Ottlik Géza

Budapesten született 1912-ben. Katonai középiskolát végzett, majd a fővárosi bölcsészkar matematika-fizika szakos hallgatója, Fejér Lipót tanítványa. Kísérletezik újságírással, de hamar elveszíti a kedvét. A negyvenes évek elején jelentkezik novelláival. Az angol nyelvű próza klasszikus és modern mestereinek jeles átültetője: Dickens-fordításai mellett Hemingway Öreg halászának, O'Neill Elektrájának, Osborne Dühöngő ifjúságának tolmácsolása érdemel figyelmet.

"Lidérc-pofával hajlongott s vigyorgott felé örökké a gondolat, hogy élete legalján ingovány van. Meddig bűvészkedhet még szavakkal s csókkal az ingovány fölött? Szemfényvesztő utánzás, szélhámosság és csaló kísérlet a műve, mindkét felől. Hol van ő maga? Miért nem lehet soha jelen?" Ravasz nő-bűvölése közben, egy zártkörű entellektüel – "partyn" – a házibuli korabeli megfelelője – így érez a különben megnyerően fölényes és biztonságos modorú Szebek Miklós író, az Ottlik-novellák egyik visszatérő hőse (Hamisjátékosok, 1941). E jellegzetes életérzés valamennyi ezidőtt született írását körüllengi; hősei, ha tudják, ha nem, mind ingovány fölött lebegnek, s lappangó létbizonytalanságukat hol extrém viselkedéssel, hol fölényes zárkózottsággal ellensúlyozzák. Többnyire patrícius-körökből valók, de már nem otthonosak a saját társadalmi környezetükben; különcök és előkelőségük ellenére valamiképp félvilági teremtmények. A baudelaire-i dendizmus jut róluk eszünkbe, amely, a fogalom megteremtőjének szavai szerint, "hanyatló korokban a hősiesség utolsó föllobbanása". De ami a korai polgári irodalmunkban, a századelő táján, még inkább külsőséges modor, mint például Szomorynál, vagy puszta nosztalgia, "Schöngeist"-attitűd, mint második hullámakor, Márainál, az Ottlik írásaiban egyszerűen csak állapot: {751.} sem szépelgés, sem kicsikartság nem teszi kétessé, de annál inkább végérvényes.

Hőseinek már terhes a dendiségük, vagyis önmagukba zártságuk, ami elődeiknél még kívánatos állapot volt. Mindent megtennének, hogy szabaduljanak tőle. Lovag Willensheimbi Feszt Ernő, a Drótszemüveg (1942) előkelő származású hőse például okulárét biggyeszt az orrára, csak hogy tekintetének önmaga számára is kínos közönyösségét valahogy elleplezze. Bizalmasabbak is lesznek hozzá, de ezzel magánya még föloldhatatlanabbá válik: a szeretett lány például "falazásra" kéri föl egy másik férfivel való tête-à-tête-jéhez, mert eszébe sem jut, hogy okulárés lovagja szerelmes is lehet belé. A Pangásos pupilla (1943) Kovácsa egyszerű tisztviselő, de környezetéhez való viszonya pontosan ugyanaz, mint az előbb idézett novellák hőseié. Már régóta nem szereti a feleségét, mégis, mikor úgy véli, hogy az asszony agytumorgyanús, sikkaszt a hivatalában, hogy a híres svéd agysebészhez kijuthassanak. Egyszerre fölnyílik előtte egy másik élet lehetősége, a szökésé, a háború, a szürkeség elől. A családi kötelességteljesítés azonosul a szabadsággal. Ám mindkettő teljesen hiábavaló: az asszonynak nincs semmi különösebb baja, még a sikkasztott pénzt is vissza lehet tenni; csak agyrém volt a "pangásos pupilla", s mindaz, ami belőle következett.

Más szóval Ottliknál az egyéniség reménytelen önmagába zártsága sem kultusz, hanem állapot. A "dendiség" így jellegzetesen modern tartalmakkal telítődik: a világ és az ember kiismerhetetlenségének már a korai novellákban is rejtett, de fölfedetlenségében is érezhető egzisztencialista alapszíne van. Márai zendülőinek még nem annyira az volt a bajuk, hogy a világ velük szemben idegen és ellenséges, hanem sokkal inkább, hogy szilárdabb és erősebb, mint homályos hajlamaik; Ottlik alakjai már mindenestül káoszban, törvénytelen világban élnek. Írásainak szigorúan fegyelmezett technikája, a fogalmazás pontossága nem valamilyen rejtett törvények tettenérése, hanem artisztikus módszer a káosz kifejezésére. A világos vonalvezetésű cselekmény, a hangulatok szinte tárgyias megelevenítése legtöbbször az alapvető értelmetlenség föltárását szolgálja.

Elbeszélő művészete tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt újszerű karakterű a magyar polgári irodalomban, és sajátos szemlélete Ottlikot nem annyira itt tárgyalt elődeihez kapcsolja – bár Márai alkalmasint hatott hangulatfestéseire –, hanem a 40-es évek elején föltűnt úgynevezett "negyedik nemzedék" költő és prózaíró tagjaival, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Mándy Ivánnal és Mészöly Miklóssal rokonítja. Merőben tematikai különbség, hogy Mándy társadalmi helyzetüket tekintve is félvilági alakokat ábrázol, míg Ottlik többnyire a hajdani "high life" hatóköréből meríti témáit. Így van ez korai novelláiban – például a szorongató hangulatú Hegy lelkében –, és így nagyobbszabású kísérleteiben, az 1943-ban kezdett és 1957-re újraírt Hajnali háztetőkben, vagy az érett Ottlikra leginkább jellemző, nagyszerű kompozíciójú s megidéző erejű Iskola a határonban. A "negyedik nemzedék" íróinak szemlélete mélyen rokon: azonos alapélményre, egy kivételes történelmi helyzetre vezethető vissza. Egy világrend összeomlásában lettek írók, a törvényesített törvénytelenség állapotát növelik egyetemessé, az emberi társadalmat és az embert mindig jellemző állapottá. Amit az összeomlás körülményeiről, sajátos viszonyairól, lélektani következ-{752.}ményeiről mondanak: mindig hiteles és elevenbe vágó. Ahol világérzéssé válik: az olvasó ellenkezését váltja ki.

Ottlikot a művészi megfontolásokból gondosan titkolt, de minden írásában érződő filozófiai hajlama, széles olvasottsága is érzékennyé tette a polgári gondolkozás új, tapasztalataival látszólag egybevágó áramlataira. A Hajnali háztetők című regénye a zárt kompozíció és a viszonylag szűk terjedelem ellenére is a gondolati érdeklődés több fázisát, rétegét öleli föl: a regény 1943– 44-ben publikált részletei még azt a szorongató mámort is éreztetik, amit a világ káosz-voltának fölfedezése keltett az íróban; a végső, 57-es változat viszont a fokozódó fájdalomról vall az élet enigmatikus volta miatt. A különös szerelmi történet az eszes, de érzelmileg naiv kapitalista lány, Adriani Alisz és a selyemfiúvá züllött úrifiú, Halász Péter között 44-ben még a "gyakorlati" és "költői" embertípus ellentétét sugallja, ami a modern amerikai irodalom egyik középponti problémájának és bölcseleti agnoszticizmusának beszüremlésére vall; a regény végső változatában a társadalmi leleplező szándék erősödik meg – az író, és a regényt elbeszélő hőse eltávolodik a két szerelmestől, s növekvő utálatuk a tárgyilagossá fojtott stílus mögött is érződik. A csattanó Halász Pétert már közönséges szélhámosnak mutatja. Ám van ennek a hősnek egy nagy pillanata is: mikor részegen kimászik az ötödik emeleti lakás ablakpárkányára és így közelíti meg ugyancsak berúgott, és a másik szobába bezárkózott feleségét. Megragadja a "hajnali háztetők" lenyűgöző szépsége, de művészféle létére sincs esze ágában kifejezni a látottakat, elég az neki magának. A Hajnali háztetők az egyensúlyából kibillent polgári életforma nagyszerű, a színét és fonákját egyszerre fölvillantó kórképe, finom utalásokkal a művészi egzisztencia problémáira. Különösen sikerültek azok a részek, ahol a történet elbeszélője Budapest félvilági mulatóhelyein, prostituáltak és konzum-táncosnők között nyomoz Halász Péter titka után – természetesen hiába, hiszen maga a titok is hiábavaló.

Az író máig legsúlyosabb vállalkozásában, az Iskola a határonban (1959) a bölcselet és ábrázolás feszültsége még szembetűnőbb. Nemcsak abban hasonlít a Hajnali háztetőkhöz, hogy ezt is ugyanaz a személy, Both Benedek beszéli el – karaktere elevenebb, súlyosabb is, mint az előző műben –, hanem "enigmatikus" voltában is. Sőt, a sorsok enigmája még homályosabb, mint a Hajnali háztetők hármasáé. Igaz, még nem befejezett vállalkozás: az író tervezi a folytatását. Torzóhatása azonban nemcsak ebből ered, és csak részben szándékolt. Tudatos elem, műfogás benne a két, katonaiskolás élményeit fölidéző hős – egy festegető volt katonatiszt és az említett Both Benedek – különcnek tetsző viselkedése, egyezményes szavakkal folyó társalgása, melynek visszatérő fordulatai betűkbe kódolt trágárságok; az író így fejezi ki regénye egyik fő mondandóját, hogy egy-egy emberi sors csak múltjának és körülményeinek teljes szövetében válhat értelmessé a világ számára, ám éppen ezt nem adatik megismernünk és megértenünk. A két emlékező barát mai viselkedésének titka teljességgel föl is tárul a regényben, de a harmadik, a voltaképpeni főhős, Medve Gábor, végig rejtély marad. A "cőger" borzalmas légköre, a katonai drill lélekpusztító hatása, helyzetére, lelki válságaira magyarázat ugyan, de sorsának, halálának végső értelmét, mélyebb okait sűrű homály fedi. Az önéletrajzi elemekkel átszőtt regénynél aligha van leleplezőbb és részleteinek hitele mellett is (vagy éppen ezért) elképesztőbb elemzése a katona-{753.}iskolába került gyerekek lelki nyomorúságának, s az egyéniségüket megölő mechanizmusnak. Ottlik katonaiskolája azonban korántsem a rigorózus logikája ellenére is alapvetően értelmetlen és képtelen pedagógiai rendszer példatára vagy pusztán egy elsüllyedt történelmi korszak jelképe – hanem mindenekelőtt az emberi közösség alapmodellje. A katonaiskola fő és alrendű nevelői ösztönösen vagy ördögi okossággal növendékeik szadista hajlamait szabadítják fel; e határmenti iskolában a gyermekek nem azért válnak gonosszá vagy szerencsétlenné, mert ilyeneknek nevelik őket, hanem az együvé terelt kis emberpéldányok a számukra kölcsönösen idegen környezetben önmaguktól is kitalálják egymás kínzásának rafinált és változatos formáit. Ebben a vonatkozásban Ottlik regénye pontosan egybevág a modern polgári irodalom olyan "kulcsműveivel", mint Hughes Szélvihar Jamaicábanja vagy Golding Lord of Flies-a. Medve Gábor életsorsa, meg-megújuló reménytelen lázadásai a katonaiskola vak fegyelme – tágabban: a rendezettségében is kaotikus világ – nyomása ellen mintha azt sugallaná, hogy akár a tudatos szembefordulás egy közösséggel, akár pedig az engedelmes beilleszkedés csak kudarccal, erkölcsi összeomlással járhat; ki kell fürkésznünk e közösségben való szerepünk titkát, és alávetni magunkat mélyebb parancsának. Az "enigmában" tehát a bölcseleti elem korlátozza a művészi ábrázolást – ilyen értelemben válik torzóvá az Iskola a határon. Igaz, nagyszerű torzó, ám vitatható irányú következtetések felé mutat. Az író a modern társadalom, a helyes erkölcsi magatartás olyan alapkérdéseit érinti, amelyekre helyesen válaszolni csak szocialista világszemlélettel lehetne. Ottlik Géza probléma-fölvetésében már túljutott a polgári író szűkös szemléletén – jelzi ezt a Hughes vagy a Golding-regény és az Iskola a határon közti különbség is –, de probléma-látásában változatlanul foglya annak.