Gyergyai Albert

Komlós Aladár már beleszületett a Nyugat szellemébe, de még az örökség harcos védelmezését tartotta fő feladatának. Gyergyai Albertnek és Kardos Lászlónak már annyira természetes közege a nagy nemzedék szellemi légköre, hogy irodalomszemlélete igazságát meggyőződése evidenciájával bizonyítja.

{64.} Gyergyai Albert (1893) Riedl Frigyesről írt először a Nyugatban (1920). Tanulmánya voltaképpen lírai emlékezés, melynek célja egy tudós hatásának lélektani megfejtése, s amelyben a csiszolt stílus nem annyira az érvelést, mint inkább az élmény érzelmi tartalmának felidézését szolgálja. Arra keres választ, mi volt a Riedl-órák titka. Először az ellenképet vázolja fel: a nehézkes esztétikák terhét s a lelketlen nomenklatúrák útvesztőjét. Majd szembeállítja vele Riedl esti óráinak tiszta emelkedettségét, mely laikus istentiszteletté avatta az irodalommal való találkozást. Azután e szertartás istenségét mutatja be: a nemesen patetikus és elegáns, a köznaptól távolálló, bár az emberibe kapcsolódó irodalmat. Tudja, hogy Riedl a századvég írója, aki irtózik minden nagyképűségtől, minden fáradságosan ácsolt szisztémától, s többre becsüli a pillangózó elmésséget, az iróniába burkolt érzelmességet s a humorral enyhített pátoszt. S éppen ezért bár megérti, már távolról tekint vissza rá. Fenntartás nélkül csak racionalizmusát és józanító szkepszisét vállalja. S munkássága legáltalánosabb tanulságait, melyek szerint az irodalom igazi tanára olyan ember, aki tud olvasni és másokat is megtanít az olvasás tudományára, s a filológus is lehet lírikus, csak legyen ereje felszín alatt és az irodalomtörténet gátjai közt tartani líráját.

Ez a tanulmány példája és egyben kódexe annak az irodalomtörténetnek és kritikának, melyet Gyergyai egész pályáján művelni kívánt. Eszerint az irodalom tudósa és az alkotó író között nincs áthidalhatatlan ellentét: aki vallani akar, annak a kezében a tanulmány és a kritika is eszköz, akárcsak a költőében a vers. S eszménye igazolásaképpen nem csak Riedlre hivatkozhat. Király György-emlékcikke még meggyőzőbb, mert itt gondolatmenetének folytatására vállalkozik: a filológus líráját tárja fel, s ennek megfelelően még messzebb lép a tanulmány megszokott formájától és – mintegy a tudós belső monológját reprodukálva – végigköveti a kutató munka eredményeit és kétségeit (A filológus, 1922). Természetes tehát, hogy Schöpflin regényeiről és Babits tanulmányairól szólva örömmel lép elő példázatai mögül. Schöpflin sikeres regényírói kísérleteiből azt olvassa ki, hogy az igazi kritikus történész és lélekbúvár, regényíró és esztétikus, alkotó és olvasó, s e "határlépések" teszik termékennyé és hatékonnyá (1924, 1942). Babits európai irodalomtörténetét úgy mutatja fel, mint az igazoló iratot: "Hol itt az észnek és a hitnek, a technikának és az inspirációnak, a naivságnak és a műveltségnek annyit hánytorgatott különbsége? Itt, mint az őskeresztény prózaversben, minden rész és szándék egyre tör – s témában és tanulmányban, a himnuszokban és magyarázatukban, a költőben és az olvasóban ugyanaz a bűvös és megszakíthatatlan áram vibrál" (1934). Az Írás és olvasás méltatásában pedig ki is mondja, hogy "hideg elvontságok és ész-érvek helyett csak mint személyes kalandról próbál vallani" (1938).

Ez a vallomásos kritika szemérmesen visszahúzódott szépíróra vall, s Gyergyaiban akkor is a Nyugat írókritikusainak rokonát kellene látnunk, ha nem maga mondta volna el, hogy pályája legelején novellaírással is kísérletezett. Személyes indítékai azonban csak azáltal válhattak gazdag energiaforrássá, hogy találkoztak a Nyugat szándékaival. S hogy ez a találkozás létrejött, tanulmányai és kritikái puszta jegyzéke is bizonyítja. Csak arról írt, ami vallomásra késztette, s majdnem csak a Nyugat nagyjaira rezonált: Babits és Schöpflin mellett Kosztolányi (1933, 1936), Móricz (1931), Osvát (1923), {65.} Gellért Oszkár (1926, 1932), Török Sophie (1929) és Kassák (1935) a hősei, visszapillantó tekintete pedig legszívesebben Ambrus Zoltán művén és alakjain időzik (1931, 1936). S az ízlésnek ez a határozott iránya már azt is jelzi, hogy vallomásai nemcsak az intuíció megnyilatkozásai.

Mivel elsősorban az élmény érzelmi tartalmát akarja felidézni, fő eszköze az érzékletes leírás. Mondanivalója mindig ennek belső energiájától függ. Kosztolányi stílusváltozásai mögött például jól látja a világnézeti ellentmondásokat, pontosan jellemzi az állandónak minősíthető összetevőket, de a puszta regisztrálás is kielégíti (1936). Ambrus-tanulmányaiban teherbíróbbak a leírások. Majdnem novellaszerűen idézi fel az ifjúkori olvasás-mámor ízeit, de miközben az értetleneket is igyekszik meggyőzni Ambrus-kultusza jogosságáról, a magyarság és európaiság igazi találkozását is bemutatja – egyképpen megvetve az üres magyarkodást és a mutatós európaiságot. Babits tanulmánykötetéről is azt mondja el először, hogy menedéke volt válságos időkben, de közben nemcsak a szellemi élvezet örömeit dicséri, hanem azokat az eszméket is, melyek történelmi összeütközések idején nagy kortársát a humanizmus védőjévé tették (Írás és olvasás). Így lírai kritikáiból világszemlélete is kirajzolódik. Az egyik igényes színházi bemutató után nosztalgiával emlegeti a Thália Társaság elhanyagolt radikális hagyományait (Berzsenyi estéje, 1923), Gellért lírájában a pátosztalan pátoszt méltatja (1926), a Timár Virgil fiában pedig a világos és klasszikus vonásokból eredezteti a maradandó hatást (1931). Tehát legteljesebben a racionalista indítékú törekvéseket vállalja a Nyugat örökségéből. S ennek védelmében a bírálat keményebb formái elől sem tér ki: amikor Babits európai irodalomtörténetét ismerteti – bár szelíd szavakkal –, határozottan felrója mesterének a francia klasszicizmus elhanyagolását.

Mindez munkássága töredékét alkotja: 1925-től kezdve a Nyugatban is elsősorban a francia irodalom szakértője. Kedvenc magyar íróihoz azonban ezután is hű maradt s az újabb nemzedékek rokonszellemű tagjaira is felfigyelt. Újabb tanulmányaiban töretlenül őrzi régi erényeit s képes rá, hogy a felszabadulás utáni idők tudatos társadalmi igényét is megszólaltassa.