Az irodalomkritika

Fábry Zoltán mellett a szlovákiai magyar, marxista szellemű irodalomkritika képviselője Sándor László (1909–) volt. Az első köztársaság idején Kassán, majd Losoncon élt, ahol 1932-ben megindította a Figyelő című antifasiszta társadalmi és kulturális hetilapot, majd munkatársa lett a pozsonyi Magyar Újságnak és az osztravai Magyar Napnak. Részt vett a csehszlovákiai magyar haladó fiatalok folyóiratának, az Indulásnak megteremtésében. 1935-től megosztotta Fábry Zoltánnal a Korunk csehszlovákiai szerkesztését. Ekkor írt tanulmányaiban, kritikáiban, cikkeiben főként a cseh, szlovák és a magyar irodalom problémáival foglalkozott, mindig figyelemmel kísérve a csehszlovák–magyar művelődési kapcsolatok alakulását.

A harmincas évek közepén Losoncon megalapította a Tűz kulturális egyesületet, amelynek elnöke lett. A második világháború idején és a felszabadulás után Kárpátukrajnában élt. Kezdetben a párt magyar nyelvű orgánumának, a Munkásújságnak volt a szerkesztője. 1946-ban megbízást kapott a Kárpátontúli Területi Képtár megteremtésére. 1962-ben hazatelepült Magyarországra.

1938-ban fordításában megjelent Milo Urban nagyszabású regénye, az Élő ostor, 1941-ben pedig a kitűnő cseh irodalomtudósról, F. X. Saldáról írt kisebb monográfiája. Mint az ungvári Kárpátontúli Könyvkiadó magyar osztályának munkatársa a felszabadulás után számos orosz és ukrán író művét fordította magyarra: a többi között Csehov, Gorkij, Solohov, Frankó, Goncsar könyveit. Jelentős műtörténeti munkássága, több képzőművészeti monográfiát, tanulmányt, cikket is írt. (Grabovszky Emil élete és munkássága, 1961. stb.).

A haladó szlovákiai magyar kritika és irodalomtörténetírás egyik képviselője Szalatnai Rezső (1904–). Az első köztársaság idején munkatársa volt szinte valamennyi baloldali lapnak és folyóiratnak, együtt működött a Sarlómozgalommal is. Alapos felkészültséggel írt tanulmányai, esszéi és kritikái főként a Masaryk-Akadémia folyóiratában, a Magyar Figyelőben, a Korunkban, valamint magyarországi folyóiratokban jelentek meg. A magyar–csehszlovák művelődési kapcsolatok kiváló kutatója. Jelentősebb munkái: Van menekvés (tanulmányok, 1932), Petőfi Pozsonyban (1955), Juhász Gyula hatszáz napja (1962). Írt egy ifjúsági regényt is, Kempelen, a varázsló címmel. Ma Budapesten él, az Egyetemi Könyvtár tudományos munkatársa.

Jelentős irodalomkritikai tevékenységet fejtett ki Sas Andor (1887–1962) történész és irodalomtudós. Budapesten született, ott járt középiskolába, majd egyetemre is. Az első világháború előtt középiskolai tanári oklevelet és több doktorátust szerzett: bölcsészetből, jogból és közgazdaságtudományból. Alapos körültekintéssel megírt tanulmányait már ekkor közölte az Egyetemes Philologiai Közlöny, a Huszadik Század, a Nyugat, az Athenaeum. Egyik {891.} jelentős értekezése Madách és Hegel címmel az Athenaeumban jelent meg (1916). A Magyar Tanácsköztársaság idején főiskolai tanárrá nevezték ki. A proletárdiktatúra bukása után Bécsbe emigrál, majd Munkácsra kerül középiskolai tanárként. Itt írja meg első önálló kötetét Szabadalmas Munkács város levéltára címmel. Ez a mű Kárpátukrajna történetének máig is egyik jelentős forrása.

A harmincas évek elején a pozsonyi magyar tanítóképző tanára, s számos itteni folyóirat munkatársa lesz. Történeti, irodalomtörténeti tanulmányokat, kritikákat, recenziókat ír. Előbb a Magyar Újságban folytatásokban, majd 1937-ben könyvalakban is kiadja Riedl Szende Hídverési kísérlete a cseh és magyar szellemiség között a Bach-korszak Prágájában című monográfiáját. Ebben nemcsak teljes képet ad a cseh–magyar művelődési kapcsolatok kezdeményező munkásáról, hanem egyúttal élesebb betekintést nyújt, nélkülözhetetlen adatokat szolgáltat a csehszlovák–magyar barátság történetéhez. A fasizmus uralomra jutása után Szlovákiában rejtőzik. 1948 "jégtörő februárja" (tőle származó kifejezés) után rendkívül aktívan kapcsolódik be az irodalmi életbe. Számos tanulmányt, irodalomtörténeti előszót és a szlovákiai magyar irodalom kérdéseit elemző kritikát ír. Újabb művei: Történeti és irodalmi tanulmányok (1935), Egy kárpáti latifundium a hűbériség alkonyán (1955); Pozsony a reformkorban című műve kéziratban maradt.