Reményik Sándor

A születő romániai magyar irodalom első fémjelzője az erdélyi és a magyarországi olvasók előtt a két néven ismertté váló Reményik Sándor (1890–1941). Az a név, melynek gyors és széleskörű elismertségét köszönhette, Végvári volt. Ezen a beszélő álnéven jelentette meg Magyarországon 1918 és 1920 között írt irredenta verseit, melyekben az erdélyi magyarságot maradásra szólítja fel, de olyan módon, hogy "őrlő szúként" fészkelje be magát "az idegen fába", hogy tartson ki szülőföldjén, amíg újra meg nem változik a történelmi helyzet (Mindhalálig, 1918, Végvári-versek 1918–1921, 1921). Ennek a hangütésnek tudható be, hogy a magyar hivatalos körök beválasztották a Kisfaludy-társaságba és nagy költőként ünnepelték. Reményik azonban hamarosan lehiggadt, illetve visszatalált mélyebben fekvő hangjához, attitűdjéhez, a vívódó, magános költőéhez, amilyennek már első, 1918-ban Fagyöngyök címmel megjelent kötetében mutatkozott. Reményik 1890-ben Kolozsvárt született, építészmérnök apjától örökölt vagyona biztosította megélhetését, ezért jogi tanulmányait abbahagyva, már korán, 1916-tól, kizárólag írással foglalkozott. Beteges, gyenge alkatának és tűnődő, passzív természetének megfelelően jellegzetesen énközpontú lírikusnak indult. Saját belvilágának reflexeit énekli ki verseiben. Az önösnek és sivárnak ítélt társadalommal szemben a rokoninak érzett természetben keres vigaszt. Igen termékeny költő, 1941-ben Kolozsvárt bekövetkezett haláláig tizennégy verseskötetet publikált.

Jelentős változás, fejlődés nem történt egész pályáján sem tartalmi, sem formai vonatkozásban. Tartalmaiban mindig konzervatív maradt: erős, ihlető nemzeti érzését végig nacionalista felhangok kísérik, de az idők múltával egyre inkább magáévá teszi a transzilvánizmusnak az együttélő népek békés megegyezését hirdető tanítását. Élete utolsó éveiben ez a humánus, pacifista szemlélet váltja ki belőle a magyar uralkodóosztályok agresszív magatartásának kritikáját (Magasfeszültség, 1940; Összes versei, 1941) és a megbékélés őszinte óhaját a román és a magyar nép között (Egészen, hátrahagyott versek, 1942). Konzervativizmusa filozófiai idealizmusában, vallásosságában és az osztályharc, a forradalmak létjogosultságának teljes elvetésében is jelentkezik. Amikor 1928 után a szociális kérdésfeltevés az erdélyi irodalomban is erőre kap, Reményik idegenül áll szemben a fiataloknak a romantikus erdélyiséget támadó, a valóság megismerését követelő állásfoglalásaival, és meggyőződéssel hirdeti, hogy "kenyér helyett vigaszra" van szükség. A társadalmi visszásságok megoldásának egyedül helyes útja, szerinte, az erkölcsi megigazulás: "Nem a mi dolgunk igazságot tenni. A mi dolgunk csak: igazabbá lenni" (Miért hallgatott el Végvári?). Az erkölcsi tisztaság, lelkiismeretesség eszményét azonban igen komolyan vette és ez biztosítja lírájának szubjektív hitelét. A művészetet, a szépség terjesztését felelős, szent hivatásnak vallja, és az erdélyi magyarságtól a nemzeti kultúra őrzését és ápolását követeli.

Költői skálája sem témában, sem kifejezésben nem gazdag. Alkotói módszerének jellemzője, hogy mindig valamilyen konkrét eseményből, alkalomból vagy látványból indul ki, és azt egy asszociációs folyamat sodrában szimbo-{929.}likus jelentésűvé növeli. Így válnak jelképivé nála a természet tüneményei, a mindennapi élet pillanatai, egyszerű emberi gesztusok. Legszebb, legátéltebb verseiben szilárd, logikus szerkezet ível az élménytől a képzeletgazdag látomásig. Mély érzelemvilágát és érzékeny kedélyét finom, árnyalt képekkel, hasonlatokkal és nemes pátosztól hevített szókinccsel tudja érzékeltetni. A konvencionális gondolkodás és a formai igénytelenség azonban gyakran fullasztja homályos kifejezésekbe, lapos szentenciákba, frázisszerű általánosságokba líráját. Reményik mindenesetre az erdélyi magyarság egy jelentős rétegének nézeteit és közérzetét öntötte művészi formába, ennek és puritán idealizmusának tulajdonítható kortársai körében kivívott rendkívüli tekintélye és népszerűsége.