Franyó Zoltán

Az induló romániai magyar irodalomnak egyik legérdekesebb, legmozgékonyabb író- és szervezőegyénisége Franyó Zoltán (1887–). Aktív császári és királyi katonatisztből lett író, költő, újságíró; A Hét köréhez tartozott, 1913-ban éles röpiratban támadta meg Tisza Istvánt (Don Quijote de la Geszt). Harcolt az első világháborúban, 1918-tól fogva egyre élénkebb részt vett a politikai életben is. Egyik szerkesztője volt a Vörös Lobogó című 1919 elejétől megjelent lapnak, amelynek általános irányvonala az volt, hogy elégedetlen volt a polgári forradalommal, erősebb baloldali politikát követelt. Harcos, gunyoros, türelmetlen, olykor kissé anarchista ízű cikkek sorában támadja benne Franyó az irodalom és a politika számos szereplőjét. Részt vesz a Tanácsköztársaság munkájában, utána Bécsbe emigrál.

{932.} A húszas évek elején tér vissza, s Temesvárott telepszik le. Géniusz címen folyóiratot indít (1924), amely baloldali polgári szellemben, de a szocialista törekvéseket is bemutatva széleskörű képet ad Magyarország és a szomszéd államok életéről, elsősorban baloldali, ellenzéki szellemi mozgalmairól. A színesen, lendületesen szerkesztett, kitűnő képzőművészeti anyagot is tartalmazó folyóirat azonban csak rövid ideig áll fenn. Megszűnése után Franyó Zoltán elsősorban újságíróként és hírlapszerkesztőként működött.

Irodalmi munkásságot a húszas évek óta elsősorban mint műfordító fejt ki. Kitűnő német nyelvtudását felhasználva a magyar irodalom számos remekét, elsősorban Ady Endre költeményeit, ültette át németre; másrészt nagyszabású vállalkozásba kezdett: a világirodalom igen sok jelentős költőjét, a régi keleti népektől a maiakig, akarja megszólaltatni magyar nyelven, egy nagyobb szabású gyűjteményben (Évezredek húrjain, 1958–1960). Franyó Zoltán még bécsi emigrációjában kezdett el keleti nyelvekkel foglalkozni, gyűjteményeiben az arab, perzsa költészet sok művét nagyrészt eredetiből ültethette át, Hofmansthal, Rilke, Toller, Trakl első és leglelkesebb tolmácsolói közé tartozik; jeles munkát végzett a román költészet magyar közvetítése terén is.

A romániai magyar irodalmi élet első éveitől fogva írt, dolgozott Endre Károly (1893–). Temesvárott él, állandó munkatársa mindvégig a temesvári magyar lapoknak. Legelső versein a Nyugat költőinek hatása, a szimbolizmus, a szecesszió érzik, az első világháború harcterein töltött évek után a véres emlékek, keserves megpróbáltatások jelennek meg immár keményebbé edzett, dísztelenebbé formált költészetében. Első kötetében (Az ember, aki járva jár, 1922) a háború utáni válság tükröződik, a helyét kereső ember nyugtalansága, a sóvárgás valamiféle bizonyosságra. Verstechnikája, versépítkezése kifinomultabbá válik, a dallamos, bonyolult formák mesteri kezelője lesz. A harmincas évektől egyre kevesebb verset publikál, hangja szilárdabb, érdesebb, politikai felfogása a baloldalhoz viszi közel. A már idős költő számára a felszabadulás ad új élményt; a világháborús esztendők élményeinek összefoglalása a drámai erejű Görzi elégiák (1958), a felszabadulás élményét A felszabadulás rapszódiái (1959) örökítik meg.