Sík Sándor

1889-ben született. 1903-ban a piarista rend váci noviciusai közé lépett. 1910-ben Vácott, majd hamarosan a fővárosban volt szerzetes tanár. 1930-tól a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének vezetője. 1963-ban halt meg.

"Alázatosnak lenni, jónak lenni, szeretetet, megértést, biztatást osztogatni az embernek – önmagával szemben ezt a követelményt állítja fel ... a költő Sík Sándor, ez a lelki magatartás kap állandó hangot egész költészetében. Gyönyörű szándék" – írja Tompa László a Pásztortűz 1937-es évfolyamában.

A gyönyörű szándék – ez az emberi magatartás, és nem annyira a költői teljesítmény, biztosított Sík Sándornak előkelő helyet a magyar szellemi életben, különösen a huszonötéves ellenforradalmi rendszer idején. Kora egyik legfelkészültebb, legműveltebb tudósa volt. Zrínyi (1941) és Pázmány (1939) monográfiái megbízhatóan gazdag dokumentálásukkal és finom elemzéseikkel akkor is kitűnnek, ha termékenyítően új szempontokat nem is hoztak. Még Gárdonyi, Ady, Prohászka című könyvétől (1929) sem vitathatunk el minden érdemet, jóllehet az Isten rabjai szerzőjének jelentőségét eltúlozza, Prohászka tanításait pedig követendő példának állítja. Sokoldalú tárgyi vizsgálódása, részleteinek gazdagsága folytán Esztétikája (1942) Sík Sándor legjelentősebb, ma is nélkülözhetetlen műve.

A kultúrát és a művészetet szerzetesi alázattal tisztelte; megértő, bátorító és felfedező pedagógus volt – amit a szegedi fiatalok támogatása is igazol –, és ezek a tulajdonságok az ellenforradalmi Magyarország egyre fokozódó kultúra- és értelemellenessége idején múlhatatlan érdemeket szereztek neki. A költő 1936-ban ódát írt az értelemhez, és noha misztikus vallási formában – mert az értelmet az isteni gondviselés következményének tekintette –, mégis csak küzdött az irracionalizmus és a fasizmus ellen.

Humanizmus, az emberi méltóság feltétlen tiszteletben tartása jellemezte, a szeretetnek, a testvériségnek és a művészi tökélynek igénye. Programot vázoló cikkében a Vigilia lapjain jelentette ki, hogy a katolikus szellemiség nem lehet a költői tökéletlenség menlevele. A katolicizmus az ő számára valóban egyetemességet, nem beszűkülést jelentett, mint ahogy az Élet, a Katolikus Szemle és a Vigilia számos írója számára; felekezeti és nemzeti {171.} különbségre való tekintet nélkül mindenkit részesíteni akart a katolikus humanizmus eredményeiben. 1935-ös cikkének törvényszerű következménye volt az a program, amelyet 1946 decemberében az újraindított Vigilia szerkesztőjeként elmondott. Nem akart szűk körű irodalmat, nem beszélt külön katolikus irodalomról, hanem azt a magyar irodalom részeként fogta fel, amelynek ki kell vennie részét a demokratikus és szociális átalakításból. Emberi magatartására jellemző, hogy 1945 után elsők közt kapcsolódott be az újraszerveződő irodalmi életbe.

1919-ig a Nyugat és különösen Ady ellenzékének mutatkozott, bár versépítésében az új költői iskolák követőjeként indult. 1919-től különösen 1929–30-tól kezdődően azonban Ady humanizmusának hatására is már a fennálló társadalmi rend ellenzőjének számított. Költészetére azonban teljesen illik Karinthy, Tóth Árpád és Illyés Gyula jellemzése. Tehetségét egyikük sem tagadta, de észrevették öncélú költői erőmutatványait. Karinthy azt is tagadta, hogy a tételes vallás dogmáinak megverselése számottevő költészetet hozhat létre. Karinthy felfogását vallja Illyés is, midőn arról ír Katolikus költészet című tanulmányában, hogy a Baudelaire utáni nagy francia katolikus költészetet nálunk senki sem merné katolikusnak vállalni. A franciák nem a tételes vallás dogmáit éneklik meg, hanem kereséseik, küzdelmeik során merítenek a katolicizmus szelleméből. Sík Sándor költészetéből mindenekelőtt ez a küzdelem hiányzik. A Kisfaludy Társaság és a Szent István Akadémia tagja számára az isten, a hit kérdése sohasem vált kérdésessé. Sem a hitért, sem a hit védelméért nem kellett megküzdenie, és bár a szociális problémák iránt sem volt érzéketlen, az isteni gondviselésbe vetett feltétlen bizalma eleve semlegesítette attól, hogy ezekkel a kérdésekkel költőien szembe kelljen néznie. Kettős védettséget élvezett: a hit védelmét és a magyar katolikus egyház hatalmának védelmét. Humanizmusa, különösen a harmincas években és a negyvenes évek első felében tiszteletre méltó emberi magatartást jelentett, de az sem feledhető, hogy költészetében az említettek miatt gyakori a sablonra járó megoldás.