Az 1944. augusztus 23-i román átállást követően - miután a 2. Ukrán Front frontális támadása csak a foksányi-kapun át vezetett eredményre - a szovjet legfelsőbb katonai vezetés előtt feltárult a Keleti Kárpátok igen nehezen bevehető vonulatai délről való megkerülésének lehetősége, s ezzel a német hadiipar számára szükséges nyersanyagokkal rendelkező és német felvonulási területként használható stratégiai jelentőségű Kárpát-medence birtokba vétele. A szovjet hadvezetés a kialakult helyzetben lehetőséget látott a 2., 3. és 4. Ukrán Front egyidejű és szoros együttműködésével csapást mérni a Kárpátok és a Balkán félsziget északi része között, amelynek eredményeként megakadályoznák Németországot egy szilárdabb védelmi rendszer létrehozásában, Magyarországot leválasztanák a német szövetségről és közvetlenül veszélyeztetnék a Harmadik Birodalom déli területét, amely egyben az egyik legfontosabb német hadiipari körzetet is magában foglalja.^[1] Sztálin 1944. szeptember 29-én kelt Winston Churchill-nek küldött táviratában egyebek mellett a szovjet csapatok elé állított közvetlen feladatként a következőket jelölte meg: "ki kell ütni Magyarországot a háborúból, s támadás révén ki kell tapogatni, illetve kedvező körülmények esetén fel kell göngyölíteni a keleti fronton a németek védelmi állásait".^[2]

Miután 1944 szeptemberében a német-magyar csapatoknak nem sikerült biztosítaniuk a Déli Kárpátok átjáróit, október elején a magyar Alföldre benyomuló szovjet harckocsizó és gépesített csapatok Debrecen - Nagyvárad - Szolnok térségében kiterjedt manőverező páncélos-hadműveletekbe bonyolódtak a körzetben ugyancsak támadás céljából összevont német páncéloscsapatokkal. Szovjet részről korábban úgy tervezték, hogy Debrecen és Nyíregyháza birtokba vétele, majd egy további északi irányú támadás lehetőséget teremt számukra az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadsereg és német 8. hadsereg egészének, valamint a Kárpátokban lévő magyar 1. hadsereg részeinek hadműveleti szintű bekerítésére, ezután pedig a 2. és 4. Ukrán Front együttes erővel Budapest ellen fordulhat.^[3] Ezzel a szovjetek közelebb jutnának kitűzött céljukhoz, vagyis Magyarország leválasztásához a német szövetségi rendszerről.

Az október 6-tól mintegy 627 harckocsival és rohamlöveggel támadó szovjet 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadserege, Plijev lovas-gépesített csoportja és 53. hadserege, valamint a román 1. hadsereg ellen kisebb német és magyar kötelékek mellett a kialakuló harcok súlyát a jelentősen legyengült német 1., 13. és 23. páncéloshadosztályok, majd a térségbe később beérkező "Feldherrnhalle" páncélgránátos-hadosztály^[4] alakulatai viselték. Október 10-i adatok szerint a harcokban német oldalon 59 harckocsi és 66 rohamlöveg vett részt, beérkezőben volt 45 harckocsi és 54 rohamlöveg (összesen 224 harckocsi és rohamlöveg).^[5] A kiterjedt, sík területen kialakuló igen heves, és sokszor áttekinthetetlen páncélosütközetek sorozata miatt a szovjetek - jelentős területnyereségük ellenére - stratégiai céljukat nem tudták megvalósítani: a német és magyar csapatok átjutottak a Tisza északnyugati partjára.

Ezekben a találkozóharcokban a szovjetek a gyorsaság kedvéért felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt eljárásaikkal és egyfajta szovjet villámháborút szerettek volna megvalósítani, de erre a németekétől eltérő vezetési struktúrájuk, tisztjeik képzettségi szintje és az egyéni kezdeményezőképesség csaknem teljes hiánya, valamint csapataik szervezete nem tette őket alkalmassá. A szovjet részről elszenvedett veszteségek igen jelentősek voltak (többek között 653 harckocsi és rohamlöveg és - ami a későbbiek szempontjából lényegesebb - 653 gépjármű és 1 301 fogatolt jármű).^[6] A harcok következtében főleg a harckocsizó, gépesített és lovascsapatok szorultak nagyobb feltöltésre, s emiatt döntő tényezőként a közeljövőben nem voltak bevethetők. A németek veszteségei sem voltak elhanyagolhatók, bár jóval elmaradtak a szovjet nagyságrendektől. Egy október 27-i kimutatásuk alapján (csak a fenti négy hadosztályuk vonatkozásában) állományuk 57 harckocsival és rohamlöveggel volt kevesebb.^[7]

Mindezek ellenére Sztálin és a szovjet vezérkar - elsősorban politikai megfontolásokból kiindulva - kitartott azon álláspontja mellett, miszerint a 2., 3. és 4. Ukrán Front határozott előretörése esetén reális lehetőség kínálkozik Budapest gyors elfoglalására, a Dunán való átkelésre és a Moravska-Ostrava - Brno terepszakasz, valamint Bécs megközelítő útvonalainak birtokba vételére.^[8] Noha a szovjet haderő továbbra is a berlini irányt tekintette a fő hadműveleti iránynak, a keleti arcvonal déli szárnyán lévő magyarországi hadszíntéren elért esetleges eredményekkel a Budapest - Bécs irányban a Harmadik Birodalom "hátsó bejáratát" fenyegethette és arra kényszeríthette a német hadvezetést, hogy a főirányból erőket dobjon át a Kárpát-medencébe.^[9] Abban bíztak, hogy Magyarország mind politikailag, mind pedig katonailag szakít a Harmadik Birodalommal és fegyverszünetet köt a szövetségeseket képviselő Szovjetunóval. Egyes szovjet seregtestek magyar csapatokkal szembeni előrenyomulását az előzetes fegyverszüneti feltételek október 11-i aláírását követően le is állították.^[10] Ezen elképzelés politikai alapjai 1944. október 15-16-án (az Alföldön folyó páncéloscsata közepén) a Szálasi-féle hatalomátvétellel elenyésztek ugyan, de az erdélyi hadműveletek után igencsak legyengült, a hatalomváltás miatt elbizonytalanodott magyar királyi Honvédség katonai téren továbbra is a szovjet stratégiai kalkulációk központi eleme maradt.

Hamarosan azonban újabb politikai körülmények hatottak az elsősorban katonai eszközökkel befolyásolható magyarországi hadszíntérre. Október közepén Moszkvában tárgyalt Winston Churchill brit miniszterelnök és Anthony Eden külügyminiszter. Churchill itt többször szóba hozta azon elképzelését, hogy az angolszászok a ljubjanai résen keresztül benyomulhatnának a Kárpát-medencébe, s ez láthatóan nem ragadtatta el a szovjet vezetést. Sztálin ezen megbeszélések egyikén ismét arról beszélt, hogy elsőként a Magyarország területén álló német-magyar csoportosítás szétverését tervezi, mivel ez lehetővé tenné a német határ gyors elérését: "...igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz (...( ehhez előzőleg szét kell vernünk a magyar területen levő ellenséget. Magyarországhoz fűződik fő érdekünk".^[11] A háború után ellenőrizendő területek elosztásáról folyó előzetes megbeszélések során Churchill a Sztálinnak átnyújtott híres céduláján Magyarország vonatkozásában csak 50 százalékos szovjet részvételt kínált, amit akkor Sztálin látszólag elfogadott, de ez korábbi célkitűzésével ellentétes lett volna, s nem is akart belenyugodni.^[12] Ezért Budapest birtokbavétele a szovjet legfelsőbb vezetés számára egyre sürgetőbb lett.

Német és magyar részről is tisztában voltak a Budapest-probléma jelentőségével. 1944. szeptember 22-én Heinz Guderian vezérezredes, az Oberkommando des Heeres (OKH, a német szárazföldi haderő főparancsnoksága) megbízott vezérkari főnöke megerődített vonalak kiépítését rendelte el Magyarországon.^[13] Ezek két fő védővonalból és az esetleges szovjet betörések feltartóztatására készített reteszállásokból álltak. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli lejtőin húzódott, a Margit-vonal keleti szárnya Érd térségéből kiindulva a Dunát kötötte össze a Velencei-tavon át a Balaton északkeleti csücskével, nyugati szektora annak délnyugati sarkát a Drávával. A két fő védelmi vonal között feküdt Budapest, ami egyik fő tényezőjét jelentette hadszíntérré válásának.^[14]

A Karola- és a Margit-vonal közötti kapcsolat megteremtésére, egyben a pesti hídfő védelmére létesítették az Attila-vonalat. Kiépítésére - a németeket megelőzően - a magyar vezérkar részét képező Fővezérség már szeptember 11-én intézkedett. A munkálatok irányításával Vidos Géza vezérőrnagyot bízták meg, akit egyben kineveztek a budapesti I. hadtest műszaki parancsnokává és a hadműveleti terület műszaki felügyelőjének helyettesévé.^[15]

Az Attila-vonal három állásrendszerből állt, mindhárom Dunától Dunáig tartó teljes félkört alkotott. Legkülső védőöve (Attila-I) Dunaharasztinál vált el a folyótól, majd Gyál - Vecsés - Ecser - Maglód - Valkó - Gödöllő - Szada - Veresegyház - Csomád érintésével Alsógödnél jutott ki újra ahhoz. A védőöv a Dunától maximálisan 25-30 kilométerre húzódott. A középső védőöv (Attila-II) a Soroksár - Soroksárpéteri - Pestszentimre - Rákosliget - Pécel - Isaszeg - Kerepes - Mogyoród - Fót - Dunakeszi íven húzódott. Ezt 12-15 kilométerre a külső öv mögött építették ki. A belsőt (Attila-III) az akkori peremvárosok: Csepel - Pestszenterzsébet - Pestszentlőrinc - Rákoshegy - Rákoskeresztúr - Rákoscsaba - Cinkota - Rákosszentmihály - Rákospalota - Újpest peremén építették ki. Ez a védőöv 5-10 kilométerre a középső mögött húzódott. A két nagy szigetet, a Szentendrei-szigetet és a Csepel-szigetet a németek védeni szándékoztak. A védővonalak kiépítésénél felhasználták azokat a terveket is, amelyeket még a cári orosz hadsereg 1914 végi második uzsoki betörése nyomán dolgoztak ki. Mikor Johannes (Hans) Friessner vezérezredes, a német Heeresgruppe Süd (Dél Hadseregcsoport) parancsnoka, a magyarországi hadműveleti terület vezénylő tábornoka, Guderian parancsát mintegy megismételve maga is rendelkezett e védelmi rendszer kiépítéséről, a munkálatok már folytak.^[16]

Az Attila-vonal eredetileg nem magát a nagyvárost volt hivatott védeni, hanem az úgynevezett pesti hídfőt.^[17] E kifejezés szeptember 11-én tűnt fel először, Vidos megbízásakor. A pesti hídfőnek a Karola- és a Margit-vonal összekötésén túl az is feladata lett volna, hogy távol tartsa a szovjet csapatokat a fővárostól, illetve hogy kiinduló bázisául szolgáljon egy nagy erejű német ellentámadásnak, amelyet a Kárpát-medence keleti felének visszafoglalására Hitler és Guderian többször is kilátásba helyezett. Október 12-én a kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy vezette VI. hadtestparancsnokságot a Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes elsődlegesen a pesti hídfő védelmének megszervezésére rendelte vissza az Északkeleti-Kárpátokban harcoló magyar 1. hadseregtől.^[18]

A magyar állami vezetés a védelmi rendszer gyorsított ütemű kiépítése ellenére sem gondolt eleinte következetesen Budapest védelmére. November elejétől, alig hogy Szálasi Ferenc 4-én letette a nemzetvezetői esküt, megkezdődött a kormányszervek kitelepítése a fővárosból a nyugat-magyarországi ún. gyepüszállásokra. A nemzetvezető ekkor még úgy nyilatkozott, hogy "Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani...".^[19] A nyilas vezetőket meglepte, amikor Serédy Jusztinián hercegprímás esztergomi érsek és Ravasz László, a református püspöki kar elnöke, a két legnagyobb magyarországi történelmi egyház vezetői október 30-án felszólították Szálasit, nyilvánítsa Budapestet nyílt várossá.^[20]

November második felére a magyar állami és katonai vezetés álláspontja megszilárdult. A nyilas propaganda Budapest minden áron történő megvédését hirdette. Beregfy Károly vezérezredes honvédelmi miniszter, egyben a Honvéd Vezérkar főnöke november 29-én gyakorlatilag Budapest teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki vitéz Hindy Iván altábornagyot, aki a budapesti I. hadtest vezénylő tábornokának beosztását megtartva a "székesfőváros területén magyar vonatkozásban teljhatalommal felruházva" cselekedhetett (volna).^[21] (A teljhatalmú magyar vezénylő tábornoknak a későbbiekben egyetlen pillanatra sem nyílott lehetősége a hadműveletek irányítására, hatásköre kimerült fegyelmi, utánpótlási és ellátási kérdésekben.)

A határozott német álláspont hamarosan megtette hatását. Szálasi december 10-én személyesen közölte Friessner vezérezredessel, hogy "a nagy európai gondolat jegyében kész Budapest nyílt várossá való kinyilvánításától elállni, és a fővárosnak erőddé való felhasználását többé nem ellenzi".^[22] Ez már Szálasi Hitlernél tett első és egyben utolsó látogatását követően történt.

Az OKH számára a pesti hídfő védelme indokoltnak látszott. A Dunántúl stratégiai jelentőségével mind német, mind szovjet részről tisztában voltak. A hídfő tartós és szilárd védelme elősegíthette Ostmark (Ausztria) előterének védelmét, a délnyugat-dunántúli olajmezők megtartását és a jelentős erőt képviselő balkáni német hadosztályok visszavonulási útjának fedezését, a hadipari nyersanyagok (bauxit, mangán stb.) biztosításáról már nem is beszélve. A Dunántúl tartásához a németek elengedhetetlennek tartották a pesti hídfő (de nem a milliós nagyváros) védelmét.

November végén sem merült fel a pesti hídfő feladása, mikor a szovjet 57. hadsereg kitört a Duna-Dráva közén korábban létesített hídfőkből és napok alatt elfoglalta a Dunántúl déli részét. Hiszen a német Dél Hadseregcsoport ebben az időben még tartotta a Karola-vonalat, annak jobbszárnya pedig Gödöllőtől északkeletre csatlakozott az Attila-I vonalhoz, és tartotta a Margit-vonal keleti szektorát is (a szovjet 3. Ukrán Front éppen annak előterében akadt el december elején). A pesti hídfő feladása "a 2. Ukrán Front főerői (6. gárda-harckocsihadsereg, 7. gárdahadsereg, 53. hadsereg és 1. gárda-lovas-gépesített csoport[23]) számára tálcán kínálta volna a lehetőséget a Karola-vonal nyugatról történő átkarolására, ezzel a német 8. és a magyar 1. hadsereg elvágására a Dél Hadseregcsoport centrumától és balszárnyától; sőt veszélyeztethette volna a Duklai-szorost védő, majd onnan Szlovákia és a Cseh-Morva Protektorátus területén igen lassan, lépésről-lépésre visszavonuló német 1. páncéloshadsereg hátát".^[24]

Friessner vezérezredes december 18-án már a pesti hídfő kiürítését kérte^[25] a megváltozott hadműveleti helyzetre való tekintettel, de kérését elutasították. Azt tervezte, hogy a pesti hídfőből kivont erőkkel erősíti meg a Margit-vonal keleti szárnyának védelmét, kelet felé pedig a Duna lesz a főellenállási vonal. Hitler azonban a pesti hídfő végsőkig tartó védelmét rendelte el, az utolsó pillanatig hallani sem akart másról. A kitörést is megtiltotta a védőknek, akárhányszor kérték is annak engedélyezését. November 23-án elrendelte Budapest háztól-házig való védelmét, tekintet nélkül a lakosságra és az okozandó károkra.^[26]

Friessner november 3-i hatállyal egyik legjobban képzett tábornokát, a német III. páncéloshadtest parancsnokát, Hermann Breith páncélos tábornokot nevezte ki a magyar fővárost és környékét tartó csapatok és hadműveletek vezénylő tábornokává (Kampfkommandant Budapest).^[27]

Friessner tapasztalt katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének élére. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője azonban esetleges népmozgalmaktól tartott a védők hátában (például munkásmegmozdulásoktól vagy esetleg gettófelkeléstől). Szerette volna keresztülvinni Hitlernél, hogy Breith helyett egy SS-tábornok döntsön Budapesten. Kihasználva Beregfy intézkedését Hindy kinevezésére, erre hivatkozva elérte, hogy Hitler december 1-i hatállyal erőddé nyilvánította a magyar fővárost (Festung Budapest), felállította annak egységes parancsnokságát, s élére Otto Winkelmann személyében egy rendőrtábornokot nevezett ki. Az SS-Obergruppenführer und General de Polizei rendfokozatot viselő Winkelmann csupán e napon kapta meg General der Waffen-SS kinevezését is, s vált a Waffen-SS tábornokává.^[28]

Winkelmann azonban nem volt sokáig ebben a beosztásban. Ő volt a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka (Höherer SS- und Polizeiführer in Ungarn), ami eléggé lekötötte őt, s Friessner ezen az alapon ellenezte is kinevezését. Winkelmann - akárcsak korábban Friessner - kinevezését követően azonnal javasolta a Führernek a pesti hídfő kiürítését, amit Hitler nem vett jó néven. December 5-én Hitler Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS und der Polizei-t, a IX. SS-hegyihadtest-parancsnokság parancsnokát nevezte ki a Budapest-erőd teljhatalmú parancsnokává. Ezzel a lépéssel nemcsak Hindy altábornagyot, de a magyar I. hadtest parancsnokságát is kikapcsolták az érdemi harcvezetésből. Az OKH nem értett egyet a két rendőrtábornok egymást követő kinevezésével egy nagy jelentőségű hídfő védelmének élére, de csupán annyit tudott elérni, hogy Pfeffer-Wildenbruch vezérkari főnökévé egy vezetési tapasztalatokkal rendelkező Heer-főtisztet, Usdau Lindenau vezérkari alezredest nevezzék ki.^[29]

Pfeffer-Wildenbruch korábban érkezett meg a fővárosba. A IX. SS-hegyihadtest parancsnokságát már október 30-én a védelem megszervezésének előkészítésére Budapestre irányították, s alárendeltségébe utalták az október 21-én feloszlatott magyar VI. hadtestparancsnokság állományát is (parancsnoka a kiürítési kormánybiztossá kinevezett Farkas vezérezredes helyett október 16-tól Nagyőszy Miklós altábornagy volt). A német dokumentumokban Budapest-hadtestcsoport (Korpsgruppe Budapest) néven is említett parancsnokság közvetlenül a Dél Hadseregcsoport parancsnokságának volt alárendelve. A Budapest-hadtestcsoportot vezénylő Pfeffer-Wildenbruch és a német III. páncéloshadtest parancsnokaként Budapest harcparancsnoka megbízást kapott Breith hatáskörét nem határolták el. (A IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága csak november 10-én települt át Budapestre Zágrábból.)^[30]

Pfeffer-Wildenbruch - Friessner és vezérkari főnöke, Helmuth von Grolman altábornagy szerint - alkalmas lehetett a védelmi állásrendszer kiépítésének felügyeletére, illetve az arcvonal mögötti népmozgalmak és szabotázsok megelőzésére, illetve elfojtására, de hadműveletek irányítására semmiképp. Pedig a szovjet csapatok november első napjaiban elérték a magyar fővárost. Ezek után került sor Breith harcparancsnoki megbízására. A német vezetés eme kettőssége, amely tovább bonyolította a magyar főváros térségében a vezénylési viszonyokat, december 12-én szűnt meg, amikor a IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága a német 6. hadsereg egyik hadtestparancsnokságaként átvette a harcvezetést a pesti hídfő, valamint a nagyváros teljes területén. Breith-et ezt követően (még az ostromgyűrű bezárulta előtt) elvezényelték a pesti hídfőből.^[31]

A magyar politikai vezetés is megkísérelte, hogy beleszóljon az események alakításába. December 31-én a Kőszegen tartózkodó Szálasi miniszterelnöki minőségében Budapest kormánybiztosává, pártvezetőként a főváros pártmegbízottjává nevezte ki Vajna Ernőt (az akkori belügyminiszter testvérét), aki egy különgépen másnap be is repült az immár bekerített fővárosba.^[32]

Styemenko hadseregtábornok visszaemlékezései szerint Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán Front politikai csoportfőnöke által a magyar 1. hadsereg gyenge állapotáról készített - s a magyar haderő egészére érvényesnek tekintett - jelentései győzték meg Sztálint Budapest gyors elfoglalásának lehetőségéről. Sztálin kérdésére a szovjet vezérkar válaszában "mit sem sejtve" kifejtette: "...a Duna-Tisza közén a 2. Ukrán Front balszárnyán elfoglalt, jól kiszélesített hídfőállásból lenne célszerű támadni. Hiszen nem kellett átkelni a folyón és az ellenségnek kevesebb csapata volt itt, mint más irányokban."^[33] A vezérkarnál hozzáfűzték továbbá, hogy a Duna-Tisza közén lévő szovjet 46. hadsereg a front többi seregtestéhez képest viszonylag érintetlen és az áttörés után segíteni tudná a 7. gárdahadsereg és a román 1. hadsereg keleti irányból indított Budapest elleni csapását.

Ennek tudatában Sztálin minden egyéb tájékoztatást és árnyaltabb értékelést figyelmen kívül hagyva 1944. október 28-án este rádión utasította R. J. Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát, hogy a 2. és 4. gárda-gépesítetthadtestekkel^[34] megerősített 46. hadsereggel haladéktalanul indítson támadást Budapest gyors elfoglalása céljából. Malinovszkij katonai ellenvetéseit Sztálin politikai okokra hivatkozva utasította el. A szovjet marsall attól tartott, hogy a meglévő erőkkel végrehajtott támadás üteme lassú lesz és elhúzódó, veszteségterhes harcok alakulhatnak ki. Öt napot kért a további felkészülésre és a 4. gárda-gépesítetthadtest bevárására. Nem kapta meg: másnap meg kellett indítani a 46. hadsereget Budapest ellen.^[35]

Ezzel megkezdődött a 108 napig tartó budapesti csata. (A csata különböző szakaszait, az azokat végrehajtó erőket, a hadműveletek célját, jellegét és eredményeit az 1. számú táblázat tartalmazza.) A hadművelet-sorozatnak részletes bemutatása ehelyütt nem lehet célunk (azt monografikus feldolgozások korábban már amúgy is megtették), de néhány véleményünk szerint érdekes problémára ki szeretnénk térni.

1944. október 29-én 14.00 órakor rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a szovjet 46. hadsereg támadása. Az Alpár - Kiskunfélegyháza - Rém vonalon támadó szovjet csapatokkal szemben a magyar 3. hadsereg (parancsnoka Heszlényi József vezérezredes) alárendeltségében Markóczy János altábornagy VII. hadteste (10. gyaloghadosztály, 23. tartalékhadosztály) és Lengyel Béla altábornagy VIII. hadteste (20. gyaloghadosztály, 8. és 5. póthadosztály) volt védelemben. A szovjet lövészcsapatok hamarosan áttörték a magyar csapatok harcászati védelmét és a keletkezett résen át az Alpár - Kiskunfélegyháza közötti terepszakaszról Kecskemét felé ütközetbe vetették a 2. gárda-gépesítetthadtestet is. Ettől kezdve az alföldi páncéloscsata kapcsán már ismertetett furcsa jelenség ismétlődött meg. A szovjet gépesített csapatok az 5. légihadsereg támogatásával megkísérelték gyorsított ütemben, a mély hadművelet elméletének normáitól és eszközeitől eltérő módon menetből elérni és birtokukba venni Budapestet. Csakhogy a gyors támadási ütemmel - amit több helyütt, így Kecskemétnél is sikeresen lassítottak a német-magyar ellenlökések - nem tudtak lépést tartani a feladat végrehajtására kijelölt lövészerők. Csupán a 68. gárda-lövészhadosztály követte a gépesített erőket gépkocsiszállítással. A többi lövészhadosztály gyalog menetelt, vagy szekereken vonult Budapest irányába.^[36] Emiatt a gépesítetthadtestek jelentősebb gyalogsági támogatás nélkül voltak kénytelenek felvenni a harcot a Budapest és Kecskemét között hirtelenjében létesített német-magyar támpontokkal és az Attila-vonalat megszálló csapatokkal, ami súlyos veszteségekkel járt, nem is beszélve az elvesztegetett idő jelentőségéről.^[37] Ugyanis miután az alföldi páncéloscsata záró szakasza Nyíregyháza körül befejeződött, az ott bevetett német páncélos erőket október 30-tól átdobták a Budapest előterében támadó szovjet csoportosítás feltartóztatására. Megkezdődött a versenyfutás Budapestért.

A németek voltak a gyorsabbak. November 1-ig a német 13. páncéloshadosztály a Dunakeszi - Ócsa, a német 1. páncéloshadosztály a Tatárszentgyörgy - Örkény - Pilis terepszakaszt, a német 23. páncéloshadosztály pedig a Cegléd térségét érte el, ahol a német 24. páncéloshadosztály is tartózkodott. Ezek a viszonylag gyenge harcértékű, de mozgékony és nagy harci tapasztalatokkal rendelkező páncéloscsoportok^[38] ellenlökései, valamint egyéb német és magyar csapattöredékek ellenállása elég időt biztosított a német hadvezetésnek ahhoz, hogy jelentősebb német (főleg lovas, illetve páncélos) kötelékekkel és magyar erőkkel megszállja és hatásosan védje az Attila-vonal külső védőövét. A megszilárduló védelem ellen november 4-én indított újabb szovjet frontális támadás csak újabb jelentős veszteséget eredményezett. A szovjetek ekkor már belátták, hogy a menetből való bevétel megvalósíthatatlan.^[39]

Ezt követően szovjet részről először a november 11-től széles arcvonalon végrehajtott frontális támadás (II. szovjet kísérlet), majd pedig ennek igen korlátozott eredménye után november 29-től Budapest hadműveleti átkarolása került előtérbe (III. szovjet kísérlet). A budapesti csata eddig lezajlott harcai során a szovjet csapatok támadó harcának üteme alacsony volt, s ezzel együtt a német-magyar védelem harcászati mélységének áttörése lassabb volt a szovjet hadvezetés által elvártnál. Szovjet részről ezt nem vezetési hibának, hanem annak a ténynek tulajdonították, hogy a szovjet csapatok nem rendelkeztek elegendő gyalogságukat közvetlenül támogató harckocsival és rohamlöveggel.^[40] A november 11-én indult második szovjet kísérlet során a 2. Ukrán Front csapásmérő csoportosítása (7. gárdahadsereg, 1. gárda lovas-gépesített csoport, 2. és 4. gárda-gépesítetthadtest) már csak 300 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett.^[41] Felmerül a kérdés, hogy az október legvégén fennálló 230 százalékos szovjet harckocsi- és rohamlövegfölény (526 darab szemben 230 német-magyar harckocsival és rohamlöveggel^[42]) hová tűnt?

A német (s kisebb részben a magyar) csapatok kilőtték őket. Német adatok szerint a Budapest körül folyó harcokban 1944. október 29. és november 27. között 642 szovjet harckocsit és rohamlöveget lőttek ki.^[43] Vagyis megközelítőleg annyit, mint az alföldi páncéloscsatában. Ennek legfőbb oka véleményünk szerint abban rejlik, hogy a szovjet harckocsizó és gépesített csapatok "áldozatul estek" a szovjet hadvezetésben (s részben az angolszász katonai vezetésben is) alkalmazott vezetési elveknek (miszerint a kapott, általában korábban és igen nagy részletességgel kidolgozott parancsot minden körülmények között végre kell hajtani), s amelyek gyakorlatilag kizárják a megvalósítandó cél elérése érdekében még számba vehető egyéb alternatív megoldásokat. Ez a parancs-orientált harcvezetés konfrontálódott a német csapatok, s kiváltképp a német páncéloscsapatok vezetésében alkalmazott feladat-orientált harcászattal (németül Auftragstaktik), amely a feladat megoldásakor jóval nagyobb mozgásteret adott az egyes parancsnokoknak, növelte manőverezési lehetőségüket a szó valós és képletes értelmében egyaránt. Leegyszerűsítve: míg például egy német páncélososztály parancsnoka általában megválaszthatta a (ellen)támadásra alkalmas terepszakaszt, egy szovjet tiszt szinte sohasem. A felek elszenvedett veszteségeit ennek tükrében kell vizsgálnunk. (További érdekes jelenség, hogy a németek a háború utolsó két esztendeje során nagyobb hatékonysággal tudták fékezni vagy megállítani a már meginduló szovjet támadást, mint saját támadásukat kifejleszteni az általában jól megszervezett szovjet védelemmel szemben.^[44])

December első hetére az elhúzódó, igen veszteségterhes harcok beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front legyengült erői önmagukban nem elegendőek a Budapest körül védekező német-magyar csoportosítás felszámolására és a magyar főváros gyors birtokbavételére, az eredetileg balszárnyával szintén Budapest felé irányított 4. Ukrán Front pedig még a közelébe sem jutott a magyar főváros térségének (parancsnokát, Ivan Petrov hadseregtábornokot Sztálin le is váltotta).

Ezért a szovjet főparancsnokság 1944. december 12-én kiadott 220280. számú direktívájában elrendelte, hogy a 2. Ukrán Front és 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyidejűleg mért csapásokkal kerítsék be és semmisítsék meg a német-magyar csapatokat Budapest körzetében és foglalják el a magyar fővárost. A frontoknak december 19-20-ig kellett felkészülniük a támadásra.^[45]

A 3. Ukrán Front (parancsnoka F. I. Tolbuhin marsall) csapatai 1944. november 7-től Apatin és Kiskőszeg (Batina) körzetében keltek át a Duna nyugati partjára, 26-ára egyesítették a hídfőket, majd november 29-ére a szovjet 57. hadsereg élei már elérték Pécset, majd december 2-án elfoglalták Kaposvárt, 4-én Marcalit. A 4. gárdahadsereg gyors előretörése során a frontnak átadott 46. hadsereggel együtt december 7. és 10. között felzárkózott a Margit-vonal keleti szárnyára, de áttörni még nem tudta. A front csapatai december 9. után védelembe mentek át.^[46]

1944. december 20-án a 2. és 3. Ukrán Frontok megindították közös, Budapest bekerítését célzó hadműveletüket. Ennek keretében a 6. gárda-harckocsihadseregnek a 7. gárdahadsereg jobbszárnyával együttműködve Ipolyság körzetéből kiindulva - biztosítandó a Budapestet bekerítő szovjet csapatok jobbszárnyát - támadást kellett indítania Nyitra irányában és a Garamon átkelve december 25-28-án elfoglalnia a Nyitra - Gimeskosztolány - Verebély vonalat, hogy a későbbiekben innen kiindulva elérhesse a Nyugati-Kárpátokat és a Cseh-Morva Medencét elválasztó nyereg irányából Budapest felé vezető utakat, majd a 2. Ukrán Front egyéb csapataival együttműködésben csapást mérhessen Pozsony felé.^[47] Malinovszkij marsall elgondolása az volt, hogy a front csapásmérő csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a német-magyar védelmet és siker esetén a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban tovább folytatja: ez lett volna a "siker kifejlesztése". Ezért a bekerítés belső arcvonalán mindössze 10-11 hadosztályt szándékozott alkalmazni. A 7. gárdahadseregnek a bekerítés belső arcvonalának kialakítása mellett el kellett érnie a Zseliz - Szőgyén - Mocsa terepszakaszt és ezzel a Duna bal partját. A szovjet marsall ezzel egy időben azt is elrendelte, hogy a 7. gárdahadsereg balszárnyán a 30. lövészhadtest, a román 7. hadtest és a 18. önálló lövészhadtest december 20-án megindulva 23-án estig (három nap alatt!) foglalja el Budapest keleti felét a Duna vonaláig.^[48]

Noha Budapest bekerítése december 26-ára megvalósult, az utóbbiak közül egyik kitűzött célt sem sikerült teljesíteni. Sőt, a 6. gárda-harckocsihadsereg kénytelen volt Lévától déli irányba kanyarodni, mivel a német LVII. páncéloshadtest december 22-én reggel Ipolyszakállas körzetéből Ipolyság általános irányban ellentámadást indított, veszélyeztetve a szovjet harckocsihadsereg utánpótlási vonalait és a szovjet 7. gárdahadsereg önerőből a német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályokat nem tudta visszavetni. Miként M. V. Zaharov fogalmaz: " az Ipoly és a Garam közötti viszonylag nem nagy szakaszon nyolc napon át dúlt a német és a szovjet harckocsik közötti párviadal".^[49] Ezek alapján a magunk részéről indokoltnak tartjuk a budapesti hadművelet ezen hadszínterén 1944. december 20. és 28. között lezajlott harcokat mint első garami páncélosütközetet értékelni. Ezzel összefüggésben megjegyezzük, hogy a szakirodalomban elterjedt állításokkal ellentétben a Dunától északra, illetve a Garam és az Ipoly között harcoló német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályok nem csupán motorizált páncélgránátos, tüzér- és páncélvadász-alakulatokkal rendelkeztek, hanem jelentősebb páncélos erővel is. (Ennek részletezését a 2. számú táblázat tartalmazza.)

A 3. Ukrán Front sávjában is akadtak "kisebb" gondok. Tolbuhin marsall december 19-én a 4. gárdahadsereg számára nyugati-északnyugati irányban a bekerítés nyugati (külső) arcvonalaként a Almásfüzitő vasútállomás - Tata - Bánhida - Kecskéd - Pusztavám - Mór - Isztimér - Várpalota - Öskü - Balatonfűzfő vonal elérését rendelte el.^[50] Ez december 30-ig - amikor a hadsereg a december 12-i főparancsnoki utasításnak megfelelően megkezdte ideiglenes védelmi állásainak kiépítését - csak részben valósult meg. A front északi irányú támadásának balszárnyán harcoló 4. gárdahadseregnek Székesfehérvár elfoglalása után a várostól délnyugatra lévő német-magyar csapatok körülzárása és megsemmisítése céljából egy lövészhadtestével és a 7. gépesítetthadtesttel ki kellett volna jutnia a Mór - Várpalota vonalra, de ezt többszöri határidő-kitolás (utoljára 1945. január 2.) ellenére sem tudta megvalósítani. Növelte a front veszteségeit, hogy 46. és 4. gárdahadseregének támadási üteme kezdetben sokkal lassabb volt az elvártnál, ezért Tolbuhin marsall december 21-én a Margit-vonalban védekező német-magyar erők harcászati mélységének teljes áttörésére kénytelen volt ütközetbe vetni a front későbbre tartogatott sikerkifejlesztő lépcsőjét is (2. gárda-gépesítetthadtest, 7. gépesítetthadtest, 18. harckocsihadtest)^[51]. Ezzel Székesfehérvár körül súlyos harcokkal járó, mindkét fél számára veszteségterhes páncélosütközet alakult ki, amelyben december 20-23. között a szovjetek 216 harckocsiját és rohamlövegét lőtték ki.^[52]

A 4. gárdahadsereg támadási ütemének lassításában a legnagyobb szerepet a Balaton és a Velencei-tó között tervezett - de a szovjet támadás következtében már meg nem valósult - német ellentámadás ("Késői szüret" [Spätlese]-hadművelet) céljából összpontosított német páncéloscsapatok játszották, amelyek azonban elegendő saját gyalogság hiányában csupán ellenlökéseket indíthattak, átmenetileg visszafoglalhattak kisebb területeket és igen jelentős veszteségeket is okozhattak a támadó szovjet csapatoknak, de a Margit-vonal védelmi terepszakaszainak megtartására, s ezzel Budapest nyugatról való bekerítésének megakadályozására alkalmatlanok voltak.

A makacsul védekező német (zömmel páncélos-) csapatok ugyan sikerrel lassították a két szovjet front átkaroló hadműveletét, de Budapest bekerítését nem tudták megakadályozni. Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy Tolbuhint a 3. Ukrán Front eredményei nem elégítették ki.^[53] Különösen a 4. gárdahadsereg által elért vonal maradt el a kitűzött céloktól. Ennek megváltoztatása céljából a marsall csupán a hadsereg jobbszárnyát rendelte védelembe a bekerítés külső arcvonalán, a hadsereg centrum- és balszárny-alakulatainak tovább kellett folytatniuk támadásukat Mór és a Balaton északi partvidékének elfoglalásáig. Ez - mint ahogy már utaltunk rá - nem sikerült, s így a német-magyar csapatok Székesfehérvártól északnyugatra és nyugatra megtartott állásaikból betekinthettek a 4. gárdahadsereg állásaiba.^[54]

Adolf Hitler - értesülve Budapest csaknem megvalósult bekerítéséről - 1944. december 24-én este elrendelte a IV. SS-páncéloshadtest Magyarországra való vezénylését és bevetését Budapest felmentése céljából. Ezúttal megerősítő gyalogságról is gondoskodtak: a német 96. és a 711. gyaloghadosztályok is a magyarországi hadszíntér felé vették az irányt. Heinz Guderian, a német szárazföldi hadsereg megbízott vezérkari főnöke stratégiai okokból helytelenítette a megkérdezése nélkül foganatosított átcsoportosítást. A részben tartalékban álló páncéloshadtestre ő a berlini irányban küszöbön álló szovjet offenzíva megfékezésekor számított.^[55]

Az SS-páncéloshadtest parancsnoka Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS volt, aki csapataival együtt jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a keleti fronton vívott harcokkal kapcsolatban. A bekerítésben való védelmi harcot is igen jól ismerte, tekintve hogy 1944. március 19-én repülőn érkezett a bekerített Kowelbe és annak április 4-én történt felmentéséig sikerrel irányította a védelmet. Az aktív tevékenység sem volt azonban ismeretlen számára: 1944. februárjában Cserkasszi-nál az 5. "Wiking" SS-páncéloshadosztály harccsoportjával belülről áttörte a szovjet gyűrűt és két német hadtestet mentett meg ezzel a biztos megsemmisüléstől.^[56] A német hadvezetés egy része tehát joggal remélhette, hogy Budapest esetében is lehet esélye a sikerre.

A tervezett támadással kapcsolatban két változat látott napvilágot. A "déli megoldás" (Südlösung) esetében Székesfehérvártól kiindulva északi-északkeleti irányban támadtak volna, páncélosok számára kedvező terepen. Azonban a felvonuláshoz öt teljes napra és a mozgásokhoz 900 köbméterrel több üzemanyagra lett volna szükség, mint az északi változatban. Az "északi megoldás" (Nordlösung) erénye a gyorsabb felvonulás és a kisebb üzemanyagigény volt, de a terep hegyvidéki jellege miatt a páncélosok manőverezése és harctevékenysége akadályokba ütközhetett. A kétséget Walther Wenck altábornagy, a Heer vezérkara vezetési csoportfőnöke oszlatta el, amikor 1944. december 30-án Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél Hadseregcsoport északi megoldást támogató érveit. Megállapodtak Otto Wöhler gyalogsági tábornokkal - aki december 23-tól a hadseregcsoport új parancsnoka volt -, hogy a támadás 1945. január 1-jén este északon indul "Konrad" fedőnévvel.^[57] Wöhler december 31-én este a Balck-seregcsoportnak küldött táviratában a seregcsoport által végrehajtandó Konrad-hadművelet céljaként elsősorban a Budapest és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők szétzilálását és megsemmisítését, valamint a Budapesttel való kapcsolat megteremtését jelölte meg.^[58]

A támadásban részt vevő német csapatok szállítmányai csak igen vontatottan érkeztek be. A támadás kezdő napjáig (január 1.) a IV. SS-páncéloshadtest 3. "Totenkopf" SS-páncéloshadosztályának 66 %-a (a harcoló részek, kevés ellátó csapatrész), az 5. "Wiking" SS-páncéloshadosztályának 32 %-a (egy páncélgránátos-ezred, a páncélosezred és a tüzérezred részei stb.), valamint a 96. gyaloghadosztály 43 %-a (egy teljes gránátosezred, a többi gránátosezred és a tüzérezred részei) érkezett meg.^[59]

A "Konrad" erőviszonyainak kérdése érdekes probléma. Mindezidáig - főként szovjet hadtörténeti feldolgozásokra és visszaemlékezésekre alapozva - a szakirodalomban tartotta magát a nézet, hogy a "Konrad"-hadműveletek idején a támadó német csapatok páncélosok tekintetében fölényben voltak a szovjet 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregével szemben.^[60] Ez azonban nem állja meg a helyét. Egy szovjet levéltári források felhasználásával készült orosz kiadvány^[61] segítségével lehetőség kínálkozik a valós erőviszonyok felvázolására. (A német és szovjet páncélos erők január 1-én érvényes adatainak összevetését a 3/a és 3/b táblázatok tartalmazzák.)

A támadás napján, annak megindítása előtt a német III. páncéloshadtest 1. páncéloshadosztályának páncélozott harccsoportja megtévesztő céllal Székesfehérvártól 22 kilométerre nyugatra támadást indított Ösi elfoglalására, de a bevett helységet hamarosan fel kellett adniuk. A szovjet felderítés nem tudta megállapítani, hogy a németek a 4. gárdahadsereg arcvonalának melyik szakaszán készülnek támadni, de leginkább Székesfehérvár körzetét tartották veszélyeztetettnek.^[62]

A IV. SS-páncéloshadtest - az addig beérkezett erőivel - 1945. január 1-én este 19 óra 30 perckor indította meg támadását. A balszárnyon a 3. SS-páncéloshadosztály, attól délre az 5. SS-páncéloshadosztály támadott. A jobbszárnyat a Pape-hadosztálycsoport fedezte. A 96. gyaloghadosztály ezrednyi erővel hídfőt létesített Mócstól délre és Nyergesújfalunál. Azonban a kezdeti sikerek ellenére öt napi szakadatlan, igen heves helységharcokkal súlyosbított támadás^[63] után a mintegy 28-37 kilométert előrenyomult páncéloshadtest arcvonala még csak Bicske nyugat-északnyugat 3 kilométer - Bicske északkelet 3 kilométer erdő délkeleti széle - Csabdi nyugat-északnyugat - Mány északnyugat 2 kilométer és északkelet 3 kilométerre lévő magaslat - Szomor délkelet 1 kilométere lévő magaslat, Kirva nyugat 2 kilométerre lévő magaslat - Epöl kelet-délkelet 1 kilométerre lévő magaslat - Dág északnyugat 1 kilométerre lévő magaslat - Csolnok nyugati és északnyugati széle - Esztergom vonalon húzódott. Esztergomot a német 711. gyaloghadosztály január 6-án visszafoglalta. Bicske és Zsámbék körzetében azonban a szovjet csapatok megállították a német támadást, mivel annak lassú üteme lehetőséget kínált a szovjet tartalékok átcsoportosítására és azok segítségével új védelmi vonal kiépítésére.^[64]

Január 6-án a 2. Ukrán Front 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadserege Garam menti állásaiból támadást indított Komárom irányába. Ezzel kezdetét vette a második garami páncélosütközet. A támadás céljaként a szovjet szakirodalom (s ennek nyomán a magyar hadtörténészek zöme is) a 4. gárdahadsereg tehermentesítését, illetve a Balck-seregcsoport (benne a IV. SS-páncéloshadtest) hátának veszélyeztetését jelöli meg. Ha valóban ez lett volna a kitűzött cél, vajon miért kellett (volna) a 4. gárdahadsereg jobbszárnyának is támadásba átmennie Komárom irányába?^[65] Véleményünk szerint ennek az újabb akciónak a december 20-án kezdődött támadás maximális stratégiai céljait (a "siker kifejlesztését") kellett (volna) megvalósítania. A IV. SS-páncéloshadtest bekerítése tehát nem cél, csupán következmény lett volna.

A szovjetek azonban - ahogy néhány nappal korábban a németek is - alábecsülték ellenfelük képességeit. A mintegy 162 harckocsival és rohamlöveggel^[66] indított szovjet kísérlet az LVII. páncéloshadtest szívós védekezése és a Lévától átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály január 10-i ellenlökése következtében megrekedt. Sőt a szovjet csapatokat vissza is szorították - anélkül, hogy a Dunától délre lévő csoportosítást a németek jelentősen meggyengítették volna.^[67]

Január 7-én a Breith-hadtestcsoport Székesfehérvár északnyugati körzetéből, súlypontban a német I. lovashadtest (4. lovasdandár, 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja) erőivel Csákvár irányába indított támadást, hogy az elakadt IV. SS-páncéloshadtest előtt harcoló szovjet csapatok utánpótlási vonalait elvágja és a páncéloshadtest Budapest felé történő további előrenyomulását elősegítse.^[68] Ennek nyomán az itt védelemben lévő szovjet 20. gárda-lövészhadtest mögött tartalékban álló 7. gépesítetthadtest részei, majd az 1. gárda-gépesítetthadtest ellenlökései miatt Székesfehérvár térségében újabb - a második - páncélosütközet alakult ki. Ezen igen súlyos harcok közepette a németek csupán csekély területnyereséget értek el, de lekötötték a szovjetek jelentős páncéloserejét és súlyos veszteséget okoztak nekik.

Január 9-én az I. lovashadtest tovább támadott. Ez volt a "Konrad 2" -hadművelet első csatanapja.^[69] A német lovas- és páncéloscsapatok csupán a Zámolynál kibontakozó páncélosütközetben 74 szovjet páncélost lőttek ki. Magát Zámolyt január 11-én foglalták el.

Január 9-ére virradó éjszaka a IV. SS-páncéloshadtest áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. A 10. "Westland" SS-páncélgránátos-ezred (5. SS-páncéloshadosztály) megerősített ezredcsoportját Esztergomtól délre gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel.

A 96. gyaloghadosztály által Esztergomtól keletre birtokba vett terepszakaszról a Dél Hadseregcsoport egy merész, de kockázatos vállalkozást készített elő. A súlyos budapesti ellátási helyzet javítása céljából egy körülbelül 200 tonna ellátmányt szállító konvojt akartak bejuttatni a bekerített magyar fővárosba. Ezt úgy képzelték, hogy miután Philipp ezredes harccsoportja^[70] áttörte a szovjet biztosító vonalat és a Duna partján vezető úton előretörve elérte Budapestet, a konvoj a harccsoportot követve jutott volna át a gyűrűn. A végül január 10-én megindult akció 11-én nehézkesen eljutott ugyan Pilismaróttól 3 kilométernyire északnyugatra, de ott az északi partról érkező harckocsiágyú- és páncéltörőágyú-tűz lehetetlenné tette a továbbjutást. A 711. gyaloghadosztály is csak nagyon lassan nyert tért , amint az Esztergom - Budapest irányban heves erdei harcok sorát vívta. A támadási ütem fokozására bevetett megerősített "Westland"-ezredcsoport mozgását az időjárás akadályozta.^[71]

Január 11-én a "Westland"-ezredcsoport a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred részeivel közösen támadva^[72] betört Pilisszentkeresztre és másnap el is foglalta. Azonban ekkorra már Hitler nem bízott a támadás sikerében és még 11-én döntés született arról, hogy a támadást ebben a térségben leállítják és a IV. SS-páncéloshadtestet Székesfehérvártól délnyugatra gyülekeztetik egy új támadás céljából, amely gyakorlatilag a "déli megoldás" céljait valósítaná meg. Gille mindent megpróbált a támadás folytatása érdekében, de végül engednie kellett és megkezdődött az SS-páncéloshadosztályok átcsoportosítása. Noha a támadásban résztvevő SS-katonák - 21 kilométerre a fővárostól - már közel látták Budapest sikeres felmentését, s a támadás leállítását nem értették, a valóságban erejük csak a védőkhöz vezető folyosó létrehozásához lett volna elegendő, de megtartására már nem és a Budapesttől 15 kilométerre északra csoportosuló szovjet 5. gárda-lovashadtest őket is könnyen bekeríthette volna.

Január 17-ig a IV. SS-páncéloshadtestet - a szovjetek megtévesztése végett Komáromon keresztül - új gyülekezési körletébe, Zirc térségébe szállították. Ebből a szovjetek azt a téves következtetést vonták le, hogy az SS-páncéloshadosztályokat elszállítják a magyarországi hadszíntérről. (Annyi ráció volt az elgondolásban, hogy január 12-én indult meg a szovjetek hatalmas offenzívája a berlini irányban, s ott valóban elkelt volna a segítség.)

A január 18-án reggel 05.00 órakor induló "Konrad 3"-hadművelet céljaként a következőket jelölték meg: előbb elérni a Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva áttörni Budapest felé, hogy a budapesti védőkkel a harcászati kapcsolatot újra megteremthessék.^[73] A súlyponti csoportosítás a 3. és 5. SS-páncéloshadosztályt, az 1. és 3. páncéloshadosztályt, illetve az 1. páncéloshadosztálynak alárendelt 509. nehézpáncélos-osztályt és a 24/I. páncélososztályt tömörítő IV. SS-páncéloshadtest volt.^[74] A támadásban a III. páncéloshadtest és az I. lovashadtest erői is részt vettek. A támadás a harmadik székesfehérvári páncélosütközet nyitánya volt.^[75]

A támadás kezdetben - a bátor és makacs szovjet védekezés ellenére - eredményes volt. Január 19-én reggel a 3. páncéloshadosztály Dunapentelénél elérte a Dunát, s a németek ezzel gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt kettévágták a 3. Ukrán Frontot. Az 1. páncéloshadosztály még aznap elvágta a Székesfehérvár - Seregélyes útvonalat, amely a szovjetek egyik legfontosabb utánpótlási vonala volt. Január 20-án a 3. páncéloshadosztály egy része észak felé fordult, de Adony előtt a szovjetek megállították. Időközben a január 18-án Bicske térségéből átcsoportosított szovjet 18. harckocsihadtest korábban bekerített részei - elegendő bevethető német tartalék hiányában - kitörtek a bekerítésből és a német utánpótlási vonalakat fenyegették, így a 3. páncéloshadosztály kénytelen volt ismét dél felé fordulni.

Január 21-én megindult a Székesfehérvár elleni német támadás. A német 1. páncéloshadosztály, alárendeltségében Ney Károly SS-Sturmbannführer magyar legénységű SS-harccsoportjával, a német 23. páncéloshadosztály részeinek támogatásával súlyos helységharcban 22-én reggelre visszafoglalta a várost.^[76]

Január 25-ig a IV. SS-páncéloshadtest az Adony - Baracska terepszakaszt, nagyjából a Váli-víz mentén húzódó vonalat érte el. Azonban a többszöri irányváltásokkal tarkított német páncélostámadásokat a szovjet páncélelhárító körletek és a beérkező szovjet harckocsizó és egyéb tartalékok e térségben lényegében feltartóztatták. Ezen a napon a IV. SS-páncéloshadtest - a 3. páncéloshadosztály állománya nélkül - már csak 50 bevethető páncélossal rendelkezett.^[77]

Ennek ellenére január 25-én este még egy utolsó kísérletet tettek a Velencei-tó és a Duna között időközben kiépített szovjet védelem áttörésére. A 3. SS-páncéloshadosztály és az 1. páncéloshadosztály részei Baracska és Pettend körzetéből északnyugati irányban támadást indítottak. Január 26-án délután, miután 16.00 óra tájban nagy nehézségek közepette átkeltek a Váli-vizen és az 1/I. és 24/I. páncélososztályok Pz. V Panther nehézharckocsijai Gyúrói majortól 2 kilométerre nyugatra harcoltak, sikerült rádiókapcsolatba lépni a Budapesten harcoló Dörner-harccsoporttal. Azonban a csoportosítás egyik parancsnoki harckocsijában hamarosan vették a támadás beszüntetését és a harccsoport Vereb körüli gyülekezését elrendelő rádióparancsot is. Ekkor voltak a támadó német csapatok a legközelebb a bekerített magyar fővároshoz. A páncélosok azonban teljesítették a visszavonulási parancsot.^[78]

Jellemző, ahogy a szovjet hadtörténeti irodalom vélekedik a "Konrad 3"-hadműveletről:

"A Nagy Honvédő Háború folyamán az ellenséges ellencsapás gyakori jelenség volt. Ezt tapasztalhattuk a volgai csatában, az aktivkai és a begoduhovi ütközetekben, Korszuny-Sevcsenkovszkij körzetében, valamint a szovjet-német arcvonal más olyan szakaszain is, ahol a német fasiszta csapatok 'katlanba' kerültek. De a legerősebb ellencsapást Budapest alatt mérték."^[79]

Január 27-én megindult a 3. Ukrán Front már 25-26-ára tervezett ellencsapása a Velencei-tótól északra és délre. A front két csapásmérő csoportosításának (északon a 23. harckocsihadtesttel, az 5. gárda-lovashadtesttel és a 104. lövészhadtesttel, délen pedig a 18. harckocsihadtesttel, a 30. és a 133. lövészhadtestekkel) Sárosd irányába találkozó irányú csapást kellett mérni a német csoportosítás bekerítése és megsemmisítése céljából.^[80] Noha a szovjetek több helyen kisebb-nagyobb német harccsoportokat átmenetileg valóban elvágtak, a IV. SS-páncéloshadtestet nem sikerült bekeríteni.

A visszavonulás során egymás után intézett német páncélos ellenlökések igen súlyos veszteségeket okoztak a szovjet csapatoknak, amelyek visszaszorították ugyan a németeket, de Székesfehérvárt nem tudták visszafoglalni.^[81] Sőt, a február 16-án megmerevedő arcvonalak mentén a németek némi csekély területnyereséget is elkönyvelhettek. Ennek a kiszögellésnek mintegy három hét múlva igen nagy jelentősége lett. Ugyanis március 6-án innen indult meg a második világháború utolsó nagyobb német támadó hadművelete "Tavasz ébredése" (Frühlingserwachen) fedőnéven.

Összességében a magunk részéről úgy értékeljük, hogy a német (s kisebb részben a magyar) csapatok a budapesti csatában a 2. és 3. Ukrán Frontokat először lelassították, majd a január folyamán indított német ellentámadások (továbbá az ezen munka kereteiben nem tárgyalható "Südwind" és "Frühlingserwachen" hadműveletek) 1945. január 1. és március 15. között a háború hatodik évében két és fél hónap időtartamra megállították. Eközben ugyan maguk is jelentős veszteséget szenvedtek, de az ennél jóval súlyosabb veszteségeket elkönyvelni kénytelen szovjet csapatok csak 1945 márciusának harmadik negyedében tudták teljesíteni azt, amit eredetileg 1944 végéig kellett volna végrehajtaniuk, nevezetesen a Besztercebánya - Komárom - Nagykanizsa-vonal és Bécs megközelítő útvonalainak elérését.^[82]

Ezek azonban katonai fogalmak. Budapest számára, amely addig a világ egyik legszebb fővárosa volt, ezek az események csaknem a teljes pusztulást hozták el. Mindannyian örülhetünk, hogy a háború után újjáépült (bár a harcok nyomai még itt-ott ma is felfedezhet(k), s a város nem maradt egy barbár háború örökre lerombolt mementója.

Számvéber Norbert

[1] Tóth Sándor: Budapest felszabadítása. (Budapest, 1975., a továbbiakban: Tóth) 10. o., illetve Ravasz István: A Kárpát-medence hadszíntérré válása 1944/45-ben. (Új Honvédségi Szemle 1991/8.) 26-27. o.

[2] Idézi Churchill, Winston S.: A második világháború (Budapest, 1989., a továbbiakban: Churchill) 2. kötet 473. o.

[3] A Budapest elleni szovjet hadműveletekbe később bekapcsolódó 3. Ukrán Front ekkor még a Balkánon harcolt és csak 1944. november elején érte el Magyarország területét.

[4] A dandár-erejű hadosztályt 1944. november 1-én "Feldherrnhalle" páncéloshadosztállyá nevezték át, s ennek megfelelően töltötték fel és szervezték át a 109. páncélosdandár részeinek beolvasztásával. Lásd ehhez Stoves, Rolf: Die gepanzerten und motorisierten deutschen Großverbände 1935-1945. Divisionen und selbständige Brigaden. (Wölfersheim - Berstadt, 1994., 2. kiadás; a továbbiakban: Stoves 1994) 247. o. A Dél Hadseregcsoport hadinaplójában az alakulatot továbbra is páncélgránátos-hadosztályként emlegették.

[5] Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL) mikrofilmtára Kriegstagebuch der Heeresgruppe Süd (a továbbiakban: KTB/HGr. Süd) 895. tekercs 7 217010. felvétel. A szovjet adatokhoz lásd Ölvedi Ignác: A budai vár és a debreceni csata (Budapest, 1970.) 112. o. Vő: Szabó Balázs: A 2. Ukrán Front budapesti hadműveletének első szakasza. In: Hadtörténelmi Közlemények 1969./4. (a továbbiakban: Szabó B.) 618. o. Szabó itt a fenti csoportosításban 1944. október 1-én 741 harckocsit és rohamlöveget ad meg szovjet levéltári források alapján. Ebben a hadművelet megkezdése után a térségben bevetett 18. harckocsihadtest állománya (82 harckocsi és rohamlöveg) nincs benne.

[6] Az adatok német forrásból származnak. Lásd HL KTB/HGr. Süd 625. tekercs 7 209475. felvétel. Maguk a szovjetek - közvetve - 541 harckocsi és rohamlöveg "hiányát" ismerik el. Lásd Szabó B. 618. o.

[7] HL KTB/HGr. Süd 626. tekercs 7 209522. felvétel. Teljes veszteségi adatsor csak a német 23. páncéloshadosztály esetében áll rendelkezésre. Ezen seregtest 1944. szeptember 28. és október 28. között kijavíthatatlanul elvesztett 15 Pz.V Panther nehézharckocsit, 4 Pz.IV közepes harckocsit, 5 rohamlöveget, 2 önjáró páncéltörő ágyút (összesen 26 harckocsit és rohamlöveget) és 10 lövészpáncélost. Lásd Rebentisch, Ernst: Zum Kaukasus und zu den Tauern. Die Geschichte der 23. Panzer-Division 1941-1945. (Stuttgart, 1982.) 433. o. Megjegyzendő, hogy egy "kilőtt" harckocsi még nem pusztult el feltétlenül (személyzet veszteséget szenvedett, a jármű mozgásképtelen, esetleg harcképtelen is), elvontatva általában javítható és ezt követően újra bevethető volt. Így egy harcjárművet - ad absurdum - többször is kilőhettek. Ezért mind a németek, mind a szovjetek műszaki egységei a birtokolt területen talált ellenséges páncélostechnikát - ha már nem volt érdemes kijavítani és a saját fegyverrendszerbe illeszteni - igyekeztek felrobbantani. A "megsemmisített" páncélosok esetében többnyire másodlagos (belső) detonáció(k) végeztek a járművel: például felrobbant a lőszer vagy az üzemanyag.

[8] Styemenko, Sz. M.: Ahol a győzelmet kovácsolták. (Budapest, 1977., a továbbiakban: Styemenko 1977) 228. o.

[9] Tóth 9-10. o.

[10] Styemenko, Szergej: A Vezérkar a háború éveiben (Budapest, 1975; a továbbiakban: Styemenko 1975) 274-275. o.

[11] Styemenko 1975 276-278. o.

[12] Churchill 476. o.

[13] HL KTB/HGr. Süd 895. tekercs 6742. sz. irat, 440608/44.1.a./OKH sz. parancs

[14] Dr. Ravasz István: Budapest hadszíntérré válásának tényezői 1944-1945-ben. Hadtörténelmi Közlemények 1999/1. (A továbbiakban: Ravasz 1999) 125. o.

[15] Vidos Géza: Háborús emlékeim - III. 1944. márc. - szept. (Hadtörténeti Múzeum Kézirattára, 535-89. fsz.) 34-35. o.

[16] Tóth 201. o., illetve Ravasz 1999 126. o.

[17] Ravasz István: Pesti hídfő. (In: Magyarország a második világháborúban, szerk. Sipos Péter - Ravasz István, Budapest, 2. kiadás, 1997; a továbbiakban: Lexikon) 368. o.

[18] Honvéd Vezérkar 1. osztály napi intézkedései (HL VKF 1944 eln. 1.o. 304/a. doboz) 1502/Föv. hdm.-44.X.12. sz. irat

[19] Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon (Budapest, 1974.) 173. o. Idézi Ravasz 1999 2. o.

[20] Ravasz István: Ravasz László; Gergely Jenő: Serédy Jusztinián (In: Lexikon) 382. és 400. o.

[21] Szakály Sándor: Hindy Iván (In: Lexikon) 163. o.

[22] Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! (Budapest, 1989.) 156. o. Idézi Ravasz 1999 2. o.

[23] A Plijev lovas-gépesített csoport 1944. november 4-től ezt az elnevezést viselte.

[24] Ravasz 1999 127. o.

[25] Tóth 204. o.

[26] HL KTB/HGr. Süd 897. tekercs Anlagen 44. XI. 26.

[27] Tóth 35. o.

[28] HL KTB/HGr. Süd 897. tekercs Anlagen 44. XII. 1.

[29] Gosztonyi Péter: A magyar Honvédség a második világháborúban (Budapest, 1992, 2. kiadás) 228-229. o.; Borus József: Karl Pfeffer-Wildenbruch, illetve Otto Winkelmann (In: Lexikon) 369., illetve 480. o.

[30] Ungváry Krisztián: Budapest ostroma (Budapest, 1998; a továbbiakban: Ungváry) 36-37. o.; Zákó András: Őszi harcok 1944 (Budapest, 1991) 100-101. o.

[31] Ungváry 36. o.

[32] Ungváry 224. o.

[33] Idézi Tóth 22. o.

[34] Az alföldi páncéloscsatában a 2. Ukrán Front harckocsizó, gépesített és lovas kötelékeit olyan súlyos veszteségek érték, hogy a Budapest elleni támadás első fázisában érdemben semmiképpen nem vehettek részt. Ezért a frontot a szovjet főparancsnokság tartalékából kellett megerősíteni a 2. gárda-gépesítetthadtest (állományában 206 harckocsival és 42 rohamlöveggel) és a 23. lövészhadtest csapataival. A 4. gárda-gépesítetthadtestet (állományában 73 harckocsival és rohamlöveggel) a 3. Ukrán Fronttól vonták el. Lásd erről Tóth 15-16. o.

[35] Tóth 22-23. o.

[36] Véleményünk szerint ennek leginkább az alföldi páncéloscsata során szállítójárművek terén elszenvedett szovjet veszteségek lehetnek az okai, illetve az a körülmény, hogy ekkor a szovjet hadsereg állományában csupán elvétve voltak megtalálhatók alaprendeltetésükben a lövészeket szállító páncélozott szállító járművek (német viszonylatban lövészpáncélosok), amelyekről gyengébb ellenséges védelem esetén leszállás nélkül(!) is vívhatók harccselekmények. A szovjetek a második világháborúban ilyen harcjárművet nem is gyártottak, az angolszászoktól kapott mintegy 3 808 darab M2 és M3 típusú járművek különböző változatait pedig főleg mozgó vezetési pontokként, önjáró páncéltörő eszközként és önjáró légvédelmi eszközként alkalmazták a harckocsizó és gépesített csapatoknál. Utóbbihoz lásd Zaloga, Steven J.: US Half-Track of the World War II. (London, 1991.) 21-31. o.

[37] A szovjet gépesített hadtestek 1944. október 30. és november 3. között a Fretter-Pico-seregcsoport arcvonalán 71 harckocsit és rohamlöveget veszítettek. Ebből 67 jármű megsemmisült, 4 mozgásképtelenné vált. Lásd ehhez HL VKF 1944. 1. oszt. hadműveleti napló (304/a doboz) térképmellékletét a 402. számú irathoz.

[38] A német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok bevethető páncélozott harcjárműveiket (harckocsik, rohamlövegek, vadászpáncélosok, önjáró lövegek, lövészpáncélosok stb.) a nagyobb átütőerő és a kölcsönös támogatás érdekében igyekeztek koncentráltan alkalmazni, ezért azokból a hadosztályokon belül főleg lövészpáncélosokból és fegyverhordozó páncélozott járművekből álló páncélozott harccsoportokat vagy zömében harckocsikból és rohamlövegekből álló páncéloscsoportokat (Gepanzerte Kampfgruppen, illetve Panzergruppen) hoztak létre, melyeket olykor más seregtestek kötelékeivel is megerősítettek. Gyakran ide osztották be a hadosztály páncélos-felderítőosztályát is, de itt felderítő feladatok megoldása helyett inkább könnyű páncélgránátos-zászlóalj szerepkörben alkalmazták. Lásd Senger und Etterlin, F. M. v. : Die Panzergrenadiere. Geschichte und Gestalt der mechanisierten Infanterie 1930-1960. München, 1961. 83. o.

[39] Tóth 31-36. o.

[40] Tóth 64. o.

[41] Tóth 49. o.

[42] Szabó B. 619. o.

[43] HL KTB/HGr. Süd 626. tekercs 7 210629. felvétel.

[44] Lásd még: Ravasz István: Hadászati kultúra. In: Lexikon 137. o.

[45] Tóth 104-105. o.

[46] Ravasz István: Dél-dunántúli hadműveletek. (In: Lexikon) 76. o.

[47] A Nagy Honvédő Háború története 1941-1945. (Budapest, 1966.) IV. kötet 323. o.

[48] Tóth 115. o.

[49] Zaharov, M. V. (szerk.): A 2. és a 3. Ukrán Front felszabadító hadműveletei Délkelet- és Közép-Európában 1944-1945. (Budapest, 1973., a továbbiakban: Zaharov) 227. o.

[50] Tóth 127. o.

[51] Tóth 132. o.

[52] HL KTB/HGr. Süd 627. tekercs 7 211872. felvétel.

[53] Tóth 138. o.

[54] Fejezetek hazánk felszabadulásának történetéből (Budapest, 1960., a továbbiakban: Fejezetek) 67. o.

[55] Maier, Georg: Drama zwischen Budapest und Wien. (Osnabrück, 1985., a továbbiakban: Maier) 21. o.

[56] Maier 22. o.

[57] Borus József: A Konrad-hadműveletek. (In: Hadtudományi Tájékoztató 1994/10. szám) 150. o.

[58] HL KTB/HGr. Süd 627. tekercs 7 211 643. felvétel.

[59] Maier 494. o.

[60] Szovjet források alapján a magyar szakirodalom zöme a német támadó csoportosítás páncéloserejét 450 harckocsiban és rohamlövegben adja meg. Lásd többek között Száva Péter (szerk.): Magyarország felszabadítása. Tanulmányok hazánk felszabadításának történetéből. (Budapest, 1975.) 225. o. Tóth i.m. 151. oldalán a német páncélosfölényt 240 %-ban adja meg.

[61] M. Szvirin - O. Baronov - M. Kolomiec - D. Nedogonov: Boi u ozera Balaton. (Moszkva, 1999.) 77. o.

[62] Fejezetek 67. o.

[63] A harcok hevességére jellemző, hogy csupán január 4-én 40 szovjet harckocsit és rohamlöveget semmisítettek meg a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán - legtöbbjüket közelharcban (páncélököllel, páncélrémmel és tapadóaknával). Lásd erről HL KTB/HGr. Süd 629. tekercs 7 212897. felvételt.

[64] Tóth 160. o. A németek jelentősebb bevethető tartalékkal nem rendelkeztek. Január 1-7. között a IV. SS-páncéloshadtest nem csekély veszteségeket szenvedett (529 halott, 2625 sebesült, 358 eltűnt, megsemmisült 39 harckocsi és rohamlöveg). Lásd HL KTB/HGr. Süd 898. tekercs 7 212278. felvételét.

[65] Többek között Tóth 161. o. és Fejezetek 75. o.

[66] A csoportosítás január 13-án már csak 73 páncélossal rendelkezett. Lásd Ungváry 165. o.

[67] A korábban a IV. SS-páncéloshadtestnél lévő német 208. páncélososztályt január 7-én alárendelték a Dunától északra harcoló német 8. páncéloshadosztálynak.

[68] Maier 43. o.

[69] A szakirodalom döntő többsége január 7-től, az I. lovashadtest támadásától számítja a "Konrad 2" -hadművelet megindulását. Azonban a támadás 7-én és 8-án csak a IV. SS-páncéloshadtest korábbi feladatai megvalósítását erőltető harcát támogatta, s csak 9-én változott meg a páncéloshadtest fő támadási iránya. Mi a magunk részéről Georg Maier szakaszolásával értünk egyet, miszerint a "Konrad 2" 1945. január 9-én kezdődött. Lásd Maier 50. o.

[70] A német 1. páncélosezred parancsnoka által vezetett harccsoportot a "Feldherrnhalle" páncéloshadosztály két újoncokból álló páncélgránátos-menetszázada (MP-44 rohamkarabélyokkal és páncélöklökkel felszerelve), a 284/II. gránátoszászlóalj, 6 lövészpáncélos, 5 harckocsi és rohamlöveg, valamint 3 páncélozott felderítő harcjármű alkotta. A páncélosokat a két SS-páncéloshadosztály adta. Lásd Vopersal, Wolfgang: Soldaten, Kämpfer, Kameraden. Band Vb (Bielefeld, 1991., a továbbiakban: Vopersal ) 556. o.

[71] HL KTB/HGr. Süd 629. tekercs 7 212951. felvétel.

[72] Lásd v. G. Payer: Armati Hungarorum (München, 1985., a továbbiakban: Payer) 462. o.

[73] Wöhler január 12-i táviratát teljes egészében idézi Maier i.m. 502. o.

[74] A páncéloshadtest keretében január 18-án bevetett német páncélosok számát is túlbecsüli a szakirodalom nagy része. Például Tóth i.m. 175. oldalán szovjet adatok alapján a IV. SS- és a III. páncéloshadtest páncélosainak együttes számát 560 darabban adja meg. Ungváry német adatok alapján i.m. 172. oldalán mintegy 300 darabot említ. A rendelkezésre álló adatok (KTB/HGr. Süd) összesítése ez utóbbi értéket támasztja alá. Eszerint a IV. SS-, a III. páncélos- és az I. lovashadtestnek január 18-án összesen 306 bevethető harckocsija, vadászpáncélosa és rohamlövege volt.

[75] Megítélésünk szerint a "Konrad 3" és az azt követő szovjet ellencsapás a Velencei-tótól északra és délre nem választható külön. Így együtt alkotják a harmadik székesfehérvári páncéloscsatát, amely csupán február 16-án ért véget.

[76] A magyar SS-harccsoport 17 szovjet harckocsi kilövése mellett 171 halottat, több mint 300 sebesültet és mintegy 100 eltűntet veszített. Lásd Payer 461. o.

[77] Vopersal 612. o.

[78] Stoves, Rolf: 1. Panzer-Division 1935-1945. Chronik einer der drei Stamm-Division der deutschen Panzerwaffe. (Bad Neuheim, 1961.) 731. o.

[79] Zaharov 254. o.

[80] Tóth 188. o.

[81] Német adatok szerint a szovjetek 1945. január 25. és február 10. között egyebek mellett mintegy 4 372 halottat, 916 foglyot, 711 harckocsit és rohamlöveget, 441 páncéltörő ágyút és 216 tüzérségi löveget veszítettek. Lásd Maier i.m. 521. o.

[82] Vö. Styemenko 1977 230. o.