)
A tisztelt Olvasó amikor kezébe veszi e könyvet, a Hadtörténelmi Levéltár és a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége többéves gyűjtéséből közösen készített dokumentumkötetet, tapasztalhatja, hogy az eltér a hagyományoktól, az évszázadok alatt kialakult történeti forrástípusok bemutatásától. Nyersanyagát nem okiratok, korabeli feljegyzések, az államapparátus iratai képezik, hanem a második világháború poklát és hadifogságát elszenvedő, szörnyűségeit túlélő bajtársaink írásai, visszaemlékezései adják. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a közel 1 millió magyar állampolgár keleti és nyugati táborokba kerülésének körülményeiről, a fogva tartottak életéről, küzdelmeiről, veszteségeiről hazánkban évtizedekig nem készültek hivatalos tájékoztatók. Kizárólag a német koncentrációs táborok szörnyűségei kaptak nyilvánosságot.
A hadifogságról 1990-ig beszélni sem volt ajánlatos, mert sértette a szovjet-magyar barátságot, és maga után vonta a "nyugatos" megbélyegzést.
A lágeréletet leírók között kis számban találunk hivatásos tollforgatókat, többségében azonban rendszeres íráshoz nem szokott, de tapasztalataikat az utókorra hagyni akaró emberek adták közre "élményeiket".
Megható olvasni az olykor reszketeg kézzel írt sorokat, melyeknek mondanivalója az agyakba mélyen bevésődött tényeken nyugszanak, józan gondolkodást tükröznek. A visszaemlékezők nemcsak nyomorúságos helyzetükre, a fogva tartók gonoszságára emlékeztek, hanem a körülményekhez való alkalmazkodást, a találékonyságot, a bajtársiasságot, a segítségnyújtási készséget, a felebaráti szeretetet, a küzdeni tudást is megírták a hazába és a családhoz való valamikori visszatérés érdekében.
Az írások mellett jelentős történelmi értéket képviselnek a hazahozott és máig megőrzött tárgyi emlékek is, amelyeket bajtársaink önzetlenül átadtak - a Hadifogoly Szövetségen keresztül vagy közvetlenül - a Hadtörténeti Múzeumnak.
Ezek megtekinthetők a múzeum állandó kiállításán.
Szakmai körökben gyakran elhangzik a bírálat a visszaemlékezések valóságtartalmával kapcsolatban: sok bennük a fantázia, az írások célja az önmutogatás - mondják és írják egyesek! Az aggályoskodók megfeledkeznek két tényezőről. Egyrészt hivatalos dokumentumok és korabeli feljegyzések (naplók) - a szovjetek tiltása következtében - nem készültek. Feljegyzések Nyugaton is elvétve találhatók. Ilyen körülmények között csak az utólagos közös emlékezés lehet az a történeti forrás, amely visszatükrözi a hadifogságot. Másrészt ezeket az írásokat többségében egykori hadifoglyok olvassák. Ők rögtön jeleznek, ha hiányosnak érzik a leírást, vagy valótlanságot találnak a közöltekben. Automatikusan működik a tömeges kontroll.
Adja Isten, hogy az élet minden területén ilyen hatékony legyen az ellenőrzés. Köszönet és hála illeti mindazokat, akik tollat ragadtak, hogy hozzájáruljanak a második világháborús hadifogság részleteinek feltárásához: közreadták tapasztalásaikat és féltve őrzött tárgyi emlékeiket. Tették ezt zömében önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül. Ha nem is tudatosan gondolták végig cselekedetük nagyszerűségét és eredményét, de zsigereikben érezték az emlékezés és a nemzet fennmaradásának összefüggését. Idős bajtársaink és a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége elnöksége nevében köszönetet mondok a Hadtörténelmi Levéltárnak, amely szakmai segítséget nyújtva és anyagi fedezetet is biztosítva jelentős részt vállalt e dokumentumkötet megjelentetéséből.
Papp Tibor
A II. világháború vérzivataros hat esztendeje szerte a világon több mint 50 millió katonai és polgári személy életét követelte. Hadifogságba Európában 20-22 millió katona és civil személy került. Ebből a főleg szovjet és német fogolytáborok pokla mintegy 4-5 millió életet nyelt el.
Magyarország vesztesége az 1941 és 1945-ös évek közötti államhatárok szerint összességében elérte a 800-950 ezer főt. A katonai veszteség hősi halottakban és sebesültekben meghaladta a 350 ezer főt. Sok katona és elhurcolt polgári személy keserű élete viszont a messzi hadifogság lett. Ez - "az ellenséges fegyveres erők hatalmába került személyek szabadságát korlátozó intézmény" - mintegy 1 millió magyar állampolgárt juttatott legtöbbször szögesdrótokkal körülkerített és szigorúan őrzött hadifogolytáborokba. Jelenlegi ismereteink szerint kb. 600 ezer magyar katona esett hadifogságba. További 300 ezer polgári személy került szovjet (a polgári személyek jó részét a szovjet szervek gyakorta az utcán fogdosták össze), 80-100 ezer pedig nyugati fogságba esett. E katona és civil személyek közül Nyugatról 1947-ig 300 ezren tértek haza, a Szovjetunióból pedig 1950-ig 400 ezren, 1956-ig további 15 ezren, azonban 150-200 ezren sohasem tértek vissza.
A II. világháború idején a hadifoglyok az 1929. július 29-én elfogadott harmadik genfi egyezményben foglalt bánásmódra voltak jogosultak, amelyet a magyar országgyűlés az 1936. évi XXX. törvénycikkel cikkelyezett be, és az erről szóló úgynevezett értesítési okmányt 1936. szeptember 10-én helyezte letétbe Genfben. Ennek értelmében tilos volt bármilyen formában a hadifoglyok életének és egészségének veszélyeztetése, megfélemlítése vagy velük szemben megtorló intézkedések foganatosítása.
A fogságban tartó államot terhelte a hadifoglyok hátraszállítása, emberhez méltó elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása, kapcsolattartásuk biztosítása a külvilággal, valamint az ellenségeskedések befejeződését követően hazaszállításuk. Ennek azonban nem volt feltétele a fegyverszünet vagy békeszerződés. A hadifoglyokat munkavégzésre alkalmazni lehetett, de a tiszteket csak önkéntes alapon.
A II. világháború idején, illetve utána Európában mintegy 8 ezer hadifogolytábort hoztak létre, amelyek közül csak néhány teljesítette a genfi egyezményben foglaltakat.
A Szovjetunió területén kb. 5700 tábor volt. Ide sorolhatók azok az internáló-, büntető- és kényszermunkatáborok is, ahová hadifoglyok is kerültek. A Szovjetunió területén lévő táborok a háború alatt elsősorban a hadifogságba jutott katonák tartózkodási táborai voltak, majd a háború végére fokozatosan átalakultak munkatáborokká, amelyek célja az volt, hogy a foglyok - mintegy háborús jóvátétel formájában - vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében. A táborokat jellegük, illetve elhelyezkedésük szerint körzetekre osztották. Több mint 1000 tábor alkotta a Központi Körzetet, 661 a Nyugati Körzetet, 502 az Északnyugati Körzetet, 1400 a Dél-európai Körzetet, 326 a Volga-melléki Körzetet, 290 az Észak-kaukázusi Körzetet, 295 a Kaukázusi Körzetet, 570 az Urali Körzetet, 170 az Északi Körzetet, 266 a Közép-Ázsiai Körzetet, 220 a Szibériai Körzetet. Az utóbbi táborok többsége büntetőtábor volt, úgynevezett GULAG (Glavnoje Upravlenyije Lagerej = Táborok Főigazgatósága). 1950-től a hadifogolytáborok is átalakultak büntetőtáborokká, ahol az okkal vagy ok nélkül kényszermunkára ítélt hadifoglyokat tovább dolgoztatták, együtt a szovjet állampolgárságú elítéltekkel.
A szovjet hadifogolytáborokban az életkörülmények gyakorta embertelenek voltak. Szovjet viszonylatban - ellentétben a nyugatival - előbb a kiszállítást is túl kellett élni. A szovjet táborokba került magyarok 60 százaléka előbb megjárta a magyarországi gyűjtőtáborokat, közülük szinte valamennyien a foksányi, máramarosszigeti, szambori átmeneti hadifogolytáborokat. A foglyok kiszállításának két fő útvonala alakult ki: Debrecen-Máramarossziget-Szambor-Kijev, illetve Szeged-Arad-Temesvár-Brassó-Foksány-Kisinyov-Csernyigov, vagy -Foksány-Konstanca-Odessza, vagy -Konstanca-Szevasztopol (hajóval), vagy -Konstanca-Novorosszijszk (hajóval).
A háború befejező szakaszában a m. kir. honvédség nyugatra távozott még harcoló alakulatai igyekeztek - a szovjet hadifogság elkerülése érdekében - a szövetséges haderők hadifogságába kerülni. A nyugati táborokban - a francia táborokat kivéve - általában jobb körülmények uralkodtak. Bajorországban például 10-100 fős csoportokat parasztgazdaságokhoz is "kikölcsönöztek".
A nyugat-európai hadifogolytáborok elsősorban munkatáborok vagy egyszerű tartózkodási táborok voltak. A magyarokat nagyobb számban őrző táborok többsége osztrák és délnémet, illetve kisebb része francia területeken helyezkedett el. Alapvetően az angol és amerikai fogságba került magyarok közül mintegy 40-50 ezer főt - a nyugati szövetséges erők főparancsnoka, Eisenhower tábornok parancsára- átadtak jórészt francia, kisebb részben pedig holland, belga, dán és luxemburgi táborokba.
A hadifogságba jutottak másik csoportját képezték a szovjet hadsereg által Magyarország területéről hamis ígéretekkel (igazolás kiadása, romeltakarítás, hídépítés, különféle mezőgazdasági munkák) úgynevezett malenkij robotra elhurcoltak, akiknek zömét a német nemzetiségűek vagy a németes hangzású névvel rendelkezők alkották. Az elhurcoltakról nem készült részletes nyilvántartás, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. március 26-i rendelete alapján vezetett jegyzékek sem pontosak. Így korántsem pontos számítások szerint ez a szám elérte a 100 ezer főt. Az elhurcolt nőket, férfiakat, nem ritkán gyermekeket - az elhurcoltak alsó korhatára 14-18 év volt - a Szovjetunióba történő elszállításukig gyűjtőtáborokban helyezték el. A munkatáborok általában megegyeztek a hadifogolytáborokkal.
A kötetben szereplő visszaemlékezések - 1998 decemberéig folyamatosan napvilágot látva - először a Hadifogoly Híradó című lap hasábjain jelentek meg. A dokumentumkötet anyaga a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége gondozásában, illetve a Hadtörténelmi Levéltár őrizetében található.
A visszaemlékezéseket nem eredeti formában, hanem azokat tematikus egységekre bontva közöljük. Így előfordul, hogy egy-egy szerző visszaemlékezése a tematikus besorolás szerinti részekre bontva, egymástól függetlenül jelenik meg. Azt is el kell mondanunk, hogy egyes visszaemlékezéseket nem teljes terjedelmükben közlünk. A műveket szöveghű átírásban adjuk közre. A szöveg után feltüntetjük a szerző nevét, lakhelyét és a dokumentum jelzetét.
A kötet végén az eligazodást segítő személy- és helységnévmutató található.
FOGSÁGBA ESÉS A SZOVJETUNIÓBAN
"Én túléltem, de a szüleim nem... "
Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk. A partizáncsapatok összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték.
A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ezalatt mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze, lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány - elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos volt.
A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában. Én túléltem a háborút és a hadifogságot, de drága szüleimet elvitte a kaszás.
Horváth B. József - Mátraderecske
Hadifogoly Híradó (HH) 1995/10.
Mi történt a doni hadifoglyokkal?
Mint kassai légvédelmi tüzér, 1942-ben kerültem ki az orosz frontra, és 1943. január 18-án estem hadifogságba... 12 napi gyaloglás és 18 napi vasúti szállítás után értük el a 150-180 kilométerre lévő tambovi gyűjtőlágert! Ez idő alatt a hadifoglyok 40-50%-a meghalt vagy megőrült: nem bírta ki az embertelen körülményeket. A 30 nap alatt csak néhányszor kaptunk enni - szárított kenyeret és sózott halat -, de vizet alig...
Lágerünk egy tölgyerdőben volt. Gallyakból készültek a két végén nyitott barakkok. Fekhelyül a karvastagságú ágak szolgáltak, szalmazsák vagy pokróc nélkül...
A következő napok egyikén fürödni mentünk egy üres barakkba. Két liter vizet kaptunk fejenként. Jégcsapok lógtak a mennyezetről...
Napi 20 dkg kenyér volt a legfőbb táplálékunk... A halottak száma naponként 150-200 főt tett ki: közös sírba kerültek anélkül, hogy nyilvántartásba vették volna őket. Voltak köztük magyarok, németek, olaszok, románok.
1943. március 28-án egy csoporttal elvittek az Ural északnyugati részére, ahol még kemény tél volt. Itt is erdőben laktunk, és ugyanúgy aratott a halál, mint az előző helyen... Júniusban a Nemzetközi Vöröskereszt ellenőrzésének köszönhetően tovább szállítottak Brovszk városába, ahol mintegy ezren, valamivel jobb körülmények közé kerültünk. Felerősödésünkért a lágerparancsnokot tették felelőssé.
Ludányi Imre - Lőrinci
HH 1992/1.
A túlélőket csak májusban regisztrálták!
A Dontól való visszavonulásra 1943. január 10-én kaptunk parancsot. 8 nap múlva, január 18-án estünk fogságba Minszk város környékén. Az első éjszakát hullák között, piszokban töltöttük egy hangárszerű épületben. Másnap, 19-én mintegy 10 000 főt elhajtottak. Visszamaradtunk úgy 80-an, akik fizikailag rossz állapotban voltunk. Mi temettük el a hullákat. Március közepén mi is útra keltünk. Öt nap után szerelvényünk a nyílt pályán megállt, összegyűjtötték az útközben elhunytakat és valahova elvitték. Újabb utazás, újabb temetés következett. Nyilvántartásba vétel sehol! Csak 1943 májusában kerültünk olyan lágerbe, ahol felvették személyi adatainkat, és még ujjlenyomatot is vettek.
Giczi János - Kővágóörs
HH 1992/1.
Fogságba esés a Sztrij (Ukrajna) körüli harcokban
Főhadnagyként 1944 elején behívót kaptam, és bevonultam a Sopronba áthelyezett 4. honvéd gyalogezredhez. Június 20-án indultunk a frontra, 23-án érkeztünk Sztrijbe. Innen továbbmentünk Sztaribochorodzsánba, ahol néhány napig tartalékban voltunk. Századunkat azonban rövidesen riasztották, és egy géppuskás század kíséretében elindultunk az orosz támadás feltartóztatására. A katonák puskánként 40 töltényt kaptak, de lőni nem tudtak, mert az elavult mannlicher puskáink használhatatlanok voltak a berozsdásodott zárdugattyúk miatt.
Otinija térségében, Cleboika községben beérkeztünk az első vonalba. Előttünk az oroszok, és a "senki földje" az előző ütközetekből visszamaradt temetetlen hullákkal. Napokig idegesítő csend honolt, majd június 23-án hajnalban megindult az orosz támadás. Az órákig tartó tűz alatt zászlóaljunkban óriási zűrzavar keletkezett. Mindenki rohant a bunkerekbe. Aki nem jutott be, elesett. Az oroszok tűzhengere néhány óra múlva túlhaladt rajtunk. Aki életben maradt, annak a szabadsága veszett el. Még aznap 10 órakor fogságba estünk Otinijánál.
HH 1994/6.
Fogadtatásunk Sztálingrádban - 1945. június vége
Az útvonal: Focsani-Konstanca (hajóval) -Novorosszijszk (vasúton) -Krasznodar-Sztálingrád.
A vasúti szállítás után egy borzalmasan lerombolt helység állomására érkeztünk. Kitámolyogtunk a vagonból, de egyeseket le kellett emelni, majd a földre fektetni. Halvány fogalmunk sem volt arról, hol vagyunk. Egy munkás kinézetű civil haladt el csoportunk előtt, tőle érdeklődtem a helység neve iránt. Elég cifra kísérő szavakkal nyomban megkaptam a választ: - Sztálingrád - mondta, majd köpött egyet és a város felé mutatott. - Látod? Míg fel nem lesz építve, addig nem mentek haza. Itt fogtok megdögleni mindannyian. - Köpött még egyet, és továbbment...
Rövid, mintegy 15 perces menet után egy teljesen üres táborba érkeztünk, valamennyien a földre zuhantunk, annyira gyengék voltunk. Valamiféle főtt levet osztottak, utána feküdtünk tovább a földön. A latrinán nagy volt a forgalom, mert sok volt köztünk a hasmenéses. Őket egy közeli kórházba szállították...
Az első éjszakát a szabadban töltöttük. Másnap egy romos fürdőépületből kialakított körletben helyeztek el bennünket. Ez lett a kb. 1500 német és magyar hadifogoly otthona néhány évre, a 7362/1-es számon. Mindannyiunkat karanténba zártak, mert több emberen a vérhas és tífusz tünetei mutatkoztak... Jó ideig munkába menet az utcán is gyűlölt ellenségként fogadtak. Főleg a gyerekek és a fiatalok hangos fritz-fasiszt jelzőkkel illettek, és jókora tégladarabokkal dobáltak, a közelállók le is köptek bennünket. A felnőttek közül többen bottal ütlegeltek.
HH 1992/1.
A magyar honvéd és a hadifogság
Hadifogságból hazatérésünk után az illetékes hatóságok sokszor tették fel nekünk a kérdést: miért nem álltunk át, miért nem adtuk meg magunkat?
A válasz nagyon egyszerű: a frontra küldött magyar katona haza akart menni, lehetőleg épségben, hogy továbbra is gondoskodni tudjon a családjáról. Gondolataiban csak a hazafelé vezető út jelent meg, és nem a hadifogságon át vezető kerülő. Amíg a legkisebb reménysugár is felvillant a sikeres küzdelemre, a katona kitartott esküje mellett, és bízott a honvédség és szövetségesei sikerében. Amikor a bekerítés, a kitörések kudarcai teljesen kilátástalan helyzetet teremtettek, a hősi halál helyett megadta magát a sorsnak.
Voltak olyan katonák, akik bedőltek a szovjet propagandának, és kényszerűség nélkül is átálltak. Ezek zöme politikai megfontolásból tette. Egy bajtársam mesélte nekem az alábbi esetet. Egyik társa magával hozta a frontra apja igazolását, ami szerint ő 1919-ben a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében szolgált, és tagja volt a Kommunista Pártnak. Bizalmasainak ezt meg is mutatta, és nem leplezte átállási szándékát, ha arra mód nyílik. Budapesti gyerek volt, aki a visszavonulás következtében közeledve a fővároshoz, le is lépett. Többé senki sem látta.
A magyar katonáról alkotott pozitív élményem hosszú frontszolgálatomon alapszik. Katonai pályafutásom alatt kétszer kerültem ki a keleti frontra. Először 1942. november 2-i behívásom után, a 41. debreceni honvéd gyalogezreddel a megszálló erőkhöz, ahonnan leszereltek, majd 6 hét múlva 1944. május 1-jén ismét bevonulva, az 1. hadsereg VI. hadtestének 11. honvéd ezredéhez. A Kárpátokba kerültem, a Tornyai-hágó-Wiszkow-Ludwighofka-Dolina szakaszra. Hadseregünk, miután Kolomea térségében vereséget szenvedett, az Árpád vonalig húzódott vissza. Itt a front megmerevedett és közel másfél hónapos állóharc alakult ki. Ekkor már az 1941 június-novemberi sikeres gyorshadtesti hadműveletek emlékeit az egyre csökkenő bizakodás váltotta fel. Románia 1944 augusztusi átállása után, magyar területre visszahúzódva, már csak elkeseredett és kilátástalan utóvéd- és halogató harcokat folytattunk.
Bajtársaink zömében azonban fel sem vetődött a megadás, az átállás, az önkéntes hadifogságba kerülés gondolata. Alakulatunk észak-magyarországi visszavonulása jól illusztrálja azt a helyzetet, aminek következménye a hadifogság lett. Ezredünk 1944 szeptembere végén Munkács előtt, a Latorca melletti Kustánfalván pihenőben volt. Délután 5 órakor egy oldalazó partizántámadást kaptunk, amely a még kitűnő erőben lévő ezredünket néhány perc alatt széjjelszórta. Az ezred gyakorlatilag megszűnt létezni. Ekkor olyan, mindannyiunkat megrázó esemény történt, ami leleplezte a szovjetek átállásra buzdító propagandájának hazug voltát.
A 11/1. zászlóalj géppuskás rajparancsnoka, megunván a kilátástalan harcokat, rajával együtt átállásra határozta el magát. Ebben segítségére volt a hozzá beosztott ruszin katona. A 12 fős raj megadta magát. A szovjetek azonban nem tudtak mit kezdeni velük: fogolyőrzésre, róluk való gondoskodásra nem voltak berendezkedve. Hátrakísérés közben néhány géppisztolysorozattal egyszerűen kivégezték őket. Ezt a tényt akkor tudtuk meg, amikor egy sikeres ellenlökés közben megtaláltuk a holttesteket. Ez nyomós érv volt, hogy a végsőkig kitartsunk.
Miután ezredünk gyakorlatilag megsemmisült, átkerültem a 16. hadosztály páncélvadász rohamzászlóaljához, amely jóformán használhatatlan, első világháborús ócska karabélyokkal felszerelt alakulat volt. Ez azonban nem akadályozta meg a parancsnokságot, hogy bevessenek bennünket: először Kisbáriban és a Bodrog környékén, majd visszavonulások és halogató harcok után a füzérradványi Károlyi kastély almáskertjében. Innen is kiűztek bennünket. Pálházán keresztül Nyíri községbe érkeztünk, ahol végetért katonai pályafutásom, mert bekerítve, néhány százan 1944. december 17-én hadifogságba estünk. Rövid időn belül szembekerültem az első győztes szovjet katonával.
Takács Péter - Debrecen
HH 1997/3.
Fogságba esés Kárpátalján... Borzalmak Minszkig
Még tartott a háború - 1944 októberében kerültem fogságba. A szovjet katonák leszereltek bennünket, olyannyira, hogy még a fehérneműnket is elvették. Akik ellenkezni vagy netán szökni próbáltak - lelőtték. Hideg, télies időben kísértek Ungvárra. Közben hullott a nép, mint ősszel a legyek. Ungváron éppen a bankból szórták ki az orosz katonák a magyar pénzt, és taposták nagy élvezettel. Amit sikerült elérnem, felkapkodtam - kaptam is érte a puskatussal. Mégis megérte, a későbbiekben tudtam még vásárolni néhány szem krumplit, néhány eső kukoricát.
Ungvárról menet civil polgárokat is tereltek közénk. A szolyvai híd fel volt robbantva, befogtak a helyreállítására. Szállásunk a szabad ég alatt, ellátás semmi! Aki szökni próbált, kutyákkal fogatták el, és úgy húzták, mint a dögöt. Ha valaki netán megütötte a kutyát, az megmarta. Ezért féltünk a szökéstől.
Nappal dolgoztunk, éjszaka órákat ácsorogtunk a sikertelen számlálások miatt. Eső, havas eső esett ránk. Aki a drótkerítést átlépte, lelőtték. A hiányzókat a polgári lakosságból pótolták. Létszámunk mégis egyre kevesebb lett, sok volt a halottunk. A tűzrakást megengedték ugyan, de mi nem mehettünk a közelébe, melléje orosz katonák feküdtek le. Aki közülünk megközelítette őket, arra rálőttek.
Gömbfákat, rönköket kellett cipelnünk, amikor az éhség és a gyengeség miatt mozogni is alig tudtunk. Egy alkalommal - ellenőrzés során - egy tábornok kijelentette: senki sem szólhat semmit, nem lehet panasza, mert "fronton vagyunk, akár ki is végezhetnek bennünket"...
Hatalmas, hosszú és mély gödröt ásattak velünk, fölé rakva a gömbfákat, a gallyakat és egy réteg földet. Ez lett a szállásunk. A víz becsorgott, a ruhánk megfagyott, mozgás közben valósággal belevágott a húsunkba, a kicsordult vérünk is megfagyott. Létszámunk rohamosan csökkent.
Az egyik napon több három- és öttonnás teherautó érkezett. Valósággal feldobáltak bennünket a gépjárművekre. Átmentünk az Uzsoki-hágón, miközben megcsúszás miatt többször le- és felszállítottak bennünket. Aki meghalt, az árokba dobták.
Az utazást mindössze öten éltük túl, ennyien érkeztünk meg a minszki kórházba.
HH 1996/6.
Találkozás a bátyámmal
Mint leventét, 1944 novemberében behívtak katonai kisegítő szolgálatra a 205/3. légvédelmi üteghez Dunaföldvárra. Eleinte a konyhán dolgoztam. Amikor egy decemberi reggelen az ütegállásba vittem ki az élelmet, a falu szélén egy páncéltörő ágyút láttam, tüzelőállásban. Közelebb érve, óriási meglepetés ért, mert az ágyúnál szolgálatot teljesítő katona a bátyám volt. Igazi meglepetés és öröm volt a találkozás, mert hónapok óta semmit sem hallottam felőle.
Én azt terveztem, hogy alakulatommal nyugatra megyek. Bátyám erről lebeszélt. Mezőfalván kaptam egy civil ruhát, amibe átöltöztem. Közben egy éjjel átvonult rajtunk a front, és bátyámmal együtt orosz fogságba estünk. Másnap a falu szélén egy hosszú épület falához állították a népet, szembe a golyószórót, és elkezdődött a zabrálás.
Jó ruháinkat levettették, és kaptunk helyette nyári zsávolyruhát. Így maradtam decemberi hidegben nyári katonaruhában. Egyik napon - hideg, esős időben - elindultunk. Dunaföldvárra érve az egyik gazda, Barbora József présházába szállásoltak el. Az ott talált hordókat megcsapoltuk és a borral melegítettük magunkat. Különösen az oroszok ittak sokat, hamar be is rúgtak. Könnyen megszökhettünk volna, de hittünk az ígéretnek, hogy hamarosan ellátnak igazoló írással, és mehetünk haza. Innen Bajára, majd Temesvárra mentünk. Kegyetlen telet töltöttünk el embertelen körülmények között az itteni táborban. Hideg, éhség, betegség - vérhas, tífusz - kínzott, gyötört és ritkított bennünket. A hullákat napokig nem szállították el. 1945 tavaszán, az egyik napon, amikor este a munkából hazatértünk, a lágert üresen találtuk. A foglyokat kiszállították a Szovjetunióba: bátyámat és földijeimet is!
Minket is elvittek előbb Szegedre, majd Szabadkára. Nyár közepén jártunk, amikor összetereltek bennünket, kivittek a vasútállomásra, és Voronyezsbe szállítottak.
Nagy János - Budakeszi
HH 1995/6.
Délvidéki magyar hadifogoly voltam...
A darnicai 2. számú táborból 1948 novemberében váratlanul hazaindítottak néhányunkat. Kijevben 50-60 fő csatlakozott hozzánk. Személyvonattal az odesszai előkészítő és megfigyelő táborba utaztunk, majd onnan 1948 decemberében megérkeztünk Máramarosszigetre. Az a remény, hogy innen továbbutazhatunk, hamarosan szertefoszlott. Majdnem két évet töltöttem Máramarosszigeten, csak 1950. október elején szabadultam...
Mi történt? A táborban főleg Jugoszláviában élő magyarok voltunk. Vissza akartunk menni szülőföldünkre. Értünk is jött egy jugoszláv küldöttség, hogy hazavigyenek. Dolgavégezetlenül távoztak. Az orosz táborparancsnok kijelentette: vagy eljövünk Magyarországra, vagy visszavisznek a Szovjetunióba!
Mintegy 90 fő Magyarországot választotta. 1950. október 10-én érkeztünk Debrecenbe. Innen Dunapentelére kerültünk, az ottani építkezésre, ahonnan lassan szétszóródtunk, és mindenki járta a maga útját. Nekem sok kellemetlenségem volt jugoszláv állampolgárságom miatt. Gyakran voltam zaklatásoknak kitéve: álltam rendőri megfigyelés alatt, voltam "Titó láncos kutyája". Mindezeket átvészelve, az 1951-52-es tanévben - 28 éves koromban - befejeztem a gimnázium félbeszakadt 4. osztályát (utolsó éves gimnazista voltam, amikor fogságba estem), és Tatabányán érettségiztem. Később elvégeztem a Pedagógiai Főiskolán a matematika-kémia szakot, és 1984 január 1-jével mentem nyugdíjba.
Bácskuti László - Tatabánya
Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége (VHBSZ) gyűjtemény 254/1992.
Fogságba kerülés 19 évesen Budapesten
Még 19 éves sem voltam, amikor 1945. január 6-án leventeként hadifogságba estem Zuglóban, a Danuvia Fegyver- és Lőszergyárban. Mint 1926-os születésűt, behívtak katonának, és ide osztottak be honvédelmi munkára. A jászberényi táborban töltöttem be 19. évemet, ahonnan Ceglédre kerültem, majd a Szovjetunióba szállítottak. Focsanin és Konstancán át végül is Rosztov elővárosa, Batajszk lett a végleges helyem. Nem volt nagy láger, létszáma 520-560 fő körül mozgott.
Kezdetben nagy nehézségeken mentünk keresztül. Silány koszt, hiányos öltözet és sokszor elviselhetetlen hideg gyötört bennünket. Egy idő után javult helyzetünk."
Ács Károly - Felsőnyék
HH 1994/8.
Kitörési kísérlet után fogságba
Huszadik születésnapomat 1944 októbere elején ünnepeltem, de amikor kiléptem az EMKE kávéházból, nagy légitámadás kezdődött. Szerencsére túléltem. November közepe táján falragaszok adták tudtul, hogy 16-tól 50 évesig a férfi lakosság azon része, mely nem tölt katonai szolgálatot, köteles jelentkezni az illetékes kerületi elöljáróságoknál.
Így lettem a m. kir. honvéd munkászászlóalj munkaszolgálatosa.
Mátyásföldön tankcsapdákat, lövész-futóárkokat ástunk, majd a front közeledtével Pestre kerültünk. Utolsó szálláshelyünk az akkori Fővámház épülete volt. Itt hallottuk a hírt, hogy a munkaszolgálatos századokat Németországba viszik további szolgálatra. Ezt mindenképpen el akartam kerülni, pesti szüleimet és Budapestet nem akartam elhagyni. Hamisított katonai engedéllyel "kint maradtam", azaz katonaszökevény lettem.
Másnap találkoztam egyik egyetemista barátommal, aki hívott, hogy álljak be alakulatába, a II. Egyetemi Rohamzászlóaljba. Megtörtént. Az alakulat a Szerb utcai egyetemi épületben volt elszállásolva, az akkori viszonyokhoz képest jó körülmények között.
Amikor az orosz csapatok elérték a körutat, harcbavetés nélkül átvonultunk Budára a Ferenc József hídon, amelyet még azon az éjszakán felrobbantottak a németek. Budán már folyamatosan bevetettek bennünket egészen a február 12-i kitörési kísérletig. Az I. zászlóaljat már korábban szétverték.
A kitörésben magam is részt vettem. Szinte minden második bajtársam odaveszett. Vérző, élettelen testeken keresztül menekültek vissza az életben maradottak, köztük én is. Másnap, február 13-án már tudtuk, hogy minden elveszett. Sorsunkba beletörődve, egy falat kenyér és a mielőbbi hazamenetel ígéretének reményében vártuk mielőbbi szabadulásunkat. Ehelyett azonban Rimnicu Sarat, Tecuci, Constanca, majd Novorosszijszk, aztán a Kaspi-tenger melletti 328-as hadifogolytábor lett a vége.
Bizony Ottó - Budapest
HH 1997/2.
Fogságba esés Budán
Egyetemistaként az 1944. őszi mozgósítási parancsra vonultam be. Budapesten a Keleti Károly utcában volt a körletünk, a Marczibányi térre és Szentendrére jártunk kiképzésre. Parancsnokságunk a harctól való távoltartásunkra, illetve átmentésünkre törekedett, a háború utáni időkre. Ez a próbálkozás mindaddig sikerült is, amíg a harci cselekmények el nem érték a Várat. Ekkor a német parancsnokság utasítására mind gyakrabban osztották be alakulatunkat a védelmi harcokra. 1945. január 25-én robbanólövedéktől fül- és nyaksérülést szenvedtem a Törökvész utcánál. Elsősegélynyújtás után a HM segélyhelyére kerültem, ott estem fogságba 1945. február 12-én.
A segélyhelyről az oroszok az alagúton át a Vérmezőre hajtottak bennünket, együtt a kitörés után a Várban rekedtekkel. A kijáratnál elvették tőlünk látható értékeinket: órát, gyűrűt, bőrmellényt stb. Majd géppisztolyos katonák kíséretében, romokon és az utcákon heverő halottakon keresztül egy budafoki gyárba, onnan Csepel-szigeten és Horthyligeten át Solt érintésével Dunatetétlen pusztára gyalogoltattak. Útközben tovább folyt a zabrálás. Megszabadítottak pokrócainktól, csomagjainktól, egyesekről még a csizmát is lehúzták.
Gyergyai Miklós - Vác
HH 1994/1.
Sikertelen szökési kísérletek
Budán estem szovjet fogságba 1945. február 13-án mint a pécsi m. kir. Kinizsi Pál 11. honvéd tábori tüzérosztály 2. ütegének őrvezetője, a Budafoki út 42. alatt. Ebben az épületben tartózkodott Viharos őrnagy pécsi gyalogos csoportja. Velük egyesültünk. A szovjetek a nagytétényi hizlalda központi épületében szállásoltak el bennünket. Azonnal dolgoznunk kellett. Én egy hadtápalakulathoz kerültem, amelyik a Székesfehérvárnál harcoló orosz csapatokat látta el...
Székesfehérvárra kerültem 1945. április 4-én, ahonnan 3 nap múlva megszöktem. Többedmagammal a Bakonyba menekültünk, és az iszkaszentgyörgyi, a berhidai és a várpalotai erdőkben bujkáltunk. Ám a szovjetek ismét elfogtak, Érdre vittek, ahol a vasútállomáson napi 16 vagont kellett megrakni a harctéren elhagyott hadianyaggal, többek között a Velencei-tóból kihúzott német harckocsikkal...
Ismét Székesfehérvárra vittek 1945. április 24-én, a Blaha Lujza szanatórium épületébe. Innen két hét múlva továbbszállítottak, de a vagonzárat elfűrészelve, Martonvásár előtt ismét megszöktünk. Három nap múlva megint elfogtak, bevagoníroztak, Temesváron és Konstancán keresztül a Krím félszigetre, Szevasztopolba szállítottak. Ide május 5-én érkeztünk meg.
Porrogi István - Pécs
HH I/1.
A Balaton körüli harcokban 1944-45 telén
Ítéletidő, hatalmas hóvihar tombolt Szentmihályfa-pusztán. Alig lehetett látni. Felderítőink jelentették: orosz harckocsik és katyusák gyülekeznek, tőlünk kb. másfél kilométerre. Erős aknavetőtüzet zúdítottunk rájuk. Közben az ezredparancsnokság hívta a zászlóaljparancsnokságot helyzetjelentés végett: senki sem jelentkezett. Mi tovább tüzeltünk. Úgy látszik, hogy a szovjetek ezt már megelégelték, rázendítettek ők is. Jött az áldás mindenfajta fegyverből, még a harckocsikból is. Szaporodott sebesültjeink száma, de halottunk ekkor még nem volt. A távbeszélő-összeköttetés továbbra sem működött.
Ekkor már gondoltuk, hogy valami baj történt. Nemsokára megtudtuk, hogy kihasználva a rossz látási viszonyokat, éjjel a szovjetek a hátunk mögé kerültek, és elfogták a zászlóaljparancsnokot. Tehát bekerítettek bennünket. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá vált, de azért nem adtuk fel. Abban reménykedtünk, hogy a sűrű hóesést kihasználva, kicsúszhatunk a gyűrűből.
Nem sikerült. Dél körül mi is fogságba estünk. Behajtottak bennünket egy nagy uradalmi istállóba, ahol úgy-ahogy elláttuk sebesültjeinket. Ezt nagyon jól tettük, mert fogvatartóink nemsokára elkobozták kötszereinket is. Délután, úgy két óra körül, a hóvihar elcsendesedett, sorakoztattak bennünket, aztán elindítottak hátrafelé. Ezzel elkezdődött 1424 napig tartó hadifogságom.
Kantó Imre-Csorna
HH 1994/1.
Fogság karácsony előtt
A Balatonnál 1944 telén ismét tüzelőállásba kerültünk, de ekkor már nem sikerült hatásos ellenállást kifejtenünk, mindig tovább kellett vonulnunk. Székesfehérvárra kerültünk, ahol karácsony előtt pár nappal a szovjetek körülzártak bennünket, és mi megadtuk magunkat. Így estem fogságba az ünnepek előtt két nappal.
Székesfehérváron két napra bezártak különböző garázsokba. Innen aztán eltereltek hosszú sorokban Seregélyesre. Útközben még láttam egy árokparton a mi 7.5-ös lövegünket. Az új helyen egy uradalom istállójában kaptunk szállást. Pár nap múlva innen is továbbmentünk.
Sárbogárdon gyalogoltunk át, amikor ránk köszöntött az új év: 1945.
Szatmáry Károly - Temesvár
HH 1994/8.
Folyamőrök fogságba esése gyalogosként
Dunaföldváron a m. kir. folyamőrezred IV. zj. 4. szd. tagjaként részt vettem az angolok által éjjelente a Dunába dobott mágneses aknák kirobbantásában 1944 májusától októberig, a mintegy 100 kilométer hosszú Duna-szakaszon. Október elején, miután a szovjetek elérték a Duna vonalát, megváltozott a feladatunk... A dunaföldvári szigetet védő határvadászokat láttuk el élelemmel, kötszerekkel stb.
November 17-én bevetettek bennünket a Mecsek előterében, Zengővárkonynál... 29-én az orosz túlerő miatt megkezdtük a visszavonulást a Hidasi-Nagymányok-Szászvár-Lengyel-Kisvejke útvonalon. Alakulatunk az utóbbi faluban esett fogságba...
Lefegyverzés és információgyűjtés után egyesítettek bennünket egy már elfogott kisebb csoporttal, majd Bonyhád-Dunaszekcső-Mohács útvonalon Nagybaracskára kísértek. Itt két új őrt kaptunk... Jól jártunk velük. Az egyik egy fiatal 23 éves ukrán szakaszvezető (Vaszilij), a másik egy rang nélküli, ázsiai arcvonású katona. Mindketten igen rendesen viselkedtek velünk szemben.
Az ukrán vallásos volt. Kereszt vagy más vallásos jelkép előtt levetette sapkáját és keresztet vetett. Menet közben láttunk egy folyamőrruhás halottat, megengedték, hogy eltemessük. (Nevét, címét feljegyeztem, hozzátartozóit értesítettem a sírhely pontos leírásával.)
Az úton a lakosság étellel, itallal kínálgatott bennünket. Őreink nem zavarták el őket, amint ez máshol számtalanszor előfordult. Ők átvetették az adományokat, és szétosztották közöttünk. Vaszilij egy feltört lábú foglyot felültetett a lovára, és ő jött gyalog.
Baján vagonokba dugtak bennünket, és vittek Temesvárra.
HH 1993/2.
Fogságba esés sebesültszállítás közben
A szovjet hadsereg támadása 1945. március 19-én éjjel indult meg. Először védőállásba küldtek, majd Kéthelybe mentünk, csatlakozva egy 60-70 főből álló német csoporthoz. Velük együtt egy dombon beástuk magunkat. Ekkor már 3 napja nem ettünk. Pár óra múlva a németektől megkaptuk a visszavonulási parancsot.
Azonnal elindultunk, azonban Sávoly község közelébe érve, szomorúan vettük tudomásul, hogy megelőztek bennünket: tőlünk mintegy 150-200 méterre szovjetek vonultak be a faluba. Bennünket észrevéve, géppuskatűzzel üdvözöltek, megsebesítve két magyar és egy német katonát. Segítségükre siettünk, el akartuk szállítani őket, de az ellenség megakadályozta: 40-50 méter szállítás után a három sebesültet letetették velünk, minket pedig bekísértek a faluba. Ezzel megkezdődött 42 hónapos szovjet fogságom.
Soós Jenő - Üllő
HH 1994/4.
Apa és fia együtt esett fogságba. A ló nem felejt
Apámmal együtt honvédségi alkalmazottak voltunk a HM-hez tartozó Kincstári Gazdaság nevű szervnél. Apám parádés kocsis volt. Két szép lipicai lovat hajtott: Mosolyt meg Katót.
Már a Dunántúlra települtünk át, amikor 1944 novemberében további visszavonulásra kaptunk parancsot. Ausztriáig azonban nem jutottunk el, mert 1945. április 1-jén fogságba estünk Szentgotthárdnál. Először a hintót vették el tőlünk a két lóval. Amikor a két ló átment a kapun, szomorúan apámra néztek - mintegy búcsút véve tőle. Soha nem felejtem el ezt a megrendítő látványt. Utánuk mi, emberek következünk. Motozás és zabrálás következett, majd elindítottak bennünket a Zalaegerszeg-Ságod-Tapolca-Nagyvázsony-Veszprém útvonalon. Azt mondták, majd Székesfehérváron kapjuk meg az elbocsátó papírt. Létszámunk közben 1000 főre szaporodott. A fehérvári táborban vérhasjárvány tört ki, sok halottat hagyva maga után.
Április utolsó napjaiban bevagoníroztak, apámmal egy vagonba kerültünk. Romániában az egyik vasútállomáson megengedték, hogy kiszálljunk. Az egyik közeli vagonban kukoricát fedeztem fel, és a vagon nyílásán kikapartam magamnak egy zsebre valót. Közben észrevettem, hogy lovak vannak egy másik vagonban. A nyíláson benéztem, és úgy rémlett, hogy a mi lovaink is köztük vannak. Gyorsan szóltam apámnak, aki a nevükön szólította őket: Mosoly, Kató! A két ló, megismerve apám hangját, visszanyerített. Ő könnyes szemmel odament hozzájuk, hogy személyesen még egyszer elbúcsúzzon tőlük.
E megrázó jelenetnek ma is élő tanúi vannak.
Apám betegen jött haza Focsaniból 1945 nyarán. Én mint OK-s 1945 szeptemberében 18 évesen jutottam haza az Azovi-tenger partjáról.
Horváth János - Székesfehérvár
HH 1993/3.
Tragikomédia
Az alábbi történetet D. S. tartalékos utász főhadnagy mesélte el nekünk a valgai tiszti hadifogolytáborban.
A visszavonulás során D. S. alakulatával Ausztriába került. Vele tartott felesége is. Alakulata 1945. május 9-e után felbomlott, két tiszttársával és feleségükkel felültek egy szekérre és hazaindultak. Sopronnál lépték át a magyar határt. A városba érve találkoztak egy zászlóssal, aki a Sopronkőhidán székelő orosz parancsnokság felkeresését ajánlotta igazolási papír megszerzése érdekében - ez szükséges a zavartalan hazatéréshez.
Az ajánlat szerint cselekedtek, elmentek Sopronkőhidára. A három férfi leszállt, odamentek a kapuban álló őrhöz. Az barátságtalanul elzavarta őket. Nem hagyták magukat lerázni, a kaputól tisztes távolságban lehasaltak az útszéli árok partjára, és várták az őrségváltást.
Az új őrnél ismét szerencsét próbáltak. Eleinte ő is elutasította őket. Erre előhúztak egy doboz cigarettát, átadták az őrnek, remélve, hogy erre megpuhul a kemény szíve. Nem tévedtek. Az őr elfogadta, bár értetlenül és csodálkozva nézett rájuk. Végül is vállán rándítva, kinyitotta a kaput és beengedte a három magyar tisztet. Amikor jobban szétnéztek, akkor látták megdöbbenve, hogy egy hadifoglyokkal zsúfolt lágerbe kerültek.
D. S. barátunk hosszú hónapok, sőt még 1 év múlva is munka közben fel-felsóhajtott: csak azt szeretném tudni, vajon az asszony még mindig ott vár-e a fa alatt, a szekéren a kőhidai úton?
A belénk nevelt becsületesség, a tiszti szóba vetett feltétlen bizalom így lett fájó komédia a tragédiából.
HH 1996/5.
Fogságba esés harc nélkül
Siklósról 1944. szeptember 12-én vonultam be önként a 8/3-as Kiegészítőbe, a gyalogsághoz. Felszerelésem után Nagyárpádra kerültem katonai kiképzésre, innen november elején a visszacsatolt Baranya-háromszögbe, a Duna-parti Kiskőszeg falu mellé. A Dunát vigyáztuk, én golyószórósként. November közepén hadállásunkat a szovjet erők áttörték, és bekerítettek bennünket. Mi koromsötétben, éjjel, egy óra tájban jutottunk ki a gyűrűből. Kakasszó után mentünk, és így értünk Frigyesföldre. Innen tovább meneteltünk a Keskend-Hercegszőlős-Pálmonostora útvonalon. Az utóbbi helyen egy laktanyában pihentünk meg. Hamarosan innen is folytattuk a visszavonulást Beremend-Siklóson át Sellyére. Itt értesültünk Pécs november 29-i elestéről. Továbbfolytattuk utunkat nyugat felé, nem akartunk a szovjetek fogságába esni.
Csömödéren a visszavonulókból megalakult a "Mura" ezred Háhn Artúr ezredes parancsnoksága alatt. Elöljáróm volt: Tura főhadnagy századparancsnok, Horlung Vilmos zászlós szakaszparancsnok, Vízvári tizedes rajparancsnok. Én, körülbelül százhatvanad magammal a 7. századba kerültem. December végén háromnapos menet után a muraközi Légrád faluba érkeztünk. Feladatul kaptuk a határőrség megerősítését és a falu rendjének fenntartását. Itt másfél hónapig tartózkodtunk a legnagyobb békességben a lakossággal.
Február 22-én hajnali 2 órakor riadóztattak bennünket, és továbbvonultunk a Zala megye déli részén fekvő Dobriba és Tornyiszentmiklósra. Itt az őrszolgálat ellátása és járőrözés lett a feladatunk. Vigyáztunk az olajkutakra. Nappali szabad időmben segítettem a lakosoknak gyümölcsfákat tisztogatni, kertészkedni. Itt ért bennünket húsvét keddjén, április 3-án a szovjetek újabb támadása, és délután 5 óra tájban mindannyian fogságba estünk.
Stramó József - Pécs
HH 1998/2.
Hadbírósági eljárás - szerencsés szabadulással
Az oroszok áttörése után 1944 késő őszén Újkígyóson gyülekeztünk mint alakulatunktól elszakadt katonák. A lakosság rejtegetett minket, nehogy a ruszkik kezébe kerüljünk. Én azonban minden áron haza akartam menni, és az egyik hajnalon útnak indultam. Szerencsésen átjutottam a Körös hídján, majd a műút mentén levő kukoricaföldeken mentem tovább. Püspökladány és Nádudvar között haladtam, amikor szükségletem végzése közben megállt az úton egy sárga hintó, rajta két orosz katona. Kérték az irataimat, elvették a fényképezőgépemet, amit haza akartam vinni - ez lett a vesztem.
Kísérőim leadtak egy jegyzőkönyvet parancsnokságunknak, ami szerint engem tűzharcban ejtettek fogságba, és gyanús, hogy nálam fényképezőgép is volt.
Kihallgatások következtek. Ezeken végül is "megállapították", hogy én kém, fotóriporter és partizán voltam. A vége az lett, hogy elvittek Szarvasra a törvényszéki fogházba. Másnap továbbkísértek Debrecenbe, további intézkedés végett.
Itt nagy volt a káosz, és ilyenkor gyakran közbecsúsznak a gikszerek. Egyik társam tanácsára bementem egy olyan körletbe, ahol több száz ember tartózkodott, de még nem vették fel őket a névjegyzékbe. Ez volt a szerencsém! Amikor egy alkalommal beszóltak az ajtón, és név szerint kerestek, nem jelentkeztem. Eltűntem a szemük elől, és többet nem zaklattak hadbírósági ügyekkel.
Molnár József- Mezőkövesd
HH 1995/3.
A bolgárok fogságában Magyarországon
A szovjet csapatok 1945 március végére elérték Nagykanizsát. Ekkor Murakeresztúrra voltam kivezényelve, ahol erődítési munkálatokat végeztünk.
Március utolsó napján, nagycsütörtökön szovjet gépek bombázták Murakeresztúrt (26 polgári áldozat volt), ezért én magam is, feleségemmel és 10 éves kislányommal Belezna községben akartam megvárni a front átvonulását. Ez másnap reggel megtörtént.
Az egyik oldalon a visszavonuló németek, a másik oldalon az előrenyomuló bolgár hadsereg, mi a kettő között. Én a bolgároknak önként megadtam magamat.
Többedmagammal Csurgóra szállítottak. Ez ifjúságom városa volt, édesapám volt az itteni állomásfőnök. Itt jártam gimnáziumba, itt érettségiztem - hadifogolyként kellett viszontlátnom. Családom több tagja, 6 éves kisfiammal együtt ekkor már Szombathelyen volt. Csurgón - láger hiányában - lakásokban helyeztek el bennünket. Én a sógorom ügyvédi irodájába kerültem. Másnap egy kiürített iskola tantermében hajtottuk le a fejünket a padlóra. Harmadnap vonultunk be a közben kijelölt táborba, a város északi peremén egy uradalmi majorba. Hamarosan megjelentek a tetvek. A három szobában körülbelül harmincan voltunk, a konyhában a bolgár őrszemélyzet tanyázott. Rangidős tiszttársunk Fodor Alajos alezredes volt.
A tábor parancsnoka lett: Gagov Petár tartalékos kapitány, civilben plovdivi ügyvéd. Mind az őrszemélyzet, mind a parancsnok rendesen viselkedett velünk szemben. Szép időben a kertben olvasgattunk, társalogtunk, egyesek kártyáztak. Nyugalmunkat semmi sem zavarta. A láger tiszti része be sem volt kerítve. A Marjás patakhoz is lemehettünk fürödni, az őrök csak messziről integettek. Látogatókat fogadhattunk: egyik ismerősöm rendszeresen ebédet is hozott. Csak egyszer kaptunk orosz látogatót, két zöldsapkás katonát, meg egy rossz arcú civilt, el is vittek közülünk néhány embert. Helyzetünkre jellemző volt, hogy egy alkalommal a kislányom egész nap és éjjel is velem lehetett a táborban. Gagov kapitány két vasárnap délután a csurgói cigányokat is berendelte hozzánk szórakoztatásunkra, sőt Lesz János esperes plébános úr is misét tarthatott számunkra. A kapitány egy alkalommal a fogorvoshoz is elkísért.
Feleségem közben intézte kiszabadításomat. A megye főispánja közreműködésével a bolgár parancsnokság 1945. június 14-én elrendelte elbocsátásomat.
Azt hiszem, ez a hadifogság meglehetősen eltért sok ezer magyar társam hadifogságélményétől.
HH 1998/4.
"Siess haza!"
Már fogságban voltunk. Szentgotthárdot is elhagytuk gyalogmenetben, orosz fegyveres őrök kíséretében. Amerre mentünk, mindenütt érdeklődők kérdezgették, találkoztunk-e X-szel, Y-nal, vagy éppen keresték köztünk férjüket, fiaikat. Egyik fogolytársunk éppen abba a faluba való volt, ahol megpihentünk. Felesége is ott volt a férjüket keresők között. Micsoda boldogság volt, amikor összetalálkoztak! Az asszony kérlelte az orosz parancsnokot, hogy férjét engedje haza ebédelni. A tiszt megengedte, de lelkükre kötötte, hogy siessenek vissza, mert hamarosan indulunk tovább.
Mi azt hittük, hogy a férfi nem jön vissza. Talán az orosz tiszt is így gondolta. Ám jó fél óra múlva jött az ember, felesége kíséretében. Még az orosz tiszt is elmosolyodott. Amikor továbbindultunk, társunk után integetett az asszony, odakiáltva: "Siess haza! Holnap vagy holnapután itthon is lehetsz Jánosházáról!"
Haza került-e egyáltalán? S ha igen, mikor?... Ki tudja?
Sikeres szökés magyar földön a drótkerítés mögül
Egy bátor, fiatal leventegyerek túljárt az őrök eszén: kibújt a kerítés alatt azon a részen, ahol magas szárú gabona volt a láger mellett. Elkúszott jó 50-60 méternyire, majd ott felállt. Az őrtoronyban lévő őr úgy látta, mintha az illető közeledne a láger felé, elkezdett kiabálni: "Davaj nazád!" (azaz: "Vissza!") Azt hitte, hogy az illető a láger felé tart. A fiúnak több sem kellett, gyors léptekkel elindult a táborral ellentétes irányba... Megmenekült a hadifogságtól...
Takács Jenő - Budapest
HH 1995/4
Hajszálnyira a hadifogságtól
Lovaskocsival léptük át az orosz határt 1945 nagypéntekén, majd május 8-án néhány bajtársammal civil ruhában, lapáttal, ásóval - én egy talicskával - az országúton indultunk hazafelé. Többszöri igazolás után továbbmehettünk, mert elhitték, hogy hídépítésre vagyunk kirendelve. Egy orosz sofőr még segített is nekünk az osztrák-magyar határra jutni, mert elakadt kocsiját segítettünk kitolni a mocsárból. Innen gyalogoltunk át Szentgotthárdra, majd vonattal mentünk Körmendig, és onnan Szombathelyre. Innen 3 nap múlva hazaérkeztem.
Itthon sem maradhattam sokáig békességben. Részeg oroszok törtek ránk, ordítozva vittek el robotra. Ám én az egyik utcasarkon, a nagy porban kereket oldottam: beugrottam egy kapu alá.
Az oroszoktól sikerült megmenekülnöm, de a magyar hatóságok elől nem: B-listáztak, bezártak, majd felmentettek, s 1951-ben deportáltak. 1955-ben szöktem ki Salzburgba, majd onnan Amerikába, ahol ma is élek.
Andróczi Ferenc - Buckhannon
HH 1995/8.
FOGSÁGBA ESÉS AUSZTRIÁBAN
A SZOVJET ZÓNÁBAN
Akár nevetséges is lehetne...
Hiába telt le katonaidőm 1945 márciusa végén, leszerelés helyett alakulatunkat Németországba telepítették át. Végcélunk Dessau lett volna. A határtól már nem is zárt rendben, hanem csoportokat alakítva vágtunk neki az útnak. Leobenben voltunk, amikor bekövetkezett május 9-e, a német fegyverletétel. Megszólaltak a harangok, megszűnt az esti elsötétítés, mindenfelé kigyulladtak a villanyok. Bennünk is felcsillant a remény, hogy mehetünk haza!
Meg is indultunk egy tehervonattal Graz felé. Útközben találkoztunk először szovjet katonákkal: integettünk egymásnak. "Hát ezektől kellett annyira tartani? Milyen rendesek, még vissza is integetnek" - mondogattuk.
Hajnalban érkeztünk Grazba. A Magyarország felé induló vonatot lekéstük. Elindultunk a kihalt, lebombázott házak között. Egy orosz katona mellénk szegődött, intett, hogy menjünk utána. Felnyitott egy ott veszteglő vagont a pályaudvar mellékvágányán. A vagonból különféle ruhaneműt, cipőt, dohányt, cigarettát dobált ki, közben egyre mondogatta: vigyük, vigyük! Jól teletömtük hátizsákunkat, ki mit ért, kinek mi kellett. Az orosz elment.
Mi a pályaudvaron maradtunk, vártunk a következő vonat indulására.
A katona csakhamar visszatért. Megint intett, hogy menjünk vele, kapunk papírt, amivel hazamehetünk - mondta. Létszámunk közben több százra szaporodott. Elmentünk a város széléig, ahol egy villa kertjében letelepedtünk és várakoztunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy bekerítettek: orosz géppisztolyos katonák fogtak közre bennünket. Ekkor május 13-át írtunk, négy nappal voltunk a háború befejezése után. Csodálkoztunk, hogy a szovjetek mégis ejtenek foglyokat.
Ezután jött a második meglepetés. Amikor elhagytuk a villa területét, mindenünket elszedték, azt is, amit az állomáson zsákmányoltunk. Vagyis idáig cipeltették velünk a vagon rakományát, hogy aztán rátegyék a kezüket. Mindez akár nevetséges is lehetne, ha nem volna az a folytatása, ami lett!
HH 1995/10.
Az amerikaiak átadtak az oroszoknak
A fegyverletétel Ausztria területén, Pramdeg nevű község mellett ért. Elhatároztam, hogy az amerikai hadsereg legközelebbi egységénél jelentkezem. Így is tettem. Az egység parancsnoka azonban nem tudott segíteni, mivel - ahogy kiderült- a legfőbb vezetés abban állapodott meg, hogy a legyőzött alakulatoknak a fegyverletétel napján elfoglalt helyükön kell maradniuk, a demarkációs vonalon túlra nem mozoghatnak és nem mozgathatók.
Az amerikaiak elkísértek bennünket Hornig (Alsó-Ausztria), és ott átadtak a szovjet katonai parancsnokságnak. Ez 1945. május 17-én történt. Átadás után betereltek bennünket egy laktanyába, mindenünket elszedték - gépkocsijainkat, üzemanyagkészletünket, élelmiszer-tartalékainkat, személyes holmijainkat stb. - és azt ígérték, hogy rövidesen hazaszállítanak bennünket.
Miután három napi ott tartózkodásunk után megmagasították, majd áram alá helyezték a drótkerítéseket, megkettőzték az őrséget és megtiltották az épületek közötti átjárást, nyilvánvalóvá vált hosszasabb fogva tartásunk.
Május 27-én - mintegy ezren - erős fegyveres kísérettel gyalog elindultunk Pozsonyba. A 157 kilométeres utat öt nap alatt tettük meg. Már közel jártunk Pozsonyhoz, amikor a menetoszlopot egy lampaszos orosz tiszt (tábornok) állította meg és ellenőrizte. Pihenőt rendelt el. Egy százados társunk kilépett a sorból és jelentkezett az orosznál. Elpanaszolta, hogy az őrség tagjai elszedték a foglyok óráit, ruhadarabjait és egyéb tárgyait. A tábornok meghallgatta a jelentést, az őröktől elvette a zabrált holmikat, a kísérő kocsiba rakatta, mondván, hogy a lágerben majd visszakapjuk. Soha többé nem láttuk!
Az út egyébként is gyötrelmes volt. Sokaknak feltört a lába, az elgyengülteket visszalökdösték a sorba, akire rájött a szükséglet, azt csak menet közben végezhette, magát összepiszkítva. Réteken, szántásokban töltöttük éjszakáinkat. Pozsonyból június közepén indították el azt a különítményt, amelybe engem is besoroltak, mint később kiderült, Ukrajnába.
HH 1997/3.
Gyalogmenet az osztrák Horntól Pozsonyig
Az alsó-ausztriai Horn táborába kerültek kiszállítása a Szovjetunióba hónapokig tartott. Hozzátartozott ahhoz az ausztriai lágerlánchoz (Zwettl, Stockerau stb.), amelyből az amerikaiak beleegyezésével mintegy 60 000 hadifoglyot kiszállítottak a Szovjetunióba jóvátételi munkára. Ezt Eisenhower, a szövetségesek főparancsnoka tárgyalta meg Sztálinnal, aki csökkentve az amerikaiak emberveszteségét, segített a japánok leverésében.
A mi 1000 fős csoportunk 1945. június 29-én, Péter-Pál napján reggel 8 órakor indult útnak. Útvonal: Horn, Mold, Maissau, Ziersdorf, Zistersdorf, Korneuburg, Bécs, Florisdorf, Raasdorf, Leopoldsdorf, Schlosshof, Dévényújfalu, Pozsony. A június végi hőségben már az első napokban elkezdődött a "menetkönnyítés". Eldobáltuk feleslegesnek tűnő tárgyainkat: köpenyt, pokrócot, felesleges ruhaneműt, bőröndöket stb. Ahol elvonultunk, tarkállott az út széle a különböző használati tárgyaktól, amiket a lakosság később szívesen összeszedett. Tábori konyha kísért bennünket, az látott el vízzel, főtt étellel és kenyérrel az úton. Szabad ég alatt, többnyire réteken, legelőkön aludtunk. Ha patak folyt a közelben, reggel ott mosakodtunk, ha nem, kitöröltük szemünket, és indultunk tovább.
A civil lakosság részvétét arckifejezésükből tapasztaltuk, Florisdorfban a templomból éppen kijövő hívők könnye is kicsordult, látva a fáradtságtól meggyötört, csoszogó tömeget. A helybeliekkel való érintkezést őreink ütlegeléssel büntették.
Pozsonyban, pár napi pihenés után, összeállítottak egy 400 fős magyar csoportot, ügyelve az egy alakulatnál szolgálatot teljesítők szétválasztására, és tehervagonba tuszkolva Budapesten, Békéscsabán, Brassón, Ploiestin keresztül Focsaniba szállították. Magyar területen még bizakodtunk: valahol hátha kapunk igazolást, és elbocsátanak. A határt elhagyva, leírhatatlan elkeseredés lett úrrá rajtunk, de - mily csodás az emberi természet - később beletörődtünk helyzetünkbe, Aradon már nótáztunk is: kezdtünk belenyugodni a 2-5 éves hadifogságba, ami tulajdonképpen kényszermunka lett.
Érszegi István - Budapest
HH 1997/3.
Rokonok találkozása Feldbachban
Én is úgy jártam, mint sok bajtársam, május 9-e után hazaindultam, és már Grazban orosz hadifogságba estem.
A Magyarországra vezető útvonal különleges állomása volt Feldbach. Amikor ide megérkeztünk, a számunkra kialakított gyűjtőtáborban, egy kastélyban, talpalatnyi hely sem volt. Kiszorultunk az udvarra. Ahogy elkeseredve ültem a földön a sok összedobált lim-lom között, megláttam egy szép, faragott szekrényt. Társammal rögtön hozzáfogtunk lakhatóvá tételéhez. Féloldalaiból kiszedtük a polcokat, oldalára fektettük, és máris készen volt az éjszakai szállás. A válaszfal olyan erős volt, hogy kibírt egy embert. Rögtön bele is költöztünk, és elneveztük "Hotel Sifonnak".
Egyik alkalommal a fertőtlenítőnél járva feltűnt nekem, hogy a barna parolis orosz tizedes, mintegy 40-45 év körüli, több nyelven tájékoztatja a jelenlévőket a fertőtlenítéssel kapcsolatos tennivalókról. Kíváncsi természetű lévén, egy alkalmas pillanatban odamentem hozzá és megkérdeztem: honnan ez a bőséges orosz, ruszin, német, magyar, román nyelvismeret?
- Hát, kedves öcsém, én olyan vidékről származom, ahol ilyen vegyes összetételű a lakosság.
- Mégis honnan?
- Munkácsról, pontosabban Zsófiafalváról.
Bemutatkoztam.
- Én debreceni vagyok, nevem Kereskényi Gyula.
Azt hitte, hogy ugratom, furcsán nézett rám.
- Na, ne! Hát ne izélj mán, te gyerek! Én Kereskényi József vagyok.
Erre meg én néztem furcsán. Már is özönlöttek a kérdései.
- A néma Gyula bácsi fia vagy, Esztike néni az anyád? A Honvéd utcában laktok Debrecenben? Hát Kereskényi István bátyám és Zsuzsika néni élnek-e még?
Ez így ment egy darabig. Aztán átöleltük egymást, és boldogan vonszolt magával a részükre berendezett szaletlibe, ami a parknak még aránylag megkímélt részén állott, a nagy fák alatt. A szállás csodálatos volt, mint a mesében a fejedelmi sátrak. Drága szőnyegek a falon és a földön, a sarokban ládák és dobozok, üres és tele üvegek - bor, rum -, konzervek, csokoládék. Ezek mind a zabrálásból származtak. Ez volt az őrparancsnok hálószobája.
A helyiségben még három orosz katona tartózkodott, akiknek bácsikám rögtön elmondta, hogy én vagyok az unokatestvére. Elláttak ennivalóval, majd visszamentem a Hotel Sifonba.
Meg kellett ígérnem, hogy este visszamegyek a "Basa Palotába". Késő estig beszélgettünk mindenféléről. Közben elfáradtam, és szerettem volna aludni. Már félálomban voltam, amikor Józsi bátyám így szólt hozzám:
- Öcsém, hallod-e?
- Igen - válaszoltam.
- Kiviszlek Moszkvába, minisztert csinálok belőled, fiú!
Nekem sem kellett több. Úgy kiment az álom a szememből, mint a nyúl a bokorból. Ő ecsetelte a lehetőségeket, csak azt nem látta a sötétben, hogy én mozgatom ökölbe szorított kezem föl-le, föl-le. Alig vártam, hogy a rokon végre elaludjon, minden holmimat felkapva, visszamentem a szekrénybe.
Kereskényi Gyula - Mátraderecske
HH 1998/3.
Feldbachba kerültünk
A háború befejezése után kerültünk hadifogságba. Híradóink fogták az angol rádió magyar nyelvű adását. Ebben közölték, hogy véget ért a háború, és hogy mindenki mehet haza, mert a szovjetek senkit sem visznek fogságba. Ekkor Burgenlandban állomásoztunk, ahova 1945. május 10-én érkeztek meg a szovjet csapatok. Hangszórókon közölték: fegyvereinket rakjuk le, és mehetünk haza. El is indultunk Grazon keresztül a magyar határ felé, de ott nem engedtek át, hanem visszavittek Feldbachba, egy kb. 20 000 fős táborba.
Kuti János - Pécel
HH 1994/9.
A HM Számvevőség III. osztályának evakuálása és szovjet fogságba esése
A Margit híd 1944. november 4-i felrobbantása után másnap kihirdették az osztály Dunántúlra telepítését. Mint az osztály állományába tartozó nőtlen főhadnagy, teherautóval összeszedtem az áttelepülő családok csomagjait, és a Kelenföldi pályaudvarra szállítottam.
Éjjel indult a szerelvény, és még aznap este megérkeztünk a Szombathely melletti Nemesbőd községbe. Itt mintegy öt hónapig tartózkodtunk, végezvén feladatainkat: a nyugdíjas tisztek és tiszthelyettesek illetményeinek átutalását a még meg nem szállt területekre.
Ausztria felé 1945 március végén mentünk tovább lovasfogatokkal. Végcélunk Klagenfurt volt, de az utakon a németek többször eltérítettek bennünket, sőt pisztolyainkat és élelmiszerünket is elvették. Arra akartak bennünket kötelezni, hogy vegyük fel a harcot a kb. 1 napi járásra levő szovjet csapatok ellen, még Graz előtt. Ez elől azonban megszöktünk, és folytattuk utunkat az Alpokban, az alsó-ausztriai Waidhofenig.
Itt ért bennünket a német fegyverletétel. Parancsnokaink felajánlották a továbbvonulást nyugatra, az amerikai zónába. Mi kétharmad részben maradtunk, és néhány nap múlva jelentkeztünk az orosz parancsnokságon, hazatérés céljából. Rövidesen el is indult a menet, gyalogosan kelet felé. St. Pöltenbe érve azonban nagy meglepetés ért bennünket. A családtagokat elválasztották a férfiaktól, és közölték, hogy hadifoglyok vagyunk. Gyalogmenetben el is indítottak a magyar határ felé, majd azt átlépve, Sopronkőhidán betereltek a fogolytáborba...
Innen további útvonalunk: Rábapaty, Jánosháza, Hajmáskér, majd vagonokban Focsanin keresztül Ukrajna, aztán az Azovi-tengertől északra levő Cseglovka, Makajevks, Gorlovka táborok.
HH 1998/2.
Vége a háborúnak, irány Budapest
Felső-Ausztriában, a Steyr folyó közelében ért bennünket 1945. május 9-e. Másnap vagy harmincan buszra szálltunk azzal, hogy Budapestig meg sem állunk. Naiv tervünket a közelünkbe érkezett szovjet csapatok már fél óra múlva módosították. Géppisztolyosan elénk álltak az úttesten, egyikük feltartotta kezét - kénytelenek voltunk megállni. Mint kocsiparancsnok, kiszálltam tájékozódni. Előkerült a kapitányuk, aki nyakamba borulva mondogatta: "Vojna kaput!" Ezt az ünneplést nem lehetett kihagyni. Kiszállítottak valamennyiünket, elkérték a buszt, hogy az alig száz méternyire lévő laktanyában átnézik, utána visszakapjuk. Onnan üzentek vissza: menjünk Isten hírével, amíg mehetünk. Mielőtt elindultunk, minden fölösleges holmit kiraktam, mert abban már gyakorlatom volt, hogy az ilyesmi úgyis ilyen sorsra jut.
St. Pöltenig szabadon gyalogolhattunk. Ott gyűjtőtáborba tereltek. Másnap reggel mintegy huszunkat kiemeltek a hazaindulók közül: főleg a szemüveges, intellektuális embereket. A menekült családokat, időseket, nőket és gyermekeket elengedték, a hadköteles férfiakat velünk együtt hosszú menetoszlopba sorolták, és lovas-fegyveres őrökkel kelet felé hajtották. Azzal biztattak: Magyarországra megyünk, ahol "dokumentumot" kapunk. Addig is csak azért őriznek, nehogy az osztrák lakosság bántalmazzon minket.
Sopronkőhida, Alsópaty... Jó két hónapos tartózkodás... Az egyik szovjet törzstiszt szerint sok emberük tér haza a frontról, lesz elég munkáskéz, nincs szükség hadifoglyokra, tehát ne gondoljunk arra, hogy kivisznek. Pár nap múlva mégis előálltak a bedrótozott ablakú marhavagonok, és megkezdődött a kiszállítás. Rám is sor került. Végül is Örményországban, Jerevánban, az örökös hóval fedett, ötezer méter magas Ararát "szomszédságában" kötöttünk ki, ahonnan csak 1947 októberében érkeztem vissza édesanyámhoz és testvéremhez Kecskemétre.
Jobbágy Kálmán - Budapest
HH 1997/5.
Sopronkőhidáról - Kvezánba
Mint a m. kir. 938. rögtönzött munkászászlóalj hadapród őrmester élelmezési tisztje az ausztriai Enns folyó partján estem orosz hadifogságba a fegyverszünet megkötése után. Kis létszámú orosz kísérettel meneteltünk végig Ausztrián Sopronig, ahol bekísértek a sopronkőhidai fegyházba. Innen vittek tovább Kvezánba, ahova 1945 július első napjaiban érkeztem meg.
Dr. Mohos Andor - Budapest
HH 1994/9.
Fogságba esés Ausztriában
Az 1943. év nyarán mint újoncot a párkányi páncélosokhoz hívtak be, és a rádiósokhoz kerültem. Emiatt Magyaróváron keresztül Nyugatra vittek kiképzésre. Alakulatommal Bécs körül estem orosz fogságba 1944. május 8-án. Két hónapig tartó "vándorlás" után a focsáni átmeneti táborba kerültem, majd kb. 1 hét után hajón Szocsiba vittek. Innen hamarosan Novorosszijszkbe, majd Sztálingrádba (362/2 láger). Itt építkezéshez osztottak be dolgozni.
Csonka Sándor - Esztergom-kertváros
HH 1994/10.
Sikertelen vesztegetési akció
A német fegyverletétel után az ausztriai Steyer tartományban amerikai fogságba kerültem. Elvették fegyvereinket, és azt mondták, adnak egy pecsétes írást, amellyel mindenki indulhat haza. Meg is kaptuk a papírt, három napra szóló konzervet és 3 tábla csokoládét. Megtarthattuk fogatolt járműveinket is, azokkal indultunk hazafelé. Már Graztól délre, Leibnitzben jártunk, amikor Magyarország felől egy szovjet lovas csapat jött, közrefogtak bennünket és kérdezték, hová megyünk? "Haza, Magyarországba" - válaszoltuk. Erre kitört rajtuk a röhögés. Leparancsoltak az úttestről, szabadon kellett engednünk lovainkat, magunkhoz vettük személyes holmijainkat és beálltunk ötös sorba. Kérdezték, van-e valamilyen papírunk. Megmutattuk az amerikaiak elbocsátó levelét, ismét hangos röhögés lett a válasz. Majd gyalogmenetben elindítottak Magyarország felé.
A határon betereltek egy háromméteres drótkerítéssel körülvett táborba. Felvették az adatainkat, még azt is, hány tyúkunk, malacunk és tehenünk van. Három nap múlva, ezres csoportokban elindultunk Celldömölk felé, ahol vasúti szerelvények vártak. Itt felvilágosítottak arról, hogy nincs értelme útközben megszökni, mert Budapestre megyünk, ott mindenki írást kap, amivel békében hazamehet.
Budapesten szigorú fegyveres őrzés mellett 3 napot várakoztunk. Kiszállnunk nem volt szabad. Az egyik vagonban lévő két budapesti ékszerésznek úgy látszik, sikerült kapcsolatot teremtenie családjával, mert megjött a két feleség, egymástól messze, kiabálva szót váltottak egymással. A szovjet főhadnagy tolmácsával oda is ment az asszonyokhoz, egy ideig beszélgettek, majd a két asszony egy-egy karórát adott át a tisztnek, mire ő a férjeket kiengedte a vagonból.
A találkozást mindjárt meg is ünnepelték, egy padon lakmározni kezdtek. Még a főhadnagyot is megvendégelték, de az hamarosan eltávozott. Viszont a házaspároknál másik két katona jelent meg, akik nagy kiabálás és durva lökdösődés közepette mind a négyüket feltuszkolták a vagonba. A szerelvény legközelebb már csak Romániában állt meg.
Gergely K. József- Vámospércs
HH 1994/8.
FOGSÁGBA ESÉS AZ AMERIKAI ZÓNÁBAN
Fegyverletétel fehér és magyar nemzeti színű zászlóval, nótázással
Mint kiképzetlen, sebesült leventét gyógykezelésre Németországba szállítottak. 1945. március 15-én elbocsátottak azzal, hogy majd megkezdődik a kiképzésem. Ebből azonban semmi sem lett. Az amerikai csapatok egyre jobban közeledtek és elzártak minden útvonalat. Dr. Zsótár Sándor főhadnagy zászlóaljparancsnok szavazást rendelt el: akarunk-e tovább harcolni, vagy inkább a hadifogságot választjuk. A legénység az utóbbit választotta. Parancsnokunk úgy döntött, hogy a Münchenbe vezető autópálya melletti erdőben várjuk be az amerikaiakat.
Március 19-én nagy csönd lévén, parancsnokunk egy angolul beszélő hadnagyot parlamenterként beküldött a közel fekvő Schwabachba közölni szándékunkat. Az "amik" válasza: jöjjünk be a városba.
Mi gyorsan átöltöztünk, menetoszlopban felsorakoztunk és megindultunk a város felé. Az oszlop élén vittünk egy fehér zászlót, a végén meg egy magyar nemzeti színűt. Amikor elértük Schwabach első házait, valamelyik tiszt elkiáltotta magát: "Nóta! " Bakancsaink ütemesebben kezdtek csattogni, majd felharsant a nóta: "Horthy Miklós katonája vagyok... " A lakosok az ablakokba fehér párnákat raktak, dunnahuzatokat és paplanlepedőket lógattak ki mindenütt.
Útközben leadtuk fegyvereinket, majd egy térre vonultunk, ahová értünk jöttek a szállítójárművek. Kis idő múlva megjelent egy alacsony, meglehetősen sovány, szemüveges fiatal hadnagy, és a legtisztább magyarsággal megszólalt: "Szevasztok, fiúk! Hogy vagytok?" (Pozsonyi magyar szülők gyermeke volt.) "Én vigyázok rátok ezután, ne féljetek, nem lesz semmi baj!" Negyed óra múlva megérkeztek az 5 tonnás teherkocsik, és máris vitték az egész zászlóaljat.
Első pihenőnk egy Heilbronn és Lehrberg közötti majorságban volt, ott is éjszakáztunk. Hadnagyunk elmagyarázta, hogyan viselkedjünk, majd megvacsoráztunk, és egy nagy teremben aludni tértünk.
A hadnagy mintegy másfél óra múlva visszajött, mindenkit ellenőrzött, és azt mondta: "Vessétek le a bakancsokat, így jobban tudtok aludni!" Eloltotta a lámpát és elment. Ezzel befejeződött kilenc hónapos hadifogságom első napja.
N. D. (Nánási Dénes) - Isaszeg
HH 1993/4.
A soproni 19. zászlóalj fogságba esése
1945. május elején Auerbach melletti kis tanyán voltunk elszállásolva. Élelmiszerünk elfogyott, kilátástalannak tartottuk a további visszavonulást. Elhatároztuk, hogy bevárjuk az amerikai csapatokat. Nem kellett sokáig várni, 3-án délelőtt meg is érkeztek. A velünk foglalkozók négerek voltak: fölemelt kézzel sorakoztattak, megmotoztak, elvették mindenünket. Tisztjeinkről még a bőrkabátot is lehúzták. Arról még nem hallottak, hogy magyarok is léteznek a földön. Azt hitték, hogy SS-katonák vagyunk, mert páncélos ruházatunk hasonlított a németekéhez.
Átvizsgálásunk után gyalogmenetben bekísértek Auerbach repülőterére. Ide szünet nélkül érkeztek újabb és újabb hadifogolycsoportok. Úgy mondták, 120 000 ember gyűlt itt össze: németek, magyarok, oroszok, románok, nők, férfiak. A szabad ég alatt álltunk zuhogó esőben, összebújva katonaköpeny vagy pokróc alatt. Az első három napon élelmet nem kaptunk. Vizet is csak tócsákból ihattunk. A kínzó éhséget fűvel próbáltuk csillapítani, amíg el nem fogyott. Május 7-én kaptuk hadifogságunk első reggelijét: 12 fő részére adtak egy német kenyeret és egy húskonzervet. Közölték, hogy napi 600 kalória jár nekünk. Itt köszönt ránk a német fegyverletétel napja is, mindannyiunk nagy örömére. Reméltük, hamarosan hazamehetünk. A németek sírtak.
Egyre gyengébbek lettünk. Rövid idő alatt 35 kilóra fogytam le, és a gyengélkedőre kerültem. Itt jobb kosztot kaptam, és vitamininjekciókat. Május végére hazamehettem bajtársaim közé, majd velük együtt munkába állítottak.
Hegedűs Jakab - Szápár
HH 1993/6.
Lágeralapítók voltunk
Alakulatunk Csallóközben állomásozott. 1945 február vége volt. Egyik napon Dunaszerdahelyen bevagoníroztak. Irány: nyugat. Brünn, Essen következett. Az utóbbi mint agyonbombázott, holt város lett tartózkodási helyünk.
Itt ért bennünket május hónapja, amikor 5-én megjelentek az amerikai páncélosok előretolt egységei. Éjszaka úgy fél háromkor még tűzparancsot kaptunk: az utolsó töltényig... Én egy háromcsövű, 35 mm-es gépágyús szakasznak voltam a parancsnoka. A "Tüzet szüntess!" parancs után még teljes hajnali sötétben gépkocsival menekültünk. Reinbergnél a Rajna-hídján már világosban keltünk át, és elvánszorogtunk a holland határ közelébe. Miután rövidesen hallottuk az ellenfél páncélosainak csikorgását, elhatároztuk, hogy megadjuk magunkat.
Az első amerikaival való találkozásunk biztató volt. Mosolyogva kínált bennünket rágógumival és cigarettával, és a vállunkat veregette. A főúton elvonuló páncélosok még integettek is. Egy másik csoport tisztje megkérdezte: kik vagyunk. Amikor megtudta, hogy magyarok, cigarettát, csokoládét adott, és tovább irányított oda, ahol enni is kaptunk. Innen gépkocsikon továbbszállítottak a Ruhr-vidék romvárosain keresztül Reinbergbe, a gyűjtőtáborba, amit mi tettünk alkalmassá sok ember befogadására. A német kapituláció után jöttek is a fogságba esettek tömegesen, még japánok is.
Élelmezésünk elfogadható volt, ami a kalóriaértéket illeti, de az adagok kicsinek bizonyultak. Sok bajunk volt a tetűkkel. Talán ennek is tudható be, hogy egy napon áttelepítettek bennünket egy másik körletbe, ahol megnyiratkozhattunk, borotválkozhattunk, megfürödhettünk, tiszta ruhát kaptunk, adtak cigarettát, fehér kenyeret vajjal, este tejes zabkávét. Emberként kezeltek bennünket, nemzeti mivoltában senkit sem sértettek meg. Nem sokáig tartott a jó élet. Vagonokba kerültünk és elvittek Franciaországba. Micsoda különbség! - mondom én, és velem együtt sokan!
Varga Károly - Mezőtúr
HH. 1995/2.
Neu-Ulmban voltam hadifogoly
Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy Nyugaton üdülőben őrizték a foglyokat. Néhány adalék Neu-Ulmból. Tudtommal itt 80 000 ember volt, tízezrenként elkülönítve. Az akadálydróttal körülvett szántóföldön számozott karók jelölték az úgynevezett "blokkok" határát. Egy blokk 25 ember. Én a 455. blokkba tartoztam. A foglyok zömének nem jutott fedél a feje fölé. Mi lécekből és a nálunk lévő gázleplekből barkácsoltunk fedelet az eső és a nap ellen. Léceket a tábor melletti gyümölcsös gazdája adott a kerítésből, drótot a drótakadályból vágtunk. Később katonai sátorlapokból készítettünk sátrat, majd az igazolt és szabaduló németek sátraiba költözhettünk át - akinek jutott hely.
Ennivalónk: 10 embernek naponta 1 darab német katonakenyér. Reggelire katonai feketekávé, délben leves és valami második fogás, a vacsora változó volt. A leves gemüze (zergebűze) vagy Zilahy-leves (valamit visz a víz). Aki kimehetett - akit kivittek - munkára, az ott is kapott enni, és a benti koszt is járt neki. A magyarokat csak később engedték munkára, amikor a németek létszáma csökkent. A német vasutasokat, bányászokat és az újjáépítés miatt fontos foglalkozásúakat hamar elengedték, csak az SS-eket tartották vissza.
Később magyar konyhát is engedélyezett a parancsnok, mert megtudta, hogy a német konyhások és géhások sokat elloptak a nyersanyagból, a cigarettából. Ez igen jó üzlet volt.
A tiszteknek először nem kellett dolgozniuk, csak a későbbi létszámcsökkentés után. Ők külön sátrakban laktak. A karpaszományosok sem mentek közéjük, tartottak attól, hogy csicskásnak használják majd őket.
November 18-án Oberammergauba vittek, majd Pockingba, ahonnan 1945 szilveszterére hazakerültem.
Kováts Gyula - Kiskunmajsa
HH 1995/3.
Németekkel, lengyelekkel, oroszokkal együtt
Többedmagammal 1945. április 11-én kerültem az amerikaiak fogságába Badkreuzenachnál. Egy olyan lágerbe tereltek bennünket, ahol a magyarokon kívül németek, lengyelek és olyan oroszok is voltak, akiket a németek már korábban foglyul ejtettek és Németországba hurcoltak. A fogolytartók rengeteg embert zsúfoltak össze a szabad ég alatt. Sátorlap volt az egyetlen, amit szükség esetén fejünk fölé tehettünk. Akinek ilyen nem volt, konzervdobozból vájt magának lyukat a földbe az elemek ellen.
Étkezésünk minőségileg kielégítő volt, de mennyiségileg kívánni valót hagyott maga után. Az amerikai hadsereg képtelen volt rendszeres élelemutánpótlást biztosítani az egyre szaporodó fogolytömeg számára.
HH 1994/4.
FOGSÁGBA KERÜLÉS A FRANCIA ZÓNÁBAN
A feldkirchi fogadtatás
A Dráva menti harcokban sebesültem meg, és 1945. március 13-án egy német hadikórházzal az ausztriai Feldkirchbe kerültem. Május első napjaiban egyszer csak azt vettük észre, hogy szép barna, fekete, fegyveres fiúk őriznek bennünket... Ezzel a háború itt, Feldkirchben befejeződött: megszűnt az elsötétítés, és nem féltünk többé az amerikaiak bombázásától. Óh, akkor pillanatnyi örömömben dehogy gondoltam, de talán más sem, hogy számunkra nincs vége a szenvedésnek, sőt csak ezután kezdődik.
A kórházat a francia megszállók feloszlatták, a betegeket - köztük 5 magyart - a Bodeni-tó melletti gyűjtőlágerbe szállították. Legelőször megnyiratkoztunk, hogy jó benyomást keltsünk. Bár ne tettük volna! Szép időben mosakodás után egyik bajtársunk javasolta a frizuráskodást. Drága jó barátunk, Gaál Lajos rögtön felajánlotta borotváját, miután a hajvágáshoz más eszközünk nem volt. Végül mind az öten kopaszok lettünk. Nem is gondoltunk arra, hogy ebből még bonyodalmak lesznek.
Már a következő szűrőlágerben elkezdődött szomorú és fájdalmas kálváriánk. Leszállítottak bennünket az autókról, majd megparancsolták, hogy derékig vetkőzzünk le, sorakozzunk fel kettős sorokba, és felemelt kézzel vonuljunk el a lengyelek előtt... Mi, szegény kopaszok már eleve gyanúsak voltunk, kirántottak kettőt közülünk, és káromkodva elkezdték őket ütni-verni, csak ezután vizsgálták meg hónaljukat... Miután SS-jelzéseket nem találtak, csak akkor kérdezték meg, miért vagyunk kopaszok?
Ferenczy Károly - Káld
HH 1992/1.
A franciák fogságában
Az V. Önálló Légvédelmi Gépágyús ütegtől 1945 februárja közepén áthelyeztek az I/II. Tüzérosztályhoz. Zalavégre érve, tehervagonok vártak ránk, amelyek elindultak velünk az osztrák határ felé. Tudomásom szerint 1800 fő volt a szerelvényen összezsúfolva. A határra érve elénekeltük a Szózatot, közben mindenki az otthoniakra gondolt, mert senki sem tudott rólunk semmit, és mi sem kaptunk hírt hazulról. A posta már hónapok óta nem kézbesített leveleket.
Átutaztunk Ausztrián, útközben több katonavonattal találkoztunk, köztük magyarral is. Végül Németországban, a Bódeni-tó mellett, Friedrichshafenben szálltunk ki: ez lett ideiglenes szálláshelyünk. Tehergépkocsikon keresztülutaztunk a városon, szörnyű látvány tárult elénk. Mindenfelé lebombázott házak, épületek, az utcákon bombatölcsérek. A romváros képe elszomorító volt. A város túlsó szélén kaptunk szállást fabarakkokban. Itt több légitámadást is átéltünk, amiket szerencsére emberáldozat nélkül megúsztunk.
A városhoz francia csapatok közeledtek, ellenük a németek minket is be akartak vetni. Mi ez elől kiszöktünk egy közeli erdőbe, és többnapos ott tartózkodás után a franciák fogságába estünk. Ők foglalták el a várost.
HH 1996/2.
Francia fogságban találkoztunk
Az amerikai tábor után megismertük a francia hadifogság nyomorúságait. Hálát adok az Istennek, hogy olyan iskolába járhattam, ahol nyelveket kellett tanulnom. Ennek köszönhetem, hogy a ketrecparancsnok (eleinte a szabadban, földön fekve, drótkerítés volt a ketrec határa) felhasznált írnoknak, ha kellett tolmácsnak is.
Egy alkalommal, úgy nyár végén, megbíztak egyik "ketrec" emberei névsorának összeírásával... Egyszer csak észrevettem egy kis emberkét, aki nagyon ismerősnek tűnt. Kiderült, ő az a Pál Sándor tüzér, aki a korábbi harcokban alakulatunknál súlyosan megsérült és kórházba került. Isten segítségével meggyógyult. Igaz örömünkre vált a találkozás.
HH 1994/4.
FOGSÁGBA ESÉS CSEHSZLOVÁKIÁBAN
A hiszékenység ára: hadifogság
A miskolci légvédelmi tüzérosztály zászlósaként 1945. május 10-én kerültem szovjet fogságba Csehszlovákia területén, Prossnitzban. Az itt összegyűlt több száz magyar és német katona menetoszlopát mindössze három szovjet katona kísérte Brünnbe. Itt egy parkban töltöttük az éjszakát őrző nélkül. Sokunkban felmerült a gondolat, hogy civil ruhát szerezvén, jó lenne azonnal elindulni hazafelé: a háborúnak vége, hadifoglyok már nem lehetünk. A bajtól tartva úgy döntöttünk, megvárjuk a reggelt, és akkor indulunk haza.
Másnap bevittek a táborba, ahol a szovjet parancsnokság közölte velünk: Magyarországra visznek, ott igazolást kapunk és hazamehetünk. Egy hét múlva összeállítottak egy szerelvényt magyarokból és németekből, és szigorú őrizettel elindultunk. Még mindig reménykedtünk az ígéretekben.
Amikor a szerelvény elhagyta Budapestet, balsejtelmek kezdtek gyötörni. Szolnok közelében egy kis állomáson lemehettünk a vagonok mellé levegőzni és egy kicsit mozogni. A mellettünk lévő vágányra befutott egy Budapest felé tartó személyvonat. Kis idő múlva továbbment. Csak fel kellett volna lépni a közelemben levő kocsi lépcsőjére és nemsokára találkozhattam volna budapesti szüleimmel. Átvillantak agyamon a lehetséges következmények: őrzőink perceken belül névsorolvasást tartanak, kiderül, ki szökött meg. Lehet, hogy még Budapestre sem érek, és szüleimet - akiknek a címét mint legközelebbi hozzátartozókét megadtam - már vallatni fogják. Ezt nem engedhetem meg. Így kihagytam az utolsó könnyű lehetőséget a szökésre, és maradtam. A vagonból senki sem szökött meg. Cédulákat dobáltam ki a vagonból a szüleimnek címezve. Megkapták. Néhányat még ma is őrzök.
Sztálinszkba (Szibéria) kerültem, ahonnan csak 1947. október 12-én indulhattam haza.
Esztergály Gyula - Budapest
HH 1993/4.
Kalandos fogságba esés Szepesremetén
A 17-es tábori tüzérosztállyal 1944. július végén megkezdtük a visszavonulást Sztaniszlav térségéből. 1945. január végén már Szlovákiában jártunk, és Szepesremetétől 3 km-re foglaltunk tüzelőállást, hogy biztosítsuk csapataink további visszavonulását. Itt vezetett a műút Igló felé. Már harmadik napja voltunk készenlétben, amikor a falu felől két szovjet géppisztolyos jött hozzánk: egy tiszt és kísérője. Tőlük tudtuk meg, hogy csapataik már elhaladtak mellettünk. Valószínűleg parlamenterek lehettek, mert parancsnokságunkat keresték. Odavezettük őket. Egy alezredes, a tüzérosztály parancsnokhelyettese, egy százados és három zászlós fogadta a "vendégeket". A szovjet tiszt az alábbiakat közölte: vegyük tudomásul, be vagyunk kerítve, fegyvereinket tegyük le, eszközeinket hagyjuk ott, és menjünk haza.
A mi tisztjeink válaszul elfogták őket, és bezárták egy kocsiszínbe.
Másnap, január 21-én, parancsot kaptunk a kitörésre. Lövegeinkkel megindultunk a falu felé, és vittük magunkkal a két szovjet katonát is. A falu határában egy nagy létszámú géppisztolyos szovjet alakulat várt ránk. A tárgyaló szovjet őrnagy megadásra szólított fel bennünket. A mi tisztjeink ezt visszautasították, s válaszul tüzet nyitottak az ellenfélre. Ennek következtében kialakult egy egész éjjel tartó tűzharc, ami mindkét félnek sok emberáldozatába került. Akik életben, mozgásképes állapotban maradtunk, szétszóródtunk. Én egy trágyadomb mellé húzódtam, mellettem egy krumpliveremben egy szovjet katona dekkolt. Egyikünk sem lőtt a másikra. Ő biztosabbnak vélte a menekülést, mert átugorva a kerítést, az utcára szaladt. Én meg bementem a kecskeólba, és ott maradtam reggelig. Tovább azért nem, mert a házigazda nyakamra küldte a szovjeteket, akik némi verés után bekísértek egy kastélyszerű épületbe, ahol közülünk már legalább 20 főt tartottak fogva. Nagyon megörültünk egymásnak. Tulajdonképpen ezzel kezdődött el a 43 hónapon át tartó hadifogságom. Innen vitték el több hétig tartó szállítással a Káma folyó melletti Gajvára, ahol megkezdtem a lágeréletet.
Dózsa János - Tiszacsege
HH 1995/1.
A szlovák partizánok keze között a Tátrában
A Magas-Tátrában táboroztunk: 1944 áprilisa volt. A Tátrát megmászva, a szlovák partizánokkal felvettük a kapcsolatot. Fegyvereinket elvették, miközben "garantálták", hogy a legrövidebb időn belül hazatérhetünk. Egy szovjet őrnagy ugyanezt ígérte - becsületszavát adva -, hogy pünkösdkor Budapesten fogunk sétálni.
Lelkesedéssel indultunk a Jablonkai-hágón át, többnapos gyalogmenetben Zakopanéba. Itt kiépítettük és bekerítettük a tábort. Még műsoros délutánokat is rendeztünk, várva a hazaindulást. Így jött el a háború vége. Egyre érkeztek az újabb csoportok, a láger egyre szűkebbnek bizonyult. Egy idő után útnak indítottak bennünket, miután óráinkat, gyűrűinket, jó lábbelinket, köpenyünket stb. elszedték. Négynapi gyalogmenet után egy gigantikus méretű tábor kapujánál álltunk meg. A kapu felett a felirat: "Arbeit macht frei." Semmi kétség, Auschwitzben voltunk.
Végül is a kuznyecki szénmedence egyik lágerében találtam magám.
Zorn József - Katymár
HH 1995/5.
Húsvétolás helyett hadifogság
Bazin határába értünk 1945. április 1-jén reggel, ami már egészen a front közelében volt. Húsvét vasárnapján, gyönyörű, verőfényes napon őrmesterünk éppen közölte velünk, hogy Pozsonytól mindössze 18 km-re vagyunk - amikor három orosz lovas katona közeledett felénk a hírrel: "Vojna kaput!"
Ennyit már értettünk oroszul, és felfogtuk azt is, hogy ez a megjegyzés elsősorban ránk vonatkozik. Meg is indultunk hazafelé Nagysenköc irányába. Útközben nyugat felé vonuló orosz csapatokkal találkoztunk. Viszonylag szívélyesek voltak, kenyeret, cukorkát, csokoládét dobáltak soraink közé, de az bántott, hogy jót nevettek rajtunk, látván marakodásunkat az ajándékokért... Az éjszakát egy temetőben töltöttük jelentős számú orosz katona felügyelete mellett. Aki oda nem fért be, felküldték a padlásra, aminek egy része leszakadt az alul lévőkre. Jómagam egy trágyadombon kaptam helyet.
Harmadnap Komáromba értünk, ahol május 20-a körül kétezrünket bevagoníroztak. Mi úgy gondoltuk, hogy hazafelé indulunk, ahol igazolást kapunk, és hazamehetünk. Hamarosan csalódnunk kellett, mert utunk Romániába, majd a Szovjetunióba vezetett az Oka folyó partjára, Alekszinbe, ahol a táborlakók létszámát idősebb társaink 16-17 ezerre becsülték.
Arnóta Zoltán - Budapest
HH 1997/4.
Apák és fiaik találkozása fogságba eséskor
A Felvidékre vezényelték alakulatomat (151. gépvontatású tüzérosztály) 1945 márciusában. Március utolsó napjaitól megszűnt lőszerutánpótlásunk. Ettől kezdve harctevékenység nélkül vonultunk vissza, és a csehországi Budejovice mellett, egy kis faluban vártuk be a szovjet csapatokat. Onnan, napi 35-40 kilométert megtéve, tisztekkel az élen, zárt alakulatban érkeztünk Pozsony körzetébe, majd a pozsonyi fogolytáborba (1945. május közepe).
Szomorú érdekessége volt drótkerítés mögé kerülésemnek, hogy az első percekben édesapámmal találkoztam, aki akkor tartalékos tüzérszázadosként már két hete a tábor lakója volt. Együtt esett fogságba közeli jó barátjával, a győri Pfanni Jenő tüzérezredessel, aki fiával, Pfanni Tamás tüzérhadnaggyal szintén a táborban tartózkodott. Mintegy két hét múlva bevagoníroztak és Focsaniba szállítottak... Számomra a legnagyobb gondot édesapám jelentette. Látnom kellett testi és lelki leromlását, aki különben sportos alakú ember volt...
Amikor továbbszállítottak, akkor láttam őt életemben először sírni.
Apámat Rosztovba vitték, ahonnan nemsokára a betegszállítmányok egyikével hazaküldték.
HH 1994/4.
Fogság a német fegyverletétel napján
Az európai háború befejezésének napján, 1945. május 9-én kerültem fogságba, jóllehet ennek eseménydús előzményei vannak. Mint (piarista) papnövendék, novícius, mentesítve voltam a katonai szolgálat alól, de a fronton megsebesült fivérem kezdeményezésére a szemináriumból kiléptem, és hamaros mint sorköteles civilt, valósággal elfogtak, és egy leventealakulathoz vezényeltek. Ausztrián keresztül csehszlovák területre kerültünk, saját otthoni, civil ruhánkban futóárkokat, lőállásokat ástunk, építettünk néhány magyar katona vezénylete és ellenőrzése mellett.
Itt ért bennünket a hír Hitler haláláról. Azt hittük, ezzel a mi "küldetésünk" is befejeződött, és mehetünk haza.
A boldogító nagy öröm azonban nem tartott sokáig. Még alig értünk túl a városkán - amiről csak annyit tudtam meg, és később idehaza pontosítottam, hogy édesanyám szülővárosa, Hredec Kralove közelében jártunk -, amikor furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Az út két oldalán egyre több fegyveres, svájcisapkás férfi, fiatalember, civilben, szinte egész diszkréten kísérte a vonuló sereget. Éreztük és éreztem, ez már valami új helyzet. Jobb-e vagy rosszabb, mint volt, még nem tudtuk.
Szinte egész nap meneteltünk. Már kora délután lehetett, amikor az említett civil, fegyveres "díszkíséret" rejtélye megoldódott. Egy hatalmas drótkerítéssel övezett térségbe tereltek bennünket, ahol már nem is több százan, de bizonyára több ezren voltak, és lettünk.
Rájöttem, hogy több ezred magammal fogságba kerültünk. Cseh "civilek" ejtettek ilyen szép csendesen fogságba.
HH 1993/6.
Novoszibirszkben nem volt hely...
Utászként 1944 májusában vittek ki a keleti frontra. Az október 15-i kiugrási kísérlet Huszton ért. Innen Szlovákiába vonultunk vissza, ahol 1945. április 30-án a partizánok fogságába estünk. Először Morvaországba vittek, majd az auschwitzi táborba, ahonnan 6 hét után, egy 1500 fős magyar csoport tagjaként Bajdajevkán szállítottak ki, mivel Novoszibirszkben nem fogadtak helyhiány miatt.
Kronstein Tivadar - Budapest
HH 1994/8.
Csehszlovák katonák fegyvereztek le...
Jó három órai gyaloglás után érkeztünk Szucsányba, ahol a gimnázium udvarán, 1945. április 18-án 10 órakor adtuk át fegyvereinket a csehszlovák katonáknak, akik az épületben szállásoltak el bennünket. Másnap megjelentek a szovjet katonák is. A számolásnál kiderült, hogy 308-an vagyunk gyalogosok és tüzérek vegyesen. Nyilvántartásba vettek. 21-én útnak indítottak bennünket. Mi, teli reménységgel, vidáman meneteltünk abban a hitben, hogy hazafelé tartunk. Május 2-án érkeztünk Zakopánéba, ahol már több ezer magyar és német hadifogoly tartózkodott. Rövidesen innen is tovább mentünk, most már szigorú őrizet mellett. Kétnapi erőltetett menet után május 14-én érkeztünk meg a jól kiépített auschwitzi táborba, ahova a németek a zsidókat és a politikai foglyokat hurcolták. Az őrzés itt már tökéletes volt.
Baka Márton - Bácsalmás
HH 1994/8.
Fogság csehszlovák területen
Amikor Székesfehérvár felől Komárom irányába hatalmas offenzíva indult, a magyar hadtápnak menekülnie kellett. Ám csak a cseh Komáromig jutottunk, mert a mellette fekvő Lamacs községben megadtuk magunkat. A magyar parancsnok a megadás előtt jóindulatúan két lehetőséget kínált. Aki akar, mehet tovább Németország felé, aki Magyarországon kíván maradni mint hadifogoly, maradjon. Az előbbi javaslat mellett döntöttek a nyilasok, a többiek vállalták a magyarországi hadifogságot. Ám április 5-én Pozsonyon keresztül visszaszállítottak minket Komáromba, egy hatalmas épületbe, az egykori huszárlaktanyába, ahová a szovjetek már egy hadseregnyi foglyot gyűjtöttek össze.
Máté László - Isaszeg
HH 1994/10.
