)
Karácsonyi "ajándék"
A Szilágy megyei Érkáváson 1944 decemberének egyik napján megjelent egy orosz hadnagy és egy őrmester. Ez időben visszajöttek a román közigazgatás emberei: a csendőrség, a jegyző stb. Az oroszokkal kapcsolatos ügyekben a román bíró volt az összekötő. A rendfenntartást a helyi lakosságból szervezett polgárőrség látta el.
Karácsony táján az orosz tiszt összeíratta a lakosságot, vallás, nemzetiség, életkor szerint. Ez a tiszt rendkívül bizalomkeltően viselkedett, nyugalom volt a faluban. Karácsony után híre kelt, hogy az összeírás azért történt, mert nyilatkoznunk kell: magyar vagy román demokráciát akarunk-e?
Újév első napjaiban jött a szomszédos Mindszentről egy román fegyveres azzal, hogy velem és feleségemmel kíván beszélni az orosz tiszt. Feleségem a tűzhelyről félrehúzta az ebédnek valót, szekérre ültünk a román milicistával, át a másik községbe - ahol azonban már senki sem kívánt velünk tárgyalni. A katolikus iskolába tereltek, ahol már összegyűjtve ott volt a katolikus magyar felnőtt lakosság. Kis idő után válogatni kezdték a jelenlévőket, egy részüket hazaengedték, a többieket visszatartották, és bezárták az iskolába. Feleségemnek megengedték, hogy kísérettel hazamenjen, és hozzon némi melegebb ruhadarabot.
Január 6-án Nagykárolyba hajtottak minket, a gimnázium szigorúan elkerített környékén kerültünk lágerbe. Ott volt a környék színe-virága, állítólag mintegy húszezren. Rövidesen megjelent egy komisszió - néhány gyermeket váró nőt, törött kezű-lábú személyt elengedtek, meg a tüdőbetegeket.
Valakitől megtudtuk, hogy a vérbajtól és a tüdőbajtól rettenetesen tartottak az oroszok, ezért feleségemmel megbeszéltük, tettesse magát tüdőbetegnek, kapkodja a levegőt, szédelegjen stb. Az alakítás sikerrel járt, őt hazaengedték. Nekem nem sikerült.
Nagykárolyban vagoníroztunk január 10-én. Tíztonnás marhavagonokba tereltek negyvennyolcunkat, a létszámot pedig felírták a vagonajtóra. Útközben többször is nyílt az ajtó és egy "számtantudós" orosz katona megszámolt bennünket. Néhány nap múlva már Iassinál jártunk, amikor többszöri megszámolás után is valóban csak negyvenheten voltunk. Velünk jött az érmindszenti plébános is: imádkoztunk, énekelgettünk, egy fiatal társunk magával hozta hegedűjét. Iassi állomáson meglepődve láttuk, hogy a vagonnyíláson kidobott penészes kenyeret, szalonnamaradékot a rongyos, gumikalocsnis nők egymást taposva kapkodták fel.
Január végén kirakodtunk a nagy szénvagyonnal rendelkező Dombász vidéken. Az égbe nyúló meddőhányó-palakupok, a félméteres hó turistaként szemet gyönyörködtető látvány lett volna. Ám deportáltként baljós jövőt ígért. Többségünk szénbányába került, nehéz fizikai munkára.
Viglási Tibor - Székesfehérvár
HH 1997/6.
A románok fogságában
1944 nyara végén már nemcsak az oroszok, hanem az átállt románok is támadtak bennünket, aminek következtében a Zemplén megyei Zalkod községben fogságukba estem. Még ma is megriadok, ha erre az időszakra gondolok. 1944 decemberében gyalog útba indítottak bennünket Nagykároly-Nagyvárad-Kolozsvár-Nagyenyed-Földvár útvonalon Liget (Arini) románok lakta község táborába. 1944. december 24-én érkeztünk ide. Kedvező fogadtatásra nem számítottunk, de olyanra sem, ami történt. Éjfélkor ránk gyújtották a juhakolt, amibe elszállásoltak bennünket. Szerencsére senki sem égett benne.
Vízkereszttől, 1945. január 6-tól kezdte szedni áldozatait a tífusz. Naponta 30-40 halottat temettek el tömegsírokba a község hegyoldalába.
Élelmezésünk gyatra volt. Sokat éheztünk. Megtudták ezt a tábortól 3 kilométerre fekvő Bölön (Belia) község lakói. Asszonyok jöttek el a táborba, felajánlani támogatásukat élelmezésünk feljavítására. Éppen akkor osztották ki részünkre a krumplilevest. Az asszonyok belenéztek a kondérba, és rémülten látták, hogy 20 centiméteres sár ül az edény fenekén. Nekitámadtak a tisztnek, mondván "az állatoknak is mosott krumplit adnak". Erre ő azt felelte: nem érdemlik meg ezt sem, a halottakat kellene megfőzni és megetetni velük... Az asszonyok élelmiszerfelajánlását visszautasította. 1945 májusára 2000 ember pusztult el a táborban.
Felföldi József - Újfehértó
HH 1993/3.
Nem kerültünk lágerbe
A Horthy-proklamáció után Budapesttől Dunaföldváron keresztül a Dunántúlra vonultunk, majd állandó hátrálás közepette a Székesfehérvár-Komárom-Galánta-Pozsony útvonalon 1945 tavaszán Ausztriában kötöttünk ki, Grossenzersdorfban. Itt csatlakoztak hozzánk az 53-as határvadászok, az egyéb csellengő alegységek, és megalakult a 93. gyalogezred.
Én a 3. zászlóalj 9. századának állományába kerültem, Dezső Lajos százados parancsnoksága alá. Az ezred a német hadosztályhoz lett betagolva. Meg is kezdték kiképzésünket azzal a céllal, hogy bevetnek bennünket Berlin védelmére az oroszok ellen. Dezső százados napokig bizonygatta, hogy ilyen feladatokra nem vagyunk kellően kiképezve, s így már az első napon megsemmisülnénk. A hosszú vita végén a német parancsnokság végül is úgy döntött, hogy egy dániai német megszálló alakulatot visznek Berlin felé, minket meg pótlásukra Dániába. Örök hála Dezső százados úrnak, mert ezáltal megmenekültünk a háborútól, életben maradtunk. Nemsokára bevagoníroztak és 9 napi utazás után először Alborg dán városban, majd Höringben telepedtünk le. Itt ért bennünket a német kapituláció.
Ezután sem kerültünk lágerbe, hanem őrséget adtunk. Jó helyünk volt, jól éltünk. Még sohasem ettem addig süteményt friss tejszínnel, csak ott. Tudomásom szerint Koppenhágában is voltak magyar katonák...
Nemsokára a dán királyi csapatok vették át feladatainkat, és nekünk 8 nap alatt ki kellett vonulnunk az országból. Angol és amerikai megszállási övezeteken keresztül fokozatosan jöttünk hazafelé.
1946. március 7-én érkeztem haza.
Sipos Lajos - Tomajmonostora
HH 1993/2.
Újoncként Dániában
Sárszentmiklósról 1945. január utolsó napján megérkeztünk Dániába, a németek által megszállt Sjaelland szigetre, Korsör városába. Május 3-án bevagoníroztak és elszállítottak bennünket Slagelsébe. Megérkezésünkkor nem várt esemény történt. Karszalagos civilek fogtak körbe bennünket, és elvették a fegyvereinket. Mint később kiderült, ők dán ellenállók voltak. Az ott lévő németek is hasztalannak tartották az ellenállást. Május 21-ig élveztük a dánok "vendégszeretetét". Nem viselkedtek velünk szemben ellenségesen. Fegyvereink egy részét is visszaadták, hogy legyen mivel védekeznünk, ha esetleg megtámadnának. Élelmezésre pénzt és élelmiszerjegyeket kaptunk.
Pár nap múlva egy másik városba költöztettek át. Május 21-én léptük át a dán-német határt, és több helységen áthaladva - az egészségesek gyalog, a betegek gépkocsin - egy Kating nevű falu közel eső tanyáin kaptunk szállást. Itt létesült a fogolytábor.
HH 1994/2.
Fogság 600 kilométernyi gyaloglás után
1944. december 6-án bevagoníroztak, és 20-án megérkeztünk a németországi Lüneburgba, ahol 1945. április 4-ig folytatódott kiképzésünk.
Ezután a nyugati frontra Bréma, Hamburg, Lübeck, a Wese és az Elba folyók térségébe irányítottak bennünket. Mintegy 600 kilométert gyalogoltunk. Május 1-jén Dánia felé mentünk tovább, és 3-án kerültünk az előnyomuló angol páncélosok fogságába.
Dr. Horváth István - Budapest
HH 1994/8.
Tizenhat éves lány mint bányász
Simáról (BAZ megye) 1945. január 23-án 10 nőt és 9 férfit Abaújszántóra vittek, úgymond 13 napi munkára. Megígérték, hogy utána hazaengednek. Két napot dolgoztunk, majd a harmadik nap reggel négyesével felsorakoztattak és Szerencsre hajtottak... Itt csoportok csatlakoztak hozzánk Tállyáról, Golopról és Ondról. Két hét után bavagoníroztak, és 17 napi utazás után Vorosilovgrádban, az 1223. lágerben kötöttünk ki. Először egy fűrésztelepen dolgoztam: kettesével vállon gerendát kellett hordani. Mindkét vállam kisebesedett. Később kaptunk egy négykerekű kocsit, azon szállítottuk a gerendákat. A sebek így lassan begyógyultak.
Egy 100 méter mély bányába kerültem csillésnek 1946 telén. Ezt nem bírtam sokáig, feltettek a felszínre. Nemsokára egy újonnan megnyitott szénbányába tettek át 6 magyar lányt - köztük engem is - és 8 szovjet férfit egy idősebb brigádvezetővel. A kibányászott szenet kellett felhúznunk egy nagy hengerszerű fatákolmány forgatásával, amire a drótkötél rácsavarodott. Később, ahogy mélyült a bánya, kaptunk egy lovat, és az forgatta a hengert.
Egyik nap délután, amikor kiértünk a munkahelyre, látjuk, hogy a délelőtti műszakból két magyar lány fekszik a földön a bánya bejáratánál. Megtudtuk, hogy a bányában gáz keletkezett, ettől estek össze. Röviddel ezután nagy recsegés-ropogás közepette a bánya teljesen beomlott. Ismét másik bányába kerültem 1947 nyarán. Itt 400 méter mélyen dolgoztam. A hely olyan szűk volt, hogy a lapát nyele csak 40 centiméter lehetett. Ezzel kellett a szenet továbbtolni (gomi). Itt négy magyar lány dolgozott, ez volt a munkahelyünk 1947 októberig.
Ekkor útrakeltünk hazafelé: 19 napi utazás után, 1947. október 30-án érkeztünk meg Debrecenbe.
Bottka Lászlóné - Abaújszántó
HH 1992/1.
Tizenöt napból három esztendő
Jól emlékszem, 1945. január 19-e volt. Mi, gyerekek már feküdtünk szüleim Barcika alsói házában. Éjszaka két pulin zörgetett be, puskával a vállán: értem jöttek. Mennem kell 15 napi munkára. (Később megtudtam, hogy a bíró, Szűcs Sámuel adta meg nevem, a két fegyveres pedig Réti Albert és Szűcs Pál volt.)
Nem akartam menni, de azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek, ha nem megyek. Édesapám biztatott, majd csak letelik az a tizenöt nap, és hazatérhetek: Édesanyám sírva készítette elő az úti csomagot.
A Vágó-féle kocsmába vittek, ahova már sokakat begyűjtöttek. Ott éjszakáztunk.
Másnap reggel Sajószentpéterre mentünk. Néhány nap múlva - ismét gyalogosan - a gömöri pályaudvarra. Ott marhavagonba raktak, aztán elindultunk. Útközben nagyon kevés vizet kaptunk, élelmet még kevesebbet. Deszkán ültünk és feküdtünk, amin még csak szalma sem volt. Az otthonról hozott takaróba burkolóztam. Tisztálkodásról szó sem lehetett!
Így kerültünk ki a Szovjetunióba, Volhovkára, majd az 1224-es lágerbe, bányatelepre. A 14. számú bányába kerültem. Három műszakban dolgoztunk, kétszáz méter mélyen a föld alatt. A bányavágatban csak négykézláb lehetett dolgozni. Térdünk és könyökünk teljesen bőrkeményedéses lett, kezünk véresre sebesedett, mert kézzel raktuk a csillébe a szenet.
Oroszok, magyarok együtt dolgoztunk. Volt közöttünk egy orosz nő, aki egyre azt hajtogatta: "Ruszki, magyar egy..." Szeretett minket, olykor kaptam tőle egy falatnyi ennivalót. Nagyon rendes volt hozzám.
Barakkokban laktunk, egy-egy teremben tízen. Szalmazsák nélkül, a csupasz deszkán feküdtünk. Csajkából ettünk és ittunk, ha volt mit. Munkára fegyveres őrök kísértek. Tolmácsunk egy kegyetlen ember, a Tarcalra való Babustyák József lett. Olykor vert is bennünket. Gonoszabb volt hozzánk, mint az oroszok.
Munkára indulás előtt cukor nélküli teát kaptunk. Sokan elpusztultak közülünk, ki megfagyott, ki éhenhalt, volt, akit munkamegtagadás miatt egyszerűen agyonlőttek. Mások - nem is kevesen - a latrinán pusztultak el, beleszédültek, és ott vesztek.
A halottakat szekérre raktuk egy halomba, letakartuk, mi felültünk a szekérre, és így mentünk temetni. A föld annyira fagyos volt a hideg télben, hogy csak néhány centiméternyit tudtunk kikaparni. Két faágacskából keresztet eszkábáltunk.
Három esztendő után érkezett el a hazaindulás napja. Máramarosszigeten egy éjszakát töltöttünk, majd fertőtlenítés után mehettünk át a magyar vagonokba. Hangszóróból hallottuk a köszöntést: "Magyar testvéreim, keljetek fel, magyar földön vagytok!" Futottunk az ajtóhoz, de az zárva volt. Talán jobb is, mert leugráltunk volna. Az egyik állomáson egy vödör levest kaptunk. A parancsnok egy nagy cipót is hozott. "Elhoztam nektek ezt a kenyeret, amelyre három éven át vártatok!" - mondta.
Elsírtuk magunkat. Kézről kézre adtuk a kenyeret, nem akartuk elfogyasztani, a szívünkhöz szorítottuk a drága magyar életet!
Így volt, így lett a tizenöt napból három esztendő.
Vandrácsik Imréné Vágner Julianna - Kazincbarcika
HH 1998/15.
A pesti utcáról szovjet fogságba
1945. január 24-én munka után hazafelé menet Budapesten, a Bethlen Gábor utcában mellém toppant két tatárképű szovjet katona, és fegyverrel egy közeledő, civilekből álló csoportba kényszerített. Az Alsóerdősor utcában betereltek egy betonpincébe, és ránk zárták az ajtót. Lehettünk 50-60-an. Másnap hajnalban ötösével felsorakoztattak és gyalog útba indítottak az alábbi útvonalon: Baross tér-Kerepesi út-Sashalom-Mátyásföld-Cinkota-Kistarcsa-Gödöllő. A megérkezéskor az egész csapatot egy hatalmas birkaólba terelték. Földre szórt szalmán fekve, étlen-szomjan töltöttünk el öt napot.
Január 30-án reggel mindenkit kizavartak az akolból, és továbbhajtottak egy nagy épület elé, amely kettős szögesdróttal volt körülvéve, négy sarkán reflektoros őrtornyokkal és golyószórós őrökkel. Motozás és zabrálás után engedtek csak be az épületbe. Állítólag már 20 000 fogoly tartózkodott ott.
Február 10-én kezdődött a bevagonírozás, aminek a vége a sztalinoi 6. és 13. tábor, majd a dzsezkazgani büntetőláger (Kazahsztán) lett.
Baranyai Béla - Budapest
HH 1993/1.
Különös eset
A kárpáti harcok során elszakadtam alakulatomtól, a visszatérés lehetetlenné vált. Hazamentem Kecskemétre. Ott városszerte olvasható volt a felhívás: a volt katonák jelentkezzenek a szovjet parancsnokságon. Jelentkeztem. Feljegyezték nevemet, címemet, rendfokozatomat (zls.), polgári foglalkozásomat stb., utána hazaengedtek.
Kora délután azonban jött két szovjet katona, bevittek a parancsnokságra, mint mondták - rövid beszélgetésre. Két szovjet tiszt - egyik tolmács - fogadott. Először nem voltak durvák, ha nem is voltak éppen barátságosak. Később, amikor a tolmács valami fontos részletet rosszul fordított, orosz nyelven közbeszóltam. A két orosz hirtelen felugrott, üvölteni kezdett: aki oroszul tud, az a háború alatt kém! "Mi a feladatod, kik és hol vannak társaid?" - kérdezték. Miután nem tudtam válaszolni, verni kezdtek: előbb ököllel, később pisztolymarkolattal. Elém tették egy akasztott katonának a fényképét, és azt mondták: ha nem válaszolsz a kérdéseinkre, két óra múlva úgy fogsz lógni, mint ez! Majd bezártak egy kis szobába, ahol már 6 ember - köztük két szovjet katona - tartózkodott.
Éjszaka értem jött egy orosz katona, és bevitt egy szépen berendezett szobába. Itt egy NKVD alezredes fogadott, barátságosan. Megkínált cigarettával, pálinkával, majd közölte: "Az elmúlt tíz órában mindennek utána néztünk, és tudjuk, hogy igazat mondott... A sietségben tévedés történt, felejtsük el! Azt is tudjuk, hogy apja a parlamentben Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt aktív náci- és háborúellenes politikát folytatott, és az Ön álláspontja is ez. Ha nem lenne tiszt, mindjárt szabadon engedném, de így meg kell várni egy bizottságot, amely majd elengedi!"
Elvittek a városi fogházba... A bizottság nem jött. Helyette pár nap múlva, társaimmal együtt legyalogoltunk a közeli pályaudvarra, vagonba zártak, amelyet első alkalommal Ploiestiben nyitottak ki...
Aztán a Szovjetunióba vittek.
Dr. Révész László - Bern
HH 1993/3.
Trükkös élelmezés menetelés közben
MÁV dolgozóként a Vas megyei Károlyfa községben tartózkodtam családi ügyben 1945. április 4-én. Úgy 9-10 óra között a szovjet katonák géppisztollyal kényszerítettek a csatlakozásra a már összegyűjtött emberekhez. Több falun át, mint az állatokat terelgettek bennünket, miközben a létszám egyre szaporodott.
Miután a menetelők élelmezése a szovjetek részéről nem volt megoldva, kísérőink az alábbi trükkhöz folyamodtak. A velünk egy irányban, de gyorsabban haladó járókelőket megbízták az alábbi hír elterjesztésével a következő faluban: "A közeledő, jól felszerelt hadifoglyok értékes tárgyaikat élelemért hajlandók elcserélni!"
Jöttek is a falu lakói felpakolva. Volt ott mindenféle élelem: sült krumpli, paprikáscsirke, túrós rétes stb. Az őrök fél órát engedélyeztek a cserebere lebonyolítására. Az idő letelte után felszólították főleg az asszonyokból álló csoportot a felsorakozásra, a cseretárgyak - pokrócok, kabátok, órák, töltőtollak stb. - lerakására, majd a géppisztolyokat rájuk fogva, a helyszín gyors elhagyására kényszerítették őket.
Az asszonyok távozása után mindenki magához vehette saját holmiját, hogy a trükkös élelmezést később is megismételhessék.
HH 1993/3.
Elhurcolás az utcáról
Közismert az oroszok alábbi szövege: azért kell ide vagy oda terelni az embereket, hogy megkapják az igazolást, amivel aztán nyugodtan hazamehetnek. Ennek közülünk sokan bedőltek. Sorsuk ismeretes. Az én példám azt bizonyítja, hogy a hivatalos igazolás sem volt elegendő az elhurcolás megakadályozására.
Az újságban 1945. január 21-én megjelent az alábbi szövegű rendelet: "Minden közhivatalnok azonnal jelenjék meg hivatalában, és vegye fel a munkát. Budapesti Nemzeti Bizottság." Mint a Diákkaptárszövetség országos főtitkára, a Közellátási Minisztérium megbízásából és a Magyar, a Svéd és a Svájci Vöröskereszt felkérésére több száz diák közreműködésével közellátási feladatot irányítottam: élelmet, tüzelőt szállítottunk a kisgyermekes anyákat befogadó zárdák, otthonok számára.
Egy hétfői napon, 1945. január 22-én svéd védettségű hivatalomból elindultam másodmagammal a minisztériumba. Négynyelvű - magyar, német, francia, cirill betűs orosz - igazolványunk volt, amely igazolta közellátási tevékenységünket. Elszörnyülködve láttuk a szétrombolt Keleti pályaudvart és az égő házat a Rákóczi úton. Senki sem segített.
A lángoló házzal szemben egy papírüzlet bejáratán nyakig lehúzott sapkájú, ápolatlan, nagy bajuszú szovjet katona lépett ki.
- Sztoj! - tartotta mellünknek davajgitárját.
- Dokument jeszt! - kaptuk elő cirill betűs orosz nyelvű igazolványunkat. Az őr átvette, s felülbírálva a hatósági papírt, széttépte az igazolványt, majd betuszkol az üzletbe.
Ott már annyi ember tartózkodott, hogy levegőt is alig lehetett kapni. Kiderült, hogy a környékbeli üzletekben is gyűjtik az embereket. A kitörés igen kockázatos. Este felé kitereltek bennünket az utcára, ahol már több csoport ácsorgott ötös sorokban. Az éjszakát a Felsőerdősor sarkán levő egyik nagy helyiségben töltjük.
Pirkadatkor kidavajoznak a fővárosból a néptelen utcákon Gödöllő felé. A cinkotai magaslatról visszapillantva láttuk, hogy több hasonló menetoszlop követ bennünket. A Szabadság című napilap 3. száma közölte, hogy a "dicsőséges Vörös Hadsereg" 60 000 hadifoglyot ejtett Pest felszabadítása alkalmából.
Kiss István - Budapest
HH 1993/10.
Elhurcolt, megrokkant és vissza nem tért papok
A Szovjetunióba 1944 decemberében és 1945 januárjában tömegesen elhurcolt férfiak és nők között szép számban találunk papokat is. Közülük többen soha nem tértek vissza hazájukba.
Stumpf Mátyást, Tokaj plébánosát mint német nyelvűt 1945 elején szállították Szerencsre, majd Kálkápolnára. Innen a Szovjetunióba vitték, ahol bányai kényszermunkára kényszerítették. Szervezete, nem bírván a szokatlan megterhelést, felmondta a szolgálatot. Időpont: 1946. május 12.
Szerednyei (Szloboda) János, Tarcal község káplánja - híveivel együtt - önként csatlakozott az elhurcoltakhoz. Tizenhét napig tartó keserves utazás után került Sachta Vorosilovkára a 77144/1223. számú bányászlágerbe. Beosztották a 2. bányászszázadba. Panasz, zokszó sohasem hagyta el ajkát, munkáját nagy szorgalommal végezte.
Egy napon, úgy 1948 júliusában a csillét tartó láncok elszakadtak, a benne lévő emberek a mélybe zuhantak. János is köztük volt, koponyaalapi törést szenvedett, azonnal meghalt. A vorosilovkai fogolytemetőben alussza örök álmát.
Dr. Saly László győri kanonok súlyos betegen, rokkantan jött haza a Szovjetunióból, hátralévő életét karosszékben ülve, tolókocsiban élte le.
Horváth Sebestyén János bencés szerzetest 1944-ben behívták tábori lelkésznek. Ugyanebben az évben hadifogságba került, s mint hadifoglyot a Szovjetunióba szállították. Leromlott egészségi állapota miatt 1947-ben hazaengedték, de csak Máramarosszigetig jutott. Ott 1947. július 21-én a fogságban szerzett betegségébe belehalt.
Scherer Lőrincet, az ekkor még magyar-német nyelvű Cservenka lelkészét a partizánok az oroszoknak adták át, akik a Szovjetunióba hurcolták, ahol elhunyt. Halálának időpontja ismeretlen.
Belovich Ferenc szombathelyi segédlelkész a harci cselekmények után szeretteinek meglátogatására indult. További sorsáról hírek nem érkeztek. Feltételezhető, hogy megölték, vagy szerb, esetleg orosz lágerben halt meg.
A ferencesek közül négy, katonának behívott dolgozó testvér került hadifogságba, s ott fejezte be életét. Berkes József Szervác ünnepélyes fogadalmas testvér 1944-ben került szovjet hadifogságba, ahol 1945-ben elhunyt. Kovács István Bennó testvér ugyancsak 1945-ben távozott a földi létből egy orosz lágerben. Bali Flavián testvér a hadifogságból hazatérőben 1945. december 29-én a szatmárnémeti kórházban hunyt el. Stermeczky Árpád újonc testvért behívták katonának, és a frontra vitték. Szovjet fogságba került, ahol 1947 júliusában hunyta le szemét örökre.
Dr. Szántó Konrád - Budapest
HH 1996/1.
Önként a száműzetésbe
Oroszok és civil román rendőrök vették körül 1945. január 2-án Érdmindszentet. Senki sem távozhatott. Körüljárták a falut, és minden római katolikus vallású, dolgozni tudó nőt és férfit behajtottak a katolikus iskolába. Mint a helység plébánosa én is bementem önként. Az orosz azonban hazaküldött: - Bátyuskára nincs szükség - mondta
Én mégis visszamentem. Huszonkilencen voltunk, imádkoztunk, énekeltünk. Este a román bíró előtt kijelentettem: ha elviszik híveim színe-javát, miért nem visznek engem is velük? Ezt a részvétet leolvasta rólam az NKVD-s tiszt is, aki kijelentette: - Ha ennyire szereti őket, menjen ő is velük!
1945. január 3-án hazamentem. Pár perc múlva jött az orosz tiszt egy román kísérővel és kijelentette: 15 perc alatt készen kell állnom az indulásra. Élelem, meleg ruhán kívül a kelyhet és a misekönyvet is vittem magammal, mert a tolmács úgy informált, hogy papként fogok működni híveim között. Időközben szentkirályi híveimet is meghozták, 13 főt. Névsorolvasás, és indulás. Estére Nagykárolyba érkeztünk.
Január 7-én újabb csoport érkezett. Velük két atya: dr. Septey Gellért szalvatóriánus és Simon Károly franciskánus szerzetesek. Volt köztük két teológus és néhány apácanövendék is. Január 15-én érkezés Iasiba, majd még aznap átszállás az orosz vagonokba.
Február 1-jén hajnali 4 órakor érkeztünk meg Junkomba, a lágerbe, végleges lakóhelyünkre. A papi teendők ellátása mellett dolgoztam gátépítésen, burgonyaföldön, válogattam szenet. Időközben gyengélkedni kezdtem: elkapott a malária, a sárgaság, felpuffadt a testem. Nehezebb munkára már nem voltam alkalmas, ezért 1946 október elejétől könnyű munkára osztottak be, de pár hónap múlva ez is elmaradt, mert 1947. július 6-án közölték velem, hogy hazaszállítanak.
Lengyel László - Orosháza
HH 1996/2-3.
A hangonyiak elhurcolása
A kisbíró 1944. december 29-én 11 és 12 óra között kidobolta, hogy minden katonaviselt férfi jelentkezzen Kisgergely Dániel lakásán. Útközben találkoztam Lestál Kálmánnal, Hangonyi Kálmánnal és Kisgergely Kálmánnal. Csatlakoztam hozzájuk. Abban a hitben mentünk a megadott címre, hogy majd őrséget kell állni. Ehelyett elkészítették névjegyzékünket, és Ózdra kísértek. Itt a szovjetek mindenkit kihallgattak, elvették óráinkat és egyéb tárgyainkat, és 52 embert betereltek egy 4x4 méteres szobába.
Néhány embert elengedtek, a visszamaradottakat - köztük engem is - szigorú őrizet mellett a Rimaszécshez közeli Kacagó-tanyára meneteltettek. Közben csoportunk kiegészült a Rimaszombat környékén elfogott katonákkal. 1945. január 2-ára 42-en lettünk. További állomásunk Miskolc volt, az a laktanya, ahol katonai szolgálatot teljesítettem. A falunkból 24-en kerültünk ide. A laktanyában fogva tartottak létszáma rohamosan növekedett: a magyarokon kívül szerbekkel, németekkel és egyéb nemzetiségiekkel gyarapodtunk. Hamarosan 3000-en lettünk.
Május 13-án összeállítottak egy 1500 fős csoportot, amelyben 18-20 fő volt a falumbeliek száma. Irány: Bergyicsev, a kórházi láger.
Kisgergely Ágoston - Hangony
HH 1996/2.
Kálváriám
Hernádnémetiben sokan éltünk német vagy németes nevűek (Schmidt, Fuchs stb.). 1945. január 23-án kora délelőtt két karszalagos nemzetőr azzal keresett meg, hogy várnak a községházán az anyakönyvi adatok pótlására. (Egy héttel előbb egyik este apámat - aki tanító volt - vitte el egy orosz katona azzal, hogy az új iskolaév beindításáról akar vele beszélni. Többé nem láttuk.)
Anyám elkísért, de őt hazaküldték. Engem ott tartottak: a református iskolába vittek át, ahová a többieket is begyűjtötték. Majd délután elindultunk a nagy hóban, kemény fagyban, lovas orosz kísérettel a nyolc kilométerre levő Tiszalúcra. Ide gyűjtötték össze a környékbelieket. Egy hét múlva, január végén, kemény hidegben Szerencsre gyalogoltunk. Itt voltunk egy hétig élelmezés nélkül, csak azt ettük, amit otthonról hoztunk. Tisztálkodási lehetőség nem volt, eltetvesedtünk. Szökni nem próbáltunk, mert elhittük, amit hazudoztak, hogy hamarosan megyünk haza. Február elején raktak bennünket vagonba. Ploiestiben át kellett cipelnünk a kályhát, a vizeshordót és a még megmaradt élelmet a széles nyomtávú vagonokba.
Szerelvényünk Dnyetropetrovszktól mintegy 100 kilométerre, egy bányatelepnél ért célba. Gyalog mentünk fegyveresek kíséretében a 3-4 kilométerre lévő lágerbe, ahol 12 egyemeletes épületben helyeztek el bennünket. Utána megfürdettek és fertőtlenítettek.
Odaérkezésünkkor a lágerben főleg Erdélyből elhurcolt sváb, szász nőket, férfiakat találtunk. Ők voltak beosztva tolmácsnak, műhely- és konyhai munkára. Rajtuk kívül voltak ott még - nem sokan - németek, szlovákok, ruszinok, lengyelek. A láger létszáma háromezer fő körül lehetett.
Stalter Sándor - Szuhogy
HH 1995/4.
Zalai leventék elhurcolása
Falragaszok jelentek meg az általános bevonulási kötelezettségről 1944. december 6-án reggelre. A leventéknek (a katonai előképzésre kötelezett fiatalokat hívták leventéknek) is jelentkezniük kellett a parancsnokságokon. Már másnap elkezdődött a vándorlás Zalaapátiba. Onnan december 19-én még hazamehettem eltávozásra, de másnap, amikor visszatértem, a környékről beérkezett leventék már felsorakozva, indulásra készen álltak. Megkezdődött a hosszú vándorlás.
Jánosházán keresztül Pápára érkeztünk, onnan megszöktem, és a karácsonyi ünnepekre hazamentem. De hazulról is elvittek lövészárokásásra, majd december 29-én fegyveres kísérettel Nagykanizsára hurcoltak. Miután összegyűlt egy szerelvényre való fiatal, 1945. január 3-án hajnalban elindult a "vonat" Németországba, a Bécs-Plzen-Halle útvonalon Magdeburgba. Itt töltöttünk egy hónapot, átélve két légitámadást, melyeknek állítólag 40 ezer áldozata volt.
Tiltakozásom ellenére - nyilasok közreműködésével - február 2-án feleskettek SS-újoncnak, 5-én megkaptuk az első zsoldunkat, 6-án újabb légitámadás következett, aminek következtében a városban megállt az élet, megszűnt a forgalom: az utcákon bombatölcsérek keletkeztek, több helyen feltört a víz, leszakadtak a villamosvezetékek, lakóházak dőltek össze. Egyik bajtársunk is meghalt: szilánktalálat érte. Néhány nappal később az Elba partjáról láthattam Magdeburg szőnyegbombázását, ami a hírek szerint 60 ezer áldozatot követelt.
Február 10-én négyszázad magammal elhagytuk Magdeburgot, hogy Lüdenscheidbe megkezdődjön fegyverismereti kiképzésünk. Később harcászati kiképzést is kaptunk. Egy hét múlva Ludwigsburgba kellett volna gyalogolnunk SS-tetoválásra. El is indultunk, de a harci cselekmények következtében oda sohasem jutottunk el. Így elmaradt a tetoválás. 1945. április 5-én kerültem amerikai fogságba, ami után sok megaláztatással és szenvedéssel teli időszak következett.
Sebők László - Zalaszabar
HH 1998/2.
A szigetszentmiklósiak elhurcolása
Hazulról 1944. november 26-án hurcoltak el malenkij robotra: 50 embert, köztük 11 szigetszentmiklósit vagonba zárva szállítottak hazámon át kelet felé, leírhatatlan körülmények között. Menet közben csak száraz kenyeret, szaharint és cukrot kaptunk, inni semmit. Saját vizeletünkkel oltottuk szomjunkat.
Csenki Bálint - Szigetszentmiklós
HH 1994/10.
Elhurcoltak...
A szovjet hadsereg katonái 1945. január 17-én hurcoltak el budapesti lakásomról, a Fővámtér 8. alatti épületből. A "felszabadítók" január 16-án, a kora esti órákban jöttek be hozzánk, miután az ott tartózkodó néhány német katona a pince és a vámpalota közötti föld alatti folyosón eltávozott. Az épület pincéjéből a szovjetek mintegy 60 férfit - 16-tól 60 évesig - gyalogmenetben a ceglédi fogolytáborba kísértek, útközben fázva, éhezve, megalázva azzal a hazugsággal áltattak bennünket, hogy igazoltatás után ott majd hivatalos papírt adnak, amellyel mindenki mehet haza a családjához... Én Horthy Miklós ösztöndíjasként a Közgazdasági Egyetem hallgatója voltam, még a 21 éves katonaköteles kort sem értem el.
Dr. Tóth Sándor - Budapest
HH 1994/1.
)
Hetvenen egy vagonban 52 napig
Mint tüzér - aki megjárta a Don-kanyar poklát - 1944. november 4-én estem szovjet fogságba Dunaföldvárnál. Át akartunk menni a Duna jobb partjára, de mire odaértünk, a németek felrobbantották a Duna-hidat. Nem volt mit tenni, az egész tüzérosztály megadta magát a Vörös Hadseregnek.
Két hét múlva bevagoníroztak bennünket - 70 főt egy vagonba -, és 18-án elindultunk a Szovjetunióba: 52 napig, 1945. január 8-ig tartott az út Kirov körzetéig. A több mint 7 hetes út borzalmai minden képzeletet felülmúltak. Tisztálkodásra nem volt mód. Enni hol kaptunk, hol nem. Ha kaptunk is, nem mentünk vele sokra. Mindössze fél szelet szárított kenyér és némi szárított hal volt az adag. Naponta egy vödör vizet adtak be mindannyiunk számára. A nagy tülekedésben néha az is felborult. Az éhség és a szomjúság állandóan gyötört bennünket. A szomjúság csillapítására sokan a deres vasat nyalták, amitől hasmenést kaptak, amibe belehaltak. Tele lettünk tetvekkel. Sokszor kézzel söpörtük össze őket, és szórtuk ki a vizelőnyíláson a kísérő szöveggel: "Legalább ti legyetek szabadok!"
A mi vagonunkban nyolcan voltunk devecseriek: Jokesz József, Szűcs Lajos, Nyoma István, Baráth Géza, Baráth Sándor, Révai Ferenc, Németh Károly és én. Némelyikük élet és halál között lebegett az út alatt.
Ha valahol megállt a szerelvény, megjelent az őr, és megkérdezte: - Halott van? - Ha 2-3-at mondtunk, azt válaszolta: - Ez kevés! - És nem nyitotta ki az ajtót. Ha többet mondtunk, felugrott a vagonba és ellenőrizte. Ha a szám nem stimmelt, összevert bennünket. Kikaptunk a levegőért! A szörnyű utazási körülmények eredményeként a közel 3500 emberből csak 1200 szállt le a szerelvényről a Kirovhoz közeli Falenki községben.
Bedi Gyula - Devecser
HH 1992/2.
Németországból a Szovjetunióba
Mint levente, 1944 novembere végén rendeletre kellett jelentkeznem a területileg illetékes honvéd kiegészítő parancsnokságon. Füleki (Nógrád megye) lakos voltam. Kezdetben lövészárkokat ástunk, majd a nyilas pártszolgálatosok kíséretében Németországba szállítottak. Az Elba folyó jobb partján fekvővárosban, Wittenbergben estem szovjet hadifogságba 1945. május 2-án.
Rögtön megkezdődött a tömegek terelése. A különböző helyekről érkező magyarok igyekeztek egy tömbben maradni. Következett a napi 20-30 kilométeres gyaloglás, ennivaló, víz és szállás nélkül. Stargardban csatlakoztak hozzánk a Dániából jövők. Július elején Graudenzbe szállítottak, ahol már több tízezer embert tartottak fogva. Itt kitört a tífuszjárvány. Én is beteg lettem. Átszállítottak a lengyelországi toruni, úgynevezett haláltáborba. Októberre járóképes lettem, kaptam egy igazolványt, hogy hazamehetek. El is utaztam Frankfurtba, de itt összeestem, nem utazhattam tovább. Bekerültem egy orosz hadifogolykórházba. 1946 áprilisára ismét talpra álltam, beosztottak egy állítólag haza induló csoportba. Április 15-én, nagypénteken indult el a vonat, de hamarosan kiderült, hogy nem Magyarország felé megyünk, hanem Lengyelországon keresztül a Szovjetunióba. Május első napjaiban Sepetovkán szálltunk ki a vagonokból, innen átvittek Szlavutára. Lerángatták rólunk jó ruháinkat, rongyokba öltöztettek, miközben elvették és összetépték a Torunban kapott igazolványt. Megkezdődött az 1948. május 2-ig tartó második hadifogságom, ezúttal a Szovjetunióban.
HH 1993/4.
Szállítás közben egy nap "szabadság"
Híradó szakaszparancsnokként szolgáltam Ungváron 1944 októberében. Közben Nyékládházára kerültem, ahonnan november 4-én a szovjet katonák vittel el többedmagammal "kicsi robotra", amiből négyévi kényszermunka lett. Három napig élveztük a debreceni Pavilon laktanya felbolygatott méhkashoz hasonló, vészterhes világát. Végül december elején a romániai Focsáni nemzetközi gyűjtőtáborába kerültünk, ahonnan továbbvittek valahova a Szovjetunióba.
A vagonban annyian voltunk, hogy csak ülni lehetett. A kemény télben, gyenge ruházatban teljesen ki voltunk szolgáltatva sorsunknak, mint a halálra ítéltek. Öt napig semmiféle élelmet nem kaptunk. Hiába dörömböltünk, az őrök nem nyitották ki a vagonajtót. Sokan rosszul lettek, hárman meg is haltak, akiknek haláltusáját végig kellett néznünk. A katasztrofális állapotok között idegeink felmondták a szolgálatot. Menekülni innen minden áron - ez lett a jelszó.
Egy valahonnan előkerült ácskapoccsal kifeszítettük a vagon ajtaját, és tizenhatan megszöktünk a deres, tetves és bűzös vagonból. Tudtuk, hogy szinte öngyilkosságot követünk el, de úgy véltük, mindig jobb egy gyors, golyó általi halál, mint kivárni nyomorúságos pusztulásunkat. Mint utóbb kiderült, szökésünk Konotop nevű város előtt történt.
Az ugrás a mozgó szerelvényről szerencsénkre mindnyájunknak sikerült, őreink sem vették észre. "Szabadságunk" egy napig tartott. A helybeli rendőrség estére mindnyájunkat beterelt a városi börtönbe, ahol tönkrement idegrendszerünket tovább borzolták. Munkára vezényeltek bennünket: a szabadban összegyűjtött, jéggé fagyott, patkányoktól megrágott hullákat kellett tömegsírba dobálni. Hogy kik voltak ők, milyen nemzetiségűek, senkit nem érdekelt. 1945 tavaszán kerültem táborba.
Lévai Kálmán - Nyékládháza
HH 1995/2.
Pálinkázás a hajóúton
Menetünk 1945 nagypéntekén indult el Ausztria felé. Május 2-án Gmunden városka közelébe értünk. Az oroszok a hátunk mögött, előttünk a linzi műút, azon túl a szövetséges csapatok tanyáztak. Hát nem furcsa? Ez is ellenség, az is, egyik ellenség elől menekülünk a másik ellenséghez.
Néhány perc hivatalos fogadtatás után - fegyvereinket le kellett adni - már éreztem, hogy fogságba estünk. Rövidesen vége lett a háborúnak, közhírré tették, hogy aki akar, mehet haza.
Úrnapján, május 31-én elindultunk hazafelé. Gyönyörű idő volt. Rövidesen elértük a demarkációs vonalat. Az oroszok nagy ovációval fogadtak bennünket, de egyúttal az égvilágon mindent elszedtek tőlünk, még kevéske ennivalónkat is. Velünk volt Pál Sándor barátom, aki azonnal verset költött helyzetünkről.
Úgy megyünk mi egymás mellett,
mintha hazamennénk,
kedves bátyám, mintha nem is
hadifoglyok lennénk,
ránk tette szőrös kezét
a vörösök cárja,
istentelen bolsevikok
Sztálin atyuskája.
Betereltek bennünket egy lágerbe, ahol már több magyar és német hadifogoly volt. Hat hét múlva bevagoníroztak, és Pozsony-Csallóköz-Püspökladány-Nagykároly útvonalon Konstancáig szállítottak. Innen hajóval vittek tovább.
Mi, magyarok a fedélzeten kaptunk helyet, ahol közelünkben legalább negyven darab 6-7 hektós teli boros- és pálinkáshordót tároltak. Kis lyukat fúrtunk a dongák közé, és azon keresztül szippantottuk ki a nedüt. Ettől hamarosan rózsaszínűnek tűnt a vöröscsillagos világ.
Kísérőink sem voltak restek, benyomták az egyik pálinkáshordó dugóját, gumicsővel vödörszámra szívták ki az italt. A főnacsalnyik látta, hogy kísérőink részegek, és megkezdte a nyomozást. Ők ránk fogták a lopást, mondván, hogy tőlünk vették el a pálinkát. Kulacsaink átvizsgálásánál kiderült, hogy egy csepp sincs bennük. A kísérők körletében viszont előkerült két vödör pálinka. A "főnök" nyomban ordítani kezdett, mindenkit agyonlövéssel, felakasztással és tengerbe dobással fenyegetett. Csak akkor enyhült meg, amikor nekiesett egy nagy kulacs pálinkának, és rövidesen mély álomba merült.
Végül is szerencsésen kikötöttünk, majd vonatra szálltunk, és Tbiliszin túl, Fronzij közelében álltunk meg - a 41. lágerbe kerültünk.
HH 1995/5.
Csak Debrecenbe...
A ceglédi táborban 1945 elején mint elhurcoltakat bevagoníroztak bennünket, azzal a mesével, hogy Debrecenbe visznek, és ott az új magyar hadsereg tagjai leszünk. Ehelyett marhavagonokban való utazás után, éhesen, gyakran puskatussal ütve a brassói fogolytáborba érkeztünk meg, ahol a nagy hideg ellenére egy ágyúszínben helyeztek el minket. Tüdőgyulladást kaptam, és a Brassótól néhány kilométerre lévő, egy keresztényfalvai birkahodályban működő kórházba kerültem.
Ebből a kórházból Focsaniba vittek, ahol a tábor melletti jeltelen tömegsírokban sok tízezer, különböző nemzetiségű hadifogoly és elhurcolt alussza örök álmát. Naponta mintegy háromszáz meztelen halottat dobtak hatalmas gödrökbe anélkül, hogy bárki is nyilvántartásba vette volna őket.
Dr. Tóth Sándor - Budapest
HH 1994/1.
Kiloptak bennünket...
Miután fogságom 52. napján, 1945. március 15-én elhagytuk a gödöllői poklot, csalárd módon áthajtottak bennünket Budapest helyett Monoron át Ceglédre. Fogságom 105. napján - "a Béke napján" - német hadifogolyként kiloptak bennünket hazánkból Romániába. Megúsztuk a focsani lepratelepet, megmenekültünk a szevasztopoli kőbányák poklától, helyette megkaptuk az egyhetes hajóberakodás keserveit.
Kétnapos hajóút után, 1945. június 7-én kikötöttünk a Krím-félsziget legdélebbi, ugyancsak romos kikötőjében, Jaltában. Az éjszakát a hajón töltöttük.
Június 8. A hideg ébresztett ülve alvó helyzetemből. Fel a fedélzetre. Gyönyörű a körkép. Valami langyos teafélét és egy szeletke kenyeret elfogyasztva, dideregve sorakozott az árnyékos mólón - többszörösen átszámolva - a mintegy kétezer magyar hadifogoly.
Kiss István - Budapest
HH 1994/2.
A munkából Szevasztopolba
Magyarországon már több mint két hónapja vége volt a II. világháborúnak, amikor a budapesti összekötő vasúti híd építéséről elhurcoltak, a vasúti peronon elfogott civilekkel együtt. Először Focsaniba vittek bennünket, ahol ismét bevagoníroztak. Amikor kiosztották az élelmet - 10 embernek 1 amerikai konzervet, 1 marék szárított kenyeret és 1 kulacs vizet -, sejtettük, hogy hazánktól messzire visznek.
Én rögtön elővettem az apámtól kapott Omega zsebórámat, és elcseréltem egy orosz katonával 100 db cigarettáért és két kenyérért - 10 részre elosztottam.
Egy hét múlva a konstancai hajókikötőben kerültünk ki a vagonból, ahol mintegy 6000 embert zsúfoltak össze a Transzilvánia nevű személyszállító tengerjáró hajón, s élelem és víz nélkül Szevasztopolba szállítottak. Mintegy 200 főt- köztük engem is - itt kihajóztak, a többit továbbvitték a Kaukázus felé. _
H A. - Békéscsaba
HH 1994/2.
Focsani - Novorosszijszk
Lassan kitavaszodott 1945-ben, de nem hazaengedtek, mint ahogyan többször is megígérték, hanem május végén Erdélyen át Focsaniba, majd a konstancai kikötőbe szállítottak bennünket. Itt drótkerítés mögé kerültünk, két napig a földön aludtunk, csak azután kaptunk sátrakat. Az utazás alatt, és itt is, szárított kenyér és keserű tea volt az élelmünk. Egy hét után hajóra szálltunk - irány Novorosszijszk. Innen is továbbvittek, most már a végleges helyünkre: rosztovi tartomány, szalszki rájon, Gigant Szovhoz.
HH 1994/8.
Kokorjevka községbe kerültem
Burgenlandba 1945. május 10-én érkeztek meg a szovjet csapatok. Elindultunk haza, de nem engedtek át a határon. Visszavittek Feldbachba, egy kb. 20 000 fős táborba. Csoportokba szervezve innen indultunk Jánosházára, ahol bevagoníroztak, és Budapesten, Szabadkán keresztül Romániába, Romnicul Saratba szállítottak. Ez elosztó láger volt, ahonnan továbbvitték a foglyokat a Szovjetunióba. Én egy 500 fős csoporttal a brianszki körzetbe, Kokorjevka községbe kerültem. Itt voltam egészen hazajövetelemig, 1948. augusztus közepéig.
Kuti János - Pécel
HH 1994/9.
Gyalog Breszlauig
A gyűjtőtáborba kerülésünk után napokon belül szájról szájra járt a hír, hogy itt kapjuk meg azt az igazoló papírt, amivel biztonságosan hazaindulhatunk. Lényegében - bár éhezve és szabad ég alatti alvással - csendesen telt el az a néhány nap, amit itt töltöttünk. Szakaszokat, századokat alakítottak ki, és ilyen "zárt rendben" olykor még nótázva is, elindultunk - úgy tudtuk - hazafelé. Akkor azonban már szovjet katonák kísértek bennünket. Itt láttam meg először őket, hallottam első ízben orosz szót, a szünet nélküli "davaj... davaj... bisztré... po pjaty" kifejezéseket. Akkor még nem értettem, de hamarosan kikövetkeztettem, mi mit jelent. Hallva és látva a történteket, a hazatérés reménye rövidesen szertefoszlott.
Gyalogoltunk napokon át, fegyveres kísérettel, de nem Magyarországra, hanem északkelet felé, mígnem néhány nap múlva egy romokban heverő városkához értünk. A városka szélén álló táblán ez volt olvasható: Breszlau - azaz Lengyelországban voltunk. Az éjszakát a városszéli temetőben töltöttük, sírok és fejfák között, sírkövek fölött. Keserves éjszaka volt!
Talán másnap vagy harmadnap a lebombázott vasútállomáshoz meneteltünk, ahol vagonokba parancsoltak bennünket, és mi szó és ellenkezés nélkül, jámboran másztunk fel a marhavagonokba, még mindig azzal a halvány reménnyel - hiszen őreink ezt hajtogatták - megyünk haza! A vagonban két oldalon 3-3 priccssor volt készítve. Én szerencsésen legfelülre kerültem, így kaptam egy kis levegőt és fényt a réseken át. A deszkákon nem volt sem szalmazsák, sem pokróc, takaró nem is kellett, mert már május vége, június eleje volt.
Naponta kétszer osztottak valami ennivalót - levest, híg kását - és vizet kannában. A dolgunkat a kocsiban kellett (lehetett) elvégezni. Olykor leszállhattunk néhány percre, zárt rendben, ezerszer megszámoltak, a vagonok tetején gyakran orosz katonák rohangásztak. Talán szökevényeket kerestek, ki tudja? Arcunkra hullt a port, a szemét. Tisztálkodásra csak akkor volt lehetőség, ha a mozdony vizet kapott. Ilyenkor mi is megmárthattuk a kezünket, lemoshattuk az arcunkat.
Szinte csodának tartom, hogy akkor még megvolt parányi kis pepita noteszom, és egy kis ceruzavég, amivel - a hosszú, harminchat napon át tartó utazás során - megírhattam első hadifogolyverseimet. Ezek a versek - természetesen - odavesztek, hiszen mindent, mindent az ég világon elszedtek már az első alkalommal.
HH 1994/7.
Utazás szárazon, vízen, majd gyaloglás a táborba
Focsaniból 1945. június első hónapjaiban 2500 magyar tisztet indítottak útba a Szovjetunió belsejébe. A 22 napos út után megérkeztünk a Vjazna folyó partján fekvő Vjaznikibe. Kiszállás után letelepedtünk a folyóparti homokba. Már jól túl voltunk az ebédidőn, de közelgő étkeztetésünkre semmi jel sem mutatott.
A délutáni órákban aztán láttunk feltűnni a folyón egy hajót, amint felénk közeledett: két uszályt is vont maga után. Egyesek már előre örültek, hogy az uszály nem fog lármásan zötykölődni és az állomásokon rángatózni. Hamarosan kiderült, hogy értünk jött. A beszállás körül egy kis huzavona támadt. A hajó nem jöhetett közel a parthoz, mert a víz igen sekély volt, de palló sem állt rendelkezésre. Bele kellett gázolnunk a vízbe. Az egyik őr meg is mutatta, hogyan kell csinálni, de mi csak vonakodtunk őt követni. Végül is őreink géppisztolyaikat használva biztattak bennünket a beszállásra. Többen levetettük lábbelinket, és összekötve a nyakunkba akasztottuk, batyuinkat ölbe véve vagy fejünkre emelve mentünk neki a víznek.
Az uszályra csak 1200 embert fért föl. Szorosan voltunk, de azért le tudtunk ülni. Csoportunk másik fele a parton maradt. Hamarosan felfedeztük, hogy az uszály előttünk búzát szállít. Mindjárt lett elfoglaltságunk. Mindenki csipegetni kezdte maga körül, maga alól meg a padló hasadékaiból a búzaszemeket. Közösen kezdtük kárhoztatni azokat, akik az uszályt kiürítették és kiseperték, hogy miért nem takarítottak felületesebben. Azért mindnyájan összecsipegettünk egy-egy marékra valót. Meggyőződhettünk róla, hogy Isten valóban gondoskodik az ég madarairól és a mezők liliomairól...
Az uszályból kiszállva, a parton beláthatatlan területen hatalmas szálfák voltak rakáson. jött az elmaradhatatlan számbavétel, aztán irány az erdő. Alig haladtunk valamit, amikor egy keskeny vágányú erdei vasútvonalhoz érkeztünk, amelyen szerelvény vesztegelt, apró oldalfal nélküli platókból álló kocsisorral. Egy valahonnan előkerült idős civil orosz helyezett el bennünket ötösével, szorosan egymás mellé, batyunkat magunk elé téve. Kiderült, hogy az ő módszerével negyven embernek volt helye a platón.
Két őr oldalt haladva elölről hátrafelé, azután hátulról előre megszámlálta a "rakományt", majd jelentették az eredményt. Úgy látszik, a két őr eredménye egyezett, mert a tiszt elfogadta. Rövidesen nyöszörgőn, visongva megindult velünk a kis mozdony. Másfél-két órás "robogás" után köhögve megállt.
Egy keskeny erdei úton körülbelül másfél órát botorkáltunk, amikor a két tiszt és a két őr letért az útról, és balra nekivágott az erdőnek. A fák és bokrok kerülgetése miatt végképp felbomlott az addig sem kifogástalan rend. A nap már lebukóban volt, mi a bokroktól tépetten, a fáknak neki-nekiütközve vánszorogtunk a két tiszt és a két őr után. Egy jó órányi törtetés után kiérve az erdőből, távoli fényt láttunk felbukkanni. Ez a volt a tallcini láger. Ismét számlálás következett, majd végre odaértünk egy szögesdróttal körülvett fabódé elé, és holtfáradtan rogytunk le a homokba. Már elég hosszú ideje várakoztunk, amikor itt is az elcsigázott társaságban megszólalt egy hang: - Na komám, nehezen áll össze az az említett ünnepélyes fogadtatás - mondta egyikünk... - Még díszítik a tribünt - jött rá a válasz.
Nincs veszve a magyar, amíg minden helyzetben meg tudja őrizni humorérzékét, még ha az - mint itt is - csak akasztófahumorban nyilvánult is meg.
Eszenyi Lajos - Nyíregyháza
1994/6.
TÁBOROK A SZOVJETUNIÓBAN,
NYUGAT EURÓPÁBAN, MAGYARORSZÁGON
)
Gödöllőn volt a legrosszabb
Hadifogságom első napját egy Dembinszky utcai pincében töltöttem Budapesten. Másnap, január 28-án - éppen 21. születésnapomon - útnak indultunk Gödöllő irányába. Fáradtan, éhesen érkeztünk meg a "tetűtelepre", ahol "születésnapi ajándékként" este kopaszra kellett egymást nyírnunk. Akit "véletlenül" nem nyírtak meg, azt megkorbácsolták.
A premontrei gimnázium épületében legalább 30-32 ezer hadifogoly sínylődött már. Az ivóvízért is sorba kellett állnunk. Akinek ehhez nem volt elég türelme, hólevet ivott. Meg is bánta!
Február végéig állandóan híg, lekozmált sárgaborsólevest kaptunk, a kenyér fekete volt, de legalább volt! A hazulról küldött csomagokból nagyon kevés jutott el a címzetthez. Sokat éheztünk és fáztunk.
Éjszakai pihenésünk sem volt felhőtlen: szorosan egymás mellett feküdtünk a folyosó kövén, bent a teremben is csak ülve fértünk el, úgy aludtunk. Nem tudtunk kinyújtózkodni sem. Vesénk alaposan felfázott: a latrinát sem értük mindig el, így már a lépcsőházban megkönnyebbültünk. Úszott és főleg bűzlött az egész épület. A hólétől is sokan kaptak hasmenést, ők sem tudtak időben kiszaladni. Egyesek a sapkájukba ürültek, s azt kitették az ablakba! A legyöngült foglyok közül többen belecsúsztak a latrinába. Az elsőt, aki nyakig "sáros" lett, az oroszok kizavarták a lágerből. Az utána következőket már nem...
Harminckét hónapot töltöttem hadifogságban, de a gödöllői közel két hónap volt a legrosszabb, legkegyetlenebb.
Kalmár Imre - Budapest
HH 1997/1.
Az Üllői úton estem fogságba, aztán Gödöllő és Cegléd következett...
Budapesti, Üllői úti lakásomon kerültem fogságba 1945. január 18-án mint tanuló: az óvóhelyről vittek el, sebesülten. Házunkat január 1-jén bombatámadás érte, akkor sérültem meg. Az üllői úti klinikán részesültem elsősegélyben. Gödöllőn az általános nyomorgatás mellett még az orosz állambiztonságiak is "rám szálltak". Az NKVD-s tisztek fényképalbummal a kezükben egyenként hallgattak ki bennünket. Engem, nagy meglepetésemre, négyszer vittek vissza és egy nyilas egyenruhában lévő, körülbelül 28 évesnek látszó egyén fotójával akartak azonosítani. Egy magyarul is beszélő orosz tiszt tisztázta helyzetemet: végül is elengedtek.
Április elején Ceglédre vittek. Ekkor már közülünk többen tífuszosak voltak. Az orvosi vizsgálat előtt "pöcköléssel" feltornásztam a hőmérő higanyszálát 41,7-re, mire rögtön betettek a tífuszosok közé, és elszállítottak a szolnoki kórházba.
Itt hamarosan észrevették, hogy szimuláns vagyok, és ettől kezdve nem volt nyugtom. Temettem halottakat, akiknek sírgödreit is nekem kellett megásni. Hétszer kíséreltem meg szökést, de mindannyiszor elfogtak. Ezután különböző kínzások következtek: letérdepeltettek, hátracsavarták mindkét kezem, szememre húzták a sapkámat, mint a kivégzésnél. Hogy ez végül is elmaradt, egy NKVD-s tisztnek köszönhetem, aki fiatal koromra való tekintettel lefújta a sortüzet. Ám a többiek úgy összerugdostak, hogy csak két bajtársamra támaszkodva tudtam elmenni. Így kezdődött új életem!
Dr. Varga Zoltán - Budapest
HH 1997/1.
A ceglédi tábor
A komáromi várból indított szerelvény foglyait 1945. május 26-án rakták ki Cegléden. Vérhasgyanúsak voltunk, ezért nem mertek továbbvinni. Az egész szerelvényt betolták a páncélos laktanyába, s bennünket átvittek a lovassági laktanyába. Ez a tábor már Budapest ostromakor is létezett. Itt sok hadifogoly megfordult, akiket kivittek az ukrajnai táborokba.
A foglyokat a kétemeletes épületekben helyezték el. Az ébresztőt orosz idő szerint hajnali 5 órában határozták meg. Ekkor nálunk 3 óra volt. Felkelés után lehetett mosakodni, annak, aki oda fért a kevés számú csaphoz. Öltözködni nem kellett, mert ruhástól aludtunk.
A reggeli feketekávé elfogyasztása után felsorakoztunk az épület előtt a karámszerűen kialakított területen. Itt töltöttük el a nap nagy részét, a földön ülve. Közben a kijelölt csoportok kitakarították a szálláskörleteket. Ebédre váltakozva 2 deciliter korpalevest vagy árpafőzeléket és fél kiló kenyeret kaptunk. Mozgásunkat a karám körbejárásával biztosították. Mi, magyarok ezt zaklatásnak vettük, de a németek még énekeltek is hozzá. Időnként fürödtünk is mosdótálban, és fertőtlenítettek. Ekkor nézték meg, ki milyen erőben van, és osztályoztak: 1-től 5-ig minősítettek. Az első három osztályzatúakat munkaképesnek minősítették, a többieket betegnek.
Július 6-án elterjedt a hír, hogy az 1-2 osztályzatúakat Ukrajnába viszik, a 3-4-esek hazamehetnek. Július 8-án olvasták fel a karámban a hazamenők névsorát. Én is benne voltam.
Zsakó Andor - Budapest
HH 1994/6.
Temesvári lágerviszonyok 1945 elején
Négynapos utazás után 1945. február 6-án érkeztünk Bajáról Temesvárra. Verőfényes délelőttön vagoníroztunk ki. Az éhségtől és a szomjúságtól elgyötör emberek nagy része megrohamozta az olvadó havat, és marokszámra tömte a szájába. Az őrök riadtan figyelték a történteket, és hogy a rendet fenntartsák, az emberek közé lőttek. Jó páran holtan terültek el a földön.
A táborban ekkor már dühöngött a flekktífusz, a vérhas és a malária. Az utóbbi engem is elkapott. Legyengültem, jártányi erőm sem maradt, és elvesztettem látásomat is. Egy teljesen idegen ember vett gondozásba: etetett, itatott, elkísért a latrinához stb. Életemet köszönhetem neki. Egyébként a napi halottak száma 50-100 között mozgott. Egy hónap múlva kerültem ki a kórházból. Munkára is beosztottak, a láger vöröskeresztes osztagához.
A foglyok különböző nemzetiséghez tartoztak: magyar, német, olasz, francia, lengyel, román. Sok zsidó is volt köztük, akik állandóan háborogtak, amiért fogva tartották őket. Budapest eleste után magyarokat tömegesen hoztak ide. Érkezett egy magyar vöröskeresztes stáb is, az ide hurcolt civilek felkutatására. Munkájuk eredményes volt, mert mintegy 400 főt sikerült kimenteniük.
A háború befejeztével ezrével érkeztek ide újabb foglyok. A munkaképeseket tovább szállították, a gyengéket, betegeket visszatartották. Az utóbbiak közül naponta 100-200 pusztult el. A halottakról nem készült kimutatás, nyilvántartás. Nagy gödrökbe temették el őket meztelenül. Ruháikat elégették, esetenként a velük lévő tárgyakkal és iratokkal együtt. A foglyok száma július végére annyira lecsökkent, hogy augusztus 15-én a tábort véglegesen felszámolták. A még ott lévőket - engem is - átvittek Focsaniba.
Horváth Imre - Dunakiliti
HH 1997/7.
Temesvár - szenny, tetvek, hastífusz
A dunántúli hadműveletekben vettünk részt 1944 őszén és telén. Székesfehérvár eleste után - december 26-án - a balról Pusztavám, jobbról Csákvár-Környe irányába előre törő szovjet csapatok bekerítettek bennünket. Hajnalra elfoglalták Gántot, ahol éjszakára meghúzódtunk. Itt estem fogságba. Az oroszok először Bicskére kísértek, majd kihallgatás és motozás után vagonokban Seregélyesre vittek. Itt egy istállóban szállásoltak el bennünket, ahol megtetvesedtünk. Ehetetlen levest és kevés kenyeret kaptunk. Majd ismét szállítás következett: Baja, aztán Temesvár.
Egy apácakolostor mellett volt a temesvári láger, ami korábban német katonabarakk volt. Itt a nedves földön aludtunk ruhástól, hó és sártenger, szenny, tetvek jellemezték környezetünket. Ki is tört a hastífusz. Az apácakolostorból kaptunk hipermangánt, fél tabletta kinint gyógyításunkra. Naponta 30-40 ember pusztult el: Hajnalban derékszíjjal vertek ki bennünket a ruszin és a román tolmácsok a halottakat eltemetni. Április elején szállítottak bennünket Focsaniba, anélkül, hogy névjegyzékbe vettek volna.
Horváth János - Budapest
HH 1995/1.
Temesvárról a szegedi Csillag-börtönbe
Házunkba 1944. december 31-én lépett be az első szovjet katona, és németeket keresett. Miután jól megetettük őt, társai is meglátogattak egyre sűrűbben. Közben néha elvittek tolmácskodni, mert lengyelül beszéltem.
Aztán 1945. január 6-ára virradóra végleg elvittek. Budafok-Cece-Dunaföldvár-Baja útvonalon gyalog, innen vagonokban Temesvárra "kirándultunk". Útközben halottaink száma 15-20-ra emelkedett. A táborban mintegy 40 000 embert zsúfoltak össze. A pajtában, ahol aludtunk, szorosan feküdtünk egymás mellett. Az éjszakai élelemosztásra az emberek megvadult csorda módjára, a földön fekvők fején-testén taposva rohantak az elosztóhelyre. Ez úgyszólván minden éjjel megismétlődött.
A táboron belül az úgynevezett korbácsos "davajok" irányították az egyes századokat. Ők is szláv vagy román nemzetiségű foglyok voltak. Sűrűn használták korbácsaikat.
A gyengélkedőben gyakori volt az elhalálozás: 130-160 fő naponta. 1945 februárjában, amikor kiütéses tífusz kezdett pusztítani, több ezer hadifoglyot a szegedi Csillag-börtönbe szállítottak át. Innen a betegeket magánházaknál kialakított szükségkórházakba vitték. Őket polgári őrök őrizték, papok is ellátogattak hozzájuk, és haza lehetett üzenni a Vöröskereszt útján. A gyógyultakat a szegedi repülőtéren berendezett nagy fogolytáborba szállították át. Itt emberségesebbek voltak a körülmények, tisztálkodni is lehetett, még napi 5 cigarettát is kaptunk. Akadtak itt színészek, artisták, zenészek is, akik olykor szórakoztatták a foglyokat.
Június közepén elkezdődött a több tízezer fogoly kiszállítása a Szovjetunióba: Átlagosan 1500 fogoly került egy vasúti szerelvénybe. Július elejére befejezték a válogatást. A visszamaradt gyenge foglyok névsorát elküldték a Bécsben székelő parancsnoksághoz, ahol engedélyezték elbocsátásukat. Így kerültem én is haza 1945 júliusa végén.
Mihalik Kázmér - Budapest
HH 1995/6.
Amerikai táborok Ausztriában, Németországban
A kéthelyi leventék kálváriája
Mi, összegyűjtött fiatalok 1944. december 24-én, karácsony napján indultunk el Kéthelyről Csehszlovákián és Németországon keresztül: 1945 májusában érkeztünk meg a felső-ausztriai altheimi átmeneti táborba, amelyben már mintegy 30-35 000 fő tartózkodott. Már csak a csupasz földön telepedhettünk le, ott is szűkösen... Fűzfaágakból kis sátrat barkácsoltunk néhányunk számára. Ez nappal a hőségtől, éjjel a hirtelen lehűléstől ugyan megvédett, de ha esett, jócskán eláztunk.
Ellátásunk nagyon gyatra volt: reggel és este feketekávé, napközben 10 és 14 óra között valamikor fél liter leves egy-két darab lóhússal, esténként 10 dkg kenyér. Egyik nap nem kaptunk kenyeret. A foglyok megverték a lágerparancsnokot, meg a szolgálatvezetőt...
Amikor ide érkeztünk, a tábor földjét még nagy fű borította. Hamarosan kopárrá változott, mert az orvos tanácsára a foglyok "lelegelték".
Július 31-én a lágerlakók egy részét, köztük mintegy 100-150 magyart, sorakoztatták és kivitték az állomásra. Új táborba vittek minket, Ebensee-be és a Traunsse partjára. A gyalogmenet közben láttuk, hogy összegyűlt az erdőben egy bennünket kísérő csoport. Tagjai először csak kiabáltak felénk német és magyar nyelven: "Hitler katonái, Szálasi pribékjei! Ti is itt döglötök meg, mint a 16 ezer zsidó!"... Később megtámadtak bennünket, és az útjukba kerülőket ott ütötték, ahol érték. Mire az őrök erélyesen közbeléptek, közülünk többen súlyosan megsérültek. Végül bevittek bennünket a németek által épített egykori koncentrációs táborba.
A tábor őrségét az egykori táborlakókból állították ki. Ők nagyon ellenségesen viselkedtek. Egész nap ordítoztak velünk, fenyegettek bennünket, sőt olykor még lövöldöztek is. Az volt a benyomásunk, hogy el akarnak bennünket pusztítani. Az amerikaiak kis idő után megelégelték az őrség magatartását, és leváltásuk érdekében cselhez folyamodtak. Azzal bízták meg a németeket, hogy egyik éjjel keressék fel az őrséget, és az alvókat fegyverezzék le. Ez meg is történt, ami ürügyet szolgáltatott az őrség leváltására.
Rövidesen új táborba kerültünk.
HH 1993/6.
Az utolsó hónapok hazaszállítás előtt
Az ebensee-i tábor elhagyása után 1945 nyara végén kétszer is költöztünk. Már az első helyen is jobb körülmények közé kerültünk, sátrakban laktunk, és a közlekedési utak is sármentesek voltak. A lágerparancsnokság elrendelte, hogy a különböző nemzetiségű foglyok a táborba hozott színes kavicsokból rakják ki saját jelképeiket. Mi, magyarok kancsót és szőlőfürtöt készítettünk, ami olyan jól sikerült, hogy díjat kaptunk érte és a vele járó többletélelmet.
Nemsokára, 1945. szeptember 1-jén megint költöztünk. Elvittek bennünket Steyertől keletre, az amerikai-szovjet zónahatárra. Itt hamarosan elkerültem a városi tüzérlaktanyába, amivel együtt sorsom is jobbra fordult.
Egy kis öröm a sok bánat mellett: karácsonyra már feldíszített fenyőfát is kaptunk, hozzá fejenként 2,5 deciliter pálinkát. Ünnepséget is szerveztek.
1946 januárjától már érezhető volt, hogy közeleg elbocsátásunk ideje. Januárban elmentek az osztrákok, utánuk a jugoszlávok, az oroszoknak is nyilatkozniuk kellett, hazamennek-e, vagy itt maradnak. Március 14-én került ránk a sor. Új ruhát kaptunk, és teherautóval a linzi táborba kerültünk. Másnap megkaptuk az elbocsátó papírt, kinyitották a lágerkaput, és mindenki mehetett, ahová akart.
Én 1946 májusa elején érkeztem haza Kéthelyre. Végre otthon voltam. Egy évig havonta kellett jelentkeznem a marcali rendőrségen.
Mika József - Budapest
HH 1993/6.
Regensburgi naplórészletek - 1945.
Mint sebesülésből gyógyult beteget, az amerikai regensburgi gyűjtőtáborba szállítottak 1945. május 24-én. A 9. székely hadosztály hivatásos századosa voltam.
Május 4. A táborba érve, hozzánk jött két amerikai katona. Az olasz származású elvette a pisztolyomat, utána hozzám jött a másik, aki lecsatolta a világító számlapos Etem-órámat, betette egy dobozba, majd hozzákezdett a motozáshoz. Egy kedvező pillanatban lehajoltam és visszavettem az órám. Rögtön utána következett a kikérdezés. Az első éjszakát a szabad ég alatt töltöttük, csak másnap vittek be a tulajdonképpeni táborba.
Június 7-8. Egy másik táborba vittek bennünket, Regensburg másik oldalára. A szabad ég alatt aludtunk. 10 ember kapott egy 1500 grammos kenyeret. A kenyér elosztásánál nagy veszekedés volt.
Állandóan útrakészen vagyok, mert nem lehet tudni, mikor visznek bennünket tovább. Az amerikaiak rendszertelenül, ötletszerűen csinálnak mindent. Tegnap is kétszer állítottunk fel és bontottunk le sátrakat. Mintegy 600 tiszt van itt összegyűjtve.
A tábor szántóföldön létesült. Nagyon nagy a sár, ha esik. Az őrtoronyból géppuska irányul ránk. A tábort kétsoros drótkerítés veszi körül, középen szöges dróthenger. 200 méterenként világítás. Az amerikaiak úgy kezelnek bennünket, mint az állatokat. Órákig ácsorgunk a létszámellenőrzéseknél és az élelemkiosztásnál. Kevés a víz, a csajkából mosakszom.
Nemcsak a legénységiek, de a tisztek is civakodnak minden kicsinyes dolgon. Az amerikaiak rossz szemmel néznek a magyarokra. Az amerikai 4. hadsereg vette át a tábort 3-ától.
Június 12. Tetvészkedésem eredménye: 14 darab. Kilenc önként jelentkező tisztet kérnek, főleg sebesülteket. Jelentkezem. Németh és Faragó Pál főhadnagyok is ott vannak. Saal an der Donau helységbe vittek, egy samott-téglagyárba. Tiszti létszám: 250 fő.
Itt vannak Jány és Beregffy vezérezredesek is. Jány néhány szót szólt hozzánk. Nagyon megtörtnek látszott, valamennyiünkkel kezet fogott. Több tábornok is itt tartózkodott.
Június 14. Ma kaptunk egy 1550 grammos kenyeret. A hangulat egyre rosszabb, Amerika-ellenes. Az a felfogás kezd kialakulni, hogy a magyarokat kiéheztetéssel akarják elpusztítatni. 250 főre 350 gramm sót, 10 kilogramm burgonyát, 3 kilogramm babot, 16 kilogramm húskonzervet adtak. Tessék ebből kétszer főzni. Az idősebbek kezdenek legyengülni.
Július 29. Az élelmezés javul, néha bőséges is. Álmomban otthon voltam. Délután a táborban járt Passauból a Nemzetközi Vöröskereszttől Bernáth Klára vöröskeresztes nővér. Ezeket mondta: Magyarországon a helyzet nem rózsás. A kevés állat és a szállítóeszközök hiánya következtében egyes helyeken éheznek. Munkásokat visznek a Szovjetunióba. A regensburgi táborban már ujjlenyomatos igazolványt kapnak a tisztek. A nővér járt egy francia hadifogolytáborban is, ahol 500 ember halt meg tífuszban.
Augusztus 27. Indulás előtt tudtuk meg, hogy Untersaalba megyünk, 5 kilométerre Saal an der Donautól. Ez a tábor félkész állapotban van. Fertőtlenítés, motozás. Az órámat bevarrtam a nadrágomba. Nem találták meg, de a látcsövem elvették. Egyéb tárgyaktól is megfosztottak bennünket: zsebkés, beretva, téli kesztyű stb., amelyeken a motozók össze is vesztek.
Október 7. Az okmányokat kiállították. Aláírtam. Ujjlenyomatot vettek.
Október 12. Az elbocsátás napja.
Október 13. Valóban ütött a várva várt szabadság órája. Megkaptuk az igazolást. Kinyitották a tábor kapuját. Aki akart, elment és maradtak is bent néhányan, úgy 20-30-an, főleg orvosok és németajkúak. Köztük volt Cseh Matyi híres futballista is.
HH 1993/6.
Lágerélet a Bad Kreuznach-i táborban
A II. magyar hadtest tágabb törzsét családtagjaikkal, némi legénységgel Németországba telepítették, a bajorországi Mitterteich, Tirschenreuth helységekbe Michnay nyugállományú vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Ide települtek a Ludovika Akadémia végzős hallgatói és egy tüzérosztály is. Az említett helységekbe 1945. március 21-én vonultak be az amerikai csapatok.
Este 6 órakor éppen vacsoráztunk, amikor Patton tábornoknak, a 3. US hadsereg parancsnokának tankjai megálltak a ház előtt. Egy fiatal főhadnagy berúgta az épület kapuját, s ránk fogta géppisztolyát. Így kerültünk fogságba. Másnap a helység összes katonáját teherautókkal elszállították Bad Kreuznachba. Először egy lucernásban telepedtünk le, a szabad ég alatt. Később egy fogolytáborban - ahol korábban oroszokat őriztek - kaptunk helyet.
A tábort magas szögesdrótkerítés vette körül, belül sok négyszögletesre alakított kalitkákat (cage) állítottak fel, amelyeket 8 méter széles üres sávok választottak el egymástól. A sarkokon őrtornyok magaslottak. A sávokat éjjel kivilágították reflektorokkal. Egy-egy kalitkában 4000 hadifoglyot helyeztek el. A miénkben a legénységi állományúakon kívül mintegy 1100 tiszt tartózkodott.
Ezen a vidéken mintegy 200 000 - főleg német - katonát tartottak fogva. Éjszaka, ameddig a szem ellátott, mindenütt csillogtak a táborok őrtornyainak fényei. Kezdetben itt is a puszta földön aludtunk. Később négyen alvógödröt ástunk magunknak. Föléje kis sátorlapot feszítettünk az eső ellen. Az étkezés miatt tizes csoportok alakultak. Fogságba esésünktől kezdve konzerveken éltünk. A rajtuk levő adatok szerint 650 kalóriához juthattunk naponta. A táborban legtöbbször főtt ételt kaptunk, de esténként konzervekből (tejpor, tojáspor, oldódó kávé, tea, levespor stb.) mi főztünk magunknak.
A karórák az amerikai katonákat is "érdekelték". Legfeljebb azonban egy étkezési adagot adtak érte. A tábor higiéniája kielégítő volt. A nyitott latrinákat ellátták fertőtlenítő porral. Jó minőségű ivóvizet kaptunk, és zuhanyozó is rendelkezésünkre állt.
A tábor tisztaságának fenntartása a németek (tisztek és legénységiek), valamint a lengyelek feladata volt. A magyarok saját konyhát kaptak, de máshol a németek főztek.
Az öltözet hátára rá kellett festeni a PW (hadifogoly) jelzést.
Gábri Mihály - Budapest
HH 1993/10.
A francia megszállás után betereltek bennünket a város óriási laktanyájába. Itt 12 000 ember számára volt férőhely. Ez volt a fogságba kerültek gyűjtőhelye. Jellemző volt rá a vegyes nemzetiségi összetétel.
A mi szálláskörletünktől nem messze csehek tartózkodtak. A legtöbben az oroszok voltak: elhurcolt civilek, hadifoglyok. Közülük sokan már több éve a német gazdaságban, hadiiparban dolgoztak, megtanultak németül. Ők lettek a munkafelügyelők; munkacsoport-vezetők. Sokan féltek a hazameneteltől, a felelősségre vonástól. Egymás között is sokat veszekedtek, sőt honfitársuk megölése sem volt ritka eset.
A magyarok létszámra egyre fogyott. Egy részüket munkatáborokba vitték - főleg Franciaországba -, más részük jelentkezett az idegenlégióba. Aki aláírta a szerződést, kapott új egyenruhát, konzervet, cigarettát, csokoládét. Ez volt a mézesmadzag. G. Feri barátommal elhatároztuk, hogy mi is javítunk sorsunkon, mi is belépünk az idegenlégióba. Az iroda ajtaja előtt, amikor Feri a kilincsre akarta tenni a kezét, megfogtam a csuklóját. Így elmaradt a jelentkezés: szerencsénkre.
HH 1996/4.
A hadifoglyok intézményes kínzása a belgiumi angol táborokban
Fogságba esésem első percei veréssel teltek. Miközben a sorfalat álló angol katonák előtt elvonultunk, a géppisztoly agyával ütöttek, majd rugdaltak bennünket, gyorsabb haladásra késztetve a mintegy 300 embert. Menet közben kerékpáros kísérőink némelyikének a fegyver mellett ostora is volt, ezzel vágott oda a kiválasztott emberre, főleg a hátulmenetelőkre.
Ezek a durvaságok meggyőztek bennünket korábbi elképzelésünk helytelenségéről, arról, hogy az angolok majd barátságosan fogadnak. A nem várt durvaságok változatos formáit ott-tartózkodásunk egész ideje alatt tapasztaltuk. Menetelésünk közben megeredt az eső, és mi ázottan, lucskosan, elcsigázottan érkeztünk meg az első gyűjtőtáborba. Itt mindenünket elszedték, csak az maradt meg, ami rajtunk volt. Étkezésről senki sem beszélt. Közben újabb foglyok érkeztek: magyar és német katonák, piszkosan, rongyosan és éhesen. Végül annyian lettünk a dróton belül, hogy már alig tudtunk megmozdulni.
Ekkor jött a mozgásterápia: a menetelés. Mentünk éjjel, mentünk nappal, derült időben és esőben, mentünk - kis szünetekkel - három álló napon át. Senki sem számolta, hányszor kerültük meg a tábort: százszor, ezerszer?... Végül ájultan a földre zuhantam, mint sok társam. Másnap dél körül ébredtem fel. Valaki rugdosott: "Auf! Auf!"... Fel! Fel!
Ezen a napon kaptunk először enni, kis kekszet, teát, húskonzervet és egy deci vizet. Gépkocsira raktak, majd továbbutaztunk vagonokban. Nem is tudtuk, hogy közben vége lett a háborúnak. Május 9-e volt. A vasúti szerelvényen utaztunk 3 napig. Némi ennivalót is kaptunk, amit több napra szántak, de mi egyszerre felfaltuk az egészet. Amerre elhaladtunk, ujjongó tömegek ünnepelték a háború végét.
Az út végén tudtuk meg, hogy Belgiumban vagyunk. Itt az emberek fenyegetően rázták felénk az öklüket. Több helyen kövekkel dobálták meg az ablakokat. Többen megsérültek, véreztek. A gyűlölet ott égett még a szívekben - ruhánk alapján azt hitték, hogy németek vagyunk.
Az éhséget már megszoktuk, de a szomjúság rettenetesen kínzott bennünket. Itt tanultam meg, hogy a szomjúság sokkal rosszabb az éhezésnél. Eső után még a pocsolyából is ittunk, ha nem volt más innivaló, hiába rugdostak bennünket őreink.
Utazásunk végén Berchemben szálltunk ki. Némi gyaloglás után megérkeztünk az ottani fogolytáborba. Hamarosan enni is kaptunk, kis levest, húskonzervet és kekszet. Ez volt utolsó étkezésem, mielőtt elvesztettem az eszméletem. Hirtelen melegem lett, szédülni kezdtem, gyengeség fogott el, arcomon veríték gyöngyözött. Még hallottam a szálláshelyünkül szolgáló sátrak zsivaját, de egyre halkabban. Éreztem, hogy a földre zuhanok. Orvos nem volt, társaim ápoltak. Ma sem tudom, mi volt az ájulás oka, de életben maradtam.
Táborunk nagy területet foglalt el. Mintegy 20 ezer ember tartózkodott itt. Utcasorokat alakítottak ki a sátrak, amelyek 20-20 embernek adtak szállást. Ebben a nemzetközi táborban a németeken és a magyarokon túl olaszok, románok, görögök, franciák, japánok, oroszok, de még amerikaiak is voltak. Folyamatosan engedték haza a népet - a németek és a magyarok kivételével.
Ellátásunk most már folyamatos volt. Néha pótlásra is szert tettünk, de így sem laktunk jól igazán. Itt is gond volt a vízellátással: egy-egy deci vízért órákig kellett sorba állni.
Egy hónap múlva ismét útrakeltünk. Az ugyancsak belgiumi Enghienbe kerültünk. A táborviszonyok hasonlók voltak az előzőhöz. Egyetlen témánk volt: az otthon. Semmit sem tudtunk az otthoniakról, leveleinkre nem kaptunk választ. Információhoz sem jutottunk, mert hónapokig még csak nem is láttunk civileket. A belga őröktől igyekeztünk híreket szerezni, de az angol parancsnokság nem nézte jó szemmel a barátkozást, és leváltotta belga őrséget. Helyükbe angolok jöttek. Így a bánásmód hasonlított az előzőhöz. Mindennapos volt az ütlegelés, a rugdosás, a körbe gyalogoltatás. Reggel 6 órakor el kellett hagyni a sátrat, és este 9-ig nem volt szabad bemenni. Voltak, akik beleőrültek a monotonságba, mások bele is haltak.
Így jártak azok is, akiket hosszabb időre bedugták a "büntetőbe". Ez külön blokk volt, amelybe azok kerültek, akik megsértették a tábor szigorú rendjét. Az ide utaltaknak napi 8 órás "foglalkozást" tartottak, ami abból állt, hogy a foglyot - hátán egy nehéz ajtóval - futtatták. Ha megállt, a mellette kerékpározó őr megkorbácsolta, ha a földre rogyott, leöntötték egy vödör vízzel, és addig ütötték, amíg fel nem állt. A foglalkozást 8 órás "pihenő" követte, ami viszont abban merült ki, hogy az egyik ember által ásott gödröt a másiknak be kellett temetnie... Vagy elszórtak egy-egy kosár kavicsot, és azt kellett összeszedni. Kenyérlopásért a tettest melegen felöltöztették, pokrócot is tettek rá, így állították ki a tűző napra, míg el nem ájult... Vagy meztelenre vetkőztetve, csatos szíjjal verték véresre az ülepét, majd végigvitték a táboron elrettentő példaként... Valamikor így kínozhatták a felügyelők a rabszolgákat a gyarmatokon, az angol ültetvényeken.
Egyetlen vigaszunk az volt, hogy néha felkerestek bennünket a belgiumi magyarok, beszélgettek velünk, hoztak némi élelmet és cigarettát, amit bajtársiasan megosztottunk egymással.
Az elkeseredettséget kihasználva, megjelentek az emberkereskedők: munkásokat toboroztak a bányákba. Aki jelentkezett, és aláírta a szerződést, szabad lett. És 950 magyar fiatal jelentkezett is. Megható volt búcsúztatásuk, amikor felhangzott a magyar Himnusz, a bányászinduló és a katonadal: "Isten veled, édes pajtás! Látjuk-e még viszont egymást?"... Szem nem maradt szárazon... Végül mégis eljött a szabadulás napja - 1946. április elején átköltöztünk a német eselheidei lágerbe, onnan jövet május 10-én léptük át a magyar határt, és két nap múlva beléptem otthonunkba.
Pozsgai László - Győrsövényháza
HH 1998/5.
Voltak, akik a főzött csigát is megették
Schleswig-Holsteinben, kis falvakban, úgynevezett "szabad táborokban" töltöttük 1945 nyarát. Pajtákban, üres istállókban, sátrakban, magunk építette kunyhókban laktunk. Napi élelmiszeradagunk is szűkös volt. Fő táplálékunk naponta: 15-20 dkg kenyér és híg levesek. Időnként sóskalevélhez is hozzájutottunk. Néha szédelegtünk az éhségtől. Gyakori volt a gyomorrontás, a hasmenés, a magas láz. Csak a nyár közepére javult meg ellátásunk. Lehetőség nyílt pótlás beszerzésére. Szabad kijárásunk lévén, a földekről babot, borsót; krumplit szedtünk, és csajkákban megfőztük. Akadtak, akik a főzött csigát is megették.
Szeptember végén jelentősen megváltozott életünk. Felszámolták a szabad táborokat, bennünket vonatra raktak, és téli szállásunkra, Wuppertálba szállítottak. Ekkor még együtt voltak a várpalotai karpaszományosok. Az állomáson fegyveres angol katonák fogadtak, és a fogolytáborrá kialakított lichtscheidi, egykori német páncélos laktanyába kísértek bennünket. Itt már volt szögesdrót, világító őrtorony és fegyveres őrség. Fűtés nélküli termekbe kerültünk, ahol legtöbbünknek csak a padlón akadt fekhely. Mintegy 3-4000 magyar foglyot vontak itt össze.
A leventéket egy másik táborba vitték. A köztünk lévő tanítókat odavezényelték.
HH 1994/8.
Az angol hadifogság - az akkori itthoni hírek és a máig is tartó hiedelmek ellenére - sem volt kellemes nyugati kirándulás, vagy éppen ingyenes üdülés. A fogolytáborokban az angolok az életben tartáshoz szükséges szállást és élelmezést biztosították, de szigorú rendet tartottak.
Az őrség a szökési kísérleteket börtönnel és fegyverrel torolta meg. Igaz, az emberségesebb körülmények következtében kevesebb is volt a testi szenvedés, de a drótok mögött itt is a háborúban sérült lelkek várták a szabadulást.
A szögesdrótokkal körülvett bocholti fogolytábor lett öt hónapig közel hétezer volt magyar katona kényszerű tartózkodási helye. (1945. szeptember 23.-1946. február 24.) A szigorú tekintetű fegyveres angol katonák alapos motozás és fertőtlenítés után központi fűtéses panel- és fabarakkokba tereltek bennünket. A korábban érkezettek magyar táborparancsnoka, Gunda Béla alezredes és új helyettese, a mi Vaska ezredesünk már az érkezés másnapján megbízták Kovács Miklós páncélos zászlóst, szervezzen egy szórakoztató és kulturális studiós csoportot. A szervezés olyan jól sikerült, hogy egy hét múlva, szeptember 29-én megtartottuk az első előadást. Hazatérésünkig nívós műsorokkal szórakoztattuk honfitársainkat.
Szatmári Lajos - Nagykovácsi
HH 1994/3.
Naplórészletek
Táborunkban csökkentették az élelmet. Fel sem kelünk 1946. április 5-én, nem akarunk felesleges energiát pazarolni. Estefelé a szomszédos magyar táborból 700 fő érkezik hozzánk. Ők sem gondolták és tudták, hová kerülnek. A felére leszállított élelemadag a következőkből áll: 25 dkg kenyér, 1,2 dkg vaj, 0,7 dkg margarin, 1,6 dkg cukor, 1,6 dkg marmeládé. Mi lesz itt egy hét múlva?
Április 7. Fekete vasárnap van, délelőtt tábori mise. Tegnap éjjel ismét nagy lövöldözés volt, meg is lőttek, illetve megsebesítettek egy szökni akarót. Olyan össze-vissza lövöldözés volt, hogy ki sem mertünk menni. Igaz, már több ízben belőttek az őrök a barakkokba.
Az itt járt vatikáni bizottság szerint nem tudni, mikor szállítanak haza bennünket. Kilátásba helyezték, hogy kb. egy hónap múlva. Az ajándékcsomagokat most gyűjtik Spanyolországban, Franciaországban és Amerikában.
Ma reggel 170 szökést jelentettek. Érdekes, hogy a megszököttek mind az angol őr tudtával mentek el. Az angolok ugyanis 20-50 márka ellenében hajlandók kiengedni a hozzájuk fordulókat, és csak akkor kezdenek el lövöldözni, amikor a szököttek túl vannak a kerítésen. Mindenesetre e jelenség is az angol kalmárszellemet tükrözi.
Április 8. Ma is elszökött 70-80 ember, emiattt az őrséget meg is erősítették. Ma nem lesz szökés! Holnap munkára megy századunk.
Április 9. Délután ismét a délelőtti munkahelyre kerülök hatodmagammal, de angol őr nélkül. Csendesen dolgozgatunk a dróton kívüli épületben, amikor odajön egy angol, és megkérdi, miért nincs velünk őr? Kézzel-lábbal magyarázzuk, hogy ezt mi nem tudhatjuk.
Alig megy el az angol, már érkezik is egy másik, sőt egy egész csapat. Végül is abbahagyatják velünk a munkát, bekísérnek az angol parancsnokságra, ahol tisztázódik végre a dolog, és elküldenek bennünket. Egyszerűen nem tudták megérteni, hogyan lehet a dróton kívül hat magyar, őrség nélkül, és még meg sem szöktek.
Dr. Szabó László - Miskolc
HH 1994/8.
Sikeres szökés
Schleswig-Holsteinben töltöttük 1945 nyarát. Itt gyűjtötték össze az angol fogságba került többi magyar katonát és leventét is. Az utóbbiak közül többeket magunkhoz vettünk. Hiradók is települtek a közelbe, akik megmaradt rádiójukon Budapestet is tudták fogni. Így értesülhettünk a vígasztalónak nem mondható hazai eseményekről.
A közöttünk lévő felvidékieket, délvidékieket - akik nem vallották magukat magyarnak - külön táborban gyűjtötték össze. Úgy értesültünk, hogy őket előbb szállították haza, mint minket...
A foglyok egy részét erdei munkára osztották be, némileg felemelt élelmiszer-fejadaggal. Voltak, akik tagjai lettek a táborőrségnek. Az angolok csak a kapuőrséget és a mozgó járőröket adták. A várpalotaiakat is beosztották az őrségbe. Sípot és karszalagot kaptunk. Feladatunk az lett volna, hogy szökést észlelve, síppal riasszuk az őrséget. Erre sohasem került sor. Egy ellenőrzésnél azonban kiderült, hogy 1000 fő hiányzik. Nagy botrány lett az ügyből, mert a visszamaradtak felvették az elszököttek élelmét is. Megszigorították az őrzést, megvonták a magyar őrségnek járó többletélelmet és a kimenőt a városba.
Nagyon sivár volt 1945 karácsonya. Mindössze egyetlen fenyőfa jelezte az ünnepet...
Barátommal, Stolz Ferivel 1946 január végén elhatároztuk, hogy a tél enyhülésekor megszökünk. Katonaköpenyünket befestettük barnára, átszabtuk, civil sapkát szereztünk, a barna angol bakancsot feketére kenettük. Március 6-án sötétedés után, térdig érő hóban, az átmetszett szögesdróton keresztül kiszöktünk a táborból. Az éjszakát egy közeli német katonakórház folyosóján töltöttük. Másnap villamossal átjutottunk Schweimbe, onnan vonattal az amerikai zónába, Münchenbe. Innen egy 9-én induló hadifogoly-szerelvénnyel Passaun, Bécsen át 13-án megérkeztünk Hegyeshalomba. Március 17-én megkaptuk az igazolványt.
Dr. Horváth István - Budapest
HH 1994/8.
Kating
A dán-német határt 1945. május 21-én léptük át. Kating nevű falu közel eső tanyáin létesült a fogolytábor. Duplatetős afrikai sátrakban szállásoltak el. Az élelmezés rendkívül gyenge volt. Reggeli: keserű hársfatea, ebéd: fél liter híg leves, néhány szem babbal vagy krumplival, pár húsdarabkával, vacsora: 20 dkg kenyér, hozzá 2 dekányi lekvár vagy túró vagy zsír. Később, amikor a határban fejlődni kezdett a tarlórépa, azzal pótoltuk kosztunkat. Aztán dolgozni is lehetett, amiért havi 30 márkát és naponta két darab cigarettát kaptunk.
Augusztus végén angol és német nyelvű személyi igazolványt kaptunk. Ezt azt jelenti - magyarázták -, hogy nem vagyunk többé hadifoglyok. Később tudtuk meg, hogy ezzel akcióval megszűnt az angolok ellátási kötelezettsége. Ugyanis az ellátásról annak a városnak kell gondoskodnia, amelynek területén a hadifoglyok tartózkodnak, mégpedig olyan színvonalon, amilyenben a lakosság részesül. Szeptemberben vonatra szálltunk - azzal, hogy hazautazunk. Az unnai vasútállomáson azonban közrefogtak a fegyveres angol katonák, és bekísértek egy magas szögesdróttal körülvett laktanyába.
Ez már igazi fogolytábor volt, amelynek parancsnokául angol őrnagyot neveztek ki. Egy tartalékos százados lett a magyarok parancsnoka.
Bellér Sándor - Budapest
HH 1994/1.
