Barkácsolás piacra
A 7362/3. számú sztálingrádi táborból a traktorgyárba jártunk ki dolgozni. Az egyik helyiségben nagy mennyiségben Ausztriából származó krómnikkel lemezt fedeztünk fel. Ennek számunkra jelentős gazdasági hasznát azonnal felmértük, s megkezdődött feldarabolásuk... A beszállítás után a lágerben megindult a kemény munka: a kanálkészítés. Vasárnaponként hangos kalapálás volt hallható a láger valamennyi zugában. Kanalak készültek, amiket eladtunk vagy kenyérre cseréltünk... A kanálkészítés mellett a gyűrűgyártás is virágzott - karikagyűrű és köves gyűrű formájában. Az utóbbi nagy sikert aratott a civil lakosság körében. A színes köveket az eldobott fogkefék nyeléből formáltuk. Gyártottunk még különböző játékokat is: két pálcika közé kifeszített légtornászt, kaleidoszkópot (kátránypapírból és színes üvegdarabkákból). Időközönként razziáztak a lágerben. Ilyenkor elszedték a magunk készítette tárgyakat, különösen rámentek a késekre. Sokra nem mentek velük, mert másnaptól töretlenül tovább folyt a barkácsolás.
HH 1992/2.
Borjú csizmában
Egy alkalommal borjút loptak az uzmányi tábor kint dolgozó foglyai. Úgy vezették el az állatot az istállóból, hogy ne maradjon lábnyoma a hóban: bilgericsizmát húztak a hátsó lábaira, hogy embernyomnak látszódjék. Józsi bácsi, az I. világháború után itt maradt lágertolmács tudott ugyan a dologról, mégis úgy fordított magyarról oroszra, hogy a hadifoglyoknak ne essék bántódása.
Hasonlóan járt el a malac-csere ügyben is. A malacok gondozásával megbízott foglyok az 50 kilós állatokat kisebbre cserélték el a lakosokkal. A súlykülönbségért pénzt kaptak. Egyszer az egyik nacsalnyiknak feltűnt, hogy nem gyarapodnak az állatot. Vizsgálatot rendelt el. Józsi bácsi ezt a trükköt is ismerte, de nem árulta el a csereberélőket. Ekkor is elmaradt a büntetés.
Vásárhelyi József - Vác
1993/1.
Csodálatos szappanszaporítás
Tábori színész voltam. Ez azzal a kedvezménnyel járt, hogy fizikai munkát nem kellett végeznem. Bajtársaim ezt ki is használták. Ha Kievben jártam, megkértek, hogy pár darab szappant adjak el a civileknek. A fiúk a megtakarított vagy a lopott szappant összefőzték; és szép kockákba kiöntötték. Mutatós volt.
Kievben bekopogtam csendesebb lakásokba, és sikerült eladnom darabját 5-6 rubelért. Nagy volt az öröm a táborban, ment az üzlet. Egyszer csak egy asszony, aki már vett tőlem szappant, rámkiabált:
- Tü hitrij! (Te csaló!)
- Miért? - kérdeztem csodálkozva.
- Ide nézz! - És egy darab kavicsra mutatott. Az volt belefőzve a szappanba. Kővé dermedve álltam az asszony előtt. - Mutasd, most milyet hoztál? - Odaadtam a szappant, ő elővett egy kötőtűt, átszúrta, abban is kő volt. Nem vártam meg a szidást, kisomfordáltam az ajtón. A táborba érve, nekirontottam bajtársaimnak, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztak. Bűnbánóan megígérték, hogy ilyen többé nem fordul elő, árusítsam csak tovább a szappanukat. A következő szállítmány szappanjain valóban átment a kötőtű, mert most már nem kő, hanem főtt krumpli volt bennük.
Csonka Endre - Kaposvár
HH 1993/3.
Különleges munkák
Transzportunk 1945 júniusában érkezett Asztrahánba. A város, amely sokáig a tatár kánok székhelye volt, a Volga deltájában fekszik. A delta tele van maláriát terjesztő szúnyogokkal. Az amúgy is legyengült szervezetű emberek a vérhastól, a maláriától úgy hullottak, mint késő ősszel a legyek. A kis fekete, alacsony tatár lovacska naponta 8-10 csont és bőr hullát vitt ki a közeli domboldalra, ahol úgy-ahogy elhantolták őket közös, jeltelen sírokba. Akik viszont kibírták az első nyarat és telet - más évszak itt nem volt -, azok szervezete átállt a helyi uralkodó klímára, élet- és munkakörülményekre.
Hamarosan beláttuk az ismert közmondás "segíts magadon, az Isten is megsegít" itt is érvényes igazságát. Számos javaslatot tettünk a láger bevételeinek növelésére, a kitűzött tervek túlteljesítésére, ezen keresztül jobb ellátásunk elérésére. Az ötletek közül néhányat a szovjet vezetés hozzájárulásával sikerült megvalósítanunk.
Kis befektetés mellett nagy bevételt eredményezett a kosárfonás és a gölöncsérkedés. A Volga és számtalan ága partjain sok-sok fűzfa élt anélkül, hogy bármiképpen hasznosították volna. A vesszőkből - különösen télen, munkaalkalom hiányában - százával kötöttek elsősorban kosarakat, amelyeknek újdonságuknál fogva nagy keletjük volt a kolhozokban.
A gölöncsérmunkák alapanyagát, a jó agyagot pedig a Volga-delta biztosította. Egy korondi székely bajtársunk irányításával megtervezték, kivitelezték azt az instrumentumot, amelyen a csodás kancsókat, tányérokat stb. formázták. Az egyik református kispap, Ruszkay főnormás tervezte meg azt a nyomógépet, amellyel ezerszámra készültek szigetelők a telefon- és a magasfeszültségű vezetékekhez. Boksa épült az agyageszközök kiégetésére. Ez a munka kielégítette a lágerek és Asztrahán körzetének 9 volt igényét, és jelentős bevételt hoztak a szigetelők.
Nyitottunk a városban szabó-, csizmadia és borbélyműhelyeket is. Akik divatosan akartak öltözködni, s pénzük is volt, azok a magyar műhelyekben dolgoztattak.
Az elsorolt munkálatok a láger gazdálkodását stabillá tették, és a továbbiakban a tervek teljesítését sem fenyegette veszély. Ez érdeke volt nemcsak a hadifoglyoknak, de a szovjet vezetésnek is. Az ő munkájukat ugyanis az elért gazdasági eredményen keresztül ítélték meg a felettesek. A jól működő vállalkozások növelték a magyarok tekintélyét, nemcsak az oroszok körében, hanem a láger német, román, lengyel és más nemzetiségű csoportjaiban is.
HH 1993/10.
Halálos végű burgonyarekvirálás
Hondorovban (Szovjetunió) történt. A láger politikai tisztjének parancsára gyötrelmeink színhelyétől 6-8 kilométerre szorgalmas, szegény parasztoktól burgonyát rekviráltunk. Délután indultunk vissza a krumplival töltött 20 kilogrammos zsákokkal a hátunkon. A két kilométer hosszú menet végén mi, magyarok zártuk a fáradtan hömpölygő sort. Jól láttuk, miként esnek össze az ádáz csatáktól és a koplalástól agyongyötört német foglyok. A szovjet őrök szabotázzsal vádolva, az elbukókat rugdosással próbálták talpra állítani. Egyeseknek valóban sikerült felállni, és a nehéz zsákot újra vállra venni. Akinek nem sikerült, otthagyták - 16-an jártak így! Értük egy teherautó ment vissza: 10 haldoklót és 6 halottat raktak fel a kocsira. Az utóbbiak át tudták "szabotálni" magukat a túlvilágra.
HH 1995/7.
Varrógépeket javítottam
Miután normámat mindig teljesítettem és ismertté vált szövőmesteri képzettségem, feltételezték, hogy meg tudom javítani a varrógépeket is. Délutánonként - de még munkaidőben - mesterem elengedett a faluba varrógépeket javítani. Az első gépet három délután tettem rendbe. Sok munka volt vele, mert a németek itt-tartózkodásának fél éve alatt el volt ásva a masina. Először rozsdátlanítottam, majd megolajoztam, beállítottam. A faluban összesen hat gép volt, mindegyiket megjavítottam.
A tulajdonosok nem maradtak adósak: mind a hatuktól kaptam egy-egy csajka vajat. Ők is szegények voltak, de mind tartott egy vagy két tehenet. Tejben, túróban nem volt hiányuk. A tehéntrágyát is hasznosították, összepréselték tégla formájúvá, a napon megszárították, és télen azzal fűtöttek.
HH 1994/8.
Almalopás
A helyszín: Gomel, 1946. Egy vagongyárban dolgozom, 3 kilométerre a lágertől. Az ebédet naponta hozzák kondérokban, amit percek alatt elfogyasztunk.
Egyik nap jön az őr, rámutat hármunkra, és felszólít, kövessük. Mi elöl, ő tisztes távolban mögöttünk. Kiértünk a gyárból, a városból is - egyre meneteltünk. Végül egy almafaerdőnél megálltunk. Az őr körülnézett, majd megszólalt:
- No, klopci, bisztré! - És intett, hogy menjünk almát szedni, ő pedig vigyázott, nehogy meglepjenek bennünket.
Jól megszedtük magunkat, a pufajkanadrágba 10-15 kilót is elrejtettünk. Aztán indulás vissza a munkahelyre. A gyárba érve megfeleztük a zsákmányt az őrrel.
Bereczky György - Budapest
1994/7.
A cigány "nem lopott"
Vagy harmincunkat kivittek az állomásra élelmiszerrakodásra. Figyelmeztettek, nehogy valamit is magunkhoz vegyünk, mert abból nagy baj lesz! Természetesen mindenki elrejtett valamit a ruhájába, reménykedve, hátha nem lesz "zabrálás". Volt. Mindenkitől elszedték, amit eldugott, s az őrök egy-két puskatusütéssel fejezték ki nemtetszésüket. Volt köztünk egy cigány legény is. Ő volt az egyetlen, akinél nem találtak semmit. Kiállították elénk, megdicsérték:
- Látjátok, magyarok! A sokat szidott cigány az egyetlen, aki nem lopott!
Aztán hazaindultunk. Útközben a cigány egyszer csak lekapja a sapkáját, és nevetve vesz elő onnan két darab szalonnát. Mindenkit felülmúlt leleményességében. Jót derültünk rajta.
Bereczky György - Budapest
HH 1994/7.
Marsallbotot is készítettünk
Kézügyességem folytán szabad időmben sok faragványt készítettem, melynek értékesítésével élelmemet pótoltam. A fafaragást többen is űzték a lágerben. Még Bugyonnij marsallnak is készítettünk díszes marsallbotot. Ezt az építkezés vezetője rendelte meg nálunk, mert odavárták Bugyonnijt a munkák megtekintésére.
Gyergyay Miklós - Vác
HH 1994/9.
A "zsákmányból" nekünk is jutott
Hazaszállított fogolytársaink helyébe más lágerekből hoztak "újakat". Így került hozzánk egy brassói mérnök, Bittner Ottó. Apja erdélyi szász, anyja magyar volt. A kőfejtőben együtt feszegettük és hordtuk rakásra a sziklákat, a köveket. Együtt robotoltunk, együtt éheztünk. Egy napon azzal lepett meg, hogy beszélt az élelmezési raktár vezetőjével - Iván Ivanovics Bolotyinnak hívták -, aki szívesen fogadna minket munkára. Teherautón kellett cukrot, lisztet, vodkát, krumplit és mást beszállítani. Arra gondoltam, hogy a 40-50 vagy éppenséggel száz kilós zsákot én nem bírnám el. Mégis biztatott, próbáljuk meg! Így kerültünk az új "főnökhöz".
Sok száz kilométert utaztunk rozoga teherautókon vodkáért, cukorért, egyebekért, amit az orosz vezető útján "vételeztünk" a központi raktárból. Mi rakodtunk, aztán vissza a kocsira.
Időnként akadt számunkra is némi "zsákmány". Ha például kristálycukrot vételeztünk, orosz zsákostársunk - a Hosszú Iván - már menet közben felfeszítette a teherautó rakodóterét összetartó vasat. Amikor a vagonból elkezdtük a cukros zsákokat kihordani, a zsákot végighúzta a kiálló vason, az persze kiszakadt. Kezdődött a szitkozódás, káromkodás, hogy milyen ez a teherautó! A rakodás végén a kiszakadt zsákot a tetejére raktuk, és miközben a teherautó futott - egy-két órán keresztül - mi nekihasaltunk, és kevés kenyérrel, amennyit bírtunk, befaltunk a cukorból. Mégis óvatosan, nehogy túl sok legyen, és hasmenést okozzon.
Más alkalommal vodkáért mentünk egy távoli városba. Az üres üveget ládába raktuk, szalma közé. Csakhogy ahány, annyi féle volt az üveg, a hosszabb nyakút a rárakott láda "lenyakazta". Bolotyin azt tanácsolta: az üres üvegeket úgy rakjuk a ládába, és adjuk le a raktárba, hogy hiány ne legyen. Tudja, hogy ügyesek vagyunk - mondta. És mi értettünk a kimondott, de a ki nem mondott szóból is. Soha nemhogy hiánnyal, inkább mindig többlettel raktuk át az üvegeket. Mi számoltuk, az átvevő csak nézte. És - bár útközben eltört mindig néhány - nekünk volt fölöslegünk, mert jól számoltunk". A megmaradt üvegeket a városban, kis boltocskákban kenyérért, kolbászért "féláron" eladtuk. Hazafelé menet "főnökünket" a szerzeményből becsülettel megkínáltuk, feleztünk. Örült, hogy nem volt hiány, sőt, jutalmul még egy üveg vodkát is felbontott.
Hosszú Iván arra is megtanított, hogyan lehet vodkához jutni. Mivel a lerakodásnál mindig volt néhány törött üveg, a főnök benyúlt a szalma közé, érezte a vodka szagát, megállapította, hogy minden rendben van, a "kálót" majd behozza a kis boltosoknál. Hát így volt - "fentről lefelé".
Máskor szalonnát vételeztünk. A feliratból láttuk, hogy a küldeményt Debrecenben adták fel. Bádogbelsejű ládákba raktuk át, hazafelé menet kis darabkákat eszegettünk belőle.
Viglási Tibor - Székesfehérvár
HH 1998/4.
Az uzmányi táborban
A láger mintegy 5 kilométerre az Uzmány folyó partján terült el. Korábban pravoszláv kolostor volt, ezt alakították át fogolytáborrá.
A munkavégzés a tisztek számára nem volt kötelező, csak önkéntes alapon dolgozhattak. Közülük sokan részt vettek a tábor kulturális életének megszervezésében és irányításában. Veszely Károly zászlós, tanító szervezte meg a kultúrcsoportot. Tagjai között volt: Ormándi Vendel százados operaénekes, Frank György rendőr főhadnagy magyarnótaénekes, Gazsó János hadnagy operetténekes, Gáspár Sándor zászlós sláger- és magyarnóta-énekes.
A prózai csoportból kiemelkedett Galamb György zászlós színművész, Balla Ferenc zászlós tisztviselő. A zenekar tagjai: Antal József zászlós, Héczei Nándor zászlós zongorista, Solt Pál vezérkari százados gitáros, Pintér Béla zászlós építész, mandolinos. Az énekkart Nádasdy Alfonz bencés tanár, tábori lelkész vezette. A csoporthoz tartozott Báró Gyula grafikus, festőművész és az elmaradhatatlan mindenes, gróf Bolza Károly zászlós.
Életünk szebbé tételére rendszeresen előadásokat tartottunk. Ebben az orosz parancsnokság - hangszerek beszerzésével is - segítséget nyújtott, így lehetővé vált az énekesek zenei kísérete. A kottahiányt az emlékezetből való papírra rögzítés pótolta. Ez képezte a hangszerelés alapját.
A prózai verses darabok is emlékezetből születtek a foglyok összmunkájának köszönhetően.
Az volt a célunk, hogy néhány órára elfelejtessük a fogság szorító érzését, az állandó hazavágyódást. Tevékenységünk kiemelkedő része volt a versmondó verseny megrendezése. Ezen Balla Ferenc zászlós elszavalta Petőfi Az őrült című versét, amellyel első díjat nyert. A második helyezett, a nagy sikerrel szerepelt Galamb György az Apostolok című Petőfi-versből mondott részletet.
Az énekesek többek között előadták Petőfi megzenésített verseit, Katona Bánk bán című tragédiájából a bordalt és a Hazám, hazám... kezdetű áriát. Uzmány város színtársulata is fellépett nálunk a láger orosz alkalmazottai és hozzátartozói szórakoztatására. Orosz nyelvű próza, színdarab, jelenet, énekszám szerepelt műsoron. E rendezvényen énekkarunk is jeleskedett magyar nótákkal. Ennek oly nagy sikere volt a helybeliek körében, hogy az orosz színigazgató leíratta a dallamot és a szöveget, társulatának betaníttatta, és a legközelebbi szerepléskor előadatta óriási tetszéssel.
A barakkokba is eljártunk zenélni és énekelni. Május 1. éjszakáján szerenádot adtunk, elénekeltük a Szeretnék május éjszakáján... kezdetű dalt, amit az ébredő foglyok könnyes szemmel hallgattak, emlékezve az otthoni szabad május orgonaillatos szerenádjaira.
Vásárhelyi József - Vác
HH 1993/5.
Szellemi torna
A táborban a magyarságnak kialakult egy olyan magja, amelyik nemcsak a saját, de a többi magyar túléléséért is mindent megtett. Ehhez a múzsák is segítséget adtak. A mostoha körülményeken túl sokat ártott egyeseknek a levelezés. A kapott és a hazaküldött vöröskeresztes lapokra érkezett válaszokban egyesek megírták a valót, hogy a feleség összeállt valakivel, a családot románok, szlovákok kizsuppolták, most vasúti vagonban élnek ezen meg ezen az állomáson... Az ilyen és hasonló hírek letaglózták társainkat. Szótlanok, magukba zárkózottak lettek, nem egy bedilizett.
Így került sor a Koszorú és a Receptkönyv összeállítására. Mik voltak ezek? A Koszorúba azok az irodalmi munkák kerültek, amelyeket a bíráló bizottság arra alkalmasnak talált. Két munkámat elfogadták. Az egyik a magyar sportról szólt. Sajátkezűleg írhattam a könyvbe, ami szintén kitüntetés volt. Így írtam be két Petőfi-verset is. A Receptkönyv különböző ételféleségek elkészítési módját tartalmazta.
Mi volt a két könyv szerepe? Az elcsigázott, legyengült hadifoglyok munkába menetelése szinte a végtelenségig tartott, míg valaki a Receptkönyvre gondolva elkezdett főzni. Némán, lélegzet-visszafojtva hallgattuk a csodás szavakat: hurka, kolbász, rántotta, halászlé, csirkepörkölt... Ezek igézetében észre sem vettük a hosszú menetidőt. A pszichológiai hatás tehát jó és egyértelmű volt.
Az irodalmi munkássággal kapcsolatos a színdarabok forgatókönyvének megírása. Színházunk bohózatokat, operetteket adott elő. Ezek összeállításában Somlai János postás-műszerész jeleskedett Kónya Zoltán orvostanhallgató közreműködésével.
HH 1994/5.
Magyar tábori stúdió az angoloknál
Vaska ezredesünk már az érkezés másnapján megbízta Kovács Miklós páncélos zászlóst, szervezzen szórakoztató és kulturális stúdiós csoportot. Farkas Ivor javaslatára a zászlós dr. Bakó Károly híradó őrvezetőt és engem bízott meg azzal, hogy tegyünk javaslatot az erre alkalmas személyekre.
Azonnal megkezdődött a szervezés. A kilenc volt gadelandi műszerész pedig a 66. számú barakk egyik végében megkezdte a "stúdió" kialakítását. Létrehozták a következőket: erősítő- és bemondóhelyiség, vezető tiszti szoba, egy nagyobb terem három mikrofonnal. Az erősítőből a 26 barakkban elhelyezett hangszórókhoz vezettek a kábelek. Két nap múlva megalakult a stúdió vezetősége. Hamarosan összeállt a szereplők csapata is. A stúdióvezető zászlós mellé titkárnak az angolul is jól beszélő Farkas Ivor, műszaki vezetőként Farkas András került. A 16 tagú férfikórus, a 8 tagú cigányzenekar, két újságszerkesztő, két színész, egy rendező, két rajzoló, egy karvezető zenetanár, valamint alkalmanként néhány, szerepet vállaló énekes, muzsikus vendégszereplő egészítette ki. A többséget pedagógus végzettségűek alkották.
Már az alakulás napján elkezdtük a megnyitó műsorának összeállítását és a próbákat. 1945. szeptember 29-én, szombaton délután 5 órakor a 26 barakk hangszórójában megszólalt a stúdió szünetjele: Kossuth Lajos azt üzente..., majd a bemondófülke mikrofonjába Farkas Ivor bejelentette:
- A magyar Tudósító Csoport Tábori Stúdiójának megnyitó műsora következik.
Szatmári Lajos - Nagykovácsi
HH 1994/3.
Bibliaórák az angol lágerben
Úgy alakult, hogy a Neumünster környéki 7 településen fogságba esett magyar alakulatok háromezernyi legénysége számára nem jutott egyetlen tábori lelkész sem. Ezért a Klein-Kummerfeld községbe telepedett gyalogos zászlóalj karpaszományos szakaszának protestáns tagjai - Nagy Samu marosvásárhelyi tisztviselő kezdeményezésére - bibliaórákat, majd vasárnapi istentiszteleteket indítottak. Ezt a szolgálatot később a szomszédos táborokra is kiterjesztették.
A faluban a gyalogos Hutwagner (Huba) László, volt tatabányai újságíró a zászlóalj és a falu lakossága számára három ízben műsoros szabadtéri előadást rendezett. Ezeken már fellépett egy 12 tagú kamarakórus is. A dalok kottáit a légvédelmis Tóth Károly sárospataki zenetanártól kaptuk Husberg-Moorból. A husbergi híradók kitűnő rádiójukon 1945 augusztusa elejétől már tudták fogni a budapesti rádió műsorát is. Kérésemre Bakó Károlyék a fontosabb híreket több példányban legépelték, s ezeket én kerékpáron, motoron, néha alkalmi autón eljuttattam a többi táborba is.
Ezek voltak az első Tábori Híradók. Következő lépésként az egykori páncélos zászlóalj műszaki emberei - Farkas András szakaszvezető és Farkas Ivor budapesti egyetemi hallgató vezetésével - a rádión fogható állomások műsorát erősítők és kábelek segítségével a legénységi szállásokra is eljuttatták, sőt, mikrofonok bekapcsolásával saját műsort is közvetítettek.
Szatmári Lajos - Nagykovácsi
HH 1994/3.
Stúdióműsor
Első stúdióműsorunkat 1946. március 9-én, szombaton este adtuk le, amit másnap is folytattunk. Búcsú a téltől című zenés, irodalmi programmal, istentisztelettel és ünnepi műsorral megemlékeztünk március 15-éről is.
Újból működésbe hoztuk a stúdiót: június 21-től szeptember 10-ig némi vigasztalást nyújtott a már minden idegszálukkal hazavágyók számára. Az első napokban a hozzánk került május 15-16-i magyar lapokból olvastunk be részleteket, és Lieszkovszki László bajtársunk zongorakíséret mellett magyar nótákat énekelt. Pár nappal később magam is felléptem magyar népdalokkal. Június végétől már egyfelvonásos darabokat is műsorra tűztünk. Az Életfogytiglan, az Esküvő előtt és a Sakk című jelenetek szövegét Tökei Károly, a nyíregyházi bokortanyák tanítója emlékezetből írta le. Az öt, egymást követő napon részt vevő mintegy kétezer főnyi közönség nagy tetszéssel fogadta produkciónkat.
Úgy látszott, békésebb hangulat alakult ki a táborban, az angolok is enyhülést mutattak irántunk, mert július 5-én labdarúgó-mérkőzésre hívták ki a tábor csapatát. A foglyok nyertek 10:0-ra.
Szatmári Lajos - Nagykovácsi
HH 1994/5.
Epizód a focsani táborból
A törzstiszteket és a tiszteket különválasztották a legénységtől. A tábornokokat egy elkerített részben őrizték. Ők kiszolgáló személyzetet is kaptak az étel felszolgálására, takarításra, beágyazásra stb. Egy idő után repülőgéppel Moszkvába szállították a tábornoki kart. Velük ment a hozzánk tartozó Billniczer altábornagy úr is.
Az egyik napon művészeket, zenészeket, énekeseket, prózai előadókat kezdtek toborozni. A klubhelyiség hamarosan megtelt művészjelöltekkel. A színházi rendező válogatott közülük, és döntötte el, ki lehet a kultúrcsoport tagja. Főleg tanítókból álló társaság jött össze. Köztük volt Kövecses Béla operaénekes is. Először a zenekart állították össze. Itt találkoztam Cseh Sándor tanító kollégámmal, aki szintén a jászberényi tanítóképzőben végzett, de továbbszolgáló tiszt lett. A tábor elhagyásakor a zenekar a Rákóczi-indulót játszotta.
Vásárhelyi József - Vác
HH 1994/4.
Zene, színház
A zenekar 7-8 főből állt. Bártfai volt a vezetőjük, aki a hazatérés után az Országház étteremben, majd sok éven át külföldön játszott. A karban az egy románon kívül a többiek magyar cigányok voltak. Nem tudom, kik és hogyan készítették a hegedűket, a cimbalmot, egyedül a dobra emlékszem. A kivonulás előtt kihirdettük, hogy dupla vacsorát kap egy hétig az, aki behoz a táborba egy kutyát. Négyet-ötöt is hoztak, hiszen az éhség igen nagy úr volt. Kik végezték a nyúzást, a cserzést, nem tudom, azt viszont igen, hogy hamarosan dobja is volt a zenekarnak. A zenészek munkára nem jártak, esetleg a táboron kívül végeztek alkalmi munkát. Reggel kivonuláskor, este munka után az e célra emelt pódiumon kellett játszaniuk. A színház megalakulásával módosult munkarendjük. Ők is szerepet kaptak a darabokban.
A színházi élet tulajdonképpen Kovács Mihály bohócmutatványaival kezdődött. Miska az első, a civil magyar csoporttal érkezett. A Városligetben gyűjtötték be. Tudományát igyekezett a fogságban is kamatoztatni. Kezdetben nagy sikerrel. Nem vonult ki munkára. Szünnapokon, munka után lépett fel egyre csökkenő érdeklődés mellett.
A tábor mellett kultúrfelelősként egy idősebb szovjet őrnagy is működött, aki a hadifoglyokkal igen megértő volt. A színpadot a 400 személyes ebédlőben állítottuk fel. Itt alakítottuk ki a süllyesztett zenekari helyet. Különösen az operettekben, de a többi darabban is sok dalbetét, sláger, tánc szerepelt. Egy-egy darabot szombaton és vasárnap adtunk elő, 700-800 fő jelenlétében, telt házzal. A slágeréneklésben Kónya Zoltán, Somlai Pál, Angyal István, a magyar dalok tolmácsolásában Bermula Mihály jeleskedett. A női szerepeket a fiatalabb korosztály játszotta. Nagy sikere volt Fekete Jánosnak Cinka Panna szerepében.
Később felvetődött a nehezebb műfajok színpadra vitele. Kettővel magam rukkoltam elő. A témákat a magyar történelemből vettem. Nagy vihart kavart a Pro Libertate című, Rákóczi Ferencet és a kuruc-labanc világot megelevenítő darabom, sok fülbemászó kurucnótával, tábori táncokkal, amely később Moszkvába került. A legsikeresebb előadása lett színházunknak... Nagy Péter olyan plakátokat gyártott, amelyek ma is megállnák a helyüket.
Juhari István - Budapest
HH 1994/7.
Vidámságok
A Hadifogoly Híradóban megjelent visszaemlékezések többségében nagyon szomorú, bár igaz történeteket olvashattunk. Jómagam úgy döntöttem, hogy néhány vidámabb történetet vetek papírra.
Ivanovóban, az Ivtorf Masban mintegy háromszáz magyar és ugyanannyi német élt együtt. Az unalmas napokat enyhíteni próbálták - próbáltuk - különféle rendezvényekkel: koncertekkel, nótaestekkel, bűvészmutatványokkal és más műsorokkal. Valahonnan kerültek gitárok, tangóharmonikák, míg dobot és cintányért Böőr Karcsi készített. Olyan zenekarunk volt, hogy az orosz tisztek és feleségek is beültek a zenénket meghallgatni.
Lőte Feri, kolozsvári társunk gyönyörűen énekelte a magyar nótákat, Gulyás Gazsi kíséretével fergeteges sikert arattak. Egy dal még most is könnyeket csal a szemembe, így kezdődött: "Valahol, túl a kéklő hegyeken / Szól a kolomp, a nyáj hazavonul..." És a refrénje: "Megyünk-e még, jutunk-e még haza?"... Meg kell említenem két budafoki fiút, Gáfrik Gyulát és Helényi Jánost. Jó hangú, vidám emberek voltak - remélem, élnek még valahol. Amikor előadások voltak, mindig kiagyaltak valamit, feledtetni a szomorú valóságot. Nyújtón és korláton idétlenkedtek, Helényi női ruhába öltözött, így táncoltak Gáfrikkal, miközben a kócparóka leesett kopasz fejéről.
Igazi bűvész is került a németek között. Elkápráztatott bennünket. Legemlékezetesebb mutatványa a "cigarettás" volt. Szép, fényes papírcilinderben elegáns mozdulatokkal rágyújtott, egy-két szippantás után eldobta a cigarettát a cilinderbe, egy lendület a levegőbe, és újabb cigarettába szippantott... A siker óriási volt. Ennek folytatása is volt. Másnap reggel a szolgálatos katona a proverkán megkereste a sorokban a bűvész németet, és azt mondta neki: - Daj papirosz! (Adj cigarettát!)... Szegény német csak hüledezett, mondta, hogy nincs neki. A katona - akit magunk között Krumplicsősznek hívtunk - nem hitte el, kiabálni kezdett: - Bezzeg tegnap volt, egyet szívtál belőle, és eldobáltad. Most meg nem adsz egyet nekem?... Végül a németek parancsnoka magyarázta meg neki, hogy az egész csak szemfényvesztés volt.
Mindezek után szomorú szívvel gondolok azokra a bajtársakra, akik Ivanovóban hajtották fejüket végső nyugalomra - közülük Kovács Lajos bácsi Kolozsvárról, Rókai Vilmos ugyancsak Kolozsvárról, Patai Ferkó Simontornyáról. A két kolozsvárit a lágerben felravatalozták, és a garázs előterében egész éjjel és nappal felváltva álltunk koporsójuk mellett égő gyertyákkal. Patai Ferenc kórházban halt meg.
Kereskényi Gyula - Mátraderecske
VHBSZ gyűjtemény 450/1997.
Hegedűkészítő is volt közöttünk
A második évtől rendszeresen írhattunk haza. Én egy év alatt 10 lapot küldtem. Az első válaszon első osztályos kisfiam írása volt. Nagy vallási ünnepeken egy katolikus tábori lelkész tartotta bennünk a lelket.
Néha még viccelődtünk is. "Ismered a kegyszernótát?..." "Nem ismerem..." "Hát minden elmúlik egyszer!..." "Ne lógasd az orrod! Tégy úgy, mint az a turista, aki hegynek felfelé röhög, mert milyen könnyű lesz lefelé jönni..." Egyik tiszt társunknak megengedték, hogy Szverdlovszkból hozott eszközökkel és anyagból hegedűket készítsen. A hegedülni tudók - mint cigányzenészek - azokon játszottak az étteremben. Összegyűjtött keresetünkből más hangszereket is beszereztünk.
HH 1994/6.
Labdarúgás
Az asztraháni táborban a hadifoglyok kezdeményezésére összeállt egy labdarúgócsapat. A tábor szovjet parancsnoka lett a patrónusuk. Hamarosan kijelölték a pályának való területet. Először a tábortól és a várostól messzebbre fekvőt, majd egy közelebbit, hogy a város lakói minél nagyobb számban látogathassák a mérkőzéseket.
A játéktér kialakításában a hadifoglyok, köztük a labdarúgók is részt vettek, vasárnaponként és hétköznapokon is munkaidő után. Atlétikai szakosztállyal is kísérleteztünk, de nem volt elég jelentkező.
A focicsapat hamarosan közkedvelt lett. Végigverte a táborok válogatottjait, majd legyőzte a környék nyolc táborából összeállított válogatottat is. A sikerek láttán a patrónus mentesítette a játékosokat a munkavégzés alól. Fő foglalkozásuk lett a mérkőzésekre való felkészülés.
Felbuzdulván a lágercsapat sikerein, a parancsnok kijárta az elővárosi csapat elleni mérkőzés megrendezését, majd ennek legyőzése után pályára küldték ellenük a város NB II-es szintű csapatát, a Dinamót. Ezt is legyőztük. Visszavágót kértek. Ezen is már 3:1-re vezettünk, amikor a mérkőzés botrányba fulladt. Ellenfeleink nem tudták elviselni az ismételt kudarcot: összeverekedtünk. A továbbiakban szovjetekkel nem játszhattunk.
A játék maradandó élményeket nyújtott nemcsak a résztvevőknek, hanem a táborlakók nagy részének is. Különösen a magyaroknak. Hetekig beszédtémát nyújtott a brigádoknak, erőt és reményt adott a további megpróbáltatások elviseléséhez.
Juhari István - Budapest
HH 1993/2.
Hadifogoly birkózóbajnok
Sztálingrád, 362/2-es láger.
Munkámat rendesen végeztem, képem ki is került a tábor bejáratában felállított táblára, példaképként. A munkám után kapott elismerés valóságos védőbástyámmá vált. Havi 80-100 rubelt, procent kenyeret és kását is kaptam. Így tartani, sőt erősíteni tudtam kondíciómat.
A londoni olimpia tiszteletére 1948. augusztus 11-12-én szpartakiádot szerveztek a városban. A résztvevők között voltak katonák, diákok és hadifoglyok: mintegy 200 német és 100 magyar. Én is jelentkeztem, mert otthon 5-6 éven keresztül kötöttfogású birkózó voltam.
A jelentkezőket a szervezők egy hétre kikérték a munkából, és edzésekkel, jobb koszttal felkészítették a versenyekre. A selejtezők során legyőztem három orosz katonát, két német és egy magyar hadifoglyot, és bekerültem a döntőbe. Ellenfelem egy orosz őr lett. Nyugodtan vártam az összecsapást, mert úgy gondoltam, hogy mindenképpen az orosznak kell győznie.
A birkózás alatt azonban erőt vett rajtam a "magyar virtus", jó összpontosítással, szívóssággal, nagy akaraterővel mégis győztem, mégpedig tussal.
A dicsőség mellett egy oklevelet, 50 rubelt, egy heti felmentést a munka alól és feljavított kosztot kaptam.
HH 1993/7.
A sorra megjelenő memoárokat én egy dologban kissé egyoldalúnak tartom: legtöbbjük csak fekete festékbe mártott ecsettel festi az eseményeket. Pedig a feketébe vegyültek olykor világos színek is. A börtön rácsai között is beoson néha a napsugár, a pokol sötét tornácába is belopakodik olykor a napfény, ha csak villanásnyira is. Emlékezzünk ezekre is, hátha gyorsabban gyógyulnak a sebek...
Egy középiskolai latin-francia szakos tanár barátom, aki lehúzott három évet a finn-karéliai erdőben - mint fakitermelő erdei munkás -, így fejtette ki életfilozófiáját: "Tudom, hogy van patkány, és van varangyos béka. De azt is tudom, hogy van katicabogár, hóvirág és ibolya is. Miért nézzem én a patkányt és a varangyot, amikor mindkettőt utálom és undorodom tőlük? Miért ne gyönyörködjem a kis katicabogárban, amikor röpítem a kézfejemről, miért ne szemléljem inkább a tavaszt jelző hóvirágot vagy a bokor alján meghúzódó ibolyát?"
Tapasztalat alapján állítom, hogy a derűnek, a humornak karbantartó ereje van fizikai értelemben is.
Mottó: ha valakiben a jókedély és a humorérzék megmaradhatott, akár csak csírájában is, annak megmaradt az életkedve, a túlélésbe vetett reménysége is, és kis mértékben orvosa tudott lenni társainak is.
Ruháinkat be kellett raknunk egy tábori fertőtlenítő kazánba. Amikor visszakaptuk, az egyik fiú felkiáltott:
- Nézzétek! Az ingemen elevenen vánszorog egy nagy tetű!
- Az már egy edzett tetű, vidd haza magadnak! - hangzott a jó tanács...
Az egyik fiú berakta a kazánba irhamellényét is. Amikor visszakapta, akkorára volt összezsugorodva, mint két egymás mellé tett tenyere.
- Jó lesz az unokádnak - mondta neki valaki.
- Pereld be a fertőtlenítő céget, kérj kártérítést! - szólt a másik jó tanács.
- Biztosítva volt? - kérdezte a harmadik.
Eszenyi Lajos - Nyíregyháza
HH 1993/1. és 8.
Légiposta Sztálin elvtársnak
A kirovi táborban volt köztünk két nagyváradi, hadapródiskolát végzett 19 éves fiú. Egyiküket Jablonczky Kornélnak hívták, igen jópofa, jó humorérzékű, szellemes fiatalember volt. Sokszor felvidított bennünket.
Pluhár egykori sportriporter stílusában gyakran helyszíni közvetítést is rögtönzött, ilyeténképpen:
"Magyarok! Mi, a háború után jogtalanul és önkényesen elhurcolt magyar hadifoglyok, akiket ló helyett kocsihúzásra használnak itt, Oroszországban, üdvözletünket küldjük... Kitűnő a közérzetünk, irigylésre méltó a helyzetünk, hiszen 600 gramm kenyeret kapunk naponta, ami nagyságra akkora, mint otthon egy pogácsa. Ha visszagondolunk őseinkre, akik valami kikerülhetetlen végzet folytán ugyancsak orosz fogságba kerültek, összehasonlíthatatlanul kegyetlenebb elbánásban részesültek:
- 1849-ben az orosz katonák a csata után összefogdosták a menekülő és a házakban, pajtákban megbúvó magyar honvédeket és... minden teketória nélkül leszúrták a védteleneket, ugyanúgy, mint ahogyan a disznóöléskor szokták a disznókat megölni;
- apáinkkal, akik az első világháborúban kerültek orosz hadifogságba, már sokkal emberségesebben bántak, őket "csak" megtizedelték... Ha meggondoljuk, ez a módszer az 1849-eshez képest már nagy előrehaladás, humánus eljárás volt: nem mindenkit, csak minden tizedik honfitársunkat ölték meg;
- bennünket, a II. világháború után elhurcoltakat már nem is tizedeltek meg, csupán kocsihúzásra használnak lovak helyett. Ezt valószínűleg azért teszik, mert minket okolnak a lóállomány háború alatti megritkulásáért...
Szerencse, hogy a legtöbben tüzérek vagyunk, és megszoktuk az elakadt ágyúk húzását-tolását. Persze... nem megy... ez az igavonás teljesen zavartalanul, különösen akkor, ha hirtelen emelkedőhöz, úgynevezett lóprüszköltetőhöz érünk. Ilyen helyzetben nyög, prüszköl, káromkodik a fogoly, sőt gyakran olyan hangok is hallatszanak, amilyenek nagy erőkifejtéskor szoktak előtörni. Ettől azonban cseppet sem zavartatjuk magunkat, és rendszeresen küldjük őket Sztálin elvtársnak légipostán, nagyrabecsülésünk jeléül.
Ezzel, kedves otthoniak, a mai közvetítést befejezem, legközelebb holnap jelentkezem."
HH 1993/1.
Hadifogolyvicc!
Magyar hadifoglyok messze Szibériában a latrinán ülnek. Az egyik könnyezik.
- Miért sírsz, pajtás? - kérdi a társa.
- Anyámra gondoltam. Mi tanyán laktunk, és jó anyám többször figyelmeztetett: fiam, ha szükségre mégy, menj el messzire a tanyától!... Lám, én jó messzire elmentem!
Horváth János - Geredlak
HH 1993/8.
No tak!
Tiszti brigádunk elhatározta, a fakitermelés helyett elszegődik a közelben épülő téglagyárba téglavetőnek. Jenő, brigádunk ötletgyárosa és mókamestere azon a címen, hogy a téglagyártás szakemberei vagyunk, a nacsalnyikkal elintézte felvételünket. Valójában senki sem értett hozzá.
Jenő próbálta meg elsőnek a téglavetést. Belecsapott egy adag anyagot a vaskeretbe, a lécdarabbal elhúzta a felesleges masszát, hozzáadta a következő adaghoz, rálépett a pedálra, de nem volt elég tömör. Ha felemelte, elhajlott a kezében. Ez négyszer-ötször is megismétlődött.
Ekkor odalépett egy lány a körülöttünk bámészkodók közül, elvette Jenőtől a lécet, az anyagot belevágta a vaskeretbe, a léccel megnyomkodta, elsimította, majd visszaadta a lécet, és csak annyit mondott: "No tak!" Hát így Jenő is megpróbálta. Sikerült. "No tak!" - mondta ő is.
Nekifogtunk mi is. A lányok talicskázták oda az anyagot. Volt, akinek már az első téglája sikerült, másikunknak a negyedik sem. Mondani kell hozzá a varázsszót: "No tak!" - javasolta valaki. Tizenkét asztalnál folyt a munka, és mindegyiknél felhangzott a "No tak!" kiáltás, ha jó lett a tégla. Minden kiáltást nevetés követett. Úgy vettük észre, hogy a nők nem tartottak bennünket egészen normálisnak, de nem zavart bennünket.
Ettől kezdve egyéb dologhoz is hozzámondtuk a "No tak!" varázsszót. Jót nevettünk utána.
Eszenyi Lajos - Nyíregyháza
HH 1993/8.
Karácsonyi ünnepi vacsora
Két karácsonyt éltem meg a táborban a Kaukázus hegyei között. Az elsőt 1945-ben csendben, néhányan összebújva ünnepeltük, az otthoniakra emlékezve. Ez volt életem első karácsonya, amit szüleimtől és hat testvéremtől távol töltöttem. Ekkor még semmit nem tudtunk szeretteinkről, és ők sem tudtak rólunk.
A második, az 1946-os már jobban sikerült. Előre felkészültünk az ünneplésre. Mint brigádom tolmácsa és szakácsa, már az előző héten megkezdtem az "ünnepi vacsora" nyersanyagának tartalékolását, a dohánylevelek gyűjtését. Szereztem egy tujabokrot is karácsonyfa helyett, mert ott nem volt honos a fenyőfa.
A munkából este hazaérkezett brigád tagjai megmosakodva, ruházatukat rendbe hozva nagy várakozással ültek a közös asztalhoz. Várták az ételosztást. Az asztal közepére kitettem egy nagy fazekat, köleskása volt benne konzervhússal, a teteje aranylott a paprikás margarintól. Jó étvágyat kívántam mindenkinek, és a merőkanalat a fazékra tettem. Biztattam bajtársaimat, tessék, lehet kezdeni, mindenki vegyen annyit, amennyi jólesik. Senki sem evett többet a szokásosnál, nem kereste a jobb falatot. Többen is könnyes szemmel kanalazták az ünnepi vacsorát. Fánkféle sütemény is került az asztalra, a dohányosok elkezdték finomra vágni a dohányleveleket. A béke, a nyugalom és az öröm költözött be hozzánk abban a kietlen, gyűlölködő, szörnyű világban.
A vacsora énekkel zárult. Felhangzottak az ismert karácsonyi énekek dallamai: Mennyből az angyal... Krisztus Urunknak áldott születésén... Pásztorok, pásztorok, örvendeznek... A németek feleltek rá: Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum...
A Csendes éj sorait két nyelven, de egy szívvel énekeltük.
HH 1992/2.
A legszebb szentbeszéd
Dermesztő hideg volt vagonunkban. Megállapítottuk, hogy észak felé megyünk, úgy éreztük, talán már az Északi-sark felé járunk, mert ilyen-hideg csak ott lehet.
Éjfél felé járhatott már az idő, amikor megszólalt dr. Kara Pál budapesti református lelkész: "Gyerekek, karácsony éjszakája van, a család, a szeretet ünnepe, Jézus születésének napja. Mi, magyar hadifoglyok távol a hazától itt didergünk egy piszkos marhavagonban, miközben azt sem tudjuk, hová visznek bennünket, mi a szándékuk velünk. Én mégis egy pár vigasztaló szót szeretnék intézni hozzátok."
És elkezdett beszélni, prédikálni csodálatosan, lenyűgözően, mintha a szentlélek szólna általa, mintha a Jó Isten küldte volna közénk vigasztalást önteni elcsüggedt, elszomorodott szívünkbe, lelkünkbe.
Ez volt a legszebb szentbeszéd, amit életemben hallottam, ami halálomig emlékezetes marad.
HH 1992/2.
Káposztafej karácsonyra
Az erdei lágerből a tél beálltakor téli lágerbe költöztünk Novorosszijszkban. Itt mintegy 200 magyar és 1500 német volt. A barakkok vesszőfonatból készültek, sárral betapasztva. Közelünkben volt egy magyar női fogolytábor is.
Különböző munkacsoportokba voltunk beosztva: vagonrakók, építők, fűrésztelepiek, erdőirtók, vasútépítők, üveggyáriak stb. Amelyik csoport nem teljesítette a normát, annak csökkentették az élelmiszeradagját... Több helyen nem is lehetett teljesíteni. Élelem-utánpótlásul tavasszal csalánt ettünk, télen makkot pirítottunk az erdőben, s az már csemege volt, ha vadgyümölcsöt találtunk.
Sajnos 1945 karácsonyára kifogyott az élelem a láger raktárából. A hófúvások miatt megszűnt a vonatközlekedés, gyalog kellett átmenni a hegyeken át a központi raktárba vételezni. Itt sikerült elrejtenem egy fél kilogrammos káposztafejet. Ebből lett a "karácsonyi lakoma" - megfelezve egyik bajtársammal.
Szeiman Sándor - Budapest
HH 1992/2.
Négy cső kukorica
Krasznij Lucs bányavárosban nem sok bajunk volt a polgári lakossággal. Bár voltak goromba helybeliek, de sokan emberségesen viselkedtek velünk. Egy idősebb asszonyt nem felejtek el soha.
Szabad kijárásomra való tekintettel, egy német fogoly rám bízott egy általa készített szép kést, eladásra. Bementem egy házba, amelyben az ágyban egy mozgásképtelen fiatalember feküdt: rászakadt a bánya, Édesanyja ápolta. A néni özvegy volt, férje elesett a fronton. Nehéz körülmények között éltek. Beszélgetés közben az asszony odament a polchoz, ahol tíz cső kukorica volt. Négyet levett, és azt mondta: "Tudom, hogy nektek most van karácsonyotok, vidd el, hogy legalább Krisztus születésnapján lakjál jól..."
Az ínségben lévő segített a nála is rosszabb helyzetben lévőn.
Ezt még talán itthon sem kaptam volna meg senkitől. Hát ilyen is volt!
Együd Lajos - Vác
HH 1992/2.
Ruszki göncben, de otthon karácsonykor
Isten ajándékának tekintem, hogy többéves hadifogságom után 1948-ban december 23-án léphettem be a szülői házba. Lakóhelyemen, Csornán reggel 6 órakor szálltam le a vonatról. Álomnak tűnt, sehogy sem akartam elhinni, hogy itthon vagyok.
Megyek hazafelé. Jönnek szembe velem a munkába menők és a munkából jövők. Senki sem ismer, senki sem köszön rám, mint régen. Talán régi ismerős nem is volt köztük. Majdnem hét évvel ezelőtt mentem el, az akkori gyerekek felnőttek lettek azóta. Ki is törődne azzal, aki itt jön - egy testileg-lelkileg megtört ember, ruszki öltözetben, varrt tarisznyával az oldalán. Benne az összes vagyona: csajkája meg a kanala, zsebében egy rongyból alakított zsebkendő, az elbocsátási dokumentum és a nagylelkűen adott húsz forint.
Végre hazaérek, megállok a házunk előtt. Felrázom magam. Mégsem álom. Bekopogok. A kishúgomból lett nagylány nyitott ajtót. Bemegyek. A többit nem tudom leírni, azt az érzést nem lehet szavakkal kifejezni. Édesanyám mondja: "Éreztem, hogy jössz, már két hete minden nap várlak... Hát itt vagy..."
Elmondtak bánatot, örömet, jót, rosszat.
Másnap Szenteste. Elmegyek életem legszebb és legemlékezetesebb éjféli miséjére. Ma is látom azokat a karácsonyfákat, gyertyákat, amelyek akkor az oltárt díszítették, meg azokat az embereket, akik nem ismertek fel, és egymásnak súgták, nézd, az az orosz hogy könnyezik. Hát bizony, volt miért könnyezni. Nem volt más ruhám, mint az a ruszki gönc, amiben hazajöttem.
Kantó Imre - Csorna
HH 1992/2.
Kisjézuska-vígasztaló
Fényes csillag fejünk felett,
Kisjézuska megszületett.
Istálló a szobácskája,
Jászol a kis ágyacskája,
Fehér gyolcs a ruhácskája,
Sírásra görbül a szája.
Anyácskája puszilgatja,
Tejecskével kínálgatja.
"Kisjézuska, ne sírj, kérlek,
a gonosztól én megvédlek.
Adok néked színes rágót,
Üveggolyót, rollert, szánkót,
Mesekönyvet, huszárcsákót,
Dominót meg lepkehálót,
Piros fehér-zöld szép zászlót.
Csak ne sírjál, kérlek, vedd el!
Játsszál vele, szép, jó kedvvel!
"A Kisded lám már mosolyog,
Golyó gurul, roller forog,
Mesekönyvből mese csorog,
Jancsi kuncog - hol meg morog,
Lepke hálóban háborog.
Kisjézus gyomra korog...
Megszoptatja Anyácskája,
Pilled már a szempillája,
Elszunnyad lám - nézz csak rája,
Kicsordult a nyálacskája...
Álmában nincs golgotája
Sem tövise, keresztfája,
Fejére teszi a csákót,
S lengeti a magyar zászlót...
HH 1992/2.
Héjában főtt krumpli - szenteste, emlékezésül
Minszk. 1946 karácsonyát a hadifogoly-körülményekhez képest méltóképpen ünnepelhettük meg. Az oroszoknak megmagyaráztuk, mi a "jolkát" nem újévkor állítjuk, hanem december 24-én. Nem tettek ellenvetést, derengett nekik valami, hogy a mi naptárunk és az orosz között eltolódás van.
A városba kijáró fogolytársaink hamarosan "szereztek" egy csinos kis fenyőfát. Ügyes kezű bajtársak színes papírdarabkákból díszeket vágtak ki. Mire eljött a Szenteste, a fácska igazi karácsonyfa illúzióját keltve állt a szállásunkon. Meghatottan énekeltük el a Mennyből az angyal-t. Többeknek könny csillogott a szemében. Kisebb baráti csoportok a karácsonyestre összespórolt krumpliból, margarinból ünnepi vacsorát készítettek.
Jó előre megírtam haza, és kértem, hogy majd Szenteste fogyasszanak el egy szem héjában főtt krumplit - így gondoljanak rám.
Az 1947-es moszkvai karácsony a legtöbbünknek a harmadik, de néhány társunknak már a negyedik volt. Egy iskolás füzetből sikerült kivágnom egy karácsonyfás képet. Fabrikáltam belőle egy képes levelezőlapot, és hazaküldtem kislányomnak. (Megkapta.) Itt is, mint Minszkben, szereztünk egy kis karácsonyfát, és feldíszítettük. Ellátmányunkat úgy csoportosítottuk, hogy szerény ünnepi vacsorát tudtunk belőle készíteni.
Damó Elemér - Budapest
HH 1996/6.
Soha többé ilyen karácsonyt...
A mi karácsonyunk (Ventspils, 1946.) nagyon szomorú volt. Elhatároztuk, hogy erősek leszünk, nem fogunk elérzékenyülni. Ezért rendeztünk egy vidám műsoros estet, ahol még nevetni is tudtunk, hiszen két hadifogoly oly "bombanőnek" álcázta magát, hogy az egyik szovjet tiszt teljesen bedőlt neki: felháborodva érdeklődött, miként tudtuk a "hölgyeket" becsempészni a lágerbe. Ez ért az egészben a legtöbbet...
A műsor után barakkunkban egy szegényesen feldíszített kis karácsonyfa körül áhítatos csendben figyelő hadifoglyokat találtunk. Egy katolikus pap tartott dikciót, és hiába fogadkoztunk, megríkatta szerencsétlen bajtársainkat... Remélem, soha többé nem lesz ilyen szomorú karácsonyom.
Raisz Attila - Ajka
HH 1996/6.
Hinni, hogy minden jóra fordul...
Az uzmányi hadifogolytábor lakóiban - az idő múlásával - egyre gyengült, alábbhagyott a reménység, a szabadulás, a hazatérés, a boldog jövő lehetőségébe vetett hit. A reménységet - amelyet Ágai László református lelkész, fogolytársunk hirdetett - összekapcsolta a hittel.
Azt hirdette, hinni kell abban, hogy jóra fordul minden, az életünk, a jövőnk. S amikor arra hivatkoztunk, hogy a megfogyatkozott remény már csak foszlányokban tör át a felhőkkel borított égen, akkor arról szólt az istentisztelet, hogy "nagypéntek nélkül nincs húsvét - szenvedés és halál nélkül nincs feltámadás!" Elvesztett hittel, reménytelenül vettük tudomásul a megváltoztathatatlant. S néha mégiscsak pislákolt némi reménysugár, újra és újra erőre kapott a hit, a bizakodás, melyet az a hadifogoly lelkész táplált bennünk, aki ugyanolyan reménytelen volt, mint mi, de neki volt Istentől kapott ereje.
Egy év elteltével már csak az istentiszteleteken elhangzott, felcsendülő énekünkből meríthettünk biztatást. Ez az ének, amely erőt adott, amely erősített a hitünkben: Egyedüli remény, ó Isten, csak te vagy... (276. ének)
Vásárhelyi József - Vác
HH 1994/6.
Karácsonyi levelek
3 tábori lap - 3 karácsony.
1946.
Tavaly karácsonykor született kis versemet fogadjátok oly szeretettel, amint azt küldöm Nektek.
Havas határok messze távlatából
Könnyes szemek bús fátyolán keresztül
Régmúlt karácsonyok emléke rezdül,
S fény hull rám rég száraz karácsonyfákról.
Karácsony jött megint, mert jár az óra,
...és otthon kis gyertyát is gyújtanak ma...
de üres a fa, semmi sincs alatta,
s kishúgom könnye titkon hull a hóra.
Idegen földön de fáj a Karácsony...
Keserű kínban jajdul fel a lélek...
Idézünk régi, édes kis meséket,
És oly' szép a karácsonyi álom.
...Havas határok messze távlatából
könnyes szemek bús fátyolán keresztül
anyámék arca fájdalmasan rezdül,
s a várt csodák oly messze, messze távol...
Millió csókkal, Pityu:
1947.
Drága, jó Szüleim! Édes kis és nagy Mókusok!
Karácsony van, szomorú karácsony. Nem szeretnék fájdalmat okozni Nektek, nem kesergek, de engedjétek meg, hogy magányos, fájó karácsonyi lelkem telítettségéből kiengedjek valamit. Eszembe jutnak régi karácsonyok, eszembe jut minden a múltból, és ahogy most itt, a klubban, vattakabátban régóta őrzött kis lapomat igyekszem nyugodtan megírni, eszembe jut a mostani karácsony. A Ti karácsonyotok és az én karácsonyom.
Ha már itt kell lennem - s ahogy tegnap esti beszédemben mondtam: "Fáj minden karácsony, amelyet az otthontól távol kell tölteni" -, összetett kézzel kérem a pici Jézust, Nektek adjon boldog és szép, minden lelki és testi jóval bővelkedő, éjféli misés, gyönyörű karácsonyt.
A kis Jézus idekint is itt van velem, elhozta hozzám a Ti mosolyotokat, a Ti könnyeiteket, elhozta kezetek-nyújtotta kis gyertyácskák fényét, elhozta a három éve nem hallott harangszót, elhozta Szereteteteket. Megkérem Őt, vigye el az enyémet is Hozzátok, és millió csókomat.
Pityu.
1948.
Drága jó Otthoniak!
Oly közel vannak a karácsonyi ünnepek, hogy üdvözletem, amelyet ajándékként szeretnék Nektek hazaküldeni, el sem jut talán addig Hozzátok. Fogadjátok el köszöntésemet, amely természetesen Apuéktól kezdve a kis Palikáig mindnyájatoknak szól. Nem hittem, hogy az ötödik karácsonyéjszakát is távol kell töltenem, de ha így lett, így fogadom el. Karácsonyi ajándékul én azt kérem tőletek, írjatok nekem sokat, ne szűkszavúan és nem neheztelve rám, s Gyurka Péterrel feltétlenül tartsátok a kapcsolatot, az én nevemben. Ezt kérem Tőletek. Hogy az ötödik karácsonyt is nélkülem töltitek el, emiatt ne nehezteljetek rám, és ne sírjatok.
Millió csókkal, Pityu.
HH 1996/6.
Mostoha-boldog karácsony
December 24-e volt. Délután fél négykor munkához sorakozóra kongattak. Mi nem mozdultunk. Egy idő múlva dühöngve rohant be az őrmester, és erőszakkal kezdett bennünket kituszkolni a szobából. Akiket az egyik helyiségből sikerült kiterelni, azok átmentek a másikba, vagy a folyosón maradtak, de nem mozdultak. Tudtuk, hogy az őrök fegyverrel nem jöhetnek be a lágerbe. Ebben a macska-egér harcban mi győztünk, bent maradtunk, nem mentünk sehova.
Végül jött Bakonyi őrnagy, Csajkovics Károly hadnagy, a tolmács és Szemlaki Rezső zászlós, akiket az őrmester nyomban odahívott, majd ordítozás után egyszerűen elvitte őket a láger betonból épített fogdájába.
Közben beesteledett. Nem voltunk karácsonyi hangulatban. Némi tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy én mint tolmács és még két bajtársam küldöttségként felkeressük a parancsnokot. Így is tettünk. (A németek minden tevékenységünket érdeklődő figyelemmel kísérték!) A napostiszt megkérdezte, mit akarunk a parancsnoktól. Azt válaszoltuk, hogy majd neki mondjuk meg.
Nem tetszett neki, nem is engedett hozzá, sőt megfenyegetett minket. Erre azt válaszoltam: nemcsak három ember nem akar dolgozni, hanem még vagyunk 37-en. Tehát vagy kiengedik őket, vagy minket is csukjanak be! Intézkedésüket nem vonták vissza. Nem volt más választásunk, visszakotródtunk szállásunkra. Annyit azonban megtettünk, hogy meleg holmijainkat odaadtuk bezárt bajtársainknak. Az őr félrenézett, hogy ne lássa, mit csinálunk.
Ekkor már a Szenteste békéje szállt ránk és közénk. Megtettük, amit tehettünk. Az otthoniakat emlegettük, szeretteinkre gondoltunk, de mindezt mérhetetlen távolban éreztük! Késő este volt már, de még jóval éjfél előtt. Egyszer csak váratlanul kinyílt az ajtó, és belépett a fogdába zárt három bajtársunk. Elmondták, hogy a parancsnok hívatta őket, és a következőket közölte: ünnepeljenek békében, pihenjék ki magukat, a továbbiakat majd később megbeszéljük.
A kilátástalanságból így alakult ki életünk egyik legreménytelenebb napján boldog, a mostoha körülmények között is talán legboldogabb estéje - karácsonya.
Sztojalovszky Béla - Sátoraljaújhely
HH 1995/10.
Egy marék magyar föld
Csapataink nyugat felé menekülése az előretörő Vörös Hadsereg elől 1944 végén, 1945 elején kezdődött el. Hamarosan sor került határaink átlépésére is. Katonáink különböző módon búcsúztak a hazától. Az egyik csoport elénekelte a Himnuszt, a másik letérdelt, és imádkozott... Egyöntetűség csak abban mutatkozott, hogy mindenki otthoni szeretteire gondolt, és szorongó szívvel várta a további eseményeket.
Az 52., majd az átszervezés után 21. Légvédelmi Tüzér Pótosztály legénységéhez is megérkezett a felsőbb parancs az ország elhagyására. Az utolsó csallóközi ébresztő 1945. február 24-én volt, ami után megindultunk gyalogosan Szenc felé. Útközben többször is felhangzott az ideillő katonanóta.
Szél viszi messze a fellegeket,
Mögötte lángol az ég...
Nyújtsd ide rózsám a kis kezedet,
Ki tudja, látlak-e még?
Ki tudja ölel-e a két karom,
Ki tudja, csókol-e szám?
Ki tudja mely napon - mely hajnalon
Indul az üteg tovább...
Pozsony felé haladva, az akkori magyar határon hosszút sípolva megállt a feketevonat. Ekkor történt az első váratlan esemény. A katonák egymás után kezdtek leugrálni a vagonokból. Szaladtak a fagyos felszántott földekre, és tíz körmükkel kaparták ki a hó alól a még magyarnak hitt göröngyöket. Majd a zsebkendőbe kötött zsákmánnyal vágtattak vissza kocsijuk felé.
Talán arra gondoltak, hogy védeni fogja őket a veszedelmektől az idegen országban? Vagy esetleges sírjuk 1-1 göröngyének szánták, hogy ne kelljen teljesen idegen földben nyugodniuk? A hazatérésig mindkettőre adódott alkalom... Jó egy évvel később, az eselheidei fogolytáborban Hegyi József sárospataki tanár kollégám, aki különben nem volt könnyen elérzékenyülő ember, egy meghitt estén titokban nekem is megmutatta, hogy a feje alá hajtogatott pokróc alatt - fehér zsebkendőbe kötve - ő is őriz ilyen göröngyöket. Többeknek az ottaniakkal keveredett a magyar föld, de a század nagy része visszahozta a csallóközi magyar göröngyöket.
Szatmári Lajos - Nagykovácsi
HH 1993/2.
Első karácsonyom Ivanovóban
Már jól benne voltunk 1945-ben a télben, közeledett a karácsony. Mindannyian boldogan emlékeztünk vissza gyermekkorunk meghitt, békés karácsonyaira. Nekem már 1942 óta nem volt rendes karácsonyom - katonáskodni kellett. Felültem a vaságyon, az ablakon át néztem a hóvihart, miközben felidéztem gyermekkorom boldog emlékeit, a Jézuska hozta apró kis ajándékokat. Most nem kérnék semmit - gondoltam -, csak még egyszer hazamehetnék a családomhoz!
Karácsony napján délutános voltam a műhelyben. Csak ketten voltunk szolgálatban, az orosz Szása és én. Gondolataim csapongtak, semmihez sem volt kedvem. Némán elmerengve néztem a kályhából kipattanó szikrákat, még a vacsorakenyeremet sem ettem meg. Szásának feltűnt, hogy valami nincs rendben nálam. Meg is kérdezte, miért szomorkodom. Legyintettem, te ezt úgy sem értenéd meg - gondoltam. Mivel még nem tudtam elég jól oroszul, krétával egy fenyőfát rajzoltam a vasajtóra, alá kis hintalovat, kisvonatot, hajas babát, bölcsőt. Társam megértette a lényeget.
Közben bejött a darukezelő lány, Duszja, akinek Szása udvarolt. Suttogásba kezdtek, majd Szása felém fordult:
- Gyula, én a nagymamától tudom, hogy nektek most nagy ünnepetek van. Elintézem, hogy ne kelljen éjfélig itt maradnod, a teljesítményedet majd én beírom... - Ezzel bekísért a lágerbe.
Ahogy beléptem a hálóterembe, nagy meglepetéssel pillantottam meg a feldíszített karácsonyfát. Elszorult a szívem, torkomat sírás szorongatta, és csak álltam, földbe gyökerezett lábbal. A nappali műszakosok állították a fát. Alatta ajándékok, azokon kis cédulák: kitől kinek. Hogy mik voltak ezek? Rézlemezből készített dohányosszelencék, kis kézitáska sátorponyvából, kapcának való rongy, fehér gyolcs zsebkendő, pár szem sült krumpli, egy-egy csipetnyi mahorka, egy egész újságlap a dohányosoknak.
A szép kicsi karácsonyfán esztergaforgács volt a dísz, vattából tépett csomók jelképezték a havat. Konzervdobozokból kivágott kis arany és ezüst csillagok, és parányi kis gyertyák pislákoló fénye világította meg a szép piros almákat, az aranyozott diókat, a szaloncukor szemeket... Igaz, majdnem minden csak fából, drótból, kidobott konzervdobozokból készült, de ezek az apróságok jelképezték a szeretetet, az összetartozás, az örömszerzés, nem utolsósorban a Mindenhatóban való bizakodás valóságát. Néma csend lett úrrá a teremben: mindenki magába mélyedt.
Egyszer csak a tisztek mozgolódni kezdtek, és valahol az emeletes ágak között megszólalt egy kis csengő, majd egy gitár húrjain felcsendült a karácsonyi ének: Csendes éj, szentséges éj... Aztán a Mennyből az angyal..., a Krisztus Urunk áldott születésén... Először csak halkan, majd igazán szívből énekeltünk, egyre hangosabban, és mindannyian körbefogtuk a kis karácsonyfát.
Az énekek elhangzása után előlépett Berzsenyi Lajos tüzérszázados, és rövid beszédet tartott. Méltatta a karácsonyt mint a világ keresztényeinek ünnepét, ismertette Magyarország nehéz helyzetét, a háború pusztításait, megemlékezett a hősi halottakról és az ő tiszteletük fontosságáról. Egyperces néma főhajtás után együtt mondtuk: nyugodjatok békében, ámen!... A megemlékezést a bizakodás szavai követték: eljön még az az idő, amikor megnyílnak a fogolytáborok kapui, eltűnnek a szögesdrótok, mindannyian hazamegyünk... Itt elcsuklott a hangja. Szemét törölgetve, halkan szólt: mondjátok el velem együtt az Úr imádságát... Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... Aztán Sólyom József főhadnagy, földesi református kántor beszélt röviden, majd Lengyel József szakaszvezető szavalata zárta az ünnepséget.
Karácsony, karácsony, gyönyörű karácsony,
Van-e nálad szebb ünnep a világon...
Az ajándékok kiosztásával zárult kis ünnepségünk. Szinte szentségtörés volt a folytatás - fogva tartóink programja: a létszámellenőrzés. Újra csak foglyok lettünk, és kezdődött a számolás: raz, dva, tri, csitiri...
Kereskényi Gyula - Mátraderecske
HH 1997/6.
Karácsonyi "lakoma"
Közeledett 1946 karácsonya. Táborunk az Ural folyón túl, már ázsiai területen volt. Egy napon, munkahelyünk környékén kissé elkóboroltunk, és a közelben egy nagy vadrózsabokros rétre bukkantunk. A bokrokon bogyók, még nagyobb szeműek, mint odahaza nálunk. Amennyit csak bírtunk, leszedtünk azzal, hogy karácsonyra lekvárt főzünk belőle magunknak. Másnap ismét elmentünk hárman. Zsákot is vittünk magunkkal, és 20-25 kilónyit sikerült leszednünk. Nagyon örültünk zsákmányunknak.
Nacsalnyikunk, aki igen barátságos ember volt, amikor megtudta az esetet, felajánlotta, hogy a felesége megfőzi nekünk a lekvárt... Megköszöntük, de nem fogadtuk el. Másnap feladatul kaptuk, hogy neki is szedjünk hecsedlit. Mindketten megfőztük a magunk porcióját. Mi az orosz raktárostól cukrot is kaptunk édesítésre, cserébe a lekvárért. Úgy látszik főztünk ízlett neki, mert egy liter vodkát is adott érte. Szerencsénk továbbra is elkísért bennünket, mert a lekvár és a vodka mellé hús is jutott. Egy orosz főhadnagy arra kért bennünket, segítsünk neki levágni egy kiselejtezett tehenet. Először huzakodtunk elvállalni a munkát, de miután jutalmul 5 kiló húst ígért, elfogadtuk az ajánlatot.
A karácsonyi ünnepeken nekiestünk az összegyűjtött ennivalónak: ettünk, ami belénk fért, talán még jóval többet is. Úgy elrontottuk a gyomrunkat, hogy három napig dolgozni sem tudtunk. De azért megvolt a karácsonyi "lakoma".
Fodor János - Siófok
HH 1997/6.
Fekete karácsony
Ahogy mi, hadifoglyok mondtuk: a Zima Pan - a Tél Úr - 1945. december 24-én szelíden viselkedett a sztálingrádi körzetben. A múlt évi 40 fokon felüli csikorgó hidegnek és a hóviharnak nyoma sem volt a Barikád-lágerben.
Napokkal előbb készültünk a Szenteste megtartására. A vallás gyakorlása, a hazafias megemlékezés tiltva volt, de a karácsony megünneplését fogva tartóink hallgatólagosan tudomásul vették. Maga a hadifogolytábor parancsnoka, a német Franz őrmester járt elöl jó példával az ünnepség megszervezésében, amelyhez a 3 német zászlóaljparancsnok, a századparancsnokok és a felekezeti papok segítségét vette igénybe.
A táborban egy magyar zászlóalj volt, amelyben az előző nyáron századparancsnoki megbízást kaptam. Még az egyetemen Nagy Iván professzor úrnál 6 szemeszteren keresztül hallgattam az orosz nyelvet, így azt döcögve, a németet viszont - mint fakultásom németországi ösztöndíjasa - folyékonyan beszéltem. Mind az orosz, mind a német vezetőkkel jól megértettem magam. 180 fős barakkunkban elkülönített piciny kuckóban voltunk elszállásolva - Teleki Sándor főhadnaggyal - mi, ketten századparancsnokok.
Az "antifa" (antifasiszta klub) vezetője, Balog Tibor még december elején tapintatosan figyelmeztetett, hogy mi, magyarok ne ünnepeljük meg a karácsonyt, mivel az ősszel táborunkba érkezett magyar származású szovjet komiszszár, Német Sándor politikai százados nem veszi jó néven. Én ezt elengedtem a fülem mellett, és barakk-társaimmal készültem az ünneplésre.
Vékony vacsoránk után mindannyian felálltunk, elimádkoztuk a Miatyánkot, elénekeltünk a Mennyből az angyal kezdetű dalt. A homályosan világított barakk csendjében éppen az ünnepi megemlékezésbe kezdtem, amikor az antifa vezetője lépett be, és halkan szólt, hogy Teleki főhadnaggyal együtt vár minket sürgősen Német Sándor polgártárs. Az ugyancsak megdöbbent bajtársak között kivonultunk a barakkból, szótlanul mentünk a komisszár irodájába.
A polgártárs udvariasan fogadott, maga elé ültetett minket, és tüstént a témára tért. Rosszallását fejezte ki, hogy mi, magyarok a "karácsonyozással" utánozzuk a fasiszta németeket. Ama kívánságát közölte velem, hogy egyszer s mindenkorra szüntessem be a klerikális és soviniszta megemlékezéseket, mert a kommunista világrendben ilyen csökevényeknek nincs helye. Tájékoztatták őt arról, hogy március 15-én és augusztus 20-án fogolytársaimnak a letűnt úri világ történelmét hirdettem, ez pedig ellenkezik a magyar kommunista párt ideológiájával.
Aztán istenhitemet bírálta, és kioktatott.
- Jézus - mondotta - nem valami istenségnek, hanem egy ácsnak volt a fia. Az emberek egyenlőségét tanította, ami őt népszerűvé tette. Életét és beszédeit követői kiszínezték, koronként a szimpatizáns írástudók továbbköltötték... Maga, tanult létére, imádja az Istent, a semmit. Találkozott vele valaha is? - És hosszasan folytatta. - A maga istene a nem létező Mennyországban uralkodik a szép lelkekkel. De látja, a szovjet birodalomban van, itt munkásemberek élnek. Sztálin van, vele lehet beszélni. Tőle lehet kenyeret kérni. És ő ad is a népének.
Ilyen értelemben folyt a közel kétórás térítésem. Miután a szerencsétlen polgártárs kiürítette tudományát, berekedt. - Amiről itt felvilágosítottam magukat - fordult felém búcsúzáskor -, azt maga jól gondolja meg.
És én nagyon meggondoltam.
A bajtársak örömmel, együttérzéssel fogadtak bennünket, amikor visszatértünk a barakkba, már azt hitték, zárkába kerültünk. Teleki Sándor, volt idősebb fehérvári ciszterci diáktársammal - akire a tanú szerepét osztotta a komisszár - szobácskánkban röviden átbeszéltük a történteket. Majd meggyújtottam a karácsonyi kis gyertyát, és együtt, az örvendetes olvasó titkaival, elimádkoztuk a rózsafüzért.
HH 1994/10.
"Írj nekünk egy karácsonyi verset..."
Nyomorúságos, mostoha körülmények között éltünk több ezren, köztük mi, néhány száz magyar az oroszországi Karl Marx lágerben, ahol a foglyok többsége német volt. Csak a legminimálisabb életfeltételek voltak meg, minden kulturális lehetőség nélkül. Számomra nagyon hiányzott az is, hogy a szinte gyermekkorom óta bennem lévő írogató, versírogató vágyaimat kielégíthessem.
Így jött el az első tél, zimankóval, hóval, faggyal. Közelgett a karácsony. Az egész napos nehéz fizikai munka után meglehetősen csüggedten üldögéltünk a barakkban és az otthonról beszélgettünk, amikor váratlan "vendégeim" érkeztek. Két magyar tiszt: Jerzsabek és Bakó hadnagy.
- Úgy hallottuk, kispap vagy... - kezdték, de én, mondtam, csak novícius voltam a piaristáknál. Szó esett otthonról, a versírásról, amiről szintén hallottak... - Írj nekünk egy karácsonyi verset - kért. - Nincs se papírom, se ceruzám... - szabadkoztam. Parányi notesz kerül elő, alig volt már néhány lapja. Jerzsabek hadnagy, hadifogolytársam letépett egy lapot. - Nekem is csak ennyi van... - és egy picinyke ceruzával együtt átnyújtotta. A ceruzát csak "kölcsön". Mert néhány magyar tiszt karácsony estéjén "betlehemjárást" akar a magyar körletekben. Ehhez kell a versem.
Szemem könnybe lábadt. A szívem nehéz, a sorsunk fájdalmas, egy pillanatra mégis valami különös békesség, meghatottság tör rám. Vendégeim elmentek, a vers szinte mintegy sugallatra született meg, nem is kellett javítanom, egyenesen a parányi papírlapra írtam.
Havas határok messzi távolából
könnyes szemek bús fátyolán keresztül...
anyámék arca fájdalmasan rezdül,
s a várt csodák - oly messze, messze távol...
Négy szakasz született. És bennem boldogság és szomorúság volt. A betlehemezés a Szentestén lezajlott. Elhangzott az én kis versem is minden körletben. Az emberek könnyes szemmel hallgatták - és énekeltük együtt a karácsonyi énekeket.
Ezerkilencszáznegyvenöt karácsonya volt...
HH 1994/10.
Felmentés, krumplisütés, védekezés
A kurszki táborban a kényszer többször arra kényszerített bennünket, hogy tisztátalan eszközökhöz nyúljunk. Észrevettem, hogy az orvos egy kis papírfecnire írja fel, ha valakinek felmentést ad a munka alól. Többször sikerült bent maradnom a lágerben úgy, hogy magam írtam meg az igazoló papírt, aláhamisítva az orvos szignóját. Ez azért sikerülhetett, mert a motozások alkalmával sohasem találták meg nálam kis darab ceruzámat...
Egyik munkahelyen farönköket kellett vállon a lágerbe cipelni. Igen nehéz munka volt, mégis szívesen vállaltuk, mert egy kis pótlólagos ennivalóhoz mindig hozzájutottunk. Legtöbbször krumplival töltöttük meg zsebeinket, amit aztán még a munkahelyen sütöttük meg drótra fűzve, leengedve a vasúti őrház kéményébe, vagy más módon...
Nyár közepe táján kolhozba kerültem: gyomlálás és szénabegyűjtés volt a feladatunk. A gyomlálásnál a cipőnket kint kellett hagyni a föld szélén. Mire visszaértünk, valakinek mindig hiányzott a lábbelije. Másikat nem adtak, így valakinek egy ideig mezítláb kellett járnia. Miután a gyomlálást mezítláb kellett végeznünk, a lábbeliket derekunkra kötve vittük magunkkal.
HH 1996/5.
Szökés, sztrájk
A nyikolajevi központi táborból hajógyárba jártam dolgozni. Onnan egyik munkatársunk - ötgyermekes családapa - megszökött. Elfogták, a helyszínen agyonlőtték, és a földön húzva hozták be a lágerbe...
Egy alkalommal szerszámért és anyagért indultam a raktárba. Az őr felszólítás nélkül rám tüzelt. Nem talált el, mert visszaugrottam az épület mögé. Visszamentem társaimhoz, elmondtam a velem történteket, és munkamegtagadást javasoltam. Őrzőink azért haragudtak rám, mert a fenti szökés megtorlásának módja ellen tiltakoztam.
Társaim elfogadták a sztrájkjavaslatot: egész nap nem dolgoztunk. A parancsnokság hajlandó volt velünk tárgyalni, és megígérték az őrség embertelen bánásmódjának enyhítését.
Elek Gyula - Budapest
HH 1996/5.
Levél a Vöröskeresztnek
Hosszúperesztegi fogságba esésem után Focsanin át a talcini (szovjet) fogolytáborba kerültem 1945 nyarán.
A tiszti csoport tagjai közül - a törzstisztek kivételével - mindenkinek dolgoznia kellett. Én egy fakitermelő táborba kerültem. A kiszabott normát eleinte teljesítettük. Az időjárás is kedvező volt, és fizikai erőnkből is futotta. Később kondíciónk romlása és a gyakori 30 fokos hideg következtében csökkent teljesítményünk. Ezt munkavezetőink nem nézték jó szemmel, sőt, az is előfordult, hogy a lágerbe érkezésünk után visszazavartak bennünket a norma teljesítésére. Közben beköszöntött a kemény tél, többen megbetegedtek közülünk, helyzetünk egyre elviselhetetlenebbé vált. Megelégelve az embertelen bánásmódot, tiltakozásul megtagadtuk a munkát.
A parancsnokság első lépése az volt, hogy az egész brigádot áthelyezték egy lettországi kikötővárosba, Ventspilsbe. Itt sem vettük fel a munkát. Következett a fogda, zokszó nélkül mindenki vállalta. A kikötőbe való áthelyezésünk bizonyos fokig kedvező helyzetet teremtett számunkra: elősegítette a külvilággal való érintkezést. Ezt használtuk ki arra, hogy feljelentést küldjünk a Nemzetközi Vöröskereszt jelen lévő szervezete részére. Lépésünk eredményesnek bizonyult: mentesítettek bennünket a munkavégzés alól, lecserélték rongyos ruháinkat, emberibbé vált a velünk szembeni bánásmód, megkaptuk az otthoni leveleket stb.
Megszabadulva a kényszermunkától, a táborban megindult a szellemi tevékenység. Nyelveket lehetett tanulni, közgazdász-, mezőgazdasági és humántanfolyamokat szerveztünk. Szellemileg felfrissültünk, és a jobb ellátás következtében lassan visszanyertük régi formánkat. Kedvünk támadt fa, alumínium, plexi emléktárgyak készítésére is.
A gyorsabban pergő idő végül meghozta hazatérésünk napját: 1947 júniusában megérkeztünk Debrecenbe.
Kápolnási Béla - Budapest
HH 1995/1.
A tisztek nem kötelesek dolgozni
Elkeseredettségünkben arra a végső elhatározásra jutottunk - elsősorban dr. Kupa Mihály pesti ügyvédnek köszönhetően -, hogy megtagadjuk a munkát! Dr. Kupa memorandumot fogalmazott meg, amelyben a nemzetközi jog rendelkezésére hivatkozva leszögezte, hogy a tisztek hadifogságban nem kötelesek munkát végezni.
Este hárman elvitték a memorandumot a láger parancsnokának. Ámuldozva vakmerőségünkön, kijelentette: ő nem tud arról, amire mi hivatkozunk, de ez különben sem vonatkozhat ránk. A kérdésben nem dönt, felterjeszti feletteseinek... Másnap reggel, nem kis izgalommal és félelemmel, de minden eshetőségre elszántan, megtagadtuk a munkát. Futótűzként terjedt a hír a lágerben. A parancsnok először beosztott tisztjeit küldte hozzánk, majd látva az eredménytelenséget, személyesen is megjelent. A felsőbb szervek válaszának megérkezéséig akart munkára bírni bennünket. Mi hajthatatlanok maradtunk.
Makacsságunk meggyorsította beadványunk útját. Este felé meg is érkezett egy magas rangú tisztekből álló bizottság. Bejelentették, elvisznek bennünket ebből a táborból. Még aznap bevagoníroztak. Az utazás alatt vizet nem kaptunk, csak a szokásos csemegét - egy-egy büdös, sós füstölt halat. Egy napi utazás után érkeztünk meg új állomáshelyünkre, Ljudinovóba. Előre megállapodtunk abban, hogy csak a lágerben végzünk munkát, a kapun túlra nem megyünk. Miután a parancsnokság több kísérlete sikertelen maradt, beletörődtek, hogy nem dolgozunk. Élelmezésünket azonban egyre vékonyabbra fogták, erre megtagadtuk az étel átvételét. Még aznap este jött a parancsnok, megígérte panaszunk orvoslását, és a vacsora felvételére kért bennünket.
Ekkor győződtem meg e különös tiltakozási mód hatásosságáról.
HH 1994/9.
Munkamegtagadás
Amikor 1947. június 6-án a munkából a lágerbe értünk, megtudtuk, hogy a betegeket elvitték a gyűjtőhelyre, ahonnan hazamennek. A hírnek örültünk, ugyanakkor nagyon lesújtott bennünket. Úgy gondoltuk, hogy amíg dolgozni tudunk, ezek nem engednek haza. A magyar részleg minden tagja tiltakozásul egyetértett a munkamegtagadással, bár tudtuk, hogy itt a sztrájk nagyobb bűn, mint az emberölés.
Június 9-én, hétfőn reggel mi, magyarok nem mentünk ki a sorakozóhelyre. Az ügyeletes tiszt meglepetten kérdezte: miért nem megyünk dolgozni?... - Mert mi haza akarunk menni! - volt rá a válasz. Látva elszántságunkat, telefonált a körzetparancsnokságra. Hamarosan megérkezett a parancsnok több tiszt kíséretében, és felszólított bennünket a munkafelvételre. Válaszunk ismét: - Haza akarunk menni!... - Majd mentek Szibériába! - így a parancsnok... - Mi már voltunk ott is - hangzott válaszunk. Visszavonultak tanácskozni, majd vezetőinket fogdába zárták, bennünket meg igyekeztek egyenként rábeszélni a munkára. Végül 180 magyar közül csak 20-an maradtunk, akik nem adtuk be a derekunkat. Mi is fogdába kerültünk. Három-négy óra múlva jött a napostiszt, felszólított a fogda elhagyására. Ám csak akkor hagytuk el a fogdát, amikor megígérték, hogy senkinek sem lesz bántódása. Megígérték. Ennek ellenére éjjel elvitték brigádvezetőnket, Neumann Béla volt munkaszolgálatost (Budapest) és egy Pusztai nevű (Budapest) birkózót. Nekünk azt mondták, hogy 25 év büntetést kaptak. Hogy igaz volt-e, sohasem tudtuk meg.
Mórocza Gyula - Alsóörs
HH 1994/9.
Keserves állapotok
Elérkezett a második őszünk Oroszországban. Siralmas állapotba kerültünk, amit fokozott a reménytelenség. Volt, aki egyáltalán nem beszélt, nem válaszolt, ha kérdeztük is. Sokan búskomorságba estek. Egyesek odáig jutottak, hogy elvették a másik kenyerét, és amikor az visszavette tőlük, elkezdtek hosszan, keservesen sírni. Elgyötört állattá váltunk.
HH 1994/9.
A kaukázusi hajnal csodái
A csúnya mellett a szépet, a kellemetlenség mellett a kellemeset is észre kell vennünk. Javítja közérzetünket. Grúziában egy útjavító brigáddal kerültem a Krám völgyébe. Elfáradva a munkában, a Tiflisz felé vezető út mentén üldögéltem a sziklafal mellett. Közelemben egy patak csörgedezett. Az eget néztem, számoltam a keselyűket, melyek a szemben lévő fennsíkra zuhanórepülésben szálltak le valami dögre. Majd egy kis madárkát figyeltem, a vízből ugrott ki a sziklára. Kicsit megrázta szárnyait, ugrált a sziklán, és ismét beleugrott a vízbe. Na, ez öngyilkos lett - gondoltam. De nem, rövid idő után újra felszínre jött, kicsit ugrált, és folytatta a mutatványt. Már idehaza Polgár tanár úrtól tudtam meg: ez a madár a vízirigó, amelyik a patakfenéken élő rovarokra vadászik.
Tavasz felé készülődtünk elszállításunkra, nem mondták meg hova. Végül is utunk félelmetesen szép volt. Eleinte a Krám szurdok, majd Grúzia fő folyója, a Kura völgyében haladtunk. Néhol fantasztikusan érdekes, fecskefészekszerűen épült házakból álló falut láttunk, másutt egyedül álló sziklabérc tetején kicsi várakban gyönyörködtünk.
A tifliszi táborba érkezve, a számlálások idején a hajnali látványokban gyönyörködhettünk. Ahogy lassan kelt fel a nap, északnyugaton roppant magasságban megjelent egy rózsaszínű S betű az égen, a Kasbek 6000 méteres csúcsa, amit keletről megvilágított a nap. Lassan az egész csúcs láthatóvá vált, mintha tejtengeren úszott volna. Ahogy emelkedett a nap, kibontakozott a párából az alacsonyabban húzódó kaukázusi csúcsok hosszú sora, majd ahogy a pára oszlott, távolabb az Elbrusz. A látvánnyal nem lehetett betelni. Hajnalonként szinte vallásos áhítattal néztük végig, mint egy szertartást, amelyet a természet celebrált...
Darányi Dénes - Kiskunhalas
HH 1996/6.
Csellel sikerült hamarabb hazatérnem
A sahti (Donyec-medence) táborban sokan meghaltak, különösen tavasszal. Ilyenkor 2-3 barakkot összevontak. A háborúnak már régen vége volt, de a hazatérésről szó sem esett. Miután én minél előbb haza akartam kerülni, valamilyen trükköt kellett kieszelnem. Egy korábbi baleset miatt nagy forradás volt a bal karomon. Egy kanállal jól megütöttem a könyökömet, amitől a karom is megdagadt. Az orvosi vizsgálaton azt hazudtam, hogy korábban csonttébécém volt, amit a forradás is bizonyít, valószínűleg most ismét kiújult. Mivel az egészségügyiek nagyon féltek a tébécétől, rögtön elszállítottak a cserkeszi hadifogolykórházba. Ott töltöttem 1946-47 telét német, néhány magyar és román beteg között.
Itt sokkal jobb ellátást kaptunk, mint a táborban, és a hízás veszélye "fenyegetett". Márpedig akkor nincs hazamenetel - gondoltam. Ezért ételadagomat mással megosztottam, rászoktam a dohányzásra, hogy ne legyen étvágyam. Így sikerült leromlott fizikai állapotomat fenntartani, azaz nem meggyógyulni. Néhány hónapi kezelés után lemondtak rólam, és egy Uralból jövő szerelvényre osztottak be. Így kerültem haza hamarabb.
Erdődi András - Budapest
HH 1995/1.