A 2. magyar hadsereg krónikája

Csak füst és dübörgés az urivi határon

"Számolni kell azzal. hogy az ellenség a Sztálingrád körüli támadó hadműveleteivel kapcsolatban más arcvonalrészeken is támadásokat fog megindítani" - a 2. hadsereg-parancsnokság ezen benyomásai 1942. november 26-i keltezésűek. Ettől az időponttól számoltak azzal, hogy a magyar arcvonal békés helyzete már csak időleges lehet, s e cérnavékony vonal hamarosan egy bizonytalan kimenetelű erőpróbára kényszerül.

A hadsereg kiszolgáltatott és a kezdeti harcokban leromlott állapota ellenére a hadsereg-parancsnokság - bízva valamifajta megerősítésben, segítségben - szinte a bekövetkezett összeomlás pillanatáig nem gondolt a teljes kudarcra. A szomszédos olasz 8. hadseregnél történt december 17-i áttörés után azonban egyre határozottabban sürgette felettes parancsnokságánál, hogy az általa kért fegyverzet és német csapaterősítés idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára.

A magyar segélykérésekre is reagálva, a német hadvezetés 1943. január 2-án Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt egy hadtestnyi köteléket alakított ki a 2. hadsereg védelmi vonala mögött. Feladatát abban határozták meg, hogy úgy csoportosuljon, hogy a hadi helyzet kifejlődése után az áttört erőkkel szemben támadni tudjon. A hadtest alakulatai 50-100 km-rel a Don mögött helyezkedtek el, ennélfogva az arcvonal áttörését követő azonnali beavatkozásuk szóba sem jöhetett. A 2. hadsereg-parancsnokságon ekkor még nem tudhatták, hogy a felettes német hadseregcsoport légvonalban körülbelül 700 km-es szakaszán ez az egyetlen - ki nem nevezett - tartalék erő. De azt sejthették, hogy ezen, a 2. hadsereg hadműveleti területére került hadtesttel a hadsereg legválságosabb helyzetében sem Jány vezérezredes, sem közvetlen elöljárója, von Weichs vezérezredes sem rendelkezett szabadon.

A számottevő páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkező, s vontatóeszköz hiányában mozgásképtelen tüzérségű 2. hadsereg nem tudott sokáig ellenállni a támadás súlypontjain túlerőt képező szovjet csapatok offenzívájának.

A magyar arcvonal első áttörése 1943. január 12-én, az urivi dombháton következett be. A 7. könnyű hadosztály arcvonalán 6-10 km-es előrenyomulást eredményezett a támadóknak. A 2. hadsereg-parancsnokság, de legfőképpen német felettes parancsnoksága ekkor még nem tartotta kritikusnak és visszafordíthatatlannak a helyzetet.

Egyenlőtlen harc

Január 13-án - az ellentámadás kudarca és a szovjet főtámadás kibontakozása következtében - válságosra fordult a kezdeti harcok által érintett magyar csapatok sorsa. A 7. könnyű hadosztály csapatai többszöri bekerítettségükből kitörve vonultak vissza nyugati irányba. A fokozatosan mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés miatt a szomszédos 20. könnyű hadosztály déli szárnya teljesen nyitottá vált. A hadosztály 14. gyalogezrede ugyan még tartotta Sztorozsevojét, de 23. gyalogezredét a községtől délre teljesen körülzárták. A balassagyarmati 23/d. zászlóalj csak a tizenharmadik szovjet tömegtámadás után vágta ki magár a bekerítésből. Az átkarolás veszélye fenyegette a 7. könnyű hadosztály jobb szomszédját, a 13. könnyű hadosztályt is, mivel a főtámadást végrehajtó szovjet csapatok leginkább déli irányba kanyarodtak el. A magyar hadsereg parancsnokság ekkor már sürgette a Cramer hadtest bevetését. A sürgetés január 13-án délután részleges eredményre vezetett. A németek 168. gyaloghadosztályát a magyar hadsereg-parancsnokság rendelkezésére bocsátották, s a szovjet bekanyarodással szemben, Osztrogozsszkhoz kellett felvonulnia.

A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és nagy kiterjedése folytán 1943. január 14-én végérvényesen kettészakadt. Az urivi térségtől északra védekező III. hadtestbeli alakulatokkal egyre inkább megszűnt a kapcsolattartás. Ekkor egy újabb, erős szovjet támadás érte az urivi Don-kanyartól délre fekvő arcvonalrészt.

A szovjet csapatok megindították offenzívájukat Scsucsje körzetében is, s ugyanez bekövetkezett a Don menti megmaradt olasz arcvonalon. A Scsucsjénál védekező 12. könnyű hadosztály védelme még január 14-én kora délután összeomlott, estére pedig már a jobb szomszéd 19. könnyű hadosztály szabadon maradt oldalát is veszélyeztették a harckocsikkal támogatott szovjet erők.

Az ellenség két sikeres áttörése és az azt követő átkaroló hadmozdulatai következtében az említett urivi és sesucsjei betörés közé eső doni arcvonalrész, a 10. és 13. könnyű hadosztály vonalának védelme kritikussá vált.

1943. január 14-én késő délután a hadsereg-parancsnokság ígéretet kapott, hogy a Cramer hadtest be nem vetett alakulataival támadni fog az egyre súlyosbodó helyzet javítása érdekében. A január 16-ára tervezett ellenlökés ugyan megindult, de csekély eredményt ért el.

Jányt cserbenhagyták

A IV. hadtest 13. és 10. könnyű hadosztályai Osztrogozsszkba vonultak vissza, hogy ott a német 168. gyaloghadosztállyal a hadsereg-parancsnokság intézkedése szerint védelmi állást foglaljanak el. A fentnevezett városban kitartó magyar és német csapatok január 16-tól négy napon át vívták egyenlőtlen harcukat a szovjet erők fojtogató körülzárásában.

Január 16-án a szovjet harckocsi-hadtestek jelentős sikereket értek el a 2. hadseregtől délre Rosszos városának szovjet kézre kerülése átkarolással fenyegette a Don menti állásaiban még kitartó olasz Alpini hadtestet és a tőle északra elhelyezkedő magyar VII. hadtest 23. és 19. könnyű hadosztályát.

Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok előbb kéréssel, majd ultimátummal fordult Sodenstern gyalogsági tábornokhoz, a B hadseregcsoport vezérkari főnökéhez, hogy próbálja meg kieszközölni Hitlernél az engedélyt a két, VII. hadtestbeli alakulat visszavonására: Január 16-án este is az volt a válasz, hogy "A 23. és 19. könnyű hadosztály állásait a Führer döntése szerint minden körülmények között az utolsó emberig tartani kell." Witzleben vezérőrnagy, a 2. hadsereg-parancsnoksághoz beosztott német összekötő törzs parancsnoka, s még páran az elérhető német tábornokok közül azt javasolták, hogy a felsőbb parancsot mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni. Ezek után Jány január 17-én hajnalban elrendelte a VII. hadtest visszavonását a Dontól.

Az első véráldozat

A végsőkig való kitartást két parancs, illetve utasítás is előírta Jány vezérezredes számára: Hitler parancsa az 1942/43. év téli védelmének végrehajtására, valamint a Honvéd Vezérkar főnökének utasítása, melyet 1942. december 27-én kaptak kézhez a 2. hadsereg-parancsnokságon. Ezek eleve megszabták tevékenységének határait. Sem Horthy kormányzótól, sem Szombathelyi Ferenc vezérezredestől, a Honvéd Vezérkar főnökétől nem kapott eligazítást, mely a bekövetkezett helyzetben egyfajta támpontot jelenthetett volna számára, nevezetesen mi számít a német hadműveleti alárendeltség végső határának, melyen túl, mint a magyar hadsereg parancsnokának önállóan kell döntenie. Nem kapott kellő biztosítékot arra nézve, hogy a hátország, ítéleteiben megbízva feltétlenül támogatja. Egyszerűen cserbenhagyták. Egy, a felettesei parancsainak feltétel nélkül engedelmeskedő katonától, mint amilyen Jány vezérezredes volt, nem várhatta el senki, hogy "politikus" is legyen.

A későn elrendelt visszavonulási parancsnak az lett a következménye, hogy a hátrairányított alakulatokat több ízben érte támadás. Az 1. páncélos hadosztály és a német 26. gyaloghadosztály sikeres elhárító harcai azonban lehetővé tették, hogy a részben rendezetlenül visszavonuló csapatok hátrajussanak nyugati irányba.

1943. január 24-én a 2. hadsereg maradványai kiváltak az arcvonalból, a január 15-én elszakított, és a német 2. hadsereg alárendeltségébe került III. hadtestre azonban még súlyos harcok vártak. Stomm Marcel vezérőrnagy hadtestének 17/III. zászlóalja január 27-én hajnalban hagyta ott doni állásait. A magyar hadsereg-parancsnokság január végén már nem számolt a hadtest megmenekülésével. Tíz-tizenegyezer fős csoportjának - a Sztarij Oszkol felé áttörő német seregtesteket követve - azonban sikerült kijutnia a szovjet csapatok gyűrűjéből.

A 2. hadseregnek az 1943. januári védelmi és utóvédharcokban betöltött szerepéről - még fennállása alatt - általában csak negatív értékelések születtek. Mind német részről, mind a magyar hadsereg-parancsnokság részéről a csapatok szervezetlen hátraözönlését és az ellenállás hiányát emelték ki. A 2. hadsereg parancsnoksága úgy értékelt, hogy már 1943. január 15-e után nem volt összképe az arcvonal két szovjet áttörése következtében több részre szigetelődött seregtestjeiről.

Úgy érzem, indokolatlanul érte bírálat a magyar csapatok helytállását. A 2. hadsereg vagy 200 ezer katonája doni állásaiban, a dermesztő, mínusz 30-35 fokos hidegben napokig vívta katonailag elképesztően egyenlőtlen küzdelmét. Mikor védőállásaikból kivetették - védtelenül, tüzérségétől megfosztva - , még két hétig, folytatta súlyos utóvédharcát.

Egyes helységek, támpontok nem várt tartása, s a Cramer-hadtest részeinek - leginkább a magyar 1. páncélos-hadosztálynak - harcai megakadályozták a szovjet csapatokat abban; hogy stratégiai elképzelésüket teljes mértékben megvalósítsák.

A 2. hadsereg egyéves keleti hadszíntéri tevékenységének tragédiába torkollása, hozzávetőleg százhúszezer honvédjének és munkaszolgálatosának elvesztése súlyos csapást jelentett a nemzetnek. A háborúba kényszerült országot, az első komolyabb véráldozat érte.

Szabó Péter hadtörténész

Magyar Nemzet, 1993. január 11.