Előszó

A magyar történelmünk legsúlyosabb tévedése következtében a németek oldalán beléptünk a II. Világháborúba. 1942 nyarán a német hadsereg döntő csapást akart mérni a Vörös Hadseregre. Ennek sikere érdekében saját haderején kívül más államoktól is csapatokat kért, kilátásba helyezve bizonyos előnyöket a részvétel arányában. A Magyar kormány - akinek Trianon utáni területi igényeit már részben kielégítette, Németország újabb reményeket táplálva a területi gyarapodáshoz - eleget tett a kérésnek. Kisebb részletkérdések megvitatása után rendelkezésükre bocsátotta a Második Magyar Hadsereget. Létrejött tehát a megegyezés, mely a magyar csapatokat a német hadvezetésnek alárendelte, s azokat szükség szerint felhasználhatta. A magyar csapatok feladata rendfenntartás a hátsó területeken - élt a köztudatban. Azonban a kifejezetten a németeknek kedvező megegyezést a német hadvezetés a legmesszebbmenőkig kihasználta. Első lépésként bevetette a brjanszki erdőbe partizánvadászatra. A hatalmas területeket körülzárta már egy esztendeje a német hadsereg, de abba behatolni nem mertek.

Kis pihenő után bevetették a nagy nyári offenzívában, melynek célja a Vörös Hadsereg végleges megsemmisítése, a bakui olajmezők és ércbányák megszerzése. Egyben elvágni az ellenséget a háborúhoz nélkülözhetetlen erőforrásaitól. A támadás sikeressé vált, hatalmas területek kerültek német megszállás alá.

A német csapatok árnyékában a magyarok is eljutottak a Don-partig. Győzelmi mámorban úszott egész Németország, és velük együtt a magyarok is. Hulltak a kitüntetések, ugrottak felfelé a rangfokozatok. Az önelégültségben illetlenség lett volna a hiányosságokról beszélni. A legénység éhezett, lerongyolódott, kimerült az örökös szolgálattól, sebesült és hullott az ellenséges fegyverektől. Korszerűtlen fegyvereik miatt súlyos veszteségeket szenvedtek. A leváltások csak ígéretek maradnak, hátravont pihentetésekről szó sem esik. Csak feltöltés létezik korlátozott mértékben. Akit a Don-partra vetett balszerencséje, az végleg itt marad.

Beköszönt lassan az orosz tél. A tíz hónapja viselt ruhák papír vékonyra koptak. A behavazott lövészárokban fogvacogva reszketnek a katonák. Evvel a ruházattal az eszkimók is megfagynának. Az általános hadi helyzetről fogalmunk sincs. Naponta küldöm a hangulatjelentéseket a szokásos szöveggel: - Az ellátás jó, a harci kedv töretlen. Támadjanak az oroszok, ha mernek. Megkapják a magukét! Alig várjuk a támadást! - Majd szolid hangon megemlítve - Az emberek nagyon várják már a leváltást. Úgy mondjuk a szöveget, mint akitől azt kérdezik hány óra van. Eszünkbe sem jut bosszankodni a szöveg valótlanságán. Senki sem gondolja azt komolyan.

És senki sem sejti, hogy már kifulladt a német támadás. A Kaukázusban visszaverték a németeket, Sztálingrádnál bekerítették. A román és olasz vonalakat áttörték, majd 1943. január 12-én a magyar vonalat is. - Ha egyáltalán vonalnak nevezhető az a néhány lövészárok.

Tüzérségünk az első napokban megsemmisült. A háromszázezernyi katonaság kétszáz kilométer hosszúságban nyugati irányba indul, a végtelen hómezőkön. Az orosz páncélosok tetszés szerinti távolságokra törnek előre, számtalan gyűrűbe zárva a menekülőket. Könnyedén megtehetik, mert velük szemben semmiféle elhárító fegyverekkel nem rendelkezünk. A "bölcs" magyar hadvezetés hibájából az egész hadsereg védtelenül ki van szolgáltatva az orosz páncélos erőknek. Volt ugyan egy Hunyadi nevű páncélos hadosztályunk, de a német parancsnokság alárendeltségben, így nem nyújthatott segítséget. Eljött az ideje, hogy a német hadvezetés a magyar csapatokat szükség szerint felhasználja. A magyar hadsereg zömének irányítását átvette, és saját egységeinek mentésére, utóvédként gátlástalanul felhasználja. Magyarok tömegei hullnak el a német visszavonulás biztosítása érdekében.

A magyar hadvezetés is megtett minden elképzelhetőt a visszavonulás akadályozására. Nem vettek tudomást arról a tényről, hogy a sikeres visszavonulás felér egy győzelemmel. Nekik csak halott vagy eltűnt katonák kellenek. Így tudják megmagyarázni a vereség okát. Mert egy jó katonatiszt az utolsó embere elvesztéséig harcol.

Céljukat elérték. Jány vezérezredes aktatáskában hozta haza a 2. magyar hadsereg veszteséglistáját. Hírhedt parancsa - "Egy lépést sem hátra, csak előre" - százezrek életébe került.

A parancs végrehajtásáról szűk látókörű altisztek serege gondoskodott, az első orosz tanktámadásig. Akik ezt - csodával határos módon - élve megúszták, már nem kívánták puskával megállítani a tanktámadásokat. A hátsó területek megszállói, akik legfeljebb távolról hallottak ágyú dörgést, altisztek parancsnoksága alatt összeszedtek minden hátravonulót, házcsoportoknál és faluszéleken.

- Majd mi megmutatjuk! Majd mi megállítjuk az oroszokat! - Persze nem személyesen, hanem az összefogott, agyonfagyott, kiéhezett, vánszorogni alig tudó katonákkal. Harci kedvüket a legbrutálisabb statáriális eszközökkel sem sikerült feléleszteni, de megállni kényszerültek. Élelmiszert, lőszert nem tudtak adni, követelésük annál több. - Egy lépést sem hátrálni, inkább meghalni a hazáért.

Az első tanktámadás pehelyként elsöpörte ezeket a minden realitást nélkülöző ellenállásokat. Az életben maradtak szanaszét futottak, s a hóba temetkezve igyekeztek elbújni az üldöző hernyótalpak elől.

Újra összeverődtek a nyugatra vezető utakon a hősködő, harci kakasként villogó altisztekkel együtt. Beosztottjaikat elvesztették, volt aki köpenyét és fegyverét is otthagyta a pánikszerűen gyors menekülésben. Már megértik a menekülőket, igyekeznek velük lépést tartani. A csontokig ható hideg elvégzi alattomos munkáját. Nem lehet ezt kibírni, átmenet nélkül a meleg szobából a negyven fokos hidegbe. Fél napon belül kezes báránnyá szelídültek. Előbb pokrócért, majd segítségért könyörögtek. Lassan a sor végére kerültek az utolsó erejüket megfeszítő, már négykézláb mászó, majd csendesen végleg elfekvők közé. Nincs irgalom, nincs segítő kéz aki átsegítene a megingáson. Mindenki utolsó erejét megfeszítve tapossa a csikorgó havat. Az út szélén ülve, fekve megfagyott holtestek nyitott szemmel, üres tekintettel bámulnak a semmibe. Kis pihenőt engedtek maguknak, ami végzetesnek bizonyult.

Emberi tragédiák százezrei zajlottak le ezekben a napokban. Elpocsékolt életükért egyedül a hadvezetés felelős. Történelmünk legnagyobb vérveszteséget követelő háborúja volt ez. Számszerű adatait még mindig homály fedi. Fájó emlékeinkről beszélni csak a legbizalmasabb baráti körben volt tanácsos. A hozzátartozók tömegei titokban sirathatták halottaikat. Emlékükre kegyeletüket nem róhatták le nyilvánosan.

Könyvemben kifejezetten a legénységi állomány szemszögéből nézve idézem fel a tragikus eseményeket, mert a legtöbbet Mi, közkatonák szenvedtünk. Teljesen más véleményeket alkothatott a hadvezetés, akik a vereség után, értékeikkel egyszerűen más országokba települtek. Nekünk itt élnünk, s halnunk kellett.

A felnövő, megújuló ifjúság ismerje meg múltunk szomorú történetét!

Boda Gyula