Hadifogság

Most tudtuk meg biztosan hazugság volt, hogy a Vörös Hadsereg nem tartja be a nemzetközi egyezményeket, s nincs náluk hadifogoly. Az orosz katonák nagyrésze öntelten és elégedetten, leplezetlen kíváncsisággal figyelte a legyőzött fasiszta hódítókat.

Ugyanaz az öröm tükröződött rajtuk, mint rajtunk, amikor az előnyomulás alatt elfogott első csoport vörös katonát megláttuk. Még cigarettát is nyomtunk a szájukba, meggyújtottam, lehúztam a feltartott kezét, szívja már nyugodtan a cigarettát, jó helyen van, itt már nem bántja senki sem.

Az oroszok kitüntető figyelmességét mindenek előtt a zabrálás motiválta. Minden leplezettség nélkül kiforgatták zsebeinket, áttapogattak és minden használhatót elvettek. Egy-egy értékesebb tárgynál hangos örömkiáltást hallattak. Volt akinek minden zsebe ki volt már tömve, kilógtak belőle a zabrált tárgyak. Mások közömbösen nézték mikor a gyűrűt ujjastól akarták lehúzni. Mikor engem kikísért a puskás gyerek, akkor már mindenkit sokszor átkutattak. A magyar hadifoglyokat ötös sorokba állították. Nehezen ment, mert a nálunk megszokottak szerint hármas sorokba akartak állni. Itt ötös sor a szabály. Fázósan toporogtak panaszolva egymásnak, hogy miket vettek el tőlük.

- Az a legfontosabb, hogy élünk.

- Látjátok, nem igaz, hogy mindenkit lelőnek az oroszok. Most már nem vadásznak ránk tankokkal, repülőkkel. Nem kell éjjel-nappal menekülni.

A tíz hónapos frontszolgálat állandó életveszélye megszűnt. Ezektől a nyomasztó gondoktól megszabadultunk. Hogy mi lesz ezután, azt jobb, ha egyenlőre nem tudjuk.

Olvastam egy az első világháborúban orosz hadifogságba esett magyar katona könyvét. A lágerélet nem volt könnyű, de volt lehetőség kinti munkára. Lehetett gyárba, gazdaságba munkára jelentkezni. Mégis csak kevesen jelentkeztek. Az író szerint aki nem akart dolgozni, nem is érdemelt jobbat. Ő sokfelé dolgozott és a civil lakossághoz hasonló életet élhetett. Alatta áll ez ugyan a magyar színvonalnak, de élelmezési gondjai soha nem voltak. Sokan megnősültek a kint dolgozók közül, sokan családostól jöttek haza, vagy haza sem jöttek. Nem olyan elrettentő dolgok ezek, főleg, ha nincs más választásunk.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak, és elhatároztam, ha úgy alakul, bármilyen munkára jelentkezem. Sejtelmem sem volt arról, hogy a világ azóta gyökeresen megváltozott.

Az orosz katonákkal a zabráláson kívül nem volt gondunk. A győztesek fölényével, leereszkedve, csoportokba verődve beszélgettek velünk. Biztosan sok volt közöttük, akik már átéltek vereséget és száz kilométereken keresztül menekültek az akkori német túlerő elől. Főleg azt kérdezték vannak-e nálunk hadifoglyok.

- Rengetegen - mondtuk. - Jó volna, ha kicserélnének velük.

Nevetve mondták, ők nem bánnák, de az a parancson múlik. Kérdezték mit csinálunk mi a hadifoglyokkal. Mi átadjuk németeknek, azok elviszik őket Németországba munkára. Kiderült nekünk sem esik bántódásunk, ha beérünk a lágerbe mindent kapunk.

Órákig ácsorogtunk végül géppisztolyos őrség kíséretében elindultunk visszafelé a falun keresztül. Sem elejét, sem végét nem láttuk a hosszú sornak. Az út szélén magyar katonák holtestei. Rengeteg a fagyott lábú, fagyott orrú és fülű sebesült. Lassan vánszorgunk. Ennivalót nem kaptunk. Estére egy üres falu házaiba zsúfolnak. Fűtés nincs, melegítsük egymást.

A fagyásosak próbálják lehúzni bakancsukat. Nem akar lejönni, segítünk nekik. Eltorzult arccal ordítanak a fájdalomtól. Förtelmes szag tör elő a megfeketedett lábból, fele hús a kapcában maradt. A csontok kilátszottak az üszkösödő húsból, mind a két lábon. Mit állhatott ki ez az ember! Csak abból az egy házból öten voltak, akik nem tudtak többé bakancsot húzni. Vigasztaltuk őket, nektek legalább nem kell tovább gyalogolni, majd autóval visznek kórházba. Hogy mi lett a sorsuk nem tudni, de a későbbi tapasztalatok alapján nem hiszem, hogy élve kikerültek onnan.

Világosodáskor hangos davaj, davaj ordítozással kizavartak bennünket a házakból, a támolygókat puskatussal és rúgásokkal ösztökélik az élénkebb mozgásra. Seregnyi német hadifoglyot terelnek közénk. Ugyanúgy össze vannak fagyva, meg vannak gyötörve mint mi. Iparkodtunk külön maradni a németektől, de ez lehetetlen volt. Néhány óra alatt teljesen összekeveredtünk. Nagyon haragudtunk rájuk a visszavonulás alatti szemétségeikért. A németül tudó svábok hangosan mondták nekik, most ti vagytok a szemét barnák, a szar gyáva kutyák, miattatok kerültünk ide. A visszapofázókat meg is rugdalják. A németek összefogva próbálták elhárítani a támadásokat. Egy őr vetett véget az incidensnek.

- Mi történik itt?

Egy ruszin magyarázni kezdett. Hogy mit mondott, azt nem értettem, de sikerült meggyőznie az őrt igazunkról. Az őr is kiosztott néhány ütést és rúgást a németek között.

A hosszú menetoszlopon belül sok helyen játszódtak le hasonló események. Az adott helyzetben és gyenge erőnlétünkben nem futotta többre. A visszavonulás alatt a németek a legkisebb magyar engedetlenséget is azonnal géppisztoly tűzzel intézték el. Ezt soha nem fogjuk nekik elfelejteni.

Az úton jobbra-balra elszórtan magyar és német hadfelszerelések roncsai. Középen tankok láncától megmintázott tetemek, sisakostól belepréselve a hóba. Ezeken keresztül vánszorogtunk. Teljesen elfásultunk, csak az élni akarás halvány fénye derengett bennünk. Mégis jobb vánszorogni, mint így, lánctalpakkal megmintázottan, lótrágyaként a hóban.

Váratlanul két ismerős mellé sodródtam. Komáromi katonák, az egyiknek elfagyott a lába. A másik nyakába kapaszkodott, így vánszorogtak. Kérték segítsek nekik. Nyakamba tettem a szabad karját, de alig vonszolta magát. Hamarosan a sor végén kötöttünk ki. Itt már szó szerint mindenki utolsó erőfeszítéseit tette a puszta életért. Tíz lépésenként elestek, négykézlábaztak, ingadozva felálltak és mind sűrűbben újra elestek. Már ezektől is lemaradtunk. Ekkor hozzánk ugrott a sor végén haladó két géppisztolyos őr, félrelökött bennünket. Menjen egyedül a sebesült. Sajnos még állni sem tudott. Még rákiáltott, hogy álljon fel. Utolsó erejével négykézlábra erőltette magát, fel akart állni, de visszarogyott. A géppisztolyos rövid sorozattal végleg elintézte. Megdöbbenten tátottuk a szánkat, majd gyorsan el akartunk iszkolni. Utánunk szaladt, megállított. Mutatta, magyarázta, ha ma segítünk, holnap mi sem tudunk majd menni és minket is agyonlő. Nem szabad senkinek segíteni. Eléggé meg voltunk ijedve, mert volt még abban a géppisztolyban töltény. Mikor utánunk szaladt, azt hittük minket is ki akar nyírni.

Közben utolértük a sor végétől mintegy tíz méterre lemaradt vánszorgót. Német volt. Az őr frissen szerzett nyelvtudását fitogtatva: lusz, snel rákiáltás után rálőtt egy rövid sorozatot. Egy magyar volt a következő. Két davaj és snel után megkérdezte, hogy mondják magyarul. Gyorsan - feleltem, sokszor elmondatta velünk, majd gyatrán kiejtve ismételgette. Mivel semmi hatása nem volt, leadta a szokásos rövid sorozatot a gyorsan, gyorsan gyakorlása közben.

Hozzám fordult, látta, hogy nem volt kenyérzsákom. Hol van? Nincs, mondtam széttett kezekkel. Levette a halottról és a nyakamba akasztotta.

Nagyon jó napja lehetett ennek az orosznak, mert rengeteget beszélt. Még vigasztalt is, a lágerben minden jó lesz. Megható lett volna a jóindulata, a tudásszomja és a kenyérzsákkal mutatott jóindulata, ha nem használja olyan sűrűn a géppisztolyát.

Kicsit felbátorodva megkérdeztük a legfontosabbat:

- Mikor adnak enni? Már öt napja nem ettünk. Nem bírjuk soká, éhen halunk. Vagy mindenkit lelőnek?

Erre elment a jókedve.

- Estére biztosan kapunk - mondta.

Abbahagyta a beszélgetést és sűrűn nógatta a sor végén vánszorgókat.

Mi kihasználtuk az alkalmat, előbbre mentünk, minél messzebbre a sor végétől. Már tudtuk, mi az a lövöldözés ami olyan gyakran hallatszik hátulról. Megnéztem mi van a kenyérzsákban. Csajka, kanál és rongyba csavarva egy szájharmonika. Ennek nagyon megörültem, mert jól tudtam szájharmonikázni.

Éjszaka megint üres házakban aludtunk. Ennivaló semmi, hulla fáradtan, összebújva feküdtünk a földön. Beszélni is alig volt erőnk. A sebesültek próbálják kezelni magukat. Nem érdekelt semmi, próbáltam minél többet aludni, minél több erőt gyűjteni. Tudtam mi vár rám, ha már nem tudok járni.

Világosodáskor újra kizavartak minket a házakból. Sokan nem tudnak talpra állni, már tudom mi a sorsuk.

Az úton szétlőtt roncsok: autók, ágyúk, kocsik maradványai, tankokkal félretolva. Katonák eltaposott hullái. Arrébb lótetemek álltak ki a hóból. Megrohantuk, soknak megmaradt a bicskája, nekem is sikerült eldugnom. Nehezen engedett a fagyott hús, mégis sikerült öklömnyi darabot kivágnom, szőröstül. Otthagytam a lovat, amin úgy nyüzsögnek az emberek, mint hangyák a bogáron. Eredetileg azt terveztem, hogy megsütöm, vagy megfőzöm a húst. De ki tudja mikor lesz rá alkalom. Inkább darabokra vágva nyersen megettem, csak a szőrös bőrdarab maradt belőle.

Az őrök hagyták, sőt megrökönyödve szemlélték az éhség ezen félreérthetetlen kitörését. Közelebb érve észrevették a késeket. Azonnal lecsaptak, géppisztollyal kényszerítették őket a kések átadására. A kárvallottak fogcsikorgatva, sűrű átkokat morogva törődtek bele sorsukba. Mit várhatunk ezután, ha még a ló dögöt is sajnálják tőlünk. Figyeltük az őrt, odament az egyik társához, és mutatta a zsákmányt.

Egy faluhoz közeledtünk, a sor eleje már benne haladt. Élénk lárma hangjai szűrődtek felénk. Mi lehet az? Megtudjuk ahogy beérünk. Nemrég még megszállt területhez tartozott a falu. Mindenki kiállt az út szélére, kiáltozták Hitler kaput, gúnyoltak, szidta, dobáltak minket. Már kifulladóban voltak, mert a menet eleje egy órával előrébb jár, és azóta üvöltöztek. Most már csak azt figyelték kin látnak egy jobb bakancsot, csízmát vagy köpenyt. Válogattak mint a bazárban. Az őrnek adtak egy marék murkát, rámutattak a kiszemelt csízmára. Az illetőt kirángatták a sorból, levetették vele, s ha ellenkezett lelőtték. A hullát néhány méterrel arrébb húzták, és úgy marakodtak rajta, mint a dögkeselyűk. Percek alatt meztelenre vetkőztették, majd elrohantak a zsákmánnyal, hogy biztonságban elrejthessék egymás elől. Az ilyen esetekből okulva, a kiszemelt áldozatok inkább levették a csízmájukat. A legjobb esetben kaptak két zsákszerű rongyot és egy darab drótot, amivel boka fölött összedrótozhatták magukon. Ezeknek a foglyoknak meg voltak számlálva a napjaik. A rongyra egyre vastagabb rétegben fagyott a hó, és egyre nehezebb lett, végül fel sem tudták emelni megfagyott lábukat.

Ettől kezdve csak meztelenre vetkőztetett halottakat láttunk. Azt sem lehetett tudni milyen nemzetiségűek. Egyes házak előtt 30-40, máshol csak 5-10 áldozat feküdt. Némelyikük szeméremtestére kis felálló hókupacokat raktak, ki tudja mi célból. Itt és most ennyit ér egy hadifogoly. Mint egy elejtett vad, lehúzták ruhabőrét, a maradék senkit sem érdekel, de megvetésük jeléül kidíszítik néhány rakással a fején. Elhagytuk a falut, sokan itt fejezték be életüket, cseppet sem irigylésre méltó módón.

Szemben gépesített katonai oszlop tűnt fel. Félrehúzódunk a hóba, nehogy elgázoljanak. Sok orosz teherautó, megtömve melegen öltözött, jóltáplált, egészséges katonákkal. Teljesen lelassítva mennek előttünk. Kitörő örömmel szemlélik nyúzott állapotunkat és ordítják a Hitler kaput-ot. Az egyik hős géppisztoly sorozatot ereszt közénk. Dőlnek az emberek. Hangos röhögéssel nyugtázzák a sikert. Jön is a következő sorozat, újra dőlnek az emberek, újra röhögés. Ekkor azonban közbe kiabált egy erélyes hang, s nem jön több sorozat. Sok halott volt, és még több sebesült. Néhány rongyba kötött lábú, akinek csízmáját lehúzták, megmenekült a biztos haláltól. Megszerezték a lövöldözéskor meghalt foglyok csízmáját, és eldobhatták a rongyokat.

Éjszakára egy lakott falu elhagyott házaiba tereltek bennünket. Én egy iskola épületében kaptam szállást, ahova bejártak a civilek, főleg nők és gyerekek. Órát, tükröt akartak szerezni, mutatták, hogy kenyeret adnak érte. Már szörnyen éhes voltam - akárcsak a többiek - és volt még két órám. Kiválasztottam a legbecsületesebbnek látszó nőt. Megmutattam neki az órát, kenyeret és tejet kértem érte. Elment érte. Hamarosan visszajött, kevés maradék kenyeret és kis pohár tejet mutatott. Kevés - mondta, 1 kg kenyér és 1 liter tej kell. Ha nem adom szól az őrnek és elveszik. Otthagytam. Jött is az őrrel, kérte az órát. Nekem nincs - mondtam ártatlan képpel. Kikutatott, nem talált semmit. Mérgesen elküldte a nőt, aki később visszajött, integetett, hogy menjek oda hozzá.

- Te bandita! - mondtam.

Könyörgésre fogta a dolgot, mutatta a tejet és apró maradék darab kenyereket, ami közel állt a kért mennyiséghez. Összefutott számban a nyál, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Elmentem az óráért, mutattam neki. Végre megkaptam a kenyereket, gondosan eldugdostam, majd kértem a tejet. Ezután adtam át az órát.

- A korsót tíz perc múlva adom vissza! - mutattam.

- Jó - mondja.

Tömtem magamba a kenyeret egy sarokban. Észrevették az éhezők. A németek könyörögnek. Nem adtam senkinek, főleg nem a németeknek. Gyorsan felhajtottam mielőtt elveszik tőlem. Ebben a helyzetben minden lehetséges. Visszavittem a korsót, a nő sugárzó arccal eltűnik. Egy órámba került, de legalább ettem valamennyit, amivel remélhetőleg kibírok még egy nap gyaloglást. A vitamin tabletták is sokat segítenek. Naponta bekapok néhányat, de azt is be kell osztani. Ki tudja mi jön még ezután. Összefolynak a napok. Csak a kiemelkedő szörnyűségeket nem felejtem el soha.

Újabb csoport csatlakozik hozzánk, mind magyarok, sok az ezredbeli ismerős. Az első napokban estek fogságba. Nem gyalogoltak étlen-szomjan hetekig mint mi, először nyugatra a hazajutást remélve, majd keletre az oroszoktól hajtva. Sokkal jobb kondícióban vannak. Szűkösen, de naponta kaptak ellátást. Mi most kapunk először két szelet szárított kenyeret és híg köles levest. Nem akarják elhinni a velünk történteket. Mind felvidékiek, a legtöbb beszél szlovákul, csehül, s már az oroszt is gyakorolják. Tőlük tudom, hogy a vasútállomáshoz tartunk, ahol bevagoníroznak. Hogy milyen messze van, azt ők sem tudják.

A sok ismerős között akad sok egészen jó barát. Mesélik, hogy ők egyhelyben maradtak, mert nem kaptak parancsot a visszavonulásra. Napok múlva derült ki, hogy már régen be vannak kerítve. Ők is leváltásban voltak, a felének fegyvere sem volt. Minden zűr nélkül megadták magukat. Ilyenkor mondhatja az ember, hogy ha tudtam volna nem járom végig a poklok poklát. Mi már térdig lekoptattuk a lábunkat a gyaloglásban, és egy hónapja a víz helyett a havat nyaljuk. Egy jóbarátom beszélt egész nap mellettem, de már figyelni sem volt erőm.

Éjjelre üres házakba tereltek, barátom velem tartott. Én lefeküdtem a földre és elaludtam mint egy hulla. Kiment reklamálni, hogy mi lesz az ellátással. Nagyon letolhatták, mert még most is morgolódott, micsoda disznóság éhesen hagyni az embereket.

Reggel nagy csoportokba terelték a foglyokat. Tolmácsokkal németül és magyarul közölték:

- Hosszú útra indulunk, csak azok jöjjenek, akik bírják a menetelést. A sebesültek, betegek, maradjanak itt, majd gépkocsival szállítják őket. - Többször elmondták, mert annyian vagyunk, hogy nem hallatott el mindenkihez.

Mindenkit megvizsgáltak és aki csalni akart azt megbüntették.

- Marha leszek gyalogolni - mondja a barátom. - Te se menj, már eleget gyalogoltál.

Elindult a tömeg az elől haladó őrök után. Nem az úton, hanem a hómezőkön át. Már csak pár százan maradtunk. Kiáltoznak az őrök. Mutatják davaj, davaj, menjen még aki tud. Rosszat sejtek. Megindultak néhányan, hirtelen elszántsággal én is utánuk megyek.

- Ne menj! - kiáltott utánam a barátom.

- Gyere inkább te is! - mondtam, de nem jött.

Alig mentünk kétszáz métert, amikor hangos vezénylő szavak hallatszottak. Vagy húsz géppisztolyból elkezdődött a tüzelés, elnyomva minden sikolyt és jajgatást.

- Ezt megúsztuk gyerekek - mondtuk egymásnak az utolsóként menethez csatlakozók. - De most iszkoljunk előre, nehogy ránk fogják, hogy láttunk valamit.

Nagyon hosszú a menet, az eleje kívül esik a látóhatáron. Egy sorban haladunk, mert a szűz hóban nehéz a lépés. Mindenki tud a betegek lemészárlásáról, hisz a szörnyű lövöldözésre mindenki hátranézett. Egészen sötétedésig tapostuk a havat, mentünk az életünkért. A sor végéről mégis gyakran hallatszottak a rövid sorozatok. Megkönnyebbülten sóhajtottunk, ezt még nem én kaptam.

Három vesszőkkel befont juhhodály szerű tákolmány között gyülekezünk. Néhány baráttal megbeszéltük, a kisebb tákolmányba megyünk, azt hamarabb bemelegítjük. Bevackoltuk magunkat a fal mellé.

- Foglaljátok a helyemet - mondtam. - Kimegyek, hátha lehet valami ennivalót szerezni.

Körbejártam, a környéken egyetlen téglaépület volt, abban az őrség és néhány szalmakazal. Csüggedten mentem vissza. A kis hodályba csak az embereken keresztül tudtam bemenni. Felrázom a barátaimat, miért nem tartották a helyemet. Félálomban dünnyögnek valamit. Dühösen otthagyom őket és újra végig gázolva a fekvőkön kimegyek.

Az őrök most terelik be az utolsó embereket. Bemegyek a legközelebbi hodályba. Van hely bőven az ajtótól öt méterre senki sem fekszik. A beljebb lévők szorosan összebújva fekszenek, hogy melegítsék egymást. A szélére került foglyok lehúzzák bakancsaikat és lábaikat vizsgálgatják. Kis szalmából tüzet gyújtottak, zoknit, kapcát szárítanak. Összekapargatok egy nyaláb szalmát, és én is beszállok a szárítgatásba. A lábam nincs megdagadva, de nagyon zsibbadtnak érzem. Lassan bemelegedett a helyiség. Sündisznóként összegömbölyödve, bakancsommal a fejem alatt elnyom az álom.

Ordítozásra ébredek.

- Tűz van! Tűz van!

Felkapom a cuccomat, az ajtó felé rohanok. A füsttől már alig látni, felettünk lángol a nádtető, s egyre nagyobb darabokban potyog ránk. A pánik óriási. A füst fojtogat, a szememet csípi, de nyitott szemmel se lehet látni a sűrű füsttől. Nyomjuk az ajtót, de nem enged. Kintről vastag fenyőfa rúddal el van reteszelve. A jajgatás és üvöltés az egeket veri. Újabb darabok szakadnak be a tetőből, gerendástól. Az üvöltés fokozódik. Közvetlenül az ajtó előtt vagyok. Már úgy nekinyomnak, hogy azt hittem a belem is kijön. Recseg az ajtó de nem enged. Újabb beszakadás, a hang és a nyomás fokozódik, végre kivágódik az ajtó. Az első sor hasra vágódik velem együtt.

A többiek úgy beszorultak, hogy egyetlen ember sem tudott kijutni az ajtón. Letettem a cuccomat a fal mellé és ketten- hárman, karjuknál fogva kirángatunk néhány embert. Néha 2-3 is kijött vele, de a nagy igyekezetben újra beszorultak. Már többen voltunk kint és mind segítettek. Mezítláb voltam, már nagyon fázott a lábam a hóban járástól, gondoltam felhúzom a bakancsom. Nincs a helyén, valaki elvitte. Bakancs és köpeny nélkül, ez itt egyenlő a halállal. Látok egy másik cuccot, beledugom a lábam a bakancsba, felkapom a többit. Indulok a szalmakazalhoz. Nem segítek tovább, erre is szörnyen ráfizettem. Szerencsére volt meleg zokni és egyebek, de szívesebben maradtam volna a sajátomnál.

A tűz fényénél felöltözve néztem a további eseményeket. Már sokan kijutottak, félkörbe állva igyekeznek az égve kirohanó embereket eloltani a hóval. Visszamegyek a helyszínre. A tetőgerendák már mind leestek sok embert agyoncsapva. A legtöbb halott a belsőbb részen volt, ők nem tudtak közelebb jutni az ajtóhoz az előttük álló tömeg miatt. Mind eszméletüket vesztették és megégtek. Mind a három hodály leégett. Elmentem megnézni a legkisebbet, ahonnan el kellett mennem. Az volt a legszörnyűbb látvány. Nem tudták kitörni az ajtót és mind bennégtek. Fekete csontvázak tömege támaszkodott a volt ajtó helyén. Úgy össze vannak fonódva, hogy el sem dőltek, állva maradtak a rajtuk lévő ruhától megfeketedve. Elborzadok, ha fenntartják a helyem én is ott állnék elszenesedve. Hihetetlen szerencsém volt, bár akkor ha szerencsés ember lennék, akkor nem lennék itt félig éhen halva.

Mi túlélők reggelig melegedtünk a tüzek mellett, közben érezve az égett hús förtelmes szagát. Egyenlőre nem megyünk tovább. Valamilyen parancsnokot várunk, aki szemlét fog tartani a történtek miatt. Felnyitnak egy krumplis vermet, mindenkinek osztanak fél kilónyi krumplit. Azt sütjük elégett társaink mellett. Senki sem tudja kivárni míg megsül, félig nyersen felfaljuk.

Megérkezett egy magas rangú tiszt, terepjárón, tolmáccsal. Hosszú beszédet tart, melynek lényege, hogy Hitler az oka mindennek. A németek maguk között gúnyosan mondják, persze idejött és ránk gyújtotta a hodályt. A legfontosabb mondanivaló, hogy egy aknamezőn fogunk áthaladni. Pontosan az őrök után kell mennünk, különben felrobbanhatunk.

Elindulunk, megcsappant létszámmal, sokan megégetten. Nagyon kacskaringós úton vezetnek minket. Egy apró magyar barátját keresve elszalad mellettünk, majd levág egy kanyart, de felrobban egy aknán. Mindkét lábát térdig levitte a robbanás. Most sírva könyörög:

- Bajtársak, ne hagyjatok itt!

- Te marha! Mondták, hogy aknamezőn megyünk, mit rohangálsz!?

Több akna nem robbant. A sor végéről gyakran hallatszottak a rövid sorozatok. Sokan megsebesültek a tűzvész alatt és nem bírták a menetelést.

Átértünk az aknamezőn és valószínűleg a frontvonalon is. Jó szálláshelyet kaptunk, de ennivalót nem. Holnap elérjük a vasútállomást, majd ott kapunk. A kimerültségtől hullaként alszunk, előző nap alig tudtunk aludtunk valamit.

Kitaposott úton megyünk tovább az állomásig. Ott leülünk a hóba, majd egyhelyben toporgunk a hidegtől. Sok civil és katona bámul bennünket, mondják Hitler kaput, de nem kutatnak, nem rúgnak belénk.

Behajtanak minket egy marhavagonba, egy csoport katona puskatussal veri szorosabbra a népet. Olyan szorosan vagyunk, mint a szardíniák a konzervben. Bedobnak egy zsák szárított kenyeret, osszuk szét, és ránk zárják az ajtót. Az elosztásból botrány, majd verekedés lett. Ebben a zsúfoltságban, ilyen kiéhezett emberek között képtelenség igazságosan elosztani a kenyeret. Mindenki csalni akart. Aki kapott letagadta, és még egy szeletet követelt. Az elosztó összeszokott társaság csalt a legjobban. Amíg az elosztók a zsák felett áthajolva nyújtogatták a kenyérszeleteket, egy haverjuk belenyúlt a zsákba. A hátrább álló haverjának átadott pár szeletet, s az a kabátjába rejtette. Többen észrevettük. Mikor kitört a verekedés mindenki a zsákban maradt kenyeret akarta megszerezni. Mi a kenyérrel kitömött kabátúra támadtunk, lenyomtuk a padlóra és kiszedtünk belőle mindent. A ránk eső foglyok úgy betakartak minket, hogy senki semmit sem vett észre. Jól megpakoltam magam és hallgattam. A dulakodás után sokan nem tudtak talpra állni, rajtuk tapostunk.

- Emberek, mindenki haza akar kerülni. Állva nem bírjuk ki. Egyezzünk meg, fele vagon leül, és egy óra múlva cserélünk.

Vita után eldőlt melyik fele kezdi. Az állók közé kerültem. Saccolásra mértük az időt, hamar eltelt. Felállni senki sem akart. Rájuk ültünk és élet halál harc következett, nem volt választás. Órák múlva kialakult a végső helyzet, a gyengék alulra, az erősebbek felülre kerültek. Nehezen, de kiküzdöttem magamnak a felső sort. A kimerültségtől és fáradságtól elcsendesült a vagon. Mindenki aludni próbált, ott ahova került.

Néhány nap után a halottakat az egyik sarokba huzigáltuk, voltak legalább harmincan. Most csak álmodoztunk arról, hogy milyen jó volt, amikor annyi havat nyalhattunk, amennyi belénk fért. Most éjjel-nappal ott álltunk a marhavagon rácsainál, ujjunkat lentről felfelé húzva, hogy le ne csöppenjen a vasrácsra fagyott deresedésből nyert cseppecske víz. Egyre kevesebben vállalkoztak már ennyi erőfeszítésre is. Ez az a vagon amit annyira szerettünk volna minél hamarabb elérni. Nincs beszélgetés, a félholtak sem panaszkodnak, úgysem figyel rájuk senki. Csak sóhaj van és nyögés.

Egybefolynak a napok, senki sem tudja hány napja vagyunk a vagonban. Többet állunk mint megyünk. Egyszer csak kinyílik a vagonajtó. Csak úgy fekve odanézünk. Orosz katonák másznak fel. Davaj, davaj, kilökdösik az élőket a vagonból. Akik kiestek fel sem állnak, nekihasalnak a hónak és kézzel tömik magukba. Egy tisztább részt keresve, hason csúszva, én is tömtem a számba a havat.

Végig a hosszú szerelvényen, a fele létszám sem került ki élve a vagonokból. Ezután órákig ültünk, toporogtunk, nyaltuk a havat. Közben az orosz katonák kiválogatták azokat, akikben volt még valami kis élet. A halottakat bennhagyták. Sokáig tartott a válogatás. Kicsit felélénkültünk a hótól, és figyeltük mit csinálnak. Belerugdaltak a fekvőkbe, amelyik megmozdult, azt lehúzták a vagonról. Sok civil csodálkozva figyelte a látványt. Hosszasan kutattak a vagonokban, minden halottat átforgattak és elszedtek tőle minden használhatót. Civilek csoportjai akartak a vagonokba mászni, ruhát és cipőt szerezni a halottaktól. A katonák puskatussal, lövöldözéssel verték vissza az erőszakosabb rohamokat.

Megjelentek a nyomorúság vámszedői is, soraink mellett járkálva, hónuk alatt fél kenyérrel órát, szájharmonikát, gyűrűt kerestek. Egy német mutatta szájharmonikáját. Az orosz belefújt, letört egy kis darabot a kenyérből és átadta neki. A német az egész kenyeret kérte, ez kevés. Az orosz hosszat káromkodott, a földre köpött, belerúgott és tovább ment. Ilyen itt egy üzletkötés.

Elindultunk a láger felé, hosszú sorokban terelték a járni tudókat. A járni képtelenekkel nem tudjuk mi történt. Csiga lassúsággal támolyogtunk, teljesen fásultan, önkívületben. Nem tudom mennyit mehettünk. Akkor kezdtem feleszmélni, amikor a sor megállt egy tüskés dróttal bekerített nagykapu előtt.

Belül nagy megrongálódott gyárépület látszott, körülötte kisebb épületek. Számolás nélkül beengedtek minket a kapun. A már bent lévő német, román, magyar és munkaszolgálatos zsidó hadifoglyok egy része ismerős után kutatva figyelt bennünket. Egyesek találtak ismerősöket és rövid eszmecserét folytattak az átélt borzalmakról. Lassan bementünk a romos gyárépületbe. Irtózatos bűz és szenny, a pokol feneke sem lehet szörnyűbb. A fagyástól elfeketedett lábú, orrú, fülű foglyok tömege elviselhetetlen szagot árasztott. Mozgásképtelenségük miatt már napok óta maguk alá piszkítva, teljesen elhagyatottan feküdtek a betonon.

A csarnok közepén hagyott keskeny út ragadt a trágyától. Hastífusz járvány tombolt a lágerben. Aki megkapta az nem tudta visszatartani a székletét. Robbanás szerűen tört ki belőle, időt sem hagyva a nadrág letolására.

Olyan sokan voltunk, hogy egymás ölébe ülve sem fértünk el. A falon tetvek mászkáltak új gazdára vadászva. Ez volt a láger ahol mindent megkaptunk. Reményvesztetten, megsemmisülten ültünk le mi is a betonra. A középen hagyott úton állandó tolongással zajlott a csúcsforgalom.

Kiáltozás kezdődött: kenyérosztás. Kitódultunk, egy kisebb épület előtt fél liternyi köles levest kaptunk és 600 g kenyeret. Ettől valamivel beszédesebbek lettünk.

A régebbi lágerlakóktól megtudtuk, hogy van német, román, magyar lágerparancsnok a foglyok közül kiválasztva. Mind jól beszélnek oroszul. A magyaroké, egy Rozuntál nevű munkaszolgálatos állítólag 7 nyelven is tud. Volt egy zsidó komiszár, aki a zsidókat berakta a konyhára, a kenyérvágóba és minden jobb helyre, kiváltva ezzel a németek és románok haragját.

Az oroszoknál legfontosabb a propaganda. Ezredenként összeírják a foglyokat név és rang szerint lehet hazaüzenni rádión.

- Fogságban vagyok, jól érzem magam, a háború után hazatérek.

Nem hittem benne, de feliratkoztam. Hat évvel később megtudtam, hogy egy ismerős fogta az adást. El is mondta a családomnak, de persze nem hitték el. Azt hitték vigasztalásnak szánta.

Néhány nap múlva zsoldot osztottak, mindenkinek a rangja szerint rubelben. Másnap gyűjtést rendeztek a Vörös Hadsereg számára. Aki nem adta vissza a kapott összeget, azt nagyon megjegyezték.

Nappal órákat töltöttem a barakkon kívül, hogy szabaduljak kicsit a förtelmes bűztől. Aki kicsit is tudott mozogni, az mind ezt csinálta. Kora reggel kimentünk csajkába gyűjtöttük a kívülről a szél által behordott tiszta porhavat. Bent megolvadt és megihattuk. Úgy ki száradtunk, hogy ezt kellett csinálnunk. Jobb volt a hó nyalásánál. Vizet egyáltalán nem kaptunk. Az élelmezés sem volt rendszeres. Előfordult, hogy három napig nem kaptunk semmit.

Egy ezredbelivel lődörögtünk az udvaron, 5x5 méteres és négy méter mély gödrökhöz értünk, egy részük már megtelt halottakkal. Százával haltak meg naponta. Meztelenre vetkőztették őket, majd kazlakba dobálták a ruhákat, külön a nadrágokat, köpenyeket, bakancsokat. Hegyekben állt a sok holmi. Csak rá kellett nézni a halmokra, és megtudtuk mi a szomorú valóság.

Géppisztolyos őr felügyelete alatt egy csoport román huzigálta a megfagyott halottakat. Föntről lelökdösték őket a gödörbe, majd létrán lemásztak és sorba rakták. Az őr észrevette hogy nézelődünk és leparancsolt minket a gödörbe. Davaj, davaj segítenünk kellett. Kelletlenül bukdácsoltunk a tetemeken a románok röhögése közben. Edzettek voltunk, már aludtunk napokat a halottakon, de meztelen hullákon nem tapostunk. Most ez is megtörtént.

Összeszokott román brigád volt, néhányan törték a magyart, így tudtunk beszélgetni velük. Mikor megindult az orosz támadás a román vonal ellen, a tisztjeikkel együtt mind megadták magukat. Nagyrészük parancsnokostól átállt a vörös hadseregbe. Most átszervezés alatt vannak, katonai ellátás mellett. Őket nem vetették be, elsők voltak a lágerben, s most ők intézik a halottakat. Egy kisebb épületben laknak, fűtenek is maguknak. Be is hívtak minket melegedni. Vizük is volt állandóan, kaptunk is egy csajkával. Mind jó erőben vannak, látszik nem menekültek két hónapig étlen-szomjan, mint mi magyarok. Sajnos hamar elküldtek minket, nehogy megfertőzzük őket tetűvel.

Bejárt a táborba néhány katonaruhás idősebb férfi. Hónuk alatt fél kenyérrel sétálgattak a barakkokban, órát, aranygyűrűt kerestek. Rendszerint akkor jöttek, amikor napok óta nem kaptunk élelmezést. Nem is mentek el soha üres kézzel. Már nagyon gondolkodtam, hogy elcserélem az utolsó órámat. Egy komáromi cigányprímással, mint régi ismerősök, gyakran beszélgettünk reménytelen helyzetünkről. Mondtam neki, hogy mire készülök. Ettől kezdve nem tágított mellőlem. Szólt is az orosznak, én megmutattam az órát. Mutattam a kenyérre és a vállán lógó német gázálarctokra amiben a vizet tartotta. A víz elfogyott, mondta, majd holnap hoz, addig odaadja a kenyeret. Akkor az órát is holnap adom. Ez nem tetszett neki. Végül mondta, hogy elmegy vízért. Megkötöttük az üzletet. Helyben felfaltuk a kenyeret és megittuk a vizet. Ki tudja, talán pár nappal tovább kihúzom, ha elkapom a tífuszt, úgysem tudok többet enni.

A legtöbben csak hallomásból tudtunk olyan szörnyű betegségekről mint a tífusz, pestis, torokgyík. Most saját szemmel láthattuk a tífuszt, kezdetétől a végső állapotáig. Sajnos itt a legtöbben át is élték minden gyötrelmével és kínjával. A foglyok nagy részét normális körülmények között egyenesen az intenzív osztályra küldenék. Aki megkapta a hastífuszt, az első napokban még kis szerencsével kiért a latrinára, de érezte bármikor bekövetkezhet a tragédia. Aki helybeli magyar kifejezéssel összefosta magát, attól mindenki elhúzódott. Tisztálkodásra nincs mód, legfeljebb szennyezett ruháját a hóba törölhette. Ezalatt úgy átfagyott, hogy örült, ha vissza tudott mászni a barakkba. Minden reggel tucatnyian megfagytak így a bejárat közelében. Segítség ritkán akadt, mindenki félt a fertőzéstől. Tisztában voltunk azzal, hogy aki megkapja annak menthetetlenül vége.

A betegség későbbi fázisában bekövetkezik a mozgásképtelenség. Az egymás hegyén-hátán fekvő betegek már a nadrágjukat sem képesek letolni. Utolsó kenyéradagjukat keblükön szorongatták, ettől várva a csodát, ha meg tudják enni, akkor megmenekültek. Ez a képzelt utolsó szalmaszál is hamar eltűnik. A félig önkívületben hánykolódó betegek körül kiéhezett farkasként lopakodnak a hullarablók. Ha kell napokig figyelik az áldozatokat. Az éles szemek előtt semmi sem maradhat titokban. Tudják ki rejteget kenyeret, s várták az alkalmas pillanatot, hogy lecsaphassanak a zsákmányra. Néha nem várták ki a halált, amikor kicsit elaludt, vagy teljesen legyengült az áldozat, akkor erőszakkal elragadták tőle.

Gyötrődtünk éjjel és nappal. A bűz szörnyű, az ápolatlan testek szagát is elnyomta a rothadás és a tífusz szaga. Aki a barakkban volt, az két hónapja még kezet sem mosott. Az éhség és a szomjúság rendszeresen kínoz mindenkit. A viszonylag meleg barakkban elviselhetetlenül marnak a felélénkült tetvek. Ha kint vagyunk, hamarosan bezavar a hideg. Ki és be járunk mint a tébolyodottak.

A legszörnyűségesebb dolgok a latrina körül történtek. A 4x4 méteres gödör felett deszkák vannak elhelyezve. De túl ritkán, így a kettő között könnyen beeshet az ember. Igyekszik mindenki a legszélén maradni, beljebb túl csúszós, kész életveszély. Állandóak a viták, amikor a szélen guggolón át kell mászni. Ha lökdösődés kezdődik, akkor bekövetkezhet a legszörnyűbb halál. Vagy az egyik vagy a másik, de néha mindkét fél belepottyan a szörnyű lébe, ami mocsárként nyeli el az embert. Segítségnyújtásra nincs mód, csak sajnálattal nézhetjük a haláltusát. Sokszor csak messziről halljuk az artikulálatlan ordítást, megint beleesett valaki a gödörbe.

Tanulva a történtekből legtöbben inkább a gödör környékén végezte el a dolgát. A helyzet következtében az egész környék vastagon szennyezetté vált. Még szerencse, hogy perceken belül megfagyott.

Egy nap katonatisztekből álló bizottság érkezett. Gépkocsi szerelőket, sofőröket kerestek. Rengetegen jelentkeztek, természetesen én is. A próbán ötvenen feleltünk meg. Azonnal teherautóra raktak minket és elindultunk. Nagyobb részt németek, csak kevés a magyar.

Két napi utazás után egy erdőbe telepített autójavítóba kerültünk. Egy bunkerba jelölték ki a szállást, majd kását és kenyeret kaptunk.

Reggel kettesével beosztottak orosz csoportokhoz. Én egy némettel kerültem össze. Egy roncs teherautót kellett szétszedni. Nem sokat dolgoztunk, nagyon fáztunk a hidegben. Az oroszok nem éreztették, hogy hadifoglyok vagyunk, munkatársnak tekintettek. Nekünk furcsa volt a hirtelen átmenet, hogy újra emberszámba vesznek.

Egész nap kérdezgettek, mi kézzel lábbal mutogatva igyekeztünk válaszolni.

- Láttuk-e Hitlert?

- Igen - feleltem.

- Hol? - kérdezték érdeklődve.

- Moziban - ezt tudtam már oroszul.

Nagyot nevettek, ott ők is látták.

Egész nap tüzeltünk, így melegedtünk a szabadban. Használható alkatrészeket szereltünk le és egy másik autóhoz hordtuk, hogy azt üzembe helyezzük. Egyes darabokat esztergapadon kellett volna szabályozni, igazítani. Az esztergályos csak délután dolgozott, meg kellett várni. Vártunk, beszélgettünk, ez itt a tempó. A gépre váró munkák összegyűjtve, míg nincs kész nem tudunk továbbhaladni. Kicsit aggódtam, hogy nagyon keveset dolgoztunk, nehogy visszazavarjanak a lágerba. Nézegettem az alkatrészeket.

- Én meg tudom csinálni - mondtam.

Először nevettek, majd a vicc kedvéért megengedték. Lépcsőn felmentünk egy teherautóra, ami műhelykocsi volt, nagyon jól berendezve esztergapaddal. Ismeretlen típusú gép volt, de meleg volt és a lágerhez képest ez maga volt a mennyország. Gyorsan elkészültem a hozott darabbal. A csoportvezető nagyon meg volt elégedve, azonnal elment a többi munkáért. Jött vele az egész csoport. Nagy vitával megállapították az ésszerű sorrendet, a kezemből szedték ki a kész darabokat. Néhány óra múlva a csoportvezető leállított és mutatta, hogy lassan, lassan. Nem akartam túlzásba vinni a dolgot, csak annyit mutatni, hogy megfeleljek, és meleg helyen dolgozhassak.

Megjött az esztergályos, figyelmesen nézte hogy dolgozok, majd hosszas vitába kezdtek a csoportvezetővel. A műszakunk befejeződött, de maradt néhány darab másnapra. Rájöttem a csoportvezető szándékára, jobb lesz a holnapot a műhelyben kezdeni, és minél több időt bent tölteni. Ezt szerettem volna én is.

Másnap korán bejött az esztergályos és nagy vitába kezdett a csoportvezetővel. Csak sejtettem, hogy rólam van szó. Arra gondoltam nem tetszik neki, hogy a munkakörében konkurense akadt, de tévedtem. Az elkészült munkákkal a csoportvezetőm elment. Az esztergályos mondta, menjek vele. Elvitt minden csoporthoz és mondta, hogy a munkákat nekem hozzák. Jóleső érzés töltött el, hogy így megbecsülnek, majdnem összevesztek rajtam. Nemrég még állandóan agyonlövéssel, agyonveréssel fenyegettek. Most minden megváltozott. Megismertem az összes csoportot, jó barátságba kerültem velük. Annyit beszéltek, hogy alig hagytak dolgozni. Ingujjra vetkőzve élveztem a meleget. Találtam egy tartályt, amit lavórnak is lehetett használni. Egész nap hordtam bele havat olvasztani, hogy végre megfürödhessek. Kérdezte is az esztergályos minek csinálom. Csak mutogattam, mi a szándékom. Megértette, mert adott egy darab fekete szappant. Mesés élvezet volt két hónap után megfürödni. Másnap borotvát, tükröt hozott, leállított a munkával és mutatta borotválkozzak meg. Belenéztem a tükörbe, egy ismeretlen szőrös pofa bámult rám. Nem ismertem magamra. Ez én vagyok? Teljesen letörtem. Még a saját anyám is megkérdezné kit keresek.

- Mi a baj? - kérdezte a munkatársam.

Előszedtem a még meglévő fényképeimet, jóképű, izmos fiatalembert ábrázolt a kép.

- Ez maga? - kérdezi hitetlenkedve.

- Igen - és mutatom a többi képet, ami minden kétséget kizárva bizonyított a személyazonosság.

Csak csóválja a fejét és vigasztalva mondja, semmi baj, hamarosan rendbe jövök.

Elkezdtem a borotválkozást, de már az első húzásnál megvágtam magam. A félig megfagyott kezeim túl érzéketlenek voltak a borotválkozáshoz. Nem is mertem folytatni. Megköszöntem a borotvát és visszaadtam.

- Nem tudom megcsinálni - mondtam.

Erre leültetett és megborotvált. Így már valamivel jobban néztem ki, de így is olyan voltam, mint egy nagyon sovány, ráncos, agyongyötört öregember.

A rendszeres élelmezés, alvás hatására kezdtem magamra találni. Felírtam, tanultam az orosz szavakat. A munkák sürgősségi sorrendje miatt naponta voltak viták. Én nem akartam dönteni, ha lehet senki ne orroljon rám. Megkérdeztem ki itt a főnök? A hadnagy felelték. Az esztergályos. Így tudtam meg, hogy a munkatársam hadnagy. Egy magyar hadnagy az első pillanatban közölte volna, hogy ő a feljebbvalóm, és ha térdig ért volna a szakállam akkor sem borotvált volna meg.

Egy makacs sürgősségi vitánál megkérdeztem - Kinek van géppisztolya?

Mindegyiknek volt.

- Én hadifogoly vagyok, aki behozza és rámfogja a géppisztolyát, azét csinálom meg elsőnek.

Nagy nevetéssel nyugtázták szavaimat, és pillanatok alatt megegyeztek. Mindegyik adott egy csavarásra való mahurkát, ami itt a barátság legfőbb jele.

A hadifoglyok között az a hír terjedt, hogy előbbre került a front. Előbbre mennek és minket is magukkal visznek. Ez nagyon felvillanyozott bennünket, reménykedtünk, hogy talán Magyarországra is eljutunk. Már egészen beleéltem magam, ez sokkal kedvezőbbnek ígérkezett a lágeri életnél.

Egy nap a reggeli kézfogásnál munkatársam melegnek találta a kezem.

- Lázas vagy - mondta.

Semmi bajom - feleltem.

Hamarosan visszajött egy orvossal. Megmérték a lázam. Kaptam két tablettát, meg kettőt estére is, és elküldtek a barakkba. Elég rossz volt a közérzetem, de másnap újra elmentem dolgozni. Hívás nélkül jött az orvos. Megint kaptam tablettákat, a munkának vége, elkülönítettek egy barakkba. Tudtam, hogy megkaptam a tífuszt.

Egy pesti vagány volt beállítva a barakk fűtésére. Utálta mindenki furcsa természete miatt. A munkában sem felelt meg ezért lett fűtő. Lefeküdtem a priccsre és mély álomba zuhantam. Nem tudom mennyi ideig aludtam, elvesztettem az időérzékemet. A fülem zúgott, mintha egy gyár dudája szólna. Munkatársam rázott fel. Megitatott egy kis vodkával, tablettákat is adott. Nagyon megköszöntem figyelmességét, hisz ebben az elesettségben senkire sem számíthattam. Már többen feküdtünk a barakkban. Mellettem két adag kenyér, és két adag sárgás színű cukor. Tehát két napot biztosan átaludtam. Ennem kellene, de hiába erőltetem, nem megy. Pánik szerű félelem kap el. Ha nem tudok enni végem. Próbálkozok a cukorral, azt sikerül leerőltetnem. Felajánlottam a pesti vagánynak, hogy oda adom a kenyéradagomat a cukoradagjáért. A vagány csak röhögött.

- Oda adod te ingyen is. Ha megdöglesz és kihúzlak a barakkból, akkor minden az enyém. A többiekét is megettem már - paskolja elégedetten a hasát.

Forrt bennem a méreg, de elégtételt nem tudtam venni. A egyensúlyérzékem felmondta a szolgálatot, állni sem tudtam a szédüléstől. Már napok óta halogattam, hogy kimenjek a latrinára, de mindig győzött a vágy, hogy előbb egy kicsit alszok. A méregtől fűtötten, most azonnal nekiindultam a lépcsőnek. Négykézláb másztam, többször visszacsúsztam néhány fokot, de folytattam. Irtózatos erőfeszítéssel sikerült kijutnom. A gyönyörű napsütésben szikrázott a hó, alig tudtam a szemem nyitva tartani. Idő kellett míg megszoktam a világosságot. Felálltam, hogy elmenjek egy közel álló fáig. Még ki sem egyenesedtem, máris elvágódtam. Négykézláb másztam a fáig, és belekapaszkodva felegyenesedtem. A friss levegő és a hideg gondolkodásra késztetett. Szép a világ és nekem élnem kell. Minden nap kétszer ki fogok mászni - határozom el - akkor meggyógyulok. Már fáztam ezért visszaindultam négykézlábra ereszkedve.

- Mit mászkálsz itt össze-vissza? Legjobb, ha fenn maradsz, akkor nem kell hogy holnap kicipeljelek - mondta a vagány.

Fellángolt benne a dac, azért sem döglök meg. Végig röhögte hogyan bukdácsolok le a lépcsőn.

- Hiába erőlködsz, úgy is megdöglesz! - bíztatásokkal szellemeskedett.

Másnapra mintha megfogant volna többünk átka, nem kelt fel a priccsről. Sem enni, sem állni nem tudott. Szó nélkül tűrte a legdurvább sértéseket.

- Mi van, hát meggondoltad magad? Te is csak úgy megdöglesz?

Anélkül, hogy a felkelés megkísérelte volna, két nap múlva vége volt.

Az új fűtő segített a betegeken, vizet adott, segített kitámolyogni a bunkerből. A munkatársam is naponta meglátogatott. Tablettákat adott és előtte be kellett vennem. Már úgy éreztem túl vagyok a nehezén, a kenyeret is megeszegettem.

Egy nap vöröskeresztes teherautó jött és az összes beteget felrakták a kocsira. A Jelec nevű helyiség kórházába vittek minket. Hosszú falépcsőn cipeltek fel a kórházba. Kevés volt az ápoló, sokáig tartott amíg minden beteget felkerült a hosszú fa lépcsőn. Én a korlátba kapaszkodva egyedül nekiindultam. Már a felén túljutottam, olyan jól ment, hogy elengedte a korlátot. Ekkor visszagurultam a lépcső aljára. Végül két oldalról támogatva engem is fel kellett vinni.

Szőrtelenítés-fürdetés után kórházi ágyakba fektettek, pizsamát is húztak ránk. Ennyi nyomor és kosz után nem lehet leírni mit jelentett számunkra megfürdetve és tiszta ágyban feküdni. A bejárattól az első ágyba kerültem. Mongol formájú, puskás őr ült velem szemben. Merev, mozdulatlan arcából semmit sem lehetett kiolvasni, a szeméből azonban valami gyűlöletféle sugárzott. Leváltói hasonló típusú emberek voltak. Egyetlen szót sem szóltak hozzánk. Egymás között számunkra ismeretlen nyelven beszéltek. Hogy minek kellett ránk vigyázni, az rejtély, mert senki sem tudott lábra állni.

Még nagyon bennem volt a tífusz, mert több napig csak arra ébredtem fel, hogy injekciót nyomtak belém, vagy ennivalót adtak. Mindent meg tudtam enni, ez nagyon jó jel. Elsőnek betegedtem meg, elsőnek is kezdtem felépülni. Gyakran kezdtem a wc-re járni, ami itt egy sarokban lepedővel elfüggönyözött vödör volt. Közben összeszedtem az ételt amit a többiek nem tudtak megenni. Sietni kellett, mert az ápolók is pályáztak rá, ez volt a mellékkeresetük. Napról-napra éhesebb lettem. Vad álmaim is voltak, amikor az őr bóbiskolt, én átmentem a falon egy kamrába, ami tele volt élelmiszerrel. Tele ettem magam és sok tejet ittam. Majd jóllakva visszamásztam, és jót derültem, hogy sikerült kijátszanom az őrt.

Az ápolónőknek sok gondjuk akadt velünk. Valami vidéken élő babona szerint meggyógyul aki a saját vizeletéből iszik. Minden el is követtek ennek érdekében. Az ápolónők észrevették és begyűjtötték az összes bádog poharat, hogy ezt megakadályozzák. A betegek utolsó szalmaszálként ragaszkodtak hozzá. Ha nem volt ápoló a közelbe, azonnal megpróbálták pohár nélkül végrehajtani. Ritkán sikerült valamennyit lenyelniük, de az ágy csurom vizes lett. Az ápolók mindig lesben voltak, és közbeléptek. Később egyszerre többen kezdték a műveletet, szegény ápolónő nem tudta hova kapjon sikoltozás közben míg segítség nem érkezett.

Több halott volt, amit csak a megüresedett ágyakról vettünk észre. De lassan mindannyian túljutottunk a krízisen. A létszám nem apadt tovább. Időnként már szóltunk is egymáshoz, de olyan gyengék voltunk, mint a kicsibe aki most bújt ki a tojásból. Egyensúlyérzékünk nem akart helyreállni, nagyokat estünk és csak négykézláb tudtunk visszamászni az ágyunkhoz. Az étvágya is megjött mindenkinek, nem maradt egyetlen morzsa kenyér sem. Az élelmezés jónak mondható, hámozott krumplit kaptunk, ami itt nagy luxusnak számít, meg édesített rizst. De olyan keveset, hogy az egész kiosztott adag egy embernek is kevés lett volna. Visszatért a testet-lelket mardosó örökös éhség érzet, ami az orosz földre érkezésünktől kezdve egyre rosszabb lett. Most csont és bőrre fogyva, talán negyven kilóval, úgy néztünk ki mint a bőrre fedett csontvázak. Kiálló oldalcsontunk majd kiszúrta a bőrünket. Ahogy néztem a többi csontvázat, azon csodálkoztam, hogy egyáltalán élnek. Én sem nézhetek ki különbül, sőt mivel a legmagasabb vagyok, valószínűleg a legsoványabb is. A fejadag egyforma, akár óriás vagy törpe emberről van szó. Az a tény, hogy a nagyobb testnek több kalória szükséges itt nem jött számításba. Leghamarább a nagydarab emberek pusztultak el.

A betegek között korábbról senki sem ismertek a másikat. Hárman a felváltásra érkeztek, még fegyvert sem kaptak. Ketten elejétől a Don-parton voltunk. A többi a nyár folyamán feltöltésre érkezett a frontra. A legrosszabb kondícióban a tíz hónapja kincstári koszton tengődő Don-parti védők voltak. Szervezetük legyengült a silány élelmezéstől és a frontszolgálat viszontagságaitól. Nem is bírhattak ki annyi nyomort és éhezést, mint akik két hónapja még az otthoni koszton éltek. Tehát őket érte utol legelőbb a végelgyengülés szerű állapot, majd a tífusz.

Lassacskán javulgattunk. Senki sem emlékezett arra, hogy maradt-e hadifogoly a gépkocsijavító csoportnál, vagy mindenki megbetegedett. És mi lett a németekkel. Orosz szempontból a hadifoglyokkal kapcsolatban az volt a felfogás, hogy aki enni tud az nem beteg. Már pedig mi állandóan több ennivalót kértünk. Nem is sejtettük, hogy ezzel siettettük ápolásunk befejezését. Hogy mennyi időt töltöttünk a kórházban, arról sejtelmünk sem volt, hisz eleinte önkívületi állapotban voltunk.

Egy nap név szerint megkaptuk madzaggal átkötött holminkat, öltözzünk fel mert elvisznek minket. Nagyon becsületesek voltak, mert semmink sem hiányzott. Visszakaptunk mindent olyan koszosan ahogyan elvették. Arról beszéltünk mit szólnak majd az orosz szerelők, hogy visszatérünk. Mennyivel jobb lesz az ottani koszt és több lesz mint a kórházi.

Egy napi utazás után a teherautó megállt a libigyáni láger előtt. Visszakerültünk oda, ahonnan jöttünk, a mennyországból a pokolba! El voltunk keseredve. Körülfogtak az érdeklődők, feltűnést keltett, hogy teherautóval hoztak minket, ez nem mindennapos látvány. Mondtuk, hogy a kórházból hoztak minket, a gépkocsi javítóknál dolgoztunk. Marha mázlitok volt, mondták, itt megdöglöttetek volna. Ez majdnem biztos, de itt vagyunk és élünk. Ha igaz aki átesett a tífuszon, az nem kapja meg mégegyszer.

Találkoztunk ismerősökkel is. Megtudjuk többször jöttek új foglyok, de rengetegen meghaltak, irtózatos tífusz járvány tombolt a lágerben. Jött egyszer egy vöröskeresztes komisszió orosz katonatisztek kíséretében. Előre megmondták, nehogy szólni merészeljenek hozzájuk. Fehér lepedővel elkerítettek egy részt, ahol priccsekre fektették a betegeket. A többieket sorba állították, hogy eltakarják a láger többi részét. Amerikai húskonzervekből készítettek ebédet és nagy adagokat mértek ki mindenkinek. Ha minden nap komisszió jönne egész más volna a helyzet. Így ellopnak mindent amit a vöröskereszt által küldenek az amerikaiak. A konyha mellett nagy rakás aranyozott színű konzervdoboz Made in USA. Úgy csillognak mint megannyi gyémánt ebben a hihetetlenül mocskos környezetben. Először és utoljára láttunk amerikai konzervdobozokat.

A kis kórházban ápolt társaság eltűnt a több ezres tömegben, éjszakára bepréseltük magunkat az egymás hegyén-hátán fekvők közé, s lefeküdtünk a betonra.

Sok ezredbeli ismerős túlélte a járványt. Mikor elmondtam nekik, hogy kórházban voltam a szerelői munka után, úgy néztek rám mint akinek agyára ment a fogság. Nem is győzködtem őket tovább> Ebben a környezetben hihetetlen hogy egy hadifoglyot emberszámba vegyenek. A bizonyítékot, a maréknyi mahurkát elcseréltem kenyérre, így némi többletre tettem szert.

Folytatódott a lágeri élet. A napi kenyéradagot és köles levest majdnem rendszeresen kaptuk. Dolgoztattak is minket, a gyárépület romos részét hozatták rendbe. Köpenyünk szélébe két lapát törmeléket tettek, azt kellett elvinni és kiönteni egy közelben lévő gödörbe. Ezt a primitív munkát kellett egész nap csinálni. Néha táboron kívüli munkára is kivittek vagy ötven embert, vagonból lisztet kirakni. A szerencsétlenek négyen alig tudtak elhúzni egy zsákot, de annyit ettek belőle, hogy iszonyú görcsök között meghaltak.

Később én is jelentkeztem kinti munkára. Harmincan indultunk, nem tudtuk mi lesz a feladatunk. Félórányi járásra egy nagy szántóföld szélén egy paraszt fogadott ekével és kötelekkel, amit a nyakunkba kellett akasztani. Azt a hatalmas földet akarták velünk felszántatni. Káromkodtunk mint a jégeső. Bele dögölnénk, ha csak egy soron is végig húznánk az ekét. Hiába vert ostorral a paraszt, egyetlen lépést sem tettünk előre. Órákig toporzékolt, káromkodott míg belenyugodott, hogy velünk nem fog szántani.

Egy zsidó erdőmérnök szervezett egy csoportot erdei munkára, hogy egy kis időre kimeneküljenek a lágerből. Természetesen a zsidókból. Ők ragaszkodtak civil rongyaikhoz, kihangsúlyozva, ők nem katonák, őket munkaszolgálatra kényszerítették a magyar hatóságok. Mivel nem telt ki a létszám, tíz magyarral egészítették ki. Nekem egy Komáromból ismert szakaszvezető szólt, menjek velük, biztosan jobb lesz mint a lágerben. Tudtam, hogy egy zsidó komiszár mindenben erősen támogatja a zsidókat, naponta bejár, tárgyal velük. Ebből rossz nem lehet, gondoltam és jelentkeztem. Másnap elindultunk mongol forma őrök kíséretében. Kétnapnyi gyaloglás után elértünk egy erdőirtáshoz, ahol valamikor a hó tetején kivágták a fákat. Most, hogy olvadni kezdett a hó, méteres darabok álltak ki, azokat kell kifűrészelni. Nádfedeles faházban szállásoltak be, egy másikban az őrség és a konyha volt. Az erdőmérnök kinevezett két zsidót szakácsnak. Szalmán aludtunk fűteni is lehetett. Reggel kiosztották a fűrészeket, fejszéket. Párokban összeálltunk, kezdtük a munkát. A mérnöknek is fűrészt nyomtak a kezébe. Nem fogadta el, ő a munka irányításával van megbízva, a komiszár bízta meg a lágerben. A vita oroszul folyt, csak a tényekből sejtettük a lényeget. Itt nem kell mérnök, ők irányítanak és ha nem kezd dolgozni kaphat a puskatussal. Kétszer mellbe vágták, figyelmeztetve, hogy nem tréfálnak. A mérnök felháborodva mondta, panaszt tesz a komiszárnál, ő kommunista, vele nem lehet így bánni. Több zsidó mellé állt, és ők is mondták, hogy kommunisták. Az őr csodálkozva nézett, hívta társait, nézzétek ezek azt mondják, hogy kommunisták.

- Igazán? - kérdezték az őrök egyenként a zsidókat.

- Igen, igen - felelték öntudatosan.

- Na akkor ez a tiétek! - és puskatussal agyba-főbe verték őket.

A mérnöknek dupla adag jutott, fel sem tudott tápászkodni. Társai cipelték az első fatönkhöz amit ki kellett volna fűrészelni. Ülve, fekve fenyegetőzött tovább a komiszár nevét gyakran emlegetve. A mongolokat a fenyegetőzés feldühítette, ketten puskatussal kíméletlenül verték még az után is amikor már régen meg sem mozdult. Két zsidóval, akik kommunistának vallották magukat, arrébb húzatták vagy tíz méterrel, két lapát földet dobattak rá, és az ügy részükről be volt fejezve. Nem dugták el, nem tartottak a felelősségre vonástól. A többiek meg lássák mi vár rájuk, ha nem akarnak dolgozni. Estig még két zsidót elintéztek, aki az előzőleg kapott veréstől egyáltalán nem tudott fűrészelni. Nagyon meg voltunk rémülve, előbb-utóbb mindannyiunkat agyonvernek.

A vacsora némileg megvigasztalt, sűrű kását kaptunk, többet ért mint a lágerban két heti ellátás. A szakaszvezető ismerőssel kidolgoztuk a legjobb taktikát. Mindég a leggyengébbekkel állunk párba, akkor nem minket ütnek, hanem őket. Ők előbb fáradnak el, előbb hagyják abba a fűrészelést. Ez nagyon bevált, pár napon belül öt embert vertek agyon mellőlünk. A két lapát földdel betakart áldozatok egyre szaporodtak. A koszt több lett, a meghaltakét is megkaptunk. Egy mongol nagyon pikkelt rám, már a hatodik zsidót verte agyon mellőlem. Mérgesen megfogta a fűrész másik végét, vele kellett fűrészelnem. Azt hittem itt a vég. Reszkettem a kimerültségtől, folyt rólam a víz. Kínomban jó ötletem támadt. Én mindkét oldalról tudok fűrészelni. Mutattam a mongolnak, cseréljünk helyet. Cseréltünk, szerencsére nem tudott fűrészelni a másik oldalról, akadoztunk, az ő hibájából. Meg is unta hamar a munkát. Szerencsémre, mert már nem bírtam volna sokáig. Aznapra nem is volt partnerem, egyedül pedig nem lehet fűrészelni. Üljek csak le - mondta jóindulatúan a mongol.

A két szakácsot is kitették a konyháról munkára, az őrök főztek. Már fele sem volt az eredeti létszámnak, az adagok mindig nőttek. Boldogan kanalaztuk a sűrű kását, erőnk egyre nőtt. Meg kell hagyni, nagyon becsületesen elláttak a mongolok, még a saját maradékukat is kiosztották. Csak ne lennének olyan kiszámíthatatlanok. Bármikor odaüthetnek a puskatussal, és ha a sérüléstől nem tudunk dolgozni, akkor végünk. Volt azonban egy bíztató jel, egyetlen magyar sem vertek még agyon, a zsidókat pedig verték ok nélkül is. A megmaradt zsidók összebeszéltek, valakinek be kellene szökni a lágerbe, elmondani a komiszárnak mi történi itt. De vállalkozó nem akadt. A magyarokat akarták megagitálni, persze eredménytelenül.

A mongolok azt mondták, hogy visszavisznek bennünket a lágerbe, ennyi emberrel nem érdemes itt lenni. A bőséges koszt miatt, majdnem könyörgésre fogtuk a dolgot: vágunk mi annyi fát, amennyit az egész létszámmal teljesítettünk, csak had maradjunk. Végül engedtek minket még egy hetet dolgozni. Még azt sem érdekelte őket mennyi fát vágunk ki. Akartuk mutatni a teljesítményt, hogy érdemes itt tartani bennünket, de meg sem nézték. Nem is strapáltuk tovább magunkat, csak imitáltuk a munkát. Ha így felkínálják a pihenést, élünk is vele.

Egy reggel közölték indulunk vissza a táborba. Mondják és mutatják, ujjukat a szájukhoz tartva, hogy semmiről ne beszéljünk. Értjük és hallgatni fogunk, ígértük. Nagyon köszönjük a jó ellátást, soha nem fogjuk elfelejteni milyen gyengén támolyogva értünk ide, és most könnyedén lépkedve távozunk. Ezt nekik köszönhetjük. Megbeszélik a saját nyelvükön egymás között, majd a merev, kőszobor arcok mosolyra váltanak. Vállon veregettek és kezet nyújtottak. Uram Isten, hát ezek nevetni is tudnak, mondjuk egymás közt. A lágerbe tartó utat könnyedén megtettük, még pihenőt is tartottunk a láger közelében. Sötétedésre időzítették az érkezést, ők tudják miért. Számolás nélkül beengedtek minket a kapun, s újra tenyérnyi helyet kerestem lefekvéskor a koszos betonon. Nem tudom kereste e valaki az eltűnt embereket.

A lágerben készülődés folyt a foglyok elszállítására. Hosszú szerelvénybe bevagonírozták a népet. A vagonok szalmával voltak terítve, és WC is volt. Több mint egy hónapig utaztunk, főleg északi irányba. Néha napokig álltunk, ajtót csak élelem osztáskor nyitottak. Korpa levest és kevés kenyeret kaptunk. Eleget ahhoz, hogy ne haljunk éhen. Az oroszok ismét minden jót ígértek: rendes, tiszta lágert, ahol bőséges ellátást, fürdést, fertőtlenítést kapunk. Az utazás alatt hosszú beszélgetéseket folytattunk. Legtöbbünknek az volt a véleménye, hogy Szibériába megyünk valamilyen ólombányába. Az első bevagonírozás óta nagyon tartottunk az utazástól. Kitörölhetetlenül belénk rögződött az út minden borzalma. Persze ez az utazás ahhoz mérten osztályon felülinek mondható. Most saját priccsel ellátott lágerről álmodunk, ahol egyedül alhatunk, nem taposunk egymásra a helyszűke miatt.

Persze mint mindig, most is csalódtunk. Nizsnij tagilba vagoníroztak ki bennünket, valahová az Észak- Uralba. Rövid gyaloglás után sok apróbb-nagyobb épület közelében egy füves zsombékos területen táboroztunk le. Alighogy leültünk, a magas talajvíz miatt perceken belül átázott a nadrágunk. Vártuk, hogy bevezetnek minket az épületbe, de csalódtunk. Mi karanténban voltunk, egy hónapig nem mehettünk a benti foglyok közelébe, nehogy megfertőzzük őket. Hihetetlen, hogy vigyáznak ránk, morgolódtunk, eddig senkit sem érdekelt hányan pusztultunk el. Most, hogy a tífusz veszélyen túl vagyunk, kitesznek minket ide, mint a rideg nevelésben tartott marhákat.

A fogolytáborban németek voltak, állítólag már két éve. Ezt nehezen hittük, úgy tudtuk mi vagyunk az első nagyobb létszámú hadifogoly csoport. Kiderült, hogy ezek a németek a szovjet-német szövetség idején a leningrádi kikötőben szolgáltak német hadihajókon. A német támadás megindítása után egyszerűen elkapták őket. Akkor kerültek ide.

Nehéz hetek vártak ránk. Először háromszoros tüskésdrót kerítéssel bekerítettük magunkat, hatalmas kapuval. Majd őrtornyokat építettünk, tetővel, lépcsővel. Utána kezdhettük a barakképítést, hogy tető legyen a fejünk felett. Az éjszakákat a nedves földön, csajkánkon, kenyérzsákunkon ülve kuporogtuk át. Alig tudtunk valamit aludni. Közben gyakran bőrig áztatott minket a hideg eső. Embertelenül kegyetlen világ van itt. A magyar és terjesztett kommunista-ellenes propaganda borzalmai gyermekmesék a valósághoz képest. Egy magyar koldus órák alatt összeszedett szatyornyi kenyérszeletet, és nem is fogadott el többet csak pénzt. Itt egy szatyor kenyérrel milliomosnak érezné magát, és az ajtaját is beszegezné, hogy ki ne rabolják.

Akik közülünk valamikor szimpatizáltak a kommunista elvvel, velem együtt, már rég teljesen kiábrándultak belőle. Nem kellett agitálás, rábeszélés, amit átéltünk meggyőzőbb volt minden fecsegésnél.

A lágerhez tartozott egy fűrésztelep, onnan hordtuk a vállunkon az építéshez szükséges faanyagot. Közben nagyobb csoportokban fertőtlenítőbe vittek mindenkit. Végre megszabadultunk az éjjel-nappal mardosó tetvektől. Lassan tető alá kerültünk, és deszkapadlón aludtunk. Megváltásnak számított a sok ülve átkuporgott éjszaka után. Bár az ellátásunk folyamatos volt, mégis legyengültünk a kialvatlanságtól. Amikor végre padlón aludhattunk, reggelente úgy kellett bennünket felrugdosni, hogy felkeljünk.

Ideutazásunk közben szerelvényünkhöz sok vagont kapcsoltak egy Tambov nevű lágerből. Elmesélték az ottaniak, hogy az pontosan olyan haláltábor volt, mint a mi libigyáni lágerünk. Eddig azt hittük, hogy ilyen csak Libigyánban történhetett meg. De kiderült, hogy velük is úgy bántak mint velünk. Sok ezredbeli ismerőssel is találkoztam. Itt volt a komáromi fúvószenekar fele, persze hangszerek nélkül. Valószínűleg azért hozták ki őket, hogy fújjál a talpalávalót a moszkvai bevonuláskor, de rossz volt az időzítés, mint mindenben. A német, magyar és román foglyokon kívül kevés olasz meg spanyol is került a lágerbe.

Letelt a karantén ideje, összenyitották a táborokat. A régi lágerben egy emelvény körül összeterelték a népet, és egy német származású komiszár tartott politikai beszédet. Kiemelte, hogy a Vörös Hadsereg hatalmas győzelmet aratott, a megszállt területek nagy részét felszabadította és minden frontszakaszon támadásba mentek át. A beszédet németül tartotta, és szakaszonként tolmácsok fordították magyarra, románra, olaszra. Minden nációnak megvolt a saját tolmácsa.

A magyar tolmácsolást a zsidók fordították, akik sokkal intelligensebbek voltak. Nagy harc kezdődött a lágerbeli pozíciók betöltésére. Egy szakács vagy kenyérvágó pozíció felért egy otthoni miniszteri beosztással. Egy lágermunkás, suszter, szabó, mosodás, fertőtlenítő is biztos lehetett abban, hogy annyit ehet a maradék korpa levesből, amennyi belefér. Mi más nyelven nem beszélők, csak messziről nézhettük a könyöklést.

Jött egy orvosokból álló komisszió, mind nők voltak. Meztelenül mindenkit megvizsgáltak és beosztották valamilyen csoportba. Náluk a következő kategóriák voltak: I, II, III-as, ok, disztrofia, invalit. Az I-es 8 óra munka, a II-es csökkentett munkaidő, a III-as lágermunka, ok. - kevés lágermunka, a disztrófia - nem kell dolgozni, az invalit - barakk felügyelet. A besorolást, olyan oroszos módon, lazán kezelték. Sokan előre örültek, nem találnak egyetlen embert sem, aki munkára alkalmas. Ha otthoni szemmel nézték volna, nem is találnak. Ezek az orvosnők azonban kegyetlenek voltak. A vizsgálat annyiból állt, hogy mindenkinek belecsíptek a fenekébe, és ha össze tudták fogni a bőrt, akkor I-es kategória. Majdnem mindenkit munkára alkalmasnak találtak. Kevesen kaptak más beosztást, de úgy intézték, hogy minden csoportba jussanak emberek.

Legnagyobb számban a disztrófiások azaz zsírtalanok voltak. Ők borzalmasan soványak voltak, csak hálni járt beléjük a lélek. Az ember azt gondolná, hogy az orvosoknak van szívük és segíteni akarnak. Kiderült azonban, hogy öncélú az egész. A disztrófiásoknak jobb élelmezés jár, cukor, vaj, rizs, hámozott krumpli, fehér kenyér. Ezeket csak akkor kapja meg a láger, ha az állományban disztrófiások vannak. A tejhatalmú vezetők nem fognak a legénységnek járó moslékból enni. A magas létszám annak köszönhető, hogy saját maguk jobb ellátásáról akartak gondoskodni.

A munkaidőre vonatkozó szabályok már régen megváltoztak. A háború kitörése után hamarosan napi 10 óra munkaidőt és minden 10 napra egy pihenőnapot vezettek be. Még ezeket is ritkítgatták. A Vörös Hadsereg megsegítésére és egyéb jeles ünnepekre kötelező volt munkánkat felajánlani. A munkában töltött idővel kapcsolatban nem volt beleszólásunk. Óránk nem volt, de a munka vezetésével megbízott civileknek sem. Ezért biztos ami biztos, inkább pár órával többet akartak dolgoztatni. Gyakran a garnizon (az őrség parancsnokság) szabott határt a végtelenbe nyúló munkaidőnek. Ha az őr azt mondta letelt a munkaidő, sorakoztatta a foglyokat és bekísérte a lágerbe. Hiába tiltakozott a munkavezető, az ő szavuk nem volt döntő.

A láger parancsnokság és a garnizon két különálló hatalom, nem szólhattak egymás munkájába. Csak egyben tudtak megegyezni, mindegyik leemelte a láger ellátmányából a kívánt részt. Az ellátás hozó teherautóról, mielőtt beengedték volna, annyi zsákot emeltek le, amennyit nem szégyelltek. A maradékból a lágermunkások és egyéb bennfentesek látták el magukat. Ez után osztották ki a többit a hadifoglyoknak. A gyakorlatban így érvényesült a hadifoglyokra a katonákéval egyenértékű ellátás. Bár minden lágerben ki volt függesztve két sűrűn gépelt oldalon a hadifoglyok napi járandósága, melyben a kenyér, a hús, a vaj mellett ismert és ismeretlen élelmiszerek, fűszerféleségek tömege szerepelt, grammokban megállapított mennyiségben. A gyakorlatban azonban, a listán feltüntetett cikkeket még az oroszok is csak hallomásból ismerték. Az egész táblázat csak propaganda célt szolgált. Háború van mondták, sok minden hiányzik. Adnák ők, de ha nincs.

1943 nyarának elejére fedél alá kerültünk, és a négy emeletes priccseken mindenki saját fekvőhelyhez jutott. A barakkok téliesítése még javában tartott a benti munkásokkal. Az első és második kategóriás munkás brigádok dolgozni jártak. Erdő irtás, kőtörés, vasút építés, fafeldolgozás. Mind nehéz fizikai munkák. Minden maradék erőnket megfeszítve iparkodtunk teljesíteni a normát. Ennek teljesítéséért napi 1000 gr kenyeret kaptunk. Ez volt az elérhető maximum. Bár az éhségtől fűtve mindent megtettünk a norma teljesítéséért, egész testünk reszketett az erőlködéstől, mégsem sikerült mindig elérni. Hulla fáradtan rogytunk a gömbfa priccsre, fejünk alá téve bakancsunkat, s szinte élettelenül vártuk a vacsorát. Ez nem élet, ennél a halál is jobb, állapítottam meg magamban. Meg kell szökni, bár a szökésért halálbüntetés jár.

Csillagos estéken tanulmányoztak az eget. Itt egészen másnak tűnik a csillagkép mint otthon, de meg van a Göncöl szekér és az északi sarkcsillag. Beszéltem ismerősökkel, akik tájékozottabbak a csillagok állásáról, hogy jobban kiismerjem magam. Mindenki foglalkozik a szökés gondolatával, de szánalmasan gyenge állapot, a több ezer kilométeres távolság józan ésszel leküzdhetetlen. Bizalmas baráti körben sokat beszélünk róla. A legjobb az ha Törökország irányába indul az ember, és vagy a Volgán, vagy az Ural folyón csónakkal leereszkedni. A vízen nem lehet eltévedni még éjjel sem. A frontvonalon lehetetlen átjutni. A háborútón nem érintett orosz területen, ahol más nyelvű népek is élnek, talán könnyebb feltűnés nélkül továbbjutni. Az a gondolat is felmerült, hogy a katonáskodás miatt nagy lehet a munkaerő hiány és szívesen adnak valami ellátást munka fejében. Ott eldekkolunk egy ideig, majd tovább megyünk. Nyár közepén tartottunk, sürgetett az idő. El kellene indulni, hogy a hideg beállta előtt délre kerüljünk, ahol a szabadban is eltölthetők az éjszakák. Az indulás kitűzésére mindenki visszalépett. Nem volt tanácsos erőltetni a kérdést. Csak éjjel, öten-hatan, a tüskésdrótkerítésen keresztül lehetett volna kijutni. Sűrűn őrtornyok voltak, reflektorokkal, lent kutyák, szinte kizárva minden esély. A legelszántabbak mind különböző helyen dolgoztak. Ebben a kiéhezett társaságban érthetőnek tűnt az a kifogás, hogy éjjel nem érdemes megszökni, mert mindjárt kapjuk a reggeli korpa levest 20 dkg kenyérrel. Attól is lehetett tartani, hogy valaki beköpi a tervet, remélve, hogy jutalmat kap. Jobbnak láttam már irányba terelni a beszélgetést.

Egy nap az erdő irtásról a fafeldolgozáshoz osztották be a brigádunkat. Egy gatterhez kellett rönkfákat görgetni, ami különböző vastagságú deszkákra fűrészelte. Nagy halom szálfából fenyőfa rudakkal pajszeroltunk egy-egy szálat a gatter kocsijára, ami sínen gurult a fűrészgépre. Nagyon balesetveszélyes munka volt. Néha megindultak a szálfák és aki nem tudott félreugrani, azt szétzúzták. Volt már sok halálos baleset és súlyos sérülés.

Egy kisebb gépműhely állt a fűrésztelepen, ahol csak románok dolgoztak, a legtöbben kovácsok. Szerettem volna odakerülni, mert mégiscsak könnyebb valami szakmunka. Érdeklődtem a románoknál, de azok elzavartak. Nem akartak magyar a brigádjukba. Kifigyeltem a főnököt és beszéltem vele.

- Én tudok a bentlévő gépeken dolgozni.

- Melyiken? - kérdezte.

- Akármelyiken - feleltem.

Gúnyosan mosolygott, majd mondta menjek vele. Egy eszterga, egy marógép, egy gyalugép és két köszörű, ebből állt a műhely. A gyalugép mellé állított és egy rakás munkára mutatott, amit méretre kellett gyalulni. Egyszerű darab volt, nem volt semmi gondom vele. Megköszörültem a kést, mert le volt törve az éle és kezdtem a munkát. A főnököt közben elhívták. Mire visszakeveredett, már jó néhány darab elkészült. Mikor visszaért odavitt a marógéphez, hatszögek marására volt beállítva M-12-es csavarokra. Megcsinált egyet előttem, és mondta hogy folytassam. Megnéztem én már előre a gépet is, a munkát is, így hiba nélkül folytattam. Végignézett néhány darabot, majd visszaküldött a gyalugéphez.

- Az esztergagéphez ne menjek?

- Ott én dolgozom - felelte.

- Már dolgoztam három hónapig esztergán, az orosz katonai gépkocsijavítóknál Jelec város környékén - mondtam.

- Miért hagyta ott?

- Mert tífuszba estem, és kórházba kerültem. Utána a lágerbe kerültem vissza. Ha szüksége van rám intézze el, hogy ide járhassak dolgozni.

Intézkedett is. Másnap a román brigáddal mentem munkára. A románoknak cseppet sem tetszett, hogy közöttük vagyok, és mindent megtettek, hogy kitúrjanak. Többen is tudtak magyarul, de nem árulták el, csak akkor amikor el akarták tanulni a gyalugép kezelését. Egész nap ott állt és figyelte hogy csinálom. Végül kijelentette, hogy ő is tud a gépen dolgozni. A főnök engedte, én meg a marógépre kerültem. Lett is ebből baj, hamarosan eltörte a kést és hozta hozzám, hogy köszörüljem meg.

- Te vagy a mester, ez is hozzátartozik a mesterséghez - mondta. - Most megmutathatod mit tudsz.

Legfőbb gondom az volt, hogy felszereljem magam a szökéshez szükséges kellékekkel.

Minden orosznak van egy katyuskája, ami egy primitív, tűzrakáshoz használt szerszám. Egy darab acélból, élesre pattintott kőből és vattából állt, ami égés közben el lett fojtva. Gyufája vagy öngyújtója csak a magasabb rangúaknak volt. Azok lassan, szertartásosan, feltűnő büszkeséggel használták. Mindenki akart tűzszerszámot, ez rangot jelentett. Még csak talán minden századik embernek volt, de azt mindenki ismerte. Ha valaki összeszedett vagy kapott mahurkát, szertartásosan csavart egy cigarettát. A többiek áhítattal nézték és szóltak a tűzszerszámmal rendelkezőnek, hogy jöjjön már tüzet csinálni. A jutalom néhány slukk, ami kijárt a tűz adójának. Ez itt a nap fénypontjának számított.

Én készítettem magamnak egy katyuskát, csináltam egy nagy kést és szereztem fémfűrészlapokat. Ezzel kész volt a szökésre a felszerelésem.

Később kenyérért, levesért készítettem ezeket a fényűzésnek számító eszközöket. A kereslet óriási volt. Rengetegen dolgoztak erdő irtáson, kőfejtésen ahol nem jutottak megfelelő nyersanyaghoz, így patkóból, sínszögből készítettek kést. Hetekig dörzsölték tégladarabokkal, hogy éle legyen. Ehhez képest bármilyen lemezből készített darab már osztályon felülinek számított. Csináltam is rengeteget és élelemre cseréltem.

Sikerült cserélnem egy magyar orosz szótárt is, amiből tanultam. Nagyon lassan ment a tanulás. Ilyen leromlott állapotban, korgó gyomorral nem fog az ember agya. Az átlaghoz viszonyítva azért jól álltam.

Jött egy munkaszüneti nap, megjött a német születésű komiszár, politikai beszédet tartani. Felsorolta az újabban felszabadított városokat, és a fronton elért újabb sikereket. Elmondta, hogy a német hadsereg 1943 nyarán csak kis területen, Kurszk környékén, tudott támadást indítani, ahová minden erejét összpontosította. A történelem eddigi legnagyobb tankcsatája zajlott le. Kevés térnyerés után, a Vörös Hadsereg tankjai szétverték és megsemmisítették az ellenséget, és most minden frontszakaszon előrenyomulnak. Ez volt az utolsó erőltetett támadásuk, a továbbiakban a kezdeményezést átvette a Vörös Hadsereg és meg sem állnak Berlinig. Beszéde végén megkérdezte van-e még olyan német, aki hisz a németek győzelmében. Többen is jelentkeztek. A komiszár bíztatta őket, hogy bátran mondják el véleményüket. A felszólalók kifejtették, hogy egy ilyen ország, ami ötven évvel le van maradva Európától, nem reménykedhet a győzelemben. A frontvonal állása pedig csak szovjet propaganda.

Nem hittünk már senkinek, annyit hazudtak már nekünk, hogy csak azt tudtuk biztosan, hogy itt kínlódunk és nem tudjuk meddig bírjuk még az emberhez méltatlan bánásmódot.

A politikai előadás után kultúrműsor. Osztrák énekes kitűnő, jódlizással teli énekszámokat adott elő, nagy sikerrel. Egy magyar kígyóember, csont és bőrre lefogyva, hihetetlen hajlékonysági mutatványokat produkált. Jobbat mint otthon, mert ilyen sovány még soha sem volt. Fő számában átbújt egy csövön kétrét hajolva. Két román cigányzenész is szerepelt Cseputáru Kosztyea és Maczák. A nevét olyan érdekesnek találtam, hogy soha nem felejtem el. Valami csoda folytán megmaradt a hegedűjük, vagy itt kaptak, de azt nem tudom elképzelni hogy történhetett. Román népzenét játszottak. Befejezésül a prímás Csepotáru bohókás román táncot járt, erotikus mozdulatokkal teleszőve. Nagy sikerük volt. Jelentkeztek még sokan fellépésre, de nem kaptak sem hangszert, sem kelléket. Az előadásokat végignézte a lágerparancsnokság és a Garnizon szabad emberei. Nagyon meg voltak elégedve, szinte biztos, hogy nem láttak még ilyet.

A lágeren belül állandóan folyt a spicliskedés. Legaktívabbak a zsidók voltak. Besúgásuk révén már több embert elvittek háborús büntettek vádjával. Főleg a magyar keretlegények után szaglásznak a megbízott munkaszolgálatosok. (A fronton keretlegények irtották a munkaszolgálatosokat.) Eddig már sokat elvittek közülük, az oroszok állítólag kinyírják őket. Gyakran szaglásztak a magyarok között és mindenkit letegeztek. A paraszt gyerekek szó nélkül tűrték és tisztelettel magázták a zsidókat. Én nem tűrtem a tegezést, visszategeztem őket. Vérig sértve érezték magukat, nem a Don-parton vagyunk hogy így merjek beszélni velük.

- Ha tegeztek én is tegezlek, nem vagyok a cselédetek - mondtam. Én a Don-parton is magáztam minden zsidót, és segítettem amit lehetett.

Most összefogtak ellenem és bepanaszoltak, hogy keretlegény voltam és irtottam a zsidókat.

Reggel, munkába indulás előtt kiemeltek a sorból és az őrség épületében lévő zárkába kísértek. Pontosabban rugdostak és lökdöstek. Később jött egy komiszár forma tiszt. Orosz nyelven hosszú szöveget mondott. Röviden azt mondta, hogy háborús bűnös vagyok, mert több száz zsidót végeztem ki a Don-parton. Ismerjem be, mert akkor bíróság fog ítélkezni, ha nem ismerem be, akkor azonnal kivégeznek. Minden orosztudásomat bevetve elmondtam, hogy rádiós távírász voltam és a táboron belül legalább 200-an igazolhatják ezt. - Úgy, még kém is voltál? - és ököllel nekem esett, ütött ahol ért. Az ütések erejét, hála bokszolási tudásomnak, kivédtem, csak az orrom vérzett. Ezt védekezés közben jól szétkentem az arcomon. Meg is lett a hatása, abbahagyta a verést. Nem azért mert megsajnált, hanem mert féltette az egyenruháját. Úgy gondoltam jobb, ha most elesek, mint aki nem bírja tovább. Ekkor rugdalni kezdett, véres kézzel védekeztem, és összekentem a csízmáját. Ezt észrevette, és abbahagyta a rugdalást. Kiszólt az őrségnek. Valami parancsot adott nekik. Rövidesen két puskás őr jött egy kutyával és egy lapáttal. - Vigyétek! - mondta a tiszt erélyesen. Kezembe nyomták a lapátot és elindultunk. Egy őr elől, utána én, hátul a kutyás őr. A közeli erdőszélen megálltunk. Az egyik őr kezdte magyarázni ismerjem le a vádakat, akkor nem lőnek agyon. Újra elmondtam, a zsidók hazudnak, én rádiós vagyok. Az őrök nagyobb figyelemre méltatták szavaimat és sokat kérdezgettek. Mondtam, hogy azért jelentettek fel a zsidók, mert visszategeztem őket. Szeretném, ha a többi foglyot is megkérdeznék, ők igazolnák, hogy nem a zsidók őrzése volt a beosztásom. Megértettek mindent, de a parancs, az parancs. Kezdjem az ásást! A fene egye meg az egészet, én nem ások nekem már úgyis mindegy. Pár rúgással meggyőztek, hogy mégis nekifogjak, a kutyát egészen közel engedték, majd megfulladt, úgy vicsorgott rám. A szünet nélküli davaj, davaj bíztatásra sem kapkodtam el. Akárhogy vicsorog az a rohadt kutya, nekem nem olyan sürgős. Alig 5 cm-re jutottam, amikor leállítottak.

- Beismered?

- Nincs mit beismerni.

Hátam mögé állt a puskával. Vártam a lövést, de elmaradt.

- Kapsz még egy napot, addig gondolkozhatsz!

Nem lehet leírni az átéltek utáni megkönnyebbülést. Szinte vidáman mentem vissza a zárkába. Sajnos még nem volt vége. Másnap és harmadnap ugyanígy eljátszatták velem ezt a műsort más őrökkel. Soha nem tudhattam melyik lesz az utolsó előadás. Annyi biztos, hogy kitörölhetetlenül bennem maradt minden a legapróbb részletekig. A negyedik napon magas rangú tiszt érkezett. Közepesen tudott magyarul is. Kihallgatott és felírta azokat a neveket, akik igazolják az én távbeszélői beosztásomat. A harmincadik nevet írhatta, amikor azt mondta, hogy ennyi elég. Behivatta a felírtakat és egyenként szembe állított velük. Szegények nagyon meg voltak ijedve. Megkönnyebbültek, amikor kiderült, hogy csak azonosításról van szó. Mind igazolták amit mondtam. A tiszt szörnyen káromkodott. Azonnal visszavitetett a lágerbe.

Másnap a feljelentő zsidókat rendelte magához. Hogy mit intézett velük azt nem tudom, de annyi biztos, hogy nem kaptak dicséretet. A történtek miatt annyi hátrányom lett, hogy kikerültem a román brigádból.

Ezután az erdő irtáson dolgoztam. Komáromból ismert őrmester volt a brigádvezető. Oroszul alig tudott pár szót, de a parasztgyerekeket űzte-hajtotta a munkába. Mi magyarok mutassuk meg, teljesítsük a normát, jobban tudunk dolgozni mint ők. A Don-parton még az volt a szövege, hogy mi magyarok megmutatjuk, kizavarjuk az oroszokat Kínáig. Jövő évben pedig partra szállunk Amerikában. A fronton a halálba, itt a munkába zavarja a népet. Számára csak az a fontos, hogy ő adja ki a parancsot, és mások teljesítsék. Egyikünk sem örült a találkozásnak. A vidéki őrmesterek utálták a pestieket és viszont, de itt sem válogathattuk meg a beosztásunkat.

A munkahelyi terep viszont jónak tűnt a szökésre. Az erdő amit irtottunk egy tó szélén volt, a nagyságát nem lehetett felmérni, mert ameddig a szem állátott, csak víz volt. Ha az erdő felé menekülnék, a kutyák utolérnek, az őrök is ott vigyáznak. A vízben, ha eljutok a nádak közé nem leszek célpont. Nagyon mocsarasnak nézett ki a tó, és ki tudja hol jutnák partra. Estére ki kell jutni a vízből és meg kell száradni. Ha elnyel a mocsár még mindig jobb, mintha a saját magam ásta gödör szélén lőnek le.

Másnap előszedtem az eldugott felszerelésemet és vártam a megfelelő alkalmat. Nem akartam sokat dolgozni, hasmenésre panaszkodva kimentem. Közel a tó széléhez leültem. Jól körülnéztem nem figyelt senki, majd gyors futással bele a vízbe. Iparkodtam a nádas közé, hogy rejtve legyek. Egy kutya észre vett, jött utánam. Nagyon süllyedt a talaj a lábam alatt, ezért úszni kezdtem. Derékig ért a víz mire a kutya utolért. Itt már előnyben voltam, a lába nem ér le, így nem tudja rámvetni magát. Szemen spricceltem, elkaptam fentről a nyakát. Víz alá nyomtam a fejét, két kézzel a szőrébe kapaszkodva, alig tudtam a víz alatt tartani. Mikor már nem mozgott elengedtem. Nem akart tovább támadni, inkább menekült. Nem figyeltem tovább, igyekeztem rejtve maradni és minél távolabb kerülni. A tó feneke rendkívül változatos volt, hol térdig ért, hol ellepett. Szilárdabb talaj és süppedős iszap váltotta egymást. Délutánra már reszkettem a hideg víztől mire partot értem. Ritkás erdő vett körül azonnal levetkőztem, kicsavartam a ruháimat és napos helyen szárítgatni kezdtem. Szúnyogok felhői csaptak rám, szívták a maradék véremet. Szárazabb avart és füvet kapartam össze, abba bújva védekeztem a vérszívók ellen. Végre szabad voltam...

A történet eddig lett papírra vetve. Röviden annyi a folytatás, hogy nem sikerült a menekülés. Utána még többször sikerült kijutnia más lágerekből is, de előbb-utóbb mindig visszakerült. Egyszer már - tervéhez híven - majdnem átjutott Törökországba. Átért a folyón, és amikor meglátott egy katonát, akkor azt hitte török katonával találkozott, és örömmel ment oda hozzá. Sajnos azonban egy szigeten ért partot, ami még orosz föld volt. Végül sok év után vonaton küldték haza az orosz hatóságok.

Budapesten első élménye, hogy hazafelé jövet a kalauz nem engedte villamosra szállni. A kalauzt nem érdekelte, hogy most jött vonattal az orosz hadifogságból, jegy nélkül nem utazhat. Szerencsére az utasok kiálltak mellette, így felszállhatott. Itthon további bánat érte, szülei meghaltak, a szülőház romokban. Így fogadta a haza poklot megjárt katonáját.