1943. I. 10. Besötétedés után a fele zászlóalj hátra indul, elhagyja a Don-partot. Sajnos mi a második csoportban estünk, és holnap indulunk. Kellemetlen parancsot kapunk, a rádiót vinnünk kell. Káromkodunk mi a fenének kell a rádió. Lovunk már nincs a 35 kg-os rádiót, és 35 kg-os generátort cipelni egyméteres hóban képtelenség. Molnár őrmester kárörvendően nevet.
- A kocsink ugyan üresen megy hátra, mert az összes távbeszélő szerelvényt itt hagyjuk. Az országúti járműveknek legelöl együtt kell haladnia. A rádiónak állandóan kéznél kell lenni a parancsnokság közelében.
- Nem létezik olyan ember aki a felszerelést ebben a hóban 5 km-re el tudná vinni.
- Ez a parancs, nem én találtam ki.
Fantasztikus. Ezeknek a tiszteknek bármilyen helyzetben legnagyobb gondjuk arra van, hogy szúrhatnak ki legjobban a legénységgel. A Don-partra érkezésünk után rövidesen megtudtuk, hogy az R/3-as rádiót minden egységnél külön kocsi vitte végig az egész úton. A rádiókezelőkkel együtt. Csak mi gyalogoltunk végig az egész utat szerzett ló hátára csatolva a rádiót. Most újra kezdi a kitolást.
- Most mit csináljunk?
- Van egy ócska szánkó az ólak mellett, hátha meglehet csinálni.
Előhozzuk. Nagyon ócska több darabját újra kell csinálni, nem lennénk kész vele.
- Hát, ha tud valaki jobbat szóljon.
Senki sem tud jobbat mondani.
- Akkor fogjunk neki, hogy estére kész legyen.
Megkérjük a többieket segítsenek. A legnagyobb készséggel megteszik. Egy darabot hárman is csinálnak, dolgozik az egész szoba. Még így is alig készül el sötétedésig. Futtában köszönjük meg a segítséget, szánkóra rakjuk a rádiót és a generátort, és beállunk a sorba. Jól elszúrták az utolsó napunkat, amire tíz hónapja várunk mint életünk legszebb napjára. Nem maradt időnk elbúcsúzni sem az itt maradt barátoktól. A házak elé kiállnak az ittmaradók, és szomorkásan, irigykedve búcsúzkodnak. Földiekkel, barátokkal utolsó szóbeli üzeneteiket küldik az otthoniaknak. Felszerelésünk: rohamsisak, gázálarc, kenyérzsák, pokróc, koszorúba csavarva.
Hadnagyunk, és őrmesterünk gúnyos kedve láthatóan lelohad mikor meglátják a szánkót, de semmit sem szólnak. Kicsivel később az őrmester odajön és megjegyzi:
- Így mégis csak könnyebb lesz.
Balog szkv.: - Mi is úgy gondoltuk.
Nem a legrövidebb úton indulunk hátra amin az utánpótlást kapjuk, hanem a Don-parton Torozsevoje irányában. Hogy miért a hatalmas kerülőutat választották az biztosan hadititok.
Fél órán belül a hosszú sor végére kerülünk. Bár négyen húzzuk a szánkót nagyon nehéz volt. A hideg annyira fokozódott, hogy hirtelen levegővételnél köhögési rohamot kaptunk. Nehéz terepen járunk, hegyre fel, völgyben le. Mindég gyakrabban tartunk pihenőt.
Egy hosszú emelkedőn már harmadszor tartunk pihenőt, mikor eszembe jut, egy szibériai könyvből olvastam az igazi hidegben a köpés megfagy mire a földre ér. Most kipróbálom. Két méterről köpök a rádió lemez tetejére kis koppanás, és jégcsapként legurul a hóban. Elcsodálkozunk ez legalább ötven fokot jelent. Azért fázunk annyira alig állunk meg egy percre.
Az előttünk haladók alaposan megnyújtották a lépteiket két okból is, először sürgősebb dolguk nem létezik mint hazafelé menni, másodszor a nagy hideg miatt, hogy ne fázzanak annyira.
Számolgatjuk az esélyeinket. Nekünk legalább három nap kell mire utolérjük őket. Ha egyáltalán tudjuk merre mentek. Már régen csak a letaposott hó az egyetlen útmutatónk. Ha hóesés jön eltakarja a nyomokat, és egyetlen irányunk nyugat lehetséges.
1943. I. 12. - Az áttörés napja
Hajnal tájt, messziről, indulásunk irányából egybefolyó tüzérségi tevékenység hangja száll felénk. Pácban vagyunk fiúk, ha ezt halljuk egy órán keresztül biztosan megindították az oroszok a támadást.
Megpróbálunk rákapcsolni, minél messzebbre kerülni. Egy emelkedőn végleg kiborulunk. Már hozzávetőlegesen másfél órája halljuk az egybefolyó tüzérségi tevékenységet. Biztos, hogy megindult az oroszok támadása. Hagyjuk a fenében a rádiót, már teher nélkül is alig tudok menni. Balog szkv. tiltakozik:
- Nem akarok hadbíróság elé kerülni.
- Akkor hívjon segítséget, nem tudjuk tovább húzni.
- Én nem mehetek, nekem a rádió mellett kell maradnom, menjen a Benke szkv.
Hosszas vita után el is indul. Hiába várjuk, nem jön vissza, ott tartották, senkit sem érdekelt a rádió sorsa. Menjünk be valahova, mert megfagyunk itt egy órán belül.
Már virrad. Sehol egy ház sehol semmi. Beszélgetünk az esélyekről. Az orosz támadás elsöpri a doni vonalat, nem vonal az ahol 100 m-re jut egy ember. Sem egy harckocsink, sem egy repülőnk nincs, nem is láttunk legalább fél éve. Hogy meg ne fagyjunk húzzuk előbbre a szánkót majd újra ráülünk.
Már kivilágosodott. Torozsevoje messziről jól ismert két magasra törő hegycsúcsa előtt vagyunk. Arhangelszkoje, régi állomáshelyünk, ahonnan indultunk este 20 km-re lehet.
Egy domb tetejéről előttünk embereket látunk tán 300 m-re. Keservesen lefelé megtesszük az utat. Benke Ernő szkv. elénk jön.
- Nagyon szar a helyzet - mondja fogvacogva. Valami tiszt elkapta a sor végét mire ide értem vagy 300 embert lekapcsoltak a többiek tovább mentek. Nem tudják, hogy a sor végén mi történt. Kiosztottak harminc puskát, és egy géppuskát, hogy itt végjük a vonalat.
Van itt egy lövészárok. Szinte észre sem veszik, hogy odaértünk. Előttünk meredek völgy a Don-parttól indulva kanyargósan nyugat felé. Az előttünk lévő részen 200 m mélységű lehet. A szemközti oldal a völgyből kiindulva meredeken 200 m-rel magasabbra nyúlik álláspontunknál. A domb mögül hajnal óta erős motorbúgás hallatszik. Gépjárművek tankok ezrei jönnek át zavartalanul. Biztosan tudjuk Arhangelszoje és Torozsevoje közötti terepen egyetlen őrszem nem volt. Mocsaras területnek nyilvánították, ahol az átkelés lehetetlen. Most minden be van fagyva, és tetszés szerint zavartalanul törnek előre.
Nem sokat törődünk velük. Az észtvesztő hidegben már gondolkodni sem tudunk normálisan. Sokan reszketésben kezdenek minden porcikájuk reszket mint aki idegsokkos. Másokon az őrültség nyomai ütköznek ki artikulátlan hangon nyöszörögnek, szájukra ráfagy a hab. Elfutni próbálnak, de képtelenek kimászni a lövészárokból. Rémülten nézzük őket, vajon mikor tört ki rajtunk is valami hasonló.
A lövészárokban ülünk a szánkón, pokróccal betakarózva, ordítani tudnánk a hideg okozta fájdalomtól. Régen felhúztam a kötött sapkát ami miatt nehezteltem szüleimre, hogy nem bankrabláson vagyunk itt. Most áldom előrelátásukat a melegruhás csomagért. Látom, hogy jártak azok akiknek csak a kincstáriban kellene átvészelni ezt az irtózatos hideget.
Molnár őrmester jön:
- A hadnagyúr parancsára óránként hívjuk fel a szokott hullámhosszon a parancsnokságot, hogy valami eligazítást kapjunk.
Több hullámhosszon próbálkozunk. Néma csend semmi válasz. Próbálunk lehallgatni valami beszélgetést, hogy tájékozódjunk a helyzetről, sehol semmi. Az őrmester közben észre veszi a szánkót majd vissza megy jelenteni nincs összeköttetés. Néhány perc múlva visszajön:
- A hadnagyúr parancsára adjuk oda a szánkót.
A szánkó nem kincstári darab, nekünk is kell, mert gyalog nem tudjuk vinni a rádiót. Ide sem tudtuk volna elhozni. - Az észvesztő hidegben, és elkeseredésünkben megjött a bátorságunk. Benke szkv. teljesen megmakacsolta magát.
- A k. anyjába, semmi köze a szánkóhoz. A menyasszonyom vagy a köpenyem nem kéne neki. - Kivette pisztolyát, zsebre tette. - Ha ide jön erőszakoskodni lelövöm.
Mi is elkészítettük a pisztolyunkat zsebre téve. Várunk, de nem jön. Ki derül nem hogy járni, de moccanni sem tud. A szemközti hegyről fehérruhás alakok mozgását jelentik.
- Azonnal tüzet nyitni minden fegyverből! - hangzik a parancs. Vagy 800 m-re lehetnek, nehéz eltalálni valakit. A géppuska megszólal, de a puskákból alig egy két lövés hallatszik. Babrálja ütögeti de egyszerűen nem lehet elsütni teljesen befagytak. A fehérruhás alakok visszahúzódnak.
Már kezd sötétedni. Enni kéne valamit, már nagyon korog a gyomrom. Van egy darab kenyerem meg egy konzerves dobozban hazai zsír. Előszedem majd bicskával kenném kenyérre a zsírt. Legnagyobb meglepődésemre kemény mint a kő. Minden erőlködésem hiábavaló egyetlen forgácsot sem tudok lefaragni belőle.
Na nem baj jó lesz a kenyér is. Ugyan az ismétlődik, egy morzsát sem tudok lefaragni belőle. Nem hiszek a szememnek. Mutatom a többieknek.
- Nem létezik! - Balog szkv. kihúzza szuronyát saját kenyerét próbálja szétfeszegetni, a hegyét sem tudja beleverni. Ilyet még nem is hallottunk. Itt az ennivaló és egy falatot sem tudunk enni belőle. Borzalmas hideg lehet, ha még ilyen is előfordulhat.
- Most jut csak eszembe - mondja Benke. - Tudod miért találtunk kétszersült kenyeret minden orosz hadifogolynál? Hát ezért. Mert a kétszersültben nincs víz, és nem fagyhat meg.
- Kár hogy nem előbb jöttél rá, legalább pár nappal, hogy felkészültünk volna rá.
- Ha tudjuk, hogy ilyen hideg is létezik, meg támadást kapunk mindent másképp csinálunk.
Megtudjuk, hogy a tisztek egy része éjjel tovább akar menni a legénységével együtt. Hadnagyunk feketében hősködik
- Írásos parancs nélkül nem megy sehova.
Szinte egyfolytában szidjuk Balog szkv.-t.
- Miért nem hagytuk félúton a rádiót és indultunk hátra. Az Isten sem tudná, hogy melyik csoporttal indultunk hátra.
A második csoportban indulók túlnyomó része is régen megérkezett a szálláshelyére.
- Most ugrálhatunk itt a lövészárokban, hogy meg ne fagyjunk. - Mert szó szerint azt csináljuk. Tíz perc után annyira átfázunk, hogy végtagjainkat alig tudjuk megmozdítani megfagy bennünk a vér. Öt perc toporgás, és karlengetés után lassan érezni kezdjük. Erős fizikai fájdalmat érzünk a vérkeringés lábaink irányában nem tud elindulni. Mellünket görcsös fájdalom feszegeti, szívünk erőlködve ritkán egyet-egyet dobban, majd milliméterenként, térdtől lefelé, lejjebb halad kínzó fájdalmak között. Már mindegyikünk többször átélte ezt az érzést halálfélelemmel vegyítve. Ezt nem lehet kibírni. Leülünk aludni és lesz ami lesz, semmi nem érdekel. Szerencsére nem egyszerre érnek bennünket ezek a hullámvölgyek. Mindég akadt valaki aki felébreszti a másikat mielőtt végleg megfagyna.
- Mozogni kell fiúk, mert megfagyunk. Nem szabad megállni bíztatjuk egymást.
Próbáljuk, de fél óra mozgás után hulla fáradtak leszünk muszáj leguggolni, vagy leülni.
Reggelig kitartottunk keserves kínokat átélve. Létszámunk felére csökken a józanabb tisztek továbbálltak legénységükkel.
24 órát töltöttünk a szabadban az irtózatos hidegben. Sokan megfagytak a lövészárokban. Akik élve maradtak alig ismertünk egymásra, arcunk beesett, összefagyott, elkínzott. Szemünk kivörösödött, a hideg marta szemgolyó fokozottabb nedvesedésének következtében. Szempilláink minduntalan összefagytak. A lehelet melege most drága kincs, fejünket pokrócokkal betakarva igyekeztünk testünket védeni. Orrunk alatt és szánk körül a kilehelt pára jégcsappá változott, s felsértette bőrünket. Zsebkendőnk jégkristályokból összefagyott érdes kvarckővé változott, és minduntalan belefagyott a zsebünkben. Kínzó éhség, és szomjúság gyötör. Élelmezést nem is remélhetünk.
A szomjúságot a porhó nyalogatásával csillapítjuk. Keserves dolog, mert a hó inkább odafagy a szánhoz csak nagyon lassan olvad.
A rádióval óránként próbálkozunk eredmény nélkül. A domb mögött éjjel nappal harckocsik, gépjárművek zúgása hallatszik. Már akkora erők kelhettek át, hogy képesek bekeríteni az egész magyar hadsereget. Semmi értelmi nincs, hogy itt védjük ezt a jelentéktelen magaslatot. Ha a legkisebb mértékben is zavarnánk az oroszok előrenyomulását már régen elsöpörtek volna bennünket. Még arra sem méltattak, hogy ide lőjenek. A legegyszerűbb eljárást alkalmazzák pár nap múlva úgy is vagy megfagyunk vagy éhen halunk anélkül, hogy valami kárt tennénk bennük. Harci zajt sem közelből sem távolból nem hallani. A percek óráknak tűnnek a farkasordító hidegben.
A domb tetején mozgolódást észlelnek.
- Azonnal tüzelni! - megszólal a géppuskánk. Körülöttünk fütyülnek a golyók, majd aknavetőből tucatnyi becsapódás a közelünkbe. Sokan hátrafelé futnak fedezékbe. Pusztai zászlós kimászik a lövészárokból magasra tartott pisztolyával fenyegetve ordítja:
- Aki egy lépést hátrál keresztüllövöm!
A harmadik ordítása közepén hasraesik meg sem moccan többé. Ki tudja honnan kapta a golyót? Mert lőttek elölről, és hátulról is. A géppuska egyre rövidebb sorozatokat ad, majd beszünteti a tüzelést.
- Mi van avval a géppuskával? - ordítja egy tiszt.
- Alig húsz lövedék maradt - jön a válasz. A támadó fehérruhások vissza húzódnak újra csend.
Kimászunk a lövészárokból. Kezdjük a toporgást bejáratjuk meggémberedett tagjainkat. Lassan besötétedett. Rettegve gondolunk a kegyetlenül hosszú éjszakára amit megint a lövészárokban kell tölteni.
Az éjszaka még nagyobb kínok között telt el mint az előző. A táplálkozás hiánya, a 48 órás talponállás és alváshiány párosulva az irtózatos hideggel ellenálló képességünket kimerítette. Az hittük soha sem jön el a reggel.
Egész éjjel próbálkoztunk összeköttetést teremteni sikertelenül. Délelőtt 9 óra tájt darálom a szokott szöveget minden meggyőződés nélkül. Első próbálkozásra jelentkezik az ezredparancsnokság.
- Van összeköttetés!
Azonnal elrohannak keríteni egy tisztet. Közben jelentem állomáshelyünket.
- Sztorozsevoje alatt állunk három napja. Élelmezésünk, lőszerünk nincs. Összeköttetésünk nincs, eligazítást kérünk sürgősen, mert nem tudjuk tartani az állásunkat.
- Lehetetlen amit beszélek - mondja a parancsnokság. - Küldjenek ide egy tisztet.
- Már hozzák, mert ketten támogatják, magától nem tud járni. Átadom neki a mikrofont és az egyik kagylót. Megismétli amiket már én is elmondtam.
- Az lehetetlen - mondja újra. - Hova tartoznak? 52-es gyalogezred III. zlj.
- Akkor továbbítsa a következő parancsot: Az 1942 októberében tanúsított hősies tetteikért a hadosztály parancsnokság kitüntetésben és előléptetésben részesíti a következőket...
- De kérem, a helyzet teljesen megváltozott.
- Ne vágjon közbe! - Kezdi sorolni a rangokat neveket előléptetési fokozatokat, kitüntetéseket. Egy darabig hallgatja majd kitör.
- Kérem teljesen el vagyunk szigetelve mindentől, fogalmunk sincs senki tartózkodási helyéről.
- Ne vágjon közbe! Nem tudja kivel beszél? - Méltóságteljesen, mint akinek minden szavát epedve várják, felolvas egy hosszú listát vagy negyed órán keresztül. Majd szét robbanunk a méregtől.
- Ezektől a barmoktól várunk mi segítséget? Közben átadom a fejhallgatót a többieknek is, nem tudom egyedül elviselni ezt a baromságot. A többiek sem, egymásnak adják a fejhallgatót.
- Ez hihetetlen.
Kis csoport alakul körülöttünk, várják a megváltó hírt, hogy tovább mehessünk. Akik belehallgatóztak az adásban kiábrándultan mondják a többieknek.
- Kitüntetéseket, előléptetéseket sorolnak fel. Jól megmozgattam magam, és visszaveszem a kagylót. Hallok még néhány kitüntetést.
- Most jelentsen! Megismétli álláspontunkat, biztosak abban hogy hol állnak?
- Teljesen biztos! Fél éve itt tartózkodunk közvetlenül mellette!
- Maguk mögött 35 km-re már régen oroszok vannak, azonnal visszavonulni!
A tiszt elrohan helyesebben eltámogatják. Mondom a többieknek azonnal visszavonulni! megkönnyebbült sóhajok. Míg összelapoljuk a rádiót hadnagyunkat rátették a szánkóra, pokróccal bebugyolálták. Nem kell már a rádió, inkább a hadnagyot húzzák rajta.
- Azonnal visszavonulni! - hangzanak a kiáltások. - Nehogy lemaradjon valaki.
Kimásznak a lövészárokból itt még védett helyen vagyunk. Megindulnak az előttünk álló domb irányába. Ezt a részt a szemközti magalatról nagyon jól be lehet látni. Amint felfelé kezdenek kapaszkodni megszólalnak a gépfegyverek a domb tetejéről. Porzik a domboldal a becsapódó lövedékektől még sem marad ott senki, szinte hihetetlen.
Mi nem indulunk. Megbeszéltük egymás között nem akarunk még egyszer a hadnagy közelében sem kerülni. Elegünk van a hülye parancsokból. Várunk egy félórát kikerüljük a dombot, mert nagyon jól belőtt terület. Biztonságból hátunkra vesszük a rádiót az felfoghassa az esetleges találatot.
El is indulunk a biztonságosabb úton, még sem ússzuk meg. Észrevesznek. Hó porzik körülöttünk, de csak nagyon rövid ideig. A domb tetejéről hasravágódunk a biztonságot nyújtó enyhe lejtőn. Borzalmasan elfáradtunk. Egy lépést sem viszem tovább. Bele kellene lőni, hogy ne használhassák. Legalább tudom, hogy elsül-e a pisztolyom. Mind a ketten belelövünk egyet. Úgy néz ki a pisztolyok nem fagynak be.
Előttünk hosszan elnyúlt sorban mennek a többiek. Tisztán látni őket a fehér havon. Nyomukon eldobálva az acélsisakok, majd a gázálarcok pokrócok. Minden tehernek ólom súlya van. A menet eleje eltűnik a látóhatárból. A végét 1 km-re megközelítjük. Utol tudnánk érni őket, de Balog szkv.-t időnként segíteni kell.
Az első lemaradót az útszélen ülve találjuk a hóban. Pisztolyát a fejéhez tartva próbálja elsütni. Régi ismerős, lőrinci gyerek. Ő hozta nekem az első csomagot otthonról, Cetner Iván. Keze teljesen hideg, annyi ereje sincs, hogy a pisztolyt elsüsse. Előveszem a kincset érő dianás üveget, kicsit öntök a szájába, pisztolyát vissza teszem a tokjába, felhúzom a kesztyűjét, feltámogatjuk. Két oldalról támogatva segítjük vagy 100 métert utána magától tud menni. Együtt megyünk órákon át mikorra megjön a hangja. Akkora fájdalmaim voltak, hogy nem bírtam tovább inkább lelövöm magam és minden fájdalomnak vége. Nem győz hálálkodni, hogy megmentettük. Nem fogja elfelejteni mivel tartozik. Annyit tudok róla hogy hazakerült, de többé sosem láttam.
Bajban vannak előttünk a hadnagy csicskásai meg az őrmester. Nem bírják a szánkóhúzást, láthatóan meg akarnak várni, hogy segítsünk.
- A k. anyád fog segíteni, most legalább lesz fogalma arról milyen a szánkóhúzás.
Inkább mi is megállunk. Cetnernek mondjuk menjen tovább, mi nem akarjuk utolérni őket.
- Majd én utolérem őket, úgy is van számukra mondanivalóm. Kértem segítsenek vagy legalább lőjenek le, mint a süketek tovább mentek.
Közelebb mentünk jobban lássuk mi történik. Megállt beszéltek valamit és Cetner továbbment.
Balog szkv.-t megint támogatni kell.
- Dobja el a puskáját, mindjárt könnyebb lesz.
- Azt nem mert hadbíróságnál főbelövést kapok érte.
- Akkor jöjjön ahogy tud. A háromnapos lövészárkot is magának köszönhetjük. Lássa mennyi puska van eldobálva.
Benke szkv. nagyon kíváncsi hogyan kínlódnak a hadnagy szánkóhúzói.
- Odamegyek, megnézem őket.
- Menjél, én nem megyek. Mikor utoléri őket a távolban néhány házat lehet felfedezni. Megkapja Wacre hadnagytól az utolsó kitolást. Menjen derítse fel kik vannak a házakban.
Mi is megállunk távolból figyeljük. Derékig érő szűz hóban nagyon nehezen jut előre. Beletelik közel 1 óra mire közelükbe ér. Erős puskatüzet kap a házakból. Azonnal visszafordul. A hadnagyék nem várják meg a jelentést. Nem kétséges kiktől erednek a lövések.
Én megvárom, tudom hogy segítségre lesz szüksége. Balog szkv. is utolér cipelve puskáját, alig áll a lábán. Benke kifulladva visszavánszorog. Indulás tovább. Balog könyörög segítsünk neki.
- Dobja el a puskát!
- Azt nem.
- Akkor itt marad avval együtt!
Benke csövével a hóban szúrja a puskát és indulunk. Éppen ideje, mert fehér ruhás síléces alakok tűnnek fel a házaknál. Befutunk az első domb mögé, hogy szem elöl tévesszenek. Sikerült eltűnni nem követnek.
Balog szkv. mégis jobban járt nálunk, fogságba esett kórházba került, és évek múlva egészségesen haza. Miken kellett még keresztülesnem még ezek után.
Össze-vissza mászkáltunk a dombok között míg véletlenül egy kitaposott útra jutottunk. Az úton eldobált katonai felszerelés mindenütt.
Egy házcsoporthoz értünk. Mindegy ki van benne bemegyünk. Nyitott ajtók, szétdobált tárgyak szanaszéjjel. Minden jel szerint lóhalálában menekültek el lakóik. Szívesen megpihennénk, de a házakban épp olyan a hideg mint kint.
Egy kút mellett lovat látunk nagy igyekezettel rág valamit. Próbáljuk megfogni elszalad előlünk. Egy zabos zsákot kiharapdált, és azon csemegézik. Biztosan visszajön, mert nagyon ízlik neki. Csalogatjuk becézgetjük, majdnem imádkozunk neki. Kötél vödör van a kúton felhúzunk egy vödör vizet legalább igyunk. Jól esik a víz melegnek érezzük a sok hónyalás után.
A ló is közelebb merészkedik, nagyon szomjas lehet. Leteszünk egy vödör vizet a hóra. Odamerészkedik, beledugja fejét, és inni kezd. Hagyjuk inni óvatosan megveregetjük a nyakát. Legfontosabb megnyerni a bizalmát, mert semmire nem tudjuk használni anélkül. Nem egy felszerszámozott ló szájában zablával amivel kényszeríteni lehet a megállásra. Még egy vödör vizet húzok neki had igyon. Közben levágjuk a kötelet a vödörről, és hurkot teszünk a végére. Szép lassan rátesszük a nyakára. Kicsit ellenkezik majd eszi tovább a zabot. Most már a miénk, de attól függ meg e tűr a hátán.
Nem egyszerű felülni egy nyereg nélküli ló hátára. Egy ház oszlopához vezetjük rácsvarom a kötelet az oszlopra nehogy elrántson. Felsegítem Ernőt a hátára nem ugrál, szerencsére volt már hátasló. Már csak nekem kell valahogyan felmászni. Hozzál egy széket a házból az nagyon jó lenne. Hozok egy hokedlit és felmászok én is a hátára.
Letekerjük fentről a biztosítókötelet lassú ütemben noszogatjuk az indulásra. Komótosan ballag nem is tudnánk fennmaradni a hátán ha futásba kezdene. Rövidesen kellemes melegséget érzünk alulról. Még jobban rátapadunk a hátára istenien melegít. Ernő átkarolja a ló nyakát nincs mibe kapaszkodni minden igyekezettel azon vagyunk le ne csússzunk a hátáról, mert felülni még egyszer nem tudunk.
Az út mentén egyre több az eldobált szerelvény, döglött ló elhagyott szekér gramofonnal, szamovárral egyéb szajréval. Egy kisebb szánkót veszünk észre, ezen jobb volna, nem csúszhatunk le mint a ló hátáról.
Leszállunk a kötelekből sikerül ideiglenes szerszámot eszkábálni a ló nyakára kötött kötél alá pokrócot teszünk ne vágja, mert akkor nem húzza a szánkót. Pokrócot annyit szedünk fel az eldobáltból amennyit akarunk. Még válogatunk is belőle, a fehérek a legmegfelelőbbek, álcáznak bennünket a mindent elborító havas terepen. A szánkóra is alánk takarónak, és a ló hátára is fehér pokróc kerül. Ha szabadban kell tölteni az éjszakát nehogy megfagyjunk. Tisztában vagyunk vele nem bírjuk sokáig alvás nélkül.
Leszállunk néha a szánkóról, az eldobált kenyérzsákokban, elhagyott kocsikon élelmiszert kutatunk. Találunk is tartalék húskonzerveket, lerakjuk. Meg sem próbáljuk felnyitni, tudjuk már hogy melegítés nélkül nem lehet enni belőle. Két karton szárított tésztát, egy lekváros ládát találunk egy felborult kocsi mellett. Azt is felrakjuk a szánkóra. A száraz tésztát azonnal kibontjuk, és rágcsálni kezdjük. Más nemigen fér a szánkóra.
Nagyon elvagyunk foglalva a szerzemény lekötözésével, teljesen elvonta a figyelmünket. Tört magyarsággal kiáltást hallunk.
- Várjatok, mi is magyarok vagyunk.
Fehér ruhás síléceken haladó csoport közelít felénk. 4-500 méterre lehetnek egy kisebb emelkedő tetején. Azonnal felugrunk a szánkóra futásra nógassuk a lovat. Nézegetek hátra nő a távolság közöttünk, és nem lőnek utánunk.
- Hű a mindenit, majdnem elkaptak lélegzünk föl.
A ló magától lépésre veszi az iramot. A legközelebbi házba bemegyünk akármilyen befűtünk, és tésztát főzünk húskonzervvel, határozzuk el. Két három óra múlva besötétedik, addig szálláshelyet kell találni. Nem bírunk ki szabadban még egy hosszú éjszakát.
Enyhén dombos terepen haladunk, nem látunk messzire. Bármikor meglephetnek rajtaütés szerűen, de mást nem tehetünk, haladunk délnyugati irányban. Időnként leszállok, és gyalogolok hiába van rajtam vagy hat pokróc mégis fázok.
Mondom Ernőnek gyalogoljon egy kicsit.
- Én nem fázok, annyira be vagyok takarózva.
Kiérünk az enyhén dombos vidékről. előttünk lassan emelkedő sík terep kezdődik, tetején a hóból kis feketedő hosszú sor. Még nem tudjuk kivenni mi az. Lassan kitisztul a látvány. Hosszú sorban ágyuk csöve irányul felénk. Még közelebb érve látjuk, hogy emberek futkosnak az ágyuk körül. Különálló csoportban álló alakok távcsővel néznek felénk.
- Még ránk lőnek ezek a marhák! Nézd, a túlsó széléről minden ágyúcsövet felénk irányítottak. Úgy látszik most egy szánkóra is kapnak engedélyt a tüzelésre, annyira beszartak tőlünk.
Nagyon komoly a helyzet, az emberek futkosása megszűnt, mind az ágyuk mögött áll tűzparancsra várva.
Leszállok a szánkóról két kézzel integetek hosszasan. Ha tüzet nyitnak cafatok sem maradnak belőlünk. Már alig 500 méterre vagyunk. Egy lovas száguld felénk, nyomában porzik a hó. Tisztes távolságban megáll előttünk. Mi is megállítjuk a lovat. Prrr.
- Kik vagytok - kérdezi kétségbeesetten. Nyilván megtévesztette a ló megállítására kiadott vezényszó "Prrrr!" amit az oroszok használnak.
- Magyarok vagyunk, parancsunk van a visszavonulásra. Az 52. gyalogezred rádiósai vagyunk.
Várjunk itt míg jelentést tesz, majd megadja a jelet ha mehetünk, mondja a szkv.
Tényleg nagyon be vannak szarva, nem sok hiányzott hogy belénk lőjenek. Valami partizánoknak nézhetnek bennünket akik ki akarják nyírni a tiszteket. A hosszú tanácskozás erre vall. Nehezen határoznak. Végre integetnek mehetünk.
Óvatosságból egy tiszt jön elénk, kikérdez hova tartozunk honnan jövünk. A válaszok után megnyugodva a parancsnokhoz vezet. Annak mindent újra kell jelenteni.
- Jól van fiaim, derék munkát végeztek.
- Oroszokkal nem találkoztatok?
- De igen többször is.
Ez nagyon érdekelte mindjárt megélénkült. - Részletesen mondjátok el.
Ez a szerencsétlen vezetőség ideállított egy sor ágyút a nyílt, hóval fedett terepre, minden álcázás nélkül. Az első felderítő repülő, ha nem akarja akkor is észreveszi a hosszú sor ágyút. Egy légitámadással szétverik az egészet. Itt várják az ellenséget ahol nincs, és nem is lesz, mert régen előretört ki tudja meddig, és gyűrűbe zárta talán az egész magyar hadsereget.
Elmondjuk Sztorozsevoje alatt voltunk és napokig éjjel-nappal dübörögtek a harckocsik, gépjárművek. Onnan idáig három csoportot, tíz tizenkét emberből állót láttunk összesen.
- Menjetek hátra pihenni, holnap jelentkezzetek szolgálatra.
Hátra indultunk, mentünk míg teljesen besötétedett.
Jó 10 km-re bementünk egy házba, nagyon szegény család volt két öreg és sok gyerek, talán azért nem volt beszállásolva senki sem. Bevittük a szánkót meg lovat nehogy ellopják. Egy karton száraztésztát odaadtunk az asszonynak. Főzze meg, és az összes gyereknek adjon amennyi beléjük fér. Minket ébresszen föl ha készen van. Ezután mindjárt barátságosabbak lettek. Szalmát hoztak a lefekvéshez, a lovat is megetették. Ernő még sokat magyarázott a lekvárt hogyan tegyék rá, és két húskonzervet adott melegítsék meg az egyik az övéké. Rajtam erőt vett az álmosság, leterítettem vagy 6 pokrócot a szalmára lehúzom a bakancsomat a zoknim, olyan deres mint hidegben a villanydrót. Odahívom Ernőt
- Nézd, biztosan megfagyott a lábam.
Lehúzom a zoknikat a lábam fehér. Lehúzza ő is a bakancsát az ő lába is fehér. Ad egy tégelyt, amit indulásunk óta magánál hord, fagyás elleni kenőcs van benne.
- Kend be vele.
Bekenem, magamra húzom a pokrócokat, és azon nyomban elalszom. Órák múlva felráznak kész a tészta. Az összes gyerek fent van várják az ennivalót. Az asszony ránk akarja bízni az elosztást. Tiltakozunk, merjen ő mindenkinek. Először a mi csajkánkat meri tele majd a többiekét. Megeszünk egy csajkával lekvárosan, egyel konzerv hússal, majd újra lekvárosan. Az egész család jóllakik, és marad egy kondérra való. Gyorsan visszafekszünk a szalmára, pisztolyunk mellettünk a takaró alatt. Egész éjjel bizsergett a lábam, nem tudtam nyugodtan aludni.
Mikor kivilágosodott fel akarok kelni, talpra állni, belé hasít a fájdalom. Visszaülök nézem a lábam alaposan meg van dagadva az okozza. Ernő mocorgott mellettem, nézd milyen dagadt a lábam. Megnézi,
- Csúnyán megdagadt - mondja. Az enyém is fáj.
Kitakarja a lábát, még dagadtabb mint az enyém, súlyosbítva kék hólyagokkal. Próbálgatja alig tud ráállni.
Odajön az orosz házigazda mutassuk neki a lábunkat.
- Oj, oj - mondja. Közelről megvizsgálja, biztosan jobban ért hozzá mint mi, akik egyetlen fagyásos lábat sem láttunk. Ernő lábát súlyosabbnak ítéli, az ujjai fölött vonalat húz, oroszul mondja, de megértjük, itt le kell vágni!
- Az apád farkát - mondja Ernő felháborodva, dühösen.
Az orosz nem vitatkozik, megérti senkinek sem kellemes ha ilyesmiről van szó. Magyaráz valamit csendesen, de fogalmunk sincs mit mond. Megtárgyaljuk a helyzetet. Én fel tudom nehezen húzni a bakancsot kimegyek érdeklődni nincs-e vöröskeresztes sebesült felvevő. Ha nincs bekötözzük a lábad pokrócba, és tovább megyünk. De először is eszünk annyi tésztát amennyi belénk fér.
Kimegyek az utcára felderíteni a helyzetet. Futkosó katonákkal tele a környék, új egységet szerveznek mindenkit befognak akár milyen egységhez vagy fegyvernemhez tartozik. A tegnap látott tüzérek az éjszaka tovább mentek. A vöröskeresztesek vagy 500 méterre vannak.
Visszamegyek mielőtt befognak valami egységbe. Mondom Ernőnek mi a helyzet.
- Menjünk a vöröskereszthez - mondja elcsüggedve. Felpakolom pokrócokba csavarom. A cucc nagyobb részét itt hagyom én még visszajövök érte. Biztosan sok a fagyott sebesült, nehéz lesz bekerülni. Ha nem visznek el mindenre szükség lesz a további útra. Elérjük a sebesült felvevőt, előtte tömeg. Órákat várakozunk. Szigorúan vizsgálnak mindenkit. A fül, orr fagyásokat elküldik. Az enyhébb lábfagyásban sérülteket szintén.
Sorra kerülünk. A szanitéc hosszasan nézi a lábat, majd a rangjelzést, végül felveszi. Most ébredünk a valóságra, végleg el kell válni egymástól. Már két éve együtt vagyunk jóban-rosszban. Veszekedtünk elég sokat, de amikor kellett mindenben számíthattunk egymásra. A legbizonytalanabb helyzetben külön válnak útjaink. Egyikünk sorsa sem biztos. A sebesülteket is bármikor otthagyhatják. Az én várható utam még annál is bizonytalanabb. Már csak magamra számíthatok, senkitől semmiféle segítséget nem remélhetek. Nincs idő a búcsúzásra.
Ernő átad egy kis zacskó teát, amit együtt zsákmányoltunk az ősz folyamán, hátha hasznát veszem.
- Ha hazaérsz értesítsed a szüleimet hol találkoztunk utoljára. Én is azt teszem, ha sikerül hazajutnom. Mély megindulással megöleljük egymást, könnybe lábadt szemmel intünk búcsút egymásnak.
Gondterhelten visszaindulok a házhoz. Egy őrmester állja utamat, hova megyek, hova tartozom.
- A sebesült főhadnagy úrért megyek, be kell szállítanom a sebesült felvevőbe - vágom rá.
Tovább enged. Mindenki legénységet akar toborozni a félholtakat is beszervezik valami egységbe ellátást azonban senki sem kap.
Barátságosan fogadnak a házban. A lovat szánkót beviszik szó nélkül, a gyerekek jóllakottan kíváncsian nézegetnek bizalmaskodnak.
Megeszek két csajka tésztát konzervvel. Az egyik kislány, a legnagyobb, nagyon szolgálatkészen sündörög körülöttem. Nagy kancsó vizet hoz, elrendezi a fekvőhelyem, viszonzásul adok neki a konzervből. Felragyog a szeme, viszi az anyjához.
Eredetileg tovább akartam menni, a jó melegben meggondolom magam. A lábam is fáj, álmos is vagyok. Három napja legnagyobb vágyam, hogy ehessek, ihassak és kialudjam magam. Most meg van rá az alkalom, bolond volnék tovább menni. Leveszem a bakancsom és lefekszek aludni. Nem tartok a háziaktól, hogy álmomban agyonütnek.
Sötét van mire felébredek, ki kell mennem. Az asszony felkel kitalálja szándékomat és útba igazít. Kint irtózatos hideg van, mindenfelé halálos csend. Egyetlen lelket vagy őrszemet nem látni. Gyorsan bemegyek a házba kis mécsest gyújtottak közben. Az asszony fatányérban hajában főtt krumplit nyom a kezembe. Szöveget is mond hozzá, de az egészből csak annyit értek kusáj, egyél. Nem kéretem magam. A félhomályban úgy sem tudnám megpucolni, megeszem héjastól.
A gyerekek most mélyen alszanak, nyilván nem kellett várniuk a vacsorára mint tegnap este. Mikor észreveszi az asszony hogy végeztem, eloltja a lámpát. Megpróbálok tovább aludni, de gondolataim nem engednek. Nagy fejtörést okoz hogyan csinálhatnám a legokosabban tovább. Pár hónapja még a Don átúszására is vállalkoztam volna, ha az orosz hadifoglyok velem tartanak. Egészen más viszont, ha önként megyek, oroszokat segítek vissza, vagy az orosz támadás következtében megadom magam. Egyébként levagyunk váltva. Ha eljutok addig a részig, ahová nem terjed ki az oroszok támadása rövidesen haza kerülök. A hadi helyzet állásáról azonban fogalmam sincs. Nemcsak nekem, de még a tiszteknek sem.
A tegnapi találkozásunk a tüzérekkel kétséget kizárva bizonyítja, még annyit sem tudtak az oroszokról mint mi. Az utolsó információkat rádión keresztül kaptam, 35 km-re mögöttünk régen oroszok vannak. Becslésem szerint nem vagyok többre a Dontól 30 km-nél. Tehát nem vagyok kint a gyűrűből. Az bizonyos, legjobb volna a visszavonulók mögött haladni az oroszok előtt. Ha utolérem a magyarokat beszerveznek valami alakulatba és toporoghatok megint egy lövészárokban ellátás és fegyver nélkül, míg meg nem fagyok. Még egyszer nem bírnám végigcsinálni. Az a három nap kivett minden energiámat, a lábam sincs rendben, nem tudom mennyit tudnék gyalogolni. Van viszont lovam, szánkóm, száraztésztám. Ha csak azt rágom avval is kibírok egy hetet. Ennyi információval csak a szerencsés véletlenben bízhatok. Hasonló gondolatok mellett nyom el az álom.
Mire felébredtem teljes világosság volt. Melegített tésztát kaptam, amit javítottam egy konzervvel. Az 50 év körüli férfi sokat mondóan magyarázott, már bejárták a környéket, megtudtak mindent ami éjszaka történt. Csak nagyon keveset értettem belőle, abban is bizonytalan voltam. Mutogatással igyekeztem rögzíteni a biztos tényeket.
- Magyarok elmentek, nem maradtak itt katonák.
- Dá, dá - feleli oroszul.
Kimegyek körülnézni. Civilek és gyerekek vannak csak az utcán. Tovább kell mennem, döntöm el. Az orosz magyaráz, félkört mutat minduntalan, ami a bekerítésre értendő. Minden igyekezetével maradásra bíztat.
- Jobb otthon - mondom tört oroszsággal amit megért a sokadikra, és sűrűn bólogat.
Fél karton száraztésztát két pokrócot adok nekik. Pár marékkal a kenyérzsákomba teszek biztosítéknak. A férfi kivezeti a lovat, befogja a szánkóba. Körülöttem ugrándoznak a gyerekek. A kislány karomba kapaszkodva marasztal pityeregve. Megölelem, visszateszem a hóra. Hirtelen elhatározással megölelem az asszonyt, majd a férfit.
- Köszönöm, köszönöm - mondom oroszul. A férfi egy papírdarabot nyom a kezembe, ha hazaérek írjam meg. Megértem a kívánságát, megígérem írni fogok. Inkább családtag búcsúztatásának fest az egész jelenet mint ellenségeké.
Megindítom a lovat, a gyerekek futnak egy ideig a szánkó mellett, s én sűrűn integetek hátrafelé. Egészen elérzékenyültem. Mindég nehezemre esik a búcsúzkodás.
Lehet, hogy marhaságot csináltam. Most nem parancsra, saját elhatározásomra álltam tovább. A hazatérés lehetősége mindennél fontosabb. Nem tudhatom mit hoz a sors. Elindultam a teljes bizonytalanság felé.
Az út délnyugati irányba halad. Ezt az irányt terveztem abban a reményben, hogy a németek sztálingrádi utánpótlási vonalaikat mindenképpen tartják, mivel hadászati jelentősége számukra rendkívül fontos. Még abba a tudatban voltunk, hogy Sztálingrádot régen elfoglalták a németek.
Az út mentén kevés az eldobott felszerelés, több az elhullott ló, és felrobbantott ágyú.
Leugrálok a szánkóról megmozgatni tagjaimat és kipróbálni dagadt lábamat. Nehezen megy a gyalogolás. Dél tájban házakat látok távolról. Mérlegelem a helyzetet, merre tudnám kikerülni legrövidebben, hogy utána visszatérhessek az útra.
A szűz havon nehéz a haladás. Közelebb érek hatalmas varjú csapat ül a földön, fel-fel röppennek, majd újra leszállnak. Üresek ezek a házak, nem repkednének ezek a varjak, ha volna benne valaki.
Bemegyek, a házak közé sehol senki. A hóból fekete foltok látszanak ki. A varjak nagy károgással feszállnak előlem, majd kissé távolabb újra leszállnak, egy fekete foltra. Oda megyek egy fekete folthoz. Megdöbbenek a látványtól arcnélküli halott az arcát kicsipkedték a varjak. Mellette százával a többi, félig betemetve porhóval. Mind magyar egyenruhában.
Ezt a látványt meg kell örökíteni, előszedem a gépet, több felvételt készítek. Megfeledkeztem említeni, minden eddig történt jelentősebb eseményt lefényképeztem. Kezem alaposan átfázott, de ezt nem lehet kihagyni.
Óvatosan közeledek az első házhoz, ajtaja nyitva, benézek, senki. A következőben ugyan az. Csukott ajtajú házat keresek, látok egyet
- Van itt valaki?
- Magyarok vagyunk - jön a válasz.
Benyitok, két katona fekszik a szalmán pokróccal betakarva se élők se holtak. Kissé meleg van a picskiben hamvadóan ég a tűz.
- Mit csinálnak itt?
- Döglődünk, lefagyott a lábunk fel sem tudunk állni.
- Mióta vannak itt?
- Két vagy három napja itt hagytak bennünket.
- Mi történt itt? Tele van az egész környék magyar halottal, itt voltak az oroszok?
- Dehogy voltak, a csapatcsendőrök voltak itt. Akinek nem volt fegyvere a hátrajövők között azt agyonlövöldözték minden cécó nélkül. Két napig irtották az embereket mikor tisztek is jöttek, és mondták: "Nincsen fegyverük az embereknek, mert le vannak váltva. A fegyvereket leadták a leváltóknak." Akkor abbahagyták és tovább mentek.
- Hogyan úszták meg a kivégzést?
- Meg volt a puskánk, csak azután vették el.
- Mikor mentek el innen a katonák?
- Tegnap. Tegyek már a tűzre - kér az egyik, nehogy kialudjon. Rádobok néhány hasáb fát megigazítom a tüzet.
- Nem találkozott oroszokkal? - kérdezik.
- Dehogynem, alig bírtam meglógni előlük.
- Mi bizony nem lógnánk meg, alig várjuk, hogy ideérjenek. Rajtunk már csak azok segíthetnek.
- Én már tíz hónapot letöltöttem a fronton, le vagyok váltva. Ha sikerül hátrajutnom rövidesen hazakerülök.
- Mi is kint vagyunk elejétől kezdve, áprilisban indultunk.
- Nekem viszont csak félig van lefagyva a lábam, még reménykedek.
Nem húzom tovább az időt, tovább megyek. Segíteni úgy sem tudok rajtuk. Szép munkát végeztek a csapatcsendőrök vagy tízszer annyi halott fekszik a hóban, mint amennyit eddigi visszavonulásom alatt láttam. Ki tudja hány helyen végeztek még hasonló munkát. Ezeknek nincs hiányuk fegyverben, lőszerben, élelemben. Hátra is mehetnek nyugodtan, nehogy találkozzanak az oroszokkal. Mindég hátul csinálják a rendet.
Beszerveztek szakaszparancsnoknak
Jóval sötétedés előtt beérek egy faluba, biztos vagyok hogy magyarokat találok benne. Nagyhangú őrmesterek szervezik az embereket, egységeket állítanak össze, villognak mint a harci kakasok, helyben töltötték a szolgálatot jó messze a Don-parttól. Fél órát sem töltöttek egyfolytában szabadlevegőn ebben az iszonyú hidegben. Majd mi megmutassuk az oroszoknak, itt megállítsuk őket.
Beszerveznek szakaszparancsnoknak. Mindegy, már bejöttem a csőbe. A lovat elhelyeztem, szénát is szereztem neki.
Nem kell egész éjjel kint lenni, óránként váltjuk egymást a lövészárokban. Egész éjjel egyszer kerül ránk a sor annyian vagyunk.
Kedvcsinálónak babgulyást kapunk vacsorára. A helyben állomásozóknak működik még a konyhájuk, eddig rendes ellátásuk volt. Fogalmuk sincs egy lövészárokban eltöltött éjszakáról. Állítólag azt a parancsot kapták, egyetlen lépést sem szabad hátrálni. Meleg szobában jól alszok, mikor felráznak mi következünk a szolgálatadásra. Két szakasszal indulunk, a váltásra egyik szakasznak én vagyok a parancsnoka.
A lövészárok 300 méterre lehet a házaktól. Toporgunk a lövészárok szélén, nem is mászunk bele. Csupa ismeretlen emberből áll a szakasz, este láttam őket először. Mind honvédek, rang nélküliek. Nem ismerik egymást sem.
Alig tíz perc múlva motorzúgást hallunk. Éberen figyelek. A motorzúgás erősödik.
- Mindenki a lövészárokba! - vezényelem.
A tankok már láthatók mindkét szakasz beugrált a gödörbe. A másik szakaszt egy őrvezető irányítja.
- Ki ne jöjjetek a lövészárokból! - ordítom az erős motorzúgásban. Öt T.34-es már 30 méterre előttünk van. Puskával tüzelnek a tankokra, semmit sem ér. Az őrvezető kiugrik a lövészárokból fut a házak irányába a többiek követik. Én leguggolva összehúzom magam a lövészárok fenekén. Fölöttem átdübörög egy tank. Fagyott földdarabok hóval vegyítve betakarnak. Lerázom magamról, kinézek utánuk. Utolérik a futókat és beletapossák a hóba.
Közel mennek a házakhoz és futtából gépfegyverekkel lövik. Körbejárják a házakat, és tüzelnek. Ész nélküli menekülés kezdődik, ahogy vannak úgy rohannak ki a nyílt hómezőre. Közben teljesen kivilágosodott. Küldik a sorozatokat a menekülők után míg el nem tűnnek a távolban. Anélkül hogy valaki kiszállna megfordulnak és eltűnnek érkezésük irányába.
Én páholyból néztem végig az egészet, tudtam jobb helyen nem is lehetnék.
- Maradt itt valaki? - kiáltom.
Egyetlen hang válaszol, még mindég nem mer előbújni. Megfogom a kezét kihúzom a lövészárokból. Még mindég reszket. Látom hiába beszélek neki. Nem azért nem ugrott ki mert én mondtam, a félelemtől mozgásképtelenné vált.
- Gyere, már elmentek a tankok. - Arcába nézek teljesen zavarodott.
Ott hagyom, meg kell néznem mi történt a lovammal. Bemegyek a szállásunkra. Ott a ló sértetlenül. megveregetem a nyakát, majd hogy össze nem csókolom. Szerencsére nem volt idejük elkötni, aki kinézett mi a helyzet vissza sem ment, futásban váltva menekült.
Ennyibe telik az oroszoknak elsöpörni az ellenállást. Kíváncsi lennék milyen pofát vágnak most a hősködő őrmesterek. Akinek több esze van egy tyúknál tudhatja, a tankok ellen teljesen tehetetlenek vagyunk. Akkor és úgy taposnak el ahogyan akarnak. Érthetetlen a magyar parancsnokság embergyűlölő parancsa: "Egy lépést sem hátra!". Foggal, körömmel T.34-esek ellen. Hátulról, az oroszoktól biztos távolságban, meleg szobában, a valóságtól teljesen elszakadva lehet ilyet kitalálni.
Az oroszok harckocsi támadása korántsem merített ki minden lehetőséget. Módjukban állt a menekülők teljes megsemmisítése. A nyílt hómezőn egyetlen ember sem bújhatott volna el a hernyótalpak letaposása elől. Ebben az esetben nem éltek az adódó lehetőséggel. Hasonló esetek minden valószínűség szerint a hatalmas kiterjedésű front minden pontján előfordultak. Nem róható fel a legénység gyávaságának, hogy a harckocsik megjelenésekor pánikszerűen menekültek. Teljes mértékben a hadvezetés hibájából kerültünk ebbe az elképesztő helyzetbe. Ha a tisztek nemcsak saját részükre engedélyezik a visszavonulást százezrek életét megmenthették volna.
Kimegyek az utcára körülnézni maradtak-e a házakban emberek. A konyha körül foglalatoskodnak néhányan a feldőlt kondér körül. Menteni iparkodnak valamicskét a kidöntött babgulyásból. Előveszem a csajkámat kanállal kaparok össze valamennyi maradékot. Nehezen megy, mert félig meg van már fagyva. Tömöm magamba a babgulyást mikor megszólít egy szakaszvezető:
- Te vagy az Boda?
- Persze hogy én. - Egy komáromi barátomat ismerem meg, nagy darab gyerek, majdnem egy fejjel magasabb nálam.
- Hogy kerülsz ide?
- Azt hosszú volna elmondani, meg azt is merre megyek. Tegnap ugyan úgy szétvertek bennünket mint most, egyetlen ismerőst sem találok. Te hol voltál a tanktámadásnál?
- Pont a lövészárokban, őrségben. Szerencsére. Hát te?
- Én a házban maradtam, nem bolondultam meg, hogy kimenjek a nyílt terepre. Nézd meg hányan fekszenek a havon akiket elkapott a gépfegyvertűz. Még szerencséjük volt a többieknek, hogy nem mentek utánuk a tankok.
- Merre akarsz most menni?
- A menekülők után, azoknak nem lesz kedvük újra megállítani az oroszokat.
- Gyere velem, van egy lovam szánkóm.
- Komolyan?
- Persze, gyere megmutatom. Megmelegszünk utána indulunk.
Megyünk a szálláshelyemre. A ház közelében fekszenek a hernyótalpaktól megmintázott halottak hóba préselve.
- Mi történt velük?
- Őrsében voltak velem a lövészárokban. Mikor jöttek a tankok kiugráltak, el akartak szaladni. Hiába mondtam, ne ugorjanak ki. Ketten maradtunk a lövészárokban, nekünk semmi bajunk nem történt.
Megnézi a lovat szánkót.
- Ez nagyszerű, várjál hozom a cuccomat.
Hamar visszatér egy kenyérzsákja van. A ház elő állunk, észreveszik a többiek.
- Mehetünk mi is? - kérdezik a többiek.
- Aki akar jöhet. Senkire nem várunk, indulunk.
Tízen indulhatnak utánunk. Felváltva ülünk a szánkón meg ne fagyjon a lábunk. Menet közben megbeszéljük élményeinket. Egyforma szándékaink vannak. Kikerülni minden harcot, elkerülni mindenfajta újraszervezést, ha sikerül. Elvégre én személyesen a hadosztálytól rádión kaptam az utolsó parancsot azonnal visszavonulni. Nagyon jó erre hivatkoznunk.
Az országút mellett jobbra-balra elszórt házak. Lakosság és magyar katonaság is van benne. Várjuk hogy elénk toppanjon valami csapat újraszervező. Nem jön senki.
Az utánunk jövő honvédeknek is ez járt a fejében, mert mondani kezdték: Jó volna, ha azt mondanánk, hogy hozzánk tartoznak. Rendben van fiúk, de ha okoskodik egy őrmester hátulról fogják rá a puskát. Igaz csak háromnak van puskája, de az is elég lesz. Nem tartóztat fel senki.
- Estére áll az idő, keressünk szállást éjszakára.
Nagyobb házat szemelünk ki, csak civil lakosság van benne. Meg vannak rémülve. Barátom, akinek a nevére már nem emlékszem, beszél szlovákul, megnyugtatja őket. Később egy pokrócért főtt krumplit is cserél, nem maradunk éhen. Hamar lefekszenek. Reggel mondja a barátom, hogy valami nagy élelmiszer raktár van tőlünk talán 15 km-re Kodenzovóban ezen az úton haladva elérjük.
Egyébként is arra visz az utunk, megnézzük. Kezdjük megismerni a hozzánk csapódott legénységet. Mindannyian leváltónak érkeztek. Jobb erőben vannak mint akik tíz hónapja tengődnek a kincstári koszton. Nem ismerik egymást mind más és más alakulatból keveredett ide. Először nagyon tartottak tőlünk, azt hitték velük akarjuk megállítani az orosz támadást mint a hivatásos őrmesterek. El sem tudnánk zavarni őket.
Az úton kisebb-nagyobb csoportokban vonul hátra a katonaság. Előttünk egy sebesültet támogatnak két oldalról.
- Nem bírom tovább - mondja az egyik támogató, ledobja nyakából a sebesült kezét. A sebesült a hóra esik.
- Ne hagyjatok itt fiúk - könyörög. Én ülök a szánkón, megsajnálom. Mikor mellé érünk látjuk, hogy a tegnapi őrmester.
- Mi van? - megmutatta tegnap az oroszoknak nyicsta tovább? - mondom gúnyosan. Megismerik a többiek is.
- Jól beszervezett bennünket, aztán ott hagyott a szarban, elpucolt mint a nyúl. De van Isten, megérdemli a sorsát. Itt állítsa meg az oroszokat, hogy ne tudjanak utolérni. - Szállnak rá a megjegyzések.
Fel sem veszi. - Fiúk, az Isten áldja meg magukat.
- Ne mondja, mert mindjárt elsírom magam.
Több százan meghaltak a hülyesége miatt. Hogy be van szarva mikor csak megsebesült. Hogy ordította "Egy lépést sem hátra!", most meg vitetné magát, Isten áldását kérve ránk ha hátravisszük.
Ez a hirtelen változás jellemző a rangot viselőkre. Tudják, hogy az oroszok is tiszteket keresnek. A hajdani előnyomulásunk alatt mi is tiszteket, és komiszárokat kerestünk.
Egy bekötőútnál eldobált üvegeket csizmákat láttunk, vadonatújak a csízmák. Biztosan itt van a raktár, jó volna élelmiszert szerezni. Befordulunk a bekötőútra azonnal észre vesszük. Tulajdonképpen a kolhoz szerű épületek a raktárak. Mind fel van törve, és a bentmaradt ruhaféleséget felgyújtották már a tűz is elhamvadt. A hamuból sonka csontok látszódtak ki égett hús szaga terjengett a levegőben. Sokan kutattak a raktárak között eredmény nélkül. Szétszóródva mindent átvizsgáltunk, de egyetlen falat élelmet nem találtunk. Sajnos erről lekéstünk. Ezek szerint két napja elmenekültek innen. Le vagyunk maradva, utol kell érni őket.
Csalódottan tovább megyünk. Szomjúság kínoz, ismét a havat nyaljuk. Már régen besötétedett, egyetlen házat nem látni ahova betérhetnénk.
Végre házak közé érünk. Benyitunk több házba, zsúfolásig vannak katonákkal. Vagy fél órát keresgélünk mire bejutunk fedél alá kerülünk. Hatan vannak már bent magyarok sonkát, és oldalast főznek nagy orosz öntött vas edényben.
- Mit esztek hozzá?
- Csak úgy magában. Cserére száraztésztát ajánlok fel sonkáért.
- Nagyszerű - fogadják el.
Kettőnké a sonka, a tészta is kettőnké. Belefőzzük a sonkalébe, és elosszuk. Négyen jóllakunk a többit elosztjuk. Nem sok jut a tíz embernek, de ha minden napra jutna legalább ennyi meglennénk elégedve.
A legfontosabb, hogy az irtózatos hidegtől védetten, melegben alhatunk. Ezen az estén kivételesen álomnak is szép meséket hallunk. A nyál is összefut szánkban a hallottaktól. Szobatársaink időben érkeztek az élelmiszer raktárhoz. Kolbász, sonka, szalonna, füstölt csirke, csokoládé hegyekről, boros, pezsgős, pálinkás, és egyéb nemes konyakos üvegek ezreiről beszélnek.
- Annyit ettünk amennyi belénk fért minden földi jóból, utána pezsgő! Utána a szívem majd meg szakadt, ki jött belőlem az egész.
- Jobban jártál mégis nálam - mondja a másik. - Akkora hasmenést kaptam, hogy nem merek tovább indulni. Fölpakoltunk mindenből rendesen, de a szesz nagyon a fejünkbe szállt. Olyan mélyen aludtunk, hogy reggelre mindent elloptak tőlünk. A németek teherautókon vitték az élelmiszert italokat. A civilek is hordták amennyit tudtak.
- Miért gyújtották fel a raktárakat?
- Azt honnan tudnánk. Mikor ott jártunk, még tele volt és senki sem akarta felgyújtani.
Ezekben a rendkívül nehéz napokban a fagyhalál és éhhalál ezrével szedte áldozatait. A nyomorúság feneketlen mély pontján rendkívül erős hatást tett ránk az élelmiszer hegyek valósága és elhordhatósága. Nagyon sajnáltuk, hogy ebben a felejthetetlen élményben nem részesültünk. Nagyon a végén vagyunk a visszavonulóknak állapítottuk meg. A raktárak felgyújtását biztosan felsőbb parancsra hajtották végre, és a tisztek azonnal továbbmentek. Hátra hagyva az altiszteket azzal a paranccsal hogy egy lépést sem szabad hátrálni. A beléjük vert vak fegyelem gondolkodás nélküli teljesítése érvényesül egy alkalommal. A túlélők már ész nélkül csatlakoznak a menekülő áradathoz. Sőt iparkodnak a menekülők elejére kerülni.
Virradatkor már benépesült az út a visszavonulókkal, holtfáradt kiéhezett katonák vánszorogtak az úton. A feltartóztatók pillanatnyilag nem akadályozták a visszavonulókat. Német teherautók jelentek meg az úton félig üresen. Kímélet nélkül, sebességüket nem csökkentve letaposták az eléjük kerülőket. Az erejüket vesztett katonák az utolsó szalmaszálnak vélve a menekülés útját fel akartak kapaszkodni a teherautókra. Még komolyan gondoltak fegyverbarátságra. Veg! Veg! Hangzott a németek figyelmeztető hangja. Aki nem értette annak kezére rácsapott a németek puskatusa. Tört kézzel estek vissza a hóba. A németek gúnyos röhögéssel nyugtázták sikerült tetteiket.
A sérült kezűek életben maradása a nullává változott. Aki ebben a hidegben nem tud begombolkozni menthetetlenül vége.
Még az ép kézzel rendelkezők is időnként rá vannak szorulva mások segítségére. Az elkerülhetetlen emberi szükségletek után képtelenek nadrágjukat felhúzni, és a nadrágszíjat becsatolni. A begombolásról nem is beszélve. Annyira átfázik a kéz a rövid idő alatt, hogy fogásra képtelenné válik. Mint érzéketlen fadarab tehetetlenül lóg. Ha nem jön segítség lassan a lába is megbénul mintha elfagyasztották volna. Halálosan komoly ez a veszély az útszélén megfagyott katonák százai tanúskodnak róla.
Engem az első szállásadóm kitanított a technikájára. Bár akkor nem értettem miért fontoskodik annyira, és miért zavar ebben a helyzetben. Újra és újra leguggolt, kezeit a térd hajlásban combjához szorítva nem hagyott békében míg nem csinálom utána. Magyarázott közben rengeteget, de abból egyetlen szót sem értettem. Minden világos lett a befejezés után, mikor nehézség nélkül be tudtam gombolkozni, és a kezem sem fázott utána egy fél óráig. Nem is sejtettem milyen életmentő tudás birtokába jutottam. Ennek tudta nélkül az orosz télben minden halandó állandó életveszélyben van.
Gyakoriak voltak az intim jelenetek mikor segíteni kellett a vizelésben mint a kisgyereknek. Elfagyott kézzel képtelenség a művelet elvégzése. Segítséget nem szívesen nyújtott senki, mert neki fázott meg a keze fél órára. Egy művelet végrehajtására többször neki kellett állni mire sikerült. Aki mégis besokallt, nem bírta megoldani a nehéz kérdést annak órái meg voltak számolva. Rövid idő alatt belefagyott a lába a bakancsba és járásképtelenné vált. Ezért merem bátran kimondani életmentő tudomány birtokába jutottam. Ezen a vidéken ezt mindenki megtanulta idejében ha nem is életveszély árán. Szégyellhette magát akinek segítséget kellett kérni a felöltözködéshez.
A németek még nagyobb bajba kerültek a művelet elvégzése után. Bár kifejezetten téli ruházatuk volt, a nadrágjukat nadrágtartóval rendszeresítették. A gombolkozás mindég nehézségekkel járt, és egymás segítségére voltak utalva. Valószínűleg az ellesett jelenetek miatt az oroszok karikatúráikon a menekülő németeket mindég hosszasan utánuk lobogó nadrágtartóval ábrázolták.
Elkeserítő vérlázító munkát végeztek a német teherautók. Nyomukban százával feküdtek az elgázolt magyar katonák. Rájuk lőni még sem mert senki, mert az autókról géppisztolyokat ránkszegezve álltak a németek. Tehetetlenül néztük aljasságukat, csak átkainkat küldtük utánuk. Segítségnyújtáshoz sem erőnk sem módunk a végtelennek tűnő hómezőn. Az épségben látszókat megpróbálták talpra állítani reménytelenül. Nagyon csalóka látvány megítélése, mert vért ritkán lehet látni még a hernyótalp által lepréselt halottnál sem. Mire kifolyhatna a ruha alól megfagy.
Egész nap menetelünk. Sehol semmi ház csak hó, és hó mindenütt. Az út szélén mindég gyakrabban látni kis pihenőre leült, majd megfagyott katonákat. Senki sem törődik másokkal, utolsó erejével megy előre amíg tud. A nagy keveredésben elszakadtak egymástól az emberek, ha véletlen folytán újra találkoznak nehezen ismernek egymásra.
A menekülők nyakukat behúzva gallért felhajtva arcukat betakarva valami alkalmatossággal védekeznek a hideg ellen. Csak a szemek maradnak szabadon, de a szemek is fáznak. Azokat is össze kell zárni a lehető legkisebbre. Egyrészt megakadályozni a hideg okozta könnyezést, melytől egész szemüregünk kivörösödött. Másrészt a vakítóan fehérlő hó bántotta, s minduntalan szemünk gyakori becsukására késztette. Menet közben ezek a tények akadályozták egymás felismerését.
Ha szállás helyet sikerült szerezni oda 20-30 főnél többen nem igen fértek be. Ritkán kerülhetett be véletlenül két ismerős. Az eltorzult, beesett, elöregedett, beszőrösödött arcokban nehéz volt felfedezni a régi ismerőst. Ezen a napon még kényelmesnek mondhatóan tettem meg az utat. Nagyjából felét szánkón utazva barátommal.
Beértünk egy faluba. Előttünk-utánunk ezrével özönlöttek a visszavonulók. A hosszú sornak sem elejéről, sem végéről fogalmunk sem lehetett. Már az első házakba igyekeztünk bejutni. Az ajtó kinyitásánál géppisztolyos német ordított ránk. Herausz! Kifelé! A többiek kísérletei hasonlóan végződtek. Minden házban németek voltak. Sokan befértek volna még a házakba, de a németeknél nincs irgalom. Elkeseredett csoportok alakultak, van még hely bőven húszan is beférnénk.
Megkísérelték az erőszakos behatolást. Ajtónyitáskor megszólaltak a német géppisztolyok. Egyszerűen lekaszálták a magyarokat. A géppisztolyok ellen nem vehetjük fel a harcot, ha volna kézigránátunk bevágnánk egy párat, de nincs. Megyünk tovább órákig, be-be nézegetünk a házakba erre már csak magyarok vannak minden házban annyian, hogy csak ülni lehet esetleg az előtérben. Ez is megóvna a megfagyástól, de a lovat nem lehet kint hagyni, mert ellopják. Előttünk nincs senki, csak találunk valami biztonságos helyet. Benyitok egy házba az előtér üres a konyhában vagy hatan alszanak. A picski tetején idősebb orosz asszonyok. Itt maradunk mondom pokrócunk van lefekszünk arra.
Bevezetem a lovat az előtérbe, félénken toporog egyszer csak egy reccsenéssel betört alatta egy pince ajtaja. Fejjel és első lábaival beleesett a pincébe, kiálló hátsó lábaival kapálódzott. Azok nem fértek be a szűk ajtón. A zajra kijött két asszony kétségbeesve hányták a kereszteket, majd hívtak egy idős férfit. Kivenni reménytelen eset, ha sikerülne is kötéllel lehet, hogy eltörött a lába úgy sem tudnánk használni. Mondjuk az öregnek vágja el a nyakát, neki adjuk, egyék meg. Az öreg szemlátomást megvigasztalódott, mi pedig gyorsan elmentünk aludni.
Ebben az ismeretlen nevű helységben, és környéken összefutott a menekülők sok ezer résztvevője, németekkel vegyítve. A helység nevét másnap mondták az oroszok, de életemben most hallottam először. Sejtelmem sem volt merre esik az általam is ismert helységektől.
Aznap éjjeli szobatársaink korán útra keltek. Megpróbáltunk a házbeliekkel üzletet kötni. A tíz pokrócot gyalog nem vihetjük tovább sem a szánkót adjanak érte valami ennivalót. Nincs semmijük felelték. A lovat eltüntették reggelre egy nagy edényben főzték a húst. Várjuk meg nemsokára elkészül. Nem várjuk, meg döntöttünk, két pokrócot nekik adtunk a többit kivittük az országútra és az első embereknek szétosztottuk. Egy-egy fehéret magunkra terítve belevegyültünk a menetelők közé.
Az út teljes szélességében telítve haladt az emberáradat. Valószínű, hogy utolértük a menekülők élenjáróit, mert magyar lovas kocsik felpakolva tömegesen haladtak az úton. Az út két oldalát magasra tornyosuló hófal zárta. Helyenként ki sem lehetett látni tőle.
Volt itt mindenféle jármű. A bedöglött német teherautókat hatalmas muraközi lovak húzták. Más német teherautók egymást. Magyar szekerek szánkók ló vontatással. Mind letakarva a vizsla szemek elől, nehogy a kiéhezett katonák az élelmiszereket észrevegyék.
Már napok óta köröztek felettünk vörös csillagos orosz felderítő repülők, de tüzet nem nyitottak ránk. Most is megjelentek. Végig mentek a végtelen hosszúra nyúló sor felett a szokott lassúsággal semmitől sem zavarva.
Valamivel később feltűnt vagy tíz repülő. Kényelmesen sorban elhúztak mellettünk majd vélhetően a sor elejére ráfordulva alacsonyra váltva elkezdték szórni bombáikat. Hihetetlen pánik tört ki. Az összegubancolódott járművek eltorlaszolták az utat. Az épségben maradt teherautók tovább akartak hajtani, de fent akadtak az előttük álló járművek lovak roncsain és felfordultak. Az emberek kiakartak mászni az útról, de minduntalan visszacsúsztak, egymást visszasodorták. Látva a reménytelenül visszacsúszkálókat egy közeli teherkocsi irányában futottam, melyet a detonáció a hófalra vetett. Felmásztam a tetejére és kijutottam az útról. Elfutottam 30 méterre és leguggoltam a hóban. Többeknek sikerült kimászni az országúti csapdából, s onnan néztük a jelenetet.
A repülők nagy ívben megfordultak majd közel az út mellett szállva kihajolva figyelték hol maradt ki valamilyen érdemleges célpontot. A sor elején ismét megfordulva kezdték a második menetet, gépfegyvertűzzel kombinálva. A harmadik fordulóra kilőttek minden kilőhetőt és eltávoztak. Óvatosságból vártunk egy ideig nem következik e újabb hullám majd visszatértünk az útra. A látvány szörnyű, de a túlélők vannak többségben. Mire visszaértünk a járművekből szétszóródott élelmiszert konzervet szét kapkodták. Erről a helyről csak gyalogosan távozott mindenki.
Kárörvendezve néztünk a németekre akiknek szintén gyalogosan kellett távozni. Barátomat elvesztettem, nem tudom mi történt vele, a nagy keveredésben elsodródtunk egymástól. Nem láttam többé.
Egy felfordult német teherautó mellett nagy halom vitamint láttam. A fronton rendszeresen kaptuk ezeket a tablettákat. Pár marékkal eltettem a zsebeimbe, ki tudja mikor veszem hasznát.
Ismét egyedül baktatok a sorban teljesen magamra utalva. A repülőtámadást délelőtt kaptuk, hosszú az út még estig.
Kora délután lakott területre érünk, televan magyarokkal. Rengeteg magyar lovas kocsi áll az útszélen. Beszélgetek az emberekkel mi a helyzet. Állítólag bevagyunk kerítve, nem lehet tovább menni. Parancsot kaptak minden felégetésére, nehogy az oroszok kezére kerüljön.
- Maradt még egyáltalán valami?
- Hogy maradt-e? Nézzem meg, kocsiszámra égetik a felszerelést.
Már három napja itt vannak nem lehet továbbmenni. Ezek szerint utolérem az élenjárókat akik idejében elmenekültek.
Kimegyek az égetési helyre, bízok benne elégetés helyett kapok az alsóneműből. Három embergyűrűt látok közepén őrmesterek, törzsőrmesterek. Tucatokban átkötve vadonatúj alsóneműt égetnek.
Szabályosan jelenkezek, mondom leváltottak a meleg alsóneműt le kellett adni nyáriban vagyok adjon a fehérneműből.
- Mit gondol másoknak nem kéne? Ezek is azt akarják amit maga - mutat körbe. - Az a parancs mindent felégetni!
- Mi meg fagyjunk meg? - szegezem neki a kérdést.
- Az engem nem érdekel.
Többen támadják.
- Ember, mi haszna van az elégetésnek, ki tudja mit csinált vele elégette vagy szétosztotta.
Semmi nem hatja meg.
Ezek állták meg a helyüket? Ezek a tökkelütött barmok, akik dicséretet érdemelnek? Az élelmiszert is felégették mikor a kiéhezett legénység pillanatok alatt felfalta volna. A tűz nehezen, ég nem kap lángra. Az őrmester piszkálgatja elvágja a madzagokat fellazítja, hogy levegőt kapjon. Arca átszellemült, szemlátomást büszke katonához méltó magatartására. Megmutatom ezeknek a zöldfülűeknek milyen az igazi katona. Szemében győzelmi mámor és lenézés, cinizmus a tehetetlen legénység iránt.
A tűz mellett még két megrakott kocsi áll elégetésre várva. Az emberek leguggolva, segítőkészséget mutatva piszkálják a tüzet, közben melegítik kezeiket. Az őrmestert vizsla szemekkel figyel. Mindent nem vehet észre. Egy-egy köteget háta mögé ránt valaki, majd csendesen távozik. Észreveszi az őrmester, nagy patáliát csap.
Míg rendet teremt leemelek a kocsiról egy köteget. Négyen is követik példámat. Már tisztes távolban vagyunk mikor észreveszi.
- Azonnal álljunk meg!
Futásra fogjuk, úgy sem mer utánunk jönni, mert addig széthordanak egy fél kocsira valót. Társulok az egyik katonával nekem 6 db alsónadrágom, van neki 6 db ingje. Bemegyünk egy házban és felöltözünk.
Melegedés után elmegyek körülnézni, érdeklődök mindenfelé. Állítólag az előttünk lévő faluban oroszok vannak. Megpróbáltak előre menni, de visszaverték őket.
Bemegyek egy házba itt kivételesen mindenből magyarok vannak. Bekapcsolódok a beszélgetésbe mi lehetne a téma?
- Akár mikor megtámadhatnak bennünket, és kinyírnak.
Ketten éjjel át akarnak vágni a két falu között.
- Éjjel nem állnak a nyílt mezőn őrségbe csak a faluban, át lehet csúszni. Lehet hogy utána is oroszokat találunk, ki tudhatja.
- Én is megyek - mondom nekik. - Akkor aludjunk sötétedésig. Nem kell senkit sem elringatni.
Este felébresztenek, készüljek, mert indulnak.
Hatan indulunk. Az irányt még világosban benéztem, öt órán keresztül biztosan nem tévesztem el.
Keservesen jutunk előre a szűz hóban. A legelöl haladót mindég váltjuk, mert elől szűz havat kell taposni. Mindenki bírja az iramot. Az éjszaka nem vak sötét, az irány mindenki helyesnek tartja.
Hajnalodik. Átgyalogoltuk a hosszú éjszakát. Számításunk szerint 10 km-re túljutottunk az oroszoktól megszállt falun. Be is térnénk valahova, de sehol semmi. Muszáj tovább menni míg lakott helyre nem érünk.
Már dél is elmúlt sem járt utat sem házakat nem látni. Hulla fáradtak vagyunk, egyre lassulunk. Még egy éjszakát nem tudunk átgyalogolni egyhuzamban. Aki nem bírja a menetelést menthetetlenül vége. Már sötétedik, reményünk egyre fogy. Minden magaslatról körülnézünk, hiába sehol egy ház.
Egy kisebb szénakazalhoz érünk. Fúrjuk be magunkat:
- Aludjunk itt. Nem kell kétszer mondani. Meggémberedett kezekkel nehezen boldogulunk. Végre bent vagyunk. A sötétben mindenki elfekszik ahogy tud. Sündisznóként összehúzom magam guggoló helyzetben lábamat is betakarja a köpeny. Leheletemmel mellemet melegítem. Minden beszélgetést mellőzve a fáradságtól kimerülten elalszunk. Velem született jótulajdonságnál fogva minden helyzetváltoztatásnál álmomból felébredek, elfordulok, betakaródzok és mozdulatlanul maradok ébredésig.
Arra ébredek, hogy halaszthatatlanul ki kell mennem. A szénával betömött résen keresztül világosság szűrődött be. Óvatosan kimászok ne ébresszem fel az alvókat. Kint vakítóan süt a nap, a hó szikrázóan bántja a szemet. Dolgom végeztével visszamegyek felébreszteni a többieket. Megrázom az elsőt semmi hajlandóságot nem mutat az ébredésre.
- Ébresztő! - kiáltom hangosan.
Senki sem felel. Nagyobbra tágítom a bejáratot, hogy belássak. Kitakaródzva fekszenek megmerevedve mind jéghideg. Órák óta meg vannak fagyva. Álmukban kinyújtózkodtak elzsibbadt tagjaikat kiegyenesítették, és takaratlanul maradtak. Ebben a hidegben pedig fél óra elég a fagyhalálhoz. Ma sem tudom minek köszönhetem életben maradásomat a tegnap felhúzott három pár meleg fehérneműnek, vagy annak hogy nem mozdultam el ébredésig. Ebben a helyzetben megőriztem testem melegét, sőt leheletemmel melegítetem is.
Nincs idő sajnálkozásra, sok időt elvesztegettem a vizsgálódással kezem is teljesen elfagyott. Térdem vállam ropog minden mozdulatomra. Órám szerencsére még jár. Fel kéne húzni, de meg sem merem próbálni félig merev kezekkel. Nagy szükségem van rá, mert iránytűnek használom. Jelenleg könnyen tájékozódom fent a nap, ez kelet ellenkező irány nyugat. Kissé délnyugatra veszem az irányt és nekivágok a hómezőnek.
Nehezen haladok előre, minden méterért meg kell küzdeni. A porhó nagyon változatos mélységű, hol derékon felül ér, hol csak bokáig, szeszélyesen ahogy a szél összehordta. Az erőlködésben lassan vissza áll a vérkeringésem, már nem csikorognak a végtagjaim. A legmagasabb részeken iparkodok haladni, ott legalacsonyabb a hó onnan elhordja a szél. Megmászok minden dombot, viszont nagyon fárasztó a jelenlegi kondícióban. Takarékoskodni kell az erővel.
A dombok oldalában haladok, egyszer csak kicsúszik lábam alól a talaj, lefelé esek. Kezem lábam szétvetve kapaszkodnék valamibe, de csak a havat húzom magam után. A fenéken puha hóba ütközök nyakamban lavinaként zúdul a hó. Szemem szám tele hóval, fel sem nézek, mert még mindég hull a finom porhó. Tagjaimat épségben érzem, nem ütöttem meg magamat, hála a vastag hónak. Agyam hihetetlen gyorsan dolgozik. Nagyon észnél kell lennem, mert itt fagyok meg.
Megszűnik fentről a hószitálás, felnézek. Talán 5 méterre világosság dereng. Meredek a fal ahol lefelé, estem enyhébb oldalt keresek. Kotrom a havat oldalt. Fentről megindul a hó, majdnem betemet. Ez nem jó módszer, ha rám szakad a hó saját magamat betemetem, ki sem tudok mászni többé. A lefelé esés útján kell lépcsőket taposnom méghozzá megbízhatókat, mert ha néhányszor vissza csúszok pánikba eshetek, és végem.
Kezdem a lépcső taposását. Egy méterrel már feljebb vagyok. Lassan megfontoltan dolgozok mégis sűrűbben kapkodom a levegőt, persze oxigén hiányom van, állapítom meg. Ebben a kis résben hamar elhasználom a levegőt. Gyorsabban nem dolgozhatok, mert még több oxigént elhasználok. Fázok de ki ver a veríték. Már egyetlen méterre vagyok a nyílástól, légszomjam szűnik, itt már cserélődik jobban a levegő. Neki fekszek a gödör oldalának pihentetőük, úgy taposom a lépcsőket egyre feljebb. Fejem már kint van, boldogan szívom a friss levegőt. Hely mit ér ez! Csak akkor vesszük észre mikor fogytán vagyunk vele. Ebben a percben minden egyébnél magasabbra értékelem. Az utolsó lépcsőket a legkeményebbekre taposom, óvatosan kihajolok a gödör szélére és négykézláb kimászok. Hason fekve maradok egy percig. Nem merek felállni nehogy vissza szédüljek az átkozott gödörbe.
Észre térít a fázás, feltápászkodok saját nyomaimon visszamegyek vagy 100 métert. Biztos ami biztos messzire kikerülöm az átkozott gödröt. Csak a dombtetőket megmászva megyek tovább. Ki tudja hány gödör lehet még a környéket. Sok erőt kivett belőlem a váratlan kaland, nehezen járódnak be a lábaim. Elhatározom az első házba bemegyek, ha oroszlánok laknak benne akkor is.
Egy dombtetőről házakat látok déli irányban. Mindegy, ki tudja mennyire lehet a legközelebbi emberlakta település. Toronyiránt neki vágok, néhány km az egész. Messziről semmi mozgást nem észlelek. Közelebbről sem, a kéményekből füst szállingózik felfelé.
Bekopogok az első házba. Benyitok, népes család lakja semmiféle katonák nincsenek. Ez jó jel gondolom. A család viszont olyan meglepődve néz rám mint aki a holdról érkezett. Nincs kedvem keresgélni az orosz szavakat, magyarul mondom szeretnék megmelegedni ha lehet. Érteni nem értik, de nem nehéz kitalálni mit akarok ha rámnéznek.
Hellyel kínálnak, egy hokedlivel. Pillanatra leülök majd a picski mellé telepszek levetem a bakancsomat nagy nehézséggel. A zoknim ismét deres mint a villanydrót, a lábam fehér. Sajnálkozva nézek rám.
Kiterítem száradni a kesztyűmet, zoknimat bakancsomat. A melegben ellenállhatatlan álmosság fog el, a szemem majd le ragad. Egy nagyon helyes 13 év körüli kislány forró keserű teával kínál. Majdnem poharastól nyelem le.
Annyit kérdezek német katonák vannak? Nincsenek. Oroszok? Azok sincsenek. Magyarok? Nyet, nyet. Akkor nagyon jó helyen vagyok, úgy látszik kikerültem a gyűrűből. Kenyérzsákom fejem alá húzom és ahogy vagyok felöltözve elalszok. Éjfél felé felébredek a picskiben égő tűz parazsa ad némi világosságot az ötven év körüli férfi észre veszi mozgásomat, darab kenyeret és hajában főtt krumplit nyom fatányéron a kezembe. Megköszönöm, és vizet kérek. Forralt langyos vizet kapok egy kancsóval. Egy szuszra kiiszom az egészet. Kérek még csendben újra tölti a kancsót.
Ez már forralatlan víz, kis mellékíze van, de jobban ízlik mint a másik. A picski mellé szalmát szórtak mutatja az orosz oda feküdjek. Leveszem a köpenyem takarónak, és lefekszek a szalmára tovább aludni. Csend ül a környéken, békebeli világ, nyugodtan megtehetem.
Reggelre nagyjából rendbe jöttem, volt kedvem beszélgetni a háziakkal. A hadiállást érdeklődtem elsősorban, de semmit sem tudtam meg. Rádiójuk nincsen honnan tudnának valamit. Ez ideig nem járt feléjük semmiféle katonaság. Úgy látszik nem vagyok terhükre, nagyon barátságosak. Szó nélkül reggelit adtak. Én is adtam nekik egy konzervet. Később megmagyaráztam nekik három konzervem van. Három napig itt maradok, utána el kell mennem, mert nincs több ennivalóm. Neki is kevés van nem ehetem az övékét. Maradjak itt! Krumplijuk van, meg kevés kenyér jut nekem is. Én nagyon ki vagyok éhezve ebbe a hónapban alig ettem valamit. Nem baj adnak többet ha kell. Persze hogy kellett. A kislány anyáskodott körülöttem állandóan. Szép hosszú haja volt, és 15 éves. Megkérdezte nős vagyok-e mondtam nem. Megmutatta a családi fényképeket. Sokat magyarázott természetesen hiába, mert nem értettem semmit. Én is megmutatom az én képeimet ahol egészen másképpen néztem még ki mint most. Nagyon sokáig nézegetett, majd körbe vitte az egész családnak. Később többször is elkérte mutassam még egyszer. Jó viszonyom volt eddig is a családdal, ezután valóságos családtagnak számítottam.
Egész nap pihenek mégsem tudom a fáradságot kiheverni, valami izomláz szerű fáradság és zsibbadtság bujkál bennem, legszívesebben itt maradnék. Az viszont egyenlő a biztos hadifogsággal, elvinnének innen valami táborba. Ha már ennyit megúsztam talán kint vagyok a bekerítésből, és hazajutok. Csak kicsit összeszedem magam.
Este német gépesített alakulatok érkeznek a faluba. Szó nélkül beözönlenek vagy harmincan. Bőségesen el vannak látva élelemmel. Utasítást adnak az asszonynak, főzzön vacsorát. Adnak hozzá mindent bőségesen felnyitnak vagy harminc húskonzervet. Ímmel-ámmal eszegetnek, látszik rajtuk minden nap annyit esznek amennyit akarnak. Nem ismerkedtek meg az éhséggel. Hely ha nekünk is ilyen ellátásunk volna, nem fagyott volna meg sok ezer ember. Ezek egyszerűen felülnek a gépkocsikra és tovább mennek. Anélkül, hogy hiányt szenvednének valamiből. Komoly erőkkel rendelkeznek, gépesített ágyuk, páncélos járművek, jól táplált legénység. Érdeklődök a harci eseményekről. Nem sokat mondanak, hátrébb mennek tán 30 kilométerre. Engem is kérdeznek, hogy kerültem ide. Gyűrűbe zártak, és éjjel kikerültük a gyűrűt két napon keresztül gyalogoltunk a hómezőn keresztül. Hol vannak a többiek? Megfagytak egy éjjel. Én is félig megfagyva jutottam el ebbe a házba. Erőt gyűjtök a tovább menéshez. Mindezt kevés német tudással mondtam, el ami sok időt vett igénybe. Kérdezem nem vinnének-e magukkal. Nem lehet nincsen hely. Előre gondoltam ugyan, de miért ne kérdezzem. Beszédes viszonyba az úton nem kerülhetek a németekkel. Bőségesen bevacsoráztam a németek kosztjából jó, és tartalmas volt. Ilyet az arcvonalon soha sem kaptunk. Álmosak sem voltak, mert éjfélig beszélgettek úgy kellett csendre parancsolni őket.
Reggel minden sietség nélkül ismét reggelit csináltattak, kényelmesen elfogyasztották, majd szedelőzködtek a továbbmenéshez. Hosszan búgatták a motorokat, és tovább indultak. Fájó szívvel néztem utánuk. Mit kell nekem gyalogolni, hogy utolérjem őket.
Néhány óra múlva újabb német alakulatok értek a faluba kevés teherautóval, és sok gyalogossal, lovas kocsikkal. Látszott rajtuk, hogy harcoktól elcsigázottak. Legjobban az tűnt fel, hogy a kocsik után kis csónakszerű alkotmányon halottakat húznak maguk után. Nem sokat gondolkodtam, az oroszok közelben lehetnek. Nyilvánvaló hogy tovább üldözik a németeket.
Összekaptam magam, elbúcsúztam a ház lakóitól, mindent megköszöntem és beálltam a menetelők közé. Egyetlen magyar sem volt közöttük. Megnéztem a fedetlenül húzott csónakban fekvő halottakat, megfagyott arcok minden rangjelzés nélkül. Arra gondoltam ugyan is, hogy magas rangú tiszteket szállítanak. Nagy bajban nem lehetnek, ha még erre is van idejük. Néhányan megnéztek, de szólni nem szóltak hozzám. Estig együtt mentem a menettel minden baj nélkül.
Egy faluban beszállásoltak a németek. Be akartam menni én is. Mindenhonnan kizavartak pedig sok helyen megpróbáltam. Már majd meg fagytam. Lődörögtem az utcán. Egy nagy házba sűrűn ki be jártak a fő épület, és istálló között. Egy asszony vödörrel hordta a tejet. Az istállóból tehénbőgés hallatszott. Ide be kell jutnom nincs más megoldás. Megvártam míg az asszony fejés után visszamegy a házba, majd bementem az istállóba. A tehenek ijedt bőgésbe kezdtek gyorsan elbújtam a szalmában mozdulatlan maradtam. Az istállóban jó meleg volt nyugodtan aludtam.
Innen sürgősen tovább kell mennem, ahol németek vannak a házakban be sem tehetem a lábam. Még vizet sem ihatok, pedig az oroszoktól biztosan kapnák. Adnának ők a németek jelenlétében is, de nem juthatok az ajtón túl.
Korán tovább indultam mégsem tudtam megelőzni a németeket. Semmi kedvem nem volt velük tartani, útirányunk azonban megegyezett nyugat felé. A magyaroktól sem várhatok semmi jót, megint utóvédnek beosztanak megállítani az oroszokat. De legalább éjszakára fedett helyre juthatok, ami életbevágóan fontos.
Déltájt beérünk egy faluba. Meglepetésemre tele van magyarokkal. Túlnyomóan összeszokott társaság, altisztekkel kevés visszavonulóval. A visszavonulókat beszervezték különböző szakaszokban őrséget adni. Tizedesi rangomnak megfelelően több szakaszt kaptam. Ami a legfontosabb kenyeret, és meleg babgulyást. Eddig rendben is volna minden, de ezek az altisztek is tele vannak önbizalommal, majd mi megmutatjuk az oroszoknak, itt megállítjuk őket. Megkeresem a főmahert, egy törzsőrmestert. Szép házba van beszállásolva csicskásával, és még két őrmesterrel.
Mondom neki én már a sokadik utóvédbe vagyok most beosztva. Elmondom hogyan tapossák el az orosz tankok az utóvédeket tankelhárító fegyverek nélkül, és hogy a repülőgépek kedvük szerint bombázzák a visszavonulók tömegeit.
Meglepetésemre nem torkol le, nem egy tanyasi altiszt, aprólékosan érdeklődik a részletekről. Mondom neki hogyan kerültem ki a gyűrűből. Előttünk erős gépesített német egységek is visszavonultak, most a szétvert gyalogság vonul vissza a szemük előtt megállás nélkül. Pedig jól fel vannak fegyverkezve, tankelhárító ágyúik, gépfegyvereik vannak.
- Igen, itt vonultak vissza a falun keresztül láttuk őket.
- Nem gondolja, hogy szétverés nélkül jobb volna visszavonulni?
- Egyenlőre az a parancs, hogy egy lépést sem szabad hátrálni.
- A németeknek szabad?
- Abba nincs beleszólásunk.
Láttam nagyon gondolkozik a helyzeten, de a vak fegyelem érvényesül.
Nehéz lesz innen tovább állni, ezek az altisztek még nem kóstoltak bele a közvetlen harcokba. Biztonságot nyújtó távolságban élték ez ideig a háborút. A tisztek távozásával talán még örülnek is a nagy feladatnak bizonyíthatnak. Siker esetén nem kell osztozniuk a tisztekkel, mindent maguk értek el.
Az őrséget a házaktól tán 60 méterre az országút szélén képződött hótorlasz mögött adtuk. Lövészárok sehol sem volt. Tanktámadás esetén széttaposnak mint a lószart. Menekülni csak a házakba lehet. Valami biztonságot azért nyújtanak, mert civil lakosság van a faluban. Azokat nem akarják eltaposni.
Még világosban kint állok őrségben nagyjából 10 méterenként egy ember. Erős motorzúgást észlelünk több irányból egyszerre. Felmászok a hótorlasz tetejére, óvatosan kilesek. Ha tankok jönnek idejében be kell futni a házak közé. Csúnya világ következik rövid időn belül. Hiába figyelek, hófelhőn kívül nem látok egyebet a motorok zúgásának irányában.
A kavargó hófelhők egyre közelednek, már felismerem őket, nem harckocsik, motoros szánok. Látni sosem láttam, de hallottam róluk. Tüzet nyitnak gépfegyverekkel a falura. Fel-le futkároznak a falu mellett, tüzelnek. A hótorlasz mellett alig maradt ember, mindenki tanktámadást várt.
Közben teljesen besötétedett. A motorok búgásán, gépfegyverek tüzelésén kívül semmit sem lehet hallani. Helyemen maradtam, mert biztonságosabbnak tartottam. Magasan fejem felett szálltak a nyomjelzőssel vegyített lövedékek a házak felé. A támadás kelet felől történt. A nyugat felé haladó utat nem érintette. Célja valószínűleg az ellenséges erők kiűzése a faluból az nélkül, hogy a helybéli lakosságot belekeverje a harcba. Tervszerű és céltudatos volt a hadművelet. Megtehette volna a falu körülzárását. Az viszont azzal jár, hogy a bentszoruló erőkkel a falu területén belül kellene befejezni a harcot. Elkerülhetetlenné válna a lakosság vesztesége emberéletben. A szabadon hagyott útra fejvesztetten menekültek a katonák, mindent hátrahagyva gyalogosan. Talán százan maradtunk a faluban reggelig.
Mikor beállt a csend visszamentem a házba szálláshelyemre. Szemtanúk állítása szerint harckocsik is manővereztek a falu szélén. Hogy éjszakára mégis a faluban maradtam annak az volt az oka, hogy nem akartam kimenni a nyílt terepre ahol a közelben tankok tartózkodnak. Gondolnak egyet, és beletapossák a hóba az egész menetet. Hadifoglyot nem ejtenek, nem ültethetnek senki a tankba, na majd mi hátraviszünk.
Ezeket a megfutamodásokat a magyar hadvezetés leegyszerűsítve a legénység gyávaságának tulajdonította. Kicsit boncolgatva a tényállást teljesen más álláspontra jutottunk. Először is az egész tiszti kar már az első napokban biztos távolságra menekült az orosz támadás elől. Onnan hozták különböző parancsaikat, melyek nem is juthattak el a legénységig. Hátul könyvelgették gyártották halomszám a jelentéseket a legkülönbözőbb egységek eltűnéséről megsemmisüléséről. Papíron minden elszámoltak. Kiló számra mérhetők a hiteles dokumentumok. Kiadták a legradikálisabb parancsokat: aki egyetlen lépést hátrál főbelövetik, felkoncoltatik. Ennek megfelelően a csapatcsendőrség lelkiismeretesen irtotta is a fegyver nélkül visszavonulókat. Hogy fegyvert nem is kaptak, mert nem jutott nekik az a kis tévedés igazán elhanyagolható, említést sem érdemel. Megtettek minden elképzelhetőt. Hogy a parancsok végrehajtására a legénység képtelen arról nem tehetnek.
Fel sem vetődik az a lehetőség amit saját személyükre azonnal végrehajtottak visszavonultatni a legénységet is. Milyen csodát várhattak egy cserben hagyott hadseregtől, akiknek a legelemibb szükségleteit sem tudták biztosítani. Azt hiszem semmilyenre, már régen csak az alibi igazolására fordították minden tudásukat. Egy elpusztult hadsereggel természetesen nem oldhatnak meg semmiféle feladatot. 2-300 ezer ember pusztulásával bizonyítják mindent megpróbáltak. A hiteles dokumentáció aktatáskában várja a beszámolót.
A visszafelé vánszorgó katonáknak sejtelmük sem volt a tényekről. Annyit ösztönösen megéreztek senkiben, és semmiben nem bízhatnak. Hazafias szent kötelességet emlegetve belezavarták egy háborúba. Az ellenfél most visszavág. A szájhős tisztek fittyet hányva a hazafias kötelességnek búcsú nélkül menekülnek. Szigorú parancsban meghagyva altisztjeiknek egyetlen lépést sem hátrálhatnak. Az újabb parancsig. Tartva attól hogy a legénység követni óhajtja a tisztek példamutatóan kötelező katonás magatartását. A visszavonuló tömegek hamar rájöttek cserbenhagyottságukra. A lenézett, önálló gondolkodásra képtelennek tartott, korlátolt honvédek az első közvetlen érintkezés után fel tudták becsülni az oroszok erejét. Halvány esélyük sem volt az orosz tankok ellen. Hogy mégis menekültek hátra annak oka a leküzdhetetlen otthon utáni vágy. Míg él mindenki reménykedhet a hazajutásban.
Előbb a németek, csak utánuk a magyarok
Reggel a faluban éjszakázók is elindultak minden megbeszélés nélkül. A hátrahagyott holmikból szereztem néhány halkonzervet. Kora délután utolértük az éjjel elmenekülőket.
Nem jószántukból álltak meg, a németek állították meg őket. Nem engedték őket az útra, mert az nekik kell. Majd utánuk mehetnek. Itt toporogtak hajnal óta, a házakban mindenütt németek. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, legalább aludtunk, és melegen töltöttük az éjszakát.
Rövidesen elindulunk a németek után. Jönnek a már ismert jelenetek, pihenni leült megfagyott katonák, hónyalás szomjúság ellen stb. Egy repülőtámadás miatt megáll a menet. Nem volt túl hatásos a menet elején a németeket érte. A németek gépfegyverekkel védekeztek emiatt a lassú gépek nem tudtak mélyrepülésben bombázni és célt tévesztettek.
Besötétedett régen mikor egy faluba értünk, minden házban németek. Megyünk tovább, a hosszú falu utolsó házai között járok, újra kísérletet teszek egy háznál. Géppisztollyal kikerget egy német.
- Hiába próbálkozol pajtás, nem engednek be magyart maguk közé. Mi voltunk a házban minket kidobtak. Most ott melegszenek a többiek abban a juh hodályban szabad tűz mellett.
Bemegyünk a juh hodályban vagy negyvenen guggolnak a tűz körül. A legtávolabb ülőket alig éri valami meleg. A németekről folyik a szó, három házat kiürítettek kizavarták a magyarokat. Most itt akarják eltölteni az éjszakát. Egy őrmester megszervezte a társaságot kapóra jöttem neki rám is oszt egy szakaszt. Nem sok jót olvashat ki belőlem, mert mikor vécére akarok menni felszólít hagyjam itt a kenyérzsákomat.
- De magára bízom vigyázzon rá - felelem. Kimegyek, látom nincs senki a közelben lefordulok az útra, és tovább megyek. Üsse a kő a kenyérzsákomat, eszemben sincs ez mellett a marha mellett megállítani az oroszokat. Inkább egész éjjel menetelek. Az a tűz semmit sem ér annyi embernek. Beszállásolni úgy sem tudok sehova. Zsebre tett kézzel megyek az úton egyedül, semmim sincs a zsebemben maroknyi vitaminon kívül. Abban reménykedem, hogy megelőzöm a németeket, és bemehetek valami házba. A hosszú éjszakában zavartalanul elgyalogoltam legalább 20 km-t. Még nyoma sincs településnek a letaposott úton.
Egyre lassabban szedem a lábaim enyhe emelkedőn megyek az út felfelé tartósan. Teljes világosság van, látom az emelkedő tetejét, legalább még egy kilométer. Erősen kísért a gondolat egy kis pihenőre. Legalább 13 órát gyalogoltam megállás nélkül megérdemelném. Képzeletemben felvillannak az út szélén lepihent honvédek megfagyott holttestei, és leaprózva lépteimet tovább megyek.
A dombtetőről egészen közeli házakat pillantok meg szétszórtan az út mentén mindkét oldalon. Ameddig a szemem ellát. Megkönnyebbülés és megelégedéssel teli érzések töltenek el. Érdemes volt vállalni a teljesen bizonytalan utat, mely könnyen végzetessé válhatott volna.
Szemre a legszegényebbnek ítélt házba nyitok be. Négy munkaszolgálatost találok benne, toprongyosak. Meg vannak rémülve, attól tartanak kidobom őket. Ledobom magam a picski mellé élvezem a kiáramló meleget. Közben előkerül egy idősebb orosz házaspár, és egy honvéd. Félig oroszul félig magyarul elnézésüket kérem a tolakodásért, de meg kell melegednem. Az egyik munkaszolgálatos váratlanul kisegít folyékonyan tolmácsolja szavaimat.
- Megengedi tizedes úr hogy mi is itt maradjunk?
Váratlanul ér a kérdés.
- Persze! - ezek tőlem félnek ezeket a magyar katonaság dobja ki mindenhonnan, mint őket a németek. Felháborodom, engem ne nézzenek se németnek se továbbszolgáló őrmesternek. A ház az oroszoké, azt engednek be akit akarnak. Nem fegyverrel törtem be a házba ki kényszerítve a befogadást. Megköszönöm, hogy beengedtek, sajnos nem tudok érte semmi ellenszolgáltatást adni. Még a kenyérzsákomat is otthagytam, mert megint utóvédnek osztottak be. Átgyalogoltam az egész éjszakát.
Az élénk beszélgetésre nagyon figyelnek az oroszok. A munkaszolgálatos lefordítja nekik.
Barátságossá vált a beszélgetés, sőt bizalmassá. Három napja hogy itt vannak, tudnak mindent az itteni helyzetről ami engemet nagyon is érdekel. Ez a falu legalább 30 km-re lenyúlik az országút mellett. Az elején összezsúfolódtak a visszavonuló magyarok a németekkel. Állítólag be vagyunk kerítve, azért nem tudnak tovább menni. Többször nekiindultak, de lezavarják őket az útról. Kénytelenek voltak visszajönni ebbe a házba. Legelöl a németek vannak beszállásolva utána a magyarok.
- Honnan tudják ezt?
- Az oroszoktól akik rádióból hallották.
Ennyit tesz a nyelvtudás. Most hallottam először, hogy Sztálingrádnál is bekerítették a németeket. Szép társaság az egész magyar hadvezetés. Egy toprongyos, emberszámba se vett munkaszolgálatos többet tud a harci helyzet állásáról, mint a magyar hadvezetés.
- Hogyan jutottak idáig?
Rendkívül érdekes történeteket mondtak, de csak fél álomban hallom. Az orosz asszony kendőben sült krumpli ad a kezembe. Nem tudok adni semmit csak márkát, mutatom a pénzt, nem kell neki. Míg befalom addig figyelem a munkaszolgálatosok történeteit, utána menthetetlenül elalszom. Nincs az az izgalmas történet ami ebben az elcsigázott állapotban ébren tudna tartani.
Már besötétedett mire felébredek.
- Tizedes úr, akkor magával mehetünk?
- Miről van szó?
- Ahogy mondtuk - válaszolják.
- Ne haragudjanak, de nem emlékszem semmire biztosan elaludtam.
Elölről kezdik. - Azt mondja a tizedes úr, hogy magához tartozunk, maga kísér minket. Akkor nem zavarnak le az útról, mehetünk előre. Ha előre jutunk megtudjuk az oroszoktól merre lehet kijutni a gyűrűből. Tartjuk a haditervet.
- Én velem minden további nélkül jöhetnek. Ha nálam magasabb rangúval találkozunk, akkor nem tudom garantálni, hogy tovább engednek. Engem is mindég elkapnak, és beosztanak valahova. Most éjjel kell elindulni nem hiszem, hogy őrségben vigyáznak az útra. Hamarosan utolérnek a német, és magyar csapatok, és kidobnak a szálláshelyünkről, mert rengetegen vannak. Jobb ha elől vagyunk, az esetleges kitörési kísérletnél több esélyünk lehet.
Elköszönünk indulunk. A honvéd egész idő alatt alig szólt nagyon, rossz bőrben van nem tudna velünk tartani 100 métert sem. Marad a házban nincs más lehetősége, lesz ahogy lesz. Kevés holmijuk van agyon strapált cserkész hátizsákokban. Nekem csomagolni sem kell semmim sincs. Mint aki átugrik a közeli szomszédba egy kis beszélgetésre. Az úton senki sem volt mindenki fedél alá húzódott. Zavartalanul róttuk a kilométereket. Ha ezt tudjuk már régen elöl lehetnénk. Mikor próbáltak előre menni mindég nappal. Éjjelre nem is gondoltunk, mert összetéveszthetnek az oroszokkal, és kinyírnak. Még minden megtörténhet. Ha van egyenruhás közöttünk nem fordulhat elő.
Lassúnak ítélem a tempót: - Nem tudnának gyorsabban menni?
- Örülünk ha így bírjuk reggelig.
A menetelés reggelre vánszorgássá csökken. A házak között élénkül a mozgás, magyar katonák ügyködnek a házak körül. Ideje volna szállás után nézni. Menjünk még előbbre amíg lehet, mondják a munkaszolgálatosok.
Néhány kilométerrel arrább változik a kép, németek vannak a házak között.
- Mehetünk visszafelé - mondom, a németek sehova nem engednek be.
- Eddig jobban beengedtek mint a magyarok. Megpróbáljuk!
- Jó, én itt várok a ház előtt. - Ketten bemennek a házba. Várom mikor repülnek kifelé. Elellik néhány perc még mindég semmi. Lassan nyílik az ajtó kijönnek két katonával élénk beszélgetés közben. Kisebb ólszerű épületet mutatnak nekik, oda bemehetnek. Integetnek menjünk utánuk. Egyik német elkísér a kis épületig majd sietve távozik. Nem tudtam hogy beszélnek németül, vártam mikor repülnek kifelé.
- Minket nem utálnak annyira mint a katonákat, azt sem tudják hogy zsidók vagyunk.
Percek alatt befűtenek egy kemence szerű alkotmányba, hátunkat nekivetve pihenjük az út fáradalmait. Megállapodunk abban én elmegyek a magyarok közé érdeklődni mi a helyzet, ők meg a németeknél, és az oroszoknál puhatolóznak. Amit megtudunk annak alapján eldöntjük mit csinálunk. Két óra múlva visszajövök.
A házak körül csoportokba verődve beszélgettek a katonák. Már az első csoportban ezreden belüli ismerősöket találok. Belebotlok egy földimbe aki az aknavetősöknél írnok volt Vilita József szkv. Ő hozta nekem az utolsó hazulról küldött csomagot.
A hadnagya kíséretével időben visszavonultak nem keveredtek harcokba. Már tovább mentek volna, de a németek nem engedik, mert az utat maguk számára tartják fenn. A bekerítésből csak ezen az úton lehet kijutni. Azt tervezik a tisztek, hogy éjjel átvágva a hómezőn keresztül megpróbálnak kitörni.
- Sok tiszt van?
- Vannak vagy harmincan, de mind alacsonyabb rendfokozatú.
Lényegében megtudtam mindent amit akartam.
- Elmegyek melegedni egy kicsit, rövidesen visszajövök hol talállak?
- Ebben a házban mutatja.
Egy órát sem voltam távol megyek vissza a munkaszolgálatosokhoz. Üres a kis házikó vagy jobb helyet találtak, vagy elvitték őket. Az utóbbi a valószínűbb, mert saját elhatározásukból inkább megvártak volna. Keresésük reménytelen ebben a forgatagban.
Visszamegyek a magyarok közé, bemegyek egy házba aludni. Nagy szükségem van a pihenésre, az utolsó két napon rengeteget gyalogoltam. Gondolatok cikáznak át agyamon. Megelégedetten nyugtázom utolértem az élenjárókat. Nagyon rögös volt az utam idáig. Nem olyan sima mint az övék, de itt vagyok. Nem szerveznek utóvédeket csak menekülni akarnak, ehhez szükségük van a legénységre. Eszük ágában sincs foggal körömmel harcolni, és egyetlen lépést sem hátrálni arra csak a legénységet kényszerítették az altiszteken keresztül. Megváltozott a helyzet. Tehát parancs velük hátrálni. Egyszerű az egész, ha saját bőrükről van szó tudnak rugalmasak lenni.
Fegyverropogásra ébredek szürkületkor. Felhúzom a bakancsom hogy kimegyek körülnézni. Alig maradtunk néhányan a zsúfolt szobában.
- Hol vannak a többiek - kérdezem.
- Elindultak kitörni a gyűrűből.
Az úton német géppisztolyos egységek csoportokban körbevesznek házakat, és a magyarokat kizavarják. Tehát utolértek azok az egységek akik elől az éjszakai menetelésre kényszerültem. Itt nem lesz szállás magyarok számára, mert rengetegen vannak. Az úton sem engednek tovább nem marad más mint a kitörőkhöz csatlakozni. A kizavartak csoportokba verődve, fel vannak dúlva a megaláztatástól.
- Támadjuk meg őket!
- Nem mondanád meg mivel?
- Van fél láda kézigránátunk.
Elosztják a gránátokat egyet a tetőre, egyet be az ablakon. Elindulok a kitörők után, nincs mivel beleszólni az elkövetkezőkbe. Három házra repültek a kézigránátok a szalmatető azonnal kigyulladt. Egyetlen házból rohantak ki németek. A kézigránátok végeztek velük.
Egy csoport az istállóba zárt lovak ajtaját kinyitotta, kivezette a felnyergelt lovakat és felültek rájuk. A többi ló kitört az ajtón, és szanaszét elfutott.
A lovasok a kitörők csoportja után vették az irányt. Alacsony orosz ló poroszkált utánuk bizonytalanul, látszott nem tudja mit tegyen. De jó volna ezt megfogni. Egész közel volt hozzám.
- Prrr - mondom az oroszok megállást parancsoló szavát. S a ló megállt. Szinte megdermedtem az örömtől. Lassan közeledtem felé közben állandóan mondogattam a varázserejű szavat. Nyugodtan megvárt. Barátságosan megveregettem a nyakát. Nyugodtan tűrte fejét hozzám dörgölte. Minden elképzelésemet felülmúlóan szelíd volt. Sokkal szelídebb mint a Villám akit több hónapon keresztül gondoztam, és nagyon megkedveltem. A hátára felülni csak úgy tudtam, ha megfogták elől. Most magamra vagyok utalva, és hol vagyok az akkori erőnléttől. Ha ledob ebben a magas hóban nem esik nagyobb bajom, de ha rámtapos mindennek befellegzett. Két karral rátámaszkodok a hátára, nyomkodom. Mozdulatlanul tűri. Lendületet véve ráhasalok a hátára. Mozdulatlan marad. Csak a lábam kell már áttenni a hátán, és fent vagyok. Mégsem mozdul várja az indítást. Térd veregetéssel indítom fejét kézzel fordítom a kívánt irányba. A legsimábban megy minden, fellélegzem, megkönnyebbülök. A legvadabb álmomban sem kívánhattam volna jobbat. Egy teljesen ismeretlen lovat, melynek még a nyakában sincs egy darab kötél megfogni is művészet. Felülni rá teljesen reménytelen. Minden elismerésem az ismeretlen idomítónak aki ilyen szelídségre nevelte.
Visszanézek a házak magasra csapó lángokkal égnek. A tűz fényétől jól kivehetően, a fehér havon tömegesen indulnak a kitörésre indult csoport után. Lovam kényelmes léptekkel halad, nyakába borulva élvezem teste melegét.
Szétszórtan kisebb csoportokba haladnak előre az emberek, a kitaposott nyomok után. Később határozták el, hogy csatlakoznak a kitörni készülőkhöz. Utánunk ismét tömegesen jönnek akiket kiszorítottak szálláshelyükről a németek. Nem tájoltam be magamat merre kell menni nyugat felé, nem is gondoltam hirtelen távozásra. Az ég ólomszürke, egyetlen csillagot sem látni, sem a holdat. Iránytű nélkül nem tudok tájékozódni. Bíznom kell jó irányt vettek a kitörni készülők. Lóháton vállalkoznék egyedül nekivágni a hómezőnek nyugati irányban. Több esélyem volna kicsúszni a gyűrűből egyedül, mint több ezer embernek egyszerre. Míg tájékozódni nem tudok megyek után. Lovam magától megy a sor után, indulás óta egyszer sem kellett irányítani. Ráborulva csukott szemmel félig alva megyünk. Csak arra kell ügyelnem nehogy lecsússzak róla.
Egész éjjel megyünk, szemem csak pillanatokra nyitom ki. Lassan világosodik, vastag köd ül a tájon alig látni 200 méterre. Sejteni sem lehet hol jár a nap. Déltájt elérjük az élen járókat. Romos, leégett házcsoport között tanyáznak, tűz körül melegednek. Ép házat nem látni a környéken. A romoktól balra több száz méter hosszan nagy mélyedés, tele katonákkal, nagy tüzek mellett melegednek. Már régen itt lehetnek. A romok közül fagerendákat cipelnek a tüzek felé. Úgy látszik nem megyünk tovább. Nem is gondoltam, hogy ennyien vagyunk, és folyamatosan érkeznek még ki tudja hányan.
Leszállok a lóról érdeklődni. Bajban vagyok, nem tudom mivel vezetni a lovat. Csak a sörényébe kapaszkodva vezethetem. Keresgélek a romok között valami kötélfélét, semmit sem találok. A derékszíjat nem merem rátenni, ha megugrik vele együtt nem lesz mi fogja össze a köpenyt rajtam. Ebben a hidegben feltétlenül szükséges.
Hosszú idő eltelte után most látok újra tiszteket. Nagyon megviseltek az éjszakai gyalogolástól. Talán ez az első éjszakájuk amit szabadban töltöttek. Kis tűz mellett pokrócon ülve melegednek, csicskásaik gondozása közben eszegetnek. Felnyergelt lovak is vannak a közelükben, jobb lesz távolabb kerülni tőlük, mert szemet vethetnek a lovamra. Mitől mentett meg a rövid idő alatt? 16 óra gyaloglástól, megfagyástól, és a fele időt félálomban töltöttem. Jelen helyzetben megfizethetetlen. Ezt a kincset még egy gatyamadzagon sem tartom a kezemben. Békésen nyaljuk a havat egymás mellett jelenleg, de bármikor megugorhat ha megunja a koplalást mellettem. Mert ennivalónk az nincs.
Órákon keresztül érdeklődök különböző csoportoknál mik a terveik a jelenlegi helyzetben. Nem tudnak semmit. Halálosan fáradtak, beszélni sem akarnak. Vannak kisebb összeszokott csoportok akik összetartanak. Egy ilyen csoport megágyazott a hó tetején. Aludni akarnak. Leterítenek a hó tetejére vagy tíz köpenyt, összebújnak, a többivel takaródznak. Rutinosan végzik a műveletet, mint akik sokadszor csinálják. Hamar végeznek a fejek is takaró alá kerülnek a lehelet melegét gondosan megőrizve. Egy khaki színű folt látszik a fehér havon mozdulatlanul. Kevésnek tartom a takaró köpenyeket alulról, felülről egyaránt. Az összebújás tehet valami csodát. Nem tudom felébredtek-e.
Ha egy iránytűm volna már régen nekivágok nyugat felé az útnak. Ebben a ködben lehetetlenség tájékozódni. Jobb helyben maradni mint ellenkező irányba menni. Motorzúgást hallunk.
- Tankok közelednek! - hangzanak a kiáltások. Egyetlen védekezési mód kínálkozik. Tömegesen futnak a mélyedésbe oda talán nem merészkednek a tankok. Lovam sörényébe kapaszkodva futok a mélyedés felé. Közelről látom annak oldala nagyon változatos. Hol egészen meredek, hol enyhén lejtős. Meredek oldalra kerültem lóval nem tudnák lemenni. A motorzúgás már egészen közelről hallatszik. Egy fehérre meszelt tank ereszkedik le velem szemben a mélyedésbe. Majd közvetlenül utána még kettő. Leírhatatlan pánik tört ki a több ezer emberrel zsúfolt mélyedésben. Egymás taposva rohantak a tankok elöl egekig hangzó üvöltéssel. A három tank lövés nélkül egymástól függetlenül körbejárva kereste a kijáratra alkalmas terepet. Akik az egyik tank elől menekültek pont a másik alá futottak. Borzalmas látvány. A tankokra puskákból lövöldöztek, és kézigránátok repültek. Egyik tank hernyótalpa megsérült, csak körben forgott. A másik kettő egy enyhén lejtős oldalon egymás után kihajtott a mélyedésből.
A bent maradt tank végleg megállt felül kinyílt ajtaja, és feltartott kézzel orosz katona mászott ki. A tankon már fürtökben csüngtek az emberek, a kiáltozások újra felerősödtek, s a fékezhetetlen indulatok megpecsételték a tankban ülők sorsát. Sehol a nap alatt nem történhetett volna másképpen, a történtek után.
Nem mozdultam el a meredek partoldalról. Ki tudja jönnek e még további tankok. Ha jönnek lemegyek a meredek part oldalra ahova nem követhetnek mert felfordulnak. Ha lovam nincs én is melegedni megyek a tüzekhez az holt biztos. A véletlenül kialakult helyzetünkből több tucatnyian csak nézőként vettünk részt a tragédiában.
Közben teljesen besötétedett mégsem mertünk elmenni a biztos védelmet nyújtó meredek parttól, újabb tanktámadástól tartottunk. Nem jöttek újabb tankok. Nyilván tévedésből futottak a mélyedésbe. Fentről nem is sejthették, és nem láthatták az embertömeget.
A menet közben elindult. A mélyedésből tömött sorokban távoztak a túlélők, mogorván, szótlanul. A meredek partról is elszállingóztak az emberek.
- Nem szerettem volna a tankosok bőrében lenni. - Jegyezte meg az egyik.
- A hernyótalpak alatt sem érezhették magukat jól az emberek.
- Az biztos - hangzik a válasz.
Több megbeszélésre nincs erő. Indulni kell ameddig lábunk bírja a menetelést, kiéhezve, elcsigázva, csalódva, a puszta életért. Erőt az otthon utáni vágy, a hazatérés reménye ad, melyhez minden lépéssel közelebb jutunk. Felmászok lovam hátára, és a hosszú sor vége táján belevegyülök a menetelők közé.
Nagyon át vagyok fázva az ácsorgástól. A ló testmelege jóleső érzéssel járja át meggémberedett tagjaimat. Piócaként tapadok a hátára. Becsukott szemmel azon gondolkodom mennyire különböztek a tisztek népes kíséretükkel az utóvédnek hátrahagyott honvédektől. Az előbbiek majdnem frissen borotválva jól tápláltan, az utóbbiak szinte elfonnyadtan szőrösen megöregedve régi énjüknek csak árnyékaként vánszorogtak. Nem is figyeltem a romos házak környékére ahol a tisztek tanyáztak kíséretükkel a tank támadás ideje alatt. Saját biztonságom érdekében minden egyébről megfeledkeztem. Akik a mélyedésen kívül maradtak nem is láthattak semmit csak a hangokat hallhatták. Ezúttal az ésszerűtlenül kint maradottakat nem fenyegette semmi veszély. De ki tudta azt előre. Köd nélkül a tankok gondosan kikerülik a veszélyes mélyedést.
Félálomban tapadok a ló hátára erőt vesz rajtam a kimerültség. Lovam gyorsabban halad a katonáknál, nem vettem észre és az élen járók között találtam magam. Vesztemre, mert két altiszt rángat le a lóról, adjam át a főhadnagy úrnak, mert kidőlt a lova. Felesleges volna minden ellenkezés máris felsegítik a lóra. Dühöngök magamban, miért nem maradtam hátrább a tisztektől, de már késő. Egy ideig a közelben maradtam hátha megunja a nyereg nélküli lovat, vagy hallok valamit a helyzetről. De semmit, mindenki némán szedte a lábait, minden szó erőpazarlás. Lassan hátra maradtam tőlük, nehogy mint idegent előőrsnek küldjenek kímélve a saját megbízható embereiket.
Lassan világosodik a köd jelentősen csökkent. Mire kivilágosodott előttünk balra házakat fedezünk fel. Visszatekintve szintén házakat lehet látni. A menetelők gondolkodás nélkül a hozzájuk legközelebb eső házak felé vették az irányt. Hozzávetőlegesen 500 ember az előttünk lévő házak irányába folytatta az utat. Velük tartottam egy ideig. Majd megálltam. Kis bizonytalankodás után vissza fordultam, és a túlnyomó többséget követve visszafordultam a már túlhaladott házak irányába.
Talán 500 méterre lehettem. Jobbról két német egyenruhás katona közeledett. Telefonkábelt tekertek fel egy dobra. Jó helyen járok gondoltam, ha németek vannak itt akkor kijutottunk a gyűrűből. Megvárom őket érdeklődni mi a helyzet.
Mikor egészen közel vannak kezdek velük beszélni. Csodálkozva néznek rám mint aki viccel. Tovább gagyogok, erre rámfogják a géppisztolyukat. Az egyik rekedt erős hangon oroszul káromkodik, és fasisztának nevez.
Eláll a lélegzetem a meglepetéstől. Ezt jól megcsináltam meg is várom őket ahelyett, hogy az ellenkező irányba eltűnnék, mert nyugodtam megtehettem volna.
Elveszik a pisztolyomat, bicskámat, órámat. Szidnak mint a bokrot. A rekedtes hangú fenyegetően rázza öklét az orrom előtt. Belém rúg, és mutatja az irányt: davaj.
Megyek előttük elcsüggedve, ezért menekültem három hétig, hogy utána essek fogságba gondolom elkeseredve. Késő a bánat honnan sejthettem volna, hogy a német egyenruhában oroszok vannak.
Közeledünk a házakhoz. Élénk mozgás van a házak között. Egy furcsa formájú konyhakocsi mellett sorban állnak. A kocsi tetején merőkanállal mérik a gőzölgő meleg ételt. Egészen közelről látom, hogy magyar egyenruhás katona méri az ételt. Mi lehet itt? Már egyszer ráfizettem német egyenruhás orosz katonákat fogtam ki. Most meg magyar egyenruhás szakácsot. Nem bírom levenni a szemem róla. A sorban állók is magyarok. Teljesen elbizonytalanodok.
Nem úgy a magyar katonák. Észrevesznek bennünket, puskák szegeződnek ránk. A két orosz szó nélkül magasba teszi a kezét. Leakasztják nyakukból a géppisztolyt eldobják a telefonkábel dobot.
- Várjatok! Elszedték tőlem a pisztolyomat, órámat, bicskámat.
Most én kutatom a rekedt hangút. A bicskám már megtaláltam, és a pisztolyt is.
- Hol az óra?
Készségesen előszedi, mond valamit amit nem értek. Már csak a seggbe rúgás van hátra, nem feledkezem meg róla.
- Egy és még egy a kamat! Te vagy fasiszta - mondom neki.
A másikat vállon veregetem. Nagyon meg vannak ijedve amin cseppet sem csodálkozom.
Elvezetik a többi közé vannak vagy húszan. Kifújom magamból én is az ijedséget. Izgalmas fél órám volt.
Mennék az ételosztáshoz mikor parázs lövöldözés kezdődik. Rövid idő alatt kiterjed az egész környékre. Fedezéket keresek a házak között. A falu tele van orosz katonasággal.
Ha számbeli fölényben lennénk akkor sincs esélyünk. Fegyvere a felének sincs. Akinek van annak is csak véletlenül maradt néhány lőszere. Hogy sok házat elfoglaltak azért történt, mert nem voltak benne orosz katonák. Fedél alá jutás céljából mentek a házakba melegedni, nem harci kedv tombolt bennük. Ha tudják orosz katonaság van a faluban messze elkerülik. Igyekszenek messzebbre kerülni a veszélyes helyről.
Nem volna jó még egyszer találkozni a rekedt orosz katonával. Eljutottam a legkijjebb fekvő házakig, onnan visszajuthatok a következő falu irányához vezető útra. Hátam mögött erélyes orosz hang szólal meg:
- Hore ruki! - felteszem a kezem, és megfordulok. Két géppisztoly mered rám. Odajönnek, zsebemből kiveszik a pisztolyt megtapogatnak nincs-e nálam még fegyver. A közvetlen mellettünk lévő házba kísérnek. Valami parancsnokság volt. Balszerencse üldöz ezen a napon. Pont a parancsnokság felé menekültem melynek őrségének a karjai közé jutottam.
Bevittek a parancsnok elé. Fiatal jóképű tiszt meleg szobában leültet. Oroszul kérdezget amiből semmit sem értettem.
- Németül tudok? - kérdezte.
- Nagyon keveset - felelem. Németre fordította a szót. A kérdésekből azonnal tudtam nem sokkal tud nálam jobban.
- Hány napja nem evett?
- 5-6 - feleltem.
- Hogyan bírta ki?
Zsebemből előveszek néhány vitamintablettát. Elkéri megnézi majd fejét csóválja. Szól az egyik emberének hozzon kenyeret és vizet. Közben a legelemibb tudást igénylő német szavakkal kérdezget. A jelenlegi helyzetben teljesen érdektelen dolgokat. Látszik hogy csak gyakorolni kívánja a német tudását. Átadja a közben behozott kenyeret és vizet. Pillanatok alatt befalom és nagyon megköszönöm. Közben parancsokat osztogat.
Több mint két órát bent töltöttem a melegen. Közben megszűnt a lövöldözés a faluban. A tiszt akinek rangját nem tudtam megállapítani a tőlük eltérő jelzések miatt megunta a kezdetleges szavakkal történő beszélgetést. Egy 14 év körüli fiúval kikísértetett a szobából. A fiúnál nagyobb volt a puska.
Kinyitja az ajtót, és kifelé irányít. Kint sorban állnak már a magyar katonák mint hadifoglyok. Beállok a tömegbe melynek se vége se hossza. Körülöttünk vizsla szemmel kutatnak az orosz katonák, tiszteket keresnek. Aki nemrégiben borotválkozott már gyanús. Annak köpenyét alaposan megvizsgálják nem látszik-e a letépett rangjelzés helye. Vagy 18-at kiszűrtek a tömegből, nagyon ziláltnak látszanak.
Újabb tisztet szűrtek ki a tömegből, élénken tiltakozott néhány. Ütéssel, rúgással megnyugtatják és belökik a tisztek csoportjába.
- Fiúk, ne áruljanak el! - szól a közelemben egy könyörgő hang. Senki sem válaszol. Talán megússza a válogatást.
- Még a gyűrűmet is lehúzták - panaszkodik -, mit fog szólni a feleségem.
- Az apád farkát, ha hazakerülsz majd megtudod. Hülye vagy most a gyűrűd érdekel a legjobban?
Egy orosz altisztféle lép hozzám. Felhúzza jobb karomon a köpenyt. Készséggel mutatom.
- Csaszi nyiet?
Rázom a fejem.
- Már kikutattak?
- Háromszor - felelem.
Csalódottan továbbmegy. Most végre szerencsém van, az óra a bal kezemen volt. Óvatosan leveszem és eldugom. Ezekben a percekben nem irigyeltük a tiszteket. Később annál jobban. Külön táborban, csicskásaikkal, megkülönböztetett ellátásában részesültek, dolgozniuk nem kellett.
Körülöttem lehajtott fejű, testben-lélekben elgyötört katonák. Míg élnek lefagyott füllel, orral, lábbal és a legkülönbözőbb nyavalyákkal életük végéig fájdalmasan viselik a visszavonulás testőrlő emlékeit.
Hazánk nem fogad el vert hadsereget, csak megsemmisültet. Így tudja magyarázni a vereséget. Az emberélet nem számít. Csorba nem eshet a magyar hadvezetés hírnevén. Céljukat elérték a 2. magyar hadsereg - néhány ezer túlélő kivételével - megsemmisült. A halottak és hadifoglyok nem beszélnek. Nem szivároghat ki semmi hír az elpocsékolt emberéletekről. A következő áldozati báránynak kiszemelt százezreket csak így lehet eredményesen felhasználni.
Számunkra evvel véget ért a háború. Az utolsó dörrenésekkel sokan végleg elbúcsúztak az élettől, önként választották a halált a hetek óta erre a célra tartogatott utolsó tölténnyel. A hidegtől befagyott puskákkal még ez sem sikerült mindenkinek. Nem is beszélve azokról akiknek még fegyvert sem adott a hadvezetőség.
Ezekben a hetekben ilyen, és ehhez hasonló sorsra jutott az egész hadsereg. Az ellenfél akinek gyűlöletére tanítottak nem tud sokat adni, mégis többet ad, azt amit hazánk nem akart megadni: a legfontosabbat, a puszta életet.
Ötösével állítanak sorba, sokan vagyunk. Sem elejét, sem végét nem látni a sornak, senki sem számolja meg. Reményvesztett, magukba roskadt honvédek. Roskadozó lábakkal indulnak ismeretlen cél, ismeretlen soruk felé hosszú, tömött sorokban. Vége a rózsaszínű álmoknak, vége a százszor is elképzelt hazatérésnek, a boldog viszontlátásnak. Ki tudja eljön-e valaha.
|
|
|
|