Utószó


Szándékosan kerültem minden a háború után nyilvánosságra került adatot melynek birtokában a szakértők véleményeket mondhatnak. Teljesen eltérő nézetei vannak egy munkaszolgálatosnak, egy honvédnek, vagy egy katonatisztnek: ezen belül is személyes adottságoknak és világnézeteknek; résztvevőknek és csak a nyilvánosságra hozott adatokból értesülőknek. Magyar szokás szerint elkerülve a teljes feltárást. Talán az is megtörténik valamikor, ha a túlélők eltűntével már senki sem tudja sem cáfolni sem megerősíteni a tényeket.

Már a létszám körül sincsenek végleges adatok. Legtöbb forrás arra utal, hogy munkaszolgálatosokkal együtt 300 ezer főről van szó, megfeledkezve a leváltásról, ami folyamatban volt. Az én ezredem is le volt váltva. Ha a leváltás csak a hadsereg felére vonatkozott az is százezerre tehető. Az állandóan ismétlődő feltöltéseket nem is számolva. Lehet, hogy csak a fegyverrel ellátottak szerepelnek a létszámban. A leváltottaknak viszont át kellett adni a fegyvereiket meleg alsóneművel együtt. A tízhónapos frontszolgálat után ezrével vonultak hátra a leváltott katonák. Ezek egy részét a fegyver eldobás okán, tévedésből kivégezték, a fegyelem minden eszközzel lévő helyreállítására.

A tisztek néhány napig nem tudtak átváltani a valóságos helyzetre. A hídfőkből kiinduló orosz támadások mellett a Don-parton sok apróbb egység egyhelyben maradt, mert nem érte nagyobb támadás. A mi leváltott egységünk is három napig egy lövészárokban kitartott. Háromszáz ember vagy húsz puskával meg egy géppuskával. Élelem nélkül, negyven fok hidegben. Mögöttünk 35 km-re már orosz csapatok.

A Don-partról való indulásunk után tiszttel alig találkoztunk. Csak január végén mikor egy gyűrűből nem tudtak kijutni, és utolértük őket.

Könnyen jutottak idáig. Nem tartóztatta fel senki őket. Rendszeres élelmezésüket megpakolt lovas szánok sokasága biztosította. Szállásukat előreküldött egységek biztosították, meleg étellel várva az érkezőket. A támadó orosz csapatok előtt biztos távolságot tartva. Megfeledkezve az ígéretekről: "Fiúk együtt jöttünk, együtt megyünk haza. Én felelek értetek." Saját személyükre nem tartva kötelezőnek a parancsot, mely hátra egy lépést sem engedélyezett. Sorsukra hagyták az egész hadsereget élen járva a menekülésben. Útjuk biztosítására minden faluban altiszteket hagytak hátra, szedjék össze a visszavonuló csürhét és állítsák meg az oroszokat. Aki egy lépést hátrál felkoncolni. Lőszert, élelmiszert, a legrövidebb időn belül küldenek. Megnehezítették azzal is a reménytelen helyzetet, hogy minden élelmiszer- és ruharaktárat felrobbantottak, felgyújtottak. Ennek eredményeképp az egész hadsereg kiadatlan ruházata vadonatúj állapotban a tűz martalékává vált. Legalább fél évre való élelmiszerrel és egyéb felszereléssel együtt. Evvel a paranccsal ezreket ítéltek fagy- és éhhalásra. Az a minden emberiességet mellőző parancs, hogy "Egy lépést sem hátra!" egyenlő volt a halálos ítélettel. Inkább szándékos emberirtásnak mondható.

Az adott helyzetben tankok ellen harcolni képtelenség. Csak az a kérdés merült fel hány embert kívánnak beletaposni a hóba. A visszavonulás ilyen esetben nem tekinthető gyávaságnak.

Meggyőződésem hogy az ésszerűtlen parancsok kiadása nélkül százezrek maradtak volna életben. Pontosan olyan hasznos tagjai maradtak volna a társadalomnak, mint azok akik túlélték a háborút.

A katasztrofális vereség elkerülhetetlen volt. Egy elhibázott politikai lépés következménye. Az elszenvedett véráldozat, ami pótolhatatlan, kimondottam a hadvezetőség hibája. Nem sokat kellett volna tenni. Csak annyit, hogy ne csak saját maguknak engedélyezzék a visszavonulást. Ha nem kényszerítik a katonákat minden falunál és hótorlasznál feleslegesen utóvéd harcokra - melyeknek eredményei csak áldozatok voltak - tízezrek kijutnak a később bezárult gyűrűkből.

Az emberéletek megmentésére más út is lehetséges volt. Például amit a románok választottak. Felmérve a valóságos helyzetet tisztjeikkel együtt átálltak az orosz hadsereghez, elkerülték a felesleges véráldozatot. Bár ugyan olyan hadifogolytáborba kerültek mint a magyarok, rövidesen tisztjeik szervezésében antifasiszta egységeket alkottak, és tömegesen hagyták el a hadifogolytáborokat. Gúnyosan mondogatva a magyaroknak:

- Hiába énekeltétek, hogy "Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk!". Most mi fogjuk visszavenni Erdélyt.

Ésszerű alkalmazkodásukkal elkerülték a felesleges véráldozatot, és területi igényeiket is megalapozták. Nem keresgélték évekig a helyes utat, napok alatt dönteni tudtak érdekeiknek megfelelően.

Magyar részről is indult hasonló irányú kezdeményezés ami teljes kudarccal végződött a jelentkezők hiánya miatt. Túlságosan kevés idő telt el még ahhoz, hogy akár elfelejteni vagy megbocsátani lehetett volna a tisztek önkényeskedő magatartását. Még hogy önként visszakerülni a karmaik közé... Inkább a zsúfolt fertőzött láger.

Gyökeresen más volt a helyzet, mikor a vörös hadsereg számára kerestek gépkocsikhoz értő szerelőket, lakatosokat. Oda mindenki jelentkezett, még a földművesek is.

Gondos válogatás után kerültem én is egy hátul állomásozó katonai gépjavító egységhez. Napok alatt olyan jó barátságba kerültem a hasonló korú katonákkal, hogy mindegyik maga mellé követett a munkába. Tiszti utasításra végül egy esztergályos szerzett meg magának, mert egyedül volt a rengeteg munkával és nem volt más rajtam kívül aki tudott esztergálni. Fűtött műhelykocsiba dolgoztunk, és jobban gondoskodtak rólam mint a magyar kincstár. Szörnyen le voltam fogyva. A lábaimban állandó zsibbadást éreztem, kisebb mértékben a kezeimben is. Ennek tudatára akkor döbbentem rá mikor munkatársam másnap bejött tükörrel és borotvával. Hagyjam abba a munkát, és azonnal borotválkozzak meg. Örömmel nyúltam a tükör felé. Belepillantva a lélegzetem is elállt. Egy sosem látott, szőrös, öreg pofa csodálkozó szemekkel bámult vissza rám. Kollégám, vagy inkább barátom, ami ebben a helyzetben még enyhe kifejezés észrevette megdöbbenésemet. Vigasztalóan magyarázta, hogy tíz perc múlva megfiatalodok. Elkeseredve szedtem elő zsebemből a még meglévő fényképeim közül az egyiket, amin mint sportember, szépen fejlett izmokkal voltam látható. Ez én vagyok, kérdezte hitetlenkedve. Megmutatom a többit is amiből kétséget kizárva megállapíthatja a személyazonosságot. Hosszan nézegette, majd meggyőzően magyarázta, nincs semmi baj hamarosan helyrejövök. Én elkezdtem a borotválkozást, de az első húzásnál megvágtam magam. Most érzem hogy mennyire érzéketlenek a hajdan biztos kezeim. Nem is merem folytatni. Megköszöntem és vissza nyújtottam a borotvát. Nem tudom megcsinálni, elfagyott a kezem. Visszaültetett a székre, és megborotvált.

Munkámmal hamarosan tekintélyt szereztem. Bár nagyon gyenge voltam, élveztem hogy újra szerszámokat foghatok a kezembe. Hozták is a legkülönbözőbb darabokat, és megvárták míg elkészül. Mindenkinek a sajátja volt a legsürgősebb. Nekem kellett volna eldöntenem a sorrendet. Én mint hadifogoly nem mertem vállalni a döntést. Kérdeztem ki a tiszt aki eldönti a sorrendet. A hadnagy akivel váltjuk egymást. Így tudtam meg, hogy barátom tiszt. Mindenki tegezte egymást, én is tegeztem mindenkit, nem is tudtam máshogy beszélni illetve gagyogni. Nem volt itt a magyar viszonyoknál szokásos rang kórság, állandó boka csattogtatás, tisztelgés, kivagyiság. A magyar hadsereg tisztjei cselédnek vagy inkább rabszolgának tartották alárendeltjeiket a fegyelemtartás ürügyén, legfőbb erénynek tartva a katona feltétlen engedelmességét. És íme itt van egy hadsereg, amelyben ismeretlenek ezek a követelmények, mégis Berlinbe űzve győzelemmel megnyerték a háborút.

Áldottam a szerencsémet, hogy kikerültem a lágerből ahol tífuszjárvány tombolt a legyengült hadifoglyok között. Már három hónapja dolgoztam, mikor egy reggeli kézfogásnál munkatársam melegnek találta a kezem. Lázas vagy, mondta. Azonnal elment az orvosért. Az orvos megvizsgált azonnal tablettákat adott szedjem be most, és naponta háromszor. Másnap hívás nélkül jött újra megvizsgált. Mivel nem javult semmit, elkülönítettek a többitől egy bunkerban. Azonnal tudtam hogy megkaptam a tífuszt. Másnap már húszan voltunk a bunkerben tífusz gyanúsak. Munkatársam naponta többször bejött hozzám: gyógyszert, ennivalót, vodkát hozott, ezért neveztem inkább barátomnak. Végül többi beteggel együtt a jeleci kórházba szállítottak.

A lágerben összegyűlt hadifoglyok között természetesen folyt a tapasztalatcsere. Az egész Don-parton elhelyezkedő egységekből voltak hadifoglyok. Gondűzésből éveken keresztül tárgyaltuk a csata részteteit. Ahány ember annyi féle sors és körülmény. Összevetve minden a hadvezetés hibája. Saját presztízsűk megőrzése érdekében feláldozták az egész hadsereget. Tömegesen vannak itt akiket hátrahagytak avval az ígérettel hogy ki azonnal küldenek utánpótlást. Hetek múlva, az előrevonuló orosz csapatok mentették meg őket az éhhaláltól. Másik részüket, akik nem bírták tovább a menetelést, a lakosság jóindulatából maradtak életben. A szándékosan becsapott, hátrahagyott tömegeknek az éhhalál küszöbén nem maradhatott más vágya mint a fogságba esés. Életben maradás, szabadság. Hosszú út vezetett még odáig, minden elképzelhetőnél rögösebb. A feladat nem akár milyen. Helyrehozni a háború okozta mérhetetlen károkat. "Ti romboltátok le, most felépítitek". S a hadifoglyok megfizettek a Horthy-rendszer bűneiért. Ki-ki szerencséjéhez mérten, három vagy tíz év kemény munkával eltöltött esztendővel.

A Doni csata a magyar történelem legnagyobb vérveszteséget követelő veresége volt. Az irodalom értékes művekben foglalkozik vele. A kimeríthetetlen témához hozzászólt az értelmiség, a munkaszolgálatos, a katonatiszt. Csak a honvédség százezrei szemszögéből nézve nem nyilatkozott senki. Pedig a tragédia oroszlánrészét a honvédség szenvedte el. Az ostor vége mindig rajta csattant. Senki nem láthatott többet a tragédiából mint a közvetlen résztvevők. A még életben lévők emlékezetében kitörölhetetlenül belevésődtek az átélt élmények. Belenyugodtunk, hogy életutunk csak kényszerpályán vezethet. Nem közfelkiáltásra választottuk meg kik, és milyen útirányban vezessenek. Biztos volt azonban, hogy aki a kijelölt úton meginog az hazaáruló, és nem érdemli meg hogy nyomorult életét tovább tengesse a haza szégyenére.

A katonai esküszegőkre, akik nem haltak éhen, nem fagytak meg, nem tapostatták megugat hernyótalpakkal a hóba, hanem nyomorult életüket mentve megadták magukat, nem juthat más mint a haza mélységes megvetése. Alávaló tetteikért nincs sem felmentés, sem megbocsátás. Szégyent hoztak a nemzetre, megérdemlik sorsukat, hallani sem akarunk róluk. A méltánytalan ítéletet az a Horthy-kormány mondta ki. A teljes vereség után a törvényalkotók saját személyükre nem tartották kötelezőnek annak betartását, és értékeiket összehalmozva biztonságos helyekre távoztak. Emlékezzünk elítélő szavaikra: "A hazaárulók nem érdemlik meg, hogy nyomorult életüket tovább tengessék, tudni sem akarunk róluk."

Az esküszegés gondolata régen túlhaladott. Evvel a kérdéssel senki sem foglalkozott. Az utóbbiról, hogy az áldozatokról tudni sem akarunk, változatlanul érvényben maradt. Minden környező országban tucatjával állnak katonai emlékművek ahol megemlékezhetnek a hősi halottakról. Falvakban városokban egyaránt gondosan ápolt emlékművekre rakhatják csokraikat a megemlékezők.

Mi magyarok elmaradtunk ettől a lehetőségtől. Negyven év távlatából a múlt feltárására irányuló erőfeszítéseinkből csak annyira futotta, hogy el kellene siratni áldozatainkat, meg kellene méltó módon emlékezni róluk. Függetlenül attól miért adták életüket.

Ennyit kívántam elmondani a Don-kanyarban pusztulásra ítélt honvédek nevében. A kényszerpályán halálra irányított százezrek tragédiájának megértésére. Saját élményeimet próbáltam papírra vetni az események pillanatában átélt érzelmek tükrében. A kegyetlen sors szeszélye szerint mérte porciózta személyekre bontott szörnyű adagját. Az a csekély számú túlélő életben maradását nem köszönheti másnak mint a sokat emlegetett katona szerencsének.

Bár a történelem nagy ütközeteinek elsősorban csak a győztes vezető tábornokairól szokásos megemlékezni, tegyünk egyszer kivételt. És emlékezzünk méltó módon, kegyelettel azokra a százezrekre, akik katonához és emberhez méltatlan körülmények közé taszítva életükkel fizettek mások tévedéséért.

Nemzetközi szinten elengedhetetlen szokás, hogy államfői látogatások alkalmával a hősi emlékművek koszorúzása. A hagyományok alapján rendezett katonai díszparádé fénypontja az elhunytaknak járó kegyelet lerovása, államfői főhajtás és koszorúzás. Amit egy idegen államfőtől elvárunk, nem tehetjük meg ugyan azt mi is? Széles e hazában, a főváros kivételével, alig akad erre alkalmas hely. Évtizedek elteltével is csak szívek mélyén rejtőző érzelmekkel gyászolhatjuk ismeretlen, elporladt százezreinket.

Hosszú évtizedeken keresztül az tartotta bennem az életet, hogy a józan ésszel elképzelhetetlennek tűnő élményeket elmondhassam. Az örökre lezárult szemeket gyászlepelként betakarta az állandóan kavargó hó. Ez a sors méretetett a 2. magyar hadsereg legénységi állományára, akik mindég az események középpontjába keveredtek. Sokan fogságba estek, s ha még azt is túlélték, testközelből beszélhetnek a történtekről, mint főszereplők. Ezeket az eseményeket a legénységi állomány szemszögéből bemutató könyv még nem jelent meg. A hiányzó űrt szeretném betölteni élményeim megírásával.

A mélységesen tragikus sorsok megvilágítására a valóságosokhoz mérten talán csak egy halvány szikrával tudtam hozzájárulni, reménykedve abban, hogy Mohács és Voronyezs után nem következik újabb állomás.


Boda Gyula