3.2. Eredetileg is digitálisan publikált irodalom 

5. Hipertext és intertextualitás

"A hypertext, amely egy alapvetően intertextuális rendszer, alkalmas az intertextualitás olyan módon történő előtérbe helyezésére, melyre a könyvben az oldalakhoz kötött szöveg nem képes. [...] A hypertext [...] lehetővé teszi, hogy explicitté, de nem feltétlenül tolakodóvá tegyük azokat a hozzákapcsolt anyagokat, melyeket egy tanult olvasó talál az eredeti szöveg körül," írja Landow Hipertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? című tanulmányában. Valóban, sok esetben a linkek csupán arra szolgálnak, hogy az intertextuális utalásokat materializálják: nem szakítják meg a főszöveget a hivatkozott passzus idézésével, mégis egy kattintás távolságra, kézügyben tartják az evokált szöveget. Például Shelley Jackson hipertextes regényében, a Patchwork Girl-ben (1995) amellett, hogy Jackson eredeti szövegének lexiái bonyolult hálózatba fonódnak össze, gyakran találunk belinkelt idézeteket a Frankenstein-ból, a Frankenstein értelmezéseiből, valamint filozófiai és feminista munkákból.

Bár tetszetős elképzelés a lexiákat összekötő linkeket az intertextualitás gyakorlati, explicit megvalósulásának tekinteni (hiszen végül is mindkét esetben szövegek közti kapcsolatról van szó), a hipertext és az intertextualitás jelensége közti összefüggés ennél jóval összetettebb.

Szűts Zoltán félig zárt hipertextnek tételez minden olyan nyomtatott szöveget, amely "erős, és a beavatottak számára észrevehető utalásokkal" rendelkezik. Ezek segítségével más szövegekhez juthatunk, azonban onnan vissza is kell térnünk a főszöveghez, egy képzeletbeli "back" funkcióval; a metatext és a lábjegyzet mellett Szűts ide sorolja az intertextuális jegyekkel rendelkező szöveget is^[41] . Fogalomhasználatából úgy tűnik, Szűts a Gérard Genette-féle felosztást^[42] veszi alapul, amikor intertextualitásról beszél. Genette az alapjelenséget transztextualitásnak nevezi, és ezen belül öt kategóriát különböztet meg:

-  intertextualitás (egy szöveg jelenléte egy másikban);
-  paratextualitás (az inter- és intratextualitás közti átmenetet jelenti, pl. szöveg-cím; szöveg-mottó viszony; stb.);
-  metatextualitás (a kommentárok, kritikai szövegek kapcsolódási módja);
-  hipertextualitás (abban az esetben, mikor a pretextus egészét érinti az új szöveg egésze, pl.: imitáció, paródia, folytatás, stb.);
-  architextualitás (műfaji-műnemi kapcsolatok).

Mivel a linkek segítségével a fentiek közül bármilyen kapcsolat konkretizálható, maradjunk Genette terminológiájánál, és, miután a hasonlóság nyilvánvaló, vizsgáljuk meg a transztextualitás és linkelhetőség közti alapvető eltéréseket.

A linkekkel ellentétben a transztextualitás "működése" sok esetben - kivált a jelöletlen allúziók esetében - az olvasói kompetencián múlik: a megfelelő ismeretek híján például Doctorow Ragtime-jának radikális néger szereplője, Coalhouse Walker nem asszociálja Kolhaas Mihály történetét, és így az olvasat szegényebb lesz egy jelentős motívumláncolat összefüggéseivel. A linkek, a "termést hozó szavak" viszont mindig jelöltek a hipertextes dokumentumban^[43], a célszövegek meghívhatósága független az olvasó műveltségbeli jártasságától. Ezért (is) igen alkalmas a hipertextes forma az intertextualitás technikáit sűrűn alkalmazó szépirodalmi szövegek feldolgozására, ahol a szövegbe kódolt utalásokat linkek segítségével explicitté téve azok a kevésbé kompetens olvasó számára is elérhetőek lesznek (ilyen például az Esterházy Péter kisregényét feldolgozó, a szegedi JATE Irodalomelmélet Tanszéki Csoport gondozásában készült Fuharosok CD-ROM).

A linkelés direkt és egyértelmű volta miatt a hipertextben nem érzékeltethetők az utalások "erőssége" közti különbségek: a meghívott szöveghez való hozzáférhetőség szempontjából itt nincs különbség a lábjegyzetelés és a rejtett allúziók között. Ugyanígy nincs értelme hipertextes környezetben a transztextualitás területei közti, fentebb ismertetett distinkciónak: az olvasás játékában részt vevő összes szöveg ugyanazzal, a kapcsolat jellegét nem tükröző technikával (azaz linkek révén) érhető el.

Az allúzió lehetséges pluralitásával szemben a link mindig csak egyetlen irányba vihet; segítségével csupán egyetlen, előre meghatározott lexiára juthatunk. A transztextualitás azonban esetenként magában hordozza azt a lehetőséget, hogy az asszociáció több, néha akár egymástól független szövegek felé induljon el: egy-egy toposz használata révén több szöveg, illetve ezek egész kapcsolatrendszerének kontextusba emelését eredményezheti (pl. a Ragtime példájánál maradva Coalhouse neve és tragédiája egyaránt asszociálhatja Kleist elbeszélését, valamint a magyar olvasó számára az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t).

A transztextualitásról és a linkekről szólva mindeddig szövegekről beszéltünk, azonban a hipertextes dokumentumokat leíró, multimediális elemeket támogató HTML nyelv már a kezdetektől lehetővé tette, hogy ne csak karakterek sorához, de bármely grafikusan megjeleníthető objektumhoz (képek, animációk stb.) linkeket rendeljünk, illetve bármely ilyen objektumot meghívhassunk linkekkel. Ez nem feltétlenül jelent újabb eltérést a transztextualitás eseteivel szemben, hiszen csupán terminológiai kérdés, hogy az intertextualitás fogalmát kiterjesztjük-e a kultúra nem-szöveges tartalmaira is: "akik szűkíteni szeretnék e fogalom jelentéskörét, inkább a terminus második tagjának kötelező jellegét hangsúlyozzák: a kutatásnál számításba jövő tárgyak lehetőleg szó szerint értelmezett textualitása lesz a döntő kritérium a tekintetben, hogy bekapcsolhatók-e az intertextuális vizsgálatokba. A tágabb értelmezés híveinek véleménye szerint az első rag jelentése foglalja magába a kutatási irány újszerűségét és eredményességét meghatározó mozzanatot."^[44] Így a kulturális tárgyak bármilyen, tehát grafikus vagy multimediális megjelenésű fajtájára is minden további nélkül alkalmazhatjuk a transztextualitás fogalmát.

Míg mindkét jelenség lényege egyaránt a kulturális objektumok közti kapcsolatok megvalósítása, a köztük lévő különbségek ennek a megvalósításnak a módjából fakadnak. A transztextualitás implicit eseteiben a kapcsolatot valamilyen logikai/szemantikai összefüggés biztosítja: ha ez egy olvasatból hiányzik, a kapcsolat lehetőségéről az olvasó nem is szerez tudomást. A hipertext esetében azonban a társítást egy, a szemantikai szférától független, pusztán technikai eljárás hozza létre: semmi akadálya két olyan szöveget linkekkel összekapcsolni, amelyeknek tartalmilag semmi közük egymáshoz^[45] . Az így belinkelt szövegek aztán provokálják az olvasót, hogy megtalálja az összekapcsolt szövegek közti szemantikai összefüggést.

Így lehetséges, hogy egy digitális szövegben békésen megférnek egymás mellett a linkek és a transztextualitás markerei, anélkül, hogy lefedjék egymást: a digitális szövegben a transztextualitás nem csak linkek révén jelentkezhet. A két technikának a kombinálása megvalósítja az előbb említett provokációnak a fordítottját is: ebben az esetben az olvasó keresni kezdi az ahhoz a szöveghez vezető linket, amire a transztextuális utalás történik^[46].