6.3.
Gondolati tér
Joyce
"gondolati térnek" ("idea space") nevezi azt
a struktúrát, amely végképp szakít a linearitással. "Gondolati"
azért, mert ebben a struktúrában mozogva az olvasónak az a benyomása,
hogy akadálytalanul lavírozhat az író és a szereplők gondolatai
közt, és "tér" azért, mert a lineritást felváltja egy
olyan forma, amiben "az olvasó végre megszabadul az író által
rászabott igától, már nem kell követnie egy előre megszabott
útvonalat", hanem tetszése szerint, "három dimenzióban"
navigálhat a szövegben.
A
(g) rizóma típusú szöveg egy szövevényes, szabálytalan hálóhoz
hasonlítható, aminek nincs eleje, központja és vége, teljességgel
hierarchiamentes[61].
A
Janet H. Murray-től átvett meglátás szerint[62] ez a labirintushoz hasonlító, "hősök és megoldások
nélküli, szójátékokkal és meghatározatlan eseményekkel tűzdelt"
struktúra egyenesen a hierarchiát és rendet tagadó posztstrukturalista
elméletekből eredeztethető[63]. Az ilyen típusú szövegek általában következetesen akadályozzák
a lineáris olvasáshoz szokott olvasót a jelentésalkotásban: az olvasó
a szövegben elszórt, linkeket rejtő szavakra[64] kattintva, az asszociációk szeszélyes logikájához hasonló
módon lép új és új szövegrészekre, ahol a jelentéstulajdonítást
újra az alapoktól kell kezdenie. Az így adódó választások valójában
nem választások, hiszen nincs tétjük, alapvetően nem befolyásolják
az olvasói tapasztalatot: egy olyan nem-hierarchikus szöveguniverzumban,
ahol a szegmensek sorrendje esetleges, a kínálkozó lehetőségek
nem valódi alternatívái egymásnak. A szépirodalmi igényű hipertextek
jelentős hányada íródott ebben a szerkezetben, többek között
olyan klasszikusnak számító szövegek, mint a Victory Garden
vagy az afternoon. a story[65].
Érdekes
módon Joyce képtelennek tűnik szakítani a lineáris történetmondás
koncepciójával: a rizómaszerkezetű szövegekkel kapcsolatban
pont azokat a tulajdonságokat emlegeti fel problémaként, amik sajátossá
teszik ezt a típusú szöveget, amiben az egyedi lehetőségei
rejlenek: a szerkezet "frusztráló" kuszaságát és azt,
hogy lehetetlenné teszi egy történet kibontakoztatását, hiszen nem
alkalmas cselekmény és szereplők megjelenítésére. A problémák
kiküszöbölésére azt javasolja, az író mégiscsak iktasson be "egy
bizonyos fokú strukturáltságot", illetve olyan szövegeket írjon,
amelyek különálló, önmagukban is megálló történetecskékből
tevődnek össze, mint T.S. Eliot Macskák könyve vagy
Thornton Wilder A mi kis városunk-ja.
A
rizómával ellentétben a (h) történetvilág ("storyworld")
típusú szövegek nem kerülik minden áron a strukturáltságot. Habár
a rizómához hasonlóan "három dimenzióban" terjeszkednek,
felépítésük hierarchikus, jól meghatározott elejük és általában
végük is van. Magas fokú olvasói aktivitást feltételeznek.
Habár
a fogalmat és a terminust Joyce Landowtól kölcsönözte[66], kettejük koncepciója jelentősen eltér egymástól:
Landow olyan típusú szövegeket nevez történetvilágnak, ahol inkább
a játék-jelleg hangsúlyozott - az olvasó a főszereplő
köpenyébe bújva deríti föl a digitális (történet)világot, Joyce
ezzel szemben fenntartja, hogy a történetvilág alapvetően történet,
narratíva, s az olvasó szerepe nem az, hogy részt vegyen benne,
hanem hogy megfejtse a bele kódolt jelentéseket[67].
|
