Irodalom a digitális közegben v1.0
1. A hipertext fogalma  
  1.1. Bevezetés  
  1.2. Terminológia, technikai háttér  
  2. A hipertext története  
  2.1. Vannevar Bush és a Memex  
  2.2. Ted Nelson és a Xanadu   
    2.3. Az Engelbart-galaxis   
3. A digitális szöveg fajtái  
    3.1. A nyomtatott irodalom digitalizálása   
   

3.2. Eredetileg is digitálisan publikált irodalom 

 
    3.3. Az elektronikus formátum lehetőségeit kiaknázó irodalom  
    3.4. Hálózati irodalom  
4. Protohipertextek  
5. Hipertext és intertextualitás  
6. Hipertext narratívák  
  6.1. Unilineáris szerkezet  
  6.2. Multilineáris szerkezet  
  6.3. Gondolati tér  
  6.4. Nem-lineáris szerkezet  
7. Túl a hipertexten  
Irodalom  
Függelék - Hipertext kronológia  
 
       

6.4. Nem-lineáris szerkezet

Míg a hipertext pusztán linkekkel összekapcsolt szövegfragmentumok összessége, a "nem-lineáris szöveg" alatt Joyce (Landow nyomán) olyan szöveget ért, ami jóval kifinomultabb módon, jóval kifinomultabb programozási eszközök segítségével szerveződik. A narratíva nyitott, azaz nincs kijelölt vége, ám az elágazó struktúrával ellentétben a számítógép-olvasó interakció révén olyan befejezés születhet, amit maga a számítógép kínál fel az olvasó (vagy játékos) viselkedése alapján. A nem-lineáris szerkezetű hipertext valós idejű olvasói/játékosi tapasztalatot is lehetővé tesz, azaz a szöveg akár az olvasással egyidőben is íródhat.

Joyce két jelenséget tárgyal a nem-lineáris típus alatt: az on-line szerepjátékokat és a találomra prezentált elemek használatát.

A (h) MUD-ként, azaz "Multiple User Dungeon"-ként ismert szerepjáték[68] valójában a nagy népszerűségnek örvendő szerepjátékok számítógépes, hálózati változata. A játék egy virtuális, szigorú szabályok alapján meghatározott világban játszódik, ahol minden játékosnak külön, az illető - általában fantasy környezetű - világgal koherens személyisége van. A választott karakter köpenyébe bújva a játékos nekiered felfedezni az adott virtuális világot, és hamarosan interakcióba keveredik más játékosok barátságos vagy ellenséges karaktereivel. Ettől a ponttól kezdve a történetet már javarészt maguk a játékosok írják a virtuális világ  megalkotójával, az on-line játékmesterrel együtt, aki előrelendíti a cselekményt, és a helyzeteket szolgáltatja, amelyekben a játékosoknak fel kell találniuk magukat.[69]

Bár a MUD cselekményének valós idejű formálása, illetve a hipertextes szöveg írásának folyamata, illetve a MUD-játék és a hipertext olvasói tapasztalata kétségkívül hasonlítanak egymásra, a MUD jóval magasabb fokú aktivitást követel a játékos/olvasótól, mint a hipertext. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a MUD esetében az olvasói szerep jóval közelebb áll az írói/alkotói szerephez, mint a hipertext "hagyományosabb" formái esetében.

A (i) találomra prezentált elemek ("random elements") alkalmazása teljességgel más típusú konstrukciót eredményez, mint az előzőkben vizsgált esetekben. A különbség abban áll, hogy míg az eddigiekben (kivéve a MUD-okat) az olvasó választott az író által elé tárt útvonalak közül, ezúttal a választás a számítógépre hárul: egy adott helyzetben az író által megszabott készletből találomra prezentál egy bizonyos elemet (általában egy újabb lexiát) az olvasó számára. A választás történhet az olvasó tudtával vagy akár tudta nélkül. Joyce a találomra prezentált elemeknek két alesetét ismerteti: az első esetben a technika csupán kiegészítője a fő narratívának: a számítógép a történet bizonyos szakaszainál találomra beiktathat egy-egy találomra kiválasztott elemet, ami mellékszálakhoz vezet a fő cselekmény leágazásaként. A második esetben a számítógép teljességgel maga határozza meg a lexiák sorrendjét, úgymond a számítógép keveri meg azt a kártyacsomagot, amiből az olvasó sorban húzza majd ki a lapokat.

Hasonló elven működnek az ún. versgenerátorok is (pl. Papp Tibor Disztichon Alfá-ja), ahol nem a lexiák sorrendjét, hanem a versszerkezet üres helyeit kitöltő elemeket prezentálja találomra a számítógép.

Mivel Joyce tipológiájában jórészt a hipertextek makrostruktúrájára koncentrál, számos olyan megoldás kimarad a felosztásból, amely pedig joggal kérne helyet egy, a hipertext alakzatait áttekintő leírásban.

Mark Bernstein, a hipertextes irodalom publikálásában élen járó Eastgate Systems Inc. vezető mérnöke Patterns of Hypertext[70] című tanulmányában olyan hipertextes alakzatokról nyújt áttekintést, amelyek együttesen alkotják a hipertextes szövegekben előforduló "koncepciók és struktúrák szókészletét". Joyce és Bernstein felsorolása közt természetesen sok az átfedés, ám ez utóbbi - mivel nem átfogó struktúrákról értekezik - több olyan alakzatot ismertet, amelyek kimaradtak Joyce számbavételéből.

Az egyik ilyen alapvető alakzat a ciklus, amikor az olvasó visszatér egy már ismerős lexiához, majd egy újabb útvonalat követve hagyja el azt. Ha jól alkalmazzák, a ciklus ráirányítja a figyelmet arra, hogy "ugyanaz" a szöveg gyakran egymástól alapvetően eltérő jelentéseket hordozhat, annak függvényében, hogy mi a helye a narratívában, milyen útvonalon jutottunk el hozzá, és milyen útvonalon indulunk tovább tőle. Alesete a Joyce ciklusa, ahol nem csupán egyetlen lexia, hanem lexiák láncolata ismétlődik addig a pontig, amíg az olvasó kilép a ciklusból.

Bernstein a ciklusok közé sorolja az ún. webringeket is, amely önálló, tematikailag rokon honlapok összekapcsolásából születik. Ez az alakzat ma már - az internet hőskorának más jelenségeivel együtt - egyre inkább háttérbe szorul, átadva a helyet más, korszerűbb szerveződési formáknak.

A montázs esetében több különálló szöveg (ez lehet pl. grafikus tartalom is) szimultán van jelen. Itt az olvasó választási lehetősége nem a lexiák, hanem az egyes lexiákat alkotó különálló tartalmak sorrendjének meghatározásában rejlik. Felhasználóbarát eszközökkel támogatja a montázs használatát a Hypercard szoftver is, és talán ennek is köszönhető, hogy a klasszikus hipertextes regények nagy számban folyamodnak ehhez a technikához (pl. Shelley Jackson: Patchwork Girl).

Bernstein ugyan nem említi, de a montázzsal rokon az a technika, amit pl. Jim Rosenberg alkalmaz előszeretettel költészetében. Az általa kifejlesztett eljárás lényege az, hogy a lexiát alkotó szövegek nem egymás mellett kapnak helyet a lexiában, hanem rétegeket alkotva egymás felett, szimultán vannak jelen, elfedve, megjelenítve, sejtetve egymást. Rosenberg Integrams (1993) című alkotásában néhol nem kevesebb, mint négy szöveg vetül egymásra, és ezek az egér mozgásának függvényében válnak egyenként olvashatóvá.

Sajátos hatás érhető el azzal a technikával, amit Bernstein a hiányzó link alakzatának nevez. Ebben az esetben a szöveg utalásokkal, stb. elvárást ébreszt az olvasóban egy adott (már ismert, vagy csak feltételezett) lexiának a szövegbe való bekapcsolása iránt; ezt az elvárást azonban beteljesítetlenül hagyja, az utalás - a linkelés explicit voltával ellentétben - implicit marad. Bernstein Stuart Moulthropot idézi, aki a Forward Anywhere[71] olvasása közben tűvé tette a regényt egy olyan link után, aminek két, általa összefüggőnek tételezett részt - két rémálom leírását - kellett volna összekötnie.

A jelen nem lévő, illetve az el nem érhető csábító ereje egyébként szerves része a hipertext olvasási tapasztalatának, hiszen valahányszor az olvasó választás elé kényszerül, a választással egyidőben le is mond azokról a lexiákról, amik más útvonalat követve tárultak volna elé. Az így keletkezett üres helyeket csupán a képzeletére hagyatkozva tölti meg tartalommal, és ezt a prekoncepciót veti majd össze a illető valós lexiákkal, amennyiben később - visszatérve ahhoz a ponthoz, ahol választania kellett, - mégis bejárja az első ízben kihagyott útvonalat.