6.4.
Nem-lineáris szerkezet
Míg
a hipertext pusztán linkekkel összekapcsolt szövegfragmentumok összessége,
a "nem-lineáris szöveg" alatt Joyce (Landow nyomán) olyan
szöveget ért, ami jóval kifinomultabb módon, jóval kifinomultabb
programozási eszközök segítségével szerveződik. A narratíva
nyitott, azaz nincs kijelölt vége, ám az elágazó struktúrával ellentétben
a számítógép-olvasó interakció révén olyan befejezés születhet,
amit maga a számítógép kínál fel az olvasó (vagy játékos) viselkedése
alapján. A nem-lineáris szerkezetű hipertext valós idejű
olvasói/játékosi tapasztalatot is lehetővé tesz, azaz a szöveg
akár az olvasással egyidőben is íródhat.
Joyce
két jelenséget tárgyal a nem-lineáris típus alatt: az on-line szerepjátékokat
és a találomra prezentált elemek használatát.
A
(h) MUD-ként, azaz "Multiple User Dungeon"-ként
ismert szerepjáték[68] valójában a nagy népszerűségnek örvendő szerepjátékok
számítógépes, hálózati változata. A játék egy virtuális, szigorú
szabályok alapján meghatározott világban játszódik, ahol minden
játékosnak külön, az illető - általában fantasy környezetű
- világgal koherens személyisége van. A választott karakter köpenyébe
bújva a játékos nekiered felfedezni az adott virtuális világot,
és hamarosan interakcióba keveredik más játékosok barátságos vagy
ellenséges karaktereivel. Ettől a ponttól kezdve a történetet
már javarészt maguk a játékosok írják a virtuális világ megalkotójával,
az on-line játékmesterrel együtt, aki előrelendíti a cselekményt,
és a helyzeteket szolgáltatja, amelyekben a játékosoknak fel kell
találniuk magukat.[69]
Bár
a MUD cselekményének valós idejű formálása, illetve a hipertextes
szöveg írásának folyamata, illetve a MUD-játék és a hipertext olvasói
tapasztalata kétségkívül hasonlítanak egymásra, a MUD jóval magasabb
fokú aktivitást követel a játékos/olvasótól, mint a hipertext. Úgy
is fogalmazhatnánk, hogy a MUD esetében az olvasói szerep jóval
közelebb áll az írói/alkotói szerephez, mint a hipertext "hagyományosabb"
formái esetében.
A
(i) találomra prezentált elemek ("random elements")
alkalmazása teljességgel más típusú konstrukciót eredményez, mint
az előzőkben vizsgált esetekben. A különbség abban áll,
hogy míg az eddigiekben (kivéve a MUD-okat) az olvasó választott
az író által elé tárt útvonalak közül, ezúttal a választás a számítógépre
hárul: egy adott helyzetben az író által megszabott készletből
találomra prezentál egy bizonyos elemet (általában egy újabb lexiát)
az olvasó számára. A választás történhet az olvasó tudtával vagy
akár tudta nélkül. Joyce a találomra prezentált elemeknek két alesetét
ismerteti: az első esetben a technika csupán kiegészítője
a fő narratívának: a számítógép a történet bizonyos szakaszainál
találomra beiktathat egy-egy találomra kiválasztott elemet, ami
mellékszálakhoz vezet a fő cselekmény leágazásaként. A második
esetben a számítógép teljességgel maga határozza meg a lexiák sorrendjét,
úgymond a számítógép keveri meg azt a kártyacsomagot, amiből
az olvasó sorban húzza majd ki a lapokat.
Hasonló
elven működnek az ún. versgenerátorok is (pl. Papp Tibor Disztichon
Alfá-ja), ahol nem a lexiák sorrendjét, hanem a versszerkezet
üres helyeit kitöltő elemeket prezentálja találomra a számítógép.
Mivel
Joyce tipológiájában jórészt a hipertextek makrostruktúrájára koncentrál,
számos olyan megoldás kimarad a felosztásból, amely pedig joggal
kérne helyet egy, a hipertext alakzatait áttekintő leírásban.
Mark
Bernstein, a hipertextes irodalom publikálásában élen járó Eastgate
Systems Inc. vezető mérnöke Patterns of Hypertext[70] című tanulmányában olyan hipertextes alakzatokról
nyújt áttekintést, amelyek együttesen alkotják a hipertextes szövegekben
előforduló "koncepciók és struktúrák szókészletét".
Joyce és Bernstein felsorolása közt természetesen sok az átfedés,
ám ez utóbbi - mivel nem átfogó struktúrákról értekezik - több
olyan alakzatot ismertet, amelyek kimaradtak Joyce számbavételéből.
Az
egyik ilyen alapvető alakzat a ciklus, amikor az olvasó
visszatér egy már ismerős lexiához, majd egy újabb útvonalat
követve hagyja el azt. Ha jól alkalmazzák, a ciklus ráirányítja
a figyelmet arra, hogy "ugyanaz" a szöveg gyakran egymástól
alapvetően eltérő jelentéseket hordozhat, annak függvényében,
hogy mi a helye a narratívában, milyen útvonalon jutottunk el hozzá,
és milyen útvonalon indulunk tovább tőle. Alesete a Joyce
ciklusa, ahol nem csupán egyetlen lexia, hanem lexiák láncolata
ismétlődik addig a pontig, amíg az olvasó kilép a ciklusból.
Bernstein
a ciklusok közé sorolja az ún. webringeket is, amely önálló,
tematikailag rokon honlapok összekapcsolásából születik. Ez az alakzat
ma már - az internet hőskorának más jelenségeivel együtt -
egyre inkább háttérbe szorul, átadva a helyet más, korszerűbb
szerveződési formáknak.
A
montázs esetében több különálló szöveg (ez lehet pl. grafikus
tartalom is) szimultán van jelen. Itt az olvasó választási lehetősége
nem a lexiák, hanem az egyes lexiákat alkotó különálló tartalmak
sorrendjének meghatározásában rejlik. Felhasználóbarát eszközökkel
támogatja a montázs használatát a Hypercard szoftver is, és talán
ennek is köszönhető, hogy a klasszikus hipertextes regények
nagy számban folyamodnak ehhez a technikához (pl. Shelley Jackson:
Patchwork Girl).
Bernstein
ugyan nem említi, de a montázzsal rokon az a technika, amit pl.
Jim Rosenberg alkalmaz előszeretettel költészetében. Az általa
kifejlesztett eljárás lényege az, hogy a lexiát alkotó szövegek
nem egymás mellett kapnak helyet a lexiában, hanem rétegeket alkotva
egymás felett, szimultán vannak jelen, elfedve, megjelenítve, sejtetve
egymást. Rosenberg Integrams (1993) című alkotásában
néhol nem kevesebb, mint négy szöveg vetül egymásra, és ezek az
egér mozgásának függvényében válnak egyenként olvashatóvá.
Sajátos
hatás érhető el azzal a technikával, amit Bernstein a hiányzó
link alakzatának nevez. Ebben az esetben a szöveg utalásokkal,
stb. elvárást ébreszt az olvasóban egy adott (már ismert, vagy csak
feltételezett) lexiának a szövegbe való bekapcsolása iránt; ezt
az elvárást azonban beteljesítetlenül hagyja, az utalás - a linkelés
explicit voltával ellentétben - implicit marad. Bernstein Stuart
Moulthropot idézi, aki a Forward Anywhere[71] olvasása közben tűvé tette a regényt egy olyan link
után, aminek két, általa összefüggőnek tételezett részt -
két rémálom leírását - kellett volna összekötnie.
A
jelen nem lévő, illetve az el nem érhető csábító ereje
egyébként szerves része a hipertext olvasási tapasztalatának, hiszen
valahányszor az olvasó választás elé kényszerül, a választással
egyidőben le is mond azokról a lexiákról, amik más útvonalat
követve tárultak volna elé. Az így keletkezett üres helyeket csupán
a képzeletére hagyatkozva tölti meg tartalommal, és ezt a prekoncepciót
veti majd össze a illető valós lexiákkal, amennyiben később
- visszatérve ahhoz a ponthoz, ahol választania kellett, - mégis
bejárja az első ízben kihagyott útvonalat.
|