London. Könyörtelen novemberi idő. A füst lefelé száll a kéményekből, sár és köd mindenütt.

Az utcai gázlámpák fénye imitt-amott átdereng a ködön. A boltok java részében két órával hamarább meggyújtották a gázt, mint ideje lett volna, de a lámpák csak bágyadtan, kedvetlenül világítanak. A fellebbviteli törvényszék őszi ülésszaka nemrégiben ért véget, s a Lordkancellár a Lincoln's Inn Hallban székel. Lágy vörös posztók, vörös függönyök között elnököl a nagy tárgyalóteremben, hallgatja egy vékony hangú, pofaszakállas, termetes ügyvéd végeérhetetlen előterjesztését, figyelmét a mennyezet üvegkupolájának irányítva, ahol nem láthat mást, csak ködöt.

A padsorokban ott ülnek, az előírásos selyemtalárban, lószőr parókával a fejükön, a Kancellária ügyvédjei, el-elfojtva ásításukat. A jegyző piros asztalán vádiratok és ellenbeadványok, jegyzékek, ellenjegyzékek, jelentések, végzések, hitelesített tanúvallomások, meghagyások, költséges jogi firkálmányok felhalmozott hegyei tornyosulnak. Homály üli meg a termet, itt-ott pislákolnak a gyertyák. A festett üvegablakok kifakultak, a nappali világosságot nem bocsátják be ide. Kit találhatunk még itt ezen a borús délutánon, az említett ügyvédeken, a Lordkancelláron és a jegyzőn kívül? A soros ügyészt, egy-két soha semmilyen ügyben sorra nem kerülő ügyészt, két-három patvaristát, ügyvédbojtárt vagy segédfiskálist vagy akármik is legyenek. Valamennyien ásítoznak.

A Jarndyce kontra Jarndyce, az éppen szóban forgó hagyatéki per ugyanis a mulatságnak egy szikráját sem nyújtja, kisajtolták már szárazra a hosszú évek alatt. A gyorsírók, a törvényszéki tudósítók, az újságok riporterei a hallgatóság többi megszokott tagjával együtt azonnal szedik a sátorfájukat, mihelyt a Jarndyce kontra Jarndyce-ügy kerül napirendre. Üres a helyük.

A terem oldalában, egy széken állva, hogy jobban bekandikálhasson az elfüggönyözött szentélybe, egy kis bolond öregasszony leskelődik összenyomorított kalapban; mindig itt látható a törvényszéken, az ülések megnyitásától a berekesztésükig, valami megfoghatatlan ítéletre várva, amely majd a javára szól. Azt beszélik, csakugyan érdekelt fél volt valamilyen perben; de senki sem tudja biztosan, mert senki sem törődik vele. A szatyrában magával hordoz egy halomnyi kacatot, amit okiratainak nevez, s ami főként papírívekből és száraz levendulából áll. Az őrök egy fakó arcú foglyot hoznak föl már hatodszor vagy hetedszer, aki személyesen kívánja "tisztázni magát a szégyenletes vádak alól", ez azonban, lévén egyedüli életben maradt felelős megbízottja olyan elszámolásoknak, amelyek már nyakig ellepték, s melyekről senki sem állítja, hogy valaha is lett volna tudomása róluk - ez azonban bajosan fog sikerülni neki valaha is. Egy másik tönkrement pereskedő, aki szabályos időközönként megjön Shropshire-ből, és az ülések vége felé erélyes kísérleteket tesz, hogy megszólítsa a Lordkancellárt, befészkeli magát egy jó helyre, fél szemét az elnökön tartva s készen arra, hogy a felállása pillanatában harsány, panaszos hangon rákiáltson: "Kegyelmes uram!" Néhány írnok meg mások, akik látásból ismerik ezt az ügyfelet, még maradnak, abban a reményben, hogy valami bolondsággal felvidítja majd nekik ezt a gyászos délutánt.

A Jarndyce és Jarndyce-ügy húzódik. Ez a madárijesztőper az idők folyamán olyan bonyolulttá vált, hogy eleven ember nem ismeri ki magát benne. Legkevésbé az érdekelt felek értik; megfigyelték azonban, hogy nincs két olyan jogász a Kancellárián, aki öt percig tudna beszélni róla anélkül, hogy az összes előzményekre vonatkozólag homlokegyenest ellent ne mondanának egymásnak. Megszámlálhatatlan gyerek született már bele ebbe a perbe; megszámlálhatatlan fiatal pár házasodott már bele; megszámlálhatatlan öregember halt már ki belőle. Tucatjával vannak, akik rémülettel vették észre, hogy érdekelt félként belekeveredtek a Jarndyce és Jarndyce-ügybe anélkül, hogy tudnák, hogyan és miért; egész családok örököltek legendás gyűlölködéseket a perrel. A kis alperesek vagy felperesek, akiknek új hintalovat ígértek, majd ha a Jarndyce és Jarndyce-per eldől, felcseperedtek, valóságos lovakra tettek szert, és átügettek a túlvilágra. Szép törvényszéki gyámleányok fonnyadtak anyákká és nagyanyákká; Lordkancellárok hosszú sora jött és ment; a jegyzékek seregei alakultak át puszta halotti névsorokká; talán három Jarndyce sem maradt az egész földgolyón, amióta az öreg Tom Jarndyce kétségbeesésében agyonlőtte magát a Chancery Lane egyik kávéházában: a Jarndyce és Jarndyce-ügy mégis vonszolódik a törvény előtt, örökkévalóan és reménytelenül.

- Mr. Tangle - szólal meg végül váratlanul a Lordkancellár.

- Elnök úr - mondja Mr. Tangle, s elhallgat.

Akik bóbiskoltak a teremben, gyéren szétszórva, prókátorok, patvaristák, ügyészek, ügyvédbojtárok meg a jegyző, parókában és talárban a bírói emelvény tövében, most felriadnak.

- Befejezi-e hamarosan az előterjesztését, ügyvéd úr? - kérdi a Lordkancellár.

- Elnök úr, még... még több pont van hátra... s úgy hiszem...

- Úgy hiszem - mondja a Lordkancellár halványan mosolyogva -, ma még szeretnének többen is sorra kerülni az ügyvéd urak közül, nem?

Tangle ügyvéd úrnak tizennyolc kitűnő kartársa ugrik fel a helyéről, mint tizennyolc zongorakalapács, jókora aktacsomóval a hónuk alatt, meghajolnak, aztán visszaereszkednek tizennyolc hely homályába.

- Elnapolom tehát a Jarndyce kontra Jarndyce-per tárgyalását - mondja a Lordkancellár -, szerdához két hétre.

A szőnyegen forgó kérdés ugyanis csupán valamiféle költségekre vonatkozik, csupán egy kis hajtása a törzsper terebélyes fájának, és a napokban csakugyan eldöntésre kerül.

A Lordkancellár feláll, bezárja az ülést; az ügyvédi kar felemelkedik; a foglyot sietve előreviszik; a shropshire-i ember felkiált: "Kegyelmes úr!" A bojtárok, gyakornokok, patvaristák méltatlankodva pisszegnek, és rosszalló tekinteteket vetnek a shropshire-i ember felé.

- Egyébként - teszi hozzá a Lordkancellár - a Jarndyce-ügyben megidézett fiatal leány...

- Bocsánatot kérek, lordságod, fiú - szól közbe Mr. Tangle szelesen.

- Megidézett fiatal leány és fiú - folytatja a Lordkancellár nyomatékosan...

Mr. Tangle meg van semmisítve.

- ...akiket mára iderendeltem, most a szobámban várakoznak. Majd beszélek velük, s magam fogom eldönteni, elrendeljük-e, hogy a nagybátyjuknál lakjanak.

Mr. Tangle újra felpattan.

- Bocsánatot kérek, kegyelmes uram, meghalt.

- Hogy a... - a Lordkancellár dupla szemüvegén keresztül belepislog az íróasztalán fekvő iratokba - nagyapjuknál lakjanak.

- Bocsánatot kérek, elhamarkodott cselekedet áldozata, agyonlőtte magát.

A köd távolabbi táján most hirtelen felemelkedik egy kicsi kis ügyész, s megszólal rettenetesen mély, dörgő hangon:

- Megengedi, kegyelmes uram? Én vagyok a képviselője. A rokonsághoz tartozik, távolabbi fokon. Ebben a pillanatban nem vagyok abban a helyzetben, hogy tájékoztathassam a törvényszéket, pontosan milyen fokon, de a rokonsághoz tartozik.

Míg ez a kis szónoklata, mint egy halotti beszéd, elvisszhangzik a tető szarufái közt, a kicsi kis ügyész visszamerül a ködbe, és eltűnik.

Mindenki forgatja utána a fejét. Senki sem látja semerre.

- Beszélni fogok mind a kettejükkel - szól újra a Lordkancellár -, hogy tájékozódjam a rokonuknál való elszállásolásuk ügyében. Holnap délelőtt az ülés kezdetekor majd szóba hozom a dolgot.

A Lordkancellár éppen meg akarja hajtani magát az ügyvédek felé, amikor elébe vezetik a foglyot. Egyéb nemigen sülhet ki a fogoly zűrzavaros előadásából, mint hogy megint visszaküldjék a börtönbe, ami hamarosan meg is történik. A shropshire-i ember újabb kísérletet kockáztat meg: "Kegyelmes úr!", a Lordkancellár azonban számított rá, s már el is tűnt fürgén. A többiek is fürgén elpárolognak mind. Az írnokok egy rakomány iratokkal zsúfolt kék táskát cipelnek ki; a bolond kis öregasszony is elvonul az okmányaival; a kiürült törvényszéket bezárják.

A barátságtalan délután itt a legbarátságtalanabb, a sűrű köd itt a legsűrűbb, és a sáros utcák itt a legsárosabbak, a Lincoln's Inn Hall környékén. A füst lefelé száll a kéményekből, puha fekete permeteget szitálva. A gyalogjárók egymás esernyőit lökdösik. Az utcák olyan sárosak, mintha az özönvíz csak az imént húzódott volna vissza a föld színéről, és talán azon sem csodálkozna az ember, ha találkozna egy ház nagyságú megaloszaurusszal, amint az óriási gyík a holborni dombra kacsázik éppen fölfelé.

Köd mindenütt. Köd a folyón fölfelé, ahol zöld bozótok és rétek közt kanyarog; köd a folyón lefelé, amerre a hajók sorai és egy nagy (és piszkos) város parti hányadéka közt hömpölyög. Köd az essexi mocsarakon, köd a kenti domboldalakon. Köd lopakodik be a szeneshajók konyháiba; köd lebeg a nagy hajók árbocai körül, köd ül a kötélzetükön; köd ereszkedik le a bárkák meg a kis csónakok peremére. Köd van az öreg greenwichi nyugdíjasok szemében és nyeldeklőjében, akik asztmásan szuszognak menhelyük kandallója mellett; köd a haragos hajóskapitány ebéd utáni pipájában és pipaszárában, odalent a szűk kis kabinjában; köd csíp bele kegyetlenül a fedélzeten didergő kis hajósinas ujjába, lábujjába. A járókelő, ha egy hídon áthaladva lepillant a korlát mögül a lenti ködvilágba, köddel körülvéve mindenütt, úgy érezheti magát, mintha egy léghajón függne a felhők között, ködös magasságokban.

Odalent Lincolnshire-ben is könyörtelen novemberi idő járja. Lady Dedlock fel is költözött Chesney Woldból, vidéki kastélyából a városi házába. Pontosabban úgy szól a hír, hogy csak néhány napra költözött vissza londoni palotájába, Párizsba való utazása előtt, ahol több hetet szándékozik tölteni; további tervei még bizonytalanok. Így beszélik a nagyvilági hírek, a párizsiak megnyugtatására, s ezek a hírek mindenről tudnak, ami az előkelő világban történik.

Lady Dedlock odalent volt Lincolnshire-ben, lent a "tanyán", ahogyan jó ismerősei előtt emlegetni szokta. Lincolnshire-ben árvíz volt. A park hídjának egyik ívét a víz meglazította és elsodorta. A környező síkság nyolcszáz méter szélességben állóvízzé vált, bánatos fák szigetecskéivel, a víz felszínét pedig véges-végig naphosszat veri a locsogó eső. Lady Dedlock "tanyája" reménytelenül sivár lett. Olyan nedves idő járta napokon, éjszakákon át, hogy a fák átáztak, s az erdész fejszéjének szelíd nyesegetései-mesegetései nem csattannak, nem reccsennek, hangot sem adnak. A csuromvizes szarvasok, őzek patái nyomán apró pocsolyák támadnak, amerre járnak. Az éles puskalövés tompán szól a nyirkos levegőben, füstjének kis felhőcskéje pedig tunyán száll a bokrokkal borított zöld kaptató felé, a zuhogó eső hátterében. A kilátás Lady Dedlock ablakaiból felváltva hol ólomszürke, hol tintafekete. A homlokzati kőterasz díszedényei egész nap gyűjtik az esővizet, s kopognak a nehéz csöppek, klip-klop, a széles, kikövezett járdán, melyet ősidők óta a Kísértetek Útjának hívnak. Vasárnaponként a park kis templomában minden penészszagú, a tölgyfa szószék hideg csöppeket verejtékezik, s egyáltalában olyan szagú és ízű minden, mint a Dedlockok régi sírboltjában. Lady Dedlock (akinek nincs gyermeke), amint a kora reggeli szürkületben kinézett öltözőszobájából a kapus házikója felé, s megpillantotta az ablaktáblák résein átsugárzó tűz fényét, a kéményből felszálló füstöt meg egy gyereket egy asszonnyal a nyomában, aki kifutott az esőbe a kapun belépő, köpönyegbe burkolt férfi elé, egészen kijött a sodrából. "Halálra unta magát" - mondta.

Ennélfogva Lady Dedlock otthagyta lincolnshire-i tanyáját, otthagyta az esőnek, a varjaknak, a nyulaknak, az őzeknek, a foglyoknak és a fácánoknak. Az elköltözött régi Dedlockok festményei szinte beleolvadnak a dohos falak szürkeségébe, puszta rosszkedvűségükben, amint a gazdasszony végigjárja az öreg termeket, hogy betegye az ablaktáblákat.

Sir Leicester Dedlock csak báró, de nincs nála hatalmasabb báró. Családja olyan régi, mint a hegyek meg a völgyek, de sokkal-sokkal tekintélyesebb. Meggyőződése, hogy a világ meglenne hegyek és völgyek nélkül, de oda lenne Dedlockok nélkül. Egészében véve megengedi, hogy a természet nem rossz gondolat (ámbár talán kissé közönséges, hacsak nincs körülkerítve egy parksövénnyel), de olyan gondolat, amelynek helyes kivitele az ország nagy családjaitól függ. Szigorúan lelkiismeretes úriember ő, megvet mindent, ami alacsonyrendű és közönséges, és kész bármikor, a legkisebb jelre meghalni inkább, mintsem hogy a legkisebb foltot is eltűrje feddhetetlenségén. Tisztességes, makacs, egyenes, nemes gondolkodású, mélységesen elfogult, tökéletesen esztelen férfiú.

Sir Leicester jó húsz évvel öregebb miladynél. Sosem lesz már újra hatvanöt éves, sőt talán hatvanhat se, sőt talán hatvanhét se. Hébe-hóba elfogja egy-egy köszvényroham, és kissé merev a járása. Világosszürke hajával és barkójával, finom ingfodrával, tiszta fehér mellényével és mindig begombolt kék kabátjának fényes gombjaival érdekes és tekintélyes jelenség. Szertartásos, méltóságteljes, miladyhez minden alkalommal rendkívül udvarias, és legnagyobb tisztelője személyes varázsának. A milady iránti változatlan lovagiassága az egyedüli kis regényes vonás a jellemében. Valóban szerelemből vette feleségül.

Azt suttogják, hogy az asszonynak nincs is családfája; mindenesetre Sir Leicesternek van akkora családfája, hogy talán elég is neki, és nincs is szüksége többre. De szépsége, büszkesége, nagyravágyása, rendíthetetlen akaratereje és esze volt annyi az asszonynak, hogy egész sereg előkelő hölgyet elláthatott volna belőle. A gazdagság és a rang, hozzáadva mindezekhez, hamarosan felfelé ragadta őt; s Lady Dedlock most már évek óta a társasági hírek középpontjában forog, és a nagyvilági élet egyik királynője.

Még mindig szép, s ha már nincs is virágjában a szépsége, de még nem is hervad. Finom az arca - eredetileg inkább csinosnak lehetett nevezni, mióta azonban elsajátította a nagyvilági helyzetéhez illő kifejezést, arcának klasszikus jellege sem vitás többé. Alakja elegáns, és karcsúnak hat. Nem mintha karcsú is lenne, hanem, ahogyan Bob Stables őméltósága eskü alatt erősítgeti igen gyakran: "Mindent ki tud hozni magából, amit csak lehet."

Lady Dedlock tehát, arcának, hajának, termetének valamennyi tökéletességével együtt, megérkezett lincolnshire-i tanyájáról (a nagyvilági társaság hírszolgálatával szorosan a nyomában), hogy néhány napot töltsön városi házában, Párizsba való utazása előtt, ahol őladysége egy-két hétig szándékozik időzni; további tervei egyelőre bizonytalanok. Városi házában pedig ezen a locspocsos, komor délutánon egy régivágású idős úriember keresi őt fel, köz- és váltóügyvéd, a Kancellária helyettes ügyésze, akinek szerencséje van a Dedlockok jogtanácsosaként működni, s akinek az irodájában annyi "Dedlock" feliratú kovácsoltvas kazettája van, mintha a mostani báró valami bűvészmutatvány eszköze lenne, akit hol az egyikbe, hol a másikba lehet varázsolni. Az öregurat rizsporos hajú lakáj vezeti keresztül az előcsarnokon, föl a lépcsőn, végig a folyosókon és végig a termeken, amelyek ragyognak a társasági élet évadján, de nagyon szomorúan festenek utána - tündérország a látogatók számára, de sivatag bennük élni.

Az öregúr szemre kopottas, elhanyagolt, de mindenki tudja róla, hogy szép vagyont gyűjtött főúri házassági szerződéseken és főúri végrendeleteken, s hogy igen gazdag. Bizalmas családi ügyek titokzatos holdudvara veszi őt körül, melyeknek közismerten néma megőrzője. Vannak évszázados főnemesi mauzóleumok, parkok félreeső lombjai közt, páfrányok, szálas fák alatt, amelyek talán kevesebb főnemesi titkot őriznek, mint amennyi Mr. Tulkinghorn keblébe zárva az emberek közt sétál. Ezenfelül térdnadrágot visel, szalaggal megkötve, bokavédőt és harisnyát. Sohasem beszélget, hacsak hivatalosan nem kérdeznek tőle valamit. Sokszor látni őt szótlanul, de egészen otthonosan, vidéki kastélyok vacsoráin az asztal végében vagy szalonok ajtajában, melyekkel kapcsolatban a nagyvilági híreknek bőségesen van mondanivalójuk; errefelé mindenki ismeri őt, s minden második főrend megáll és megszólítja: "Jó estét, Mr. Tulkinghorn, hogy van?" Ezeket a köszöntéseket ünnepélyesen fogadja, aztán eltemeti magába a többi dolgok közé, amikről tud.

Sir Leicester Dedlock bent van őladységénél, és szintén örvend, hogy Mr. Tulkinghornt láthatja. Az ügyvéd megjelenésében van valami előírásos, ami mindig kellemesen érinti Sir Leicestert; a hódolat egy fajtájának tekinti. Szereti Mr. Tulkinghorn ruháit is; ebben is a hódolatnak valamilyen formáját látja. Rendkívüli tiszteletreméltósága valahogyan alattvalói. Azt fejezi ki, hogy ő a lakája a Dedlockok törvényes titkainak, ő a jogi pincéjük komornyikja.

Van-e minderről sejtelme magának Mr. Tulkinghornnak? Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs; meg kell azonban jegyeznünk egy figyelemreméltó körülményt, s ez mindennel összefügg, ami Lady Dedlockot mint osztályának egyik tagját, mint a maga kis világának egyik vezércsillagát és képviselőjét illeti. Lady Dedlock kifürkészhetetlen lénynek tartja magát, elérhetetlennek és megfoghatatlannak közönséges halandók számára - a tükréből szemlélve önmagát, amelyben csakugyan ilyennek látszik. Holott a körülötte keringő leghalványabb kis csillagocska is ismeri, a szobalányától kezdve egészen az olasz operatársulat igazgatójáig, valamennyi gyöngéjét, előítéletét, hóbortjait, fennhéjázását és szeszélyeit; s éppen olyan pontosan számolnak is erkölcsi természetének szabatos mértékével, mint ahogyan a szabója számol testi arányainak a mértékével. Új ruhákról, új divatról, új énekesről, új táncosnőről, újfajta ékszerekről, új apróságról vagy nagy dologról, új kápolnáról vagy valami új akármicsodáról van szó? Egy tucat különféle mesterségű engedelmes ember áll a rendelkezésére, akikről Lady Dedlock fel sem tesz egyebet, mint hogy alázatosan kiszolgálják, s akik úgy tudnak vele bánni, mint egy csecsemővel; akik mást sem tesznek egész életükben, csak őt kényeztetik; akik odaadó engedelmességet színlelve követik látszólag alázatosan a parancsait, miközben orruknál fogva vezetik őladységét és egész társaságát.

Minélfogva Mr. Tulkinghorn talán nem tudja, milyen gondolatokat forgatnak ebben a percben a Dedlock-koponyák, de az is könnyen lehetséges, hogy talán tudja.

- Milady ügye megint a Kancellária előtt van, ugye, Mr. Tulkinghorn? - szól Sir Leicester, kezet nyújtva az ügyvédnek.

- Igen. Ma ismét tárgyalták - feleli Mr. Tulkinghorn, s szokásos nyugalmával meghajol a Lady felé, aki a kandalló melletti pamlagon ül, legyezőjével eltakarva az arcát.

- Fölösleges is megkérdeznem - mondja a Lady, még mindig a lincolnshire-i kedélytelenséggel a hangjában -, hogy csináltak-e valamit.

- Semmi nem történt ma, amit ladységed eredménynek nevezne - válaszolja Mr. Tulkinghorn.

- Sohasem is fog történni - mondja milady.

Sir Leicesternek nincsen semmi kifogása egy véget nem érő Kancellária-per ellen. Lassú dolog, költséges dolog, angol dolog, alkotmányos dolog az ilyesmi. Bizonyos, hogy nem fűződik életbe vágóan fontos érdeke a szóban forgó perhez, amely milady egyetlen hozománya volt; megvan ugyan az a zavaros érzése, hogy nevének - a Dedlock névnek - szereplése egy perben, így mellékesen és nem a per címében, módfelett nevetséges.

- Minthogy néhány újabb tanúvallomással bővült az anyag - mondja Mr. Tulkinghorn -, s minthogy rövidek, s minthogy nekem megvan az a kellemetlen alapelvem, hogy a per minden újabb fejleményével kapcsolatban felhatalmazást kérjek ügyfeleimtől - Mr. Tulkinghorn óvatos ember, aki nem vállal több felelősséget, mint amennyit szükséges -, és mivel továbbá úgy tudom, hogy Párizsba készülnek utazni, elhoztam magammal a zsebemben.

Mr. Tulkinghorn előszedi az irományait, engedelmet kér, hogy lerakhassa az őladysége könyökénél álló aranymívű asztalcsodára, felteszi a szemüvegét, és az ernyős lámpa alatt olvasni kezdi:

- "A Kancellária előtt. A John Jarndyce kontra..."

Milady félbeszakítja, és arra kéri, hogy hagyjon ki, amennyit csak lehet a hivatalos szörnyűségekből.

Mr. Tulkinghorn pislog a szemüvege fölött, és újra kezdi, néhány sorral lejjebb. Milady figyelmetlenül és fitymálóan forgatja a tekintetét. Sir Leicester nagy karosszékéből a tüzet bámulja, s mintha határozottan kedvelné ezeket a jogi ismételgetéseket és szószaporításokat, a nemzet védőbástyái közé sorozva őket. A kandalló tüze történetesen hőséget kezd árasztani milady felé, s a legyező történetesen szebb, mint amilyen hasznos, mert ha méregdrága volt is, de kicsi. Milady megfordul ültében - látja az asztalon heverő iratokat, beléjük pillant, közelebbről is beléjük pillant, aztán hirtelen azt kérdi:

- Ki másolta ezeket?

Mr. Tulkinghorn megakad, meglepődve milady lelkes érdeklődésén és szokatlan hangján.

- Ez az, amit maguk jogászírásnak neveznek? - kérdi az asszony újra, egyenesen a szemébe nézve, már ismét a szokott figyelmetlen módján, legyezőjével játszadozva.

- Nem egészen. - Mr. Tulkinghorn megnézi az írást, miközben beszél: - Talán már ki volt alakulva a kézírása, s csak azután vette fel ezeket a jogászi jellegzetességeket. Miért kérdi?

- Csak hogy valami változatosság legyen ebben az utálatos egyhangúságban. Jaj, hát folytassa, folytassa!

Mr. Tulkinghorn tovább olvas. A hőség nő; milady legyezi az arcát. Sir Leicester szendereg, aztán egyszerre felrezzen és felkiált:

- He? Mit mond?

- Mondom, azt hiszem - szól Mr. Tulkinghorn hirtelen felugorva -, hogy Lady Dedlock rosszul érzi magát.

- Elájultam - motyogja milady elfehérült ajakkal -, semmi; csak olyan érzés, mint a halál. Ne szóljanak hozzám. Csöngessenek, és vigyenek föl a szobámba!

Mr. Tulkinghorn elvonul egy másik szobába; szólnak a csengők, lépések csoszognak, kopognak, aztán megint csönd. A komornyik végül visszahívja Mr. Tulkinghornt.

- Jobban van már - mondja Sir Leicester, s int az ügyvédnek, hogy üljön le, és olvassa tovább neki egyedül. - Egészen megrémültem. Még sohasem ájult el a feleségem. De hát igazán rettenetes az idő, és igazán halálra unta magát odalent Lincolnshire-ben.

Nagyon nehéz belekezdenem, hogy megírjam történetemet ezeken a lapokon, mert tudom jól, hogy nem vagyok elég okos hozzá. Ezzel mindig tisztában voltam. Emlékszem, amikor még igazán nagyon kicsi kislány voltam, a babámnak mondogattam mindig, ha magunkra maradtunk: "Nohát, babuskám, én nem vagyok okos, ezt te is tudod, és ezért olyan türelmesnek kell lenned hozzám, akár egy angyalnak!" Így aztán mindig csak ült velem szemben egy nagy karosszékben, hátratámasztva, gyönyörű arcszínével és rózsás ajkával, szemét rám meresztve - vagy nem is annyira rám, mint inkább a semmibe, gondolom -, mialatt én szorgalmasan öltögettem, és elmeséltem neki valamennyi titkomat.

Kedves régi babám! Sohasem mertem kiönteni a szívemet senki más előtt. Milyen megnyugvás volt mindig hazaérkeznem az aznapi iskolából, felrohanni a lépcsőn szobámba és így szólni: "Ó, te drága, kedves, hűséges babuskám, tudtam, hogy te vársz engem!" - aztán lekuporodni a földre, és a karosszéknek támaszkodva elmesélni neki mindent, ami elválásunk óta történt.

Mióta csak az eszemet tudom, a keresztanyám nevelt - legalábbis én a keresztanyámnak tartottam. Nagyon jó asszony volt, nagyon szigorú és erkölcsös. Háromszor ment templomba minden vasárnap, reggeli misére minden szerdán és pénteken, minden szentbeszédet meghallgatott, ahányat csak tartottak; soha el nem mulasztotta. Szép volt; ha mosolygott volna (gondoltam magamban gyakran), olyan lett volna, mint egy angyal: azonban soha el nem mosolyodott. Ő maga olyan jóságos volt, úgy képzeltem, hogy a többi ember rosszasága megbotránkoztatta őt, és megkeserítette az egész életét. Én annyira különböztem tőle, még ha leszámítjuk is azt, hogy gyerek voltam, ő pedig felnőtt; olyan hitványnak, olyan jelentéktelennek, hozzá képest olyan csekélynek éreztem magam, hogy sosem tudtam elfogulatlan lenni vele szemben - sem nem bírtam őt úgy szeretni, ahogyan kellett volna. Elszomorított, ha arra gondoltam, hogy ő milyen jó, és hogy én mennyire méltatlan vagyok hozzá; s mindig reméltem, hogy megjavulok majd egyszer; és sokszor beszéltem is erről az én kedves, régi babámnak; de sohase szerettem a keresztanyámat úgy, ahogyan szeretnem kellett volna és ahogyan érzésem szerint szeretnem illett volna.

Ettől, azt hiszem, még félénkebb és magányosabb gyerek lett belőlem, mint amilyen amúgy is voltam, és a babám lett az egyetlen barátnőm, akinek a társaságában jól éreztem magam. Történt aztán valami még egészen kicsi koromban, ami még jobban elősegítette mindezt.

Soha nem beszéltek nekem semmit az anyámról. Apámról se hallottam semmit, de anyám jobban érdekelt. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is fekete ruhát viseltem volna. Sohasem mutatták meg nekem az anyám sírját. Sohasem mondták meg nekem, merre van. Még imádkozni se tanultam soha más rokonomért, mint a keresztanyámért. Sokszor megpróbáltam beszélgetést kezdeni ezekről a gondolataimról Rachaelnével, egyetlen szolgálónkkal, aki mindig elvitte a gyertyát, amikor lefeküdtem, s ő csak annyit mondott: "Jó éjszakát, Eszter!" - és kiment, otthagyott.

Hét lány volt a szomszéd iskolában, ahová naponta bejártam. Mindnyájan csak "a kis Summerson Eszter"-nek hívtak, és egyiküknek sem ismertem a családját. Valamennyien idősebbek voltak nálam, az igaz, de másvalami is elválasztott bennünket, mint ez a korkülönbség. Még az első héten, hogy iskolába kezdtem járni, meghívott egyikük egy kis vendégségbe (nagyon jól emlékszem rá), rendkívüli örömömre. Keresztanyám azonban egy kimért hangú levélben lemondott a nevemben, s nem is mentem el. Nem is mentem el soha senkihez.

Születésem napján történt. Mások születésnapját megünnepelték az iskolában; az enyémet nem. Mások születésnapján mulatságot rendeztek odahaza, amit a lányok egymás közötti beszélgetéseiből tudtam; az enyémen nem. Egész évben a születésem napja volt a legbúsabb nap odahaza.

Nagyon érzékeny a természetem; s ha ma kapnék egy ilyen sebet, ha lehetne egynél többször ütni ilyen sebet az emberen, talán ma is éppen olyan élénk fájdalommal hasítana belém, mint azon a születésem napján.

Befejeztük a vacsorát, kettesben ültem keresztanyámmal a tűz mellett. Az óra tiktakolt, a tűz pattogott; se a szobában, se a házban nem hallatszott más zaj, nem is tudom, milyen hosszú ideig. Egyszer felnéztem félénken a varrásomból, s megláttam az asztal másik oldalán ülő keresztanyám arcát, tekintetem találkozott komor tekintetével: "Sokkal jobb lenne, kicsi Eszter, ha nem is lenne születésed napja - ha meg se születtél volna soha!"

Sírva fakadtam, és így szóltam zokogva:

- Ó, kedves keresztanyám, mondja meg nekem, kérem szépen, mondja meg nekem, a születésem napján halt-e meg a mamám?

- Nem - felelte. - Ne kérdezz semmit, fiam.

- Ó, kérem szépen, beszéljen nekem róla valamit. Csak legalább most az egyszer, kedves keresztanyám, kérem szépen. Mit vétettem ellene? Miképpen vesztettem el őt? Miért vagyok én annyira más, mint a többi gyerek, és miért az én hibám ez, kedves keresztanyám? Ne, ne, ne, ne menjen el. Ó, szóljon hát egy szót!

A fájdalmam rémületbe csapott át, s megragadtam a ruháját, és letérdeltem elébe. Ő csak azt ismételgette: "Eressz, hagyj békén!" De most elhallgatott.

Elsötétülő arca olyan nagy hatással volt rám, hogy megfékezett heves kitörésem kellős közepén. Remegő kézzel nyúltam a keze után, de ahogy rám nézett, visszahúztam a kezem, és dobogó szívemre szorítottam. Felemelt, leült a helyére, s maga elé állítva engem, lassan, hideg és halk hangon megszólalt - még most is látom összeráncolt szemöldökét és kinyújtott mutatóujját:

- Az anyád, Eszter, a te szégyened, és te meg az övé. Majd eljön az idő, és elég hamar, hogy mindezt jobban megérted, és érezni is fogod, ahogyan csak egy asszony tudja érezni. Én megbocsátottam neki - az arca azonban nem enyhült meg -, megbocsátottam neki azt a rosszat, amit velem tett, és nem beszélek róla többé, pedig súlyosabb volt, mint ahogy valaha is el fogod tudni képzelni... mint ahogy bárki is el tudná képzelni. Te pedig, szerencsétlen gyermek, aki árvaságra és gyalázatba jutottál ennek a gonosz évfordulónak kezdetétől fogva, imádkozzál naponta, hogy a mások bűne ne szálljon a te fejedre, ahogyan írva van. Felejtsd el az anyádat, és hagyjad, hogy mások is elfelejtsék, mert nem tehetnek ennél nagyobb jót veled, boldogtalan gyermek. No, most eredj.

Mégis visszaintett, amikor dermedten indulni akartam, s még hozzátette:

- Alázat, engedelmesség, önmegtagadás és szorgalmas munka, csak evvel lehet felkészülni egy ilyen megbélyegzett életre. Te más vagy, mint a többi gyerek, Eszter, mert te nem a közönséges eredendő bűnből születtél, mint ők. Te nem tartozol közéjük.

Felmentem a szobámba, bebújtam az ágyamba, odaszorítottam a babámat könnytől ázott arcomhoz, s egyetlen barátomat magamhoz ölelve lassan álomba sírtam magam. Ha tökéletlenül is, akárcsak a szomorúságomat, de megértettem, hogy soha életemben senkinek nem szereztem örömet, s hogy én senkinek a világon nem jelentettem azt soha, amit nekem a babám jelentett.

Ez után a születésem napja után még nagyobbnak éreztem a távolságot keresztanyám és köztem, és éreztem azt is, hogy elfoglalok egy helyet a házánál, ami nem illet meg.

Egy napsütéses délután, ahogy hazaértem az iskolából, könyveimmel és táskámmal, hosszú árnyékomat kísérgetve szememmel, s ahogy szokás szerint kapaszkodni kezdtem fölfelé a lépcsőn a szobámba, keresztanyám kinézett a nappali ajtaján, és visszahívott. Egy idegent találtam nála - ami igazán nagyon szokatlan esemény volt: egy pocakos, tekintélyes megjelenésű, talpig feketébe öltözött, fehér nyakkendős úriembert, akinek az óraláncán nehéz arany csecsebecsék lógtak, s aranykeretes szemüveget és kisujján egy pecsétgyűrűt viselt.

- Ő - mondta keresztanyám lehalkított hangon -, ő a gyermek. - Aztán hozzátette szokott kemény beszédmódján: - Ő Eszter, uram.

Az úriember feltette szemüvegét, hogy megnézzen, s így szólt:

- Gyere ide, drágám.

Kezet fogott velem, s azt mondta, vegyem le a sapkámat. Amikor megtettem a kívánságát, így szólt:

- Ó! - Majd később: - Igen!

S levéve szemüvegét, összehajtotta, bedugta egy piros tokba, hátradőlt a karosszékben, és a szemüvegtokot forgatva a két kezében bólintott egyet keresztanyám felé. Mire keresztanyám így szólt:

- Felmehetsz a szobádba, Eszter. - Én pedig odaköszöntem az úriembernek, és otthagytam őket.

Két évvel később lehetett, már majdnem tizennégy éves voltam, amikor egy rettenetes este keresztanyámmal ültünk a kandallónál. Felolvastam neki, s ő hallgatta. Kilenc órakor jöttem le, mint mindig, hogy olvassak neki a Bibliából, s azt a részt olvastam János evangéliumából, hogy a mi Megváltónk hogyan hajolt le, és rajzolgatott a porba, mikor elébe hozták a bűnös asszonyt.

- "S amint tovább kérdezgeték őt, felegyenesedve mondta nékik: Aki közületek sohasem vétkezett, az dobja rá az első követ."

Keresztanyám szakított félbe, aki felállt, fejéhez emelte a kezét, és így kiáltott rettenetes hangon, egészen más részéből idézve az írásnak:

- "Vigyázzatok azért: nehogy váratlanul érkezzék, és alva találjon benneteket. És amit tinéktek mondok, azt mindnyájának mondom, vigyázzatok."

Egy pillanatig állva maradt, aztán egyre csak ezeket a szavakat ismételve lerogyott a földre. Kiáltanom sem kellett; a hangja fellármázta az egész házat, kihallatszott az utcára.

Ágyba fektették. Több mint egy hétig feküdt így, külsőleg alig változva, arcára merevedett régi szép szigorú, rosszalló tekintetével, amelyet olyan jól ismertem. Ott ültem mellette szinte éjjel-nappal, s vánkosára hajtva fejemet, hogy jobban megértse a suttogásomat, csókoltam őt, hálálkodtam neki, imádkoztam érte, áldását és bocsánatát kértem, és esdekeltem valami kis jelért, hogy megismer engem, és hall engem. Semmi jel, semmi jel. Arca mozdulatlan maradt. Az utolsó pillanatig, sőt még azután sem enyhült meg rosszalló arckifejezése.

A szegény jó keresztanyám temetése utáni napon újra megjelent a fekete ruhás, fehér nyakkendős úriember. Rachaelnét küldték értem, s a nappali szobába lépve ugyanott találtam az úriembert, ahol a múltkor, mintha azóta se mozdult volna onnét.

- Kenge a nevem - mondta -, talán emlékszik rá, gyermekem: Kenge és Carboy, a Lincoln's Innből.

Azt feleltem, emlékszem rá, hogy egyszer már találkoztunk.

- Üljön le, kérem, ide mellém. Ne keseregjen; az nem használ semmit úgysem. Rachaelné asszony, maga jól ismeri a néhai Miss Barbary ügyeit, úgyhogy fölösleges is mondanom, halálával együtt vagyona is kiapadt, s így ez az ifjú hölgy, most, hogy nagynénje meghalt...

- Nagynéném, uram!

- Azt hiszem, csakugyan fölösleges továbbra is fenntartani egy tévhitet, miután már semmit sem nyerhetünk vele - mondta Mr. Kenge könnyedén. - Tény az, hogy a nagynénje, habár nem törvényesen. Ne keseregjen! Ne sírjon! Ne remegjen! Rachaelné asszony, a mi kis barátnőnk bizonyára hallott már a... ö... a... Jarndyce és Jarndyce-ról.

- Soha - mondta Rachaelné.

- Lehetetlenség - folytatta Mr. Kenge, feltéve a szemüvegét -, hogy a mi kis barátnőnk... könyörgök, ne keseregjen!... ne hallott volna a Jarndyce és Jarndyce-ról?

Megráztam a fejemet, csodálkozva, hogy az mi lehet:

- Nem hallott a Jarndyce és Jarndyce-ról? - nézett rám Mr. Kenge a szemüvege mögül, olyan óvatosan forgatva körbe-körbe a piros tokot, mintha dédelgetné. - A Kancellária egyik legnagyobb peréről? Nem hallotta hírét a Jarndyce és Jarndyce-nak, ennek a... ö... joggyakorlatunk halhatatlan művének? Amelyben ismételten és többször is felmerült már (mondhatnám) minden elképzelhető bonyodalom, váratlan nehézség, minden jogászi elmealkotás, a perrendtartás minden lehetséges eljárása, ami csak ennél a törvényszéknél előfordulhat? Olyan per ez, amely sehol másutt nem létezhetne, csak ebben a nagy és szabad országban. Kijelenthetem, hogy a Jarndyce és Jarndyce jogi költségei, Rachaelné asszony - attól féltem, hogy azért fordult most Rachaelnéhez, mert én nem figyeltem eléggé - ebben a pillanatban hat-van, usque het-venezer fontra rúgnak! - mondta Mr. Kenge, hátradőlve a karosszékében.

Roppant tudatlannak éreztem magam, de hát mit csináljak? Olyan tökéletesen idegen volt nekem az egész dolog, hogy még ezek után sem értettem belőle egy szót sem.

- És ő csakugyan soha nem hallott a perről? - mondta Mr. Kenge. - Meglepő!

- Miss Barbary, uram - válaszolta Rachaelné -, aki már a szeráfok muzsikáját hallgatja...

- Bizonyosan, egészen bizonyosan - mondta Mr. Kenge udvariasan.

- ...azt kívánta, hogy Eszter csak olyasmit tanuljon, aminek hasznát veheti majd. S egyebet nem tud, mint amennyit itt tanult.

- Helyes - szólt Mr. Kenge. - Egészében véve nagyon helyes. Térjünk hát a tárgyra - fordult felém. - Minthogy egyetlen hozzátartozója... (ténylegesen az; ugyanis kénytelen vagyok megállapítani, hogy törvényesen nincsen egyetlen rokona sem), minthogy Miss Barbary elhunyt, s természetszerűleg nem lehet arra számítani, hogy Rachaelné asszony...

- Jaj istenem, dehogy! - szólt közbe Rachaelné sietve.

- Úgy van - hagyta helyben Mr. Kenge -, hogy Rachaelné asszony magára vegye a kegyed eltartásának és ellátásának terheit (nagyon kérem, ne keseregjen), ön abba a helyzetbe került, hogy elfogadhatja azt a megismételt ajánlatot, melyet felhatalmazásom alapján mintegy két évvel ezelőtt tettem Miss Barbarynek, s amely, bár akkor visszautasítást nyert, most magától értetődően megújítható a körülményekben azóta beállott sajnálatos változások folytán. Nos, ha bevallom önnek, hogy én a Jarndyce és Jarndyce-perben meg máskülönben is egy végtelenül emberséges, de egyszersmind különc embert képviselek, megsértem-e ezzel bárhogyan is a hivatásom kötelező titoktartását? - mondta Mr. Kenge, megint hátradűlve a székén s higgadtan szemlélve mindkettőnket.

Szemmel láthatóan a legnagyobb öröme abban telt, ha a saját hangját hallgathatta. Ezt nem is csodáltam, mert a hangja lágy volt és zengő, s nagy nyomatékot adott minden kimondott szónak. Nyilvánvaló megelégedettséggel hallgatta önmagát, s olykor az ütemet is jelezte tulajdon muzsikájához, a fejével finoman biccentve vagy egy kézmozdulattal kikerekítve egy-egy mondatát.

- Mr. Jarndyce - folytatta - tudomást szerezvén a mi kis barátnőnk, hogy úgy mondjam, elhagyatott állapotáról, felajánlja, hogy elhelyezi őt egy elsőrendű intézetben, ahol a nevelése befejezést nyer majd, ahol a nyugalma biztosítva lesz, s ahol megszerzi a legkiválóbb képesítéseket, hogy az élet bármelyik szakaszában teljesíthesse majd kötelességeit, melyeket, ha szabad magam így kifejeznem, a gondviselés kijelöl majd számára.

A szívem úgy csordultig telt mind attól, amit mondott, mind pedig előadásmódjának nyájasságától, hogy meg sem tudtam szólalni, pedig megpróbáltam.

- Mr. Jarndyce - folytatta - nem szab semmilyen feltételt, csupán kifejezi azt a reményét, hogy a mi kis barátnőnk nem fogja elhagyni a szóban forgó intézetet az ő tudomása és hozzájárulása nélkül. Hogy hűséges odaadással igyekszik majd megszerezni azokat a képességeket, melyeknek gyakorlásától fog majd függeni végül is a megélhetése. Hogy az erény és a becsület ösvényén fog haladni, és... ö... így tovább.

Most még kevésbé bírtam megszólalni, mint az előbb.

- Nohát, mit szól hozzá a mi kis barátnőnk? - folytatta Mr. Kenge. - Gondolkozzék nyugodtan, van ideje! Adok időt a válaszra. Gondolja meg!

Nem szükséges ismételnem, hogy mit válaszolhatott erre az ajánlatra az a nincstelen, akihez intézték. Elmondhatnám, hogy mit felelt, ha érdemes lenne elmondani. De hogy mit érzett, azt sohasem tudnám elbeszélni.

Ez a találkozás Windsorban történt, ahol (tudomásom szerint) egész addigi életemet töltöttem. Pont egy hétre rá, bőségesen ellátva minden szükségessel, elutaztam Readingbe a postakocsival.

Rachaelné különb volt annál, hogy búcsúzásomkor bármilyen meghatódást érezzen; én azonban nem voltam különb, és keservesen sírtam. Mikor egy hideg búcsúcsókot pöttyentett a homlokomra, mint a kőpárkányról csöpögő hólé - zimankós idő volt aznap -, egyszerre olyan lelkifurdalás és nyomorúságos érzés vett erőt rajtam, hogy a nyakába borultam, és megmondtam neki, tudom jól, hogy az én hibám, ha ilyen könnyen el tud búcsúzni tőlem!

- Nem, Eszter - felelte -, nem a hibája, hanem a szerencsétlensége!

A kocsi megállt a kerti kiskapuban - nem jöttünk ki, csak amikor meghallottuk a kerékzörgést -, így hát elváltam tőle bánatos szívvel. Bement a házba, még mielőtt felrakták volna poggyászomat a kocsi tetejére, s becsukta maga mögött az ajtót. Ameddig el nem tűnt a szemem elől, az ablakból néztem vissza a házra, könnyeimen keresztül. Keresztanyám Rachaelnéra hagyta minden apró ingóságát; eladásra készültek, s egy régi, rózsás mintájú kandalló elé való szőnyeg, melyet én mindig a világ legdrágább kincsének tartottam, most kint lógott a hóban és a fagyban. Már néhány nappal előbb bebugyoláltam régi kedves babámat a kendőjébe, és szép csendesen - félig-meddig szégyellem is elmondani - eltemettem a kert földjébe, a régi ablakomba hajló fa tövében. Nem maradt más társam, mint a madaram, melyet magammal vittem a kalitkájában.

Mikor a ház eltűnt a szemem elől, a kalitkát lerakva lábam elé a szalmára, előreültem az alacsonyabb ülésre, hogy kinézhessek a nagy ablakon; néztem a zúzmarás fák gyönyörű árbocait; néztem az éjszakai havazástól fehérre simított szántóföldeket; az égővörös napgolyót, ami nem adott meleget; a jeges talajt, ahol a korcsolyázók és a csúszkáló gyerekek fémes-feketére koptatták, és lesöpörték róla a havat. Egy úr utazott velem a postakocsin, a szemközti ülésen ült, s rendkívül testesnek látszott töméntelen sok kabátjában; kinézett a másik ablakon, s nem vett rólam tudomást.

Keresztanyám járt az eszemben, az az este, amikor felolvastam neki, az arcára fagyott szigorú rosszalló tekintete a halálos ágyán, az idegen hely, ahová vitt a kocsi, hogy milyen embereket találok majd ott, mifélék lesznek, mit szólnak majd hozzám - amikor hirtelen megszólalt egy hang a kocsiban, és szörnyen megijesztett.

- Mi az ördögöt pityereg itt? - azt mondja.

Úgy megrémültem, hogy csak suttogva tudtam válaszolni:

- Én, uram?

Mert persze tudtam, hogy csak a sok rétegbe bugyolált úriember szólíthatott meg, jóllehet egyre csak kifelé nézett az ablakán.

- Maga, maga - mondta megfordulva.

- Nem tudok róla, hogy sírtam volna, uram - dadogtam.

- Dehogyisnem - mondta az idegen. - Ide nézzen! - Odalépett elém, a kocsi túlsó feléből, kabátujjának nagy prémes hajtókájával megtörülte a szememet (anélkül hogy bajt csinált volna vele), s megmutatta, hogy nedves lett.

- Itt van! Hát látja, hogy sírt - mondta. - Nem igaz?

- De igen - mondtam.

- És miért sír? - kérdezte. - Nem szívesen megy oda?

- Hova, uram?

- Hova? Hát ahova megy! - mondta az úriember.

- De nagyon szívesen megyek, uram - feleltem.

- Hát akkor vágjon vidám képet - mondta a férfi.

Nagyon furcsa embernek találtam - legalábbis amit láttam belőle, az nagyon furcsa volt, mert nyakig be volt burkolva, s egy nagy kucsma az arcát is majdnem egészen eltakarta, a széles prém lehajtók pedig a fülére voltak húzva s az álla alatt megkötve; de már összeszedtem magam, s nem féltem tőle többé. Úgyhogy elmeséltem neki, hogy a keresztanyám halála miatt sírtam, meg azon, hogy Rachaelné el se szomorodott, amikor elbúcsúztunk.

- Ott egye a fene Rachaelnét! - mondta a férfi. - Csak hadd röpüljön el a seprűnyelén!

Most már igazán félni kezdtem tőle, s a legnagyobb megdöbbenéssel néztem. De úgy látszott, kedves szeme van, ámbár egyre csak morgolódott magában mérgesen, csúnyákat mondva Rachaelnéről.

Kis idő múlva kigombolta külső kabátját, amelybe belefért volna az egész kocsi, én úgy néztem, s fél karjával benyúlt az egyik feneketlen oldalsó zsebébe.

- No, ide nézzen! - szólt. - Itt van nekem becsomagolva - szépen összehajtogatott papírcsomagot szedett elő - a legfinomabb szilvás lepény, amit csak kapni lehet, ujjnyi vastagon áll rajta a cukor, akárcsak a sonkán a kövérje. Ez meg egy kis pástétom, elsőrangú holmi, nagyszerű minőség, francia pástétom. S mit gondol, miből csinálták? Kövér libamájból. Ez aztán a pástétom! No, lássuk, hogy fog ízleni magának!

- Köszönöm szépen, uram - válaszoltam -, igazán nagyon szépen köszönöm, remélem, nem bántom meg vele: de nem kérek.

- Megint leégtem - mondta az úriember, amiből egy szót se értettem; aztán mind a két csomagot kidobta az ablakon.

Többet nem szólt hozzám, míg ki nem szállt a kocsiból, valamivel Reading előtt; ott kezet rázott velem, s azt a tanácsot adta, hogy legyek jó kislány és iparkodó. Be kell vallanom, hogy megkönnyebbültem, amikor kiszállt. Egy mérföldkőnél hagytuk ott. Sokat sétáltam arrafelé később, és mindig eszembe jutott, hosszú időn keresztül, s mindig számítottam rá, hogy talán találkozom majd vele. De nem találkoztunk; így aztán, ahogy telt-múlt az idő, lassacskán elfelejtkeztem róla.

Ahogy megállt a kocsi, egy igen csinos hölgy nézett be az ablakon, és így szólt:

- Miss Donny.

- Nem, asszonyom, Summerson Eszter.

- Helyes, rendben van - mondta a hölgy. - Miss Donny.

Most értettem csak meg, hogy ő mutatkozott be ezen a néven, s bocsánatot kértem tőle a félreértésemért, és megmutattam neki, kívánságára, a csomagjaimat. Egy takaros szolgálólány irányításával felpakolták mind egy kis zöld kocsi tetejére; aztán miss Donny a szolgáló meg én beültünk a kocsiba, és megindultunk.

- Készen várja magát minden, Eszter - mondta Miss Donny -, a tervek teljesen a gyámja, Mr. Jarndyce kívánságai szerint vannak összeállítva.

- Kinek a... hogy tetszik mondani?

- A gyámja, Mr. Jarndyce - mondta Miss Donny.

Úgy meghökkentem, hogy Miss Donny odanyújtotta nekem a szalmiákos üvegjét, abban a hiszemben, hogy átjárt a hideg.

- Tetszik ismerni a... gyámomat, Mr. Jarndyce-t - kérdeztem jó hosszú habozás után.

- Személyesen nem, Eszter - mondta Miss Donny -, csupán az ügyvédei révén, a londoni Kenge és Carboy urak révén. Mr. Kenge kiváló úriember. Valóban nagyszerűen beszél. Némelyik mondata egyenesen fenséges!

Nagyon helytállónak éreztem ezt a megjegyzést, de nem tudtam végiggondolni a dolgot, mert sokkal jobban meg voltam zavarodva. Zavarodottságomat még jobban növelte, hogy pillanatok alatt megérkeztünk rendeltetési helyünkre, mielőtt kissé összeszedhettem volna magamat. Sosem fogom elfelejteni ennek a délutánnak megfoghatatlan és valószínűtlen hangulatát Greenleafben (Miss Donny házában).

De nemsokára otthonosan éreztem magam. Hamarosan úgy beleszoktam a greenleafi élet mindennapos kerékvágásába, mintha már isten tudja, mióta lennék ott, s mintha a régi életemet keresztanyám házában csak álmodtam volna, sohasem éltem volna át a valóságban. Kifogástalanabbul, pontosabban és nagyobb rendben nem is mehetett volna semmi, mint Greenleafben. Az óramutató minden állásának megvolt a maga teendője, s minden akkor történt, amikor eljött az ideje.

Tizenketten voltunk bennlakók, s volt két iker Miss Donny. Úgy tudtuk, hogy idővel majd mint nevelőnő fogom megkeresni a kenyeremet; s nemcsak én tanultam valamennyi tárgyat, amit Greenleafben tanítottak, hanem csakhamar befogtak segítségnek a többiek oktatásához is. Ámbár minden más szempontból úgy bántak velem, mint az iskola többi növendékével, ez az egy megkülönböztetés kezdettől fogva fennállt. Ahogy kezdtem egyre többet tudni, kezdtem többet is tanítani; így aztán lassacskán alaposan megszaporodott a munkám, aminek nagyon örültem, mert ezáltal a kedves lányok megszerettek. A végén már minden új növendéket, aki kissé el volt szontyolodva, és boldogtalannak érezte magát, mivel biztosra vették, hogy velem majd összebarátkozik, az én gondjaimra bíztak. Sokszor eszembe jutott születésem napján tett fogadalmam, hogy iparkodom majd szorgalmas, megelégedett és egyenes lelkű lenni és valami jót tenni valakivel és megnyerni valakinek a szeretetét, ha bírom; s igazán szinte szégyenkeztem magamban, hogy olyan keveset tettem, és olyan sokat kaptam érte.

Hat boldog, békés esztendőt töltöttem Greenleafben. Itt, hála istennek, soha senkinek az arca nem mondta azt, ha eljött a születésem napja, hogy jobb lett volna meg se születnem. A szeretetnek, ragaszkodásnak olyan sok jelét hozta mindig ez a nap, hogy az emléktárgyak újévtől karácsonyig megszépítették a szobámat.

A hat év alatt egyszer sem hagytam el az iskolát, kivéve a környéken tett látogatásokat a szünidőkben. Az első félév vége felé tanácsot kértem Miss Donnytól, illik-e írnom Mr. Kenge-nek, hogy milyen boldog és hálás vagyok; s a beleegyezésével írtam egy ilyen levelet. Kaptam rá egy szabályszerű választ, melyben nyugtázták levelem vételét, mondván, hogy "tartalmát tudomásul vettük, és kötelességszerűen közölni fogjuk ügyfelünkkel". Később gyakran hallottam, amint Miss Donny és a nénje szóba hozzák, hogy milyen pontosan fizetik értem az esedékes díjakat; s körülbelül félévenként írtam egy-egy hasonló levelet. Postafordultával megkaptam mindig szóról szóra ugyanazt a választ, ugyanazzal a gyöngybetűs kézírással és Kenge és Carboy másféle írású aláírásával, amit Mr. Kenge keze vonásának tartottam.

Hat boldog esztendőt (gondolom ezt már másodszor mondom) töltöttem el Greenleafben, a körülöttem levőkről, mint valami tükörből, olvasva le fejlődésem és átalakulásom minden újabb mozzanatát, amikor egy novemberi reggelen ezt a levelet kaptam. Kihagyom a keltezést:

Ó, soha, soha, de soha el nem felejtem azt az izgalmat, amit ez a levél a Greenleaf-házban keltett! Annyi gyengédség volt bennük, hogy olyan sokat törődtek velem. Nem mintha azt kívántam volna, hogy ne búsuljanak utánam - hanem a boldogság és a fájdalom, a büszke öröm és az alázatos szomorúság úgy összekeveredett a szívemben, hogy majd megszakadt belé, noha csordultig volt lelkesedéssel.

A levél csak öt napot adott nekem a költözködésig. Mikor eljött végül az utazásom reggele, szobáról szobára hurcoltak, hogy még utoljára láthassam őket. A két Miss Donny ugyanolyan nehezen vált el tőlem, mint akár a legkisebbik a gyerekek közül; s a csúnya, öreg, sánta kertész, akiről azt hittem, alig vett észre az elmúlt évek alatt, szintén odajött a kocsihoz nagy lihegve, s a kezembe nyomva egy muskátlicsokrot, azt mondta, hogy én voltam a szeme fénye - mit is tehettem ellene, ha mindez úgy rám nehezedett a kocsiban.

Hanem persze hamarosan észbe kaptam, hogy nem szabad könnyes szemmel érkeznem Londonba. Így aztán abbahagytam a zokogást, és kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak, folyton mondogatva: "Eszter, ennek meg kell lennie! Ez így nem mehet!" Végül egészen szépen felvidítottam magam, ámbár attól félek, tovább tartott, mint kellett volna; mire megtörülgettem a szemem a hűsítő levendulavízzel, ideje volt készülődni Londonra.

Meg voltam róla győződve, hogy már ott vagyunk, amikor még tízmérföldnyire voltunk tőle; s amikor csakugyan ott voltunk már, szentül hittem, hogy soha az életben nem érünk oda. Mégis, ahogy döcögni kezdtünk a kövezeten, és kivált amikor úgy látszott, hogy minden szembejövő jármű belénk akar rohanni, és úgy látszott, hogy mi is bele akarunk rohanni minden járműbe, kezdtem hinni, hogy most már igazán közeledünk az utazásunk végéhez. Ezután csakhamar meg is állt velünk a kocsi.

Egy fiatalember, aki véletlenül összetintázta magát, a gyalogjárón álldogálva felém fordult és megszólított:

- Kenge és Carboytól vagyok, kisasszony, a Lincoln's Innből.

- Parancsoljon, uram - mondtam.

Rendkívül előzékeny volt; amikor felsegített egy egyfogatú bérkocsiba, miután intézkedett a csomagjaim elszállításáról, megkérdeztem tőle, nincs-e valahol valami nagy tűz, mert az utcákat úgy ellepte a sűrű, barna füst, hogy alig lehetett látni tőle.

- Jaj dehogy, kisasszony - mondta. - Ez egy londoni különlegesség. A borsóleves.

Ilyesmiről még sohasem hallottam. Borsóleves?

- Köd, kisasszony - mondta a fiatalember.

- Ó, igazán! - mondtam.

Lassan kocogtunk keresztül a világ legpiszkosabb és legsötétebb utcáin (úgy találtam), olyan őrjítő zajban és zűrzavarban, hogy csak bámultam, hogy az emberek nem bolondulnak meg tőle, míg egy öreg kapu alatt be nem hajtottunk egy négyszögletes térség hirtelen csöndjébe, s a néma udvar túlsó sarkában meg nem állt velünk a kocsi egy furcsa szöglet előtt, ahol meredek, széles, szabad lépcsőfokok vezettek a templomajtóhoz hasonlatos bejárathoz. S csakugyan volt ott egy temető, kint az oszlopos folyosó alatt, mert láttam a sírköveket a lépcsőház ablakából.

Ez volt a Kenge és Carboy-iroda. A fiatalember bevezetett egy külső helyiségen keresztül Mr. Kenge szobájába - nem volt senki odabent -, s udvariasan egy karosszéket tolt nekem a kandalló elé. Aztán felhívta a figyelmemet egy tükröcskére, ami egy szögön lógott a kandalló egyik oldalánál.

- Ha rendbe akarná hozni magát, kisasszony, az utazása után, minthogy a Lordkancellárhoz mennek majd. Nem mintha szüksége lenne rá - mondta a fiatalember nyájasan.

- A Lordkancellárhoz? - szóltam, egy pillanatra megdöbbenve.

- Csak egy formaság, kisasszony - felelte a fiatalember. - Mr. Kenge éppen a Törvényszéken van. Üdvözletét küldi, és parancsoljon egy kis frissítőt - egy asztalkán száraz sütemény meg egy kancsó bor állt -, vagy átnézni az újságot - amit közben felém nyújtott. Aztán megpiszkálta a tüzet, és kiment.

Olyan furcsa volt minden - még furcsább, hogy nappal este volt, és a gyertyák fehér lánggal égtek, zord, hideg fénnyel -, hogy csak olvastam az újság betűit, egy szót sem értve az egészből, s azon kaptam magam, hogy ugyanazt a mondatot kezdem elölről, isten tudja hányadszor. Ennek nem volt sok értelme, úgyhogy le is tettem az újságot. Egy pillantást vetettem a tükörbe, hogy rendesen áll-e a sapkám, körülnéztem a szobában (a nagyobbik fele sötétben maradt), az ócska, poros asztalokon, az iratkötegeken meg a könyvespolcon, ahol a legsemmitmondóbb külsejű könyvek sorakoztak, melyeket valaha is érdemesnek tartottak kinyomtatni. Aztán csak tovább tűnődtem, tűnődtem, tűnődtem; a tűz csak tovább sziszegett, pattogott, duruzsolt; és a gyertyák tovább lobogtak és csöpögtek, mert nem volt koppantó - míg a fiatalember végre-valahára hozott egyet, egy jó piszkosat, kétórai várakozás után.

Végre Mr. Kenge is megjött. Ő nem változott; de annál jobban meg volt lepve, hogy én ennyire megváltoztam, s egészen elégedettnek látszott.

- Mivel maga a társalkodónője lesz a fiatal hölgynek, aki most a Lordkancellárt várja a hivatali szobájában, Miss Summerson mondta -, úgy gondoltuk, legjobb lesz, ha csatlakozik hozzá. Azt hiszem, nem lesz zavarban a Lordkancellár előtt, ugye?

Mr. Kenge a karját nyújtotta, aztán befordultunk a sarkon, végigmentünk egy oszlopsor alatt, és benyitottunk egy mellékajtón. Végül egy folyosón keresztül egy kényelmesen berendezett szobába értünk, ahol a nagy, zajosan pattogó kandallónál egy fiatal hölgy és egy fiatal úriember álldogált. Egy kályhaellenző takarta el előlük a tüzet, s ők az ellenzőre támaszkodva beszélgettek.

Mindketten felnéztek, amint beléptünk, s látnom kellett, hogy a fiatal lány, akire ráesett a tűz fénye, milyen gyönyörű teremtés, milyen sűrű aranyszőke haja van, milyen szelíd-kék a szeme, milyen élénk, ártatlan és bizalmat keltő az arca!

- Ada kisasszony - szólt Mr. Kenge -, itt van Miss Summerson.

Felém indult, kedvesen mosolyogva és a kezét nyújtva, de aztán, úgy látszik, hirtelen meggondolta magát, és megcsókolt. Hogy rövid legyek, olyan természetes, közvetlen és megnyerő volt a viselkedése, hogy néhány perc múlva már kettesben ültünk az ablakban, s a lobogó kandallótűz fényében a lehető legelfogulatlanabbul és legvidámabban beszélgettünk. Mekkora kő esett le a szívemről!

A fiatal úriember, amint Ada közölte velem, unokabátyja volt, távolabbi rokon, s Richard Carstone-nak hívták. Csinos fiú volt, az arca nyílt, őszinte, nevetése pedig nagyon megnyerő; s miután Ada odahívta mihozzánk, megállt mellettünk az ablaknál, őt is megvilágította a tűz fénye, s jókedvűen elbeszélgetett velünk, olyan gondtalanul, mint egy kisfiú. Nagyon fiatal volt - legföljebb ha tizenkilenc éves, de lehet, hogy még annyi se, Adánál azonban csaknem két évvel idősebb. Mindketten árvák voltak, s (amit nem gondoltam volna, és nagyon furcsának találtam) most látták egymást először életükben. Hogy mind a hárman most találkozunk először s ráadásul ilyen szokatlan helyen, ezt nem lehetett szó nélkül hagyni, s nem is hagytuk szó nélkül; a tűz pedig közben abbahagyta a dorombolást, s csak hunyorgott ránk vörös szemével - mint Richard mondta -, akárcsak a Kancellária álmos vén oroszlánja.

Halkan társalogtunk, mert egy díszöltözetű, hosszú parókás úriember folyton ki-bejárt a szobába; s amikor nyitotta és csukta az ajtót, távolról mindig behallatszott valami egyhangú zümmögés, ami nem volt egyéb, ahogyan közölte velünk, mint a mi ügyünk egyik ügyvédjének beszéde a Lordkancellár előtt. Mr. Kenge-zsel közölte, hogy a Lordkancellár öt perc múlva itt lesz; aztán zaj, lábdobogás, csoszogás támadt odakint, és Mr. Kenge mondta, hogy vége van az ülésnek, és őlordsága bejött a szomszéd szobába.

A hosszú parókás úriember szinte azon nyomban kiszólt Mr. Kenge-ért. Mire valamennyien megindultunk a másik szobába - s ott ült karosszékében, asztala előtt, közel a tűzhöz, egyszerű fekete ruhában őlordsága, gyönyörű aranypaszománnyal szegélyezett talárja pedig le volt dobva egy másik székre. Kutató pillantást vetett ránk, ahogy beléptünk, de udvariasan és nyájasan fogadott bennünket.

A hosszú parókás úriember iratcsomókat tett eléje az asztalra, s őlordsága kikeresett közülük egyet, és lapozgatni kezdte.

- Clare kisasszony - szólt a Lordkancellár -, Ada Clare kisasszony?

Mr. Kenge bemutatta őt, őlordsága pedig megkérte Adát, hogy üljön oda melléje.

- A kérdéses Jarndyce - szólt őlordsága, még mindig az iratokat lapozgatva -, a Pusztaház-beli Jarndyce, ugye?

- A pusztaházi Jarndyce, milord - mondta Mr. Kenge.

- Sivár név - mondta a Lordkancellár.

- De nem sivár hely, ez idő szerint, milord - mondta Mr. Kenge.

- És ez a Pusztaháza - mondta őlordsága - hol is fekszik?

- Hertfordshire-ben, milord.

- A pusztaházi Jarndyce nőtlen ember? - kérdezte őlordsága.

- Nőtlen, milord - mondta Mr. Kenge.

Kis szünet támadt.

- Itt van az ifjú Mr. Richard Carstone? - nézett fel a Lordkancellár a fiatalember felé.

Richard meghajolt és előrelépett.

- Hm! - mondta a Lordkancellár, s lapozott egy csomót.

- A pusztaházi Mr. Jarndyce - jegyezte meg Mr. Kenge halk hangon -, ha szabad emlékeztetnem rá lordságodat, egy megfelelő társalkodónőt keresett a...

- Mr. Richard Carstone számára? - mintha ezt mondta volna őlordsága (de nem vagyok benne biztos), ugyanolyan halk hangon s elmosolyodva.

- Ada Clare kisasszony számára. Itt van az ifjú hölgy, Miss Summerson.

Őlordsága jóindulatú pillantást vetett rám, és nagyon kegyesen fogadta térdhajtásomat.

- Miss Summerson nincsen rokonságban semelyik peres féllel, ugye?

- Nem vagyok, milord.

Mr. Kenge, mielőtt még jóformán kimondtam volna, előrehajolt, és suttogni kezdett. Őlordsága, mereven bámulva az iratait, hallgatta, és kétszer-háromszor bólintott, aztán újra lapozgatni kezdett, s többé nem nézett rám, míg csak el nem mentünk.

Mr. Kenge Richarddal együtt hátrább húzódott az ajtó felé, ahol én álltam, Ada pedig ülve maradt a Lordkancellár mellett; őlordsága elbeszélgetett vele egy kicsit külön, kérdezgetve tőle (amint később elmondta nekem), hogy jól meggondolta-e a tervezett lépést, s hogy gondolja-e, hogy jól fogja érezni magát a pusztaházi Mr. Jarndyce-szal egy fedél alatt, és ha igen, akkor miért gondolja? Aztán udvariasan felállt, és elbocsátotta Adát; egy-két percig még beszélgetett Richard Carstone-nal, csak úgy állva s egyáltalán sokkal könnyedebben és kevesebb teketóriával.

- Jól van! - mondta őlordsága hangosan. - Kiadom a rendelkezéseket. A pusztaházi Mr. Jarndyce, amennyire képes vagyok megítélni - s ekkor nézett rám még egyszer -, nagyon jól választotta meg a kisasszony társalkodónőjét, és az egész elrendezés a lehető legjobbnak látszik az adott körülmények között.

Barátságosan elbocsátott bennünket. Mikor leértünk az oszlopsor alá, Mr. Kenge-nek eszébe jutott, hogy vissza kell mennie megkérdezni még valamit, s otthagyott bennünket a ködben, ahol a Lordkancellárra várt a kocsija meg a szolgái.

- Nohát - mondta Richard Carstone -, ezen túl volnánk! És most hova megyünk, Miss Summerson?

- Hát maga nem tudja? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs - felelte.

- És maga se tudja, drága szívem? - fordultam Adához.

- Nem! - mondta. - Maga se tudja?

- Nem én! - mondtam.

Egymásra néztünk, félig-meddig nevetve rajta, hogy úgy állunk itt, mint az erdőben eltévedt gyerekek, amikor egy furcsa kis öreg nő lépett hozzánk, összenyomott kalappal a fején, tarsollyal a kezében, hajbókolva és mosolyogva, roppant nagy ceremóniával.

- Ó! - mondta. - A Jarndyce gyámgyerekek! Mennyire örülök a szerencsének! Ifjúság, remény, szépség, jó jel, ha ezen a helyen találkoznak, és nem tudják, mi lesz a dologból.

- Bolond! - súgta Richard, nem képzelve, hogy meghallja majd.

- Úgy van! Bolond, fiatalúr - fordult meg olyan hirtelen, hogy a fiú egészen zavarba jött. - Én magam is voltam gyámleány. Akkor még nem voltam bolond - hajbókolt mélyen minden mondatához, mosolyogva. - Még megvolt a fiatalságom és a reményem. S azt hiszem, a szépségem is. Most már ez édeskeveset számít. Egyik se segített rajtam a három közül, egyik se mentett meg. Szerencsém van rendszeresen részt venni a törvényszék ülésein. Az okmányaimmal. Várom az ítéletet. Nemsokára meglesz. Az Ítélet Napján. Rájöttem arra, hogy a Jelenések Könyvében említett hatodik pecsét a Nagypecsét. Már régen fel van törve! Fogadják, kérem, őszinte áldásomat.

Mivel Ada egy kicsit megijedt, azt mondtam a szegény öreg néninek, nyugtatólag, hogy nagyon szépen köszönjük.

- Igen! - szólt finomkodva. - El tudom képzelni. Lám, itt jön a Társalgó Kenge. Az ő okmányaival! Hogy s mint van, kegyes méltóságod?

- Köszönöm jól, köszönöm jól! No, ne alkalmatlankodjon. Jámbor lélek ez - mondta Mr. Kenge, elindulva velünk vissza az irodájába.

- Isten ments - mondta a szegény öreg hölgy, velünk tartva. - Dehogy alkalmatlankodom. Birtokot fogok adományozni mindegyiküknek, ami nem alkalmatlankodás, ugyebár? Meglesz az ítélet. Hamarosan. Az Ítélet Napján. Jó jel ez önök számára. Fogadják áldásomat!

Megállt a széles, meredek kőlépcső tövében; de amikor fentről visszanéztünk, még mindig ott állt, rövid kis mondatait szapora mosolyokkal és hajbókolásokkal kísérve: "Ifjúság. És remény. És szépség. És Kancellária. És Társalgó Kenge! Haha! Kérem, fogadják áldásomat!"

Az éjszakát, mondta Mr. Kenge, ahogy felértünk a szobájába, Mrs. Jellybyéknél fogjuk tölteni; aztán felém fordult avval, hogy én biztosan tudom, kicsoda Mrs. Jellyby.

- Sajnos, igazán nem tudom, uram - feleltem. - Talán Mr. Carstone... vagy Miss Clare...

De ők se hallottak soha Mrs. Jellybyről.

- Igazán? Mrs. Jellyby - Mr. Kenge háttal állt a kandallónak, szemét a poros szőnyegecskére szögezve, mintha onnét olvasná fel Mrs. Jellyby életrajzát - rendkívül erős jellemű hölgy, aki teljesen a köznek szenteli az életét. Sokféle-fajta közüggyel foglalkozott már, pillanatnyilag pedig Afrika ügyének szenteli magát, a kávécserje széles körű művelése... és a bennszülöttek művelése... meg a túlszaporodott hazai lakosságunknak az afrikai folyók partjain való szerencsés letelepítése érdekében. Mr. Jarndyce, akihez nagyon gyakran fordulnak az emberbaráti intézmények, Mrs. Jellybyt, azt hiszem, igen nagyra tartja.

Mr. Kenge megigazította a nyakkendőjét, aztán ránk nézett.

- Hát Mr. Jellyby, Sir? - vetette föl Richard.

- Eh, Mr. Jellyby - szólt Mr. Kenge -, ő... egy... nem hiszem, hogy többet tudnék mondani róla, mint azt, hogy ő Mrs. Jellyby ura.

Mr. Kenge azt is elmondta nekünk, hogy miután az utazás Pusztaházára egy ilyen borús estén nagyon hosszú és fárasztó lett volna, s miután már úgyis eleget utaztunk mára, maga Mr. Jarndyce rendezte így a dolgot.

A fogat holnap kora délelőtt ott lesz értünk Mrs. Jellybyéknél, hogy levigyen bennünket.

Aztán megrázott egy kis csöngőt, és bejött a fiatalember. Guppy néven szólítva, Mr. Kenge megkérdezte tőle, hogy "átküldték-e" már Miss Summerson csomagjait meg a többi poggyászt. Mr. Guppy azt felelte, hogy igen, már átküldték, és a kocsi is vár már reánk, hogy bennünket is átvigyen, amikor parancsoljuk.

- Hát akkor nincs más hátra - szólt Mr. Kenge, kezet rázva velünk -, mint hogy örömömnek és megelégedésemnek adjak kifejezést a mai (magamat ajánlom, Clare kisasszony!) szerencsés elintéződések és elrendezések felett, amelyek, remélem (Isten megáldja, Summerson kisasszony!), valamennyi érdekelt fél boldogságára, előnyére és (nagyon örülök, hogy megismerkedhettünk, Mr. Carstone!) minden tekintetben javára szolgálnak majd. Guppy, kísérje el a társaságot egészen odáig.

- Hol van az az "odáig", Mr. Guppy? - kérdezte Richard, ahogy lefelé mentünk a lépcsőn.

- Nincs messze - mondta Mr. Guppy -, odaát a Thavies Innben, tetszik tudni.

- Nem nagyon tudom éppen, mert Winchesterből jövök, és idegen vagyok Londonban.

- Csak itt a sarkon - mondta Mr. Guppy. - Csak megkerüljük a Chancery Lane-t és átvágunk Holbornon, egy ugrás az egész, négy perc alatt ott vagyunk. Most van aztán igazi londoni különlegesség, ugye, kisasszony? - Szinte örülni látszott a ködnek a kedvemért.

- Nagyon sűrű a köd, csakugyan - mondtam.

- Magának mégsem árt, annyi bizonyos - mondta Mr. Guppy, felcsapva a kocsi felhágóját. - Sőt ellenkezőleg, úgy látszik, jót tesz magának, kisasszony, már ami a szépségét illeti.

Tudtam, hogy jót akart evvel a bókkal, s így kinevettem magamat, hogy belepirulok; becsukta az ajtót, és felkapaszkodott a bakra; mi hárman pedig nevetve fecsegtünk tapasztalatlanságunkról, London furcsaságairól, amíg csak be nem kanyarodtunk egy kőív alatt a szűk utcába, ahová igyekeztünk. Magas házsoraival olyan volt, mint egy hosszúkás vályú, amelybe a ködöt akarják felfogni. A háznál, ahol megálltunk, kisebbfajta tömeg gyűlt össze, egymás hegyen-hátán, főként gyerekek; a kapun megvakult réztábla hirdette ezt a nevet: JELLYBY.

- Ne ijedjenek meg! - szólt be a kocsiablakon Mr. Guppy. Az egyik Jellyby gyereknek beszorult a feje a pincerács közé!

Utat törtem magamnak a szegény kölyökhöz. Még életemben ilyen szutykos kis szerencsétlent nem láttam; nagyon meg volt ijedve és ki volt hevülve, bömbölt, a pinceablak két vasrácsa tartotta fogva a nyakát, miközben egy tejeskocsis meg egy templomszolga igyekezett őt, a legjobb szándékokkal bizonyára, a két lábánál fogva hátrafelé húzni, abban a hiszemben, hogy ilyen módszerrel sikerül majd a koponyáját összébb préselni. Amikor láttam (miután lecsitítottam), hogy kicsi fiúcska, csak a feje nagy, az a gondolatom támadt, hogy ahol a feje átfért, ott talán a teste is átfér, és felvetettem az ötletet, nyomjuk inkább előre, befelé, a legkönnyebben így szabadíthatjuk ki. A tejesember és a templomszolga ezt annyira helyeslően fogadták, hogy azon nyomban betaszigálták volna őt a pincébe, ha nem fogom a köténykéjét, miközben Richard és Mr. Guppy a konyhán keresztül lerohantak a pincébe, hogy elkapják őt, ha majd eleresztjük. Végre sikerült neki szerencsésen leérnie minden baj nélkül, s ekkor dühösen verni kezdte Mr. Guppyt egy karikahajtó bottal, egészen magánkívül.

A háziak közül nyoma sem volt senkinek, kivéve egy fapapucsos nőszemélyt, aki egy seprűvel döfködte a gyereket alulról; nem tudom, mi célból, s azt hiszem, nem tudta ő sem. Ennélfogva azt képzeltem, hogy Mrs. Jellyby nincsen idehaza; s nagyon meglepődtem, amikor a nő megjelent a folyosón fapapucs nélkül, és Adát meg engem felvezetve az első emelet hátsó szobájába, így jelentett be bennünket:

- Ehen a két kisasszony, Missis Jellyby!

Útközben még néhány gyerekkel találkoztunk, akikre nagyon nehéz volt rá nem tiporni a sötétben; s amikor éppen Mrs. Jellybyhez értünk, az egyik szerencsétlen kis poronty legurult a lépcsőn le egészen a földszintig (legalábbis én úgy hallottam), nagy zajjal.

Mrs. Jellyby arcán semmi nem látszott abból a nyugtalanságból, amelyet mi nem tudtunk elrejteni, hallván, amint a drága csemete feje egy-egy koppanással jelzi minden lépcsőfokon az útját lefelé - Richard, ahogy később elmondta, hetet számolt meg, a földet érő utolsón kívül. Mrs. Jellyby tökéletes közönnyel fogadott bennünket. Csinos, rendkívül kis termetű, kövérkés asszony volt, negyven és ötven közt, a szeme szép, de mintha örökké valahová a távolba meredne. Mintha - megint Richard szavait idézem - semmit meg nem látna, ami Afrikánál közelebb esik!

- Igazán rendkívül örvendek a szerencsének - mondta Mrs. Jellyby kellemes hangján. - Nagy tisztelője vagyok Mr. Jarndyce-nak, és nem lehet közönyös számomra senki, akinek köze van hozzá.

Mi is kifejeztük neki a köszönetünket, és leültünk az ajtó mögötti rokkant, bicegő pamlagra. Mrs. Jellybynek nagyon szép haja volt, afrikai ügyei azonban annyira lekötötték, hogy nem ért rá megfésülködni. A kendője, amely hanyagul a vállára volt dobva, lecsúszott a székre, mikor felállt, és elénk jött; s ahogy megfordult, hogy megint visszamenjen a helyére, akár akartuk, akár nem, észre kellett vennünk, hogy a ruhája nem ér össze egészen a hátán, s a nyitott résen át kilátszik fűzőzsinórjának keresztrácsozata, mint egy nyaraló zsalugáterei.

A szobában papírok hevertek szanaszét, s csaknem egészen betöltötte egy hatalmas íróasztal, telehintve hasonló limlommal; az egész helyiség nemcsak hogy rendetlen volt, hanem, kénytelen vagyok ezt mondani, nagyon piszkos is. De ami elsősorban a szemünkbe ötlött, az az íróasztalnál ülő, egészségtelen kinézésű, fáradt, ámbár semmi esetre sem csúnya lány volt, aki írótollát rágva meredt felénk. Nem hiszem, hogy valaha ember ilyen tintás lett volna. S nem hiszem, hogy lett volna rajta egyetlen ruhadarab, akár egy tű is, ami a helyén van, és rendes állapotban van, a kibontott hajától le egészen a csinos lábáig, melyet egy pár félretaposott sarkú, elnyűtt és rongyos atlaszpapucs formátlanított el.

- Kedveseim - szólt Mrs. Jellyby, lecsippentve a két nagy irodai gyertya kanócát, melyek ón gyertyatartóban álltak, s átható meleg faggyúszaggal árasztották el a szobát (a tűz már kialudt, a kandallóban nem volt egyéb, mint hamu, néhány hasáb fa és egy piszkavas) -, kedveseim, nyakig találnak a munkában, mint rendesen; de meg fogják ezt nekem bocsátani. Az afrikai terv mostanában minden időmet lefoglalja. Levelezést kell folytatnom közintézményekkel éppúgy, mint magánszemélyekkel szerte az országban, akik szívükön viselik fajtájuk sorsát. Örömmel mondhatom, hogy a dolog szépen halad. Bízunk benne, hogy mához egy évre lesz vagy százötven-kétszáz egészséges családunk a Niger bal partján, akik a kávéültetvények és a Borriobule-Ghé-beli bennszülöttek művelésével foglalkoznak.

Minthogy Ada nem szólt semmit, csak rám nézett, azt mondtam, hogy ez igazán nagyszerű lenne.

- Nagyszerű is - mondta Mrs. Jellyby. - Minden erőmet igénybe veszi persze, de oda se neki, csak sikerüljön; és napról napra jobban bízom az eredményben. Tudja, Miss Summerson, szinte csodálkozom rajta, hogy maga még sohase gondolt Afrikára.

Ez a fordulat olyan váratlanul ért, hogy hamarjában azt se tudtam, hogyan fogadjam. Céloztam rá, hogy az éghajlat...

- A legpompásabb éghajlat az egész világon! - mondta Mrs. Jellyby.

- Igazán, asszonyom?

- Ha lennének olyan kedvesek - szólt Mrs. Jellyby, elénk tolva egy csomó írást - belenézni ezekbe a hozzászólásokba, amíg én befejezem ezt a levelet... lediktálom a legidősebb lányomnak, aki a titkárom egyben...

Az asztalnál ülő lány abbahagyta a tollrágást, és üdvözlésünket félig szégyenlősen, félig durcásan viszonozta.

- Akkor pillanatnyilag be is fejeztem - folytatta Mrs. Jellyby édeskésen mosolyogva -, ámbár az én munkám sohasem ér véget. Hol tartunk, Caddy?

- "Üdvözleteimet küldöm Mr. Swallow-nak, és arra kérem..." - mondta Caddy.

- "...arra kérem, legyen szabad értesítenem, hivatkozva levelére, melyben az afrikai terv iránt érdeklődik..." Nem szabad, Pipi! Nem szabad, értetted!

Pipi volt az a boldogtalan gyerek, aki leesett a lépcsőn, s most megjelent, félbeszakítva a levélírást, homlokán egy tapasz csíkjával, hogy bemutassa sebesült térdét; Adával nem tudtuk, miért sajnáljuk jobban, a horzsolásokért vagy a piszokért. Mrs. Jellyby, derűs önuralommal, ahogyan mindig beszélt, csupán ennyit mondott: "Eredj innen, Pipi, haszontalan!" - s szép szemét újra Afrikára szögezte.

Én azonban, minthogy ő nyomban folytatni kezdte a tollbamondást, óvatosan megállítottam szegény Pipit, amint kifelé indult volna, felvettem az ölembe, és dajkálni kezdtem. A kisfiú roppant csodálkozással nézte mindezt meg azt is, hogy Ada megcsókolta; de hamarosan elaludt a karomban, zokogó szuszogása egyre lassúbbodott, míg teljesen el nem csöndesedett. Pipi annyira lekötötte a figyelmemet, hogy a levél részleteit nem jegyeztem meg, az egészből azonban nagyjából kivettem Afrika mérhetetlen fontosságát és a többi helyek és dolgok teljes jelentéktelenségét, úgyhogy egészen elszégyelltem magam, amiért eddig olyan keveset törődtem vele.

- Hat óra! - szólt Mrs. Jellyby. - Pedig állítólag ötkor szoktunk vacsorázni! Caddy, vezesd föl Miss Clare-t és Miss Summersont a szobáikba. Talán szeretnének átöltözni, ugye? Megbocsátják nekem, tudom, hogy ennyire el vagyok foglalva. Ó, ez a haszontalan, rossz gyerek! Kérem, tegye le, Miss Summerson!

Megkértem, hogy hadd maradhasson velem, mondván, ami igaz is volt, hogy egyáltalán nincs a terhemre; aztán felvittem a szobámba, és lefektettem az ágyamba. Ada szobája is fent volt az emeleten, s egy ajtó kötötte össze az enyémmel. Mindkét szoba nagyon kopár volt és rendetlen, az én ablakomon a függöny egy villával volt megtűzve.

- Szeretne egy kis meleg vizet, nem? - kérdezte Jellyby kisasszony, keresgélve valami füleskancsó-félét, de hasztalanul keresgélve.

- Hát, ha nem okozok vele nagy fáradságot - mondtam.

- Ó, nem is a fáradság - felelte Jellyby kisasszony -, az a kérdés: van-e egyáltalán?

Az este olyan hideg volt, és a szobák olyan nyirkosak és áporodottak voltak, hogy be kell vallanom, kicsit nyomorúságosan éreztem magam; Ada pedig majdnem sírt. Mégis hamarosan újra nevettünk; s már javában csomagoltunk kifelé, amikor Miss Jellyby azzal jött vissza, hogy sajnálja, de nincs meleg víz, mert a fazekat nem találják, a teafőző pedig használhatatlan.

Kértük, hogy ne is beszéljünk róla többet, és sietni kezdtünk, ahogy csak bírtunk, hogy minél előbb lent legyünk újra a tűz mellett. De a sok apró gyerek mind feljött, és a küszöbünk körül ólálkodott, látni óhajtván azt az eseményt, amint Pipi az ágyamban fekszik, úgyhogy az ajtónyílásban szüntelenül fel-feltűnő veszélyeztetett orrok és ujjak lekötötték a figyelmünket. Egyik szobának sem lehetett becsukni az ajtaját; az én ajtómnak hiányzott a kilincse, s úgy festett a zárja, mint egy felhúzásra váró óramű; Ada kilincse pedig, ámbár a legnagyobb könnyedséggel körbe-körbe lehetett forgatni, mégsem volt semmi hatással az ajtóra. Ennélfogva azt indítványoztam a gyerekeknek, hogy jöjjenek be a szobámba, és viseljék nagyon jól magukat, s akkor elmesélem nekik Piroska és a farkas történetét, mialatt öltözöm; be is jöttek, és olyan csöndben voltak, mint az egerek, beleértve Pipit is, aki éppen jókor ébredt fel, a farkas megjelenése előtt.

Mikor lementünk, a lépcsőház ablakában egy bögrét találtunk, "Tunbridge-Wellsi emlék" felirattal az oldalán, olajban úszó gyertyabéllel mécsessé alakítva; lent pedig a nappaliban (ami most egybe volt nyitva Mrs. Jellyby szobájával) egy flanellkendővel bekötött dagadt képű fiatal nőt, aki fújta a tüzet kegyetlenül, hogy majd megfulladt bele. Úgy füstölt (hogy rövid legyek), hogy nyitott ablaknál kellett ülnünk mindnyájunknak, köhögve, könnyezve, félóra hosszat, mialatt Mrs. Jellyby változatlanul higgadt szeretetreméltósággal diktálta afrikai leveleit. Örültem, be kell vallanom, hogy ennyire elmerült a munkájába; ugyanis Richard elmesélte, hogy egy tésztástálban mosott kezet, s hogy az ő mosdóasztalán találták meg a fazekat; amivel úgy megnevettette Adát, hogy engem is elfogott egy őrült nevetés.

Nem sokkal hét óra után lementünk vacsorázni; óvatosan, Mrs. Jellyby tanácsa szerint, mert a lépcső szőnyege, amellett hogy a rúdjai sok fokról hiányoztak, olyan hasadozott volt, mintha csapdákat téptek volna bele. Tőkehalat kaptunk, marhahúst, egy tál borjúszeletet és pudingot; nagyszerű vacsorát főztek, ha egyáltalán beszélni lehetett volna főzésről - sajnos majdnem teljesen nyers volt minden. A flanellkötéses fiatal nő szolgált fel; mindent lerakott az asztalra, ahová éppen jött, aztán hozzá se nyúlt többé, amíg ki nem vitte megint a lépcsőházba. A fapapucsos asszonyság ( aki, azt hiszem, a szakácsnő volt) időnként megjelent, és veszekedett vele az ajtóban.

A vacsora sokáig elhúzódott, az olyan zavarok következtében, hogy a burgonyástálat véletlenül belerakták a szenesvödörbe, s hogy a dugóhúzónak kiszakadt a fogantyúja, és állon vágta a bekötött fejű szolgálót - Mrs. Jellyby azonban mindvégig megőrizte egykedvű nyugalmát. Sok érdekeset mesélt nekünk Borriobule-Ghé-ről és a bennszülöttekről; sok levelet kapott: nőbizottságoktól, ezeket felolvasta nekünk; mások a kávétermelés és a bennszülöttek iránt érdeklődtek; volt, aki választ kért, s ezek miatt háromszor vagy négyszer felállította az asztaltól a legnagyobbik lányát levelet írni. Mrs. Jellybynek csakugyan rengeteg dolga volt, és, ahogyan közölte velünk, kétségtelenül teljesen az ügynek szentelte magát.

Szerettem volna tudni, hogy ki lehet az a szelíd, kopasz, szemüveges úr, aki lehuppant egy üres székbe, amikor a halat leszedték, s aki megadóan látszott alávetni magát Borriobule-Ghé-nek. Minthogy egy árva szót sem szólt egész vacsora alatt, bennszülöttnek is lehetett volna tartani, ha az arcszíne fekete lett volna. Csak amikor már felkeltünk az asztaltól, és ő egyedül maradt Richarddal, akkor jutott eszembe az a lehetőség, hogy talán ő Mr. Jellyby. Pedig hát csakugyan ő volt Mr. Jellyby. Szótlanul ült a sarokban, a falnak támasztva a fejét, mintha rosszkedvű lenne. Többször is úgy látszott, mintha szólásra akarná nyitni a száját, hogy támadt valami mondanivalója; de mindig újra csak becsukta, Richardot a legnagyobb zavarba hozva, anélkül hogy egy szót is szólt volna.

Mrs. Jellyby, papírhulladékai közé befészkelve, egész este csak kávézott, és koronként tollba mondott egy-egy levelet a lányának. Ezenkívül egyszer megvitatott valamit - mintha úgy értettem volna, hogy az Emberiség Testvériségéről volt szó -, s kifejezte egy-két nagyon szép gondolatát. Nem tudtam azonban annyira odafigyelni, amennyire szerettem volna, mert Pipi meg a többi gyerek körülvett bennünket Adával, beszorítottak a szoba sarkába, rimánkodva, hogy meséljek még, míg csak Mrs. Jellyby aludni nem küldte őket. Mivel Pipi utánam kezdett sivalkodni, hogy én fektessem le, felvittem az emeletre, ahol aztán rájuk rontott a bekötött képű lány, mint egy sárkány, s az egész kis társaságot bependerítette az ágyacskáikba.

Ezután nekiálltam, hogy egy kicsit rendbe hozzam a szobánkat és hogy megbiztassam a makacskodó tüzet, amit a kandallóban raktak, s ami végül csakugyan lobogni kezdett, egészen jókedvűen. Amikor megint lementem a nappaliba, éreztem, hogy Mrs. Jellyby kicsit lenéz komolytalanságomért; sajnáltam a dolgot, de ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy nincsenek semmiféle magasabb igényeim.

Majdnem éjfél lett, mire el tudtunk szabadulni, hogy aludni mehessünk; Mrs. Jellyby még ekkor sem mozdult irományai közül, csak kávézott tovább, Miss Jellyby pedig csak rágta a tollat tovább.

- Furcsa egy ház! - mondta Ada, ahogy fölfelé mentünk. - Milyen különös gondolat volt Jarndyce bátyámtól, hogy ideküldött bennünket!

- Kérdezhetek-e valamit? - szóltam, miután egy ideig csendben ültünk a tűz előtt.

- Akár százat is - mondta Ada.

- A nagybátyjáról, Mr. Jarndyce-ról. Olyan sokat köszönhetek neki. Írja le nekem, hogy milyen.

Ada hátrahajtott fejjel megrázta aranyszőke haját, és olyan csodálkozó-nevető tekintettel nézett a szemembe, hogy magam is elálmélkodtam - részben a szépségén, részben a meglepetésén.

- Eszter! - kiáltott fel.

- Tessék, drágám...

- Azt akarja, hogy írjam le magának Jarndyce bátyámat?

- Igen, drágám, mert én még sohasem láttam őt.

- Én se! - felelte Ada.

Nohát, szépen vagyunk!

Nem, még ő sem látta sohasem. Bár nagyon fiatal volt, amikor az édesanyja meghalt, emlékezett rá, hogy mindig könnyes lett a szeme, ha a nagybátyjáról beszélt neki, a férfi jellemének nemes nagylelkűségéről, amelyben jobban meg lehetett bízni, ahogyan anyja mondta, mint bármiben ezen a földön; s Ada bízott is benne. Jarndyce bátyja néhány hónappal ezelőtt írt neki - mint Ada mondta: "egy egyszerű és becsületes levelet", melyben ezeket a most elfogadott költözködéseket indítványozta, hogy "idővel talán begyógyulhasson egy-kettő a sebek közül, melyeket az a nyomorult Kancellária-per ütött". Ada válaszában hálás köszönettel elfogadta az ajánlatot. Richard ugyanilyen levelet kapott tőle, és ugyanazt válaszolta rá. Ő találkozott egyszer Mr. Jarndyce-szal - de csak egyetlenegyszer, öt éve, a winchesteri iskolában. Elmondta Adának, amikor a kályhaellenzőre könyökölve beszélgettek a Kancellárián, hogy úgy tud rá visszaemlékezni, mint egy "nyers modorú, piros képű alakra". Ennél többet nem tudott mondani róla Ada.

Úgy elábrándoztam, hogy mikor Ada elszenderedett, én csak ülve maradtam a tűz előtt, és tovább tűnődtem a Pusztaház fölött, tűnődtem, tűnődtem, hogy milyen messze is van már az a tegnapi délelőtt. Nem tudom, merre kalandozhattak éppen a gondolataim, mikor arra rezzentem fel, hogy kopogtatnak az ajtón.

Kinyitottam csendesen, s ott találtam a didergő Miss Jellybyt, egyik kezében egy törött gyertyával, törött gyertyatartóban, másik kezében egy tojástartóval.

- Jó estét! - mondta nagyon mogorván.

- Jó estét! - mondtam.

- Bejöhetek? - kérdezte kurtán és váratlanul, de ugyanolyan barátságtalan hangon.

- Hát persze - mondtam. - Csak ne ébressze föl Miss Clare-t.

Nem ült le, megállt a kandallónál, s belemártva tintás középső ujját a tojástartó findzsába, melyben ecet volt, szétmázolta vele arcán a tintafoltokat - változatlanul komor tekintettel és szemöldökét ráncolgatva.

- Bár halna ki egész Afrika! - szólalt meg hirtelen.

Tiltakozásba kezdtem.

- De mondom! - szólt. - Hiába beszél nekem, Miss Summerson. Utálom, gyűlölöm Afrikát. Ronda szörnyeteg!

Mondtam neki, hogy fáradt lehet és hogy sajnálom. Megsimogattam a fejét, és megfogtam a homlokát, s mondtam, hogy most ugyan forró, de reggelre majd lehűl. Csak állt, duzzogva és sötét pillantásokat vetve rám; aztán egyszerre letette a findzsáját, és csendesen az ágy felé fordult, ahol Ada aludt.

- Nagyon szép lány! - mondta, ugyanolyan összeráncolt szemöldökkel és ugyanolyan durcás, goromba hangon.

Mosolyogva helyeseltem neki.

- Árva. Ugye?

- Az.

- De mennyi mindent tud, biztosan! Tud táncolni, zongorázni, énekelni, mi? Biztosan tud franciául is, meg tudja a földrajzot meg a csillagászatot meg kézimunkázni meg mindent?

- Biztosan - mondtam.

- Én nem tudok! - mondta. - Semmit nem tudok jóformán, csak írni. Örökké csak írok a mamának. Hogy maguknak kettőjüknek nem sült le a bőr az arcukról, amikor bejöttek délután, s láthatták, hogy semmi másra nem vagyok jó! Ebből is látszik a rosszindulatuk. Aztán milyen kiválónak tartják magukat, tudom!

Láttam, hogy a szegény lány közel jár hozzá, hogy sírva fakadjon.

- Gyalázat - mondta. - Maga is nagyon jól tudja. Gyalázat ez az egész ház. Gyalázatosak a gyerekek. Én is gyalázatos vagyok. Papa szerencsétlen, s nem is csuda! Priscilla iszik, folyton iszik. Szégyellheti magát, ha azt meséli, hogy nem érezte meg rajta ma este. Úgy dőlt belőle, mint egy kocsmából, amikor a vacsoránál felszolgált; maga is nagyon jól tudja!

- Drágám, én nem tudtam - kezdtem.

- De tudta - vágott közbe kurtán. - Ne mondja azt, hogy nem tudta. Tudta!

- Ó, lelkem - szóltam -, ha nem hagy szóhoz jutni.

- Dehogynem hagyom. Miért mondja, hogy nem hagyom? Ne beszéljen a levegőbe, Miss Summerson.

- Drágám - mondtam -, amíg nem hallgat végig...

- Nem akarom végighallgatni.

- Jaj, dehogynem akar - mondtam -, hiszen az nagy csacsiság lenne. Én nem tudtam erről, amiről maga beszél, mert a lány nem jött közel hozzám a vacsora alatt; de azért elhiszem magának, amit mond, és igazán nagyon sajnálom.

- Ne higgye, hogy ez olyan nagy érdem - mondta.

Még mindig az ágy mellett állt, s most lehajolt (de még mindig ugyanolyan elégedetlen képpel), és megcsókolta Adát. Aztán csendesen visszajött a kandallóhoz, és odaállt a székem mellé. Tüdeje fájdalmasan zihált, és nagyon sajnáltam szegényt, de jobbnak láttam, ha nem szólok semmit.

- Bárcsak meghalnék! - tört ki belőle. - Bárcsak mindnyájan meghalnánk. Sokkal jobb lenne valamennyiünknek.

Egy pillanattal később ott térdelt a lábamnál, belefúrta fejét a ruhámba szenvedélyes bocsánatkérésekkel, és sírt. Csitítgattam, fel akartam emelni, de azt kiáltotta: Nem, nem! - ott akart maradni.

- Maga tanított lányokat - mondta. - Ó, csak engem is taníthatott volna, mennyi mindent tanulhattam volna magától! Olyan szerencsétlen vagyok, és úgy szeretem magát!

Nem tudtam rávenni, hogy odaüljön mellém, se semmi másra nem volt hajlandó, csak arra, hogy odahúzzon maga mellé egy rongyos széket, s nekitámaszkodjon, továbbra is térdepelve és el nem engedve a ruhámat. A szegény, kimerült lány lassacskán elaludt; ekkor az ölembe húztam a fejét, és betakartam őt is meg magamat is a kendőmmel. A tűz kialudt, s ő az egész éjszakát így szenderegte át a kihűlő kandallórostély előtt. Eleinte kegyetlenül éber voltam, s hiába próbáltam csukott szemmel álomba merülni az elmúlt nap jelenetei elől. Végre lassan, apránként kezdtek elmosódni és összekeveredni a képek. Kezdett összezavarodni előttem, hogy ki is alszik az ölemben. Egyszer Ada volt, egyszer az egyik régi readingi barátnőm, akiről még el sem tudtam hinni, hogy csak most nemrég búcsúzott el tőlem. Egyszer meg a kis bolond néni volt, kifáradva a sok hajbókolásban, mosolygásban; egyszer a Puszta-ház ura volt. Aztán végre nem volt senki, és én sem voltam senki.

A vaksi reggel bágyadtan küzdött a köddel, amikor újra kinyitottam a szememet, hogy a pillantásom találkozzék egy szurtos képű apró kísértet rám szögezett tekintetével. Pipi kimászott az ágyacskájából, és hálóruhában, főkötősen odakúszott elém, s csak úgy vacogott a foga a hidegtől.

Ámbár a reggel hideg volt és zord, s a köd is ólmosnak látszott - mondom, látszott, mert az ablaküvegekre úgy rátapadt a piszok, hogy az augusztusi verőfényt is ködnek mutatták volna -, eléggé el tudtam képzelni a ház falain belül ránk váró kora reggeli kellemetlenségeket, és Londonra is elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy jó ötletnek találjam Miss Jellyby részéről, amikor azt indítványozta, tegyünk egy sétát a városban.

- Mama még isten tudja, mikor jön le - mondta -, és még azután is jó, ha egy óra alatt elkészül a reggeli, annyit piszmognak vele. Papa eszik, amit talál, és megy a hivatalba. Sosincs neki rendes reggelije. Priscilla kiteszi neki este a kenyeret meg egy kis tejet, ha van. Sokszor nincs tej, sokszor meg a macska kinyalja. De maga biztosan fáradt, Miss Summerson, s talán inkább aludna még az ágyban.

- Egy csöppet sem vagyok fáradt, drágám - mondtam -, és sokkal nagyobb kedvem van sétálni egyet.

- Hát ha tényleg van kedve - mondta Miss Jellyby -, akkor magamra kapom a holmimat.

Ada azt mondta, hogy ő is jön, és egykettőre talpon volt.

Miss Jellybyt a dolgozószobájában találtuk, amint melegedni próbált a kandallónál, ahová Priscilla akkor gyújtott be, egy kormos gyertyatartóval a kezében - mert a gyertyát bedobta a tűzbe, hogy jobban égjen.

Minden pont ugyanúgy volt a szobában, ahogy az este itthagytuk, és szemmel láthatóan nem is tervezték, hogy változtassanak rajta. Lent az ebédlőben nem szedték le az abroszt, hanem otthagyták a reggelihez. Az egész ház tele volt morzsával, szeméttel, szétszórt papírhulladékkal.

A ház előtti kerítésrácson egy-két cinfazék lógott, meg egy tejeskanna; a kapu ki volt tárva; a szakácsnővel találkoztunk a sarkon, amint kifordult a kocsmából, a száját törülgetve. Ahogy elmentünk mellette, odaszólt nekünk, hogy csak azt nézte meg, hány az óra. De még a szakácsnő előtt beleütköztünk Richardba, aki fel-alá topogott a Thavies Innen, hogy melegítse a lábát. Nagyon megörült nekünk, hogy ilyen korán felkeltünk, és azt mondta, hogy boldogan jönne velünk sétálni. Így aztán csatlakozott Adához, mi meg előrementünk Miss Jellybyvel. Meg kell jegyeznem, hogy Miss Jellyby visszaesett előbbi mogorvaságába, s ha nem mondta volna, igazán nem hittem volna, hogy nagyon rokonszenvezik velem.

- Merre akarja, hogy menjünk? - kérdezte.

- Akármerre, drágám - feleltem.

- Akármerre az semerre - mondta Miss Jellyby, és csökönyösen megállt.

- Nohát, vigyen el valahová bennünket mindenesetre - mondtam.

Újra megindult velem, nagyon sebesen.

- Bánom is én! - mondta. - Maga a tanúm, Miss Summerson, hogy azt mondtam, fütyülök rá... Micsoda bolondot csinál magából mama is!

- De kedvesem! - emeltem fel a hangomat, hogy tiltakozzam a kifejezés ellen és Miss Jellyby hangsúlya ellen. - Gyermeki kötelessége...

- Jaj, ne beszéljen nekem a gyermeki kötelességről, Miss Summerson; hát mama szülői kötelessége? Azt mind a közügyekre és Afrikára fordítja, úgy veszem észre! Hát akkor csak várja el a köztől és Afrikától a gyermeki kötelességeket; sokkal inkább tartozik rájuk, mint rám. Most meg van botránkozva, ugye! Nagyon helyes, én is meg vagyok botránkozva; most hát mind a ketten meg vagyunk botránkozva, és kész!

Még szaporábban kezdett lépegetni velem. Richard és Ada mentett meg: nagy lépésekkel utolértek bennünket, és nevetve kérdezgették, vajon versenyt akarunk-e futni. Hogy félbeszakították, Miss Jellyby elnémult, és kedvetlenül lépegetett az oldalamon; én meg bámultam a szakadatlanul egymásra következő sokféle utcát, a jövő-menő tömérdek embert, a fel-alá haladó számtalan járművet, a kirakatok serény rendezgetését és a söpörgetést a boltokban meg a rongyos ruhájú furcsa alakokat, akik a kisöpört szemétben lopva matattak tűk és más hulladék után.

- Nini, húgom - szólt Richard vidám hangon mögöttem Adához -, sose szabadulunk meg a Kancelláriától! A tegnapi találkozóhelyünkre jutottunk megint, kerülő úton... és jóságos egek, itt van megint az öreg hölgy!

Csakugyan, ott állt velünk szemben, hajbókolva, mosolyogva és a tegnapi pártfogó modorában szólongatva bennünket:

- A Jarndyce gyámgyerekek! Na-gyon örvendek, igazán na-gyon örvendek!

- Korán felkelt, asszonyom - mondtam, ahogy felém is meghajtotta magát.

- I-igen! Itt szoktam sétálgatni kora reggel. Mielőtt megkezdődne a törvényszék ülése. Csendes, néptelen hely. Össze tudom szedni a gondolataimat, az aznapi ügyekre vonatkozólag - mondta az öreg néni finomkodva. - A napirenden levő ügyek nagy figyelmet kívánnak. A Kancellária igazságszolgáltatását nagyon nehéz követni ésszel.

- Hát ez ki, Miss Summerson? - kérdezte Miss Jellyby suttogva, s szorosabban belém karolt.

A kis öreg hölgy rendkívül éles hallású volt. Maga válaszolt a kérdésre.

- Peres fél vagyok, gyermekem. Szolgalatjára. Szerencsém van rendszeresen részt venni a törvényszék ülésein. Az okmányaimmal. Talán szintén a Jarndyce-per valamelyik ifjú ügyfeléhez van szerencsém? - mondta az öreg hölgy, összeszedve magát, félrebillent fejjel, egy nagyon mély meghajlásából.

Richard, hogy jóvátegye tegnapi tapintatlanságát, illedelmesen elmagyarázta, hogy Miss Jellybynek nincs semmi köze a perhez.

- Haha! - mondta a kis öreg. - Ő nem vár ítéletre? Azért mégis meg fog öregedni. De nem annyira. Jaj istenem, nem annyira! Ez itt a Lincoln's Inn kertje. Úgy hívom, hogy az én kertem. Nyáron át egészen kedves kis lugas. Énekelnek benne a madarak. A hosszú nyári szünet legnagyobb részét itt töltöm. Elmélkedésben. Ugye maguk is roppantul hosszúnak találják a nyári szünetet, nem?

Ráhagytuk, mert úgy láttuk, hogy ezt várja tőlünk.

- Mire a fák lehullatják leveleiket, és a virágok is elhervadnak, melyekből bokrétát lehetne kötni a Lordkancellár törvényszéke számára - mondta az öreg hölgy -, véget ér a vakáció, és újra érvénybe lép a Jelenések Könyvében említett hatodik pecsét. Jöjjenek, nézzék meg, kérem, a lakásomat. Jó előjel lesz ez számomra. Fiatalság, remény, szépség nagyon ritka vendég arrafelé.

Megfogta a karomat, s elindulva velem és Miss Jellybyvel, intett Richardnak és Adának, hogy jöjjenek ők is. Nem tudtam, milyen kifogást mondjak, és segélykérően néztem Richard felé. De őt, úgy látszik, félig-meddig mulattatta a dolog, félig-meddig kíváncsi is volt, és ő sem tudta kitalálni semmiképpen, hogyan szabadulhatnánk meg az öreg nénitől anélkül, hogy megbántanánk, úgyhogy jöttek utánunk ők is Adával, amint a furcsa kis öreg lépegetett velünk tovább; egyre magyarázgatva, nyájas leereszkedéssel, hogy egészen közel lakik.

Így is volt, amint hamarosan kiderült. Keresztülvonszolt bennünket egy kis mellékkapun, s aztán közvetlenül a Lincoln's Inn falai alatt, a bíróságok és hivatalok között, egy szűk sikátorban hirtelen egészen váratlanul megállt, és így szólt:

- Itt van a lakásom. Fáradjanak fel, kérem!

Egy boltajtóban állt meg, amely fölött ez volt olvasható:

KROOK RONGY- ÉS PALACKKERESKEDÉSE

Ezenkívül vékony, hosszú betűkkel:

KROOK ÓSZERES ÁRUHÁZA

Az ablak egy oldalában ki volt ragasztva egy kép, amelyen egy vörös papírmalom előtt tömérdek ócska ronggyal tömött zsákot raktak le egy szekérről. A másik oldalában ki volt írva: Csontot veszek. Odébb: Konyhaneműt veszek. Aztán: Ócskavasat veszek. Aztán: Hulladékpapírt veszek. Ezenfelül: Úri és női ruhák vétele. Úgy látszott, hogy itt mindent vesznek, és semmit el nem adnak. Az ablak teles-teli volt piszkos üvegekkel - cipőkenőcsös palackokkal, borosüvegekkel, tintásüvegekkel. A boltocskában sok apróság éreztette a jogászi környezet közelségét, sőt mintha az egész üzlet a törvénykezésnek lett volna valami piszkos élősdije és kitagadott rokona. Az ajtó előtti rozoga padkán penészes öreg kötetek voltak kirakva, evvel a cédulával: Jogi könyvek, darabja 9 penny. Ezeknek a felsorolt feliratoknak egy részét olyan jogászírással írták, amilyent a Kenge és Carboy irodában is láttam az okmányokon meg a leveleken, amiket valaha kaptam az irodától. A feliratok közt volt egy, ugyanevvel az írással, melynek nem volt semmi köze az üzlethez, hanem egy tisztességes, negyvenöt éves férfi ajánlkozott rajta másolatok és tisztázatok csinos és gyors elvégzésére: cím Nemo, Mr. Krook kezéhez, bent az üzletben. Néhány kék meg vörös használt aktatáska is ki volt függesztve. Kicsit beljebb a boltajtóban egy halom gyűrött ócska pergamentekercs hevert, meg kifakult, szamárfüles okmánypapírok. Ha ránézett az ember az ócskavasként halomba söpört rozsdás kulcsrakásra, az a gondolata támadt, hogy ezek valaha ügyvédi irodák ajtóit vagy erős fiókjait nyitották. A rongycsomót, amely félig bele volt gyömöszölve egy egykarú mérleg kiegyensúlyozatlanul alácsüngő faserpenyőjébe, félig pedig kilógott belőle, talán egykori ügyészek gallérjaiból és talárjaiból hasogatták. Még csak azt kellett volna elképzelni, ahogy Richard Adának és nekem súgta, míg az ajtóból nézegettünk befelé, hogy az az egymásra dobált és szép tisztára lerágott csontrakás amott a sarokban egykori ügyfeleké volt - hogy a kép teljes legyen.

Mivel még mindig köd volt és sötétség, s a boltocska elől ráadásul a Lincoln's Inn fala is eltakarta jó darabon a világosságot, nem láttunk volna ennyit, ha egy pápaszemes, prémsipkás öregember nem járt-kelt volna fel-alá az üzletben égő lámpással a kezében. Ahogy az ajtó felé fordult, észrevett bennünket. Alacsony, ráncos, penészes, csonttá aszott emberke volt, feje besüppedt a két válla közé, a lélegzete láthatóan jött a száján, mintha kigyulladt volna belülről, és füstölne. Ádámcsutkája, álla és szemöldöke olyan zúzmarás volt az ősz hajcsomóktól és olyan bütykös, göcsörtös az erektől meg a kérges bőr redőitől, hogy a nyakától fölfelé egy behavazott vén fagyökérnek festett.

- Hé, hé! - mondta az öreg, megindulva az ajtó felé. - Van valami eladnivalójuk?

Mi természetesen hátrébb húzódtunk, és az öreg néni felé fordultunk, aki a zsebéből előhúzott kulccsal a házba vezető ajtót próbálta kinyitni, s akinek Richard éppen azt mondta, hogy most, miután már volt szerencsénk látni, hogy hol lakik, búcsút kell vennünk tőle, mert sietős az utunk. Ilyen könnyűszerrel azonban nem tudtunk elválni tőle. Olyan hajmeresztő és követelődző komolysággal kezdett könyörögni, hogy menjünk fel, és nézzük meg a lakását csak egy pillanatra, s úgy megkötötte magát ártalmatlan módján, hogy felvigyen engem is, mint aki hozzátartozom szintén a kívánt jó előjelhez, hogy nem láttam más megoldást, mint kötélnek állni. Azt hiszem, mindnyájan többé-kevésbé kíváncsiak is voltunk; mindenesetre mikor az öreg boltos is csatlakozott a néni rábeszéléséhez, így nógatva bennünket: "Igen, igen! Tegyék meg neki! Csak egy perc az egész! Jöjjenek be, jöjjenek be! Jöjjenek erre a bolton keresztül, ha a másik ajtó nem nyílik" - mind a négyen bementünk, Richard bátorító nevetésétől ösztönözve s bízva az ő oltalmában.

- Házigazdám, Krook - mondta a kis öreg hölgy, fennkölt előkelőségéből leereszkedve a boltoshoz, amint bemutatta nekünk. - A környéken csak Lordkancellárnak hívják. Az üzletét pedig Kancelláriának. Nagyon különc ember. Rendkívül furcsa. Ó, mondhatom, hogy rendkívül furcsa!

Sokáig rázta hozzá a fejét, s a homlokát ütögetve igyekezett megértetni velünk, hogy kegyes elnézéssel kell lennünk iránta. "Ugyanis egy kicsikét... hiszen értik!... Bo...!" - tette hozzá a néni nagy méltósággal. Az öregember meghallotta, és nevetett egyet.

- Igaz, ami igaz - mondta, megindulva előttünk a lámpással -, hogy engem Lordkancellárnak hívnak, a boltomat meg Kancelláriának. Aztán mit gondolnak, miért hívnak engem Lordkancellárnak és a boltomat Kancelláriának?

- Fogalmam sincs, bizonyisten! - mondta Richard, elég figyelmetlenül.

- Tetszik tudni - mondta az öreg megállva és megfordulva -, azt tartják... Hi! Ni milyen szép haj! Van odafent három zsák női hajam, de nincs közte egy szál se ilyen gyönyörű és ilyen finom. Micsoda színe van, micsoda fogása!

- Jól van, barátocskám - mondta Richard, roppantul helytelenítve, hogy az öreg sárga ujjaival végigsimította Ada egyik fürtjét. - Megcsodálhatja, mint mi mindnyájan, anélkül hogy effélét megengedne magának.

Az öreg hirtelen úgy rámeredt a fiúra, hogy még Adáról is elterelte a figyelmemet, aki pedig ijedt zavarában és pirulásában most olyan feltűnően szép volt, hogy egy pillanatra még a kis öreg hölgy ide-oda kalandozó figyelmét is lekötötte. Amint azonban Ada közbeszólt, nevetve, hogy csak büszke lehet az ilyen őszinte és valódi elismerésre, Mr. Krook éppen olyan átmenet nélkül visszazökkent előbbi magatartásába, mint ahogy kizökkent belőle.

- Tetszik tudni - kezdte megint, magasra tartva a lámpást -, annyi mindenféle holmim van itt, olyan sokféle-fajta, ami mind csak veszendőbe megy, mint a környéken tartják (ámbár nem tudnak ezek semmit), mind csak elrongálódik, elpusztul, hogy emiatt keresztelték el a boltomat meg engem. Annyi sok régi pergamen és iromány van a raktáromon. Aztán meg a rozsdát, a penészt, a pókhálót is szeretem. És mindent összeszedek, nekem minden jó. És nem tudok megválni attól, ami egyszer a kezembe került (legalábbis ezt tartják a környéken, de tudják is ezek!), se kisöpörtetni, se felsúroltatni, se kitakarítani, se kijavítani, se megváltoztatni valamit magam körül. Ezért ragadt rám ez a gonosz Kancellária név. Bánom is én. Hi, Lady Jane!

Egy nagy szürke macska ugrott a vállára valahonnét az egyik polcról, s mindnyájunkat megijesztett.

- Hi! Mutassa meg nekik, hogy tud karmolni. Hi! Tépjen, milady! - biztatta a gazdája.

A macska leugrott, nekiesett egy rongykötegnek, s olyan reccsenéssel vágta bele tigriskarmait, hogy végigfutott a hátamon a hideg.

- Így bánna el mindenkivel, akire ráuszítanám - mondta az öreg. - Egyéb mindennemű áru között macskairhával is kereskedem, az övét is úgy vettem meg valakitől. Nagyon finom bundája van, amint láthatják, mégsem nyúztam le róla. Ebben az egyben mégsem követtem a Kancellária gyakorlatát, tetszik látni!

Időközben keresztülvezetett bennünket az üzleten, s most a hátulsó felében kinyitott nekünk egy ajtót, amely a ház kapubejárata alá vezetett. Megállt, a kilincset fogva, a kis öreg hölgy pedig, mielőtt kilépett volna, kegyesen megjegyezte még:

- Jól van, Krook. Maga jót akar, csak feltart bennünket. Fiatal barátaimnak sietős a dolguk. Magam sem érek most rá, mert nemsokára ott kell lennem a törvényszéken. Fiatal barátaim a Jarndyce gyámgyerekek.

- Jarndyce! - kiáltott fel az öreg megdöbbenve.

- Jarndyce és Jarndyce. A nagy per, Krook - ismételte a lakója.

- Hi! - mondta az öreg meglepetéssel és elmélázva s még nagyobb szemet meresztve ránk, mint eddig. - Ki hitte volna!

Egyszerre úgy elmerült a gondolataiba, és olyan kíváncsian bámult ránk, hogy Richard is megszólalt:

- Úgy látszik, maga is sokat vesződik tudós és kiváló fivérének, a másik Kancellárnak a peres ügyeivel!

- Igen - felelte az öreg szórakozottan. - De még mennyire! Az ön neve tehát...

- Richard Carstone.

- Carstone - ismételte a boltos, hüvelykujján, aztán sorban a többi ujján számolni kezdve a neveket, amint rendre felsorolta valamennyit. - Igen. Azután ott van még a Barbary név, azután a Clare név meg a Dedlock név is, úgy hiszem.

- Jobban ismeri a pert, mint az igazi Lordkancellár, aki a fizetést kapja érte! - szólt Richard Adához és hozzám, egészen elcsodálkozva.

- Az ám! - szólt az öreg, lassan magához térve ábrándozásából. - Igen! Tom Jarndyce, megbocsátanak nekem, hogy csak így nevezem a rokonai előtt, de mindig csak ezen a néven emlegették őt a törvényszék tájékán, s éppen olyan jól ismerte őt mindenki, ahogy... most őt ismerik itt - lakónője felé intett egy kis fejmozdulattal -, igen, Tom Jarndyce sokszor megfordult nálam. Az volt a szokása, hogy amikor kitűzték az ügyet tárgyalásra, vagy amikor várható volt, hogy kitűzik, nyugtalan csatangolásba kezdett mindig, s meg-megállt szóba ereszkedni a kis boltosokkal, hogy elmondja nekik, csak a Kancelláriától óvakodjanak, akármi történjék is velük. "Mert az annyi - mondogatta -, mint porrá őrlődni lassú malomban, hamuvá pörkölődni lassú tűzön, halálra szurkálódni apró méhcsípések által, víz alá merülni cseppenként; annyi, mint lassan, fokról fokra tébolyodni meg." Olyan közel volt hozzá, hogy végezzen magával, pont ott, ahol most a kisasszony áll, amilyen közel csak lehetett.

Rémülten hallgattuk.

- Benyitott ezen az ajtón - folytatta az öreg, ujjával lassan mutatva lépéseinek képzeletbeli nyomát végig az üzleteken -, aznap, amikor elkövette... az egész környék már hónapokkal előtte beszélte, hogy meg fogja tenni, előbb vagy utóbb, bizonyosan... benyitott hozzám aznap, végigjött az üzleten, és leült a lócára, ami ott állt, aztán arra kért (jóval fiatalabb voltam persze, mint ma vagyok, gondolhatják), hogy töltsek neki egy kupa bort. "Mert nagyon rosszkedvű vagyok - azt mondja -, tudja, Krook; megint tárgyalják az ügyemet, és azt hiszem, közelebb vagyunk az ítélethez, mint valaha." Nem volt szívem egyedül hagyni, s rábeszéltem, hogy menjen át a szemközti csapszékbe, az utca (úgy értem, a Chancery Lane) túlsó oldalán; aztán utána mentem, és benéztem az ablakon, s láttam, hogy nyugodtan ül karosszékében a tűz mellett. De alighogy ide visszatértem, lövés dördült el, és végigvisszhangzott az Inn sikátorain. Kirohantam, kirohantak mind a szomszédok, vagy húszan kiabáltuk egyszerre, "Tom Jarndyce!"

Az öreg elhallgatott, farkasszemet nézett velünk, a lámpájára vetett egy pillantást, kioltotta, aztán becsukta a lámpa üvegét.

- Igazunk volt, ezt nem is kell mondanom. Hi! Aznap délután a környék elözönlötte ám a törvényszéket, mikor a pert tárgyalták! Az én tudós és kiváló társam meg a többiek ott ugyanúgy piszmogtak, ugyanúgy keverték-kavarták az ügyet, mint máskor, igyekezve olyan képet vágni, mintha nem is hallottak volna erről a legújabb eseményről, vagy mintha az égvilágon semmi közük nem lenne hozzá, ó Uram, Istenem!

Ada egészen belesápadt, és Richard arcán sem maradt sokkal több szín. Azon sem tudtam csodálkozni, még ha a saját felindulásomat vettem is alapul, pedig engem nem érintett a Jarndyce-ügy, hogy a tapasztalatlan s még nagyon érzékeny fiatal lelkeket megdöbbentette ez a rájuk szakadó sok évtizedes szerencsétlen örökség, melyhez oly sok embernek fűződött szörnyű emléke. Amiatt is aggódtam, hogy milyen hatással lesz majd ez a szomorú história a szegény zavarodott teremtésre, aki idehozott bennünket; meglepetésemre azonban a kis öreg hölgy tudomást sem vett az egészről, csak elindult a lépcsőn fölfelé, közölve velünk megint, azzal az elnézéssel, amellyel egy felsőbbrendű lény viseltetik a közönséges halandók gyarlóságai iránt, hogy a házigazdája "egy kissé... bo... tetszik tudni".

Fent lakott a padlás tövében, egy elég nagy szobában, ahonnét a Lincoln's Inn Hallra láthatott. Ez lehetett nyilván a legfőbb indítéka eredetileg, hogy itt üsse föl a tanyáját. Az ablakából, mondta, éjjel is láthatta - kivált akkor, ha sütött a hold. A szoba tiszta volt és rendes, de nagyon-nagyon kopár. Csak a legszükségesebb szegényes bútorokat tudtam benne fölfedezni; a falra fel volt ragasztva néhány öreg, könyvekből kivágott kép, Lordkancellárok és ügyészek arcképei; s vagy öt-hat tarsolyban és kézitáskában őrizte itt az "okmányait", amint közölte. A nyitott tűzhelyben sem szén, sem hamu nem látszott, ruhaneműt sem láttam semerre, se pedig semmiféle élelmiszert. Egy nyitott pohárszék polcán egy-két tányér, egy-két csésze állt, meg ilyesmi; de valamennyi tisztán és üresen. Kiéhezett külseje, most, ahogy körülnéztem itt, kezdett másféle értelmet kapni a szememben, mint eddig.

- Végtelenül megtisztelő rám nézve - mondta szegény háziasszonyunk -, igazán mondhatom, végtelenül megtisztelő, hogy meglátogattak a Jarndyce gyámgyerekek. És végtelenül le vagyok kötelezve a jó előjel miatt. Magányos fekvésű lakás. Elmélkedésre való. Meg vagyok kötve a helyválasztásban. Minthogy kénytelen vagyok részt venni az üléseken. Évek óta itt lakom. Napközben a törvényszéken tartózkodom, esténként és éjszaka itt. Hosszúnak találom az éjszakát mindig, mert csak keveset alszom, s annál többet gondolkozom. Fájdalom, nem tudom önöket megkínálni csokoládéval. Közeli ítélethozatalra számítok, s majd akkor nagyobb lábon élek. Pillanatnyilag, nem röstellem bevallani a Jarndyce gyámgyerekeknek (szigorúan bizalmasan), sokszor nehezemre esik fenntartani az illedelmes külsőségek látszatát. Éreztem gyakran a tél hidegét. Éreztem a hidegnél is kegyetlenebbet néha. Igazán nem fontos. Kérem, bocsássák meg, hogy ilyen közönséges tárgyat érintek.

Kissé félrehúzta a széles, alacsony manzárdablak függönyét, hogy megmutassa nekünk a kiakasztott madárkalitkákat. Némelyikben volt egy-két madár. Pacsirták, kenderikék, aranysármányok - volt belőlük legalább húsz, gondolom.

- Olyan céllal kezdtem tartani ezeket az apró teremtményeket - mondta -, amelyet önök könnyen meg fognak érteni. Azzal a szándékkal, hogy majd visszaadom a szabadságukat. Ha majd meghozták az ítéletet az ügyemben. I-igen! Mégis egyre-másra itt halnak meg a fogságban. Szegény kis csacska jószágok, olyan rövid az életük a Kancellária ügyviteléhez képest, hogy egyik a másik után, újra meg újra kihalt már az egész sereglet. Kétlem, tetszik tudni, kétlem, hogy lesz-e vajon ezek között egy is, ámbár mind fiatalok még, amelyik megérné, hogy kiszabadul. Na-gyon elszomorító, ugye?

Ámbár néha feltett egy-egy kérdést, sohasem várt rájuk feleletet, hanem csak fecsegett tovább, mintha ez lenne a szokása akkor is, amikor egymagában van idehaza.

- Csakugyan - folytatta -, csakugyan sokszor egészen határozottan arra kell gondolnom, vajon egy szép napon, még mielőtt elintézést nyernének az ügyek, s mielőtt feltörnék a hatodik Nagy Pecsétet, nem találnak-e majd itt engem is ugyanúgy megmerevedve és élettelenül, ahogyan én találtam már annyi madaramat.

Richard, feleletül arra, amit Ada résztvevő tekintetéből kiolvasott, kihasználta az alkalmat, és csendesen s észrevétlenül letett egy kis pénzt a kandalló peremére. Mi ezalatt közelebb léptünk a kalitkákhoz, s úgy tettünk, mintha a madarakat nézegetnénk.

- Nem engedhetem meg nekik, hogy sokat énekeljenek - mondta a kis öreg hölgy -, ugyanis (önök talán különösnek fogják ezt tartani) összezavarja a fejemet az a gondolat, hogy ők itt énekelnek, mialatt én a törvényszék okfejtésére figyelek. Pedig ahhoz igazán tiszta fejre van szükségem, tetszik tudni! Majd egyszer máskor megmondom a neveiket. Nem most. Egy ilyen szerencsés előjelű napon hadd énekeljenek, amennyit csak akarnak. Az ifjúság - bókolt egyet mosolyogva -, a remény - hajlongás - és a szépség - hajlongás, mosolygás - tiszteletére! Így! Engedjük be hozzájuk a teljes napvilágot.

A madarak röpdösésbe és csiripelésbe fogtak.

- Nem engedhetem be a szabad levegőt - mondta a kis öreg hölgy (a szoba fülledt volt, és nagyon ráfért volna) -, mert a macska, akit odalent láttak, a Lady Jane az életükre feni a fogát. Órák hosszat leskelődik rájuk a párkányon kuporogva. És rájöttem - suttogta titokzatosan -, hogy a vele született kegyetlenségét még fokozza az irigy félelme, hogy visszanyerhetik esetleg a szabadságukat. Az ítélet következtében, mely rövid időn belül várható.

A közeli tornyokban megkonduló harangok, figyelmeztetvén szegény lelket, hogy már fél tízre jár, többet tettek annak az érdekében, hogy véget érjen a látogatásunk, mint amennyire magunk szépszerével képesek lettünk volna. Gyorsan felkapta kis tarsolyát az okmányaival, melyet bejövet az asztalra rakott, s megkérdezte, nem megyünk-e mi is a törvényszék felé. Azt feleltük, hogy nem, s hogy a világért sem szeretnénk őt feltartani, mire kinyitotta előttünk az ajtót, s lekísért bennünket a lépcsőn.

- Egy ilyen jó előjelű napon, mint a mai, még fontosabb, mint máskor, hogy ott legyek, mielőtt a Lordkancellár megérkezik - mondta -, mert előveheti az ügyemet elsőnek.

Lefelé menet megállított bennünket egy pillanatra, hogy suttogva közölje velünk, az egész ház zsúfolva van mindenféle furcsa kacattal, amit a házigazdája darabonként vásárolt össze, és nem akarja eladni, mivel kissé... bo... Ezt már az első emeleten mondta. De még a másodikon megállított már egyszer bennünket, némán rámutatva egy sötét ajtóra.

- Az egyetlen lakó rajtam kívül a házban - magyarázta suttogva -, ügyvédi írnok. A környékbeli utcagyerekek azt beszélik, hogy eladta magát az ördögnek. De ugyan hová tehette a pénzt? Csitt!

Mintha gyanakodott volna, hogy innen kintről is meg találja őt hallani a lakó, s még egyszer csöndet intve: "Csitt!", lábujjhegyen indult tovább, mintha még a lépteink zaja is elárulhatná a férfinak, hogy mit mondott.

Kifelé is a bolton keresztül mentünk, ugyanúgy, ahogy jöttünk, s az öreget most egy padlómélyedés fölé hajolva találtuk, ahová egy rakás selejtpapír-csomagot rakosgatott be. Szaporán tett-vett, homlokán gyöngyözött a veríték, s volt nála egy krétadarab, amellyel mindig kipipázta a fal faburkolatán, valahányszor elhelyezett egy köteget vagy csomagot a mélyedésben.

Richard és Ada, aztán Miss Jellyby meg a kis öreg hölgy elhaladtak mellette, s én is tovább akartam menni, amikor megérintette a karomat, hogy megállítson; krétájával egy J betűt írt a falra, de egészen furcsa módon, a végénél kezdve és visszafelé rajzolva ki a betű formáját. Nagybetű volt, nem nyomtatott, hanem szakasztott olyan, amilyent a Kenge és Carboy ügyvédi iroda bármelyik írnoka írt volna.

- El tudja-e olvasni? - fordult hozzám, éles pillantással.

- Hogyne - mondtam. - Nagyon jól olvasható.

- Milyen betű?

- J.

Megint rám nézett, aztán az ajtó felé nézett, letörülte a J betűt, egy a betűt rajzolt a helyére (ezúttal kisbetűt), és így szólt:

- Hát ez micsoda?

Megmondtam neki. Akkor ezt is letörülte, és egy r betűt kanyarított oda, s megint megkérdezte, hogy ez mi. Így folytatta sebesen, ugyanazzal a különös módszerrel, alulról kezdve és visszafelé rajzolva a betűket, míg ki nem hozta belőlük a teljes JARNDYCE szót, s közben sohasem hagyott két betűt egyszerre a falon.

- Hogy kell ezt kiolvasni? - kérdezte a végén.

Amikor megmondtam neki, felnevetett. Aztán felírta, ugyanezzel a furcsa eljárással és ugyanolyan gyorsasággal, egyenként megszerkesztve és egyenként letörülve, a PUSZTAHÁZA betűit. Ezt is elolvastam neki, kissé meghökkenve, s ő megint nevetett.

- Hi! - szólt az öreg, félretéve a krétát. - Látja, milyen jól másolok emlékezetből, kisasszony, pedig se írni, se olvasni nem tudok.

Olyan kellemetlen volt a nézése, s a macskája is olyan alattomosan bámult rám, hogy egészen megkönnyebbültem, mikor Richard jelent meg az ajtóban, és beszólt:

- Miss Summerson, remélem, nem a hajára alkudoznak. Ne hagyja magát rábeszélni. Három zsák odalent éppen elég Mr. Krooknak!

Nem sokat haboztam, hanem jó napot-ot mondtam Mr. Krooknak, és gyorsan kimentem a többiekhez, ahol aztán elbúcsúztunk a kis öreg hölgytől. Áldását adta ránk megint nagy ünnepélyességgel, s megerősítette tegnapi kijelentését, hogy birtokot szándékszik adományozni Adának és nekem. Mielőtt végképp elkanyarodtunk volna, kiérvén a kis közök, átjárók közül, még egyszer visszanéztünk. Mr. Krook a boltja ajtajában állt, szemüvegesen, s nézett utánunk, macskája pedig égnek emelt farokkal ült a vállán, mintha a prémes kucsma oldalába egy hosszú toll lett volna tűzve.

- Valóságos reggeli kaland Londonban - szólt Richard fellélegezve. - Jaj, húgom, kis húgom, de undok egy szó ez a Kancellária!

- Számomra is az - felelte Ada -, és mindig is az volt, mióta csak az eszemet tudom. Bánt, hogy egy csomó rokonomnak meg másoknak ellensége legyek, s hogy egész életünket szakadatlan bizonytalanságban és perlekedésben töltsük. Valahol csak van az igazság, s igazán nagyon furcsa, hogy ennyi sok év alatt még nem akadt becsületes bíró, aki komolyan nekilátva a feladatának, képes lett volna rátalálni.

- Ó, húgom! - szólt Richard. - Furcsa, csakugyan! Furcsa ez az egész hiábavaló, haszontalan packázás, játszadozás, nagyon furcsa! Ahogy elnéztem tegnap ezt a magabiztos törvényszéket, hogy milyen derűs nyugalommal csoszognak előre, s elgondoltam, hogy mennyi nyomorúság fekszik előttük az aktáikban, megfájdult tőle a fejem, és belefacsarodott a szívem is. Hogyan lehetséges ez, ha ezek az emberek se nem féleszűek, se nem gazemberek? De akárhogyan is van, Ada... szabad Adának szólítanom?

- Persze hogy szabad, Richard.

- Akárhogyan is van, Ada, a Kancellária rossz befolyása minket semmi esetre sem fog érinteni. Szerencsésen összehozott bennünket a sors, hála a kedves jó rokonunknak, s többé nem tud elválasztani most már!

- Remélem, soha, Richard!

Miss Jellyby megszorította a karomat, és sokatmondó pillantást vetett rám. Válaszul elmosolyodtam, s a hátralevő utat hazafelé nagyon jókedvűen tettük meg.

Egy félórával a megérkezésünk után megjelent Mrs. Jellyby is, s egy újabb óra alatt a reggeli különféle kellékei is bevándoroltak egyenként az ebédlőbe. Nem kételkedtem benne, hogy Mrs. Jellyby lefeküdt, és felkelt a szokásos módon, de a ruházata semmiféle változás jelét nem mutatta. Az egész reggeli alatt nagyon el volt foglalva, mert a délelőtti posta súlyos levélcsomót hozott neki Borriobule-Ghé tárgyában, s ez azt jelentette (ahogyan mondta), hogy fárasztó napja lesz. A gyerekek szétszéledtek, és tovább gyűjtötték a baleseteikről tanúskodó feljegyzéseket a lábszárukon, amely már eddig is egész kis naptára volt az elvarasodott meg az újabb keletű sebhelyeknek; Pipi pedig másfél órára elveszett, és a newgate-i piacról hozta vissza egy rendőr. Mindnyájunkat meglepett az a higgadt nyugalom, amellyel Mrs. Jellyby mind a távollétét, mind a családi körbe való visszahelyezését fogadta.

Egész idő alatt lankadatlanul diktált Caddynek, Caddy pedig rohamosan süllyedt vissza a tegnapi tintás állapotába. Egy órakor megérkezett egy nyitott kocsi értünk és egy szekér a poggyászunkért. Mrs. Jellyby átadta számtalan üdvözletét kedves barátja, Mr. Jarndyce számára; Caddy felállt az íróasztalától, hogy elbúcsúzzon tőlünk, kikísért bennünket, engem megcsókolt a kijárat alatt, megállt a lépcsőn, és a tollat rágva zokogott; Pipi szerencsére elaludt, s így megtakarította magának a búcsúzás keserűségét; a többi gyerek pedig mind felkapaszkodott a hintó hátuljára, aztán lepotyogtak, s mi nagy aggodalommal láttuk szanaszét henteregni őket a Thavies Inn kövezetén, ahogy kirobogtunk a kerületből.

Az idő szépen kiderült közben, sőt tovább tisztult az ég, ahogy haladtunk nyugat felé. Sütött a nap, a levegő üde volt, vitt bennünket a hintó, mi pedig bámultuk a széles, hosszú utcákat, a kirakatok ragyogását, a nagy forgalmat és az emberek áradatát, akiket, úgy látszik, a barátságosabbra fordult időjárás csalt elő, mint a sokféle színű virágokat az eső utáni napsugár. Lassacskán kezdtük elhagyni a csodálatos várost. Külvárosokon hajtottunk keresztül, amelyek magukban is jó nagy városoknak látszottak a szememben; aztán végül újra kiértünk az igazi országútra, szélmalmok, szérűskertek, mérföldkövek, parasztszekerek, szénaillat, himbálódzó kocsmacégérek és itatóvályúk, fák, szántóföldek és sövénykerítések között. Öröm volt nézni a széles zöld tájat előttünk, hátunk mögött a hatalmas világvárossal; s amikor szembejött velünk egy szekér, melybe gyönyörű lovak voltak befogva, cifra piros szerszámmal és tisztán csilingelő csengettyűkkel, azt hiszem, mind a hármunknak kedvünk lett volna énekelni ehhez a muzsikához, olyan vidám volt körülöttünk a világ.

- Ez az egész utazás középkori druszámnak, Whittington polgármesternek a balladáját juttatja az eszembe - mondta Richard -, s ez a szekér az utolsó ecsetvonás a képhez. Hé! Mi baj van?

Megálltunk, s a szekér is megállt. Ahogy a lovak megnyugodtak, a muzsika elcsendesedett, szelíd csilingeléssé halkult, csak ha valamelyik ló megemelte a fejét, vagy megrázkódott, akkor csendült fel egy futamnyi csengettyűszó kis záporesője.

- A kocsisunk a szekér felé nézeget - mondta Richard -, a szekeres pedig leszállt, és felénk jön... Adjonisten, barátom! - A szekeres megállt a kocsink ajtajánál. - Ejnye, de furcsa dolog! - tette hozzá Richard, közelebbről megnézegetve az embert. - A maga neve van a kalapja mellé tűzve, Ada!

Mind a hármunknak ott volt a neve a kalapján. Három kis üzenet volt betűzve a szalagja mellé - az egyik Adának szólt, a másik Richardnak, a harmadik nekem. A szekeres ember átnyújtotta mindegyikünknek a magáét, s Richard kérdésére, hogy ki küldte, csak azt felelte röviden:

- A gazda, kérem alássan - s újra fejébe nyomta a kalapját, pattintott egyet az ostorával, és felriasztva megint a muzsikáját, dallamosan elhajtott.

- Mr. Jarndyce szekere volt ez? - kérdezte Richard a kocsisunktól.

- Az, uram - felelte. - Megy Londonba.

Felbontottuk leveleinket. Egyik a másiknak volt a mása, s ez állt bennük, határozott, egyszerű kézírással:

Nekem talán kevesebb okom volt meglepődni, mint két útitársamnak, miután eddig még sohasem nyílt alkalmam arra, hogy köszönetet mondjak ennek az embernek, aki annyi sok esztendőn keresztül volt jótevőm és egyetlen földi támaszom. Az üzenet Richardnak és Adának eszébe juttatta, hogy Jarndyce bátyjuk, akármilyen szívességet is tett valakinek, sohasem tűrt semmiféle hálálkodást. Ada halványan emlékezett anyjának egy régi elbeszélésére, még egészen kicsi gyerek korából, amikor egyszer nagybátyja valamilyen ügyben hallatlan nagylelkűséggel viselkedett iránta, s anyja elment hozzá, hogy megköszönje neki, véletlenül meglátta az ablakból a kapuhoz közeledő asszonyt, mire azon nyomban elmenekült a hátsó kijáraton, és három hónapig hírt sem hallottak felőle. Beszélgetésünk lassan egészen erre a tárgyra terelődött. Találgattuk, milyen lesz majd a ház, mikor érünk oda, vajon rögtön találkozunk majd Mr. Jarndyce-szal, mihelyt megérkezünk, vagy csak később, s mit mond majd nekünk, és mit mondjunk majd neki.

A rossz utakat nehezen bírták a lovak, a gyalogösvények azonban általában jók voltak; úgyhogy a kaptatóknál mindig leszálltunk, s gyalog sétáltunk fel a domboldalakon; olyan kedvünk jött aztán ehhez, hogy amikor felértünk a völgyből, a síkságon folytattuk a sétát. Barnetben pihent lovak vártak ránk; de mivel éppen abrakolták őket, egy újabb hosszú sétát tettünk a község legelőjén és egy régi csatatéren, amíg a fogat előállt. Ezek a késedelmek úgy megnyújtották az utazásunkat, hogy a rövid nap véget ért, és beállt a hosszú este, még mielőtt elértük volna St. Albans városát.

Addigra már olyan nyugtalanok és idegesek lettünk mindnyájan, hogy még Richard is bevallotta, amint végigdöcögtünk a városka öreg macskakövein, hogy érez egy kis értelmetlen vágyat visszafordulni. Nekünk pedig Adával, ámbár nagy gonddal bebugyolálgatott bennünket a csípős esti hideg ellen, minden porcikánk reszketett. Amikor kiértünk a városból, egy kanyarodóban a kocsis, aki már régóta együttérzett izgatott várakozásunkkal, hátrafordult, és intett Richardnak. Felálltunk a hintóban, s körüljártattuk tekintetünket a rónaságon és a csillagfényes éjszakában, keresve rendeltetésünk helyét. Velünk szemközt, egy domb tetején világosság hunyorgott; "Ott van Pusztaháza!" - kiáltott hátra a kocsis, ostornyelével odamutatva, aztán a lovak közé csapott, s vágtatni kezdett velünk, pedig dombnak mentünk, hogy a kerekek csak úgy hányták fejünk fölött az úti kőtörmeléket. Eltűnt előlünk a fény, aztán megint láttuk, aztán megint eltűnt, aztán megint láttuk, s befordultunk egy széles fasorba, és vágtattunk egyenesen szembe a sugárzó világossággal. A fény egy ház ablakából jött; a ház régimódinak látszott, a homlokzata fölött három csúcs emelkedett a tető fölé, és kör alakú kanyarodó vezetett az előcsarnok elé. Amint felhajtottunk, meghúztak egy csengőt, s míg mély hangja végigszállt az éjszakai csendben, távoli kutyaugatásoktól kísérve, s a nyitódó ajtóból kiözönlő világosság az áthevülten lihegő és gőzölgő lovakra esett, hangos szívdobogással és nem csekély zavarodottsággal kiszálltunk a kocsiból.

- Ada, szívecském, Eszter, drágám, Isten hozta magukat. Örülök, hogy itt vannak! Rick, ha lenne még egy kezem, neked nyújtanám!

A férfi, aki tiszta, csengő, barátságos hangon ezt elmondta, egyik kezével Ada derekát karolta át, másikkal az enyémet, megcsókolt mind a kettőnket atyafiságosan, és a hallon keresztül bevezetett bennünket egy kis piros szobába, mely szinte izzott a lobogó kandallótűzben. Odabent megint megcsókolt bennünket, aztán eleresztette a derekunkat, s leültetett egymás mellé egy pamlagra, amit már előre odahúztak a kandallóhoz.

- Nohát, Rick - mondta -, most szabad lett a jobb kezem. Egy őszinte szó felér egy hosszú szónoklattal. Szívemből örülök, hogy láthatlak benneteket. Itthon vagytok. Melegedjetek meg.

Richard két kézzel rázta meg a kezét, a tiszteletnek és a nyíltszívűségnek ösztönös mozdulatával, s csak annyit mondott:

- Ön végtelenül kedves, Sir. Nagyon hálásak vagyunk önnek - s azzal lerakta a kalapját és a kabátját, és odajött a tűzhöz.

- S milyen volt az utazás? És hogy tetszett Mrs. Jellyby, drágám? - fordult Mr. Jarndyce Adához.

Ada válaszolt neki, én pedig egy pillantást vetettem az arcára (nem is kell mondanom, hogy mekkora érdeklődéssel). Szép, élénk, kifejező arc volt, csupa mozgás és elevenség; acélszürke hajába ezüst szálak vegyültek. Úgy éreztem, hogy közelebb járhat már a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de egyenes tartású, vidám és erőteljes férfi volt. A hangja az első megszólalásától kezdve ismerősen csengett, felébresztett bennem valamilyen homályos emléket, csak nem tudtam, hová tegyem; de aztán hirtelen valami apróság a modorában és talán a kedves nézése egyszerre eszembe juttatta azt a sokkabátos úriembert, akivel együtt utaztam hat évvel ezelőtt a postakocsiban, Readingbe költözésem emlékezetes napján. Bizonyos voltam benne, hogy ő az. Soha életemben nem ijedtem meg úgy, mint amikor rájöttem erre a felfedezésre; ugyanis elfogta a pillantásomat, s mintha olvasni tudna a gondolataimban, az ajtó felé nézett, olyan tekintettel, hogy azt hittem, örökre otthagy bennünket.

De hála istennek mégsem ment el, hanem maradt, ahol volt, és azt kérdezte tőlem, mi a véleményem Mrs. Jellybyről.

- Nagyon sokat fáradozik Afrikáért, Sir - feleltem.

- Nemes önzetlenség! - mondta Mr. Jarndyce. - Hanem maga is azt válaszolta, amit Ada. - Nem figyeltem Ada feleletére. - Valami mást gondolnak magukban, már látom.

- Csak azt gondoljuk talán - mondtam, Richardra és Adára pillantva, akik a tekintetükkel kértek, hogy beszéljek én -, hogy talán nem törődik eleget a háztartásával.

- Leégtem! - kiáltotta Mr. Jarndyce.

Megint megrémültem kissé.

- Nahát, azt akarom tudni, hogy mit gondolnak igazán, drágám. Meglehet, hogy szántszándékkal küldtem oda magukat.

- Úgy gondoljuk, Sir - szóltam habozva -, hogy talán helyes lenne az otthoni kötelességekkel kezdeni a dolgot; és hogy talán, ameddig ezeket semmibe vesszük, addig nem foglalkozhatunk helyettük más feladatokkal.

- A Jellyby gyerekek - szólt Richard, segítségemre sietve - igazán... kénytelen vagyok ilyen erős kifejezést használni, Sir... pokoli állapotban vannak.

- Ő jót akar - mondta Mr. Jarndyce sietve. - Keleti szél fúj.

- Északról fújt, amikor jöttünk - jegyezte meg Richard.

- Kedves Rick - mondta Mr. Jarndyce, megpiszkálva a tüzet -, hajlandó vagyok megesküdni rá, hogy keleti, vagy keletre fordul. Mindig elfog egy kellemetlen rossz érzés, ha keleti szél fúj.

- A csúztól van, Sir? - kérdezte Richard.

- Alighanem, Rick. Azt hiszem, attól. Hát szóval a Jellyby gyere... magam is gyanítottam róluk... azt mondod, hogy... jaj, istenem, bizony, ez keleti! - mondta Mr. Jarndyce.

Határozatlanul lépegetve föl-alá, kétszer-háromszor megfordult közben, míg elmondta ezt a néhány félmondatot; egyik kezében a piszkavasat szorongatta, másikkal pedig a haját túrta, nagy kínban, szelíd bosszankodással, s olyan csodabogárnak látszott, és egyben olyan kedves volt, hogy valósággal el voltunk tőle ragadtatva, s ki sem tudtuk volna fejezni, mennyire tetszik nekünk. Egyik karját Adának nyújtotta, másikat nekem, Richardot megkérte, hogy fogjon meg egy gyertyát, és megindult velünk kifelé, aztán hirtelen megint visszafordult mindnyájunkkal.

- Azok a Jellyby gyerekek - mondta. - Nem gondolják... nem lehetséges... hogy ha talán cukrozott gyümölcsök vagy háromszögletű málnatorták vagy ilyesmi potyogott volna az égből!

- Ó, bácsi - vágott közbe Ada rögtön.

- Jól van, kis bogaram. Bácsi, ezt szeretem. Vagy John bácsi, ezt talán még jobban.

- Hát John bácsi - kezdte Ada megint nevetve.

- Nagyszerű! - mondta Mr. Jarndyce nagy tetszéssel. - Igazán egészen természetesen hangzik. Tessék, drágám?

- Hát ennél is jobban jártak. Eszter pottyant le nekik az égből.

- Hogyan? - szólt Mr. Jarndyce. - Mit csinált Eszter?

- Hát úgy, John bácsi - mondta Ada, karjára kulcsolva a két kezét s tagadóan rázva a fejét felém a háta mögött, mert intettem neki, hogy hallgasson -, Eszter mindjárt a legjobb barátjuk lett. Eszter ápolta, dajkálta, altatgatta őket, megmosdatta, felöltöztette őket, mesét mondott nekik, és szegény Caroline-t, a legnagyobbik lányt pedig egészen megszelídítette és megnyugtatta. Nem, nem, hiába tiltakozik, Eszter, drágám! Tudja jól, hogy így van, tudja jól.

A melegszívű angyal áthajolt John bátyján, és megcsókolt; aztán bátran a szemébe nézve így folytatta:

- Hát mindenesetre megköszönöm magának, John bácsi, a társamat, akit kaptam.

Azt hittem, megint elüldözi ezzel. De nem.

- Mit is mondtál, Rick - kérdezte Mr. Jarndyce -, honnan fúj a szél?

- Északról, Sir, amikor jöttünk.

- Igazad lesz. Mégsem keleti. Tévedtem. Gyerünk, lányok, nézzék meg az otthonukat.

A ház azok közül az elragadó szabálytalan épületek közül való volt, melyekben le-fel jár az ember lépcsőkön, egyik szobából ki, a másikba be, s mindig újabb szobákra bukkan, amikor már azt hiszi, hogy valamennyit látta, és tele van mindenféle kis átjárókkal, hallokkal, folyosókkal, s az ember váratlan helyeken egyre újabb öreg toronyszobákba és nyári vendégszobácskákba nyit be, melyeknek ablakrostélyán keresztülnyomakodnak a zöld kúszónövények indái. Az enyém is ilyen volt, ahová legelőször bementünk, többszörösen megtört, sokszögletű mennyezettel, hogy a sarkokat sosem tudtam megszámlálni később sem, a kandallója pedig (lobogtak benne a fahasábok) tiszta fehér csempékkel volt körben kirakva, melyek élénken tükrözték vissza kicsiben a tűz fényét. A szobámból két lépcsőfok vezetett lefelé egy bájos kis nappaliba, mely a lenti virágágyakra nézett, s mely ettől fogva közös szobánk lett Adával. Innét pedig három lépcsőn lehetett felmenni Ada hálószobájába, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt a szép, széles ablakból (most a csillagfénnyel átszőtt végtelen feketeséget láttuk), s az ablakfülke olyan öblös volt, hogy Ada, a drágám, háromszor is belefért volna. Ebből a szobából egy kis előcsarnokba jutott az ember, ahonnét a többi fogadószoba nyílt (csak kettő), aztán egy kis lépcsőházon keresztül (alacsony lépcsőfokokkal és a hosszához képest rengeteg sarokszigettel) le a haliba. De ha az ember ahelyett, hogy Ada szobáján keresztül kiment volna, visszajött az én szobámba, s azon az ajtón ment ki, ahol bejött, és felfelé indult azon a néhány kikoptatott lépcsőfokon, mely egészen váratlanul ágazott el a főlépcsőtől, folyosók útvesztőjébe tévedt, ahol mángorlók álltak, háromszögletű asztalok meg egy eredeti hindu szék, melyet egyszersmind pamlagnak, ládának és ágykeretnek is lehetett használni, minden alakjában úgy festett azonban, mint valami átmenet egy bambusz csontváz és egy nagy madárkalitka között, s egyszer Indiából hozták, de hogy kicsoda és mikor, azt senki sem tudta. Innét lehetett megközelíteni Richard szobáját; ez részben könyvtár, részben nappali, részben hálószoba volt, s csakugyan, többféle helyiség kellemes összetételének látszott. Innét viszont egy kis átjáró közbeiktatásával egyenesen eljutott az ember abba az egyszerű szobába, ahol Mr. Jarndyce aludt, télen-nyáron, mindig nyitott ablaknál; az ágya, hogy több levegője legyen, a szoba kellős közepén állt, a hideg fürdője pedig egy kis benyílószobában várt rá. Innét megint egy másik folyosóra lépett ki az ember; itt volt a hátsó lépcső, s ide felhallatszott, ha az istálló előtt csutakolták a lovakat, vagy ha "hó!"-val vagy "gyiá"-val biztatták őket, amint meg-megcsúsztak az egyenetlen köveken. Vagy pedig, ha az ember a másik ajtón hagyta el a szobát (mindegyik szobának legalább két ajtaja volt), néhány lépcsőn és egy alacsony bolthajtás alatt megint csak lejuthatott egyenesen a hallba, álmélkodva, hogy hogyan került ide vissza, vagy hogy miként tudott innét egyáltalán útnak indulni.

A berendezés, akárcsak a ház, inkább régimódi volt, mint öreg, s ugyanolyan kedvesen rendszertelen. Ada hálószobájában minden virágos volt: a bútorok chintz-huzatai, a tapéta, a bársonyok és a hímzések s a két peckes, előkelő szék brokátja, melyek a kandalló két oldalán álltak, lábuknál apródként egy-egy zsámollyal, a nagyobb méltóság kedvéért. Közös nappali szobánk zöld tapétás volt, s a falairól, bekeretezve és üvegezve, tömérdek meglepő és meglepődött madár bámult le a képekről egy kitömött pisztráng búrája felé, amely olyan barna volt, és úgy csillogott, mintha madeiramártásban szolgálták volna fel; meg Cook kapitány halála felé meg a kínai teakészítés teljes folyamata felé, amint azt a kínai művészek ábrázolták. Az én szobámban a hónapok képei voltak láthatók ovális metszeteken - szénagyűjtő hölgyek, rövid zekében s az álluk alatt megkötött széles karimájú kalapban jelképezték a júniust, egy táncos léptű gróf pedig, aki háromszögletű kalapban mutatott a falusi templomtornyok felé, az októbert. Arcképekkel, pasztell-mellképekkel teles-teli volt az egész ház. Egy nálam látható ifjú katonatiszt bátyját a porcelán evőkészlet kis fülkéjében találtam meg, a szép, fiatal, virágcsokrot a kebléhez szorító menyasszonyomat pedig a reggelizőszobában fedeztem fel tisztes aggkorában. Minden mozdítható tárgy is ugyanezt a különös változatosságot mutatta. Nem egyeztek meg semmiben, csak abban, hogy csinosak és tiszták voltak mind, s a fiókokban, kicsikben, nagyokban, ha akárhol kihúzott az ember egyet, tömérdek szárított rózsalevél és levendula közé voltak elrakva.

A ház, kivilágított ablakaival, melyekre itt-ott függönyök árnyéka esett, s melyeknek fénye kivetődött a csillagos éjszakába, a kivilágított, meleg, barátságos ház, a vacsora előkészületeinek felhallatszó vendégszerető csörgése, a nagylelkű házigazda mindenre derűt árasztó arca, a szél, ahogy halk kísérettel szolgált minden szavunkhoz - ezek voltak az első pusztaházai benyomásaink.

- Örülök, hogy tetszik maguknak - mondta Mr. Jarndyce, ahogy körbejárva visszaért velünk megint Ada nappali szobájába. - Igénytelen, de barátságos hely, remélem, s ezentúl még inkább az lesz. Már csak egy félóra van a vacsoráig. Nincs itt más, csak egy nagyszerű teremtés... egy gyermek.

- Megint gyerekek, Eszter! - mondta Ada.

- Nem szó szerint értem, hogy gyermek - folytatta Mr. Jarndyce -, éveinek száma szerint nem gyermek. Felnőtt, legalább olyan idős, mint én magam, de jámbor együgyűségében, lelkes jóhiszeműségében és gyámoltalanságában tökéletes gyermek.

Úgy találtuk, hogy nagyon érdekes ember lesz.

- Ismeri Mrs. Jellybyt is - mondta Mr. Jarndyce. - Zenebarát, műkedvelő, de akár hivatásos muzsikus is lehetne. Tehetséges ember, és megnyerő modora van. Nem volt szerencséje a pénzügyeiben, nem volt szerencséje a vállalkozásaiban, nem volt szerencséje a családi életében, de nem bánja... gyermek!

- És neki magának is vannak gyermekei talán? - kérdezte Richard.

- Vannak, Rick! Inkább egy egész tucat, mint egy fél, azt hiszem. De sohasem törődött velük. Hogy is tudta volna gondjukat viselni? Neki van szüksége rá, hogy valaki a gondját viselje. Gyermek, ha mondom! - ismételte Mr. Jarndyce.

- És a gyerekeknek maguknak kellett gondoskodniuk magukról? - kérdezte Richard.

- Hát ezt már el tudjuk képzelni - mondta Mr. Jarndyce, hirtelen elkedvetlenedve. - Jól mondják, hogy a szegény emberek gyerekei nem neveltetnek, hanem növekednek. Harold Skimpole gyerekei is felnőttek valahogyan. Már megint fordul a szél, attól félek. Érzem egy kicsit!

Richard megjegyezte, hogy a ház nagyon szabadon fekszik, és ki van téve az éjszakai szélnek.

- Ki van téve - mondta Mr. Jarndyce. - Úgy van, kétségtelenül ez az oka. Pusztaházának már a neve is úgy hangzik. Hanem mi együtt mehetünk. Gyere, Richard.

Poggyászunk közben megérkezett, s minthogy minden kéznél volt, pár perc alatt átöltöztem, és a holmimat kezdtem elrakni éppen, amikor bejött egy szobalány (nem az, aki Adát szolgálta ki, hanem egy másik, akit eddig még nem is láttam) egy kosár kulccsal, melyek két csomóba voltak kötve, és mindegyik kulcson cédula fityegett.

- A kisasszonynak hoztam - mondta -, tessék.

- Nekem? - kérdeztem.

- A háztartás kulcsai, kisasszony.

Nem titkoltam meglepetésemet; a szobalány ugyanis, némi kis csodálkozással a maga részéről is, hozzátette:

- Azt parancsolták, hogy hozzam fel, mihelyt egyedül lesz a kisasszony. Miss Summerson, ugyebár, nem tévedek?

- Igen - mondtam -, én vagyok.

- A nagyobbik csomón vannak a kamrakulcsok, a kisebbiken a pincekulcsok, kisasszony. Majd holnap reggel, amikor parancsolja, megmutatom a fehérneműs szekrényeket meg a hozzájuk tartozó holmikat.

Azt mondtam neki, hogy fél hétre kész leszek; aztán ahogy elment, csak néztem a kulcsos kosarat, egészen elkábulva, hogy milyen óriási hatáskört bíztak rám. Ada így talált, s amikor megmutattam neki a kulcsokat, és elmondtam a dolgot, úgy el volt ragadtatva, s olyan lelkesen bízott bennem, hogy butaság és hálátlanság lett volna, ha nem bátorodom fel tőle.

Amikor lementünk, házigazdánk bemutatott bennünket Mr. Skimpole-nak, aki a kandalló előtt álldogálva éppen azt mesélte Richardnak, mennyire szeretett iskolás gyerek korában futballozni. Élénk kis emberke volt, a feje elég nagy, az arca azonban finom, s a hangja lágy. Olyan közvetlen, olyan szívből jövő volt minden, amit mondott, s olyan megejtő vidámsággal mondta, hogy egyenesen lenyűgözte az embert a beszédével. Minthogy vékonyabb volt Mr. Jarndyce-nál, és az arca is pirosabb, elevenebb, s a haja is barnább, fiatalabbnak is nézett ki. Egyáltalán sokkal inkább nézte volna őt az ember egy kiélt fiatalembernek, mint egy elhasználatlan idősebb férfinak. Volt valami könnyed nemtörődömség a modorában, viselkedésében, sőt még az öltözködésében is; a haja hanyagul fésületlen és a nyakravalója laza és libegő volt, ahogyan festők önarcképén láttam sokszor.

A beszélgetésből kivettem, hogy Mr. Skimpole az orvosi pályára készült, s el is végezte tanulmányait, és egyszer egy német herceg házában élt, hivatásos orvosként. Azonban, ahogyan elmesélte nekünk, a mérésekkel meg a súlyarányokkal szemben mindvégig gyermek maradt, soha nem is értett semmit ezekhez a dolgokhoz, úgyhogy képtelen volt a megkívánt pontossággal előírni a recepteket. Egyébként, magyarázta, a részletek őt amúgy sem érdekelték soha. S kitűnő humorral mesélte el, hogy valahányszor eret kellett volna vágnia a hercegen, vagy gyógykezelnie valaki mást a környezetében, úgy találták őt hanyatt fekve az ágyában, amint újságot olvasott, vagy ceruzavázlatokat rajzolgatott, és nem tudott menni. A herceg végül kifogásolni kezdte ezt, "amiben - tette hozzá Mr. Skimpole őszinte nyíltszívűséggel - tökéletesen igaza volt", s a szerződést felbontották, s minthogy Mr. Skimpole-nak (amint elragadó vidámsággal mesélte) "nem volt miből megélnie, legfeljebb a szerelemből, szerelmes is lett, meg is házasodott, s egyre több rózsaszínű arcocska vette őt körül". Jarndyce barátja meg néhányan a többi jóbarátja közül kétszer-háromszor a segítségére siettek akkoriban, hogy nekikezdhessen valaminek az életben; de hiába - ugyanis meg kell vallania, hogy két nagy hibája van, a két legrégibb gyarlóság a világon: az egyik az, hogy nincs semmi érzéke az időhöz, a másik pedig az, hogy nincs semmi érzéke a pénzhez. Ezért nem tudott soha életében betartani egy megbeszélt találkozót, nem tudott elintézni egy üzletet, nem ismerte soha semminek az értékét. Nohát! És mégis megélt, és most itt van, ni! Nagyon szeretett újságot olvasni, nagyon szeretett ceruzarajzokat csinálni, nagyon szerette a természetet, nagyon szerette a művészetet. Nem kívánt mást a társadalomtól, csak annyit, hogy hagyják őt élni.

Mindezt és még sokkal többet is nemcsak a legtündöklőbb vidámsággal adta elő nekünk, hanem valami sajátos felvillanyozott őszinteséggel is - s úgy beszélt önmagáról, mintha egyáltalában nem is tartoznának rá a saját ügyei, mintha ez a Harold Skimpole egy harmadik személy lenne, akinek ő nagyon jól ismeri a különös sajátságait, noha azt is jól tudja, hogy megvannak azért a maga igényei, melyeket a társadalomnak tudomásul kell vennie, és nem szabad lefitymálnia. Egészen elbűvölte az embert.

Mr. Skimpole tudott zongorázni és gordonkázni; zenét is szerzett - egyszer megírt egy operát félig, de megunta és abbahagyta -, s a szerzeményeit ügyesen, ízléssel adta elő. A tea után egész kis hangversenyt rendeztek Adával. Egy kis idő múlva, amikor előbb Mr. Skimpole, aztán Richard tűnt el, s én éppen azon kezdtem törni a fejem, hol maradhat a fiú ilyen sokáig, a szobalány nézett be az ajtón, aki a kulcsokat hozta nekem, s hozzám lépett:

- Kisasszony, kérem, ráérne egy pillanatra?

Kimentem vele a hallba, s ahogy becsuktuk magunk mögött az ajtót, felemelte a két kezét.

- Jaj, kisasszony, kérem, Mr. Carstone azt üzeni, hogy tessék felmenni Mr. Skimpole szobájába. Nagy baj van vele, kérem!

- Nagy baj? - kérdeztem.

- Nagy baj. Hirtelen jött - mondta a lány.

Arra gondoltam, hogy talán még életveszélyes is a betegsége; de természetesen a szobalányt igyekeztem megnyugtatni, s arra kértem, hogy ne zavarjunk egyelőre senkit. Aztán összeszedtem magam, s mialatt sietve felmentünk az emeletre, gyorsan végiggondoltam, mik lennének a legjobb szerek, ha gyomorgörcsnek vagy szívrohamnak bizonyulna az eset. A szobalány kinyitotta előttem az ajtót, és beléptem a szobába, ahol Mr. Skimpole a legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy az ágyra fektetve, vagy a padlón elnyúlva találtam volna, a kandalló előtt álldogált, és vígan mosolygott Richard felé, Richard pedig kínos zavarral az arcán egy télikabátos emberre meredt, aki a pamlagon ült, és koponyájára simított gyér haját a zsebkendőjével még simábbra és még ritkábbra nyomogatta.

- Summerson kisasszony - fordult felém Richard gyorsan -, örülök, hogy feljött. Maga biztosan tud valami jó tanácsot adni nekünk. Barátunk, Mr. Skimpole... ne ijedjen meg!... Le van tartóztatva adósság miatt.

- Igen, kedves jó Summerson kisasszony - szólt, Mr. Skimpole is szokásos megnyerő őszinteségével -, csakugyan olyan helyzetbe kerültem, hogy sosem volt nagyobb szükségem a maga nagyszerű gyakorlati érzékére, okosságára, higgadt biztonságára, amit mindenkinek észre kell venni magában, aki olyan szerencsés, hogy egy negyedórát tölthet a társaságában, sosem volt még nagyobb szükségem rá, mint most.

Az idegen a pamlagon, aki úgy látszik, náthás volt, most egy olyan hangosat horkant, hogy egészen megijesztett.

- Nagy összeg miatt akarják letartóztatni, sir? - kérdeztem Mr. Skimpole-t.

- Édes jó Miss Summerson - mondta, kedvesen rázogatva a fejét -, fogalmam sincsen. Néhány font, egynéhány shilling és egy fél penny, azt hiszem, így mondták.

- Huszonnégy font tizenhat shilling meg hét és fél penny - jegyezte meg az idegen. - Ippen annyi.

- Mr. Skimpole - szólt Richard - nem szívesen fordulna a nagybátyámhoz, mivel éppen nemrégiben... azt hiszem, úgy értettem, hogy nemrégiben...

- Úgy van! - felelte Mr. Skimpole mosolyogva. - Bár nem tudom már, mennyi volt és mikor volt. Jarndyce készséggel kisegítene megint, de szívesebben venném - mondta, Richardra, aztán rám pillantva -, ha új termőtalajból kelthetném ki a nagylelkűség új virágait.

- Mitévők legyünk, Miss Summerson? - fordult hozzám Richard, halkan. - Mi lenne a legokosabb?

Mielőtt válaszoltam volna, megkérdeztem, hogy egyáltalán mi történnék, ha a pénzt nem teremtenénk elő.

- Börtön - mondta az idegen, közömbösen belerakva zsebkendőjét a padlón heverő kalapjába. - Börtön vagy Coavinses.

- Ha szabad kérdenem, uram, mi az a...

- Coavinses? - mondta az idegen. - Az egy ház.

Megint egymásra néztünk Richarddal. Furcsa volt, hogy a letartóztatás bennünket hozott zavarba és nem Mr. Skimpole-t. Nyájas érdeklődéssel figyelt bennünket; de ez az érdeklődés, ha szabad megkockáztatnom ilyen ellentmondást, teljesen önzetlennek látszott. Mosta a kezét, és lerázta magáról az egész kellemetlenséget; kizárólag a mi ügyünk lett a dolog.

- Arra gondoltam - vetette fel az ötletet, hogy jóindulatúan segítsen rajtunk -, miután egy nagy perük folyik a Kancellárián, tekintélyes örökségük körül (így beszélik), Mr. Richard vagy szépséges unokahúga vagy talán mind a ketten aláírhatnak valamit, vagy kötelezettséget vállalhatnának, vagy valami zálogot vagy kötelezvényt adhatnának. Nem tudom, hogy hivatalosan hogy hívják ezt, de gondolom, hatalmukban áll valamilyen módon elintézni ezt a dolgot.

- Egy fenét - mondta az idegen.

- Nem? - kérdezte Mr. Skimpole. - Ezt furcsának találom. Nagyon furcsa egy olyan embernek, aki nem ért ezekhez a dolgokhoz!

- Furcsa vagy még furcsább - szólt az idegen nyersen -, annyit mondhatok, hogy egy fenét!

- Ne heveskedjen, barátom, ne heveskedjen! - oktatta őt szelíden Mr. Skimpole, mialatt rajzolni kezdte a fejét egy könyv előzéklapjára. - Ne jöjjön ki a sodrából. Mi el tudjuk választani magát a mesterségétől. Mi meg tudjuk különböztetni az ember személyét a foglalkozásától. Nincsenek olyan előítéleteink, hogy azt képzeljük, maga nem lehetne a magánéletében a legtiszteletreméltóbb férfiú, nagy adag költészettel a lelkében, amiről talán nem is tud.

Az idegen mindössze egy újabb dörgedelmes szipákolással válaszolt, de hogy ez a lelkében lappangó költészet elismerését jelentette-e vagy a megvető elutasítását ennek a hízelgő feltevésnek, azt nem árulta el.

- Nohát, kedves jó Miss Summerson és kedves jó Richard - szólt Mr. Skimpole vidáman, jámborul és bizalmasan, miközben a rajzát nézegette félrebillentett fejjel -, amint látják, tökéletesen képtelen vagyok segíteni magamon, és teljesen a kezükben vagyok! Csak annyit kérek, hogy szabad lehessek. A pillangó is szabad. Az emberi társadalom nyilván nem fogja megtagadni Harold Skimpole-tól azt, amit megad a pillangóknak is!

- Summerson kisasszony - szólt hozzám Richard suttogva -, van tíz fontom, amit Mr. Kenge-től kaptam. Meg kell próbálnom, mit tudok elérni vele.

Nekem tizenöt fontom volt, meg néhány shillingem, amit a negyedévi zsebpénzeimből takarítottam meg az elmúlt esztendők alatt. Mindig előttem lebegett az a gondolat, hogy történhet egyszer valami, s aztán hirtelen ott állok a világban minden nélkül, hiszen se rokonom, se vagyonom nincsen; arra gyűjtögettem ezt a kis pénzt, hogy ne legyek sohasem egy fillér nélkül. Megmondtam Richardnak, hogy van ez a kis tartalékom, s pillanatnyilag nincs rá szükségem, s arra kértem, tudassa Mr. Skimpole-lal tapintatosan, amíg átmegyek a szobámba a pénzért, hogy nagyon örülnénk, ha kifizethetnénk az adósságát.

Amikor visszaérkeztem, Mr. Skimpole kezet csókolt nekem, és nagyon meghatottnak látszott. Richard megkért, minthogy állítása szerint én szebben tudom csinálni, hogy intézzem el az ügyet Coavinsesszel (ahogy Mr. Skimpole most már tréfásan nevezte), s én kiszámoltam neki a pénzt, és megkaptam a megfelelő elismervényt. Mr. Skimpole ettől is nagyon el volt ragadtatva.

Bókjait olyan tapintatos formákba burkolta, hogy el sem kellett pirulnom, és sikerült hiba nélkül elszámolnom a fehér télikabátos emberrel. Az idegen zsebre vágta a pénzt, és kurtán elbúcsúzott:

- Hát akkor jó éccakát kívánok, kisasszony.

- Kedves barátom - szólt Mr. Skimpole a kandalló elé állva, miután abbahagyta a félig elkészült rajzát -, szeretnék kérdezni magától valamit, sértő szándék nélkül.

Azt hiszem, az ember így felelt:

- Csak ki vele!

- Tudta-e ma reggel, hogy ezt a megbízást kell majd elvégeznie? - kérdezte Mr. Skimpole.

- Tudtam én már tegnap délután, uzsonnakor - mondta Coavinses.

- És nem vette el az étvágyát? Egy csöppet sem érezte magát rosszul miatta?

- Egy szikrát sem - mondta Coavinses. - Tudtam, hogy ha ma elszalasztjuk magát, majd elcsípjük holnap. Egy nap nem a világ.

- De hát - folytatta Mr. Skimpole - olyan szép nap volt ez a mai, amikor maga kijött ide. Sütött a nap, fújt a szél, fény és árnyékok kergetődztek a mezőkön, énekeltek a madarak.

- Ezt senki sem tagadta, tudtommal - felelte Coavinses.

- Nem - szögezte le Mr. Skimpole. - De azt mondja meg: mire gondolt útközben?

- Hogy érti ezt? - morogta Coavinses haragosan, láthatólag nagyon megsértődve. - Mire gondoltam! Éppen elég munkám van, és elég rosszul fizetnek meg érte, gondolkozás nélkül is. Mire gondoltam! - mondta mélységes megvetéssel.

- Szóval semmi esetre sem gondolta meg - fűzte tovább Mr. Skimpole - ezeket a tényeket: "Harold Skimpole szereti a napfényt, szereti a szélfúvást, szereti a mezők árnyékait, szereti a madarak énekét, szereti hallgatni a Természet nagy székesegyházának ezeket a kis kardalosait. S úgy látszik, én most éppen azon vagyok, hogy megfosszam őt, Harold Skimpole-t ezektől a jogos tulajdonaitól, egyetlen örökségétől!" Ezekre a szempontokra egyáltalán nem gondolt?

- Egyáltalán... nem... gondoltam! - felelte Coavinses, aki olyan megátalkodott makacssággal utasította el magától az egész eszmét, hogy hajthatatlanságát nem bírta másképpen kifejezni, mint a szavak lassú szótagolásával, szüneteket tartva közben, s a végén úgy megrázta a fejét, hogy majdnem leszakadt a nyakáról.

- Nagyon különös, igazán roppant furcsa észjárásuk van maguknak, ügyködő embereknek! - mondta Mr. Skimpole elgondolkozva. - Köszönöm, barátom. Jó éjszakát.

Távollétünk úgy elhúzódott, hogy talán már fel is tűnt odalent, ezért hát én nyomban lesiettem. Csakhamar megjelent Mr. Skimpole is, Richard pedig nem sokkal utána. Az est hátralevő ideje alatt meglehetősen lekötött a Mr. Jarndyce-tól kapott első backgammon-leckém, aki nagyon szerette ezt a társasjátékot. De közben néha-néha, amikor Mr. Skimpole eljátszott néhány töredéket saját szerzeményeiből, vagy amikor láttam, hogy akár a zongoránál vagy a csellójánál ül, akár a mi asztalunknál, milyen jól, milyen erőfeszítés nélkül meg tudja őrizni remek hangulatát és társalgásának könnyed lendületét, arra gondoltam, hogy úgy látszik, csak Richardot és engem, csak bennünket nyomaszt vacsora óta még mindig a ránk ruházott letartóztatás bélyege, és hogy az egész dolog mindenestül rendkívül érdekes.

Késő lett, mire aludni tértünk. Éjfél is elmúlt, amikor Mr. Skimpole kivonult a szobából gyertyájával és ragyogó ábrázatával; s azt hiszem, ott tudott volna tartani bennünket, ha jónak látja, virradatig is. Ada és Richard még néhány percig maradtak, s a tűz előtt álldogálva találgatták, vajon Mrs. Jellyby befejezte-e már a mai tollbamondását, amikor Mr. Jarndyce, aki közben szintén kiment a szobából, hirtelen visszatért.

- Jaj, istenem, mit hallok, mit hallok! - szólt, vakargatva a fejét és fel-alá járkálva, szelíd bosszúságában. - Mit mondanak itt nekem! Rick, fiacskám, Eszter, szívecském, mit csináltak maguk? Miért tették ezt? Hogy tehették ezt? Mennyi volt összesen?... A szél már megint fordul. Érzem minden tagomban!

Egyikünk sem tudott mit válaszolni.

- Gyere csak, Rick, gyere csak! El kell ezt intéznem, mielőtt lefekszem. Mennyi pénzetek hiányzik? Ti ketten adtátok össze, ne is tagadd! Miért csináltátok ezt? Hogy tehettétek ezt?

- De hát igazán, Sir - mondta Richard -, nem lenne tőlem tisztességes dolog, ha elmondanám. Mr. Skimpole bizalommal fordult hozzánk...

- Az isten áldjon meg, édes fiam! Bizalommal fordul ő mindenkihez! - vágott közbe Mr. Jarndyce, nagyot vakarva a fején és hirtelen megállva.

- Mindenkihez, Sir?

- Minden ember fiához! És egy hét múlva megint ugyanúgy benne lesz a pácban, mint most! - szólt Mr. Jarndyce, megint fel-alá járva nagy léptekkel, egy kialudt gyertyával a kezében. Mindig ugyanabban a pácban van. Már ebben a pácban született. Igazán azt kell hinnem, hogy az újságokban így adtak hírt róla, mikor az anyja a világra hozta: "Az elmúlt kedden Mrs. Skimpole otthonában, a Háborgat-lakban egy szorult anyagi helyzetben levő fiúgyermeknek adott életet."

Richard jóízűen nevetett, de azért hozzátette:

- Mégis, Sir, nem akarok visszaélni Mr. Skimpole bizalmával vagy megsérteni az érzékenységét; persze önre bízom, aki jobban tudja, mint én, hogy eláruljam-e a titkát vagy sem, de szeretném, ha gondolkozna rajta.

- Jól van! - kiáltotta Mr. Jarndyce megint megállva, és néhány szórakozott kísérletet tett rá, hogy belegyömöszölje a zsebébe a gyertyáját tartóstul. - Én... izé... itt van ni! Tegye le valahová, drágám. Nem is tudom, mi van velem; a szél teszi... mindig így hat rám. Nem akarlak kényszeríteni, Rick, lehet, hogy igazad van. Hanem ez igazán... hogy így megfogjon titeket, téged meg Esztert, és így kipréseljen, akárcsak egy pár finom gyenge Szent Mihály narancsot!

Felváltva hol zsebre dugta a kezét, mintha ott akarná tartani huzamosabban, hol megint csak kirántotta, és összevissza borzolta vele a haját heves mozdulatokkal.

Felhasználtam a kis szünetet, hogy megkockáztassak egy célzást Mr. Skimpole-ra, aki az ilyen ügyekben valóságos gyermek...

- Hogy mondja, drágám? - szólt Mr. Jarndyce, felfigyelve a szóra.

- Valóságos gyermek, Sir - folytattam -, és annyira más, mint a többi ember...

- Ez az, igaza van! - mondta Mr. Jarndyce felderülve. - A női ösztönükkel maguk mindig fején találják a szeget. Gyermek... valóságos gyermek. Mondtam ugye, hogy gyermek, emlékezhetnek rá, már amikor először beszéltem róla.

- Hogyne, hogyne! - bólogattunk.

- Igazán az, gyermek. Hát nem? - kérdezte Mr. Jarndyce, egyre jobban felélénkülve.

- Igazán az - mondtuk mi is.

- Ha az ember gondolja, egészen gyerekes dolog lenne maguktól... már úgy értem, tőlem - mondta Mr. Jarndyce -, ha felnőtt férfinak venném őt, csak egy percre is. Nem lehet tőle felelősséget várni. Csak elképzelni is Harold Skimpole-t, amint határozott tervei és céljai vannak, és tisztában van a dolgok következményeivel! Hahaha!

Öröm volt látni, miként oszlanak el homlokáról a felhők, élvezet volt nézni szívből jövő jókedvét és tudni, mert nem lehetett nem tudni, hogy felszabadult öröme jólelkűségéből fakad, amelyet az a gondolat gyötört, hogy el kell ítélnie valakit, vagy meg kell gyanúsítania akárkit.

- Ej, micsoda fatuskó vagyok - mondta Mr. Jarndyce. - Csak egy gyermektől telik ki az a gondolat, hogy magukat kettejüket szemelje ki céljaira! Csak egy gyermek gondolhatott arra, hogy maguknak van pénzük! Ha ezer fontról lett volna szó, akkor is ugyanezt csinálta volna! - mondta Mr. Jarndyce sugárzó arccal.

Mindnyájan megerősítettük szavait az esti tapasztalataink alapján.

- Biztos, biztos - mondta Mr. Jarndyce. - Mindamellett Rick, Eszter s maga is, Ada, mert nem tudom, hogy a maga kis erszényét is nem fenyegeti-e az ő tapasztalatlansága, mindnyájuknak meg kell ígérniük, hogy ilyesmi többé soha elő nem fordul. Semmi kölcsönzések! Még hat pennyt se!

Mind a hárman becsülettel megígértük; Richard egy jókedvű pillantást vetett felém, megérintve a zsebét, hogy jelezze nekem, milyen kevés veszély fenyegeti részünkről ennek az ígéretnek a megszegését.

Míg Eszter alszik, míg Eszter ébred, odalent Lincolnshire-ben csak zuhog az eső rendületlenül. Kopognak az esőcseppek éjjel-nappal a széles, kikövezett teraszon, a Kísértet útján. Olyan csúf az idő odalent Lincolnshire-ben, hogy a legélénkebb képzelet is alig tudja elképzelni, hogy ki fog derülni újra. Nem mintha olyan nagyon túltengene errefelé az élénk képzelet, ugyanis sir Leicester távol van (ámbár, az igazsághoz híven, az se sokat lendítene a helyzeten e tekintetben, ha itt lenne), de hát Párizsban van őladységével együtt, s Chesney Wold fölött komor szárnyakkal gubbaszt a magány.

Olyan szaporán és olyan régóta esik, hogy Mrs. Rouncewell, Chesney Wold öreg gazdasszonya többször is levette orráról a pápaszemét, és megtörülgette, hogy lássa, nem az üvegje homályos-e. Mrs. Rouncewell hallás útján is megbizonyosodhatott volna arról, hogy még csakugyan mindig esik, azonban süket egy kissé, ámbár ezt senkinek sem lenne hajlandó elhinni. Mrs. Rouncewell finom öreg hölgy, délceg, bámulatosan tiszta és rendes, s az időjárás nemigen hozza ki a sodrából. Ül a szobájában (a földszinti folyosó egyik mellékszárnyán, boltíves ablakából kilátni egy sima négyszögre, ahol sima kerek fák állnak szabályos távolságban egymástól, s ugyanígy sima kerek kőtömbök, mintha a fák tekézni készülnének a kövekkel), s az egész ház gondja az ő vállán nyugszik. Néha-néha a kezébe veszi, és sürög-forog serényen; most azonban pihennek a gondok, méltóságteljes álomba merülve Mrs. Rouncewell széles vállain.

A lehetetlenséggel határos Chesney Woldot elképzelni Mrs. Rouncewell nélkül, ámbár csak ötven esztendeje, hogy itt van. Ha megkérdezik őt ezen az esős napon, hogy mióta, azt fogja válaszolni:

- Ötven esztendeje, három hónapja és két hete lesz, Isten segítségével, ha megérem a keddet.

Mr. Rouncewell nem sokkal a copfos paróka szép divatjának megszűnése előtt halt meg, s a magáét szerényen (ha ugyan magával vitte) elrejtette a park temetőjének egyik szögletében, az omladozó kaputornác közelében. Itt született a mezővárosban, ugyanúgy, mint fiatal özvegye. Az asszony családi pályafutása még az előző Sir Leicester idejében kezdődött, s a befőtteskamrából indult el.

A Dedlockok címének jelenlegi viselője nagyszerű gazda. Felteszi minden alárendeltjéről, hogy tökéletesen meg vannak fosztva minden egyéniségtől, minden egyéni jellemvonástól, szándékoktól és magánvéleményektől, és meg van róla győződve, hogy ő ezeknek a hiányoknak a pótlására született. Ha egyszer rájönne ennek az ellenkezőjére, úgy megdöbbenne, hogy valószínűleg soha többé össze nem szedné magát, legfeljebb annyi időre, hogy kilehelje a lelkét. Mindamellett mégis nagyszerű gazda, rangjának is tartozik azzal, úgy tartja, hogy az legyen. Mrs. Rouncewellt különösképpen kedveli. Nagyon tisztességes és bizalomra érdemes asszony, azt mondja. Mindig kezet fog vele, valahányszor megjön Chesney Woldba, vagy elmegy Chesney Woldból; s ha súlyosan megbetegednék, vagy valami baleset érné, vagy elgázolnák vagy akármilyen más, a Dedlockok számára előnytelen helyzetbe kerülne, azt mondaná, ha beszélni azért tudna: "Hagyjanak magamra, és küldjék ide Mrs. Rouncewellt!", úgy érezvén, hogy a méltóságát ilyen helyzetekben Mrs. Rouncewell mellett jobban meg tudja őrizni, mint bárki más mellett.

Mrs. Rouncewellt érték már bajok életében. Két fia volt, s a fiatalabbik megszökött, beállt katonának, és soha többé nem tért vissza. Még manapság is remegni kezd Mrs. Rouncewell nyugodt keze, ha róla beszél, s szétkulcsolja, és hadonászni kezd vele, izgatott mozdulatokkal magyarázva, milyen nagyszerű gyerek volt, milyen jókedvű, vidám, jóindulatú, talpraesett fiú volt! A nagyobbik fia Chesney Woldban kapott volna helyet, intéző lehetett volna belőle, mire felcseperedik; de már iskolás gyermek korában gőzgépeket kezdett szerkeszteni levesesfazekakból, és olyan vízszivattyúkat rendezett be a madaraknak a hidraulikus nyomás alapján, hogy a legnagyobb munkamegtakarítással maguk hajthatták fel maguknak az ivóvizet, s a szomjas kanárinak a szó szoros értelmében nem kellett mást csinálnia, mint nekifeszíteni a vállát egy lendítőkeréknek, és a dolog el volt intézve. Ez a hajlam nagy nyugtalanságot okozott Mrs. Rouncewellnek. Aggódó anyai szíve úgy érezte, hogy a fia Wat Tyler-féle forradalmi irány felé halad, jól tudva, hogy Sir Leicester általában ide soroz minden olyan mesterség iránti hajlamot, melynek nélkülözhetetlen alkatrésze a gőz és a hosszú kémények. Az elkárhozott ifjú lázadó azonban (egyébként egy rendkívül szelíd és állhatatos fiatalember) semmi jelét nem mutatta a megtérésnek, ahogy növekedett, sőt ellenkezőleg, egy szövőgépet tervezett, s még a modelljét is megcsinálta, úgyhogy anyja kénytelen volt könnyes szemmel beszámolni a báró úr előtt fia visszalépéséről.

- Mrs. Rouncewell - mondta Sir Leicester -, én nem szoktam vitatkozni soha senkivel, mint tudja, semmiről. Legokosabb, ha hagyja a fiát a maga feje után menni, legokosabb, ha bejuttatja valamilyen üzembe. A vasipar vidéke, fent északon, gondolom az lenne a legmegfelelőbb a fiúnak, ha ilyen hajlamai vannak.

A fiú elment északra, és ott nőtt fel, fent északon. Letelepedett, megházasodott, és egy fiúunokával ajándékozta meg Mrs. Rouncewellt; az unoka, miután elvégezte inaséveit, és hazatért a távoli országokból, ahová azért küldték, hogy gyarapítsa ismereteit, s hogy befejezze a pályájához való előkészületeit, most ott áll ezen a szent napon a kandallónak támaszkodva, Mrs. Rouncewell szobájában, Chesney Woldban.

- Isten hozott, Watt, nem győzöm ismételgetni, mennyire örülök neked! Isten hozott, Watt, még egyszer! - szólt Mrs. Rouncewell. - Derék gyerek vagy. Hasonlítasz szegény György bátyádhoz. Ó! - Mrs. Rouncewell keze nyugtalanul kezd járni, mint ennél az emléknél mindig.

- Azt mondják, az apámhoz hasonlítok, nagymama.

- Hozzá is, lelkem, hozzá is, de még jobban hasonlítasz szegény nagybátyádhoz! És a jó apádhoz. - Mrs. Rouncewell ismét összekulcsolja a kezét. - Hogy van édesapád?

- Jól van, nagymama, minden tekintetben nagyon jól van.

- Hála istennek! - Mrs. Rouncewell nagyon szereti a fiát, csak szemrehányást érez iránta; több szemrehányást, mint ha becsületes katona létére átállt volna az ellenséghez.

- Nincs semmi baja? - kérdi.

- Semmi.

- Hála istennek! Szóval téged is arra nevelt, hogy a nyomdokába lépjél, és külföldre küldött meg ilyesmi? Hát, ő tudja jobban. Úgy látszik, van egy olyan világ Chesney Woldon túl, amit én nem ismerek. Ámbár én sem vagyok már mai csibe. Sok jó társasággal is összejöttem már életemben!

- Nagymama - a fiatalember másról kezd beszélni -, ki volt az a helyes lány, aki itt volt magánál az előbb? Rosa-nak szólította.

- Rosa-nak, fiam. Egy falubeli özvegyasszony lánya. Manapság olyan nehéz a szobalányokat betanítani, hogy már fiatalon magam mellé kell vennem őket. Tanulékony, jól halad, és jól meg fog felelni. Máris ügyesen meg tudja mutatni a házat az idegeneknek. Itt szokott enni, velem.

- Remélem, nem én kergettem el?

- Azt gondolja, hogy családi dolgokról akarunk beszélni, biztosan. Nagyon illedelmes, szerény lány. Szép vonás egy fiatal nőnél. És egyre ritkább lesz! - teszi hozzá Mrs. Rouncewell, pruszlikját a végső fokig kifeszítve.

A fiatalember lehajtja a fejét, elismerve az élettapasztalat bölcsességét. Mrs. Rouncewell fülelni kezd.

- Kocsi! - mondja. Unokájának fiatalabb fülei már régen hallják a kerékzörgést. - Miféle kocsi jöhet ilyen időben, mint ez a mai, az isten szerelmére?

Rövid várakozás után kopogtatnak az ajtón.

- Tessék!

Egy fekete szemű, fekete hajú falusi szépség nyit be - viruló, telt és mégis finom ifjúságában olyan üde, hogy a hajára hullott esőcseppek harmatnak látszanak, mint a frissen szedett virágokon.

- Kik jöttek, Rosa? - kérdi Mrs. Rouncewell.

- Két fiatalember, asszonyom, egy kétkerekű kocsin, meg szeretnék nézni a házat... igen, és azt mondtam neki, ha meg tetszik engedni! - folytatja gyorsan, a gazdasszony elégedetlen mozdulatát látva. - Kimentem az előcsarnok ajtajába, és azt mondtam nekik, hogy rossz napot és rossz órát választottak; de a fiatalember, amelyik hajtott, levette a kalapját az esőben, és arra kért, hogy hozzam fel a névjegyét.

- Olvasd el, Watt, fiacskám - szól a gazdasszony.

Rosa olyan bátortalanul nyújtja feléje a névjegyet, hogy leejtik, s majdnem összeütik a homlokukat, amint egyszerre hajolnak le érte. Rosa még jobban elbátortalanodik.

- Mr. Guppy - a kártyán nem áll egyéb felvilágosítás.

- Guppy! - ismétli Mrs. Rouncewell. - Mr. Guppy! Csacsiság, hírét sem hallottam soha!

- Kérem szépen, ezt ő mondta is nekem! - szólal meg Rosa. - Azt mondja azonban, hogy a másik fiatalúrral együtt Londonból jönnek, s csak tegnap este érkeztek a postakocsin, és ma délelőtt a tanácsházán volt dolguk egy ülésen, tízmérföldnyire innét; s mivel ott hamar végeztek, s mivel annyit hallottak beszélni Chesney Woldról, és úgysem volt mit csinálniuk, hát átjöttek megnézni az esőben is. Jogászemberek. Azt mondja, hogy nincs ugyan Mr. Tulkinghorn irodájában, de bizonyos benne, hogy hivatkozhat Mr. Tulkinghornra, ha szükséges.

Most, hogy abbahagyja, Rosa ráeszmél, milyen hosszú szónoklatot tartott, s ettől még ijedtebb lesz, mint eddig.

Nohát, Mr. Tulkinghorn bizonyos tekintetben a házhoz tartozik amellett azt tartják, hogy ő csinálta meg Mrs. Rouncewell végrendeletét. Az öreg hölgy megenyhül, kegyesen beleegyezik a látogatók fogadásába, s elbocsátja Rosa-t. Az unoka azonban, akiben hirtelen kíváncsiság támad a ház iránt, felveti a gondolatot, hogy csatlakozik ő is a társasághoz. A nagymama örül a fiú érdeklődésének, és elkíséri - ámbár unokája, hogy igazságot szolgáltassunk neki, semmi áron nem akarja megzavarni a nyugalmát.

- Rendkívül le vagyunk kötelezve, asszonyom - mondja Mr. Guppy, levetve elázott viharkabátját az előcsarnokban. - Mi, londoni jogászok ritkán jutunk egy kiránduláshoz; s ha hozzájutunk, alaposan ki akarjuk használni, tetszik tudni.

Az öreg házvezetőnő kegyes szigorúsággal a főlépcsőház felé int a kezével. Mr. Guppy és a barátja megindul Rosa után, nyomukban Mrs. Rouncewell meg az unokája, egy kertészlegény pedig legelöl megy, hogy kinyitogassa a zsalukat.

Ahogy rendszerint történni szokott a látnivalókat nézegető emberekkel, Mr. Guppy és a barátja már halálra unja magát, még mielőtt jóformán nekifogtak volna. Rossz felé tévednek, rossz dolgokat néznek meg, nem törődnek az igazi néznivalókkal, ásítanak, amikor újabb termeket nyitnak ki előttük, mély kedvetlenséget tükröznek, és szemlátomást le vannak törve. Ahogy egymás után végigjárják a szobákat, Mrs. Rouncewell, aki olyan szilárd, mint maga a ház, mindig félrehúzódik egy ablakmélyedésbe, s onnét figyeli ünnepélyes helyesléssel Rosa magyarázatait. Unokája is olyan odaadóan hallgatja Rosa-t, hogy a lány az eddiginél is félénkebbé - és helyesebbé válik. Így vonulnak szobáról szobára, teremről teremre, s a kertészfiú közben rá-rábocsátja a szürke napvilágot a festett Dedlock-ősökre néhány röpke percre, aztán visszaengedi őket a kriptájukba, becsukván újra az ablaktáblákat.

Még Chesney Wold hosszú szalonja sem képes felrázni Mr. Guppyt. A kandalló fölött függő arckép azonban, melyet a kor divatos festője készített, varázsszerként hat rá. Egy pillanat alatt magához tér. Nem mindennapi kíváncsisággal mered rá a képre; mintha gyökeret vert volna a lába, mintha egészen lenyűgözte volna a festmény.

- Atyaisten! - szól Mr. Guppy. - Ez kicsoda?

- A kandalló fölötti festmény - mondja Rosa - a jelenlegi Lady Dedlock képmása. A művész legkiválóbb munkájának tartják, és tökéletesen élethűnek.

- Fenébe - mondja Mr. Guppy, szinte aggodalmas pillantást vetve barátjára -, ha valaha is találkoztam vele! És mégis ismerem. Megjelent valahol nyomtatásban a kép, kisasszony?

- A festményről sohasem készült metszet. Sir Leicester mindig megtagadta az engedélyt.

- Hát - szól Mr. Guppy csendesen - akasszanak fel, ha ez nem furcsa dolog, hogy én milyen jól ismerem ezt az arcképet! Szóval Lady Dedlockot ábrázolja, ugye?

- A jobb oldali kép a jelenlegi Sir Leicester Dedlockot ábrázolja. A bal oldali kép pedig édesatyját, néhai Sir Leicestert.

Mr. Guppy tekintetét egyik főúr arcképe sem vonzza.

- Megfoghatatlan előttem - mondja, egyre csak az előbbi képre meredve -, hogy honnét ismerem én ilyen jól ezt az arcképet! Biz' istók - teszi hozzá Mr. Guppy körülnézve - kezdem azt hinni, kérem, hogy álmomban láttam valamikor!

Minthogy a jelenlevők közül senkit sem érdekelnek különösebben Mr. Guppy álmai, ezt a lehetőséget nem firtatják tovább. Ő azonban úgy elmerül továbbra is a festménybe, hogy mozdulatlanul állva marad előtte, míg csak be nem csukja a kertészlegény az ablaktáblákat; aztán egészen elkábulva hagyja el a termet, s a következő szobákban is olyan zavarodottan meresztgeti a szemét, mintha mindenütt Lady Dedlockot keresné megint.

Többet azonban nem láthat belőle. Láthatja a lakosztályát, melyet utoljára mutatnak meg, látja, hogy milyen előkelő, kinéz az ablakokon, ahonnét nem sokkal ezelőtt Lady Dedlock nézte a csúnya időt, amely halálra untatta őt. De egyszer minden véget ér - még a paloták is, melyeket fáradságot nem kímélve felkeresnek az emberek, hogy megtekintsék, s aztán elunják, még mielőtt elkezdték volna a nézelődést. Véget ért a látnivaló, a harmatos falusi szépség pedig végére ért magyarázó szövegének, mely mindig így fejeződik be:

- Meg szokták csodálni a teraszt odalent, melyet egy régi családi legenda alapján a Kísértetek útjának neveznek.

- Csak nem? - szól Mr. Guppy kíváncsian. - És hogy szól a történet, kisasszony? Van benne szó festményről?

- Mesélje el nekünk a történetet - kérleli Watt is, félig suttogva.

- Nem tudom, uram - Rosa szégyenlősebbnek látszik minden eddiginél.

- Nem tartozik a látogatókra; nagyjából már feledésbe is merült - szól a házvezetőnő előrelépve. - Csak egy családi mese az egész.

- Bocsásson meg, asszonyom, hogy újra megkérdem, van-e valami köze a történetnek egy festményhez - jegyzi meg Mr. Guppy -, ugyanis minél többet gondolok arra a képre, annál biztosabb vagyok benne, hogy ismerem valahonnét, csak azt nem tudom, honnét!

A legendának semmi köze sincs a képhez - efelől biztosíthatja őt a házvezetőnő. Mr. Guppy hálásan köszöni a felvilágosítást, s egyáltalán, rendkívül le van kötelezve. Barátjával együtt elvonulnak, a kertészlegény kíséri le őket egy másik lépcsőn, aztán hallatszik, ahogy elhajtanak. Bealkonyodott. Mrs. Rouncewell megbízik fiatal hallgatóinak titoktartásában, s kettejüknek elmeséli, honnét kapta a terasz a kísérteties nevét. Leül egy karosszékbe a gyorsan sötétedő ablakban, és mesélni kezd:

- Első Károly királyunk idejében, kedveseim, abban a gonosz időben, úgy értem természetesen, hogy a lázadók gonosz idejében, akik összeesküdtek a nagyszerű király ellen... Sir Morbury Dedlock volt Chesney Wold ura, s nem is kell mondanom, hogy a király oldalán állt. Úgy tartják azonban, hogy a felesége, akinek ereiben nem folyt Dedlock-vér, a rossz ügyet pártolta. Úgy tartják, hogy rokonai voltak Károly király ellenségei között, s hogy összeköttetésben volt velük, értesüléseket szerzett számukra. Ha a vidéki urak, őfelsége párthívei összejöttek itt, úgy beszélik, milady rendszerint közelebb volt a tanácskozóterem ajtajához, mint gondolták. Hallod azt a zajt, mintha lépések kopognának végig a teraszon, Watt?

Rosa közelebb húzódott a gazdasszonyhoz.

- Az esőcsöppeket hallom kopogni a köveken - feleli a fiatalember -, és valami furcsa visszhangot is hallok... azt hiszem, visszhang... olyan, mint a botorkáló lépések.

A gazdasszony komolyan rábólint és folytatja:

- Sir Morbury, részint a köztük támadt meghasonlás, részint egyéb okok miatt, nagyon rosszul élt a feleségével. Milady nagyon dölyfös asszony volt. Nem nagyon illettek össze, sem életkorban, sem jellemileg, s nem volt gyermekük sem, hogy mérsékelte volna köztük az ellentéteket. Az asszony legkedvesebb bátyja fiatalon elesett a polgárháborúban (Sir Morbury közeli rokonának kezétől), s ettől fogva úgy elhatalmasodott benne az indulat, hogy az ura családjának még a fajtáját is meggyűlölte. Amikor a Dedlockok kilovagolni készültek Chesney Woldból a király zászlaja alatt, azt beszélik, milady lelopódzott az éjszaka sötétjében az istállókba, és lesántította a lovaikat; a legenda pedig úgy szól, hogy egy ilyen alkalommal egyszer észrevette őt az ura, amint a lépcsőn osont lefelé, utána ment az istállóba, éppen kedvenc lovának az istállójába, és megragadta a csuklójánál fogva. Az asszony dulakodás közben vagy talán a megijesztett ló rúgásától megsérült, megbénult a csípője, s attól a naptól fogva sorvadni, emésztődni kezdett.

A házvezetőnő úgy lehalkította a hangját, hogy már alig volt több a suttogásnál.

- Szép, sudár asszony volt, nemes testtartással. Sohasem panaszkodott a sorsa fordulásán; soha nem beszélt senkinek arról, hogy nyomorék lett vagy arról, hogy fájdalmai vannak; de nap mint nap ott sétálgatott, próbálgatott járni a teraszon, a botjára támaszkodva és a kőkorlátban megkapaszkodva ott bicegett fel-alá, fel-alá, fel-alá, ha fújt a szél, ha sütött a nap, egyre nehezebben, egyre nagyobb kínlódás árán. Egy délután aztán végül meglátta őt a férje (akihez az emlékezetes este óta egy árva szót sem szólt többé), délre néző nagy ablakából meglátta őt, amint végigzuhant a terasz kövezetén. Lesietett, hogy segítsen neki felkelni; az asszony azonban visszataszította, ahogy föléje hajolt. Hidegen végigmérte a férfit, és így szólt: "Itt akarok meghalni, ahol annyit sétáltam. És itt fogok sétálni még akkor is, ha már a sírban leszek. Addig fogok ide visszajárni, amíg meg nem alázzák ennek a háznak a büszkeségét. És ha szerencsétlenség vagy gyalázat közeledik feléjük, figyeljenek a Dedlockok a lépteimre!"

Watt egy pillantást vetett Rosa-ra. A lány lesüti a szemét a növekvő homályban, félig ijedten, félig pironkodva.

- Meg is halt ott, azon a helyen. S attól a naptól fogva - mondja Mrs. Rouncewell - úgy hívják, hogy a Kísértet útja. S ha a lépések zaja csak visszhang, hát mindenesetre olyan visszhang, amit csak a sötétedés után lehet hallani, s gyakran előfordul, hogy hosszú ideig nem is lehet hallani. De vissza-visszatér mindig; s ha betegség vagy halál fenyegeti a családot, akkor biztos, hogy megint lehet hallani.

- És ha valami szégyen, nagymama... - szól közbe Watt.

- Szégyen sohasem érheti Chesney Woldot - válaszolja a gazdasszony.

- Persze, persze - mentegetődzik a fiú.

- Így szól a történet. Akármiféle hang is legyen, nyugtalanító hang - mondja Mrs. Rouncewell, felemelkedve a székéből -, és az az érdekes benne, hogy kénytelen meghallani az ember. Az én úrnőm, aki nem fél semmitől sem, elismeri, hogy hallani kell, ha rákezdi. Nem lehet kizárni a házból. Watt, ott áll mögötted az a nagy francia óra (ezért tették ide), nagyon hangosan üt, ha megindul, és muzsikál is. Értesz az ilyen szerkezetekhez?

- Eléggé, nagymama, úgy hiszem.

- Indítsd meg.

Watt megindítja - muzsika meg a többi.

- No, most gyere ide - mondja a gazdasszony. - Ide, ide, fiam, egészen milady vánkosáig. Nem tudom, elég sötét van-e már, de figyelj azért! Hallod a lépéseket, a muzsikán, óraütésen, mindenen keresztül is?

- Persze hogy hallom!

- Milady is ezt mondja.

Érdekes volt kinézni az ablakon, amikor virradat előtt felöltöztem, s a fekete ablaküvegen túl, melyben jelzőtűzként csillogott a két gyertyám tükörképe, figyelni a kivehetetlen sötétségbe burkolt éjszakát, ahogy lassan a tegnapé lett, s ahogy lassan kibontakozott belőle minden az érkező reggeli pirkadatban. A kilátás fokozatosan nyílt meg, s kitárult előttem a táj, ahol az éjszakai sötétségben úgy kóborolt a szél, mint gondolataim az emlékeim között, s mulatságos volt felfedezni egyenként az ismeretlen tárgyakat, melyek álmomban körülvettek. Eleinte alig lehetett megkülönböztetni őket a ködben, s még hunyorogtak fölöttük a kései csillagok. De ahogy eltelt ez a sápadt átmeneti idő, a kép olyan sietősen kezdett szélesedni és telni, hogy minden pillantásommal egyórai új néznivalót fedezhettem fel. Észrevétlenül egyszerre csak a gyertyáim lettek az egyedüli kirívó részletei a reggelnek, a szobám homályos sarkai mind beleolvadtak, s felragyogott a nap a derűs tájkép fölött, közepén az apátság öreg templomával, melynek vastag tornya olyan szelíd árnyékbarázdát fektetett végig a vidéken, hogy szinte ellentmondott vele megtépázott külsejének.

Olyan rend volt a ház legkisebb zugában is, és olyan figyelmes volt hozzám mindenki, hogy nem sok gondom akadt a két kulcscsomómmal; de hát meg akartam jegyezni minden szekrény, fehérneműsfiók, pohárszék tartalmát, s felírtam egy palatáblára, hogy hány üveg lekvár, befőtt, eltett zöldség, savanyúság áll a kamrában, hogy mennyi pohár, palack, teáscsésze meg minden egyéb van a háznál. Ezzel a módszeres, vénkisasszonyos aprólékoskodással úgy eltelt az idő, hogy alig akartam hinni a reggelit jelző harangszónak. Rohantam mégis, megcsinálni a teát, miután hivatalom szerint már én voltam felelős a teáskannáért; aztán, mivel senki sem jött még le a reggelihez, gondoltam, kinézek a kertbe egy kicsit, hadd ismerkedjem meg azzal is. Gyönyörű helynek találtam: elöl a szép fasor és a kocsifelhajtó, amerre érkeztünk, a ház mögött pedig a virágágyak és a veteményeskert, egy kifutó térség, aztán egy barátságos kis szérűskert, aztán pedig egy édes kis tanyaudvar. Maga a ház, három tornyával a tető fölött, más-más formájú ablakaival, déli homlokzatára szögelt léceivel a falirózsák meg a felfutó lonc számára s barátságos, kényelmes, vendégszerető külsejével méltó volt, ahogyan Ada mondta, amikor kijöttek elém karonfogva a házigazdánkkal, méltó volt az ő John bácsijához - ehhez a megjegyzéshez bátorság kellett, ámbár ő csak a lány arcocskáját csípte meg érte.

Mr. Skimpole ugyanolyan szeretetreméltó volt a reggelinél, mint a múlt éjszaka. Méz is volt az asztalon, ami egy méhekről szóló előadásra késztette. Semmi kifogása a méz ellen, mondta (el kellett hinnem neki, mert láthatóan szerette a mézet), de tiltakozik a méhek túlzott megdicsőülése ellen. Nem látja be, miért kell a szorgalmas méheket példaképül állítani. A méhek szerinte nyilván szeretnek mézet gyűjteni, másképp nem csinálnák - hiszen senki sem kérte fel őket erre. Egészen fölösleges, hogy ekkora érdemet kovácsoljanak maguknak ebből a kedvtelésükből. Ha a világ valamennyi cukrásza zümmögve rohangászna összevissza, fellökve mindenkit, aki az utcán útjába kerül s öntelten figyelmeztetve a járókelőket, hogy ügyeljenek, mert ő a munkáját végzi, s nem szabad őt zavarni ebben, a világ igazán elviselhetetlen hely lenne. Aztán meg különben is, nevetséges az olyan, akit nyomban kifüstölnek a vagyonából kénkővel, alighogy összegyűjtötte. Mit tartanánk egy olyan manchesteri iparosról, akinek csak ennyi célja lenne a gyapjúszövéssel?

Tovább színezte játékos előadását, különböző tárgyakra tért át, s mindnyájunkat felvidított; jóllehet megint úgy látszott, hogy komolyan érti, amit mond, már amennyire komolyan tudott venni bármit is. Még valamennyien őt hallgatták, amikor visszavonultam, hogy ellássam új feladataimat. Amikor visszafelé mentem a folyosón, karomon a kulcsoskosarammal, Mr. Jarndyce kiszólt, és behívott egy kis szobába, mely szomszédos volt a hálófülkéjével.

- Üljön le, drágám - mondta Mr. Jarndyce. - Ez itt a dörmögőszoba, tudja meg. Ha rosszkedvű vagyok, idejövök dörmögni mérgemben.

- Akkor nagyon ritkán lehet itt, Sir - mondtam.

- Ó, maga nem ismer még engem! - felelte. - Ha csalódtam vagy becsapódtam a... széllel, és keletire fordul, mindig idemenekülök. A dörmögő a legtöbbet használt szoba az egész házban. Maga még félig sem ismeri az én hangulataimat. Lelkem, ne remegjen!

Nem tehettem róla. Mindent megpróbáltam; de hogy kettesben maradtam evvel a jóakaratú emberrel, s láttam a kedves tekintetét, s hogy olyan boldog voltam itt, s úgy megbecsültek, s a szívem úgy megtelt...

Megcsókoltam a kezét. Nem tudom, mit mondhattam, még azt sem, megszólaltam-e egyáltalán. Zavarba jött, és az ablakhoz lépett - szinte azt hittem, ki akar ugrani rajta, míg meg nem fordult, s meg nem láttam szemében a megnyugtató kifejezést, melyet el akart rejteni előlem. Szelíden megveregette az arcomat, aztán leültem.

- No! No! - mondta. - Hát túlestünk rajta. Pfü! Ne bolondozzon.

- Nem fog többet előfordulni, Sir - feleltem -, de eleinte nagyon nehéz...

- Csacsiság! - mondta. - Nagyon könnyű. Mi van ebben? Hírét hallom egy jó kis árva lánynak, akinek senkije sincs, és a fejembe veszem, hogy majd én leszek a pártfogója. Felnő, jó véleményemet többszörösen igazolja, és én a gyámja és a jóbarátja maradok. Hát mi van ebben? Nohát, nohát! Most hát tisztáztuk ezt a régi számadást, s megint a kedves, hűséges, megbízható arcocskát láthatom.

Végre lecsillapodtam. Mr. Jarndyce arca elárulta helyeslését, s belefogott bizalmas mondandójába, mintha ki tudja, mióta lenne már az a szokásunk, hogy reggelente összeülünk ilyen meghitt beszélgetésre.

- Maga persze - mondta - nem sokat ért ezekhez a Kancellária-beli ügyekhez, Eszter?

Megráztam a fejemet, persze hogy nem sokat.

- Nem tudom, ki ért hozzájuk - felelte. - A jogászok olyan ördöngösen összegabalyították, hogy a per eredeti értelme már régen nyomtalanul eltűnt a föld színéről. Egy végrendelet és egy örökség körül forog, vagy forgott valaha. Ma már csak a perköltségek körül forog. Élt egy Jarndyce, aki egy szerencsétlen órában nagy vagyont szerzett, és csinált egy végrendeletet. Amíg azt a kérdést tárgyalták, hogy miként kezeljék a letétbe helyezett hagyatékot, a végrendeleti örökség semmivé vált. Az örökösöket nyomorúságos helyzetbe hozták. És nem hagynak bennünket kimenekülni a perből, mert ügyfelek lettünk, és ügyfeleknek kell maradnunk benne, akár tetszik, akár nem. De hát hiába is gondolkozik ezen az ember. Amikor dédnagybátyám, szegény Tom Jarndyce elkezdett gondolkozni rajta, az már a végét jelentette!

- Ő volt az a Mr. Jarndyce, Sir, akinek a történetéről hallottam?

Szomorúan bólintott.

- Én vagyok az örököse, Eszter, és ez volt az ő háza. Amikor beköltöztem, igazán puszta volt itt minden. Magán viselte Tom Jarndyce nyomorúságának emlékét.

- Hogy megváltozott itt azóta! - mondtam.

- No, hát igen - mondta, sokkal jobb kedvűen -, és nagy bölcsesség magától, hogy mindig a kép derűs oldalát fordítja felém. Ezekről a dolgokról soha nem beszélek, még csak nem is gondolok rájuk, kivéve itt, a dörmögőszobámban. Ha jónak látja, hát mondja el mindezt Ricknek és Adának - nézett rám komolyan. - A belátására bízom, Eszter.

- Remélem, Sir... - szóltam.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha gyámapjának szólít, drágám.

Éreztem, hogy megint torkomon akad a szó. De elég volt rázni egyet a kulcsoskosaramon, hogy észre térítsen, aztán nyugodtan a szemébe néztem.

- Remélem, kedves gyámapám - mondtam -, hogy nem fog túl sokat rám bízni, a belátásomra. Remélem, hogy nem fog félreismerni. Nem szeretném, ha aztán csalódna bennem, amikor majd kiderül, hogy nem vagyok elég okos.

Azt felelte, széles mosollyal az arcán, hogy éppen eléggé ismer már, és hogy éppen elég okos vagyok neki.

- Remélem, nem lesz velem semmi baj - mondtam -, de azért nagyon félek tőle, gyámapám.

- Elég okos ahhoz, drágám, hogy a mi jó kis gazdasszonyunk legyen itt - felelte tréfálódzva -, a gyerekversikék jó kis anyókája:

- A mi egünkről - folytatta - olyan tisztára le fogja maga söpörni, Eszter, amíg gondját viseli ennek a háznak, hogy nemsokára hátat fordítunk a dörmögőszobának, és beszögezhetjük az ajtaját.

Ettől fogva kezdtek engem Öreganyónak, Anyókának, Hubbard mamának nevezni, meg Durden néninek meg annyi mindenfélének, hogy a tulajdon nevem egészen feledésbe ment közöttük.

- No de hát - szólt Mr. Jarndyce -, hogy visszatérjünk a pletykálódásunkhoz: itt van ez a Rick, ez a sokat ígérő, nagyszerű fiú. Mi legyen vele? Kell neki valamilyen foglalkozás, magának kell kiválasztania, hogy milyen hivatáshoz van kedve. Képzelem, mennyi újabb parókázás lesz emiatt, de meg kell lennie.

- Újabb micsoda, gyámapám? - kérdeztem.

- Újabb parókázás - mondta. - Nem tudom másként nevezni. Rick a Kancellária gyámgyermeke, drágám. Kenge és Carboy is hozzá fog szólni a dologhoz; doktor Nemtudomki... valami lehetetlen sírásó, aki az ügy értelmét temeti a föld alá valahol a Kancellária árvaszéki osztályának egyik hátsó szobájában... szintén hozzá akar majd szólni a dologhoz; az ügyésznek is lesz valami megjegyeznivalója; a Kancellár is kifejti majd a véleményét, a csatlósai is hozzászólnak; ezek mind-mind felteszik a parókájukat, és szépecskén meg akarják majd keresni a maguk hasznát a dologból; az egész ügy roppant ünnepélyesen, bőbeszédűen, roppant költségesen fog lezajlani, s ezt nevezem én parókázásnak. Hogy ki átkozta meg az emberiséget a parókázással, és hogy kinek a bűne miatt szállt ez a csapás ezeknek a fiataloknak a fejére, azt nem tudom, de így van.

Megint dörgölni kezdte a fejét, és célozgatni kezdett a szélre.

- Legokosabb lenne talán először is megkérdezni Mr. Richardot - mondtam -, mihez van kedve neki magának.

- Úgy van, ez az - felelte. - Erre gondolok éppen! Kezdjenek róla beszélgetni, tudja, beszélje meg vele és Adával, aztán majd meglátja, mit sütnek ki hárman.

Korántsem így értettem a dolgot; úgy értettem, hogy ő beszéljen Richarddal. De nem feleseltem vele, csak annyit mondtam, hogy megteszem, ami tőlem telik, attól félek azonban (úgy éreztem, nem győzöm ezt elégszer ismételni), hogy sokkal bölcsebbnek tart engem, mint amilyen vagyok. Gyámapám erre csak nevetett, olyan kedvesen, amilyen kedves nevetést még életemben sem hallottam.

- Gyerünk! - szólt felállva és hátratolva a székét. - Azt hiszem, mára végeztünk a dörmögővel.

Karjára fűzte a karomat, és kimentünk, hogy megkeressük Adát. Ettől az órától fogva a legkisebb zavar, a legkisebb tartózkodás nélkül, tökéletesen boldognak éreztem magam a társaságában.

Eleinte elég mozgalmas, elfoglalt életet éltünk Pusztaházán; mert meg kellett ismerkednünk Mr. Jarndyce környékbeli, közelebb-távolabb lakó ismerőseivel. Úgy láttuk Adával, hogy mindenki ismeri őt, akinek bármiféle tervei is voltak a más pénzével. Egészen elképedtünk, amikor egy reggel rendezni kezdtük a leveleit a dörmögőszobában, hogy válaszoljunk néhányra a nevében, s rá kellett jönnünk, hogy majdnem mindegyik levélíró abban látja élete nagy célját, hogy pénzbeszedő és pénzkihelyező bizottságokat alakítson. A hölgyek éppen olyan elszántak voltak, mint az urak; sőt azt hiszem, talán még elszántabbak is. Egyikük-másikuk, azt kellett hinnünk, minden idejét avval tölti, hogy gyűjtőíveket küldözget szét. Mindenfélét kéregettek. Minden kellett nekik. Ruhanemű, rongyos fehérnemű, pénz, szén, leves, protekció, autogram, flanell, amije csak volt Mr. Jarndyce-nak - s amije nem volt, az is.

Ezek között a hölgyek között, akik legjobban kitűntek vérszomjas jótékonyságukkal (ha szabad ezt a kifejezést használnom), volt egy Mrs. Pardiggle nevű, aki, úgy látszik, mint a Mr. Jarndyce-hoz írott leveleinek számából következtettem, csaknem olyan tekintélyes levelező volt, mint maga Mrs. Jellyby. Ennélfogva kíváncsiak voltunk Mrs. Pardiggle-re, s amikor egy szép nap beállított hozzánk öt kisfiával, megörültünk.

Ijesztő szabású hölgy volt, szemüveggel, hatalmas orral és nagy hanggal, s azt a látszatot keltette, hogy rengeteg helyre van szüksége. S volt is csakugyan, mert a szoknyájával felborítgatott néhány jó messze álló kis széket is.

- Ez itt az én öt fiam, kisasszonyok - mondta Mrs. Pardiggle pergő nyelvvel, ahogy túlestünk az üdvözléseken. - Olvashatták a neveiket a nyomtatott gyűjtőíveken. Mindenhová elkísérnek, s ezáltal alkalmuk nyílik megismerni a szegényeket, és megtanulhatják az egész jótékonyság tudományát. Az én gyerekeim nem léhák: zsebpénzük teljes összegét jótékony adományokra fordítják, az én irányításom mellett; s kevés felnőtt emberre esik annyi nyilvános gyűlés, amennyin már ők részt vettek, annyi előadás, szónoklat, vita, amennyit már ők meghallgattak. Kimondom őszintén, én egy dolgozó nő vagyok. Szeretem a nehéz munkát, élvezem a nehéz munkát. Jót tesz nekem az izgalom. Úgy hozzászoktam már és hozzáedződtem már a kemény munkához, hogy azt sem tudom, mi az a fáradtság!

Motyogtunk valamit, hogy ez milyen bámulatos és milyen szép dolog.

- Nem tudom, mi az: fáradtnak lenni, engem nem lehet kifárasztani, megpróbálhatják! - mondta Mrs. Pardiggle. - Néha magam is csodálkozom azon a rengeteg megerőltető munkán (ami nem megerőltetés számomra), azon a tömérdek sokféle elfoglaltságon (semmi nekem az egész), amit végigcsinálok. Ha olyan emberre akadok, aki vonakodik meghallgatni a mondandómat, egyenesen megmondom neki: "Én nem ismerem a fáradtságot, barátom, én soha ki nem merülök, és abba nem hagyom mindaddig, amíg célt nem érek." Csodálatos hatása van ennek! Summerson kisasszony, remélem, eljön velem most rögtön a látogató körutamra, s remélem, Clare kisasszony is minél előbb?

Először megpróbáltam avval az általános kifogással mentegetődzni, hogy most éppen el vagyok foglalva, nem hagyhatom itt a munkámat. De miután ennek nem volt semmi hatása, kifejtettem részletesebben, hogy nem érzem magam alkalmasnak ilyesmire, hogy nincs meg az a finom emberismeretem, ami nélkülözhetetlen az ilyen munkánál, s mindezt megfontolva a leghelyesebbnek tartom, ha ott teszem magam hasznossá, ahol tudom, ha a közvetlen környezetemnek vagyok szolgálatára, amennyire tőlem telik.

- Téved, Summerson kisasszony - mondta Mrs. Pardiggle -, de lehet, hogy nem bírja a nehéz munkát vagy az evvel járó erőfeszítést és izgalmat, és ez nagy különbség. Ha kíváncsi rá, csak mint néző, hogy hogyan végzem én a munkámat, hát éppen most készülünk kis családommal együtt meglátogatni egy vályogvetőt a környéken (egy nagyon gyenge jellemű embert), s örülünk, ha velünk tart. Clare kisasszonyt szintén szívesen látjuk, ha kegyeskedik elkísérni bennünket.

Összenéztünk Adával, aztán, minthogy amúgy is elmentünk volna sétálni, elfogadtuk a meghívást. Felszaladtunk, és bekötöttük a fejünket, s amikor sietve visszaértünk, a kis családot a sarokba húzódva találtuk, bágyatagon. Mrs. Pardiggle Adát ragadta magához, én pedig a kis családdal mentem a nyomukba.

Megérkeztünk a téglavető házához, ami csak egy düledező viskó volt a vályogföld kunyhói között, disznóólakkal a törött ablakok alatt és szánalmas kertecskékkel az ajtók előtt, melyekben nem termett egyéb, mint poshadozó kis pocsolyák. Az ablakokban, ajtókban nők, férfiak álldogáltak, vagy járkáltak ide-oda, s ügyet sem vetettek ránk.

Mrs. Pardiggle nagy erkölcsi határozottságot mutatva vezetett bennünket, és szapora szóval magyarázta, hogy milyen piszkos természetűek ezek az emberek (én ugyan gyanakodtam, hogy ezen a helyen a legtisztább természetű ember se igen tudna tiszta maradni), míg a telep túlsó szélén álló házhoz nem értünk. Bementünk, és tele lett velünk a földszintes szoba. A nyirkos, egészségtelen helyiségben rajtunk kívül volt egy karikás szemű asszony, aki egy levegő után kapkodó szerencsétlen kis csecsemőt dajkált a tűz mellett, egy korhely kinézésű, agyaggal és sárral összevissza mocskolt férfi, aki teljes hosszában végignyúlt a földön, pipával a szájában, egy jól megtermett fiatalember, aki egy kutya nyakörvét igazgatta és egy hetyke lány, aki mosni látszott valamit a rendkívül piszkos mosóvízben. Mindnyájan felnéztek, amint beléptünk, az asszony pedig nyomban elfordította a fejét, hogy ne lássuk a zúzódásos, véraláfutásos szemét; egyikük se köszönt.

- Hát kedves barátaim - szólt Mrs. Pardiggle, de úgy éreztem, a hangja nem cseng nagyon barátságosan, inkább hivatalos gépiességgel. - Hogy vannak, hogy vannak? Eljöttem megint. Mondtam ugye, hogy én nem unom meg, nem fáradok bele. Szeretem a kemény munkát, és állom a szavamat.

- Nincsenek többen? - morogta a földön heverő férfi, öklére támasztott állát meg se mozdítva, ahogy felénk sandított. - Már mindnyájan bejöttek?

- Be, barátom - felelte Mrs. Pardiggle, miközben leült egy székre, és feldöntött egy másikat. - Már mindnyájan itt vagyunk.

- Csak azért, mert gondoltam, hogy tán még kevesen vannak - mondta a férfi, ahogy végignézett rajtunk pipával a szájában.

A fiatalember meg a lány elnevették magukat. A legény két barátja, akiket odacsalt a megjelenésünk, s akik zsebre vágott kézzel ácsorogtak az ajtóban, zajosan visszhangozták a nevetést.

- Engem nem tudnak kifárasztani, jóemberek - fordult Mrs. Pardiggle a két utóbbihoz. - Öröm nekem a nehéz munka, s minél jobban megnehezítik nekem, annál nagyobb kedvvel csinálom.

- Hát akkor könnyítsük meg neki! - dörmögte a férfi a földről. - Szeretném, ha már egyszer véget érne ez. Elég volt már ebből, hogy ilyesmit engedjenek meg maguknak a házamban. Elegem volt már belőle, hogy nyaggassanak, mint valami gonosztevőt. Nohát, megint ki akar kutatni, ki akar kérdezgetni mindent, szokás szerint... Jól van! Hát nem lesz rá alkalma. Megkímélem ettől a fáradságtól. A lányom mos, ugye? Igen, mos! Nézzék meg a mosóvizét. Szagolják meg! Ez a mi italunk. Maguknak hogy teszik, és mi a véleményük a pálinkáról helyette? Piszkos-e a szobám? Igen, piszkos, természetesen piszkos, és természetesen egészségtelen; és öt piszkos és egészségtelen gyerekünk született, s mind meg is halt mindjárt, ami jobb volt rájuk nézve is, ránk nézve is. Elolvastam-e a könyvecskét, amit itthagyott nekem? Nem, nem olvastam el a könyvecskét, amit itthagyott nekem. Itt nincs senki, aki olvasni tudna; és ha lenne, a könyv akkor se lenne nekem való. Gyereknek való könyv az, én pedig nem vagyok gyerek. Ha egy bábut hagyott volna itt nekem, azt se dajkálgattam volna. Mit csináltam azóta, hogy viseltem magam? Hát részeg voltam három nap egyfolytában, s ittam volna négy napig is, ha lett volna rá pénzem. Az soha nem jut az eszembe, hogy elmenjek a templomba? Nem, az soha nem jut eszembe, hogy elmenjek a templomba. És mitől olyan dagadt a feleségem szeme? Hát éntőlem kapta, s ha ő tagadja, akkor hazug a neve!

Mialatt beszélt, kivette a pipát a szájából, s most, hogy befejezte, átfordult a másik oldalára, és újra pöfékelni kezdett. Mrs. Pardiggle magára erőltetett nyugalommal nézte őt a szemüvegén keresztül, mintha szántszándékkal akarná fokozni a dacosságát, kénytelen voltam ezt képzelni; s ahogy a férfi befejezte, előhúzott valami nemes könyvet, és mint valami rendőrbottal, őrizetbe vette vele az egész családot. Úgy értem persze, hogy védőrizetbe, vallásos védőrizetbe; de csakugyan úgy tett, mintha valami könyörtelen erkölcsi rendőrőrmester lenne, s valamennyiüket be akarná kísérni az őrszobára.

Ada is meg én is nagyon rosszul éreztük magunkat. Úgy éreztük, hogy tolakodók vagyunk, és semmi keresnivalónk nincs itt. A gyerekek durcásan bámészkodtak, a család mindamellett nem sok ügyet vetett ránk, kivéve amikor a fiatalember ugattatni kezdte a kutyát, amit rendszerint megtett, ha Mrs. Pardiggle nagyon belejött a szónoklatba. Fájdalmasan éreztük mind a ketten, hogy nehéz vaskorlát emelkedik köztünk és ezek között az emberek közt, új ismerősünk nem tudja ezt ledönteni. Hogy kicsoda tudná ledönteni és miképpen, azt nem tudtuk volna megmondani, de Mrs. Pardiggle semmi esetre sem, ebben biztosak voltunk. Sőt amit felolvasott és amit beszélt, érzésünk szerint azt is nagyon rosszul választotta meg hallgatósága számára, még ha a legnagyobb szerénységgel és tapintattal adta volna elő, akkor is.

Nagyot lélegzettünk hát, ilyen körülmények között, amikor Mrs. Pardiggle végre abbahagyta. A földön fekvő férfi megint felénk fordult, és mogorván megkérdezte:

- Jól van! Befejezte?

- Mára be, barátom. De nem fáradok bele soha. Megint eljövök majd, ha sor kerül rá - mondta Mrs. Pardiggle tüntető nyájassággal.

- Csak menjenek innét - mondta a férfi, összekulcsolva a karját s lenyelve egy káromkodást -, aztán csinálhatnak amit akarnak!

Mrs. Pardiggle fel is állt, s a szűk kis szobában olyan forgószelet támasztott, hogy a pipa is csak éppen hogy megmenekült. Kézen fogta egy-egy gyerekét, kifejezte a reményét, hogy a vályogvető egész háza népével együtt megjavul, mire legközelebb meglátogatja őket, aztán elindult egy újabb kunyhó felé.

Azt hitte, hogy vele megyünk; mi azonban ott maradtunk Adával, s ahogy eltakarodtak, odaléptünk a tűzhelynél ülő asszonyhoz, hogy megkérdezzük, beteg-e a kisbabája.

Az asszony szó nélkül lenézett az ölében fekvő csecsemőre. Már előbb megfigyeltük, hogy amikor a gyerekére nézett, mindig eltakarta a kék-zöld zúzódásos szemét, mintha szegény kicsikéjétől távol szeretne tartani mindent, ami csak összefüggésben is van hangos erőszakkal, durva bánásmóddal.

Ada, akinek jó szívét meghatotta a gyerek külseje, lehajolt hozzá, hogy megsimogassa az arcocskáját. Ahogy lehajolt, észrevettem, mi történt, s gyorsan visszahúztam őt. A gyerek meghalt.

- Ó, Eszter! - kiáltott fel Ada, térdre esve mellette. - A pici kis jószág! A csendes, kedves kis jószág! Úgy sajnálom! Úgy sajnálom az anyját. Ó szegény kisbaba, szegény kisbaba!

Nincs olyan anyai szív a világon, amelyiket meg ne lágyított volna Ada, ahogy sírva hajolt föléjük, s megfogta az asszony kezét. Az asszony először meglepetten nézett fel rá, aztán ő is sírva fakadt.

Felvettem az öléből a könnyű kis terhet, megigazgattam amennyire tudtam a kisbaba tetemét, hogy rendesebb, békésebb legyen, aztán lefektettem egy lócára, és betakartam a saját zsebkendőmmel. Mikor újra megfordultam, láttam, hogy a fiatalember kivitte a kutyát a szobából, s nyugodtan áll az ajtóban, és néz bennünket száraz szemmel. A lány is nyugodtan ült a sarokban, maga elé nézve a földre. A férfi felállt. Még mindig pipázott, dacos képpel, de csöndben maradt.

Ahogy néztem őket, egyszerre berobogott egy szegényesen öltözött, csúnya asszony, s egyenesen az anya felé sietett.

- Jenny! Jenny! - kiáltotta. Az anya erre a szóra felemelkedett, aztán nyakába borult az asszonynak.

Ennek is látszottak az arcán meg a karján az ütésnyomok. Nem volt benne semmi báj, szépség, csak az együttérzés szépsége; de nem is volt szüksége szépségre ahhoz, hogy részvétét fejezze ki potyogó könnyekkel a gyerek anyjának. Azt mondom: részvétét fejezte ki, azonban egyebet nem mondott, mint azt, hogy "Jenny! Jenny!"

Nagyon meghatott ennek a két rongyos, megvert nőnek az összeölelkezése; látnom kellett, hogy mit jelentenek egymásnak, látnom kellett, hogy mit éreznek egymás iránt, hogyan gyülemlett fel szívükben a gyengédség egymás iránt az életük keserves megpróbáltatásai során. Azt hiszem, ezeknek az embereknek sohasem láthatunk bele a szívükbe. Hogy mit jelent szegény a szegénynek, azt nemigen tudja más, csak ők maguk meg az Úristen.

Jobbnak láttuk, ha visszavonulunk, és zavartalanul magukra hagyjuk őket. Csendesen kiosontunk, s a távozásunkat nem is vette észre senki, csak a férfi. Ott állt az ajtóban, a falnak támaszkodva; s mivel látta, hogy alig férnénk ki mellette, kiment előttünk. Nem akarta mutatni, úgy látszik, hogy a kedvünkért csinálta ezt; mi azonban észrevettük, és megköszöntük neki. Nem felelt semmit.

Ada olyan bánatos volt egész úton hazafelé, és Richard, akit otthon találtunk, úgy elkeseredett Ada könnyeit látva (ámbár mondta nekem, amikor a lány nem volt bent, hogy milyen gyönyörű még így is!), hogy elhatároztuk, még aznap este meglátogatjuk újra a vályogvetőket, s viszünk nekik valami kis vigasztaló apróságokat. Mr. Jarndyce-nak a lehető legkevesebbet beszéltünk az egészről, a széljárás azonban mégis nyomban megváltozott.

Richard elkísért bennünket a délelőtti kirándulásunk színhelyére. Útközben el kellett haladnunk egy zajos csapszék előtt, melynek ajtaja körül egy csomó ember nyüzsgött. Közöttük volt a kisgyerek apja is, méghozzá a leghangosabb civakodók közt. Nem messze tőlük, hasonló társaságban, találkoztunk a fiatalemberrel meg a kutyájával. A húga a házsor végén ácsorgott, s nevetgélve fecsegett néhány fiatal nővel; úgy látszik azonban, hogy elszégyellte magát, mert elfordult, amikor elébük értünk.

Richardot, kísérőnket otthagytuk látótávolságnyira a vályogos kunyhójától, és kettesben mentünk tovább. Az ajtóhoz érve ott találtuk az asszonyt, aki úgy meg tudta vigasztalni a gyerek anyját; az ajtóban állt, és aggódva nézegetett kifelé.

- Maguk azok, kisasszonykák, maguk azok? - suttogta. - A parancsolómat lesem. A vér is meghűlt bennem. Ha itt találna, képes lenne agyonverni, hogy elmentem hazulról.

- Mármint az ura? - kérdeztem.

- Az, kisasszony, a parancsolom. Jenny elaludt, egészen kivan. Hét nap, hét éjszaka szegény jószág jóformán le se tette az öléből a gyereket, csak amikor át tudtam futni, hogy egy-két percre átvegyem tőle.

Félreállt az utunkból, aztán csendesen bejött ő is a szobába, és lerakta, amit hoztunk, a nyomorúságos ágy mellé, ahol az asszony aludt. Nem volt semmi nyoma, hogy ki akarták volna takarítani a helyiséget - szinte reménytelennek látszott, hogy egyáltalán ki lehessen tisztogatni; a kis viasztetem azonban, mely egymagában annyi ünnepélyességet árasztott, ki volt nyújtóztatva, meg volt mosdatva és szép tisztán felöltöztetve fehér vászondarabokba, a zsebkendőmre pedig, ami még mindig rajta volt szegény kisbabán, ugyanaz a durva, sebhelyes kéz egy kis csokor szagos vadvirágot rakott oda végtejen finomsággal, végtelen gyöngédséggel!

- Áldja meg a Jóisten érte! - mondtuk neki. - Maga jószívű asszony.

- Én, kisasszonykák? - felelte csodálkozva. - Pszt! Jenny, Jenny!

Az asszony nyöszörögni és mocorogni kezdett álmában. Az ismerős hang azonban, úgy látszik, megnyugtatta megint. Csendesen aludt tovább.

Bizony nem gondoltam volna, mikor felemeltem zsebkendőmet, hogy még egy pillantást vessek az alatta alvó kis halottra, s a meghatottan föléje hajló Ada arany fürtjei egyszerre úgy körülragyogták a gyermek fejét, mint a szentekét a dicsfény sugárnyalábjai - bizony nem gondoltam volna, hogy kinek a háborgó keblét fogja egyszer még takarni a békés, rezzenéstelen arcocska után ez a zsebkendő! Csak annyit gondoltam, hogy a gyermek őrzőangyala nem fog talán egészen megfeledkezni erről az asszonyról, aki olyan részvevő kézzel igazította vissza a zsebkendőt; nem fogja talán magára hagyni most sem, amikor elváltunk tőle, s ő ott állt az ajtóban, és hol izgatottan leskelődött kifelé, magáért rettegve, hol nyugtatóan suttogta befelé régi csitító szavát: "Jenny, Jenny!"

Az én kedves Adámmal annyit olvasgattunk, kézimunkázgattunk, annyi mindenféle elfoglaltságot találtunk magunknak, hogy a téli napok szinte elröpültek fölöttünk, mint tarka szárnyú madarak. Rendszerint délutánonként is, az esti órákban pedig mindig velünk volt Richard is. Ámbár a világ legnyughatatlanabb lénye volt, azért persze mégis nagyon szeretett velünk lenni.

Nagyon, nagyon-nagyon vonzódott Adához. Legjobb, ha egyenesen kimondom. Még sohasem láttam azelőtt, hogy hogyan szeretnek egymásba a fiatalok, de náluk hamarosan rájöttem, hogy mi a helyzet. Természetesen nem beszélhettem erről, se nem mutathattam, hogy tudok róla. Ellenkezőleg, olyan álszent, jámbor képet kellett vágnom, mintha kettőig se tudnék számolni, úgyhogy kézimunkázás közben sokszor elgondolkoztam rajta, nem kezdek-e vajon kétszínűvé, ravaszkodóvá válni lassan.

Ezen azonban nem lehetett segíteni. Nem volt mit tennem, mint veszteg maradnom, s meg is lapultam csöndben, és hallgattam, mint a sült hal. Ők is hallgattak, mint a sült hal, ami a beszédet illeti; viselkedésük azonban, jámbor bizalmuk hozzám, ahogy egyre jobban reám támaszkodtak, egyre jobban egymásba gabalyodva, olyan bűbájos volt, hogy alig-alig bírtam eltitkolni előttük, mennyire érdekel az ügyük.

- Tudja, Durden néni, drága - mondogatta Ada esténként, vállamra hajtva fejét, s csillogott az eltűnődő szeme a tűz fényében -, tudja, én nem is akarok beszélgetni ilyenkor, ha feljöttünk; csak üldögélni egy kicsit, elmélázva, a maga kedves arcát itt érezni mellettem, és hallgatni a szél zúgását, és azokra a szegény tengerészekre gondolni, akik kint járnak a tengeren...

Úgy? Szóval Richard talán tengerésznek készül. Az utóbbi időben sokat beszéltünk erről a kérdésről, s arról is volt szó, hogy csakugyan menjen tengerésznek, amire gyerekkorában vágyott. Mr. Jarndyce írt egyik előkelő rokonuknak, Sir Leicester Dedlocknak, hogy pártfogását kérje Richard számára, ha a fiúnak valahol szüksége lenne rá; Sir Leicester pedig kegyes nagylelkűséggel válaszolt a levélre, hogy "a legnagyobb örömmel segítené elő bármiben is fiatal barátja boldogulását, ha ez hatalmában állna, amit azonban nem tart nagyon valószínűnek; s hogy milady üdvözletét küldi a fiatalembernek (nagyon jól emlékszik rá, hogy távoli rokonságban vannak egymással), s biztosra veszi, hogy becsülettel meg fogja állni a helyét, akármilyen tisztességes foglalkozást választ is magának".

- Hát ebből elég világosan megérthetem - mondta nekem Richard -, hogy gondoskodjam magamról, ahogy tudok. Annyi baj legyen. Éppen elég ember megélt a maga lábán eddig is, s egy se halt éhen. Csak az az egy kívánságom van, hogy egy gyors kis kalózhajón kezdhessem, aminek én lennék a parancsnoka, hogy elvihessem magammal a Lordkancellárt, és addig koplaltassam, amíg ítéletet nem hoz a perünkben.

Csapongó, bizakodó és majdnem törhetetlenül vidám természete mellett Richardban annyi könnyelműség volt, hogy sokszor egészen megrökönyödtem rajta - főképpen azért, mert érthetetlen módon ő ezt számító, óvatos előrelátásnak tartotta. A pénzzel való bánásmódjában mindig megmutatkozott ez a jellemvonása s olyan furcsán, hogy azt hiszem, csak úgy tudom megmagyarázni, ha egy percre visszatérek a Mr. Skimpole-nak adott kölcsönünkre.

Mr. Jarndyce megtudta a pontos összeget, vagy magától Mr. Skimpole-tól, vagy Coavinsestől, s kezembe nyomta a pénzt, avval, hogy vonjam le belőle a magam részét, a többit meg adjam oda Richardnak. Hogy hány kisebb-nagyobb meggondolatlan kiadását indokolta Richard ennek a tíz fontnak a visszaszerzésével, s hogy hányszor beszélt nekem úgy erről az összegről, mintha az ő szerzeménye vagy megtakarított pénze lenne - azt meg sem tudnám mondani. Nagy szám jönne ki belőle, ha összeadnánk.

- Miért ne, bölcs Hubbard mama, miért ne? - szólt hozzám, amikor a legkisebb gondolkozás nélkül öt fontot akart ajándékozni a vályogvetőnek. - A Coavinses-dologból tíz font tiszta hasznom maradt.

- Hát ezt meg hogy számolja? - kérdeztem.

- Úgy, hogy elköltöttem tíz fontot, amit már úgyis arra szántam, hogy elköltsem, s álmomban sem képzeltem, hogy viszontlátom valaha. Igaz vagy nem igaz?

- Az igaz - mondtam.

- No látja! Aztán pedig tíz fonthoz jutottam...

- Ugyanahhoz a tíz fonthoz - szóltam közbe.

- Az nem tartozik ide! - felelte Richard. - Több pénzem lett tíz fonttal, mint amennyire számíthattam, ennélfogva megengedhetem magamnak, hogy elköltsem anélkül, hogy beosztanám fillérekre.

Ezt az öt fontot később, miután meg lehetett győződni róla, hogy nem vezetne semmi jóra az ajándéka, és le lehetett beszélni az áldozatról, ugyanúgy a számlája javára írta, és ugyanúgy számolt vele.

- Lássuk csak! - mondogatta. - A vályogvetőüzleten megtakarítottam öt fontot; szóval ha bemegyek Londonba, s oda-vissza a postakocsival ki tudom hozni négyből, marad belőle egy fontom. És okos dolog megtakarítani egy fontot, hallgasson rám: megtakarítani egy pennyt annyi, mint szerezni egy pennyt!

Azt hiszem, Richardnál nyíltszívűbb és nagylelkűbb természete senkinek sem lehetett volna. Indulatos volt és bátor, s minden vad nyughatatlansága mellett is olyan gyengéd, hogy alig néhány hét múlva már úgy éreztem, mintha a bátyám volna. Mindig érdekelte minden, mindig jókedvű, lelkes, mindig vidám volt. Ahogy sétálgattam, üldögéltem, beszélgettem velük, ahogy elnéztem napról napra, hogy mélyül egyre jobban és jobban a szerelmük, hogyan hallgatnak felőle mind a ketten, félénken, azt képzelve kölcsönösen, hogy ez a szerelem a világ legnagyobb titka, s talán még a másik sem sejti a dolgot - én magam is majdnem úgy el voltam ragadtatva a szép ábrándoktól, s majdnem annyira tetszett nekem is a dolog, mint nekik.

Így teltek a napjaink, mikor egy reggel Mr. Jarndyce-nak levele érkezett, s ahogy reggeli közben megnézi a feladót, felkiált:

- Boythorn? Ó, ó!

Felbontotta, és látható örömmel olvasni kezdte, s mikor körülbelül a feléig jutott, felnézett belőle, hogy közölje velünk, Boythorn "lejön" meglátogatni bennünket. Ki a csuda ez a Boythorn? - gondoltuk magunkban. S talán az is eszünkbe jutott - nekem legalábbis biztosan -, hogy vajon nem fogja-e Boythorn megzavarni itt ezt a készülő dolgot?

- Együtt jártam iskolába evvel a fiúval, Lawrence Boythornnal - mondta Mr. Jarndyce, ráütve egyet a levélre, ahogy letette az asztalra -, több mint negyvenöt esztendeje már. A legindulatosabb gyerek volt a világon, s még most is a legindulatosabb férfi. A legzajosabb gyerek volt akkor, és most a legzajosabb férfi a világon. A legderekabb és a legjobb szívű gyerek volt a világon, és most a legderekabb és legjobb szívű férfi. Hatalmas fickó.

- Nagy termetű, Sir? - kérdezte Richard.

- Jól megtermett, Rick, ebben az értelemben is - mondta Mr. Jarndyce. - Vagy tíz évvel öregebb nálam, széles mellét kidülleszti, keze olyan, mint egy patkolókovácsé, a tüdeje pedig... a tüdeje semmihez sem fogható. Ha beszél, ha nevet, ha hortyog, beleremeg az egész ház. Emberevőnek hinné az ember, ha hallja, s azt hiszem, sokan félnek is tőle. Nem szabad meglepődniük, ha látják majd, hogy engem a pártfogásába vesz; ő sosem fogja elfelejteni, milyen kicsi gyerek voltam az iskolában, és hogy a barátságunk avval kezdődött, hogy egyszer reggeli előtt kiverte a legfőbb zsarnokomnak két (ő hatot mond) fogát.

Gondoskodtam, hogy megtörténjenek a szükséges előkészületek Mr. Boythorn fogadására, és kíváncsian vártuk az érkezését. A délután azonban eltelt, s nyoma sem volt. Elérkezett a vacsoraidő, s ő még mindig nem tűnt föl a láthatáron. Elhalasztottuk egy órával a vacsorát, s körülültük a kandallót, sötétben, hogy csak a tűz világított, mikor hirtelen kivágódott a hall ajtaja, s megszólalt egy dörgő hang, heves indulattal, hogy visszhangzott bele a helyiség:

- Rossz felé irányítottak bennünket, Jarndyce, tévútra vezetett egy elvetemült gazember, aki azt mondta, hogy forduljunk be jobbra, ahelyett hogy balt mondott volna. Ilyen alávaló bitang még nem élt a föld hátán. Az apja is hitvány csirkefogó lehetett, hogy ilyen gonosztevő lett a fia. A legkisebb lelkifurdalás nélkül lelőném a kutyát!

- Szántszándékkal tette? - érdeklődött Mr. Jarndyce.

- A legkisebb kétségem sincs felőle, hogy mást sem csinál a nyomorult egész életében, mint hogy félrevezeti az utasokat! - felelte a másik. - Bizony isten láttam rajta, milyen gyalázatos ocsmány útonálló, amikor magyarázta, hogy forduljunk jobbra. És ott álltam szemtől szembe vele, és nem vertem szét a fejét!

- A fogát talán - mondta Mr. Jarndyce.

- Hahaha! - nevetett Mr. Lawrence Boythorn, csakugyan megremegtetve a falakat. - Hát még mindig nem felejtetted el! Hahaha! Az is egy mindenre elszánt gazember volt! Ha holnap találkoznék az utcán avval a párját ritkító zsarnokkal, leütném, mint egy zsák rongyot!

- Elhiszem - mondta Mr. Jarndyce. - Nohát, gyerünk föl.

- Bizony isten, Jarndyce - mondta a vendég órájára nézve -, ha házasember lennél, inkább sarkon fordultam volna a kertajtóban, és elbujdostam volna a Himalája legtávolabbi csúcsai közé, mintsem hogy ilyen alkalmatlan órában állítsak be hozzád.

- Tán csak nem olyan messzire! - mondta Mr. Jarndyce.

- Esküszöm az életemre és a becsületemre, hogy oda! - kiáltotta a barátja. - Nincs az a földi kincs, amiért magamra venném azt a vakmerő galádságot, hogy így megvárakoztassam a ház asszonyát. Milliószor inkább agyonlövetném magamat, milliószor inkább!

Így beszélgetve mentek föl az emeletre; aztán egyszerre a hálószobájából hallottuk mennydörögni a nevetését: "Hahaha!" és újra: "Hahaha!" - míg a környék legtávolabbi visszhangja is el nem kapta tőle a ragályt, és nevetni nem kezdett olyan jókedvűen, mint ő vagy mint ahogy mi, hallgatva az ő nevetését.

Mindnyájunkra kedvező benyomást tett már előre, mert a nevetése valódi volt, ilyen volt erőteljes, egészséges hangja is, telten és tisztán ejtett ki minden kimondott szót, s felsőfokainak legnagyobb tombolásában is jólesett hallgatni őt, mint egy vaktöltésű ágyút, amelyik nem sebez meg senkit. De arra alig voltunk felkészülve, hogy ennyire megerősítse ezt a jó benyomásunkat a megjelenésével, amikor Mr. Jarndyce lehozta őt. Nemcsak hogy nagyon szép öregúr volt - szálfaegyenes és keménykötésű, ősz hajú, a feje erőteljes, s ha elcsendesedett, látszott, milyen finomak a vonásai -, nemcsak hogy nagyon szép öregúr volt, hanem olyan jó modorú, gavallérosan udvarias, lovagias, mosolygó arcáról annyi kedvesség és gyöngédség sugárzott, s olyan nyilvánvaló volt, hogy nincs semmi rejtegetnivalója, hogy igazán nem tehettem róla, de egyformán gyönyörködtem benne a vacsoránál, akár mosolyogva diskurált Adával vagy velem, akár Mr. Jarndyce vitte bele abba, hogy elpufogtassa túlzó felsőfokainak egy-egy sortüzét, akár felvetve a fejét, mint egy véreb, szabadjára engedte rettenetes hahotázását.

- Magaddal hoztad a madarat is, ugye? - kérdezte Mr. Jarndyce.

- Bizony isten mondom, ő a legbámulatraméltóbb madár egész Európában! - felelte a másik. - A legcsodálatosabb teremtmény! Oda nem adnám tízezer guinea-ért se ezt a madarat. Külön évjáradékot hagytam az eltartására, arra az esetre, ha túlélne engem. Olyan okos és olyan ragaszkodó, hogy szinte tüneményes.

Ezek a dicséretek egy parányi kis kanárit illettek, mely olyan szelíd volt, hogy Mr. Boythorn legénye a mutatóujján hozta le, s aztán, miután finoman körülrepülte a szobát, gazdájának a feje búbjára telepedett le. Ahogy Mr. Boythorn belefogott türelmetlen, szenvedélyes kitöréseibe, mialatt ez a törékeny, pirinyó kis jószág a legnagyobb nyugalommal üldögélt a homloka fölé hajolva, azt hiszem, ez a látvány nagyon jó képet festett a jelleméről.

- Esküszöm, Jarndyce - mondta, szelíden odatartva a kanári elé egy kis kenyérmorzsát, hogy csipegesse -, ha neked lennék, fognám magam, és már holnap reggel torkon ragadnám a Kancellária összes ügyvédjét, jogászát, és addig ráznám őket, amíg minden pénz kigurul a zsebükből, és valamennyi csontjuk zörögni kezd az irhájuk alatt. Tudom, hogy kiszedném az ítéletet valakiből, szépszerével vagy másként. Ha felhatalmaznál rá, elintézném számodra a legnagyobb gyönyörűséggel!

- Köszönöm, Lawrence, de a per pillanatnyilag még nemigen tart ott - felelte Mr. Jarndyce nevetve -, hogy nagyon előrevinnénk akár az olyan jogszerű eljárással is, mint az ügyvédi kar és az egész bírói szék összerázása.

- Soha még ilyen pokolbeli boszorkányüst nem volt a földtekén, mint az a Kancellária, amióta világ a világ - mondta Mr. Boythorn. - Csak ha egy aknát lehetne fúrni alája, a legforgalmasabb ülésszakok idején és valamennyi okiratával, rendeletével, aktájával együtt, amit csak összegyűjtöttek benne, s valamennyi hivatalnokával együtt, kicsivel és naggyal, lefelé és fölfelé, fiával, a számvevőségi főigazgatóval és apjával, az ördöggel együtt, ha levegőbe lehetne röpíteni mindenestül tízezer tonna puskapor segítségével, hogy atomjaira essen szét az egész, csak ez az egy tudná megreformálni ezt az intézményt!

Lehetetlen volt nem nevetni az erélyes komolyságán, amivel ezt a szigorú reformjavaslatát előadta. Ahogy elnevettük magunkat, felvetette a fejét, rázkódni kezdett a széles mellkasa, és hahaha! - megint mintha az egész környék visszhangozta volna hahotázását. Egy szikrát sem zavarta azonban vele a madarát, amely tökéletes biztonságban érezte magát, és az asztalon ugrándozott ide-oda, hol az egyik oldalra billentve mozgékony fejecskéjét, hol a másikra, csillogó, fürge szemét úgy forgatva gazdája felé, mintha az is csak egy madár volna, semmi egyéb.

- Hanem hogy álltok a szomszédoddal a vitatott úthasználati jog kérdésében? - szólt Mr. Jarndyce. - Te magad is benne vagy a törvény hálójában.

- A koma pert indított ellenem birtokháborítás címén, én meg ugyanúgy bepereltem őt birtokháborításért - válaszolta Mr. Boythorn. - Biz' isten a leggőgösebb alak a föld hátán. Erkölcsi képtelenség, hogy Sir Leicesternek hívják. Sir Lucifernek kellene hívni.

- Nagyon hízelgő a távoli rokonunkra - mondta gyámapám, ránevetve Adára és Richardra.

- Bocsánatot kérnék Miss Clare-től és Mr. Carstone-tól, - tette hozzá a vendégünk -, ha nem látnám a kisasszony arcán s a fiatal barátom mosolyából, hogy ez egészen fölösleges, s hogy a távoli rokonságból inkább a távolságot tartják, jócskán.

- Vagy ő tartja - vélte Richard.

- Biz' isten - kiáltotta Mr. Boythorn, hirtelen újabb sortüzet nyitva - ez az alak a világ legcsökönyösebb, legdölyfösebb, legpimaszabb, legbárgyúbb, legmamlaszabb tökfilkója, aki valaha is beleszülethetett bármilyen társadalmi helyzetbe, egy furkósbot rangján felül! Íratott nekem a titkárjával: "Sir Leicester Dedlock báró üdvözletét küldi Mr. Lawrence Boythornnak, s felhívja figyelmét arra a tényre, hogy a mezei gyalogösvény, mely jelenleg Mr. Lawrence Boythorn tulajdonát képező régi paplak mellett vezet el, Sir Leicester szolgalmi joga, minthogy tulajdonképpen a Chesney Wold-i parkhoz tartozik; s hogy Sir Leicester helyesnek látja a fent nevezett utat lezárni." Azt írtam a fickónak: "Mr. Lawrence Boythorn üdvözletét küldi Sir Leicester Dedlock bárónak, s felhívja a figyelmét arra a tényre, hogy akármit állítson is Sir Leicester Dedlock, ő mindazt tagadja, ezenfelül azt is hozzáteszi még, hogy ami az ösvény lezárását illeti, szeretné látni azt az embert, aki erre vállalkozni mer." A fickó erre küld egy félszemű, züllött gonosztevőt, korlátot építeni. A mocskos gazembernek úgy ellátom a baját egy tűzifecskendővel, hogy majdnem kiszáll belőle a pára. A fickó felépítteti éjjel a sorompót. Én lerombolom, és elégetem másnap reggel. Nyakamra küldi a fogdmegeit, hogy másszanak át a sövényemen, tapossanak a vetésemben. Csapdákat állítok föl nekik, kíméletesen összefogdosom őket, vagy megkergetem a bandát aprított borsóra töltött puskával és a tűzifecskendővel. Beperel birtokháborításért, beperelem birtokháborításért. Beperel tettleges bántalmazásokért, én megvédem magam, és folytatom a tettleges bántalmazásokat. Hahaha!

Aki így hallaná őt beszélni, azt képzelhetné, a világ legádázabb embere. Aki látná ugyanekkor, amint a hüvelykujjára telepedett madárkáját nézi, s amint lágyan borzolgatja mutatóujjával a tollait, a világ legszelídebb emberének tartaná. A nevetését hallva és széles, jóindulatú arcát látva pedig azt hihetné az ember, hogy az égvilágon semmi gondja, baja, vitája, bosszúsága nincsen, hanem csupa derű és verőfény az egész élete.

- Nem - mondta -, nem, semmiféle Dedlock nem fogja lezárni az én ösvényemet. Ámbár készségesen bevallom - folytatta egyszerre szelídre vált hangon -, hogy Lady Dedlock a világ legkifogástalanabb úriasszonya, s olyan hódolattal vagyok iránta, amilyen csak kitelik egy közönséges úriembertől, akinek nem nyomja hétszáz év bárósága a fejét. De ha már erről a jogosulatlan úthasználatról beszélünk... bocsánatot kérve Clare kisasszonytól és Summerson kisasszonytól, hogy ilyen hosszasan tárgyalom ezt az unalmas kérdést... nem érkezett számomra semmi a te embereidtől, Kenge és Carboytól?

- Azt hiszem, semmi, ugye, Eszter? - mondta Mr. Jarndyce.

- Semmi, gyámapám.

- Nagyon köszönöm - mondta Mr. Boythorn. - Lincolnshire-ből jövet persze még nem voltam bent a városban, és gondoltam, talán ide küldtek utánam néhány levelet. Holnap reggel biztosan kapok majd valami hírt az újabb fejleményekről.

Az esténk nagyon kellemesen telt el. Mr. Boythorn a zongora közelében ülve hallgatta a zenét, s olyan sokszor pihentette meg tekintetét Richardon és Adán, nagy érdeklődéssel és elégedettséggel, ami még rokonszenvesebbé tette finom vonásait, hogy megkérdeztem gyámapámat, akivel a backgammon-tábla mellett ültünk, volt-e Mr. Boythorn valaha is házasember.

- Nem - felelte. - Nem volt soha.

- De meg akart házasodni, nem? - kérdeztem.

- Ezt hogy találta ki? - felelte elmosolyodva.

- Hát tetszik tudni - magyaráztam kissé elpirulva, hogy így vaktában összegondolok mindenfélét -, annyi gyengédség van benne végül is, olyan udvarias, olyan kedves mindnyájunkhoz, és...

Mr. Jarndyce arrafelé fordította a tekintetét, ahol a barátja ült, úgy, amint éppen lefestettem.

Elhallgattam.

- Igaza van, anyóka - felelte. - Egyszer nagyon közel járt hozzá, hogy megházasodjon. Régen. Egyszer életében.

- Meghalt a menyasszonya?

- Nem... csak a számára halt meg. Ez az időszak aztán befolyással volt az egész későbbi életére. Hinné-e, hogy még mindig tele van a lelke és az egész gondolkozása regényességgel?

- Igen, gyámapám, én is így képzeltem. Persze most már könnyű ezt állítani, hogy maga is ezt mondja.

- Azóta se lett belőle semmi, ami lehetett volna belőle - mondta Mr. Jarndyce -, és most itt áll, sok esztendejével a vállán, s nincs senkije, csak a szolgája meg a sárga tollú kis barátja... Maga dob, drágám.

Éreztem gyámapám hangjából, hogy ezen a ponton túl nem folytathatjuk ezt a tárgyat anélkül, hogy meg ne változtatnánk a széljárást. Ennélfogva nem is kérdeztem többet. Éjszaka, mikor felébresztett Mr. Boythorn erőteljes hortyogása, elgondolkoztam egy ideig ezen a régi szerelmi történeten; megpróbáltam azt a nehéz dolgot, hogy elképzeljem az öregeket megint fiatalnak, hogy felruházzam őket az ifjúság bájával. De elaludtam, mielőtt sikerült volna, s arról az időről álmodtam, amikor még keresztanyám házában éltem.

Másnap reggel Mr. Boythorn levelet kapott Kenge és Carboy uraktól, melyben értesítették, hogy az egyik segédjük tiszteletét fogja tenni nála déltájt. Minthogy éppen az a nap volt, amelyiken a heti számlákat szoktam kifizetni, és a könyvelésemet összeadni, otthon maradtam, holott Mr. Jarndyce, Ada és Richard felhasználva a gyönyörű időt, elmentek egy kis kirándulásra. Mr. Boythorn a Kenge és Carboy emberét várta, aztán arra készült, hogy gyalogszerrel majd a többiek elé megy, ha visszafelé jönnek.

Nyakig voltam tehát éppen a munkában, a kereskedők számadásait vizsgáltam, oszlopokat adogattam össze, pénzt számoltam ki, az elismervényeket raktam sorba, nagy sürgés-forgást rendeztem, azt hiszem, amikor Mr. Guppy érkezését jelentették. Bevezették hozzám. Sejtettem, hogy a hivatalnokuk, akit leküldenek ide, ugyanaz a fiatalember lesz valószínűleg, aki a postakocsi állomásán várt rám; megörültem neki, ahogy megláttam, mert mostani szerencsés sorsommal kapcsolódott össze az emlékezetemben.

Alig ismertem rá azonban, olyan választékosan ki volt öltözve. Vadonatúj fényes szövetruhát viselt, csillogó kalpagot, lila kecskebőr kesztyűt, sokszínű csokornyakkendőt, egy nagy melegházi virágot a gomblyukában, kisujján pedig egy vastag aranygyűrűt; ráadásul egyszerre elárasztotta az egész ebédlőt a hajkenőcsének meg egyéb illatszereinek a szagával. Olyan jelentőségteljesen meredt rám, hogy szinte zavarba hozott, ahogy arra kértem, foglaljon helyet, ameddig a szolgáló visszatér; aztán csak ült a sarokban, és rakosgatta keresztbe a lábát, hol így, hol úgy, én pedig kérdezgettem, kellemesen utazott-e, jól van-e Mr. Kenge, anélkül hogy ránéztem volna közben, de mégis észrevettem, hogy ugyanúgy bámul rám, kutató és furcsa pillantással.

Mikor lejöttek érte, hogy legyen szíves felfáradni Mr. Boythorn szobájába, mondtam neki, hogy mire végeznek, meglesz az ebédje, és hogy Mr. Jarndyce reméli, nem fogja megvetni. Kezével a kilincsen, kissé zavartan így válaszolt:

- És magához is szerencsém lesz itt, kisasszony?

- Igen - mondtam -, itt leszek én is - mire meghajolt, s még egy pillantást vetve rám, kiment.

Én csak félszegnek és bátortalannak tartottam, minthogy szemlátomást nagy zavarban volt, s úgy képzeltem, az lesz a legjobb, amit tehetek, ha megvárom, amíg megkap mindent, amire szüksége van, aztán magára hagyom. Az ebédet hamarosan behozták, de egy kis ideig csak állt az asztalon. A beszélgetés Mr. Boythornnal sokáig elhúzódott - s elég viharosan folyhatott, azt kellett hinnem; noha meglehetősen messze voltam a szobájától, Mr. Boythorn harsány hangja minduntalan lehallatszott, mint a neki-nekiiramodó szélvihar, nyilván újabb és újabb vádak sorozatait dörögve végig.

Mr. Guppy, kissé megviselve a tárgyalásoktól, végre visszaérkezett.

- Ajaj, kisasszony - mondta csendesen -, hisz ez egy tatár.

- Parancsoljon egy kis ebédfélét, Sir - mondtam.

- És maga, kisasszony, mit parancsol? Nem kér egy picit valamiből?

- Nem, köszönöm - mondtam.

- Nem adhatok egy falatot se magának, kisasszony? - mondta Mr. Guppy, gyorsan felhajtva egy pohár bort.

- Semmit, köszönöm - mondtam. - Csak meg akartam várni, hogy kapott-e mindent, ami kell. Nincs valamire szüksége még?

- Nem, nincsen, végtelenül le vagyok kötelezve, kisasszony, igazán. Mindenem megvan, amit kívánhatnék, hogy meglegyen a nyugalmam... vagy legalábbis én... nem a nyugalmam... az nincs meg soha... - Megint lehajtott egymás után két pohár bort.

Úgy gondoltam, legjobb, ha máris megyek.

- Bocsánat, kisasszony, bocsánat - szólt Mr. Guppy felemelkedve, mikor látta, hogy felállok. - Kegyeskedne egy percet rám szánni egy kis magánbeszélgetésre?

Nem tudtam, hogy erre mit feleljek, így hát leültem újra.

- Amit mondani fogok, fenntartással lesz, ugyebár? - szólt Mr. Guppy, gondterhelten odahúzva egy széket az asztalomhoz.

- Nem értem, amit kérdez - mondtam csodálkozva.

- Egy jogászi szakkifejezésünk, kisasszony. Amit mondok, azt nem fogja, ugye, felhasználni a hátrányomra, sem a Kenge és Carboy irodánál, sem másutt? Ha a beszélgetésünk nem vezet semmilyen eredményre, én az maradok, aki voltam, és nem fog terhelni semmilyen kötelezettség, amely sérelmes lehet akár az állásomra nézve, akár jövendő kilátásaimra nézve. Egyszóval hogy kettőnk közt marad a dolog.

- El nem tudom képzelni, uram - mondtam -, hogy mi bizalmas mondanivalója lehet számomra, akit életében eddig még csak egyszer látott; de igazán sajnálnám, ha a legkisebb sérelmet is okoznám magának.

- Köszönöm, kisasszony. Meg vagyok róla győződve, hogy... ez teljesen elegendő is. - Mr. Guppy közben egész idő alatt vagy a homlokát törülgette a zsebkendőjével, vagy a két tenyerét dörzsölte egymáshoz keményen. - Ha megbocsátja, megiszom még egy pohár bort, kisasszony, mert azt hiszem, ez segítene abban, hogy folytatni tudjam anélkül, hogy szüntelenül megakadnék, ami semmi esetre sem lehet kellemes egyikünk számára sem.

Ivott is, aztán újra visszatelepedett. Én felhasználtam közben az alkalmat, hogy jól visszahúzódjam az asztalom mögé.

- Megengedné, hogy magát is megkínáljam egy pohárral, kisasszony? - kérdezte Mr. Guppy, láthatólag felélénkülve.

- Nem kérek - mondtam.

- Csak egy fél pohárral - nógatott Mr. Guppy -, egy negyeddel? Nem? Hát akkor vágjunk neki. A fizetésem pillanatnyilag, Summerson kisasszony, heti két fontra rúg Kenge és Carboyéknál. Mikor először voltam olyan szerencsés, hogy magával találkozhattam, egy és háromnegyed font volt csak, s akkor már nagyon régóta nem emelkedett. Azóta történt, hogy felemelték heti öt shillinggel s egy további ötshillinges emelést is biztosítottak számomra, amely aznaptól számítva tizenkét hónapot meg nem haladó időszakasz elteltén belül lesz esedékes. Anyámnak van egy kis vagyona, mégpedig egy szerény életjáradék formájában, s ebből tartja fenn magát, független, de igénytelen életmódot folytatva az Old Street Roadon. Éppen anyósnak való asszony. Nem avatkozik bele semmibe, roppant békeszerető, és könnyen kezelhető. Megvannak a maga hibái, kinek nincsenek? De még sohasem tapasztaltam nála, hogy megtette volna, ha társaság volt jelen; ilyenkor nyugodtan rá lehet bízni a bort, a sört, a pálinkát. Az én lakóhelyem Penton tér, Pentonville-ben. Egyszerű kis lakás, de levegős, a szabadba nyílik a hátsó része, s az egyik legegészségesebb külvárosnak tartják a mienket, Summerson kisasszony! A legkevesebb, amit mondhatok, hogy imádom magát. Megengedné-e nekem, kérem, hogy tegyek egy nyilatkozatot (hogy úgy mondjam)... hogy felajánljam a kezemet?

Mr. Guppy térdre ereszkedett. Jó helyen voltam az asztalom mögött, és nem ijedtem meg nagyon. Azt mondtam neki:

- Keljen fel, uram, tüstént ebből a nevetséges helyzetből, vagy kénytelen leszek megszegni az ígéretemet és megrázni a csengőt!

- Hallgasson meg, kisasszony! - mondta Mr. Guppy, összekulcsolva a két kezét.

- Nem hallgathatom meg egyetlen szavát sem, uram - feleltem -, ha fel nem áll rögtön a szőnyegről s vissza nem ül a helyére, ahogy illik. Talán maradt még egy csöpp józan esze!

Könyörögve nézett rám, de lassan felemelkedett, és megtette, amit mondtam.

- De hát micsoda gúnyolódása a sorsnak, kisasszony - mondta, kezét a szívére szorítva és mélabúsan rázogatva felém a fejét a tálca fölött -, hogy egy ilyen pillanatban ebéd mellett kelljen ülnöm. Az ilyen pillanatokban a lélek visszatorpan az ételektől, kisasszony.

- Arra kérem, hogy fejezze be - mondtam -, maga azt kérte, hogy hallgassam meg, én pedig azt kérem, hogy fejezze be.

- Befejezem, kisasszony - mondta Mr. Guppy. - Mint ahogy szeretem és tisztelem, olyan engedelmes is leszek. Ó, bárcsak az oltár előtt tehetném neked ezt a fogadalmat!

- Ez teljesen lehetetlen - mondtam -, ez szóba sem jöhet.

- Tisztában vagyok vele - mondta Mr. Guppy előrehajolva a tálca fölött és megint azzal a mélyreható pillantásával nézve rám, ahogy újra megéreztem, noha nem fordítottam feléje a tekintetemet -, tisztában vagyok vele, hogy általános szemszögből nézve az én ajánlatom látszólag elég gyönge kis ajánlat. Azonban, Summerson kisasszony! Angyal!... Ne, ne csengessen... kemény iskolában nevelkedtem, és sokféle tapasztalatra, nagy gyakorlatra tettem szert. Bár még fiatal vagyok, sok bizonyítékot kinyomoztam, sok pert elintéztem, sok mindent láttam az életben. Ha enyém lehetne a keze, mit meg nem tudnék tenni, hogy előmozdítsam az érdekeit, hogy megalapozzam a vagyonát, szerencséjét! Mit meg nem tudnék magáról, ami magát közelről érinti! Most nem tudok semmit, természetesen, de mit meg nem tudnék, ha rám bízná magát, ha rám bízná a sorsát!

Azt feleltem neki, hogy éppen olyan eredménytelenül hivatkozik az érdekeimre vagy arra, amit az érdekeimnek tart, mint amilyen kárba veszett fáradság volt az érzelmeimre hivatkoznia, s hogy meg kell értenie, ha arra kérem, most már menjen el minél előbb.

- Csak még egy szót - mondta Mr. Guppy -, maga kegyetlen leány! Észre kellett vennie, azt hiszem, hogy milyen hatással volt rám a szépsége, már aznap, amikor ott vártam terád a Fejér lónál! Látnia kellett, azt hiszem, hogy nem voltam képes megtagadni a hódolatot ez előtt a szépség előtt, amikor ott felhajtottam a bérkocsi lépcsőjét. Szegényes hódolat volt ez teelőtted, de szívből jövő. Képedet azóta is szívembe vésve őrzöm. A múltkor egy este Jellybyék háza előtt sétáltam fel-alá, csak azért, hogy láthassam a falakat, melyek egykor téged vettek körül. Ezt a mai lejövetelemet is, mely az ügy szempontjából teljesen fölösleges volt, ezt is egyedül én eszeltem ki és egyedül miattad! Csak azért beszélek az érdekeidről, hogy felajánlhassam boldogtalan személyemet és becsületes szegénységemet. A szerelem előbb volt, és előbbre való is marad.

- Nagyon fájna nekem, Mr. Guppy - szóltam felállva és megfogva a csengő húzóját -, ha olyan igazságtalan lennék magához vagy akárkihez, aki őszintén és komolyan beszél, hogy semmibe vegyem a becsületes érzéseit, még ha kellemetlen volt is meghallgatnom. Ha csakugyan úgy értette, hogy a rólam alkotott jó véleményéről akar bizonyságot tenni, ámbár rosszkor és rossz helyen, az az érzésem, hogy meg kell köszönnöm magának. Igazán nincs sok okom a büszkeségre, és nem is vagyok büszke. Remélem - tettem hozzá anélkül, hogy jóformán tudtam volna, mit beszélek -, remélem, most már eltávozik, s elfelejti ezt a roppant nagy bolondságot, mintha el se mondta volna, és szépen nekilát a dolgának Kenge és Carboy uraknál.

- Egy fél percre még, kisasszony! - kiáltotta Mr. Guppy, visszatartva, ahogy csöngetni akartam. - Amit mondtam, az fenntartással volt, ugye?

- Nem fogok beszélni róla soha - mondtam -, hacsak a jövőben újra okot nem szolgáltat rá.

- Egy negyed percet még, kisasszony! Abban az esetben, ha egyszer meggondolná magát, mindegy, hogy mikor, akármilyen sokára, az nem számít, mert az érzelmeim soha nem fognak megváltozni... ha egyszer másképp vélekednék mindarról, amit mondtam, legfőképpen arról, hogy mit meg nem tehetnék magáért, ebben az esetben a címem Mr. William Guppy, Penton tér nyolcvanhét, vagy elköltözés vagy halál esetén (meghiúsult remények vagy ilyesmi miatt) Mrs. Guppy leveleivel, Old Street Road háromszázkettő, elég csak ennyi.

Csöngettem, bejött a szobalány, Mr. Guppy letette az asztalra a kézírásos névjegyét, csüggedten meghajtotta magát, és eltávozott. Felnéztem, ahogy kifelé ment, s láttam, hogy odakintről még egy utolsó pillantást vet rám.

Ott maradtam ülve még egy óra hosszat vagy tovább is, befejeztem könyvelésemet, elszámolásaimat, elintéztem rengeteg dolgot. Aztán rendet raktam az íróasztalomon, mindent eltettem, s olyan nyugalom és derű fogott el, hogy szinte azt hittem, már el is felejtettem ezt az egész váratlan kellemetlenséget. De ahogy felértem az emeletre, a szobámban az a meglepetés ért, hogy egyszerre nevetni kezdtem a dolgon, aztán az a még nagyobb meglepetés ért, hogy egyszerre sírni kezdtem rajta. Egyszóval kicsit felizgatott az egész, s jó ideig úgy éreztem, mintha durva kézzel téptek volna bele egy régi húrba, durvábban, mint azóta is, hogy az egykori kedves babámat eltemettem ott a kertben.

A Chancery Lane keleti szélén - azaz pontosabban a Cursitor utcában, Cook's Courtban - űzi Snagsby úr, a papírkereskedő törvényes foglalkozását. Ott kereskedik a Cook's Court árnyékában, mert majdnem mindig árnyék borul erre a helyre, ott kereskedik Snagsby úr a törvényszéki űrlapok mindenféle fajtáival; a bőr- és pergamentekercsekkel, miniszterpapirossal, a fogalmazványhoz való, a megbízólevélhez vagy váltóhoz való fehér, barna, barnásfehér papírokkal, az itatóspapirossal, bélyeggel, írótollal, pennával, tintával, radírgumival, porzóval, plajbásszal, pecsétviasszal, tűkkel, kapcsokkal, piros szalaggal, zöld zsinórral, zsebkönyvvel, évkönyvvel, naplóval, lajstrommal, fűzős irattartóval, vonalzóval, tintatartókkal üvegből, ónból, bicskákkal, ollókkal, lyukasztókkal meg más mindenféle irodai vágószerszámmal: egyszóval nem is győzi elsorolni az ember, hogy mennyiféle árucikkel kereskedik ott, mióta csak felszabadult a szakmájában, és betársult Pefferhez.

Ez az esemény egyébként lázba hozta a Cook's Court környékét, amikor a frissen festett PEFFER és SNAGSBY feliratú új cégtáblát a tisztességben megöregedett és nehezen kibetűzhető régi PEFFER helyett kiszögezték. Mert a kormozó füst, ez a londoni kúszónövény úgy benőtte, úgy körülindázta Peffer nevét, úgy rátapadt lakóhelyére, hogy a gyengéd élősdi szinte megfojtotta az anyatörzset.

Pefferrel most már sohasem lehet találkozni a Cook's Courtban. Nem is várja ott senki, mert már egy negyedszázada a holborni Szent András-templom temetőjében nyugszik, ahol a szekerek és bérkocsik szakadatlan sora dübörög mellette reggeltől estig s a fél éjszakán át, egyetlen roppant sárkányként. Ha kilopódzik innét, amíg a sárkány alszik, levegőzni egy kicsit, míg a Cursitor utcai kis tejcsarnok kakasának kukorékolása visszatérésre nem szólítja föl - ha Peffer kilopódzik, hogy fölkeresse a Cook's Court bágyadt félhomályát, mindig láthatatlanul jön, és se nem árt, se nem használ vele senkinek.

Életében azonban s ennélfogva Snagsby inaskodásának hét hosszú esztendeje alatt is Peffernél lakott a papírkereskedés melletti lakásban az unokahúga, egy alacsony, ravasz, kissé túlságosan befűzött derekú nő, akinek olyan hegyes, olyan éles volt az orra, mint az őszi esték levegője, amikor éjszaka fagyni készül. A Cook's Court-beliek között az a szóbeszéd járta, hogy anyja, attól a túlbuzgó igyekezettől ösztökélve, hogy leányának alakját minél tökéletesebbé formálja, reggelente úgy húzta szorosra fűzőjének a zsinórját, hogy még anyai lábát is nekifeszítette az ágy támlájának ehhez a művelethez; továbbá hogy belsőleg pedig ecsettel és citromlével kezelte gyermekét, akinek aztán ezek a savak felszívódtak az orrába és a kedélyébe is, szerintük. Akárhonnan ered is ez az üres pletyka, a fiatal Snagsbynek nem jutott a fülébe; alighogy belépett a férfikorba, megkérte és elnyerte a híresztelések tárgyának szép kezét, duplán is betársulva egyszerre Peffer üzletébe. Ilyenképpen Mr. Snagsby és az unokahúg ma egy test és egy lélek a Cursitor utcában, Cook's Courtban; s az unokahúg még mindig ápolgatja az alakját - mely, noha az ízlések különbözőek, annyiban kétségtelenül sokat ér, hogy rendkívül kevés van belőle.

Snagsby úr és Snagsbyné asszony nemcsak egy test és egy lélek, hanem a szomszédok szerint egy hang is. Ez az egy hang, észrevehetően egyedül Snagsbyné torkából, gyakran felcsendül a Cook's Courtban. Snagsby urat nagyon ritkán lehet hallani. Szelíd, kopasz, félénk ember ő, a feje búbja csillog, tarkóját sörtés fekete hajcsomó borítja. Hajlamos a béketűrésre és az elhízásra. Ahogy ott áll az ajtajában, szürke bolti ruhájában, fekete vászonba bújtatott kabátujjaival, s nézi a felhőket, vagy ahogy a sötét üzlethelyiségében nagy lapos vonalzóját szorongatva nyirbálja, szabdalja a birkabőröket a pult mögött, egy csendes, visszahúzódó, igénytelen ember benyomását kelti. Lentről, a konyha felől mintha valami nyugtalan szellem jajdulna föl a kriptájában, ilyenkor gyakran fölhallatszik a már említett hang zsörtölődése, pörlekedése; s olykor-olykor megtörténik, ha az éles hang a szokásosnál is magasabbra csap, hogy Snagsby úr tesz rá egy megjegyzést a tanoncai előtt:

- No, az asszonykám most jól megadja Gusztinak, alighanem!

Ez a Guszti név egy dologházból kikerült keszeg fiatal cselédlánynak volt az egyetlen tulajdona, nem számítva az évi ötven shillingjét és a jelentéktelen ruhaneműjét tartalmazó pici kis ládáját (akit sokak szerint állítólag Augusta-nak kereszteltek el egykor), s akire gyakran "rájöttek a rohamai", pedig serdülőkorában egy Tootingban lakó emberbarát, fajtájának egyik szeretetreméltó jótevője vette magához, és vállalta a kosztolását, vagyis fejlődésének a legelőnyösebb körülmények között kellett végbemennie - úgyhogy ezeket a "rohamait" az egyházközség vezetősége nem is tudta mire magyarázni.

Guszti, aki huszonhárom vagy huszonnégy éves lehet, de kerek tíz esztendővel fest öregebbnek, ezek miatt a megmagyarázhatatlan rohamai miatt olcsón elszegődött; s annyira retteg, hogy visszakerül védőszentjének a karmai közé, hogy soha meg nem áll kezében a munka, kivéve amikor úgy találnak rá, fejét egy csöbörbe nyomva, vagy a vízvezetékbe vagy a rézüstbe vagy a levesestálba vagy akármibe, ami éppen ott van a közelben a rohama pillanatában.

A papírkereskedőék lakása Guszti szemében a jólét tündöklő temploma. Az emeleti kis fogadószobát, mely mindig olyan, mintha a hajfürtjei, mondhatnánk, éppen papirosba lennének csavargatva, és a konyhai kötényét viselné, az egész keresztény világ legelőkelőbb helyiségének tartja. A kilátást Cook's Courtra az egyik oldalról (nem is említve egy bandzsítást a Cursitor utca felé), a másik oldalról pedig Coavinses elöljárósági hivatalának hátsó udvarára, páratlan szépségű látképnek tekinti. A kifüggesztett olajfestmények, melyeken Snagsby úr néz éppen a feleségére, vagy Snagsbyné asszony néz éppen az urára, előtte Raffaello vagy Tiziano remekművei. Guszti valamennyire mégiscsak kárpótolva van a sok nélkülözésért.

Snagsby úr mindent rábíz Snagsbynéra, ami nem tartozik szorosan az üzletvezetés rejtelmei közé. Az asszony kezeli a pénzt, ő vitatkozik az adószedő emberekkel, ő határozza meg vasárnaponként az ájtatosság helyét és idejét, engedélyezi Snagsby úr szórakozásait. A szóbeszéd, mely örökké ott csapdos a Cook's Court körül denevérszárnyaival, s ki-besurran mindenkinek az ablakán, azt tartja, hogy Snagsbyné féltékeny, és kikérdezgeti az urát, s hogy Snagsby urat sokszor kiüldözik még a házából is, de ha lenne neki csak annyi bátorsága is, mint egy egérnek, nem tűrné. Ám lehet, hogy ez a kósza mendemonda csak onnét ered, hogy Snagsby úr a maga módján meglehetősen ábrándozó, elmélkedő, költői természetű ember; szeret sétálgatni Staple Innben nyár idején, szereti nézni, milyen falusiasak ott a verebek meg a falombok; szeret a Rolls Yardon ődöngeni vasárnap délután s elemlegetni (ha jókedvében van), hogy sok régi időt látott ez a hely, s hogy ma is találna az ember egy-két kőkoporsót a kápolna alatt, a fejét teszi rá, ha ásni kezdene egy kicsit. Szívesen elringatja a képzeletét is, eltűnődve a Rolls sok-sok néhai Lordkancellárján, alkancellárján, ügyészén, akik valaha éltek; s olyan tőzsgyökeres vidéki levegőt tud teremteni magának, ha elmeséli a két tanoncának, miként mesélték neki, hogy a Holborn kellős közepén valaha egy "kristálytiszta" patak folyt keresztül, amikor a Sorompó utca végében még csakugyan ott állt a sorompó, mindjárt a mező szélén - olyan falusi levegőt tud teremteni magának, hogy aztán nem is kívánkozik soha a falura.

A nap lehanyatlóban van, s már meggyújtották a gázlángokat, de a fényük még nem érvényesül eléggé, mert még nem sötétedett be teljesen. Snagsby úr a boltja ajtajában áll, és a felhőket bámulja; egy elkésett varjú útját követi a tekintetével nyugat felé, Cook's Court alkonyodó egén. A varjú egyenesen átszeli a Chancery Lane-t, a Lincoln's Inn-i parkot, s elszáll Lincoln's Inn Fields felé.

Ott lakik Mr. Tulkinghorn egy nagy házban, mely azelőtt magánpalota volt. Most felosztották lakásokra, s egykori nagyságának feldarabolt romjaiban ügyvédek rendezkedtek be, mint kukacok a dióban. Megmaradtak azonban az épület tágas lépcsőházai, folyosói, előszobái, sőt a mennyezeti falfestményei is, melyeken római sisakos, tógás Jelképes Alak terpeszkedik az oszlopok, karzatok, virágok, felhők és nagy lábú gyerekek között, s megfájdítja az ember nyakát - mert úgy látszik, többé-kevésbé ez a célja minden jelképnek. Itt lakik Mr. Tulkinghorn, a tündöklő nevekkel felcédulázott dobozai között. Osztriga, a régi jó fiskálisok fajtájából, akit senki sem tud felnyitni.

Akárcsak ő, olyan a lakása is ebben az esti szürkületben. Elhanyagolt, divatjamúlt, figyelemre sem méltó, mert megengedheti magának. Súlyos, széles hátú, régimódi, mahagóniból készült és lószőrrel tömött székek, nehezen mozgathatók, ósdi, póklábú, poros posztóhuzatú asztalok veszik körül Mr. Tulkinghornt. Kopott, vastag török szőnyeg borítja a padlót, s tágas szobáját az ódivatú ezüst gyertyatartó gyertyái nagyon gyengén világítják meg. Könyveinek hátán a címek aranyozása belemosódott már a kötésbe; minden le van zárva, ami csak lezárható, kulcs viszont sehol sem látható. Kevés iromány hever szétszórva. Valami írás fekszik előtte, de nem azzal foglalkozik. Némán és lassú mozdulatokkal próbálja kirakosgatni a tintatartója kerek fedelével és két pecsétviasz maradék darabkájával azt a határozatlan dolgot, ami éppen a fejében motoszkál. Most a tintatartófedél van a középen, most a vörös pecsétviaszcsonk, most meg a fekete. Nem, nem! Nem jól van. Mr. Tulkinghorn kénytelen összeszedni az egészet és elölről kezdeni.

Ez itt, a mennyezet freskója alatt, melynek távlatban megrövidített jelképes figurája haragosan néz le a betolakodóra, mintha rá akarná vetni magát, ez itt Mr. Tulkinghorn lakása és egyszersmind az irodája is. Nem tart személyzetet, csak egy meglett korú férfit, aki kint ül az előszobában magas íróállványa előtt, s nemigen van túlterhelve munkával. Mr. Tulkinghorn nem olyan, mint a közönséges ügyvédek. Neki nincs szüksége írnokokra, segédekre. Bizalmas ügyekkel van tele az ő nagy hordója. Ügyfeleinek csak ő kell, ő egymagában minden. Ha egy beadványt kell neki megfogalmazni, a Temple-beli ügyvédszakértők csinálják meg a számára, titokzatos utasításai szerint; ha le kell tisztázni valamit, a papírkereskedőnél tisztáztatja le. Az előszobában ülő meglett korú férfi alig tud többet a főrendek ügyeiről, mint akármelyik holborni utcaseprő.

A vörös spanyolviasz-töredék, a fekete, a tintatartó kupakja, a másik tintatartó, a kis porzóskatulya. Így ni! Téged a középre, téged jobbra, téged meg balra! Végére kell járni ennek a bizonytalanságnak, ennek a nyugtalanító határozatlanságnak, most vagy soha. - Nohát! Mr. Tulkinghorn feláll, megigazítja a szemüvegét, felteszi a kalapját, zsebre vágja az írást, kimegy, és odaszól a lyukas könyökű, meglett korú férfinak:

- Mindjárt jövök.

Mr. Tulkinghorn keresztülvág, ahogy a varjú tette - ha nem is olyan egyenesen, de majdnem - a Cook's Court, a Cursitor utca felé.

Délután öt és hat között jár az idő, s a Cook's Courtban a langyos tea jótékony illata terjeng. Ott szállong Snagsbyék ajtaja körül is. Korai a napirend errefelé; fél kettőkor van az ebéd, fél tízkor a vacsora. Guszti vigyáz a boltra, mert a tanoncok is lent teáznak a konyhában Snagsby úrral és Snagsbyné asszonnyal; ennélfogva a varrónő két lánya a szemközti ház két második emeleti ablakában, akik a két tükör előtt fésülgetik fodros hajukat, nem hívják fel magukra a két tanonc figyelmét, ahogy titokban képzelik, csupán Guszti hasznavehetetlen csodálatát váltják ki.

- Itthon a gazdája? - kérdi Mr. Tulkinghorn.

Itthon van, és Guszti mindjárt szól neki. Snagsby úr megjelenik - zsírosan, izzadva, teagőzösen, tele szájjal. Lenyeli a falat vajas kenyerét.

- Jaj istenem, Sir! - mondja. - Tulkinghorn úr!

- Csak egy szóra, Snagsby.

- Parancsoljon, Sir! Ó istenem, Sir, hát miért nem küldte át értem az emberét? Parancsoljon befáradni a hátsó helyiségbe, Sir. Snagsbynek egy pillanat alatt felderült a képe.

Az erősen pergamenszagú, elkülönített szoba raktár, áruház és másolóiroda egyszerre. Mr. Tulkinghorn körülnéz, aztán leül az íróasztal melletti székre.

- A Jarndyce-ügy, Snagsby.

- Igenis, Sir. - Snagsby úr felcsavarja a gázt, és egyet-kettőt köhint a tenyerébe, szerényen számítva egy kis haszonra. Snagsby úr félénk ember, s hozzá van szokva, hogy a köhintésének mindenféle változatával fejezze ki magát anélkül, hogy beszélnie kellene.

- Maguk másoltak le nekem néhány nyilatkozatot ebben az ügyben nemrégiben.

- Igenis, Sir, mi.

- Az egyiken - folytatja Mr. Tulkinghorn (zárkózott, fel nem nyitható osztriga, a régi fiskálisok fajtájából!) szórakozottan keresgélve a rossz zsebében - sajátságos kézírást találtam, ami eléggé tetszik nekem. Erre jártam éppen, s mivel azt hittem, nálam van, benéztem, hogy megkérdezzem magától, kinek az írása, de úgy látszik, nincs nálam. Na mindegy, majd egyszer máskor... Ó! Mégis itt van! Szóval, gondoltam, megkérdezem, ki másolta ezt.

- Hogy ezt ki másolta, Sir? - feleli Snagsby úr, s átveszi az írást, leteszi az íróasztalára kisimítva, bal kezének egyetlen jellegzetes papírkereskedői sodorintásával és csavarintásával különválogatva az összes lapot. - Ezt kiadtuk másolásra, Sir. Egy pillanat alatt megmondhatom önnek, Sir, hogy ezt ki másolta, ha megnézem a könyvelésemet.

Snagsby úr előszedi üzleti könyvét a pénzszekrényből, megint nekidurálja magát, hogy lenyelje a vajas kenyér utolsó falatját, ami úgy látszik, megakadt a torkán, fél szemével a lemásolt nyilatkozat felé pislog, és jobb kezének mutatóujját lassan vezeti végig a könyv egyik oldalán.

- Jewby... Packer... Jarndyce...

- Jarndyce! Ez az, Sir - mondja Snagsby úr. - Úgy van, hát persze! Emlékezhettem volna rá. Ezt kiadtuk, Sir, egy másolónak, aki itt lakik mindjárt szemközt, a túlsó oldalon.

Mr. Tulkinghorn már meglátta a bejegyzést, előbb ráakadt, mint a papírkereskedő, s el is olvasta, mialatt a mutatóujj lassan közeledett felülről.

- Mi a neve? Nemo? - kérdi Mr. Tulkinghorn.

- Nemo, Sir. Itt van. Negyvenkét ív. Átvette szerdán este nyolckor; visszahozta csütörtök reggel fél tízkor.

- Nemo! - ismétli Mr. Tulkinghorn. - Nemo latinul annyit tesz, hogy: senki.

- Hát angolul mégiscsak jelent valakit, Sir, azt hiszem - jegyzi meg Snagsby úr, bocsánatkérő köhintéssel. - Egy embernek a neve. Itt van, tetszik látni! Negyvenkét ív. Átvette szerdán este nyolc órakor, visszahozta csütörtök reggel fél tízkor.

Snagsby úr fél szemmel észreveszi, hogy a boltajtóban megjelenik Snagsbyné feje, aki bekandikál, hogy az ura vajon mi a csudának hagyta ott a teáját. Mr. Tulkinghorn kinéz a kis ablakon a Coavinses hátsó udvarára, az elöljárósági épület világos ablakai felé. Coavinses kávéháza is ide nyílik, s a redőnyeinek résein átderengő ködös lámpafényben egy-két úriember árnyéka mozog. Snagsby úr a válla fölött hátrapillant apró feleségére, és mentegetődző szájmozdulatokkal ezt igyekszik értésére adni: "Tulking-horn... gaz-dag... be-fo-lyá-sos em-ber!"

- Már azelőtt is dolgoztatott ezzel az emberrel? - kérdi Mr. Tulkinghorn.

- Jaj, de még mennyit, Sir! Az ön számára is.

- Fontosabb dolgok jártak az eszemben, s nem figyeltem, mit is mondott, hol lakik?

- A túlsó oldalon, Sir.

- Meg tudja mutatni nekem ezt a helyet, ha majd hazamegyek?

- A legnagyobb örömmel, Sir!

Snagsby úr lehúzza a könyökvédőit, leveti a szürke kabátját, felveszi a feketét, leakasztja a kalapját a fogasról. Snagsbyné meghajtja fejét az ügyvéd felé, aztán beül a kasszába, s onnét les utánuk a redőny résein át; majd csendesen beoson a hátsó irodába, és a még mindig nyitva heverő könyvben a bejegyzéseket kezdi nézegetni. Kétségkívül nagyon kíváncsi.

Közben egészen besötétedett, a gázlámpák teljes fénnyel izzanak. Bele-beleütközve a napi leveleikkel a postára siető írnokokba, a vacsorára hazafelé igyekvő ügyészekbe, ügyvédekbe, az alperesek és felperesek, vádlottak, vádlók és peres felek mindenféle fajtájába, az ügyvéd és a papírkereskedő egy zsibárusüzlet elé ér, egy rongy- és palackkereskedés elé, amely ezenfelül általános áruháza egyéb megvetett árucikkeknek is, a Lincoln's Inn falának homályában és tövében.

- Itt lakik, Sir - mondja a papírkereskedő.

- Itt lakik, igen? - szól az ügyvéd közönyösen, figyelmetlenül. - Köszönöm.

- Nem tetszik bemenni?

- Nem, köszönöm, nem; Lincoln's Inn Fieldsbe kell most mennem. Jó éjszakát. Köszönöm!

Snagsby úr megemeli a kalapját, és visszamegy kis feleségéhez meg a teájához.

Mr. Tulkinghorn azonban nem megy a Lincoln's Inn Fieldsbe. Megy egy kis darabot, aztán megfordul, visszajön, és egyenesen benyit Mr. Krook boltjába. Jó sötét van odabent, egy pislákoló gyertya vagy ilyesmi ég csak az ablakokban, s a bolt aljában egy öregember meg egy macska ül a tűz mellett. Az öreg feláll s előrejön, kezében egy másik elüszkösödött kanócú gyertyát tartva.

- Itthon van, kérem, a lakója?

- A férfi vagy a nő, Sir? - kérdi Mr. Krook.

- Férfi. Aki iratokat másol.

Mr. Krook szemügyre veszi közelről a látogatóját. Ismeri látásból. Hallott valamit a főúri hírnevéről is.

- Látni szeretné, Sir?

- Igen.

- Hát magam is ritkán látom - mondja Mr. Krook elfintorodva. - Hívjam le? Ámbár nem hinném, hogy lejön, Sir!

- Hát akkor felmegyek hozzá én - mondja Mr. Tulkinghorn.

- Második emelet, Sir. Tessék a gyertya. Erre, fölfelé!

Mr. Tulkinghorn biccent egyet, és továbbindul. Felér a második emeleti sötét ajtó elé. Bekopog, nem kap választ, benyit, s ahogy benyit, véletlenül kioltja vele a gyertyáját.

A szobának olyan rossz a levegője, hogy amúgy is kioltotta volna a gyertyát, ha már előbb el nem alszik. Szűk kis helyiség, s egészen fekete a koromtól, zsírtól, piszoktól. A tűzhely rozsdás rostélya be van horpadva, s még parázslik benne egy-két vörös széndarab. A sarokban, a kandalló mellett egy deszkaasztal áll meg egy törött írópolc. A másik sarokban a két szék közül az egyiken egy szakadt, ócska útizsák szolgál ruhásszekrény helyett, nincs is szükség nagyobbra, hiszen ez is horpadtan csuklik össze, mint a kiéhezett ember arca. Függöny nem takarja el az esti sötétséget, de a kifakult ablaktáblák be vannak téve, s a beléjük fúrt két nagy lyukon bebámulhat az éhhalál - az ágyon fekvő férfi kaszás kísértete.

Mert az ügyvéd, aki még szinte a küszöbön megtorpan tétovázva, a tűzhellyel szemközt, egy alacsony fekvőhelyen egy férfi alakját pillantja meg. Ingujjban és nadrágosan fekszik ott, mezítláb. A gyertyája annyira lecsöpögött, hogy a lekonyult bele egész hosszában megduplázódott, s besüppedt a viasztorony szemfedő mögé, de még ég, s kísérteties fényében a fekvő férfi sárgának látszik. A haja kócos, és össze van zilálva a barkójával és a szakállával - a szakálla is rendetlen, elhanyagolt s nagyra nőtt, mint a szemét meg a homály körülötte. Az undorító és szennyes levegőben nem könnyű megállapítani, hogy a sok közül melyik fajta bűz bántja legjobban az ember orrát; az ügyvéd azonban az émelyítő és kábító szagokon és az áporodott dohányfüstön keresztül is érezni kezdi szájában az ópium keserű, üres, kellemetlen ízét.

- Hé, barátom, halló! - kiáltja, s az ajtóhoz veri a vas gyertyatartót.

Azt gondolja, hogy felébresztette a barátját. A férfi kissé elfordulva fekszik, de biztos, hogy a szeme nyitva van.

- Halló, barátom! - kiabál megint az ügyvéd. - Hé! Halló!

Ahogy ott áll határozatlanul a sötét szobában, valaki megérinti a ráncos kezét, s az ügyvéd megriad és felkiált: "Mi az?"

- Én vagyok - szólal meg a házbeli öregember, a fülébe szuszogva. - Nem bírja fölébreszteni?

- Nem bírom.

- Mit csinált a gyertyájával?

- Kialudt. Itt van.

Krook átveszi, odamegy a tűzhöz, a pirosló parázs fölé hajol, és ott próbálja meggyújtani. A kihunyó hamu azonban nem ad lángot s igyekezete kárba vész. Olyasmit motyog, miután eredménytelenül odaszólt a lakójához, hogy lemegy, és hoz egy égő gyertyát az üzletből. Az öreg eltűnik, Mr. Tulkinghornnak pedig hirtelen valami oka támad, hogy ne idebent a szobában várja meg a visszatérését, hanem kint a lépcsőházban.

A várva várt világosság csakhamar megjelenik a falon, ahogy Krook lassan lépeget fölfelé, zöld szemű macskájával a nyomában.

- Mindig ilyen mélyen szokott aludni? - kérdi az ügyvéd halkan.

- Hihi! Nem tudom - rázza Krook a fejét, felvont szemöldökkel. - Jóformán semmit sem tudok a szokásairól, kivéve azt az egyet, hogy nagyon magába zárkózottan él.

Így suttognak, aztán egyszerre lépnek be a szobába. Ahogy a fény megjelenik, az ablaktábla nagy szemei elhomályosulnak, lehunyódnak. De nem hunyódik le az ágyon fekvő férfi szeme.

- Irgalmas Isten! - kiált fel Mr. Tulkinghorn. - Meghalt!

Krook olyan hirtelen engedi el a súlyos kezet, melyet felemelt, hogy a kar lecsúszik az ágyról.

Egy percig egymásra merednek.

- Hívjon orvost, Sir! Kiáltson föl Miss Flite-ért az emeletre! Méreg van az ágya mellett! Kiáltson fel Flite-nak, legyen szíves - szól Krook, csontos ujjait szétterpesztve a test fölött, mint denevérszárnyakat.

Mr. Tulkinghorn kiszalad, és kiabálni kezd:

- Miss Flite! Miss Flite! Jöjjön hamar! Merre van?

Krook követi a tekintetével, s mialatt az ügyvéd kiabál, alkalma nyílik odalopakodni az ócska útizsákhoz, aztán visszalopakodni megint.

- Szaladjon, Flite, szaladjon! A legközelebbi doktorért! Szaladjon! - Így beszél Mr. Krook egy bolond kis öregasszonyhoz, lakónőjéhez; az asszony megjelenik, majd eltűnik egyetlen pillantás alatt, aztán hamarosan visszatér egy ingerült doktor társaságában, akit a vacsorája mellől keltett fel, s akinek vastag a felső ajka a burnótozástól, és lapos skót tájszólással beszél.

- Ej! A jóisten áldja meg magukat - mondja a doktor, egy percnyi vizsgálódás után felnézve rájuk. - Iszen ez úgy meg van halva, mint egy múmia!

Mr. Tulkinghorn (az ócska útizsák mellett állva) az iránt érdeklődik, hogy mennyi ideje halt meg.

- Mennyi ideje, Sir? - kérdi a tudós úriember. - Hát lehet mán vagy három órája is, hogy elpatkolt.

- Három órája szerintem is - jegyzi meg egy fekete fiatalember az ágy túlsó oldalán.

- Tán maga is szakmabeli, Sir? - kérdezi az első.

A fekete fiatalember igent mond.

- Hát akkor én már megyek is - mondja a másik doktor -, mert nem kellek itt semmire! - S ezzel a megjegyzéssel véget is vet kurta látogatásának, és siet vissza befejezni a vacsoráját.

A fiatal fekete orvos ide-oda emelgeti a gyertyát a másoló arca fölött, és alaposan megvizsgálja a halottat, aki nevének megválasztását igazolta azzal, hogy csakugyan senkivé vált.

- Látásból nagyon jól ismerem ezt az embert - mondja. - Ópiumot szokott venni tőlem vagy másfél esztendő óta. Rokona neki valaki itt a jelenlevők közül? - néz végig a másik hármon.

- Én a lakásadója voltam - feleli Krook mogorván, átvéve a gyertyát az orvos feléje nyújtott kezéből. - Egyszer azt mondta nekem, én vagyok a legközelebbi hozzátartozója.

- Túl nagy adag ópium okozta a halálát - mondja az orvos -, ehhez nem fér kétség. Tele van a szoba a szagával. Ebben még maradt annyi - mondja, s elveszi Mr. Krooktól az ócska teáskannát -, hogy elég lenne tíz ember meggyilkolásához.

- Gondolja, hogy szándékosan tette? - kérdi Krook.

- Hogy többet vett be?

- Igen? - Krook szinte csámcsog a szörnyű érdeklődéstől.

- Azt nem tudom. Nem tartanám valószínűnek, mert nagy adagokhoz volt szokva. De nem lehet tudni. Nagyon szegény ember volt, ugye?

- Azt hiszem.

- Tartozik magának valami lakbérrel?

- Hathetivel - feleli Krook.

- Ezt már sose adja meg - mondja a fiatalember, folytatva a vizsgálatot. - Kétségtelen, hogy olyan halott, akár egy múmia; s a jelek szerint és az állapotából ítélve, azt kell mondanom, hogy szerencsés megszabadulás volt ez neki. De valaha jóvágású s talán jóképű fiatalember lehetett. - Az ágy szélén ülve beszél, nem részvétlenül, szembenézve a másik arccal, kezét a szív táján nyugtatva. - Emlékszem, egyszer az jutott az eszembe, hogy olyan a modora, akármilyen nyers is, mintha jobb napokat is látott volna. Tönkrement valamikor? - néz a többiekre megint.

- Ugyanígy megkérdezhetné tőlem - feleli Krook -, hogy milyenek voltak azok a hölgyek, akiknek a haját ott tartom a zsákjaimban, odalent. Annál többet, hogy másfél évig a lakóm volt, és hogy iratmásolásból élt vagy halt, ennél többet nem tudok róla.

Ezt a párbeszédet Mr. Tulkinghorn félrehúzódva hallgatja, az ócska útizsák mellett, hátratett kézzel. Higgadt, mozdulatlan arca éppen olyan kifejezéstelen, mint a viharvert ruhája. Az ember még csak azt sem mondhatná, hogy egyáltalán gondol valamire.

Snagsby úr, akit áthívattak, sietősen érkezik, szürke kabátjában, fekete könyökvédőivel.

- Istenkém, istenkém - mondja -, hát ennek kellett megtörténnie. Ó, édes istenem!

- Tudna-e valami felvilágosítást adni a házbelieknek erről a szerencsétlen emberről, Snagsby? - kérdi Mr. Tulkinghorn. - Tud-e valamit a rokonságáról, ismerőseiről, vagy hogy hová való volt, honnét jött, vagy akármit tud-e róla?

- Higgye el, Sir - mondja Snagsby úr, előrebocsátva egy általános elnézésért esedező köhintést -, hogy éppúgy fogalmam sincs róla, honnét jött, mint arról...

- Hogy hová ment, nem? - igyekszik őt kisegíteni az orvos.

- Vagy másfél évvel ezelőtt - folytatja Snagsby úr bátrabban - egy délelőtt, reggeli után bejött hozzánk, s az én kis asszonykámat ott találta az üzletben. Megmutatta neki a kézírásmintáit, és elmondta, hogy másolómunkára lenne szüksége, mert... hogy ne sokat cifrázzam a szót... felkopik az álla. Az én kis asszonykám általában nem szokott idegeneket pártfogolni, különösen azokat nem, akik - hogy ne sokat cifrázzam a szót - koldulni jönnek. Valami azonban megragadta őt, talán a férfi borotválatlansága vagy az ápolatlan hajzata vagy mit tudom én, miféle női szempont, s elfogadta az írásmintáit s ezzel együtt a címét is. Az én kis asszonykám nem tudja jól megjegyezni a neveket - folytatja Snagsby úr, miután meglatolta a dolgot egy megfontolt köhögéssel a keze feje mögött -, és Nemót azonosnak vette Nimróddal. Ennek következtében az étkezéseknél attól fogva mindig ilyesféléket kezdett mondogatni nekem: "Snagsby, még mindig nem találtál semmi munkát Nimród számára!", vagy: "Snagsby, miért nem adod oda azt a Jarndyce-féle harmincnyolc ívet Nimródnak?", meg ehhez hasonlót. Így jutott aztán fokozatosan egyre több alkalmi munkához minálunk, ennél többet pedig nem tudok mondani róla, legfeljebb még azt, hogy nagyon gyorsan dolgozott, s nem sajnálta az éjszakát nappallá tenni, és ha az ember odaadott neki mondjuk negyvenöt ívet szerda este, hát csütörtökön reggel már be is hozta készen.

- Talán jobb lenne, ha utánanézne - szól Mr. Tulkinghorn Krookhoz -, nincs-e valamilyen írása, amiből megtudhat valamit. Vizsgálat lesz majd, és magát is kikérdezik. Tud-e olvasni?

- Nem - feleli az öreg, hirtelen elvigyorodva -, nem tudok.

- Snagsby - mondja Mr. Tulkinghorn -, nézzen körül a szobájában helyette. Máskülönben még bajba kerül, nehézsége támad a hatóságokkal. Ha már itt vagyok, megvárom, csak iparkodjon, aztán tanúskodhatok mellette, ha egyáltalán szükség lesz rá, hogy minden rendjén volt.

- Itt van mindjárt egy öreg útizsák, Sir - szól Snagsby.

Ó, csakugyan, hát itt van! Úgy látszik, Mr. Tulkinghorn eddig észre sem vette, pedig ott állt mellette egész idő alatt, és más holmi nem is nagyon akad az egész szobában.

A rongy- és palackárus tartja a gyertyát, a törvényszéki papírkereskedő pedig végzi a kutatást. Az orvos a kandalló sarkának támaszkodik, miss Flite a küszöbön remeg és leskelődik. A régi iskolából való nagy tehetségű, régimódi fiskális, a térde alatt szalagokkal megkötött komor fekete bugyogójában, hosszú ujjú fekete kabátjában ugyanazon a helyen áll mozdulatlanul, ugyanabban a tartásban.

Az ócska útizsákból néhány értéktelen ruhadarab kerül elő, aztán egy csomó zálogcédula, egy ópiumszagú összegyűrt papiros, telefirkálva durva ákombákom feljegyzésekkel, néhány mocskos újságkitépés, valamennyi a Halálozás rovattal - és semmi egyéb. Megnézik a konyhaszekrényt és a tintával telefröcskölt íróasztal fiókját. Régi levelet vagy bármilyen irományt nem találnak egyikben sem. A fiatal orvos átkutatja a halott zsebeit. Semmi mást nem talál, mint egy bicskát és néhány félpennys pénzdarabot. Végül mégiscsak Snagsby úr tanácsát kell megfogadni, és el kell hívatni az egyházközség szolgáját.

A kis bolond lakónő el is megy az emberért, a többiek pedig kimennek a szobából.

- Jó éjszakát - mondja Mr. Tulkinghorn, s már megy is haza, jelképes falfestményei alá, elmélkedni.

Ezalatt a Court környékén már híre futott a dolognak. A lakók csoportokba verődnek, hogy megtárgyalják az esetet. Egy rendőr közben felsétált a szobába, aztán lesétált megint a kapuhoz, s ott megáll, mint a cövek, s csak alkalomadtán vet egy-egy leereszkedő pillantást a köréje gyűlt gyerekekre, de valahányszor rájuk néz, meghunyászkodva kezdenek hátrálni. Perkinsné asszony, aki néhány hét óta nincsen beszélő viszonyban Piperné asszonnyal, most felhasználja a kedvező alkalmat, hogy felújítsa baráti érintkezésüket. A sarki csaposlegény, aki maga is műkedvelői kiváltságokkal rendelkezik, mert hivatalból ismeri az életet, és időnként dolga akad részeg emberekkel, bizalmas beszélgetésbe elegyedik a rendőrrel. Az emberek átkiabálnak egymásnak az ablakokból, a kíváncsiak hajadonfőtt sietnek át a Chancery Lane-ből, hogy megtudják, mi történt. Az általános hangulat láthatólag az, hogy szerencse, hogy nem Mr. Krookot tették el láb alól, amibe belevegyül egy kis természetes csalódás, hogy csakugyan nem. Az izgalom kellős közepén megérkezik az egyházközségi szolga.

Az egyházfi, ámbár a környéken mindenki nevetséges intézménynek tartja az állását, ebben a pillanatban némi népszerűségnek örvend, csak azért az egyért, hogy látni fogja a holttestet. A rendőr ostoba civilnek tekinti csupán, az éjjeli bakterek barbár idejéből visszamaradt csökevénynek, de beengedi, mint olyasmit, amit el kell viselni, amíg a kormányzat el nem törli végképp. Telik-múlik az idő, az egyházfi újra megjelenik. Megtudják, hogy tanúkra van szüksége a holnapi vizsgálathoz, akik megadhatják a halottkémnek és bizottságnak a szükséges felvilágosításokat az elhunytról. Mindjárt ki is kérdezget tömérdek embert, de mégsem kap egyiküktől sem semmiféle felvilágosítást. Benyit számtalan boltba és lakásba, és faggatja a lakókat. Az emberek megunják a dolgot, és megfordul a hangulatuk. Így aztán erre a napra elülnek az izgalom hullámai, a közönyös rendőr pedig döngő léptekkel indul tovább a körútjára, összeütögetve időnként fehér kesztyűs tenyerét és meg-megállva az utcasarkokon, hogy körülnézzen alkalmilag valamilyen ügyben, ami lehet egy elveszett gyerek esete, de lehet gyilkosság is.

Az éjszaka palástja alatt a nehézfejű egyházfi ide-oda csapong a Chancery Lane-en idézéseivel, melyeken minden esküdt nevét rosszul írták, és csak az egyházfi nevében nincs helyesírási hiba, de ezt se lehet elolvasni, ámbár nem is kíváncsi rá senki. Miután széthordta az idézéseket, és figyelmeztette a tanúkat, az egyházfi visszamegy Mr. Krook házához, ahol egy kis találkozót beszélt meg néhány szegényházi emberrel; az emberek meg is érkeznek, felvezetik őket az emeletre, ahol leraknak valami új néznivalót az ablaktábla tágra meredt szemei számára, valamit, ami utolsó földi szállásként szolgál majd Senkinek - és mindenkinek.

S a koporsó egész éjszaka ott várakozik útra készen az ócska útizsák mellett; a magára hagyott alvó pedig, aki negyvenöt esztendeig taposta a föld porát, ott fekszik csendesen az ágyon, annyi nyomot sem hagyva maga után, mint egy talált csecsemő.

Másnap az egész kerület csupa elevenség - mintha vásár lenne, ahogy Perkinsné asszony mondja Piperné asszonynak nyájas beszélgetés közben, nagyobb barátságban, mint valaha. A halottkém és a bizottság az Arany Nap első emeleti termében tartja majd a vizsgálatot, ahol a Harmónia dalárda szokott összejönni hetenként kétszer, s ahol a karmesteri széket egy híres, szakmájában jól ismert úriember szokta betölteni, szemben a "kis Swills"-szel, az énekes humoristával, aki elvárja (a kirakatban olvasható hirdetmény szerint), hogy barátai nagy számmal fognak megjelenni, és támogatják a nagy tehetségű művészeket. Az Arany Napban nagy jövés-menés folyik egész délelőtt. Még a gyerekeknek is szükségük van erősítőre az általános izgalomban, úgyhogy egy süteményárus, aki a Court sarkán ütötte fel az üzletét erre az alkalomra, azt meséli, pillanatok alatt szétkapkodták a konyakos meggyeit. Az egyházfi pedig, aki ide-oda cselleng Mr. Krook boltja és az Arany Nap bejárata között, közben megmutatja a rábízott érdekes kincset néhány titoktartó léleknek, s viszonzásképpen elfogadja a felajánlott pohár söröket vagy hasonló kedveskedéseket.

A kitűzött időben megérkezik a halottkém, akire már várnak az esküdtek; kugligolyó hangja fogadja őt az Arany Nap kitűnő, kemény tekepályája felől. A halottkém többet jár kocsmába, mint bárki más emberfia. A fűrészpornak, sörnek, a dohányfüstnek és a pálinkának a szaga az ő hivatásában mindig együtt jár a halállal, a halál legszörnyűbb formájával is. Az egyházfi és a fogadós fölvezeti őt a Harmónia-összejövetelek termébe; lerakja a kalapját a zongorára, egy díszes széket húz magának az asztalfőhöz, az összetolt kisebb asztalokhoz, melyeket a poharak, lábasok helyén ott maradt ragacsos gyűrűk végtelen kacskaringói ékesítenek. Az esküdtek közül ahányan össze tudnak zsúfolódni az asztallánc körül, annyian leülnek. A többiek elhelyezkednek a köpőcsészék és a dudák között, vagy nekitámaszkodnak a zongorának. A halottkém feje fölött egy vékony vaslánc lóg, a csengő húzója, ami a Nagytekintetű Bizottságnak azt a látszatot kölcsönzi, mintha éppen az akasztásukra várnának.

Álljanak elő az esküdtek, és tegyék le az esküt! Mialatt a szertartás folyik, némi feltűnést kelt egy széles gallérú, vizenyős tekintetű, rezes orrú kis pufók ember érkezése, aki szerényen megáll a zongora mellett, mintha ő is csak a közönséghez tartoznék, de elég otthonosan mozog a teremben. Suttogva adják tovább, hogy ő a "kis Swills". Nem tartják kizártnak, hogy megfigyeli és utánozni fogja a halottkémet, s az esti Harmónia-összejövetelnek ez lesz a kiemelkedő száma.

- Nos, uraim - kezdi a halottkém.

- Csönd legyen ott, érti! - szól az egyházfi. Nem a halottkémnek, noha úgy hangzik.

- Nos, uraim - kezdi újra a halottkém -, önök egybegyűltek itt, hogy vizsgálatot tartsanak egy bizonyos ember halála ügyében. Meg fogják hallgatni a tanúk vallomásait a halál körülményeire vonatkozóan, és ki fogják mondani az ítéletüket a... kuglizás folyik, egyházfi, szóljon nekik, hogy hagyják abba... a tanúvallomások és kizárólag a tanúvallomások alapján. Legelőször is meg kell szemlélni a holttestet.

- Helyet, helyet! - kiáltja az egyházfi.

Hosszú, rendetlen sorban kivonulnak, mint egy szétszéledő temetési menet, s megtartják a szemlét Mr. Krooknál a második emeleti hátsó szobában; aztán néhány esküdt nagy sietve és elég sápadtan visszaérkezik. Az egyházfi csupa igyekezet, hogy a két nem nagyon tiszta ingű úriember (akiknek a számára egy külön kis asztalt foglalt le a Harmónia-összejövetelek termében, közel a halottkémhez) mindent láthasson, ami csak történik. Ugyanis ezek hírlapi tudósítást írnak a vizsgálatról, soronként fizetve, s az egyházfi sem áll fölötte az általános emberi gyarlóságnak, hanem azt reméli, hogy majd az újságban olvashatja, hogy mit mondott és mit tett "Mooney, a kerület ügybuzgó és kitűnő egyházfija", sőt olyan becsvágyó, hogy a Mooney nevet már szinte a közismertség és népszerűség fényében látja csillogni, akárcsak a hóhér nevét, a legutóbbi esetek alkalmával.

A "kis Swills" várja a halottkém és a bizottság visszaérkezését. Mr. Tulkinghorn ugyancsak várja. Mr. Tulkinghornt nagy megkülönböztetéssel fogadták, és a halottkém mellé ültették - e magas jogi méltóság és egy szenesláda meg egy tivoli játékasztal közé. A vizsgálat folytatódik. Az esküdtek megtudják, miként halt meg vizsgálatuk alanya, és többet nem is tudnak meg róla.

- Uraim, jelen van itt egy igen kiváló ügyvéd is - mondja a halottkém -, aki, amint értesültem, véletlenül a helyszínen tartózkodott, mikor a halálesetet felfedezték; azonban ő is csak azt tudná megismételni, amit az orvostól, a háztulajdonostól, lakónőjétől és a papírkereskedőtől már hallottunk, ennélfogva nem szükséges háborgatnunk őt. Van-e valaki a jelenlevők között, aki többet tud mondani?

Perkinsné előretaszigálja Pipernét. Piperné leteszi az esküt.

- Piper Anasztázia, kérem tisztelettel. Férjezett.

- Nohát, Mrs. Piper, mit tud nekünk mondani a dologról?

Jaj, Mrs. Pipernek tömérdek mondanivalója van, főként zárójelben és mellesleg megjegyezve és anélkül, hogy pontot tenne közben, de nagyon keveset mond vele végül. Mrs. Piper a Cook's Courtban lakik (férje bútorasztalos), és a környéken már régóta köztudomású (úgy számíthatjuk, hogy két nappal Alexander James Piper kényszerkeresztelője előtt tudódott ki, aki most éppen tizennyolc hónapos és négy napos, mivel nem lehetett gondolni, hogy így megmarad, annyira odavolt kérem ez a gyerek a kólikától), hogy a panaszos - Piperné ragaszkodik hozzá, hogy így nevezze az elhunytat - eladta magát az ördögnek. Úgy hiszi, azért beszélték ezt, mert hogy olyan borzasztó volt a kinézése a panaszosnak. Ő is sokszor találkozott a panaszossal, s véleménye szerint rémisztő volt a kinézése, nem is lett volna szabad megengedni, hogy csak úgy mászkáljon mindenfelé, mert sok gyerek nagyon félénk és ijedős (ha nem hiszik, kérem, tessék ideszólítani Mrs. Perkinst, aki majd igazságot tesz mellette). Gyakran látta, hogy a panaszost piszkálták és szekálták a gyerekek (mert a gyerek, az mindig csak gyerek marad, és nem várhatja tőlük az ember, kivált ha a játékos kedvükről van szó, hogy Matuzsálemek legyenek, mikor az ember maga se az). Ezért volt aztán az, hogy sokszor álmodott is a panaszosról, meg a rossz kinézése miatt is, olyanokat, hogy egy fejszét húzott elő a zsebéből, és levágta vele a Jancsika fejét (mert ez a gyerek nem ösmeri, kérem, a félelmet, mindig ott futkosott a sarkában, és kiabált utána). Mindamellett nem látta soha, hogy lett volna fejsze a panaszosnál, vagy bármiféle más fegyverzet. Csak azt látta, hogy mindig gyorsan odébbállt, ha utána futottak és utána kiáltoztak, mert úgy látszik, nem kedvelte a gyerekeket, és soha nem látta, hogy beszédbe elegyedett volna akár egy gyerekkel, akár egy felnőttel, soha semmikor (kivéve azt a fiút, aki ott a sarkon túl, lent a nagy útnál szokta söpörgetni az átjárót, az, ha itt lenne, megmondhatná, hogy sokszor látták őt beszélgetni vele).

- Nincs itt a fiú? - kérdi a halottkém.

- Nincs itt, kérem - mondja az egyházközségi szolga.

- Hát menjen, és kerítse elő! - mondja a halottkém.

Az ügybuzgó kitűnőség távolléte alatt a halottkém Mr. Tulkinghornnal társalog.

- Hohó! Itt van a fiú, urak!

Itt van, igen sárosan, igen rekedten, igen rongyosan.

- Nohát, fiú! - De álljunk meg egy pillanatra. Óvatosság. Előbb fel kell tenni néhány előzetes kérdést a fiúnak.

A neve Jo. Semmi egyéb, amiről tudomása lenne. Nem tudja, hogy minden embernek két neve van. Ijjesmirü még iletébe se hallott. Nem tudja, hogy Jo egy hosszabb névnek a lerövidítése. Szerinte elég hosszú ez neki. Szerinte nincsen ebben semmi hiba. Apja nincs, anyja nincs, ismerőse nincs. Iskolába sohasem járt. Lakása, otthona? Csak annyit tud, hogy a seprű az seprű, s hogy gonoszság hazudni. Már nem emlékszik rá, ki beszélt neki a seprűről vagy a hazugságról, de ezt a kettőt tudja. Azt nem tudná pontosan megmondani, mi történnék vele a halála után, ha itt most hazudna az urak előtt, de úgy gondolja, valami nagyon rossz dolog, büntetésül... ezért hát nem fog hazudni.

- Nem, uraim, ez nem megy! - mondja a halottkém, mélabúsan rázogatva a fejét.

- Nem gondolja, Sir, hogy meghallgathatnánk a vallomását? - kérdi egy figyelő esküdt.

- Szó sem lehet róla - mondja a halottkém. - Hallották a fiút. "Nem tudnám pontosan megmondani"... ez nem megy, kérem. Ezt nem fogadhatjuk el egy törvényszéki kihallgatáson, uraim. Rettenetes romlottság. Vigyék innen a fiút.

A fiút elviszik - a hallgatóság nagyfokú okulására, különösen a "kis Swills", az énekes komikus okulására.

- Nohát. Van még más tanú? Nincs több tanú.

- Jól van, uraim! Erre az ismeretlen férfira rábizonyult, hogy másfél év óta nagy mennyiségű ópiummal élt, a halálát pedig túl nagy adag ópium okozta. Ha úgy gondolják, a tanúvallomások alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy öngyilkosságot követett el, akkor erre a következtetésre fognak jutni. Ha úgy gondolják, hogy véletlen baleset okozta a halálát, akkor ennek megfelelően hozzák meg az ítéletüket.

Az ítélet ennek megfelelő. Véletlen baleset. Kétségtelenül. Uraim, hazamehetnek! Jó napot!

Mialatt a halottkém a felsőkabátját gombolgatja, Mr. Tulkinghornnal együtt az egyik sarokban magánkihallgatást, rendeznek a visszavetett tanúval.

Az elvetemült teremtés csak annyit tud mondani, hogy a halott férfit (akit mindjárt felismert sárgás arcáról és fekete hajáról) néha csúfolták, és üldözték az utcán. Hogy azon a hideg téli estén, amikor a fiú ott didergett egy kapualjban, az átjárója közelében, a férfi visszafordult, és megnézte őt, aztán visszajött hozzá, kikérdezgette, és mikor megtudta, hogy a világon senkije sincs, azt mondta: "Nekem sincs. Senkim!", és adott neki vacsorára és éjszakai szállásra való pénzt. Hogy attól fogva sokszor megszólította őt a férfi, és megkérdezte, rendesen aludt-e az éjjel, hogy fázik-e, éhes-e, meg hogy gondolt-e arra valaha, hogy jobb volna meghalni s hasonló furcsa dolgokat. Hogy amikor nem volt neki pénze, mindig azt mondta: "Ma én is olyan szegény vagyok, mint te, Jo"; de ha volt neki, akkor mindig nagyon szívesen (ahogy a fiú lelkesen hiszi) adott belőle.

- Nagyon jó volt hozzám - mondja a fiú, rongyos kabátujjával törülgetve a szemét. - Szeretném, ha hallaná, hogy ezt mondom neki, ahogy itt fekszik előttem kinyújtóztatva. Nagyon jó volt hozzám, nagyon jó!

Mikor lecsoszog a lépcsőn, Mr. Snagsby, aki már lesi őt, markába nyom egy két és fél shillingest.

- Ha bármikor meglátsz engem az utcádban az én kis asszonykámmal... akarom mondani, egy hölggyel - mondja Mr. Snagsby, szájára illesztett mutatóujjal -, ne ismerj meg!

Az esküdtek egy ideig még ott lézengenek az Arany Nap körül, beszélgetve. A továbbiakban öten-hatan beülnek az Arany Nap társalgójába, és pipafüstbe borítják a helyiséget; ketten elpályáznak Hampstead felé; négyen megbeszélik, hogy félárú jeggyel színházba mennek, s aztán osztrigával fogják betetőzni az estét. A "kis Swills"-t sorra meghívják egy-egy pohár sörre. Megkérdezik tőle, hogy mit tart az eseményekről, mire úgy vélekedik (főerőssége a csibésznyelvészet lévén), hogy "neki nem kóser az egész balhé". Az Arany Nap tulajdonosa, látván, hogy a "kis Swills" milyen népszerűségnek örvend, melegen ajánlgatni kezdi az esküdt uraknak, valamint a nagyközönségnek, hozzáfűzve, hogy a "sánszónok" terén nincs párja, s hogy ennek a fiúnak a színpadi jelmezeivel meg lehetne rakni egy társzekeret.

Így olvad bele lassan-lassan az Arany Nap a fekete estébe, aztán megint kiválik belőle éles gázlángjaival. Elérkezik a Harmónia-összejövetel ideje, a szakmájában nagy hírű úriember elfoglalja a karmesteri széket, a kis Swills (vöröslő) orra előtt; barátaik nagy számban keresik fel őket, és támogatják a kiváló tehetségeket. Az est fénypontja, amikor a kis Swills így szól: "Uraim, ha megengedik, megpróbálok most előadni önöknek egy kis jelenetet, melyet a valóságos életből lestem el itt a mai napon." Nagy taps és biztatás fogadja a bejelentését, kimegy a teremből mint Swills, és visszajön mint halottkém (a világért sem lehetne megismerni); előadja a vizsgálatot, a refrén után kis pihenőkkel, amiket a kísérő zongora futamai töltenek ki - "Meg a keljfeljancsija (a halottkémé), kicsi-csacsika, meg a facsiga, az ám!"

Aztán végre elnémulnak a zongorabillentyűk, a Harmónia kör barátai nagy számban keresik föl az ágyat. Csönd veszi körül a magános alvót utolsó földi fekvőhelyén, csak az ablaktábla éhes szemei merednek rá az éjszakának ezekben a nyugodalmas óráiban. Ha a jövőbe láthatott volna az az asszony, aki a világra hozta őt, ha láthatta volna így feküdni ezt az elhagyatott férfit az anya, akinek a mellén csimpaszkodott apró gyerekként, akinek felnézett a szerető arcába, akinek alig tudta átkarolni a nyakát kicsi kezével, micsoda képtelenségnek érezte volna ezt a látványt! S hol van most, ha ebben a kialudt szívben lobogott valamikor a láng, verőfényesebb napokban, egy asszonyért, egy szerelmes asszonyért, hol van most ez az asszony, mialatt a kihűlt test várja, hogy a föld alá tegyék?

Mr. Snagsbyékről azonban, a Cook's Courtban, nem lehet elmondani, hogy nyugodalmas éjszakájuk lenne. Guszti kiveri az álmot a szemükből, ahogy maga Snagsby úr is kénytelen megvallani - hogy ne sokat cifrázza a szót -, mert egyik rohamot kapja a másik után. Azért veszi így elő Gusztit a betegsége, mert lágyszívű, érzékeny, van benne valami fogékonyság, amiből képzelőerő is lehetett volna, ha nincs a jótevője, a védőangyala. De akármi is legyen, elég az hozzá, hogy olyan rettenetes hatással volt rá az uzsonnánál Snagsby úr beszámolója a vizsgálatról, melyen részt vett, hogy vacsorakor berohant a konyhába, berepítve maga előtt egy eidami sajtot, s rájött a rohama, mely szokatlanul hosszú ideig tartott, s alighogy magához tért belőle, máris egy másikba esett, aztán megint újabb roham fogta el, aztán még egy, még egy, egész sorozat, rövid kis megszakításokkal, melyeket arra használt föl, hogy könyörögve rimánkodjon Mrs. Snagsbynek, ne mondjon föl neki, ha majd egészen magához tér, s hogy mindnyájukat kérlelje, fektessék csak le őt a kőre, és menjenek aludni. Így aztán Snagsby úr, amikor végre meghallotta a Cursitor utcai kis tejcsarnok kakasának a virradat tárgyában kifejtett szokásos önzetlen örömujjongását, nagyot lélegzett, s ámbár roppant türelmes természetű ember, így szólt: "Már azt hittem, sose szólalsz meg!"

Hogy miféle kérdést vél elintézni ez az elragadtatott baromfi borzasztó erőlködésével, hogy minek kukorékol olyan nagyon (ámbár az emberek is szoktak így kukorékolni különféle ünneplő nagygyűléseken és diadalmas felvonulásokon) olyasmi örömére, ami úgysem lesz soha az övé, ezt bízzuk rá. Tény az, hogy a nap felkel, megvirrad, megjön a reggel, megjön a dél.

Ekkor az ügybuzgó és kitűnő egyházfi, aki csakugyan belekerült ezekkel a jelzőkkel a reggeli lapokba, megjelenik Mr. Krooknál a szegényházbeli embereivel, s elviszik szegény elköltözött felebarátunk testét egy házak közé beékelt ocsmány, fertőző temetőbe. Egy utálatos szemétdombra, melynek förtelmességétől még egy kutyahitű janicsár is visszariadna, s egy zulukaffer is visszaborzadna, ide hozzák, hogy keresztény módra eltemessék.

A házak között, melyek minden oldalról körülveszik, kivéve, ahol egy udvar áporodott kis alagútja enged bejárást a vasrácsos kapuhoz - itt földelik el szegény felebarátunkat vagy félméternyire a föld alá. Gyere, éjszaka, gyere, sötétség, mert nem borulhatsz elég gyorsan egy ilyen hely fölé, és nem maradhatsz elég sokáig, hogy eltakarjad! Gyertek, libegő lámpafények, a csúf házak ablakaiba. Gyulladj ki, gázláng, bánatos fényeddel, ott a vaskapu fölött, melyet a fertőzött levegő simára vont be boszorkánybalzsamjával!

Az éjszaka meghoz egy lomha járású alakot is, aki átcsoszog az alagút-udvaron, és megáll a vaskapu előtt. Megfogja a kaput a két kezével, és benéz a rácsok közt; így is marad egy darabig.

Aztán az öreg seprűvel, amit magával hozott, szépen felsöpri a köveket, kitakarítja az egész kapualjat. Nagyon ügyesen és rendesen csinálja, megint benéz egy ideig, aztán elmegy.

Jo, te volnál? No jól van, jól van! Ha visszavetett tanú vagy is, aki "nem tudja pontosan megmondani", mi történik majd vele, ha hatalmasabb kezekbe kerül a halandókénál, nem vagy azért egészen kivetve a külső sötétségre. Valami távoli fénysugár csillog cselekedeted elmotyogott magyarázata mögött:

- Nagyon jó volt hozzám, nagyon jó!

Végre elállt az eső odalent Lincolnshire-ben, s Chesney Wold kezd magához térni. Mrs. Rouncewell feje tele van gazdasszonyi gondokkal, mert Sir Leicestert és miladyt várja haza Párizsból. A társasági hírszolgálat már kiszimatolta az örvendetes újságot, és tudósította róla az egész gyászba borult Angliát. Azt is megtudta, hogy megérkezésük után a beau monde élite-jének (a társasági hírszolgálat nagyon gyenge az anyanyelvében, de hatalmas erőre kap a franciában) fényes és válogatott körét fogják vendégül látni a család ősi, vendégszerető székhelyén, Lincolnshire-ben.

A fényes és válogatott társaság tiszteletére - meg Chesney Woldéra is úgy ráadásnak - kijavították a park hídjának beszakadt boltívét, s a folyó most, visszahúzódva eredeti medrébe és megint karcsú híddal a hátán, emeli a szép kilátást. A napfény hidegen és tisztán csillog a törékeny gallyak közt, és helyeslően nézi, hogy az éles szél miként hordja szét a faleveleket, és szárítgatja a tócsákat. Végigvilágít a parkon, az átvonuló felhők árnyékának nyomában, benéz az ablakokon, és olyan élénk csíkokat és foltokat mázol az ősök arcképeire, amilyenre a festők soha nem is gondoltak. Bebocsát egy ferde sugárnyalábot miladynek a nagy kandalló fölött függő festménye elé, s rézsút, mint a fattyúk címerében, lecsap a tűzhelyre, mintha szét akarná repeszteni.

Ugyanebben a hideg napsütésben és éles szélben indulnak el hazafelé utazókocsijukon milady és Sir Leicester (milady komornája és Sir Leicester inasa pedig odaadó hűséggel hátul a bakon). Szapora csilingeléssel és ostorpattogtatások között, a két nyergeletlen ló meg a két lakkcilinderes, lovászcsizmás és lengő sörényű, lobogó farkú kentaur hosszas ágaskodó mutatványai után kirobognak a Vendone téri Bristol-szálloda udvaráról, s a Rivoli utca napfényben-árnyékban játszó oszlopsora és a lefejezett király meg királyné balvégzetű palotájának kertje között elvágtatnak az Egyetértés tere és az Elíziumi mezők felé, aztán tovább, a Csillag árkádja alatt, kifelé Párizsból.

Az igazat megvallva, nem győznek elég sebesen vágtatni, mert Lady Dedlock őméltósága még itt is halálosan unta magát. Hangverseny, társaság, opera, színház, kocsikázás - milady számára nincs semmi új az elnyűtt ég alatt. A múlt vasárnap is, amikor a szegény ördögök mindig vígan vannak - bent a városban, gyerekeikkel játszadozva a palota kertjének nyírt fái és szobrai közt vagy széles sorokban sétálgatva egymás mellett az Elíziumi mezőkön, melyet még elíziumibbá tesznek ilyenkor a cirkuszi kutyák meg a falovak; néha-néha benézve a Miasszonyunk komor székesegyházába (de csak kevesen); vagy a városon kívül, körülfogva egész Párizst tánccal, szerelmeskedéssel, borozgatással, dohányfüsttel, temetőjárással, biliárdozással, kártyázással, dominózással, kuruzslással és még gyilkosabb, lelkes és lelketlen léhaságokkal - milady a múlt vasárnap is úgy kétségbe volt esve unalmában, úgy hatalmába kerítette a reménytelenség szörnyetege, hogy szinte gyűlölni tudta volna a szobalányát a jókedve miatt.

Nem lehet tehát elég gyorsan vágtatnia. El hát Párizsból, messzire, vissza a télies fák végtelen sorai és keresztútjai közé! Vissza se pillant, csak amikor már néhány mérföldnyire járnak tőle, s a Csillag diadalíve apró fehér foltként villog a napfényben, s a város csak egy kis kiemelkedő kupac a síkság fölött.

Sir Leicester önelégült hangulatban van. Miután elolvasta a leveleit, hátradől az ülésén a kocsi sarkában, és nagyjából átgondolja társadalmi fontosságát.

- Szokatlanul sok levelet kapott ma reggel? - szólal meg végre milady, hosszú szünet után. Belefáradt az olvasásba - majdnem kiolvasott egy oldalt a húszmérföldnyi utazás alatt.

- De nincs bennük semmi... semmi a világon.

- Mintha Mr. Tulkinghorn hosszú áradozásait láttam volna köztük, nem?

- Maga mindent észrevesz - mondja Sir Leicester csodálattal.

- Ó - sóhajt föl milady -, micsoda unalmas egy ember az!

- Üzent valamit... bocsásson meg, igazán - mondja Sir Leicester, a levelek közül kikeresve egyet és szétbontogatva -, üzent magának valamit. Éppen megálltunk lovat váltani, amikor az utóiratához értem az olvasásban, és ez kiverte a fejemből a dolgot. Ne haragudjék, kérem. Azt mondja... - Sir Leicester olyan sokáig bíbelődik a szemüvegével, amíg előszedi, és az orrára illeszti, hogy milady kissé türelmetlen arcot vág. - Azt mondja: "Az úthasználati jog ügyében..." Bocsánat, de nem ez az. Azt mondja... Igen! Itt van ni! Azt mondja: "Kegyeskedjék átadni tiszteletteljes üdvözleteimet miladynek, remélem, jót tett neki a levegőváltozás. Ha lenne olyan kegyes megemlíteni előtte (amennyiben érdekli őt), hogy hazatérése után majd lesz valami közölnivalóm számára, arra az egyénre vonatkozólag, aki azt a kancelláriai jegyzőkönyvmásolatot készítette, mely olyan rendkívüli módon felkeltette őméltósága érdeklődését. Voltam nála."

Milady előrehajolva ül, és kinéz a kocsi ablakán.

- Ennyi az üzenet - mondja Sir Leicester.

- Szeretnék egy kicsit sétálni - mondja milady, egyre csak kifelé nézve.

- Sétálni? - ismétli Sir Leicester meglepődve.

- Szeretnék egy kicsit sétálni - mondja milady tisztán és érthetően. - Állítsa meg, kérem, a kocsit.

Megállítják a kocsit; az odaadó hűségű inas leszáll a hátsó bakról, kinyitja az ajtót, és leereszti a felhágó-lépcsőt, engedelmeskedve milady türelmetlen kézmozdulatának. Milady olyan gyorsan lelép, és olyan gyorsan továbbindul, hogy Sir Leicester minden aggályos udvariassága ellenére nem képes karját nyújtani neki s melléje szegődni. Lemarad, s eltelik egy-két perc, mire utoléri. Milady mosolyog, nagyon szép, elfogadja a karját, sétál vele vagy négyszáz métert, aztán nagyon megunja, és visszaül a kocsiba, a helyére.

A zörgés-csörgés, paták dübörgése három napon át folyik. A szállodákban, ahol közben megszállnak, általános csodálatot vált ki mindig a roppant udvariasságuk egymás iránt. A tenger Sir Leicesterrel rendszerint rosszul bánik. Mindazonáltal a méltósága ezen is átlábal, miután megálltak pihenni egyet; aztán mennek tovább Chesney Woldba, Londonban csupán egy éjszakára szakítva félbe útjukat.

Mrs. Rouncewell várja őket, s mély térdhajtással fogadja Sir Leicester szokásos kézfogását.

- Hogy van, Mrs. Rouncewell? Örülök, hogy látom.

- Remélem, Sir Leicester, hogy jó egészségben van szerencsém üdvözölni?

- Pompás egészségben, Mrs. Rouncewell.

- Nagyszerű színben van, milady - mondja Mrs. Rouncewell, újabb térdhajtással.

Milady jelzi, anélkül hogy pazarlón bánna a szavakkal, hogy olyan unalmasan jól van, amennyire csak lehet.

De ott áll nem messze, a gazdasszony háta mögött Rosa; s milady, aki nem vesztette el éles megfigyelőképességét, bármennyi minden mást szerzett is magának közben, megkérdezi:

- Ki ez a lány?

- Egy kis növendékem, milady... Rosa.

- Gyere ide, Rosa! - Lady Dedlock int neki, egyenesen érdeklődést mutatva iránta. - Ej, tudod-e, fiacskám, milyen szép vagy? - mondja, megérintve a lány vállát a két mutatóujjával.

Rosa roppantul szégyenkezik.

- Nem, milady, kérem szépen! - mondja, aztán felnéz, lenéz, azt se tudja, hová nézzen, de csak annál bájosabb.

- Hány éves vagy?

- Tizenkilenc, milady.

- Tizenkilenc - ismétli milady elgondolkozva. - Vigyázz, nehogy elkényeztessenek a hízelkedésekkel.

- Igenis, milady.

Milady megveregeti a lány gödrös arcocskáját finom kesztyűs ujjaival, és továbbmegy a tölgyfa lépcső felé, ahol Sir Leicester várakozik rá, lovagi kísérete. Az egyik falitábláról egy régi Dedlock bámul le rájuk, teljes életnagyságában és butaságában, mint aki nem tudja, hogy ehhez mit szóljon, ami valószínűleg az állandó lelkiállapota volt Erzsébet királyné idejében.

Ezen az estén Rosa a házvezetőnő szobájában nem fogy ki Lady Dedlock magasztalásából. Milyen nyájas, milyen gyönyörű, milyen előkelő; olyan selymes a hangja, olyan szívszorongató az érintése, hogy Rosa még most is érzi! Mrs. Rouncewell mindezt helybenhagyja, némi személyes büszkeséggel, kivéve azt az egyet, hogy barátságos.

- Szinte kár - teszi hozzá Mrs. Rouncewell; csak "szinte", mert a kegyeletsértéssel lenne hatásos olyasmit feltételezni az ilyen határozottan elrendezett dolgokról, mint a Dedlockok ügyei, hogy valami jobban is lehetne, mint ahogyan van -, szinte kár, hogy nincs miladynek gyereke. Ha lenne egy lánya, egy felnőtt kisasszonylánya, akivel törődnék, akkor, azt hiszem, sokkal nyájasabb lenne.

- Nem tette volna csak még gőgösebbé, nagymama? - szól közbe Watt, aki azóta otthon járt, és megint visszajött, mert olyan jó unoka.

- Csak és még, lelkem - feleli a házvezetőnő méltóságteljesen -, az ilyen szavakat én nem használom, de még csak el sem tűröm, ha az én ladymet akarják lekicsinyelni vele.

- Bocsánatot kérek, nagymama. De hát ő gőgös, vagy nem?

- Ha az is, van rá oka. A Dedlock családnak mindig megvolt rá az oka.

- Hát akkor remélem - mondja Watt -, kihúztak néhány sort az imakönyvükben, a közönséges embereknek szóló részeket, a gőgről és a felfuvalkodottságról. Ne haragudjál, nagymama! Csak tréfálok!

- Sir Leicester és Lady Dedlock, fiacskám, nem alkalmasak tréfa tárgyára.

- Sir Leicester semmi esetre sem alkalmas - mondja Watt. De remélem, nagymama, ha meg is jött a család és a vendégek, nem lesz semmi akadálya, hogy egy-két napig még itt maradhassak a fogadóban, mint akármelyik más utasember?

- Dehogy lesz, semmi a világon, gyerekem.

- Örülök neki - mondja Watt -, mert ki sem tudom mondani, mennyire szeretném még jobban megismerni ezt a gyönyörű környéket.

Véletlenül Rosa-ra pillant, aki lesüti a szemét, és igazán nagyon szégyenli magát. A régi babona szerint azonban Rosa fülének csengeni kellene és nem pirulni; milady komornája ugyanis ebben a percben rettentő erélyesen emlegeti őt.

Milady komornája francia nő; harminckét éves, délvidéki, valahonnét Avignon és Marseilles környékéről való - a szeme nagy, a bőre barna, a haja fekete; s szép is lenne, ha nincs az a nyúlszája és arcának az a kellemetlen feszessége, amitől állkapcsa túl mohónak, koponyája túl nagynak látszik. Az egész lényében van valami meghatározhatatlan mohóság és vértelenség; a szeme csücskéből pedig fürkésző pillantásokat tud vetni anélkül, hogy meg kellene fordítania a fejét, amiről szívesen lemondana az ember, kivált amikor rosszkedvű, és kés van a keze ügyében. Akármilyen ízlésesek is a ruhái meg az apró csecsebecséi, ahogy jön-megy, az embernek az az érzése, hogy egy nagyon csinos, de nem tökéletesen megszelídített nőstény farkas mászkál körülötte. Az állásával járó sokféle tudományán kívül olyan jól beszél angolul is, mintha született angol lenne; vagyis nem hiányzik a szókincse hozzá, hogy a szidalmak záporát szórja Rosa fejére, amiért a lány magára merte vonni milady figyelmét, s szórja is ebéd közben, olyan zord gúnnyal, hogy asztaltársa, az odaadó hűségű inas, szinte megkönnyebbül, amikor kanalazó szünet áll be az előadása közben.

C! Haha! Ő, Hortense, öt éve szolgálja már miladyt, és mindig betartották a távolságot egymás között, ezt a kis lotyót meg, ezt a fababát meg, alighogy beteszi a lábát, máris cirógatni kezdi milady, egyenesen cirógatni! Hahaha! "Tudod-e, fiacskám, hogy milyen szép vagy?" "Nem, milady." Hát ebben igaza van neki! "És hány éves vagy, kicsikém!" "És vigyázz, nehogy elkényeztessenek a hízelgők, fiam!" Nagyon jó. Szép kis eset! Nagyon jó az egész.

Olyan jó és olyan szép kis eset, hogy ki nem megy mademoiselle Hortense fejéből, s még napok múlva is, még honfitársnői meg a többiek között is, akiket a vendégek hasonló szolgálati minőségben hoztak magukkal, elszótlanodik az étkezések alatt, hogy magában élvezze az esetet - élvezze a maga kedélyes módján, még feszesebbre vált képpel, vékonyra nyúlt, összeszorított szájjal.

A ház valamennyi tükre üzembe kerül most, hosszú semmittevés után. Most visszatükrözhetik a sok szép arcot, a sok kényeskedő mosolygást, a fiatal tekinteteket meg a nyolcadik iksz felé járó arcokat, melyek nem hajlandók vállalni az öregséget - az ábrázatok egész gyűjteményét, melyeknek tulajdonosai lejöttek Chesney Woldba, hogy egy-két januári hetet itt töltsenek. Napközben puskalövések és kiáltások csattognak az erdőn, lovasok, fogatok robognak ide-oda a park fasorai közt, cselédek, lógósok árasztják el a falut és a Dedlock-címer fogadót. Este pedig a nagy szalon hosszú ablaksora - ahol a hatalmas kandalló fölött milady arcképe csüng - messzebbről nézve a fák közül olyan, mint egy fekete foglalatú gyémántos nyakék. Vasárnap a fagyos kis templomot szinte bemelegíti a sok fényes úri nép, s a Dedlock-kripták megszokott szagát elnyomják a finom illatszerek.

A ragyogó és válogatott társaság a műveltségnek, az észnek, a vitézségnek, a becsületnek, a szépségnek és az erénynek bőséges rakományát hozta magával. Itt van Lord Boodle, tekintélyes tagja a pártjának, hivatalviselt ember, aki vacsora után gondterhelten közli Sir Leicester Dedlockkal, hogy igazán nem tudja megérteni, hová megy ez a mai világ. William Buffy úr őméltósága, országgyűlési képviselő, valaki mással beszélgetve az asztalon keresztül, az ország végromlását - mert ez nem vitás, csak a módja körül térnek el a vélemények - Cuffynek tulajdonítja. Ezen a ponton ugyan és más kisebb jelentőségű kérdés körül vannak véleményeltérések; de az teljesen nyilvánvaló az egész fényes és válogatott társaság előtt, hogy az országot senki más nem mentheti meg, mint Boodle és társai. Ezek a főszereplők, övék a színpad. Van ugyan valami nép is rajtuk kívül, kétségtelenül - egy nagy csomó statiszta, számon kívül maradt szereplő, akikhez szónoklatokat kell intézni alkalomadtán, s akik az éljenző kórust alkotják, mint a színpad deszkáin; de a született főszereplők, színházigazgatók, a vezérek és vezetők mindig a Boodle-k lesznek, meg a csatlósaik, párthíveik, rokonaik, családtagjaik, titkárjaik, ügyvédeik és megbízottaik, és soha senki más meg nem jelenhet a rivaldafényben rajtuk kívül.

Chesney Wold mindenesetre tele van; annyira tele, hogy az úrnők rosszul elszállásolt szobalányai mélyen meg vannak sértődve, s a méltatlankodás tüzét semmi el nem olthatja keblükben. Egyetlen szobát hagytak csak üresen. Egy harmadrendű toronyszobácskát, amely egyszerűen, de kényelmesen van bebútorozva, s olyan a hangulata, mint egy régimódi irodának. Mr. Tulkinghorn szobája ez, s ide soha nem tesznek be senkit, mert ő akármikor megjöhet. De még nem jött meg. Az a szokása, hogy szép csöndben besétál a faluból a parkon keresztül, ha jó az idő; aztán megtelepszik a szobájában, mintha ki se mozdult volna onnét legutóbbi látogatása óta; szól valamelyik cselédnek, hogy jelentse Sir Leicesternek megérkezését, ha szükség lenne rá; majd tíz perccel a vacsora előtt megjelenik a könyvtárszoba ajtajában. Fent alszik a tornyában, egy panaszosan nyikorgó zászlórúddal a feje fölött; s az ablaka alatt széles párkány húzódik, ahol, ha idelent van, szép reggeleken gyakran feltűnik sétálgató fekete alakja, mint egy nagyobb fajtájú varjú.

Milady minden áldott nap benéz vacsora előtt a könyvtár homályába, de nem találja ott az ügyvédet. Milady minden áldott este keresi tekintetével az asztal végében álló üres széket, mely Mr. Tulkinghornt várná, ha éppen megérkezett volna; de nincs üres szék. Milady minden áldott este megkérdezi mellesleg a komornájától:

- Megjött Mr. Tulkinghorn?

De minden este így szól a felelet:

- Nem, milady, még nem jött meg.

Egy este, miközben a haját fésülgetik, milady mély gondolatokba merül ez után a válasz után, míg csak meg nem pillantja az előtte álló tükörben tulajdon tűnődő arcát meg egy kíváncsi fekete szempárt, amely őt figyeli.

- Legyen szíves - szólal meg ekkor milady, Hortense-hoz intézvén szavait -, legyen szíves, és a dolgával törődjék. Majd máskor nézegetheti a szépségét.

- Bocsánatot kérek! Milady szépségét néztem.

- Azt pedig egyáltalán nem szükséges néznie - mondja milady.

Egy délután végre, nem sokkal napnyugta előtt, amikor az élénk csoportok, melyek az elmúlt órákban ellepték a Kísértetek útját, már mind szétszéledtek, és Sir Leicester magára maradt miladyvel a teraszon, megérkezik Mr. Tulkinghorn. Szokott kimért lépteivel jön feléjük, soha nem gyorsítja, se nem lassítja a járását. Szokott kifejezéstelen álarcát viseli - ha ugyan álarc -, és családi titkokat hordoz magával testének minden porcikájában és ruhája valamennyi redőjében.

- Már vártuk magát - mondja Sir Leicester. Kegyes megjegyzés. Azt fejezi ki: "Mr. Tulkinghorn, mi akkor is számon tartjuk, hogy maga a világon van, ha nincs itt, hogy a jelenlétével felhívja erre a figyelmünket."

Mr. Tulkinghorn felfogja mindezt, meghajtja magát, és kijelenti, hogy igazán le van kötelezve.

- Lejöttem volna már hamarább - mondja -, ha nem vagyok annyira elfoglalva milord Boythorn ellen folyó pereivel.

- Az egy roppant fegyelmezetlen, helytelen gondolkodású ember - jegyzi meg Sir Leicester szigorúan. - A társadalomra nézve nagyon veszedelmes egyén. Alantas jellem.

- Makacs - mondja Mr. Tulkinghorn.

- Nem is lehet mást várni egy ilyen embertől - mondja Sir Leicester csökönyös arccal. - Egy cseppet sem lep meg, hogy ezt hallom róla.

- Most csak az a kérdés - folytatja az ügyvéd -, hogy hajlandó-e ön engedni valamiben.

- Nem, kérem - feleli Sir Leicester. - Semmiben. Én engedjek?

- Nem úgy értem, hogy valami fontos kérdésben. Azt természetesen tudom, hogy ilyesmiben ön nem adja fel az álláspontját. Hanem valami lényegtelen kérdésben.

- Mr. Tulkinghorn - válaszolja Sir Leicester -, köztem és Mr. Boythorn között nem lehet lényegtelen semmilyen kérdés. És ha továbbmegyek, és azt mondom, hogy alig vagyok képes megérteni, miként lehet lényegtelen kérdés, ha az én bármiféle jogomról van szó, akkor nem annyira az én személyemről beszélek, mint inkább a családom tekintélyéről, melyet kötelességem megőrizni.

Mr. Tulkinghorn megint meghajtja magát.

- Az utasítások szerint fogok eljárni - mondja. - Mr. Boythorn sok galibát fog nekünk okozni.

- Ez már az ilyen emberek jelleméhez tartozik - vág közbe Sir Leicester -, hogy galibát okozzanak. Ötven évvel ezelőtt talán becsukták volna az Old Bailey börtönébe, ha ugyan fel nem akasztották és fel nem négyeltek volna.

Sir Leicester szemlátomást megkönnyebbül, hogy kimondhatta ezt a főbenjáró ítéletet, mintha az már csak egy fokkal lenne megnyugtatóbb dolog, ha végre is hajthatná.

- No de ránk esteledik - mondja -, s milady meg talál hűlni. Gyerünk be, édesem.

Megindulnak a hall ajtaja felé, s Lady Dedlock csak most szólítja meg először Mr. Tulkinghornt.

- Üzent nekem valamit arról az emberről, akinek véletlenül érdeklődtem a kézírása iránt. Nagyon jellemző magára, hogy nem felejtette el az esetet. Nekem egészen kiment a fejemből. A maga üzenete juttatta megint az eszembe. El nem tudom képzelni, hogy mire emlékeztethet engem egy ilyen kézírás, de valamire biztosan emlékeztetett.

- Valamire? - kérdi Mr. Tulkinghorn.

- Ó, igen! - feleli milady könnyedén. - Azt hiszem, kellett, hogy valamire emlékeztessen. S maga csakugyan vette magának a fáradságot, és kikutatta, hogy ki írta ezt az izét... micsodát is?... Jegyzőkönyvet?

- Igen.

- Különös.

Belépnek a homályos földszinti kis ebédlőbe, mely két, mélyen falba vágott ablakból kapja a nappali világítást. Már leszállt az alkony. A tűz fénye élénken játszik a faburkolatú falakon, sápadtan az ablaküvegen, s a lángok hideg tükörképein át kilátni a még hidegebb, szélben borzongó tájra és a lopakodó szürke ködbe - a ködön kívül nem is jár odakint más utas, csak a kósza fellegek.

Milady elhelyezkedik a kandalló sarkánál egy kényelmes karosszékben, Sir Leicester pedig egy másik nagy karosszékre ül le vele szemben. Az ügyvéd állva marad a tűz előtt, kinyújtott karral, kezével árnyékot tartva az arca elé. A karja alatt miladyt nézi.

- Igen - mondja -, érdeklődtem az ember után, és meg is találtam. S ami a legfurcsább, úgy találtam...

- Hogy nincs benne semmi rendkívüli, alighanem - szól közbe Lady Dedlock bágyadtan.

- Holtan találtam.

- Jaj, istenem! - kiált fel Sir Leicester tiltakozóan s nem annyira ettől a ténytől döbbenve meg, mint attól a ténytől, hogy ezt a tényt előttük kimondták.

- Útbaigazítottak, és elmentem a szállására... nyomorúságos koldustanya... és halva találtam.

- Bocsásson meg, Mr. Tulkinghorn - vág közbe Sir Leicester. - De azt hiszem, minél kevesebbet emlegeti...

- Kérem, Sir Leicester, hadd hallgassam végig a történetet - mondja milady. - Éppen ilyen alkonyathoz való történet. Jaj de borzasztó! Holtan?

Mr. Tulkinghorn újabb fejbólintással erősíti meg a szavait.

- Hogy vajon - mondja - a saját keze által...

- Becsületemre mondom! - kiált fel Sir Leicester. - Ez már igazán!

- Hadd hallgassam meg a történetet! - szól milady.

- Ahogy parancsolja, édesem. De kénytelen vagyok kijelenteni...

- Dehogy kénytelen! Folytassa, Mr. Tulkinghorn.

Sir Leicester lovagiasan meghátrál, jóllehet még mindig azt érzi, hogy ilyen botrányos szörnyűségekkel előhozakodni úriemberek előtt, ez már igazán... igazán...

- Azt akartam éppen mondani - kezdi újra az ügyvéd rendíthetetlen nyugalommal -, hogy azt nem áll módomban közölni, vajon a saját kezével vetett-e véget az életének, vagy sem. Azonban mégis ki kell javítanom magamat, mert kétségtelenül saját keze által halt meg, ámbár azt már sohasem lehet biztosan megtudni, vajon saját elhatározásából-e vagy véletlen szerencsétlenség folytán. A halottkém esküdtjei úgy döntöttek, hogy véletlenül mérgezte meg magát.

- És miféle ember volt - kérdi milady - ez a szerencsétlen?

- Nehéz lenne megmondani - feleli az ügyvéd, fejét csóválgatva. - Olyan nyomorban élt, és úgy elhanyagolta magát, hogy a cigányos külsejével, kócos fekete hajával és szakállával a lehető legközönségesebb fajta embernek tarthattam volna. Az orvosnak az volt a véleménye, hogy valaha különbek lehettek az életkörülményei is és a külseje is.

- Hogy hívták a nyomorultat?

- Úgy hívták, ahogyan ő elnevezte magát, igazi nevét azonban senki sem tudta.

- Még azok se, akik körülötte voltak?

- Senki sem volt körülötte. Halva találták. Voltaképpen én találtam rá.

- És semmi többet nem lehetett kideríteni róla?

- Semmi többet. Volt ott - mondja az ügyvéd eltűnődve - egy ócska útizsák, de... nem, semmi iratot nem találtak.

Lady Dedlock és Mr. Tulkinghorn anélkül, hogy szokásos viselkedésükön egyébként változtattak volna, a rövid kis párbeszéd alatt mindvégig keményen farkasszemet néztek - ami talán természetes is volt ilyen szokatlan ügy megtárgyalásánál. Sir Leicester a tüzet bámulta, a lépcsőházi Dedlock megszokott arckifejezésével.

- Csakugyan, csupa szörnyűség - mondja milady, kabátkája és prémjei után nyúlva -, egy percig azonban érdekli az embert. Legyen olyan kedves, Mr. Tulkinghorn, nyissa ki nekem az ajtót.

Mr. Tulkinghorn kinyitja nagy hódolattal, és tartja a kilincset, míg milady kimegy. Szorosan az ügyvéd mellett halad el, szokásos fáradt testtartásával és dölyfös szépségében. Az ebédnél megint találkoznak - másnap megint, aztán megint, sok egymás után következő napon. Lady Dedlock mindig ugyanaz a bágyatag istennő, imádóitól körülvéve s rettentő hajlamosan arra, hogy halálra unja magát, még a saját szentélyének trónusán is. Mr. Tulkinghorn mindig ugyanaz a szótlan páncélszekrénye a főnemesi titkoknak - annyira ide nem illő ezen a helyen, s mégis teljesen otthon érzi magát. Láthatólag olyan kevéssé vesznek egymásról tudomást, amennyire csak két közös fedél alá zárt ember képes erre. De hogy vajon nem figyelik-e csak annál jobban egymást, nem lesi-e egyik a másikat annál nagyobb bizalmatlansággal, valami nagy hátsó gondolatot gyanítva; hogy vajon nem állnak-e szakadatlanul készenlétben egymással szemben, hogy semmilyen szempontból soha meg ne lephesse őket a másik; s hogy vajon mit adnának érte, ha megtudhatnák, mennyit tud a másik - mindez egyelőre az ő szívük titka marad.

Sokat tanácskoztunk, mi legyen Richardból, előbb Mr. Jarndyce nélkül, ahogyan kívánta, aztán később vele együtt; de hosszú idő eltelt, míg végre valami eredményre jutottunk. Richard kijelentette, hogy ő hajlandó bárminek nekifogni. Amikor Mr. Jarndyce megjegyezte, hogy nem tudja, nem túl öreg-e már ahhoz, hogy belépjen a tengerészethez, Richard azt mondta, már ő is gondolt erre, s talán csakugyan túl öreg. Amikor Mr. Jarndyce megkérdezte tőle, mit tart a katonaságról, Richard azt felelte, már ez is az eszébe jutott, és nem rossz gondolat. Amikor Mr. Jarndyce azt tanácsolta neki, hogy próbálja eldönteni magában, régi tengerre kívánkozása csak a szokásos gyerekes vonzódás volt-e vagy komoly hajlam, Richard azt válaszolta, hát ő igazán nagyon sokszor próbálta már eldönteni, de nem volt rá képes.

- Nem akarom azt állítani - mondta nekem Mr. Jarndyce -, hogy jellemének ez a határozatlansága kizárólag annak a töméntelen sok bizonytalanságnak és ostoba huzavonának köszönhető, amin születése óta keresztülment; de hogy a Kancellária, egyéb bűnei mellett, egy kicsit ezért is felelős, az nyilvánvaló. Sokkal idősebb és szilárdabb jellemű embert is megváltoztatott volna, ha ilyen állapotok veszik körül.

Mindezt igaznak éreztem; mégis nagy kárnak tartottam, hogy Richard nevelése nem ellensúlyozta ki ezeket a befolyásokat, s nem terelte helyes irányba a jellemét.

- Halvány fogalmam sincs róla - mondta Richard elmélázva -, hogy mi lenne számomra a legjobb. Csak az az egy biztos, hogy pap semmi esetre sem akarok lenni, máskülönben mindegy nekem.

- Nincs kedved Mr. Kenge pályájához? - vetette föl Mr. Jarndyce.

- Magam sem tudom, Sir! - felelte Richard. - Szeretek csónakázni. Az ügyvédjelöltek sokat utaznak vízen. Szép hivatás!

- Vagy orvosnak? - ajánlotta Mr. Jarndyce.

- Ez az, Sir! - kiáltott fel Richard.

Nem hiszem, hogy életében valaha is gondolt volna erre.

- Ez az, Sir! - ismételte Richard óriási lelkesedéssel. - Hát végre kitaláltuk. Dr. med. univ.!

Nevetéssel sem lehetett kiverni a fejéből, ámbár maga is jóízűen nevetett rajta. Választott, mondta, eldöntötte, mi legyen a foglalkozása; s minél többet gondolkozik rajta, mondta, annál világosabban érzi, hogy ez lesz a hivatása, betegeket gyógyítani; az ő szemében ez fölötte áll minden más pályának.

- Biz' isten! - kiáltotta Mr. Boythorn, aki óriási érdeklődéssel viseltetett a dolog iránt (amit ugyan fölösleges is mondanom, mert ő semmit sem vett közönyösen, semmit sem csinált lagymatagon). - Igazán örülök, hogy akad egy értelmes, lelkes, önzetlen fiatalember, aki erre a nemes mesterségre adja magát! Minél több értelmes lélek kerül közéjük, annál jobb az emberiségre nézve és annál rosszabb azokra a haszonleső hajcsárokra és aljas kuruzslókra nézve, akik abban lelik az örömüket, hogy ezt a jeles szakmát a világ kárára fordítsák.

Mivel Richard továbbra is csak azt mondogatta, hogy most már véglegesen döntött, és az ismételten meghosszabbított határidők is mind leteltek, melyeket Mr. Jarndyce javasolt, hogy jól meggondolhassa a dolgot; s mivel bennünket is, Adát meg engem változatlanul avval nyugtatott meg, hogy "rendben van minden", célszerűnek látszott most már Mr. Kenge-t is bevonni a tanácskozásba. Így aztán Mr. Kenge egy este eljött hozzánk vacsorára, hanyatt dőlt a székén, forgatni kezdte kezében a szemüvegét, s beszélt, beszélt kellemes hangján, szóval ugyanazt csinálta pontosan, amire kislánykoromból emlékeztem, mikor először találkoztam vele.

- Ó! - mondta Mr. Kenge. - Helyes. Jól van. Nagyon szép hivatás, Mr. Jarndyce... nagyon szép hivatás.

- A tanulmányok és a gyakorlóidő nagy szorgalmat kívánnak - mondta gyámapám, egy pillantást vetve Richard felé.

- Ó igen, kétségtelenül - mondta Mr. Kenge. - Nagy szorgalmat.

- De minthogy többé-kevésbé ugyanaz a helyzet minden olyan mesterségnél, amelyet érdemes kitanulni - mondta Mr. Jarndyce -, ez nem valami külön szempont, ami más választásnál ne jönne tekintetbe.

- Valóban - mondta Mr. Kenge. - És biztos vagyok benne, hogy Mr. Richard Carstone, aki olyan megérdemelten kitüntette magát a klasszikus tudománynak, ha szabad magam így kifejeznem: berkeiben, ahol az ifjúságát töltötte, jövendő hivatásának sokkal gyakorlatiasabb természetű mezején is alkalmazkodni fog, ha nem is a verstani szabályaihoz és módszeréhez, de a magas igényeihez ama nyelv költészetének, amely nyelven (hacsak nem tévedek) a költőről azt mondják, hogy születik és nem lesz.

- Meg lehetnek nyugodva - mondta Richard szokott könnyed hangján -, hogy nekilátok majd, és megteszem, ami tőlem telik.

- Nagyon helyes, Mr. Jarndyce - mondta Mr. Kenge nyájasan bólogatva a fejével. - Valóban, ha Richard úr biztosít bennünket arról, hogy neki fog látni, és megteszi, ami tőle telik - ezeket a szavakat újabb szelíd, jóakaratú bólintásokkal kísérte -, akkor nincs más hátra, mint utánajárni, milyen úton-módon érhetné el legjobban a kitűzött célját, én ezt ajánlanám. Mármost, Richard úrnak először is be kell állnia egy kiváló orvos mellé... kiszemeltek-e már valakit erre?

- Még senkit, ugye, Rick? - szólt gyámapám.

- Senkit, Sir - mondta Richard.

- Tehát senkit - szögezte le Mr. Kenge. - Mármost, ami a helyet illeti, van-e valami különös kívánsága e tekintetben?

- Nincs, nincs - mondta Richard.

- Tehát nincs - mondta Mr. Kenge megint.

- Szeretnék egy olyan helyet - mondta Richard -, ahol sokféle tapasztalatot, nagy gyakorlatot szerezhetek.

- Kétségtelenül, ez szükséges - felelte Mr. Kenge. - Azt hiszem, a dolgot könnyen nyélbe lehet majd ütni, Mr. Jarndyce. Csak találnunk kell, legelőször is, egy alkalmas és megfelelő orvost, akinek rendelője van; és mihelyt meg fogják tudni, hogy orvost keresünk, és hogy... nem is kell hozzátennem... képesek vagyunk megfizetni a költségeket, nem lesz más gondunk, mint kiválasztani egyet a sok jelentkező közül. Másodsorban pedig csak be kell tartanunk azokat a kis formaságokat, amelyeket szükségessé tesz az életkorunk és az a körülmény, hogy a törvényszék gyámsága alatt állunk. Érdekes véletlen - folytatta Mr. Kenge, mosolyában egy mélabús árnyalattal -, egyike azoknak a véletleneknek, amelyek a mi korlátolt képességeinket meghaladó magyarázatra szorulnának, vagy talán nincs is rájuk magyarázat, hogy az egyik unokafivérem az orvosi pályán működik. Lehet, hogy önök majd megfelelőnek találják, s lehet, hogy ő is elfogadja az ajánlatot. Az ő nevében éppoly kevéssé beszélhetek, mint az önök nevében, de lehetséges!

Minthogy evvel nyílt egy lehetőség, megegyeztek abban, hogy Mr. Kenge majd beszél az unokafivérével. Mr. Jarndyce már régebben megígérte nekünk, hogy néhány hétre felvisz bennünket Londonba, s így most másnap elhatároztuk, hogy összekötjük a mi utazásunkat Richard ügyeivel, s mindnyájan együtt megyünk.

Mr. Boythorn egy hét múlva búcsút vett tőlünk, mi pedig közel az Oxford utcához, egy csinos kis lakásban ütöttük fel a tanyánkat, egy kárpitosműhely fölött. London csodálatos volt nekünk, nem győztük bámulni, órákon át jártuk, és a néznivalók sehogyan sem akartak kifogyni, mi magunk előbb kimerültünk. Elmentünk sorra a nagyobb színházakba is, megnéztünk minden darabot, amit érdemes volt megnézni, rendkívüli mulatságunkra. Ezt azért említem meg, mert a színházban kezdett megint kellemetlenkedni Mr. Guppy.

Az egyik este, ahogy ülünk a páholyban, Ada meg én elöl, Richard pedig kedvenc helyén, Ada széke mögött, véletlenül letekintek az állóhelyek irányába, és meglátom Mr. Guppyt, amint lenyalt hajjal és búbánatos képpel felém bámul. Az egész előadás alatt azt éreztem, hogy egy pillanatra sem fordul a színészek felé, hanem folyvást csak engem néz, állandóan avval a mélységes elkeseredettséggel és feneketlen búbánattal, melyet gondosan kiszámítva öltött az arcára.

Az egész estére elrontotta evvel a mulatságomat, olyan feszélyező és olyan lehetetlenül nevetséges dolog volt. De ettől fogva akárhova mentünk színházba, mindig ott volt a földszinten Mr. Guppy, lenyalt, homlokába lógó frizurával, kihajtott gallérral és mélabús életuntsággal maga körül. Ha megérkezésünkkor nem láttam sehol, és már reménykedni kezdtem, hogy nem is jön, és egy kis időre belefeledkeztem a darab élvezetébe, biztosra vehettem, hogy megint találkozni fogok epekedő pillantásával, amikor a legkevésbé számítok rá, s hogy ettől fogva le sem veszi majd rólam az előadás végéig.

Igazán ki sem tudom mondani, milyen kellemetlen volt ez nekem. Sokszor arra gondoltam, szólok Mr. Jarndyce-nak. Sokszor meg arra gondoltam, hogy elmondom Richardnak, de aztán visszariasztott, hogy valószínűleg kikezdene Mr. Guppyval, és kékre-zöldre verné. Mr. Guppy egész idő alatt olyan kitartó volt, hogy nemcsak minden színházban megjelent, ahová elmentünk, hanem előadás után a kifelé özönlő tömegben is ott sündörgött körülöttünk, sőt kétszer vagy háromszor láttam azt is, hogy a konflisunk mögött settenkedik, a kerítés szörnyű hegyes lécei között kínlódva. Ahogy hazaértünk, a házzal szemközt ütötte fel állását, egy oszlopnak dőlve. A kárpitosok, házigazdáink, a saroklakásban laktak, s minthogy a hálószobám ablaka éppen az oszlopra nézett, közelébe sem mertem lépni az ablakomnak odafönt, nehogy megint meglássam őt (ahogy egyszer már megláttam egy holdvilágos éjszakán) a cölöpnek támaszkodva.

Mialatt ezekkel a mulatságokkal töltöttük az időnket, melyekben Mr. Guppy ilyen sajátságos módon vett részt, nem feledkeztünk meg azokról a dolgokról sem, amelyek Londonba hoztak bennünket. Mr. Kenge unokafivérének, akit Mr. Bayham Badgernek hívtak, jólmenő orvosi rendelője volt Chelsea-ben, azonkívül bejárt egy nagy közkórházba is. Készséggel belement, hogy Richardot maga mellé vegye, s irányítsa a tanulmányait; s miután az látszott a legjobbnak, ha Richard odaköltözik hozzájuk tanulmányai idejére, s Mr. Badgernek tetszett a fiú, megcsinálták a szerződést, megkapták a Lordkancellár jóváhagyását, és minden el volt intézve.

Aznap, mikor Richard és Mr. Badger véglegesen megegyeztek az ügyben, Mr. Badgerék mindnyájunkat meghívtak vacsorára. "Családi körben elköltendő" vacsorára, ahogyan Mrs. Badger meghívása szólt, s nem is találtunk ott más hölgyet, csak magát Mrs. Badgert. A szalonjában fogadott bennünket, mely tele volt mindenféle holmival, amelyek azt jelezték, hogy festegetni is szokott, zongorázgatni is szokott, kézimunkázgatni is szokott, olvasgatni is szokott, verseket is szokott írogatni, és botanizálgatni is szokott. Ötven körül járt, ahogy néztem, fiatalos ruhákat viselt, és nagyon finom arcbőre volt.

Maga Mr. Bayham Badger, egy üde, rózsás képű, skatulyából kiszedett úriember néhány évvel úgy hiszem, fiatalabb volt Mrs. Bayham Badgernél. A feleségét rettentően imádta, azonban legfőképpen és elsősorban annál a különös oknál fogva (legalábbis nekünk különösnek tetszett), hogy az asszonynak már három férje volt. Alig foglaltuk el a helyünket, máris közölte Mr. Jarndyce-szal szinte diadalmasan:

- Nem is hinné, ugye, hogy én már a harmadik férje vagyok Mrs. Badgernek!

- Igazán? - mondta Mr. Jarndyce.

- A harmadik! - mondta Mr. Badger. - Ugye, miss Summerson, Mrs. Bayham Badger nem úgy néz ki, mint akinek már két ura volt előzőleg?

- Nem - mondtam -, igazán nem!

Észrevettem ezen az estén, ahogy már megfigyeltem néhány napja is, hogy Ada és Richard még jobban ragaszkodnak egymás társaságához, mint eddig, ami igazán magától értetődő volt, hiszen nemsokára el kell majd válniuk. Nem voltam hát nagyon meglepve, amikor hazaérve felmentünk Adával a szobánkba, és a lányt szótlanabbnak találtam, mint rendesen, de arra mégsem voltam egészen elkészülve, hogy a nyakamba boruljon, és az arcát elrejtve előlem azt kezdje suttogni:

- Drága Eszterkém, egy nagy titkot kell neked elmondanom! Óriási titok, édes kis gyönyörűm, annyi bizonyos!

- Hát mi az a titok, Ada?

- Ó, Eszter, sose találnád ki!

- Próbáljam meg kitalálni? - kérdeztem.

- Jaj, ne! Kérlek szépen, ne! - kiáltotta Ada, rettentően megijedve ettől a gondolattól.

- De hát vajon kiről lehet szó? - mondtam úgy csinálva, mintha törném a fejemet.

- Hát... hát... - suttogta Ada - unokabátyámról van szó, Richardról!

- Hát mi van vele, egyetlenem? - kérdeztem, megcsókolva a szőke haját, mert többet nem is láttam az arcából.

- Ó, Eszter, sose találnád ki!

Olyan kedves volt így a nyakamba csimpaszkodva, arcát dugdosva, s mivel tudtam azt is, hogy nem bánatában sír, hanem örömében, büszkeségében, boldog reménykedésében, nem akartam mindjárt kisegíteni a zavarából.

- Richard azt mondja... tudom, hogy rémes butaság, még olyan fiatalok vagyunk mind a ketten... de azt mondja - zokogta a fülembe -, hogy nagyon szerelmes belém, Eszter.

- Csakugyan, igazán? - mondtam. - Hát ilyet még életemben nem hallottam! Ó, édes bogárkám, hiszen én ezt már réges-régen megmondhattam volna neked!

Ada boldog meglepetéssel emelte fel pirosra vált arcát, aztán megint átkarolta a nyakamat, nevetett, sírt, elpirult, megint nevetett; öröm volt nézni!

- Ó, drágám - mondtam -, hát micsoda buta libának tartottál te engem! Richard jobban ki sem mutathatta, milyen szerelmes beléd, már isten tudja, mióta!

- Ó, ez még nem az egész, Eszter, drágám! - kiáltott Ada, s még jobban magához szorított, és az arcát megint a mellemre hajtotta.

- Nem? - kérdeztem. - Ez még nem minden?

- Nem, ez még nem minden! - mondta Ada, megrázva a fejét.

- Mi a csuda, csak nem akarod azt mondani!... - kezdtem tréfálkozva.

Ada azonban felnézett, és a könnyein keresztül mosolyogva közbekiáltott:

- De igen! Igen, tudod, hogy én is, tudod! - aztán felzokogva: - Én is őt, tiszta szívből! Én is, az egész szívemmel, Eszter!

Nevetve mondtam neki, hogy ezt is éppen olyan jól tudtam, mint az előbbi titkot. Leültünk a tűz mellé, és egy darabig (de nem sokáig) rám hárult a társalgás egyedül; aztán Ada hamarosan megnyugodott, és boldog volt.

- Gondolod, hogy John bácsi is tudja, édes jó Durden néni? - kérdezte.

- Hacsak John bácsi nem vak, virágszálam - mondtam -, akkor az az érzésem, hogy John bácsi ugyanúgy tisztában van mindennel, akárcsak mi.

- Beszélnünk kéne vele, mielőtt Richard elmegy - szólt Ada bátortalanul -, és azt szeretnénk, ha tanácsot adnál nekünk, és vele is beszélnél. Nem bánod, ha Richard is bejön, Durden néni? kérdezte.

- Ó! Hát Richard kint vár, drágám? - mondtam.

- Nem tudom egészen biztosan - felelte Ada szégyenlősen és gyerekes együgyűséggel, amivel akkor is lefegyverzett volna, ha nincs is már régen meghódítva a szívem -, de úgy hiszem, kint vár az ajtó előtt.

Persze hogy ott volt. Széket hoztak, leültek mellém kétfelől, s bizalommal fogtak közre. Egy darabig csak szertelenül csapongtak ide-oda, aztán lassan-lassan kezdtük sorra számba venni, hogy milyen fiatalok még, hogy előbb még el kell telnie egy-két évnek, mielőtt ebből a korai szerelemből lehetne valami, és hogy csak akkor vezethet boldogságra, ha valódi és tartós bennük. Richard kijelentette, hogy dolgozni fog Adáért a körmeszakadtáig, és Ada kijelentette, hogy dolgozni fog Richardért a körmeszakadtáig; s engem összevissza dédelgettek és becézgettek, és ott tárgyaltunk, tanácskoztunk a fél éjszakán át. Végül, mielőtt elváltunk volna, megígértem nekik, hogy másnap beszélek John bácsijukkal.

Másnap tehát reggeli után bementem gyámapámhoz a szobájába, mely a dörmögőt helyettesítette fent a városban, s elmondtam neki, hogy megbíztak valami közölnivalóval.

- Gyámapám - kezdtem -, emlékszik még arra az első szép esténkre aznap, hogy megérkeztünk Pusztaházára? Amikor Ada énekelt a sötét szobában?

Eszébe akartam juttatni azt a pillantását, ahogy akkor rám nézett. Úgy láttam, hacsak nem tévedek, hogy eszébe is jutott.

- Ugyanis... - szóltam némi habozással.

- Értem, drágám - mondta. - Csak nyugodtan.

- Ugyanis - mondtam - Ada és Richard egymásba szerettek, és meg is mondták egymásnak.

- Máris! - kiáltott fel gyámapám elképedve.

- Igen! - mondtam. - S hogy őszinte legyek, én eléggé el is voltam készülve erre.

- El? Mi a manó! - mondta.

Egy-két percig elgondolkozva ült a helyén, élénk arckifejezéssel; aztán megkért, hogy mondjam meg nekik, szeretne beszélni velük. Amikor bejöttek, Adát atyai mozdulattal karolta át fél karjával, és jókedvű, komoly hangon fordult Richardhoz:

- Rick - mondta Mr. Jarndyce -, örülök, hogy bizalommal vagytok irántam. Remélem, bizalommal is lesztek mindig. Amikor kiterveztem négyünknek ezt a kapcsolatát, amely úgy felvidította az életemet, természetesen gondoltam arra a távoli lehetőségre is, hogy majd egyszer úgy határoztok, te és ez a szép kis húgod itt (no ne féljen, Ada, ne féljen, drágám), hogy egymás oldalán járjátok végig az életeteket. Úgy gondoltam, s most is úgy gondolom, hogy ez sok szempontból helyeselhető. De én a távoli jövőre gondoltam, Rick, a távoli jövőre!

- Mi is a távoli jövőre gondolunk, Sir - felelte Richard.

- Nagy okosan! - mondta Mr. Jarndyce. - Nohát, hallgassatok ide, gyerekeim! Mondhatnám nektek azt, hogy még nem vagytok tisztában saját magatokkal, hogy még közbejöhet ezerféle dolog, ami eltérít benneteket egymástól. De nem akarom ezt mondani. Az efféle bölcsességet elég hamar megtanulja az ember. Fel szeretném tenni, hogy egy-két év múlva is ugyanúgy fogtok érezni egymás iránt, ahogyan ma éreztek. Csak annyit akarok még mondani, hogy ha mégis megváltoznátok, ha felnőttkorotokban nem lennétek már annyival többek egymás számára közönséges unokatestvéreknél, hát akkor se röstelljetek azért bizalommal lenni hozzám, mert abban sem lenne a világon semmi rendkívüli, semmi szörnyűség. Én csak a barátotok vagyok és távoli rokonotok. Semmiféle hatalmam nincs fölöttetek. De azt szeretném, és azt remélem, hogy mindig bizalommal lesztek irántam, hacsak el nem játszom a jogomat erre a bizalomra.

- Egészen biztos vagyok benne, Sir - felelte Richard -, hogy Ada nevében is beszélek, ha azt mondom, hogy igenis a legnagyobb hatalma van fölöttünk, amely a mi hálánkból, nagyrabecsülésünkből és szeretetünkből fakad, és napról napra erősödik.

- Édes John bácsi - mondta Ada, a vállára dőlve -, apám helye többé nem ürülhet meg újra. Ami szeretettel és engedelmességgel csak tartoztam neki, azt mind átruháztam magára.

- No jó, no jó! - mondta Mr. Jarndyce. - Hát gyerünk tovább. Rick, előtted áll a világ; és aszerint fogad majd, nagyon valószínű, ahogyan az első lépéseidet teszed. Csak a gondviselésben és a magad igyekezetében bízzál. Állhatatosnak lenni a szerelemben, az nagyon szép dolog; de nem jelent semmit, és nem is ér semmit, ha nem vagy állhatatos minden igyekezetedben is. Hiába rendelkezel a múlt és a jelen nagy embereinek minden tehetségével, semmire se mész vele, ha nem veszed komolyan a dolgodat, és neki nem gyürkőzöl. Ha abban az elképzelésben élsz, hogy nekiiramodásokkal és elakadásokkal, kitartás nélkül és egy csapásra sikerült vagy sikerülni fog valaha is bárkinek igazi eredményt kicsikarni a szerencsétől, akár nagy dolgokban, akár kicsikben, hát akkor vagy erről a téveszméről kell lemondanod, vagy Adáról.

- Arról fogok lemondani, Sir - felelte Richard mosolyogva -, és a magam erejéből akarom elnyerni Ada kezét egyszer majd.

- Helyes! - mondta Mr. Jarndyce. - Ezt jól mondtad! Ada itt marad velem, idehaza marad. Szeresd őt, Rick, akkor is, amikor dolgozol, tanulsz, ugyanúgy mint ahogyan idehaza szereted, ha majd hazajössz megint látogatóba, és akkor nem lesz semmi baj. Máskülönben baj lesz, rosszul fog menni minden. Ezzel be is fejezem a prédikációmat. Azt hiszem, a legokosabb az lesz, ha elmentek sétálni egyet Adával.

Ada gyöngéden megölelte őt, Richard melegen megrázta a kezét, aztán a két unokatestvér kiment a szobából. Az ajtó nyitva maradt, s utánuk néztünk, ahogy átmentek a szomszéd szobán, ahová besütött a nap. Richard lehajtott fejjel, Ada kezét a karjába fűzve, nagy komolysággal beszélt hozzá; a lány figyelmesen nézett a szemébe. Így lépdeltek át a napfényes szobán, fiatalon, szépen, tele reménységgel és ígéretekkel, könnyű léptekkel, ahogy talán a gondolataik éppen az eljövendő éveket röpülték át, csupa ragyogó verőfényes esztendőt festve elébük.

- Igazam van, Eszter? - fordult felém gyámapám, ahogy magunkra maradtunk. - Rick talán ezáltal fogja megszerezni azokat a tulajdonságokat, amelyek még hiányoznak belőle... amelyek hiányoznak belőle sok-sok jó tulajdonsága mellett is! - És szeretettel megsimogatta a fejem.

Meglátszott rajtam, hogy meghatódtam egy kicsit.

- Ej, ugyan! - mondta. - Hanem ügyelnünk kell arra is, hogy a mi kis anyókánk élete nemcsak abból áll ám, hogy mindig másoknak viselje a gondját.

- Gondját? Drága jó gyámapám, hiszen én vagyok talán a legboldogabb ember ezen a földön!

- Én is azt remélem - mondta. - De könnyen rájöhet valaki, amire Eszter soha... hogy az anyókát nagyobb becsben kell tartani a világon mindenkinél!

Elfelejtettem említeni annak idején, hogy a doktorék családi vacsoráján még valaki részt vett. Nem hölgy. Egy úr. Egy barna bőrű úr, fiatal orvos. Elég tartózkodóan viselkedett, de én nagyon okosnak és rokonszenvesnek találtam. Legalábbis amikor Ada megkérdezte tőlem, nem találom-e annak, azt mondtam, hogy igen.

Richard másnap este elbúcsúzott tőlünk, hogy megkezdje új életét. Adát a gondjaimra bízta. Én leszek majd Ada nyoszolyólánya az esküvőjükön, aztán magukkal visznek, én viszem majd a háztartásukat, boldoggá tesznek majd örökkön-örökké.

- Hát még ha majd gazdaggá tesz bennünket a per, Eszter! Ami megtörténhet, nem igaz? - mondta Richard, mindennek a tetejébe.

Ada arca egy pillanatra elborult.

- Ada drágám - nézett rá Richard -, hát miért ne?

- Jobb lenne, ha inkább most mindjárt kimondanák, hogy szegények vagyunk - mondta Ada.

- Hát azt nem tudom - felelte Richard -, de annyi bizonyos, hogy semmit sem fognak kimondani most mindjárt. Az isten tudja, hány esztendeje már, hogy nem mondtak ki semmit.

- Szentigaz - mondta Ada.

- Igen, csakhogy - erősködött Richard, inkább arra válaszolva, amit a lány tekintete fejezett ki, mint a szavaira - minél hosszabb ideje tart már, annál közelebb kell lennünk ahhoz, hogy így vagy úgy eldőljön egyszer. Ez csak ésszerű, nem?

- Te jobban értesz hozzá, Richard. Én csak attól félek, hogy szerencsétlenné tesz bennünket ez a per, ha mindent felteszünk rá.

- De hát, Adám, nem teszünk fel rá mindent! - kiáltotta Richard vidáman. - Okosabbak vagyunk annál, hogy bízzunk benne. Csak annyit mondunk, hogy ha gazdaggá tenne bennünket, az ellen nem lenne semmi alkotmányjogi kifogásunk.

- Igen - mondta Ada -, mégis jobb lenne elfelejteni az egészet.

- Jó, hát jó! - kiáltotta Richard. - Hát akkor felejtsük el az egészet. A feledés fátyolát borítjuk az egész ügyre. Durden néni is felölti helyeslő arckifejezését, és a dolog el van intézve!

- Durden néni helyeslő arckifejezését - szóltam, felnézve a ládából, amelybe a könyveit csomagoltam éppen - maga nem nagyon láthatta, amikor ezt mondta; de ő is ezt tartja, és az a véleménye, hogy okosabbat nem is tehetnének.

- A dolog le van hát zárva - mondta Richard, s azon nyomban elkezdett újabb légvárakat építeni, minden más alap nélkül, s annyit, hogy a kínai nagy falat körül lehetett volna rakni belőlük. Gondtalan jókedvben vált el tőlünk. Adával elkészültünk rá, hogy nagyon fog hiányozni nekünk, és megkezdtük csendessé vált életünket.

Még Londonba érkezésünk elején látogatást tettünk Mrs. Jellybyéknél, de nem találtuk otthon. Másnap reggel gyámapámmal ültem az ablakban, Ada pedig buzgón írt - természetesen levelet Richardnak -, amikor Miss Jellybyt jelentették, és a lány belépett, másodmagával.

Társa Pipivel volt azonos, akin végrehajtott néhány kísérletet, hogy szalonképessé tegye, például szétkente a piszkot az arca szélére és a szeme csücskébe, szétkente a kezén is, a haját pedig jól megvizezte, aztán erélyesen bodrosra fésülte a kezével. Amit csak ráadtak a drága csemetére, az mind vagy túl nagy volt neki, vagy túl kicsi. Akkora sapkát viselt, mint egy püspöksüveg, és pólyás gyereknek való parányi kesztyűt, egyéb, egymással hadilábon álló ruhadarabjai közt. A csizmája jó lett volna egy kisebb termetű parasztembernek is; a sebhelyekkel térképszerűen összevissza karcolt két lábszára viszont pucér volt, s a rendkívül rövid kockás nadrágjának két szára két teljesen különböző mintájú vitézkötésben végződött. Kockás kabátján a hiányzó gombokat nyilván Mr. Jellyby kabátgombjaival pótolták, mert tiszta sárgaréz gombok voltak, és nagyon nagyok. Roppant különös fajtájú kézimunkázások díszítették a ruháját némely helyen, ahol nagy sietve megvarrták a szakadásait; ugyanennek a kéznek a munkáját ismertem föl Miss Jellyby ruháján. A lány megjelenése mégis összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint annak idején, s nagyon meg is szépült.

Adával együtt melegen üdvözöltük Miss Jellybyt, és bemutattuk Mr. Jarndyce-nak, akihez így szólt, miután leült:

- Mama tisztelteti, és elnézését kéri, de nem tudott jönni, mert a tervezetek levonatait kell átjavítania. Ötezer új körlevelet készül kibocsátani, s azt mondja, ez biztosan érdekelni fogja önt. Egyet el is hoztam belőlük. Mama tisztelete jeléül. - Elég mogorván odanyújtotta Mr. Jarndyce-nak.

Mi Pipivel voltunk elfoglalva, levettük a fejéről a papi fövegét, kérdezgettük, emlékszik-e még ránk és így tovább. Pipi eleinte dugdosta a fejét a könyöke mögé, de aztán egy darab piskóta láttán megszelídült, és hagyta, hogy felvegyem az ölembe, és nyugodtan megült ott majszolgatva. Aztán Mr. Jarndyce visszavonult az ideiglenes dörmögőszobájába, és Miss Jellyby szokott hirtelenkedő modorában mesélni kezdett.

- Most is éppen olyan rémesen mennek nálunk a dolgok a Thavies Innben, mint mindig - mondta. - Nincs egy percnyi békességem. Az a sok beszéd Afrikáról! Akkor se lehetnék rosszabbul, ha valami hogyishívják-néger lennék, vagy valami hittérítő!

Csitítani próbáltam.

- Ó, kár a fáradságért, Miss Summerson - kiáltott fel Miss Jellyby. - De azért mindenesetre köszönöm a jóakaratát. Tudom én, hogy hogyan bánnak velem, hiába is beszél nekem. Magának is hiába beszélne az ember, ha magával bánnának így. Pipi, eredj, és játsszál indiánt a zongora alatt!

- Nem játszok! - mondta Pipi.

- Jól van, te háládatlan, szívtelen, haszontalan rossz kölyök mondta Miss Jellyby könnyekkel a szemében -, aztán csak várd, hogy még egyszer annyit bajlódjak az öltöztetéseddel.

- De megyek, Caddy - kiáltotta Pipi, aki voltaképpen nagyon jó gyerek volt, s annyira bántotta őt nénje elkeseredése, hogy nyomban leugrott az ölemből, és ment.

- Nem való ilyen kicsiségen sírva fakadni - mentegetődzött szegény Miss Jellyby -, de egészen ki vagyok merülve. Hajnali kettőig címeztem ezeket az új körleveleket. Úgy gyűlölöm az egészet, hogy már ettől megfájdul a fejem, és a végén alig látok a szememtől. És nézzék meg ezt a szegény szerencsétlen gyereket! Láttak már ilyen madárijesztőt valaha életükben?

Pipinek szerencsére nem volt tudomása öltözetének ezekről a fogyatékosságairól, és nyugodtan üldögélt a szőnyegen, a zongora egyik lába mögül kikandikálva felénk, és a süteményt eszegette.

- Azért küldtem őt a szoba másik végébe - jegyezte meg Miss Jellyby közelebb húzva a székét mihozzánk -, mert nem akarom, hogy meghallja, miről beszélgetünk. Ezek az apróságok sokszor olyan szemfülesek! Azt kezdtem mondani, hogy azóta még sokkal rosszabbul mennek nálunk a dolgok. Papa hamarosan, előbb-utóbb csődbe kerül, s akkor mama meg lehet majd elégedve.

Mondtuk neki, hogy talán csak nem állnak olyan rosszul Mr. Jellyby ügyei, reméljük.

- Hiába itt minden reménység - rázta a fejét Miss Jellyby. - Éppen tegnap reggel mondta nekem papa (rettentően el van keseredve), hogy nem tudja megállítani a földindulást. Csudálnám is, ha meg tudná. Ha minden boltos azt küld nekünk, amit akar, és a cselédek azt csinálnak vele, ami nekik tetszik, és nekem nincs időm ellenőrizni a dolgokat, még ha tudnám is, hogyan csináljam, és ha mama nem törődik soha semmivel, hát szeretném tudni, hogyan állíthatná meg papa a földrengést. Kijelentem, hogy ha én papának lennék, megszöknék hazulról.

- Drágám - szóltam elmosolyodva -, a papája biztosan gondol a családjára is.

- Nohát, szép kis családja van neki, Miss Summerson - felelte Miss Jellyby. - Számlák, piszok, pazarlás, lárma, rendetlenség és nyomor, ebből áll a családja. Olyan felfordulás van a házában a hét mindegyik napján, mintha szakadatlanul nagymosást tartanának... csak éppen semmi nincs kimosva soha!

Miss Jellyby toppantott egyet a lábával, és a szemét kezdte törülgetni.

- Úgy sajnálom papát - mondta -, és olyan mérges vagyok mamára, hogy ki sem tudom mondani! De nem is tűröm tovább, már elhatároztam. Nem leszek rabszolga egész életemben!

Be kell vallanom, hogy magam is megharagudtam kissé Mrs. Jellybyre, ahogy elnéztem ezt az elhanyagolt lányt, és hallgattam a szavait, jól tudva, mennyi keserű igazság van bennük.

- Ha nem lettünk volna akkor olyan bizalmasan folytatta Miss Jellyby -, amikor megszálltak nálunk, szégyelltem volna máma eljönni, mert tudom, hogy milyen nevetségesen festhetek maguk előtt. De így aztán mégis rászántam magam erre a látogatásra, kivált azért, mert nem nagyon hiszem, hogy megint találkozhatnánk, ha legközelebb bejönnek a városba.

Ezt olyan jelentőségteljesen mondta, hogy Adával összenéztünk, sejtve, hogy még jön valami.

- Nem, nem hiszem! - mondta Miss Jellyby a fejét rázva. - Egyáltalán nem valószínű! Tudom, hogy magukban megbízhatok. Biztos, hogy nem fognak elárulni. Menyasszony vagyok. Eljegyeztem magam.

- Az otthoniak tudta nélkül? - kérdeztem.

- De hát édes jó istenem - felelte ingerülten, de nem haragosan, mentegetve magát -, hogyan is lehetne másképp, Miss Summerson? Tudja, hogy milyen mama; szegény papát pedig nem akartam még szerencsétlenebbé tenni azzal, hogy elmondom neki.

- Aztán nem fogja-e majd még szerencsétlenebbé tenni azzal, hogy az ő tudomása és beleegyezése nélkül megy férjhez, kedvesem? - kérdeztem.

- Nem - mondta Miss Jellyby lecsöndesedve. - Remélem, hogy nem. Majd iparkodni fogok, hogy jókedvű legyen, és jól érezze magát, ha meglátogat. Pipi és a többiek pedig majd felváltva eljönnek hozzám mindig egy időre; legalább egy kicsit gondjukat viseli majd valaki.

Sok szeretet volt ebben a szegény Caddyben. Mialatt beszélt, egyre jobban meghatódott, s végül úgy elkezdett sírni, hogy Pipi, a zongora alatt a barlangjában, egészen felindult, és átfordult a hátára hangos jajveszékeléssel. Csak miután odahoztam, hogy csókolja meg a nénjét, és visszaültettem az ölembe, és megmutattam neki, hogy nézze, hogy kacag Caddy (pusztán evégett nevetett), csak akkor tudtuk visszaállítani a lelki nyugalmát. Végül, minthogy a hangulata egyelőre még nem volt a megfelelő a zongorához, egy székre állítottuk, hogy nézzen ki az ablakon; Miss Jellyby pedig megfogta az egyik lába szárát, és folytatta a vallomását.

- A maguk látogatásával kezdődött - mondta.

Persze megkérdeztük, hogy hogyan.

- Éreztem, hogy milyen mafla vagyok - felelte -, és elhatároztam, hogy legalább ezen segítek mindenesetre, és megtanulok táncolni. Mondtam mamának, hogy szégyellem magamat magam előtt, és hogy meg kell tanulnom táncolni. Mama, ahogy szokta, olyan szemeket vetett rám, mintha a világon se lennék; én azonban feltettem magamban, hogy megtanulok táncolni, és el is mentem a Newman utcába Mr. Turveydrop Akadémiájára.

- És ott történt, drágám, hogy... - kezdtem.

- Igen, ott történt - mondta Caddy -, és most a menyasszonya vagyok Mr. Turveydropnak. Két Mr. Turveydrop van, az apa és a fia. Az én Mr. Turveydropom persze a fiú. Csak azt sajnálom, hogy nem neveltek jobban, hogy jobb felesége lehetnék neki, mert nagyon szeretem.

- Be kell vallanom - mondtam -, hogy mindez elszomorít.

- Nem tudom, miért kellene elszomorodnia - felelte kissé nyugtalanul -, de tény az, mindenesetre, hogy eljegyeztük egymást Mr. Turveydroppal, és ő is nagyon szeret engem. Ez még titok, az ő részéről is, mert az öreg Mr. Turveydropnak is része van az üzletben, és ha nagyon hirtelen mondanánk meg neki, szívszélhűdést kaphatna, vagy valami egyéb bajt. Az öreg Mr. Turveydrop igazán nagyon finom úriember... nagyon finom úriember.

- A felesége se tudja? - kérdezte Ada.

- Az öreg Mr. Turveydrop felesége, Clare kisasszony? - nézett rá Miss Jellyby tágra nyílt szemmel. - Nincs neki felesége. Özvegyember.

Aztán nagy habozással és dadogással elmondta Caddy, hogy még valamit szeretne közölni velünk, mert úgy érzi, hogy tudnunk kell róla, és reméli, hogy nem haragszunk majd érte. Azt, hogy folytatta az ismeretségét Miss Flite-tal, a bolond kis öreg nénivel; és hogy gyakran jár fel hozzá kora reggelenként, és nála találkozik a kedvesével egy-két percre a reggeli előtt - de igazán csak egy-két percre.

- Én máskor is szoktam menni - mondta Caddy -, de akkor Prince nem jön. Prince a fiatal Mr. Turveydrop keresztneve. Bárcsak másképp hívnák, ez úgy hangzik, mint egy kutya neve; de hát persze nem ő keresztelte így magát. Az öreg Mr. Turveydrop adta neki a Price nevet, a régensherceg tiszteletére. Az öreg Mr. Turveydrop rajongott a régenshercegért, az illemtudása miatt. Remélem, nem gondolnak majd rosszat rólam, hogy ezeket a kis találkákat rendeztem Miss Flite-nál, ahol először magukkal voltam, mert igazán szeretem a szegény teremtést, ettől teljesen függetlenül, s azt hiszem, ő is szeret engem. Ha láthatnák a fiatal Mr. Turveydropot, egészen biztosan jó véleménnyel lennének róla... vagy legalábbis abban biztos vagyok, hogy semmi rosszat nem gondolhatnának róla. Most éppen odamegyek, mert órám lesz. Nem merem arra kérni, Miss Summerson, hogy jöjjön el maga is; de ha el tudna jönni - mondta Caddy őszinte komolysággal és remegve -, igazán boldoggá tenne vele, igazán boldoggá.

Véletlenül éppen erre a napra beszéltük meg gyámapámmal, hogy meglátogatjuk miss Flite-ot. Meséltünk neki az előző látogatásunkról, és érdekelte, amit mondtunk; de valami mindig közbejött, s mindeddig nem tudtunk elmenni a nénihez. Ennélfogva azt javasoltam, hogy mi hárman, ő, Pipi meg én, menjünk együtt a tánciskolába, utána pedig találkozzunk gyámapámmal és Adával Miss Flite-nál, akinek egyébként most hallottam először a nevét. Az is ki volt kötve, hogy Miss Jellyby és Pipi visszajönnek hozzánk vacsorára. Miután az egyezség utolsó feltételét mind a ketten boldogan elfogadták, kicsinosítottuk egy kissé Pipit, némi szappan, víz, gombostűk és hajkefe segítségével, aztán nekivágtunk, a közeli Newman utca felé irányítva utunkat.

Egy boltíves átjáró alatt találtunk rá a tánciskolára, egy jó piszkos, rozzant házban, melynek lépcsőházi ablakait mellszobrok díszítették. A házban ezenkívül még, mint a bejárat tábláin olvashattam, egy rajztanár, egy szénkereskedő és egy kőnyomdász is lakott. A legnagyobb és a legjobban elhelyezett táblán az állt:

MR. TURVEYDROP AKADÉMIÁJA

A kapu ki volt tárva, a bejáratot pedig eltorlaszolta egy zongora, egy hárfa meg egy csomó egyéb hangszer, becsomagolva tokjaikba, útra készen és nagyon ledéren festve így fényes nappal. Miss Jellybytől megtudtam, hogy az Akadémia helyiségét tegnap estére kölcsönadták egy hangverseny számára.

Felmentünk a lépcsőn - nagyon szép ház lehetett valaha, amikor akadt valaki, akinek az volt a dolga, hogy kitakarítsa és rendben tartsa, és senkinek sem volt az a dolga, hogy telefüstölje egész nap -, és beléptünk Turveydrop úr nagytermébe, mely a mennyezet üvegtetején át kapta a világosságot. Nagy, kopár, kongó, istállószagú terem volt, a fal mentén nádfonatú padok álltak, a falat pedig, szabályos távolságnyira egymástól, festett lantok és kis metszett üveg gyertyatartók ágai díszítették. Egy csomó lány volt a teremben, tanítványok, tizenhárom-tizennégy esztendős kisasszonyoktól fölfelé egészen huszonkét-huszonhárom évesekig; a tanárjukat kerestem köztük a tekintetemmel, amikor Caddy megcsípte a karomat, és elismételte a bemutatási szertartást:

- Summerson kisasszony... Turveydrop Prince úr...

Meghajoltam a kék szemű, lenszőke kis ember felé; fiatalos külseje volt, középen elválasztott haja csigába göndörödve vette körül a fejét. Bal hóna alatt egy pici hegedűt tartott (már ismertük az ilyet az iskolából), bal kezében pedig a pici vonóját.

- Nagyon örvendek, hogy megismerhetem Miss Jellyby barátnőjét - mondta mélyen meghajtva magát előttem. - Már félni kezdtem - tette hozzá félénk gyengédséggel -, miután elmúlt a megszokott idő, hogy Miss Jellyby ma el sem jön.

- Én tartóztattam fel, úgyhogy arra kell kérnem, kizárólag engem hibáztasson, Sir - mondtam -, és ne haragudjék érte.

- Jaj, istenem! - mondta.

- És nagyon kérem - kérleltem -, ne engedje, hogy további késlekedést okozzak.

Ezzel a mentegetődzéssel vissza is vonultam, és leültem Pipi mellé. Turveydrop Prince ezután belepengetett kis tánctanári hegedűjének húrjaiba, és a kisasszonyok felálltak a tánchoz. Ebben a pillanatban jelent meg egy mellékajtóban az öreg Mr. Turveydrop, illemtudó magatartásának teljes ragyogásában.

Hájas, festett arcú bácsi volt, hamis fogakkal, hamis pofaszakállal, parókával. Prémgallért viselt, kabátjának a melle ki volt tömve, s csak egy nagy érdemrend vagy egy széles kék szalag hiányzott róla, hogy tökéletessé tegye. Rettentő magas keménygallérjába (melytől még a szeme is kidülledt eredeti helyéből) úgy belesüppedt a tokája, sőt még a két füle is, hogy az embernek azt kellett hinnie, okvetlenül összecsuklana, ha leoldanák róla. Volt sétapálcája, volt monoklija, volt burnótszelencéje, voltak gyűrűi, voltak karkötői, volt mindene, de nem volt benne egy természetes vonás se; se a fiatalokhoz nem hasonlított, se az öregekhez, se a világon semmihez, csak az illem mintaképéhez.

- Apám! Látogatónk van. Miss Jellyby barátnője, Summerson kisasszony.

- Rendkívüli megtiszteltetés - mondta Mr. Turveydrop - Summerson kisasszony látogatása. - Ahogy meghajtotta magát előttem ebben a peckesre préselt állapotában, szinte látni véltem, hogy ráncot vet a szeme fehérje.

- Édesapám - súgta felém a fiú - híres ember. Mindenki bámulja őt. - Megható módon hitt az apjában.

- Folytassátok, Prince! Folytassátok - szólt Mr. Turveydrop, s odaállt háttal a kandallóhoz, kegyes jóindulattal rázogatva a kesztyűjét. - Folytassátok, fiam!

Erre a vezényszóra vagy ennek a kegyes engedélynek az alapján folytatni kezdték az órát. Turveydrop Prince hol a hegedűcskéjén játszott, miközben táncolt, hol a zongorán játszott, csak úgy állva, hol pedig dünnyögte, dúdolta a dallamot, azzal a kevés lélegzettel, amennyi megmaradt neki, mialatt a növendékeit helyreigazgatta; mindig lelkiismeretesen végigcsinálta a legelmaradottabbakkal a táncmozdulat minden lépését, a lépés minden mozzanatát, és soha egy pillanatra se volt megállása. Választékos apja viszont semmit sem csinált, csak állt a kandalló előtt, az illemtudás szobraként.

Az öreg Mr. Turveydrop (miután egész életében nem csinált egyebet, mint hogy illedelmesen viselkedett) feleségül vett egy jámbor, béketűrő kis tánctanárnőt, akinek tűrhetően ment az iskolája, aztán halálra dolgoztatta szegényt, vagy legalábbis elnézte, hogy halálra dolgozza magát, s így keresse meg a szükséges pénzt az ura előkelősködéséhez. Hogy a választékos viselkedését a legkiválóbb mintaképek előtt fitogtathassa, s hogy egyszersmind állandóan a szeme előtt legyenek ezek a legkiválóbb mintaképek, okvetlenül szükségesnek tartotta rendszeresen eljárni a divatos helyekre, ahol az előkelő semmittevők jöttek össze; fontos volt, hogy lássák őt Brightonban meg másutt, divatos fürdőhelyeken, a "főszezon"-ban; fontos volt, hogy tunyán lopja a napot a legeslegjobb ruhákban. Az odaadó kis tánctanárnő fáradt, vesződött, húzta az igát, és még ma is húzná, ha futotta volna az erejéből. Mert a történetnek az volt a veleje, hogy a férfi kíméletlenül mohó önzése ellenére a felesége (lenyűgözve a választékosságától) mindvégig hitt benne. A fiú örökölte anyja hitét, ebben a hitben is nőtt fel, és most, harmincéves korában napi tizenkét órát dolgozik az apjáért, és változatlanul hódolattal néz fel a régi, képzeletbeli szobor talapzatára.

A tekintetem ide-oda vándorolt a verejtékezve dolgozó fiatal Mr. Turveydrop és a csodaszépen viselkedő öreg Mr. Turveydrop között, amikor az utóbbi hozzám poroszkált, és beszélgetésbe elegyedett velem.

Azzal kezdte, hogy legelőször is megkérdezte tőlem, megtisztelem-e Londont azzal a boldogsággal és kiváltsággal, hogy benne lakjam.

- Egy ilyen bájos és tökéletes dáma - mondta, megcsókolva jobb kezén a kesztyűje ujját, aztán a tanítványok felé intve - elnézéssel lesz az itteni pallérozatlanságok iránt. Mindent megteszünk... csiszoljuk, csiszoljuk, csiszoljuk! De hiába, már nem vagyunk azok, akik voltunk, a viselkedés szempontjából.

- Már nem, Sir? - kérdeztem.

- Elfajultunk - felelte fejét rázogatva, amit csak nagyon szűk korlátok között tehetett meg, a gallérja miatt. - Ez az egyenlőségre törő kor nem kedvez a jó modornak. Kifejleszt minden közönségességet. Lehet azonban, hogy én kissé elfogult vagyok. Nem kellene talán elmondanom, de néhány évvel ezelőtt elneveztek "Előkelő Turveydrop"-nak; vagy hogy a régensherceg ő királyi fensége megtisztelt vele, hogy érdeklődjék utánam, amikor Brightonban elhajtatott a Pavilionból, és én kalapot emeltem neki. "Ki ez - kérdezte -, ki az ördög ez? Miért nem ismerem én ezt? Miért nincs neki évi harmincezer fontja?" De hát ezek csak amolyan kis anekdoták... közszájon forognak, kisasszony... alkalomadtán még mindig el-elmondogatják az arisztokrácia köreiben.

- Igazán? - mondtam.

Megint felhúzta a vállát, és meghajolt.

- Ahol még menedéket talált - tette hozzá - az a kevés, ami a jó modorból nekünk megmaradt. Anglia, szegény hazám! Nagyon elfajult, és napról napra jobban elkorcsodosik. Nem sok úriembere maradt. Kevesen vagyunk. A mi helyünket pedig már szatócsok nemzetsége fogja betölteni. Itt van az én szegény jó fiam. Isten őrizzen meg attól, hogy leszóljam az én jó gyermekemet, azonban nem tud... nem tud viselkedni.

- Én úgy látom, hogy nagyszerű tanár - jegyeztem meg.

- Értsen meg, drága jó kisasszony, nagyszerű tanár. Mindent megtanult, amit csak meg lehet tanulni. Meg is tanít mindenre, amire csak meg lehet tanítani valakit. De vannak dolgok... - megint csippentett a tubákjából, és megint meghajolt felém, mintha azt akarná mondani: "Például az ilyesmi."

A terem közepe felé pillantottam, ahol Miss Jellyby szerelme éppen egyenként kezdett foglalkozni a növendékekkel, és keservesebben bajlódott, mint valaha.

- Édes jó gyermekem - dünnyögte Mr. Turveydrop, gallérját igazgatva.

- Fáradhatatlan ember a kedves fia - mondtam.

- Jólesik ezt hallanom öntől - mondta Mr. Turveydrop.

Felálltam, és odaléptem Miss Jellybyhez, aki közben már a kalapját kezdte föltenni. A táncleckére szánt óra bőven eltelt, s már mindenki szedelődzködött. Hogy Miss Jellyby és a boldogtalan Prince mikor találtak alkalmat eljegyezkedni, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ezúttal annyi idejük sem volt, hogy tíz szót váltsanak egymással.

- Fiacskám - szólt Mr. Turveydrop jóakaratúan a fiához -, tudod, mennyi az idő? Kettőre jár. Jusson eszedbe, hogy háromkor órát kell adnod Kensingtonban.

- Még van elég időm, papa - mondta Prince. - Bekapok valamit ebédre, csak úgy állva, aztán megyek.

- Édes jó fiam - mondta az apja -, nagyon kell sietned. A hideg birkasült ott van az asztalon.

- Köszönöm, apa. Maga is elmegy hazulról?

- Elmegyek, fiacskám. Azt hiszem - mondta Mr. Turveydrop, lehunyva a szemét és felhúzva a két vállát, szerényen, de öntudatosan -, meg kell mutatnom magam a városban, mint mindig.

- Legjobb lesz, ha kényelmesen megebédel valahol a városban - mondta a fia.

- Igen, édes fiam, nekem is az a szándékom. Talán majd az Opera oszlopsora alatti francia étteremben költöm el kis ebédkémet.

- Az jó lesz. Isten vele, apa! - mondta Prince, kezet nyújtva neki.

- Isten veled, fiacskám. Áldjon meg az isten!

Mr. Turveydrop majdnem ájtatos hangon mondta el ezt, ami láthatólag jólesett a fiának; s ahogy elváltunk tőle, Prince olyan lelkes rajongással, olyan tisztelettel és büszkeséggel beszélt róla, hogy szinte azt éreztem, nem szép dolog a fiatalemberrel szemben, hogy az ember nem képes nagyra tartani egyúttal az öreget is. Prince-nek néhány perce volt csak, hogy elbúcsúzzon tőlünk, aztán jókedvűen indult hideg birkasültje és kensingtoni leckeórája felé.

Caddy elmesélte, hogy vőlegényének úgy elhanyagolták a neveltetését, hogy sokszor alig tudja elolvasni a levelét. Annyi fölösleges betűt szorít bele egy-egy rövid szócskába, mintha kínai nyelven írna. No de hát baj is az! Tud ő levelet írni kettejük helyett is, megtanulta a maga rovására, és sokkal többet ér, hogy Prince kedves fiú, mint akármekkora műveltség.

- Amellett semmiféle jogom nincs fölényeskedni és nagyzolni, mintha én valami tökéletes lény lennék - mondta Caddy. - Bizony, igazán nagyon tanulatlan vagyok, hála mamának!

Aztán még valamit szeretnék mondani magának most, hogy kettesben maradtunk - folytatta Caddy -, amit nem akartam addig szóba hozni, amíg nem találkozott Prince-szel, Miss Summerson. Tudja, hogy milyen ház a miénk. Hasztalan is próbálnék megtanulni valamit, amire szükségem lesz, ha majd Prince felesége leszek, minálunk odahaza. Hanem szereztem egy kis gyakorlatot... mit gondol, kinél? A szegény Miss Flite-nál! Kora reggel segítek neki kisöpörgetni a szobáját, kitisztogatni a madárkalitkáit, megfőzöm neki a csésze kávéját (persze ő tanított meg rá), és olyan jól megtanultam, hogy Prince azt mondja, az én kávémnál jobbat még életében nem ivott, és az öreg Mr. Turveydrop is el lenne ragadtatva tőle, pedig ő igazán nagyon kényes a kávéjára. Pudingot is tudok már csinálni; és tudok vásárolni birkahúst meg teát meg cukrot meg vajat meg mindenfélét, ami kell a háztartáshoz. Varrni még nagyon ügyetlenül varrok - Caddy a Pipi ruháján látható öltésekre pillantott -, de talán majd belejövök; és amióta el vagyok jegyezve Prince-szel, és ilyesmikkel foglalkozom, sokkal nagyobb jóindulattal és sokkal nagyobb megbocsátással nézem mamát is.

- Caddy, édesem - szóltam -, kezdem magát nagyon megszeretni, és remélem, hogy jó barátnők leszünk.

- Ó, istenem! - kiáltott fel Caddy. - De boldog is lennék!

- Caddy, drágám - mondtam -, hát legyünk mától fogva jó barátnők, s aztán majd megbeszéljük ezeket a dolgokat minél gyakrabban, és igyekszünk majd megtalálni a helyes megoldásokat.

Caddy nem tudott hova lenni örömében. Elmondtam neki, amit csak bírtam, régi dolgaimat, hogy megnyugtassam és buzdítsam; s ezen a napon nem is szálltam volna szembe az öreg Mr. Turveydoppal semmilyen más kérdésben, csak jövendőbeli menye házasságának a kérdésében.

Közben odaértünk Mr. Krook házához. A lépcsőház ajtaja nyitva állt. A kapun egy kiragasztott cédula hirdette, hogy a második emeleten szoba kiadó. Erről Caddynek eszébe jutott, s mialatt fölfelé mentünk, elmesélte, hogy nemrégiben egy váratlan haláleset történt itt, és vizsgálat is volt; és hogy a kis öreg barátnőnk belebetegedett az ijedségbe. Minthogy a kiadó szobának nyitva volt az ajtaja is, ablaka is, benéztünk egy percre. Szomorú, sivár helyiség volt - komor, elhagyatott, kedélytelen szoba, s valami furcsa, gyászos, sőt ijesztő hatással volt rám.

- Egészen sápadt lett - nézett rám Caddy, ahogy elhagytuk a szobát - és didereg. - Úgy éreztem, mintha megdermesztett volna ez a szoba.

Lassan jöttünk, mert beszélgettünk közben, s gyámapám és Ada megelőztek bennünket. Már ott találtuk őket Miss Flite padlásszobájában. A madarakat nézegették, mialatt a tűzhelynél Miss Flite-tal az orvosa beszélgetett, aki szívességből kezelte őt, de nagy együttérzéssel és szerető gonddal.

- Befejeztem az orvosi látogatásomat - mondta, felénk lépve. - Miss Flite sokkal jobban van, és holnap (mivel annyira készül rá) megjelenhet a törvényszéken. Úgy hallom, nagyon hiányzott ott nekik.

Miss Flite szívesen fogadta ezt a bókot, aztán egy mindnyájunknak szóló meghajlással fordult felénk.

- Igazán nagyon megtisztelő - mondta -, hogy újra felkerestek a Jarndyce gyámgyerekek! Rendkívül örülök, hogy a pusztaházai Jarndyce urat fogadhatom szerény otthonomban! - mondta, egy külön meghajlás kíséretében. - Jarndyceffy, drágám - így nevezte el Caddyt, amint kiderült, s mindig ezen a néven szólította -, isten hozta, isten hozta!

- Súlyos volt a betegsége? - kérdezte Mr. Jarndyce a kezelőorvosától, akit itt találtunk. Ámbár suttogva kérdezte, a kis öreg hölgy meghallotta, s maga válaszolt rá.

- Ó, határozottan súlyos! Ó, nagyon nem jól voltam, igazán! - közölte bizalmasan. - Nem a fájdalmak miatt, tetszik tudni, hanem a zavarok miatt. Nem is annyira testileg, mint idegileg... idegileg! Az történt - folytatta remegve és fojtott hangon -, hogy meghalt itt valaki. Méreg volt a házban. Nagyon fogékony vagyok az ilyen szörnyűségekre. Megrémített. Mr. Woodcourt a megmondhatója, mennyire. Bemutatom Mr. Woodcourtot, orvosomat! - mondta roppant méltóságteljesen. - A Jarndyce gyámgyerekek... Pusztaházai Jarndyce úr... Jarndyceffy kisasszony!

- Miss Flite - mondta Mr. Woodcourt komoly hangon (mintha őhozzá beszélne, miközben hozzánk intézi szavait) s gyengéden megfogva a karját -, Miss Flite kifogástalan pontossággal írta le a betegségét, mint mindig. Megrémítette őt egy esemény itt a házban, amely egy nála erősebb embert is megrémített volna, s beteg lett a nyugtalanságtól és az izgalomtól. Ő hozott ide engem a felfedezés sietségében, de ahhoz már későn, hogy tehettem volna valamit a szerencsétlen emberért.

- A legkedvesebb doktor az egész orvosi karban - súgta a fülembe Miss Flite. - Ítéletre várok. Az Ítélet napján. Akkor majd birtokokat fogok adományozni.

- Egy-két napon belül olyan egészséges lesz - mondta Mr. Woodcourt, aki mosolyogva figyelte Miss Flite-ot -, mintha sosem lett volna beteg... vagyis azt akarom mondani persze, hogy olyan egészséges lesz, mint a makk. Hallották már, milyen szerencse érte?

- Rendkívül különös! - szólt Miss Flite ragyogó szemmel. - Ilyet még nem hallott soha életében, drágám! A társalgó Kenge vagy Guppy (a társalgó Kenge írnoka) minden szombaton átnyújt nekem egy borítékot, tele shillingekkel. Shillingekkel... komolyan mondom! Mindig ugyanannyi van a borítékban. Minden napra egy, minden héten. Bizony, látják-e! Ilyen jól ki van számítva, nem igaz? Hogy kitől jönnek ezek a borítékok, azt kérdik? Hát ez a nagy kérdés. Természetesen ez. Megmondjam-e, hogy én mit gondolok? Hát én azt gondolom - mondta Miss Flite roppant furfangos képpel, s hátrább lépett, és jobb kezének mutatóujját rendkívül jelentőségteljesen kezdte rázogatni -, hogy a Lordkancellár, aki nagyon jól tudja, milyen régóta föl van már törve a Nagy Pecsét, ő előlegezi nekem. Amíg meg nem hozzák az ítéletet, melyre várok. Így akarja bevallani, hogy a rövid emberi élethez mérve kicsit lassú a munkája. Ilyen tapintatosan! A minap a törvényszéken (mert rendszerint járok a tárgyalásokra... az okmányaimmal) megpróbáltam kiszedni belőle, és ő majdnem bevallotta. Azaz rámosolyogtam a helyemről, ő meg visszamosolygott rám a helyéről. Hanem ez igazán nagy szerencse rám nézve, ugye? Jarndyceffy pedig olyan takarékosan, olyan nagyszerűen használja fel a pénzt számomra. Ó, igazán nagyszerűen!

Gratuláltam neki (mert hozzám beszélt) jövedelmének ehhez a szerencsés megnövekedéséhez, s azt kívántam, hogy csak így tartson tovább. Nem törtem a fejem, hogy kitől eredhetnek a küldemények, sem azon, hogy ki tud ilyen tapintatos módon emberséges lenni. Gyámapám ott nézegette a madarakat előttem, nem kellett messzebb keresgélnem.

- És mi a nevük ezeknek az apró jószágoknak, asszonyom? kérdezte szokott kedves hangján. - Van-e nevük egyáltalán?

- Van nekik - szóltam. - Én felelhetek Miss Flite helyett, mert megígérte, hogy egyszer elmondja nekünk a neveiket. Emlékszel, Ada?

Ada nagyon jól emlékezett rá.

- Megígértem? - mondta Miss Flite. - Ki van itt az ajtómnál? Mit hallgatódzik maga itt az ajtómban, Krook?

Az ajtóban, kitárva maga előtt, a házbeli öregember jelent meg, kucsmájával a kezében s a macskájával a nyomában.

- Nem hallgatództam én, Miss Flite - mondta. - Éppen be akartam kopogtatni, de maga olyan gyorsan észrevesz mindent!

- Kergesse le a macskáját! Kergesse ki! - kiáltotta az öreg hölgy haragosan.

- Ej no! Nincs itt semmi veszedelem, uraságok! - mondta Mr. Krook, s lassan végigjártatta éles tekintetét egyenként mindnyájunkon. - Nem bántja ez soha a madarakat, ha én is itt vagyok, csak ha rájuk uszítanám.

- Bocsássanak meg, kérem, a házigazdámnak - mondta az öreg hölgy előkelően. - Bo! Tisztára bo! Mit keres itt, Krook, amikor vendégeim vannak?

- Hihi! - mondta az öreg. - Én vagyok a Kancellár, tetszik tudni.

- No - szólt Miss Flite -, hát aztán?

- Hát az furcsa lenne - mondta az öreg vihogva -, ha a Kancellár nem ismerne egy Jarndyce-t... nem igaz, Miss Flite? Ha szabad vennem a bátorságot... szolgája, uram, szolgája. Én majdnem olyan jól ismerem, uram, a Jarndyce-pert, mint kegyelmed. Ismertem az öreg Tom tekintetes urat. Sir. Önnel azonban tudtommal még eddig sosem találkoztam... még a törvényszéken sem.

- Én soha nem megyek oda - mondta Mr. Jarndyce.

- Ugyan, igazán? - felelte Mr. Krook vigyorogva. - A lakónőm madarait nézegeti, Mr. Jarndyce? Sohasem mondja meg a madarak nevét, pedig mindegyiknek adott nevet. - Ezt suttogva mondta. - Mondjam el a neveiket, Flite? - kérdezte hangosan, felénk integetve, aztán ujjával Miss Flite-ra mutatva, aki elfordult, és úgy tett, mintha a tűzhelyet söpörgetné.

- Ha akarja - felelte a kis öreg hölgy hirtelen.

Az öregember újra ránk pillantott, aztán felnézett a kalitkákra, és sorolni kezdte:

- Remény, Öröm, Fiatalság, Béke, Nyugalom, Élet, Por, Hamu, Pocséklás, Ínség, Pusztulás, Kétségbeesés, Téboly, Halál, Furfang, Szószaporítás, Paróka, Irkafirka, Akták, Lom, Jogszokás, Üres Fecsegés és Locsogás. Ebből áll az egész gyűjtemény - mondta az öreg -, s valamennyit nemes és tudós komám zsúfolta össze ezekbe a kis kalitkákba.

- Kegyetlen ez a szél! - dörmögte gyámapám maga elé.

- Ha majd meghozza az ítéletet az én nemes és tudós komám, akkor mind kiszabadulnak - mondta Krook, megint felénk intve.

- Hát ha még sohase fújt keletről a szél - mondta gyámapám, kinézve az ablakon, mintha a szélkakast figyelné -, azt hiszem, ma eljött a napja, hogy keletről fújjon!

Nagyon nehezen tudtunk megszabadulni innét. Nem Miss Flite tartott fel bennünket; ő mindig tekintettel volt másokra - ebből a szempontból olyan értelmes kis teremtés volt, amennyire csak lehetett. Hanem Mr. Krook. Nem volt képes megválni Mr. Jarndyce-tól. Ha hozzá lett volna bilincselve, akkor se járhatott volna szorosabban a nyomában. Ajánlotta, hogy megmutatja nekünk az ő Kancelláriáját és benne a sok furcsa limlomot. Mialatt nézelődtünk, mindvégig szorosan Mr. Jarndyce nyomában maradt. Alig vette le róla a pillantását. Végül, miután végigjártuk az egész házat, és végignéztük zagyva gyűjteményét, odaértünk az üzlet hátsó részébe. Egy felfordított üres hordón egy csomó ócska tollmaradvány, egy tintásüveg meg néhány piszkos színlap volt itt kirakva; a falra pedig egy-két, ügyetlenül rajzolt nyomtatott nagybetű volt felcsirizelve.

- Mit szokott itt csinálni? - kérdezte gyámapám.

- Tanulok magamtól írni meg olvasni - felelte Krook.

- És megy a dolog?

- Lassan... nehezen - mondta az öreg elégedetlenül.

- Könnyebben menne, ha valaki tanítaná - mondta gyámapám.

- Ühüm, csakhogy aztán esetleg rosszul tanítana! - felelte az öreg, megvillantva a szemét bámulatos gyanakvással.

- Rosszul? - mondta gyámapám jóindulatúan mosolyogva. - Ugyan ki akarná magát rosszul tanítani?

- Nem tudom, pusztaházai Jarndyce úr - felelte az öreg, feltolva szemüvegét a homlokára és a kezét dörzsölve. - Nem teszem fel senkiről, kérem, mégis inkább csak magamban bízok, mint másban!

Ezek a feleletek meg az egész viselkedése olyan furcsa volt, hogy gyámapám meg is kérdezte Mr. Woodcourtot, amint valamennyien a Lincoln's Innen sétáltunk keresztül, vajon csakugyan meg van-e zavarodva Mr. Krook elméje, ahogyan a lakónője mondja. Nincs, felelte a fiatal orvos; nincs semmi oka rá, hogy ezt tartsa. Csak túlzottan gyanakodó, bizalmatlan, mint a tudatlan emberek rendszerint, és többé-kevésbé mindig kótyagos a feje a durva pálinkától - amit nagy mennyiségben fogyaszt, s amitől csak úgy bűzlik ő is meg a boltja is, ha megfigyeltük -, de egyelőre nem tartja őt bolondnak.

Hazafelé menet vásároltam Pipinek egy szélmalmot és két játék liszteszsákot hozzá, amivel úgy megnyertem a kegyeit, hogy a vacsoránál csak énmellettem volt hajlandó ülni. A másik oldalamon Caddy ült, Ada mellett. Caddy nagyon felvidult; gyámapám is jókedvű lett, mint valamennyien; s igazán nagyon jól éreztük magunkat - míg Caddyék haza nem mentek késő este, egy bérkocsin, a mélyen álomba merült Pipivel, aki álmában is rendületlenül szorongatta a szélmalmát.

Elfelejtettem megjegyezni - vagy legalábbis nem említettem -, hogy Mr. Woodcourt ugyanaz a barna fiatal orvos volt, akivel Mr. Badgeréknél találkoztunk. S azt is, hogy Mr. Jarndyce őt is meghívta erre a vacsorára. És hogy el is jött. És hogy amikor mindnyájan elmentek, azt mondtam Adának: "Nohát gyere, beszéljünk egy kicsit Richardról, drágám!" Ada nevetett, és azt felelte...

De azt hiszem, mindegy is, mit felelt a lelkem. Fő az, hogy jókedvű volt.

Mialatt Londonban voltunk, Mr. Jarndyce-t szünet nélkül ostromolták a látogatók (különböző gyűjtőívekkel) - csak Mr. Skimpole-t nem láttuk eddig, mert nem volt egészen jól. Egy reggel aztán megjelent, szokott jókedvű hangulatában, kedvesen, ragyogva, mint mindig.

Nohát, mondta, itt vagyok! Az epéjével volt baj, s mivel a gazdag emberek gyakran epebajosok, elhitette magával, hogy neki is nagy vagyona van. Gazdag is volt, bizonyos szempontból - szándékainak bőkezűsége szempontjából. Orvosát a legnagyobb bőkezűséggel tette gazdaggá. Megduplázta, sokszor megnégyszerezte a tiszteletdíjait. Azt mondta a doktornak:

- Látja, édes doktorkám, maga nagy tévedésben él, ha azt hiszi, hogy ingyen kezelt engem. Elhalmozom magát pénzzel, bőkezű szándékaimban, csak maga nem tud róla.

És csakugyan (ahogyan mondta) olyan őszintén gondolta, mintha meg is tette volna. Egészen egyre ment. Ha rendelkezésére álltak volna azok a fémdarabkák és papírszeletkék, melyeknek az emberiség olyan nagy fontosságot tulajdonit, a kezébe is nyomta volna a doktornak. Ha komolyan gondolta - ha igazán őszinte és valódi volt benne a jószándék, aminthogy az volt -, hát szerinte ez ugyanannyit ér, mint a bankó s ezzel le is törlesztette az adósságát.

- Talán azért van - mondta Mr. Skimpole -, mert egyáltalán nem ismerem a pénz értékét, de nagyon gyakran ezt érzem. Olyan ésszerű, olyan világos, nem? Azt mondja nekem a mészárosom, hogy szeretné, ha kifizetném azt a kis számlát. Édes jó barátom, mondom a mészárosnak, ha nem tudná, hát már ki is van fizetve. Fölösleges volt idefáradnia azért a kis számláért. Ki van fizetve. Gondolatban.

- De tegyük fel - szólt gyámapám nevetve -, hogy a mészáros is csak gondolatban szállította volna azt a számlázott húst?

- Kedves Jarndyce - felelte -, igazán csodálkozom. Te a mészáros szemszögéből nézed a dolgot. Egy mészáros, akivel egyszer dolgom akadt, szóról szóra ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Azt mondta nekem: "Sir, minek eszik tavaszi bárányt, aminek tizennyolc penny fontja?" "Hogy én minek eszem tavaszi bárányt, aminek tizennyolc penny fontja, derék barátom? - mondtam, természetesen meglepődve a kérdésén. - Hát mert szeretem a tavaszi bárányt." Eddig a pontig egyelőre meggyőztem. "Nohát, uram - mondta erre -, bárcsak én is úgy szándékoztam volna önnek bárányt küldeni, mint ön nekem a pénzt." "Jó ember - mondtam -, gondolkozzunk csak, ahogy értelmes lényekhez illik. Hogyan csinálhatta volna ezt? Lehetetlenség lett volna. Magának volt báránya, nekem pedig nincsen pénzem. Ha nem küldte volna el a bárányt, nem is akarhatta volna igazán; ezzel szemben én igazán ki akarom magát fizetni, és igazán komolyan gondolom a pénzt, anélkül hogy tényleg kifizetném." Egy szót sem tudott szólni. Ezzel véget is ért a vitánk.

- Be sem perelt? - kérdezte gyámapám.

- De, beperelt - mondta Mr. Skimpole. - Csakhogy ebben az indulata vezérelte és nem az értelme. Az indulatról eszembe jut Boythorn. Azt írja, hogy megígérted neki, a hölgyekkel együtt lementek hozzá Lincolnshire-be, egy rövid látogatásra a legénytanyájára.

- Nagy kedvence a lányoknak - mondta Mr. Jarndyce -, és a kedvükért ígértem meg neki.

- Meghívott engem is - mondta Mr. Skimpole -, s ha egy gyermek rábízhatja magát ilyen kezekre, amire az itt szóban forgó gyermeket felbátorítja a két védőangyal egyesült gyengéd őrizete, akkor le is megyek. Felajánlotta, hogy megfizeti az útiköltségemet oda-vissza. Ez biztosan egy csomó pénzbe kerül, nem? Shillingekbe? Vagy talán fontokba? Vagy ilyesfélékbe? Igaz is, erről jut eszembe. Coavinses. Emlékszik Coavinses barátunkra, Summerson kisasszony?

Kedves könnyedséggel kérdezte tőlem, ahogy eszébe ötlött a dolog, a legcsekélyebb zavar nélkül.

- Hogyne - mondtam.

- Coavinses a Nagy Végrehajtó kezei közé került - mondta Mr. Skimpole. - Többé ezen a földön nem fog erőszakoskodni senkivel és semmivel.

Egészen megdöbbentem ezt hallván, mert képzeletemben már megjelent, a legkisebb komoly mellékgondolat nélkül, a pamlagon ülő férfi, amint dörzsölgeti a fejét.

- Tegnap mondta nekem az utódja - folytatta Mr. Skimpole. - Az utódja most nálam van... foglalni, azt hiszem, így nevezi. Éppen tegnap érkezett, a kék szemű kislányom születésnapján. Közöltem is vele: "Ez ostobaság, és nagyon kellemetlen. Ha magának lenne egy kék szemű kislánya, szívesen látna engem hivatlanul az ő születésnapján?" De nem tágított.

Mr. Skimpole nevetett a kedves képtelenségen. A zongora előtt ült, és könnyedén megérintette a billentyűket.

- Aztán elmondta nekem - mesélte tovább, kis futamokat játszva mindig, ahol három pontot teszek -, hogy Coavinses hátrahagyott... három gyereket... Az anyjuk már nem él... És hogy Coavinses foglalkozása... nem volt népszerű... Ennélfogva a kis Coavinsesek... nehéz körülmények közé kerültek.

Mr. Jarndyce felugrott, és a fejét dörzsölgetve föl-alá kezdett járkálni. Mr. Skimpole Ada egyik kedvenc dalát játszotta a zongorán.

Gyámapám föl-alá sétált, dörzsölgette a fejét, néhányszor félbeszakította, aztán újrakezdte, s végül a billentyűkre tette a kezét, és abbahagyatta Mr. Skimpole-lal a játékot.

- Nem szeretem ezt, Skimpole - mondta elgondolkozva.

Mr. Skimpole, aki már egészen elfelejtette, miről is beszélt az imént, csodálkozva nézett föl.

- Szükség volt erre az emberre - folytatta gyámapám, ide-oda sétálva a rendkívül szűk kis helyen, a zongora és a szoba túlsó vége között s felborzolva haját a tarkójáról, mintha csakugyan az éles keleti szél fújta volna ilyen borzasra. - Ha a saját hibánk vagy ostobaságunk vagy gyakorlati tapasztalatlanságunk vagy szerencsétlenségünk miatt szükség van ilyen emberekre, ha szükségessé tesszük őket, akkor nem szabad bosszút állnunk rajtuk. Semmi rossz nem volt a foglalkozásában. Eltartotta a gyerekeit. Jó lenne többet tudnunk erről.

- Ó, Coavinsesről? - kiáltott fel Mr. Skimpole, végre megértve, miről beszél. - Az nagyon egyszerű. El kell sétálni Coavinsesék főhadiszállására, és mindent megtudhatsz, amit csak akarsz.

Mr. Jarndyce intett nekünk, s mi csak erre vártunk.

- Gyerünk. Hát akkor arrafelé sétálunk, kedves gyermekeim. Éppen úgy mehetünk arra is, mint másfelé, nem igaz?

Gyorsan felszedelődzködtünk és nekiindultunk. Mr. Skimpole velünk jött, nagyon örült a kirándulásnak. Olyan újszerű és vérpezsdítő dolog volt számára, mondta, hogy egyszer ő keresheti Coavinsest ahelyett, hogy Coavinses keresné őt.

Előbb elvitt bennünket a Chancery Lane-re, a Cursitor utcába, egy rácsos ablakú házhoz, melyet Coavinses-kastélynak nevezett. Felmentünk a kapubejárathoz, és meghúztuk a csengőt. Egy nagyon csúnya fiú jött elő valami hivatalféléből, és kinyitotta a vastüskés kukucskálóajtót.

- Mi tetszik? - kérdezte a fiú, beleakasztva állát két vascövekbe.

- Volt itt egy végrehajtó vagy tisztviselő vagy ilyesféle - mondta Mr. Jarndyce -, aki meghalt?

- Volt - mondta a fiú. - No és?

- Szeretném tudni a nevét, kérem.

- Neckett volt a neve - mondta a fiú.

- S mi a címe?

- Bell Yard - mondta a fiú. - Vegyeskereskedés, bal kéz felől, Blinder üzlete.

Otthagytuk a fiút, aki félrebillentett fejjel átkarolta a kaput, s a vascövekeket dédelgette és szopogatta. Visszamentünk Lincoln's Innbe, aztán tovább Bell Yardba, nem messzire, egy szűk kis utcácskába. Csakhamar ráakadtunk a vegyeskereskedésre. Egy barátságos külsejű öregasszony fogadott odabent, aki vízkórban vagy tüdőtágulásban szenvedett, vagy mind a kettőben talán.

- A Neckett gyerekek? - felelte kérdezősködésemre. - Itt, hogyne, kisasszony. Harmadik emelet, kérem. Jobb oldali ajtó, szemben a lépcsővel.

A pulton áthajolva felém nyújtotta a kulcsot.

Ránéztem a kulcsra, aztán ránéztem az asszonyra, de biztosra vette, hogy tudom, mit kell csinálni vele. Megindultunk fölfelé a sötét lépcsőházban. Halkan lépkedtünk, amennyire csak tőlünk telt, de négyen mégiscsak csaptunk egy kis zajt az öreg deszkákon, s ahogy felértünk a második emeletre, egy férfi, akit felzavartunk, kinézett a szobájából.

- Gridleyt keresik? - kérdezte, dühös tekintettel meredve rám.

- Nem, uram - mondtam. - Feljebb megyünk.

Végigmérte Adát, aztán Mr. Jarndyce-t, aztán Mr. Skimpole-t ugyanolyan dühös pillantással, amint egyenként elhaladtak előtte, a nyomomban lépkedve. Mr. Jarndyce jónapottal köszönt neki.

- Jó napot! - felelte kurtán, dölyfösen.

Magas, sápadt ember volt, gondterhelt feje már erősen kopaszodott, mélyen barázdált arcából kiugrott a két nagy szeme. Harcias tekintete, dühös ingerültsége, jól megtermett alakját is hozzávéve, egészen megrémített. Kezében egy tollat szorongatott, s ahogy elmenőben egy pillantást vetettem a szobájába, láttam, hogy tele van szanaszét szórt irományokkal.

Ott maradt állva az ajtajában, mi pedig felmentünk a legfelső emeletre. Bekopogtam az ajtón. Harsány kis hang felelt belülről:

- Be vagyunk zárva. Mrs. Blindernél van a kulcs.

Amint ezt meghallottam, bedugtam a kulcsot a zárba, és kinyitottam az ajtót. Lejtős mennyezetű, szegényes kis szoba volt, nagyon kevés bútorral, s egy apró, öt- vagy hatéves fiúcska dajkált és csitítgatott benne egy másfél év körüli gyereket. Nem volt befűtve, pedig hideg volt az idő; mind a két gyereket bebugyolálták mindenféle ócska kendőkbe a fűtés helyett.

- Ki zárt be ide titeket magatokra? - kérdeztük természetesen.

- Charley - mondta a kisfiú, egyre csak ránk bámulva.

- Charley a bátyád?

- Nem. A néném, Charlotte. Apa hívta őt Charleynak.

- És hányan vagytok Charleyn kívül?

- Én - mondta a fiú - meg Emma - megérintette a gyerek főkötőjét, akit dajkálgatott - meg Charley.

- Hol van most Charley?

- Mosni - mondta a fiúcska, s megint föl-alá kezdett sétálni, majdnem beleütközve a nanking főkötővel az ágy lábába, mert bennünket is lesni akart közben.

Egymásra néztünk, aztán a két gyerekre, amikor hirtelen belépett a szobába egy nagyon fiatal kislány. Gyerekes alakja volt, az arca azonban okosnak, érettebbnek látszott - ámbár csinos is volt -, asszonyos főkötőt viselt, ami nagy volt neki, s a pucér karjait is egy asszonyos kötényfélébe törülgette. Ujjai fehérre és ráncosra áztak a mosásban, s a karjáról, amint törülgette, még gőzölgött a szappanos lé. Máskülönben csak egy gyerek lett volna, aki nagymosást játszik, és éles megfigyelőképességével jól utánozza a mosónők, a szegény munkásasszonyok mozdulatait.

Valahonnét a szomszédból futott át, sietett, ahogy csak bírt. Minélfogva egészen kifogyott a lélegzetből, akármilyen könnyű is volt, s nem bírt mindjárt megszólalni, csak állt lihegve, karját törülgetve, és nyugodtan nézett szembe velünk.

- Ó, itt van Charley! - kiáltott fel a kisfiú.

A karján ülő gyermek kinyújtotta kezét Charley felé, és felsírt, hogy vegye őt át a lány. Charley átvette, asszonyos mozdulattal, összhangban a kötényével és a főkötőjével, s a boldogan hozzásimuló gyerek fölött bennünket nézett szótlanul.

- Lehetséges lenne - suttogta gyámapám, mikor egy széket toltunk a kislány elé, s leültettük terhével együtt, a fíúcska pedig melléje húzódott, és belekapaszkodott a kötényébe -, lehetséges lenne, hogy ez a gyerek dolgozik a másik kettőért? Nézzék hát! Az isten szerelméért, hát nézzék ezt!

Ezt érdemes volt megnézni. A három szorosan összebújó gyereket, akik közül kettő teljesen a harmadikra volt hagyatva, meg a harmadikat, aki még olyan fiatal, és mégis olyan felnőttes komolysággal néz a világba, hogy roppant furcsán illik magatartása a gyerekes alakjához.

- Charley, Charley! - szólt gyámapám. - Hány esztendős vagy?

- Tizenhárom múltam, Sir - felelte a lány.

- Ó, szép kor, nagy kor! - mondta gyámapám. - Szép nagy kor, Charley!

Le sem tudom írni, mekkora gyengédséggel beszélt a lányhoz - félig-meddig tréfálódzva, de annál nagyobb részvéttel és szomorúsággal.

- És egyedül laktok itt a kicsikkel, Charley? - kérdezte gyámapám.

- Egyedül, uram - felelte a gyerek, teljes bizalommal nézve gyámapám szeme közé -, mióta apánk meghalt.

- És hogy tudtok megélni, Charley? Miből éltek, Charley?

- Mióta apa meghalt, Sir, eljárok dolgozni. Ma mosni mentem.

- Az isten áldjon meg, Charley! - mondta gyámapám. - Hiszen fel se éred a teknőt!

- De fapapucsban felérem, Sir - válaszolta a kislány gyorsan. - Van egy pár jó nagy fapapucsom, ami még anyámé volt.

- És mikor halt meg anyátok?

- Anya akkor halt meg, amikor Emma született - felelte a gyerek, egy pillantást vetve a melléhez szorított kis arcra. - Akkor azt mondta apa, legyek neki olyan jó anyja, amilyen csak tudok. Hát aztán megpróbáltam, és dolgoztam is idehaza, takarítottam, mostam, dajkáltam a gyereket hosszú ideig, mielőtt máshová kezdtem volna járni munkába. Ezért értek aztán hozzá, tetszik tudni, Sir.

- S gyakran eljársz hazulról?

- Amilyen gyakran csak tudok - felelte Charley, nagyra nyitva a szemét s elmosolyodva. - Hogy megkeressem a félshillingeseket meg a shillingeseket!

- És a kicsiket mindig bezárod, ha elmégy hazulról?

- Hogy biztonságban legyenek, Sir, tetszik tudni - mondta Charley. - Mrs. Blinder feljön hozzájuk olykor-olykor, Mr. Gridley is feljön néha, aztán időnként magam is át tudok szaladni, és aztán játszhatnak is, tetszik tudni, és Tom nem fél, ha be vannak zárva, ugye nem, Tom?

- Neem! - mondta Tom bátran.

- Ha besötétedik, odalent meggyújtják a lámpákat, és egészen jól felvilágítanak ide, egészen jól. Ugye, Tom?

- Igen, Charley - felelte Tom. - Egészen jól.

- És aztán ő olyan aranyos jó kisfiú - mondta a kicsi lány, és milyen anyai, felnőttes hangon! - Ha Emma elálmosodik, mindig lefekteti szépen. És ő is lefekszik, ha elálmosodik. Aztán ha hazajövök, és gyertyát gyújtok, és eszem valamit vacsorára, ő is felül, és velem eszik. Ugye, Tom?

- Ó, persze, Charley! - mondta Tom. - Én is! - Aztán vagy azért, mert így eszébe jutott életének egyik legnagyobb öröme, vagy Charley iránti hálájában és szeretetében, aki neki mindene volt, belenyomta arcát a kislány ócska ruhájának ráncai közé, s a nevetése sírássá változott.

Belépésünk óta most láttunk először könnyeket ezeknek a gyerekeknek a szemében. Az árva kicsi lány úgy beszélt apjukról, anyjukról, mintha erőt kellene venniük minden bánatukon, mert nagyon fontos, hogy tudjon dolgozni, úgy beszélt róluk, sietősen, gyerekes komolysággal, rá nem érősen, mint mindenről. Most azonban, hogy Tom sírva fakadt, láttam, hogy a lánynak, bár csöndesen ült, és nyugodtan nézett a szemünkbe, s a világért sem zavarta volna meg egy mozdulattal sem a két kisebbiket, két szótlan könnycsepp gördült végig az arcán.

Az ablakban álltam Adával, mintha a háztetőket néznénk, meg a kémények kormos oszlopait meg a szomszédok csenevész virágjait és apró madárkalitkáit, mikor meghallottuk, hogy bejött a szobába Mrs. Blinder lentről, a boltból (talán egész idő alatt jött fölfelé a lépcsőn), s beszélgetni kezdett gyámapámmal.

- Nem olyan nagy dolog, Sir, elengedni nekik a lakbért - mondta Mrs. Blinder. - Ki tudná elfogadni tőlük!

- Jó, jó! - fordult felénk Mr. Jarndyce. - Csak annyit mondok, hogy eljön majd az idő, amikor megtudja ez a derék asszony, hogy nagyon is sok volt, amit tett, és hogy mindazt, amit ezekért itt megtett...! És ez a gyerek - folytatta egy kis szünet után - kibírja ezt így sokáig?

- Azt hiszem, uram, hogy igen - mondta Mrs. Blinder, nehezen jutva lélegzethez. - Igazán nem is lehetne ügyesebb. Uramisten, Sir, hiszen ahogy az anyjuk halála után ez a lány ápolta a két kisebbiket, az egész utca erről beszélt! S mikor az apja beteg lett, látni is csuda volt, hogy milyen volt ez a gyerek, látni is csuda! "Mrs. Blinder - ez volt hozzám az utolsó szava Neckettnek... itt feküdt, ni... -, Mrs. Blinder, akármi volt is a foglalkozásom, a múlt éjszaka ebben a szobában egy angyalt láttam ülni a gyerekem mellett, s nyugodtan bízom őt a mi mennyei Atyánkra!"

- Nem volt neki más foglalkozása? - kérdezte gyámapám.

- Nem volt, Sir - felelte Mrs. Blinder. - Végrehajtó volt. Mikor kivette tőlem ezt a lakást, nem tudtam, mi a mestersége; s bevallom, hogy felmondtam neki, mikor megtudtam. Az ilyesmit nem szeretik a környéken. A többi lakó se tűrte. Nem szép foglalkozás - mondta Mrs. Blinder -, s a legtöbb embernek kifogása volt ellene. Mr. Gridleynek súlyos kifogásai voltak ellene. Pedig jó lakó, ha meg is viselték a kedélyét a nehéz megpróbáltatásai.

- Szóval felmondott neki? - kérdezte gyámapám.

- Igen, felmondtam neki - mondta Mrs. Blinder. - De aztán amikor eljött az ideje, s én közben semmi más rosszat nem hallottam róla, igazán habozni kezdtem. Pontos, rendes, szorgalmas ember volt; megtette a kötelességét, Sir - mondta Mrs. Blinder, önkéntelenül Mr. Skimpole-ra szögezve a szemét -, és ez is valami, ha valaki megteszi ezen a világon.

- Szóval végül mégis itt tartotta?

- Ej, hát mondom magamban, ha el tudom intézni Mr. Gridleyvel, akkor a többi lakóval is el tudom intézni, s nem kell sokat törődnöm vele, szeretik-e az ilyesmit a környéken, vagy nem szeretik. Mr. Gridley beleegyezett, mogorván, de beleegyezett. Mindig mogorva volt vele; de attól fogva nagyon kedves a gyerekekhez. Senkiről sem tudjuk, hogy kicsoda, amíg meg nem ismertük.

- Mások is kedvesek a gyerekekhez? - kérdezte Mr. Jarndyce.

- Általában eléggé, uram - mondta Mrs. Blinder -, de persze nem annyian, mintha más foglalkozása lett volna az apjuknak. A környékről néhányan, akik mindig tréfálkoztak vele, és a vállára ütögettek, ha elment mellettük, nekiálltak, és egy kis gyűjtést rendeztek, és általában rosszabbul is lehetne. Ugyanígy van Charlotte-tal is. Sokan nem akarnak neki munkát adni, mások meg felfogadják, aztán a szemére hányják; vannak, akik meg érdemnek tekintik, ha munkát adnak neki, annak ellenére, hogy így áll vele a helyzet, és aztán talán kevesebbet fizetnek neki, és többet kívánnak tőle. De ő türelmesebb, mint mások lennének, és ügyes, okos, mindig kész dolgozni, amennyire tőle telik, sőt még azon felül is. Úgyhogy azt mondom, uram, általában rosszabbul is lehetne, de lehetne jobban is.

Mrs. Blinder leült, hogy jobban össze tudja magát szedni, mert megint kifogyott a szuszból ennyi sok beszédtől, még mielőtt rendesen visszatért volna a lélegzete. Mr. Jarndyce éppen hozzánk fordult, hogy mondjon valamit, mikor hirtelen elterelte a figyelmét Mr. Gridley belépése, akit felfelé jövet láttunk a lépcsőházban, s akiről Mrs. Blinder is beszélt.

- Nem tudom, hogy a hölgyek és az urak mit csinálnak itt - mondta, mintha nem tetszene neki, hogy itt vagyunk -, de talán megbocsátják, hogy én is bejöttem. Nem bámészkodni jöttem. No, Charley! No, Tom! No, te kicsi! No mi újság velünk egész nap?

Odahajolt a kis csoporthoz kedveskedőn, s láthatólag a gyerekek is barátjuknak tekintették, de arckifejezése változatlanul rideg maradt, hozzánk pedig olyan nyers volt, hogy nyersebb már nem is lehetett. Gyámapám észrevette, hogy ilyen a természete, és tekintettel volt rá.

- Ide bizony senki sem azért jön, hogy bámészkodjon - mondta szelíden.

- Meglehet, Sir, meglehet - felelte a másik, térdére ültetne Tomot és türelmetlenül lovagoltatva. - Nem akarok itt perelni a hölgyekkel és az urakkal. Eleget pereskedtem ahhoz, hogy megunjam az életemet is.

- Bizonyára megvan rá az oka - mondta Mr. Jarndyce -, hogy haragos és ingerlékeny legyen.

- Itt van már megint! - kiáltott fel a férfi, heves dühbe gurulva. - Veszekedés a természetem. Hirtelen haragú vagyok. Nem vagyok elég udvarias!

- Nem nagyon, azt hiszem.

- Uram - mondta Gridley, lerakva a gyereket s odalépve Mr. Jarndyce elé, mintha meg akarná ütni -, hallott-e valaha a Kancelláriáról?

- Talán hallottam, sajnos.

- Sajnos? - mondta a férfi, erőt véve indulatán. - Ha így áll a dolog, akkor bocsánatot kérek. Nem vagyok udvarias, tudom. Bocsánatot kérek! Uram - kezdte, megint belelovalva magát a méregbe -, huszonöt éve vonszolnak engem tüzes vason, s már elszoktam attól, hogy bársonyszőnyegen járjak. Menjen csak át oda a Kancelláriára, és kérdezze meg tőlük, hogy melyik az az állandó tréfájuk, ami időnként felvidítja őket nagy elfoglaltságukban? Elmesélik majd önnek, hogy a legjobb tréfájuk nekik a shropshire-i ember. Hát a shropshire-i ember - mondta, szenvedélyesen belecsapva saját tenyerébe - én vagyok.

- Azt hiszem, hogy nekem és a családomnak szintén szerencsénk volt némi szórakozást nyújtani annak a gyászos helynek - mondta gyámapám higgadtan. - Talán hallotta már a nevemet... Jarndyce-nak hívnak.

- Mr. Jarndyce - mondta Gridley, esetlenül üdvözölve gyámapámat -, ön nagyobb nyugalommal viseli el a maga baját, mint én az enyémet. Sőt továbbmegyek, és azt mondom önnek... s azt mondom ennek az úrnak is és ezeknek a kisasszonyoknak is, ha az ön barátai... hogy ha nem így fognám föl a bajaimat, akkor belebolondulnék! Csak így vagyok képes megőrizni az eszemet, hogy mérgelődöm fölöttük, hogy bosszút állok rajtuk gondolatban, hogy dühöngve követelem az igazságomat, amit sohase kapok meg. Csak így! - mondta heves indulattal. Egyszerű, paraszti kiejtéssel beszélt. - Azt mondja, ugye, hogy túlontúl felizgatom magam. Azt felelem erre, hogy ilyen a természetem, ami rossz, az túlontúl felizgat, nem tehetek ellene semmit. Vagy felizgatom magam, vagy úgy járok, mint az a szegény kis bolond öregasszony, aki a törvényszéket látogatja mindig; az én ingerültségem meg az ő örökös mosolygása között nincs más fokozat számomra. Ha csak egyszer is zsebre vágnám békésen, belehülyülnék.

Verejtékezett, az arca tüzelt, rángatózott, szenvedélyes, heves mozdulatokkal kísérte minden szavát, hogy rossz volt látni.

- Megmondtam: Hát megmondtam, Mr. Jarndyce! Féktelen a természetem, tudom. Tudhatom jól. Be voltam csukva széksértésért. Be voltam csukva, mert megfenyegettem az ügyvédet. Bajba keveredtem én már, emilyenbe meg amolyanba, és ezután is bajba fogok még keveredni. Én vagyok a shropshire-i ember, s néha túlhajtom velük a tréfát... ámbár az is nagy mulatságukra szolgál, amikor bebörtönöznek, és lekísérgetnek az őrök, felkísérgetnek az őrök meg minden. Egészen jó természetű ember voltam én valaha. A földieim, a vidékemről valók közül sokan emlékeznek rá, azt mondják, hogy olyan voltam. De most, ha nem tudnám így kiszellőztetni a fejemből az igazságtalanságokat meg a haragomat, hát egykettőre megzavarodnék tőlük. "Sokkal okosabban tenné, Mr. Gridley - azt mondja nekem a Lordkancellár a múlt héten -, ha nem vesztegetné itt az idejét, hanem hazamenne szépen Shropshire-be, s ott is maradna, és hasznosan töltené a napjait." "Kegyelmes úr, kegyelmes úr, tudom én azt - feleltem neki -, de még jobb lett volna, ha soha hírét se hallom az ön magas hivatalának!" Azonfelül pedig - tette hozzá kevély kitöréssel - szégyent akarok hozni rájuk! El fogok járni a törvényszékükre utolsó leheletemig. Ha eljön a halálom órája, s el tudom vitetni magam, ott akarok meghalni ezekkel a szavakkal: "Sokszor megidéztek ide, sokszor elküldtek innét, nagyon sokszor. Hát küldjenek el most is, de a Szent Mihály lován!"

Az arcára, talán hosszú évek alatt, úgy rávésődött a haragos kifejezés, hogy most sem enyhült meg, pedig kissé megnyugodott.

- Azért jöttem volna, hogy ezeket a csöppségeket levigyem egy órára a szobámba - mondta, megint hozzájuk lépve -, hadd játszadozzanak egy kicsit. Nem akartam elmondani mindezeket, de hát mindegy, nem jelent ez semmit. Ugye nem félsz tőlem, Tom, mondjad?

- Nem! - mondta Tom. - Énrám nem haragszol.

- Nem, gyerekem, jól mondod. Visszamész, Charley? Mi? Hát akkor gyertek, kicsik! - Karjára vette a legkisebbiket, aki szívesen hagyta, hogy vigyék. - Nem csodálkoznék, ha találnánk odalent egy mézeskalács bábut. Gyerünk, keressük meg!

Elköszönt Mr. Jarndyce-től, megint az előbbi esetlen módján, de volt benne némi tisztelet is, aztán meghajtotta magát felénk, és lement a szobájába.

Mr. Skimpole, aki belépésünktől fogva csak hallgatott, most beszélni kezdett szokott vidám könnyedségével.

Lám, mondta, milyen nagyszerű ez, milyen öröm ezt látni, hogy a dolgok ilyen simán beletalálnak a kerékvágásukba. Itt van ez a Mr. Gridley, vasakaratú, hatalmas energiájú ember, akiről könnyen el lehet képzelni, hogy éveken át céltalanul bolyongott a világban, keresve valamit, hogy levezethesse rajta harci kedvének nagy fölöslegét - mikor egyszerre csak útjába akadt a Kancellária törvényszéke, és megoldotta a gondját. Aztán nézzük csak Coavinsest! Ő, Mr. Skimpole, néha zúgolódott szegény Coavinses ellen. Meg tudott volna lenni Coavinses nélkül. Volt olyan idő, hogy ha szultán lett volna, és a nagyvezérje azt kérdi tőle egy szép reggelen: "Mit kíván ma az Igazhívők Ura az ő rabszolgájának a kezétől?", egyenesen azt válaszolta volna: "Coavinses fejét!" Pedig hát kiderült, hogy egészen másként áll a dolog. Az volt a helyzet, hogy ő egész idő alatt munkát szerzett egy arra érdemes derék embernek; hogy ő tulajdonképpen Coavinses jótevője volt!

Olyan elragadó könnyedséggel pengette ezeket a képtelen húrokat és olyan pajkos, vidám gyereknek látszott az előbbi komolyabb gyerekek mellett, hogy még gyámapámat is megmosolyogtatta, aki éppen befejezte a kis külön beszélgetését Mrs. Blinderrel. Megcsókoltuk Charleyt, levittük magunkkal, aztán megálltunk a kapuban, hogy utána nézzünk, amint elrohant a munkájához. Nem tudom, hová ment, csak azt láttuk, hogy szalad, szalad, kicsi jószág, asszonyos fejkendőjével, kötényével, s a házcsoport végében, egy fedett átjáró alatt eltűnik, elnyeli őt a város nyüzsgése és lármája, mint harmatcsöppet az óceán.

Lady Dedlock nagyon nyughatatlan. Ma lent van Chesney Woldban, tegnap bent volt a városi palotájában, holnap talán külföldön lesz - a társasági hírszolgálat semmit nem tud már biztosan előre megmondani. Még Sir Leicester lovagiasságának is némi nehézségei támadnak, ha lépést akar tartani milady jövésével-menésével. Még nehezebb lenne a helyzete, ha a másik régi hű társa, a köszvény - szerencséjére is meg a vesztére is - be nem toppan hozzá Chesney Wold-beli tölgyfa hálószobájába, és bele nem akaszkodik mind a két lábába.

Sir Leicester úgy fogadja a köszvényt, mint a kellemetlen, de mégis főrangú rossz szellemet fogadni illik. Valamennyi Dedlock, az egyenes férfiágon véges-végig, emberemlékezet óta megkapta sorra a köszvényt. Úgy szállt ez apáról fiúra, végig az előkelő családfán, mint az arany- és ezüstnemű, mint az ősök festményei, mint a lincolnshire-i "tanya". Így hát Sir Leicester átadja lábszárát a családi betegségnek, mintha ez lenne hűbéri kötelme. Érzi ugyan, hogy egy Dedlockot csak úgy hanyatt fektetni és görcsösen csipkedni, szurkálni a végtelenségig, ez valamiféle meg nem engedett dolog; de aztán azt gondolja magában: "Mindnyájan elviseltük." És jól is fest, ahogy ott fekszik a nagy szalon közepén, a vörös és arany pompa áradatában, kedvenc festménye, milady arcképe előtt, s a napfény széles sugárnyalábjai bevilágítanak a hosszú ablaksoron.

Miladyt jelenleg a festménye képviseli Sir Leicester mellett. Elröppent a városba, de nem szándékszik ott maradni, hanem nemsokára visszaröppen megint. A városi palota nem készült fel a jövetelére. Üres és elhagyatott, be van csomagolva. Egyetlenegy hajporos lakáj ásítozik csak reménytelenül a hall ablakában.

Vajon miféle kapcsolat lehet a lincolnshire-i kastély, a városi palota, a hajporos lakáj és Jo, a sehonnai kis utcaseprő világa között? Miféle összefüggés lehet az emberi világ számtalan történetének sok-sok szereplője között, akik a nagy szakadékok ellenkező oldalairól mégis csodálatos módon összesodródnak?

Jo romházak között él, egy kormos, omladozó utcában, melyet Tom-all-Alone's néven ismernek sorstársai. Elkerüli ezt a helyet minden illedelmes ember. A roskatag házakat, mikor már nagyon dűlőfélben voltak, egy-két vakmerő csavargó foglalta el, s miután birtokukba vették, és berendezkedtek bennük, kezdték kiadogatni albérletbe. Ezek a rozzant albérletek most éjszakánként a nyomorúság dandárjait rejtik magukba. Ahogy az emberi test pusztuló maradékát élősdi férgek szállják meg, ezek a pusztuló hajlékok is kitenyésztettek egy sereg hitvány élőlényt, akik ki-be nyüzsögnek a falak hasadékain, összebújnak aludni, mint hangyák a bolyban, a becsöpögő eső alatt; jönnek-mennek, felszedik és széthordják a ragályokat.

Furcsa érzés lehet Jo bőrében lenni! Császkálni az utcán, nem ismerve még a formáját sem, nemhogy a jelentését azoknak a rejtélyes jeleknek, amikkel tele vannak a kirakatok, cégtáblák, kapualjak, utcasarkok! Csak nézni, hogy az emberek hogyan olvasnak, hogyan írnak, a postás hogyan hordja a leveleket, és egy árva mukkot meg nem érteni ebből az egész jelbeszédből! Lökdöstetni, rugdostatni, taszigáltatni, és őszintén érezni, hogy neki se itt, se ott, se sehol csakugyan nincs semmi keresnivalója, ez az igazság; és mégis megzavarodva rágódni azon a gondolaton, hogy azért én is csak itt vagyok valahol! Elnézni a szembejövő lovakat, kutyákat, marhákat, s tisztában lenni vele, hogy tudatlanságomban hozzájuk tartozom, és nem a hozzám hasonló külsejű felsőbbrendű lényekhez, akiknek sértem a jó ízlését!

Jo a Tom-all-Alone'sból jön, szembetalálkozik a megkésett reggellel, ami mindig későn ér ide, s majszolgatja piszkos kenyérdarabkáját, ahogy mendegél. Sok-sok utcán kell keresztülmennie, s mivel a kapuk még nincsenek nyitva, lekuporodik a Külföldi Bibliaterjesztő Társaság lépcsőjére reggelizni, s mikor befejezte, hálából felsöpri a kapualjat, a nyújtott kényelemért. Tetszik neki a hatalmas épület, s azon tűnődik, vajon mi célt szolgálhat.

Odaér az utcakeresztezéshez, és nekifog a napi söpörgetésének. A város ébredezik, a nagy pörgettyű elkezdi napi pörgését, forgását; a töméntelen sok írás és olvasás, amit néhány órára félbeszakítottak, újrakezdődik. Hetivásár van éppen. Az agyonhajszolt, agyondöfködött ökrök elkápráztatva rohannak rossz irányba, aztán, ha visszabotozzák őket, megbokrosodva, véres szemmel és tajtékosan neki a falnak, és sokszor csúnyán megsebzik az ártatlanokat, sokszor pedig csúnyán megsebzik önmagukat. Zenekar érkezik, és játszani kezd. Jo hallgatja. Egy kutya is hallgatja - egy kupec kutyája, aki a gazdájára vár a mészárszék ajtaja előtt.

A nap változik, ahogy az idő halad, s lassan besötétedik, és szitálni kezd az eső. Jo végigküzdi a napot útkeresztezésénél, a sárban, a kocsikerekek és lovak, az ostorok és az esernyők között. Leszáll az alkony, kigyulladnak a gázlángok a kirakatokban, a lámpagyújtogató végiglohol létrájával a járdaszéleken. Rút este borul a városra.

Mr. Tulkinghorn a szobájában ül, és egy beadványon elmélkedik, melyben egy letartóztatás elrendelését fogja kérni holnap reggel. Gridley járt ma nála, egy elkeseredett ügyfél, és nagyon lármázott. Nem lehet testi erőszakkal fenyegetni az embert, csak hadd csukják le megint ezt a lehetetlenül viselkedő alakot. A mennyezetről az összenyomott távlatú Jelkép, egy feje tetejére állított hajmeresztő római személyében, sámsoni karjával az ablak felé mutat parancsolóan. De miért nézne ki Mr. Tulkinghorn az ablakon? Ez még nem ok rá, ez a kéz mindig arrafelé mutat. Nem is néz ki az ablakon.

S még ha ki is nézne, ugyan mit látna egy elhaladó asszonyon? Van a világon elég nő, gondolja Mr. Tulkinghorn, még sok is; ők mozgatnak mindent, ami rosszul megy benne, ámbár, ha már erről van szó, az ügyvédeknek is ők szereznek munkát. Mi látnivaló lenne egy járó-kelő nőben, még ha titkos is az útja? Csupa titok mindegyikük amúgy is. Mr. Tulkinghorn nagyon jól tudja ezt.

Nem mind olyan azonban, mint az az asszony, aki éppen elhalad a háza előtt. Ruházatáról ítélve jobbfajta cselédnek nézné az ember, a magatartása meg a járása azonban úrihölgyre vall. Arcát fátyol takarja, a járókelők közül mégis többen megfordulnak, és kíváncsi pillantást vetnek utána. Egyszer se fordítja félre a fejét. Akár úrihölgy, akár cseléd, van valami határozott célja. Egyszer se fordítja félre a fejét, míg oda nem ér az útkeresztezéshez, ahol Jo működik a seprűjével.

- Ide gyere!

Jo követi őt, két lépéssel mögötte, egy elhagyott udvarra.

- Te vagy az a fiú, akiről az újságban olvastam? - kérdi az asszony a fátyola mögül.

- Nem tudom - mondja Jo, kedvetlenül bámulva a fátyolra. - Én nem értek az újságokhoz. Semmiről se tudok semmit.

- Nem kérdeztek ki egy vizsgálatnál?

- Én semmiről se tudok semm... ahová az egyházfi vitt el, azt tetszik kérdezni? - mondja Jo. - Jonak hívták azt a fiút a vizsgálatnál?

- Jonak.

- Az én vagyok - mondja Jo.

- Gyerünk odébb.

- Arra az emberre kíváncsi, ugye? - kérdi Jo, követve az asszonyt. - Aki meghótt?

- Pszt! Suttogva beszélj! Arra. Mondd, hogy nézett ki, amíg élt? Igazán olyan beteg és olyan toprongyos volt?

- Az ám! - bólint rá Jo.

- Olyan, mint... csak nem olyan, mint te? - mondja a nő iszonyodva.

- Annyira azért nem - feleli Jo.

- Ide figyelj, és maradj csöndben. Meg tudod-e mutatni nekem azokat a helyeket mind, amelyekről szó volt abban az újságcikkben? Azt a boltot, ahová dolgozott, azt a helyet, ahol meghalt, azt a helyet, ahová téged is elvittek, és azt a helyet is, ahol eltemették? Tudod, hogy hová temették?

Jo bólintott, ahogy a felsorolt többi helyre is rábólintott.

- Menj előttem, és mutasd meg nekem ezeket a szörnyű helyeket mind. Állj meg mindegyik előtt, de ne beszélj hozzám, amíg nem kérdezek tőled semmit. Ne is nézz hátra. Csak tedd, amit mondok, és jól megfizetlek majd érte.

Jo jól figyel az elmondott szavakra; utánamondja magának a seprűje nyelén, mert nehéz mindjárt megértenie; kis szünetet tart, amíg megfontolja, mit is jelentenek; aztán elfogadhatónak ítéli, és bólint egyet kócos fejével.

- Benne vagyok - mondja Jo. - Csak aztán nehogy kitoljon velem, tudja. Nehogy megpucoljon!

- Miről beszél ez a szörnyű kis alak? - kiált fel a szolgáló, hátrálva előle.

- Nehogy aztán meglógjon, érti! - mondja Jo.

- Nem értem, amit beszélsz. Indulj csak előre! Annyi pénzt kapsz tőlem, amennyit nem is láttál még életedben.

Jo füttyentésre csücsöríti a száját, aztán bólint egyet a kócos fejével, hóna alá csapva a seprűjét, és megindul a nő előtt, vezeti őt, fürgén szedegetve cipőtlen lábát a kemény köveken, a sárban és a latyakban.

A Cook's Courthoz érnek. Jo megáll. Kis szünet.

- Ki lakik itt?

- Aki írásokat adott neki, nekem meg egy fél tallért egyszer - mondja Jo suttogva, nem nézve hátra.

- Gyerünk tovább.

Krook háza a következő. Jo megint megáll. Hosszabb szünet.

- Itt ki lakik?

- Ő lakott itt - feleli Jo suttogva, mint az előbb.

Egy kis csönd után megkérdezik tőle:

- Melyik szobában?

Ott fent a hátsó szobában. Innen a sarokról látni az ablakát. Ott feküdt kiterítve, láttam. Az meg ott a fogadó, ahová elvitték.

- Gyerünk tovább!

A következő állomás messzebb esik, mint az eddigiek; Jo azonban, akinek eloszlott a kezdeti gyanakodása, betartja az előírásokat, és nem néz hátra. Tekervényes utakon, büdös, áporodott, kellemetlen sikátorokon keresztül megérkeznek végre az alagútszerű udvarhoz, a gázlámpához (amely már meg van gyújtva) és a vasrácsos kapuhoz.

- Oda tették, ni - mondja Jo, belefogódzkodva a rácsokba és befelé nézve.

- Hová? Ó, milyen borzalmas hely!

- Oda! - mutatja Jó. - Ott, azon túl. Ott a csontrakás mellett, annál a konyhaablaknál! Nem ásták be nagyon mélyre. Rá kellett taposniuk, hogy beszorítsák. Ki tudnám kaparni magának a seprűmmel, ha nyitva lenne a kapu. Azér is zárják be - magyarázza, megrázogatva a kaput. - Mindég be van zárva. Ni, egy patkány! - kiált fel Jo izgatottan. Hijj! Né! Ahun fut ni! Hű! Be a fődbe!

A szolgáló behúzódik a sarokba - a borzalmas kapualj sarkába, ahol a kövek gyilkos mocska megfertőzi a ruháját; előrenyújtja a két karját, s szenvedélyesen kezd könyörögni neki, hogy menjen, hagyja őt, mert utálja, gyűlöli - s így marad néhány percig. Jo csak bámul mozdulatlanul, még akkor is bámul, amikor az asszony magához tér.

Lehúzza a kesztyűjét, hogy az erszényéből pénzt szedjen elő. Jo szótlanul nézi, milyen fehér és milyen keskeny a keze, és hogy milyen helyre szolgáló lehet, akinek ilyen csillogó gyűrűi vannak.

Egy pénzdarabot ejt a fiú markába, anélkül hogy hozzáérne a kezéhez; beleborzong, ahogy a kezük egymáshoz közeledik.

- No és most - mondja még - mutasd meg nekem még egyszer pontosan a helyet!

Jo bedugja seprűje nyelét a rácsok közt, és roppant fáradságos igyekezettel rámutat vele egy helyre. Mikor aztán végre hátranéz, hogy lássa, sikerült-e jól megértetni magát, azt veszi észre, hogy egyedül maradt.

Első teendője, hogy odatartsa a pénzt a gázlámpa alá, s nem akar hinni a szemének, mikor látja, hogy sárga - hogy arany. Következő teendője, hogy hátsó fogaival megharapdálja a szélét. Aztán pedig a szájába veszi a biztonság kedvéért, és nagy gonddal felsepri a lépcsőt és az egész kapualjat. Ahogy elvégezte a dolgát, útnak ered, vissza Tom-all-Alone's felé, de majdnem minden gázlámpa alatt megáll, hogy elővegye a pénzdarabját, és újabb zápfogpróbákkal nyugtassa meg magát az arany valódisága felől.

A hajporos lakáj ma este nem nélkülözi a társasági életet, mert milady egy nagy vacsorára megy, onnét pedig még három vagy négy bálba. Sir Leicester odalent fészkelődik Chesney Woldban, a köszvénye társaságára hagyatva; panaszkodik Mrs. Rouncewellnek, hogy az eső olyan egyhangú csöpörgést visz végbe a teraszon, hogy nem tudja elolvasni az újságját, még a saját barátságos öltözőszobájának a kandallója mellett sem.

- Sir Leicester jobban tette volna, ha átköltözik a ház túlsó szárnyába, szívem - mondja Mrs. Rouncewell Rosa-nak. - Öltözőszobája milady lakosztálya mellett van. S én már évek óta nem hallottam ilyen tisztán a lépéseket a Kísértetek útja felől, mint az este.

Richard gyakran meglátogatott bennünket, amíg Londonban voltunk (pedig a levélírásban hamarosan alábbhagyott a buzgalma), s a gyors felfogásával, jó természetével, vidámságával, élénkségével mindig nagyon kedves volt.

De noha egyre jobban megszerettem, azt éreztem még mindig: milyen nagy kár, hogy nem nevelték őt soha szorgalomra, kitartásra, önfegyelemre.

Egy délután felkeresett bennünket Mr. Bayham Badger a feleségével együtt, de gyámapám éppen nem volt odahaza. Beszélgetni kezdtünk, és megtudtuk tőlük, hogy Richard előrehaladását bizony nem tartják nagyon biztatónak. Az volt a véleményük, hogy a fiú rosszul választotta meg az orvosi pályát, igazában nem érdekli őt, nem érzi hivatásának. Ada eléggé aggodalmas képet vágott.

Ámbár elengedtük volna a hosszadalmas körítést, amivel Mr. Badger és a felesége mindezt előadták, mégis mind a ketten éreztük, hogy őszintén mondták el véleményüket, és hogy ez a vélemény valószínűleg nagyon is helytálló. Megegyeztünk benne, hogy addig semmit nem mondunk Mr. Jarndyce-nak, amíg Richarddal nem beszéltünk, és mivel másnap estére vártuk a fiút, elhatároztuk, hogy komolyan beszélünk a fejével.

Másnap aztán, miután egy kis ideig kettesben hagytam őket, bementem hozzájuk, s mindjárt láttam, hogy Ada (amit előre tudtam) mindenben a fiú pártjára fog állni, és mindent készpénznek vesz majd, amit csak mond.

- Hát hogy halad, Richard? - kérdeztem.

- Ó, elég jól! - mondta Richard.

- Ennél jobb hírt nem is mondhat, ugye, Eszter? - kiáltott föl Ada diadalmasan.

- Elég jól? - ismételtem.

- Igen - mondta Richard -, elég jól. Lassú piszmogás, persze, és meglehetősen unalmas is. De akár ez, akár más, elég mindegy. Ez is csak megteszi.

- Jaj, Richard, édes Richard! - mondtam szemrehányóan.

- Mi a baj? - kérdezte Richard.

- "Akár ez, akár más!"

- De hát mi rossz van ebben, Durden néni? - nézett rám Ada nagy bizalommal, előrehajolva Richard előtt. - Ha ez is éppen olyan jól meg fog felelni, mint akármi más, akkor az azt jelenti, hogy jól meg fog felelni, remélem.

- Igen, remélem én is - mondta Richard, szórakozottan kisimítva haját a homlokából. - Hiszen lehet, hogy végeredményében az egész csak olyan próbaidőféle, amíg a perünk el nem dől... hopp, elfelejtettem. Hogy nem szabad a perről beszélnem. Tiltott terület! Igen, elég jól haladunk. Beszéljünk valami másról.

Ada hajlandó is lett volna rögtön, abban a tökéletes meggyőződésben, hogy az egész kérdést a lehető legkielégítőbben megoldottuk. Én azonban úgy véltem, hogy nem lenne értelme ennyiben hagyni a dolgot, és újrakezdtem.

- No de hát Richard - mondtam - és édes kis Adám! Gondolják csak meg, hogy milyen fontos ez mind a kettejükre nézve, a nagybátyjukkal szemben pedig becsület kérdése, hogy Richard teljes komolysággal fogja fel a dolgát, minden fenntartás nélkül. Azt hiszem, ezt igazán meg kell beszélnünk, Ada. Minél előbb, amíg késő nem lesz.

- Igen! Meg kell ezt beszélnünk! - mondta Ada. - De én azt hiszem, Richardnak igaza van.

Mit ért itt az én iparkodásom, hogy bölcs képet vágjak, amikor Ada olyan szép volt, olyan édes volt, és úgy szerette a fiút!

- Itt járt tegnap Mr. Badger a feleségével, Richard - mondtam -, s úgy látszik, ők azon a nézeten vannak, hogy maga nagyon szereti az orvosi hivatását.

- Azt tartják csakugyan? - mondta Richard. - Ó! Hát ez változtat a helyzeten, mert énnekem a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy ők így vélekednek, és nem szerettem volna csalódást vagy alkalmatlanságot okozni nekik. Tény az, hogy nem nagyon érdekel az egész. De hát ez nem számít! Ez is éppen olyan jó lesz, mint akármi más!

- Hallod, Ada? - szóltam.

- Tény az - folytatta Richard, félig-meddig eltűnődve, félig-meddig tréfásan -, hogy nem egészen nekem való. Nem tudok rájönni az ízére. És aztán nagyon egyhangú. A mai nap pont olyan, mint a tegnapi volt, és a holnapi nap pont olyan lesz, mint a mai.

- Attól félek azonban - mondtam -, hogy ezt a kifogást a világon minden ellen felhozhatja... az egész élet ellen is, hacsak valami rendkívüli körülmény nem jön közbe.

- Azt hiszi, igazán? - felelte Richard, tovább tűnődve. - Lehet, talán! Ó! Ej, hiszen mi akkor - tette hozzá hirtelen felélénkülve megint -, mi akkor körbe-körbe járunk, és megint csak oda lyukadunk ki, amit az előbb mondtam. Ez is csak éppúgy megteszi, mint akármi más. Jól van ez, rendben van itt minden! Beszéljünk másról!

Erre azonban még Ada is megrázta a fejét, és elkomolyodott a kedves arca, én pedig felhasználtam a jó alkalmat, és elejtettem néhány megjegyzést Richard előtt, hogy ha néha könnyelmű is önmagával szemben, biztos vagyok benne, hogy Adával szemben nem akar meggondolatlanul viselkedni soha; és hogy a lány iránti szeretete azt is magában foglalja, hogy ne vegye félvállról ezt a mindkettőjük életére nézve döntő fontosságú lépést. Richard erre majdnem elkomolyodott.

- Édes jó anyókám - mondta -, éppen erről van szó! Sokat gondoltam én már erre, és haragudtam is magamra eleget, hogy akármilyen komoly is bennem a szándék... valahogyan mégsem úgy csinálom aztán.

- Biztosan azért van ez - mondtam -, mert nem szereti a munkát, amit választott.

- Szegény fiú! - mondta Ada. - Igazán nem csodálom!

Hiába.

Teljesen hiábavaló volt, akármennyire is igyekeztem bölcs arcot csinálni. Megint megpróbáltam, de hogy a csudába sikerülhetett volna, vagy ha még sikerült is volna, mire mentem volna vele, amikor Ada összekulcsolt kézzel a vállába csimpaszkodott, a fiú pedig belebámult egyenesen a kék szemébe, s így nézték egymást szerelmesen?

- Tudja, kiváló barátnőm - mondta Richard, Ada arany fürtjeivel játszadozva -, talán elsiettem egy kicsit a dolgot. Vagy talán félreismertem saját hajlamaimat. Máshoz van tehetségem, úgy látszik. Addig nem lehetett ezt tudni, amíg ki nem próbáltam. Most csak az a kérdés, érdemes-e visszacsinálni mindazt, ami eddig történt.

Erre aztán azt feleltük Adával együtt, nagyon határozottan, hogy nemcsak érdemes visszacsinálni mindazt, ami eddig történt, hanem okvetlenül szükséges is. Aztán megkérdeztem Richardtól, hogy gondolt-e már valamilyen inkább neki való hivatásra.

- Nohát, édes Durdenné asszony - mondta Richard -, ezt most eltalálta. Gondoltam. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen a jog feküdne nekem igazán.

- A jog! - ismételte Ada, mintha megijedt volna ettől a szótól.

- Ha bemennék Kenge-ék irodájába - magyarázta Richard -, ha Kenge felvenne gyakornoknak, akkor szemmel tudnám tartani a... öö... tilos területet, és ki tudnám tanulmányozni, hogy kiismerjem magam benne, és meg tudnám nyugtatni magamat, hogy nem hanyagolják el, és rendesen vezetik az ügyet.

Én semmi esetre sem voltam olyan nagyon biztos ebben, s láttam, hogy Ada tekintete mindjárt elborult. Azt gondoltam azonban, hogy jobb lesz mégis inkább rábeszélni őt, ha valamilyen kitartó, rendes munkára akarja szánni magát, és csak azt kérdeztem meg tőle, biztos-e benne, hogy ezúttal komoly az elhatározása.

- Édes egy Minervám - mondta Richard -, olyan sziklaszilárd vagyok, akárcsak maga. Elkövettem egy tévedést, mindnyájan tévedhetünk. De nem fogok többé, és olyan jogász lesz belőlem, hogy keresni kell a párját. Vagyis, tudja - tette hozzá Richard, visszaesve a kétkedésbe -, nem tudom végeredményében, csakugyan érdemes-e ekkora felfordulást csinálni minden különösebb ok nélkül.

Erre aztán elölről kezdtük, s nagyon komolyan elmondtuk megint mindazt, amit már egyszer elmondtunk, s végül megint csak ugyanoda lyukadtunk ki. De annyira a lelkére kötöttük Richardnak, hogy mondjon el mindent őszintén és nyíltan Mr. Jarndyce-nak, s ne várjon vele egy percig se; és a természetétől is olyan távol volt minden titkolódzás, hogy azon nyomban felkereste (bennünket is magával vitt), és eléje tárta az egész ügyet.

- Rick - mondta gyámapám, miután figyelmesen végighallgatta őt -, becsületesen visszaléphetünk még, s vissza is fogunk lépni. De vigyáznunk kell, a húgod kedvéért, Rick, a kis húgod kedvéért, hogy ezentúl ne essünk többé ilyen tévedésbe. Ezért hát, ami a jogi pályát illeti, alapos próbát teszünk vele, mielőtt végérvényesen döntenénk. Megnézzük előbb magunknak, mielőtt fejest ugranánk bele.

Richard türelmetlen és szeleskedő természetével olyan tettre kész volt, hogy legszívesebben mindjárt, még abban az órában bevonult volna Mr. Kenge irodájába, és ott a helyszínen azonnal felcsapott volna joggyakornoknak. Azonban mégis jó szívvel elfogadta a mi óvatosságunkat, melynek szükségességét bebizonyítottuk neki, belenyugodott, és leült közénk jókedvűen, s a legvidámabb hangon kezdett beszélgetni életének erről az új céljáról, melyet most vett a fejébe, mintha gyerekkorától fogva mindig csak erre készült volna. Gyámapám nagyon kedves és barátságos volt hozzá, de kissé komoly.

Aznap este Ada lelkesebben dicsérte Richardot, mint valaha. A kis karperecet is a csuklóján hagyta, amit tőle kapott, úgy ment aludni. Mikor később megcsókoltam az arcát - már egy órája aludt -, olyan békésnek és boldognak látszott álmában, hogy gondolom, biztosan Richardról álmodott.

Mert ezen az estén sehogyan sem jött álom a szememre, s fennmaradtam kézimunkázni. Nem érdemes róla sokat beszélni, de nagyon éber voltam, és eléggé lehangolt. Nem tudom, mi lehetett az oka. Vagy mindenesetre ha talán tudtam is, úgy gondoltam, hogy szóra sem érdemes.

Elég az hozzá, hogy hamarosan elmerültem a kézimunkába. De valamilyen selymet lent felejtettem a munkaasztalka fiókjában, az itteni, ideiglenes dörmögőszobában, s amikor szükségem lett rá, fogtam a gyertyámat, és lementem érte csöndesen. Ahogy leértem, legnagyobb meglepetésemre gyámapámat még mindig ott találtam, szótlanul ült a kandalló előtt, és a hamut bámulta. Megijedtem kicsit, hogy ilyen váratlanul rátörtem, s egy pillanatra megtorpantam a küszöbön; szó nélkül vissza is fordultam volna, ha észre nem vesz, s fel nem rezzen.

- Eszter!

Megmondtam neki, hogy miért jöttem.

- Ilyen későn még dolgozik, kedvesem?

- Azért maradtam fenn ma ilyen sokáig kézimunkázni - mondtam -, mert nem tudtam elaludni, és szeretném elálmosítani magam. Hanem, kedves gyámapám, maga is fenn van még, és fáradtnak látszik. Nincs talán valami gondja, remélem, ami nem hagyja aludni?

- Nincsen, anyóka, nincsen olyan, amit maga könnyűszerrel megérthetne - mondta.

Bánatos hangja olyan új volt számomra, hogy magamban elismételtem a szavait, mintha így jobban felfoghatnám a jelentésüket: "Amit én könnyűszerrel megérthetnék!"

- Maradjon egy percre, Eszter - szólt. - Magáról gondolkoztam.

- Csak talán nem én okozok gondot gyámapámnak?

Tagadólag intett a kezével, s megint visszazökkent megszokott modorába. A változás olyan feltűnő volt, és akkora önuralommal sikerült végrehajtania, hogy azon kaptam magam, megint csak ezt hajtogatom magamban: "Nem olyasmi, amit én egykönnyen megérthetnék!"

- Anyóka, kicsi asszonyka - mondta gyámapám -, arra gondoltam, azaz azon gondolkozom, amióta itt ülök, hogy magának is ismernie kellene saját történetéből annyit, amennyit én ismerek belőle. Ez nem sok, nagyon kevés. Majdnem semmi.

Leültem, aztán egy kissé erőt véve magamon, így szóltam:

- A legkorábbi emlékeim közül valók, gyámapám, ezek a szavak: "Az anyád, Eszter, a te szégyened, te pedig az övé voltál. Eljön majd az idő, elég hamar eljön, amikor mindezt jobban megérted, és át is fogod érezni, ahogy csak egy nő átérezheti."

Eltakartam kezemmel az arcomat, ahogy elismételtem ezeket a szavakat, aztán levettem kezem az arcomról, és másfajta szégyenkezéssel elmondtam gyámapámnak, hogy egyedül neki köszönhetem, hogy gyerekkoromtól fogva egészen eddig a percig soha, de soha nem kellett azt éreznem. Felemelte a kezét, hogy megállítson. Tudtam jól, hogy nem tűri a hálálkodást, s el is hallgattam.

- Kilenc éve, drágám - kezdte egy kis tűnődés után -, kilenc éve, hogy levelet kaptam egy visszavonultan élő hölgytől, egy komor, szenvedélyes hangú levelet, amilyent még soha életemben nem olvastam. Egy gyermekről számolt be nekem ez a levél, egy akkor tizenkét éves árva leánykáról, olyasféle kegyetlen szavakban, mint amilyenek a maga emlékezetében élnek. Megtudtam belőle, hogy a levélíró titokban nevelte föl a kislányt születésétől fogva, eltörülte származásának minden nyomát, és hogy ha a levélíró meg találna halni, mielőtt a gyermek felnő, az árva kislány egyetlen barát, ismerős nélkül fog itt maradni. Arra kért, vegyem fontolóra, nem fejezném-e be én ebben az esetben, amit a levél írója megkezdett.

Szótlanul hallgattam őt.

- Gyerekkori emlékeinek az alapján el tudja képzelni, drágám, hogy a levél írója milyen sötét színben látta mindezt, milyen komoran fejezte ki magát, s miféle torz vallásosság zavarta meg a lelkét, és beszélte be neki, hogy a gyermeknek kell vezekelnie egy olyan bűnért, amiben teljesen ártatlan. Válaszoltam a levélre. A levélíró azonban kikötötte, hogy ne akarjak találkozni vele soha, mert már nagyon régóta megszakadt minden kapcsolata a világgal, hanem ha megnevezem egy megbízható emberemet, annak az útján érintkezhetünk. Mr. Kenge-t bíztam meg az üggyel. A hölgy elmondta neki, hogy csak a neve felvett név. Hogy ha ilyen esetekben érvényesek lennének a rokoni kötelékek, a kislány nagynénje lenne. És hogy ennél többet soha, semmi körülmények között nem fog elárulni. Drágám, hát elmondtam mindent.

Egy kis ideig nem engedtem el a kezét.

- Én gyakrabban láttam a gyámleányomat, mint ő engem - tette hozzá jókedvűen, könnyedebb hangon -, s mindig tudtam róla, hogy szeretik őt, hogy hasznát veszik, hogy szorgalmas és boldog. Tízezerszeresen, százezerszeresen megfizet ő nekem a nap minden órájában!

- És még többször - mondtam - áldja a gyámapját, aki apja helyett apja lett neki!

Erre a szóra újra megjelent arcán az előbbi zavar. Megint legyőzte, mint az imént, s már nem is látszott rajta semmi; de egy pillanatig itt volt, és a szavaim olyan hirtelenül váltották ki belőle, hogy szinte azt éreztem, megijesztettem őt. Csodálkozva ismételgettem magamban megint: "Amit én könnyűszerrel megérthetnék. Nem olyan, amit én megérthetnék!" Nem, csakugyan nem. Nem értettem meg. Sokáig-sokáig nem értettem meg.

- Jó éjszakát, drágám, búcsúzzunk el atyailag - mondta megcsókolva a homlokomat -, aztán aludni. Későre jár már a munkához meg a gondolkozáshoz is.

Nem dolgoztam, se nem gondolkoztam többet aznap éjszaka. Hálát adtam szívemben a mennyei gondviselésnek, hogy nem hagyott el, hogy vigyázott rám, aztán elaludtam.

Másnap jött egy látogatónk: Mr. Allan Woodcourt. Búcsúzni jött, ez már előre meg volt beszélve. Kínába és Indiába indult, mint hajóorvos. Hosszú-hosszú távollétre készült.

Azt hiszem - legalábbis úgy tudtam -, hogy nem volt gazdag fiú. Amit özvegy édesanyja meg tudott takarítani, az mind ráment orvosi tanulmányaira. Egy fiatal, nem nagyon befolyásos orvos számára nem volt jövedelmező dolog Londonban gyakorlatot folytatni; hiába látta el éjjel-nappal a tömérdek sok szegény embert a legcsodálatosabb jószívűséggel és a legcsodálatosabb szakmabeli ügyességgel, nagyon kevés pénzt keresett vele. Hét évvel volt idősebb nálam - ámbár ezt nem szükséges elmondanom, mert nem hiszem, hogy ez nagyon hozzátartoznék a dolgokhoz.

Úgy hiszem - azazhogy ő mondta nekünk, hogy három-négy esztendei orvosi gyakorlat áll mögötte, és ha azt remélhetné, hogy újabb három-négy évig ki tud itt tartani, nem kötelezte volna el magát erre az utazásra. Minthogy azonban semmi vagyona, semmi magánjövedelme nem volt, mennie kellett. Összesen csak négyszer-ötször látogatott meg bennünket. Sajnáltuk, hogy el kell utaznia, mert kitűnő orvosnak tartották a hozzáértők, sőt szakmájának legkiválóbb képviselői közül is sokan igen nagyra becsülték.

Búcsúlátogatásakor magával hozta anyját is, akit eddig még nem ismertünk. Csillogó fekete szemű, szép öreg hölgy volt; azonban gőgösnek látszott. Walesből való volt, és élt neki valaha réges-régen egy Morgan ap Kerrig nevű híres őse valami Gimlet nevű helyen, aki a világtörténelem legkiválóbb alakja volt, s akinek az egész rokonsága amolyan királyi dinasztiaként volt számon tartva. Úgy vettem ki a történetét, hogy egész életében a hegyek közt csatangolt, és mindig harcolt valaki ellen; egy bárd pedig, akinek olyanformán hangzott a neve, hogy: Crumlinwallinwer, megénekelte a dicsőségét a - legalábbis én így értettem - Mewlinnwillinwodd című költeményében.

Mrs. Woodcourt, miután töviről hegyire elbeszélte nekünk nagy hírű ükapjának a történetét, kijelentette, hogy biztos benne, akármerre járjon is az ő Allan fia, sohasem fogja elfelejteni, mivel tartozik a családfájának, és semmi kincsért nem fog soha azon alul házasságot kötni. Sok csinos angol lány van kint Indiában, mondta a fiának, akik szerencsét próbálni mentek ki, s néhány vagyonos hölgyet is lehet találni köztük; azonban ilyen ősök ivadékának sem a szépség, sem a vagyon nem lehet elegendő az előkelő származás nélkül aminek legelsősorban kell számításba jönnie. Annyit beszélt a születésről, származásról, hogy egy pillanatra már azt hittem elszomorodva, hogy talán - ámbár micsoda hiú képzelődés volt még csak fel is tételezni ezt! - hogy az enyémről beszél, vagy az enyémre gondol!

Mr. Woodcourtot mintha kicsit bántotta volna anyjának bőbeszédűsége, de sokkal tapintatosabb volt annál, semhogy észrevétette volna vele, csak nagyon finoman megpróbálta másfelé terelni a társalgást, és megköszönte gyámapámnak szíves vendégszeretetét és azokat az igazán boldog órákat - igazán boldog óráknak nevezte -, amelyeket velünk tölthetett. Ezeknek az emléke, mondta, mindenüvé el fogja kísérni őt, bármerre járjon, és örökké őrizni fogja ezeket az emlékeket. Aztán kezet nyújtottunk neki, sorra egymás után - legalábbis ezt tették a többiek, s ezt tettem én is; aztán kezet csókolt Adának - és nekem is; aztán elment a hosszú-hosszú utazására!

Igazán nagyon el voltam foglalva egész nap; rendelkezéseket írtam haza a cselédeknek, leveleket írtam gyámapám számára, leporoltam a könyveit, irományait, jó sokat csörögtem gazdasszonyi kulcsaimmal ide-oda. Még lámpagyújtás előtt is szorgoskodtam, az ablakban ültem kézimunkázgatva és dúdolgatva, mikor egyszerre csak ki más nem jelenik meg, mint Caddy, akire igazán nem számítottam.

- Jaj, Caddy, drágám - mondtam -, milyen gyönyörű virágok!

Bűbájos kis csokrot tartott a kezében.

- Ugye, milyen szépek, Eszter - felelte Caddy. - Még életemben ilyen édeseket nem láttam.

- Prince-től valók, Caddykém? - kérdeztem suttogva.

- Nem - rázta a fejét a lány, s odatartotta elém a virágokat, hogy megszagolhassam. - Nem Prince-től.

- Ej, Caddy - mondtam -, talán bizony két udvarlód is van!

- Mi a csudát! Hát úgy néznek ki ezek a virágok? - mondta Caddy.

- Hát úgy néznek ki ezek a virágok! - utánoztam a hangját, megcsípve az arcát.

Caddy csak nevetett feleletül, elmondta, hogy csak egy félórára jött, mert akkor Prince várja majd lent a sarkon, leült velünk az ablakban, és Adával hármasban elfecsegtünk; a virágait közben minduntalan a kezembe nyomta, vagy azt próbálgatta, hogyan illenének a hajamhoz. Végül aztán, mikor már szedelődzködött, bevitt a szobámba, és a ruhámra tűzte a csokrot.

- Nekem hoztad? - kérdeztem meglepetve.

- Neked - felelte Caddy, és megcsókolt. - Itthagyta valaki számodra.

- Itthagyta?

- A szegény kis Miss Flite-nál - mondta Caddy. - Valaki, aki nagyon jó volt hozzá, s aki egy órával ezelőtt elsietett, hogy hajóra szálljon, az hagyta itt a virágokat. Ne, ne! Ne vedd le. Hagyd csak ott ezt a szép kis csokrot! - mondta Caddy, és szeretettel megigazította a virágokat.

- Hát olyanok is ezek a virágok! - mondta Ada, aki nevetve lépett a hátam mögé, és boldogan karolta át a derekamat. - Ó, igen, Durden néni, olyanok! Nagyon-nagyon úgy fest a dolog. Ó, nagyon, igazán nagyon, édes Eszter!

Nem volt olyan könnyű elintézni, mint ahogy eleinte látszott, hogy Richard próbaidőre beálljon Mr. Kenge irodájába. A fő nehézségeket maga Richard támasztotta. Mihelyt kiléphetett Mr. Badgertől, rögtön kétségei támadtak, hogy vajon jó lesz-e ez, ott akarja-e hagyni csakugyan az orvosi pályát. Mi lenne, ha még egyszer nekigyürkőzne? Be is zárkózott néhány hétre a szobájába egy csomó könyvvel és egy rakás csonttal, hogy nagy gyorsasággal teletömje a fejét egy halomnyi ismerettel. Lázas buzgalma egy hónapig tartott, aztán kezdett kihűlni; s amikor már egészen lehűlt, akkor megint kezdett fellángolni. Olyan sokáig ingadozott az orvosi és a jogtudomány között, hogy a nyár is megjött közben, és javában benne jártunk már, mire végérvényesen búcsút mondott Mr. Badgernek, és beállt próbaidőre Kenge és Carboy urak irodájába.

Gyámapám sokat tárgyalt vele arról, hogy hogyan rendezkedjen be Londonban, mert a jogászkodása alatt ott kell majd laknia; mi ugyanis már jóval előbb visszaköltöztünk Pusztaházára, s ez olyan messzire esett, hogy ide legfeljebb hetenként egyszer jöhetett le látogatóba. Ha Richard véglegesen dönt Mr. Kenge irodája mellett, mondta nekem Mr. Jarndyce, akkor ki lehet majd venni számára egy lakást, ahol alkalomadtán mi is megszánhatunk egy-két napra időnként.

- Csak tudja, anyóka - tette hozzá sokatmondó fejvakarással -, még mindig nem döntött!

A vége az lett, hogy kibéreltünk neki egy csinos kis bútorozott hónaposszobát a Queen Square közelében, egy csöndes, régi házban. Amíg ezek az ügyek napirenden voltak, a látogatásunk Mr. Boythornhoz folyton halasztódott. De végül aztán, hogy Richardnak is meglett a lakása, elhárultak az akadályok, és elutazhattunk. Az évnek ebben a szakában ő is nyugodtan velünk jöhetett volna, de el volt telve a jogászkodás újdonságával, és a legnagyobb tettrekészséggel fogott hozzá, hogy megkísérelje kibogozni a végzetes per rejtélyeit. Így hát nélküle keltünk útra; Ada pedig boldogan dicsérte őt a szorgalmáért.

Nagyon kellemes volt az utunk Lincolnshire-be, kocsin s egy olyan szórakoztató útitárssal, mint Mr. Skimpole. Kiderült, hogy minden bútorát elhordatta az az ember, aki a kék szemű lánya születésnapján lefoglalta; Mr. Skimpole azonban egészen megkönnyebbültnek látszott, hogy így megmenekedett a berendezésétől. "Székek, asztalok - mondta -, ezek szörnyen unalmas tárgyak, egyhangúak, nincs bennük gondolat, nincs bennük semmi változatosság, mindig ugyanazt fejezik ki, kihozzák az embert a sodrából, rájuk nézni is rossz."

Ragyogó idő volt. A zöld gabonatáblák lágyan hullámoztak, a pacsirták boldogan énekeltek, a sövények, árokpartok tele voltak mezei virággal, a fák lombja már besűrűsödött, és a babföldek finom illatát széthordozta a könnyű szellő! Késő délután érkeztünk meg a mezővárosba, ahol Mr. Boythorn lóháton, egy nyitott fogattal várt ránk, hogy elvigyen bennünket a néhány mérföldnyire fekvő házához. Nagyon megörült nekünk, és fürgén leugrott a lováról.

- Biz' isten - mondta, miután udvariasan üdvözölt mindnyájunkat -, gyalázatos ez a kocsijuk. A legkirívóbb példája ezeknek az undorító bérkocsiknak, amelyek elcsúfítják a föld hátát. Huszonöt perces késéssel érkezett ma délután. Föl kéne akasztani a kocsist!

Miközben mindezt felháborodva elharsogta, gyengéden felsegített bennünket a kis faetonba, és csupa ragyogás volt az arca.

- Bocsánatot kérek a hölgyektől - mondta, hajadonfőtt megállva a kocsi ajtajánál, miután mindnyájan elhelyezkedtünk -, hogy kénytelen vagyok majdnem kétmérföldnyit kerülni magukkal. Az egyenes út azonban Sir Leicester Dedlock parkján vezet keresztül, és én megesküdtem, hogy amíg élek, be nem teszem a lábam, se a lovam patáját ennek az alaknak a birtokára! - És amint elkapta gyámapám pillantását, egyszerre kitört belőle rettentő hahotázása, s még mintha az alvó kis mezővárost is felrázta volna vele.

- Dedlockék idelent vannak, Lawrence? - kérdezte gyámapám, amint megindult velünk a kocsi, és Mr. Boythorn az út menti zöld gyepen ügetett mellettünk.

- A Pökhendi Tökfilkó úr itthon van - felelte Mr. Boythorn. - Hahaha! Pökhendi úr itt van, s örömmel mondhatom, hogy a sarkánál fogva tartja itt a köszvény. Miladyt - akinek a nevét mindig egy udvarias mozdulat kíséretében ejtette ki, mintegy kizárva őt az egész veszekedésből -, miladyt, azt hiszem, mindennap várják.

- De talán - szólt gyámapám nevetve - mi azért betehetjük a lábunkat a parkba, amíg itt vagyunk? A tilalom nem vonatkozik miránk is, vagy igen?

- Nem tilthatok meg semmit a vendégeimnek - felelte -, kivéve ha arról van szó, hogy el akarnak utazni.

Felértünk a dombhátra, ahonnét Boythorn megmutathatta nekünk Chesney Woldot. Festői öreg ház volt, egy sűrűn beültetett, dús lombú, szép park közepén. A fák közt, nem messze a kastélytól a templomocska hegyes tornya. Mindenen - a kastélyon, a kerten, a teraszon, a zöld lejtőkön, a víztükrökön, a vén tölgyeken, a haraszton, a lápon, az erdők fölött megint, messze, végig az egész kilátáson, a látóhatár bíbor derengése fölött - mindenütt háboríthatatlan nyugalom ült.

Ahogy beértünk a kis faluba, és elhaladtunk a fogadócska előtt, melynek homlokzatán a Dedlock-címert himbáló cégtábla hajolt az út fölé, Mr. Boythorn és a fogadó kapujában üldögélő fiatalember, aki mellett horgászszerszámok hevertek, kölcsönösen üdvözölték egymást.

- Ez a házvezetőnő unokája, Mr. Rouncewellnek hívják - mondta Mr. Boythorn. - Szerelmes egy szép kislányba, aki ott fent van a kastélyban. Lady Dedlocknak megtetszett a kislány, és ott akarja tartani saját szép személye mellett, ami nagy megtiszteltetés, ifjú barátunk azonban egyáltalán nem tudja értékelni. De a fiú különben sem házasodhatna még meg, ha a szép kis virágszál bele is egyezne, úgyhogy kénytelen beérni azzal, amit tehet. Nagyon gyakran lejön ide egy-két napra... horgászni. Hahaha! Hahaha!

Mr. Boythorn előrevágtatott szép szürke lován, leszállt a nyeregből a háza kapujában, s úgy várt bennünket, levett kalappal, tárt karokkal, hogy isten hozottat mondjon.

Csinos házban lakott, amely azelőtt a paplak volt; előtte pázsit, oldalt tarka virágoskert, hátul pedig jól berendezett gyümölcsös és konyhakert, méltóságteljes fallal körülkerítve, mely maga is pirospozsgás volt, mintha megérett volna. Csakugyan, minden az érettség és a bőség színét viselte itt. Az öreg hársfasor olyan volt, mint egy zöld folyosó, a cseresznyefáknak és az almafáknak még az árnyéka is nehéznek látszott a sok gyümölcstől, az egresbokrok úgy meg voltak terhelve, hogy lehajoltak a földig, az eper és a málna ugyanilyen bőven termett, az őszibarack pedig százával sütkérezett a kőkerítésre hajolva. Csend és nyugalom uralkodott a vörös téglakerítés birodalmában, még a madarak elijesztésére kifüggesztett tollfűzés is alig mozdult.

Szombat volt, amikor érkeztünk. Másnap reggel mindnyájan felkerekedtünk, és elsétáltunk a parkbeli kis kápolnába a vasárnapi istentiszteletre. Majdnem közvetlenül a vitás telekdarabnál léptünk be a parkba, aztán egy kedves gyalogösvény, mely a zöldellő gyep és a szép nagy fák között kanyargott, elvezetett bennünket egészen a templom ajtajáig.

A gyülekezet nagyon kicsi volt, és csupa falusiból állt, kivéve egy csomó kastélybeli cselédet. Néhányan már elfoglalták a helyüket, mások pedig most érkeztek éppen. Volt köztük egy-két délceg inas, volt egy öreg kocsis, volt egy szakajtóra való csinos fiatal fehérnép, de mindenekelőtt ott volt szép öreg arcával és finom, méltóságos tartású alakjával a többiek közül kiemelkedve a házvezetőnő. A szép kislány, akiről Mr. Boythorn mesélt nekünk, ott ült szorosan mellette. Olyan csinos volt, hogy a szépségéről is rögtön ráismertem volna, ha nem is látom, mennyire pironkodik a fiatal horgász rászögezett tekintetétől, akit szintén felfedeztem, nem messze a lánytól. Egy másik, ugyancsak szép, habár nem kellemes arc rosszindulatúan figyelte a kislányt meg a többieket is, mindent, az egész kápolnát.

A harangok még javában szóltak, amikor megjöttek az uraságok, és az istentisztelet kezdetét vette.

"Ne ülj ítéletet, Uram, a te szolgád fölött, mert a színed elé..."

El fogom-e felejteni valaha is, hogy milyen sebesen kezdett verni a szívem, amint felállva azzal a tekintettel találkozott a tekintetem? El fogom-e felejteni valaha életemben, hogyan élénkült meg bágyatagságából az a szép büszke szempár, amikor a szememmel találkozott? Csak egy percig tartott, amíg - mondhatnám - fogva tartotta a tekintetemet, aztán lesütöttem újra a szemem az imakönyvemre; de ez a rövid idő is elég volt, hogy örökre megjegyezzem magamnak ezt a szép arcot.

Könnyű volt kitalálni, hogy a szertartásos, köszvényes, ősz hajú úriember, a másik, aki a nagy kegyúri stallumban helyet foglalt, Sir Leicester Dedlock, és hogy a hölgy Lady Dedlock. De hogy miért dobog úgy a szívem, és miért vagyok olyan izgatott, ezt nem tudtam volna kitalálni.

Eltelt az egész hét a templomban érzett szívdobogásom óta, eljött a szombat; s olyan verőfényes, felhőtlen volt mindegyik nap, hogy élvezet volt az erdőben barangolni és nézni az áttetsző lombok közt beeső meg a fák egybefonódó árnyékai közt táncoló napsugarakat, míg szállt a madarak éneke, és álmosítóan zümmögtek a bogarak a levegőben. Volt egy kedvenc helyünk az erdőben, mélyen bent, a moha és a tavalyi száraz levelek közt, néhány kivágott fa is feküdt ott, melyeknek a kérge véges-végig le volt hántva. Ha itt tanyáztunk, gyönyörű kilátásunk nyílt innét a fehér törzsű fák természet alkotta oszlopsorán át a távoli napfényben ragyogó tájra, amely úgy tündökölt a fölénk boruló árnyékból nézve, s olyan csodálatos látvány volt a boltíves nézőszögünkből, hogy szinte azt éreztük, egy szebb világba pillanthatunk itt be. Itt ültünk ezen a szombati napon, Mr. Jarndyce, Ada meg én, míg meg nem hallottuk a távoli mennydörgés moraját és a nehéz esőcseppek kopogását a lombokon.

Egész héten át fojtott volt a levegő, rekkenő a meleg, de a vihar most olyan hirtelenül tört ki - legalábbis miránk, a lombsátorunk fölött -, hogy még mielőtt kiértünk volna az erdő szélére, már javában villámlott és mennydörgött, a zápor pedig ömlött a lombokon keresztül, nagy ólmos csöppekben. Nem arra való idő volt, hogy az ember a fák között ácsorogjon, kirohantunk tehát az erdőből, fel a mohos lépcsőfokokon, melyek a veteményeskert mezsgyéjén vezettek keresztül, aztán le, aztán tovább, a közeli csőszház felé. Már sokszor feltűnt nekünk a borostyánnal befutott házikó komor szépsége a fák félhomályába merülve s a meredek horpadás nem messze tőle, ahol a múltkor a csősz kutyáját láttuk kaparni a páfrányok közt, mintha vízben úszott volna.

A kis ház most, hogy az ég be volt borulva, egészen elveszett a homályban, és csak az embert láttuk tisztán, aki megjelent az ajtóban, mikor menedéket kerestünk a fedele alatt, és kihozott két széket, Adának és nekem. A zsalugáteres ablakok mind nyitva voltak; mi leültünk közvetlenül az ajtóban, és néztük a vihart. Nagyszerű látvány volt, ahogy a szél hajlítgatta a fákat, hajtotta maga előtt az esőfelhőket, mint gomolygó füstöt; nagyszerű volt hallgatni az ünnepélyes mennydörgéseket és nézni a villámokat és elgondolni, hogy ezek a rettenetes hatalmak, melyeknek kezében van a mi kis életünk is, milyen jótevők, milyen friss erőt árasztottak máris a legkisebb fűszálba, a legparányibb virágra, látszólagos haragukkal, minden dühöngésükkel szinte újrateremtve a világot.

- Nem veszedelmes ez, ilyen nyitott helyen ülni?

- Ó, dehogy, Eszter drágám - felelte Ada csöndesen.

Ada nekem felelt, holott nem én szólaltam meg.

A szívem egyszerre megint sebesen kezdett verni. Sohasem hallottam ezt a hangot, sohasem láttam ezt az arcot, de ugyanolyan különös hatással volt rám.

Lady Dedlock is az erdészházban keresett menedéket, még mielőttünk, s most kijött a szoba homályából. Megállt a székem mögött, és megfogta a támláját. Láttam a kezét a vállamnál, amint hátrafordítottam a fejem.

- Megijesztettem? - kérdezte.

Nem: nem ijedtem meg. Miért ijedtem volna meg?

- Úgy hiszem - fordult Lady Dedlock gyámapámhoz -, Mr. Jarndyce-hoz van szerencsém?

- Nem hittem volna, hogy még emlékszik rám, Lady Dedlock - felelte Mr. Jarndyce -, igazán nagyon megtisztelő rám nézve.

- Megismertem már vasárnap a templomban. Sajnálom, hogy Sir Leicester helyi perpatvarai... melyeket azonban nem ő keresett, azt hiszem... szinte lehetetlen módon megnehezítik, hogy a kellő figyelemmel legyünk maga iránt itt Chesney Woldban.

- Tisztában vagyok én is a helyzettel - felelte gyámapám mosolyogva.

Az asszony kezet nyújtott neki, közömbösen, ami úgy látszik a modorához tartozott, s ugyanilyen közönyös hangon kezdett vele beszélgetni. Éppen olyan bájos volt, mint amilyen szép, tökéletesen ura önmagának, s olyan volt az egész lénye, gondoltam, hogy akárkit le tudott volna kötni, akit érdemesnek tart rá. Az erdész hozott neki egy széket, és ő leült közénk a tornácra.

- El van helyezve az a fiatalember, akiről Sir Leicesternek írt, s akinek a kérését sajnos semmiképpen sem tudta támogatni Sir Leicester? - kérdezte gyámapámtól, a válla fölött beszélve.

- Remélem, hogy igen - mondta Mr. Jarndyce.

Úgy látszott, mintha az asszony tisztelte volna, sőt mintha ki akarta volna engesztelni gyámapámat. Volt valami rendkívüli megnyerő a gőgös modorában, ami egyre közvetlenebb lett - majdnem azt mondtam, egyre fesztelenebb -, ahogy tovább beszélt hozzá a vállán keresztül.

- Ő pedig bizonyára a másik gyámgyereke, Clare kisasszony, nem?

A férfi bemutatta neki Adát.

- Majd elveszti az önzetlen Don Quijote-hírnevét - mondta Lady Dedlock gyámapámnak újra a vállán keresztül -, ha ilyen szépségeket vesz oltalmába. Hanem mutasson be - fordult szembe velem - ennek a fiatal hölgynek is.

- Summerson kisasszony igazán a gyámleányom - mondta Mr. Jarndyce. - Őérte nem vagyok felelős semmiféle Lordkancellárnak.

- Mind a két szülőjét elvesztette, Miss Summerson? - kérdezte milady.

- Igen.

- Nagy szerencséje van a gyámapjával.

Lady Dedlock rám nézett, én pedig őrá, és azt feleltem, hogy igazán így van. Aztán hirtelen elfordult tőlem, szinte kelletlenül, nemtetszéssel az arcán, s újra Mr. Jarndyce-szal kezdett beszélgetni a vállán keresztül.

- Sok idő eltelt már azóta, hogy olyan gyakran találkoztunk, Mr. Jarndyce.

- Sok bizony. Én legalábbis soknak hittem, amíg magát meg nem láttam a múlt vasárnap - felelte a férfi.

- Ej! Hát még maga is bókokat mond nekem, vagy azt hiszi, hogy bókokat kell mondania, ha velem találkozik - szólt az asszony, egy kis megvetéssel a hangjában. - Ilyen a hírnevem, hát ezt is elértem.

- Olyan sokat elért, Lady Dedlock - mondta gyámapám -, hogy egy kis bírságot is kell fizetnie érte, azt hiszem. De nem nekem.

- Olyan sokat elértem! - ismételte az asszony könnyedén fölnevetve. - Úgy van.

Fölényének, hatalmának, lenyűgöző erejének meg én nem tudom, mi mindenének a tudatában aligha vett bennünket többre, Adát meg engem, gyerekeknél. Csak nézett kifelé az esőbe, önfeledten merült el a gondolataiba, mintha ott sem lennénk.

- Azt hiszem, mikor együtt jártunk külföldön, a nővéremet jobban ismerte, mint engem? - szólalt meg újra, Mr. Jarndyce-ra pillantva.

- Igen: vele gyakrabban összejöttem - felelte a férfi.

- Elváltak az útjaink - mondta Lady Dedlock -, s mielőtt megegyeztünk ebben, addig se futottak nagyon egyformán. Szomorú, hogy így volt, azt hiszem, de nem lehetett rajta változtatni.

Lady Dedlock tovább nézte az esőt. A vihar nemsokára kezdett elvonulni. A zápor nagyon elcsendesedett, a villámlás megszűnt, a mennydörgés a távoli dombok mögé húzódott, s a nedves leveleken és az esőcseppeken csillogni kezdett a napsütés. Ahogy szótlanul üldögéltünk, egyszerre megjelent vidám ügetéssel egy kis pónifogat.

- Megjött a küldönc, milady - szólt az erdész.

Odahajtottak elénk, s láttuk, hogy ketten ülnek a faetonban. Kendőkkel, takarókkal előbb a francia szobalány szállt ki belőle, akit a templomban láttam, aztán a szép kislány - a francia nő dacos önbizalommal, a szép kislány zavartan és habozva.

- Mi az? - szólt Lady Dedlock. - Ketten!

- Én vagyok a komornája, milady, ez idő szerint - mondta a francia lány. - Az üzenet a szobalányának szólt.

- Én pedig attól féltem, hogy engem tetszett érteni, milady - mondta a szép kislány.

- Magát értettem, fiacskám - felelte az úrnője higgadtan. - Adja rám a kendőt!

Kissé meghajlította a vállát, s a szép kislány ráadta.

A francia nő, akivel senki sem törődött, összeszorított szájjal nézte őket.

- Sajnálom - mondta Lady Dedlock Mr. Jarndyce-nak -, hogy nem újíthatjuk föl a régi ismeretségünket. Ha megengedi, majd visszaküldöm a kocsit a gyámleányaiért. Mindjárt itt lesz.

Minthogy azonban gyámapám semmi áron nem volt hajlandó ezt elfogadni, bájosan elbúcsúzott Adától - tőlem nem -, a férfi kinyújtott karjára tette a kezét és fellépett a kocsiba, az alacsony, fedeles kis sétakocsiba.

- Jöjjön, jöjjön, fiacskám - szólt a csinos kislányhoz -, szükségem lesz magára. Gyerünk!

A kocsi megindult s a francia lány, karján a magával hozott takarókkal, ott maradt azon a helyen, ahol leszállt.

Azt hiszem, a gőgösség a legkevésbé a gőgösséget bírja ki, s a lány a tulajdon dölyfös viselkedését bűnhődte meg. A legfurcsább módon vett magának elégtételt.

Teljesen mozdulatlanul nézett a kocsi után, míg csak el nem tűnt a fordulóban, aztán a legcsekélyebb arcrezzenés nélkül kilépett a cipőjéből, mind a kettőt otthagyta a földön, és elindult ugyanabba az irányba, szándékosan a nedves fű legnedvesebb darabján keresztül.

- Megbolondult ez a lány? - szólt gyámapám.

- Ó, dehogy, Sir - mondta az erdész, aki a feleségével együtt nézett utána. - Hortense nem olyan lány. Sok esze van ennek. De pokolian heves, indulatos... rettentően heves és indulatos teremtés; és aztán hogy felmondtak neki, és másokat elébe tesznek, ezt nem veszi jószívvel.

- De hát minek sétál mezítláb a vizes fűben?

- Minek is, csakugyan, uram, hacsak azért nem, hogy lehűtse vele magát - felelte az ember.

Néhány perc múlva a kastély előtt haladtunk el. Akármilyen békésen festett, amikor először láttuk, most még békésebbnek látszott, hogy mindenütt gyémántcsöppek csillogtak körülötte, minden felüdült az esőben, s a kis fogat úgy fénylett a kapu előtt, mint egy ezüstös tündérkocsi. Szilárd és nyugodt léptekkel egy szintén békés figura sétált még mindig a kapu felé, mademoiselle Hortense, cipő nélkül a nedves füvön át.

A Chancery Lane tájékán beköszöntött a nagyvakáció. A hivatalok, irodák külső ajtói be vannak zárva, a levelek, csomagok a portásfülkében gyűlnek halomra. Angolország ügyvédi kara elszéledt az egész földtekén. Ki Svájcban nyaral, ki francia fürdőhelyen lubickol, ki Konstantinápoly körül kószál, vagy Velence csatornái között, a Nílus második zuhatagánál vagy az angol tengerpart homokfövenyein. Évek óta nem volt ilyen meleg nyári szünet.

A fiatal írnokok mind fülig szerelmesek, és különböző mértékben mind epekednek szerelmük tárgya után, Margate-ben, Ramsgate-ben vagy Gravesendben. A meglett korú írnokok mind túl nagynak találják a családjukat. A gazdátlan kutyák, melyek a törvényszékek negyedeiben kóborolnak, a lépcsőházak aljában lihegnek víz után. Mr. Krook háza táján akkora a hőség, hogy az emberek kifordítják a lakásukat, és kiülnek az utcára, kirakják a székeket a kövezetre. Az Arany Nap erre az évadra felfüggesztette zenei összejöveteleit, a kis Swills elszegődött a Szép juhászné kerthelyiségébe, lent a folyó mentén, s roppant jámborrá vedlett, tréfás kis dalocskákat ad elő gyermeki arckifejezéssel, melyek (mint a hirdetmény közli) a legkényesebb érzületet sem sértik.

Az egész jogászfertály fölött úgy lebeg a hosszú nyári szünet tétlensége és mélasága, mint egy nagy poros fátyol vagy egy óriási pókháló. Mr. Snagsby, a törvényszéki papírkereskedő a Cook's Court-beli Cursitor utcából, szintén érzi ennek a hatását, nemcsak lelkében, mint elmélkedésre hajlamos ember, hanem az üzletmenetében is, mint fent nevezett törvényszéki papírkereskedő. Több ráérő ideje van Staple Innben és a Rolls Yardban andalogni, s mondogatja is a két gyakornokának, hogy milyen furcsa dolog elgondolni ebben a kánikulában, hogy az ember egy szigeten él, melyet a tenger nyaldos zúgva körös-körül!

A nagy nyári szünetnek ezen a délutánján azonban egyszerre csak megjelenik Guszti, és izgatottan Snagsby úr fülébe suttogja, hogy hívatják. Snagsby úr lemegy, s lent talál egy rendőrt, aki egy rongyos gyereket tart a karjánál fogva.

- Jaj, istenem - mondja Mr. Snagsby -, mi baj van?

- Ez a fiú - mondja a rendőr -, hiába mondják neki folyton, nem hajlandó elkotródni...

- Dehogynem, uram - kiált föl a fiú, letörülve piszkos könnyeit a karjával. - Kotródok én, uram. Egész életemben mindig hol ide, hol oda kotródtam, mióta csak a világon vagyok. Hová menjek, uram, hát hová mehetnék, ha folyton megyek?

- Nem hajlandó eltakarodni - mondja a rendőr higgadtan, kissé megcsavargatva a nyakát gépiesen, hogy kényelmesebbre igazítsa kemény nyakravalóját, pedig ismételten figyelmeztetve lett, s ezért kénytelen vagyok őrizetbe venni őt.

- Jaj nekem! Hát hová menjek? - jajgat a fiú, kétségbeesetten tépve a haját, és mezítelen lábával toppant egyet Snagsby úr padlóján.

- Te, ne csinálj ilyeneket, mert hamar ellátom a bajodat! - mondja a rendőr, megrázva a fiút, minden indulat nélkül. - Az a parancsom, hogy odébb kell állnod. Mondtam már neked ezerszer is.

- De hová? - kiáltja a fiú.

- Nohát, csakugyan! Nézze csak, biztos úr - szól Mr. Snagsby kérlelő hangon, a zavarodottságot és bizonytalanságot kifejező köhintését elköhintve a keze feje mögött -, csakugyan ez a kérdés. Hogy hová, tetszik tudni?

- Arra már nem kaptam parancsot - feleli a rendőr. - Csak arra kaptam parancsot, hogy ez a fiú álljon odébb. Gyerünk tovább, mozgás!

Snagsby úr ehhez nem szól semmit - egyáltalán nem szól semmit, csak a legcsüggedtebb köhintésével igyekszik kifejezni, hogy semmilyen irányban nem lát itt kiutat.

- Az egész kérdés csak annyi, uram - mondja a rendőr -, hogy ismeri-e ezt a fiút. Ő azt állítja, hogy igen.

Mrs. Snagsby habozás nélkül lekiabál fölülről:

- Nem, nem ismeri!

- É-édes kicsi feleségem! - mondja Mr. Snagsby, felnézve az emelet felé. - Drágaságom, bocsáss meg! Légy türelemmel egy percre, szívecském! Ismerem valamennyire ezt a gyereket, és amennyire ismerem, nem tudok róla semmi rosszat, inkább az ellenkezőjét, biztos úr. - Aztán elmeséli a rendőrnek a Jo körüli történetet, elhallgatva a két és fél shilling esetét.

- Nahát - mondja a rendőr -, úgy látszik, ennyiben igazat beszélt a fiú. Mikor elfogtam őt fent Holbornban, azt mondta, ismeri önt. Erre aztán kivált egy fiatalember a csődületből, és kijelentette, hogy ő is ismeretségben van önnel, s hogy ön becsületes háztulajdonos, és ha én felkeresem önt, hogy érdeklődjem, ő is el fog jönni. Úgy látszik azonban, hogy a fiatalember nem nagyon állt a szavának, viszont... Ó! Itt van mégis!

Mr. Guppy lép be, bólint Snagsby úr felé.

- Éppen elindultam az irodából, amikor megláttam ezt a csődületet - mondja Mr. Guppy a papírkereskedőnek -, s mivel az ön nevét hallottam említeni, gondoltam, jó lesz közelebbről szemügyre venni a dolgot.

- Hát most már tudom, hogy hol laksz - fordul a rendőr Johoz. - Odakint laksz Tom-all-Alone'sban. Finom, jó hírű kis lakóhely, mi?

- Én nem mehetek finumabb helyre lakni, Sir - feleli Jo. - Hallani se akarnának énrólam, ha én valami jó hírű finum helyre akarnék menni lakni. Ki engedne be a finum jó hírű házába ilyen jómadarat, mint én?

- Te nagyon szegény vagy, ugye? - kérdi a rendőr.

- Igenis, Sir, igazán lehet mondani, hogy nagyon szegény vagyok - feleli Jo.

- Hát akkor ítéljék meg az urak! Ezt az öt shillinget ráztam ki belőle - mondja a rendőr, megmutatva a két pénzdarabot a társaságnak -, alighogy rátettem a kezem!

- Ennyim maradt, Mr. Snagsby - mondja Jo -, abból az aranyból, amit a fátyolos hölgytől kaptam, aki aszonta, hogy ő egy cseléd, és aki odagyütt egy este hozzám az utcasarkon, és aszonta, mutassam meg neki ezt a házat itt e meg azt a házat, ahol meghalt, akinek maga mindig írnivalót adott, meg a temetőt, ahol elföldelték. Aszonta nekem, hogy aszongya: "te vagy az a fiú, akit kivizsgáztak?", aszonta. Aszondom, "én", hogy mondom. Aszongya nekem, hogy aszongya: "meg tudnád mutatni nekem ezeket a helyeket?" Aszondom, "meg én", aszondom. Aszongya erre, hogy "hát mutasd", aztán én megmutattam, ő meg adott egy aranyat, és ellépett. Abból se volt sok hasznom - mondja Jo, piszkos könnyeket hullatva -, mert öt shillinget kellett fizetnem belőle odakint Tom-all-Alone'sban, hogy fölváltsák apróra, aztán egy fiatalember ellopott tőlem másik öt shillinget, amíg aludtam, aztán egy másik fiú ellopott még kilenc pennyt, és a háziúr is elszedett egy csomót belőle.

- Tán csak nem gondolod, hogy egy szót is elhisz neked valaki ebből a történetből a hölggyel meg az arannyal, mi? - szól a rendőr, oldalvást pislogva rá, végtelen lenézéssel.

- Nem tudom én, Sir - feleli Jo. - Nem gondolok én semmit a világon, Sir, de így igaz, ahogy mondom.

- Látják, kérem, micsoda alak! - fordul a rendőr a hallgatóság felé. - Nohát, Mr. Snagsby, ha ezúttal nem csukom le őt, jótáll-e érte, hogy el fog takarodni?

- Nem! - kiált le Snagsbyné asszony a lépcsőn.

- Édes kis feleségem! - kérleli a férje. - Biztos úr, meg vagyok győződve róla, hogy odébb fog állni. Igazán meg kell tenned, érted - mondja Snagsby úr.

- Megteszek én mindent, Sir - mondja a boldogtalan Jo.

- Akkor hát tedd meg - szögezi le a rendőr. - Tudod, hogy mit kell tenned. Hát tedd meg! És jegyezd meg magadnak, hogy legközelebb nem szabadulsz ilyen könnyen. Nesze a pénzed. Hát most minél hamarább elkerülsz innét vagy ötmérföldnyi távolságra, annál jobb mindnyájunkra nézve.

Ezzel búcsút int a rendőr, nagyjából a lenyugvó nap irányába mutatva, mint megfelelő helyre, ahová elkotródhat a fiú, jó estét kíván az egybegyűlteknek, s lépteinek lassú muzsikájával felveri a Cook's Court visszhangját, ahogy végigsétál az árnyékos oldalon, fémpántos sisakját a kezében lóbálva, hogy egy kissé kiszellőztesse a fejét.

A nagy nyári szünet közeledik a vége felé, az őszi ülésszak kezdete felé, mint egy lomha, ráérősen hömpölygő alföldi folyó a tenger felé. Mr. Guppy vele együtt henyél, lopja a napot. Kenge és Carboy nincsenek a városban, a joggyakornok kiváltotta a vadászengedélyét, s lement apja birtokára, Mr. Guppy két írnoktársa pedig szabadságon van. Az iroda tekintélyét ketten képviselik, Mr. Guppy és Mr. Richard Carstone. Carstone úr azonban átmenetileg Mr. Kenge szobájában telepedett le, amin Mr. Guppy mérgelődik - olyannyira, hogy maró gúnnyal meséli anyjának az Old Street Roadon, a vacsora bizalmas pillanataiban, a rák és a saláta mellett, hogy attól fél, az iroda nem lesz elég előkelő a ficsúroknak, s hogy ha tudta volna, milyen ficsúr jön hozzájuk, kifestette volna előbb a helyiségeket.

Mr. Guppy mindenkire gyanakszik. Nyilvánvaló előtte, hogy a jövevény ki akarja őt túrni a helyéről. Nagy elégtételére szolgál tehát, amikor rájön, hogy a jövevény örökké a Jarndyce és Jarndyce per irományait bújja; mert tisztában van vele, hogy ebből csak zűrzavar, csalódás és kudarc sülhet ki. Elégedettsége átragad a nyári nagy vakáció harmadik semmittevőjére is a Kenge és Carboy irodában - az ifjabb Smallweedre.

Hogy az ifjabb Smallweed (akit képletesen Nudlinak hívnak) volt-e valaha is gyerek, ebben nagyon kételkednek a Lincoln's Innen. Még nincs tizenöt éves, s máris vén csont a jogászok közt. Azzal bosszantják, hogy szerelmes egy trafikoshölgybe, aki a Chancery Lane közelében árulja a dohányneműt, s hogy ennek a kedvéért szakított egy másik hölggyel, akit néhány éve jegyzett el. Smallweed igazi városi portéka, cingár, vánnyadt képű fiú; tisztes távolságról feltűnik azonban roppant magas kürtőkalapja. Minden becsvágya abból áll, hogy belőle is Mr. Guppy legyen. Úgy öltözködik, mint Guppy (aki a pártfogója), úgy beszél, úgy jár, egyáltalán mindenben utánozza. Mr. Guppy különös bizalmát élvezi, s néhanapján tanácsokat is kap tőle tapasztalatainak mély kútforrásából, a magánélet kényes kérdéseire vonatkozóan.

Mr. Guppy egész délelőtt az ablakban könyökölt, miután sorra kipróbált valamennyi ülőhelyet, s egyet sem talált elég kényelmesnek. Mr. Smallweedet kétszer küldték le üdítő italokért, s kétszer hozott az irodai korsókban, s kétszer kavarta fel bennük a szénsavat egy vonalzóval. Mr. Guppy azt a paradoxont állítja fel Mr. Smallweed okulására, hogy mennél többet iszik az ember, annál szomjasabb lesz; aztán bágyadtan hajtja le a fejét az ablakpárkányra reménytelen unalmában.

Ahogy így nézeget kifelé az Old Square (Lincoln's Inn) árnyékos oldala felé, az elviselhetetlen téglafalakat és vakolatot bámulva, egyszerre csak szemébe ötlik egy férfias pofaszakáll, amely a lenti oszlopsor alól bukkan elő, és egyenesen szembefordul vele. Ugyanekkor egy halk füttyentés száll végig az Innen, s egy fojtott hang így kiált:

- Hé! Gup-py!

- Ej, mi a szösz? - szólal meg Mr. Guppy felrezzenve. - Nudli! Itt van Jobling!

Nudli is kidugja fejét az ablakon, és biccent Mr. Jobling felé.

- Hát te honnan kerülsz ide? - kérdi Mr. Guppy.

- A deptfordi zöldségeskertekből. Nem bírom már tovább. Besoroztatom magam. Hanem mit is akarok mondani. Nem tudnál kölcsönadni harminc pennyt? Biz' isten éhes vagyok.

Jobling éhesnek látszik, s egyáltalán úgy fest, mintha maga is felmagzott volna a deptfordi sárguló vetemények között.

- Nem akarsz velem ebédelni? - kérdi Mr. Guppy, lehajítva a pénzdarabot, amit Mr. Jobling ügyesen elkap.

- Sokáig kell várnom rád? - kérdi Jobling.

- Legfeljebb egy félórát. Csak azt várom meg, hogy az ellenség elmenjen - válaszolja Mr. Guppy, befelé bökve a fejével.

- Miféle ellenség?

- Egy új. Gyakornok akar lenni. Megvársz?

- Tudsz adni addig valami olvasnivalót? - mondja Mr. Jobling.

Smallweed a Törvénytárt ajánlja. Mr. Jobling azonban a legnagyobb határozottsággal kijelenti, hogy azt nem állja.

- Megkapod az újságot - mondja Mr. Guppy. - Majd leviszi neked. De jobb lesz, ha nem mutogatod itt magad. Ülj le a lépcsőházban, és olvass. Az nyugodt hely.

Jobling bólint, hogy megértette, és rendben van. Az okos Smallweed ellátja őt olvasnivalóval, az újsággal, s időnként lepislog feléje föntről a lépcsőpihenőről, óvatosságból, hogy lássa, nem unta-e el a várást, és nem lép-e meg idő előtt. Aztán az ellenség végre elvonul, s Smallweed felhozza Mr. Joblingot.

- Nohát, hogy vagy? - mondja Mr. Guppy, kezet rázva vele.

- Csak megvagyok. Hát te?

Mr. Guppy azt feleli, hogy nem valami ragyogóan, mire Mr. Jobling megkockáztatja ezt a kérdést:

- No és a kislány?

Mr. Guppy tolakodónak véli a kérdést, s letorkolja a barátját:

- Jobling, az emberi szívnek vannak olyan húrjai...

Jobling bocsánatot kér.

- Akármiről szívesen beszélgetek, csak erről nem! - mondja Mr. Guppy, keserűen élvezve a sérelmét. - Mert az emberi szívnek vannak olyan húrjai, Jobling...

Jobling megint bocsánatot kér.

Ez alatt a rövid eszmecsere alatt a tevékeny Smallweed ráírta egy papírszeletre jogászi betűkkel: "Mindjárt jövünk."

Ezt a közleményt, mindenki számára, akit illet, kiakasztja a levélszekrényre; felteszi a cilinderét, ugyanolyan szögben félrecsapva, mint ahogy Mr. Guppy viseli a magáét, aztán közli pártfogójával, hogy megtisztíthatják a levegőt maguktól.

Elballagnak tehát a közeli vendéglőbe, amelyet a törzsvendégei maguk közt csak a Kis Zajosnak hívnak, ahol a pincérnő, egy viruló negyvenéves nőszemély állítólag nagy hatást gyakorolt a fogékony Smallweedre, akiről meg kell jegyeznünk, hogy valóságos megbabonázott táltos fiúcska, az évek nem számítanak nála. Évszázadok bagolybölcsessége szorult beléje. Ha egyáltalán feküdt valaha bölcsőben, ott is nyilván cilinderben feküdt. Öreg, vén szeme van Smallweednek, vén szeme van neki; úgy iszik, úgy dohányzik, mint a majom; nyaka mereven áll a magas gallérjában; nem lehet őt rászedni soha, mindent tud, mindenben járatos, akármiről is legyen szó.

A vendéglőben Smallweed megy előre, ügyet sem vetve a kirakatban kitett kopasztott baromfiak és mesterségesen fehérített kelvirágok, szép kosár zöldborsók, hűvös zöld uborkák és kisütésre készen álló, nyársra húzott pecsenyék csábító látványára. Ismerik őt itt, s félnek tőle. Megvan a kedvenc páholya, az összes újság kell neki, s ha a kopasz aggastyánok tíz percnél tovább olvassák a lapokat, legorombítja őket. Fölösleges fáradság a szabályos adagnál kisebb kenyérrel próbálkozni nála, vagy bármilyen szelet pecsenyével, ha az nem a legszebb szelet.

Mr. Guppy, aki tisztában van a fiú táltostudományával, kérdő pillantást vet feléje, amint a pincérlány felsorolja az étlapot, s így szól:

- Te mit eszel, Nudli?

Smallweed fondorlatos bölcsességében sonkával töltött borjúsültet rendel, zöldborsóval... "de ügyeljen a töltelékre, Polly" - teszi hozzá öreg szemének ördögi kacsintásával -, úgyhogy Mr. Guppy és Mr. Jobling is ugyanezt választja. Ehhez jön még három kancsó fele-fele. A pincérlány hamarosan visszatér, kezében egyensúlyozva a Bábel-torony kicsinyített mását, ami azonban nem más, mint egy csomó tányér, tál, lapos edényfödő egy rakáson. Mr. Smallweed, minthogy meg van elégedve azzal, amit eléje raktak, kegyes jóindulatot ültet öreg szemébe, és rákacsint a lányra. Aztán a szakadatlan jövés-menés, futkosás, edénycsörgés, a konyhából a szép szeleteket felhozó étellift le-föl dübörgése s az újabb szép szeletekért való harsány csőtelefonálások és az elfogyasztott szép szeletek árának harsány összeszámolása közepette, a felszeletelt vagy egybesült forró pecsenyék párolgó gőzében a jogászi triumvirátus lassacskán lecsillapítja az éhségét.

Mr. Jobling szorosabban van összegombolva, mint amennyire a jólöltözöttség puszta szempontja kívánja. Jobling egy szorult helyzetben levő úriember bánatos képét mutatja; még a kis pofaszakálla is kopottan csüng alá.

Az étvágya azonban hatalmas. Olyan sebesen végez a maga sonka-borjú göngyölegjével, mikor a társai még csak a felénél tartanak, hogy Mr. Guppy még egy adagot javasol.

- Köszönöm szépen, Guppy - mondja Mr. Jobling. - Igazán nem tudom, de talán eszem még egyet.

Mr. Guppy olykor-olykor szótlanul felnéz rá, míg a második adagját is bekebelezi félig, s szünetet tart, hogy egy jót húzzon a fele-fele korsójából (melyet szintén megismételtek), s kinyújtva a lábát, elégedetten összedörzsöli a két kezét. Mr. Guppy végignéz rajta ebben a sugárzó elégedettségében, és azt mondja:

- Most megint embernek érzed magad, Tóni!

- Hát, még nem egészen - mondja Mr. Jobling. - Mondjuk, éppen csak hogy megszülettem.

- Nem ennél még valami főzeléket? Sóskát? Borsót? Párolt káposztát?

- Köszönöm szépen, Guppy - mondja Mr. Jobling. - Igazán nem tudom, de talán ennék még egy párolt káposztát.

Megjön a párolt káposzta.

- Kezdek felnőni, Guppy - mondja Mr. Jobling, jóízűen működve szünet nélkül a késsel-villával.

Nem is szól többet, míg csak végére nem ér feladatának, amivel éppen akkor végez, amikor Guppy és Smallweed urak a magukéval; vagyis a gyönyörű stílusban végigfutott versenyt feltartva nyeri meg a két úriember előtt, egy teljes borjú-sonka göngyöleget és egy párolt káposztát verve rájuk.

- Nohát, Nudli - mondja Mr. Guppy -, mit ajánlanál tésztának?

- Velős pudingot - feleli Mr. Smallweed habozás nélkül.

- Ej, ej! - kiált föl Mr. Jobling magasra húzott szemöldökkel. - Mi a csuda, hát az is van? Köszönöm szépen, Guppy, igazán nem tudom, de talán eszem egy velős pudingot.

Meghozzák a három velős pudingot, s Mr. Jobling pompás hangulatban jegyzi meg, hogy így rohamosan nagykorú lesz. A puding után Mr. Smallweed rendelkezésére három Cheshire-sajt következik, s ehhez "három szimpla rum". Miután így szerencsésen elérkeznek a szórakozás tetőpontjára, Mr. Jobling végignyújtja lábát a párnázott ülésen (mivel a páholyuknak ezen az oldalán csak egymaga ül), hátradől a falnak, és így szól:

- No, most már felnőttem, Guppy. Embernyi ember vagyok.

- Hát miként vélekedsz most - szól Mr. Guppy - arról a tervedről, hogy besoroztatod magad katonának?

- Ej, hát más az, amit az ember ebéd előtt gondol - feleli Mr. Jobling -, s megint más, amit ebéd után gondol. De azért még így ebéd után is fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy mihez kezdjek. Miből éljek meg? Mi máshoz kezdhet egy ilyen alak, mint ahhoz, hogy besoroztassa magát?

- Jobling - mondja Mr. Guppy -, közös barátunkkal, Smallweeddel...

(Mr. Smallweed szerényen feléjük emeli poharát: "Uraim!" és iszik egyet.)

- Már nemegyszer beszélgettünk erről, amióta te...

- Amióta engem kidobtak! - kiált fel Mr. Jobling keserűen. - Mondd csak így, Guppy! Erre gondolsz.

- Nem! Amióta elhagyta Lincoln's Innt - szól közbe Mr. Smallweed tapintatosan.

- Amióta elhagytad az Innt, Jobling - folytatja Mr. Guppy. - S én említettem is közös barátunknak, Smallweednek a legutóbbi tervemet, amit már ajánlani akartam. Ismered Snagsbyt, a papírkereskedőt?

- Hallottam róla - feleli Mr. Jobling. - Nem a mi papírkereskedőnk volt, úgyhogy nem ismerem személyesen.

- De a mienk, Jobling, s én ismerem őt személyesen - folytatja Mr. Guppy erélyesen. - Igen, uram! Nemrégiben pedig közelebbi ismeretségbe kerültem vele, egy véletlen körülmény folytán, melynek révén mostanában a házához is eljárok látogatóba. Ez nem tartozik most ide. Elég az hozzá, hogy Snagsby úr is meg a felesége is örömest tesznek nekem szívességet; Snagsbynek pedig a törvényszéki tárgyalások ideje alatt jó csomó kiadni való másolómunkája van. Tulkinghornéknak mindent ő csináltat, s ezenkívül is rengeteg megbízást kap. Nos, Jobling, erre talán azt mondod, hogy sovány kis megélhetés. Elfogadom. Azonban jobb, mint semmi, és jobb, mint sorozásra jelentkezni. Időre van szükséged. El kell telnie egy kis időnek, hogy elfelejtődjenek ezek a legutóbbi dolgok. Sokkal rosszabb körülmények közé is kerülhetnél ezalatt, mint Snagsbynek iratokat másolni.

Mr. Jobling éppen közbe akar szólni, mikor az okos Smallweed megakasztja egy száraz köhintéssel és ezzel a célzással:

- Hm! Mint Shakespeare!

- Két része van ennek a dolognak, Jobling - folytatja Mr. Guppy. - Ez lenne az egyik. Elérkeztem a másodikhoz. Ismered Krookot, a Lordkancellárt, ott túl a Lane-en. Nocsak, Jobling - biztatja őt Mr. Guppy a tanúvallató hangján -, azt kérdem, ismered-e Krookot, a Lordkancellárt, ott túl a Lane-en?

- Látásból ismerem - feleli Mr. Jobling.

- Látásból ismered. Helyes. És ismered a kis öreg Flite-ot is, ugye?

- Mindenki ismeri - mondja Mr. Jobling.

- Mindenki ismeri. Nagyon helyes. Nohát, egy idő óta a feladataim közé tartozik, hogy kifizessek Flite-nak bizonyos heti járandóságot, levonva belőle a heti lakbérét. Így kerültem kapcsolatba Krookkal, s így ismerkedtem meg a házával és a szokásaival. Tudom, hogy van egy kiadó szobája. Nagyon olcsón ellakhatsz ott, amilyen néven akarsz, s olyan nyugodt lélekkel, mintha százmérföldnyire lennél innét. Nem fog kérdezni tőled semmit, s az első szavamra elfogad albérlőnek, ha akarod. És még valamit mondok neked, Jobling - teszi hozzá Mr. Guppy, hirtelen lehalkítva a hangját s megint baráti közvetlenséggel -, furcsa egy öreg pasas ez... örökké az ócska irományok között turkál, és azzal vesződik, hogy megtanuljon írni-olvasni egymagában, de úgy látom, nem megy sokra vele. Rendkívül furcsa egy öreg pasas, uram. Nem tudom, nem lenne-e érdemes az embernek egy kicsit szemmel tartani azt az öreg Krookot.

- Úgy érted, hogy...? - kezdi Mr. Jobling.

- Úgy értem - feleli Mr. Guppy vállat vonva, illedelmes szerénységgel -, úgy értem, hogy én nem tudok eligazodni rajta.

Mr. Guppy azzal zárja le az ügyet, hogy a vállalkozást Mr. Jobling gondjaira bízza, s közli vele, hogy amíg a nyári szünet tart, s amíg meg nem indulnak a dolgok, pénztárcája "három vagy négy, sőt esetleg öt font erejéig is" a rendelkezésére áll.

- Hogy ne mondhassák azt - teszi hozzá nyomatékosan Mr. Guppy -, hogy Guppy Vilmos cserbenhagyja a barátait!

Ajánlatának ez az utolsó része annyira fején találja a szöget, hogy Mr. Jobling meghatottan mondja:

- Guppy, öreg komám, a kezedet!

Mr. Guppy eléje tartja, így felelvén:

- Itt van, Jobling fiam!

Mr. Jobling erre azt válaszolja:

- Guppy, jó néhány éve már, hogy a pajtásom vagy!

Mr. Guppy pedig:

- Jó néhány éve, Jobling - mondja.

Aztán kezet ráznak, és Mr. Jobling megindultan hozzáteszi még:

- Köszönöm szépen, Guppy, igazán nem tudom, de talán iszom még egy pohárral a régi barátságunkra.

- Krook utolsó lakója ott halt meg - mondja Mr. Guppy ötletszerűen.

- Mi a csuda? - mondja Mr. Jobling.

- Vizsgálat is volt. Kimondták, hogy véletlen baleset. Nem bánod ezt, ugye?

- Nem én - mondja Mr. Jobling. - Nem bánom; de annyi erővel meghalhatott volna azért másutt is. Pokoli hülyeség, hogy pont az én szobámban kell meghalnia!

Mindennek dacára, minthogy elvben megegyeztek már, Mr. Guppy azt javasolja, küldjék el a hű Smallweedet, megnézni, otthon van-e Mr. Krook, s ha igen, akkor mindjárt megbeszélhetik vele az egész dolgot.

- Hát akkor fizetek - mondja Mr. Guppy. - Nudli, mi volt?

Mr. Smallweed egyetlen kacsintással odainti a kiszolgálólányt, s nyomban kezdi felsorolni:

- Négy borjú-sonka, az három shilling, négy burgonya, az három shilling és négy penny, egy párolt káposzta, az három shilling és hat penny, három velős, az négy és hat penny, hat kenyér, az öt shilling, három Cheshire, az öt és három penny, négyszer fele-fele, az hat és három penny, meg négy szimpla rum, az nyolc és három, meg három Polly, az nyolc és hat. Nyolc shilling és hat penny, egy fél aranyból akkor visszajár másfél shilling, Polly!

Másnap az esti szürkületben Mr. Jobling megjelenik szerényen Krookéknál, poggyászok kellemetlen terhe nélkül, s elfoglalja új szállását; az ablaktábla két szeme rámered az alvó új lakóra, mintha tele lenne csodálkozással. Harmadnap tűt-cérnát kér kölcsön Miss Flite-tól, kalapácsot a házigazdájától, aztán munkához lát, függönypótlékokat szerel fel az ablakokra függönyök helyett, polcpótlékokat szögel a falra és krajcáros kis kampókat, melyekre fölakasztja két teáskannáját, tejesköcsögét, kis fazekait, mint a hajótörött tengerész, aki igyekszik megtenni, ami tőle telik.

A Smallweed-manó idejének azt a szűkre szabott kis részét, melyet nem foglalnak le az irodai és az iroda körüli ügyek, egy eléggé rossz hírű és eléggé rossz illatú környéken tölti, ámbár a kerület egyik dombja a Kellemes-hegy nevét viseli. Egy szűk kis utcában lakik, amely mindig elhagyatott, mindig borús és szomorú, minden oldalról olyan szorosan körül van téglázva, mint egy sírbolt, s csak egy öreg erdei fa csonkja tengődik még benne, mely körülbelül olyan üde és természetes benyomást tesz az emberre, mint a Smallweed harmatos ifjúsága.

Mr. Smallweed nagyapja pénzkölcsönzéssel foglalkozik. Teljesen magatehetetlen, ami az alsó végtagjait, s majdnem teljesen, ami a felső végtagjait illeti; szelleme azonban csorbítatlan. Amikor Nudli hazaérkezik, az öregnek éppen vendége van. Valami "György úr", amint kiderül, ahogy bemutatja őket egymásnak.

- Ez meg a fiúunokám - mondja Smallweed nagypapa. - Ügyvédi irodában van.

György úr ötven körül jár, füstös képű barna ember, jóvágású; fekete haja van, élénk szeme, széles mellkasa. Inas, erős keze éppolyan napbarnított, mint az arca. Most simára van borotválva, de úgy tartja a száját, mintha a felső ajka éveken át hozzászokott volna egy szép nagy bajuszhoz; s az is erre vall, ahogy nyitott tenyerét időnként gépiesen végigsimítja rajta. Egyszóval az ember könnyen kitalálhatja, hogy György úr valaha a huszároknál szolgált.

Sajátságos ellentéte György úr az egész Smallweed családnak. Még soha lovas katonát nem szállásoltak be ennyire nem neki való házba.

Úgy illik hozzájuk, mint a nehéz lovassági kard a körömpucolóhoz.

- Elzsibbadta lába, azért dörzsöli? - fordul György úr Smallwedd nagyapjához, miután körülnézett a szobában.

- Hát, egyrészt csak szokásból, György úr, és hát, igen, másrészt meg jót tesz a vérkeringésnek is - feleli az öreg.

- A vér-ke-rin-gés-nek! - ismétli György úr, s összekulcsolja a karját a mellén, amitől még kétszer akkorának látszik egyszerre.

- Abból már nem sok van, azt hiszem.

- Hát bizony már öreg vagyok, György úr - mondja Smallweed nagypapa. - De jól bírom magam. Öregebb vagyok nála - mondja, fejével a felesége felé bökve -, és csak nézzen rá! Te kerge vén locsogó, te! - kiált föl, noha a jó asszony egy árva szót sem szólt.

- Szegény feje! - mondja György úr, a nagymama felé fordulva. - Ne szidja szegény öreg nénit. Nézze csak, hogy áll a főkötője félrecsúszva, és hogy összekócolta a haját is szegényke. Föl a fejjel, nagysád. Úgy ni. Már meg is vagyunk! Gondoljon az anyjára, Smallweed úr - mondja György úr visszaülve a helyére, miután megigazította a nénit -, ha már nem elég az, hogy a felesége.

- Maga biztosan nagyon jó fia volt az anyjának, György úr - szól az öreg, ravaszul rábandzsítva.

György úrnak kissé elsötétül az arca, s úgy válaszolja:

- Hát nem. Nem voltam.

- Ezt igazán csudálom.

- Én is csudálom. Jó fiúnak kellett volna lennem, és azt hiszem, az is akartam lenni. De aztán nem lettem az. Egy szó, mint száz, gyalázatos rossz fia voltam, és senki másnak sem váltam soha a becsületére.

- Bámulatos! - kiált fel az öreg.

- Hát akár így, akár úgy - mondja végül György úr -, most már ne sokat beszéljünk róla. Hanem ide figyeljen! Emlékszik a megegyezésünkre. Minden kéthónapi kamat után jár nekem egy pipadohány! (Gyerünk csak! Nincs semmi hiba. Sose féljen előhozatni azt a pipát. Itt az új váltó, és itt a kéthónapi kamatpénz, hogy a ménkő csapjon bele, amilyen keserves nehéz összeszedni az én mesterségemben.)

György úr karba tett kézzel ül, mialatt az öregúr lerakja a most kapott írást, egy másikat pedig előszed, s átnyújtja György úrnak. Az öreg mind a két okmánynak minden vonását alaposan átvizsgálja, a pénzt háromszor is megszámolja. Csak amikor végre elkészült vele, és nem előbb, csak akkor veszi le róla mohó tekintetét és mohó ujjait, hogy válaszoljon György úr utolsó megjegyzésére:

- Hogy félnék előhozatni a pipát? Nem vagyunk mi olyan kalmárlelkek, uram. Máris hozzad a pipát meg egy pohár szódavizes pálinkát György úrnak! Hogy micsoda? Tessék?

A látogató megismétli, amit mondott:

- Hogy mondom, egyszer majd lecsukat végül, ugye, ha elkések egy nappal a fizetéssel.

- Édes jó barátom! - kiált fel Smallweed nagyapa, ölelésre tárva mindkét karját. - Soha, én soha, édes jó barátom! Hanem az a citybeli barátom, akitől a kölcsönt szereztem magának, az talán megtenné!

A huszár (ha csakugyan huszár, vagy huszár volt) pipára gyújt, és iszik Mr. Smallweed citybeli barátjának az egészségére - a tiszteletreméltó öregúr képzeletének egyetlen teremtményére.

- Gondolom - mondja, éppen csak annyit változtatva testhelyzetén, hogy a szájához vigye poharát, takarékos, de kerek, teljes mozdulattal -, gondolom én vagyok az egyetlen eleven (vagy akár halott) ember, aki egy pipadohányt kap magától?

- Hát - feleli az öreg - az igaz, hogy nem jár hozzám társaság, György úr, nem vendégelek meg senkit. Nem engedhetem meg magamnak. De minthogy maga tréfás kedvében kikötötte ezt a pipadohányt...

- Nem az értéke miatt, az nem sok. Csak a fejembe vettem, hogy ezt kihúzom magából. Hogy kapjak valamit a pénzemért.

- Haha! Bölcs ember, uram, bölcs ember! - kiált fel Smallweed nagypapa, lába szárát dörzsölgetve.

- Az. Mindig az voltam. - György úr pöfékel egyet. - Az is mutatja a bölcsességemet, hogy megtaláltam az idevezető utat. - Pöfékelés. - Meg az is, hogy az vagyok, ami vagyok. - Pöfékelés. - Bölcs embernek ismernek - folytatja György úr, higgadtan pöfékelve tovább. - Így haladtam az életben egyre fölfelé.

- Ne csüggedjen, uram. Még fölemelkedhet mindig.

György úr nevet, és iszik egyet.

- Hát nincsenek rokonai - kérdi Smallweed nagypapa pislogva -, akik kifizetnék ezt a kis tőketartozását, vagy szereznének magának egy-két jó aláírást, hogy rábeszélhessem citybeli barátomat, adjon rá újabb kölcsönt magának? Két jó név elég lenne a citybeli barátomnak. Nincsenek ilyen rokonai, György úr?

György úr továbbra is higgadtan pöfékel, s úgy feleli:

- Ha lennének, akkor se háborgatnám őket. Elég bajt okoztam a hozzám tartozóknak annak idején. Talán nagyon jó megoldása lenne a bűnbánatnak, ha a csavargó, aki eltékozolta élete javát, visszamenne szépen a tisztességes emberekhez, akiknek sohasem vált a becsületére, s aztán a nyakukon élne; de ez nem az én kenyerem.

- De hát nem érez semmi rokoni szeretetet, vonzódást György úr? - szól Smallweed nagypapa.

- Két jó név iránt, mi? - mondja György úr, s megrázza a fejét, nyugodtan pöfékelve tovább. - Nem. Ez se az én kenyerem.

- Ha! - szólal meg egy kis hallgatás után újra az öreg Mr. Smallweed. - Ha a nyomára bukkant volna a kapitánynak, György úr, megcsinálhatta volna a szerencséjét. Ha akkor, amikor először jött el hozzánk újsághirdetésünkre, úgy értem persze, hogy a citybeli barátom hirdetésére, ha akkor a segítségünkre tudott volna lenni, György úr, megcsinálhatta volna a szerencséjét.

- Igazán azon voltam, hogy "megcsináljam a szerencsémet", ahogy maga mondja - feleli György úr, már nem pipázgatva olyan derűs nyugalommal, mint eddig -, de végeredményében örülök, hogy nem így történt.

- Miért, György úr? De hát mondja meg... az ördög... szerelmére, hogy miért?

- Két okból, pajtás.

- S miféle két okból, György úr?

- Hát először is, mert becsaptak engem az urak. Azt hirdették, hogy Hawdon kapitányra valamilyen előnyös értesítés vár.

- No és? - kiált föl az öreg élesen, fülsértő hangon.

- No és - folytatja György úr, fújva a füstöt -, nem sok előnye lett volna belőle, ha rárohan London valamennyi uzsorása, és börtönbe csukatják.

- Honnan tudja azt maga? A gazdag rokonai közül valaki kifizethette volna az adósságait, vagy egyezséget köthetett volna helyette. Amellett ő volt az, aki becsapott bennünket. Hatalmas összegekkel tartozott mindnyájunknak. Inkább megfojtottam volna, ha tudom, hogy nem jön vissza.

- Láttam a magam szemével - mondja a huszár -, láttam, hogyan élt, hogyan ment tönkre. Ott voltam mellette, amikor hanyatt-homlok vágtatott a vesztébe. Valaha régen szép ember volt, fiatal, tele reménykedéssel; én meg örülök neki, hogy nem találtam rá, amikor már nem volt meg se a fiatalsága, se a szépsége, se a reményei, és nem segítettem hozzá azokhoz a nagyon előnyös dolgokhoz. Ez lenne az egyik okom.

- Remélem, a másik is ilyen nagyszerű? - morogja az öregúr.

- Ó, nem. Az sokkal önzőbb ok. Ha meg akartam volna találni, át kellett volna mennem a túlvilágra, hogy megkereshessem. Mert ott volt már.

- Honnét veszi ezt, hogy ott volt már?

- Mert nem volt ezen a világon.

- Honnét veszi ezt, hogy nem volt ezen a világon?

- Ne veszítse el a nyugalmát a pénzével együtt - mondja György úr, s higgadtan kiveri a hamut a pipájából. - Már jóval előbb vízbe fúlt. Ebben biztos vagyok. Beleesett a tengerbe egy hajóról. Hogy szándékosan-e vagy csak véletlenül, azt nem tudom. Talán a citybeli barátja, az tudja... Ismeri ezt a dallamot, Mr. Smallweed? - teszi hozzá, s fütyülni kezdi, az asztalon verve hozzá az ütemet az üres pipájával.

- Dallamot! - mondja az öreg. - Nem. Mi nem ismerünk itt semmiféle dallamot.

- Ez a Saul gyászindulója. Evvel temetik a katonákat, evvel a legillőbb hát befejeznem ezt a tárgyat. Jó estét, Mr. Smallweed!

- Édes jó barátom! - Az öreg mindkét kezét feléje nyújtja.

- Szóval úgy gondolja, hogy a citybeli barátja ellátná a bajomat, ha egyszer elmulasztanám a fizetést? - kérdi a huszár, felülről nézve le rá, mint egy óriás.

- Édes jó barátom, attól félek, hogy igen - feleli az öreg, fölfelé nézve rá, mint egy törpe.

György úr felnevet, egy pillantást vet még Mr. Smallweedre, egy búcsúzó üdvözletet Nudli felé, aztán kimasíroz a nappaliból.

- Átkozott gazember - mondja az öregúr, egy fintort vágva a becsukódó ajtó felé. - De megcsíplek, kutya! Megcsíplek!

György úr szilárd léptekkel, peckesen és elég komor képpel csörtet végig az utcákon. Nyolc órára jár, rohamosan esteledik. A Waterloo-hídnál keményen megáll, s elolvassa a színlapot; elhatározza, hogy elmegy az Astley-színházba. El is megy, s nagyon tetszenek neki a lovak és az erőmutatványok; bíráló szemmel nézi a fegyvereket; a vívók kiváltják nemtetszését, mert a kardforgatásban járatlanságról tesznek tanúságot, de nagyon szíven találják az érzéseit. Az utolsó jelenetben, mikor a tatár uralkodó szekérre ül, és kegyesen megáldja az egymásra talált szerelmeseket, meglobogtatván fölöttük az angol zászlót, György úr szeme könnybe lábad a meghatottságtól.

A színház után György úr újra átballag a hídon, és a Haymarket meg a Leicester Square táján fekvő furcsa negyed felé veszi az útját, amely egybegyűjti a középszerű szállodákat és a középszerű idegenforgalmat, a mulatókat, tánctermeket, az öklözőket, birkózókat, kardvívókat, öreg porcelánokat és játéktermeket, kiállításokat, mutatványosokat s óriási zsibvásárját a kopottságnak. A negyed kellős közepén, egy udvaron és egy hosszú fehérre meszelt folyosón keresztül végre megérkezik egy nagy téglaépülethez, mely vakolatlan falakból, deszkapadlóból, fedélgerendákból és tetőablakokból áll; homlokzatára pedig ki van festve nagybetűkkel:

GYÖRGY-FÉLE CÉLLÖVÖLDE, VÍVÓTEREM STB.

Bemegy a György-féle Céllövölde Vívóterem Stb.-be; odabent gázvilágítás van (egy részét már eloltották), azonkívül két fehérre mázolt céltábla, íjászszerszámok, vívófölszerelések és mindaz, ami az ökölvívás mesterségéhez szükséges, továbbá egy nagy fejű, furcsa kis ember, aki a padlón alszik.

Az emberke puskaművesfélének van öltözve, zöld posztókötényt, zöld posztósapkát visel; arca, keze maszatos a lőportól. Nem messze tőle ott áll az erős, durva asztal a satuval, ahol dolgozott. A kis ember képe összevissza van marcangolva, s úgy fest, az arcán látható kék foltok, sebhelyek után ítélve, mintha foglalkozása közben már néhányszor, már jó néhányszor a levegőbe repült volna.

- Phil! - szól a huszár csöndesen.

- Igen! - kiáltja Phil föltápászkodva.

- Volt valami?

- Kevés, ahogy szokott - mondja Phil. - Öt tucat puskagolyót és egy tucat pisztolygolyót lőttek el.

- Csukd be a boltot, Phil!

Ahogy Phil nekiindul, kiderül, hogy sánta, de mindamellett igen gyorsan tud mozogni. Arcának sebhelyes felén hiányzik a szemöldöke, a másik felén pedig annál nagyobb bozontos fekete szemöldököt visel, s ez a szabálytalanság különös és vészjósló külsőt kölcsönöz neki. Nagyon erős embernek látszik, a nehéz padokat úgy emelgeti ide-oda, mintha fogalma se lenne arról, hogy súlyuk is van. Furcsa módon biceg körül a lövöldében, vállával a falat súrolva, s a holmiknak, amiket meg akar fogni, oldalozva kanyarodik neki, ahelyett hogy egyenesen feléjük indulna; úgyhogy a négy falat körös-körül bemaszatolta, amit közönségesen csak úgy hívnak: "a Phil nyoma".

A György-féle Céllövölde őre és György helyettese, miután bezárta a nagy kaput, és leoltotta a gázlámpákat egy kivételével, matracokat és ágyneműt szed elő. A lövölde két szemközti sarkába cipeli a holmit, aztán a huszár és Phil is megágyaz magának.

- Phil! - szólal meg a gazda, a másik felé sétálva, miután levetette a kabátját és a mellényét, s így még katonásabban fest nadrágtartójának keresztszíjaival. - Egy kapu alól szedtek fel téged, igaz?

- Utcacsatornából - feleli Phil. - Az éjjeliőr botlott belém.

- Szóval a csavargás neked már elejétől fogva a véredben volt?

- Már velem született - mondja Phil. - Jó éjszakát, gazdám.

Phil lefeküdni sem tud egyenesen, hanem előbb körbedülöngéli a lövölde két falát, s úgy vesz egy fordulatot a matraca felé. A huszár még egyszer-kétszer végigsétálja a puskalövőpályát, felnéz a holdra, ami most besüt a tetőablakokon, aztán elindul rövidebb úton ő is az ágya felé, és szintén aludni tér.

A jelképes falfestmény Lincoln's Inn kerületében fázósan néz le a mennyezetről, noha meleg az este. Mr. Tulkinghorn az egyik nyitott ablaknál üldögél, egy palack öreg portói bort szürcsölgetve. Ámbár keménykötésű, zárkózott, száraz ember, az öreg borokat roppantul tudja élvezni. Van egy láda felbecsülhetetlen értékű portóija egy titkos pincében a jogásznegyed mélyén; ez is egyike számos titkainak. Ha egyedül vacsorázik odahaza az irodájában, mint ma is, s ha elfogyasztotta a kávéházból felhozatott halat, borjúszeletet vagy sült csirkét, fogja a gyertyát, és alászáll a palota visszhangos föld alatti részébe, majd újra megjelenik súlyos léptekkel, dohos levegőt hoz magával, meg egy palackot. Az ötvenesztendős sugárzó, tüzes nektár elpirul a pohárban, hogy ilyen híres-nevezetes ital, s elárasztja az egész szobát a délvidéki szőlő édes illatával.

Ma este azonban nincs egyedül Mr. Tulkinghorn. Egy kopasz, szelíd ember ül az asztalánál, ámbár a székét szerényen és kényelmetlenül kissé odébb húzta. Tisztelettudóan köhécsel a keze feje mögött, ha az ügyvéd int neki, hogy töltsön magának.

- Nos tehát, Snagsby - mondja Mr. Tulkinghorn -, hogy megint visszatérjünk arra a különös történetre...

- Parancsára, Sir.

- Elmondaná még egyszer nagyjából, amit a fiú mesélt?

- Örömest, Sir.

A papírkereskedő aztán hűségesen, ámbár kissé terjengősen elismétli, mit beszélt Jo őnáluk. Ahogy végére ér a mondókájának, hirtelen megdöbben és felkiált:

- Úristen, Sir, nem tudtam, hogy még egy másik úr is van itt!

Mr. Snagsby rémülten látja, hogy az asztaltól nem messzire, közte és az ügyvéd között álldogálva, kalappal és bottal a kezében egy férfi figyeli őket, aki nem volt jelen, amikor ő belépett, és azóta se jött be se az ajtón, se az ablakon.

- Ne törődjön evvel az úrral - mondja Mr. Tulkinghorn szokott csöndes hangján. - Ez csak Mr. Bucket.

- Ó, igazán, Sir? - feleli a papírkereskedő, s köhintésével igyekszik kifejezni, hogy halvány fogalma sincsen róla, ki légyen ez a Mr. Bucket.

- Akartam, hogy hallja ő is azt a történetet - mondja az ügyvéd -, mert (bizonyos okoknál fogva) nem bánnám, ha többet tudnék meg az ügyről, és ő nagyon ért az ilyesmihez. Hát mit szól mindehhez, Bucket?

- Egészen világos a dolog, Sir. Miután az embereink elparancsolták a fiút, s a régi helyén nem találhatnánk meg, ha Mr. Snagsbynek nincs kifogása ellene, hogy velem jöjjön Tom-all-Alone'sba, és megmutassa őt nekem, hát egy-két órán belül már itt is lehetünk vele.

- Mr. Bucket detektívfelügyelő, Snagsby - mondja az ügyvéd magyarázatképpen.

- Igazán, Sir? - szól Mr. Snagsby, s minden haja szála nagy hajlandóságot érez, hogy az égnek álljon.

- És ha nincsen semmi kifogása ellene, hogy elkísérje őt arra a helyre - folytatja az ügyvéd -, nagyon lekötelezne, ha megtenné.

Snagsby úr egy pillanatig habozik, és Bucket belelát a lelke mélyébe.

- Ne féljen, nem lesz semmi baja a fiúnak - mondja. - Nem csinál neki semmi bajt. Csak elhozzuk ide, mert szeretnék kérdezni tőle egyet-mást, aztán megfizetjük a fáradságért, és elengedjük újra. Férfiúi szavamat adom önnek, hogy a szeme láttára szabadon fogjuk bocsátani a fiút békességgel.

- Rendben van. Mr. Tulkinghorn - kiált fel Snagsby úr jókedvűen és megnyugodva -, hát ha így áll a dolog...

Így áll a dolog, s ennélfogva Snagsby úr elindul a detektívfelügyelővel Jo keresésére. A Tom-all-Alone's mélyén, egy hertfordshire-i téglaégető család nyomorúságos szállásán végre rá is akadnak a fiúra, aki éppen orvosságot hoz egy Jenny nevű beteg asszonynak. Mr. Bucket félrevonja Jót, és elmondatja vele a történetét; aztán félrevonja Snagsby urat bizalmasan, s belékarolva így szól:

- Ide figyeljen, Mr. Snagsby. Maga üzletember, nagyvilági ember, okos ember. Ez nem vitás.

- Igazán lekötelez - feleli a papírkereskedő -, azonban...

- Ez nem vitás - mondja Bucket. - Nohát, egy ilyen embernek, akinek a foglalkozása kényes, bizalmas, széles látókörű, egy ilyen embernek egyszóval, mint maga, Mr. Snagsby, fölösleges is mondanom, hogy ezekről a dolgokról a legjobb és legokosabb hallgatni. Érti, ugye? Hallgatni!

- Hogyne, hogyne - feleli a másik.

Mr. Bucket karon ragadja Jót, valamivel a könyöke fölött, szakszerűen, aztán visszagyalogolnak a förtelmes utcákon át, kifelé Tom-all-Alone's pokolbugyraiból, majd a tisztább és levegősebb kerületeken át, míg csak meg nem érkeznek Mr. Tulkinghorn háza elé.

Fent, amikor a hallon át belépnek, az ügyvédet nem találják a szobájában. A két régimódi gyertyatartója azonban ott van, s a szoba tűrhetően ki van világítva.

Mr. Bucket, aki még mindig szakszerűen fogja Jo karját, s akinek, legalábbis Snagsby úr úgy érzi, töméntelen sok szeme van, néhány lépést tesz a szoba belseje felé, mikor Jo hirtelen megretten és megáll.

- Mi baj van? - kérdi Bucket suttogva.

- Itt van! - kiált fel Jo.

- Kicsoda?

- Az a hölgy!

A szoba közepén egy sűrűn lefátyolozott nőalak áll a gyertyafényben. Néma és mozdulatlan. Feléjük fordulva áll, de nem vesz tudomást a belépésükről, meg sem mozdul, mintha kőből lenne.

- Nohát, mondd meg nekem - szól Bucket hangosan -, honnét tudod, hogy ez az a hölgy.

- Megismerem a fátylat - feleli Jo kimeredt szemmel - meg a kalapot meg a ruhát.

- Gondold meg, hogy mit beszélsz - szól Bucket, merően figyelve a fiút. - Bizonyos vagy benne? Nézd meg jól.

- Nézhetem, ahogy csak tetszik - feleli Jo ijedt szemmel -, ez bizony ugyanaz a fátyol, ugyanaz a kalap, ugyanaz a ruha.

- És mi van azokkal a gyűrűkkel, amikről beszéltél? - kérdezi Bucket.

A nő lehúzza jobb kesztyűjét, és megmutatja a kezét.

- Nohát, mit szólsz hozzá? - kérdi Bucket.

Jo megrázza a fejét.

- Egészen más gyűrűk. Egészen más kéz.

- Mit beszélsz itt összevissza? - mondja Bucket, de szemlátomást meg van elégedve, nagyon meg van elégedve.

- Sokkal, de sokkal fehérebb volt az a kéz, sokkal finomabb, sokkal kisebb - feleli Jo.

- No, a végén még azt mondod majd, hogy én a tulajdon nagymamám vagyok - szól Mr. Bucket. - Emlékszel-e a hölgy hangjára?

- Azt hiszem, igen - mondja Jo.

A nő megszólal:

- Hasonlított egyáltalán ehhez a hanghoz? Addig beszélek, ameddig akarod, ha nem vagy biztos a dologban. Ilyen volt a hangja, hasonlított egyáltalán az én hangomhoz?

Jo megdöbbenve néz Mr. Bucketra.

- Egy csöppet sem!

- Hát akkor - kérdi a nagyszerű Bucket, a nőre mutatva -, hát akkor miért mondod, hogy ez az a hölgy?

- Mer a fátyol - mondja Jo zavartan meredve a nőre, de azért biztosan a dolgában -, mer a fátyol meg a kalap meg a ruha az az. Ő is, meg nem is ő. A keze nem az övé, se a gyűrűi, se a hangja. De a fátyol meg a kalap meg a ruha az az volt, és adott nekem egy aranyat, aztán elpárolgott.

- No jó! - szól Mr. Bucket könnyedén. - Nem sokat tudtunk meg tőled. De hát mindegy, itt van neked öt shilling. Vigyázz, hogy mire költöd, és ne keveredj bajba.

Bucket óvatosan átszámolja a pénzt egyik markából a másikba, kezébe nyomja a fiúnak, s kézen fogja, és kiviszi őt a szobából, magára hagyva Mr. Snagsbyt a lefátyolozott hölggyel. Mikor azonban Mr. Tulkinghorn belép, a fátyol föllebben, s egy francia nő lesz látható, aki elég csinos, ámbár kissé túl szenvedélyes az arckifejezése.

- Köszönöm, Mademoiselle Hortense - mondja Mr. Tulkinghorn szokott egykedvűségével. - Nem akarom tovább fárasztani e miatt a kis fogadás miatt.

- Legyen olyan kegyes, Sir, s ne felejtse majd el, hogy pillanatnyilag állás nélkül vagyok - mondja mademoiselle.

- Természetesen, természetesen!

Mademoiselle kivonul, rátartian, vele született bájjal; Mr. Bucket pedig, aki éppen olyan magától értetődően tudja betölteni az inas szerepét, ha szükség van rá, mint akármilyen más szerepet, lovagiasan lekíséri őt a lépcsőn.

- Nos, Bucket? - fordul hozzá Mr. Tulkinghorn, ahogy visszaérkezik.

- Az egész tényállás világos, kérem, úgy van, ahogy én mondtam, Sir. Nem kétséges, hogy a másik volt, ebben a ruhában. Mr. Snagsby, férfiúi szavamat adtam, hogy el fogjuk őt engedni szépszerével. Nem mondhatja, hogy nem tartottam be.

- Szavának állt, uram - feleli a papírkereskedő -, s ha nincs többé szüksége rám, Mr. Tulkinghorn, akkor talán, minthogy az én kis feleségem esetleg aggódni kezd majd...

- Köszönöm, Snagsby, nincs több szükségem magára - mondja Mr. Tulkinghorn. - Az eddigi fáradságáért is nagyon le vagyok kötelezve.

- Szót sem érdemel, Sir. Jó éjszakát kívánok.

- Látja, Mr. Snagsby - mondja Mr. Bucket, az ajtóig kísérve őt és újra meg újra megrázva a kezét -, azt szeretem magában, hogy nem az az ember, akiből ki lehet szedni valamit, maga nem az az ember. Ha megtett valamit, és tudja, hogy helyesen járt el, hát el van intézve, nem is törődik vele többé, részéről be van fejezve a dolog, vége, nincs tovább. Maga így tesz, ez a módszere.

- Hát mindenesetre igyekszem így tenni, uram - feleli Mr. Snagsby.

- Nem, ne legyen igazságtalan magával szemben. Maga nem csak igyekszik - mondja Mr. Bucket további kézrázások közepette -, hanem maga így is tesz. Ezt becsülöm a legtöbbre az ilyen magavágású üzletemberekben.

Hat kellemes hetet töltöttünk Mr. Boythornnál, hat derűs, békés hetet, aztán visszatértünk otthonunkba, Pusztaházára. Richard állandóan kijárt hozzánk látogatóba. Azonkívül, hogy minden szombaton vagy vasárnap lejött, és ott maradt hétfő reggelig, néha váratlanul is beállított lóháton, velünk töltötte az estét, s másnap hajnalban visszalovagolt. Éppolyan élénk volt, mint azelőtt, s mondogatta nekünk, hogy nagyon szorgalmas; én mégis nyugtalan voltam miatta. Kezében van már a rejtély kulcsa, mesélte, s a napnál világosabb, hogy a végrendeletet, melynek alapján Ada és ő tudom is én, hány ezer fontot örököl majd, végül el kell ismerniük.

Ada sokkal jobban szerette a fiút annál, semhogy bármiben is kételkedjen, amit tett vagy mondott, gyámapám pedig, bár sokat panaszkodott a keleti szélre, és több időt töltött olvasgatással a dörmögőszobában, mint rendesen, erről a tárgyról mélyen hallgatott. Így aztán egyszer, amikor Jellyby Caddy hívására bementem Londonba, gondoltam, szólok Richardnak, várjon rám a kocsiállomás irodájában, hogy beszélgethessünk egy kicsit. Megérkezvén ott is találtam őt, s elindultunk az utcán karonfogva.

- Nohát, Richard - mondtam, amint nekifoghattam, hogy komolyan beszéljek vele -, kezdi-e már jobban beletalálni magát a munkájába?

- Ó, igen, drágám! - felelte Richard. - Jól megy minden, meglehetősen.

- No de belefeküdt? - kérdeztem.

- Hogy érti ezt, hogy belefeküdtem-e? - kérdezte Richard vidáman nevetve.

- Nekifeküdt a jognak? - mondtam.

- Ó, igen - mondta Richard -, megy a dolog, elég jól.

- Az előbb is ezt felelte, drága jó Richard.

- És maga úgy találja, hogy ez nem felelet, mi? Jó! Lehet, hogy csakugyan nem felelet. Belefeküdtem-e? Úgy érti, hogy végérvényesen beletaláltam-e már magamat?

- Úgy.

- Ej, hát nem, azt nem mondhatnám - folytatta Richard -, mert az ember nem rendezkedhet be végérvényesen, amíg az az ügy ilyen elintézetlen állapotban van. Az az ügy, persze, a... tiltott tárgyat jelenti.

Egy ideig szótlanul lépegettünk egymás mellett, aztán Richard így fordult hozzám, őszinte, komoly hangon:

- Édes Eszter, én megértem magát, s igazán azt kívánom, adná isten, hogy több kitartás legyen bennem. Ne lennék ilyen szalmaláng fickó. Ha állhatatosabb fajta ember lennék, hát törik-szakad, kitartottam volna akár Badgernél, akár Kenge és Carboyéknál, s azóta már berendezkedtem volna, belehelyezkedtem volna a dologba, és nem lenne adósságom, és...

- Hát adóssága van, Richard?

- Van - mondta Richard -, van egy kevés, drágám. Azonkívül egy kicsit túlságosan rákaptam a biliárdra meg ilyesmikre. No, most kitálaltam; most megvet, ugye, Eszter?

- Tudja jól, hogy nem - mondtam.

- Maga jobb indulatú hozzám, mint sokszor én önmagamhoz - felelte. - Édes jó Eszter, én nagyon szerencsétlen flótás vagyok ám, hogy nem bírok megállapodni semminél; de hát hogyan is tudnék? Ha maga egy befejezetlen épületben lakna, hát nem tudna véglegesen berendezkedni benne.

Azon járt az eszem, hogy az előbb egy kalap alá vette Kenge és Carboy urakat Badger doktorral, s megkérdeztem tőle, mikor szándékszik joggyakornoknak belépni a Lincoln's Innen.

- Egyáltalán nem szándékszom, Eszter - felelte erélyesen. - Elegem volt belőle. Átdolgoztam magam a Jarndyce és Jarndyce-ügyön, mint egy gályarab, s ezzel le is csillapítottam szomjúságomat a jogtudomány iránt, és meggyőződtem róla, hogy nem nekem való. Szóval mit gondol - folytatta Richard, megint tele bizakodással -, milyen pálya lenne a legtermészetesebb a számomra?

- Nem tudom elképzelni - feleltem.

- Ne nézzen olyan szigorúan - mondta Richard -, mert bizonyos vagyok benne, drága Eszter, hogy ez lesz a legokosabb, amit tehetek. Nem mintha szükségem lenne bármilyen foglalkozásra. A per nemsokára befejeződik, és akkor nem lesz semmi gondom többé. Nem ezért. Hanem ez a pálya természeténél fogva többé-kevésbé ideiglenes, hiányzik belőle az állandóság, s ennélfogva nagyon jól megfelelne az én mostani helyzetemnek... igen, azt hiszem, tökéletesen nekem való lenne. No, vajon milyen hivatásra gondoltam?

Ránéztem, és csak a fejemet ráztam.

- Ej - mondta Richard teljes meggyőződéssel a hangjában -, hát a hadseregre!

- A hadseregre? - szóltam.

- Persze hogy a hadseregre. Csak egy tiszti kinevezést kell szereznem és... kész, igaz? - mondta Richard.

Végül megérkeztünk a Soho Square-re, melyet Jellyby Caddy jelölt meg nekem, mint egy csöndes helyet a Newman utca közelében, hogy ott találkozzunk. Caddy már ott volt a kertben a tér közepén, s ahogy meglátott minket, kisietett elénk. Egy-két nyájas szó után Richard magunkra hagyott bennünket.

- Prince-nek órája van a túlsó oldalon, Eszter - szólt Caddy -, és megkapta a kulcsot számunkra. Hát ha van kedved sétálgatni velem a kertben, bezárhatjuk magunk mögött a kaput, és nyugodtan elmondhatok neked mindent, amit akartam.

- Nagyon jó lesz, lelkem - feleltem.

Caddy tehát bekulcsolta a kaput, karon fogott, és kedélyesen sétálgatni kezdtünk a kertben körbe-körbe.

- Tudod, Eszter - mondta Caddy, aki szívből szerette a bizalmas kis beszélgetéseket -, miután azt mondtad nekem, hogy mama tudta nélkül nem való házasságra készülődni, sőt még eltitkolni sem való előtte az eljegyzésünket... ámbár nem hiszem, hogy mama sokat törődnék az én ügyeimmel, azt kell mondanom... hát úgy gondoltam, leghelyesebb az lesz, ha Prince-szel is közlöm a véleményedet.

- Remélem, ő is helyeselte, Caddy?

- Nohát - mondta Caddy -, Prince-nek a dolog jó nagy gondot okozott; nem mintha tétovázott volna, egy csöppet sem, hanem annyira tekintettel van az öreg Mr. Turveydrop érzékenységére, és attól fél örökké, hogy az öreg Mr. Turveydropnak meghasadna a szíve ettől a bejelentéstől, vagy elájulna, vagy valami módon ártalmára lenne. Attól fél, hogy túl nagy megrázkódtatást jelent majd neki. Mert az öreg Mr. Turveydropnak nagyon választékos a viselkedése, tudod, Eszter - mondta Caddy -, és roppant finom és érzékeny lelkű ember.

- Csakugyan, szívecském?

- Ó, roppantul érzékeny lelkű. Prince is mondja. Nohát, ez aztán elvette az én drága gyerekem nyugalmát... már csak így mondom teelőtted, Eszter - mentegetődzött Caddy, mélyen elpirulva -, kicsúszott a számon, mert csak így szoktam hívni Prince-t, hogy az én drága gyerekem.

Nevettem, Caddy is nevetett, pironkodott s folytatta.

- Így aztán nem volt neki nyugta, Eszter...

- Kinek, szívecském?

- Ó, te utálatos! - mondta Caddy nevetve, s a szép arcocskája egészen kigyulladt. - Az én drága gyerekemnek, ha mindenáron ragaszkodsz hozzá! Hetekig nyugtalan volt, és folyton halogatta a dolgot, napról napra, tele aggodalommal. Végül így szólt hozzám: "Caddy, ha meg lehetne kérni Miss Summersont, akit apám nagyon kedvel, hogy legyen jelen, amikor előhozakodom az üggyel, talán meg tudnám csinálni." Így aztán megígértem neki, hogy megkérlek téged. És azt is elhatároztam még - mondta Caddy, reménykedő, de félénk pillantást vetve felém -, hogy ha beleegyezel, arra is megkérlek, gyere el velem utána mihozzánk, mamához. Hát ezt értettem alatta, amikor a levelemben azt írtam, hogy egy nagy szívességet és nagy segítséget akarok kérni tőled. S ha meg tudod tenni nekünk, Eszter, mind a ketten nagyon hálásak leszünk neked érte.

- Meg kell ezt gondolnom, Caddy - szóltam, s úgy tettem, mintha töprengenék. - Úgy hiszem, képes lennék ennél talán még nagyobb dolgot is megtenni nektek, ha égető szükség lenne rá. Állok rendelkezéstekre, neked és a drága gyereknek, kis szívem, amikor parancsoljátok.

Caddy egészen el volt ragadtatva a válaszomtól, mert azt hiszem, a legkisebb kedvességre vagy biztatásra is olyan fogékony volt, amilyen fogékony csak lehet egy gyengéd szívű emberi lény; aztán még kétszer vagy háromszor körülsétáltuk a kertet, közben ő felhúzta a vadonatúj kesztyűjét, s úgy kicsípte magát, ahogy csak tudta, hogy fölösleges módon ne váltsa ki a Jómodor Atyamesterének a rosszallását, s elindultunk egyenesen a Newman utca felé.

Prince persze tanított. Éppen egy nem nagyon sokat ígérő növendékével volt elfoglalva - egy csökönyös kislánnyal, akinek mogorva homloka, mély hangja és mereven üldögélő, elégedetlen mamája volt, s akinek az ügye nem lett reményteljesebb attól, hogy megérkezésünkkel jól megzavartuk az oktatóját. A leckeóra, az egyetértés legteljesebb hiánya mellett, végül mégiscsak véget ért; a kislány cipőt váltott, fehér muszlinruhája eltűnt a kendője alatt, s haza vitték. Rövid megbeszélés után elindultunk, hogy felkeressük Mr. Turveydropot, s meg is találtuk őt magánlakosztályában, a ház egyetlen kényelmes helyiségében, kalapjai és kesztyűi között trónolva, mint a Választékosság szobra.

- Apa, Summerson kisasszony... Jellyby kisasszony.

- Ó, mennyire örülök! Micsoda boldogság! - szólt Mr. Turveydrop, s felállt, és meghajtotta magát felvont vállal. - Engedjék meg! - nyúlt a székek után. - Foglaljanak helyet! - megcsókolta bal kezének ujja hegyeit. - Odavagyok a boldogságtól!

Nem szóltam semmit. Mr. Turveydrop felcsippentett egy kis burnótot.

- Édes jó fiam - szólt -, négy leckét kell adnod ma délután. Azt ajánlanám, kapj be gyorsan egy szendvicset.

- Köszönöm, apa - felelte Prince -, egészen biztos, hogy pontos leszek. Drága jó apám, szeretném megkérni, készüljön fel arra, amit mondani akarok!

- Jóságos isten! - kiáltott fel elsápadva és megrettenve a mintaember, ahogy Prince és Caddy kézen fogva eléje térdeltek. - Mi ez! Téboly? Vagy micsoda?

- Apám - felelte Prince nagyon alázatosan -, én szeretem ezt a fiatal hölgyet, és el is jegyeztük egymást.

- Eljegyezted! - kiáltotta Mr. Turveydrop, s hanyatt dőlt a díványon, és eltakarta a szemét kezével. - A saját gyerekem tőrt döf a szívembe!

- Már jegyesek vagyunk egy idő óta - hebegte Prince -, s Miss Summerson, amikor megtudta, azt tanácsolta nekünk, mondjuk el apámnak, és olyan kedves volt, hogy ő is eljött ma velünk. Jellyby kisasszony mélységesen tiszteli önt, apám.

Mr. Turveydrop felnyögött.

- Ne, apám, kérem, ne! - kiáltotta a fia.

- Fiú - szólt Mr. Turveydrop -, jó, hogy a sors megkímélte szegény boldogult anyádat ettől a csapástól. Csak üssél, ne kímélj. Sújts keményen, kérlek, sújts keményen!

- Könyörgök, apám, ne mondja ezt - esedezett Prince könnyes szemmel. - Biztosíthatom róla, apám, hogy legelsősorban a maga kényelméről akarunk gondoskodni. Caroline is, én is tudjuk jól, mi a kötelességünk. S ha beleegyezik és jóváhagyja, apám, annak fogjuk szentelni az életünket, hogy kellemessé tegyük a magáét.

- Sújts keményen! - dünnyögte Mr. Turveydrop. - Sújts keményen!

De úgy vettem észre, hogy azért odafigyelt.

- Édes jó apám - felelte Prince -, mi jól tudjuk, hogy ön sok apró kényelemhez hozzászokott, s hogy joga is van ezekhez; s mindig az lesz minden igyekezetünk és büszkeségünk, hogy legelsősorban ezeket biztosítsuk magának.

Mr. Turveydrop nehéz belső küzdelmet vívott magában, aztán megint kiegyenesedett a díványon, arca kiduzzadt a kikeményített magas gallérjából - a kifogástalan atyai viselkedés élő szobra volt.

- Fiam! - szólt Mr. Turveydrop. - Gyermekeim! Nem bírok ellenállni a kéréseteknek. Legyetek boldogok!

Még életemben semmi sem hozott olyan zavarba, mint az a látvány, ahogy kegyesen felemelte jövendőbeli menyét, s kegyesen kinyújtotta a kezét a fia felé.

- Gyermekeim - szólt Mr. Turveydrop -, édes fiam, édes lányom, nekem a ti boldogságotok a legfontosabb. Vigyázni fogok rátok. Nálam fogtok lakni mindig, ez a ház mától fogva éppúgy a tiétek, mint az enyém, tekintsétek otthonotoknak. Isten éltessen benneteket sokáig, velem együtt!

Választékos jó modora olyan hatásos volt, hogy Prince és Caddy alig győztek hálálkodni neki, mintha csakugyan valami hallatlan áldozatot hozott volna értük avval, hogy életének hátralevő részére beszállásolta magát hozzájuk.

Az öreg Mr. Turveydropot aztán úgy elragadta a lovagiaskodás és a nyájaskodás a rendkívüli alkalom tiszteletére, hogy figyelmeztettem Caddyt, most már igazán indulnunk kell, ha még ma el akarunk jutni a Thavies Innbe. Így hát útnak indultunk, miután Caddy nagyon melegen elbúcsúzott vőlegényétől, s még útközben is olyan boldog volt, s úgy áradozott az öreg Mr. Turveydropról, hogy a világ minden kincséért sem szóltam volna az öregről egy rossz szót sem.

A Thavies Inn-i ház ablakaiban cédulák hirdették, hogy kiadó, s az épület piszkosabbnak, komorabbnak, ijesztőbbnek látszott, mint valaha. A szegény Mr. Jellyby neve csak egy vagy két nappal ezelőtt jelent meg a csődbe jutottak névsorán; most fent ült az ebédlőben, csukott ajtó mögött, két úrral meg egy halom kék irattartóval, számlákkal, pénztárkönyvekkel, s kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy kiokoskodjon belőlük, hogyan is állnak az ügyei. Felmentünk Mrs. Jellyby szobájába, s terjedelmes levelezése közepén találtuk őt. Az első percben meg sem ismert engem, csak nézett egy darabig avval a furcsa, tágra meredt, távolba vesző pillantásával.

- Ó! Summerson kisasszony! - szólalt meg végre. - Egészen máson járt az eszem! Hogy van? Remélem, jól. Örülök, hogy eljött. Mr. Jarndyce és Miss Clare jól vannak?

Válaszul én viszont megkérdeztem, hogy jól van-e Mr. Jellyby.

- Ó, nem a legjobban, kedvesem - felelte Mrs. Jellyby a legnagyobb nyugalommal. - Üzleti bajok érték, és le van verve kissé. Én, szerencsémre úgy el vagyok foglalva, hogy nincs időm ezen töprengeni. E pillanatban egyszázhetven családunk van, Miss Summerson, átlag öt embert számítva egy családra, akik már elindultak, vagy indulófélben vannak, hogy letelepedjenek a Niger bal partján.

- Látom, Caddyt is hazahozta - tette hozzá Mrs. Jellyby, egy pillantást vetve a lányára. - Egészen rendkívüli esemény már itthon látni őt. Szinte teljesen hűtlen lett a régi foglalkozásához, s tény az, hogy kénytelen voltam felfogadni egy fiút helyette.

- No de hát mama... - kezdte Caddy.

- Ej, Caddy - vágott közbe szelíden az anyja -, tudod jól, hogy felfogadtam egy fiút, aki most éppen ebédelni ment. Minek mondasz hát ellent?

- Én nem akartam ellentmondani neked, mama - felelte Caddy. - Csak azt kezdtem mondani, hogy nem kívánod talán, hogy egész életemben ilyen rabszolgamunkát végezzek?

Caddy könyörgő pillantást vetett rám.

- Talán csodálkozik, Mrs. Jellyby - kezdtem -, hogy mi szél hozott ide engem, miért alkalmatlankodom önnél.

- Mindig örülök, ha láthatom, Miss Summerson - mondta Mrs. Jellyby, egykedvű mosollyal folytatva a munkáját. - Ámbár szeretném - rázogatta hozzá a fejét -, ha jobban érdekelnék a Borriobule-Ghé-i ügyek.

- Azért jöttem el Caddyvel - mondtam -, mert Caddy úgy gondolja, nem való, hogy titkai legyenek az anyja előtt, s úgy képzelte, hogy én majd segítségére leszek, hogy elmondja önnek.

- Caddy - szólt Mrs. Jellyby, egy pillanatra félbeszakítva foglalatosságát, megcsóválva a fejét, aztán derűsen folytatva a munkáját -, valami ostobaságot akarsz nekem elmondani.

Caddy kioldozgatta főkötőjének a szalagjait, levette a fejéről, lelógatta a földre, aztán őszintén sírva fakadt, és így szólt:

- Mama, menyasszony vagyok!

- Ó, te nevetséges kölyök! - mondta erre Mrs. Jellyby szórakozottan, átnézve az imént felbontott postaküldeményt -, micsoda liba vagy!

- Eljegyeztem magam, mama - zokogta Caddy -, az ifjabb Mr. Turveydroppal a Tánciskolából; és az öreg Mr. Turveydrop (aki igazán nagyon finom úriember) már beleegyezett, és kérlek szépen, mama, kérlek, egyezz bele te is, mert máskülönben örökké boldogtalan leszek. Örökké, örökké! - zokogta Caddy.

- Most megint láthatja, Summerson kisasszony - mondta Mrs. Jellyby derűs nyugalommal -, milyen szerencse, ha valaki ennyire el van foglalva, mint én, s mekkora szükség van az ilyen önfegyelemre, mint az enyém. Itt van ni, eljegyzi magát ez a Caddy is egy táncmester fiával... olyan emberek közé keveredik, akik éppoly kevéssé éreznek együtt az emberi nem rendeltetésével, mint ő maga! Nahát, ha nem a közösség iránti kötelességem lenne a kedvenc gyermekem, ha nem lennék elfoglalva nagyvonalú és széles körű intézkedésekkel, akkor nagyon bántanának ezek az apró-cseprő részletkérdések, Miss Summerson. De hát megengedhetem-e, hogy Caddy csacsi kis magánügyei (akitől nem is várok egyebet) függönyt vonjanak köztem és a nagy afrikai szárazföld között? Nem. Nem - ismételte Mrs. Jellyby hűvös, tisztán csengő hangon, s nyájasan mosolyogva újabb leveleket bontott fel és szedett ki a borítékjukból. - Nem, valóban nem.

Annyira nem voltam felkészülve erre a tökéletesen részvétlen fogadtatásra, noha ilyesfélére számítottam, hogy nem tudtam mit szólni. Caddy is hasonlóképpen le volt törve. Mrs. Jellyby tovább bontogatta és rakosgatta a leveleit.

- De ugye, mama - zokogta szegény Caddy végül -, ugye nem haragszol?

- Jaj, Caddy, igazán lehetetlen egy teremtés vagy - felelte Mrs. Jellyby -, hogy ilyesmiket kérdezel azok után, amit a szellemi elfoglaltságomról mondtam.

- És ugye, mama, beleegyezel, és minden jót kívánsz nekünk? - szólt Caddy.

- Rémes gyerek vagy, hogy ilyesmiket csináltál - mondta Mrs. Jellyby -, hálátlan teremtés vagy, amikor módodban állt volna a közügyeknek szentelni magadat. De hát a dolog megtörtént, s én felfogadtam egy fiút, és nincs mit beszélni róla többet. És most kérlek, Caddy - mondta Mrs. Jellyby, mivel Caddy megcsókolta -, ne tarts föl tovább a munkámban, hadd intézzem el ezt a nagy csomó írást, mielőtt még befutna a délutáni posta!

Amint csöndesen hazafelé kocsiztam este a zajos, mozgalmas nap után, egyre csak Caddy eljegyzése járt az eszemben, s egyre jobban megerősödött a meggyőződésem, hogy (dacára az idősebb Mr. Turveydropnak) sokkal jobb lesz neki, sokkal boldogabb lesz az élete. És ha nem látszott valószínűnek, hogy Caddy és a férje valaha is rájöjjenek, miféle ember is tulajdonképpen a Választékos Viselkedés mintaképe, hát annál jobb, ez is csak szerencse, ki kívánná azt, hogy nyíljon fel a szemük?

Úgy belejöttünk a beszélgetésbe ezen az estén, miután Ada és gyámapám kifaggattak, mondjak el nekik mindent Caddyről, hogy csak meséltem, meséltem, meséltem szakadatlanul órákon át. Végül aztán felmentem a szobámba, s egészen elszégyelltem magam, ahogy elgondoltam, mennyit járt a szám; amikor egyszerre csak halkan megkopogtatják az ajtóm.

- Szabad! - mondtam. Egy kislány lépett be, egy gyászruhás, csinosan öltözött, szép kislány. Köszönt.

- Engedelmével, kisasszony - mondta a kislány szelíd hangon -, én vagyok Charley.

- Ó, hát te vagy? - szóltam álmélkodva, s megcsókoltam. - Örülök, hogy látlak, Charley!

- Engedelmével, kisasszony - folytatta Charley ugyanolyan lágy hangon -, én leszek a szobalánya.

- Charley?

- Engedelmével, kisasszony, Mr. Jarndyce küldött engem, meglepetésnek, és szeretettel üdvözölteti.

Leültem Charley vállát átkarolva, s a szemébe néztem.

- És jaj, kisasszony - mondta Charley, összecsapva a kezét, gödrös arcocskáján pedig peregni kezdtek a könnyek -, Tom iskolába jár, kérem szépen, engedelmével, és olyan jó tanuló! A kicsi Emma pedig Mrs. Blindernél van, kisasszony, s olyan jól gondját viselik! És Tom már előbb is iskolába járt volna... és Emma, ő is már előbb Mrs. Blinderhez került volna... és én is már előbb ide jöttem volna; csak Mr. Jarndyce azt gondolta, jobb, ha egy kicsit hozzászokunk az elválás gondolatához, mert még olyan kicsik vagyunk. Ne tessék sírni, kérem szépen, kisasszony!

- Nem tehetek róla, Charley.

- Ó, kisasszony, én sem tehetek róla, de sírnom kell - mondta Charley. - És engedelmével, kisasszony, Mr. Jarndyce üdvözletét küldi, és úgy gondolja, ön szívesen megtanít majd engem egyre s másra alkalomadtán. És én olyan boldog vagyok - kiáltotta Charley túláradó szívvel -, és mindent meg fogok tenni, hogy jó szobalány legyen belőlem!

- Én nem is tudtam az egészről semmit, Charley.

- Igen, kisasszony. Engedelmével, kisasszony, Mr. Jarndyce engem egy kis meglepetésnek küldött, és szeretettel üdvözli, és minden csak az ön kedvéért történt. Tomnak és nekem ezt jól meg kellett jegyeznünk.

Charley megtörülgette a szemét, aztán megkezdte működését - ide-oda járkált a szobában, kis háziasszonyos mozgásával, és mindent rendbe rakott, ami csak a keze ügyébe került. Végül aztán visszasompolygott mellém, és így szólt:

- Ó, ne tessék sírni, kérem szépen, kisasszony.

- Nem tehetek róla, Charley - feleltem megint.

- Én se tehetek róla, kisasszony, de nekem is sírnom kell - mondta erre Charley is újra.

Úgyhogy a végén mégiscsak sírtam örömömben, s Charley is ezt tette.

Richard közvetlenül a velem való beszélgetése után elmondta Mr. Jarndyce-nak is, hogy miben töri a fejét. Nem hinném, hogy gyámapámat nagyon meglepte volna ez a bejelentés, mégis sok nyugtalanságot és keserűséget szerzett neki. Richarddal gyakran bezárkóztak késő éjszaka vagy kora reggel, egész napokat töltöttek el Londonban, számtalan megbeszélésük volt Mr. Kenge-zsel, és tömérdek kellemetlen elintéznivalót kellett végigcsinálniuk. Idővel mi is megtudtunk annyit, hogy egy új folyamodványt nyújtottak be a Lordkancellárhoz Richard ügyében, mint kiskorú és gyámság alatt álló és tudom is én, micsoda, s hogy volt egy csomó megbeszélés, s hogy a Lordkancellár a törvényszék nyílt tárgyalásán Richardot szeszélyeskedő kiskorúnak nevezte, akivel sok vesződség van, s aki csak zaklatja őket; s hogy a tárgyalást elnapolták, kitűzték, újra elnapolták, az ügyet előadták, jelentést készítettek róla, kérvényeztek, felfolyamodtak, úgyhogy a végén Richard már azt kezdte gondolni (amint mondta nekünk), ha egyáltalán sikerül is valaha beállnia a hadseregbe, legfeljebb mint kivénült hadastyán, mint nyolcvanéves veterán állhat már be.

Az ülésszakot így váltotta föl a szünidő, aztán a szünidőt újra az ülésszak. Néha hallottuk a Jarndyce és Jarndyce perről, hogy napirendre tűzték, vagy hogy levették a napirendről, vagy hogy tárgyalni fogják, vagy hogy jelentés készül róla; hol sorra került, hol megint feledésbe merült. Richard, aki most egy tanárnál lakott Londonban, ritkábban lehetett velünk, mint azelőtt; gyámapám változatlanul hallgatásba burkolódzott; telt-múlt az idő, aztán Richard megkapta a kinevezését és a behívóját is, hogy vonuljon be az ezredéhez Írországban.

Nagy sebbel-lobbal érkezett meg egy este ezzel a hírrel, és sokáig tárgyaltak gyámapámmal. Eltelt több is, mint egy óra, mikor végre benézett hozzánk gyámapám a szobába, ahol Adával üldögéltünk, s így szólt:

- Jöjjenek, drágám!

Bementünk hozzájuk, s Richardot, aki az előbb még a legjobb hangulatban volt, úgy találtuk a kandallónak támaszkodva, haragosan és sanyarú képpel.

- Rick meg én - mondta Mr. Jarndyce - nem egészen értünk egyet, Ada. Ej, no, Rick, vágj hozzá vidámabb képet!

Ada olyan sápadt lett, hogy gyámapám leültette őt a karosszékébe, s ő is leült melléje.

- Nincs semmi baj, szívem - mondta -, nincs semmi baj. Csak egy kis barátságos nézeteltérésünk volt Rickkel, amit magának is hallania kell, mert magáról van szó. Ada, kis virágszálam, meg kell tudnia, hogy Rick most utoljára választott hivatást. Mire teljesen föl lesz szerelve, minden pénze rámegy, amivel rendelkezett. Kimerítette a tartalékjait, s mostantól fogva kötve van ahhoz a pályához, amit választott, nem fordulhat többé vissza.

- Úgy van, kimerítettem jelenlegi forrásaimat. De nemcsak annyim van, Sir - mondta Richard -, amennyivel rendelkeztem.

- Rick, Rick! - kiáltott fel gyámapám. - Az isten szerelmére kérlek, ne bizakodj, ne reménykedj, ne várj semmit ettől az átkozott pertől!

- Jobb, hogyha egyenesen megmondja, Sir - szólt Richard -, hogy egy szikrát sem bízik bennem, és Adának is azt ajánlja, hogy ne bízzon bennem.

- Nem mondok semmi effélét, Rick, mert nem is gondolok semmi effélét.

- Azt gondolja, Sir, hogy rosszul kezdtem el - felelte Richard. - Tudom, rosszul kezdtem.

- Elmondtam már - mondta Mr. Jarndyce barátságosan, biztató hangon -, hogy eddig még nem váltottad be a reményeimet; mindennek megvan azonban a maga ideje, a te időd pedig még nem múlt el, sőt még csak most jött el igazán. Elölről kezdheted mindenestül. Ti ketten (fiatalok, nagyon fiatalok, kedveseim) unokatestvérek vagytok, mert egyelőre semmi többek nem vagytok. Adának jobb lesz, sokkal jobb, ha szabaddá teszed: tartozol neki ezzel. Nohát!

Richard nyugtalan pillantást vetett Adára, de nem szólt semmit.

- Mind a mai napig nem szóltam erről egy szót sem egyikőtöknek sem, Eszternek sem - mondta Mr. Jarndyce. - De most nagy szeretettel azt tanácsolom, nagyon komolyan arra kérlek titeket, hogy váljatok el egymástól úgy, ahogy idejöttetek. A többit bízzátok az időre, a hűségre, az állhatatosságra. Ha nem ezt teszitek, helytelenül teszitek; s akkor én is helytelenül tettem, hogy valaha is összehoztalak benneteket.

Hosszú szünet támadt.

- Richard bátyám - mondta Ada, gyengéden felnézve kék szemével a fiú arcába -, azok után, amiket John bácsi mondott, azt hiszem, nem marad más választásunk. Énfelőlem egészen nyugodt lehetsz. És... és én elhiszem neked, Richard - mondta Ada kissé zavartan -, hogy nagyon szeretsz, és... és nem hinném, hogy beleszeretsz majd valaki másba. De szeretném én is, ha ezt jól meggondolnád. Bízhatsz bennem, Richard. Egy csöppet sem vagyok ingatag, állhatatlan. De azért unokatestvérek is búsulhatnak, ha el kell válniuk; s én igazában nagyon-nagyon búsulok, Richard, ámbár tudom, hogy a javadra lesz. Most hát - mondta Ada, feléje indulva és odanyújtva neki remegő kezét - mától fogva megint csak unokatestvérek vagyunk, Richard... egy időre, talán... s én kérem a Jóistent, áldja meg az én édes unokabátyámnak minden lépését, bármerre járjon is!

Furcsa volt nekem, hogy Richard nem tudta megbocsátani gyámapámnak, amiért szóról szóra ugyanaz volt a véleménye róla, mint amit a fiú maga sokkal súlyosabb kifejezésekkel elmondott nekem önmagáról; a dolog azonban kétségtelenül így állt. Nagy szomorúsággal kellett észrevennem, hogy ettől a perctől fogva Richard soha többé nem volt olyan őszinte és elfogulatlan vele szemben, mint azelőtt, s kezdetét vette közöttük egy lassú elhidegülés.

A készülődés izgalmai között egyébként Richard megfeledkezett minden egyébről. Vívni is tanult egy volt lovaskatonától, aki rendszeresen járt hozzánk már néhány hónapja. Szép, barna képű, egyenes fellépésű, nyílt szívű férfi volt ez a vívómester, mindnyájan megszerettük. Különösen gyámapám, akivel annyira egyezett a Kancelláriáról való véleménye, hogy a vívótermében rejtette el a törvény keze elől a Kancellária egyik áldozatát, a szegény, bajba keveredett Gridleyt. Naponta gyakoroltak Richarddal. Ha reggeli után megérkezett, szívesen bent maradtam én is a szobámban, hogy egy kicsit elbeszélgessünk György úrral - mert így hívták az egykori huszárt.