A folyón a kereskedelmet kezdetben nagy bárkákkal, gerinces csónakokkal, dereglyékkel bonyolították le. Ezek leúsztak vagy levitorláztak az északi betorkollásoktól New Orleansig, itt kicserélték a rakományt, majd nagy üggyel-bajjal, kézi erővel vontatták, rudakkal taszigálták őket az árral szemben. Az oda-vissza utazás olykor kilenc hónapig tartott. Ez a kalmárkodás idővel nőttön-nőtt, s egy sereg durva és edzett férfinak adott kenyeret; csupa nyers, faragatlan, bátor legénynek, akik matrózhoz illő türelemmel viselték a szörnyű fáradságot; ittak, mint a kefekötők, durva dévajkodók, ronda erkölcsűek, akár azon idők városszéli natchez-félvérei, nagy verekedők, vakmerő fickók valamennyien, esetlen elefánt-emberek, gonosz tréfacsinálók, káromkodósak, akik szórták a pénzüket, így aztán útjuk végén egy garasuk sem maradt; kedvelték a barbár cicomát, bámulatos hencegők; alapjában véve mégis becsületes, megbízható, szótartó, kötelességtudó, gyakran mutatósan nagylelkű cimborák.

Utóbb megjelent a gőzhajó. Ezek az emberek tizenöt vagy húsz éven át továbbra is gerinces csónakjaikon siklottak le a folyam hátán, a gőzösök pedig az ár ellenében látták el a tennivalót. A csónakosok New Orleansben eladták járműveiket, és a gőzösök fedélzeti utasaiként tértek haza.

Az idő múlásával aztán a gőzösök száma és gyorsasága úgy megnövekedett, hogy az egész kereskedelmet magukhoz ragadták; akkor aztán ütött a csónakázás órája. A csónakosból fedélzeti matróz, másodkormányos vagy kalauz lett a gőzhajón; és ha a gőzhajón nem jutott neki kabin, elszegődött valami pittsburghi, lapos fenekű szénszállítóra, vagy olyan fenyőfa tutajra, amelyet fent, a Mississippi forrásvidékének vadonjaiban tákoltak össze.

A gőzhajózás virágkorának víg napjaiban a folyó véges-végig csak úgy feketéllett a kézzel összeeszkábált szeneshajóktól és szálfatutajoktól; ezekre fogadták föl csapatostól azokat a robusztus fickókat, akiket az imént próbáltam leírni. Gyermekkoromból emlékszem a hatalmas tutajok évenkénti levonulására, amint Hannibal városa mellett elsiklottak - mindegyik tutajon volt vagy egy acre területű, fehér, édes illatú deszka, két tucatnyi vagy még több legénység, három vagy négy indán sátor, szanaszét a tutaj hatalmas sík felületén, fedezékül vihar esetére - és emlékszem ennek a nagyszámú legénységnek, a volt csónakosoknak és csodálatosan hű másodlatú utódaiknak faragatlan viselkedésére és szörnyű beszédmódjára; mivel az volt a szokásunk, hogy egynegyed vagy egyharmad mérföldnyire kiúsztunk a vízen, és felmásztunk a tutajokra, hogy utazzunk egyet.

Hogy kellő képet adjak a dereglyések beszédéről és modoráról, s a már eltűnt, az emlékezetben is csak hézagosan megmaradt tutajos életről, beiktatok itt egy fejezetet abból a könyvemből, amelyen öt vagy hat év óta ötletszerűen dolgozom, s amelyet előreláthatóan csak öt vagy hat év múlva fogok befejezni. A könyv egy tudatlan falusi fiú, Huck Finn életének néhány szakaszát írja le; a fiú a falu iszákosának fia az akkori nyugati végeken. Megszökött atyjától, aki kínozta, s a jó özvegytől, aki ugyancsak kínozta, mert finom, igazmondó, rendes fiút akart faragni belőle; vele együtt szökött az özvegy egyik rabszolgája is. Ráakadtak egy szálfatutaj roncsaira (magas a vízállás, és nyár derekán vagyunk), és most éjjel éppen lefelé úsztatnak a folyón, nappal pedig elrejtőznek a füzesekben - Cairóba igyekeznek, ahol a néger a szabad államok szívében keresi a szabadságot^[6]. Ám a ködben nem veszik észre, hogy elhaladtak Cairo mellett. Apránként gyanítani kezdik az igazságot, és Huck Finn elszánja magát, hogy véget vet a szörnyű bizonytalanságnak: leúszik egy nagy tutajhoz, melyet bizonyos távolságban maguk előtt megpillantanak, a sötétség leple alatt felmászik rá, és hallgatózik, hogy megszerezze a szükséges felvilágosítást.

"Csakhát egy fiatal gyerek aligha tud várakozni, ha türelmetlen és szeretne megtudni valamit. Megbeszéltük a dolgot, végül aztán Jim azt mondotta, hogy ilyen vaksötét éjjelen minden kockázat nélkül le lehet úszni a nagy tutajhoz, felmászni rá, és ott fülelni, - biztosan beszélnek majd Cairóról, mert tervezgetni fogják, kiszálljanak-e, mondjuk, egy kis mulatozásra; netán csónakot küldenek a partra, hogy whiskyt, friss húst vagy másvalamit vásároljanak. Jimnek néger létére csodálatosan józan volt az esze: majdmindig kieszelt valami megoldást, ha szükség volt rá.

Fölkeltem, ledobtam rongyaimat, beugrottam a folyóba, s nekivágtam a tutajról jövő fénynek. Amikor már egészen a közelébe értem, kissé megnyugodtam, és lassan, óvatosan fogtam a dologhoz. De minden rendben volt - senki sem volt a kormánylapátnál. Erre leúsztam a tutaj mellett egészen addig, amíg a közepén égő tábortűzzel kerültem egyvonalba, ott felmásztam a tutajra, csigalassúsággal kúsztam előre, és néhány köteg zsindely közé értem a tűznek szél felőli oldalán. Tizenhárom embert láttam ott - bizonyára ez volt a fedélzeti őrség. És bizony meglehetősen durva képű banda volt. Volt egy korsójuk és ónpoharaik, és a korsó kézről kézre járt köztük. Egy ember énekelt - mondhatnám bömbölt; a dal pedig nem volt valami illedelmes, legalábbis nem szalonba való. Az orrán keresztül harsogott, és minden sor utolsó szavát igen hosszan elnyújtotta. Amikor befejezte, mindannyian afféle indián csatakiáltást hallattak, aztán rágyújtottak egy másik nótára, így kezdődött:

És így tovább - tizennégy versszakban. Elég szegényes dalocska volt, és amikor a következő versszakba akart belefogni, egyikük odaszólt, hogy ettől a nótától fordult fel az öreganyja; egy másik meg azt mondta: »Halljuk csak a többit!« A harmadik azt ajánlotta, hogy danolás helyett sétálhatna egyet. Kifigurázták, amíg csak jól fel nem dühödött; felugrott, elkezdte piszkolni a többit, és azt mondta, hogy dagadtra veri az egész tolvajbandát.

Már majdnem a torkának estek, amikor a legnagyobb férfi felugrott, és azt mondta:

- Maradjanak csak a fenekükön, uraim. Bízzák rám; ez a husika éppen nekem való.

Azzal háromszor a levegőbe ugrott, és minden alkalommal összecsapta a bokáját. Elhajította körülrojtozott szarvasbőr kabátját, és így szólt:

- Tartsátok szemmel, amíg megzabálom - és ledobta a kalapját, mely telis-tele volt szalagokkal, s azt mondta: - Csak maradjatok, amíg véget nem érnek a szenvedései.

Akkor újra a levegőbe ugrott, összeverte a bokáját, és felkiáltott:

- Húúú! Én vagyok az őseredeti vasállkapcájú, ércveretű, rézhasú hullagyártó Arkansas vadonjaiból! Nézzetek rám! Én vagyok a Hirtelen Halál és az Általános Pusztulás! Az orkán nemzett, a földrengés vetett a világra, féltestvérem a kolera, anyai részről közeli rokonom a fekete himlő! Nézzetek rám! Tizenkilenc aligátort és egy hordó whiskyt reggelizem, ha jó egészségben vagyok, és egy véka csörgőkígyót meg egy hullát, amikor gyöngélkedem. Ha ránézek a sziklára, meghasad a nyomorult kőragyabunkó, ha kinyitom a pofámat, megnémul a mennydörgés! Húúú! Álljatok félre, hadd fejtsem ki azt a fene nagy erőmet! A vér az én természetes italom, és a haldokló jajgatása zene a fülemnek. Tekintsetek rám, urak! És halkan legyetek, tartsátok vissza a szuflátokat, mert most aztán ész nélkül odarohanok!

Amíg ezeket mondta, a fejét rázogatta és a szemét forgatta, felfújta magát, feltűrte az inge ujját, aztán kihúzta magát, és öklével döngette a mellét, mondván:

- Nézzetek rám, urak! - Amikor készen volt, hármat ugrott, és háromszor verte össze a bokáját, aztán irtózatosan elüvöltötte magát:

- Húúú-hó! Én vagyok a legrohadtabb vadmacska édes gyermeke!

Ekkor az az ember, aki elindította a kalamajkát, ócska, csapott kalapját jobb szemére húzta; majd előrehajolt úgy, hogy a hátát behajlította, az alfelét pedig jó messzire kinyomta. Felmutatta, majd maga elé tartotta az öklét, és ily módon vagy háromszor körbesétált, felfújta magát, és szuszogva vette a levegőt. Végre kiegyenesedett, felugrott, és háromszor verte össze a bokáját, mielőtt földet ért (erre a társaság helyeslő csatakiáltást hallatott), majd ekként kezdett kiabálni:

- Huhú, hopp! Szegjétek le a kobakotok, és terüljetek el, mint a béka, mert jön ám a búbánat birodalma! Fogjatok le, teperjetek a földre, mert érzem, hogy dolgozik bennem az erő! Huhú-hipp! A bűn fia vagyok, meg ne engedjétek, hogy odarohanjak! Mindenki vegyen elő kormozott üveget! Ne is próbáljatok puszta szemmel rám nézni, urak! Ha játékos kedvemben vagyok, hálóvá csomózom a délköröket, és kifogok vele minden vacak bálnát az Atlanti-óceánból. Ménkűvel vakargatom a fejem, és mennydörgés az altatódalom! Ha didergek, fölmelegítem a Mexikói-öblöt, és lubickolok egyet; ha melegem van, az egyenlítői viharokkal legyezgetem magam; ha szomjazom, felnyúlok és kiszívok egy felhőt, mint valami ócska szivacsot; ha üres bendővel csatangolok a földön, éhínség jár a nyomomban! Húúú-hopp! Húzzátok be azt a retkes nyakatokat, aztán hasalj! Ráteszem a kezem a nap pofájára, és éjjelt csinálok a földön; kiharapok egy darabot a holdból, és azzal siettetem az évszakot; megrázom magam, és hasra esnek a hegyek! Marhabőrön át nézzetek rám, ne pucér szemmel! Én vagyok a kőszívű, öntöttvas bélű ember! Távoli tanyák népét mészárolom csak úgy szórakozásból tétlen pillanataimban, nemzetek kiirtása a rendes napi munkám! A nagy amerikai sivatag a konyhakertem, ott kaparok földet az áldozataimra! - Felugrott, és háromszor verte össze a bokáját, mielőtt földet ért (a többiek megint csak nagyot üvöltöttek), és amikor földet ért, elkurjantotta magát:

- Húúú-hopp! Hétrét görnyedjetek, semmirekellők, mert a Balsors és a Nemzeti Csapás édesgyermeke megérkezett!

Akkor aztán a másik kezdett újra felfuvalkodva körüljárni - az az ember, akit a többiek Bobnak szólítottak; majd megint csak a Balsors Gyermeke kapott bele újra, még hevesebben; azután mindketten egyszerre kezdtek hozzá, haragosan körül-körül járva egymást, öklüket egymás képibe nyomták, miközben indián módra üvöltöttek és szitkozódtak; akkor aztán Bob mindennek elnevezte a Gyermeket, az pedig ugyanezt tette Bobbal; erre Bob egy csomó még durvább névvel illette társát, aki aztán a lehető legkomiszabb szavakkal vágott vissza; erre Bob leütötte a Gyermek kalapját, a Gyermek pedig felvette, és vagy hatlábnyira rúgta el Bob szalagos kalapját; Bob ment, felvette, és azt mondta: nem tesz semmit, ezzel úgysincsen vége a dolognak, mert ő olyan ember, aki sohasem felejt és sohasem bocsát meg, és a Gyermek jól vigyázzon magára, mert eljön az idő éppoly biztosan, mint ahogyan ő élő ember, s akkor a vérével kell fizetnie. A Gyermek azt mondta rá, hogy senki sem várja türelmetlenebbül ezt az időt, mint éppen ő, és hogy most becsülettel figyelmezteti Bobot, ne kerüljön többé az útjába, mert addig nem nyugszik, amíg a vérében nem tapodott, mert neki már ilyen a természete, ámbár most még megkímélte a családja kedvéért, ha ugyan van neki.

Eltávolodtak egymástól, morogva és fejüket rázva, és tovább járt a szájuk: mit fognak csinálni; ekkor azonban egy kis, fekete oldalszakállú legény felugrott, és így szólt:

- Gyertek csak vissza, nyúlszívű gyávák, én mind a kettőtöket elpüfölöm!

Meg is tette. Megragadta a gallérjukat, ide-oda rángatta-püfölte őket, beléjük rugdosott, a földhöz csapta őket, gyorsabban, mint ahogy fel tudtak kelni. Nos, két perc se telt bele, és máris kutya módjára könyörögtek - a többi meg visított és röhögött, a térdét csapkodta és kiabált:

- Feküdj neki, Hullagyártó! Hej! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon, Balsors Gyermeke!

- Pompás volt, kis Dávid!

Hát egy darabig valóságos orgia volt. Bobnak és a Gyermeknek vörös volt az orra és fekete a szeme, amikor átestek a dolgon. A kis Dávid megmondta nekik, hogy lapítók és gyávák, arra sem méltók, hogy egy kutyával zabáljanak, vagy egy négerrel igyanak együtt; akkor aztán Bob és a Gyermek nagyon ünnepélyesen kezet ráztak egymással, kijelentve, hogy mindig is becsülték egymást, és készek arra, hogy a történteket ne bolygassák többé. Azután megmosták az arcukat a folyóban; és éppen akkor hangos parancs hallatszott, hogy készüljenek, mert átvágnak a túlsó part felé, mire néhány ember előrement az ottani kormányevezőkhöz, a többi meg hátra, a farlapáthoz.

Csendben meghúzódtam, vártam egy negyedórát, és szívtam egyet azon a pipán, melyet egyikük a közelben hagyott; akkorra vége volt az átvágásnak, és az emberek visszabotorkáltak, körbejárt a kancsó, és újra beszélgetni és dalolni kezdtek. Ezután előszedtek egy ócska hegedűt, és egyikük játszott rajta, a másik a tenyerével dobolt, a többiek meg rákezdtek egy szabályos régimódi csónakos táncra. Hamar kiszáradt a torkuk, így aztán újból kézről kézre járt a korsó.

Azt dalolták hatalmas kórusban, hogy «A víg tutajosság épp nekem való», majd beszélni kezdtek a sertések közötti különbségekről és a sertések különféle szokásairól; utána a nőkről és azok különféle viselkedéséről; azután az égő házak oltásának módozatairól; majd arról, mit kellene tenni az indiánokkal; majd meg arról, mi dolga van egy királynak, és mennyi fizetést kap érte; aztán, hogy a macskákat miként kell egymásnak uszítani; mi a teendő, ha az embert előveszi a nyavalyatörés; majd a tiszta vizű meg az iszapos folyók közti különbségekről. Egyikük, akit a többiek Ednek hívtak, azt mondotta, hogy egészségesebb az iszapos Mississippi vizét inni, mint az Ohio tiszta vizét; mondotta, hogy ha egy pint sárga Mississippi-vizet leülepedni hagyunk, akkor - a folyó állapotának megfelelően - fél háromnegyed hüvelyknyi iszap marad az edény fenekén, tehát ez sem jobb, mint az Ohio vize - használat előtt tehát az előbbit fel kell kavarnunk -, ha pedig alacsony a folyó vízállása, tartsunk a kezünk ügyében egy kis iszapot, tegyük a vízbe, és sűrítsük fel annyira, amennyi a szokásos sártartalma.

A Balsors Gyermeke ráhagyta, hogy így van; mondotta, hogy az iszapnak tápereje van, és aki a Mississippi vizét issza, ha kedve van rá, kukoricát termelhet a gyomrában. És még hozzátette:

- Nézzétek csak a temetőket, és minden világossá válik. A cincinnati temetőkben csenevészek a fák, de egy St. Louis-i temetőben felnőnek nyolcszáz láb magasra. Ez mind attól van, hogy az emberek miféle vizet isznak, mielőtt sírba feküdnének. Egy cincinnati hulla meg sem termékenyíti a talajt.

Beszéltek arról is, hogy az Ohio vize mennyire nem szeret a Mississippi vizével keveredni. Ed elmondotta, akkor utazunk a Mississippin, ha magas a vízállás, az Ohióé viszont alacsony, a Mississippi keleti partján száz vagy még több mérföldnyire széles és tiszta vízsávot látunk, ám abban a pillanatban, amint a parttól negyedmérföldnyire kerülünk és áthaladunk a választóvonalon, a víz egész hátralevő utunkon sűrű és sárga marad. Azután arról beszéltek, miként kell a dohányt a penésztől megóvni; erről áttértek a szellemekre, és egész seregről beszéltek, amiket mások láttak. Végül is Ed azt mondta:

- Miért nem beszéltek olyanról, amit magatok láttatok? Hadd mondjak most én el valamit. Öt évvel ezelőtt egy akkora tutajon voltam, mint ez; szép holdvilágos este volt, én őrködtem, és a mellső jobb oldali kormány-evezőrudat kezeltem; egyik társamat Dick Allbrightnak hívták, s a fickó előrejött oda, ahol én ültem - ásított és nyújtózkodott -, lehajolt a tutaj szélénél, és a folyóban megmosta az arcát, aztán leült mellém, elővette a pipáját, és éppen megtöltötte, amikor feltekintett és megszólított:

- No, nézd csak, nem Buck Miller lakóhelye az ott, túl a kanyarban?

- Igen, az - mondom én -, miért kérded?

Letette a pipáját, kezére támasztotta a fejét, és azt mondta:

- Azt hittem, hogy messzebb vagyunk lefelé.

- Mondom én: én is azt hittem, amikor letettem az őrséget - hat órán át őrségen voltunk, hat órán át pihentünk -, de a fiúk mondották, hogy a tutaj az előző órában mintha alig mozgott volna, most azonban már egészen jól megy előre. Társam felsóhajtott, és azt mondta:

- Korábban is így járt itt egy tutaj, úgy rémlik nekem, hogy a víz sodra az utóbbi két évben jórészt megszűnt a kanyar előtt.

Ezután két-három ízben felkelt, és messzire előremeredt, majd körbetekintett a vízen. Úgy tettem én is. Az ember mindig azt teszi, amit láttára más is tesz, akár van értelme, akár nincs. Rövidesen egy fekete valamit látok úszni a vízen, messzire jobb felől jóval mögöttünk. Látom, hogy a társam is csak azt nézi. Mondom:

- Mi az?

Azt feleli nagy hetykén:

- Semmi más, mint egy ócska, üres hordó.

- Üres hordó! - mondom én. - No, egy messzelátó kismiska a te szemedhez képest. Honnan tudnád te azt megmondani, hogy az egy üres hordó?

Azt feleli:

- Meglehet, hogy mégsem hordó, de gondoltam, hátha mégis az.

- Igen - mondom -, lehet az is, de lehet valami más is; az ember nem mondhatja meg ekkora távolságból.

Nem volt más dolgunk, hát tovább figyeltük. Később azt mondom:

- No, nézd csak, Dick Allbright, azt hiszem, az a valami közeledik felénk.

Semmit sem felelt erre. Az a valami egyre közeledett, gondoltam, valami kifáradt kutya lehet. No, éppen átvágunk, és az a valami keresztülúszik a holdfény világos sávján, hát hitemre mondom: hordó volt! Odaszólok:

- Dick Allbright, mi vitt arra a gondolatra, hogy az a valami egy hordó, amikor még félmérföldnyire volt tőlünk?

Azt feleli:

- Nem tudom.

Mondom neki:

- Bökd csak ki, Dick Allbright!

Azt feleli:

- No hát tudtam, hogy hordó; láttam már előbb is; látták már azelőtt mások is; mondják, hogy megbabonázott hordó.

Odahívtam az őrség többi tagját, és azok jöttek is, odaálltak, s én elmondtam nekik, mit beszélt Dick. A hordó pedig ott úszott most velünk éppen egy vonalban, és már nem közeledett. Vagy húszlábnyira volt tőlünk. Némelyek amellett voltak, hogy szedjük föl, de a többi sehogy sem akarta. Dick Allbright azt mondta, hogy azok a tutajok, ahol bolondoztak vele, szerencsétlenül jártak. Az őrség kapitánya meg rögtön rávágta, hogy ő nem hiszi, és az ő számítása szerint azért közeledett felénk a hordó, mert valamivel erősebb áramlatban úszott, mint a miénk. Szerinte lassanként el fog hagyni bennünket.

Akkor azután más dolgokról kezdtünk beszélgetni, meg danolásztunk is, meg táncoltunk is; az őrség kapitánya kért, hogy énekeljünk tovább; de a felhők kezdtek gyülekezni, a hordó pedig egy és ugyanazon a helyen úszott, aztán meg valahogy úgy tetszett, hogy az ének nem tudott felmelegíteni, nem is fejeztük be, és nem is volt utána kurjongatás, hanem úgyszólván ellaposodott a dolog, és egy percig mindenki hallgatott. Akkor azután mindenki egyszerre akart beszélni, és egy legény megeresztett egy tréfát, de bizony hiába, senki sem nevetett, még maga a tréfacsináló sem, pedig hát ez szokatlan dolog. Mogorván ültünk ott valamennyien, és figyeltük a hordót, aggódva és kényszeredetten. Bizony, uraim, sötétség és csend borult ránk, majd elkezdett a szél körös-körül sóhajtozni, utána jött a villám játéka és a dörgés moraja. Egyszerre csak annak rendje és módja szerint kitört a vihar, s amikor a legjavában dühöngött, egy ember, aki hátraszaladt, megbotlott, elesett és kificamította a bokáját úgy, hogy föl sem tudott kelni. Erre már a fejüket rázták a fiúk. És valahányszor villámlott, ott volt a hordó, s kék tüzecskék villództak körülötte. Állandóan figyeltük. De azután hajnal felé eltűnt. Amint kinappalodott, már nem láttuk sehol, és bizony nem is búsultunk utána.

De a rákövetkező éjjel fél tíz óra tájban, amikor is nagy danolás és mulatozás közben voltunk, egyszerre csak újra előtűnt, és elfoglalta régi helyét jobb felől. Bezzeg vége lett a kurjongatásnak! Mindenki elkomorodott; senki sem beszélt; senki sem csinált mást, csak ült mogorván, és a hordócskát bámulta. Újra borulni kezdett. Őrségváltás után a lelépő őrség nem ment hálni. A vihar szaggatott és üvöltött körös-körül egész éjjel, s annak kellős közepén egy másik ember botlott meg; kificamította a bokáját, úgy kellett lefektetni. A hordó virradat felé eltűnt, senki sem látta, hogyan.

Mindenki józan volt, és lógatta az orrát egész nap. Nem azt a józanságot értem, amikor valaki abbahagyja az ivást - nem azt. Nyugodtan viselkedtek, de mindenki többet ivott, mint rendesen, nem együtt, hanem félrehúzódva, és titkon, egymagában.

Sötétedés után megint csak nem feküdt le a leváltott őrség; senki sem dalolt, senki sem beszélgetett; nem is csatangoltak a fiúk szerteszéjjel; elöl valahogy összeverődtek; és két órán át ott ültek teljes csöndben, állandóan egy irányba néztek, és időnként megeresztettek egy-egy sóhajt. És akkor egyszerre csak újra megjelent a hordó. Elfoglalta régi helyét. Egész éjjel ott maradt; senki sem ment aludni. Éjfél után újra megjött a vihar. Szörnyen sötét lett; ömlött az eső, de jég is zuhogott; a mennydörgés dörömbölt, zúgott, bömbölt; a szél valóságos orkánná dagadt; és a villámlás mindent nagy, fényes lapokkal terített be, s az egész tutajt oly tisztán megmutatta, mintha nappal volna; és a folyó fehér volt, mint a tejföl, mérföldekre, amennyire csak be lehetett látni, és a hordó ugyanott táncolt, ahol korábban is. A kapitány megparancsolta az őrségnek, hogy a hátsó kormánylapátokhoz küldjenek legényeket, mert átvágunk, de senki sem akart ám menni - azt mondták, hogy elegük van a kificamított bokákból. Még sétálni sem akartak a tutaj hátsó részén. Nos, hát akkor, éppenséggel akkor, nagy reccsenés közepette szélesen meghasadt a mennybolt, és a villám megölte a hátsó őrség két emberét, másik kettőt pediglen megnyomorított. Mit gondoltok, hogyan nyomorította meg őket az istennyila? Nos hát, kificamította a bokájukat!

A hordó a villámlások közötti sötétségben hajnal felé eltűnt. Ezen a reggelen senki sem evett egy falatot sem. Az emberek ide-oda lógtak, kettesével-hármasával, és halkan beszélgettek egymással. De egyikük sem csatlakozott Dick Allbrighthoz. Mind hidegen köszöntötték. Ha odajött az emberekhez, azok szétváltak, és elszéledtek. Nem akarták vele együtt kiszolgálni a kormánylapátokat. A kapitány a tutajon volt, összes sajkáit odarakta a sátra mellé, és nem engedte meg, hogy a hullákat a partra vigyék elföldelni; nem hitte, hogy a partra kerülők közül bárki visszatérne a tutajra; és ebben igaza is volt.

Amikor leszállt az este, már látni lehetett, hogy baj lesz abból, ha a hordó újból megjelenik, olyan morgás volt az emberek közt. Jó néhányan meg akarták ölni Dick Allbrightot, mert az más alkalmakkor is látta már a hordót, és ez senkinek sem tetszett. Egyesek azt kívánták, hogy tegyék ki a partra. Valaki azt mondta: menjen mindenki a partra, ha a hordó újra megjelennék.

Efféle sugdolózás folyt még mindig, az emberek elöl csoportba verődve lesték a hordót, amikor - íme - újra csak előbukkant. Lassan és határozottan úszik lefelé, majd a régi helyén állva marad. Még a légy zúgását is meg lehetett hallani. Akkor odajött a kapitány, és így szólt:

- Fiúk, ne legyetek gyerekek és bolondok; én nem akarom, hogy ez a hordó kövessen bennünket az egész úton Orleansig, és ti sem akarjátok: nos hát, hogyan végezhetünk vele legjobban? Tüzeljük el - ez annak a módja. Mindjárt felhozom a tutajra. - És mielőtt bárki egy szót is szólhatott volna, már benn is volt a vízben.

Odaúszott a hordóhoz, és amint azt a tutaj felé tolva közeledett, az emberek a túlsó oldalra húzódtak. De az öreg feltette a tutajra, beverte a tetejét - hát egy gyerek volt benne! Igen, urak: egy anyaszült meztelen gyerek volt a hordóban. Dick Allbright gyereke volt, magáénak ismerte fel, merthogy bevallotta.

- Igen - mondotta föléje hajolva -, igen, ez az én megsiratott kedvencem, az én szegény, elveszett, három éve elhalt Allbright Károly Vilmosom.

Mert tudta ő úgy is forgatni a nyelvét, hogy mindenkinek elfacsarodott a szíve. Igen, azt mondta, hogy ott élt volt ennek a kanyarulatnak a felső végén, s egy éjjel megfojtotta a gyermeket, mert mindig csak bőgött, bár megölni nem akarta - ez ugyan hazugság is lehetett -, akkor aztán megrémült, és eltemette egy hordóban, mielőtt a felesége hazaérkezett, utána pedig világgá ment, nekivágott az északi ösvénynek, felcsapott tutajosnak; és már harmadik éve, hogy üldözi őt a hordó. Azt mondotta, hogy a szerencsétlenség mindig kisebb bajokkal kezdődött, de aztán folytatódott mindaddig, amíg négy ember el nem pusztult, akkor többet nem jött elő a hordó. Mondotta, hogy ha az emberek még egy éjen át kibírnák, most is így folytatódnék a dolog, de az embereknek elegük volt ebből. Nekifogtak, hogy kiemeljenek egy csónakot, s azon partra vigyék és meglincseljék, de ő hirtelen felkapta a kisgyereket, és azzal együtt a vízbe vetette magát, keblére ölelte, könnyeket ontott, mi pedig soha az életben nem láttuk viszont a szegény kárhozott lelket, sem pedig Vilmos Károlykát.

- Ki ontotta a könnyeket? - szólt oda Bob. - Allbright vagy a gyerek?

- No, hát persze hogy Allbright; nem megmondtam, hogy a gyerek halott volt? Három éve halott volt, hogy tudott volna sírni?

- Nem is az a fontos, te, hogyan tudott sírni, hanem hogyan tudott megmaradni annyi időn át? - szólt közbe Dávid. - Erre felelj nekem.

- Nem tudom, hogyan csinálta - mondotta Ed. - De mégiscsak megcsinálta, többet nem tudok.

- Mondd csak, mit csináltak a hordóval? - kérdezte a Balsors Gyermeke.

- Hát vízbe vetették, mire úgy elmerült, akár egy ólomtuskó.

- Edward, olyan volt az a gyerek, mint akit megfojtottak? - kérdezte valaki.

- Volt-e választék a hajában? - szólt oda egy másik.

- Miféle gyári jegy volt a hordón, Eddy? - szólalt meg egy legény, akit Billnek hívtak.

- Láttad a statisztikai okmányait, Edmund? - kérdezte Jimmy.

- Mondd csak, Edwin, nem te voltál az egyik ember, akit a villám megölt? - faggatózott Dávid.

- Hogy ő? Ó, nem! Ő volt mind a kettő! - mondotta Bob. Ezen mindnyájan jót röhögtek.

- Mondd csak, Edward, nem gondolsz arra, hogy jobb lenne bevenned egy pirulát? Rossz bőrben vagy. Nem érzed, hogy sápadt az arcod? - szólt a Balsors Gyermeke.

- Hallgass csak ide, Eddy - szólt Jimmy -, mutass már valamit; lehetetlen, hogy ne tartottad volna meg magadnak a hordó egy darabját bizonyságul. Legalább mutasd meg a hordó likját, ennyit csak megteszel, és mindent elhiszünk neked.

- Idehallgassatok fiúk - mondotta Bill -, osszuk meg a dolgot. Tizenhárman vagyunk itt. Én lenyelem ennek a tésztának a tizenharmad részét, ha ti beveszitek a többit.

Ed dühösen felkelt, és azt mondta, hogy valamennyien elmehetnek egy bizonyos helyre, amit gonoszul meg is nevezett, aztán elment a tutaj farába, magában szitkozódva, azok pedig csúfondárosan ordítoztak utána, s úgy üvöltöttek és nevettek, hogy az egy mérföldre is elhallatszott.

- Fiúk, erre fölszelünk egy görögdinnyét - szólt a Balsors Gyermeke; azzal megindult arrafelé, ahol elbújtam, és a sötétben motoszkált a zsindelykötegek között. Egyszerre hozzám ért a keze. Meleg tapintású és pucér voltam; így hát felkiáltott: - Huh! - és hátraugrott. - Hozzatok egy lámpát vagy egy tüzes fát, fiúk, akkora kígyó van itt, mint egy bornyú!

Mind odarohantak egy lámpával, körém gyülekeztek, és szemügyre vettek.

- Gyere csak ki onnan, te semmirekellő! - mondotta egyikük.

- Ki vagy? - kérdezte a másik.

- Mit keresel itt? Beszélj gyorsan, vagy vízbe hajítunk.

- Mindjárt kibújik a kígyó. Húzzátok ki a sarkánál fogva.

Könyörögni kezdtem, és reszketve másztam elő. Kutatva járatták végig rajtam a tekintetüket, és a Balsors Gyermeke rám rivallt:

- Átkozott tolvaj! Segítsen már valaki, hajítsuk vízbe!

- Nem - szólt Bob -, hozzuk ki a festékes edényt, és fessük be a fiút égszínkékre a fejétől a sarkáig, aztán be vele a vízbe.

- Ez már döfi! Eridj a festékért, Jimmy.

Amikor a festék már ott volt, és Bob fogta az ecsetet, s éppen bele akart kezdeni, a többiek meg nevettek és kezüket dörzsölték, elkezdtem bőgni, és ez valamiképpen hatott Davidre, aki így szólt:

- Lassan a testtel! Hisz ez még csak kölyök. Én azt mázolom be, aki hozzányúl!

Rábámultam az emberekre. Néhányuk morgott, dörmögött, Bob letette a festéket, de a többiek nem emelték fel.

- Gyere csak a tűzhöz, lássuk, mit keresel itt - szólt David. - Ülj le ide, és beszélj magadról. Mióta vagy itt a tutajon?

- Még egy negyed perce sincs, uram - mondottam.

- Hogyan száradtál meg ilyen gyorsan?

- Nem tudom, uram. Mindig így van ez nálam - többnyire.

- Valóban? Mi a neved?

Nem akartam megmondani a nevemet. Nem tudtam, mit mondjak, így hirtelenjében kiböktem:

- Allbright Vilmos Károlyka, uram.

Erre az egész gyülekezet üvöltve felröhögött; én meg nagyon boldog voltam, hogy ez jutott az eszembe, hátha a nevetés jobb kedvre hangolja őket. Amikor abbahagyták a nevetést, David így szól:

- Ez aligha megfelelő válasz, Vilmos Károlyka. Te öt év alatt se nőhettél volna ekkorára, márpedig csecsemő voltál, amikor a hordóból kijöttél, méghozzá holtan, mint jól tudod. No, most mondj el őszintén mindent, és senki sem fog bántani, hacsak rosszban nem sántikálsz. No, mi a neved?

- Aleck Hopkins, uram. Aleck James Hopkins.

- Nos hát, Aleck, honnan kerülsz ide?

- Egy kereskedő-dereglyéről. Túloldalt, a kanyar fölött van a kikötőben. Azon születtem. Papa itt kereskedett egész életében; és ő mondta, hogy ússzam ki ide, mert amikor előttünk mentek el, papa azt mondta, szeretne maguk közül valakit megkérni arra, hogy beszéljen Mr. Jonas Turnerrel Cairóban, és mondja meg neki...

- Lassabban, te!

- Igenis, ez a színtiszta igazság. Papa azt mondta...

- Ó, a vakapád!

Mindnyájan nevettek, én újra megpróbáltam beszélni, de közbevágtak.

- Nos hát, idefigyelj - mondotta David -, meg vagy szeppenve, és összehordasz itt hetet-havat. Becsületesen mondd meg, dereglyén lakol-e, vagy hazugság az egész?

- Igenis, egy kereskedő-dereglyén. Ott van kikötve, fenn a kanyarban. De nem azon születtem. Ez az első kirándulásunk.

- Ez a beszéd! Miért jöttél ide a tutajra? Lopni?

- Nem, nem azért. Ez csak azért volt, hogy utazzam egyet a tutajon. Minden gyerek megteszi.

- Jól van, ezt tudom. De miért rejtőztél el?

- Néha elkergetik az embert.

- Ez bizony megesik, mert néha lopnak. Ide figyelj: ha most elengedünk, ezután elkerülöd az ilyen kutyaszorítókat?

- El én, főnök, tegyen csak próbára.

- Akkor rendben van. Nem vagy messze a parttól. Hordd el magad a tutajról, és máskor ne csinálj ilyen komédiát. Íziben, fiam, van olyan tutajos, aki kékre-zöldre találna verni!

Nem vártam arra, hogy búcsúcsókot váltsak velük, hanem a vízbe vetettem magam, és a part felé úsztam. Amikor Jim utóbb odaért, a nagy tutaj már nem volt látható, eltűnt a kanyarban. Partra úsztam, és felmásztam kis tutajunkra, nagyon boldogan, hogy újra otthon vagyok."

A fiú hát nem kapta meg a keresett felvilágosítást, de kalandja éppolyan ablakot nyitott a tovatűnt tutajosok és csónakosok világára, aminőt itt nyújtani akartam.

Most a Mississippi életének olyan szakaszához értem, amikor a gőzhajózás virágkorát élte. Szerintem megérdemli ez az idő, hogy alaposan szemügyre vegyük, s megvilágítsuk a kalauzok csodálatos tudományát. Azt hiszem, ehhez fogható sehol a világon nem volt.

Amikor kisfiú voltam, falunkban (Hannibal, Missouri állam), a Mississippi nyugati partján, pajtásaimmal együtt mindnyájunknak egyetlen örökös becsvágya volt. Nevezetesen: hogy gőzhajósok lehessünk. Voltak ugyan másfajta átmeneti ambícióink is, de ezek, mondom, csak átmenetiek voltak. Ha cirkusz jött, majd távozott, utána mind égtünk a vágytól, hogy bohócok lehessünk; az első néger énekesjáték, mely hozzánk érkezett, mindnyájunkban sajgó vágyakozást hagyott hátra, hogy ezt az életet megpróbáljuk; olykor-olykor az a reménységünk támadt, hogy ha megéljük és jók leszünk, az Isten megengedi majd, hogy kalózok lehessünk. Ezek az ambíciók sorban elhalványodtak; de az a vágy, hogy gőzhajósok lehessünk, mindvégig megmaradt bennünk.

Napjában egyszer egy ócska, tarkabarka postagőzös jött St. Louisból az ár ellenében, egy másik pedig Keokukból jött lefelé. Ennek a két eseménynek a bekövetkezte előtt a nap várakozással volt tele; utána már halott, üres valamivé lett. Nemcsak a fiúk, hanem az egész városka ezt érezte.

Annyi év után is úgy látom magam előtt ezeket a régi időket, mint akkoriban: a fehér városka ott szunnyadozott a nyári reggel napfényében; utcái üresek, vagy kis híján azok; a Water Street boltjai előtt egy-két alkalmazott ül, hasadt fenekű székével nekitámaszkodva a falnak, álluk a mellükre lóg, kalapjuk a képükre húzva, ott alusznak - nagy halom fűrészpor között, ami eléggé mutatja, mitől merültek úgy ki; a gyalogjáró mellett ott kódorog egy anyakoca a kismalacaival, csámcsogva falja a görögdinnyehéjat és a magot; a gáton két-három magános kis ládahalom hever szétszórtan; a kikövezett rakpart rézsűjén egy rakás dörzsfa, s árnyékában ott alszik a városka messzire bűzlő borisszája; két-három fásdereglye áll a rakpart felső végénél, de senki sem figyel oda, amint a kis hullámok békésen nyaldossák; a nagy Mississippi, a fenséges, a pompás Mississippi mérföld széles árja ott hömpölyög a napfényben ragyogva; sűrű erdő a távolban, a másik oldalon; partfok a városka felett és partfok alatta is, ez határt szab a folyóra vetett pillantásnak, s a folyó ezért tengernek látszik, mégpedig nagyon csendes, fénylő és magányos tengernek.

Az egyik távoli partfok fölött egyszerre csak sötét füstfelhő jelenik meg; egy fürge szeméről és óriási hangjáról híres néger taligás hirtelen felkiált: "Gyün ám a gőőzhajóóó!"

Gyors változás: a városka iszákosa megmozdul, a boltok alkalmazottai felébrednek, majd taligák eszeveszett zörgése hallik, minden ház és üzlet egy csomó embert önt ki magából; a holt város egy szempillantás alatt életre kel, és mozogni kezd. Taligák, szekerek, emberek, legénykék minden irányból a közös központ, a rakpart felé sietnek. Mikor az emberek itt összegyülekeztek, úgy nézik a közeledő gőzhajót, mint valami csodát, melyet életükben először látnak. A hajó valóban szerfölött mutatós jószág. Hosszú, karcsú, díszes és takaros; van két magas, divatos tetejű kéménye, s a kettőt valamiféle aranyozott dolog köti össze egymással: csodálatos kormányfülkéje - csupa törékeny üveg és cifraság -, amely a kémények mögötti úgynevezett texas-fedélzet tetején ül. A kerékdobok is pompásak, rajtuk a hajó neve, s fölötte valami kép vagy napsugárküllők; az úgynevezett kazán-fedélzetet, a vihar-fedélzetet és a Texas-fedélzetet tiszta fehér korlát keríti és díszíti; aztán ott a hajólobogó, mely az ormányrúdról bátran lengedez. A kazánház nyitott ajtaján át látszik az erősen izzó tűz - a felső fedélzetek feketéllenek az utasoktól; a kapitány ott áll a nagy jelzőharang mellett, nyugodtan, méltóságteljesen, mindnyájunk irigysége tárgyaként; a kéményekből rengeteg koromfekete füst tör, gomolyog elő - ezt a lenyűgöző füstgomolyt ravasz számítással úgy állítják elő, hogy közvetlenül a városba érkezés előtt egy darabka szurokfenyőt raknak a tűzre; a legénység a hajó előrészén csoportosul; a széles partraszálló híd messzire kinyúlik a hajó bal oldalán, s a végén festői pózban ott áll egy irigyelt matróz, kötéltekerccsel a kezében. A visszatartott gőz sípolva tolul ki a biztosító szelepen. A kapitány felemeli a kezét, a harang megkondul, a lapátkerekek leállnak, majd visszafelé forognak, tajtékosra köpülve a vizet, erre aztán a gőzhajó megállapodik. Micsoda taszigálás támad most a hajóra és a partra igyekvők, úgyszintén az árurakományt feles lerakni igyekvők között, akik mindezt egyidejűleg szeretnék megcselekedni; s mekkora kiabálás és szitkozódás, amivel a legények könnyítenek magukon! Tíz perccel utóbb újra elindul a gőzhajó, lobogórúdjáról hiányzik a lobogó, kéményeiből nem ömlik a fekete füst. További tíz perc múltán újra kihalt a városka, és a város iszákosa ismét ott alszik a gerendarakás árnyékában.

Az apám békebíró volt, s én úgy gondoltam, hogy élet és halál ura mindenek fölött, s hogy mindenkit felakaszthat, aki megsérti. Ezt önmagában is nagy kitüntetésnek éreztem; de mégis állandóan sarkallt a vágy, hogy gőzhajós legyek. Kezdetben hajópincér szerettem volna lenni, hogy aztán fehér kötényben kijöhessek, és oldalt kirázhassam az asztalterítőt, ott, ahol valamennyi régi pajtásom megláthat, később arra gondoltam, hogy inkább az a matróz lennék, aki ott áll a partraszálló híd végén egy tekercs kötéllel a kezében, merthogy ez a legszembetűnőbb. De mindez csak afféle ébren álmodozás volt - légiesebb, semhogy megfogható lehetőségnek tekinthettem volna.

Utóbb egyik pajtásom elment a városból. Sokáig nem hallottuk a hírét. Végül is egy gőzhajón bukkant fel mint gépészinas vagy úgynevezett "striker". Ezzel aztán értelmét veszítette minden, amire a vasárnapi iskolában tanítottak. Ez a fiú közismerten "világias" volt, én pedig éppen az ellenkezője; mégis ő emelkedett erre a magaslatra, míg én homályban és nyomorúságban maradtam. Ennek a fickónak a nagyságában nem volt semmi szerénység. Mindig úgy intézte a dolgát, hogy amikor hajója városunkban időzött, előszedett valami rozsdás vacakot, leült vele a belső őrhelyre, és nekifogott a pucoválásának ott, ahol mindnyájan láthattuk, irigyelhettük és utálhattuk. És valahányszor pihenőben volt a hajója, a fiú hazajött, és végigfeszelgett a városon legfeketébb és legzsírosabb ruhájában, mindenkinek orra alá dörgölve gőzhajós mivoltát; és mindenféle gőzhajós szakkifejezéssel élt beszéd közben, mintha annyira megszokta volna már, hogy meg is feledkezett a közönséges halandókról, akik nem érthetik meg. Olyan könnyed, természetes hangon beszélt a ló "szélalatti" oldaláról, hogy az ember a pokol fenekére kívánta. És mindig úgy beszélt "St. Looy"-ról, mint egy St. Louis-i őslakó; odavetőleg említett eseteket, amikor "jött lefelé a Negyedik Utcán", vagy "elhaladt a Planter's House mellett", vagy amikor tűz ütött ki, s ő is ott dolgozott a "jó öreg Big Missouri" szivattyúinál; majd azzal folytatta a hazudozást, hogy a mi városunknak hányszorosa égett le azon a napon. A fiúk közül ketten-hárman régebben nagy tekintélynek örvendtek közöttünk, mert már jártak St. Louisban egy alkalommal, s homályos, általánosságban mozgó dolgokat meséltek a város csodáiról; ezek dicsőségének napja most leáldozott. Szerény hallgatásba burkolóztak, és igyekeztek eltűnni, amikor az irgalmatlan "gépészinast" közeledni látták. Ennek a fickónak pénze is volt, meg hajkenőcse is. Volt még egy rossz ezüstórája és fényes sárgaréz óralánca is. Bőr derékszíjat hordott, és nem viselt nadrágtartót. Ha volt valaha siheder a világon, akit szívből csodáltak és gyűlöltek a társai, hát ezt aztán igen! Egy lány se tudott a varázsának ellenállni. A városban minden fiút "leégetett". Amikor aztán felrobbant a hajója, oly csendes elégedettség terjedt el köztünk, aminőt hónapok óta nem ismertünk. De mikor a rákövetkező héten hazajött, elevenen és híresen, és megjelent a templomban, jól összetörve és bepólyálva, mint egy ragyogó hős, akit mindenki megbámult és csodált, úgy rémlett nekünk, hogy a Gondviselés részrehajlása egy ilyen érdemtelen senki irányában már elérte azt a fokot, ahol legalábbis kritika tárgyává tehető.

Ennek az alaknak a pályafutása nem vezethetett másra, mint arra, ami aztán gyorsan be is következett. Egyik fiú a másik után intézte úgy dolgát, hogy a folyóra kerülhessen. A lelkész fia gépész lett; a doktor és a postamester fia hajóírnok; a szeszesital-nagykereskedő fia csapos lett egy hajón; a leggazdagabb kereskedő négy fia és a kerületi bíró két fia kormányos. Minden állás közt a kormányosé volt a legnagyszerűbb. A kormányos még azoknak az időknek alacsony bérviszonyai közt is fejedelmi fizetést húzott; havonta százötven-kétszázötven dollárt meg ingyenes ellátást. Kéthavi fizetése fölért egy lelkész egész évi fizetésével. Néhányunk azonban vigasztalanul itthon maradt. Mi nem tudtunk eljutni a folyóra - legalábbis szüléink nem engedtek.

Idővel én is elszöktem hazulról. Azt mondtam, nem jövök addig haza, amíg kormányos nem lett belőlem, akkor aztán dicsőséggel jöhetek. De valahogyan nem jártam sikerrel. Felkerültem nagy alázatosan egynéhány hajóra azok közül, amelyek St. Louis hosszú rakpartjánál zsúfolódtak össze, akár a szardíniák, és szerényen tudakozódtam a kormányosok után, de csak hideg fogadtatásban és kurta válaszokban volt részem, akár a matrózokat faggattam, akár az írnokféléket.

A fogadtatásnak ezt a módját egyelőre le kellett nyelnem, de vigaszképpen ébren álmodoztam arról a jövőről, amikor majd híres és megbecsült kormányos leszek, pénzem pedig annyi, mint a pelyva; akkor aztán megölhetek néhány matrózt meg írnokot, és visszafizethetem a sérelmeket.

 

Kormányos szeretnék lenni

"... jobb karjára egy vörös meg egy kék
nő volt tetoválva..."

Múltak a hónapok, a remény lassanként kihalt belőlem, s ott állottam minden becsvágy nélkül. Csakhogy szégyelltem hazamenni. Cincinnatiban voltam, és nekifogtam egy új életpálya kicirkalmazásának. Olvastam az Amazonas legutóbbi felkutatásáról, amit a kormányunk által kiküldött expedíció végzett. A tudósítás szerint az expedíció a felmerült nehézségek miatt nem kutatta át alaposan a forrásvidék egy részét, valami négyezer mérföldnyire a folyó torkolatától. Cincinnatitól mindössze ezerötszáz mérföldnyire volt New Orleans, ahol bizonyára találok egy hajót. Van még harminc dollárom; elmegyek, és teljessé teszem az Amazonas felkutatását. Mindössze ennyit töprengtem a dolgon. A részletkérdések sohasem izgattak. Fogtam a táskámat, és jegyet váltottam egy New Orleansbe induló ósdi fürdőkádra, melyet "Paul Jones"-nak tiszteltek. Tizenhat dollárért főként jómagam élvezhettem a jármű szalonjának málladozó pompáját, mert hát a "Paul Jones" nem volt olyan alkotmány, hogy a bölcsebb utazók figyelmét fölkelthette volna.

Amikor végre útnak indultunk, és keservesen dohogtunk lefelé a széles Ohión, új ember, és saját magam csodálatának tárgya lett belőlem. Utazó voltam! Sohasem éreztem még, hogy egy szónak ilyen zamata lehet. Az az ujjongó érzésem támadt, hogy úton vagyok rejtelmes tájak és távoli világok felé, s ezt azóta sem éreztem ilyen felemelő módon. Olyan magasztos lelkiállapotban voltam, hogy minden nemtelen érzés kitisztult belőlem, s képes voltam sajnálkozva letekinteni mindazokra, akik nem utaznak, s ebben a részvétben alig volt nyoma a megvetésnek. Mégis, ha megálltunk egy-egy város vagy fatelep előtt, önkéntelenül is hanyagul támaszkodtam a kazánfedélzet karfájára, hogy élvezzem a folyóparton lézengő vidéki gyerekek irigységét. Ha úgy látszott, hogy nem vettek észre, hirtelen eltüsszentettem magam, csakhogy felkeltsem a figyelmüket, vagy olyan pózba helyezkedtem, hogy akarva, nem akarva rám kellett pillantaniuk. És mihelyt észrevettem, hogy néznek, ásítozni kezdtem, s más jeleit is adtam annak, hogy szörnyen untat az utazás.

Örökösen kalap nélkül jártam, és odaálltam, ahol szél és nap érhetett, mert az öreg utazók bronzszínű, viharvert külsejére vágytam. Még a második nap közepén sem jártunk, és olyan örömben volt részem, amely a legtisztább hálaérzetet keltette bennem; észrevettem ugyanis, hogy arcomon és nyakamon hólyagosodni és hámlani kezd a bőr. Szerettem volna, ha az otthoni fiúk és lányok most láthatnának.

Idővel eljutottunk Louisville-ig - legalábbis a szomszédságáig. Jó erősen és szilárdan fennakadtunk valami sziklán a folyó kellős közepén, és ott vesztegeltünk négy napig. Erős vágyat kezdtem most érezni az iránt, hogy része lehessek a hajósok családjának, a kapitánynak afféle kisfia, a tiszteknek kisöccse. El nem mondhatom, milyen büszke voltam erre a fennkölt helyzetre, és arra a vonzalomra, amely a hajósnép iránt kezdett dagadozni keblemben. Nem tudhattam, hogy a büszke gőzhajós mennyire megveti az egyszerű szárazföldi patkány ilyenfajta vakmerőségét. Különösképpen arra vágyódtam, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is, felkeltsem a nagydarab, viharvert első tiszt figyelmét, és lestem az alkalmat, hogy evégett valami szolgálatot tegyek neki. Az alkalom végül elérkezett. Egy támaszdorong elhelyezése körül zűrzavaros tanácskozás folyt odalent a hajó előfedélzeten, én pedig lementem, és ott álldogáltam az emberek útjában - vagyis többnyire félreugráltam előlük -, mígnem az első tiszt hirtelen azt az általánosságban mozgó parancsot üvöltötte szélnek, hogy valaki hozzon neki egy járgányrudat. Odaugrottam melléje, és megszólítottam:

- Mondja meg, hol találom - és én elhozom!

Ha egy rongyszedő ajánlja fel diplomáciai szolgálatait az orosz cárnak, az uralkodó nem csodálkozott volna ezen jobban, mint ahogy az első tiszt elámult merészségemen. Még a szitkozódást is abbahagyta. Ott állt, és lebámult rám. Tíz másodpercbe telt, amíg ismét összeszedte magát. Akkor nyomatékosan odaszólt:

- Nahát, ilyet még a büdös életben nem pipáltam! - Azzal munkához látott, egy olyan ember arckifejezésével, aki érthetetlen és megoldhatatlan problémával találta magát szemben.

Elsompolyogtam onnét, és a nap hátralevő részében a magányt kerestem. Nem mentem ebédelni; a vacsoránál is addig vártam, amíg mindenki túl nem esett rajta. Most már nem érzem magam annyira a hajósok családtagjának, mint ennek előtte. Jókedvem mégis fokozatosan visszatért, amint folytattuk utunkat a folyón lefelé. Sajnáltam, hogy ennyire meg kellett gyűlölnöm az első tisztet, mert ifjú lelkem azt parancsolta volna, hogy csodáljam. Nagydarab, csupaizom ember volt, arcát körös-körül benőtte a szakáll; jobb karjára egy vörös meg egy kék nő volt tetoválva egy vörös kötelű kék horgony két oldalán; káromkodni pedig úgy tudott, mint senki más. Ha kikötéskor rakományt tett a partra, mindig ott voltam, ahonnan láthattam és hallhattam. Magas állásának egész fenségét érezte, és a világgal is éreztette. Még ha a legegyszerűbb parancsot adta is ki, úgy engedte azt útjára, akár egy villámcsapást, és hosszan visszhangzó hangos káromkodást bocsátott utána mennydörögve. Önkéntelenül is szembeállítottam egymással a parancsadás módját, ahogy azt egy átlagos szárazföldi ember tenné, és ahogyan az első tiszt parancsolgat. Ha egy szárazföldi ember azt szeretné, hogy a kiszálló hidat egy lábbal előbbre tolják, valószínűleg így szól:

- James, tolja már valaki odébb azt a deszkát, legyen szíves.

De tegyük helyébe az első tisztet. Az bezzeg így harsogna:

- Hé, előbbre azzal a deszkával! Gyerünk, gyerünk! Mire vártok! Dobjátok, dobjátok! Oda, oda! Hátrább, még hátrább! Nem halljátok? Lökjetek már egyet rajta! Rajta akartok tán elaludni? Emeljétek meg! Jól megemelni, halljátok? Mi az, a hajófarba akarjátok emelni? Hová mégy azzal a hordóval! Mozogj, te, mert lenyeletem veled! Mi az istennyila van itt? Versenyfutás egy fáradt teknősbéka meg egy sánta hullaszállító gebe közt?!

Sokért nem adtam volna, ha így tudok beszélni.

Amikor az első tiszttel esett kalandom okozta seb már valamennyire behegedt, kezdtem félénken közeledni a hajószemélyzet legszerényebb tagjához - az éjjeliőrhöz. Közeledésemet eleinte morcosan fogadta, de azután arra vetemedtem, hogy egy új agyagpipát ajánljak fel neki, s ez meglágyította. Így megengedte, hogy ott üljek vele, a nagy harang mellett, az orkánfedélzeten, s idővel beszélgetni is kezdett. Nem igen tehetett mást, hiszen én olyan hódolattal csüngtem a szavain, és olyan világosan kimutattam, hogy megtisztelve érzem magam, amiért észrevenni kegyeskedett. Elsorolta nekem a halvány előhegységek és az árnyas szigetek nevét, amint az ünnepélyes éjszakában a pislogó csillagok alatt elsiklottunk mellettük. Utóbb magáról kezdett beszélni. Olyan ember létére, akinek fizetése heti hat dollár volt, túl szentimentálisnak látszott - vagyis inkább ilyennek látszott volna egy nálam idősebb ember szemében. De én mohón ittam be a szavait, és akkora hittel, amely hegyeket mozdíthatott volna meg, ha okosan használják fel. Mit bántam én, hogy ez az ember mosdatlan, rongyos és pálinkától bűzlik. Mit számított az, hogy nyelvtani készsége rossz, mondatszerkezete még rosszabb, és közönséges kiszólásai oly művészietlenek, hogy azok inkább a gyengeségnek, mintsem az erőnek a jelét mutatják. Hányatott sorsú ember volt, olyan, aki sok mindenen átment már - ennél több nem is kellett nekem. Ha panaszos történetébe merült, könnyei az ölében tartott lámpára omlottak, s én is vele sírtam. Elmondotta, hogy angol nemesember fia, aki vagy gróf, vagy tanácsbeli ember volt, már nem emlékszik, hogy mi is, de azt hiszi, mindkettő; atyja, a nemes, szerette őt, de anyja már a bölcsőben gyűlölte; így hát már kisfiú korában beadták "egy afféle régi, ósdi kollégiumba" - már nem is tudja, melyikbe; aztán az atyja meghalt, anyja magához ragadta a vagyont, és "kiforgatta belőle a fiút" - így fejezte ki magát. Miután anyja kiforgatta a vagyonból, a nemességnek azok a tagjai, akiket ismert, felhasználták befolyásukat arra, hogy egy hajón a "kis mindenesi" állást megszerezzék neki; ettől fogva az én jó éjjeliőröm a dátumoknak és helyeknek egész szövevényét ontotta magából, majd olyan elbeszéléssel végezte, amely csak úgy duzzadt a hihetetlen kalandok tömegétől; olyan elbeszélés volt ez, mely gőzölgött a kiontott vértől; hemzsegtek benne a lebilincselő, ösztönösen előadott bűncselekmények, hogy csak ültem ott szótlanul, élveztem, borzongva, ámulva és imádattal tele.

Fájdalmas csapást mért rám, amikor később rájöttem arra, hogy ez az ember hitvány, faragatlan, tudatlan, érzelgős, féleszű hencegő, Illinois vadonjainak még sohasem utazott bennszülöttje, aki annyira magába szívta a rémregényirodalmat, annyira elsajátította fordulatainak minden ágát-bogát, s addig mesélte a magamfajta zöldfülűeknek, hogy végül már maga is hitt benne.

 

Egy kormányosinas viszontagságai

"- Hogy hívják az első partfokot New Orleans
fölött? - kérdezte Mr. Bixby. Örültem, hogy
azonnal tudok felelni. Azt mondtam, hogy
nem tudom."

Részben amiatt, mert Louisville-nél négy napon át rostokolt a sziklazátonyon, azután további késedelmek folytán mintegy két hét telt el, amíg a jó öreg "Paul Jones" végigvánszorgott a Cincinnatitól New Orleansig terjedő vízi úton. Ez lehetővé tette, hogy véletlenül megismerkedjem az egyik kormányossal, aki megtanított a hajó kormányzására, és ezzel még az eddiginél is erősebb lett számomra a folyami élet varázsa.

A hosszú út nyújtotta azt a véletlen lehetőséget is, hogy összeismerkedjem egy ifjú emberrel, aki a fedélközön utazott. S ami még sajnálatosabb dolog, könnyelműen kölcsönöztem neki hat dollárt arra az ígéretre, hogy visszatér a hajóra, és megadja nekem a megérkezésünket követő napon. Valószínűleg meghalt vagy megfeledkezett róla, mert soha többé nem jelentkezett. Kétségtelenül az előbbi történhetett, mert azt mondotta volt, hogy szülei gazdagok, ő pusztán csak azért utazik a fedélközön, mert ott hűvösebb.

Rövidesen két dologra jöttem rá. Az egyik az volt, hogy tíz-tizenkét éven belül nemigen indul hajó az Amazonas torkolatához; a másik pedig, hogy az a kilenc-tíz dollár, ami még ott csörgött a zsebemben, nem lenne elegendő olyan nagyszabású felfedezőútra, amilyent terveztem, még ha tehetném is, hogy megvárom a hajót. Ebből következett, hogy más életpályát kell kigondolnom. A "Paul Jones" most St. Louisba készült. Kormányos ismerősömet valósággal megostromoltam, és három kemény nap elteltével meg is adta magát. Beleegyezett, hogy ötszáz dollárért megtanít a Mississippi folyó ismeretére New Orleanstől St. Louisig, s ezt az összeget felavatásom után, az első, kézhez kapott fizetésemből kell majd megfizetnem. Életkoromra jellemző könnyed magabiztossággal vágtam bele abba az apró vállalkozásba, hogy "megtanuljam" a nagy Mississippi ezerkétszáz-ezerháromszáz mérföldjét. Ha valóban tudatában vagyok annak, miféle kívánalmakkal szándékozom megterhelni képességeimet, aligha lett volna bátorságom, hogy belevágjak. Azt hittem, hogy a kormányos mestersége mindössze abból áll, hogy hajóját a folyó vizén tartsa, és ezt nem tartottam túlságosan nehéznek, hiszen a folyó olyan széles.

A hajó délután négy órakor farolt ki New Orleansből, és nyolc óráig mi voltunk "őrségen". Mr. Bixby, a mesterem, "egyenesbe vitte" a hajót, lassan úsztatta a kikötőben horgonyzó többi hajó fara mellett, majd megszólalt:

- Tessék, vezesd; olyan közel maradj ezekhez a gőzhajókhoz, mintha almát hámoznál.

Átvettem a kormánykereket, és szívverésem percenként egyszerre száznál is magasabbra szökött; mert úgy tetszett nekem, hogy ha ilyen közel megyünk, minden ott sorakozó hajó oldalát lesúroljuk. Visszafojtottam a lélegzetemet, és megpróbáltam kihozni a hajót a veszélyes zónából; és megvolt a véleményem a kormányosról, akinek nincs jobb dolga, mint hogy ilyen veszedelmekbe sodorjon bennünket. De sokkal okosabb voltam, semhogy ezt meg is mondjam neki. Fél perc leforgása alatt már széles biztonsági sáv választotta el a "Paul Jones"-t a többi hajótól; újabb tíz másodpercen belül pedig kegyvesztetten félreállítottak, és Mr. Bixby újra behatolt a veszélyzónába, közben pedig elevenen megnyúzott puszta szavaival, amikor gyávaságomat korholta. Nagyon bántott a dolog, de kénytelen voltam bámulni azt a könnyed önbizalmat, amivel mesterem ide-oda mozgatta a kormánykereket, és a hajókat olyan szorosan közelítette meg, hogy a szerencsétlenség szüntelenül a levegőben lógott. Amikor kissé lecsillapult, elmagyarázta nekem, hogy közvetlenül a part mentén a víznek alig van sodrása, merthogy az a középen erősebb, ár ellenében tehát a partot kell simogatnunk, hogy az előbbi előnyeit élvezzük, lefelé jövet pedig jól be kell mennünk a folyó közepébe, hogy az utóbbi előnyeiből húzzunk hasznot. Elhatároztam magamban, hogy "lejtmeneti kormányos" leszek, a hegymeneti hajózást pedig a bolondokra bízom.

Mr. Bixby felhívta a figyelmemet bizonyos dolgokra. Valahogy így:

- Ez a Hatos Partfok (márminthogy hat mérföldre van a várostól).

Tudomásul vettem. Eléggé kellemes felvilágosítás volt, de nem tudtam belátni a jelentőségét. Nem jutott el a tudatomig, hogy ez számomra valaha is érdekes lehet. Más alkalommal így szólt:

- Ez itt a Kilences Partfok. - Később pedig azt mondotta: - Ez a Tizenkettes Partfok.

Ezek a partfokok alig emelkedtek a vízszint fölé; mindegyiket majdnem egyformának láttam; egyben hasonlítottak csupán: kiesnek egyiket sem mondhattam. Azt reméltem, hogy Mr. Bixby más tárgyra tereli a szót. Dehogyis! Majdnem odaragadt a partfokokhoz, szinte végigsimította őket, majd így szólt:

- A holtvíznek itt vége, egy vonalban ezzel a csoport szomorúfűzzel, most átvágunk, mert ott a holtvíz.

Azzal átvágott a másik parthoz. Egyszer-kétszer kezembe adta a kormánykereket, de nem volt szerencsém. Vagy partközelbe mentem, és majdnem lemetszettem egy cukornádültetvény szélét, vagy nagyon is messzire a parttól, s így újra kegyvesztett lettem, és szidást kaptam. Végre letelt az őrszolgálat, megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Éjfélkor egy lámpa fénye világított a szemembe, s az éjjeliőr hangját hallottam:

- Gyerünk, ki az ágyból!

Azzal ott hagyott. Nem tudtam megérteni ezt a szokatlan viselkedést; így mindjárt fel is hagytam a töprengéssel, és újra álomba szenderültem. Az éjjeliőr átkozottul gyorsan jelent meg újra, de most már goromba volt. Bosszantott a dolog. Így szóltam:

- Mi az ördögnek zavar fel éj derekán? Nagyon kíváncsi vagyok rá, el tudok-e újra aludni ma éjjel.

Az éjjeliőr ráfelelt:

- Nahát, vigyen el az ördög, ezt jól adod!

A leváltott őrség éppen jött befelé; hallottam, amint durván nevetgélnek, és ilyen megjegyzéseket tesznek:

- Hé, éjjeliőr, még mindig nem keltetted fel a kisinast? Finom és kényes a drága.

- Adj már neki egy kis cukornádat szopókának, és küldj a komornáért, hogy eldanolja neki a "tente baba, tenté"-t.

Ez idő tájt jelent meg Mr. Bixby a színen. Vagy egy perccel utóbb már másztam fel a kormányfülke lépcsőin, ruhám egy része a testemen, más része a karomon. Mr. Bixby közvetlenül mögöttem jött, és nem fojtotta vissza megjegyzéseit. Ez valami új dolog volt - éjfélkor felkelni, és nekilátni a munkának. A kormányos mesterségnek ez a mozzanata addig meg sem fordult a fejemben. Tudtam, hogy a hajók egész éjjel járnak, de valahogy sohase tűnődtem azon, hogy ehhez valakinek ki is kell ugrania a meleg ágyból. Aggódni kezdtem, hogy a hajóvezetés nem is olyan romantikus dolog, mint képzeltem; ebben az új szakaszában meglehetősen valóság- és munkaíze volt.

Meglehetősen sötét éjszaka volt, ámbár a csillagok szép számmal ragyogtak odafenn. A nagydarab első tiszt volt a kormánykeréknél, aki az öreg fürdőkádat orrával egy csillagnak irányította, s egyenest a folyó közepén tartotta. A part mindkét oldalon mintegy fél mérföldnyire volt tőlünk, de csodálatos messzeségben és bizonytalanul elmosódva látszott. Az első tiszt megszólalt:

- Ki kell kötnünk Jones ültetvényénél, uram.

Ágaskodott bennem a bosszúvágy. Azt gondoltam magamban: "Szép kis munka, mi, Mr. Bixby? Eltart egy kis ideig, amíg megtalálod Mr. Jones ültetvényét egy ilyen éjszakán; egyébként remélem, hogy holtod napjáig sem találod meg."

Mr. Bixby azt kérdezte az első tiszttől:

- Az ültetvény felső végénél avagy az alsónál?

- A felsőnél.

- Azt nem lehet. Azon a helyen a fatörzscsonkok ilyenkor kiállnak a vízből. Nincs az messze az alsótól, érje be ezzel.

- Rendben van, uram. Akár tetszik Jonesnak, akár nem, ezt a békát le kell nyelnie.

Akkor aztán az első tiszt távozott. Örvendezésem múlóban, csodálatom növekvőben volt. Íme egy férfiú, aki nemcsak hogy megtalálja az ültetvényt egy ilyen éjszakán, de még arra is képes, hogy a tetszés szerinti végét találja meg. Szörnyen szerettem volna valamit megkérdezni, de már annyi kurta választ hordtam a begyemben, hogy több már el sem fért benne, ezért hát békén maradtam. Mindössze azt az egyszerű kérdést szerettem volna Mr. Bixby mellének szögezni, vajon valóban olyan szamár, hogy komolyan gondol arra: megtalál egy bizonyos ültetvényt egy olyan éjszakán, amikor minden ültetvény pontosan egyforma és egyazon színű. A kérdés azonban bennem maradt. Abban az időben az ész néha jó tanácsokat adott nekem.

Mr. Bixby a part felé kormányzott, és csakhamar "simogatni" kezdte, éppúgy, mintha csak nappali világosság lett volna. Ráadásul még énekelni is kezdett:

Mennyei atyánk, napunk lealkonyult... stb.

Úgy látszott, hogy az életemet egy szokatlanul vakmerő, mindenre elszánt szörnyeteg kezébe tettem le. Egyszerre csak hozzám fordult, és így szólt:

- Hogy hívják az első partfokot New Orleans fölött?

Örültem, hogy azonnal tudok felelni, és meg is feleltem. Azt mondtam, hogy nem tudom.

- Mi az, hogy nem tudod?

Ez a modor mellbe vágott. Egy pillanat alatt ismét érzelmi mélypontra hullottam. De mit tehettem volna egyebet, azt kellett mondanom, amit mondtam.

- Okos fickó! - szólt Mr. Bixby. - És mi a neve a rákövetkező partfoknak?

Újra csak nem tudtam.

- Nahát, ez minden képzeletet felülmúl! Mondd meg nekem bármely partfoknak vagy helynek a nevét, amire tanítottalak.

Tűnődtem egy darabig, majd úgy döntöttem, hogy nem tudom.

- No, ide figyelj! Honnan indulsz neki a Tizenkettes Partfok fölött, ha át akarsz vágni?

- Én-én... nem tudom.

- Te-te nem tudod? - utánozta vontatott tájszólásomat. - Mit tudsz te egyáltalán?

- Én-én... alighanem semmit.

- A nagy Cézár szellemére, hiszek neked! Ilyen hájfejű töknyolcast én még az életben nem láttam, ekkora tinóról nem is hallottam, úgy segítsen az a hófehér szakállú Mózes! Micsoda gondolat! Hogy belőled legyen kormányos? Belőled? Hiszen tehenet se tudsz vezetni, nemhogy gőzhajót!

Ó, micsoda düh vett rajta erőt! Ideges ember volt, hát most úgy szökdécselt a kormánykerék egyik oldaláról a másikra, mintha égett volna a lába alatt a padló. Egy darabig magában fortyogott, majd leugrott róla a fedő, és újra leforrázott.

- Ide hallgass! Mit gondolsz, mi az isten csudájának soroltam el neked minden rohadt partfoknak a nevét?

Reszketve gondolkoztam egy pillanatig, s akkor a kísértő ördög arra ösztönzött, hogy így szóljak:

- Hát, hát, azt hittem, hogy szórakoztatni akar.

Ez olyan hatást tett rá, mint bikára a vörös posztó. Úgy őrjöngött (éppen átvágott a túlsó partra), hogy szerintem elvakította a düh, mert keresztülhajtott egy kereskedődereglye kormányevezőjén. Az már igazán természetes, hogy a kereskedők az izzó szidalmaknak valóságos sortüzét zúdították ránk. Nem volt még ember olyan hálás, mint Mr. Bixby; hiszen torkig volt izgalommal, és végre olyan emberekre akadt, akik vissza tudtak neki felelni. Kitárta az ablakot, kidugta a fejét, és most olyan szóáradat következett, aminőt még életemben nem hallottam. Minél elhalóbban, minél távolabbról hangzottak a dereglyések szidalmai, annál magasabbra emelte a hangját Mr. Bixby, és annál nyomósabbá váltak díszítő jelzői. Mire az ablakot bezárta, egészen megkönnyebbült. Ha most testét-lelkét megszitálom, akkor sem akad fönn a rostán annyi szitok, amennyi az ember édes jó anyukáját megbotránkoztatja. Végre hát a lehető legszelídebb hangon így szólt hozzám:

- Fiam, egy kis jegyzetfüzetet kell kerítened; és valahányszor mondok neked valamit, azonnal írd be magadnak. Csak egy mód van arra, hogy kormányos váljék belőled, és az nem más, minthogy az egész folyót betéve ösmerd. Úgy kell ezt tudnod, mint az ábécét.

Ez a felvilágosítás elszomorított; mert én eddigelé csak hiábavalóságokkal tömtem tele az emlékezetemet. Csüggedésem mégsem tartott sokáig. Úgy gondoltam, hogy némi könnyítést megengedhetek magamnak, mert Mr. Bixby kétségtelenül túloz.

Egyszerre csak rángatni kezdett egy zsinórt, és néhányat kondított a rézharangon. A csillagok már mind eltűntek, és az éj koromfekete volt. Hallottam a lapátkerekek zuborgását a part mentén, ahogyan az kikötésnél szokásos, de nem voltam egészen biztos abban, látom-e a partot. Az orkán-fedélzetről a láthatatlan őr hangja szólt fel:

- Mi az, kérem?

- Jones ültetvénye.

Azt mondtam magamban: "Bárcsak fogadni mernék valami kis összegben, hogy nem az." De meg se mukkantam. Csak lestem a fejleményeket.

Mr. Bixby a gépháznak szóló csengőkkel bíbelődött, és a hajó orra kellő időben odaért a parthoz. Fáklya világított a hajó előrészéről, egy ember kiugrott a partra, s egy négernek a hangját lehetett hallani:

- Aggyá ma' az útzsákját, Mr. Jones.

S a következő pillanatban már ismét méltóságteljesen úsztunk a folyóban. Egy darabig mélyen eltűnődtem, majd így szóltam, de nem hangosan:

- Nahát, ennek az ültetvénynek a megtalálása a legszerencsésebb véletlen volt, ami valaha is megesett; de száz év alatt se történhetik meg még egyszer. - És hittem is szentül, hogy csak véletlen volt.

Mire hét-nyolcszáz mérföldet megtettünk a folyón felfelé, napvilágnál tűrhetően bátor felfelé hajózó kormányossá nőttem ki magam; és még mielőtt St. Louist elértük, tettem egy parányi előrehaladást az éjjeli munkában is, de csak parányit. Volt egy füzetem, amely egészen megtelt városok, partfokok, homokpadok, szigetek, kanyarok és a köztük húzódó egyenes szakaszok nevével; de mindez a tudnivaló csupán a füzetben nyüzsgött, egy se volt közülük a fejemben. Fájt a szívem, ha arra gondoltam, hogy a folyónak csupán egyik felét rögzítettem; hiszen éjjel-nappal négyórás őrszolgálatot tartottunk; tehát minden idő, amit utazásunk kezdete óta alvással töltöttem, hosszú, négyórás hézagokat jelentett füzetemben.

Mesteremet szerződtették egy nagy New Orleans-i hajóra, én pedig fogtam az utazótáskámat, és vele mentem. Hát ez már komoly nagy hajó volt. Ha a kormányfülkéjében álltam, oly magasan voltam a víz felett, mintha hegycsúcson kuksolnék; s a fedélzetei oly messzire nyúltak alattam előre- és hátrafelé, hogy csodálkoznom kellett, miként nézhettem valaha is a kis "Paul Jones"-t nagy járműnek. Más különbség is akadt a két hajó között. A "Paul Jones" kormányfülkéje hitvány, piszkos, viharvert patkányfogó volt, szűkösen méretezett, hogy több legyen a hely a hajón; ez meg itt pompás üvegtemplom; oly tágas, hogy táncolni lehetett volna benne. Mindenfelé mutatós piros és aranyszínű ablakfüggönyök, egy tekintélyes dívány, bőrpárnák, és háttámasz azon a magas padon, ahol a látogató kormányosok szoktak ülni, miközben történeteket mondanak el, és "a folyót nézik". Csillogó, divatos rézköpőcsészék - a fűrészporral teli széles faláda helyett; csinos, új viaszosvászon a padlón; barátságos, nagy kályha; a drága, berakásos kormánykerék oly magas, hogy a fejem búbjáig ér; drótkötél a kormánylapát részére; fényes sárgaréz nyomógombok a csengőkezeléshez; és egy takaros, fehér kötényes néger felszolgáló a texas-fedélzetről, aki tortát, fagylaltot és kávét hoz fel őrszolgálat közben, nappal és éjjel egyaránt. Hát ez már döfi! Újra szívből kezdtem hinni, hogy a hajóvezetés mégiscsak romantikus foglalkozás.

Abban a szent pillanatban, amikor útnak indultunk, elkezdtem a nagy gőzhajón összevissza csatangolni. Elárasztott az öröm. Olyan tiszta és takaros volt minden, mint egy fogadószoba; ha végignéztem hosszú, aranyozott szalonján, mintha egy kivilágított alagúton néztem volna végig; valamennyi díszesebb helyiség ajtaján olajfestmény volt látható, egy tehetséges címtáblafestő alkotása; a hajóterem üvegcsilláros fali gyertyatartók végtelen sorától fénylett; az írnok irodája elegáns, a bár csodaszép, a bárpincér simára borotvált, kikent-kifent. A kazán-fedélzet (vagyis a hajó második emelete) oly tágas volt, mint egy templom, legalábbis én annak láttam; ugyanígy a legénységi hálóterem; és nemcsak egy szánalmas, maroknyi matróz, fűtő meg gyanús széltoló lézengett ott, hanem egész embersereg. A tűz vörösen parázslott a fűtőterek hosszú sorában, és fölöttük nyolc hatalmas kazán! Leírhatatlan pompa mindenütt. Az óriási gépek... de elég is ebből. Soha még ilyen remekül nem éreztem magam. És mikor azt tapasztaltam, hogy a tiszta felszolgálók regimentje tiszteletteljesen uraz engem, elégedettségem tökéletessé vált.

 

Egy bátor tett

"... mindenki sóhajtott, és olyasvalamit
mormogott a helyzetről, hogy nagy kár,
nagy kár..."

Mire visszaértem a kormányosfülkébe, St. Louis eltűnt, én pedig elvesztem. Ott volt egy darab folyó, pontosan úgy, ahogyan leírtam a füzetembe, de sehogy sem tudtam kiigazodni rajta, mert - értik, ugye? - most megfordult az egész tájkép. Láttam a folyót, amikor felfelé jöttünk, de nem tudtam, hogy milyen látványt nyújt, ha mögöttem van. A szívem ismét összefacsarodott, mert világossá vált előttem, hogy ezt a nyugtalanító folyót mindkét irányban meg kell tanulnom.

A kormányosfülke tele volt kormányosokkal, akik lefelé hajóztak, hogy "szemügyre vegyék a folyót". Amit "felvégnek" hívnak (az a kétszáz mérföld St. Louis és Cairo között, ahol az Ohio betorkollik), ott a vízállás alacsony volt; a Mississippi pedig annyira állandóan változtatja medrét, hogy a kormányosok mindig szükségét érezték, hogy leruccanjanak Cairóba, valahányszor hajójuknak egy héten át a kikötőben kellett vesztegelnie; vagyis amikor a vízállás alacsony volt. Ezeket a "szemrevételezéseket" jórészt olyan szegény fickók végezték, akiknek ritkán volt fedél a fejük felett, és egyetlen reményük állandó, szakszerű felkészültségükben gyökerezett. Ezért aztán egyetlen úton is hajlandók voltak helyettesíteni valamelyik megbecsült kormányost, aki hirtelen megbetegedett, vagy más körülmények akadályozták a munkában. És bizony jó egynéhányan közülük állandóan ide-oda utazgattak, és vizsgálták a folyót, nem azért, mintha igazán reménykedtek volna egy állás elnyerésében, inkább azért, mert a hajó vendégeiként olcsóbban éltek a "szemrevételezés" közben, mintha a parton maradnak, és fizetnek az ellátásukért. Ezeknek a fickóknak idővel kényes lett az ízlése, és csak azokat a hajókat frekventálták, amelyek jó konyhájukkal alapozták meg hírüket. Minden látogató kormányosnak hasznát lehetett venni, mert mindnyájan szíves-örömest vállalkoztak arra, hogy télen-nyáron, éjjel-nappal csónakba szálljanak, és segítsenek a hajózható meder kijelölésében, máskor meg támogatták a hajó kormányosát, amiben csak tehették. Már csak azért is szívesen látták őket, mert valahány kormányos, mind fáradhatatlan csevegő, ha a többivel összejön, s minthogy csak a folyóról beszélgetnek, mindig megértik egymást, és mindig tudnak valami érdekes dolgot. Vérbeli kormányos semmi mással a világon nem törődik, mint a folyóval, és büszkébb a foglalkozására, mint egy király.

Ezen az úton csinos társaság verődött össze ilyen folyóvizsgálókból. Voltak nyolcan vagy tízen, és bőségesen elfértek tágas kormányosfülkénkben. Ketten-hárman közülük fényezett selyemkalapot, hófehér ingmellet, gyémánt melltűt, bőrkesztyűt és lakkcipőt hordtak. Angol beszédjük választékos volt, és olyan méltóságteljesen viselkedtek, ahogyan olyan emberekhez illett, akik rendezett vagyoni viszonyok közt élnek, és mint kormányosok, óriási hírnévnek örvendenek. A többi meglehetősen hanyagul öltözött, és kúp formájú, magas nemez fejfedőt viselt, ami akkoriban lehetett divatos, amikor Amerika még a brit birodalomhoz tartozott.

Ebben a fenséges társaságban hitvány nulla voltam, és elnyomottnak, mondhatnám, kábultnak éreztem magam. Még ahhoz sem voltam kellőképpen jelentős személyiség, hogy segédkezzem a kormánykeréknél, amikor nagy sietve pörgetni kellett egyet a keréken; a legközelebb álló vendég megtette ezt - és bizony gyakorta sor került erre a folyómeder kanyargóssága és az alacsony vízállás miatt. Ott álltam egy sarokban, és a beszélgetés, amire odafigyeltem, minden reménytől megfosztott. Az egyik látogató így szólt a másikhoz:

- Jim, hogy vetted a Szilva Partfokot felfelé jövet?

- Éppen éjjel voltunk ott, és én azt az irányt vettem, amelyet az egyik fiú a "Dianá"-n ajánlott nekem; vagy ötven yarddal az ál-partfokon heverő farakás fölött indultam, és a kis faházra tartottam a Szilva Partfok alatt, míg a sziklahát fölé nem értem - kettőnél egynegyeddel volt kisebb mélység -, akkor aztán egyenesbe hoztam a paripát a középzátony irányában, míg csak egy vonalba nem értem a kanyarulatban azzal a vén, egyágú kanadai nyárfával, akkor a hajó farát a nyárfának, az orrát meg a sarok fölötti sekélyesnek fordítottam, aztán huss! átrohantam rajta - kilenc és féllel.

- Csinos kis átvágás, igaz-e?

- Igen, de a felső homokzátony fölött fenemód apad.

Most egy másik kormányos jutott szóhoz ekként:

- Nekem ennél jobb vizem volt, és lejjebb mentem át rajta; az ál-partfoktól indultam ki - két lábat jeleztek; amikor a második sziklazátony fölött a kanyarban kiálló fatörzs magasságába jutottam - kettőnél egynegyeddel kevesebb volt a jelzés.

Az egyik pompásan öltözött ifjú megjegyezte:

- Nem akarom hibáztatni mélységmérő embereiket, de szerintem elég víz van a Szilva Partfoknál.

Mindnyájan helyeslően bólintottak, amint ez a nyugodt megrovás "elintézte" a hetvenkedőt. Ebben a hangnemben folytatták a beszélgetést. Ez alatt a következő gondolatok futottak át az agyamon: "Nos, ha jól hallottam, nemcsak valamennyi város, sziget, kanyar és a többi nevét kell könyv nélkül megtanulnom, hanem még meleg személyes ismeretséget is kell kötnöm minden öreg fatörzzsel, egyágú nyárfával és rejtett farakással, ami ennek a folyónak a partját ezerkétszáz mérföld hosszan ékesíti; sőt, mi több, sötétben is tudnom kell, hol találhatók ezek, hacsak vendégeink nincsenek olyan szemmel megáldva, amely át tud hatolni kétmérföldnyi vaksötétségen. Bárcsak a hajóvezetés mestersége Jerikóban virágoznék, akkor sohase jutott volna az eszembe."

Alkonyatkor Mr. Bixby háromszor kondította meg a nagy harangot (ez a kikötés jele), és a kapitány előjött a texas-fedélzet előrészén fekvő szalonjából, és kérdőleg felnézett. Mr. Bixby leszólt neki:

- Kapitány, itt egész éjjelre kikötünk.

- Rendben van, uram.

Ennyi volt az egész. A hajó a parthoz állt, és éjjelre kikötötték.

Tetszett nekem, hogy a kormányos azt teheti, amit akar, és nem kell olyan nagy személyiség engedélyét kérnie, amilyen a kapitány. Megvacsoráztam, és azonnal lefeküdtem, mivel kedvemet szegték napközben tett megfigyeléseim és tapasztalataim. Előző utazásomon készült jegyzetfüzetem értelmetlen nevek halmazának tűnt. Valahányszor napközben belenéztem, teljesen összezavarodtam. Most reméltem, hogy alvás közben kikapcsolódom; de nem, az adattömeg eszeveszett és állandó lidércnyomásként keringett az agyamban egészen napkeltéig.

Másnap reggel eléggé megviselt és rosszkedvű voltam. Gyorsan siklottunk előre, és sokszor bíztuk magunkat a szerencsés véletlenre, mert aggódva igyekeztünk "kijutni a folyóból (ahogyan a Cairóba való befutást hívták), mielőtt még az éjszaka utolér bennünket. De Mr. Bixby társa, a másik kormányos, szépen zátonyra vitte a hajót, és olyan sok időt elvesztegettünk, amíg kiszabadítottuk, hogy nyilvánvaló volt: a sötétség jóval a betorkollás fölött utolér bennünket^[7]. Ez nagy szerencsétlenség volt, különösen látogató kormányosaink egyikére-másikára nézve, akinek hajója kénytelen várakozni a visszatértére, bármilyen hosszú is a várakozási idő. Ez alaposan mérsékelte a kormányfülkében folyó beszélgetést. Amikor felfelé hajóztak, akkor a kormányosok nem törődtek az alacsony vízállással, avagy a sötétség bármely fajtájával; semmi sem állította meg őket útjukban, csak a köd. De a lefelé hajózás már másfajta munka; a hajó majdnem tehetetlen a makacs sodrással szemben, amely hátulról előrefelé tolja, így aztán nem is szokás lefelé hajózni éjjel és alacsony vízálláskor.

Csupán egyetlen halvány remény maradt: ha az éj beállta előtt át tudnánk jutni a Kalap-sziget bonyolult és veszélyes átjárójánál, a hátralevő utat meg merhetnők tenni, mert ott egyszerűbb a hajózás és jobb a víz. De őrültség volna éjnek idején megkísérelni a túljutást a Kalap-szigeten, így aztán a nap hátralevő részében igen sokat nézegették az emberek az órájukat, és állandóan a haladási sebességet számítgatták. Az örökös beszédtárgy a Kalap-sziget volt; néha magasra hágott a reménykedés, de ha olykor késedelmet szenvedtünk egy nehéz átvágásnál, a remény újra lelohadt. Órákon át minden ember ennek a rejtett izgalomnak a terhe alatt nyögött; még rám is átragadt, és a Kalap-sziget miatt akkora aggodalom fogott el, és a felelősségnek oly szörnyű súlyát éreztem, hogy szerettem volna öt percig a parton lenni, hogy jókora lélegzetet vehessek, s utána visszajöjjek. Nem tartottuk be a rendes őrszolgálati időket sem. Mindegyik kormányos a folyónak azon a szakaszán vezetett, amelyen felfelé menetkor is járt már, mert ezt jobban ismerte; de mindketten állandóan a kormányfülkében maradtak.

Napnyugta előtt egy órával Mr. Bixby vette kezébe a kormánykereket, és Mr. W. mellette állt. A most következő harminc percben mindenki a kezében tartotta az óráját, s nyugtalan, hallgatag és rosszkedvű volt. Végre valaki vésztjósló sóhajtással megszólalt:

- Nos, amott van a Kalap-sziget, és mi nem tudjuk elérni.

Valamennyi óra fedelét bekattintották, mindenki sóhajtott egyet, és olyasvalamit mormogott a helyzetről, hogy "nagy kár, nagy kár - ó, ha csak fél órával korábban érkeztünk volna ide!" - és a csalódottság nehéz légkörével telt meg a helyiség. Egyesek nekiindultak, hogy kimennek, de tétovázni kezdtek, mert nem hallották a kikötést jelző harangkondítást. A nap eltűnt a láthatár mögött, a hajó pedig csak rohant előre. A vendégek kérdő pillantásokat vetettek egymásra; egyikük, akinek a keze már az ajtógombon volt, sőt már el is fordította kicsit, várt, majd hirtelen visszahúzta a kezét, hogy a gomb visszaugorjék.

Szilárdan siklottunk lefelé a kanyarban. Az emberek többször összenéztek, elismerően bólogattak egymásnak - de nem szóltak egy szót sem. Amikor az égbolt elsötétült, és egy-két halvány csillag megjelent, észrevétlenül Mr. Bixby mögé tömörültek. A halotti csend és a várakozás érzése kezdett nyomasztó lenni. Mr. Bixby megrántotta a zsinórt, és a nagy harangból két mély, lágy hang kelt szárnyra az éjszakában. Ezután kis szünet, majd még egy jeladás kondult. Utána az őr szava hangzott az orkán-fedélzetről:

- Bal oldali mélységmérőt ide! Jobb oldalit is!

Felhangzott a távolból a mélységmérőt kezelő emberek kiáltása, melyet a vihar-fedélzeten az üzenetközvetítők mogorván ismételtek.

- Há-á-árom öl! Há-á-árom! Harmadfél! Harmadfél. Kettő és negyed! Két öl^[8] öt fertály!...

Mr. Bixby meghúzott két harangkötelet, amire a távoli gépházból halk csengés felelt, és sebességünk csökkent. A gőz sípolni kezdett a biztosító szelepeken át. A mélységmérő emberek tovább kiáltoztak, és ez az éjszakában mindig ijesztően hat. A kormányos társaság minden tagja merőn maga elé nézve figyelt, és halkan beszélgetett. Senki sem volt nyugodt és könnyed lelkiállapotban, csak Mr. Bixby. Akár levehette volna a kormánykereket, és a küllőjén állhatott volna. Végre a gőzhajó bejutott a (legalábbis előttem) teljesen láthatatlan útvonalába: úgy látszott, mintha egy széles és sötét tenger közepén haladnánk, de Bixby akkor is elbánt volna vele, és egyenesben tartotta volna a hajót. Az alig hallható beszélgetés morajából olykor-olykor ki lehetett venni egy-egy összefüggő mondatot, mint például:

- Lám! Nézd csak; az első zátonyon remekül átjutott!

Kis szünet után egy másik fojtott hang:

- Hitemre! A far tökéletesen jön lefelé.

- Na, most már a bóják között vagyunk; át fog menni! Másvalaki azt mormogta:

- Ó, ezt remekül csinálta, remekül!

Most leállították a gépeket, és a víz sodra vitt minket lefelé. Nem mintha láthattam volna a hajó útját, mert a csillagok közben mind eltűntek, tehát nem láthattam semmit. Ez a sodródás szörnyű volt: a szívverésem is megállt egyszerre csak sötétebb tömeget pillantottam meg, a feketeségnél is feketébbet. A sziget felső vége volt. Egyenesen feléje sodródtunk. Elborított bennünket a sziget feketénél is feketébb árnyéka, s a veszély annyira a levegőben lebegett, hogy szinte fojtogatott; lebírhatatlan kényszer ösztönzött, hogy tegyek valamit, akármit, a hajó megmentésére. Mr. Bixby azonban még mindig ott állott a keréknél, hallgatagon, feszült macskafigyelemmel, és valamennyi kormányos, váll váll mellett, ott szorongott mögötte.

- Nem fog átmenni! - suttogta valaki.

A víz mind sekélyebb lett - a mélységmérők kiáltozása szerint -, míg csak le nem ért ezekhez a számokhoz:

- Nyolc és fél! Nyolc láb! Nyolc láb! Hét és...

Mr. Bixby figyelmeztetőleg szólt le szócsövén át a gépésznek:

- Mindenki a helyére!

- Igen, uram, igen.

- Hét és fél. Hét láb. Hat és...

Súroltuk a meder fenekét! Ebben a pillanatban Mr. Bixby egész csomó csengőt szólaltatott meg, és beleordított a beszélőcsőbe:

- Mindent bele - amennyi gőz csak van! - Majd társához fordult: - Szorítsd le erősen, húzd meg, húzd csak!

A hajó valósággal reszelte és őrölte a homokot, egyetlen, szörnyű pillanatig ott suhogtak felette a katasztrófa szárnycsapásai, aztán átjutott! Sohasem rázta még meg kormányosfülke falát akkora örömrivalgás, amilyen Mr. Bixby háta mögött kitört.

Ezután nem történt semmi baj. Aznap éjjel Mr. Bixby volt a hős; s a folyami emberek soká, soká emlegették még ezt a tettét.

Ahhoz, hogy tökéletesen értékeljük azt a csodálatos pontosságot, amivel a nagy gőzhajót abban a sötét vízi vadonban a megfelelő csapáson vezette, tudnunk kell, hogy bonyolult útját nemcsak vízben álló fatörzseken és titkos sziklazátonyokon át kellett vágnia, majd a sziget felső részét oly közelről borotválnia, hogy a hajófar horzsolta a gőzös fölé boruló lombozatot, hanem egy helyütt szinte kartávolságra kellett elhaladnia egy elsüllyedt és láthatatlan hajóroncs mellett, ami felhasíthatta volna a hajótest bordáit, ha hozzáér, sőt, öt perc alatt megsemmisített volna egy negyedmillió dollárt érő gőzhajót, rakományával együtt, s a tetejébe talán még százötven emberi életet is.

Az utolsó megjegyzés, amelyet aznap este hallottam, a Mr. Bixbynek szánt bók volt. Egyik vendégünk kenetteljesen, mintegy magában mormogta:

- Szentuccse: úgy kormányoz, mint a mennydörgős ménkű!

 

Nehéz leckék

"... akár azt is kérdezhette volna, hogy
az öreganyámnak mi a véleménye a
protoplazmáról."

Fáradságosnak tetsző idő múltán végre is sikerült teletömnöm a fejemet szigetekkel, városokkal, homokzátonyokkal, "partfokokkal" és kanyarokkal; és bizony csodálatosan lélektelen halmaza volt ez mindenféle dolognak. Mivel azonban behunyt szemmel is el tudtam hadarni ezeknek a neveknek egész hosszú sorát anélkül, hogy a folyó minden ötvenmérföldnyi részéből tíznél többet kihagytam volna, mégis az az érzésem támadt, hogy le tudnék vezetni egy hajót New Orleansig, ha átugorhatnám vele ezeket a hézagokat. De bizony alig jutott el önelégültségem odáig, hogy az orromat egy icipicit magasabbra emelhettem volna, amikor Mr. Bixby máris kifundált valamit, amivel lehűtsön. Egy napon felém fordult, és hirtelen ezt a kérdést szegezte nekem:

- Milyen alakja van a Dió-kanyarnak?

Ugyanígy akár azt is kérdezhette volna, hogy az öreganyámnak mi a véleménye a protoplazmáról. Tisztességtudóan gondolkoztam egy keveset, majd azt feleltem: nem hiszem, hogy valami különleges alakja lenne. Lobbanékony mesterem persze felcsattant, és tüzeskedett, míg ki nem fogyott a díszítő jelzőkből.

Már korábban megtanultam, hogy csak bizonyos mennyiségű muníciója van, és ha abból kifogyott, ismét békülékeny, sőt bűnbánó öregágyúvá vedlik. Az "öreg" szó azonban itt csak kedveskedés; nem volt több harmincnégy évesnél. Vártam. Rövidesen így szólt hozzám:

- Fiam, tökéletesen meg kell tanulnod a folyó alakját. Nagyon sötét éjjeleken ez az egyedüli támaszunk a kormányzásnál. Minden mást mintha kitörültek volna, úgy eltűnik. De jól jegyezd meg magadnak, hogy éjjel nem ugyanolyan a folyó alakja, mint nappal.

- Hogy az ördögbe tanulom így meg valaha is?

- Hogy ismered ki magad otthon a sötét szobában? Úgy, hogy ismered az alakját. Mert látni nem láthatod.

- Azt akarja mondani, hogy e vég nélküli folyó partjának milliónyi csekély alakbéli változatát éppen úgy kell ismernem, ahogy otthon a szobánkat?

- Becsületemre mondom, jobban meg kell ismerned, mint ahogyan bármikor és bárki ismerte saját szobáinak az alakját.

- Bárcsak meghalnék!

- No, nem akarom én a kedved szegni, de...

- Jól van, tömje csak belém; ha meg kell lennie, inkább most, mint máskor.

- Ide süss, ezt meg kell tanulnod; nincs kibúvó. Csillagfényes tiszta éjjelen a part olyan tömör árnyékot mutat, hogy ha nem ismernéd tökéletesen az alakulatát, minden facsoporttól messzire kitérnél, mert fekete árnyékát szilárd sziklafoknak tartanád; és bizony őrszolgálat ideje alatt minden tizenötödik percben halálra rémülnél. Ötvenyardnyira húzódnál a parttól, amikor pedig ötvenlábnyira kellene lenned. Ebben az árnyékban nem vehetsz észre egyetlen, vízből kiálló fatörzset sem, hacsak pontosan nem tudod, merre van, és a folyó alakulata mondja meg neked, mikor kerültél a közelébe. Itt vannak aztán a koromfekete éjszakák; a folyónak egy ilyen éjszakán egészen másféle alakja van, mint csillagfényes éjjelen. A part vonala mindenütt egyenesnek látszik ilyenkor, de annak is csak jó homályosan; és ha nem ismernéd jobban, egyenes vonalba is vinnéd a hajót. Merészen nekivezeted a hajódat egy szilárd, egyenes falnak látszó valaminek (jól tudva, hogy ott a valóságban kanyarulat van), az a fal pedig visszahúzódik, és helyet enged neked. Aztán itt vannak a szürke ködök. Olyan éjjel, amikor éppen ilyen szörnyű, szitáló szürke köd van, semmilyen jellegzetes alakja sincs a partnak. A szürke köd a világ legöregebb emberének a fejét is megzavarná. Aztán itt van a holdvilág különféle fajtája, ez sem egyformán változtatja meg a folyó alakját. Aztán meg...

- Ó, ne is mondjon többet, kérem! Meg kell tanulnom a folyó alakját ötszázezernyi különféle figurában? Ha ezt a rakományt mind a fejemben kell hordanom, felrobban a kobakom.

- Dehogy! Neked csak a folyó alakját kell megtanulnod; éspedig olyan abszolút bizonyossággal, hogy bármikor kormányozhatsz a fejedben levő alak szerint anélkül, hogy a szemed előtt levővel kellene törődnöd.

- Megértettem, meg is próbálom; de miután egyszer megtanultam, bízhatom-e a tudásomban? Megtartja a folyó ugyanazt az alakját, és nem bolondozik majd összevissza?

Mielőtt Mr. Bixby felelhetett volna, Mr. W. jött oda, hogy az őrszolgálatot átvegye, és így szólt:

- Bixby, erősen figyelned kell az Elnök-szigetre, és az egész vidéket fel kell derítened a Kotlós és a Csibék fölötti részen. A folyópart ott beomlóban van, és a part alakja fenemód változik. Bizony, meg se ismernéd a 40 fölötti partfokot. Most akár a vén, vízben álló sycamore-fa és a part közötti részen is utazhatsz.

Így aztán kérdésemre azonnal megkaptam a választ. Itt több tengeri mérföldön keresztül változik a part alakja. A sárga földig le voltam sújtva. Két dolgot is eléggé világosan láttam. Az egyik az volt, hogy a kormányos mesterséghez többet kell tanulni, mint amennyit emberfia tudhat; a másik pedig az, hogy az illetőnek minden huszonnégy órában egészen másként újra át kell tanulnia mindezeket.

Ezen az éjjelen tizenkét óráig mi voltunk őrségen. Régi szokás a folyón, hogy őrségváltáskor a két kormányos előbb beszélget egymással egy keveset. Mialatt az újonnan érkezett kormányos felhúzza a kesztyűjét és rágyújt egy szivarra, társa, a pihenésre térő kormányos valami effélét mond:

- Úgy látom, a felső homokzátony a Halé partfoknál kissé berogyott; kettő és negyed ölet mutatott a külső mérés, és kettőt a másik.

- Igen, már legutóbb is gondoltam, hogy kissé lesüppedt. Találkoztál hajóval?

- Találkoztam eggyel a huszonegyes partfok vonalában, de éppen a homokzátony megkerülésével bajlódott, és nem tudtam pontosan megfigyelni. A "Sunny South"-nak néztem volna, ha nem lettek volna a kéményei előtt tetőablakok.

És így tovább. Amikor pedig a szolgálatba lépő kormányos átvette a kormánykereket, társa megemlítette neki, hogy ilyen és ilyen kanyarban vagyunk, avagy egyvonalban ennek vagy annak az embernek a fatelepével vagy ültetvényével. Ez csak udvariaskodás volt; én azt gondoltam, hogy ennek így kell történnie. Mr. W. azonban teljes tizenkét perccel elkésett az őrségről ezen a bizonyos éjjelen - ami az illendőség óriási megsértését jelentette; ez a kormányosok körében valóban megbocsáthatatlan bűn. Így aztán Mr. Bixby egyáltalában nem üdvözölte, hanem egyszerűen átadta a kormánykereket, és szó nélkül kivonult a kormányos fülkéből. Megijedtem; gonosz egy éjszaka volt, ami a sötétséget illeti, a folyónak egy különösképpen széles és vaksötét részén jártunk, ahol semminek se volt alakja vagy megfoghatósága, és hihetetlennek látszott, hogy Mr. Bixby itt hagyja ezt a szegény fickót, aki majd tönkreteszi a hajót, miközben igyekszik kitalálni, hol is jár. Elhatároztam, hogy akárhogyan is, de segítek rajta. Hadd lássa, hogy nem hagyta el minden barátja. Tehát ott álldogáltam, és vártam, hogy megkérdezze, merre is járunk. De Mr. W. nyugodtan vágott neki annak a tömör mennyboltnak, amely mintha fekete macskákból állt volna rendes légkör helyett, és ki se nyitotta a száját. "Büszke ördög! - gondoltam. - Sátánfajzat, aki inkább mindnyájunk vesztét okozza, semhogy leköteleztesse magát velem, merthogy még nem vagyok olyan nagylegény, akinek joga volna kapitányokat is megdorgálni, s elevenek és holtak felett uralkodni egy gőzhajón." Hirtelenjében felmásztam a magas ülésre; úgy gondoltam, hogy nem biztonságos, ha lefekszem, amíg ez a holdkóros van őrségen.

Idővel mégiscsak elaludhattam, mert legelsőbben is azon vettem észre magam, hogy hajnalodik. Mr. W. már elment, és újra Mr. Bixby állt a kormánykeréknél. Tehát négy óra volt, és minden rendben, csak én nem; úgy éreztem magam, mint akinek egy halom ócska csontot varrtak a bőrébe, és most mind egyszerre sajog.

Mr. Bixby megkérdezte, miért maradtam fenn. Megvallottam, hogy ezzel jót akartam tenni Mr. W.-nek - megmondani neki, merre járunk. Beletelt öt percbe, míg a dolog egész balga mivolta megvilágosodott Mr. Bixby előtt, de akkor, amint láttam, torkig is lett vele; mert olyan bókot mondott, hogy gorombaságnak is beillett volna. Így szólt:

- Nahát, ha jól megnézlek, te másféle szamár vagy, mint akiket eddig láttam. Mit gondoltál, miért akar tőled megtudni valamit?

Azt feleltem: úgy hittem, ez kényelmes lesz neki.

- Kényelmes? Szöszkarikát! Nem megmondtam neked, hogy az embernek úgy kell ismernie a folyót éjjel, mint a tulajdon szobáját?

- Hát igen, kiismerem magam a sötétben, ha tudom, hogy az az én szobám; de tegyük föl, hogy letesznek a szoba közepére éjjel, és nem mondják meg, miféle szoba az; hogyan tudjam akkor?

- Bizony, a folyón ezt tudnod kell!

- Rendben van. Akkor boldog vagyok, hogy nem szóltam semmit Mr. W.-nek.

- Magam is amondó vagyok! Bizony, ő kihajított volna az ablakon! Jó százdollárnyi kár a megrongált ablakkeretekben és függönyökben.

Örültem, hogy ez a kár nem következett be, mert népszerűtlenné tett volna a tulajdonosok előtt. Ezek mindig gyűlölték azt, aki olyan hírben állt, hogy gondatlan és rongálja a berendezést.

Most már nekifogtam, hogy megtanuljam a folyó alakját; és a sok szertefoszló, megfoghatatlan tárgy közt, amelyeket eszemmel vagy kezemmel valaha is megfogni próbáltam, ez vezetett. Merően rászegeztem tekintetemet arra a hegyes, erdő borította partfokra, amely előttem néhány mérföldnyire messzire benyúlott a folyóba, és igyekezhettem annak alakját megrögzíteni az agyamban; amikor nagy megelégedésemre kezdett volna már sikerülni a dolog, eljutottunk a közelébe, és a sok fáradságot okozó valami kezdett szétolvadni és visszahúzódni a part vonalába! Ha a kiugró előhegység csúcsának legtetején egy feltűnő, kiszáradt fa bukkant elő, amikor a hajó odaért melléje, azt kellett tapasztalnom, hogy a fa feltűnés nélkül beletemetkezett az egész erdőbe, és az is az egyenes part középső részét foglalja el! Egyetlen kimagasló domb se tartotta meg alakját annyi időre, ami nekem elegendő lett volna ahhoz, hogy igazi alakját szemembe véshessem, hanem olyan szétolvadó és változékony volt, mintha vajhegy lett volna a trópusok legforróbb sarkában. Semminek se volt ugyanaz az alakja a lefelé hajózáskor, mint aminőt a felfelé menetelkor viselt. Megemlítettem ezeket az apró nehézségeket Mr. Bixbynek. Azt mondta rá:

- Éppen ez a dolog veleje. Ha a tárgyak alakja nem változnék három másodpercenként, semmi hasznukat nem látnók. Például, vegyük ezt a helyet, ahol most vagyunk. Mindaddig, amíg ez a domb ott a túloldalon csak dombnak látszik, zúgva mehetek tovább azon az egyenes vonalon, ahol most megyek; de abban a pillanatban, amikor a hegyén kettéhasad, és "V" alakot mutat, már tudom, hogy gyorsan jobb oldalra kell húzódnom, különben egy sziklán zúzom szét a hajó orrát; aztán abban a pillanatban, amikor a "V" egyik hegye a másik mögé bújik, újra bal felé kell kormányoznom a hajót, különben összekoccanok egy vízben álló fatörzzsel, amely olyan alaposan lerántja ennek a gőzhajónak a gerincét, mintha csak egy fadarabka volna. Ha ez a domb nem változtatná az alakját a veszélyes éjjeleken, akkor itt egy éven belül körös-körül szörnyű gőzhajótemető lenne.

Tiszta dolog volt, hogy meg kell tanulnom a folyó alakját minden elképzelhető helyzetében - keresztül-kasul, először az ál-partfokokat, kívül-belül, elölről-hátra-, és aztán tudnom kell, mit tegyek azokon a szürke éjjeleken, amikor semminek sincs valamirevaló alakja. Nekiláttam tehát. Idővel kezdtem ennek az ágas-bogas leckének java részét elsajátítani, és önelégültségem ismét magasra hágott. Mr. Bixby csak arra várt, hogy újra lehűtsön. Ilyen módon kezdett hozzá.

- Mekkora vizünk volt a Lyukas Fal közelében levő középső átvágásnál az utolsó előtti utunkon?

Ezt én sértésszámba vettem, így szóltam:

- Azon a zavaros helyen, lefelé és felfelé minden utunkon háromnegyed órán át egyfolytában énekelnek a vízmérő emberek. Azt képzeli, hogy én emlékszem erre az összevisszaságra?

- Fiam, emlékezned kell. Pontosan emlékezned kell a helyre és az akkori jelzésekre, amikor a hajónk a legsekélyebb vízben haladt, a St. Louis és New Orleans közti ötszáz sekély hely mindegyikénél: és az egyik úton végzett mélységmérés jelzéseit nem szabad összetévesztened a másik út jelzéseivel, mert bizony ezek ritkán egyformák. Külön-külön kell őket észben tartanod.

Amikor újra magamhoz tértem, így szóltam:

- Ha odáig jutottam, hogy erre képes legyek, akkor már a halottakat is fel tudom támasztani, és akkor nem kell kormányoskodnom egy gőzhajón, hogy megkeressem a kenyerem. Abbahagyom ezt a mesterséget. Veszek egy szennyvízvedret és egy kefét; én csak utcaseprésre vagyok alkalmas. Nincs elég eszem a kormányos mesterséghez; és ha annyi eszem lenne, akkorára dagadna a fejem, hogy nem tudnék talpon maradni, vagy a hordófej eltörné a nyakam.

- Hagyd már abba! Ha én egyszer azt mondom, hogy valakit meg akarok tanítani a folyó ismeretére, akkor ezt komolyan gondolom. Egyben pedig biztos lehetsz: vagy megtanítom, vagy megölöm az illetőt.

 

A megdöbbenés folytatódik

"Tovahajóztam, oly derűsen, mint egy
nyári reggel."

Ilyen egyéniséggel szemben hasztalan lett volna az okoskodás. Memóriámat úgy megerőltettem, hogy lassacskán még a homokpadok és a gázlók számtalan jelzése is kezdett benne megragadni. De az eredmény nem változott. Alighogy megtanultam valami ágas-bogas dolgot, máris jelentkezett egy másik. Gyakran láttam, amint a kormányosok merően bámulják a vizet, és úgy tesznek, mintha olvasnának benne, akár egy könyvből; de bizony ez olyan könyv volt, amely nekem mit sem mondott. Végül mégiscsak eljött az idő, amikor Mr. Bixby eléggé fejlődőképesnek vélhetett ahhoz, hogy elbírjak egy leckét a vízolvasásból, így kezdett hozzá:

- Látod ott a víz színén azt a hosszú, ferde vonalat? Nos, az egy zátony. Mi több, meredek zátony. Tömör homokpad van alatta, ami függőleges és vízszintes irányban majdnem olyan egyenes, mint egy ház fala. Bőséges víz veszi körül, de alig lepi el valami a tetejét. Ha nekiszaladnál, széthullana a hajó. Látod, ott, ahol a vonal felső végénél kirojtosodik, és kezd eltünedezni?

- Igenis.

- Nos hát, ott sekély a víz; ez a zátony feje. Erre nyugodtan rá mehetsz, megúszod egyetlen karcolás nélkül. Vezesd csak oda a hajót, és húzz el közvetlenül a zátony mellett, lassú ott a víz - nincs erős sodra.

Elhúztam a zátony mellett, míg a rojtosodó végéhez közel nem értem. Akkor Mr. Bixby így szólt:

- Most készülj neki. Várj, amíg meg nem adom a jelet. A hajónak nem akaródzik zátony fölé menni; nem szereti a sekély vizet. Segíts neki - várj, várj! -, jól markold meg a kereket. Most kapcsolj rá! Húzd meg! Húzd meg!

Megfogta a kormánykerék másik oldalát, és segített a körbeforgatásnál, amíg csak erősen ki nem lett hajtva, s akkor ebben a helyzetben tartottuk. A hajó ellenállt, és egy darabig nem akart engedelmeskedni, majd jobb oldalt fölemelkedett, a zátony fölé került, és hosszú, haragos barázdát hasított a vízben, amely a hajóorrnál szerteszét tajtékzott.

- Most vigyázz rá! Vigyázz rá, mint egy macska, különben megszökik tőled. Ha a hajó erősen küszködik, és a kormánykar ugrálni meg csúszni kezd, engedj utána egy cseppet; ily módon jelzi éjjel a hajó, hogy a víz túl sekély; de hagyd lassacskán előrefelé nyomulni a partfok irányában. Most jól fent van a homokzátonyon. Minden partfok alatt van homokzátony, mert a lefelé folyó víz örvényt forgat körülötte, és hagyja, hogy a hordalék leülepedjék. Látod azokat a finom vonalakat a víz színén, amelyek úgy ágaznak szét, mint egy legyező bordái? Nos, azok kis zátonyok. Éppen csak kerüld el a végüket, de jó közel húzz el mellettük. Most vigyázz - vigyázz! Ne menj arra a sima, zavarosnak látszó helyre; ott a víz kilenclábnyi sincs; a hajó ezt nem bírja ki. Már kezd szaglászni; jól figyelj, mondom! Ó, hova a pokolba rohansz!? Állítsd meg a jobb oldali lapátkereket! Gyorsan! Hajót hátra! Vezess vissza a géppel!

A gépházban sivalkodtak a csengők, és a gépek azonnal engedelmeskedtek, miközben fehér gőzoszlopokat lövelltek a magasba az elvezető csöveken át; de már késő volt. A hajó nagyon komolyan "megszagolta" a homokzátonyt; a tajtékzó barázdák, melyek a hajó orrától szerteszét sugároztak, hirtelen eltűntek, nagy ellenirányú hullám gördült előre, és elzúgott a hajó orránál; a hajó alaposan bal felé dőlt, és tovarohant az alsó part irányába, mintha halálra rémült volna. Jó mérföldnyire voltunk attól a helytől, ahol lennünk kellett volna, amikor végre ismét úrrá lettünk vasparipánkon.

Másnap a délutáni őrség közben Mr. Bixby megkérdezte tőlem, tudnék-e vezetni a most következő egynéhány mérföldön. Azt feleltem:

- A partfok fölött a vízben álló első fatörzs és a part közt kell menni, a következőknél már a fatörzsön kívül. Higgins fatelepének alsó végétől kiindulva keresztben átvágok, és...

- Helyes. Visszajövök hozzád, mielőtt a legközelebbi partfokhoz érnél.

De bizony nem jött. Még mindig lent tartózkodott, amikor megkerültem a partfokot, és a folyónak olyan szakaszára értem, amely némi aggodalmat okozott nekem. Nem tudtam, hogy az egyik kémény mögé bújt, és onnan nézte, miként hajtom végre a feladatot. Vígan mentem előre, s hovatovább mind büszkébb lettem, mert ilyen hosszú időre még sohasem bízta egyedül csak rám a hajót. Még azt is megtettem, hogy "elengedtem a gyeplőt": a kormánykereket egészen magára hagytam. Sőt, önteltségemben hátat fordítottam neki, és a hajó farának játékát nézegettem a vízben, s valami dallamot dudorásztam azzal a könnyed nemtörődömséggel, amit annyira csodáltam Mr. Bixbynél és más nagy kormányosoknál. Egyszer nagyon is sokáig nézelődtem, s amikor újra előretekintettem, a szívem olyan hirtelen a torkomba ugrott, hogy ha a fogamat össze nem szorítom, bizonyosan kiugrik a szájamon. Félelmetes, meredek zátony halálos vonulata bukkant fel közvetlenül a hajó orra előtt! Egy pillanat alatt elvesztettem a fejemet; azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány; lihegtem, de lélegzethez nem jutottam; oly gyorsan forgattam át a kormánykereket, hogy a küllők pókháló szövedékének látszottak; a hajó engedelmeskedett, és keresztben elfordult a zátonytól. De a zátony követte! Menekültem, de az csak követett, még mindig ott emelkedett a hajóorr előtt! Már nem is néztem, merre megyünk, csak menekültem! Minden pillanatban szétzúzhattam a gőzöst. Hol marad az a gonosztevő? Ha elkövetem azt a bűnt, hogy csengetek, bizonyosan vízbe dobnak. De még ez is jobb, mint tönkretenni egy hajót, így aztán vak kétségbeesésemben olyan zenebonát csaptam a csengőzsinórokkal, amilyen - szentül hiszem - a világon még egyetlen gépészt sem ejtett ámulatba. A vad csengetés közepette a gépek különös módon hátrálni és dohogni kezdtek, s józan eszem végképp elhagyott - kis híján belerohantunk már a túlsó parton álló erdő sűrűjébe.

Ebben a pillanatban tűnt fel Mr. Bixby a vihar-fedélzeten. Teljesen nyugodtnak látszott. Mélységes hálát éreztem iránta. Félelmem szertefoszlott. A Niagara hullámai közt is biztonságban éreztem volna magam, ha Mr. Bixby ott áll a vihar-fedélzeten. Szelíden és kedvesen kivette a fogpiszkálót a szájából, és ujjai közt tartotta, mint egy szivart - éppen nekiveselkedtünk, hogy felmászunk egy fölénk boruló nagy fára, az utasok patkány módjára menekültek a hajó farába, és igazán barátságosan intézte hozzám ezeket a parancsszavakat:

- Állítsd le a jobb oldali gépet! Állítsd le a bal oldalit! Mindkét gép hátra!

A hajó ingadozott, megállt, egy kritikus pillanatban bedugta az orrát az ágak közé, majd nehézkesen hátrafelé manőverezett.

- Állítsd le a bal oldalit! Ezzel gyere előre! Állítsd le a jobb oldalit! Ezzel is előre! Vezesd neki a hajót a homokzátonynak!

Tovahajóztam, oly derűsen, mint egy nyári reggel. Mr. Bixby odajött hozzám, és gúnyos egyszerűséggel így szólt:

- Ha valakit üdvözölni akarsz, fiam, partraszállás előtt, háromszor kell a nagyharangot megkondítanod, hogy a gépészek felkészülhessenek.

Belepirultam a maró gúnyba, és azt mondottam, hogy senkit sem óhajtottam üdvözölni.

- Áá! Akkor minden bizonnyal rőzsét akartál szedni. Az őrtiszt szól majd neked, ha fára lesz szüksége.

Tovább emésztettem magam, és szűkszavúan azt feleltem: nem a rőzse hozott izgalomba.

- Igazán? Akkor meg mit kereshettél a kanyarban? Hallottál már olyan hajóról, amely ár ellenében a kanyar hajlatát követné, a folyónak ebben az állásában?

- Bizony nem - és nem is próbáltam a hajlatot követni. Egy meredek zátonytól akartam megszabadulni.

- Nem volt az meredek zátony; három mérföldes körzetben nincs is zátony errefelé.

- De hiszen láttam! Éppoly meredek volt, mint az ott túlnan.

- Pontosan erről van szó. Hajts át rajta!

- Parancsba adja ezt nekem?

- Igen. Hajts át rajta!

- Biz' isten, áthajtok!

- Csak rajta. Vállalom a felelősséget.

Most éppen olyan mohón szerettem volna tönkretenni a hajót, amint az imént megmenteni igyekeztem. A kapott parancsot jól bevéstem az emlékezetembe, hogy majd a vizsgálatnál felhasználhassam, azzal egyenesen nekivágtam a homokzátonynak. Amint a hajó orra alatt eltűnt, visszatartottam a lélegzetemet; de úgy siklottunk át rajta, mint az olajon.

- Nos, látod a különbséget? Ez csak afféle szélcsinálta zátony volt. Ezt a szél okozza.

- Most már látom. De pontosan olyan, mint egy meredek zátony. Hogy tudom valaha is megkülönböztetni a kettőt egymástól?

- Ezt bizony nem tudom. Ösztön dolga. Majd később egész természetesen meg tudod a kettőt egymástól különböztetni, de sohase leszel képes megmagyarázni, miért vagy hogyan ismered fel a kettőt külön-külön.

Kiderült, hogy igazat mondott. A víz felszíne idővel csodálatos könyvként tárult fel előttem - olyan könyvként, mely az ilyesmiben járatlan utas előtt ismeretlen nyelven íródott, de velem minden tartózkodás nélkül közölte szándékát, kiszolgáltatva legféltettebb titkait, mintha csak élőszóval tette volna. Ráadásul a Mississippi nem olyan könyv volt, amit egyszeri olvasás után eldobunk, mert mindennap akadt valami új elbeszélni valója. Véges-végig, ezerkétszáz hosszú mérföldön át nem volt olyan oldal, ami ne lett volna érdekes, sem olyan, amit veszteség nélkül olvasatlanul hagyhatott volna az ember, sem pedig olyasmi, amit át szeretett volna ugrani, azt gondolva, hogy valami egyébben nagyobb örömet lelhet. Ember még nem írt ilyen csodálatos könyvet, amely ennyire lebilincselő, ennyire sziporkázóan megújuló volna. Azt az utast, aki nem tudott olvasni benne, elbájolta a felszínen látható furcsa és bizonytalan körvonalú kis domborulat (nagy ritkán, amikor egyáltalában észrevette!); de a kormányos számára ez dőlt betűvel nyomtatott részletet jelentett; sőt, még ennél is többet: olyan volt, mint egy címfelirat, melyet a legnagyobb fabetűkkel nyomtattak, egy sor harsány felkiáltójellel a végén, hiszen azt jelezte, hogy ott egy hajóroncs vagy szikla rejtőzik, amely a legerősebb hajót is szétzúzhatja. Ez a víz legelmosódóbb és legegyszerűbb játéka, de a kormányos szemében a legförtelmesebb. Az igazság az, hogy az utas, aki nem tud olvasni ebben a gigászi könyvben, nem lát benne mást, mint kedves képek változatos sorozatát, amiket a nap festett és a felhők árnyékoltak be, holott a gyakorlott szemnek nem is képek, hanem az olvasmány legádázabb, halálosan komoly részei.

Most, hogy megtanultam a víz nyelvét, és eljutottam odáig, hogy a nagy folyó partjának minden apró alakzatát oly meghitten ismerem, mint az ábécé betűit, értékes kincsre tettem szert. De el is vesztettem valamit, amit életemben többé vissza nem kaphatok. A fenséges folyó minden bája, szépsége, poézise eltűnt! Még emlékezetemben maradt az a csodálatos napnyugta, amelynek akkoriban voltam szemtanúja, amikor a gőzhajózás újdonság volt számomra. A folyónak akkor egy széles karéja vérré változott; ez a piros fénysáv a közepe felé arannyá halványodott, ahol is egy magános tuskó úszott lefelé, feketén és feltűnően; egy helyütt hosszú, ferde jel sziporkázott a víz színén; másutt buzogó, bukdácsoló gyűrűzés törte meg a víz felületét opálos sokszínűségével; a vörösség leghalványabb részén volt egy sima hely, amelyet igen kecses rajzú bájos körök és sugárzó vonalak borítottak; a bal partot sűrű erdő nőtte be, s ennek az erdőnek sötét árnyékát egy helyen ezüstösen csillogó, hosszú, fodrozódó vágás hasította szét; és az erdő alkotta fal fölött jó magasan egy sima törzsű, száraz fa lengette egyetlen lombos ágát, amely csak úgy lángolt a nap lezúduló, töretlen ragyogásában. Volt ott sok kecses kanyarodó, vízben tükröződő tájkép, erdő borította magaslat, ködbe vesző távolság; és az egész látványosságot, közel és távol, állandóan besugározta az omlatag fény, amely minden tűnő pillanatban a színek újabb csodáival gazdagította.

Elbűvölten, szótlan elragadtatással ittam magamba a látványt. A világ új volt számomra, és odahaza ehhez foghatót sohasem láttam. De - mint mondottam - eljött a nap, amikor mindezekből kezdtem észre nem venni a nagyszerűséget és a bájt, amit a hold, a nap és az alkony terít a folyó arculatára; eljött az a nap is, amikor mindezekből már semmit sem vettem észre. Ha ekkor tájt újra megpillantom ezt az alkonyi képet, elragadtatás nélkül néztem volna, és magamban bizonyára ilyesféle megjegyzéseket teszek rá: "Ez a szín azt jelenti, hogy holnap szeles időnk lesz; az az úszó tuskó a folyó áradását jelzi, nincs köszönet benne; az a ferdeség a vízen egy meredek zátony, amely bármelyik éjszaka szétzúzhat egy gőzhajót, ha továbbra is ott nyúlik el, mint most; azok a bukdácsoló habocskák egy szétomló homokzátonyt és egy változó mederrészt jeleznek; a vonalak és körök ott túl a sima vízen óvó jelei annak, hogy az az amúgy is kockázatos hely veszedelmesen elsekélyesedik; az az ezüst sáv az erdő árnyékában törésvonal, melyet egy új tuskó okoz, és bizony a lehető legjobb helyet választotta ki, amit csak találhatott, hogy ott gőzhajókra halásszék; az a magas, korhadt fa, egyetlen élő ágával, nem sokáig marad már meg, és akkor hogyan fog az ember átjutni ezen a vaksötét helyen éjszaka évadán, a jó akaratú öreg iránypont hiányában?

Bizony, a regényesség és a szépség mind eltűnt a folyóról. Bármely alakulata csak annyi értéket képviselt most a szememben, amennyi hasznos segítséget tudott nyújtani egy gőzhajó biztonságos vezetéséhez. Azóta szívemből sajnálom az orvosokat. Mi mást jelent az orvosnak a szép nő arcán mutatkozó kedves pír, mint valami "törést", amely a halálos betegség előjele! A nő látható bájai sűrűn tele vannak hintve olyasvalamivel, ami az orvos szemében a rejtett kór "iránypontja". Látja az orvos egyáltalán a nő szépségét, avagy csupán hivatásszerűen vizsgálja meg, és a beteg állapotáról csak magamagának tesz megjegyzéseket? És nem szeretné-e néha maga is tudni, hogy sokat nyert, avagy sokat vesztett-e, amikor az orvosi hivatást választotta.

 

Kiegészítem tanulmányaimat

"... ott állt a lámpa fényénél, és lilára
káromkodta magát."

Aki szíveskedett könyvem előző fejezeteit elolvasni, elcsodálkozhatik azon, hogy olyan aprólékosan foglalkozom a hajóvezetéssel, mint tudománnyal. Ezeknek a fejezeteknek ez volt a fő célja; és még nem végeztem vele egészen. Fáradhatatlan türelemmel be akarom bizonyítani, miféle csodás tudomány ez.

A tengeri hajók útját a kikötőkben bójákkal jelzik és kivilágítják, így hát ezek vezetését aránylag könnyű megtanulni; a kavicsos fenekű, tiszta vizű folyók igen lassan változtatják a medrüket, s azt elég egyszer megismerni. Egészen más a hajóvezetés olyan hatalmas folyamokon, mint a Mississippi és a Missouri, amelyeknek hordalékos partjai állandóan omladoznak és változnak, ahol a vízben álló fatörzsek minduntalan új szálláshelyet keresnek maguknak, a zátonyok sohasem nyugszanak, a meder állandóan ide-oda vándorol, és az akadályokkal minden éjszaka és mindenféle időjárás mellett szembe kell nézni egyetlen világítótorony vagy egyetlen bója segítsége nélkül; mert a gonosz folyóknak ezen a három-négyezer mérföldjén sehol sem található sem világítás, sem bója^[9]. Úgy érzem, indokolt, hogy erről a nagy tudományról ilyen részletesen szólok, mert bizonyos, hogy olyan valaki, aki maga is vezetett már kormányosként gőzhajót, tehát a tárgy gyakorlati ismeretével rendelkezik, nem írt ez idáig egy sort sem erről. Ha a téma elcsépelt volna, gyengéden bánnék az olvasóval, minthogy azonban teljesen újszerű, jelentékeny helyet szentelhetek neki.

Amikor már megtanultam a folyó minden látható alakulatának a nevét és helyét, amikor már annyira ismertem a formáját, hogy St. Louistól New Orleansig behunyt szemmel is le tudtam volna rajzolni, amikor már úgy megtanultam olvasni a víz felszínéből, mint ahogyan a reggeli lapból kikeressük az újdonságokat, s végül, amikor már rászoktattam lomha memóriámat arra, hogy a szondázások és a kereszteződések jeleinek végtelen sorát magába szedje és erősen meg is tartsa, véleményem szerint kiképzésem teljessé vált. Így aztán félrecsaptam a kalapomat, és a kormánykerék mellett állva fogpiszkálót rágcsáltam. Mr. Bixby csak nézte ezt a nagyzolást. Egy napon aztán így szólt:

- Milyen magas a partrész ott túlnan, Burgesséknál?

- Honnan tudnám, uram? Háromnegyed mérföldnyire van innét!

- Nagyon gyenge a szemed, nagyon gyenge. Fogd a messzelátót.

Fogtam a messzelátót, és azonnal feleltem:

- Nem tudnám megmondani. Becslésem szerint mintegy másfél láb magas.

- Másfél láb! Ez egy hat láb magas part! Milyen magas volt az előző utunkon?

- Nem tudom; sohasem figyeltem meg.

- Nem figyelted??? No hát, ezután csak mindig figyeld meg.

- Miért?

- Mert tudnod kell egy sereg olyan dologról, amit ez elárul neked. Elsőként is útba igazít a folyó vízállásáról - megmondja, hogy itt több vagy kevesebb víz van-e a folyóban, mint az előző utunkon volt.

- Ezt megtudom a mélységmérésekből is. - Azt hittem, hogy most fölibe kerekedtem.

- Igen, de tegyük föl, hogy a mélységmérők hazudnak. Ezt árulja el neked a part, és akkor a mélységmérőket kissé felpiszkálhatod. Előző utunkon tíz láb magas volt a part, és most csupán hat láb magas. Mit jelent ez?

- Hogy a folyó felszíne négy lábbal magasabb, mint legutóbb volt.

- Nagyon helyes. Árad a folyó, vagy apad?

- Árad.

- Hát bizony nem.

- Én pedig azt hiszem, hogy igazam van. Túloldalt folyás sodorta fa úszik lefelé.

- A víz áradása megindítja a fa leúszását. És egy darabig még akkor is úszik, amikor az áradásnak már vége. Nos, a part erről is elárul valamit. Várj, míg egy lejtősebb helyhez nem érünk. Ez az: látod amott azt a finom ülepedés alkotta keskeny csíkot? Ez akkor rakódott oda, amikor a víz még magasabban állott. Mint láthatod, a sodródó fa is kezd a parthoz ragadni. De a part megfigyelése másként is a segítségedre lehet. Látod azon az ál-partfokon azt a facsonkot?

- Igenis, látom.

- Nos, a víz éppen a gyökeréig ér. Ezt kell megjegyezned.

- Miért?

- Mert ez azt jelenti, hogy a 103-as ágvíznél hét láb magas a vízállás.

- De hiszen a 103-as még jóval fentebb van a folyón.

- Itt mutatkozik meg a part megfigyelésének hasznossága. E pillanatban elég víz van a 103-asnál, de lehet, hogy mire odaérünk, már nem lesz, a part azonban végig felvilágosít bennünket. Felfelé hajózáskor, ha a folyó apad, a folyamághoz nem szabad túl közel menned, és bizony igen kevés olyan van, ahol lefelé hajózáskor egyáltalában át lehet menni. Az Egyesült Államok törvénye tiltja. Mire mi odaérünk a 103-ashoz, áradhat a folyó, és akkor átmegyünk rajta. Mekkora a hajó merülése?

- Hat láb hátul - hat és fél elöl.

- No hát, úgy látszik, mégis tudsz valamit.

- De különösen azt szeretném tudni, hogy ennek a folyónak a partját ezerkétszáz mérföldön át örökkön-örökké méregetnem kell, hosszú hónapokon keresztül?

- Természetesen!

A felindulástól egy darabig nem tudtam szóhoz jutni. Végül aztán megkérdeztem:

- És még valamit ezekről az ágvizekről: sok van belőlük?

- Meghiszem azt! Az az érzésem, hogy ezen az úton nem úgy hajózunk, mint bármikor eddig - hogy így fejezzem ki magam. Ha újra áradni kezd a folyó, olyan homokpadokon megyünk majd keresztül, amelyeket eddig a vízből fölmagasodni láttál, magasan, mondom, meg szárazon, mint egy háztetőt. Aztán olyan sekélyes részeken fogunk hajózni, melyeket eddig észre sem vettél, olyan homokpadok kellős közepén, melyek háromszáz acre-t foglalnak el a folyammederben, olyan folyamágakon, amelyek medrét eddig szilárd talajnak hitted, elmerült vadon erdők fölött fogunk siklani, s egyik oldalunkon elhagyunk huszonöt mérföldet, ahol valaha a Mississippi ballagott; végül New Orleans és Cairo között minden szigetnek a hátsó oldalát fogjuk látni.

- Akkor hát neki kell fognom és megtanulnom ugyanannyit, amennyit a folyóból már tudok.

- Éppen kétszer annyit, ha egyáltalán a kobakodba fér.

- Rendben van, azért élünk, hogy a végére járjunk a világ dolgainak. Bolond voltam, amikor erre a mesterségre adtam a fejem.

- Ez már igaz. Sőt most is az vagy. De nem leszel ám bolond, ha ezt mind kitanultad.

- Ó, sohasem tudom megtanulni!

- Rajta leszek, hogy tudjad.

Utóbb újra nekimerészkedtem:

- Tehát meg kell tanulnom mindezeket éppen úgy, mint ahogyan a folyó többi részét, alakzatait és mindent - és akkor kormányozhatok éjjel is?

- Igen. És szükséged van becsületes ismertetőjelekre, mint ez a facsonk is, tudod; éspedig a folyó egyik végétől a másikig. Ezeknek a segítségével a part értésedre adja, mikor van elegendő víz e számtalan elágazás mindegyikében. Amikor a folyó áradni kezd, átmehetsz a legmélyebbek közül fél tucaton; ha még egy lábnyit árad, akkor újabb tucaton mehetsz át; a következő lábnyi áradásnál két tucat jön hozzá, és így tovább. Láthatod ebből, hogy a partot és az irányjeleket halálos biztonsággal kell ismerned, és sohasem szabad összekeverned; mert ha egy ilyen elágazásnak nekivágsz, onnan már nem farolhatsz vissza, ahogy azt a folyó fő ágán megteheted; vagy átvágsz, vagy ott rostokolhatsz hat hónapon át, ha a folyó apadása ott marasztalt. Körülbelül ötven olyan elágazás van, amelyen csak akkor mehetsz át, ha a folyó színültig megtelt, sőt már ki is lépett a medréből.

- Ez az új lecke szép kilátásokkal kecsegtet.

- Elég szépekkel. És jól jegyezd meg, amit most mondtam neked; ha egy ilyen helyre behajózol, át is kell jutnod rajta. Keskenyebbek, semhogy megfordulhass bennük, kanyargósabbak, semhogy hátrafelé mehess ki belőlük, és a sekély víz mindig felül van az elágazásban, soha másutt. Aztán a felső szakasz mindig arra hajlamos, hogy lassacskán feltöltődjék, úgyhogy azok a jelek, amelyekkel az egyik évszakban meghatároztad a mélységét, legközelebb már haszontalanok.

- Hát minden évben újabb sorozatot kell megtanulnom?

- Pontosan így van. Vidd a hajót a homokpad mellé! Minek álldogálsz itt a folyó közepén?

A most következő néhány hónap furcsa dolgokat tárt föl előttem. Ugyanazon a napon, amikor az imént elmondott beszélgetést folytattuk, elért bennünket a folyón lefelé húzódó nagy áradás. A folyam egész hatalmas felülete feketéllett a vízsodorta halott törzsektől, letört ágaktól és nagy fáktól, melyeket a víz alámosott, majd magával ragadott. Csak a legfinomabb kormányzással törhettünk utat ezen a lezúduló természetes óriás tutajon át, még nappal is, amikor átvágtunk az egyik foktól a másikig; éjjel pedig a nehézségek hatalmas módon megnövekedtek; minduntalan hirtelen előbukkant, közvetlenül a hajó orra előtt, egy hatalmas tuskó, amely addig mélyen a vízben feküdt, most pedig egyenesen nekünk tartott; hasztalan próbálkozás lett volna már elkerülni. Csak a gépeket állíthattuk le, és egyik kerekünk végigsétált a tuskón, egyik végétől a másikig, dörgésszerű lármát keltve, és annyira oldalra döntve a hajót, hogy az utasok ugyancsak kényelmetlenül érezték magukat. Olykor-olykor csattanó zajjal nekiütődtünk egy ilyen elsüllyedt tuskó közepének, amikor éppen teljes gőzzel mentünk, és ez úgy elkábította a hajót, mintha a szárazföldnek ment volna neki. A tuskó néha keresztben megakadt a hajó orra előtt, és felpúpozta maga előtt a vizet; ilyenkor hát egy kis rák-menetet kellett csinálnunk, hogy az akadálytól megszabaduljunk. Fehér tuskóknak gyakran nekimentünk a sötétben, mert nem vettük észre, csak amikor már rajtuk voltunk, ezzel szemben egy fekete tuskó éjjel eléggé könnyen észrevehető. A vízben álló fehér fa törzs pedig csúnya bonyodalmat okozhat, különösen olyankor, amikor a nap már leáldozott.

Nagy áradás idején természetesen csapatostul úsztak lefelé az óriási szálfatutajok a Mississippi forrásvidékéről, a szenesbárkák Pittsburghból, a kis kereskedő-dereglyék mindenünnen és broadhornnak nevezett vízi járművek Posey Countyból, Indianából, "gyümölccsel és felszereléssel" megrakodva - a rakományt akkoriban így nevezték, ámbár az ekként megtisztelt szállítmány egyszerűen szólva abroncsfából és tökből állott. A kormányosok halálosan gyűlölték ezeket a járműveket, s gyűlöletük tetézett viszonzásra talált. A törvény a sok gyámoltalan kereskedőtől megkövetelte, hogy égjen a lámpája, csakhogy ezt a törvényt gyakorta megszegték.

Egy sötét éjjelen például egyszerre csak valami fény szökdécsel gyorsan elő majdhogynem közvetlenül a hajónk orra előtt, és egy kétségbeesett hang, melyet az erdő a háttérből visszaver, elkezd siránkozni:

- Hó! Hova a fenébe mentek? Nem láttok a szemetektől? Hogy azt a kitömött vásári majom apátok teremtésit, ti félszemű, vízfejű birkatolvajok!

Egy pillanatra, csak annyira, mint a villámlás fénye, kazánjaink vörös izzása rávilágít a dereglyére és a hadonászó szónokra, amint ott elsuhan mellettünk; fűtőink és fedélzeti matrózaink ugyanakkor a káromkodások valóságos viharát zúdítják rá és kapják vissza, egyik kerekünk átsétál egy kormányevező recsegő-ropogó roncsain, aztán újra ránk borul a süket szuroksötét éjszaka. És a dereglyés bizonyára bemegy New Orleansbe, és panaszt tesz a hajónk ellen, váltig esküdözve, hogy lámpája egész idő alatt világított. A valóságban pedig a dereglyés banda valamelyik alsó helyiségben tartotta a lámpát, hogy annak fényénél danoljon, hazudozzék, igyék és verje a zsíros kártyalapokat, a fedélzeten pedig még őrséget sem hagyott.

Egyszer éjjel, az egyik erdő koszorúzta elágazásban (egy sziget háta mögött), amely elágazásról a gőzhajósok a maguk zamatos nyelvén azt mondogatják: "sötét van ott, mint a kos szarvában", majdhogynem bekaptunk egy posey countybeli családot, gyümölcsöstül, felszerelésestül, mindenestül, de szerencsére hegedültek lent a dereglye gyomrában, mi pedig még kellő időben meghallottuk a zenét, és elkanyarodhattunk. Ezek az emberek azután persze felhozták a lámpájukat, és amint mi hátrálni kezdtünk, hogy elszabaduljunk, a kedves család - mindkét nembeli, különböző korú egyén - ott állt a lámpa fényénél, és lilára káromkodta magát. Más alkalommal meg egy szénszállító hajós golyót röpített a kormányosfülkébe, amikor egy keskeny folyóágban elsodortuk az egyik kormányevezőjét.

 

Árad a folyó

"... egyszer kissé erre, másszor arra terelte
a hajót, oly nyugodtan és vidáman, mintha
délidő lenne."

Erős áradás idején elviselhetetlen bosszúságot okoztak ezek a kis vízi járművek. Az egyik ágvizet a másik után vettük - új világ tárult fel előttem -, és ha egy, különösképpen akadályokkal zsúfolt helyre érkeztünk, majdnem biztosra vehettük, hogy találunk ott egy dereglyét; és ha nem itt, akkor még rosszabb helyen bukkantunk rá, éspedig az ágvíz felső részén, ahol sekély a víz. És akkor vége-hossza nem volt a kölcsönös, szívből jövő káromkodásoknak.

Megesett olykor a folyó fő ágában, hogy amint óvatosan, tapogatózva haladtunk a ködben, a mély csendet hirtelen kiáltozás és edénycsörömpölés szakította meg, és a sűrű ködfátyolon át egyszerre csak, közvetlenül előttünk megjelent egy határozatlan körvonalú szálfatutaj; akkor bizony nem vártunk a sült galambra, hanem úgy meghúztuk a gépház csengőzsinórjait, mintha gyökerestül akarnók kitépni, és teljes gőzt vezényeltünk, csakhogy kitérjünk az útjából! Az ember - ha csak teheti - nem megy neki hajóval egy sziklának, vagy egy szilárd szálfatutajnak.

Az olvasó alig fogja elhinni, hogy a gőzhajózás hőskorában sok hajóírnok állandóan rengeteg vallásos iratot hordott magával. Pedig valóban így volt! Naponként hússzor is megtörtént, hogy amikor a homokpadok között vergődtünk, ezek a nyomorult kis vízi járművek egész láncolata úszott lefelé az árral a kanyarban előttünk is, meg utánunk is jó néhány mérföldnyire. Ilyenkor megesett, hogy az egyik dereglyéről egy csónak vágott neki a vízi sivatagnak, keservesen küszködve az árral. Megállapodott az előfedélzet árnyékában, majd a lihegő evezősök felkiáltottak a gőzösre: "Aggyatok mán egy újságot!", miközben az ár a csónakot a hajó fara felé sodorta. Az írnok ilyenkor odadobott nekik egy köteg New Orleans-i hírlapot. Ha ezeket minden megjegyzés nélkül kapták el, akkor az ember bizonyosra vehette, hogy most már minden további nélkül vagy egy tucat csónakos ereszkedik alá hozzánk. Természetes, hogy ők az első csónak útjának eredményét figyelték. Ha az első ember nem tett semmi megjegyzést, a többi mind nekifeküdt az evezőknek, és megostromolt bennünket. Amint odaértek, a hajóírnok valami fadarabhoz kötött vallásos röpiratot vetett alá nekik. Egyszerűen hihetetlen, hogy a durva káromkodásoknak milyen özönét képes előidézni tizenkét köteg hitbuzgalmi irat, ha pártatlanul osztják szét tizenkét tutaj legénysége közt, amely a forró napon kétmérföldnyire húzta a nehéz csónakot, csakhogy ezeket a bibliás írásokat megkaphassa.

Mint már mondottam, a nagy árhullám új világot tárt fel előttem. Amikor a folyó kilépett medréből, mi is elhagytuk régi útvonalunkat, és olyan akadályok fölött evickéltünk, amelyek alacsony vízálláskor tízlábnyira álltak ki a vízből; hajszálnyira pöfögtünk el a Madrid-kanyar alsó végénél lévő sziklapart lábánál, amelyet azelőtt mindig elkerültünk; a folyónak olyan nagyszerű ágvizein haladtunk előre, mint a 82. számú, amelynek alsó bejárata sűrű erdőnek látszott mindaddig, amíg a hajó orra oda nem ért. Ezeknek a folyamágaknak egynémelyike tökéletesen elhagyatott volt. A kanyargós kis elágazás mindkét partját vadon erdő borította, és az ember elhihette, hogy emberi lény ide még be nem tette a lábát. A himbálózó indák, a fűvel benőtt sziklazugok és a fasorok futólag bukkantak fel, amint elsuhantunk előttük; a virágzó kúszónövények piros virágaikat kihalt fatörzsek tetejéről lengették, és az erdő lombozatának egész pazar gazdagsága haszontalan kincsnek, a természet pazarlásának tetszett.

A folyamágakban kellemesen lehetett kormányozni; felső szakaszuktól eltekintve mélyek voltak; a vízfolyás nyugodt; a partfokok alatt szinte megállt a víz, és a láthatatlan part olyan meredek, hogy ahová a szelíd fűzfák sűrű csoportjai kiszögelltek, ott a hajó oldala egyszerűen eltűnt a lombok között, amint sustorogva elhaladt, majd az ágak közül kiszabadult gőzös szinte repülve folytatta útját.

Más szigetek mögött nyomorult kis farmokat és még nyomorultabb kis gerendakunyhókat láttunk; a rozzant kerítések egy-két lábnyira álltak ki a vízből, s a felső lécen ott gubbasztott egy-két nyomorúságos, kezeslábasba öltözött, sárga arcú férfi, könyökük a térdükön, álluk a tenyerükben, rágták a dohányt, majd a piszkos bagólevet kihullott fogaik hézagain át köpték ki, míg a család többi tagja egy tutajfélén szorongott, amely a közelükben horgonyzott. Többnyire ezen az alkotmányon kellett a családnak főznie, étkeznie és hálnia, néha napokig, máskor hetekig is, amíg a folyó két-három lábbal le nem apadt, akkor aztán visszatérhettek gerendakunyhójukba, hideg odvaikba - ez a didergés a bölcs Gondviselés könyörületes műve volt, minthogy immár minden megerőltetés nélkül végezhették testgyakorlataikat sáros kis telkükön. És erre a vízi táborozásfélére bizony ezek az emberek legalább kétszer rákényszerültek évenként: az Ohio decemberi és a Mississippi júniusi áradásakor. A viszontagságok mégis jótékony hatást gyakoroltak rájuk, hiszen legalább lehetővé tették, hogy szegény ördögök olykor-olykor feltámadjanak halottaikból, és belenézzenek az életbe, amikor egy-egy gőzhajó elúszott mellettük. Méltányolták is ezt az áldást, mert szemüket-szájukat eltátottak, és a lehető legjobban kihasználták az ilyen alkalmakat. De mit találhattak ki maguknak ezek a nyomorúságos teremtmények, hogy alacsony vízálláskor meg ne ölje őket az unalom?

Egy alkalommal teljesen elzárta az utunkat az egyik kedves sziget melletti folyamágban egy hatalmas, kidőlt és hídszerűen fennakadt fa. Ilyen keskeny volt ezeknek az ágvizeknek egynémelyike. Az utasok egy óra hosszat üdülhettek egy szűzi vadonban, mialatt a matrózok szétvágták a hidat; mert megérthetik, hogy szó sem lehetett visszafordulásról.

Cairótól Baton Rouge-ig akkor sincs különös baj az éjjeli utazásnál, ha a folyó kilépett a medréből, mert a sűrű erdőség alkotta ezermérföldes falat, mely az egész úton mindkét partját őrzi, csak helyenként szakítja meg egy farm vagy fatelep bejárata, és ezen a szakaszon nem lehet sokkal könnyebben "kisétálni a folyóból", mint egy bekerített útról; Baton Rouge-tól New Orleansig azonban már egészen másként áll a dolog. A folyó több mint egy mérföld széles és nagyon mély - némely helyen kétszáz lábnyi. A folyó mindkét partján száz mérföldnél is hosszabb szakaszon kivágták a szálfákat, és itt megszakítás nélkül követik egymást a cukornádültetvények, s csak itt-ott, elszórtan látható egy növendékfa vagy egy fűzfaliget. A szálfákat teljesen kiirtották, egészen az ültetvények hátsó végéig, két- vagy akár négymérföldes mélységben. Amint az első fagy fenyeget, az ültetvényesek sebtiben levágják a termést. Ha a cukornád őrlését befejezték, nagy csomókba rakják a maradék szárakat (ezeket bagasse-nak nevezik), és felgyújtják, ámbár más cukornádtermelő vidéken ezt a bagasse-t a cukormalmok kazánjának táplálására használják. A nedves bagasse-csomók lassan égnek el, és úgy füstölnek, mint a sátán konyhája.

Ezen az alsó szakaszon a Mississippi mindkét partját tíz-tizenöt láb magas gát védi, s ez a gát a folyóparttól kifelé - a helyi viszonyoknak megfelelően - tíz-, néha százlábnyira emelkedik; mondjuk általában harminc-negyvenlábnyira. Képzeljük el, hogy száz mérföldön át az egész vidéket betölti az égő bagasse-kupacok sűrű, sötét füstje, amikor a folyó kilépett a medréből; engedjünk itt éjfélkor szabadon egy gőzhajót, s meglátjuk, hogyan fogja magát érezni. És azt is meglátjuk, hogyan érzi magát a kormányos! Az embernek az az érzése támad, hogy egy alaktalan, sötét, parttalan tenger kellős közepén hajókázik, amely belevész a zavaros távolba, mert nem lehet kivenni a gát vékony bordáját, azután folyton azt képzeli, hogy imbolygó fatörzset lát közeledni, pedig hát nem lát ő semmit. Az ültetvények körvonalait is megváltoztatta a füst, és úgy látszik, mintha hozzátartoznának a tengerhez. Egész őrszolgálatod alatt a bizonytalanság szörnyű érzése kínoz. Csupán reméled, hogy a folyó medrében maradsz, de tudni nem tudhatod. Csak abban lehetsz bizonyos, hogy hatlábnyira lehet tőled a part és a megsemmisülés, amikor pedig a parttól jó félmérföldnyire gondolnád magad. És abban is bizonyos lehetsz, ha váratlanul a gátnak sodor az ár, és a vízbe dőlnek hajód kéményei, az az enyhe vigaszod marad, hogy körülbelül erre számítottál. Az egyik nagy vicksburgi postagőzös egyszer ilyen időben futott neki éjjel egy cukornádültetvénynek, és egy álló hétig ott kellett rostokolnia. Nem is volt ez nagy szenzáció; gyakran megtörtént az ilyesmi korábban is.

Még egy furcsa esetet el kell mondanom, mielőtt elfelejteném. Csak azért érdekes, mert kapcsolatban van a hajóvezetéssel. Élt egyszer a folyón egy kiváló kormányos, bizonyos Mr. X., aki alvajáró volt. Azt beszélték róla, hogy ha a folyó valamely nehéz szakaszán nyugtalanná vált a lelke, majdnem bizonyosan felkelt, sétált álmában, és különös dolgokat művelt. Egyszer egy vagy két fordulón társ-kormányosa volt George Ealernek egy nagy, New Orleans-i utasszállító postagőzösön. George az első út jelentékeny részén kellemetlenül érezte magát, de a rossz érzés lassacskán elmúlt, mert úgy látszott, X. beéri azzal, hogy amikor alszik, ágyban is marad. Egy késő éjjel a hajó Arkansasban Heléna városkához közeledett: a vízállás alacsony, a város fölött az átkelőre vaksötét borult - minden zavarosnak látszott. X. kevéssel előbb járt az átkelésnél, Ealer viszont csak régebben látta, mivel pedig különösen komor és sötét éjszaka volt, és szemezett az eső, Ealer éppen azt latolgatta, nem tenné-e jobban, ha felhívná X.-et, hogy segédkezzék az átkelésnél, amikor kinyílt az ajtó, és X. besétált rajta.

Tudni kell, hogy a nagyon sötét éjjeleken a kormányosnak halálos ellensége a világosság; megfigyelhette bárki, hogy ha ilyen éjjel megvilágított szobában tartózkodik, hiába néz ki, semmit sem lát az utcából; de ha eloltja a világot, és egy ideig ott áll a sötétben, meglehetősen jól ki tudja venni az utcai tárgyakat. Így aztán a sötét éjeken a kormányosok nem dohányoznak; a kályhát sem engedik begyújtani a kormányosfülkében, különösen akkor, ha a kályhán olyan repedés van, amely a legcsekélyebb fénysugarat is átbocsátja; elrendelik, hogy a kazánokat borítsák be kátrányos vitorlavászonnal, végül a tetőablakokat is gondosan elsötétítik. Ilyenkor egyetlen fénysugarat sem áraszt a hajó.

Az a homályos és felismerhetetlen alak, aki a kormányosfülkébe lépett, Mr. X. hangján szólalt meg, a következőképpen:

- Hadd vezessek én, George; nemrégen láttam ezt a helyet, márpedig ez olyan kacskaringós, hogy jobb, ha magam vezetek, mint ha neked mondanám az irányt.

- Nagyon kedves tőled, és esküszöm, szívesen el is fogadom. Eleget izzadtam már. Úgy forgattam a kereket körbe-körbe, mint egy mókus. Olyan sötét van, hogy azt sem látom, merre pörög ez a paripa; végül még valóban pörögni fog, mint a búgócsiga.

Ezzel hát Ealer felült a padra, lihegett, valóban elfúlt már a lélegzete. A fekete fantom szó nélkül átvette a kormánykereket, egy-két forgatással szilárd helyzetbe hozta a keringő gőzöst, s utána kényelmesen álldogált a helyén; egyszer kissé erre, másszor arra terelte a hajót, oly nyugodtan és vidáman, mintha délidő lenne. Ahogyan Ealer elnézte ezt a csodálatos kormányzást, már bánni kezdte előbbi vallomását. Csak nézte, bámult merően, aztán megszólalt:

- Nahát, én azt hittem, el tudok kormányozni egy gőzhajót, de ebben nagyot tévedtem.

X. meg sem mukkant, nyugodtan folytatta a munkáját. Csengetett a vízmérőknek; csengetett, hogy csökkentsék a gőzt; gondosan és precíz módon állította rá a hajót a láthatatlan folyami jelzésekre, majd megállott a kormánykerék közepénél, és vidáman tekintgetett ki a sötétbe, előre és hátrafelé, hogy helyzetét megállapítsa. Amikor a vízmérő mind sekélyebb vizet jelzett, teljesen leállította a gépeket. Most következett az a halálos csend, az a bizonytalan néhány perc, amikor sodródik a hajó az árban; amikor aztán elérték a legsekélyebb vizet, nekieresztette a gőzt, szépen átvitte a hajót, majd óvatosan közeledett a következő bójasorhoz; újra türelmesen, gondosan irányította a vízmérőket és a gépeket, a hajó nem is érintette a feneket, hanem szépen átcsúszott a sekély részen, és belépett az átvágás harmadik, egyben utolsó, nehéz szakaszába; észrevétlenül imbolygott előre a sötétségben, csigalassúsággal mászott a kellő irányba, nehézkesen úszott ismét az árral, egészen addig, amíg a legsekélyebb vizet jelentették; akkor aztán iszonyú gőzerővel keresztüllendült a homokpadon, be a mélyvízbe, a biztonságba!

Ealer nagy, megkönnyebbült sóhajjal engedte szabadjára hosszan visszafojtott lélegzetét, és csettintett egyet:

- Ilyen finoman még sohasem kormányoztak a Mississippin! El sem hinném, ha nem látom a saját szememmel.

Nem kapott választ, s ekkor hozzátette:

- Tartsd még öt percig a kereket, pajtás, hadd szaladjak le egy csésze kávéra.

Egy perccel később Ealer már beleharapott egy pástétomba lent a texas-fedélzeten, és élvezte a kávéját. Éppen akkor kukkantott be oda az éjjeliőr, és már ment volna újra kifelé, amikor észrevette Ealert, és felkiáltott:

- Ki van a keréknél, uram?

- Mr. X.

- Rohanjon a fülkébe, a villámnál is sebesebben!

A következő pillanatban mindkét ember együtt repült a kormányosfülke felé, hármasával ugrálva át a lépcső fokait! Senki sem volt a fülkében! A nagy gőzhajó a folyó közepén dohogott lefelé, kénye-kedve szerint! Az éjjeliőr újra kirohant; Ealer megragadta a kereket, az egyik gépet teljes erővel hátra vezényelte, majd visszatartotta a lélegzetét, mialatt a hajó nehézkesen került ki egy zátonyt, amelyet már éppen a Mexikói-öböl közepébe taszított volna!

Egy idő után az őr visszajött, és így szólt:

- Nem mondta önnek ez a holdkóros, amikor ide feljött, hogy éppen alszik?

- Nem.

- Pedig aludt. A rézkorlát tetején láttam meg, amint nyugodtan sétált, mint más ember a gyalogjárón; ágyba fektettem, de egy perc múltán újra kint volt a hajó faránál, és ugyanazt az ördöngős kötéltáncot járta, mint előbb.

- Nohát, ha újra rohama lesz, én mellette maradok. De remélem, hogy gyakran előveszi a betegsége. Csak látta volna, hogyan vezette át a hajót a Heléna-átkelésnél! Ilyen remek munkát életemben nem láttam. És ha álmában ilyen ragyogó munkára képes, hogyan vezethet ez a fickó - holtan!

 

Szondázás

"... egyszerre azonban ráeszmélt, hogy a
hatalmas jármű őket akarja lerohanni."

Ha a folyó vízállása nagyon alacsony, és a gőzhajó majdnem fenékig merül a mederben - sőt néhány hüvelykkel több vizet kívánna, amint az a régi időkben gyakorta megesett -, kínosan körültekintőnek kell lennünk a hajóvezetésben. Rendszeresen és számolatlanul "szondáznunk" kellett a különösen veszélyes helyeket majdnem minden utunkon, amikor a folyó vize ennyire megcsappant.

A szondázás a következőképpen megy végbe: a hajó kiköt a partnál, közvetlenül a sekély vizű átvágás fölött; az a kormányos, aki nincs őrszolgálaton, fogja az inasát vagy a segédkormányosát és a legénység válogatott embereit (néha egy tisztet is), és nekivág egy sajkával - hacsak a hajónak nincs ritka és pompás, fényűzés számba menő, szabályszerű szondázó csónakja -, s kutatni kezd a legjobb víz után, közben pedig a szolgálatos kormányos messzelátón át figyeli a mozdulatait, és olykor-olykor segítségére siet a gőzhajó füttyeivel, jelezve, hogy "Fentebb próbáld" vagy "Alant próbáld"; a víz felszíne ugyanis olyan, mint az olajfestmény: sokkal kifejezőbb és érthetőbb egy kis távolságból, mint közvetlen közelről. Ezekre a füttyjelekre azonban ritkán van szükség; talán soha sincs, hacsak a szél össze nem zavarja a beszédes fodrozódását a víz felszínén. Ha a sajka elérte a sekély helyet, sebessége csökken, a hajókormányos kezdi a víz mélységét egy tíz-tizenkét láb hosszú rúddal szondázni, a csónak kormányosa pedig a kormányrúdnál engedelmeskedik a parancsnoknak: "Jobbra tarts!" vagy "Balra tarts!", vagy "Így tovább, így tovább, ahogy most megyünk!"

Ha a mérések azt mutatják, hogy a sajka a zátony legsekélyebb részéhez közeledik, elhangzik a vezényszó: "Húzd be az evezőket!" Ilyenkor az emberek abbahagyják az evezést, és a sajkát az ár sodorja lefelé. A következő vezényszó: "Bóját előkészíteni!" Abban a pillanatban, amikor a legsekélyebb pontot elérték, a kormányos kiadja a parancsot: "Dobd ki a bóját", azzal már repül is a bója. Ha a kormányos nincs megelégedve, újra szondázza a környéket; ha feljebb vagy lejjebb jobb vizet talál, arra a helyre rakatja le a bóját. Ha végül megnyugodott, kiadja a parancsot, hogy minden ember emelje fel az evezőjét - egy vonalban - a levegőbe; a hajó füttyjele közli, hogy észlelték a jeladást; erre az emberek alábocsátják evezőiket, és a sajkát a bója mellé állítják. A gőzhajó óvatosan siklik lefelé, orrát egyenesen a bójának irányítja, hajtóerejét a küszöbön álló küzdelemre tartalékolja, és a kritikus pillanatban egyszerre teljes gőzt ad: szinte áthengeredik a bóján és a homokpadon, s azon túl eléri a mély vizet. De az is előfordul, hogy a művelet nem sikerül; a gőzös megfeneklik, és "kaparja a vizet". Ilyenkor aztán több órába (esetleg napba) telik, amíg kiszabadul.

Máskor nem is raknak le bóját, hanem a sajka előremegy, kutatva a legjobb vizet, míg a gőzhajó a nyomában halad. Gyakran nagy tréfálkozás és izgalom közepette zajlik le a szondázás, különösen ragyogó nyári napokon vagy pazar éjszakákon. Télen azonban a hideg és a veszély általában élét veszi a tréfálkozásnak.

A bója nem más, mint egy négy-öt láb hosszú deszka, amelynek az egyik vége felfelé áll; olyan, mint egy megfordított iskolapad, amelynek az egyik lábát meghagyták, a másikat eltávolították. A homokpad legsekélyebb részén horgonyozzák le egy kötéllel, a végére pedig szilárdan jó nehéz követ erősítenek. Ha az említett "pad" felkunkorodó vége nem fejtene ki ellenállást, a víz sodra lehúzná a bóját a víz alá. Éjszakára égő gyertyával felszerelt kis lampiont erősítenek a bója tetejére, és ez a kis pislogó fény egy mérföldnyire, sőt messzebbre is ellátszik a parttalan sötétben.

Mi sem szerez akkora örömet egy kormányosinasnak, mint ha szondázni mehet. Ennek a szónak kellemes, kalandos hangzása van, pedig gyakran bizony veszély is jár vele; olyan vidám hadijáték ott kuporogni a kis hátsó padon, és kormányozni egy gyors csónakot; van valami szép a járműnek abban az ujjongó nekilendülésében, amikor a tapasztalt öreg matrózlegénység a lelkét is beleadja az evezőcsapásokba; olyan kedves látvány, amint a csónak orra fehér tajtékot hasít - zene hallik a víz zúgásában; csodálatos érzés a fodrozó vizet járni nyáridőben, amikor apró hullámok táncolnak a napfényben! A kormányosinasnak az is nagyszerű élmény, hogy parancsolhat; mert a kormányos többnyire éppen csak odaszól: "No, hadd menjen!", s a többit az inasára bízza, aki komoly hangon nyomban rendelkezni kezd:

- Jobb oldal: állj! Bal oldal, húzd meg! Jobb oldal: mindent bele! Emberek, egyszerre!

A kormányosinas azért is élvezi a szondázást, mert az utasok szeme mohó érdeklődéssel követi a csónak minden mozdulatát, ha az éppen nappal történik; ha pedig éjszaka, akkor tudja, hogy a bámuló szemek a csónak lámpására tapadnak, amint az evezős jármű előresiklik a homályba vesző távolba.

Egyik utunkon egy tizenhat éves csinos kislány minden napját bácsikájával és nénikéjével együtt a mi kormányosfülkénkben töltötte. Persze fülig beleszerettem, Mr. Thornburg kormányosinasa, Tom G. hasonlóképpen. Tom és én mind ez ideig kebelbarátok voltunk, most azonban kissé elhidegültünk egymástól. A lánynak elbeszéltem egy sereg vízi kalandomat, és bizony nagy hőst csináltam magamból. Tom is megpróbálkozott a hősködéssel, s ez bizonyos mértékben sikerült is neki, csakhogy ő mindig hajlott arra, hogy kiszínezze az eseményeket. Mindamellett az erény önmagában hordja jutalmát, így aztán a vetélkedésben csekély előnyhöz jutottam. Ekkor olyasvalami történt, ami újabb sikerrel kecsegtetett; a kormányosok elhatározták, hogy a 21-es átvágás felső részén szondázni fognak este kilenc-tíz óra tájban, tehát akkor, amikor az utasok még ébren vannak. Mr. Thornburg volt szolgálatban, tehát nem neki, hanem az én mesteremnek kellett a szondázást végeznie. Csodaszép szondázó csónakunk volt - hosszú, díszes, kecses, és olyan fürge, mint az agár; az ülései párnázottak -, tizenkét evezőst vitt magával. Az egyik tiszt is mindig vele tartott, hogy továbbítsa a parancsokat a legénységnek, mert gőzhajónk "nagystílűségben" nem ismert határokat.

Kikötöttünk a 21-es fölötti partnál, és felkészültünk. Ködös este volt, a folyó itt olyan széles, hogy a szárazföldi ember gyakorlatlan szeme ki sem tudná venni a szemközti partot ilyen szuroksötétben. Az utasok ébren voltak, és érdeklődve figyeltek; mindennel meg lehettem elégedve. Amint átsiettem a géptermen festői viharkabátomban, találkoztam Tommal, és nem állhattam meg, hogy ne komiszkodjam vele:

- Örülsz, hogy nem kell szondázni menned?

Tom elmenőben volt, de gyorsan megfordult, és így adta vissza a szót:

- Jó, hogy mondod. Mehetsz és elhozhatod a szondázó rudat saját magad. Éppen érte küldtek, de inkább lássalak a világ végén, semhogy elhozzam helyetted.

- Ki kérte, hogy elhozd? Ott van az a szondázó csónakban.

- De bizony hogy nincs ott. Újrafestették; és két napja fent van a hölgyek kabinjának őrénél, ott szárad.

Visszarohantam, és éppen kellő időben érkeztem a figyelő és bámuló hölgyek tömegébe, hogy halljam a vezényszót:

- Indulás, emberek!

Kitekintettem. Ott zúgott el a mutatós szondázó csónak, a kormánynál a hitvány Tom feszített, mellette ült az én mesterem, kezében a szondázó rúddal, melynek ürügyén lóvá tettek. Akkor aztán az a bizonyos fiatal lány így szólt hozzám:

- Ó, milyen szörnyű is lehet abban a kis csónakban kimenni egy ilyen éjszakán! Nem gondolja, hogy veszélyes?

Inkább ütöttek volna agyon! Dühösen mentem el, hogy segédkezzem a kormányfülkében. Lassacskán eltűnt a csónak lámpája, s bizonyos idő múlva piciny fény pislákolt a víz színén vagy egy mérföldnyire. Mr. Thornburg füttyjellel közölte, hogy látjuk a jelzést, kihátrált a gőzhajóval, és nekivágott a fénynek. Egy darabig szinte repültünk a vízen, majd gyengébb gőzzel, óvatosan siklottunk a fény felé. Egyszerre csak Mr. Thornburg felkiáltott:

- Hahó, a bója lámpása kialudt!

Leállította a gépeket. Egy-két pillanat múlva így szólt:

- Nézze meg az ember, most újra látszik!

Így aztán újra a gépekkel hajtott előre, és csengetett a vízmérőknek. A víz egyre sekélyebbé vált, majd újra mélyülni kezdett. Mr. Thornburg morgott:

- Nohát, ezt nem értem. Azt hiszem, a bóját továbbsodorta az ár a homokpadtól. Úgy látszik, mintha kissé túl messzire lenne bal felé. No, sebaj, mindenképpen a legbiztosabb átrohanni rajta.

Így aztán abban a nagy tömör sötétségben lassan siklottunk lefelé a fény irányában. A hajó orra már éppen átsiklott volna a bóján, amikor Mr. Thornburg megragadta a csengőzsinórt, vadul csengetett, és felszakadt belőle a kiáltás:

- Hitemre, ez a szondázó csónak!

Váratlanul vad segélykiáltások kórusa hangzott fel alattunk, utána szünet - majd nagy recsegés-ropogás következett. Mr. Thornburg felkiáltott:

- Szent ég! A keréklapátok gyújtóssá aprították a szondázó csónakot! Rohanj! Nézd meg, ki veszett oda!

Egy szempillantás alatt a főfedélzeten termettem. Mesterem, a harmadik tiszt és majdnem valamennyi ember már biztonságban volt. Akkor vették észre az őket fenyegető veszélyt, amikor már késő volt kitérni; amikor aztán a lapátkerék dobja egy pillanattal később rájuk vetette az árnyékát, készenlétben állottak, és tudták, mit kell tenniük; mesterem parancsára a kellő pillanatban felugrottak, megragadták a kerékdobot, és így felhúzták őket a hajóra. A következő pillanatban a szondázó csónak a keréklapát alá került, és az forgácsot aprított belőle. Két ember és Tom, a kormányosinas, hiányzott - ez a hír futótűzként terjedt el a hajón. Az utasok a kabinok melletti folyosóra sereglettek, a hölgyek és általában mindenki aggódva, holtsápadtan és rémült hangon beszélgetett a szörnyű dologról. Hallottam, amint azt ismételgetik:

- Szegény emberek! Szegény fiú, szegény fiú!

Közben a matrózok a mentőcsónakba ugrottak, és kieveztek az eltűntek keresésére. Ekkor elhaló távoli kiáltás hallatszott bal felől. A csónak jobb felé tűnt el. Az utasok fele az egyik oldalra rohant, hogy kiáltozásával biztassa az úszót; másik fele a túlsó irányba rohant, és a csónak után visított, hogy fordulna meg. Az úszó közeledett, de néhányan azt a megjegyzést tették, hogy a hang lankadó erőre mutat. A sokaság a kazán-fedélzet karfájához sereglett, kihajolt, a sötétségbe bámult; és a mind jobban gyengülő kiáltások ilyesféle szavakra késztették őket:

- Ó, a szegény, a szegény! Hát nincs mód a megmentésére?

De a kiáltozás újra felharsant, sőt, egyre közeledett; majd egyszerre csak a hang a közelből bátran felkiáltott hozzánk:

- Mindjárt ott vagyok! Engedjetek le egy kötelet.

Mekkora üdvrivalgás köszöntötte! Az első tiszt odaállott egy fáklyás-kosár fényébe, kötéltekerccsel a kezében, emberei pedig köréje csoportosultak. A következő pillanatban megjelent az úszó arca a megvilágított körben, és a rákövetkezőben már fel is húzták az arc tulajdonosát a hajóra, elgyengülten és csuromvizesen, miközben egyik üdvrivalgás a másikat követte. Az ördöngős Tom volt.

A csónak legénysége mindenfelé kutatott, de a két elveszett embernek a nyomát sem találta. Valószínűleg elhibázták a kerékdobot, visszahanyatlottak, s a keréklapát megölte őket. Tomnak meg sem fordult a fejében, hogy a dobra csimpaszkodjék, ehelyett fejest ugrott a folyóba, és búvárúszással siklott el a kerék alatt. Nem volt ebben semmi különleges; magam is elég könnyen megtettem volna, és ezt hangoztattam is; ennek ellenére mindenki csak tovább magasztalta Tomot, és olyan csuda hűhót csaptak a szamár körül, mintha valami nagy dolgot vitt volna végbe. Utunk hátralevő részén a lány is alig tudott betelni a "hőssel"; én azonban már ügyet sem vetettem az egészre, nem is tudom miért, már ki nem állhattam az ostoba fruskát.

De hogyan tévesztettük össze a szondázó csónak lámpáját a bója fényével? Mesterem elbeszélte, hogy miután lerakták a bóját, félrehúzódott, és addig figyelte, amíg véleménye szerint megállapodott a helyén; akkor néhány száz yarddal alább húzódott, a hajó menetirányától kissé oldalt víz ellenébe állította a csónak orrát, és várt. Minthogy egy darabig várniuk kellett, beszélgetni kezdett a tiszttel; akkor nézett csak fel, amikor azt gondolta, hogy a gőzös már a homokpad fölött jár; ekkor úgy látta, hogy a bója eltűnt, de azt gondolta, hogy a gőzös talán már áthaladt fölötte; és azzal tovább beszélgetett társaival. Észrevette ugyan, hogy a gőzhajó már a közelükben sodródik az árral, de voltaképpen ez volt a helyes eljárás; a hajónak éppen az volt a feladata, hogy szinte borotválja a csónakot, így tudniillik könnyen felvehetik őket. Az utolsó pillanatig arra számított, hogy a hajó elhúz mellettük; egyszerre azonban ráeszmélt, hogy a hatalmas jármű őket akarja lerohanni, minthogy összetévesztették lámpásukat a bója fényével; ekkor kiáltotta a matrózoknak: "Emberek, mindenki ugorjon a kerékdobra!" A következő pillanatban már ugrottak is.

 

Mire van szüksége egy kormányosnak?

"Egész testemben remegtem, a szemem
pedig úgy kiguvadt, mint egy békáé."

Elkalandoztam attól a szándékomtól, hogy az eddigieknél jobban megvilágítsam a hajóvezetés tudományának néhány különös követelményét. Mindenekelőtt rögzítsük, hogy a kormányosnak bizonyos képességét szüntelenül fejlesztenie kell mindaddig, míg teljes tökélyre nem vitte. A tökéletességnél kevesebbel nem érheti be. Ez a képesség pedig a jó memória. Nem elégedhet meg azzal, hogy csupán azt gondolja: egy bizonyos dolog így vagy úgy van; neki ezt tudnia kell. Milyen megvetéssel mérték végig a régi időkben azt a kormányost, aki valaha is használni merészelte ezt az erőtlen kifejezést: "úgy gondolom", ahelyett, hogy ezt az erőteljes szót használta volna: "tudom"! Nehéz elképzelni, milyen óriási dolog a folyó ezerkétszáz mérföldjének minden apró, triviális részletét "tudni", méghozzá tökéletes pontossággal.

Ha példának választjuk New York leghosszabb utcáját, amelyen le s fel utazgatunk, hogy türelmesen megtanuljuk "arcvonásait", amíg csak minden házát, ablakát, lámpaoszlopát, nagy és kis cégtábláját kívülről meg nem tanultuk, éspedig olyan pontosan, hogy akkor is azonnal megtudjuk mondani, melyikkel állunk szemközt, ha egy koromfekete éjszakának a kellős közepén tesznek le valahol találomra, akkor tűrhető fogalmunk lesz egy olyan kormányos ismereteinek mennyiségéről és pontosságáról, aki a Mississippi folyót hordozza a fejében. És ha addig járjuk ezt a hosszú utcasort, amíg meg nem tanultuk minden kereszteződés, minden sarokkő jellegzetességét, nagyságát és helyzetét, s ezen a számtalan helyen rögzítjük magunkban a sár váltakozó mélységét, akkor valami fogalmunk lesz arról, mit kell tudnia a kormányosnak ahhoz, hogy a Mississippin egy gőzhajót baj nélkül elvezessen. Ha azután havonként leveszik a cégtáblák felét azon a hosszú utcán, összevissza cserélgetik, mi azonban továbbra is képesek vagyunk új helyüket sötét éjszakákon pontosan felismerni, és ezeket az állandóan ismétlődő változásokat tévedés nélkül megjegyezzük, akkor megértjük, mit kíván egy kormányos páratlan memóriájától a változékony Mississippi.

Úgy gondolom, hogy egy kormányos emlékezőképessége a legcsodálatosabb dolog a világon. Az ó- és az újszövetség könyv nélküli tudása, az a képesség, hogy fel tudjuk mondani a Bibliát folyékonyan elölről, hátulról, vagy ha valahol találomra felütjük, akkor is fújni tudjuk ingadozás nélkül és hibátlanul, ez még mind nem olyan lenyűgöző ismerettömeg, bámulatos képesség, ha egybevetjük a kormányosnak a Mississippiről felhalmozott ismereteivel, és azzal a csodálatos ügyességgel, ahogyan azokat érvényesíti. Ezt a hasonlatot jól megfontoltam, és azt hiszem, nem túlzók vele. Sokan erősnek minősítik majd a felhozott példát, de a kormányosok bizonyosan nem.

Ráadásul milyen könnyen és kényelmesen perceg a kormányos memóriája; milyen könnyedén dolgozik; mily öntudatlanul tárolja hatalmas készletét óráról órára, napról napra, és mindebből sohasem veszít el vagy tesz rossz helyre egyetlen értékes csomagot sem!

Vegyünk egy példát. Mondjuk a vízmérő kiabál: "Kettő és fél! Kettő és fél! Kettő és fél! Kettő és fél! Kettő és fél!" - míg végül ez olyan egyhangúvá válik, mint az óraketyegés; mondjuk, hogy közben egész idő alatt beszélgetés folyik, és abból a kormányos is kiveszi a maga részét, és már nem figyel tudatosan a mélységmérőkre; és ezeknek a kettő és feleknek vég nélküli sorozata közben mellesleg elhangzik egyetlen "Kettő és negyed", minden nyomaték nélkül, majd a "Kettő és fél"-kiáltás újra folytatódik, mint korábban. De bizonyosra vehetjük, hogy ez a kormányos két-három héttel utóbb pontosan le tudja írni a hajó helyzetét a folyón ennek a "Kettő és negyed"-nek az elhangzásakor, és eligazításként közöl egy sereg hajó előtti, mögötti és mellett látható jelzést, hogy ezek után jómagadnak is képesnek kellene lenned arra, hogy a hajót odavezesd és újra odaállítsd akkori helyére! A "Kettő és negyed"-kiáltás valójában el sem vonta a kormányos figyelmét a beszélgetéstől, de begyakorolt képessége azonnal rögzítette a betájolási pontokat, megjegyezte a mélység változását, és elraktározta a fontos részleteket jövőbeli felvilágosítás céljára, anélkül, hogy ő maga tudatosan részt vett volna benne. Ha egy barátunkkal sétálva beszélgetnénk, és egy másik barátunk mellettünk haladva állandóan egyhangúan az "A" magánhangzót ismételgetné néhány utcán át, és közben bedobna egy "R"-et, valahogy így: "A, A, A, A, A, A, R, A, A" stb., és az "R"-nek nem adna külön nyomatékot, két-három héttel később aligha tudnók megmondani, hogy elhangzott-e közben az "R", avagy miféle tárgyak mellett haladtunk el elhangzása pillanatában. De igenis meg tudnók tenni, ha emlékezetünket türelemmel és sok fáradsággal begyakoroltuk volna arra, hogy magától rögzítse az ilyen apróságokat.

Végy egy embert, akinek meglehetősen jó a memóriája - a kormányos mesterség valóságos csodalényt farag belőle. De csakis azokban a dolgokban, amiket nap nap után gyakorol. Elérkezik az idő, amikor emberünk önkéntelenül megjegyzi a szárazföldi irányjeleket és a szondázás adatait, s memóriájában akkor is megrögződnének, ha ő maga nem is akarná; de ha ugyanazt az embert megkérded délben, hogy mit reggelizett, tíz eset közül kilencszer nem tudja megmondani. Bámulatos dolgokra képes az emberi emlékezőtehetség, ha a dolgok meghatározott körébe szorítják.

Abban az időben, amikor a Missouri folyón olyan jól fizették a kormányosokat, mesterem, Mr. Bixby, elszegődött egy ottani hajóra, és ennek a folyamnak több mint ezer mérföldjét olyan könnyen és gyorsan emlékezetébe véste, hogy az bámulatos. Amikor az egész útvonalat végigszemlélte egyszer nappal és egyszer éjjel, kiképzése annyira közel járt a teljességhez, hogy kiváltotta a "nappali" engedélyt; néhány út megtétele után a teljes engedélyt is megszerezte, aztán kormányzott már éjjel és nappal egyaránt - mindezt felsőfokon.

Mr. Bixby egy időre segédkormányosként egy olyan kormányos keze alá adott, akinek emlékezetbeli bravúrjait nem győztem csodálni. Mégis úgy gondolom, hogy memóriája vele született, nem pedig mesterségesen kialakított emlékezőtehetség volt. Valaki például megemlített egy nevet. Mr. Brown azonnal közbevágott:

- Ó, ösmertem. Sápadt arcú, vörös hajú cimbora volt, egy kis sebhellyel oldalt a nyakán, mintha a bőre alatt szálka lett volna. Csak hat hónapig járta a délvidéket. Ez tizenhárom évvel ezelőtt történt. Utaztam vele. A folyó felső részén akkor öt láb volt a mélység; a "Henry Blake", melynek merülése négy és fél, megfeneklett a Torony-sziget alsó végénél; a "George Elliott" pedig elvesztette a kormánylapátját a "Sunflower" roncsain...

- Hiszen a "Sunflower" csak...

- Tudom, mikor süllyedt el; ez három évvel az említett dolog előtt történt, december 2-án; Asa Hardy volt a kapitány, és testvére, John, az első írnok; méghozzá ez volt e hajón az első útja; Tom Jones mesélte el nekem mindezt egy héttel később New Orleansben; Tom a "Sunflower" első tisztje volt. Hardy kapitány a következő év július 6-án belelépett egy szegbe, és merevgörcsben halt meg 15-én. John testvére két évvel utóbb halt meg - március 3-án - orbáncban. Nem ismertem egyetlen Hardyt sem - az Alleghany folyón hajóztak -, de mindezeket olyanok beszélték el nekem, akik ösmerték őket. Mondták még, hogy Hardy kapitány télen-nyáron egyaránt rövid cérnaharisnyát hordott, és első feleségét Jane Shooknak hívták - New England-i lány volt -, a második felesége meg bolondokházában halt meg. Örökölte az elmebajt. Lexingtonból, Kentucky államból származott, leány nevén Horton.

Így járt a szája órák hosszat. Egyszerűen semmiről sem tudott megfeledkezni. Ez szinte lehetetlennek tűnt. A legparányibb részletek évek hosszú során át oly pontosan és világosan a fejében maradtak, akárcsak a világra szóló események. Nem egyszerűen kormányosmemóriája volt, általában minden megragadt a fejében. Ha éppen valami jelentéktelen levélről beszélt, amit hét évvel ezelőtt kapott, biztos lehettél benne, hogy az egész hosszú írást elmondja fejből. Azután pedig, észre sem véve, hogy eltért a beszélgetés tárgyától, biztosra vehette az ember, hogy a levél írójáról egy hosszúra nyújtott, közbevetett életrajzot dob a beszélgetésbe; és még igazán boldog lehettél, ha nem szedte elő a levélíró rokonságát, és nem közölte egyenként azoknak az életrajzát is.

Ekkora memória valóságos szerencsétlenség. Minden megtörtént dolgot egyenlő jelentőségűvé emel. Az ilyen tehetséggel rendelkező ember nem tudja megkülönböztetni az érdekes körülményt az érdektelentől. Amikor elbeszél valamit, kénytelen az elbeszélést fárasztó részletekkel megakasztani, végül hát elviselhetetlen, unalmas frátert csinál magából. Mi több, képtelen a tárgynál maradni. Mr. Brown például azzal a becsületes szándékkal szólalt meg, hogy elmond egy igen mókás anekdotát egy kutyáról. Olyan nevethetnékje van, hogy alig tud belekezdeni; akkor aztán belekezd a kutya fajtájának és külsejének leírásába; majd belesodródik tulajdonosának a történetébe; a tulajdonos családjáéba, az esküvők és a temetések pontos leírásával, az ilyen alkalmakra írott köszöntő és sirató versezeteknek az el szavalásával együtt; azután felidézi, hogy valamelyik esemény az ekkor és ekkor volt híres "kemény tél" idején játszódott le; ezt követi a tél aprólékos leírása a megfagyottak nevével együtt, továbbá statisztikai adatokkal arról, hogy a disznóhús és a széna ára milyen magasra szökött fel. A disznóhús és széna emlékezetébe idézi a kukoricát és a takarmányt; utóbbiak a teheneket és a lovakat; ezek meg a cirkuszt és néhány híres lovast, aki szőrén ülte meg a paripát; a cirkuszról az állatseregletre való átmenet könnyű és természetes; az elefánttól az egyenlítői Afrikáig csak egy lépés; akkor persze a pogány vademberek sugalmazzák a vallás kérdésének taglalását; és három-négyórás unalmas fecsegés végeztével eljön a váltás ideje. Mr. Brown kivonul a kormányosfülkéből, miközben olyan egyházi beszédekből mormol kivonatokat, amiket évekkel ezelőtt hallott az ima hatékonyságáról mint a kegyelem eszközéről. Ennyi várakozás és szomjúhozás után pedig a beszélgetés kezdetén történt puszta említés volt mindaz, amit megtudtunk a kutyáról.

A kormányosnak jó emlékezőképességre van szüksége; de van néhány magasabb rendű tulajdonság is, amivel rendelkeznie kell. Ítélő- és döntőképessége legyen jó és gyors, hűvös bátorság töltse el, amit semmiféle veszély meg nem ingat. Ha kezdetben csak a legparányibb bátorság is van az emberben, idővel olyan kormányossá fejlődik, akit semmiféle veszély nem rémíthet meg; de az ítélőképességről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Az ítélőképesség a szellemi képességek kérdése, és az embernek már kezdetben jó nagy készletet kell felhalmoznia ebből az árucikkből, különben sohasem fog kormányosként boldogulni.

A kormányosfülkében szolgálatot teljesítő bátorsága egyre növekszik, de csak akkor ér el magas, kielégítő fokot, miután a fiatal kormányos egyedül kiállta az őrszolgálatot, ha kiállta a felelősség félelmetes súlyát, ami ehhez a munkakörhöz fűződik. Ha a kormányosinas, mondhatnám töviről-hegyire megismerkedett a folyóval, olyan bátran dohog rajta gőzhajójával, akár éjjel, akár nappal, hogy egyszer csak azt képzeli, önmaga bátorsága önti belé a lelket; de az első alkalommal, amikor a kormányos eltávozik a fülkéből, és magára hagyja őt, akkor bizony rájön, hogy merészségét a másik ember bátorságából merítette. Felfedezi, hogy ezt az árucikket az ő rakományából teljességgel kifelejtették. Az egész folyó feladatok méhrajaitól nyüzsög; nincsen felkészülve rájuk; nem tudja, miként kell szembenéznie velők; minden ismerete cserbenhagyja; és tizenöt percen belül fehér lesz, mint a fal, és vacog a rémülettől. Éppen ezért a kormányosok bölcsen megnevelik inasaikat különféle stratégiai fogásokkal, hogy kissé nyugodtabban nézzenek szembe a veszéllyel. Kedvelt módszerük, hogy baráti módon rászedik a jelöltet.

Egyszer Mr. Bixby is ilyesformán bánt velem, és utána még évek múltán álmomban is belepirultam, ha eszembe jutott. Jó kormányos lett belőlem; igazán olyan jó, hogy őrszolgálatunk alatt, éjjel és nappal mindent nekem kellett végeznem. Mr. Bixby ritkán adott útbaigazítást nekem; éppen csak kézbe vette a kormánykereket, különösen rossz éjszakákon, vagy különösen rossz átvágásoknál parthoz állította a hajót, ha kellett; szolgálatunk kilenctized részén át a pihenő urat játszotta, és felszedte a fizetést.

A folyó alsó szakasza csaknem tetőzött, és ha valaki megkérdezi, képes vagyok-e Cairo és New Orleans között minden átvágásnál segítség vagy útbaigazítás nélkül áthajtani, vérig sértődtem volna. Eszembe sem jutott az az ostoba gondolat, hogy lenne olyan átvágás, amelytől félnék ezen a szakaszon, méghozzá nappal!

Nos hát, egy páratlan szép nyári napon lefelé hajtottam a 66-os sziget fölötti kanyarban, csak úgy feszültem az önhittségtől, és az orromat olyan magasan hordtam, mint egy zsiráf, amikor Mr. Bixby így szólt hozzám:

- Lemegyek egy kicsit. Gondolom, ismered a legközelebbi átkelést?

Ez majdnem sértés volt. Az egész folyón ez volt a legsimább, legegyszerűbb átkelés. Nem történhetett semmi baj, akár jól vezetek, akár nem; ami pedig a mélységet illeti, itt mintha sohasem lett volna fenék. Mindezt tökéletesen jól tudtam.

- Hogy tudom-e? Akár behunyt szemmel is átvágok itt!

- Mekkora itt a vízállás?

- Különös kérdés. Itt még egy templomtoronnyal se érném el a feneket.

- Gondolod?

A kérdésnek már a puszta tónusa is megrázta önbizalmamat. Ez az, amire Mr. Bixby számított. Egy árva szó nélkül távozott. Kezdtem összevissza képzelődni. Mr. Bixby, természetesen tudtom nélkül, leküldött valakit az előkabinba a vízmérőknek címzett titokzatos utasítással, egy másvalakit pedig elküldtek, hogy súgja meg a tervet a tiszteknek, majd Mr. Bixby elrejtőzött egy kémény mögé, ahonnan megfigyelhette az eredményt. Egyszerre csak kilépett a kapitány a vihar-fedélzetre, nyomában megjelent az első tiszt; azután egy írnok. Nézőközönségem egyre szaporodott a lézengő utasokkal; és mielőtt a sziget felső részéhez értem, már tizenöt-húsz ember gyűlt össze ott lent az orrom alatt. Tűnődni kezdtem, vajon mi lehet a baj. Amint elkezdtem az átkelést, a kapitány felnézett hozzám, és színlelt szorongással a hangjában így szólt:

- Hol van Mr. Bixby?

- Lement, uram.

No, ez aztán beadott nekem! Képzeletem a semmiből veszélyeket varázsolt, és azok oly gyorsan szaporodtak, hogy nem is tudtam velük lépést tartani. Egyszerre csak azt hittem, hogy sekély vizet látok magam előtt! A gyáva aggodalom hulláma, mely elöntött, majdhogynem szétvetett. Magabiztosságom az átkelést illetően elpárolgott. Megragadtam a csengőzsinórt, de elszégyelltem magam, s elengedtem; aztán újra megfogtam; ismét elengedtem; még egyszer belekapaszkodtam, reszketve, és olyan gyengén húztam meg, hogy magam is alig hallottam a csilingelést. A kapitány és a tiszt azonnal - éspedig mindkettő együttesen - elkiáltotta magát:

- Ide a jobb oldali vízmérővel, de gyorsan!

Ez volt a második csapás. Mókusmódra kezdtem pörgetni a kereket; de alig irányítottam a hajót bal felé, amikor ezen az oldalon újabb veszélyeket fedeztem fel, erre gyorsan átcsavartam a másik oldalra; ezt is csak azért, hogy aztán a jobb oldalon észleljem a növekvő veszélyt, és bolondul ismét a bal felé fordítsak. Ekkor hangzott fel a vízmérő baljós kiáltása:

- Mélység négy!

Négyes mélység egy feneketlen átvágásban! Ettől úgy megrémültem, hogy elállt a lélegzetem.

- Három! Három! Kettő és háromnegyed! Kettő és fél!

Ez szörnyű volt! Megragadtam a csengőzsinórt, és megállítottam a gépeket.

- Kettő és negyed! Kettő és negyed! Kettő!

Gyámoltalanul álltam ott. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Egész testemben remegtem, a szemem pedig úgy kiguvadt, mint egy békáé.

- Egy és háromnegyed! Kilenc és fél fertály!

A hajó merülése éppen kilenc volt! Kezem erőtlenül lehanyatlott. Nem is tudtam volna rendesen csöngetni. Repültem a szócsőhöz, és bekiáltottam a gépésznek:

- Ó, Ben, ha szeretsz, hátra a hajóval! Gyorsan, Ben! Hátra vele, az isten szerelmére!

Hallottam, amint az ajtó finoman bezárul. Hátrapillantottam, és ott állt Mr. Bixby, szelíd, kedves mosollyal az ajkán. Ekkor a viharfedélzeten összecsődült hallgatóság sértő gúnykacajban tört ki. Most már mindent felfogtam, és nyomorultabbnak éreztem magam a történelem legnyomorúságosabb figurájánál. Gőzért csöngettem, a hajót beállítottam a helyes irányba, a gépeket előre vezéreltem, és így szóltam:

- Így kell tréfát űzni a szegény árvából? Azt hiszem, nem én leszek az utolsó, aki hallja: mekkora szamár is voltam, hogy vízmérőt használtam a 66-os felső részénél.

- Nos, valószínűleg más is megtudja. Az igazság az, hogy remélem is, hogy így lesz. És azt is, hogy ez a tapasztalat valamire megtanított. Nem tudtad, hogy ennél az átvágásnál nincsen fenék?

- De tudtam, uram.

- Akkor rendben van. Nem lett volna szabad megengedned sem nekem, sem bárki másnak, hogy megrendítse a bizalmadat ebben a tudásban. Ezt soha el ne felejtsd! És még valamit. Ha veszélyes helyre érkezel, ne légy gyáva. Ez úgysem segít a dolgon.

Bizony, ez jó lecke volt, de nagy tandíjat fizettem érte. A legkomiszabb talán mégis az volt benne, hogy hónapokon át olyan gyakran kellett hallanom egy mondatot, amely különösen bosszantott. Ez volt az:

- Ó, Ben, ha szeretsz, hátra a hajóval.

 

A kormányzás rangja és méltósága

"... azt mondta, szaladjak be szépen
a házikómba, legyek jó kis fiú, és ne
avatkozzam a fölötteseim dolgába."

Az előző fejezetekben a kormányzás aprólékos részleteinek bemutatásával próbáltam az olvasónak lépésről lépésre megmagyarázni, miből is áll ez a tudomány; ugyanakkor igyekeztem meggyőzni arról is, hogy ez bizony igen különös és csodálatos tudomány, nagyon is méltó az érdeklődésére. Ha úgy látszott, mintha szerelmes volnék a témámba, ez nem meglepő, mert ezt a foglalkozást sokkal jobban szerettem, mint bármi mást, amit azóta végeztem, és mérhetetlenül büszke voltam rá. Ennek az oka egyszerű: azokban az időkben a kormányos volt az egyetlen olyan emberi lény a földön, aki béklyóktól mentes és teljesen független volt. A királyok csupán megbilincselt szolgái a parlamentnek és a népnek; a parlamentek választóik kovácsolta láncok közt nyűglődnek; a lapszerkesztő sem lehet független; úgy kell dolgoznia, mintha egyik kezét a párt és pártfogói hátrakötötték volna, és megelégedett azzal, ha eszméinek csak felét-kétharmadát is kinyilatkoztathatja; a pap sem szabad ember, és nem mondhatja meg a teljes igazságot anélkül, hogy ne legyen tekintettel egyházközsége felfogására, végül minden író a közönség megbilincselt szolgája. Nyíltan és félelem nélkül írunk, hanem azután "módosítunk", mielőtt nyomdába kerülnénk. Az igazság az, hogy minden férfinak, asszonynak és gyereknek van parancsolója, s szolgaságban kínlódik és bosszankodik; de abban az időben, amelyről itt írok, a Mississippi kormányosa nem ismert ilyet. A kapitány ott állhatott a vihar-fedélzeten, igen kis hatókörű tekintélyének pompájában, és adhatott a kormányosnak öt-hat parancsot, mialatt a hajó kifarolt a folyamba - de ezzel a mitugrász uralma véget is ért. Attól a pillanattól fogva, hogy a hajó kifutott, a kormányos kizárólagos és vitathatatlan parancsnoksága alatt állt. Pontosan azt tehette vele, amihez kedve volt, úton lehetett, amikor és ahová akarta, és kiköthetett a partnál, amikor csak ítélőképessége azt súgta, hogy ez a leghelyesebb. Teljesen szabad mozgása volt; tanácsot nem kért senkitől, senkitől sem fogadott el parancsot, még a javaslatok miatt is felhúzta az orrát. Az Egyesült Államok törvénye tiltotta is, hogy parancsokra vagy tanácsokra hallgasson, mert - helyesen - figyelembe vette, hogy a kormányos szükségszerűen jobban tudja, miként kell bánnia a hajóval, mint bárki más. Itt volt hát egy újszerű eset: egy király felvigyázó nélkül, korlátlan egyeduralkodó, aki a színtiszta igazság értelmében is az volt, nemcsak a szavak költészetében.

Láttam egyszer egy tizennyolc éves fiút, aki nyugodtan vezetett egy nagy gőzhajót a majdnem biztosnak látszó megsemmisülés felé, az idős kapitány pedig némán állott mellette, fojtogatta az aggodalom, de nem állt hatalmában beavatkozni. Lehetséges, hogyha beavatkozhat, az hasznos lett volna ebben a különleges esetben, de ha ezt megengedjük, a jövőre nagyon is káros precedenst szolgáltat. A kormányos korlátlan hatalommal rendelkezett; könnyen kitalálhatjuk ebből, milyen rendkívüli személyiség volt ő a gőzhajózás aranykorában. A kapitány megkülönböztetett udvariassággal, valamennyi tiszt és alkalmazott pedig megkülönböztetett tisztelettel bánt vele; és ez a tiszteletteljes szellem gyorsan átterjedt az utasokra is. Úgy gondolom, hogy a kormányosokon kívül alig ismertem embert, aki legalább egy kis zavart el ne árult volna holmi utazgató külföldi fejedelmek jelenlétében. No, de egyenrangúak társaságában nem szoktunk zavarba jönni.

A hosszú megszokás hozta magával, hogy a kormányosok minden kívánságukat parancs alakjába öntötték. Mai napig is zavar engem, hogy óhajomat félénk kérésként kell előadnom, ahelyett, hogy egy parancs ropogós nyelvén pattanna ki belőlem.

Azokban a régi napokban egy gőzhajó berakodása St. Louisban, elvezetése New Orleansbe és vissza, végül az áru kirakodása átlagosan mintegy huszonöt napba tellett. Ebből a huszonötből hetet-nyolcat a hajó a St. Louis-i és a New Orleans-i rakpartnál töltött, és a hajón minden lélek keményen dolgozott, kivéve a két kormányost; ezek aztán nem csináltak semmit, csak uraskodtak a városban, és ugyanazt a fizetést húzták érte, mintha szolgálatban lettek volna. Abban a pillanatban, hogy a hajó a két város egyikének rakpartját érintette, ők a parton termettek; és nem volt valószínű, hogy viszontlátjuk őket az utolsó csengettyűszóig; addig, amíg minden készen nem áll az új útra.

Ha valamelyik kapitány különösen hírneves kormányost csípett el, azon fáradozott, hogy meg is tartsa. Amikor a Felső-Mississippin négyszáz dollár havi fizetés járta, ismertem egy kapitányt, aki egy ilyen kormányost teljes fizetéssel, dologtalanul tartott maga mellett egyfolytában három hónapon át, amíg csak a folyón állt a jég. És emlékeznünk kell arra, hogy ezekben az olcsó időkben négyszáz dollár majdnem megfoghatatlanul fényes fizetés volt. A parton kevés ember kapott ekkora summát, és ha mégis, áhítattal néztek fel az illetőre. Ha kormányosok érkeztek a folyó bármelyik végéről a mi kis Missouri melletti falunkba, a legkülönb férfiak és a legszebb nők keresték a társaságukat, és megkülönböztetett tisztelettel bántak velük. Kikötőben lebzselni fizetéssel olyasvalami volt, amit sok kormányos nagyon élvezett és méltányolt; hát még akkor, ha a kormányosmesterség fénykorában a Missouri folyón szolgálhattak, merthogy itt kilencszáz dollárt kaptak egy útért, ami mai pénzben számolva körülbelül havi ezernyolcszáz dollárnak felelt meg. Elmondok egy párbeszédet ebből az időből. Egy Illinois folyami legény, akinek kis, hátsó kerekű bárkája van, megszólít két kikent-kifent Missouri folyami kormányost:

- Uraim, volna egy jó kis utam fölfelé. Egy hónapra alkalmaznám magukat. Mennyit számítanának érte?

- Ezernyolcszáz dollárt fejenként.

- Ördög és pokol! Tartsák meg a hajómat, nekem meg adják ide a fizetésüket, és én még osztozom is magukkal!

Futólag szeretném megjegyezni, hogy a Mississippi-gőzhajósok jelentőségét a szárazföldi emberek szemében (és némileg a magukéban is) az szabta meg: milyen előkelő volt a hajó, amelyen szolgáltak. Joggal lehetett például büszke az, aki olyan pompás járműre szegődött, mint az "Aleck Scott", vagy a "Grand Turk". A néger fűtők, a fedélzeti matrózok, sőt a borbélyok, akik ezeken a hajókon teljesítettek szolgálatot, előkelő személyiségek voltak a maguk körében, és ennek nagyon is tudatában voltak. Egy izmos sötétbőrű egyszer botrányt okozott New Orleansben egy néger bálon azzal, hogy nagyon adta az előkelőt. Végül is az egyik rendező dühösen elébe állt, mondván:

- Mondd csak: ki vagy te? He? Ki lennél hát te? Mongyad, mer' hogy szeretném tudni!

A botrányokozó legkevésbé sem jött zavarba. Felfújta magát, és a hangja is elárulta, mekkora fedezete van a fennhéjázásra.

- Hogy ki lennék? Megmongyam, he? Fenemód sebesen meg is mondom, hogy ki lennék én! Hát idehallgassatok, niggerek: én vagyok az "Aleck Scott"-on a középső kazánajtó fűtője.

Ez elegendő volt.

A "Grand Turk" borbélya elegáns, fiatal néger volt, aki körül a kenetteljes önelégültség levegője lengedezett; istentelenül udvaroltak is neki abban a körben, ahol megfordult. New Orleans fiatal, színes bőrű lakói nagyon szerettek a félhomályban, félreeső utcák járdáin udvarolgatni. Az egyik ilyen helyen egy este valaki olyasvalamit látott és hallott, amit el kell mondanom. Egy középkorú néger asszony kidugta a fejét egy törött ablakon, és kiordította (szándékosan, hogy a szomszédok is hallják és irigyeljék):

- Te, Mary Ann, nem gyüssz be ebben a minutumban!? Mi a fenét cicázol ott azzal a senkiházival, amikor itt van a "Grand Turk" borbélya, aki társalogni óhajt veled!

Az imént hivatkoztam arra, hogy a kormányost különleges, hivatalos helyzete a kritizálhatatlanság szintjére emelte, és parancsolgatni sem lehetett neki. Ez természetszerűen eszembe juttatja Stephen W.-t, a tehetséges kormányost, jó cimborát, fáradhatatlan csevegőt és jó humorú tréfamestert. Volt a viselkedésében valami tiszteletlen és független vonás. S az idősebb emberek, a hivatalos személyek meg a leggazdagabb polgárok jelenlétében is könnyed módon viselkedett. Mindig volt munkája, sohasem tett félre egy garast sem, s az embereket meggyőző módon rábeszélte, hogy kölcsönözzenek neki. A folyó valamennyi kormányosának, s a kapitányok nagy részének is tartozott. Némi dicsfényt sugárzott magából azzal, hogy a hajót bolondos tréfák közepette, afféle "bánja az ördög" módra vezette, s ez szinte lenyűgöző hatást tett - ha nem is mindenkire. Egy alkalommal a jó öreg Y. kapitánnyal tett egy utat, és amikor a hajó megérkezett New Orleansbe, "felmentették" a szolgálat alól. Valaki meglepetését fejezte ki elbocsátása miatt. Y kapitány Stephen puszta említésére is megborzongott. Majd halk, vékony, öreges hangján ilyesformán sípolt:

- Jóságos ég! Nem vinnék többé ilyen vad teremtést a hajómon a világért sem - az egész világért sem! Káromkodik, énekel, fütyül, üvölt - sohasem hallottam még ilyen indiánüvöltést. Egész éjszaka zajongott - nem gondolt az idővel. Mármost nem azért bömböl, mintha különös oka lenne rá. Pusztán csak azért, mert a lármázás ördögi elégtétellel tölti el. Egyetlenegyszer sem tudtam úgy mélyen elaludni, hogy szörnyű csatakiáltása miatt ne vert volna ki a hideg veríték, hogy ki ne ugratott volna az ágyamból. Furcsa fickó, nagyon furcsa fickó; nem tisztel ez semmit és senkit. Néha Johnnynak szólított. Aztán meg volt egy hegedűje - és egy macskája. Ocsmányul hegedült. Ez, úgy látszik, fájt a macskának, mert szegény pára nyávogni kezdett. Senki se tudott aludni, ahol ez az ember - és a családja - megfordult. Hogy vakmerő volt-e? Hát ilyet még nem pipáltam. Akár hiszi, akár nem, de olyan igaz, mint ahogy itt ülök: féloldalra döntötte a hajómat, úgy röpült le az árral azokon a szörnyű tuskókon keresztül Chicotnál, teljes gőzzel, méghozzá a szél is átkozottul fújt! A tisztjeim is elmondhatják önnek. Ők is látták. És, kérném, mialatt a tuskókon át egyenest lefelé röpült, én pedig minden ízemben remegtem és imádkoztam, sohse tudjak többé beszélni, ha nem csücsörítette össze a száját, és nem kezdett el fütyörészni! Bizony kérném, fütyörészett: "Buffalói lányok, jertek ki ma éjjel, jertek ki ma éjjel, jertek ki ma éjjel!" - és mindezt oly nyugodtan, mint aki ott halad egy temetési menetben, de a halottal nincs rokonságban. Amikor a lelkére próbáltam beszélni, lemosolygott rám, mintha a gyermeke lennék, és azt mondta, szaladjak be szépen a házikómba, legyek jó kis fiú, és ne avatkozzam a fölötteseim dolgába!^[10]

Egyszer egy eléggé jelentéktelen kapitány munka nélkül és - mint rendesen - pénz nélkül találta Stephent New Orleansben. Állhatatosan ostromolta, s mert nagyon "pénzszűkében" volt, végül is rá tudta venni, hogy szerződjék vele havi százhuszonöt dollárért, tehát a rendes fizetésnek éppen a feléért. A kapitány megígérte, hogy nem fogja kifecsegni a titkot, nehogy szegény fickó fejére vonja kollégáinak megvetését. De még egy napja sem volt úton a hajó, amikor Stephen rájött, hogy a kapitány elhencegett hőstettével a tisztek előtt. Rándult egyet az arca, de nem szólt semmit.

Aznap délután kijön a kapitány a vihar-fedélzetre, körültekint, aztán nagyon meglepett arcot vág. Kérdő tekintettel néz fel Stephenre, de az csak nyugodtan fütyörészik, és végzi a munkáját. A kapitány egy darabig ott őgyelgett, szemlátomást nyugtalanul, és egyszer-kétszer úgy látszott, mintha valamit javasolni akarna; csakhogy a folyó illemszabályai arra tanították, hogy óvakodjék az ilyen elsietett lépésektől, ezért hát valahogy magába fojtotta a szót. Néhány percig még dühöngött, zavartan topogott, majd visszatért a kabinjába. Ámde rövidesen újra kint termett, és most még nagyobb megdöbbenés ült ki a képére, mint előbb. Végül aztán csak megkockáztatta nagy tisztelettel a következő megjegyzést:

- Elég magas a folyó vízállása, nemde?

- Az nem kifejezés! Úgy sodor, mint a malom hajtóvize.

- Nem volna könnyebb a part mentén haladni, mint itt, a középen?

- Én is gondoltam rá: de az ember sohasem lehet eléggé óvatos egy ilyen gőzhajóval. Itt a közepén biztonságban vagyunk, lefogadom, hogy nem súroljuk a feneket.

A kapitány meglehetősen siralmas ábrázattal távozott. Ekkora menetsebesség mellett végelgyengülésben hal meg, mire a hajója eléri St. Louist. Másnap is megjelent a fedélzeten, és újra ott találta Stephent, amint hűségesen kitartott a folyó közepén. Szemben a Mississippi egész óriási tömegével, s ugyanazt a lassú dallamot fütyörészte. A dolog kezdett komolyra fordulni. A part mentén egy lassúbb járású hajó siklott felfelé a könnyű vízen, és fokozatosan megelőzte őket; éppen egy sziget melletti oldalágnak vágott neki; Stephen viszont a folyó közepéhez ragadt. A kapitányból nehezen buggyantak ki a szavak. De végül mégis így szólt:

- W. úr, az ágvízen haladva nem lehetne megtakarítani egy jó kora távolságot?

- Lehetne, de biztosan azért nem tudom.

- Nem tudja? Hát nincs annyi víz benne, hogy átmehetnénk rajta?

- Lehet, hogy van, de nem vagyok benne biztos.

- Szavamra, ez már furcsa! Hát azok a kormányosok a másik hajón mégiscsak megpróbálják. Azt akarja mondani, hogy ön nem tud annyit, mint azok?

- Azok? Nos, azok kétszázötven dolláros kormányosok! De ne aggódjék; azért tudok annyit, amennyit bárki tudhat százhuszonötért!

A kapitány megadta magát.

Öt perccel utóbb Stephen már az ágvízben hajózott, és a versenytársnak megmutatta kétszázötven dolláros cipősarkát.

 

Szervezkedésben az erő

"Jöttek mankón, taligán, hordágyon -
akárhogyan is, de megérkeztek."

Egy alkalommal mesterem, Mr. Bixby, az "Aleck Scott" fedélzetéről óvatosan irányította hajóját egy szűk folyamágban, a Macska-szigetnél; mindkét vízmérő munkában volt, és mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A kapitány - ideges, aggodalmaskodó ember - csendben volt, amíg csak bírta, de végre is kitört, és felkiáltott a vihar-fedélzetről:

- Az istenért, adjon gőzt neki, Mr. Bixby, adjon gőzt neki! Így sohasem fog átvergődni ezen a zátonyon!

Arról a hatásról ítélve, amit ez a megjegyzés tett Mr. Bixbyre, bárki azt hihette volna, hogy nem is szóltak hozzá. De öt perccel később, amikor túl voltunk a veszélyen, és a vízmérőket bevonták, Mr. Bixby hirtelen vad dühre gerjedt, s a kapitányt a legcsodálatosabb szidalmakkal illette, aminőket valaha is hallottam. Vérontás nem történt, de csak azért nem, mert a kapitány ügye gyengén állott, egyébként ugyanis nem az a fajta ember volt, aki nyugodtan tűrte a rendreutasítást.

Miután részletesen leírtuk a hajókormányzás tudományának mineműségét, s ugyanakkor megjelöltük a rangot is, melyet a kormányos a gőzhajósok családjában elfoglalt, legjobb lesz, ha itt szólunk néhány szót arról a szervezetről, melyet a kormányosok egykor védelmükre alkottak. Érdekes és megjegyzésre méltó, hogy talán ez volt a legtömörebb, legteljesebb és legerősebb szakmai szervezet amit valaha is alkottak.

Hosszú időn át havi kétszázötven dollár volt a fizetés; de elég különös módon akkor kezdett lassacskán csökkenni, amikor a gőzhajók megszaporodtak, és az üzleti forgalom megnövekedett. Könnyű volt ennek az okát felfedezni. Túlságosan sok kormányost "csináltak". Jó dolog volt, ha tartott az ember egy "kölyök" kormányost, aki éveken át ingyen végezte a nehéz munkát, mialatt mestere a magas padon ült és dohányzott; valamennyi kormányosnak és kapitánynak volt olyan fia vagy unokaöccse, aki kormányos szeretett volna lenni. Lassacskán majd mindegyik kormányosnak volt segédkormányosa a folyón. Ha egy segédkormányos olyan előrehaladást ért el, amely a mesterségét folytató bármely két kormányos szemében elegendőnek látszott, ezek megszerezhették neki a kormányosi engedélyt, ha ellen jegyezték az Egyesült Államok Folyami Felügyelőjéhez intézett erre vonatkozó kérvényét. Semmi másra nem volt szükség; általában nem kérdeztek semmit, nem is kívántak vizsgát.

Nos hát, az új kormányosoknak ez a növekvő serege egyszerre kezdte leszorítani a béreket, csakhogy álláshoz jusson. A kormánykerék lovagjai szemmel láthatóan későn jöttek rá tévedésükre. Tenni kellett valamit, mégpedig gyorsan. De mit? Zárt szervezkedésre volt szükség. Semmi más nem segíthetett. Ennek létrehozása lehetetlennek látszott; így aztán összevissza beszéltek róla, majd minden feledésbe merült. Nagyon is valószínű volt, hogy belebukik, aki a dolgot megpiszkálja. Végül is vagy egy tucat legmerészebb - és köztük néhány legjobb - folyami kormányos belevetette magát a vállalkozásba, és minden kockázatot magára vállalt. "Kormányosok Jóléti Egylete" néven külön engedélyt kaptak a helyi törvényhozástól széles körű jogokkal; megválasztották tisztviselőiket, kiépítették szervezetüket, pénzükből összeadták az alaptőkét, a "tagok" fizetését egyszeriben felemelték kétszázötven dollárra - aztán visszavonultak otthonukba, mert azonnal elbocsátották őket állásukból. Volt azonban alapszabályukban két-három olyan, alig észrevehető semmiség, ami a propaganda magvát hordta magában. Például az Egylet valamennyi, jó magaviseletű, munka nélküli tagjának joga volt havi huszonöt dollár segélyre. A most szárnyra kapott új kormányosok közül az egyik lődörgőt másik után oda vonzotta az Egyletbe a lanyha nyári idényben. Jobb huszonöt dollárt kapni, mint éhen veszni; a tagfelvételi díj mindössze tizenkét dollár volt, és a munkanélküliektől nem szedtek járulékot.

A jó magaviseletű elhalt tagok özvegyei is kaptak havonta huszonöt dollárt, és bizonyos összeget minden gyermekük után. Amellett a halottat az Egylet költségén temették el. Ezek a tények feltámasztották a Mississippi völgyének valamennyi kiöregedett és elfelejtett kormányosát. Jöttek a farmokról, jöttek a szárazföld belsejéből, a falvakból, jöttek mindenhonnan. Jöttek mankón, taligán, hordágyon, akárhogyan is, de megérkeztek. Befizették tizenkét dollárjukat, és tüstént kezdték fölvenni a havi huszonötöt, és közben temetési költségeiket számolgatták.

Lassacskán minden egyes haszontalan, gyámoltalan kormányos és egy tucat első osztályú is belépett az Egyletbe, míg a legjobb kormányosok kilenctized része kívül maradt, és röhögött rajtuk. Az egész folyón mindenki ezen nevetett, és azon tréfálkozott, hogy az alapszabály szerint a tagok kötelesek voltak fizetésük tíz százalékát havonként befizetni a pénztárba, az Egylet támogatására, holott valamennyi tag kitaszított és tilalom alatt álló fickó volt, akit senki se alkalmazott. Mindenki gúnyosan hálálkodott az Egyletnek, hogy eltakarított az útjukból minden mihaszna kormányost, így az egész mezőny megmaradt a kiválóknak, a munkára érdemeseknek; és nemcsak ezért volt mindenki tréfásan hálás, hanem azért az eredményért is, ami természetszerűleg bekövetkezett, nevezetesen, hogy a fizetések az idény közeledtével fokozatosan emelkedtek. A fizetések havi száz dollárról felugrottak százhuszonötre, sőt egyes esetekben százötvenre; és igen mulatságos volt, hogy ezt az elragadó dolgot olyan emberek testülete hajtotta végre, akiknek egyike sem élvezte mindennek még a részecskéjét sem. Némelyik tréfálkozó felkereste az Egylet helyiségeit, és azzal szórakozott, hogy kötekedett a tagokkal, felajánlva nekik, miszerint egy útra segédkormányosként magával viszi őket: hadd lássák meg, milyen is az elfelejtett folyó. Mindemellett az Egylet elégedett volt, vagy legalábbis nem mutatta az ellenkezőjét. Olykor-olykor elfogott egy kormányost, akinek "nem volt szerencséje", és besorozta a tagok közé; ezek a "későbbi szerzemények" igen értékesek voltak, mert a jó kormányosokhoz tartoztak; az alkalmatlanokat már korábban mind felszívták. Amint az üzleti élet fellendült, a fizetések fokozatosan felmentek kétszázötven dollárig - ez volt az Egylet megjelölte fizetés -, itt aztán szilárdan megállapodtak; még mindig anélkül, hogy az Egylet bármely tagjának javát szolgálták volna, hiszen egyetlen tagot sem szerződtettek a hajókra. Vége-hossza nem volt a tréfálkozásnak az Egylet és a szegény mártírok rovására.

Csakhogy semmi sem tart örökké. Közeledett a tél, az üzlet megkétszereződött, megháromszorozódott, és a Missouriról, az Illinoisról és a Felső-Mississippiről a hajók valóságos lavinája zúdult lefelé, hogy kivegye részét a New Orleans-i kereskedelemből. Hirtelenjében nagy kereslet mutatkozott kormányosokban, és ennek megfelelően megritkult a számuk. Eljött hát a bosszú ideje. Keserű pirula volt, hogy végül is egyleti kormányosokat kellett felfogadni, de a kapitányok és a tulajdonosok egyetértettek abban, hogy nincs más kiút. Ám most a kitaszítottak egyike sem ajánlkozott! Így aztán a tulajdonosokra még keserűbb pirula várt: fel kellett keresni és szolgálatra kérlelni az egyletieket. X. Y. kapitány volt az első, aki szükségét érezte a gyógyszeradag bevételének, pedig korábban ő gúnyolta leghangosabban az Egyletet. Felhajszolta az egyik legkülönb egyleti kormányost, és így szólt hozzá:

- Nos, fiúk, maguk most kissé felülkerekedtek, így hát jó képet kell vágnom hozzá. Azért jöttem, hogy felfogadjam magát. Fogja nyomban az utazóládáját. Tizenkét órakor indulunk.

- Nem tudok róla. Ki a másik kormányosa?

- J. S.-t szerződtettem. Miért kérdi?

- Csak azért, mert nem mehetek vele. Nem tagja az Egyletnek.

- Mit mond?

- Márpedig így van.

- Azt akarja mondani, hogy nem forgathatja a kormánykereket a folyó egyik legjobb és legrégibb kormányosával, csak azért, mert nincs benne az egyletükben?

- Igen, ezt.

- Vigyen el az ördög, ha ez nem nagyképűség! Azt hittem, jót teszek magával, de kezdem azt hinni, hogy nekem kell kegyeket elfogadnom. Az Egylet valamely határozata értelmében mondja ezt?

- Igen.

- Mutassa meg nekem.

Így aztán elmentek az Egyletbe, és a titkár hamarosan bizonysággal szolgált a kapitánynak, az pedig elrévedezett:

- Most meg mitévő legyek? Mr. J. S.-t az egész idényre felfogadtam.

- Segíthetek magán - mondotta a titkár. - Kijelölök egy kormányost, és az illető tizenkét órakor fent lesz a hajóján.

- De ha elbocsátom J. S.-t, az egész idényre szóló fizetését követelheti rajtam.

- Ez már a maga és Mr. J. S. dolga, kapitány. Nem avatkozhatunk bele a magánügyeibe.

A kapitány hasztalanul dühöngött. Végül is kénytelen volt elbocsátani J. S.-t, fizetett neki körülbelül ezer dollárt, és egyleti kormányost fogadott fel helyette. Most a másik oldal vált a gúny tárgyává. Ettől kezdve mindennap hullott egy új áldozat; a kényszer hatására mindennap elbocsátotta valamelyik kapitány egy-egy egyleten kívül álló kedvencét, sírva és káromkodva, és gyűlölt egyleti embert vett fel helyette. Az egyleten kívüli munkanélküliek száma így igen rövid idő alatt meglehetősen nagyra nőtt, hiába volt az élénk üzletmenet, és hiába vették sokszor igénybe az ő szolgálataikat is. Nevető ajkuk nagyon is észrevehetően lebiggyedt. Ezek az áldozatok, a kapitányokkal és a tulajdonosokkal egyetemben, kisvártatva egészen abbahagyták a nevetést, és dühöngve, bosszút forralva várták, hogy az átmeneti konjunktúrának vége szakadjon.

A megmaradt kuncogók rövidesen csak azoknak a hajóknak a tulajdonosaiból és legénységéből állottak, amelyeknek két, egyleten kívüli kormányosuk volt. De az ő diadaluk sem bizonyult hosszú életűnek. Éspedig azért nem, mert az Egylet szigorú szabálya előírta, hogy a tagok soha, semmiféle körülmények között se adjanak a folyómederről felvilágosítást a "kívülállóknak". Ebben az időben a hajók körülbelül fele részének csak egyleti, másik felének pedig csak kívülálló kormányosa volt. Első pillanatban azt hinné az ember, hogy ha a folyóra vonatkozó felvilágosítások tilalmáról van szó, a két félnek egyenlő az esélye a játékban; csakhogy ez nem így volt. A folyó egyik végétől a másikig, minden nagyobb városban a kikötés céljára úgynevezett "állóhajó" állott rendelkezésre rakpart helyett: szállításra szánt árut raktároztak benne, és várakozó utasok háltak a kabinjaiban. Minden ilyen rakparti hajóra elhelyezett az Egylet tisztviselője egy erős ládikát, olyan különleges lakattal felszerelve, amilyet sehol máshol nem használtak, csak az Egyesült Államok postaszolgálatának keretében. (Ez postazsák-lakat volt, a kormányzat szent tárgya.) a kormány ugyanis hosszas könyörgés után megengedte az Egyletnek e lakat használatát. Minden egyleti tag hordott magával egy kulcsot, amely ezeket a ládikákat nyitotta. Ez a kulcs, vagy még inkább kézben tartásának különleges módja, miközben a kulcs tulajdonosától felvilágosítást kértek a folyóról - mert a St. Louis-i és New Orleans-i egylet sikere egy tucat szomszédos gőzhajózási centrumban eléggé viruló fiókintézetet teremtett -, mondom: a kézbentartás különös módja volt az egyleti tag jele és tagsági diplomája; és ha az idegen nem mutatott fel hasonló kulcsot, és nem tartotta azt bizonyos, kellőképpen előírt módon, kérdését udvariasan negligálták.

Az Egylet titkárától minden tag kapott egy kis csomag, többé-kevésbé pompás, szép papírra nyomtatott űrlapot, amely olyan volt, mint egy számla. Ez a nyomtatvány valahogy így nézett ki:

"GREAT REPUBLIC" GŐZHAJÓ

JOHN SMITH KAPITÁNY

KORMÁNYOSOK: JOHN JONES ÉS THOMAS BROWN

ÁTKELÉSEK

SZONDÁZÁSOK

IRÁNYJELEK

MEGJEGYZÉSEK

Ezeket az űrlapokat napról napra kitöltötték, párhuzamosan a megtett úttal, majd elhelyezték őket az állóhajók ládikáiba. Például, mihelyt St. Louisból kiindulva az első átkelést befejezték, a megjegyzéseket rávezették az űrlapra, annak megfelelő fejrésze alá, valahogy ekképpen:

"St. Louis. Kilenc és fél (láb). A hajó fara a bíróság épülete, orra a fatelep fölötti kiszáradt kanadai nyárfa irányában, amíg csak át nem megyünk az első zátony fölött, utána pedig átlósan elhúzunk." Majd a megjegyzés rovatba: "Pontosan a hajóroncson kívül haladj el, ez fontos. Új tuskó van éppen ott, ahol lefelé egyenesbe fordulsz; felette menj át."

A kormányos, aki ezt a kitöltött űrlapot elhelyezte a cairói ládikába (miután St. Louistól idáig vezető útja minden átkelésének részleteit hozzáírta), kivett belőle és elolvasott egy fél tucat friss tudósítást (a felfelé haladó gőzhajókról származókat), melyek a folyónak Cairo és Memphis közötti szakaszára vonatkoztak, ily módon alaposan tájékozódott, majd visszatette az írásokat a ládikába, és visszament a hajójára, amely ezáltal úgy fel volt vértezve a balesetek ellen, hogy csak a legfantasztikusabb gondatlanság sodorhatta volna bajba.

Képzeljük el egy ilyen csodálatos rendszer jótékony hatását egy olyan folyó ezerkétszáz-ezerháromszáz mérföldnyi szakaszán, amelynek medre mindennap változik! A kormányosnak, aki azelőtt kénytelen volt beérni azzal, hogy egy sekély helyet egyszer, esetleg kétszer lát havonként, most száz éles szeme nyílt a világra, ezek helyette is vigyáztak, és egy sereg értelmes koponyája nőtt, ezek viszont elmondották neki, hogyan kell e sekély vizeken áthajózni. A kapott felvilágosítás ritkán volt huszonnégy óránál régibb. Ha az utolsó ládikából szerzett tudósítás véletlenül valami aggodalmat keltett a kormányosban egy kockázatos átkelést illetően, megvolt erre is az ellenszere: bizonyos meghatározott módon megfúvatta a gőzsípot, mihelyt hajót látott közeledni; a jelre ugyancsak hasonló módon jött a válasz, feltéve persze, hogy a másik hajó kormányosai is egyleti tagok voltak; akkor aztán a két gőzhajó egymás mellé siklott, és a bizonytalanságot eloszlatta az élőszóval nyújtott, a legkisebb részletre is kiterjedő friss felvilágosítás.

Mihelyt a kormányos New Orleansbe vagy St. Louisba érkezett, első dolga volt, hogy elvigye legújabb, aprólékosan kidolgozott tudósítását az Egyletbe, és ott kiakassza - azután felkereshette a családját. Az Egylet fogadószobáiban mindig kisebb-nagyobb tömeg gyűlt össze, a folyómeder változásait vitatva itt meg. Abban a pillanatban, amikor valaki újonnan érkezett, abbahagyták a beszélgetést, amíg csak a jövevény el nem mondotta legfrissebb híreit, és nem tisztázta az újabban felmerült bizonytalansági tényezőket. Más mesterember néha becsukhatja a műhelyét, és mással is foglalkozhat. Nem így a kormányos; ő egyedül csak a hivatásának szentelheti magát, semmi másról nem is beszélhet; hiszen szépen állnának a dolgok, ha egyik nap tökéletes, a másik nap pedig tökéletlen munkát végezne! Nincs vesztegetni való ideje vagy szava, ha "egyenesben" akar maradni.

Most hát a kívülállóknak lett nehéz a sorsuk. Nem volt állandó találkozóhelyük, ahol tapasztalataikat kicserélhették volna, nem volt állóhajóról származó tudósításuk, csak a véletlen és a hírek megszerzésének egyéb elégtelen módjai állottak rendelkezésükre. Következésképpen az ilyen embereknek olykor ötszáz mérföldet is meg kellett tenniük a folyón olyan információk alapján, amelyek már egyhetesek vagy tíznaposak voltak. Normális körülmények között ez még csak megjárta, de amikor egészen alacsony volt a vízállás, az eredmény katasztrofális lehetett.

Mindez teljesen logikus következménnyel járt. A kívülállók hajói sorozatosan megfeneklettek, elsüllyedtek, és mindenféle bajba keveredtek, másfelől viszont az egyleti tagokat mintha kerülte volna a baleset. Így aztán még azoknak a hajóknak a tulajdonosai és kapitányai is meglehetősen kényelmetlenül kezdték magukat érezni, amelyeken csak kívülállók dolgoztak, és akiket eddig az Egylettől teljesen függetlennek tekintettek. Ezek legalább kérkedéssel és gúnyolódással vigasztalódhattak. Egy ideig tovább hetvenkedtek, mígnem eljött a fekete nap, amikor minden kapitány azt a határozott utasítást kapta, hogy azonnal bocsássa el a kívülállókat, és fogadjon fel a helyükbe egyleti kormányosokat. És ki lett volna olyan vakmerő, hogy ezt megtagadja? Sajnos, a rendelkezés olyan hatalomtól származott, amely rangsorban ugyan a trón mögött áll, de mégis nagyobb a hatalma a királyokénál. A biztosítóktól!

Még ingváltásra sem maradt idő. Valamennyi kívülállónak azonnal partra kellett vinnie a cókmókját. Persze arról suttogott a fáma, hogy az Egylet titokban összejátszott a biztosítóval, csakhogy nem ez történt. Az utóbbi egyszerűen rájött arra, milyen remek találmány és milyen biztonságos az Egylet információs hálózata, s így saját maguk döntöttek a kérdésben, kizárólag csak üzleti megfontolások alapján.

Most aztán sírás, jajgatás és fogak csikorgatása támadt a kívülállók táborában. De mindhiába: egyetlen járható útjuk maradt, s meg is indultak rajta. Eljöttek párosával és csoportosan, felajánlották tizenkét dollárjukat, és felvételért folyamodtak. Meglepődve értesültek arról, hogy jóval korábban néhány új alapszabály-kiegészítés történt. Például a tagfelvételi illetéket felemelték ötven dollárra; ezt az összeget fel kellett ajánlani, úgyszintén tíz százalékát annak a fizetésnek is, amit a jelentkező az Egylet alapításától számított minden egyes hónapban kapott. Ez sok esetben három-négyszáz dollárra is felment. Az Egylet mégsem vette figyelembe a jelentkezést mindaddig, amíg nem látott pénzmagot. Sőt, még akkor is elvághatta a felvételi kérelmet egyetlen ellenszavazat. Minden tagnak személyesen, tanúk előtt, igennel vagy nemmel kellett szavaznia; ilyenformán hetekbe tellett egy-egy jelölt felvétele, mert sok kormányos hosszú ideig volt úton. A megtért bűnösök mégiscsak összekaparták megtakarított pénzüket, és a nehézkes szavazási eljáráson keresztül egyik a másik után beállt a nyájba. Végül is eljött az idő, amikor már csak vagy tízen maradtak kívül. Ezek fogadkoztak: inkább éhen vesznek, semhogy felvételüket kérjék. Így aztán hosszú időn át munka nélkül maradtak, mert természetesen senki sem merészelte alkalmazni őket.

Később az Egylet közhírré tette, hogy bizonyos időtől kezdve havi ötszáz dollárra emeli a fizetéseket. Ekkorra valamennyi fiókegylet megerősödött, és a Read River Egylet havi hétszáz dollárra emelte a fizetéseket. Ezek hatására kénytelen-kelletlen beadta a derekát a tíz kívülálló is, kérve felvételét. Most azonban egy újabb alapszabály-módosítás értelmében meg kellett fizetniük a járulékot nemcsak az Egylet megalakulása óta kapott fizetésük, hanem az után is, amit akkor kaptak volna, ha felvételi kérelmük előterjesztéséig folytatták volna a munkát, ahelyett, hogy duzzogva és tétlenkedve félrevonulnak. Kisült, hogy a felvételük nehéz dolog, de végül is megtörtént. A csoport legmakacsabb tagja olyan soká halogatta a belépést, hogy felvételi kérelmével együtt már hatszázhuszonöt dollárnyi, terhére felhalmozódott járulékot kellett beküldenie.

Az Egyletnek most jó bankszámlája volt, s nagyon megerősödött.

Nem maradt több kívülálló. Kiegészítették az alapszabályokat azzal a rendelkezéssel, amely öt évre eltiltotta inasok vagy gyakornokok felvételét; az említett idő elmúltával korlátozott számban lehet majd őket felfogadni, de magánszemély akkor sem szerződtetheti őket, csupán az Egylet, a következő feltételek mellett: ha a jelentkező betöltötte tizennyolcadik évét, tisztességes családból származik és jelleme kifogástalan; tanultságát vizsgával igazolja; előre lefizet ezer dollárt azért a kiváltságért, hogy gyakornok lehet, és mindaddig engedelmességgel tartozik az Egyletnek, amíg csak a tagok nagy része (úgy emlékszem, több mint a fele) hajlandónak nem mutatkozik ellenjegyezni kérvényét a kormányosi engedélyért.

Valamennyi, előzőleg felfogadott gyakornokot elszakítottak mesterétől, ezek az Egylet irányítása alá kerültek. Az elnök és a titkár saját maga osztotta be őket szolgálatra egyik vagy másik hajóra, és váltogatva helyezte őket hajóról hajóra bizonyos szabályok szerint. Ha valamelyik kormányos igazolta, hogy gyenge egészségi állapota miatt segítségre szorul, inast rendeltek melléje.

Az özvegyek és árvák listája növekedett, de ugyanígy növekedett az Egylet pénzalapja is. Az Egylet gondoskodott tagjainak díszes temetéséről. Ha a szükség megkívánta, embereket küldött a folyóra, hogy kutassák fel a szerencsétlenségnél eltűnt testvéreik holttestét; az ilyen kutatás olykor ezer dollárba is belekerült.

Az Egylet megszerezte az engedélyt, és biztosítási tevékenységet is kezdett. Nemcsak tagjaival kötött életbiztosítást, hanem a gőzhajókért is kockázatot vállalt.

A szervezet elpusztíthatatlannak látszott. A legszilárdabb monopólium volt a világon. Az Egyesült Államok törvénye szerint senki sem lehetett kormányossá, ha két, kellő engedéllyel bíró kormányos nem ellenjegyezte kérvényét, és senki sem volt illetékes az ellenjegyzésre az Egyleten kívül. Így aztán a kormányosok elszaporodása véget ért. Minden évben meghaltak néhányan, mások meg öregség vagy betegség miatt váltak alkalmatlanokká; és nem volt új ember, aki a helyükbe lépett volna. Idővel az Egylet olyan magasra emelhette a fizetéseket, amilyenre csak akarta; és mindaddig, amíg elég bölcs volt, nem vitte túlzásba a dolgot, tehát nem hívta ki maga ellen a szövetségi kormányt, hogy az netalán megváltoztassa az engedélyezési rendszert. A gőzhajó-tulajdonosok így kénytelen-kelletlen beletörődtek az uralmába, mert úgysem segíthettek magukon.

A tulajdonosok és kapitányok álltak egyedüli akadályként az Egylet teljhatalmának útjában, de végül ezt az akadályt is elhárították. Bármily hihetetlennek látszik is, a tulajdonosok és kapitányok megfontoltan, saját maguk vonultak vissza. Amikor a kormányosok egylete hónapokkal előbb közhírré tette, hogy 1861. szeptember elsejétől kezdve a fizetések havi ötszáz dollárra emelkednek, a tulajdonosok és kapitányok azonnal felemelték a fuvardíjat pár centtel, és a folyó menti farmereknek megmagyarázták, hogy erre a várható fizetésemelések súlyos terhe miatt kerül sor. Meglehetősen gyenge érvelés volt, de a farmerek, úgy látszik, nem vették észre ingatagságát. Ésszerűnek tartották, hogy amikor egy véka kukoricára öt cent többletfuvardíjat rónak, ezt a körülmények teszik indokolttá, s nem gondolták meg, hogy ez az emelés negyvenezer zsák áruszállítmánynál sokkal többre rúg, mint amennyi az új bérek fedezésére kell.

A kapitányok és tulajdonosok mindenesetre tüstént megalkották a maguk külön egyesületét, és javasolták, hogy a kapitányok fizetését ugyancsak ötszáz dollárba rögzítsék, javasolták továbbá a fuvardíj újabb emelését is.

Ez bizony egészen újszerű gondolat volt - mégis azt gondolták, hogy az elért sikert megismételhetik. Az új egyesület határozatilag kimondotta (mert mindez még az előtt történt, hogy a kormányosok Egylete az összes kívülállókat felvette volna a tagjai közé), hogy ha egy kapitány Egyleten kívüli kormányost alkalmaz, kényszeríthető az elbocsátására, sőt ötszáz dollár pénzbüntetést is kell fizetnie. Néhány ilyen súlyos pénzbírságot be is hajtottak, amíg a kapitányok szervezete annyira meg nem erősödött, hogy tagjait teljes tekintéllyel irányíthassa; de mindez egyszerre megszűnt. A kapitányok megpróbálták rávenni a kormányosokat, hogy testületüknek egy tagja se vállalhasson szolgálatot egyesületen kívüli kapitány alatt, de ezt a javaslatot elvetették. A kormányosok felismerték, hogy a kapitányok és a biztosítók amúgy is támogatják őket, bölcsen tartózkodtak hát ettől a zavaros szövetkezéstől.

Amint már említettem, a kormányosok Egylete ez időben a világ talán legszilárdabb monopóliuma volt, és valósággal elpusztíthatatlannak látszott. És dicsőségének napjai mégis meg voltak számlálva. Először is a Mississippi, Tennessee és Kentucky államokon keresztül haladó, az északi vasúti csomópontok felé húzódó új vasúti hálózat kezdte elszívni az utasokat a gőzhajóktól; azután jött Észak és Dél háborúja, amely néhány éven át majdnem teljesen megsemmisítette a gőzhajózási vállalatokat; a legtöbb kormányos munka nélkül maradt, miközben a megélhetés költségei állandóan növekedtek; majd a St. Louis-i Egylet pénztárosa belenyúlt a pénzesfiókba, és az alaptőkét az utolsó dollárig elsikkasztotta; végül pedig, minthogy a vasút mindenhová behatolt, a háború után a gőzhajóknak alig maradt más dolguk, mint az áruszállítás; így aztán tüstént megjelent az Atlanti-óceán partjáról valami ötletes ember, aki megvalósította azt a gondolatot, hogy egy tucat gőzös árurakományát levontatja New Orleansbe egy közönséges kis vontatóhajó farához erősített vontatókötélen; és íme, mondhatni egy szempillantás alatt, az eltűnt múlt siratnivaló emléke maradt az Egylet és a hajóvezetés nehéz tudománya!

 

A versenyek kora

"... a kapitány arra az egy útra otthon hagyta
a glaszékesztyűjét, és leborotváltatta a haját."

A gőzhajók New Orleanst szokás szerint délután négy és öt óra közt hagyták el. Három órától fogva már gyantát és szurokfenyőt raktak a tűzre (ez volt az előkészület jele), így aztán két-hárommérföldnyi távolságból gyönyörködhetett az ember a felszálló szénfekete, hatalmas füstoszlopok méltóságos, festői látványában; olyan volt ez, mint egy oszlop, amely ugyancsak füstből faragott fekete boltozatot tart, s az egész füstpalota lassan szétterül a város fölött. Minden induló hajónak ott lengedezett a lobogója az előrúdon, néha egy második a hajó farán. Két-három mérföld hosszúságban hajóstisztek parancsolgattak és szitkozódtak a szokottnál is hangosabban; az elszállításra váró hordók és ládák végtelen menetben haladtak a rakparton, és repültek fel a hajó előrészébe - elkésett utasok bujkáltak és ugráltak ezek közt az eszeveszett tárgyak közt, azt remélve, hogy elevenen elérik a hajóhidat, ugyanakkor kételkedve ebben; asszonyok kézitarsollyal és kalapdobozzal a kezükben igyekeztek lépést tartani férjükkel, akit útizsákkal és síró csecsemővel raktak meg -, s ez bizony nem sikerült nekik, mert fejüket vesztették a nagy kavarodásban, zajban és általános zűrzavarban. Taligák és csomaghordó kocsik csörömpöltek ide-oda vad sietséggel, minduntalan összeakaszkodva és egybefonódva, ilyenkor másodpercekre is eltakarta őket a sűrű káromkodás fellege. A gőzhajók hosszú sorának egyik végétől a másikig valamennyi emelőcsiga fülsiketítően csikorgott, zúgott a raktárnyílások fölött elhaladva, miközben az árut az alsó helyiségbe eresztette le, és a félmeztelen, izzadó néger legénység eközben ezt a dalocskát bőgte: "Gyön az utolsó zsák! Gyön ma' az utolsó zsák!" - mindez elképzelhetetlen lelkesültséget keltett bennük, a zavaros összevisszaság és lárma mindenki mást megbolondított volna. Közben a gőzhajók vihar-, és kazánfedélzete zsúfolásig megtelt utasokkal, hogy csak úgy feketéllett tőlük. Az "utolsó" csengettyűjelek végigviharzottak az egész vonalon, s akkor a hangzavar mintha megkétszereződött volna. Egy-két pillanat múlva elhangzott a végső figyelmeztetés - kínai gongok hördülése -, és ugyanakkor a kiáltás: "Aki pediglen nem utazik, az szájjon le a hajóóróól!" És íme, a hangzavar megnégyszereződött! A nem utazók kirajzottak a partra, felborítva az izgatott sereghajtókat, akik még megpróbáltak felkerülni. Egy pillanat múlva a hajókat a parttal összekötő pallók hosszú sorát bevonták; mindegyiken ott lihegett a szokásos utolsó elkésett utas, aki foggal és körömmel kapaszkodik a palló végébe, miközben a szokásos utolsó búcsúzkodó a fején keresztül próbál partra jutni. Most néhány hajó farral besiklik a folyóba, széles hézagokat hagyva a hátra maradt gőzösök zárt sorában. A polgárok ellepték a veszteglő hajók fedélzetét, hogy onnan gyönyörködjenek a látványban. Egyik gőzös a másik után feszül neki, szedi össze minden erejét, s egyszerre nagy lendülettel tovasiklik, óriási gőznyomással, lengő lobogóval, gomolygó fekete füstöt húzva maga után. Az egész legénység, fűtők és matrózok (általában kormos arcú négerek) a hajó orrán tömörülnek, a legjobb hangú legény a csoport közepén, a járgányon áll, sapkát vagy zászlót lóbálnak, és mindannyian hatalmas kórusban ordítanak, mialatt eldördülnek a hajók díszlövései, a nézők sokasága pedig kalapját lengeti, és örömrivalgást hallat! Egyik gőzös a másik után vonalba fejlődik, és a díszes menet valósággal repül az ár ellen.

Amikor a régi időkben két gyors hajó versenyre kelt egymással, nagy néptömeg szeme láttára, lelkesítő volt hallgatni a legénység dalolását, különösen ha este indultak, mert a hajó előrészét ilyenkor megvilágította a fáklyák vörös fénye. A versenyzés isteni szórakozás volt. A közönség veszélyesnek hitte; pedig nem így állt a dolog - legalábbis azóta, hogy törvény szabta meg: minden hajó csak ennyi meg ennyi gőzt fejleszthet a négyzet-hüvelykenként számított kazánfelületre. A gépész sohasem bóbiskolt el, nem is volt gondatlan, mert szívét-lelkét beleadta a versenybe. Állandóan éber volt, ellenőrizte a biztonsági szelepeket, vigyázott mindenre. Veszély csak a lassú, nehézkesen küszködő hajókra leselkedett, ahol a gépészeket időnként elnyomta a buzgóság, és hagyták, hogy hulladék kerüljön a tápvízvezető csőbe, s elzárták a kazánoktól a vízutánpótlást.

A gőzhajózás virágkorában óriási fontosságú eseményszámba ment két közismerten gyors járású gőzhajó versenye. A verseny időpontját már hetekkel előbb meghatározták, s ettől kezdve az egész Mississippi völgye az emésztő izgalom állapotában élt. Az emberek megfeledkeztek a politikáról és az időjárásról, csakis a küszöbön álló versenyről beszélgettek. Amint közeledett az idő, a két gőzös "nekivetkőzött", és készenlétbe helyezkedett. Minden akadályt, amely növelte a súlyt, vagy ellenálló felületet nyújtott a szélnek vagy víznek, eltávolítottak, feltéve, hogy a hajó meglehetett nélkülük. A felső fedélzetet, sőt néha még az árbocdarukat is partra tették, így aztán semmi eszközt nem hagytak a hajón arra az esetre, ha megfeneklenék, és ki kellene szabadítani. Amikor az "Eclipse" és az "A. L. Shotwell" sok évvel ezelőtt összemérte erejét egy nagy versenyben, azt mondogatták, hogy az "Eclipse" kéményeit összekötő csodálatos díszrúdról nagy fáradsággal lekaparták az aranyozást, s a kapitány arra az egy útra otthon hagyta glaszékesztyűjét, és leborotváltatta a haját. Én azonban mindig kételkedtem az efféle mende-mondákban.

Ha tudták a hajóról, hogy legnagyobb sebességét akkor fejti ki, amikor merülése elöl öt és fél, hátul pedig öt láb, akkor gondosan ehhez igazították a terhelést - ezek után pedig nem vettek volna fel az árujegyzékbe még egy adag köhögés elleni pirulát sem. Alig néhány utast vállaltak, mert ezek nemcsak súlytöbbletet jelentenek, hanem sohasem ügyelnek a hajó egyensúlybeli állapotára. Mindig arra az oldalra szaladnak, ahol valami látnivaló akad, míg a lelkiismeretes és tapasztalt gőzhajós a hajó közepén marad, egy vízszintező műszer segítségével még a haját is középen választja el.

Útközben sem árukat, sem utasokat nem vettek fel, ez tilos volt, mert a versenyzők csupán a legnagyobb városoknál álltak meg, akkor is csak éppen megérintették a partot, és máris repültek tovább. A szenes- és fásdereglyékkel már előre megállapodtak, és ezek készenlétben állottak, hogy egyetlen intésre belekapaszkodjanak a repülő gőzösbe. Kétszeres legénységet vittek magukkal, hogy minden munkát gyorsan tudjanak elvégezni.

Amikor elérkezik a meghatározott nap, és teljes a felkészültség, a két gőzös befarol a folyamba, és rövid ideig manőverezik, úgy figyelik egymás legkisebb mozdulatát is, mintha élőlények volnának; lobogók bevonva, a visszatartott gőz fütyül a biztonsági szelepeken át, a kéményekből fekete füst tekergőzik és gomolyog, elsötétítve a levegőt. Emberek, mindenütt csak emberek; a partok, a háztetők, a gőzhajók, a bárkák tele vannak velük, és tudjuk, hogy a széles Mississippi partjain, észak felé, ezerkétszáz mérföldön át, hemzsegni fognak az emberek, hogy a versenyzőket üdvözöljék.

Egyszerre csak nagy gőzoszlop szakad fel mindkét gőzös kéményeiből, két ágyú üdvlövést ad le, két piros inges hős, aki a járgányra kapaszkodott, meglengeti kis zászlaját az előfedélzeten összegyűlt legénység feje fölött, két panaszos szólóhang epekedik a légben néhány tiszteletadó másodpercig, majd két hatalmas kórus harsan - és már itt jönnek! Rezesbanda fújja a "Hail, Columbiá"-t, egyik üdvrivalgás a másik után mennydörög a partokról, és a két díszes alkotmány elsüvít, akár a szélvész.

Ezek a hajók most már meg sem állnak New Orleans és St. Louis között, kivéve egy-két pillanatot a nagy városoknál, vagy azért, hogy magukhoz kapcsolják a fásdereglyéket. Az olvasónak a hajón kellene lennie, amikor két ilyen dereglyét vontatókötélre vesznek, egy sereg ember ugrik át mindegyikbe; bámulatos, hogy eltűnnek a súlyos hasábok a dereglyékről, amíg az ember megtörli, majd újra felteszi a pápaszemét.

A két, pontosan egyforma gőzös nap nap után egymás látókörében marad. Sőt, egymás oldalán haladnának, ha a kormányosok nem volnának különbözőek, és bizony az agyafúrtabb fogja megnyerni a versenyt. Ha az egyik hajónak van egy "villám-kormányosa", akinek a társa nála valamivel kisebb értékű, az ember messziről megmondhatja, melyikük van szolgálatban, ha megjegyzi, hogy a hajó tért nyert-e, avagy vesztett a négyórás szolgálati idő alatt. A legügyesebb kormányos is késleltetheti a hajót, ha nincs elég finom érzéke a kormányzáshoz. A kormányzás igen nagy művészet. A kormánylapátot például nem szabad a hajó farához képest keresztben tartani, ha gyorsan akarunk felfelé haladni a folyón.

Természetesen nagy különbség van az egyes hajók között. Hosszú időn át szolgáltam olyan gőzösön, amely annyira lassú volt, hogy azt is elfelejtettük, melyik évben hagytuk el a kikötőt. De ez természetesen ritkán esett meg. A komphajók értékes járatukat vesztették el, mert utasaik megöregedtek és meghaltak, miközben a hajóra vártak. Ez azonban még ritkább eset volt. Okmányaim, amelyek ezeket az eseményeket tanúsítják, gondatlanságból elkallódtak. Egy bizonyos, a "John J. Roe" olyan lassú volt, hogy amikor végül a Madrid-kanyarban elsüllyedt, tulajdonosa csak öt év múlva tudta meg. Ez ugyan megdöbbentő tény, a feljegyzések szerint mégis így történt. Ez a gőzös szörnyű lassú volt; de gyakran éltünk át vele igen izgalmas időket, amikor szigetekkel, szálfatutajokkal és más ilyenfélékkel versenyeztünk. Egyik utunkon azért meglehetősen jól helytálltunk. Tizenhat nap alatt értünk el St. Louisba. De még ilyen rohamlépésben is, úgy emlékszem, háromszor váltottuk az őrszolgálatot az Adams-erőd előtti, öt mérföld hosszú egyenes szakaszon. Persze az is igaz, hogy az egyenes szakaszokon meglehetősen élénk a sodrás.

New Orleanstől Grand Gulfig az utat (háromszáznegyven mérföld) négy nap alatt tettük meg; az "Eclipse" és a "Shotwell" megtette egy nap alatt. A 63-as mellékágon (hétszáz mérföld) kilenc napot töltöttünk el; az "Eclipse" és "Shotwell" lefutotta két nap alatt. Valamivel több mint egy nemzedékkel ezelőtt egy "J. M. White" nevű hajó New Orleanstől Cairóig három nap, hat óra és negyvennégy perc alatt ért el. 1853-ban az "Eclipse" ugyanezt az utat három nap, három óra és húsz perc alatt tette meg^[11]. 1870-ben az "R. E. Lee" megtette három nap és egy óra alatt. Állítólag ez volt a rekord. Megpróbálom bebizonyítani, hogy ez tévedés. Éspedig a New Orleans és Cairo közti távolság abban az időben, amikor a "J. M. White" járt rajta, mintegy ezerszázhat mérföld volt; tehát a hajó átlagos sebessége valamivel több volt óránként tizennégy mérföldnél. Az "Eclipse" útja idején e kikötők közti távolság ezernyolcvan mérföldre csökkent; tehát a hajó átlagos sebessége az óránkénti tizennégy és háromnyolcad mérföldnek egy árnyalattal alatta maradt. Az "R. E. Lee" útja idején a távolság mintegy ezerharminc mérföldre csökkent; tehát e hajó átlagos sebessége óránként mintegy tizennégy és egynyolcad mérföld volt. Így aztán nem vitatható, hogy valamennyi közt az "Eclipse" ideje volt a legrövidebb.

 

Az átvágások - no meg Stephen

"... A régi kanyar medre már kezdett eltömődni,
és a hajónak titokzatos zátonyokat kellett kikerülnie.
A megdöbbent kormányosok szitkozódtak..."

A Mississippi egyik különlegessége, hogy időnként megrövidül. Ha egy körbehámozott alma hosszú, tekergős héját magunk mögé dobjuk, ez hozzávetőleg a Mississippi valamely átlagos szakaszának képéhez hasonlatos; vagyis a kilencszáz mérföldjéhez, amely az Illinoisbeli Cairótól dél felé New Orleansig terjed, minthogy ez csodálatosan kacskaringós, és csak imitt-amott, nagy időközökben szakítja meg rövid, egyenes szakaszocska. A Cairótól észak felé St. Louisig terjedő kétszáz mérföldnyi szakasz egyáltalában nem ilyen kanyargós, mert ez a vidék sziklás, s a folyó nemigen tudja átvágni.

A víz az alsó folyórész hordalék-partjainál mély öblű, patkó alakú kanyarokat tesz; valóban olyan mélyeket, hogy ha némely helyen a patkó egyik szárának végénél partra szállunk, és gyalogosan sétálunk át a patkó két vége közti földszoroson, ami úgy fél-háromnegyed mérföld, nyugodtan leülhetünk, és két órán át is várhatunk, míg gőzösünk óránként tízmérföldes sebességgel körülhajózza a hosszú hajlatot, és újra felvesz bennünket. Ha a folyó gyorsan árad, egy csirkefogónak, akinek az ültetvénye messze bent a szárazföldön van, és földbirtoka ezért kisebb értékű, csak a megfelelő alkalomra kell várnia, és egy sötét éjjelen kis csatornát vághat a keskeny földszoroson keresztül, beleirányítva a vizet, és bámulatosan rövid idő alatt bekövetkezik a csoda: nevezetesen, az egész Mississippi elfoglalja azt a kis árkot, és a szárazföldi ember így ültetvényét a víz partjára helyezte (megnégyszerezve ezzel az értékét) - a másik ember korábban értékes ültetvénye pedig messze kint találja magát egy nagy szigeten; a régi vízfolyás rövidesen elsekélyesedik körülötte, a hajók nem tudják megközelíteni tíz mérföld távolságon belül, és földjének az értéke leszáll a korábbinak a negyedére. Amikor szükséges, őröket állítanak ezekre a keskeny földszorosokra, és ha valakit véletlenül rajtakapnak, amint árkot ás azon a helyen, hát akkor bizony minden eshetőség az ellen szól, hogy még egyszer ásót vehet a kezébe.

Figyeljék meg ennek az árokásásnak néhány érdekes eredményét. Volt egyszer egy földszoros, szemben Port Hudsonnel (Louisiana állam), amely legkeskenyebb pontján csupán félmérföldnyi volt. Tizenöt perc alatt át lehetett sétálni rajta; de ha szálfatutajon megkerülte az ember az egész előreugró fokot, harmincöt mérföldet kellett utaznia, hogy ugyanoda elérjen. 1722-ben a folyó átvágta ezt a földszorost, elhagyta régi medrét, és ilyenformán megrövidítette magát harmincöt mérfölddel. Ugyanilyen módon rövidített magán huszonöt mérföldnyit Black Hawk Pointnál 1699-ben. Red River Landing alatt a Raccourci-átvágás keletkezett (gondolom: negyven-ötven évvel ezelőtt). Ez is megrövidítette a folyót huszonnyolc mérfölddel. Ha az ember napjainkban ennek a három átvágásnak legdélibb pontjától legészakibb pontjáig utazik a folyón, csupán hetven mérföldet tesz meg. Százhetvenhat évvel ezelőtt ugyanennek az útnak a megtételéhez százötvennyolc mérföldet kellett utaznia - tehát nyolcvannyolc mérfölddel lett rövidebb a Mississippi ezen a csekély távolságon. A múltban (ez már régen feledésbe merült) átvágások keletkeztek Vidalia fölött, Louisianában is - éspedig a 92-es, a 84-es szigetnél és a Halé-csúcsnál. Ezek együtt hetvenkét mérfölddel rövidítették a folyót.

Azóta, hogy a Mississippin jártam, átvágások támadtak a Hurrikán-szigetnél, a 100-as szigetnél, Napóleonnál (Arkansasban), a Walnut- és a Council-kanyarnál. Ezek együttesen hatvanhét mérfölddel tették rövidebbé a folyót. Kormányos koromban az Amerika-kanyarnál keletkezett egy átvágás, amely tízmérföldnyit, vagy még jelentősebben megrövidítette a folyót.

Ilyenképpen a Mississippi Cairo és New Orleans között százhetvenhat évvel ezelőtt ezerkétszáztizenöt mérföld hosszú volt. Az 1722. évi átvágás után ezerszáznyolcvan mérföld lett. Ezernegyvenre csökkent az Amerikai-kanyarnál történt átvágás után. Azóta ismét elvesztett hatvankét mérföldet. Jelenleg tehát csak kilencszázhetvenhárom mérföld hosszú.

Ha én most nagyképű tudományos ember akarnék lenni, aki "levonja" a következtetést abból, ami a közelmúltban egy adott időszakban történt, és arra alkalmazza, hogy mi történt a távoli múltban, vagy netalán abból, ami az elmúlt években történt, arra vonatkozó jóslásokba bocsátkoznék, hogy mi fog történni a messze jövőben: micsoda alkalmam lenne itt erre! Ritka érv a geológiának, méghozzá pompás tudományos tényanyag alapján. Még a darwinizmus is boldog lehetne ilyen érvek birtokában! A jégkorszak nagy dolog, csakhogy olyan régen volt. Tessék csak idefigyelni: százhetvenhat év alatt az alsó Mississippi rövidített magán kétszáznegyvenkét mérföldet. Ez átlagban valamivel felette van az évenkénti egy és egyharmad mérföldnek. Így aztán minden hűvösfejű ember, aki nem vak és nem agyalágyult, láthatja, hogy az "Alsó Oölitikus Szilúr" korszakban - most novemberben lesz éppen egymillió éve - a Mississippi alsó szakaszának hossza meghaladta a háromezer mérföldet, és úgy nyúlt ki a Mexikói-öböl fölé, akár egy horgászbot. Ugyanebből az adatból mindenki láthatja, hogy mától számított hatszáznegyvenkét év múlva az alsó Mississippi csak egy egész és háromnegyed mérföld hosszú lesz, Cairo és New Orleans utcái egybekapcsolódnak, és kényelmesen megférnek egyetlen polgármester és közös városi tanács vezetése alatt. Van valami varázslatos a tudományban. A tények csekély befektetéséből a föltevések bőséges profitja árad vissza az emberhez.

Ha a víz elkezd özönleni egy olyan árkon át, amilyenről az előbb beszéltem, a környékbeliek számára ütött a költözködés órája. A víz úgy lehasítja a partokat, akár egy kés. Mikor az árok tizenkét-tizenöt lábnyira szélesedett, a szerencsétlenség befejezett tény, mert nincs több földi hatalom, amely megállíthatná. Amikor a szélesség elérte a száz yardot, a partok kezdenek negyed hektár széles szeletekben lehámlani. A vízáramlás azelőtt óránként csak öt mérföldet tett meg; most a távolság csökkenésével ez a sebesség szörnyen megnövekszik. Rajta voltam azon a hajón, mely elsőnek próbált áthaladni az Amerikai-kanyarnál keletkezett átvágáson, de nem voltunk képesek áthajózni rajta. Éjféltájban próbálkoztunk. Bizony, viharos éjszakánk volt. Szakadatlanul mennydörgött, villámlott, és zuhogott az eső. A víz sodrásának sebességét az átvágásban óránkénti tizenöt-húsz mérföldre becsülték, a mi hajónk legjobb teljesítménye tizenkettő-tizenhárom volt, méghozzá eléggé csendes vízben, így hát alighanem bolondság volt tőlünk, hogy az átvágást megkíséreltük. Mr. Brownban azonban nagy becsvágy égett, és ragaszkodott a kísérlethez.

A part melletti vízsodrás körülbelül olyan gyors volt, mint a sodrás bent a középen; így aztán úgy repültünk a part mentén, mint egy expresszvonat, teljes gőzzel repültünk, és vártuk a vízlökést, amikor a partfoknál kavargó sodrásba kerültünk. Ámde minden felkészültségünk hiábavaló volt. Abban a pillanatban, amint a sodrás elkapott bennünket, úgy megpörgette a hajót, akár egy búgócsigát, a víz elözönlötte az előfedélzetet, és a gőzös annyira oldalra dőlt, hogy alig tudott az ember megállni a lábán. A következő pillanatban már kint voltunk a folyóban, teljes erővel azon dolgozva, hogy ne sodródjunk az erdőségbe. A kísérletet négyszer ismételtük meg. Az előfedélzet folyosóján álltam, és figyeltem. Bámulatos volt, hogy a hajó milyen hirtelen megpördült a tengelye körül, és farát mutatja abban a pillanatban, amikor kikerül az örvényből, s a sodrás megragadja az orrát. Hajónk úgy megremegett, mintha a hajó teljes sebességgel homokzátonyra futott volna. A villámfénynél látni lehetett az ültetvények kunyhóit és a folyóba omló hatalmas földtömegeket. Akkora volt a recsegés-ropogás, hogy akár mennydörgésnek is beillett volna. Amint ott pöndörödtünk, alig húszlábnyira haladtunk el egy ház mellett, amelynek ablakában lámpa égett, és ugyanabban a pillanatban már a vízbe is dőlt a ház. Senki se tudott megállni az előfedélzeten; a víz valósággal végigsöpört rajta, valahányszor a vízsodrás keresztbe kapta a hajót. Negyedik próbálkozásunk után megállapodtunk egy erdőségben, kétmérföldnyire az átvágás alatt; természetesen az egész vidéket elárasztotta a víz. Egy-két nappal utóbb az átvágás már háromnegyed mérföld széles volt, és a hajók könnyen át tudtak menni rajta, tehát megtakarítottak tíz mérföldet.

A régi Raccouri-átvágás huszonnyolc mérfölddel csökkentette a folyó hosszát. Ehhez egy monda is fűződik. Úgy beszélték, hogy éjnek idején egy hajó ment itt el, a szokásos útvonalon, körös-körül megtéve az óriási kanyart, mert a kormányosok még nem tudták, hogy az átvágás bekövetkezett. Szörnyű éjszaka volt, a tárgyak alakja homályos és torz formát öltött. A régi kanyar medre már kezdett eltömődni, és a hajónak titokzatos zátonyokat kellett kikerülnie, olykor-olykor érintett is egyet. A megdöbbent kormányosok szitkozódtak, majd azt a teljesen szükségtelen óhajt említették az égnek, hogy bár sohase kerülnének ki erről a helyről. Amint ilyen esetekben történni szokott, a különös kérés meghallgatásra talált, a többi azonban nem. Így aztán mind a mai napig ott bolyong a kísértetgőzös az elhagyott folyóágban, és keresi a kivezető utat. Jó néhány komoly éjjeliőr esküdözött nekem, hogy elhaladva a sziget felső végénél, szitáló esős, sötét éjszakákon félénken odapillantott, és látta a kísértethajó fényeinek halvány izzását a messze sötétségen áthatolni, sőt hallotta a kémények fojtott pöfögését és a vízmérők elnyújtott panaszos kiáltozását is.

További statisztikai adatok híján engedjék meg nekem, hogy ezt a fejezetet egy - Stephenre vonatkozó - megemlékezéssel zárjam le.

A kapitányok és kormányosok nagy része őrizte magánál Stephen adóslevelét az általa kölcsönvett összegekről, kétszázötven dollártól felfelé. Stephen azonban sohasem fizette ki egyetlen adóslevelét sem, de igen pontosan és nagy igyekezettel újította meg őket minden esztendőben.

Végül is természetesen elérkezett az az idő, amikor Stephen már nem kérhetett kölcsön régi hitelezőitől; kénytelen volt hát új áldozatokra vadászni, akik még nem ismerték őt. Ilyen áldozat volt a jószívű, jámbor, fiatal Yates (álnevet használok, de valódi neve is Y-nal kezdődött).

A fiatal Yates megkapta a kormányosi jogosítványt, álláshoz is jutott, és amikor hónap végén felkapaszkodott az írnok fülkéjébe, ahol megkapta kétszázötven dollárját vadonatúj bankjegyekben, Stephen már várta! Sima szavakkal hízelegni kezdett, és Yates kétszázötven dollárja igen rövid idő alatt gazdát cserélt. Az eset rövidesen köztudomásúvá lett a kormányosok fő találkozóhelyén, s a régi hitelezők öröme és elégtétele nagy és nemes volt. Ámde az ártatlan Yates egyáltalában nem gyanította, hogy Stephennek az az ígérete, mely szerint a hét végén pontosan fizetni fog, fabatkát sem ér. Yates a meghatározott időben jelentkezett pénzéért; Stephen azonban megpuhította, és egy hétre lerázta a nyakáról. Akkor aztán a megállapodás szerint újra megjelent, és újra csak meglágyítva távozott, egy újabb halasztás szenvedésével terhelten. Így ment ez vég nélkül. Yates hétről hétre felkereste Stephent, de hasztalanul, végül hát abbahagyta a dolgot.

Ekkor azonban tüstént Stephen kezdett Yates nyakára járni! Ahol csak Yates megjelent, ott volt az elkerülhetetlen Stephen is. És nemcsak hogy ott volt, hanem sugárzott a rokonszenvtől, és csak úgy ömlöttek belőle a bocsánatkérő szavak, hogy nem képes fizetni. Utóbb, amikor csak meglátta a szegény Yates, hogy Stephen közeledik, sarkon fordult és menekült, s a társaságát is magával vitte, ha éppen volt társasága. De ez sem használt! Adósa lerohanta, és sarokba szorította. Stephen lelkendezve és kipirulva érkezett, kinyújtott kézzel, mohó szemmel, szinte tőből kitépte Yates mindkét karját, és ömleni kezdtek belőle a szavak, valahogy ilyenformán:

- Jól megfuttatott, a mindenségit! Láttam, hogy nem vett észre, hát minden gőzt bele kellett adnom, mert attól féltem, hogy elkerüljük egymást! Itt van hát! Maradjon csak így, hadd nézzem meg jobban! A régi, változatlan, nemes ábrázat. (Yates barátjához fordulva:) Nézzen csak rá! Nézzen rá! Milyen jóleső érzés ránézni! Hát nem olyan, mint egy kép? Egyesek képnek nevezik; én - panorámának! Ez ő - valóságos panoráma. És most jut eszembe! Bárcsak egy órával előbb találkoztunk volna! Huszonnégy órán át őriztem magamnál azt a bizonyos kétszázötven dollárt; mindenütt kerestem már. Vártam a Planter mulatóban tegnap este hattól ma reggel két óráig, pihenés és étkezés nélkül. Azzal fogad a feleségem: "Hol voltál egész éjjel?" Mondom: "Ez a tartozás súlyosan nyomja a lelkemet." Erre ő: "Életemben nem láttam olyan embert, aki a tartozását annyira szívén viselné, mint te." Mondom én: "Ilyen a természetem; hogyan is tudnék változtatni rajta?" Mondja ő: "Jól van, feküdj le, és pihenj egy kicsit." Erre én: "Nem addig, amíg az a szegény, nemes lelkű fiatalember meg nem kapta a pénzét." Ezért hát egész éjjel fennmaradtam, s amikor ma reggel elszáguldottam, az első ember, akivel találkoztam, azt mondja nekem, hogy a "Grand Turk"-kel elhajózott New Orleansbe. Nos, kérném, a falnak dőltem, úgy sírtam. Úgy segítsen az Isten, nem tehettem mást. A ház gazdája kijött egy törlőronggyal, és azt mondta: nem szereti, ha az emberek lebőgik a háza falát; akkor úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem fordult, és nincs értelme, hogy tovább éljek. És amint egy órával ezelőtt mendegélek, hallatlan lelki kínok között, találkozom Jim Wilsonnel. Neki fizettem ki a kétszázötven dollárt törlesztésül. És ha most arra gondolok, hogy maga itt van, nekem pedig nincs egy fillérem sem! De olyan biztos, ahogy itt állok ezen a helyen, ezen a bizonyos téglán - íme, egy karcolást is tettem a téglára, hogy az is emlékeztessen -, kölcsönveszem azt a pénzt, és kifizetem holnap, pontosan déli tizenkét órakor! Maradjon még így; hadd nézzem meg legalább még egyszer.

És így tovább. Yates már az életét is elunta. Nem tudott elmenekülni adósától, és adósának szörnyű szenvedésétől amiatt, hogy nem képes fizetni. Félt mutatkozni az utcán, nehogy ott találja Stephent. Abban az időben Bogart biliárdszalonja a kormányosok kedvelt találkozóhelye volt. Részben azért jöttek itt össze, hogy kicseréljék egymás közt a folyóról szóló híreket, részben hogy játsszanak. Egy reggel Yates itt volt; Stephen is itt volt, de nem mutatkozott. Utóbb azonban, amikor már majd valamennyi kormányos együtt volt, aki a városban tartózkodott, Stephen hirtelen megjelent közöttük, és odarohant Yateshez, mint valami rég elvesztett testvérhez.

- Ó, milyen boldog vagyok, hogy látom! Lelkem rajta, hogy látása vigasz a szememnek! Uraim, mindnyájuknak tartozom pénzzel; összesen tartozom itt vagy negyvenezer dollárral. Ezt vissza akarom fizetni; feltett szándékom, hogy visszafizetem - az utolsó fillérig. Nem kell mondanom, úgyis mindnyájan tudják, mennyire elkeserített, hogy ilyen hosszú időn át ilyen mélyen leköteleztek ezek a türelmes és nagylelkű barátok; de a legnagyobb fájdalmat - a lehető legnagyobbat - az az adósság okozza nekem, amivel ennek a derék fiatalembernek tartozom; kifejezetten azért jöttem ide ma reggel, hogy kihirdessem: tudom már, hogyan törleszthetem minden adósságomat! És különösképpen azt óhajtottam, hogy ő is itt legyen, amikor ezt kihirdetem. Hűséges barátom, jótevőm, igenis megtaláltam a módját! Megtaláltam a módját, hogy minden adósságomat visszafizessem, és megkapja a pénzét! - Yates szemében felcsillant a remény; akkor aztán Stephen kegyesen sugárzó arccal rátette a kezét Yates fejére, és hozzáfűzte: - Adósságaimat ábécé sorrendben rendezem!

Azzal megfordult és eltűnt. Stephen "módszer"-ének jelentősége néhány percig még sötéten kavargott a meglepett és tűnődő tömeg fölött; akkor aztán Yates sóhajtott egyet, és ezt mormogta:

- Nohát, szép kis esélye van a Y-nak! Ez a fickó egész földi életében nem jut tovább a C betűnél, de az is meglehet, hogy az A-nak sem jut a végére!

 

Néhány különórát veszek

"Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem,
nem afféle régi, elcsépelt, hétköznapi módon,
hanem újszerű és festői körülmények között."

Két, két és fél éves inaskodásom idején sok kormányos keze alatt szolgáltam, tehát sokféle gőzhajósról és gőzhajóról szereztem tapasztalatokat; mert Mr. Bixbynek nem mindig volt ínyére, hogy vele legyek, s ilyenkor valaki mással küldött el. Ezekből a tapasztalatokból mind a mai napig van valami hasznom; a rövid, de szigorú iskoláztatás révén ugyanis személyesen, sőt közelről megismertem az emberi természet majd minden típusát, olyanokat, amilyeneket regényekben, életrajzokban vagy történelmi művekben találhatunk. Nap mint nap megfordul a fejemben a gondolat, hogy a szárazföldön végzett átlagos munka csak negyven év alatt juttat ennyi tapasztalathoz. Ha azt mondom, hogy még mindig profitálok ebből a tapasztalatkincsből, nem állítom, hogy emberismerővé tett - nem, nem tett azzá, mert az emberismeret velünk születik, megtanulni nem lehet. Hasznos tapasztalataim között mindenféle fajtájú és színű élmény található, de a legtöbbre becsülöm belőlük, hogy ez a korai élménygyűjtés későbbi olvasmányaimat színesebbé tette. Ha egy regényben vagy életrajzban jól megrajzolt jellemet találok, általában meleg személyes érdeklődést érzek iránta, hiszen régi ismerősöm már: találkoztam vele a folyón.

Az eltűnt idők homályából leggyakrabban Brown alakja jelenik meg előttem, a "Pennsylvania" nevű gőzösről - az az ember, akit egy korábbi fejezetben már megemlítettem. Ő volt az, akinek memóriája olyan jó, tehát olyan untató volt; egy középkorú, hosszú, vézna, csontos, simára borotvált, lópofájú, tudatlan, harapós, rosszakaratú, morgóskedvű, hibákra vadászó, semmiségeket felnagyító zsarnok. Titkos rettegés töltött el, ha őrszolgálatra kellett mennem vele. Akármilyen jól szórakoztunk a szolgálaton kívüliekkel, akármilyen jókedvűen indultam is fölfelé a lépcsőn, abban a pillanatban lelkem elnehezedett, amikor a kormányfülkéhez közeledtem.

Ma is emlékszem még, miként találkoztam első ízben ezzel az emberrel. A hajó St. Louisból farolt kifelé, és "beállt" az irányba. Emelkedett hangulatban lépkedtem fölfelé a hágcsón, nagyon büszkén, hogy ilyen gyors és híres hajó vezetőinek félhivatalos tagja lehetek. Brown a kormánykeréknél volt. Megálltam a fülke közepén, és vártam az alkalmat, hogy meghajolhassak, de Brown nem nézett körül. Úgy vettem észre, hogy a szeme sarkából lopva reám pillantott, de mivel ez nem ismétlődött meg újra, arra gondoltam, hogy talán tévedtem. Közben Brown néhány veszélyes zátony között keresgélte az utat, a fatelepekkel egy vonalban; tehát nem lett volna helyes zavarnom; ezért halkan a magas padhoz léptem és leültem.

Tíz percig csend volt; akkor aztán mesterem megfordult, és tetőtől talpig méregetni kezdett, megfontoltan és gondosan - úgy éreztem, legalább egy negyedórán át. Azután elfordította az arcát; majd újra megfordult, s ezzel a kérdéssel üdvözölt:

- Te vagy Horace Bixby inasa?

- Igenis, uram.

Újabb szünet és újabb szemle következett. Majd a kérdés:

- Mi a neved?

Megmondtam. Megismételte. Ez volt talán az egyetlen dolog, amit elfelejtett; mert bár sok hónapon át voltam vele együtt, sohasem szólított másként, mint "Hé!", s utána jött a parancs.

- Hol születtél?

- Floridában, Missouri államban.

Szünet. Azután:

- Jobb lett volna, ha ott is maradsz.

Majd egy tucat, meglehetősen egyenes kérdéssel kiszedte belőlem családom történetét.

A mélységmérőn dolgoztam most, az első átmenetnél. Ez megszakította a kérdezősködését. Amikor a vízmérőzsinórokat bevonták, újra kezdte:

- Mennyi ideje vagy a folyón?

Megmondtam. Kis szünet után:

- Honnan vetted ezt a cipőt?

Megadtam neki a felvilágosítást.

- Emeld fel a lábad!

Megtettem. Hátralépett, aprólékosan és megvetően vizsgálta a cipőt, tűnődve vakargatta a fejét, jó előre nyomta magas, cukorsüveg kalapját, hogy a műveletet megkönnyítse, majd kibökte:

- Megáll az eszem! - mondta, és visszafordult a kormánykerékhez.

Hogy miért kellett emiatt az eszének megállnia, ez éppoly rejtély előttem még most is, mint akkoriban. Mindössze tizenöt perc telhetett el - tizenöt percnyi ostoba, honvágyébresztő csend -, míg az a hosszú lópofa újra felém fordult. És mekkora változás tükröződött rajta! Tűzpirosra gyulladt, és minden arcizma rángatózott. Most következett ez a rikácsolás.

- Hé! Egész nap ott akarsz ülni?

Gyorsan a fülke közepén termettem, ahová a meglepetés villámhirtelenséggel vetett. Alighogy szóhoz tudtam jutni, mentegetőzve dadogtam:

- Nem kaptam parancsot, uram.

- Nem kaptál parancsot? Teringettét, micsoda jómadarak vagyunk mi! Nekünk parancs kell! A jó édesapánk gentleman volt - rabszolgái voltak -, mi pedig még iskolába is jártunk. Igen, mi is gentlemanek vagyunk, és elvárjuk, hogy parancsot kapjunk. Ugye, parancsot? Parancsra van szükséged! Rögtön megáll az eszem! Majd én megtanítlak egy kis pöffeszkedésre, és arra, hogy a pokolba buckázz a rohadt parancsaiddal! Eriggy a keréktől! - Én ugyanis öntudatlanul a kerékhez közeledtem.

Egy-két lépést hátráltam, és úgy álltam ott, mintha álmodnék, mert minden érzékemet eltompította ez a vad támadás.

- Mit állsz ott? Vidd le azt a jegeskorsót a hajópincérhez! Gyerünk, mozgás, és ne lopd ezzel az egész napot!

Abban a pillanatban, hogy visszaértem a kormányosfülkébe, Brown odaszólt:

- Hé! Mit csináltál lent ennyi ideig?

- Nem találtam a hajópincért; el kellett mennem egészen az éléstárig.

- Fene, aki elhiszi! Rakd meg a kályhát.

Eleget tettem az utasításnak. Úgy figyelte minden mozdulatomat, mint egy macska. Egyszerre csak felordított:

- Tedd le azt a lapátot! A legnyomorultabb tökfej vagy, akit valaha is láttam! Még annyi sütnivalód sincs, hogy meg tudnál rakni egy kályhát.

Így ment ez az őrszolgálat egész ideje alatt. Úgy bizony, és hónapokon át a többi is ehhez hasonló volt. Amint már említettem, nemsokára már rettegve jöttem szolgálatba. Abban a pillanatban, amikor megálltam előtte, még a legsötétebb éjszakán is, magamon éreztem azokat a sárga szemeket, és tudtam, hogy tulajdonosuk csak az ürügyre vár, hogy valami mérget köpjön felém. Bevezetőként például ilyesmit:

- Hé! Fogd a kereket.

Két perccel később:

- Hová a fenébe mégy? Húzd le! Húzd le!

És rögtön ezután:

- Hallod-e! Egész nap itt akarsz tekeregni a hajóval? Hadd menjen - ereszd meg!

Azzal leugrott a padról, kiragadta a kezemből a kereket, és maga eresztette neki a hajót, egész idő alatt fújva, köpve rám.

George Ritchie volt a másik kormányos inasa. Neki bezzeg gyöngyélete volt, mert az ő mestere, George Ealer, éppen olyan jóságos ember volt, mint amennyire Brown nem volt az. Ritchie az elmúlt idényben kormányzott Brown mellett; így aztán pontosan tudta, miként lehet egy csapással szórakoznia és gyötörnie engem. Valahányszor Ealer őrszolgálata alatt egy pillanatra kezembe vettem a kormánykereket, Ritchie hátul felült a padra, és megjátszotta Brownt, állandóan kiáltozva: "Ragadd meg! Ragadd meg! Ki látott már ilyen rühes kandúrt!" Vagy: "Hé! Most meg hová mégy? Át akarsz rohanni azon a tuskón? Húzd le! Süket vagy? Húzd le!" És aztán: "Szóval így viszed a hajót! Pontosan ezt vártam! Mondtam már neked, hogy ne mássz föl a zátonyra. Eriggy a keréktől!"

Így aztán mindig kemény idők jártak rám, akárki volt is az őrszolgálatos; és néha úgy éreztem, hogy Ritchie jóindulatú ingerkedése majdnem olyan bosszantó, mint Brown halálosan komoly kínzása.

Gyakran megfordult a fejemben, hogy megölöm Brownt, de ez nem lett volna megoldás. Egy inasnak mindent le kell nyelnie, amit csak mesterétől megkap, akár durva megjegyzések, akár kritika formájában; és mindannyian azt hittük, az Egyesült Államok egyik törvénye börtönnel bünteti azt a vétséget, ha a szolgálatban álló kormányost valaki megüti vagy megfenyegeti. Elképzelni azonban elképzeltem, hogy megölöm Brownt; erre nem volt törvény; és ezért hát mindig is ez volt az első dolgom, mihelyt ágyba kerültem. Ahelyett, hogy gondolatban végigjártam volna folyómat, ahogyan kellett volna, félredobtam a mesterségemet az élvezet kedvéért, és megöltem Brownt. Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi, elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények között - ezek a gyilkossági formák néha egészen meglepőek voltak, ami az elgondolás frissességét, valamint a helyzet és a környezet kísérteties voltát illette.

Brown mindig valami ürügyre lesett, hogy hibát találjon, és ha nem lelt tetszetős ürügyet, akkor kitalált egyet. Szidott, mert súrolom a partot, és mert nem súrolom; hogy rámászok a zátonyra, és hogy nem megyek hozzá közel; hogy "lehúzom" a kereket, pedig nem adott rá parancsot, és hogy nem húzom le, amikor ugyancsak nem kaptam utasítást rá; hogy teljes gőzzel megyek parancs nélkül, és hogy parancsra várok. Egyszóval: örökös szabály volt nála, hogy mindenben hibát talált, amit csak tettem; a másik örökös szabály pedig az volt, hogy minden nekem szóló megjegyzését sértés alakjában vetette oda.

Egy napon lefelé menet erősen megrakodva közeledtünk New Madridhoz, Brown a kerék egyik oldalán állt, ő kormányzott, én a másikon, készen arra, hogy a kereket "lehúzzam" vagy "feltoljam". Lopva minduntalan rám pillantott. Már jó ideje megtanultam, mit jelent ez: valami kelepcét keres számomra. Tűnődtem, hogy milyen alakban jelentkezik majd a csapda. Egyszerre csak hátralépett a keréktől, és szokásos bömbölő hangján rám rivallt:

- Hé! Lássuk, van-e elég sütnivalód ahhoz, hogy húzni tudj a hajóval.

Ennek a cselvetésnek mindenképpen sikerülnie kellett, semmi sem akadályozhatta volna meg; ugyanis azelőtt sohasem engedte, hogy magam vezessem a hajót; így hát teljesen egyre ment, miként csinálom a dolgot, ott találhatott benne hibát, ahol csak akart. A hátam mögött állt, vizsla szemét le nem vette rólam, ennélfogva az eredményt előre lehetett látni: egy negyed perc alatt elveszítettem a fejemet, és magam sem tudtam, mit csinálok; az átvágáshoz túl korán kezdtem kanyarodni, de Brown szemében észrevettem az öröm zöld sugarát, mire kijavítottam a hibámat. Újra kanyarodni kezdtem, de túl közel a parthoz. Szerencse, hogy még idejében újra javítottam a dolgon. Más hibás mozdulatot is tettem, bár ezeket még mindig korrigálni tudtam; végül azonban olyan zavar és szorongás vett rajtam erőt, hogy elkövettem a lehető legnagyobb hibát - túlságosan későn vágtam át a túlsó part felé. Ez volt Brown nagy pillanata.

Arca kipirult a haragtól; egyetlen ugrással a keréknél termett, karjának egyetlen lendületével a fülke másik végébe röpített, a kormánykereket pörgetni kezdte, és a gyalázkodások özönét zúdította reám, s ez a művelet addig tartott, amíg el nem akadt a lélegzete.

A legkülönbözőbb sértésekkel illetett, amik csak eszébe jutottak. Egyszer-kétszer arra gondoltam, hogy talán káromkodni is fog - de ezt sohasem tette, s nem tette ez alkalommal se. "Megáll az ész" - ez volt a kiszólása, amellyel a káromkodáshoz legközelebb merészkedett, mert a pokol kénköves tüzének tiszteletében nevelkedett.

Kellemetlen órát éltem át, mert nagy hallgatóság tartózkodott a vihar-fedélzeten. Amikor este lefeküdtem, tizenhét különféle módon öltem meg Brownt - és minden módozat újszerű volt.

 

Leszámolok Brownnal

"A rendelkezésnek megfelelően befogtam a számat."

Kétszer utaztunk oda-vissza, akkor aztán valóban komoly bajba kerültem. Brown kormányzott; én segítettem a "húzásnál". Öcsém, aki segédírnokként ugyancsak ezen a hajón teljesített szolgálatot, megjelent a vihar-fedélzeten, és felkiáltott Brownhoz, hogy kössön ki valahol, vagy egy mérfölddel alább. Brown nem adta semmi jelét annak, hogy hallott volna valamit. De ilyen volt a modora; sohasem ereszkedett le odáig, hogy észrevegyen egy segédírnokot. A szél süvített; Brown siket volt (ámbár mindig színlelte, hogy nem az), és én alig hittem, hogy meghallotta a parancsot. Ha két fejem lett volna, szóvá is teszem a dolgot; minthogy azonban csak egy volt, okosabbnak véltem vigyázni rá; így aztán csendben maradtam.

Hát valóban elhaladtunk a kérdéses ültetvény mellett. Klinefelter kapitány megjelent a fedélzeten, és felszólt:

- Húzzon a parthoz, uram, húzzon már a parthoz. Nem mondta önnek Henry, hogy itt kikötünk?

- Nem, uram!

- Felküldtem, hogy szóljon.

- Valóban feljött; de ennyi is volt az egész, átkozott kis bolondja. Szólni nem szólt egy szót sem.

- Te sem hallottál semmit? - kérdezte tőlem a kapitány. Természetesen nem óhajtottam az ügybe keveredni, de elkerülhetetlen volt; így hát azt mondtam:

- De igen, uram.

Még ki sem mondtam, tudtam, mi lesz Brown következő megjegyzése. Ez volt:

- Fogd be a szádat! Nem hallottál te semmit.

A rendelkezésnek megfelelően befogtam a számat. Egy órával később Henry feljött a kormányosfülkébe; fogalma sem volt arról, hogy mi történt. Szerfölött jámbor fiú volt, sajnáltam hát, hogy idejött, mert tudtam: Brown nem fogja kímélni. Brown rögtön rá is kezdett:

- Hé! Miért nem mondtad nekem, hogy ki kell kötnünk annál az ültetvénynél?

- Hiszen mondtam, Mr. Brown.

- Hazudsz!

Megszólaltam:

- Ön hazudik, Henry igenis szólt önnek.

Brown őszinte meglepődéssel meredt rám; egy pillanatra elállt a szava; azután rám ordított:

- Várj csak egy fél percig, mindjárt sorra kerülsz! - majd Henryre üvöltött: - Te meg pusztulj innen. Mars ki!

Ez kormányos-törvény volt, és engedelmeskedni kellett neki. A fiú megindult kifelé, sőt már az ajtón kívül, a legfelső lépcsőfokon volt a lába, amikor Brown hirtelen dührohamában felkapott egy tízfontos széndarabot és utána ugrott; de én közöttük álltam egy nehéz lócával, és becsületes ütést mértem Brownra, aki elterült a földön.

Elkövettem a vétkek vétkét - kezet emeltem egy szolgálatban álló kormányosra! Tudtam, hogy ezért amúgy is biztos börtön vár rám, és akkor sem lesz biztosabb, ha most folytatom és kiegyenlítem hosszú számlámat ezzel az emberrel, amíg még megtehetem; így hát rávetettem magam, és jól megdögönyöztem az öklömmel. Nem tudom, mennyi ideig, mert lehet, hogy a gyönyörűség hosszabbnak mutatta az időt, mint valójában volt; de végül is kiszabadította magát, felugrott, és a kormánykerékhez ugrott. Aggodalma igazán érthető volt, mert gőzhajónk egész idő alatt tizenöt mérföldes óránkénti sebességgel rohant lefelé a folyón, és senki sem volt a kormánynál! Ámde a Sas-kanyar két mérföld széles volt ennél a töltésig érő magas vízállásnál, s ennek megfelelően hosszú és mély; a hajó tehát szépen elkormányozta magát a középen, ráadásul ő nem is vállalt kockázatot. Ez azonban mégiscsak szerencse dolga volt, a hajó akár az erdőségnek is nekiszaladhatott volna.

Egy pillantással felmérve, hogy a "Pennsylvania" nincsen veszélyben, Brown úgy forgatta meg nagy távcsövét, mint valami harci buzogányt, azzal a komancs indiánok harci kiáltását is túlharsogó üvöltéssel kiparancsolt a kormányosfülkéből. Most azonban már nem féltem tőle; így aztán ahelyett, hogy távoztam volna, szépen bennmaradtam, megbíráltam beszédének nyelvtani hibáit, kijavítottam beszédmodorát, és jó angolra alakítottam át, felhívva figyelmét a tiszta angol nyelv előnyére a pennsylvaniai szénbányák korcs táj szólása fölött, ahonnan is Brown előkerült. Persze ő is kifejezhette volna irántam érzett bámulatát, ha gyalázkodásainak pergő tüzét zúdítja rám, csakhogy nem készült fel az ilyesfajta szóvitákra, ezért aztán félretette a messzelátót, és megmarkolta a kormánykereket, morogva és fejét rázva; én pedig visszatértem a padra. A botrány mindenkit kicsalt a vihar-fedélzetre, és beleremegtem, amint megláttam, hogy a tömegből az öreg kapitány néz fel ránk. Így szóltam önmagamhoz: "Most aztán végem", mert a kapitány általában atyai módon és elnézően bánt hajójának családi körével, és türelmes volt a kisebb hibákkal szemben, de elég szigorú tudott lenni, ha a vétség megkívánta.

Megpróbáltam elképzelni, mit tehet a kapitány egy kormányosinassal, aki-akkora bűnt követett el, mint én, egy olyan hajón, amely roskadozik az értékes rakománytól és telis-teli van utasokkal. Őrszolgálatunk ideje majdnem letelt. Úgy gondoltam, hogy meglógok, elrejtőzöm valahol, amíg alkalmam nyílik, hogy kisurranjak a partra. Így aztán kilopakodtam a kormányosfülkéből, lesurrantam a lépcsőn, és körbementem a texas-fedélzet ajtajához, s már éppen be akartam óvakodni, amikor szemben találtam magam a kapitánnyal! Lehajtottam a fejemet, a kapitány pedig egy-két pillanatig némán tornyosult fölém, majd nyomatékosan így szólt:

- Gyere utánam!

Elindultam a nyomában; ő pedig a texas-fedélzet végében levő kabinjába vezetett. Most kettesben voltunk. Bezárta a hátsó ajtót, majd lassan az elsőhöz ment, és azt is bezárta. Leült; én ott álltam előtte. Rövid ideig nézegetett, majd így szólt:

- Tehát megverted Mr. Brownt?

Szelíden válaszoltam:

- Igenis, uram.

- Tudod-e, hogy ez nagyon komoly dolog?

- Igenis, uram, tudom.

- Tisztában vagy-e azzal, hogy a hajó teljes öt percen át úszott a folyón úgy, hogy senki se állt a keréknél?

- Igen, uram.

- Te ütötted meg először?

- Igen, uram.

- Mivel?

- Egy lócával, uram.

- Erősen?

- Úgy közepesen, uram.

- Elterült tőle?

- Ő - ő elvágódott, uram.

- Aztán folytattad? Úgy értem, tettél még valami mást?

- Igenis, uram.

- Mit csináltál?

- Megdögönyöztem, uram.

- Megdögönyözted?

- Igen, uram.

- Jól meggyomroztad? Tehát keményen?

- Ez megfelel a tényeknek, uram.

- Ennek fenemód örvendek! Ide hallgass, sose említsd, hogy ezt mondtam. Nagy bűnt követtél el; és ne is kövess el ilyet többé ezen a hajón. Hanem - lásd el a baját künn a parton! Páhold el becsületesen, hallod-e? Fizetem a költségeket. Most pedig eredj - és jegyezd meg: senkinek egy árva szót se erről. Tisztulj előlem! Nagy bűnt követtél el, te gézengúz.

Kisurrantam, boldogságban úszva, hogy elvihettem az irhám, no meg amiatt, hogy valósággal üdvözültem, és miután betettem magam mögött az ajtót, hallottam, amint a kapitány magában nevetgél, és kövér combját ütögeti.

Amikor Brown befejezte őrszolgálatát, egyenest a kapitányhoz ment, aki a kormányfedélzeten beszélgetett néhány utassal. Brown követelte, hogy tegyenek partra New Orleansben, majd hozzáfűzte:

- Hozzá sem érek a kerékhez ezen a hajón, amíg ez az inas itt rontja a levegőt.

A kapitány azt felelte:

- De hiszen nem kell ott lábatlankodnia, amikor ön van őrszolgálaton, Mr. Brown.

- Nem akarok vele egyazon hajón tartózkodni. Vagy ő száll ki, vagy én.

- Nagyon helyes - mondta a kapitány -, akkor szálljon ki ön. - Azzal tovább beszélgetett az utasokkal.

Az út hátralevő rövid részén megtudtam, mit érez egy felszabadított rabszolga, hiszen magam is felszabadított rabszolga voltam. Amíg a kikötőkben pihentünk, George Ealer fuvolajátékát hallgattam, vagy felolvasott nekem két bibliából, vagyis Goldsmithből és Shakespeare-ből, avagy sakkoztam vele - és néha meg is vertem volna, csakhogy ő mindig visszavette az utolsó húzását, és másként folytatta a partit.

 

A katasztrófa

"...A következő pillanatban a nyolc kazán
közül négy mennydörgésszerű robajjal
felrobbant, s a hajó egész, első harmadrésze
levegőbe repült!"

Három napig vesztegeltünk New Orleansben, a kapitánynak azonban nem sikerült másik kormányost találnia, ezért azt javasolta, vállaljam én a nappali szolgálatot, s hagyjuk az éjszakait George Ealerre. Én azonban féltem; sohasem voltam még egyedül szolgálatban, s majdnem bizonyosra vettem, hogy bajba keveredem valamelyik folyamág bejáratánál, vagy pedig, ha szűk helyen vágok át, homokpadra viszem a hajót. Brown így mégis egyelőre a helyén maradt, csakhogy nem volt hajlandó velem utazni, így azután a kapitány adott nekem egy ajánlólevelet az "A. T. Lacey" kapitányához, hogy vigyen el St. Louisba, és azt mondta, ott minden bizonnyal talál ő is új kormányost, akkor majd újra elfoglalhatom kormányosinasi posztomat. A "Lacey"-nek néhány nappal a "Pennsylvania" után kellett kifutnia.

A "Pennsylvania" kifutása előtti éjszakán Henry meg én éjfélig csevegtünk a kikötőparton, egy halom rakományon kuporogva. A beszélgetés témája főként olyan kérdés körül forgott, amit, úgy emlékszem, sohasem merítettünk ki egészen: a gőzhajó-szerencsétlenségekről beszélgettünk. Egy akkor már úton is volt felénk, bármi kevéssé sejtettük is; a víz, amelyből a gőznek kellett fejlődnie, amely később a balesetet okozta, már ott siklott egy partfok mellett, fönn a folyón, ezerötszáz mérföldnyire, mialatt beszélgettünk, de aztán megérkezett a megfelelő időben a megfelelő helyre. Kétségbe vontuk, hogy a hivatalos hatalommal fel nem ruházott személyeknek bármi hasznát lehetne venni katasztrófa esetén, pánik alkalmával, de valami hasznuk mégis lehet, ezért aztán úgy döntöttünk, ha valaha átélnénk egy balesetet, mindenképpen ragaszkodni fogunk a hajóhoz, s teljesítjük azokat az apró szolgálatokat, amelyeket a véletlen az utunkba sodor. Henry később emlékezett erre, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség, s így is cselekedett.

A "Lacey" két nappal a "Pennsylvania" után vágott neki a folyónak, árral szemben. Néhány napja úton voltunk már, amikor érintettük Greenwille-t Mississippi államban, s ekkor valaki így kiáltott fel:

- A "Pennsylvania" felrobbant a Hajós-szigetnél, és százötven ember odaveszett!

Az Arkansas-állambeli Napoleonban ugyanaznap este kezünkbe került egy memphisi lap különkiadása, ez már néhány részletet is közölt. Megemlítette öcsémet is, mint aki sértetlen maradt.

Föntebb kézhez kaptunk egy másik különkiadást is. Öcsémet ismét említették, ezúttal úgy, mint aki végzetesen megsebesült. Mindaddig nem kaptunk részletes beszámolót a katasztrófáról, amíg meg nem érkeztünk Memphisbe. A szomorú história így hangzott.

Hat óra volt, forró nyári reggel. A "Pennsylvania" lassan küszködött árral szemben, a Hajós-sziget északi partja mentén, mintegy hatvan mérfölddel Memphis alatt, fél gőzzel vontatva egy fás dereglyét, amelyet szerettek volna gyorsan kiüríteni. George Ealer volt a kormányosfülkében, azt hiszem, egyedül; a másodgépész és egy fűtő állt őrszolgálaton a gépházban; a második tiszt a fedélzeten tartott őrséget; George Black, Mr. Wood, az öcsém és az írnokok aludtak, hasonlóképpen aludt még Brown és a főgépész, a hajóács, az első tiszt és egy fűtő; Klinefelter kapitány a borbélyszékben ült, s a borbély éppen készült, hogy megberetválja. Jó néhány kabinutas, valamint három- vagy négyszáz fedélközi utas volt a hajón - akkoriban legalábbis ezt mondták -, és nem sokan voltak még ébren közülük. Mivel a fát már majdnem mind kirakták a dereglyéből, Ealer csengőjelzést adott: "Teljes gőzzel előre", s a következő pillanatban a nyolc kazán közül négy mennydörgésszerű robajjal felrobbant, s a hajó egész első harmadrésze a levegőbe repült! A törmelék nagy része, a kéményekkel együtt, visszazuhant a hajóra: összevissza zúzott, zavaros szilánkok formájában - s ekkor kisvártatva tűz ütött ki.

Sok embert jelentékeny távolságra röpített a robbanás ereje, közöttük volt Mr. Wood, az öcsém és az ács. Amikor az ács a hajótól hetvenöt lábnyira a vízbe hullott, még mindig derékalján feküdt. Brownt, a kormányost és George Blacket, a főírnokot a robbanás után nem látták többé, nem is hallottak felőlük. A borbély széke, benne a sértetlen Klinefelter kapitánnyal, hátával a semmi fölött lebegett, minden, ami előtte volt, a fedélzet meg minden egyéb - eltűnt, és a kővé dermedt borbély, aki ugyancsak sértetlen maradt, úgy állt ott, egyik lábával a semmiben kaparászva, hogy öntudatlanul és némán még mindig kevergette a szappanhabot.

Amikor George Ealer megpillantotta maga előtt a levegőbe emelkedő kéményeket, nyomban tudta, mi történik, így aztán arcát a kabátszárnyába rejtette, s mindkét kezével erősen odaszorította ezt a védőburkot, nehogy gőz toluljon orrába-szájába. Elegendő ideje maradt arra, hogy ezekkel a részletkérdésekkel foglalkozzék, amíg fölfelé utazott, majd visszahullott. Végül az egyik fel nem robbant kazán tetején kötött ki, negyven lábbal a néhai kormányosfülke alatt, s nyomban elborította a forró gőzfelhő. Mindenki meghalt a sok ember közül, aki belélegezte a gőzt, egy sem menekült meg. Ealer azonban nem lélegezte be. Olyan gyorsan igyekezett a szabad levegőre, ahogy csak tudott; s amikor a gőzfelhő eloszlott, visszatért, újra felkapaszkodott a kazánokra, s türelmesen összeszedegette minden egyes sakkfiguráját és fuvolájának darabjait.

Ekkorára a tűz fenyegetően elhatalmasodott. Sikoltás és hörgés töltötte be a levegőt. Sokakat leforrázott a forró gőz, nagyon sokan megnyomorodtak; a robbanás ereje egy vasrudat vágott át az egyik ember testén - azt hiszem, ezt egy papról beszélték. Meg sem halt azonnal, s szenvedései iszonyúak voltak. Egy ifjú francia tengerészkadét, tizenöt éves, egy francia admirális fia, félelmetes égési sebeket szenvedett, ám férfiasan viselte kínjait. Mindkét hajóstiszt csúnyán megégett, ennek ellenére mégis kitartott a helyén. Hátravonták a fás dereglyét, a kapitánnyal együtt feltartóztatták a rémült bevándorlók kétségbeesett tömegét, majd oda szállították először is a sebesülteket, biztonságba helyezve őket.

Amikor Mr. Wood és Henry a vízbe hullott, a part felé úsztak, amely csupán néhány száz yardnyira volt, Henry azonban hirtelen azt mondta, úgy érzi, nem szenvedett sérülést - milyen megmagyarázhatatlan tévedés! -, ezért visszaúszik a hajóhoz, hogy segítsen a sebesültek mentésében. Így hát elváltak, s Henry visszatért a hajóhoz.

Ekkorra a tűz már vadul elharapózott, és néhány ember, aki a törmelék alá szorult, szívszaggató módon könyörgött segítségért. Minden erőfeszítés, hogy úrrá legyenek a tűzön, hiábavalónak bizonyult, ezért a vödröket félrevetették, s a tisztek szekercével estek a törmeléknek, megpróbálva utat vágni a foglyokhoz. Az eltemetettek egyike egy fűtő volt, aki azt mondta, hogy meg sem sebesült, de nem tudta kiszabadítani magát, amikor pedig látta, hogy a tűz alkalmasint visszaűzi megmentőit, könyörgött, hogy lőné már agyon valaki, így szabadítván meg őt a még iszonyúbb haláltól. A tűz valóban visszaszorította a baltásokat, akiknek tehetetlenül kellett hallgatniuk szegény fickó segélykiáltásait, amíg a lángok véget nem vetettek szenvedéseinek.

A tűz mindenkit a dereglyére űzött, aki csak elfért rajta, végül elvágták a kötelét, s az ár az égő gőzössel együtt sodorta lefelé a járművet a Hajós-sziget felé. A sziget csúcsán kikötötték a dereglyét, s a félmeztelen embereknek a nap hátralevő részében ott kellett maradniuk, kitéve a perzselő napsugaraknak, élelem, frissítők és csillapítószerek nélkül. Végül aztán arra jött egy gőzös, s a szerencsétleneket Memphisbe vitte, ahol nyomban a legderekabb módon segítségükre siettek. Henry ekkorra már elveszítette eszméletét. Az orvosok megvizsgálták sebeit, s látták, hogy végzetesek, erre természetszerűleg azoknak a sebesülteknek szentelték figyelmüket, akiket meg lehetett még menteni.

Negyven sebesültet szalmazsákon helyeztek el egy nagy középület padlóján; közöttük volt Henry. Mindennap eljöttek a memphisi hölgyek, virággal, gyümölccsel, édességgel és mindenféle ínyenc falattal, ott maradtak, és ápolták a sebesülteket. Valamennyi orvos és medikus szolgálatban állt, a város többi polgára pedig gondoskodott pénzről, és minden szükséges dolgot megszerzett. És Memphis városa tudta, miként kell mindent jól elrendezni, hiszen sok olyan szerencsétlenség történt kapui közelében, mint a "Pennsylvaniá"-é, s a folyóparti városok közül ennek volt a legnagyobb gyakorlata az Irgalmas Szamaritánus kegyes szerepében.

Belépve a nagy csarnokba, újszerű és különös látvány tárult elém. Két hosszú sorban feküdtek az elnyúlt alakok - összesen negyvennél is többen voltak -, minden fej, minden arc formátlan nyersgyapot kötésben. Iszonyú látványt nyújtottak. Hat nap, hat éjjel virrasztottam itt, s ez bizony szomorú élményt jelentett. Különösen lesújtó volt, amikor a haldoklókat naponta átvitték egy szomszédos kamrába. Ezt avégett tették, nehogy a többi beteg érzékenységén sebet üssön, amint látja társa haláltusáját. A halál szélén lebegőt mindig a lehető legkisebb sürgés-forgással távolították el, s a hordágyat a segédkezők testéből alkotott fal takargatta, de mindhiába, mindenki tudta, mit jelent a sok nesztelenül lépkedő, hajlott hátú emberalak, s a lassú elvonulás. Minden szem szomorkásan figyelte a jelenetet, s amint a menet elhaladt, a borzongás hullámként terjedt tova.

Sok szegény ördögöt láttam, akit a "halálszobába" vittek, s nem láttam viszont egyiküket sem. Csak az első tisztet, akit többször is kivittek. Irtózatos fájdalmai voltak, különösképpen forrázott sebei kínozták. Derekáig lenmagolajba és nyersgyapotba bugyolálták, s nem is volt már emberi formája. Gyakran nem is volt eszméleténél, ilyenkor őrjöngött, ordított és sikoltozott kínjában. Aztán a néma kimerültség periódusa következett, majd zavaros fantáziája váratlanul előfedélzetté varázsolta a termet, a sürgő-forgó ápolónőket meg matrózoknak képzelte, ilyenkor felült és rájuk rivallt: "Mozgasd már a tohonya testedet, te kőbarom, te döglött csiga, te hullaszállító! Egész nap itt akartok bíbelődni azzal a kalapnyi rakománnyal?" - s a kitörést mintegy kiegészítette egy éghasogató káromkodás-özön, amelyet senki sem tudott megállítani, amíg csak ki nem ürült a szitkok krátere. Időnként, amint erőt vettek rajta ezek az őrjöngési rohamok, marékszámra tépte le magáról a gyapotot, felfedve leforrázott húsát. Borzasztó látvány volt. Ez a lárma és ez a látvány természetesen a többiekre is rossz hatással volt, ezért az orvosok megpróbáltak morfiumot adni neki, hogy elcsendesítsék. De akár észnél volt az első tiszt, akár nem, semmiképpen sem akarta bevenni a gyógyszert. Azt mondta, hogy a feleségét is ez a gyalázatos méreg ölte meg, és inkább meghal, semmint magához vegye. Arra gyanakodott, hogy az orvosok a többi gyógyszerbe meg az ivóvizébe keverik, így aztán egyikből sem kért. Egy alkalommal, amikor két fullasztóan forró napot szenvedett át víz nélkül, kezébe vette a bögrét, s az átlátszó folyadék meg kínzó szomjúsága szinte erején felül kísértésbe hozta; végül mégis úrrá lett magán, elhajította a bögrét, s többé meg sem engedte, hogy a közelébe hozzák. Háromszor is láttam, hogy a halottas kamrába viszik, eszméletlenül és látszólag haldokolva, de minden alkalommal ismét magához tért, szidalmazta ápolóit, és követelte, hogy vigyék vissza. Életben maradt, s újra első tiszt lett egy gőzhajón.

Mégis ő volt az egyetlen, aki élve tért vissza a halottas kamrából. Dr. Peyton, a főorvos, ez a nagyszerű és hibátlan jellemű férfi, mindent megtett Henry érdekében, ami finom ítélőképességétől és ragyogó tudásától tellett, mégis, amint azt már kezdetben megírták az újságok, a fiún nem lehetett már segíteni. Hatodik estéjén kóbor gondolatai már távol jártak, s erőtlen ujjai "bénán babráltak takaróján". Ütött az órája, s ekkor a halottas szobába vittük szegény fiút.

 

Életrajzom egy szakasza

"Így hát ezüstbányász lettem Nevadában;
azután aranybányász Californiában...
végül könyvek firkásza..."

Idővel megkaptam a kormányosengedélyt. Immár szárnyára bocsátott kormányos voltam. Alkalmi szerződéseket vállaltam, és minthogy ezek során semmi szerencsétlenség nem történt, a megszabott időre szóló munkát állandó, rendszeres alkalmazás váltotta fel. Az idő simán és szerencsésen haladt előre, s én úgy gondoltam - és reméltem is -, hogy életem hátralevő részét a folyón töltöm, és a kormánykerék mellett halok meg, amikor küldetésem véget ér. De utóbb kitört a háború, a kereskedelem szünetelt, munka nélkül maradtam.

Más megélhetés után kellett néznem, így hát ezüstbányász lettem Nevadában; utána hírlaptudósító; azután aranybányász Californiában; majd riporter San Franciscóban; akkor meg különtudósító a Sandwich-szigeteken; később utazgató tudósító Európában és Keleten, utána tudományos fáklyavivő az előadói emelvényen; végül könyvek firkásza lettem, eleven ingatlan New England több megkövesedett lakója között.

Ilyen kevés szóval intéztem el azt a huszonegy lassan folyó évet, amely jött és távozott azóta, hogy utoljára néztem ki egy kormányosfülke ablakán.

Hát akkor most folytassuk ott, ahol elhagytuk.

 

Visszatérek kecskéimhez^[12]

"... megérkeztünk a kecskeszakállasok birodal-
mába - olykor egy-egy bajusz is feltűnik..."

Huszonegy évi távollét után feltámadt bennem a vágy, hogy viszontlássam a folyót, a gőzösöket, no meg a fiúkat, már aki még él közülük; úgy határoztam hát: utazom. Választottam útitársakat is; egy költő jött velem meg egy gyorsíró, hogy "ceruzavégre kapja", amit kell; így indultam, április közepe táján, nyugatnak.

Minthogy jegyzeteket akartam készíteni, azzal a szándékkal, hogy később könyvet írok belőlük, el kellett döntenem, milyen módszert kövessek. Tisztában voltam azzal, hogy ha a folyón utazva felismernek, nem jöhetek-mehetek, beszélgethetek, kérdezgethetek, kémlelődhetek olyan szabadon, mint ha megőrzőm inkognitómat; emlékeztem rá, régen a hajósembereknek az volt a szokásuk, hogy a gyanútlan idegent a legfantasztikusabb, tarka hazugságokkal árasztották el, míg a jóval éberebb szemű ismerőst érdektelen, semmitmondó tényekkel fizették ki; amiből is könnyen adódott az a következtetés, hogy merőben üzleti szempontból a legcélravezetőbb lesz álnevekkel felruházni kis kompániánkat. Mármost magával az ötlettel nem is volt semmi baj, csak a kivitelezéssel adódtak igen komoly nehézségek; mert bár az efféle semmitmondó neveket, mint Smith, Jones meg Johnson, könnyű megjegyezni, ha semmi szükség rájuk, majdnem lehetetlen azonban emlékezni rájuk, ha csakugyan arra kerül a sor. Hogy képesek vajon a bűnözők állandóan észben tartani legeslegújabb álneveiket? Rejtély. Én viszont, tiszta lelkiismerettel is, csak ritkán tudtam elcsípni új neveket; s az volt az érzésem, ha valami bűn terhelné a lelkem, mely csak még jobban összezavarna, végképp nem tudnám megjegyezni a saját álnevemet.

Április 18-án reggel nyolckor indultunk, a pennsylvaniai vonattal.

Este. Pár szót az öltözködésről. Ahogy távolodunk New Yorktól, úgy tapasztaljuk: az emberek egyre unalmasabban, fantáziátlanabbul öltözködnek.

Ezt a megállapítást találom feljegyzéseim közt. És nem számít, merre indulunk el: a tény - tény marad. Északnak mégy, délnek, keletnek vagy nyugatnak, édes mindegy; reggel, felébredve, nyomban rájössz, körülbelül mennyire jutottál: megállapítható ez az időközben felszállt utasok ruházatán; unalmasak, fantáziátlanok - és itt nemcsak a nőkre gondolok, hanem mindkét nembeliekre. Meglehet, habitus kérdése az egész; s talán nem is csalódom; lévén hogy ezekből a vidéki városokból igen sok hölgy és úr dolgoztat a legjobb New York-i szalonokban, szabóknál; ez azonban nem változtat észrevehetően azon az alapvető tényen, miszerint az avatott szem sosem hiszi őket New York-iaknak. Mert a született New York-iakat olyasfajta könnyedség és elegancia jellemzi, ami: stílus már, ruhákkal nem pótolható.

Április 19. Ma reggel: megérkeztünk a kecskeszakállasok birodalmába - olykor egy-egy bajusz is feltűnik, de valóban csak nagyritkán.

Furcsa érzés volt viszontlátni, hogyan virul, milyen busán hajt ma is még ez az idejét múlt, csúf divat; akárha egy ismerőssel futottam volna össze hirtelen, akiről azt hittem, talán rég nem is él. A kecskeszakáll széltében-hosszában hódít errefelé; párosul vele a megingathatatlan szilárd hit: Ádámban, a teremtés bibliai históriájában; mindezt itt nem tudták kikezdeni, a tudósok hiába igyekeztek.

Délután. A vasútállomásokon: naplopók, mindkét kezüket nadrágzsebükbe dugva őgyelegnek; eleddig úgy tapasztaltam, legalább az egyik szellőzik - errefelé: soha. Figyelem! Fontos földrajzi adalék.

S ha a vidék arculatát a naplopók határozzák meg, nohát akkor: még fontosabb.

Eleddig mindenütt azt láttam, hogy a naplopók, ha egyik lábuk viszket, megvakarják a másikkal; errefelé nyoma sincs a tevékenység efféle korcshajtásainak se már. Baljós jelenség!

Mind beljebb hatoltunk a bagó-rágó vidékre. Ötven éve az Egyesült Államok végestelen-végig egyetlen nagy bagó-rágó vidék volt. Ma már igencsak összeszűkült az inkriminált terület.

Majd feltünedeztek az első csizmák. Eleinte persze még nem nagy számban. Később - a Mississippi alsó folyása mentén - általánossá váltak. Az ország más területéről viszont eltűntek, el a sárral; és semmi kétség, eltűnnek majd a folyóparti városokból is, ha rendes kövezés lesz.

Este tízkor érkeztünk St. Louisba. A szálloda portáján nagy hirtelen kifundált álnevet mondtam be, s közben azon igyekeztem - mily kétségbeesetten! -, hogy viselkedésem minél könnyedebb, természetesebb legyen. Az alkalmazott azonban megállt írás közben, és felnézett rám, tekintetében olyan együttérzéssel, ami becsületes embereknek jár ki, ha valami gyanús dolgon csípik őket; majd megjegyezte:

- Minden rendben; tudom, miféle szobát óhajt. Valamikor New Yorkban dolgoztam, a St. Jamesben.

Hát ez nem volt valami sokat ígérő kezdet, már ami fondorlatos kis terveinket illette. Bevonultunk az étterembe, s ott megint összefutottam két emberrel, akiket valahonnan már ismertem. Igazán furcsa és igazságtalan a sors: hitvány csirkefogók az én nom de guerre-emet^[13] bitorolva indulnak felolvasó körútra, és senki még csak nem is fog gyanút; ám próbálkozzék csak egy becsületes ember bármi szélhámossággal, azonnal leleplezik.

Egy dolog felől semmi kétség sem volt: nevezetesen, hogy még másnap tovább kell indulnunk lefelé a folyón, ha továbbra is nyakra-főre tünedeznek fel az ismerősök, akiket semmiképp nem csaphatunk be; igencsak kellemetlen csalódás, lévén hogy egy jó hetet remélhetünk St. Louisban. A Southern jó szálloda volt, kényelmesen élhettünk volna benne. Tágas, az ellátás kifogástalan, s ráadásul nem is olyan siralmasan agyoncicomázott, mint mondjuk a böhöm-nagy Palmer House Chicagóban. Persze, a biliárdasztalok még a kőkorszakot idézték, a dákók és a golyók meg a késő pliocént; de ez is üdítő volt, semmint kényelmetlen; hiszen az antik darabok tanulmányozása kikapcsolódás, pihenés.

Ha viszont mégis azt kell mondanom, hogy a biliárdszobából hiányzott valami, hát az a hajósok jelenléte volt. Vagy ha ott voltak is, nem tűzték ki "felségjelüket", elrejtőztek ők is. Mindenesetre nem láttam dölyfös, hetvenkedő pofákat, nem láttam, hogy valaki is a pénzét fitogtatná, költekezne, pedig régi szép időkben az ilyesmi különböztette meg a hajósnépet a közönséges szárazföldi patkányoktól St. Louis zsúfolt biliárdtermeiben. Az idő tájt minden jobb kávéházban hemzsegtek a hajósok; ha mondjuk ötvenen játszottak valahol, harminc-harmincöt közülük biztosan folyami ember volt. Gyanítom: megfogyatkozhattak, s azonkívül a hajósnép nem számít többé arisztokráciának. Mert bizony az én időmben még csak úgy oda-odakurjongattak a "kocsmárosnak": Bill így, Joe úgy, kedélyesen hátba veregették; ilyesmit vártam volna most is. Ám a jelenlevők közül ilyesmit senkitől nem láttam. Az eltelt huszonegy év, semmi kétség, szétoszlatta a hajdani dicsőséget, eltűnt, nyoma se volt már.

Felmentem a szobámba, és ott találtam Rogers nevű ifjú kollégámat nagyban siránkozva. Egyébként őt sem hívták soha Rogersnak; sem Jonesnak, Brownnak, Dexternek, Fergusonnak, Bascomnak vagy Thompsonnak; de azért készséggel hallgatott arra a névre, amelyik az embernek szorultságában eszébe jutott, s ugyanígy bármely más névre is, feltéve persze, hogy kapcsolt: hozzá szólnak. Azt mondta:

- Mit csináljon itt az ember, ha történetesen inni akar - igyon ebből a koszléből?

- Miért, ihatatlan?

- Nos, iható, ha van miben megmosni előbb.

Valami legalább nem változott; az évek nem halványították el a folyóvíz szép mulatt színét; és ha ugyanennyi évszázad telik el, akkor sem lesz más a helyzet - legalábbis úgy gondolom. A zavaros, omladozó partú Missouri vize ez; poharanként majd hogy egy acre föld, oldott állapotban. Az egyházmegye püspökétől kaptam ezt az adatot. Ha fél óráig állni hagyunk egy pohár vizet, olyan gyönyörűen el lehet választani végül a vizet a szárazföldtől, hogy a Genezis se tette szebben; és akkor mindkettő élvezhető lesz: az egyik jó falat, a másik kellemes korty ital. A föld ugyancsak tápláló; a víz roppant egészséges. Az egyik az éhséget, a másik a szomjat oltja. A helybeliek azonban nem választják külön, hanem együtt élvezik a kettőt; már ahogy az anyatermészet összevegyítette. Ha látják, hogy a pohár fenekén ott áll egy hüvelyknyi iszap, felkavarják szépen és kihörpintik, akárha híg zabkása lenne. Az idegen nem egykönnyen szokja meg ezt a kotyvalékot, de ha rákapott egyszer, vizet nem is kér többé. Így áll a dolog, nem másképp. Jó ez a víz gőzhajózásra, jó ivásra; de ezzel aztán kész is: semmi másra nem használható, hacsak keresztvíznek nem.

Másnap reggel szakadó esőben vágtunk neki a városnak. Szemre nem sokat változott a hely. Pedig valójában: megváltozott, csak ez kevéssé látszott; lévén hogy St. Louisban, csakúgy mint Londonban vagy Pittsburghben, semmi újról meg nem mondja az ember, hogy új, a kőszénfüsttől ugyanis patinás lesz azon nyomban, hogy a kezünk alól kikerül. Ittlaktom óta a város területe megkétszereződött, most 400 000 lakosa van, s mégis, maga az üzletnegyed ugyanolyannak tűnik, mint régen. Annyi bizonyos azonban, hogy manapság St. Louis kevésbé füstös, mint volt. Akkoriban a füst még hullámzó, sűrű szövésű fekete baldachinként borult a város fölé, eltakarván az eget. Ez a függöny azóta sokkal ritkább, áttetszőbb lett; persze így is éppen elég, azt hiszem. Senki sem panaszkodott, hogy kevesli.

Ugyanakkor viszont a külkerületek képe igencsak megváltozott; mindenekelőtt a lakóházak stílusa. Szép, egyszerű vonalú, modern házak épülnek itt. Afféle kertváros alakult ki, zöld gyepszőnyeg a szellősen telepített épületek körül; míg a régebbi lakóházak ormótlan tömbökben álltak, levegőt is alig hagyva, s mind egyforma volt: az ablakok csúcsívesek, boltívesek; nem is csúnyák talán, ha nincs ilyen rengeteg belőlük.

Volt még egy változás - a Városi Liget. Ez csakugyan újdonságnak számított. Szép volt, hatalmas kiterjedésű, s mindenekelőtt azzal nyűgözött le, hogy - javarészt a természet alkotása. Persze vannak még más parkok is errefelé, éspedig szépek, például a Tower Grove vagy a Botanikuskert; mert St. Louisban sokkal hamarabb rájöttek, hogy fontos a város efféle csinosítása, mint szinte bárhol egyebütt az országban.

Első alkalommal, hogy St. Louisban jártam, hatmillió dollárért megvehettem volna akár az egész várost, s bizony akkor követtem el életem nagy-nagy ostobaságát, hogy nem éltem az alkalommal. Milyen keserű szívvel néztem most a hatalmas, gazdag világvárost, látván, miképp terjeszkedik megbonthatatlan kő-malter vadonával, vakmerő szemmel alig-alig követhető messzeségekbe tűnve; s eszembe jutott, hogy elszalasztottam a Nagy Lehetőséget. S hogy miért? Nos hát, ma már, persze, megmagyarázhatatlan ostobaságnak tetszik a dolog; annak idején azonban néhány eléggé nyomós ok igazolni látszott döntésemet.

Egy Charles Augustus Murray nevezetű skót utazó negyvenöt-ötven évvel ezelőtt ezt írta a városról: "Utcái szűkek, kövezetük és világításuk csapnivaló." Nos hát, azok az utcák ma is szűkek; soknak a kövezete ma is csapnivaló; azért azonban, hogy a világítás rossz lenne, ma már aligha panaszkodhatunk. Annak idején az Új Katolikus Templom volt az egyetlen valamirevaló épület, büszkén figyelmébe is ajánlották Mr. Murraynek a helybeliek, csodálja csak meg "görög stílű oszlopcsarnokát, melyet torony koronáz, arányait tekintve azonban el is törpíti eléggé ügyetlenül, továbbá a legkülönbözőbb díszítőelemek ékítik", ezek leírására azonban a csekély fantáziával megáldott skót "nem érzett elég erőt"; ennélfogva csak hálás lehetett egy arra tévedt német turistának, aki, zavarából kisegítve őt, felkiáltott: "Egek - mintha ágylábakat látnék!" Ma már számos méltóságteljes, szép középületet találunk St. Louisban, így a kis templom, melyre oly büszkék voltak egykor az itteniek, réges-rég elveszítette jelentőségét. Ami persze cseppet sem lepné meg Mr. Murrayt, ha netalán visszatérne; lévén hogy ő mindig így is nagy jövőt jósolt St. Louisnak, és - hitt saját jövendölésében.

Minél tovább haladtunk kis szemrevételező körutunk során, annál inkább meggyőződhettem róla, mekkorát nőtt a város, mióta utoljára láttam; és a részletek változása is egyre nyilvánvalóbb lett, egymást érték ugyanis az újdonságok; és mind-mind haladásról, erőről, jólétről tanúskodott.

Az igazi változás azonban a "rakparton" fogadott. Csakhogy ez éppen kivétel volt, mely erősíti a szabályt. Fél tucat álmos hajó vesztegelt csak ott, ahol annak idején egy jó mérföld hosszat álltak - s milyen fürgén-elevenen! - a gőzösök. Bizony, ez lehangoló, gyászos látvány volt! De megmagyarázta, miért is hiányzik a biliárdtermekből a féktelen, zajos hajósnép. Hát azért, mert ez a népség - nincs többé. Foglalkozásuk odalett; dicsőségüknek híre-pora; ők maguk belevesztek a jeltelen tömegbe, járták egyhangú köreiket a taposómalomban, kopaszra nyírt Sámsonként, észrevétlenül. Fél tucat se eleven, se holt gőzös; mérföldnyi hosszú, üres rakpart; s legfeljebb egy whiskytől bűzlő néger alszik-hever valahol; ijesztő némaság és üresség ott, ahol olyan pezsgő-eleven volt mindig az élet!^[14] A pusztulás nyomai, valóban.

A vénséges víz felzokog,
Motyog, reszket tajtékos ajka,
Elárvult partokon locsog:
Hol az a sok szép régi sajka!

A vontatóhajók és a vasutak megtették a magukét, és - nem végeztek félmunkát. De a fejünk felett ívelő hatalmas híd is részt vett a mészárlásban és osztozkodásban. Hajdani hajósok - akik megmaradtak még valahogy - titkos elégtétellel mesélték nekem, hogy a híd nem jövedelmező. Sovány vigasz: mert mit ér vele a halott, ha netalán közlik vele: a dinamit, amely széttépte, nem váltotta be egészen a minőségéhez fűzött reményeket.

A rakpart kövezete pocsék állapotban volt; látszott, a járdákkal sem törődtek időtlen-idők óta; egy nagy sártenger az egész. Mindez ismerős volt, és kedvemre való; tény az, hogy a hajdani nyüzsgéseknek - társzekerek légiói, az áramló-tolongó embertömeg, az áruhegyek - immár nyoma sem volt; helyükön vasárnapi csend honolt. Ma is ott álltak, mérföld hosszat, az olcsó, büdös italmérések, de a bódékban nem volt valami nagy a forgalom; a méregerős kotyvalékokat vedelő ír népségnek nyoma sem maradt, helyüket pár rongyos néger foglalta el, ittak, vagy máris részegek voltak, ide-oda biccent a fejük, vagy - aludtak. St. Louis nagy város, szépen gyarapodó város: rakpartjai azonban reménytelenül sivárak, és hiába is várják a feltámadást.

1812 körül indult meg a gőzhajóforgalom a Mississippin; és harminc év alatt hatalmassá nőtt; nem kellett azonban újabb harminc évnél több, hogy újra kimúljon! Valószínűtlenül rövid élet ez ilyen hatalmas teremtménynek. Persze, nem halt ott meg azért egészen; mint ahogy nem halt meg a nyomorék nyolcvanéves aggastyán sem, aki hajdan huszonkét lábat ugrott távolba; mégis, ha fénykorával hasonlítjuk össze, a Mississippi-gőzhajózás gyakorlatilag halott.

A gőzhajózás annak idején azzal ölte meg nem gépesített elődjét, hogy alig egy hétre rövidítette New Orleansig a teherforgalom útját. A vonatok pedig megölték a gőzhajók személyforgalmát: mivel úgy két-három nap elegendő ahhoz, ami hajón egy hétig tartott; a vontatóhajók meg a gőzhajón történő távolsági teherszállítás végnapjait jelentették, lévén, hogy hat-hét hajórakományra való árut visznek le egy menetben, uszályokkal a folyón, méghozzá olyan olcsón, hogy a gőzösök nem bírták velük a versenyt.

Így azután csak a helyi személy- és teherforgalom maradt a gőzhajóknak. Ez a vállalkozás pedig végig a kétezer mérföld hosszú folyón St. Paul és New Orleans között, két vagy három, jelentős tőkével rendelkező társaság kezén van; talpraesett, élénk üzleti szellemben működő vezetéssel megpróbálják legalább tűrhetően jövedelmezővé tenni a hajdan oly virágzó gőzhajózási üzletet. Azt hiszem, sem St. Louis, sem New Orleans nem szenvedett annyi kárt e változás okán, de ami a fatelepeseket illeti, uram Isten!

Telepeik ott sorakoztak a folyó partján mindenütt; szorosan "felschlichtolt" árujuk várostól városig nyúlt el a parton. Évente mérhetetlen mennyiségű portékát adtak el készpénzért; de ma már az a megmaradt néhány hajó is szénnel fűt, és a Mississippi mentén manapság a legnagyobb ritkaságszámba menő látványosság egy-egy farakás. De a hajdani fatelepesek - hogy ők hova lettek...?

 

Utazás inkognitóban

"... az ír ember gyomrát vörösréz borítja,
ami megrozsdásodik a sörtől!"

Eredetileg úgy terveztem, St. Louis és New Orleans között minden városban időzünk egy keveset. Legcélszerűbbnek ehhez az ígérkezett, hogy a helyi postahajókat vegyük igénybe. Egyszerű volt ezt így eltervezni, és a végrehajtása sem okozott volna semmi nehézséget - húsz évvel korábban -, de nem most! Ma ugyanis napok is eltelnek néha, amíg hajó indul.

Két nagyon érdekes, régi francia településsel akartam kezdeni a sort: a St. Louistól hatvan mérföldnyire délre fekvő St. Geneviéve-vel és Kaskaskiával. Erre a vonalra csak egy hajót hirdettek - a "Grand Tower" postagőzöst. Dehát nekünk egy hajó is elég volt; így aztán elmentünk, hogy megnézzük. Kiérdemesült vén jószág volt, ráadásul csalárd is; mivel ingóságnak játszotta ki magát, holott a jó öreg piszok meg sár vastagon lepte mindenütt, hogy joggal meg lehetett volna ingatlanként adóztatni. Tudok helyeket New Englandben, ahol a séta-fedélzetét hektáronként százötven dollárért megvennék. Különösen elöl volt príma a "talaja" - a védettebb helyeken repedéseiből új búza sarjadt. A fedélzeti lépcsőt inkább a homok uralta, igen megfelelő lett volna szőlő számára; déli fekvésű lejtő, alig kell néki kis talajjavítás. Az alsó fedélzet földjét vékonyka, kissé köves réteg képezte, de legelőnek az is megtette volna. A hajón egy színes bőrű fiú őrködött, szálegyedül. Sehol senki, így aztán tőle tudtuk meg végül, hogy a jámbor jószág csakugyan akkor indul (a hirdetés szerint), "ha elegendő rakománya lesz", s amíg nem lesz, hát várakozik.

- És van már legalább valami rakománya?

- Már hogy lenne, főnök! Még aztat se rakták ki, amit hozott. Éppen csak reggel gyütt!

Egyébként a fiú azt sem tudta pontosan megmondani, mikorra számíthatunk "a rakományra"; talán holnap, talán holnapután. Nekünk azonban ilyesformán semmiképp sem tetszett a dolog; le kellett hát mondanunk arról a páratlan csemegéről, hogy úszó farmon hajókázzunk. Persze még nem lőttük el a puskaporunkat: ott a vicksburgi postahajó, az "Aranypor"; tervezett indulási ideje délután öt óra. Jegyet váltottunk rá Memphisig, feladván eredeti tervünket, miszerint itt-ott megszakítottuk volna utunkat; ez, úgy látszik, megvalósíthatatlan. A hajó egyébként nagyon rendes volt; tiszta, kényelmes. Letelepedtünk az alsó fedélzeten, s egy jóságos arcú, igen tiszteletreméltó ír úriembertől vásároltunk valami könnyű, olcsó olvasnivalót az útra. Könyvárus barátunknak igencsak fürgén járt a nyelve; nyomban elmesélte ugyanis, hogy harmincnégy évig élt St. Louisban anélkül, hogy egyetlen egyszer is átment volna a folyó túlsó oldalára. Majd bő szóáradatba kezdett, csak úgy röpködtek a klasszikusok nevei, utalások, idézetek, bámultuk is ékesszólását, mígnem a végén kiderült, nem először, még csak nem is ötvenedszer hangzik el ugyanez a szónoklat. Egyébként tréfás öregember volt, sokkal kellemesebb társaságnak bizonyult, mint ostoba könyvei. Egy futó megjegyzésre, miszerint az írek szeretik a sört, a következő kis gyöngyöt izzadta ki, tájékoztatásunkra:

- Meg nem isszák, uram. Egyszerűen képtelenek rá. Itasson csak sörrel akár egy hónapig is ír embert - halott ember az akkor, uram. Mert az ír ember gyomrát vörösréz borítja, ami megrozsdásodik a sörtől! A whisky azonban fényezi a rezet, s ily módon gyógyír az írnek, úgy bizony, uram.

Pontban nyolc órakor elindult a hajónk keresztülvágva a folyón. Ahogy a part felé haladtunk, vaksötétben, egyszerre vakító-fehér villanyfény gyűlt a hajó orrában, nappali ragyogással árasztva el a vizet meg a parti raktárépületeket. Újabb nagy változás tehát itt is - a lobogó, füstölgő, örökké csöpögő, tétova fényű szurokfáklyák eltűntek, s bizonyára mindörökre. Aztán jött mindjárt a következő újítás. Ahelyett ugyanis, hogy egy tucatnyi kéz gyürkőzött volna a kikötőhídnak, elég volt két ember meg egy kalap alá való gőz, hogy láncon leemelje az árbocrúdról, s oda rakja pontosan, ahova kellett; történt pedig mindez oly szemvillanásnyi idő alatt, hogy a régi időkben egy fedélzetmester még a mocskos száját se tudta volna káromkodásra nyitni a dolog előkészítéseképpen. Rejtély, miért nem jöttek rá a kikötőhíd leemelésének erre az egyszerű módjára már annak idején, az első gőzhajók építésekor; ez a dolog is rávilágít egyébként, milyen fantáziátlan, hitvány teremtmény az átlagos ember.

Éjjel kettőkor végre nekivágtunk, és amikor hajnalban, úgy hat óra tájban felmentem a fedélzetre, épp egy sziklás partfokot kerültünk meg, ahol valami régi, kőből épült raktár állt - vagy legalábbis egy raktár romjai; volt még két-három düledező lakóház is a közelben, az erdős halmok tövében; egyébként azonban sem állatot, sem embert nem láttam mozogni. Nagyon elcsodálkoztam a dolgon: hát így elfelejtettem volna, milyen is volt a folyó? Semmiképpen sem tudtam ugyanis visszaemlékezni erre a helyre; a folyó kanyarulata sem volt ismerős; s egyáltalán: semmit sem tudtam felfedezni, amit emlékezetem szerint valaha is láttam volna. Ez meglepett; bosszúsággal vegyes csalódást éreztem.

Elegánsan öltözött hölgy szállt partra egy úrral, meg két ugyancsak elegáns öltözetű, már-már hölgy számba menő fiatal lány, hatalmas bagariabőröndökkel. Igazán furcsa hely a kiszállásra - ilyen társaságnak! Nem várta őket kocsi, semmi. S szemmel láthatólag nem is számítottak rá, mert nekivágtak gyalogszerrel a kanyargós országútnak.

Hamarosan azonban megoldódott a rejtély, amikor továbbindultunk; utasaink ugyanis minden bizonnyal valami nagyobb fajta városba igyekeztek, mely ott bújt meg a kis nyúlvány (vagyis: a félsziget) mögött, pár mérföldnyire a kikötőhelytől. De a városra sem emlékeztem; nem tudtam, hova tegyem, nem tudtam felidézni még a nevét sem. Úgyhogy a végén már bosszantott is a dolog. Gyanítani kezdtem: talán St. Geneviéve lesz az - és csakugyan az is volt. Képzeljék csak el, mit művelt ez a hóbortos folyam: kiépítette ezt a teljesen haszontalan nyúlványt a város körül, elvágta a helységet a folyótól, teljesen körülkerítette, és - a "parti" város odalett. Pedig ez a szép öreg település jobb sorsot érdemelt volna. Franciák alapították, még azokban az időkben, amikor a Mississippi torkolatától föl egészen Quebecig francia felségterületen utazhatott az ember.

Aztán felmentem a séta-fedélzetre, és vágyakozó pillantásokat vetettem a kormányosfülke felé.

 

Inkognitómnak vége

"Mert ha az alligátorok valamitől irtóznak,
hát az nem más, mint hogy kikotorják őket."

Gondosan tanulmányozván a szolgálatban levő kormányos arcát, megnyugodva állapítottam meg, hogy még soha az életben nem láttam; így hát felmentem hozzá. A kormányos jól végigmért; én is őt. Miután túlestünk ezen a szokásos ceremónián, leültem a magas padra, a kormányos pedig elfordult, és folytatta munkáját. A kormányosfülke kis részlete ismerős volt számomra, egyetlen dolog kivételével: nem tudtam, mi az a széles szájú cső a fülke falán. Töprengtem is rajta jó sokáig; végül feladtam a játszmát, és megkérdeztem a kormányost.

- Hát azon át hallom, szól-e a csengő a gépházban - felelte.

Megint egy hasznos újítás, amit már vagy ötven évvel ezelőtt is bevezethettek volna. Ezen elmélkedtem éppen, amikor a kormányos megkérdezte:

- És tudja-e, mire való ez a kötél?

Igyekeztem úgy válaszolni a kérdésre, hogy el ne áruljam magam.

- Először fordul meg kormányosfülkében, ugye?

Kibújtam a kérdés alól.

- Hová valósi?

- New Englandbe.

- Először jár nyugaton is, nemde?

Efölött meg átmásztam.

- Ha érdekli az ilyesmi, szívesen elmagyarázom, mi mire való.

Azt feleltem, hogy ennek nagyon örülnék.

- Ez itt - tette rá a kezét a tolató csengőre - a tűzjelző; ez - most az "előre"-harang kötele következett -, nohát ezzel hívjuk a hajópincért; emezzel pedig - mutatott a gőzsíp karjára - a kapitányt. - S így folytatta tovább, végigmutogatott szép sorjában mindent, s elárasztott a legátlátszóbb füllentések özönével.

Soha életemben nem éreztem még magam ennyire "utasnak". Hálásan köszöntem meg minden új és új felvilágosítást, sőt jegyzeteket is készítettem. A kormányost tűzbe hozta a pompás alkalom, tömte hát a fejem, jó szokás szerint, a nagyobbnál nagyobb lódításokkal. Néha már aggódtam, hogy mászik ki vajon egy-egy irtózatos hazugságból; de pompásan állta a sarat, nem rekedt kátyúba egyszer sem. Fokozatosan áttért aztán a folyam csudálatos dolgainak elmagyarázására, gigászi példákkal szemléltetve mondandóját. Egy a sok közül:

- Látja ott azt a vízből kiálló kis szirtet? Nohát, mikor először hajóztam erre a folyón, az még egy hatalmas sziklatömb volt, úgy ám, hatvan láb magas, két mérföld hosszú. Így lekoptatta azóta a víz.

Kedvem lett volna ott helyben agyonütni, de úgy véltem, ez még mindig nagyon kegyes halál lenne a bitangnak.

Később pedig, amikor valami furcsa úszó alkotmányt pillantottunk meg jó messze tőlünk, rajta óriási széntartóhoz hasonló alkalmatosság himbálózott egy daru végén, derék kormányosom csak úgy mellesleg, mint aki már halálosan un valami ezerszer látott dolgot, megjegyezte, hogy ez egy "alligátor-hajó".

- Alligátor-hajó? Hát az meg micsoda?

- Ez kotorja ki az alligátorokat.

- Hát úgy hemzsegnek errefelé az alligátorok? Ilyen komoly veszélyt jelentenek?

- Ami azt illeti, ma már nem annyira, mert a hatóságok féken tartják őket. Régebben azonban csakugyan ez volt a helyzet. Nem mindenütt; egy-két helyen viszont, ahol a folyó medre széles és sekély, igen; Plum Pointnál például vagy Stack Islandnál, és így tovább - ezeket a helyeket alligátor-fészeknek is szokás nevezni.

- S csakugyan akadályozzák a hajózást?

- Évekkel ezelőtt: hogyne, főként alacsony vízállásnál; alig volt olyan út, hogy meg ne feneklettünk volna rajtuk.

Most aztán, úgy éreztem, nincs más hátra, mint hogy előrántom a tomahawkomat és... De uralkodtam magamon, s így szóltam:

- Rettenetes lehetett, valóban.

- Úgy bizony, ez nehezítette meg leginkább a kormányzást. Szinte soha semmit nem lehetett biztosan tudni a vízállásról; ezek az átkozott dögök ide-oda úszkáltak - öt percig sem tudtak nyugodtan maradni. Mert azt még megmondja az ember, ahol szűkül a meder, oda se kell nézni szinte; vagy hogy hol jön egy alattomos partfok, homokzátony - mindez gyerekjáték; azt azonban már jószerivel senki meg nem mondja, hol bújik meg egy ilyen alligátor-zátony. Tíz esetből kilencszer azt se látni, hol a víz; de ha mégis, hát az se sokat ér, mert a dögök közben odaúsznak. Persze, voltak kormányosok, akik ugyanúgy felismerték az alligátor-zátonyt, mint bármiféle más zátonyt, de ehhez külön tehetség kell; nem olyasmi ez, amit csak úgy meg lehet tanulni, erre - születni kell. Lássuk csak: ilyen volt például Ben Thornburg, Beck Jolly, Squire Bell, Horace Bixby, Major Downing, aztán John Stevenson, Billy Gordon, Jim Brandy, George Ealer meg Billy Youngblood - csupa első osztályú alligátor-kormányos. Ők olyan messziről megszagolták már az alligátoros vizet, mint más jó keresztény a whiskyt. Felismerés? Ó, ha csak arról lett volna szó! Ha nekem annyi dollárom lenne, ahányszor ők akár másfél mérföldről is felismerték már az alligátoros vizet. De hát - meg is fizették őket érte. Egy jó alligátor-kormányos minden további nélkül összehozta a maga havi ezerötszáz dollárját. Éjszakára a többi kormányos mind kikötött az alligátorok miatt; ők azonban - soha; semmiért a világon nem kellett kikötniük ezeknek a fickóknak, kivéve - ha köd volt. Kiszagolták a legjobb alligátoros vizet - legalábbis azt beszélik róluk. Én persze meg nem mondom már, így volt-e vagy sem, és különben is: az embernek már az is elég, amit maga tapasztalt, nem hogy még azt is kiszimatolja, mit suttognak erről-arról; vannak persze olyanok, akiknek nincs nyugtuk, míg elő nem rukkolhatnak valami csodálatos dologgal. Ami viszont nem Robert Styles stílusa, soha nem is volt és soha nem is lesz az.

(Egek! Hát ez lenne Rob Styles? Ez a bajuszos, tagbaszakadt alak? Milyen vékonyka fickó volt még az én időmben! Mit pallérozott rajta huszonöt év, milyen nyájas lett a modora, mennyit fejlődött a nagyotmondás nemes művészetében.) Eme töprengéseim után végül így szóltam:

- Azt hiszem, az alligátorok kikotrása mégsem lehet az igazi megoldás, hiszen egyszerűen visszamásznak, és kész.

- Lett volna csak magának annyi dolga az alligátorokkal, mint nekem, biztos nem beszélne így. Mert ha egy alligátort kikotortak egyszer, azt a leckét egy életre megjegyzi. Arról az alligátorról maga többet nem hall. Vissza nem jön az, még ha csalogatja is. Mert ha az alligátorok valamitől irtóznak, hát az nem más, mint hogy kikotorják őket. Amellett persze legnagyobb részüket nem csak félreteszik az útból, hanem az alligátorokkal teli kotróvödröket a fedélzetre ürítik; az állatokat a rakodótérbe csukják, s ha összegyűlt egy rakományra való, viszik őket New Orleansbe, az állami feldolgozókba.

- Állami feldolgozókba?

- Persze, hát... hogy bakancsot varrjanak a bőrükből a katonáknak. A kincstári bakancsok kivétel nélkül alligátorbőrből készülnek. A legjobb lábbeli a világon. Öt évig is cipő az ilyen, ráadásul vízhatlan is. Az alligátor-halászat állami monopólium. Minden alligátor kincstári tulajdon - akár a tölgyfaerdő. Ha kivág egy tölgyet, az állam mindjárt megbünteti vagy ötven dollárra; de próbáljon csak megölni egy alligátort, azon nyomban elcsípik, perbe fogják hazaárulásban való bűnrészességért, s még szerencséje, ha fel nem akasztják. Ha demokrata, akkor biztos, hogy felakasztják^[15]. Az ölyv a Dél szent madara, egy ujjal sem szabad bántani; az alligátor pedig az Állam szent madara - jaj annak, aki hozzányúl!

- Maga is megfeneklik néha a hajójával alligátorokon?

- Ó, dehogy! Évek óta nem volt rá példa.

- Akkor hát minek működtetik még mindig ezeket az alligátorkotró hajókat?

- Rutinmunka, semmi más. Föl-le pásztázgatnak csak a folyón, a rend kedvéért. Napjaink alligátorai úgy ismerik már őket, mint a betörő a sarki rendőrt; ha csak megpillantanak egyet, nohát máris fölkerekednek, és beveszik magukat az erdőbe.

Miután ilyen gyönyörűségesen kikerekítette, kiszínezte és fényesre csiszolta az alligátor-históriát, könnyedén és kényelmesen átcsapott a történelem területére, elmondván néhány hátborzongató kalandot, melyek mind általa ismert hajdani gőzösökkel estek meg, különösen hosszan időzött az egyik esetnél, nyilvánvalóan ez volt a kedvence. Aztán a következőket fűzte hozzá:

- A "Cyclone" hajóról beszélek - az utolsó útjáról, mert akkor süllyedt el, azon az útján -, Tom Ballou volt a kapitány, a legnagyobb hazudós egyébként, akivel csak összehozott a sors. Még csak fel se tételezte volna róla az ember, hogy egyáltalán képes igazat mondani, ha esik, ha fúj. Beleborzongott az ember, olyan dolgai voltak. Piszok egy hazudós volt, annyi szent. Végül aztán otthagytam; ez már nekem is sok volt. Azt tartja a közmondás: "Amilyen az úr, olyan a szolga"; és ha az ember sokat van együtt ilyen gazdával, hát maga is óhatatlanul gyanúba keveredik, erre a fejemet teszem. Remekül fizetett, szó se róla; én mégis azt mondtam: mit ér a szép fizetség, ha a jó hírnév oda? Így aztán hagytam inkább a pénzt, s mentettem a becsületet. És soha nem bántam meg. A becsület mindenekfelett, nem igaz? Én legalábbis úgy tartom. Önzőbb volt ez a kapitány, mint hét más és - önzésének forrásai, mirigyei ott fészkeltek koponyája hátuljában, már ahogy szokás. Ezek húzták aztán annyira hátra a fejét, hogy az orrát olyan fene magasan hordta néha: mintha a csillagokat vizsgálná. Az emberek többnyire azt hitték: a hiúság húzta hátra a fejét, pedig a gonoszság húzta. Ha csak a lábát néznénk, akkor azt hihetnénk: tizenkilenc láb is megvan, hát ez sem volt így; csak a lába valahogy kilógott a képből; mert bizonyára úgy indult, hogy tizenkilenc láb magas lesz, feltéve, hogy a lába készült el elsőnek; de aztán nem ért el odáig, maradt öt láb tíz hüvelyk. Ennyi és nem több. Ha kieresztették volna belőle az összes hazugságot, hát összezsugorodik akkorára, mint a maga kalapja; s ha a gonoszságot is kieresztjük, mindenestül eltűnik azon nyomban. A "Cyclone" könnyű, fürge hajó volt, a kormányosát nézve pedig a legpompásabb ladik, amit valaha is himbáltak ezek a vizek. Csak be kellett állítani az árba egy ilyen nagy folyón, mint ez, és kész; ment az magától. Éjszaka meg csak egy csillagra kellett irányítani, és ment nyílegyenesen, ha magára hagyták. A kormánya meg - nohát, azt alig érezte meg az ember keze. Nem volt nehezebb munka a kezelése, esküszöm, mint a köztársaságpárti szavazatok összeszámlálása egy dél-carolinai választáson.^[16] Egy reggelen aztán, az volt a "Cyclone" utolsó útja, alig virradt még, kivették a kormánylapátját, hogy megjavítsák; én mit sem tudtam a dologról; hát csak kifaroltam vele a fatelep mellől, s megindultam szélirányban, lefelé a folyón, teljes gőzzel. Amikor már vagy huszonhárom mérföldet megtettem, így, átvágva négy fene veszedelmes zátonyon...

- Kormánylapát nélkül?

- Persze - szóval, megjelenik ám egyszerre Tom kapitány a fedélzeten, és elkezd piszkolni, hogy éjszaka évadán így száguldok a...

- Sötét éjnek idején? De hát éppen az imént mondta, hogy...

- Maga csak hagyja, hogy én mit mondtam és mit nem - elég az hozzá, hogy egyiptomi sötétség volt, de csakhamar feljött a hold.

- Csakhamar feljött a nap talán - hiszen pirkadatkor indult, vagy nem? Hohó! Az előtt történt ez még, hogy otthagyta a kapitányt az örökös hazudozásai miatt, vagy...

- Az előtt volt még, jóval az előtt. Hát, amint éppen mondtam, a kapitány...

- De hát nem ez volt a hajó utolsó útja, amelyen elsüllyedt?

- Ó, nem, nem. Az csak hónapokra rá történt. Szóval az öregfiú...

- Nocsak, azt jelenti ez, hogy a hajónak két utolsó útja volt? Hiszen azt mondta, hogy...

Erre a kormányos elengedte a kereket, odébb lépett, megtörölte verítékes homlokát, és azt mondta:

- Hé! (Itt most az igazi nevem következett!) Most aztán fogd meg te egy kicsit és hazudj helyettem tovább, úgyis jobban értesz hozzá, mint én. Megjátszod itt a zöldfülű idegent? Még mit nem! Hiszen alig szóltál két szót, már felismertelek, és elhatároztam, rájövök, mire megy ki a játék. Hát arra, hogy beugrass! Nohát, hagytam, nem? Most aztán fogd a kereket és tartsd, amíg a szolgálatom lejár; legalább megtanulod, hogy legközelebb tisztességesen játssz, és akkor majd nem kell megdolgoznod az utazásért.

Így végződött hát álneves kalandom. S még alig voltunk hatórányira St. Louistól! És mégis: nyertesnek éreztem magam, hiszen kezdettől fogva egyébre se vágytam, mint hogy kezembe kaparintsam a kormánykereket. Az imént még azt hittem: elfeledtem a folyót, de most kiderült, kormányozni nem felejtettem el, és ugyanolyan gyönyörűségem is telt benne, mint régen.

 

Cairótól Hickmanig

"... nyomban kékre festették a kancát,
a papot meg behajították a vízbe...
a végén persze kimentették."

St. Louistól Cairóig - kétszáz mérföld az út - nagyon szép és változatos a táj. A dombokat már üde pompába öltöztette a tavasz, ékes és méltó keretet adtak a széles hömpölygésű folyam két oldalának. Utunk jól kezdődött, ennél pompásabbat nem is kívánhattunk volna: sütött a nap, könnyű szél fújt, hajónk meglehetősen gyors ütemben falta a mérföldeket.

Chester (Illinois); vasútállomás tolakodott be már ide is; van íme büntetőtelepe, s egyáltalán: fejlődik a város. És Grand Towerben sem hiányzik már a vasút; s egy másik állomás: Cape Girardeau. Az előbbi várost arról a hatalmas, zömök sziklatömbről nevezték el, amelyik a folyó Missouri-felőli oldalán mered ki a vízből - a természet bámulatos kezemunkájának nyoma -, s a vidék egyik legfestőibb látnivalója. Többé-kevésbé közeli szomszédként a Grand Tower mellett ott van az Ördög Kemencéje; s hogy miért ez a neve? Hát talán csak mert senki másnak a kemencéjére nem hasonlít; ott van még az Ördög Teázóasztala - ez meg egy másik, simára csiszolt sziklatömb, lefelé keskenyedik, borospohár nyelére emlékeztet, ötven-hatvan lábnyira emelkedik ki a folyóból, lombos-virágos meredély szomszédságában, s éppen eléggé teázóasztal-forma ahhoz, hogy mindenkit egyaránt szeretettel hívogasson, legyen az bár ördög vagy keresztény lélek. A folyó mentén, valamivel lejjebb, ott találjuk az Ördög Könyökét, továbbá az Ördög Lóversenyterét, és a fent nevezett úrnak még ki tudja, miféle birtokait, melyeknek a nevére már, sajnos, nem emlékszem pontosan.

Grand Towerben bizonyára élénkebb, pezsgőbb az élet, mint volt hajdanán, de úgy láttam, a város egy kis igazításra szorulna itt-ott, s az sem ártana, ha szép fehér ruhába öltöztetnék megint - friss meszeléssel. Mindazonáltal örültem, hogy így, "régi gúnyájában" is viszontláthatom legalább. Mumford "bácsi", a másodtisztünk elmondta, a város sokat szenvedett az árvíz idején, ennek következtében természetes, hogy most nem nyújtja a legszívderítőbb képet. Azt azonban egyáltalán nem találta furcsának, hogy a meszelést megtakarították a helybeliek, lévén hogy messze nyugaton sehol nem készítenek annyi s olyan jó minőségű meszet, mint éppen itt; s hozzátette: "Tejgazdaságban járva sohasem kap az ember tejet a kávéjába, cukorültetvényen cukrot; ennélfogva az is értelmetlenség lenne, hogy egy mészgyártó városban friss meszelésre számítson az ember." Saját tapasztalatomból tudom, mennyire helytálló az első két megállapítás; azután az édességet is a cukrászok kedvelik a legkevésbé; ezért hát kell, hogy valami igazság legyen Mumford bácsi végkövetkeztetésében is, miszerint "azok, akik mész előállításával foglalkoznak, inkább hajlanak a vallás, mint a meszelés felé". Továbbá azt mondta még, hogy Grand Tower nagy szénberakó központ, s egyáltalán: virágzó település.

Cape Girardeau domboldalban épült, igen szép látvány a szemnek. A város végén, a folyóparton nagy jezsuita fiúiskola áll. Mumford bácsi szerint a tanintézet, akárcsak a Missouri állambeli többi hasonló intézet, igen szigorú iskola hírében áll. Feljebb, egy levegős, napos fennsíkon még egy kollégium állt - vadonat új épület, különös, festői látványt nyújtva tornyocskáival, ormaival -, akár egy óriási só- meg ecettartó alkalmatosság, ahol minden üvegcse a helyén áll. Uncle Mumford elmondta, hogy Cape Girardeau Missouri Athénja, s az említetteken kívül még számos kollégium van benne; valamennyi egyházi kézben, különféle egyházakéban. Felhívta figyelmemet "a város markáns, szembetűnő vallási arculatára" - ő mondta így, a magam részéről azonban nem tudtam semmivel sem több vallási elemet felfedezni Cape Girardeau-ban sem, mint bármely más, hasonlóképpen domboldalon s ugyanilyen vöröstéglából épült város esetében. Az elfogultság gyakran arra vezet, hogy az emberek többet beleképzelnek valamibe, mint ami a valóságban létezik.

Mumford bácsi már harminc éve hajózik a folyón. Igen sok gyakorlati érzékkel megáldott, józan ember; sokat megfigyelt; sokat és sokfélét tapasztalhatott; véleménye van; lényét még mintha valami költőiség is átszínezné, könnyen s élénken beszél, bár hangja érdes és a foglalkozásával járó szellemi emelkedettség pillanataiban néhány célszerű káromkodást is megereszt. Ő még afféle régi vágású hajós; szitkozódva kergeti munkára a legénységet, ahol valami elvégeznivaló van, úgy, hogy a hajdani hajókormányos szívét melegség járja át e hangok hallatán, édes vágyódással gondolván vissza a mindörökre eltűnt szép napokra. "Mozogj mán, hé - te! Így lustákodná' egész nap, mi? Mér nem szótá', mikor hajóra kerüté', hogy mindkét hátsó lábad béna, mintha kovakőbű' lenne?"

Szigorúan bánik a legénységgel; mindazonáltal igazságos és kedves; így hát szeretik, hallgatnak rá. Még most is régimódi hajósgöncökben jár; következő útjára azonban az "Anchor Line" társaság egyenruhába akarja bújtatni - csinosan szabott rézgombos, kék tengerész uniformisba, akárcsak a többi tisztet -, s akkor bizonyára az egész habitusa mást mutat majd, mint most.

Egyenruha a Mississippin! Túltesz ez valamennyi változáson együttvéve, annyira meglepő. De hát, ami ennél is meglepőbb - hogy már ötven évvel ezelőtt nem került rá sor. Annyira kézenfekvő, annyira logikus dolog, hogy az ember feltételezné, korábban is gondolhattak volna rá. A jámbor utazó, ha segítségre vagy felvilágosításra szorult, ötven éven át a legnagyobb lelki nyugalommal összetéveszthette a fedélzetmestert a hajószakáccsal, a kapitányt a borbéllyal - s ezért mindannyiszor meg is kapta a magáét. Ezeknek a zűrzavaroknak most egyszer s mindenkorra vége. S a ruha-reform eredményeképpen a hajós-állomány külleme is nagymértékben javul majd.

Végigkormányoztam a Cape Girardeau alatti kanyart. Kormányos-kanyarnak nevezték régen; egyszerűen, könnyen hajózható, a vízállás is mindig igen kedvező itt; a folyó egész felső szakaszán körülbelül az egyetlen hely, ahol még zöldfülű újoncnak is megengedték, hogy alacsony vízállás idején keresztülvigye a hajót.

Két város következett most, amelyekre sokkal jobban emlékeztem, lévén hogy nem mentek át az én időm óta különösebb változáson: az egyik Thebes a Nagy Lánc felső, a másik Commerce, az alsó végénél. S nem változott maga a Lánc sem - a dolgok természete szerint; afféle víz alatti sziklasor ez, s bámulatos elrendezése alkalmassá teszi, hogy szerencsétlen éjszakákon ronccsá zúzódjanak rajta a gőzhajók. Jó néhány gőzös-tetem hever itt, emberi szem nem járta mélyben; köztük első "barátom", a "Paul Jones" maradványai is; amelynek felhasadt a feneke, s az egész alkotmány úgy elsüllyedt, mint egy lyukas fazék; így mondja a krónika, vagyis - Mumford bácsi. Továbbá: hogy egy szürke kanca meg egy pap volt a fedélzetén. Ami engem illet, ez a körülmény bőségesen rávilágított, hogy a szerencsétlenség szükségszerűen következett be; s ilyesféleképpen okoskodhatott Mumford is, mert hozzátette:

- Van persze sok ostoba ember, aki csak nevet az ilyesmin, és babonaságról dadog. De ezekről majdnem mindig kiderül, hogy soha életükben nem hajóztak még szürke kancával meg pappal. Utaztam egyszer a folyón efféle társaságban. Megfeneklettünk a Véres Szigetnél; megfeneklettünk az Akasztott Kutyánál; megfeneklettünk itt, Commerce alatt is; nagyot zöttyentünk hirtelen a Hódsziklánál; az egyik legszűkebb csatornába keveredtünk a Gúnár-sziget alatti "Temető"-ben; egy rakodómunkásunkat verekedés közben agyonverték; egy kazánunk kiégett; egy csavartengelyünk eltörött; egy kürtőnk bedőlt; s végül úgy értünk Cairóba, hogy a hajófenékben kilenc láb magasan állt a víz - nohát, lehet, hogy egy kicsit több volt, vagy kevesebb. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. A legénység elvesztette a fejét rémületében. Ahogy a várost meglátták, nyomban kékre festették a kancát, a papot meg behajították a vízbe, mert különben talán soha meg nem érkezünk. A papot a végén persze kimentették. De ő maga is elismerte, hogy ludas a sok szerencsétlenségben. Úgy emlékszem rá, mondom, mintha tegnap lett volna.

Hogy az efféle együttes - pap és szürke kanca - bajok forrása lehet, különösnek látszik, s elsőre egy kicsit hihetetlennek is; de hát annyi megdönthetetlen bizonyíték igazolja a tényt, hogy a kételkedés már-már az esztelenséggel határos. Én magam is emlékszem egy esetre, amikor több barátja is óvta a kapitányt: ne vigyen magával papot meg szürke kancát, ő azonban minden lehetséges érv ellenére is kitartott elhatározása mellett; és még aznap - lehet, hogy másnap, mint egyesek mondják, én azonban azt hiszem, még aznap - berúgott, leesett a fedélzeti lépcsőn, és már csak a hullája érkezett haza. Ez pedig szó szerint így igaz!

A Kalap-szigetnek nyoma sem maradt; utolsó darabkáját is elhordta a víz. Már arra sem emlékszem, hol feküdt pontosabban, csak annyit tudok, hogy valahol St. Louis és Cairo között. Valaha régen igencsak hírhedt folyószakasz volt a Kalap-sziget és környéke. Egy farmer, aki az illinoisi parton lakott, mesélte, hogy huszonkilenc gőzhajó süllyedt el itt, nem messze a házától. St. Louis és Cairo között minden folyammérföldre jut egy hajóroncs - ami összesen kétszáz roncsot jelent.

Commerce-től délre hatalmas változásokat tapasztaltam a folyón. A Hódszikla most kint volt a folyó közepén, szinte kettéhasítva a folyót, pedig annak idején milyen közel volt a parthoz, kívüle haladtak el mind a gőzösök. Egy nagy sziget pedig, amely messze bent volt a folyó közepén, kikerült egészen a Missouri-oldal partjára, s még csak a közelébe sem mentek már a hajók. A Rongyos Kabát nevű sziget már csak egy keskeny földsáv, az is gyors pusztulásra ítélve. A Gúnár-szigetből sem maradt meg több, mint egy nagyobbfajta gőzös. A veszedelmes "Temető" pedig, melynek számtalan hajóroncsa között mindig olyan óvatosan és körültekintően haladtunk át, messze kívül esett a hajózás mai útvonalán, senkit nem rémítgetve többé. A Két Nővérnek nevezett hajdani szigetpár egyike nyomtalanul eltűnt; a másik, amely az illinoisi parthoz feküdt közel, most átkerült a missouri partra, egy mérfölddel odább; s már össze is forrt az anyaparttal, éles szem tudja csak megkülönböztetni a varratot - ennek ellenére még ma is illinoisi területnek számít, s az ott lakók kénytelenek átjárni Illinoisba, ott végezni közmunkát az utakon, ott adózni: ez aztán a furcsa állapot!

A folyó torkolatához közeledve egyre több sziget hiányzott - elmosta őket a víz. Cairo azonban még mindig a helyén volt - messziről is jól látszik már, ahogy ott áll a vízbe mélyen benyúló lapos földnyelv belső végén; de jó nagyot kellett még kanyarodnunk, hogy odaérjünk. Már beesteledett, mire kijutottunk a felső folyásból, s elértük azt a partot, ahol a folyam az Ohio hullámaival találkozik. Vígan siklottunk, minden félelem nélkül; annál is inkább, mert az a rejtett szikla, mely annak idején éppen az útban állt, messze arrébb csúszott a mederből; vagy inkább: egy jó megyényi földdarabból folyómeder lett a Missouri-oldalon, a Cairói-fok viszont ennek megfelelően megnagyobbodott, hosszabb lett a vízbe nyúló földnyelv. Ilyen igazságos folyó a Mississippi; ha az egyik ember farmját elragadja is, amott nyomban megajándékozza egy jókora farmmal - a szomszédot, így hát nincs helye a haragnak.

Cairóba érve majdnem "elgázoltunk" egy kis gőzöst, mely füttyjelünkre fittyet hányva, az orrunk előtt akart keresztülvágni nagy hirtelenjében. Erőteljes farolással megmentettük azonban; ami tulajdonképpen veszteség volt, hiszen milyen pompás téma lehetett volna belőle!

Cairo peckes kis város; úgy kiépült, olyan igazi város formája lett, hogy még csak nem is hasonlít régi mivoltára, ahogyan még Mr. Dickens írta le. Persze, már akkor is nagy házakat húztak itt fel téglából, mikor én utoljára láttam - vagyis amikor Grant ezredes (immáron: tábornok) első alakulatait egzecíroztatta. Mumford bácsi állítása szerint a vasárnapi iskolák jó munkát végeztek Cairóban; a kőművesek nemkülönben. Cairo vasúti és folyami forgalmi csomópont, fekvése - két nagy folyó találkozásánál - olyan kedvező, hogy ez már önmagában véve is elegendő a fellendüléshez.

Reggel, ahogy felmentem a fedélzetre, elhagytuk már Columbust (Kentucky), és Hickman felé közeledtünk. Hickman nagyon csinos városka, kies dombvidéken épült; azonkívül a dohánytermelő vidék központja, régebben igencsak élénk kereskedelmet bonyolított le ebből az árufajtából, messzi környékről raktáraiba gyűjtve, majd behajózva a dohányt; Mumford bácsi azonban azt mondja, később vasutat építettek, hogy a kereskedelem még jövedelmezőbb legyen, de, véleménye szerint, az élénkítés nem vált be - a város ezáltal inkább kiengedte kezéből az üzletet, lévén hogy ezután összeszedi az árut a vonal mentén, de nem hordja össze a városba.

 

Tűzkeresztség

"Frászkarikát, nem lőtték ezt agyon!"

A beszélgetés ezek után a háborúra terelődött, ami érthető is, hiszen az egykori csatamezők felső széléhez értünk. ^[17] Éppen elhagytuk Columbust, így hát mindenekelőtt a híres belmonti csata volt a téma. A hajó tisztjei többen aktív szolgálatot teljesítettek a Mississippi hadiflottájában. Ahogy szavaikból kivettem, eleinte igencsak partra vetett halnak érezték magukat új szerepkörükben, később azonban belenyugodtak, megkedvelték, valamiféleképpen még jártasak is lettek benne. Egyik kormányosunk éppen a belmonti csatában esett át a tűzkeresztségen: a konföderáltak egyik hajójának kormányosa volt. Régóta kíváncsi voltam már, hogy is érezhette magát egy zöldfülű újonc az első csatában, főként így: odabiggyesztve egymagában a magas kormányosi fülkébe, jó célpontul boldog-boldogtalannak, ráadásul úgy, hogy egy lélek sincs a közelben, aki miatt szégyenkeznie kellene, ha netalán a kényes pillanatokban inába száll a bátorsága. Így hát igen érdekes volt számomra a kormányos története - "hézagpótló" jellegű, lévén, hogy történetíróknál idevágó részletekkel mindeddig nem találkoztam.

Íme a történet a kormányos tűzkeresztségéről, ahogyan ő elmondta:

"November hetedike volt. A csata reggel hétkor kezdődött. Az "R. H. W. Hill" fedélzetén teljesítettem szolgálatot. Csapatokat szállítottunk át Columbusból. Aztán fordultunk egyet, és egy tüzérüteg következett. Váltótársam azt mondta: elmegy, megnézi egy kicsit az ütközetet; hívott engem is. Én azonban maradtam, mondván, nem vagyok különösebben kíváncsi a dologra, majd nézem a kormányosfülkéből. Mire ő kijelentette, hogy gyáva féreg vagyok, azzal otthagyott.

Borzasztó látványt nyújtott az ütközet. Cheatham tábornok megparancsolta embereinek, vessék le zubbonyukat, dobálják egy halomba, s akkor elkiáltotta magát: «Utánam, győzelemre vagy a halálba!» Hallottam, szóról szóra, a kormányosfülkéből; s azt is láttam, hogy előreugrat, csapatainak élére. És az öreg Pillow tábornok, ősz hajával, nohát, fehér lován ülve ő is úgy nyargalt legelöl, akár egy heves ifjú. A föderalisták^[18] fokról fokra visszaszorították a lázadókat, azok meg itt jöttek már! - menekültek nyakra-főre, egyik se törődött a másikéval, afféle «utánam az özönvíz»-hangulatban -, kúsztak-kapaszkodtak le a magas part menedékébe. Én meg csak a kormányosfülkéből lógáztam a lábam, és néztem, mi történik. Egyszerre csak hallok ám valami fütyülő hangot a fülem mellett. Semmi kétség: egy golyó. S anélkül, hogy sokat töprengtem volna, hanyatt vágtam magam sebesen, s úgy maradtam. Jöttek szép sorjában, süvöltözve, a lövedékek. Három találat érte a kéményt; egy ágyúgolyó leszakította a kormányosfülke egyik sarkát; gránátok robbantak, repeszek röpködtek mindenütt nagy összevisszaságban. Forró helyzet, mondhatom és most már igencsak megbántam, hogy idejöttem. Csak lapultam a kormányosfülke padlóján, miközben a lövöldözés egyre élénkebb, egyre sűrűbb lett. Bekúsztam a nagy kályha mögé, amely ott állt a kormányosfülke közepén. Abban a pillanatban egy minié (robbanógolyó) csapódott a kályhába, majdnem levitte a fejem; de csak a kalapomat sodorta el. Most már csakugyan úgy véltem: ideje kereket oldanom. A kapitány fönn volt a fedélzeten egy vörös hajú memphisi őrnaggyal - szép szál ember volt. Hallottam, azt mondja éppen: legjobb lenne itt hagyni ezt a helyet, de hát «azt a kormányost fönn megölték». Már-már a kormány-oldalra másztam volna, hogy megrángassam a «hát-ra-menet!» kötelét, akkor azonban, felpillantva, észrevettem, hogy az ablaküveget vagy tizenöt golyó ütötte luk tarkítja már; olyan halkan-finoman jöttek, hogy korábban észre se vettem őket. Egy pillantást vetettem a vízre, záporoztak rá a golyók, akár a jégeső. Legjobbnak véltem, ha eltűnök. A kormányosfülke aknáján akartam - ráadásul fejjel előre! - a fedélzetre lecsúszni - igen, fejjel előre -, csúsztam hát, de mielőtt leértem volna, hallom ám, azt mondja a kapitány, hogy mindenképpen odább kell állnunk. Így hát visszamásztam az aknán a kormányosfülke padlójára. Onnan látom ám, hogy a gallérjánál fogva vonszolják-cipelik a társamat: két katona hozza a kormányosfülke irányába. Valaki azt mondta, engem már megöltek. A társam bedugta a fejét a fülkébe, hát látja ám, hogy a padlón fekve épp a gépház-csengő köteléért nyúlok. Elkiáltja magát: «Frászkarikát, nem lőtték ezt agyon!» Azzal kiugrik a két katona keze közül, és elrohan, mint a nyúl. Délután háromig voltunk még ott, akkor végre szerencsésen elszabadultunk.

Mikor újra találkoztam aztán a kormányostársammal, azt mondtam neki: «Nohát, ki vele, mondd meg most már az igazat. Hova mentél, amikor azt mondtad, hogy megnézed az ütközetet?» Azt felelte: «Hát elbújtam a hajófenéken.»

Az egész ütközetet halálos rémületben éltem át. Nem is nagyon tudtam, mi történik, annyira féltem; de hát ezt senki még csak nem is sejtette rólam. Másnap Polk tábornok hivatott, megdicsért bátorságomért, hogy olyan derekasan helytálltam. Én egy szót se szóltam, gondoltam, ha már így van, hadd legyen. Mert véleményem szerint egyáltalán nem volt így, de hát minek ellenkezzem egy tábornokkal. Hamarosan aztán erőt vett rajtam a betegség, az általános kimerültség ledöntött a lábamról, elküldték hát kúrálni magam, gyógyfürdőbe. Ott jó néhány levelet kaptam parancsnokaimtól, mind azt írták: visszavárnak. De én elhárítottam, talán mert csakugyan beteg voltam, vagy a szervezetem nem elég erős; tény az, hogy vitézi hírnevem később is megmaradt."

Szép, őszinte hangú történet volt; Mumford bácsi azonban közölte velem, hogy a kormányos "kegyes hazugsággal font glóriát gyáva viselkedése köré", amit a háborúban tanúsított további magatartása napnál világosabban bizonyít. Áthaladtunk a Nyolcas-sziget csatornáján, én magam pedig lementem a hajószalonba, és beszélgetésbe elegyedtem egy útitársammal: jó megjelenésű, kellemes modorú, intelligens arcú férfi volt. Közeledtünk a Tízes-szigethez, a polgárháború egyik emlékezetes színhelyéhez. Ez az úriember idevalósi volt: nem messze a szigettől, kinn a parton lakott. Elbeszélgettünk a háborús időkről, társalgásunk azonban hamarosan a vérbosszú témájára siklott át, lévén hogy egész Délen nem volt még egy hely, ahol olyannyira virágzott a vendetta, ahol olyan sokáig fennmaradt a viszálykodó családok között, mint éppen ezen a vidéken. Útitársam a következőket mesélte:

"A vérbosszú nem egy példáját ismerjük környékünkön, régi időkből persze, a legcsúnyább esetet azonban a Darnell és a Watson családról jegyzi fel a krónika. Ma már senki sem tudná megmondani, honnan indult el a viszály, olyan rég volt; maguk a Darnellek és a Watsonok se tudják, ha ugyan él még valaki közülük, amit egyébként kétlek. Egyesek szerint valami ló- vagy tehénvita robbantotta ki - akárhogy is, egészen jelentéktelen apróság lehetett; a pénz egyébként az égvilágon semmiféle szerepet nem játszott, hiszen mindkét család gazdag volt. S el is lehetett volna simítani könnyen a dolgot; de erről hallani sem akart egyik fél sem. Sértő szavak estek, amelyeket már csak vér moshat le, úgymond. Így hát az az egy szál tehén vagy ló hatvan évig tartó öldöklés és vérontás okozója lett. Csaknem évente megöltek valakit, vagy az egyik, vagy a másik részről; s ha egy nemzedék kihalt, a fiuk folytatták, amit apáik «abbahagytak»: a vérbosszú élt tovább. Így, ahogy mondom: halomra lövöldözték egymást, éveken át - afféle vallási szertartássá terebélyesítve a dolgot -, amikor pedig már rég elfelejtette mindenki, mi is robbantotta ki a viszályt. S ha egy Darnell meglephetett valahol egy Watsont, vagy éppen egy Watson üthetett rajta egy Darnellen, annyi bizonyos, hogy egyikük nem úszta meg ép bőrrel - a kérdés csak az volt, melyikük öli meg a másikat. Még családi körben is képesek voltak agyonlőni ellenségüket. Nem lehet azt mondani, hogy egyenesen vadásztak volna egymásra, de ha találkoztak, már elő is kapták a puskát. Férfiak lőttek gyermekekre, gyermekek férfiakra. Egyszer például egy tizenkét éves fiú volt az áldozat - egy férfi rajtaütött az erdőben, és azonnal végzett vele. Nem is tehetett másképp, különben a fiú végez vele. A két család egyazon egyházközséghez tartozott (környékünkön mindenki vallásos); és az ötven-hatvan évig tartó véres viszály idején is megjelentek szépen a templomban minden vasárnap az istentiszteleten. A határ két oldalán laktak; a templom pedig egy Compromise nevű kikötőhelyen állt. Egyik fele Kentuckyhoz tartozott, a másik Tennesseebe esett; a főhajót szelte ketté az államhatár. Vasárnaponként kivonult hát mindkét család, ünneplőben, asszonyostól-gyerekestől, tele lett velük a templom; le is ültek szépen, az egyik társaság a Tennessee-felőli, a másik a Kentucky-oldalon; férfiak-fiúk odatámasztották puskájukat a falhoz, a kezük ügyébe, s akkor aztán imára kulcsolódtak a kezek, ekképpen imádták Istent; a legszélén azonban, a két padsor közötti folyosó oldalán mindig volt egy-egy férfi, aki nem térdepelt le a család többi tagjával együtt; afféle őrszem lehetett, mondják. Nem tudom, nem láttam; életemben nem jártam abban a templomban; csak arra emlékszem, hogy így beszélték.

Húsz vagy huszonegy éve a vendettás családok egyike rajtaütött egy tizenkilenc éves fiatalemberen; meg is ölték. Nem emlékszem rá, Darnell vagy Watson volt-e az illető, vagy valami harmadik vérbosszús család sarja; tény az, hogy a fiatalember lovon jött a hajóállomáshoz - éppen akkortájt kötött ki egy gőzös -, és belebotlott egy egész csapat ellenséges férfiba. Leugrott a lováról, egy farakás mögé menekült, ellenfelei azonban lovon bekerítették, és tüzelni kezdtek, ő visszalőtt rájuk, azok meg egyre csak szorították, szűkítve a kört, kiáltoztak, lövöldöztek, ahogy csak bírtak. A fiatalember megsebesítette néhányukat, úgy emlékszem; de végül teljesen körülzárták, és beszorították a folyóba; s ahogy úszni próbált az árral, követték a parton és lőttek rá tovább. Már csak a holttestét sodorta partra a víz. Windy Marshalltól hallottam a történetet. Ő a saját szemével látta. Annak a gőzhajónak a kapitánya volt.

Évekkel ezelőtt a Darnell család úgy megfogyatkozott, hogy csak egy öregember maradt a két fiával; azok elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket. Elindultak, hogy hajóra szállnak a Tízes-szigeten; de Watsonék valamiképpen megneszelték a dolgot; és éppen akkor értek oda a kikötőhelyhez, amikor a két Darnell-fiú, feleségestől, megindult föl a hajóhídra. Tűzharc tört ki, és a két menekülő - ott maradt, holtan. Ezután az öreg Darnell nézeteltérésbe keveredett a révhajóssal, s ez utóbbi húzta a rövidebbet; az öreg lelőtte. De a társai se voltak restek, szitává lőtték az öreg Darnellt, ez lett a nóta vége."

Az a vidéki úr, akitől mind e dolgokról értesültem, jómódban felnőtt, jó modorú, művelt ember volt, látszott rajta a kollégiumi nevelés. Henye beszédmodorát, nyelvtani hibáit inkább kötetlen viselkedésmódjának, mintsem tudatlanságának számlájára írtam. Bár nem nevezhető általánosnak, igen gyakori jelenség ez a művelt nyugatiak körében - kisebb, de még nagyobb városokban is lépten-nyomon felfedezhető; oly mértékig méghozzá, hogy az ember kénytelen-kelletlen észreveszi és - elcsodálkozik rajta. Hallottam egyszer például, hogy egy nyugati ember, aki különösen művelt koponya hírében állt messze vidéken, olyasfélét mondott, hogy "ugyan, nem-e mondtam már, hogy nem számít". S egy helybeli hölgy, aki egész életét itt élte le, bár hallotta ezt a szörnyűséget, fel se vette. Mikor emlékezetébe idéztem, emlékezett a dologra, semmi kétség; megvallotta azonban, hogy e szavak nem bántották a fülét - s ez arról tanúskodik, hogy ha művelt emberek a nyelvtan megcsúfolását hallva, méghozzá ilyen ember szájából, nincsenek tudatában a dolog súlyos voltának, az efféle "bűn" olyannyira elterjedhetett, hogy a fül megszokhatta már, s nem tiltakozik a hallatára többé.

Senki a világon nem beszél tökéletes nyelvtani helyességgel; senki nem is írt így - sem e világon, sem a másikon (ez utóbbira legyen bizonyítékunk a Szentírás); éppen ezért nem lenne méltányos pontosan a Mississippi mentén tökéletes nyelvhasználatot követelni az itt lakóktól. Azt azonban joggal elvárhatjuk mind tőlük, mind bárhol másoktól, hogy a tudatos vagy az egyenesen célzatos nyelvrontástól tartózkodjanak.

A Tízes-szigetnél is úgy találtam: igen-igen megváltozott a folyó képe. Emlékeztem egy sűrű lombú szigetre, mely vagy három mérföld hosszan, negyed mérföld szélességben nyújtózott a Kentucky-part közelében - talán ha kétszáz yardnyira tőle. Most nagyítóval kereshettem a helyét. Csak egy jelentéktelen kis bozótos állt ki a vízből, az se a Kentucky-part közelében már; hanem éppen szemközt s egy mérfölddel odább. Háborús időkben ez a sziget igen fontos stratégiai pont volt; s minthogy igencsak megerősítették, nem lehetett "büntetlenül" elhaladni a közelében. Az Unió haderőinek felső és alsó egységei közé húzott annak idején választóvonalat, amíg végre hadihidat nem vertek a Missouri-foknál; mivel azonban maga a sziget is eggyé olvadt most már ezzel a fokkal, a szélesen hömpölygő folyamnak ma már semmi sem áll útjában.

Itt megy át egyébként a folyam Kentuckyból Tennesseebe, majd vissza Missouriba, megint vissza Kentuckyba, végül Tennesseebe újra. Missouri állam egy-két mérföldön beékelődik tehát Tennesseebe. New Madrid városa nem nyújtott valami szívet gyönyörködtető képet; de amúgy nem is változott túlságosan sokat régi külleméhez s benyomásaimhoz képest. Favázas épületei ott csoportosulnak ma is ugyanazon a sík lapályon, s az őket körülvevő erdők sem lettek mások. Ugyanolyan csendes kis település, mint annak idején, és szemmel láthatóan nem is nőtt, de nem is zsugorodott az elmúlt évek során. Úgy hallottam, hogy a legutóbbi árvíz elöntötte, jócskán elcsúfítva ezáltal a város arculatát. Meglepő újság volt ez a számomra; hiszen alacsony vízállásnál a folyó partja nagyon magas errefelé (ötven láb is megvan), s az én időmben úgy tartották, áradáskor is elképzelhetetlen, hogy a folyó kiöntsön. Ez a mostani, 1882-es árvíz kétségkívül emlékezetes marad a folyó történetében, nemzedékeken át, amíg hasonló özönvíz nem zúdul ismét erre a vidékre. Mert az árvíz az idén, Cairótól a torkolatvidékig, minden védtelen földet elborított; sok helyen áttörte a gátakat a folyó mindkét partján; s dél felé, amikor az árhullám tetőzött, egyes pontjain hetven mérföld széles is megvolt a Mississippi! Sok ember meghalt, iszonyatos anyagi kár keletkezett. Elpusztult a termés, házakat sodort el az ár, emberek-állatok menekültek kétségbeesetten minden lehető kis magaslatra erdőn-mezőn, s ott várták halálos rettegésben, hogy az ország kormánya és a helyi hatóságok és hírlapvállalatok által szervezett hajók megmentsék, s végre csónakba szedjék őket. Az emberek java részének hónapokig víz alatt volt a birtoka, s a szegényebbek bizonyára éhen halnak, ha a segélyakciót is azonnal meg nem szervezik. A víz lassan már apadt; de egyes helyeken még most is el volt árasztva a part.

 

Szemelvények

"... így jön napra éj és éjre nap, s a folyó egyre
ugyanaz... akárha az örökkévalóság jelképe lenne..."

New Madridnál két gőzhajóval találkoztunk. Két gőzhajó egyszerre! Igazán ritka látványosság az elárvult Mississippin. Az ünnepélyes, fenséges folyó látványa egyszerre lenyűgöző és - lehangoló. Hosszú-hosszú mérföldeken át hömpölyögteti tömör erdőségekkel szegélyezett, csaknem lakatlan partjai között csokoládészínű habjait anélkül, hogy valahol is feltűnne egy vitorlás, vagy bármilyen mozgó tárgy, amely megtörné a felszín egyhangúságát, a puszta, üres vízi magányt; és így jön napra éj és éjre nap, s a folyó egyre ugyanaz, éjre éj és napra nap - hömpölyög fenségesen változatlan derűvel, nyugalommal, komolyan, letargikusan, üresen; akárha az örökkévalóság jelképe lenne, akárha az ég testesülne meg képében, ahogy valami jámbor pap vagy próféta álmodta meg, ahogy a jók és együgyűek vágyódnak utána!

Közvetlenül az 1812-es háború után^[19] megindult a turisták vándorlása Angliából Amerikába; eleinte csak egyesével, aztán csapatostól, s ez a vándorlás, ez a keserves-türelmes menetelés az országon át hosszú-hosszú éveken át tartott. A turisták mind jegyzeteket készítettek, aztán hazatérve könyvet írtak jegyzeteikből - nyugodt, tárgyilagos, rokonszenvező hangvételű beszámolókat; szöges ellentétben tehát a mi hajdan idecsöppent őseinkkel. Elég csak futó pillantást vetni ezekre az úti beszámolókra, máris látjuk, hogy a Mississippi bizonyos szempontból nézve nem sokat változott azóta, hogy ezek az idegenek felkeresték, hanem - megmaradt ugyanolyannak, mint akkoriban volt. Azok az érzelmek pedig, amelyeket e messziről jött utazók szívében látványával kiváltott, korántsem húzhatók egy kaptafára; ez természetes is, hiszen hogy érezhetnének ezek az emberek egyformán, amikor személyükben először járt utazó e vidéken, míg nagyobb történelmi múltú országokban mindig kikölcsönözhető egy-egy "odaillő" érzés az elődök tollából. És gondoljunk erre is! Az érzéseket a legnehezebb az ujjúnkból szopni; előbb akad hat jó tény, mint egyetlen ici-pici érzés. Basil Hall, a Royal Navy (Királyi Tengerészet) kapitánya ötven évvel ezelőtt ezt írta:

"Itt végre megpillanthattam, aminek látására oly régóta vágyakoztam már, s ez a pillanat ezerszeresen kárpótolt minden fáradságomért, melyet ilyen messzire utazván el kellett szenvednem; s csak álltam a folyó partján, míg csak teljesen el nem nyelt mindent a lassan leszálló sötétség. De csak akkor, amikor már legalább tucatnyi alkalommal álltam ugyanott, mondhattam el igazán, hogy értem és átérzem e kép egész fenségét."

Vagy lássuk Mrs. Trollope érzéseit. Néhány hónappal később, ugyanebben az évben, vagyis 1827-ben írja, miután a Mississippi torkolatáig hajózott:

"Hogy egyáltalán kikötünk végre, ezt az jelezte elsőként, hogy megpillantottuk, miként zúdítja piszkos-sáros vizét a hatalmas folyó a Mexikói-öböl hullámaiba, elkeveredvén annak csodálatos mélykékjével. Sohasem láttam még sivárabb, elhagyatottabb képet, mint e folyó torkolatvidékét. Ha Dante látja, kérdés, borzalmaiból nem festi-e meg a Pokol valamely újabb bugyrát. Egyetlen tárgy emelkedik az örökké nyughatatlan víz hullámai fölé: egyetlen árboc; egy hajóé, amely valaha régen megpróbált átjutni a torkolat zátonyán. Immár vízborította roncs, de áll az árboc, gyászos tanújaként a hajdani pusztításnak, s egyben intő jeleként is a jövendőnek."

Charles Augustus Murray úr érzései (St. Louis közelében), hét évvel későbbről:

"Csak ha legalább ötven-száz mérföldet haladtál felfelé a roppant hömpölygésű folyón, s közben nemcsak szemed, de képzeleted is éber volt, akkor kezded megérteni majd: mily fenséges és mily hatalmas. Látod majd, hogyan termékenyít meg végtelen területeket, hogyan sodorja magával ezernyi diadalának trófeáit leigázott vadonokból - amott pedig egész földtömegeket hurcol a hátán, a növényzettel együtt, szigeteket alakít belőlük, hogy majd valamikor a jövőben emberi települések emelkedjenek ott is; míg ezen tűnődünk, számtalanszor eszünkbe juthat: ez a roppant áradat, mely itt elhömpölyög előttünk, két-háromezer mérföldet tett már meg, s ezerháromszáz mérföldje még mindig hátra van, mielőtt elérné végcélját, az Óceánt."

S nézzük most Marryat kapitány (Royal Navy), számos tengerésztörténet szerzőjének 1837-ből, három évvel Murray úr iménti sorai után kelt írását:

"A nemzetek történetének talán egyetlen évszázada sem volt, mely oly végtelen sokféle és szörnyűséges bűnt hömpölygetne, mint amit a zavaros és vértől szennyezett Mississippi krónikája összegyűjt. Már maga a folyam is szinte biztatás a később valóban elkövetett bűntettekre. Mert nem hasonlít más, szépséges látványt nyújtó s egyben életet adó vizekhez; nem, a szem nem gyönyörködik futásán révedezve, partjai kellemes sétára nem csalogatnak, hullámaira sem bízhatja magát nyugodt szívvel a fürdőző. Vad, sebes, pusztító erejű, alluviális iszapot hömpölygető ár ez; s aki alábukik vizébe, csak ritka esetben bukkan fel újra,^[20] s felszínén sem tarthatja meg magát soká, hacsak jótét ágba-törzsbe nem kapaszkodik. Benne laknak a leghitványabb, legtelhetetlenebb halak, mint például a törpeharcsa és más hasonlók, s mélyén ott él a tömérdek alattomos alligátor, bambusz-bozótos partján pedig, amely az ember számára áthatolhatatlan, párduc sütkérezik. A száguldó, szilaj víz vadul keresztültörtet az értéktelen, csak tűzifának jó rengetegeken, cserjéken, egész erdőket sodorva magával, pörgetve-alámerítve vad összevisszaságban, föld tapad rájuk, mely nemrég gyökereiket táplálta még. Így úsznak az örvénylő árban, míg aztán megakadnak itt-ott, el-elzárva a folyó csatornáit, s a víz, feldühödve ezen a szembeszegülésen, dühödten árasztja el s tarolja le a környező vidékeket; s ahogy megint visszatér korábbi medrébe, szétszórja mindenütt a gyökerestől kitépett faóriásokat (ágaikra madár sohasem telepszik, mosómedve, oposszum nem mászik, mókus nem ugrál rajtuk többé), csapdául a kalandos kedvű gőzhajósoknak, akiknek e rejtett veszedelmek felé haladva, melyek palánkjaikat bezúzzák, gyakran még annyi idejük se marad, hogy parthoz kormányozzák járművüket, máris süllyednek le a mélybe. Semmiféle kellemes képzettársítás sem fűződik Nyugat-Amerika e roppant szennyvízcsatornájához, mely a Mexikói-öbölbe üríti mocskát, torkolata körül mérföldekre zavarossá téve a gyönyörű tiszta-kék vizet. A pusztulás folyója ez; s nem úgy, mint más szépséges folyók, melyek láttán embersorsunk könnyíteni földre szállt angyalokra gondolunk, ez itt az ördög képét idézi fel, az ördögét, akinek ereje fölött egyes-egyedül a gőz csodás hatalma diadalmaskodhat."

Meglehetősen kemény szavak ezek tollforgató embertől; mégis, azoknak az érzéseknek körképeként, amelyek az említett szerző szívében e "roppant szennyvízcsatorna" látványa s hagyományai nyomán ébredtek, igen értékesnek tekinthetők. Bár ebből az értékből sokat levonnak pontatlan tényeken alapuló megállapításai; lévén hogy a törpeharcsa bárki ízlése szerint kellemesen fogyasztható halféleség, és nincs a világnak az a párduca, amely az ember számára "áthatolhatatlan" lehetne.

Ide sorakozik még a későbbiekben Alexander Mackay, ügyvéd, aki valamelyest emészthetőbben, törpeharcsa-fogás nélkül, a következőképp "tálalja" érzéseit:

"A Mississippi! Leírhatatlan izgalom járt át, amikor először hajóztam a vizén. Iskolás gyerekkoromban, s később is, már valószerűbb képzelgéseim közepette hányszor jelent meg lelkemben a fenséges folyam képe, ahogy roppant árját ott hömpölygeti a végtelen térségeken, melyek tőle nyerték nevüket, s az óceán felé haladva magába gyűjti szinte az egész mérsékelt égöv minden hódolatteljes vizét! Itt volt hát, valóságosan, én pedig szeltem sebes árját: hajóztam rajta! S olyan áhítatos tisztelettel néztem, ahogy a természet megannyi csodájának adóznunk kell."

Ennyit hát az érzelmekről. Valamennyi utazó megemlíti a hatalmas folyam végtelen, borongó elhagyatottságát, ürességét. Basil Hall kapitány, aki látta a megáradt vizet, így ír:

"Olykor húsz-harminc mérföldet is haladtunk anélkül, hogy emberi településnek akár csak a nyomát is láttuk volna. Az a művész, aki netalán a vízözönt akarja megfesteni s anyagot gyűjt, jöjjön ide, errefelé bőven talál."

Az elsőkből lesznek az utolsók, és a többi. Éppen kétszáz éve, hogy a legelső és legbátrabb utazó, a külhoni látogatók hosszú sorának élén mintegy, befejezte sok fáradsággal és unalommal terhes felfedező útját a nagy folyam fenséges elhagyatottságában - e nagy öreg pedig nem más, mint La Salle, akinek neve örök időkig együtt él majd a Mississippivel. Mr. Parkmant idézzük:

"S most már utazásuk végéhez közeledtek. Április hatodikán a folyó három ágra szakadt, három széles csatornára. La Salle indult el a nyugati, D'Autray a keleti ágon; míg Tonty a középsőnek vágott neki. Ahogy siklott-sodródott lefelé a zavaros vízen, alacsony, posványos partok között, a szennyes édesvíz lassan sós lett, s az üde, könnyű szél is sós levegőt hozott a tenger felől. S akkor kitárult előtte a hatalmas öböl tágas tükre, örökké hullámzó vizével, végtelen némaságával, magányosan, mintha most születne meg épp az ős-káoszból - sehol egy vitorla, sehol az élet egyetlen parányi jele."

S aztán, egy kis szilárd földdarabon, La Salle oszlopot emelt, "rajta Franciaország címerével, fegyverbe szólítva a franciákat; s miközben a New England-i indiánok és indián asszonyok tiszteletteljes csendben bámultak, ők elénekelték a Te Deumot, az Exaudiatot és a Domine salvum fac regemet."

Majd muskétás sortűz és üdvkiáltások közepette a diadalmas felfedező felavatta az emlékoszlopot, s fennhangon elmondott nyilatkozatában forma szerint is birtokba vette a folyót s a környező roppant vízgyűjtő vidékeket, a király nevében. Az oszlopra pedig ez a felirat került:

LUOIS LE GRAND, ROY DE FRANCÉ ET DE NAVARRE, REGNE;
LE NEUVIEME AVRIL, 1682.

New Orleans az esemény méltó ünneplésére készülődött éppen az idén: két évszázada volt a nevezetes napnak; de mire elérkezett volna, pénzét erejét másra kellett fordítania; a nagy árvíz közbeszólt, dúlva-pusztítva árasztotta el körös-körül az egész vidéket.

---

Jegyzetek

1. Mark Twainnek ez a műve 1883-ban jelent meg először. - Szerk. ^[VISSZA]

2. Az északi államok nem ismerték el a rabszolgaságot, s a "szökött rabszolgatörvény" bevezetéséig az a néger, aki a "szabad" államok valamelyikébe menekült, visszanyerte szabadságát. ^[VISSZA]

3. "Mr. Parkman" - azaz Francis Parkman, neves amerikai történész, egyik műve: Pioneers of France in the New World ("Francia úttörők az újvilágban", 1865). Erre utal Mark Twain. - Szerk. ^[VISSZA]

4. Szövetkezeti életjáradék-biztosítást. - Szerk. ^[VISSZA]

5. A város ma már nem létezik. - Szerk. ^[VISSZA]

6. Cairo városa az északi, tehát "szabad" Illinois államban volt. - Szerk. ^[VISSZA]

7. Cairo városánál egyesül az Ohio a Mississippivel. - Szerk. ^[VISSZA]

8. Az eredetiben: "Mark twain" - szó szerint: "két öl". Innen vette írói álnevét Mark Twain, eredeti nevén Samuel Langhorn Clemens. - Szerk. ^[VISSZA]

9. Ez igaz volt az elbeszélt időkben, ma azonban már nem áll (1882). - M. T. ^[VISSZA]

10. Tekintettel a kapitány előkelő, de súlytalan parancsnoki pozíciójára, illetőleg a kormányos valóságos tekintélyére, volt valami szemtelenül találó és szerencsés ebben a megfogalmazásban. - M. T. ^[VISSZA]

11. Az idő vitás. Tekintélyes források hozzáadnak ehhez egy óra tizenhat percet. - M.T. ^[VISSZA]

12. Egy XV. századi francia bohózatban, Pathelin mester komédiájában fordul elő ez a mondat, amellyel a tárgyról minduntalan elkalandozó főszereplőt figyelmeztetik, hogy térjen vissza kecskéihez, azaz a témájához. - Szerk. ^[VISSZA]

13. Nom de guerre - írói név, álnév. - Szerk. ^[VISSZA]

14. Marryat kapitány azt írta negyvenöt évvel ezelőtt: St. Louisnak 20 000 lakosa van. A várost átszelő folyón csak úgy hemzsegnek kettes-hármas sorokban a gőzhajók. - M. T. ^[VISSZA]

15. A történet megírásakor a republikánus párt volt uralmon, az Egyesült Államokban. A tréfa erre céloz. - Szerk. ^[VISSZA]

16. Az ekkoriban hagyományosan demokrata párti Dél-Carolinában jóformán senki sem szavazott az északi tőkét képviselő republikánusokra. - Szerk. ^[VISSZA]

17. Ebben a fejezetben az amerikai polgárháború (1861-1865) néhány epizódjáról olvashatunk. - Szerk. ^[VISSZA]

18. Az unionisták vagy szövetségiek - az északiak, Lincoln katonái. A "lázadók" vagy konföderáltak - a déliek. - Szerk. ^[VISSZA]

19. 1812 és 1815 között Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hadban álltak egymással. - Szerk. ^[VISSZA]

20. Képtelen ostobaság volt annak idején ez a hiedelem, mely néhány eset túlzó általánosításán alapult: ezek szerint a Mississippi sem az úszót nem tartja felszínen, sem a vízbe fúlt testét nem veti ki. - M. T. ^[VISSZA]

---