Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kiséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.

A cifra szekér dalba kezdett,
fut a szántóföld és berek
s útmenti kápolnák, keresztek,
faragott-festett agg jelek.

Befed a táj szomorusága,
a pusztai szél dobta rám,
haranglábak meszelt falára
keresztet vetek tétován.

Oroszország, te bíbor róna,
folyóba hulló égi kék,
Szeretem büszkén s elfogódva
Bánatod, tenger-messzeség.

Bánatod hideg, mérhetetlen.
Parton állsz, mélyben köd lebeg,
és megtanulnom lehetetlen,
hogy hittel ne szeresselek.

Én féltőn vigyázok e láncra,
s a hosszú álmot nem adom,
ha árvalányhaj imádsága
zendül a rónaságodon.

A CSAVARGÓ

Eső-seprű gyűjti garmadába
lapályon a fűzfa-szemetet.
Lombesővel csapkodj, te garázda
bús-szilaj-szél -  egy vagyok veled.

Szeretem a bozót kék homályát;
sűrűje, mint szundító bivaly,
súrolja a fák erős bokáját
zöld hasával, dús lombjaival.

Őszi bokrok, veresszőrü nyájam!
Rólad szebben senki nem dalolt.
Látom: Ott az alkony aranyában
ember-lábnyom issza fel a port.

Kék hazámat, mindig őt szerettem,
dalom kincse mind övé marad.
Füveivel megszelidítettem
fájdalmam, a vérivó vadat.

A hold vödre lepereg kötélen,
nyíres langy tejében elmerül.
Kitártkarú fakereszt az éjben,
megfojtja, ki tövéhez kerül.

Dombtetőkön félelem barangol,
rablók sötét lelke kódorog.
Mivé lettem, jól tudom magamról:
pusztai vad lókötő vagyok.

Nézd, az éjben tajtékos virágok:
bodzabokor habja felpezseg.
Látom magam, keresztúton állok,
szöges bottal utasra lesek.

Foszlik hajam színarany bozótja,
versek malomkövét forgatom.
Vagyok szívem veszni-ítélt foglya,
dalaim a börtönudvarom.

Szél, suhogj, ne félts, te nyughatatlan,
csapkodd rám a rongyolt levelet.
Ha "költő" is, vad legény maradtam,
dalaimban egy vagyok veled.

Énekelni nem tud akárki.
S nem tud mindenki almaként
gurulni más elé a sárba.

Szeretném most magam kitárni.
Ez: a csavargó nagy vallomása.

Igy jó nekem, ha gubanc a sörényem!
Fejem petróleumlámpása fénylik vállamon.
A szívetek: kopár táj őszi éjben -
hát jólesik, hogy beragyoghatom.
És jólesik, ha mint követ hajítják
a szitkot rám. Mikor felém sivít,
üstököm lengő szappanbuborékját
szorítom csak meg jobban egy kicsit.

S jobban esik az emlék: hogy van egy faluszél,
kis békalencsés tó, égerliget,
s hogy valahol apám, anyám is él,
s hogy bánják is ők a verseimet!
Mint a földet, mint vérüket, szeretnek,
mint langyos záport, mely aranyat ért,
és vasvillával rontanának nektek
minden rámhulló rossz szavatokért.

Szegények, ti, parasztok!
Azóta biztosan csúnyára nyűtt az élet.
Ma is istentől féltek, s a láptól borzadoztok.
Fiatok, a belőletek szakadt,
a legjobb költő orosz ég alatt -
ó, hogyha értenétek!

Nem a ti szívetek lett sorsáért zúzmarás,
mikor gázolt mezítláb az őszi pocsolyákban?
Most nézzétek: fején cilinder-csillogás,
és lábán lakktopán van.

De benne él a falusi legények
kötekedő-vad, sűrü kedve.
A hentescégérre pingált tehénnek
messziről köszön, kalapot emelve,
s emlékezik, ha konflislovakat lát,
hazai rétek trágyaillatára,
és felfogná minden lovacska farkát,
s mint menyasszony-uszályt, vinné utána.

Szeretem földemet.
Nagyon szeretem földemet
igy is, hogy rápereg e rozsdás fűzfa-bánat,
éjjel a zengő békaéneket,
a csupasár, kedves disznópofákat.
Gyermekemlékek könnyű láza ver le,
április-esték kékjét álmodom,
látom juharfánk: mintha térdepelne,
úgy melegszik a máglyafényü alkonyon.

Vén fa! De sokszor másztam sudaradra,
tojáslopó, fészkedúló gyerek!
Lobog-e még zöld koronád, juharfa?
Kérged az idő nem őrölte meg?

Hát te, te kedves zsemleszín kutyám?
Öreg lehetsz már, vaksi, morgolódó,
udvarban ténferegsz, farkad lecsügg sután,
s szimatod elfeledte, hol a csűr, hol az ajtó.
Megint emlék - a szívem beledobban!
Loptam egyszer: anyámtól kenyeret,
és eddegéltünk nagy-titokban, ketten,
morzsáig-híven osztozva veled.

Nem változtam szívemben
egy kicsit sem.
Szemem: búzavirág a rozsban, tiszta-kék.
Versek arany gyékényét elterítem,
s nektek valami jót, gyengédet mondanék.

Jó éjszakát!
Jó éjt mindnyájatoknak!
Az est kaszája már halkan surrog a fűben.
Szeretném ma nézni a teliholdat
kisablakomból ....................

Kék fény ragyog, özönlik, árad,
olyan kék, hogy most meghalni se kár.
Mit bánom én, hogy cinikusnak látnak,
ki farára lámpást akasztva jár!
Vén Pegazus! Agyonhajszolva nyargal.
Mi örömöm a roskadt ügetésben?
Azért jöttem, hogy szigorú szavakkal
a patkányokat áldjam és dicsérjem.
Fejem, mint szelíd nyárutója,
hajam mustként csorog le róla...

Szeretnék lenni sárga vitorla
és szállni, ahová kivánkozunk.

A FARKAS HALÁLA^[1]

Múltam csodás birodalma,
elülsz, mint sors szele,
a falut nyakon ragadta
a város kőkeze.

Rémült, hófödte határon
felcsap a kongó iszonyat.
Jöjj hát, fekete halálom,
már néked adom magamat.

A város, a szörnyű minket
elitélt, mint múlt szemetét.
A mező bánatba dermedt,
nyög póznáktól a vidék.

Ránk ült erezett-kezü ördög,
rokona ez a durva vasút.
Minket nem először döntött
le a földre, veszejtve falut.

A szivemnek, akár a kés most,
állati jogok dala -
a vadász így űzi a farkast,
beszorítva szűk satuba.

A vad megingott... fák komorultak...
Kezek fegyver ravaszán...
Ugrom s kétlábú támadómat
darabokra tépi pofám.

Drága vadállat, üdv tenéked,
küzdesz, míg kés leterít,
hiszen engem is űz, aki téged:
vas-ellenség bekerít.

Miként te, vagyok ugrásra készen,
győztes füttyét fülelem:
bevérzem ellenségem
s magam is halálba vetem.

S ha majd a hóra zuhantam,
mely betemet, eltakar,
bosszúból értem harsan
a túlsó parton a dal.

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez?
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fejem fülemmel úgy integet, mint
szárnyaival madárka,
nyakán: féllábon állni,
ereje nincs tovább.
Fekete ember,
feketén fekete,
fekete ember
telepszik mellém az ágyra,
fekete ember
nem hagy aludni éjeken át.

Fekete ember
ujjával ocsmány könyvbe tapadva
fölibém hajlik, akár
halott fölé a pap,
s holmi dőre pimasznak a sorsát
olvassa, varrja nyakamba.
Bánatba, kínba taszítana csak,
feketén fekete,
fekete ember.

"Hallod-e, halld -
mormogja nekem -,
e könyvben sok remek eszmét,
terveket látok.
Ez az ember
oly földön élt, melyen
a legszörnyetegebb nép:
betörők, sarlatánok.

Decemberben náluk
ördögi tiszta a hó,
rokkájuk a hóviharok
vígan fonogatják.
Emberünk, bár kalandor, bohó,
de nemében rangos,
valódi nagyság.

Elegáns ő és
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek,
volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett.

Jó sors - magyarázta -, csak ott van,
hol kéz és elme ügyes.
Balsors űzi mind,
ki szivében szerény, aki félszeg.
Sebaj hát, bármi
sok kínt szerez
hazug tetetése a
csalfa beszédnek.

Jöhet szél, zivatar,
mindennapi fagy,
bármily vereség
fájdalma gyötörjön,
míg kifelé derűs, egyszerű vagy,
művész, ragyogóbb nincs nálad a földön."

"Te fekete ember,
tovább olvasni ne merd!
Nem vagy lélekbúvár,
hogy bensőmben kotorássz.
Mi közöm botrányos
költőd életéhez?
Kérlek, vidd a könyvet,
szórakoztass vele mást!"

A fekete ember
szemrehányón néz felém,
mintha kék okádás
törne át tekintetén,
s mintha mondaná rám:
betörő
zsivány vagyok,
szemtelen-pimaszul itt
kiraboltam valakit.
............................

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez.
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd, mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fagyos éjszaka.
Keresztútak néma magánya.
Ablakból nézem, a házba
vendég se jön, se barát.
Tele van szórva a síkság
permetegen-puha mésszel.
Vonuló lovasokként
kertembe gyűltek a fák.

Valahol baljós
éji madár zokog egyre.
Falovasok léptének
kopogó zaja csendbe merül.
S ím a fekete ember
cilinderét megemelve,
hanyagon szétnyitva zakóját,
székembe újra leül.

"Hallj ide, halld!" -
hörög és arcomba mered,
folyton, folyvást
közelít elébem. -
Sose láttam csirkefogót,
kinek ily meddőn,
ily ostoba-mód kell
gyötrődnie ébren.

De talán nem is így van!
Hisz holdas az ég.
Mi kellene hát,
mire vársz, te mimóza, te álmatag?
Tán bizony ő jön titokban,
vastag-combu babád,
s zengetni fogod előtte
fülledt, epedő dalu lantodat?

Haj, imádom a mókás
költők seregét!
Körükben mindig hallok
kedvemre való történeteket.
Kamaszlány figyel eképp
vadüstökű szörnyű tanárra;
világról szól az, ám a szavából
sóvár nemi vágya remeg.

Már nem tudom merre, de
volt egy falu,
Kalugában talán, vagy
Rjazany-vidéken,
jámbor paraszti
családban élt ott egy fiu,
lenhaja volt, és ragyogott szeme kéken...

S lett siheder ifjú,
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek.
Volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett."

"Fekete ember, te
leggaládabb jövevény,
régtől övez téged
zord gyalázatod híre.
Bősz dühömben végül
sétapálcám kapom én,
s vágom egyenest pofádba,
orrod tövibe..."
.................................

... Kihúnyt a hold.
Hajnal kék fénye dereng.
Ó éj, mi mindent
taposol te el éjszaka?
Cilinderesen állok.
Nincs más idebent,
csak én egyedül...
s a tükör bezuzott fala...

A felhő, mint csipke - egybefogta
a ligetet; füstölög a köd.
Állomásról, nagy sárban kocsizva
megyek - falum a hátam mögött.

Az erdő már némán holtra dermedt;
a sötét, mint kendő, lóg a fán;
sírós gond nyom itt szivet és lelket...
Szülőföldem, hej, nem vagy vidám.

A fenyőt is szomorúnak látom;
a kocsisom búsan így dalol:
"Meghalok én egy rossz börtönágyon,
eltemetnek majd csak valahol..."

Nem kormányozta
senki e planétát,
még senkitől
nem zengtem éneket.
Ő mondta csak
kitárva két kezét ránk,
"A világ egy család
egyetlenegy."

Nem kábit el
a himnusz-szó a hősnek.
Nem reszket
vérem millió ere.
Boldog vagyok, hogy
ha időnk borús lett:
éreztem, lélegeztem, éltem
Ővele!

Nem csak nekünk,
kiknek közeli
minden -
csoda az elefántnak is,
hogy a
szerény fiú,
ki született Szimbirszkben,
nagy országának
lett kormányosa.

Hullám bőgött...
A tisztogatás hevében
szigorú volt,
s gyengéden szeretett.
Mint marxista eszmélkedett,
s egészen
lenini módon élt,
cselekedett.

Nem!
Ez nem Sztyenyka-féle rend itt!
Nem Pugacsov-trón
s fölkelés!
Ő falhoz nem állított
senkit,
de az
ember-törvénykezés.

Értelme bátorsággal teljes.
Éppen
csak megragadta,
s fogott kormányrudat,
hogy megtörjön
a partfokon a vész, hogy
hajójának adjon
szabad utat.

Ő kapitány!
Kormányos ő!
Szörnyű, ha
örvény-szélroham jár?
Matrózai:
hazánk különböző
népeiből összegyűlt
egész Párt!

Nem gyáva az,
ki tengert nem szokott.
Hogy beteljék
a jobb igéret:
gyújtnak vezérlő lángokat,
s a szárazföldre
visszatérve,

majd egy új költő
köztetek,
más sorsú
- én már meg nem érem -
új, más szavakkal
éneket
dalol e harc dícséretére.

"Csak az hajós
- dalol e látnok -
ki lelkét
harcokban megedzve,
világunknak
a még nem látott
új szárazföldet
felfedezte."

A hajnal a hajnalt váltja,
zabtáblán pára lebeg...
Eszembe jutottál, drága
anyám, te szegény öreg.

Mint hajdan, igyekszel a dombra,
támasszal a durva bot áld,
és látod a habba hullva
a hold elnyűtt saruját.

Tudom, fejed egyre azon jár,
az a gond görnyeszti le:
fiadnak az otthon után már
csöppet se fáj a szive.

Tipegsz a kis temetőig,
figyeled sírkő-sürüjét,
s könyörögsz, hajolva földig,
sok hűtlen gyermekedért.

Bicskás-szilajon nőttünk fel,
s hugaink, mint május-iram.
Kis vaksi fürge szemeddel
ne nézz búbánatosan.

A bánat, a bánat elég már!
Most éled az ősz idejét:
az almafának is így fáj
elveszteni lombja rezét.

Az öröm csak ritka mámor,
mint májusi, hajnali dal.
Ne fonnyadozzak az ágon,
perzseljen az őszi vihar.

               1

Én arany földem! Kék ég,
ősz fényes temploma!
Vadludak lármás népét
hívja felhők sora.

Vagy átváltozott lelkek
végtelen serege?
Álmos tavakról kelnek
az égi kert fele.

Egy hattyú száll az élen,
bozótnyi búja van.
Nem te sírsz így az égen,
Oroszhon, parttalan?

Repülj, repülj, ne vergődj,
lesz partod és napod.
A dal nyeli a szellőt,
s a dalt évszázadod.

               2

Fönn az ég: nagyharang;
holddal ütik.
A hazám: jó anyám;
én: bolsevik.

Hogy a nép, mindahány,
testvér legyen:
holtodat nagy vigan
zengedezem.

Zord vagyok, izmos.
Halálod után
zúgjon a hold fenn
a menny-karimán.

Társak a földön,
vegyétek e dalt.
Hallom a ködben
a tűzzivatart.

               3

Látod-e, itt van a gerle,
szél tenyerére leül.
Hajnali láng lelibegve
Jordánpartra terül.

Áldalak, égi magasság,
vert-szegü csillagos ég.
Otthoni most a mennyország,
őrzöm a legtetejét.

Pejszinü ménes bolydul,
lábuk a fűbe kuszál.
András, régi apostol,
fűzfa tövén furulyál.

Törve a fáradalomtól,
kis falu dombja alatt
Mária, égi szüzasszony
hajt kocogó szamarat.

               4

Emberek, ti, sok testvérem!
Utunk egykor összefut:
fönn leszünk, hol egyvégtében
kitaposva a Tejut.

A holtat hát ne szánjátok,
ha egy napon elmegyen -
szebbek ott a gyöngyvirágok,
mint nálunk a földeken.

Szerelmeink őre, sorsunk,
könnyen vesztegethető,
hűtlenül intézi dolgunk:
legörnyed a büszke fő.

               5

Jövevény, te, jövevény, te,
felhőt tépő nap heve!
Mint fényes hajú legényke,
Ülj sövényem tövibe.

Engedd sugár-fürtjeidet
hold-fésűvel bontanom:
illendően a vendéget
ily szokással fogadom.

Szerecsenföld ősi árnya
halmainkra száll puhán.
Arany réten zápor árja:
meglátogat Ábrahám.

Ülj mellém a kis tornácra,
pihenj csöndben vállamon.
Kezemben kék csillag lángja,
néked ragyog udvarom.

Az imádság, hozzád csengve,
Jordánod felé repül...
Látod-e, itt van a gerle,
szél tenyerére leül.

A kecskerágó vérfolt,
ezüstös-kék a tó,
fáradt lovas a vén hold,
csöndesen baktató.

Kék hattyú a magasban
a sűrűdő sötét,
a szárnyán hozza lassan
mesék igézetét.

Hazám, elér-e hangom?
Csak szántasz és busulsz,
s mint fűz a Volga-parton,
a mély fölé borulsz.

Ütött az óra, kelj fel,
a megváltás közel.
Nézz fel szivárvány-szemmel:
a hattyú énekel.

Hulló nap-áldozattal
megváltottad magad.
Megújult szellő nyargal,
öles nagy hó szakad,

de langyos áram zúg át
tested hűlt erein...
Esőben gondolok rád,
én, Szergej Jeszenyin.

A kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.

Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sürüjén,
ne lakjék más a szivedben.

Te finom-suhanásu leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!

Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kivánod;
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.

Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol...
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

Istenanya hívogat
        cinkéket meg darvakat,
               szólván:

"Gyertek, égben szárnyalók,
imádkozni szálljatok
       hozzám!

Hajtsátok meg térdetek,
oldjátok a vétkeket,
       gyertek!"

Ház küszöbén üldögélt,
tejbekását eddegélt
        a gyermek.

Leszállt hozzá a cinke,
éhenkórász, kicsinyke,
       megállott:

"Imádkoztam már sokat,
a térdem is hasogat,
        látod!"

A daru meg krúgatja:
"Te vagy mindünk szent atyja,
        etess hát!"

Az istenke letette,
velük mind megetette
      a kását.

Aranyházból Mária
nézi, merre jár fia
       az égen.

Küszöbön a kisgyerek
alamizsnát kéreget
       éhen.

Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat,
     mondván:

"Útra kerekedjetek,
hozzatok sok kenyeret
       hozzám!"

Azok fölkerekedtek,
útban esők eredtek:
       késnek.

Az istenke cibálja
édesanyját, hiába,
       éhes.

Szűzanya a mezőbe
kiszalad az esőbe,
       vár csak.

        A mezőn csak szél lobog,
mint a ménes, elrobog,
       vágtat.

Küszöbön a kisgyerek
könnyet hullat, kesereg,
       ó jaj!

Ahogy ott ül, sírdogál,
arra száll egy nagy madár:
       egy gólya.

Az istenkét vigyázva
piros csőrébe zárta,
       vitte,

fenyő csúcsán végtére
szélben ringó fészkére
       tette.

        Hazafordult Mária,
        nézte, merre jár fia -
                eltünt!

Kis batyuját kötötte,
messzi útra érette
        indult.

        Megy sokáig, mendegél,
        fenyves sűrüjébe ér -
                              mit lát?

A fészekben kisfiát -
Ott hempergett, tapsikált,
       hintált.

Istenanya hivogat
       cinkéket meg darvakat.
               Szólt így:

"Eztán kéregessetek,
magot szemezgessetek
holtig!

A szép fehér gólya meg,
ki fiammal hempereg,
       táncol,

kisgyereket, örömre,
tegyen minden küszöbre
        mától!"

Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.

Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
Ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.

S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.

Nyomába loholt a kutya -
elmaradoztak a hegyek...
A páncéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.

S amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.

A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.

S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait...

A lélek az égbe visszavágy,
sóvárog túlvilági berket.
Szeretem, ha lobog az ág
s zöldellő tűz a fákon reszket.

Aranyló törzsek ágai:
mint gyertya, a titoknak lobban -
Nyílnak szavak csillagai,
mint virágok a Kezdet-Lombban.

A Föld igéje súg nekem,
de kínokat már le nem rázok.
Mint völgy, mely vízen megjelen,
nem ráz le égről csóva-lángot.

Holdat se ráz le a ló sörénnyel,
hisz gerincén a deleje.
Bárcsak szememmel, mint gyökérrel
nőnék, mint fák, a földbe le.

A MÉNES

A dombsoron lovak dobognak át,
fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak, s hol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait.
Nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.

                       *

A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bőgölyhad még álmosan kereng,

de este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik, egyre élesebben
felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bőgölyök hamu-esője hull.

                       *

Réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező...

Szeretem nappalod, borongós éjjeled;
rólad zengek, hazám, tűnődő éneket.

Messzi sztyeppek hóbuckáin
szánom fehér port kavar.
Sárkányvérű paripáim,
röpítsetek el hamar!

Szunnyadó kis falvak álmát
körülfonja füst-selyem.
Bűvös-szép toronyszobáját
nyitja már egy lány nekem.

Festett jármon, cifra hámon
esti kék sugár ragyog.
Suhanj, pehelyröptű szánom,
sólyom-lovak, szálljatok!

Ezüst zengés-pengés támad,
csengő csendül, szépszavú.
Ha kurjantok egy vidámat,
kitódul a fél falu.

Lány, legény jön nagy seregbe,
falu csöndjét felverik.
Száll az este, téli este -
énekelnek reggelig.

Sántikál, biceg, odú elé dől,
összement, akár a gombolyag.
Íme vére szunnyadó fejéről
hóba rajzol csipkefoltokat.

Puska dördült, neki úgy derengett,
még az ingovány szemében ott lebeg,     / még szemében ingovány lebeg,^[2]
borzas szőrü szél, hasítva csendet,
zúgva szórja a söréteket.

Mint a harkály, hánykodott az este,
vérvörös a táj, nyirok tapad,
rőt fejét riadva égre szegte,
vérző nyelve sebre leragad.

Sárga farka hóba hull parázslón,
ajkán rothadt répa lángja ég...
Dér s föld égett szaga száll a lápon
S csendesen csepeg a vére még...

A tavon az alkonyi bíbor szőve már.
A fenyvesben fajd zokog. Zengve sírdogál.

Faodúba bújt bele, zokog a rigó.
Csak magam nem sírok. A lelkem ragyogó.

Érzem, jössz ma este kanyargós utakon
friss kévékre ülni a szomszéd asztagon.

Csókollak a mámorig, elhervasztalak.
Boldogot nem bántanak a pletykaszavak.

Cirógatlak, mígnem a fátylad leszeded,
s viszlek a bokorba, míg virrad, részeget.

Csak zengjen a fajd dala, zokogjon nagyon!
Boldog bánat is van a bíbor hajnalon.

Ablakomban szél sír, hold ragyog fehéren,
ezüstfényű nyárfa hajbókol a szélben.

Harmonika zendül, sirdogál magánytól,
oly közel szivemhez, s mégis olyan távol.

Sír-nevet a dallam, nincs az éjben társa.
Merre-hol talállak, zsengetörzsü hársfa?

Valamikor én is, vigalmas vasárnap,
harmonikán húztam dalt egy szép leánynak.

Immár senki-semmi lettem a szemében,
más dalára sírok-nevetek az éjben.

                      1

Liget árnyán, zöld fenyőkre hullva
aranylik a hervadt fűzlevél.
Kimegyek én a part magasára,
hol az öböl békésen beszél.
A két hold fény-szarvait ringatva
a víz fodra - kavart, sárga köd.
Tó tükre ring s füvet látok rajta,
bölömbika sír a láp között.
A kaszált rét hangjából kihallom
a hívást, hisz szívem ismeri,
te hívsz engem, barátnőm, halk hangon
álmos partokon bolyongani.
Sok éve nem jártam itt, és annyi
találkozást, válást éltem át,
őrzöm ám, nem hagytam elsuhanni
köd-kezeid fínom hajlatát.

                      2

Csendes bakfis, mély szelíden érző,
galambom, te lágyan csókoló,
karcsú termet, lassan tovalépő...
benned leltem álmaimat, ó!
Barangoltam falun, városokban,
kerestelek, merre, hol lehetsz?
Józan, vidám kacagással gyakran
szinte rozsba csaltál, hogy nevess.
A kolostorkerítéshez bújva
egy templomba lopództam be, s ott
-  míg stóláját lábam elé dobta -
láttam a Nap hogy mosakodott.
Mint barát, álltam a ragyogásban
s egyszerre a csend torkomra ült:
te jöttél be fekete palástban,
lehorgasztott fejjel, egyedül.

                      3

A tornácról - harangok alatt, át -
gyertyák tömjénillata közé
léptél és én nem bírtam, hogy vállad
s kezed kezem ne érintené.
Oly sok, amit mondani akartam,
ami lelkem nyomta, rágta rég,
de a csendes út a völgykanyarban
füstölgött a tavak lángjaként.
S te némán a völgybe néztél akkor,
hol az alkony fűszál közt lapult,
és kezemre hervadt homlokodról
megritkult, ősz hajad szála hullt.
Ruhádon a redő alig sápadt,
de láttam egy sötét vízmeder
tükrén át, ahogy fogatlan szájad
reményeim mohón falja fel.

                      4

De nem soká didergett így lelkem
lábhoz simult szárnyakkal. Hamar
új teli kas érzésekre leltem,
s új partokra sodort a vihar.
A szívben a sebnek hege sem lett,
hűlt a vágy, elszállt a szerelem.
De jöttél te újra, ködből sejlett
fény, és oly szép lettél hirtelen.
Kezed magad elé tartva súgtad:
"Nézd csak, milyen fiatal vagyok.
Ez az élet velem rémítget csak,
nem változom, mint a fény s habok."
A kaszált rét hangjából kihallom
a hívást, hisz szívem ismeri,
te hívsz engem barátnőm, halk hangon
álmos partokon - bolyongani.

Ahol még a vadcsalán is senyved,
    s száraz a sövény,
maroknyi kis ház ül egymás mellett
   fűzek hűvösén.

Arra, hol a távol festi kékre
   rétek zöld tavát,
homokos út indul, hogy elérje
   nagy Szibériát.

Oroszföld! A Csugyi meg a Mordva
    őrzi álmodat -
száműzöttek baktatnak a porban,
    vasravert csapat.

Egyik tolvaj, embert ölt a másik:
    így rendeltetett.
Járomcsontok alatt gödör ásít.
    Zord tekintetek.

Gonoszság az édes öröm társa.
   Szívük mit sem ért.
Szedresszélű ajkuk torzra rántva,
   homlokuk sötét.

Egy vigaszt még dédelgetek: bennem
  tiszta szív dobog.
Lehet mégis: egyszer életemben
   én is gyilkolok.

S engem is majd így vezet feledni
   éppen ez az út.
Vasraverve visznek megszeretni
   az örök borút.

Mosolyogva lépdelek, kitárva
   büszke mellemet.
Szél lehelget lépteim nyomára,
   s mindent eltemet.

Aki él, ifjúkora óta
a jelét hordozza magán.
Ha nem volnék ma poéta,
gaz lettem volna, zsivány.

Kistermetü, vézna legényke,
de vitéz valamennyi között,
gyakorta bizony hazatérve
orrom vérzett, betörött.

Anyám fogadott nagyijedten,
sebesült szám így hebegett:
"Nagy kőbe botolva elestem,
holnapra begyógyul a seb!"

Már kéreg nőtt ama kornak
heves, izzó lápja felett,
de a tűz, mit semmi sem olthat,
áthatja ma verseimet.

A szók arany halmai nőnek,
és verssorok, fürge betűk -
s belőlük a rongyos kölyöknek
hős, egykori virtusa süt.

Még büszkén állom a harcom,
csak más uton fröccsen a sár
a léptem alatt, s nem az arcom
de a lelkem vérzik ma már.

S ma a szám nem anyámnak mondja,
s röhög rajta a durva tömeg:
"Elestem egy kőbe botolva,
holnapra begyógyul a seb!"

Alacsony ház, kék zsalugáterek,
titeket felejtenélek?
a minap voltam bár kisgyerek,
elzengtek az éjben az évek.

Álmomban újra látlak,
mezők s erdők serege:
föd szürke északi tájnak            / betakar ködös északi tájnak^[3]
szegényes karton-ege.

Bennem rég nem az a tűz ég,
S hulló gyümölcs se vagyok,    / bár hulló gyümölcs se vagyok,
a búteli fényes gyöngéd            / Ám búsuló fényteli gyöngéd
lelkemben orosz maradok.

Darvak seregét szeretem,
Krúgatnak gyér szemü tájat,
Rónákon, tág tereken
dúsabb kalászt sose láttak.

Csak nyírfákat s gyomot,          / Csak nyírfát, sűrű gyomot,
dőlt fűzet, puszta kopárat.
hol füttyszava szól a betyárnak,
ha hallom, belehalok.                / ha belém sír, véle halok.

Gyűlölni mégse tudom,
jöjjön bár ó, a szegénység,
a fakó karton-szegény ég,
te vagy a szülő honom.             / te vagy a szülőhonom

S a minap voltam bár kisgyerek,
oly vénen szállnak az évek:
Alacsony ház, kék zsalugáterek,
hogyan is felejtenélek?

Alkony lágyít éles színeket.
Megint, megint útra készülődöm.
Fehér ujjam szánt sötét vizet,
régi évek mély taván tünődöm.

Sorsom kék-ölű hullámain
hideg hab jár sustorogva táncot.
Néma rabság ver szívemre láncot,
arcomon redőt hasít a kín.

Idegen vagyok már, jól tudom,
magamnak, meg annak, kit szerettem.
Sík mezőn, poros dűlőuton
árnyékomat szélnek eresztettem.

Ment az árnyék mezítelenül,
vállam ívét rajzolta a porba.
Valahol most, lágyan elomolva,
hűtlenül más láb elé terül,

szolgamód osonva más mögött
engem talán elfelejtett régen.
Kutatja a kóválygó ködöt,
s új ránc mélyül ajka szögletében.

Néha még köröttem kóborog,
régi hangok szárnyán visszajár még.
S én, sötét, szederjes ajku árnyék,
egy fakó arcképet csókolok.

Alkony sző a tó fölé bíbortakarót,
a fenyvesben fajd zokog rekedt siratót.

Árva rigó sírdogál odva rejtekén,
én örülök csak magam, lelkem csupa fény:

szérüskert alá, tudom, eljössz estetájt,
legyűrjük az asztagok arany vánkosát,

összetörsz, te szép virág, csókjaim alatt,
s nem bánod majd, hogyha rád csók-eső szakad.

Úgy ölellek - fátyladat magad elveted,
s bokrok rejtekén köszönt fényes reggeled.

Siratóját az a fajd zokoghatja már!
Vidám búval ébred a hajnali sugár.

Alvó puszta. Árvalányhaj selyme,
üröm suttog, ónos esti kék.
Nem ont ennyi meleget szivemre
más hazának földje, más vidék.

Így van ez már időkezdet óta,
kérdezzetek bárkit - így felel:
örömben és kínban forgolódva
orosz földünk mégse hagyjuk el.

Titkokat szitáló holdsugárban
sír a fűz, a nyárfa megremeg,
darvak sírnak őszülő határban.
Van-e, földem, aki nem szeret?

Most, hogy a derengő pirkadatban
megérintett egy újféle láz,
dalaimban hozzád hű maradtam,
zsuptető, gerenda-mennyü ház.

Álmatlanul virrasztok az ágyon,
mintha lesném ellenségemet.
Új ifjúság jön sereggel, látom,
feltöri sok drága rétemet.

Fáj a mélyen hasító barázda,
zengem mégis végső énekem:
mindenkit szeretve és megáldva,
hadd halok meg szülőföldemen!

                 1

"Radovo falunknak - számold -
vagy kétszáz háza lehet.
Ki egyszer látta, csak ámult,
s e tájba belészeretett.
Vize dús; erdőnk buja, árnyas;
van jó földünk, legelőnk.
És ültettünk topolyákat
szép sorban a házak előtt.

Egyikünk se kapott nagy tervbe;
boldog - sose fő a feje.
Van mindnek szérüje, kertje,
bádoggal vont fedele,
festett zsalugátere mindnek,
hús, kvász a nagyünnepeken.
Hisz látogatott is minket
a rendőrfőnök igen.

Adónk befizettük, amint kell.
De a sztarsina - szörnyű biránk -
mérő gabonával, liszttel
csak többet rótt ki miránk.
Hogy elkerüljük a csávát,
minden sápot megadunk.
A hatóság persze hatóság.
Mi csak egyszerű nép maradunk.

Mert bűnös az emberi lélek:
vasvella sokak szeme - szúr.
Ott túl Kriusában a népek
acsarogtak ránk cudarul.
Mert őket a lét sora nyúzta.
Ha mindnek szántani kék,
egyetlen pár gebe húzta
hajszában az egy faekét.
Ki vár így bő aratásra?
Ha megélhet az ember, elég.
Elkezdte vágni rakásra
erdőnkben a fákat e nép.
Mi tetten is értük e bandát.
Fejszékkel összefutunk.
Acél csengése sikong-vág,
hidegen borzong a husunk.

Ölés szaga lett e viszálynak
- ebben velük egy a hibánk.
Feljajdul az egyike, támad,
s leteríti a sztarsinát.
Fejünk vesztettük e harcban
túlzó duhaj-esztelenül.
Tízük bilincsbe vasaltan
Szibériába került.
A szerencse féke letépve
azóta: a rend odalett.
Falunkban a harmadik éve
hol dögvész, hol tűzeset."

                 *

Így brummog végig az úton
szomorú híreket kocsisom.
Magamat most végre kifújnom
Radovo felé utazom.

Eldurvult lelkem a harcban
idegen java-haszna miatt.
Fegyverrel öcsémre rohantam,
s lelőttem a társaimat.
Mi vagyok? - játékszere másnak.
Hátul nemesek, kupecek.
Agyő, ágyuk! Ezután csak
versek katonája leszek.
Eldobtam a puskát. Vettem
hamis dokumenteket, és
efféle készületekben
talált a tizenhetes év.

Szabadság gyúlt ki, szilajború.
Bűzhödt, rózsásszinü láng
támadt a nyomán: a fehérlovú
Kerenszkij lett kalifánk.
Pimasz, szipolyos here banda,
a darócosokat kiverik
meghalni újra a frontra
a "végső győzelemig".
Amit én tettem, bátorság:
bőgő mozsarak dörején
nem fogtam kardot - az ország
első szökevénye - én!

                 *

Szép, zsongító nyugalom van,
jó hűvös... Elég sima út.
A hold aranyos, puha porral
cukrozza a messzi falut.
"Falunk ni, Radovo
amott van"
- kocsisom szól, s arra mutat -
"Erőm se hiába fogyattam,
nógatva konok lovamat.
A borravalót, polgártárs!
A molnárékhoz?
Ugy ám!
Bizony dukál ma a rá'dás
ily messzi nagy út után."
..............................

"Negyven kopejka."
"Kevés lesz!"
"Még húsz nesze itt!"
"Nem elég!"
Milyen undok, sanda legény ez!
Harmincon túli legény.
"De hát mit akarsz? Van-e lelked?
Mér nyúzol ennyire, mondd?"
Rámondja a nagy, busa szerzet:
"Ma kevéske a rozs, sok a gond.
Adjon papirost, ne csak ércet,
hatot, tizet is... Ma bizony
a butikban a tiszteletére,
nevére kisüstit iszom."

                 *

A malom...
Fenyves tele fénnyel.
János-bogarak tüze ég.
Az öreg molnár örömében
hallgat, fia szót se beszél.
"Galambocskám, no! Te volnál?
Szergúha...
Hogy összefagyott!
Hogy reszket... Asszony, ugorj már,
asztalra teát, pirogot!"

Nehéz meghűteni testünk
már-már túl áprilison.
Csodás a tűnődő est, mint
barát arcán a mosoly.
Mackó is üvöltene ám a
molnár ölelő keze közt.
De azért csak jó a barát, ha
rossz percben a baj lenyügöz!

"Honnan? Sokáig?"
"Egy évre."
"Csavarogj kedvedre, komám!
Moszkvába hordjuk ez évbe
a gombát - annyi van ám!
Maga surran a puska csövére...
mint ördögök, annyi a vad.
Nem láttunk negyedik éve...
Gondold meg..."

....................................
....................................

A szó megakad...
Csend lett.
Ahogy illik, nyeljük,
míg tart szamovárnyi teánk.
Megyek fel a héjjura. Elnyűtt
ómódi, iromba subám.
A bozótos kertbe keringek.
Arcomhoz orgona ér.
De jó gyulladt szemeimnek,
hogy nézem a kerti sövényt!
A régi tizenhat esztendős
kamasznak a kertkapuban:
"Nem" - súgta egy hószinü kendős
leányka szelid-finoman.
Szép monda... de messzire eltünt...
E képet ugy őrzi szivem...
Mi mindenkit de szerettünk,
Mások minket nemigen.

                 2

"No kelj fel, ugorj, Szergúha!
A hajnali fény közeleg.
Jaj - eszem a lelked - anyóka
lángost sütött teneked!
Most elnézek Sznyegináék
házába. Ebédre minap
lőttem nekik itt e nehány szép,
kövérke szalonkafiat."

Óh, élet napja, köszöntlek.
Felöltözöm, és kimegyek.
Ködfátylat szőnek a csöppek
az alma virága felett.
De szép ez a föld -
meditáltam.
S az ember is rajta de szép!
És mégis a háboru által
hány lett kódis, nyomorék!
És hány ma a sírban enyész el!
S eztán még hány rohad ott.
Makacs pofacsontomon érzem:
orcám iszonyodva vacog.

Katonának
az istennek sem!
Hogy majd egy trágya fejes
nyomorék katonának vessen
a sárba egy ötkopekest!

"Szép jóreggelt nagyanyóka!
Jól elnyűtted magadat!"
Hallom (köhögése be tompa):
"A munka, a munka fogyat!
Nálunk ma sehogy se nyugosznak.

Virágzik a nyűg, veriték,
a parasztok igen hadakoznak,
falu a falut veri szét!
Kriusa lakói Radovót,
Kriusát a radovaiak.
Magam is hallottam a dolgot
egy hívőtől a minap.
Mivelhogy a rendnek vége...
Elűzve a cár...
Ime, nézd,
reánk, eszenélküli népre,
ránkzúdul a baj, megemészt.
A börtönöket kinyitották,
kieresztve a gyilkosokat -
országutakon ma az orvság
minket rabol és riogat.
Lám, itt e kriusai népek!
- börtönbevalók igazán!
S kit rávisz lopni a lélek,
lám, most hazajött valahány!
Amilyen Pron Ogloblin, a medve,
züllött, busa-durva melák.
Mindenkit ölni szeretne,
s tökrészeg a hét napon át.
Akkor már harmadik éve
élt háborút a világ.
Látta a derék falunépe,
hogy ütötte le sztarsinánk.
Dúlhat szabadon ma az orvság,
ily dudva ezernyi tenyész!
Elvész, odalett Oroszország!
Jó dajka-anyánk odavész!"

A kocsis szava járt az eszemben.
Veszem kalapom s a botom.
Muzsikok kalyibáiba mentem.
mint vendég s régi rokon.
Megyek kékszürke utacskán,
és látom, szembe nagyon
vágtáz molnárom a bricskán
a süppedező ugaron.
"Szergúha, ó, eszem a lelked,
állj meg! Hadd mondjam... Elébb
gyeplőm igazítanom engedd.
Mesélnivalóm van elég.
Mért nem szóltál be ma reggel?
Sznyeginéknél - szó ami szó -
meséltem mint keresett fel
egy ifju, habóka, bohó.
(Tíz éve, hogy ismerem őket.
Kedvelnek is engem igen.)
A menyecske-leányuk erőltet,
faggat:
»A poéta?«
»Igen - mondom - bizony ő.«
»Ugye, szőke?«
»Hát persze, szőke haju.«
»Göndör haju szőke legényke.«
»Olyan épp. Mókás ifiúr.«
»Mikor toppant be?«
»Minap múlt.«
»Anyukám,
hiszen ismerem én!
Ez ő! Hajdanta bolondul
szerelmes volt belém.
Oly halk, szerényke fiúcska
volt hajdan...
És ma, no nézd, híres
költő,
koszorús... ha
nem hívjuk, ide se néz.«"

A molnárom szeme fénylik.
Kacsint diadalmasan, és
így szól: "Elég az ebédig.
A többi... meglepetés."

Kriusa felé bolyongok
csapkodva botommal a gazt.
Lelkem mi bántja?... Ma boldog,
most semmi gond se nyomaszt.
Szálló mézillat a légben.
Eszem elbénul ködösen.
Egy szép, deli tiszt-feleséggel
regényt szőnék szivesen.

                 *

Nem láttam
harmadik éve
Kriusa házteteit.
Dús orgonaillat a légben
mély csendet permetez itt.
Nem ugat kutya - nincs, úgy látszik,
semmi őriznivaló.
Roskadt valamennyi faház itt.
Benn ósdi kemence, fogó.
És látom, a Pron tornácán
paraszti tömeg kavarog.
Mi az új törvény? - magyarázzák -
Hogy a jószág? Mennyi a rozs?
"...gyisten, feleim."
"Vadász vagy-e?"
"Aggyisten, ülj le, koma.
Te gondtalan, no, fülelj ide,
a parasztnak mi a sora.
Pityerbe mi hír? Te talán csak
ösmersz minisztereket?
Hisz köpd a nyanyád, no, kuláknak
neveltek mint gyereket.
De ki hánytorgatja szemedre?
Pór vagy! Köztünk a helyed!
Nem szállt híred se fejedbe,
és el nem adod szivedet!
Buzgó voltál ügyeinkben.
Magad kivontad a...
Mondd,
a paraszté lesz, ugye, ingyen
az urak földbirtoka mind?
Dörgik:
»Ne rabolj uri földet!
Nincs itt az ideje még!«
A frontokon úgy minek ölnek
katonák?... Mért pusztul a nép?"
És mind mogorva mosollyal
csak néz a szemembe merőn.
Én töprengek tele gonddal,
s egy szóra sincsen erőm.
Hintáznak a grádicsok,
ingnak.
Főm zúg...
Fülemet megüti:
"Ki az a Lenin?
No mondd csak."
S én halkan mondom:
       "Ti."

                 3

Lábújjon osonnak a hírek.
Suttogva találgat a nép.
Anyóka mesél, mi hírlik
- ez nékem éppen elég.

Szalonkahuzásról jőve
kanapéra szúnyni dülök.
A mocsárgőz terjesztője
átjárt hidegével: a köd.
Rázott a lidérc rohammal,
forróba, hidegbe dobált,
s ez istenverte rohamban
feküdtem négy napon át.

Hát meggabalyult ez a molnár!
Kocsiján
kihozott valakit.
Nem láttam, csak fitos orrát,
s hogy lenge ruhája vakít.
Aztán, hogy gyógyulok,
érzem, s vitustáncom lelohadt:
ötödnap szürkületében
rohamomnak vége szakadt.
Felkeltem.
Reszket a lábam,
hogy lépve a földre teszem.
Köszönt a hangja vidáman:
"Á,
jónapot, drága szivem!
Rég láttam. Ejnye, de régen!
A szép gyerekélet oda.
Komoly asszony lett belőlem.
Nagyhírű poéta maga."
........................................

Leülünk.
"Ugye, láza mulóban?
Más volt Maga!... Oly nehezen
tudtam titkolni a sóhajt,
hogy érintette kezem.
Jaj,
nem tér vissza a tűnt kor.
Mint víz, a sok év eljár!
De szívesen ültem is akkor
Magával a kiskapunál!
A dicsőség volt az egyetlen
álmunk. Maga célhoz is ért.
Én mindent játszva feledtem
egy ifjú századosért."

                 *

De szép - figyeltem szédült-
akaratlanul Anna szemét,
már szinte kimondva:
beszéljünk
más nyelven. Ebből elég!

Nem tudva, miért, miért nem,
dadogni kényszerülök.
"Emlékezem én...
Igen...
Értem...
Üljön le talán...
Örülök.
Hadd olvassam fel a
versem
a sokkocsmáju, ború
Oroszországról...
Benn nyersen,
szigorún a cigány-ború."
"Szergej,
a szégyen mardos.
Úgy fáj,
Maga csúnya betyár,
hogy országszerte bolondos
berugásainak hire jár!
No mondja,
mi van magával?"
"Tudom én?"
"Ki tudja?"
"Talán
az ősz ködös évszakában
hozott a világra anyám."
"Tréfál."
"Maga tréfál, Annám."
"Szeret valakit?"
"Ugyan, én?"
"Magát teszi tönkre. Ez annál
furcsább, hiszen ifju legény!
Pályája beláthatatlan..."

Sűrű ködben a messzi vidék.
Ki tudja, miért simogattam
sálját, kicsi kesztyűjét?
.......................................

Bohócos a hold kacagása.
De furcsa... Szivembe nyilalt
kamaszkorom áradozása,
bár hajdani lángja kihalt.
Elváltunk hajnaltájban.
Szeme és mozgása talány...

Valami gyönyörű van a nyárban.
S gyönyörű a szivünkben a nyár!

                 *

A molnár...
Óh, az a molnár!
bolonddá tart a gonosz!
A dologtalan egyre lohol, jár,
mint póstás, úgy szaladoz.
Ma is mintha szerelmes lennék,
egy röpke írást idetol:
"Maga legközelebbi hivem még.
Jöjjön!
Szeretettel
Pron."

Megyek.
Kriusába érek.
Ogloblin a kapuban áll,
és szidja a kódis népet,
s tökrészeg, mint a szamár.
"Gyerünk!
Takarodjatok innen!
Sznyeginához,
svábbogarak!
S mondjátok:
Add ide ingyen,
bér nélkül a birtokodat!"
Hogy meglát, forrni duvasztott
dühét elfojtva morog:
"Puhítani kell a parasztot"
- de fortyog benn a harag.
- "Mért hívtál, Prósa?"
"Világos:
nem aratni, kaszálni, ne félj!
Együtt bemegyünk Sznyeginához
kérni...
Megyek is lovamért."
S a csúnya gebét kivezették.
Csont-görcs a rudak köziben.
Ilyenért gazdája fizet még
rá'dást - csak övé ne legyen!
Gebénk lépésbe kocogtat.
Nevettet az út, s dühösít.
Szakadékon végig, a dombnak
húzzuk mi magunk a kocsit.

Uriház.
Magasabb tornácszint.
Homlokzata rogyni törött.
Bódító illatu jázmin
a kert sövénye mögött.
Le a bricskáról.
A terasznak...
Verjük magunkrul a port.
Bentről szavakat hallasz csak:
végső órája mi volt
férjének...
"Amúgyse segít rajt
zokogás... már... Hulla marad.
Zörgetnek kinn...
Megyek én majd.
Addig puderezd ki magad."

Debella, kisirtszemü hölgy jön
eltolni a jócska reteszt.
Nekiront Pron, gajdol a földről:
"Add át!..."
- egyenest belekezd.
"Add át!"
- komoran kiabál Pron -
"Nem nyaljuk a talpad azért!"

Az asszony a férfi szavából
mukkot se hall, se nem ért.
Aztán, ahogy észrevesz engem,
szorongva
kérdi legott:
"Ugye lányomhoz?
Bejelentem.
Foglaljon csak helyet ott."

E napok fátum-gyürüjének
emléke oly élesen ég...
Nem vitt rá könnyen a lélek
meglátni Anna szemét.
Érzem, nagy a baj...
De szeretnék
segíteni hangtalan én!
"Meghalt az uram... Megölték!
Menjen!
Ne kerüljön elém!
Maga aljas, gyáva sületlen...
Ő meghalt,
és Maga itt!"

Ez sok! Nem arra születtem,
hogy tűrjem ilyen szavait!
Mint ótvar, a szégyen ugy éget.
Majd Pronnak ezt felelem:
"Ma bántja valami őket.
Gyere, Pron, a butikba velem!"

                 4

Vadásztam folyton a nyáron
az Anna nevét s szemeit
feledve.
Sirámom a lápon
panaszos bibicek nyögik.

Szegény, nyomorult a szülőhaza:
fa virága, fü nedve sovány.
Mint májusi, álmatag éjszaka,
oly hirtelen elfut a nyár.
Vörösen, ridegen kel a reggel.
Hull arcra borulva a köd.
A tarlott tölgyfaberekben
cinkék csevegése csönög.

A molnár egyre nevet, kacag,
huncutkodik untalanul.
"Egyem meg a lelked! A nyúlakat
megpuskázzuk cudarul."
Vadászni csodás!
De a bút, kínt
nem űzi - az álom ujul.
Ma az esti homályban a Pron, mint
pufók telehold, begurul.
"Komám,
ma szerencsenapunk van.
Mit vártunk, itt az idő.
Köszöntlek az új hatalomban.
Miénk minden - s ez a fő!
Nyártól a mező, a majorság,
erdő: ingyért a miénk!
Ma a Szovjeteké Oroszország,
s a főhatalom: Leniné.
Komám!
Ily nagy csoda hol van?
S ez még csak a kezdet! Iszen
az örömtől majd belehaltam.
Bátyám a gatyába vizelt!
No köpd a boszorka nyanyádat,
galambom, s nézz vidoran!
Én építem komunánkat
elsőnek a faluban."

Labutya, a Pron fivére
parasztban: az ötödik ász.
Szájhős, a veszély közelére
már ördögien tremuláz.
Ki ne állt meg volna ilyennél?
Hivatásuk a sok duma, szó.
Két csilla medália mellén
a japáni háboruból.

Bedülöng a butikba erősen
berúgva - a hangja recseg.
"Adjál a ljaojáni hősnek
kölcsön fertály rubelest."
A tökhülyeségig elázván
érzelmesen elkesereg:
ott könnyez társai vállán
Port-Arthur eleste felett.
"Galambom,
Petya...
Nagyon fáj!
Én nem rúgtam be, ne hidd!
Nem tudja, csupán Ljaoján
a magam hadi érdemeit."
Ismert ez a fajta, hiába:
élnek, s tenyerük de sima.
Szovjet-tag. A ládafiába
került a medália.
S ugyanoly nagyképű malaszttal,
mint régi, deres veterán,
recsegőn ül a vodkapalackkal.
Száján Nercsinszk, Turuhán.
"Testvér!
Nagy bánatok értek
minket, de ki hős, sose félt!"
......................................

Az érmek, az érmek, az érmek
csengtek-bongtak, ha beszélt.
A Pron idegén szánkáz, s az
a mamáját szidja bután.
Elvenni a Sznyegin-házat
- siet elsőnek Labutyánk.

Elvenni szalajt a sietség:
"Nyugtázzuk utóbb... Ideadd!"
A községnek kebelezték
a barmot, az asszonyokat.

Molnárom...
.......................................

A vén, csacsi molnár
befogadta az asszonyokat.
Beleártsam ügyükbe magam - már
a dologtalan így noszogat.
Ismét megesett, ami régen...
Utána egy éjjelen át
- gondtól mily törtivü! - néztem
érzéki, csodás ajakát.

S szólt:
"Megbántottam, ugy érzem.
Bocsásson meg szavamért!
Eszelősen imádtam a férjem,
ha eszembe jut ő - agyam ég!
Véletlen
volt az a sértés.
Kegyetlen ítéltem el én!
Oka bús titkunk: a kisértés -
neve ördögi szenvedély.
Ez őszig
még a szivemben
egy szép emlék lebegett.
Aztán úgy dobna el engem,
mint egy kiivott üveget.
Jaj, mért is volt a találka?
S folytatni miért ezután?...
Szegény ómódi anyámat
szomorítanám csupán."

Én más témát kerestem.
Szemébe tapadt a szemem.
Feszülő vonalú, szép teste
hátrébb dőlt.
"Mondja nekem,
Annám, hogy a házat, a földet
elvették - fáj ugye még?"
Különös szomorúra kövült meg.
s némán lesütötte szemét.
..........................................

"A hajnal kél,
odanézzen...
Hajnalpir: láng a havon.
Egy szép emléket idéz fel...
Mit?...
Fel sose foghatom.
Mégis...
Gyermekkori múltunk...
Nem volt ősz-hajnali fény...
Tizenhatévesek voltunk...
S együtt ültünk Maga, én."

Hattyúnyak a karja kinyúlva.
Még rámnéz jó-szelíden.
Majd szól hanyag-ellanyhúlva
"Térjünk nyugovóra!" -
"Igen." -
...........................................

Estére a nők elutaztak.
Hova? Merre?
Dehogy tudom én!
Az ember könnyen utazhat
útjelzők végtelenén.

Nem tudva, mi lett e napokban
(Mit bántam, Pron mire jut)
sietve Pityerbe utaztam
feledni az álmot, és a bút.

                 5

Szörnyű komor évek jártak.
Ki tudja leírni, mi jött!
Katonák szava zeng: "... a zanyádat!"
paloták boltívei közt.

Vad mersz.
Virágos a messzi.
Új zongora... Udvarán
a tambovi foxot pedzi
tehenének a rusnya cigány.
Zab, krumpli, kenyér a parasztnak
gramofont szerzett ezalatt.
Finánclábat nyálazgat,
s hallgat tangó-dalokat.
Jól él, dehogy is köpi markát,
szid minden adót cudarul.
Tűnődik azon (s mind marhább):
hogy a lába között mi gurul?

Az évek irama
lobban.
Buzakonjunktúra letűnt.
S elfolyt megannyi palackban
a papírpénz-készletünk.
Etetőm, tubicám, te galambszép!
A föld, jószág, ura, ládd,
egypár reves, ócska bakancsért
korbácsnak is adja magát.

No de jól van!
Elég a keservből.
Minek gúny, sok buta szó?
Hogy halt meg Pron? - Minderről
molnárom levele szól.

"Szergúha, egyem meg a lelked!
Üdvöz légy, drága barát!
Téged hat éve mi lelhet,
hogy így kerülöd Kriusát!
Jöjj
engem örömre derítni!
Tavaszra jöjj ide le!
Olyan történt, miről írni
levélben aligha lehet.
Ma a nép közt béke van és csend.
Lecsitult a vihar. Hol a front?...
Kilencszázhúszba, no képzeld,
lelőtték Ogloblin Pront!

Oroszhon...
- ó, de bolondul
hangzik.... Hidd el, sose hidd...
- Ránk támadtak szilaj-orvul
Gyenyikin rohamosztagai.
Kezdődött cifra mulatság.
De sok nép ott maradott!
Kacagott vijjogva a vadság:
a kozák ostor mulatott.
Pront meglőtték. De Labutya
a kazalba fúrta magát.
S csak akkor bújt ki, hogy újra
az erdőn túl a kozák.
Tökrészeg. Jár a pofája.
Nem szűnik üvölteni: »Rég
vörös medália járna
nekem hőstetteimért!«
Sorsunk ma aligha menyország,
de elúsztak a fellegek.
Galambocskám, gyere hozzánk,
s derítsd fel az életemet!"

                 *

Uton vagyok újra, vidéken.
Szép július-éji homály.
A kocsim karatyol, mint régen,
se nem zötyögőn, se puhán.
Zsongitón zeng nyugalomban
a sik... Elég sima út.
A hold aranyos, puha porral
cukrozza a messzi falut.
Feltűnik kút, falutornya,
mezsgyék, sövényfonatok.
Mint rég, szivem úgy zakatol ma,
mint hajdanidőn dobogott.

A malom...
Fenyves tele fénnyel.
Jánosbogarak tüze kél.
Az öreg molnár, mint régen,
csak összevissza beszél.
"Mily öröm! Szergúha, galambom!
Dideregsz?... Hisz ez összefagyott!
Asztalra teremts ide, asszony,
tüstént szamovárt, pirogot!
Aranyom, Szergúny, idesüssél!
...........................................

Te se vagy már ifju legény!
Jaj, egyem a lelked, tüstént
ajándékot hozok én!"
"Ajándék?"
"Nem.
Levél Vár.
Tubicám, ne olyan sebesen!
Hisz több, mint nyolc hete múlt már,
hogy a posta id'adta nekem."
Nyitom. Olvasom... Ejnye no!
Könnyed
írása kuszált szövedék.
Másünnen honnan is jönne...
Hisz londoni rajt a pecsét!

"Maga él? Örülök neki... Élek
én is, ahogy él Maga is.
A kert emléke megéled,
a kapu... s hallom szavait.
Óh jaj, tőlem Maga távol!
Tavaszra ujúl a hazám.
A fenyőkön, a nyírkoronákon
kék fátyol szőve lazán.
Papírra bízza irásom
szavaim búját - Maga ott
az öreggel hallja: huzáson
dürrögnek a fajdkakasok.
Ki-kijárok a nagy kikötőbe,
s nézem makacsúl a hajók
között borzongva, örömmel
a vörös szovjet lobogót.
Erőre kapott ügyük éppen.
Már látom az én utamat...
De ma is kedves Maga nékem,
akár a hazám, s a tavasz."
.........................................

A levél
célnélküli firka.
Nem írtam ilyet soha tán...

Felmászom a héjjura újra.
Rajtam van a birka-subám.
A bozótos kertbe keringek.
Arcomhoz orgona ér.
De jó gyulladt szemeimnek,
hogy nézem a kerti sövényt.

A régi tizenhat esztendős
kamasznak a kertkapuban:
"Nem" - súgta egy hószinü kendős
leányka szelíd-finoman.

Szép monda... de messzire eltűnt...
E képet ugy őrzi szívem.

Mi mindenkit de szerettünk,
s szerettek minket
igen.

Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

Aranyos levelek kavarognak
rózsásvizü őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy, meg a lelkem!
Puhafürtü juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szivem.
Jó volna a fűzlevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jószagu ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

Árva költő, mit bámulsz az égen?
Te is csak a holdhoz énekelsz?...
Szemem lángját kioltotta régen
a kaland, a kártya és a szesz.

Jaj, a hold az ablakon belebben,
majd kiszúrja szememet a fény.
Mindenem a pikk-dámára tettem,
de káró-ászt húztam, én szegény.

Az égen újra szétterült a
téli-szép napnak bíbora,
Oly féktelen ráz csengetyűt a
trojkám három szép dísz-lova.

A fátyolos homályu ködbe
villantod lány-szépségedet,
szél cibálja a keszkenődbe-
rejtett rőtfürtü fejedet.

A járomív felizzva táncol,
kibújik s elnyeli homály,
nem szédítsz meg, el se varázsol
rajtad már a szoknya-uszály.

Már rég hívogat álmodozva
mezők málnapiros sora,
téged egy otthon baja-gondja,
engem egy hegy kolostora.

Mert ott a légnek lángja kékebb,
s könnyebb füstű az ég-lepel,
engem vár ott remete-élet
s te hűtlen feleség leszel.

Búsulunk majd - magad is érzed,
ahol törékeny csend fed el,
süket sötétben én teérted,
mint te utánam könnyezel.

Nem fogadom el, megköszönve     / Immár búcsút intve köszöntlek,^[4]
szerelmedet s mélységedet;            / nem kérhetem szerelmedet;
szemeim, bár látták e földet,
más világba szerelmesek.

Egyszerű munkás fia volt,
szól róla egyszerű mese,
csak annyi: éjszín haja volt
és szelid-kék tekintete.

Apja görnyedt reggeltől estelig,
hogy csemetéjét táplálhassa,
valamit kezdene, de mit?
Két társa: Krisztus meg egy macska.

Öreg és süket volt a macska,
nem hallotta már az egér zaját.
Anyjának karján ült Jézuska,
s nézte az ereszalj galambraját.

Akár eső a tető bádogán,
szálltak a napok szomorún kopogva.
Fiát olykor, sovány ebéd után,
a Marseillaise-re tanítgatta apja.

"Majd felnősz - mondta - és megértheted,
miért vagyunk mi szegény ördögök."
És csorba kése furcsán reszketett
az étel sovány kis halma fölött.

S a zörgő kis ablak
   alatt
a szélnek nagy szárnya
   fakad,

télvíz a medréből
   kilép:
Oroszhonban fölkelt
   a nép.

Vihar kiált,
hab énekel,
kék gőzön át
sok szem tüzel.

Tett tettre hág,
test testre rogy,
S a gyávaság
marása fogy.

Új s új roham
rikolt vadul,
árvíz-iram
tárt szájba hull...

És íme, egy embernek
utolsó perce jött.
Higgyétek, nem ijedt meg
sok gyilkos szem között.

Érclelke meg se mozdul,
a vész nem bír vele,
a reménység felé nyúl
haló sápadt keze.

Ó nem hiába élt itt,
virágzó föld szinén;
de mihez is hasonlít
a sok kihúnyt remény?

Hirtelenül-váratlanul
Martin meghallja, hogy
apja utolsót jajdul,
és a tornácra rogy.

Szeme vörösre borzad,
ajkán kék rémület:
a fiú térdre roskad
a hűlt tetem felett.

Szemöldökét felrántja,
szemébe ökle nyom,
és visszafut a házba,
és ránéz az ikon.

"Jézus, magam maradtam
e széles föld felett,
téged hív szakadatlan
az árva kisgyerek.

Jó apám holttá dermedt,
nem gyávamód bizony...
Hallom: szólít bennünket,
ó, én hű Jézusom.

Felénk kiált: segítség!
Orosz nép, küzdj, remélj!
Szabadság, egyenlőség
és munka: ez a cél!"

És nyájasan figyelve
ártatlan szavakat,
leszállt Jézus a földre,
anyjánál nem maradt.

Indulnak kézenfogva,
sötét, sötét az éj...
És bajt jósol huhogva
a csend, a hófehér.

A szabad kor reménye
álmokban zsendül, él.
Csíp kettőjük szemébe
a februári szél.

De hirtelen tűz villant,
dörrenő, reccsenő -
és golyótól leroskadt
Jézus, a csecsemő.

   Halljátok:
nincs feltámadás többé!
A pusztulásé már örökké:
   fekszik szegény
Marsnak
   mezején.

Anyja egyedül várja,
nem térhet már hozzája
   soha.
Ablak gyér sugarába
gunnyad a vén cica,
   mancsával a holdfényt kuszálja.

Kúszik Martin a harcmezőn:
"Sólymaim, büszke szárnyasok,
   rabok vagytok,
   rabok!"
Tompul, tompul a hangja,
egy szorongatja, másik fojtogatja,
   tűzzel mosdatja.

Békésen zsongva
   az ablak alatt,
      hol kihúnyva, hol fellobbanva,
          elevenbe vág
      a vasból való
   szó:
      "Köz-tá-ár-sasá-ág!"

BALLADA A HUSZONHATRÓL

Dalolj, költő,
sohasem elég!
Az ég gyolcsa
kék.
Tenger habja is
dalolgat.
Hányan voltak?
26.
26 volt.
26.
Sirjukra lepelt a fövény
se vonhat.
Nem feledi senki
agyonlövésüket:
a 207-edik
mérföldkövet.
Köd kószál a partok
alján.
A homokból felmagasul
Saumján.
A csont-lepte csörgő sivatagra
néz:
mozdul még 50
kéz,
zsibbadt tagoktól mállik
a penész.
26 volt,
26.
Emez átlőtt mellű,
amaz átlőtt oldalú.
Susognak:
"Vár reánk Baku,
lengjünk, lessük,
míg köd száll a part fokán:
mint él
Azerbajdzsán?"
......................
......................
Éj, mint dinnyét,
holdat görget.
Partján tenger
habot görget.
Éppen ilyen éjben,
köd alatt,
lőtte agyon őket
egy angol csapat.

Kommunizmus -
mindenki szabadsága.
Mint fergeteg tombolt
a nép sokasága.
A cár ellen
sorakoztak
a munkások,
a parasztok.
Ott, Oroszországba
az urak korbácsa,
szigorú apácska:
Iljics.
Itt keleten is
mozdultak
s hulltak:
26.

Emlékszik, ki megmaradt
élve:
a 18-as szerencsétlen
évre.
Akkor minden ország
burzsuj-sokasága
lődözött a kincses
Azerbajdzsánra.

Csapással a kommün
viaskodott,
míg a mi vidékünk
lerogyott,
és legijesztőbben
egy hír huhogott:
kivégezték
a 26-ot.

Izzó homokon,
mint égő viaszkon,
vezették őket
túl Krasznovodszkon,
kit golyó ért,
kit éles szablya -
lefektették mind a sárga
homokra.

26 volt,
26.
Sírjukra lepelt a fövény
se vonhat.
Nem feledi senki
agyonlövésüket:
a 207-edik
mérföldkövet.

Köd kószál a partok
alján.
A homokból felmagasul
Saumján.
A csont-lepte csörgő sivatagra
néz:
mozdul még 50
kéz,
zsibbadt tagokról mállik
a penész.
26 volt,
26.

........................
Tán fakóbb ma
az éjben a tájék.
Baku fölött leng
26 árnyék.
Ama
26.
Értük ontjuk gyászos
dalunkat.

Nem a szél suhog,
nem köd a fok alján.
Hallod, mit susog
Saumján:
"Dzsaparidze,
tán megvakultam:
a munkásoknak,
nézd, kenyerük van.
S az olaj - mint a föld
fekete vére.
Nézz mozdonyok, hajók
új seregére,
s minden hajóra,
minden vonatra
ráütve álmunk
vörös csillagja."

Dzsaparidze felel:
"Igen, való -
ez a hír
igaz, ragyogó!
Hirdeti: erős
a dolgozók népe,
kemény kezében
a Kaukázus bérce.

Éj, mint dinnyét,
holdat görget.
Partján tenger
habot dörget.
Éppen ilyen éjben,
köd alatt,
lőtt agyon minket
az angol csapat."

Kommunizmus -
mindenki szabadsága.
Mint fergeteg, tombolt
a nép sokasága.
A cár ellen sorakoztak
a munkások,
a parasztok.
Ott, Oroszországba
az urak korbácsa,
szigorú apácska:
Iljics.
Itt keleten is
mozdultak
s hulltak:
26.

..................
Az ég fénye kékebb,
egyre kékebb.
Végét vetik a hű árnyak
a beszédnek.
Kit golyó ért,
kit éles szablya.
Ahcs-Kujma felé
tűnnek suhanva.

Dalolj, költő,
sohasem elég!
Az ég gyolcsa kék.
Tenger habja is
dalolgat.
26 volt,
26.

Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

BÚCSÚ MARIENHOFTÓL

Dühöngnek szilaj-fékevesztett
barátságban indulatok:
a tűz felolvasztja a testet,
mint sztearingyertya-darabot.

Kedves! Nyújtsd a kezed, karolván,
hát váljunk hevesen, hamar,
fürdetném azt e búcsu-órán
fejem sárga habjaival.

Tolja, Tolja, minek eresztlek...
Búcsúnk immár hanyadszori...
Miként megalvadt tej, merednek
dermedt szemednek körei.

Viszlát. A Hold varázs-tüzében
várhatok-e még örömet?
A híres ifjak seregében
te voltál a legkedvesebb.

Tán egyszer, hogyha múlnak évek,
találkozol még énvelem -
Úgy félek, elmúlik a lélek,
mint ifjúság s a szerelem.

Majdan helyemen más loboghat,
s talán ezért oly csapkodón
zokogó füleim csobognak,
mint evezők a vállamon.

Viszlát. A Hold varázs-tüzében
nem érem meg az örömet. -
De lázas ifjak seregében
te voltál a legkedvesebb.

BUCSUSOK

Bucsusok sora baktat a porban,
fanyar illatot ont az üröm.
Mankó tapogat, megkoppan
kavicson, naptűzte kövön.

Saru rúgja a szőrcsuha alját,
ménes robog el valahol.
Fatorony lódítja harangját,
érc döndül a dombok alól.

Öregasszony bugyra kibontva,
lány fésüli-fonja haját.
A kolostorfalra hajolva
lesi-nézi a kandi barát.

Kapuhomlokon Isten igéje:
"Jöjj hozzám s megnyugszol."
Eb iramlik a kert sürüjébe,
osonó tolvajt szimatol.

Alkony vív a fény aranyával,
est gubbad a fűzfa tövén.
Bucsusok szenténeke szárnyal
sűrű parti füzes hüvösén.

Búcsút mondok az önámitásnak,
elcsitult a gond ködös szivemben.
Kontárnak, csalónak mért gyaláznak?
Botrányhőssé mért is híresedtem?

Nem raboltam erdők sűrűjében,
börtönökben sem kínoztam foglyot.
Víg léhűtő vagyok, ez a vétkem,
akit látok, arra rámosolygok.

Korhely vagyok, kópé és garázda.
S mikor este Moszkvát becsavargom,
könnyű léptem ismerős zajára
eb neszel föl minden utcasarkon.

Agyonhajszolt lovacskák ha látnak,
bólogatva üdvözölnek engem.
Ismerősnek tudnak, jóbarátnak;
állat-lelket gyógyít minden versem.

Cilinderben nem divatból járok -
ily hívságos szenvedély nem éget -
hasznát veszem, hogyha megkinálok
arany zabbal roskatag gebéket.

Emberek közt nem lelek barátra:
más erő vezet, másféle törvény.
Minden árva kankutya nyakára
legeslegszebb nyakkendőmet kötném.

S most már búcsút mondok én a búnak,
elsimult a mély örvény szivemben.
Ezért hívnak kontárnak, csalónak,
botrányhőssé ezért híresedtem.

Utca, bús-mogorva,
hó pustol, fagy harap.
Elszánt, garázda horda
hord trafik-kosarat.
Piszkos úton járók,
mindannyian veszett-
kedvű tréfacsinálók,
tolvajok, zsebesek.
Ezek a Nyikitszkáján,
a Tverszkáján azok,
fütyörészve a járdán
állnak naphosszat ott.
Csehókban őgyelegnek,
olvassák, ha van
idejük, sörök mellett
Pinkertont hangosan.
Sörtől hízik a bánat,
de mind tökrészeg itt:
San Franciscóba vágynak,
New Yorkot képzelik.
S képük megint mogorva,
mennek, s a fagy harap.
Elszánt, garázda horda
hord trafik-kosarat.

Kel a nap. Nagyapám
hiv a házból elő:
"Gyere hát, unokám!
Ide kell az erő!"

Csak ugy ég a dolog,
gyül a kévehalom,
csap a lánc, csikorog,
sír a cséphadarón.

Veri szét nagyapám
a halom sürüjét.
"A kenyér dagad ám!
No, csak üsd, ne kiméld!"

Ide csap, oda vág,
mag esője ömöl.
Gyül a liszt, teli zsák,
lakomára a sör.

Faekénk ha nehéz,
vigadunk, ez a bér.
A sörünk csupa méz,
ha az árpa kövér.

Csókolj engem csókolón
Sebet tépve, sebet marva,
Akaratnak hűl a habja
s forr a szívé csobogón.

Felborított kancsó, bögre
nem kell vígság közt nekünk,
Én barátnőm, értsed végre,
Egyszer éljük életünk.

Nézzél széjjel higgadt szemmel
s lásd, a nyirkos éj felett
Sárga Hold, mint holló lebben,           / sárga Hold mint holló leng el,^[5]
Száll, kering a föld felett.

Akarom, hát jaj csókolj ma,
Az enyészet énekel,
Ím halálom megszagolta,
ki magasban lebben el.

Hervadás, oly nagy hatalmad!
Meghalok, hát meghalok.
De halálig kedves ajkat
csak csókolni akarok.

Mindörökké álmodozva
nem szégyellve hevesen
zizegjen zelnice bokra
s egy szót súgjon: "kedvesem".

Teli kancsó zengő fénye,
könnyű habként el ne tűnj,
dalolj, szívem fényessége,
egyszer éljük életünk.

DAL A KENYÉRRŐL

Ím a kegyetlen erő, amelynek
értelmet az emberi kín ád.
Levágja a telt kalászt a sarló,
mint a hattyúk gyönyörű nyakát.

Ismerős a hajnal remegése
augusztusi mezeink felett.
Fekszik a sok összekötött kéve,
hever sárgán, mint a tetemek.

Szekerek halottas kocsijával
mindet pajta-sírboltba viszik.
Gyühöhőz a kocsis-diakónus,
végtisztességet adva nekik.

Rakják őket nagyvigyázva együtt,
fejükkel, hogy földre bukjanak,
lánccal suhogtatva gyönge testük,
kiverik mag-csontocskáikat.

Senki sem gondolná, hogy a szalma
hús-vér, hogy a fogakkal teli
emberevő malom az, mi csontját
falánk szájjal porrá őröli.

S míg a lisztből tésztát kovászolva
kisülnek az ízes falatok,
harag gyűl a gyomrok kulacsába,
fehér méreg nedűje csorog.

Ütlegekből tésztát szelidítve,
szitokból facsarva nedveket,
a rozs testét őrölő malomnak
zsigereit ő mérgezi meg.

S fütyül országszerte, mint csavargó
őszi szél a gyilkos, a svihák,
mert levágja a kalászt a sarló,
mint a hattyúk gyönyörű nyakát.

Ti szembejövők,
útkeresztezők!
svábbogarak, tücskök,
megülők.
Nem emberek, sebzett
túzokok.
Kócos oroszok,
loncsos oroszok.
De most halljatok
szabad éneket,
szabad éneket:
új életünket.
Első mondja el,
mi rég megesett.
És a második,
mi most született.
Oroszország,
tiéd e dalok,
mert bátor vagyok,
igazat akarok.
Bizton keljenek
a történetek,
senki öklitül
meg nem ijedek

         *

Egy városban,
vén Ipatyjevóban,
Pjotr idején történt,
cári hatalomban.
Mondá kelekótyán
egy íródeák:
"Így megy ez nálunk, barátim,
mert a cár durák,
taknyot földre vág,
Pétervárat alapít
német minta s csín szerint.
Talán mert különb
dolga nem akad,
elnémetesíti
az oroszokat.

Knyázokról szakállt
s bajuszt learat -
hogy ne bánkódnánk
Russzia miatt?
A keserű sors
hogy ne fájna itt?
Békétleneket
bunkóval tanít."

         *

Meghallotta ezt
egy sztrelec legény,
és a lázitót
kapta üstökén:
"Megállj, te, megállj,
nagyszájú komám,
viszlek Pétervárra,
ítéljen a cár,
bűnhödj, szukafi!
Bűnhődj, szukafi,
kellett is neked
népet izgatni!"

         *

Tverszkaja-Jamszkáján,
boltívek alatt,
harangzúgás közepett
a diák haladt.
Negyedik napon,
már úgy dél felé,
jutott a diák
be a cár elé.
Grádics végiben
cár integetett,
hívta bot-intéssel
azt a sztrelecet.
"Hadd hallom no, mért
gyüttél, te sztrelec?
Moszkvából talán
hírrel közelegsz?"
"Nem Moszkva szalajt,
nem vagyok futár,
se rangos követ,
csak szolgád,
te cár.
Ez iródeák:
lázadó betyár,
még nem kapta meg
azt, mi néki jár.
Kocsmában lázított
jámbor népeket,
nem kímélte cárom,
szent személyedet."

         *

Szólt Péter: "Te féreg,
gyere ide, nos!"
Iródeák üstöke
meredt, mint a rozs.
Pjotr vállától
elpattant az ökle...
És a deák lába
égnek állt örökre.
Pjotr udvara,
udvaron karó,
karó fekete.
Várjunk, gyerekek,
ez csak kezdete.
Jaj, szigoru cár,
Pjotr Alekszejics!
Egész dézsa sört
egy-szuszra iszik.
Ha rágyújt, a füst
hét mérföldre száll.
Mindig német öltözetben
díszeleg a cár.
Pjotr Alekszejics
így szövé a szót:
"Lépj most ide hozzám,
barátom, Lefort.
Amszterdamban
remek mester vótál,
mint cseléd szógált
nálad az orosz cár.
Hogy kell baltát fogni,
ottan megtanulta.
Térj vissza, mester,
megin Amszterdamba.
Pjotr üdvözletét
ott szétoszthatod.
Mondd el: most a cár
elszontyolodott
Oroszhon mián...
Maholnap, tudom,
elvisz a halál.
Elvisz a halál,
élni se öröm...
Péterváram eztán
majd ki tartja fönn?
Terjengő ködön,
mocsarakon át
látom: elpusztult nép,
elveszett világ...
Hallom, egy hang
éjente mondja:
az a sok gránit
csontjaikat nyomja.
Ezért néhanap
ama holt hadak
elhagyják a várost, hogy mind
sorakozzanak!
És kiáltanak
és sikoltanak,
kialszik a tűz,
úgy vonítanak!
Azt hajtogatják:
- Mi vagyunk a cár!
Megjárod, Pjotr,
indulj halni már.
Letépjük mi rólad
fényes koronád,
kutyafajzat voltál
a néped iránt.
Minisztereidhez
kegyes voltál - bezzeg,
vérünkkel a várost
nékik épitetted.
Tudja meg ezért
valamennyi nép:
még visszajövünk,
vissza, vissza még!
E város miénk,
más nem élhet itt,
csak ki dolgozik,
az benn lakhatik."

         *

Pjotr Alekszejics
cár elhallgatott,
hideg verejtéke három
ágban csobogott.

         *

Hahó, hahó!
Ti persze
jó emberek vagytok,
akár viharoz a hó,
vagy csak szállingóz a hó.
Bármelyitek
kedvemre való.
Egy pofa sör,
az vóna jó...
Szót ért emberrel az ember,
hisz nem csíz-nyelven csattogó.
Régi szokás,
megkínálás
el nem feledni való.

         *

Az ágyu dörög,
a harang zokog.
Hogy ez mit jelentsen,
nektek nem titok.
Rengeteg a rózsa,
Piros mákvirág:
eltemették Pétert,
és sírt a világ.
Mégis meglapult ott
holmi alja-nép:
nem sírt igazán,
csak nyálazta szemét.
Ama naptól fogva
kétszáz éven át
váltogatták egymást
cár-forma kutyák.
Kétszáz éven át
morgott a talaj:
"Visszatérünk, visszatérünk
jussunkért hamar!
Udvaroncokat lefosztjuk,
hurkot a nyakukba,
fölrángatjuk őket
a lámpavasakra!"

         *

Október fütyült,
a Néva vize
tajtékot kavart.
Kelt reggel a nép,
nézte a vihart:
lámpavasakon
csüngő úri fajt.
Rajta, kelj, te nép,
Pityergrád tiéd!
De az ágyuszó
honnan száll? Miért?
Zúg a városon,
zúg a tengeren.
Értsd, ha értheted,
fülelj, én szivem.
Viharos napok -
minden változott!
Róluk dalolok,
amennyit tudok.

         *

Lelkem, te szilaj,
örülj szabadon!
Most a hatalom
szovjethatalom.
Ni, a tisztecske,
a galambocska:
vége, kinyírta
most a Gubcseka.
"Almácská"-t danol
.........................
egy kis tengerész:
"Még kutyábbul is
rátok dűl a vész!"

         *

Lenn, Javor mögött,
Ukrajna alatt
keserves hír nyögeti
a parasztokat.
Kedvükre van a
szovjethatalom,
de robog vad hadsereg
szembe, szilajon.
Ez a sereg bosszut áll
paraszt-vérein,
perzsel Vrangel és
pörköl Gyenyikin,
s loholnak velük,
mint farkaskutyák,
kiket Szibéria küld
s admirál Kolcsák.

         *

Ej, ti kishalak,
aprócsontuak,
keszeg parasztgyerekek,
pusztai fiak!
Baksisért nem eladó
a ti szívetek,
a partizánt, rongyosok,
ti vezetitek.
Villog vörösök
hegyes szuronya,
együtt küzd a harcmezőn
fiú és apa.
Egy célért, egy életért
harcol a sereg:
hogy övé legyen a föld,
ő szánthassa meg,
susogjon a zab,
zsendüljön a rozs,
jusson pirog és kalács
mindnek, szép piros!

         *

Már hogy is ne ömlene
miránk a dühük?
Harsog végig a Donon
az ő énekük:
"Kikötő alatt
gőzhajó halad,
kommunistákkal etetjük,
hej, a halakat."
Nálunk felelik:
"Hova futsz, koma?
Várj, a Vecsekába jutsz,
nem bújsz ki soha."

         *

Egyből hármat is
fiadzik a baj -
Pityergrád fölött
hangzik új robaj.
Nem érti a nép,
honnan a dörej:
"Munkás, katona,
éberen figyelj,
mert Pityer alatt
Jugyenyics közel."
Hát hová legyünk
valamennyien?
Lőnek innen is,
onnan is terád,
jaj, te árva nép,
jaj, te Pityergrád!

         *

...........................
Szakadt az eső,
mintha öntenék,
s tövestől kihalt
az őszi vetés,
nem kelt ki a rozs,
se sok, se kevés,
nem is élet volt az,
de hátunkba kés.
.........................

Kék Donon túl gyűlnek
a pikás kozákok -
ez időben gonosz csikasz
kakukk-hangon károg.
Kornyilov kiáltja:
"Ti, kozák cselédek,
a partizánt kartács-meggyel
jól vendégeljétek.
Vörösökkel Gyenyikin,
tudom én, elbánik -
sorakoznak jó pikáink
Dontól a Dunáig."

         *

.........................
Kékre-dermesztő szél,
erősebben víj-víj!
Velünk vitéz Vorosilov
s a bátor Bugyonnij.

         *
Ha szorítanak,
ordíts hangosan!
Sínyli a paraszt:
a rozs odavan.
Ahol Gyenyikin
hordája tapos:
száz versztányira
lefeküdt a rozs.
Ilyen bajokon
röhög a fehér:
vodka-csúsztatónak
jó lesz a tehén,
parasztasszonyt letepernek,
kislányt tapogatnak:
"Úgy kell nekik, kócos, bamba
repedtsarkuaknak.
Uszályhordozó
bestye aljanép,
most fizess nekünk
új birtokodért,
s mert köteleden
lóg az uraság -
korbácsot neked,
szuka az anyád!"

         *

Te galambkék kiskert,
lila orgona!
Egy se vigad, tépett
a szülőhaza.
Elvadultak mind a kertek
és a házikók,
folyam-mosta
rétek kaszálatlanok.
Legyűrve a rozs,
leverve a zab -
lehet-e az ember
otthontalanabb?

         *

Legjobban azok
féltik a hazát,
kik virrasztanak
egész éjen át,
élnek népükért
s vállalnak halált,
és kezükben a
szabad Pityergrád.

         *

Ligovo alatt
harc dúl hevesen.
Pityer gyászt visel,
álmatlan a szem.
Perc - és mindenütt
ellenség betört,
falvak, városok
reménye letört...
Riadt arcokon
verejték csorog,
vérbe vesznek a
bőrkabátosok.
Kéveként hever
holttest-garmada,
nyihog és topog
a lovak sora.
Erőnk végre is
kibontakozik,
bírjuk nyolc napig,
már kilenc napig...
Tizedik napon
ellenség szorul,
szakadékba és
bozótba lapul.
Mi nyomukba: "Vágd!
ágyuk tüze, tépd!"
Rajta, győzz, te nép,
Pityergrád tiéd!
S Belgorod mögött
és Harkov körül
parasztok vetése
vértől feketül.
Meztélláb a nép
fut Moszkva fele,
és nyögéssel és sirással
van a föld tele.
Kérnek adományt,
koldus-kenyeret,
dühös keserűség
teng a föld felett.
A kertek alatt
már sereglenek
a dühvel teli
pusztai fejek.
Kel nagy tüzelés,
csak úgy zeng a táj,
szenved Gyenyikin,
telt pocakja fáj.

         *

Ej, te nóta,
nóta!
Történt-e csodásabb
azóta?
Illik
guzla-szóra,
harmonika-szóra.
Fiúk, adnátok-e még?
Vóna
még a csobolyóba?

         *

Ej, almácska,
te pufók, kerek!
Gyenyikin szalad,
Kornyilov remeg.
Fehér liliom,
mákvirág-szirom,
kolcsákolj el messzire,
admirálisom!
A mezőn moraj,
a rónán robaj,
nosza, védd a házad, hazád,
nem ér kutyabaj.
A Donyec körül
gyűl a bőrkabát,
úgy látszik, most ilyen fajtát
nevel Petrográd.

         *

Nyögdel a fehér,
jajgat a fehér:
támadnak a mieink,
észak, kelet, dél.
Ordít a fehér,
remeg a fehér,
az arany virradat
tűzvész-módra kél.
A csapszékben tombol,
részeg a fehér:
holnap valamennyit
szétviszi a szél;
élteti a cárt,
szent orosz hazát,
s rangos ringyók ölibe
hordja bánatát.

         *

Fáradt a vörös,
piszkos a vörös,
a katonakapca
ázott és büdös.
Hajnalban a harc
újul hevesen.
Aludj, cserzett arcú,
pihenj, kedvesem.
Fröcsköljön arannyal
tüzes hajnal-ár.
Bőrköpenyegedben
virrassz, kommunár!

         *

Hajnalban a lejtő
csupa sár, csatak,
ágyúsüvités közt
kel megint a nap.
Egy bőrköpenyes
szól, egy kommunár,
szemében szorong
a reménysugár:
"Elvtársak, ha itt
veszünk cudarul:
Október tüze
örökre kihúny,
jön az ostoros,
jön a kancsukás,
a közös nyomor,
a közös bukás."
Csizmáját veti
egy parancsnok most,
mérges-haragos,
szeme harmatos,
azt mondja: "Nesze
- s köhint hangosat -
otthon csizma nincs,
az asszonynak add."

         *

Hajnalban a lejtő
csupa sár, csatak,
ágyúsüvités közt
szárogat a nap.
Golyó mellen üt,
csíp, mint a darázs.
Nyomul seregünk:
roham-zúdulás.
Tó a sík mögött,
völgy a tó mögött -
a kommunár arcra bukott,
utolsót nyögött.
Előre! előre!
Az ellenség hátra!
Feküdjetek, holtak,
homlokkal a sárba.
Aludjatok, hősök,
ki közel, ki messzi -
visszatérünk még mi
titeket temetni.

         *

Véget ért a harc,
rőt zászló lebeg,
gyors talppal inal
a fehér sereg.
Csodálkozva, hogy
nem mart fűbe itt,
az a parancsnok
csizmát húz megint:
"Asszonynak való
ez a csizma? Nem,
élve maradok,
magam viselem."

         *

Véget ért a harc,
örül, aki ép.
Rajta, élj, te nép,
Pityergrád tiéd!
Míg éjfél borong,
míg hajnal dereng,
a Néva felett
Péter árnya leng.
Péter árnya leng,
ámul, nézeget:
biborszin lebeg
az utcák felett.
Bíborszín lebeg,
fölkelt népeké,
nem az uraké:
e jel Leniné.
Partot ver a hab,
fénye platina...
mint gályák sora,
céljuk India...

DE JÓLESIK ALMAFA-LELKEM

De jólesik almafa-lelkem a szélbe
meríteni őszi hűvös napokon,
és nézni, a nap villó vasekéje
barázdát hogy húz a kék patakon.

Testemből jólesik kicibálni
a versek izzó vasszögeit,
vasárnapi tiszta fehérben várni
a vendéget, mikor közelit.

A vadmeggyágak szirma-fehérét
inni szememmel most tanulom.
Zárd bordáid kosarába az érzést,
akkor izzik. Mérd fukaron!

Némán harangoz a csillagok árja.
A fák: mind mécsek az alkony alatt.
Senkit nem eresztek most a szobámba.
Zárva az ajtóm, zárva marad.

DE ZSENGE, DE KÉK

De zsenge, de kék, de csalóka
a vihar múltán ez a sík!
Most lelkem, e széles róna
mézillata bontakozik.

Letiport az idő, e goromba.
De a múltért sírni? Soha!
Akár zabolátlan trojka
dübörgött volna tova.

Pata-sor dobogott kusza porban,
s eltűnt a pokol szekere.
Már hallani puszta lakomban,
mint hullik az ősz levele.

Visszhangot, messzi harangot
lélegzik a mell szabadon.
Állj, lelkem, a vágta elég volt,
a kivánt, viharos, vad uton.

Láttunk mindent, ami történt:
alakult, felnőtt a haza.
Feledjük a bántást önként:
mi magunk vagy más az oka.

Jó mind, ami volt s ami nem volt;
harminc év elsuhogott,
s most bánom a rossz fiatalkort:
kocsmák gőzébe bukott.

De a tölgy, míg zsenge a hajtás,
hajlik, mint régi fü-sás...
Fiatalkor: aranyszivü pajtás!
Könnyelmü, merész robogás!

DÖNG AZ ÉG-HARANG

Döng az ég-harang, mennykőtől hasad,
felhők rongyait villám tépdesi,
halovány-arany ég-eresz alatt
imbolyognak az égbolt mécsei.
Nyitnak angyalok égi ablakot,
látnak egy halódó, rongyos felleget,
nyugaton vörös, széles szallagot,
vérezi tüzes alkony az eget.
Tűzvész-alkonyat valamit jelent -
tanakodtak össze isten szentjei -
szablyáját feni a német megint
szegény muzsikot elveszejteni!
A fényes napot kérlelték fennen:
"Eredj a muzsikhoz, ébreszd föl hamar,
vidd neki a hírt: immár serkenjen,
csapás közelít, veszejtő vihar!"
Felkelt a paraszt, megmosakodott,
aprójószágnak jóreggelt kivánt,
megmosakodott, bocskort is huzott,
fogta a csoroszlyát meg a buzogányt.
Ment a kovácshoz, eltöprenkedett,
szívét keserű harag dobálta:
megtanítom azt a kutya németet! -
daróc köntösét a porba lehányta.
Kovácsolt a kovács pikát, éleset,
nyergelte a muzsik fürge kis lovát,
ment a köves úton, Vígan léptetett,
merész éneket fütyölt-fújdogált.
Fütyül-léptet a döngölt ösvenyen,
hangos szilaj füttye messzire hallik.
Látja a német - amerre megyen,
füttyétől az erős tölgy földre hanyatlik!
Eldobálták a németek réz-süvegjüket,
nagy ijedtükben szerte szaladtak.
Oroszföld meg ült fényes ünnepet,
kolostorharangok mind meghuzattak.

DŰLŐK ÁLMODNAK

Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
suttogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már szunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

ÉBEN ÉJ

Ében éj, kerül az álom,
a patakhoz ballagok.
Holdfény villódzik az áron,
vet rá sugár-szallagot.

Fönn a dombon, nyírfa-gyertya
hold-ezüstben áll, mereng.
Jöjj ki, szívem, jöjj ki, mert a
guszla hívó hangja zeng.

Lány-szépséged megigézett,
gyönyörködöm, ámulok -
hogyha táncba megyek véled,
leszakítom fátyolod.

Elviszlek: a hegy tövében
selyemfüves, zöld csalit
jól elrejt az ében éjben
pipacs-piros hajnalig.

ÉBRESZD FIADAT

Ébreszd fiadat kora reggel
töredelmes szívü anyám.
A kurgáni uton sietek fel
vendégem elé szaporán.

Erdő vadonán ma követtem,
nyomot írtak a nagy kerekek.
Felhők sátra alatt a szelekben
arany ívjárom remegett.

Eljön ő virradatra, gurítja
bokoraljba a hold-sityakot.
Viháncol a kanca-csikó, fut a síkra,
suhogó rőt farka lobog.

Ébressz föl, anyám, kora reggel,
hadd süsse szobámat a fény.
Mondják, mihamar hires ember,
nagy orosz költő leszek én.

Zenglek téged is, őt is, a szép
kakasunkat, a házi tüzet.
Dalaimra csordítja tejét
zsemleszinű, szelíd tehened.

ÉG ÁLDJON, ÁRVA FÖLDEM

Ég áldjon, árva földem,
forrás-itatta part.
Arany-csoroszlya tör fenn
sötét felhő-ugart.

Fürödj, föld, szép sugárban,
konok fiad ne féltsd.
Én többet csizmaszárban
nem hordok hetyke kést.

Csikó meleg hasára
nem dőlök éjjelen.
Már erdő nem kiáltja
tovább víg énekem.

Sorsom szele vadul hajt,
rámront a förgeteg.
Míg egy azúr kapun majd
halkan bezörgetek.

ÉG VELED, BARÁTOM

Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

ÉG VELED, FIRDAUSZI KÉK HAZÁJA

Ég veled, Firdauszi kék hazája!
Ne felejtsd a hallgatag oroszt,
emlékezz majd szeme sugarára,
messzeröppent hangját visszahozd.
Ég veled, Firdauszi kék hazája!

Perzsaföld, bejártam tájaid:
rózsáid, mint örökfényü mécsek,
lobogtatják szirmuk lángjait -
azok is csak hazámról mesélnek.
Perzsaföld, bejártam tájaid.

Kortyolom a mézes illatot,
mint erős bor, átad szét eremben.
Szép Sagáne, ringasson el engem
utoljára zümmögő dalod,
hadd szívom be édes illatod!

Ó, tudom, hogy téged nem felejtlek.
Messzefutó vándorútamon
idézlek barátnak, idegennek,
dicséreted el nem unhatom.
     Isten áldjon, soha nem felejtlek.

Isten áldjon. Én nem féltelek.
De ha elmegyek, orosz hazámról
itthagyok egy csöndes éneket,
dúdolgasd, én meghallom akárhol,
s messzi hangom válaszol neked.

Egy örömöm még maradt: a számba
két ujjam, s füttyentek egy nagyot!
Rólam úgyis csak veszett hír járja,
duhaj legény, garázda vagyok.

Hát aztán! Csak ennyimet veszítsem!
Bánom én, hogy oda a hirem!
Szégyenlem már, hogy hittem: van Isten,
s keserülöm, hogy már nem hiszem.

Aranyfényű messzi messzeségek!
Életünk mindent homályba von.
Csak azért, hogy tisztább fénnyel égjek,
azért tombolok, duhajkodom.

Simogatnak-ütnek a poéták,
valamennyi bélyeget visel.
Mit akartam: a fekete békát
fehér rózsával jegyezni el.

Mivé lettek az ártatlan évek
merészen szőtt fényes tervei!
Lelkemben most ördög rakott fészket,
de előbb az angyalt verte ki.

Ezért vergődik zavarban lelkem.
Majd, mielőtt tőlem elszakad,
megkérem a legutolsó percben
a mellém-verődött társakat:

vad-hitetlen lelkemért és minden
vétkemért ezt kérem tőletek -
fektessétek hímzett orosz ingben
ikon alá haló testemet!

Elindulok, szelíd zarándok,
mezítlábas szegénylegény,
amerre úsznak zsenge ágak
nyírfaderék fehér tején.

A földet véges-végig mérem,
követve képzelt csillagot.
Közelgő jósorsom remélem,
míg rozstáblák közt ballagok.

Piros almát emel az égre
a hajnal hűvös tenyerén.
Kaszások indulnak a rétre,
énekük lassan ring felém.

Falu-sövény mellett haladva
csöndes igéket mormolok:
százszor boldog, ki elfogadta
a tarisznyát, vándorbotot,

boldog, kit gyér öröm vigasztal,
barát, ellenség elfeled,
kit dűlő, mezsgyekő marasztal,
s ki csak kévéknek hajt fejet.

ELLIK FELHŐ NYÁJA

Ellik felhő nyája,
száz kanca nyerít,
mennyek csobbanása
láng-szárnyat terít.

Tehéntőgy az égen,
emlők: csillagok.
Kelt Isten igéje
juhban magzatot.

Hiszem: holnap nyomban,
ha dereng az ég,
felhőből kilobban
az új Nazarét.

Karácsonyt magasztal
újra a meződ,
felugat a hajnal,
mint kutyánk, a rőt.

Kétely vív hitemmel,
mint valaha, rég,
megtagadod, Ember,
Megváltód hitét.

Csikorog a penge,
metszett föld-torok...
Est-pofáról lengve
csaholnak napok.

Űzött népem futva,
mint szarvas, oson,
s tenyerét kinyújtja
óvón Simeon.

Elmegyek e tájtól mindörökre,
ezt magamban elvégeztem én.
Fényesszárnyú nyárlevél pörögve,
marasztalón hullhat már elém.

Roskadt házunk összedől magától,
öles fű nő vén kutyám felett.
Elnyel majd egy moszkvai sikátor,
ez a sorsom, így rendeltetett.

Szeretem e szilfalombos várost
hervadón is és erőtlenül:
Ázsia, a színarany, az álmos,
kupoláin lomhán elterül.

Éjjel, mikor a hold a magasban
úgy süt, mint a... hogy süt - bánom én! -
vár a kocsma. Horgadt fejjel, lassan
lépek utcák konduló kövén.

Sűrű lárma a bűzös veremben,
de a pohár ott tart, nem ereszt.
Utcalányok hallgatják a versem,
betörőkkel habzsolom a szeszt,

és ajkamra keserű szó téved,
míg a szívem lázasan remeg;
"Veszni ítélt engem is az élet,
vissza többé én se térhetek:

roskadt házunk összedőlt magától,
öles fű nőtt vén kutyám felett.
Elnyel majd egy moszkvai sikátor,
ez a sorsom, így rendeltetett."

Elmegyünk egy kicsit mostan innen,
oda, hol csönd s boldogság fogad.
Készítem is, amit el kell vinnem,
mulandó-romló cókmókomat.

Tág határ, ti drága nyírfa-erdők,
homok-rónák, ti előttetek,
előttetek, semmibe tünendők,
nem tudom titkolni könnyemet.

Mert szerettem, nagyon is szerettem,
mi a léleknek testet adott.
Nyárfák csendjét, ahogy rezzenetlen
bámulták a rózsaszín folyót.

Elgondoltam sok bölcset-bolondot,
eldaloltam bajt és örömet:
voltam e bús földön mégis boldog,
mert szívem kedvére verhetett.

Boldog voltam, asszony ült ölemben,
hevertem fűben, virág között.
A barmot is öcsémként vezettem,
öklöm egyet főbe nem ütött.

Nincsenek ott, tudom, szagos erdők,
nem zizeg ott hattyúnyaku rozs.
Szívem az örökre eltünendők
hada láttán ezért bánatos.

Tudom, hogy ott hasztalan keresnék
homályban aranyló réteket.
Azért is oly drágák, kik velem még
együtt élnek itt, az emberek.

Éltünk csupán igéző hazugság.
Ím, ezért vonz, ezért delejez.
Kiterjeszti könyörtelen ujját,
s vélünk már a Végzet levelez.

Szemhéjam ha lehull elalélva,
mondom: "Szívem érintsd meg csupán.
Létünk hazugság, de néha-néha
az öröm megszépíti netán.

Őszült égre emeld föl az arcod,
Holdról jövendöld a Sorsodat,
csitulj, halandó, ne lesd a titkot:
földi, fölösleges igazad!"

Zelnice-zuhatag hogyha rád dőlt,
képzeld, hogy Ösvény az életed,
csapjanak be könnyelmű barátnők,
csapjon be barátod tégedet.

Bár hazúgul bántsanak: kiállom.
Legyen nyelvük, mint a penge-él,
végzetemet elkészülve várom,
szívem hűvös, semmit sem remél.

Szívem dérrel üti e magaslat,
csillag tüze nem ad meleget.
Kik szerettek, csúful megtagadtak,
kiért éltem - rútul feledett.

Mégis, szorongatva, zaklatottan
mosolyt csalnak rám a reggelek.
Mégis, eme földnek fia voltam:
éltemért mondok köszönetet.

Elviháncolt a tavaszi zápor,
     kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
     Szergej Jeszenyin!

Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
     a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
     föl nem keltheted.

Szavak, igék sorvasztják el áldott
     esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
     ásatag kötet.

Valaki, lustán kutatva verset,
     néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
     nem kellesz magad.

Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
     s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
     épp úgy kél a nap.

Nem másít a föld arcán az ének,
     lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
     ékes szavaid.

Nem tud már a süket ég megszánni,
     Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
     Hagyd bukni fiad!

Tenyeredbül iszik vezetéken a ló.
Nyárfák levelét veri vissza a tó.

Kék kendőd nézem az ablakon át.
Huzigálja a szél hajad éjfonatát.

Habos áradaton csupa csillag a táj.
Úgy kell puha szádrul a csók, noha fáj.

Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám.
Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.

A napok guzsalyán fonalat fon időnk.
Temetőbe kisérnek az ablak előtt.

Tömjénszagu gyász, siratódal eseng...
Rémlik: leeső patkók zaja cseng.

EMLÉKEZEM

Emlékezem - ó, ez az emlék! -
dús fürtöd hogy ragyogott;
nehéz volt, s fáj a szivem még,
miért is hagytalak ott!

Emlékezem, őszi köd ülte
az estét, nyír susogott,
a nappalok megrövidültek,
de tovább ragyogott le a hold.

Szavad még zeng a szivemben:
"Azúrszin időnk tovaszáll,
s felejtesz, kedvesem, engem,
szíved más lányra talál."

Ma a nyíló hársfa szagában
az az érzés benneremeg,
amint teleszórtam lágyan
virággal a fürtjeidet.

Szívem nem hűlt ki, ma búsan
más lányt szeret - s íme feléd
száll gondolatom szomorúan,
felidéz, mint drága mesét.

Én vagyok a falu utolsó
költője: híd az én dalom.
A nyírfák tömjénfüstöt ontó
búcsúmiséjét hallgatom.

Aranyos láng pilléje rebben
s elfúl a faggyú-mécseken.
Kopott faóra üt rekedten,
megőrli lassan életem.

Szelíd mező... De holnap rajta
mohó vas-vendég robog át,
és tépi erőszakos karja
a hajnalszínű gabonát.

Idegen vaskarok, mogorvák,
az ilyen dalt nem tűrik el.
Kalász-lovak fejük lehajtják -
nekik a régi gazda kell.

Felsír velük a szél, az árva.
Haláltánc von fehér lepelt...
Az óra hördül nemsokára,
rekedten mondja, hogy: betelt.

Énekelj! Az átkozott gitáron
Tépdesse kezed a húrokat,
te utolsó, egyetlen barátom!
Jó ez: kocsma füstje fojtogat.

Rá se nézz e keskeny női kézre,
vállra, melyre lágy selyem terül.
Egyszer boldogságomat igérte,
és a vesztem lett véletlenül.

Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
nem tudtam: ragály a szerelem.
Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
Elrabolva csavargó-szivem.

Énekeld hát, pajtás, elviharzott
ifjúságunk szertelen korát!
Mit bánom én ezt a szép ribancot!
Mit bánom, ha más karolja át!

Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
hadd mondom a magam életét.

Napok, aranykupolák felettem,
álmaim iszákját hordozom.
Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
sok asszonyt letört erőszakom!

Igen, van egy keserű igazság.
Látom gyerekkorom faluját:
a kankutyák sorra szimatolják
tavasszal a tüzelő szukát.

Féltékenyen őt minek vigyázzam?
Fájdalmat rá vesztegetni kár.
Életünk: ölelkezés az ágyban,
életünk: csók láza és mocsár.

Énekelj! kezed vad lendülettel
úgy csap le, mint sorsunk ostora.
Küldd el innen... a pokolba... küldd el!
Nem halok meg, cimborám, soha!

Faluszerte vonulnak a kéregetők.
Kvászt isznak az ablakok alján.
A szeplőtelen üdvözitő előtt
leborulnak a templomi cellán.

Átvágtak e népek a réteken.
Daluk: "Ó, ides Jézus!" - esengett.
Kocogott a rakott gebe félszegen.
Riogó ludak éneke zengett.

Nyomorú, bicegő had a nyáj nyomán
csupa vértanumódra beszéltek:
"Szolgáljuk urunkat egyformán
a nyakunkra vevén a terénket."

A tehén számára kuporgatott
morzsákat előhalásszák.
Csufolódva kiáltnak a pásztorok:
"Nosza táncra, leány... A pojácák!"

Erdőn átal ment anyám Iván-éjszakáján.
Csatakos, hideg füben botladozott árván.

Lépett sások élire, bogáncs tövisébe,
tépte horgaskarmú ág - sírdogált szegényke.

Éles fájás járta át, ledőlt gyolcsfehéren,
feljajdult és szült fiút mohos fák tövében.

Szült világra, gyönyörűre: gyephant volt a párnám,
ékességes pendelyem hajnali szivárvány.

Így születtem, Iván-éj kedves unokája,
szerencsét bűvölt fölém öreg fák homálya.

Csakhogy nem kell énnekem ajándék-szerencse:
magam útját vakmerő lábam hadd keresse.

Vagy tán jobb lesz piheként kék egekbe tűnni,
pihe-nyájjal csöndesen a semmibe merülni.

Eső és förgeteg hazája,
fölötted kóbor csend borong.
Mint dagadó cipó, a tájra
úgy domborul a sárga hold.

Laboda vadpirossa lángol
zsírosgöröngyü földeken.
Lassúdan ringó felleg-ágon
a csillag: érett szilvaszem.

Nagy utak messze visznek engem,
szembe csap, földem, bánatod.
Érzem, feszülnek kék vizedben
tavaszi tajtékzó habok.

Az ingoványon megforognak,
suttognak örvényes ködök.
De szót nem értő állatoknak
fájdalma ül a táj fölött.

Este, este. Harmat ül
hűs csalánlevélen
Fűzderéknak dőlve
állok az útszélen

Színezüst a holdfény
háztetőnkre csorran.
Fülemüle éneke
csap fel valahonnan.

Mint a sutból télen,
csöndes meleg árad,
hallgatnak a nyírfák -
fehér gyertyaszálak.

Messze a folyón túl,
erdő holdas szélén
cirpel álmosléptü csősz
halott kereplőjén.

Ez a bánat el sose múlhat,
a kacaj se bír vele.
Hársfám puha lombja hervadt,
hallgat a madár-zene.

Nekem egykor minden új volt,
szívem mézzel teli, bölcs;
nyájas-szelíd szavam is most
hulló keserű gyümölcs.

Az ismerős, szeretett föld,
bár hold szövi át: fakul.
Vizesések, hegyfalak közt
az orosz síkság busul.

Horpadt, lázas, sivatag-táj
s vizenyős tekintetü sík -
rokon velem, és nagyon fáj,
és könnyen a könnyem esik.

Bari bőg. Kalibák sora málló.
A poros szélvészen át
farkkal legyez egy sovány ló,
zord tóban nézi magát.

Nevén nevezve: honunk ez,
ahol ember s pusztai szél
együtt iszik, olykor könnyez,
mosolyos napokat remél.

Ezért e sirás sose múlhat,
a kacaj se bír vele.
Hársfám puha lombja hervadt,
hallgat a madár-zene.

Faluban, a kisutcák során
sűrűdött a szürkület.
Regruták verték ki citerán
szertelen nagy kedvüket.

Cifráztak szép lassút, búcsuzót,
meg szerelmes éneket.
"Torha tönk, mezők, sötét bozót,
szülőfalunk, ég veled!"

Kurjongattak nagy legényesen,
szemük lobbant, mint a láng.
"Éltünk eddig bajjal, nyűgösen,
kezdődjék a jóvilág!"

S hátrarázva szögszínű haját,
táncba lendült mindahány.
Csörgette rá fényes gyöngysorát
hívón sok sudár leány.

Indultak aztán a szérünek,
búcsúzni a falutól.
Pajkos lányok, huncut kedvüek,
szétszaladtak - érj utol!

Falu végén, füves dombtetőn,
kibomlik a keszkenő.
Öregember ballag a mezőn,
tünődőn emlékező.

Sűrűben, nyírek között, ahol
bagoly kiált rémeket,
a bozót nevetve válaszol,
terel hangos éneket.

Faluban, a kisutcák során,
ágak-tépázta csapat.
Regruták siratják citerán
a hajdani napokat.

Ócska kicsi kunyhó,
nyomorú bajok,
sírnak a kapudnál
szeles viharok.

Hallatszik panaszszó,
nem takarja fal,
mindben a szegénység:
tompa hangu dal.

Elnyomásról zengnek
bús énekeket,
nyomort énekelnek,
éhes éveket.

Nincsen egy vidám szó
házaid alatt,
bánat könnye fojtja
vigasságodat.

                   1

Ó nap, sugaras nap,
világ kútjába bukó aranyvödör!
         Merítsd ki a lelkem!
         Húzz fel hazám kínjainak
            kútfenekéről!

            Minden reggel
sugaraid ostorfáján kúszom
újra meg újra az égre.
Minden este
lezuhanok onnan az alkony szakadékába.

Szívem nehéz, ürömkeserű...
Felvérzi számat az ének...
Hó zúdul, betakarja hazámat,
letépi számról a szót,
         darabokra szakítja.

Keresztfán csügg hazám
        töretett teste.
Utak, ösvények csupasz lába
        átalszögezve...

Farkashangon vonít nyugatról
                a szél...
            Holló az éj,
csőrét feni a tavak hűlt szemén.
A hegyre felszögezett alkony
mint keresztfán a deszkatábla:

        JESUS NASARENUS
                    REX
             JUDEORUM!

                   2

Ó hold, telihold!
Öregapám vörös sapkája, amit
a vadóc unoka egy felhő-ágra dobott fel -
              hullj le a földre!
        Födözd el szememet!

            Hol vagy...
        Hol vagy, hazám?

Mint fűzvesszőket, nyúzta le útjaidat
            kemény szél.
Gyapjadat, fehér havadat nyalogatta
            kék nyelvével
            az orkán.

Bárányként fekszel a földön,
ég fele rándul a lábad,
        a vályut az éggel,
a zablakalásszal a csillagokat
már összekeverte szemed...

Nem baj, sose bánd!
Mindent, amit látsz, összekeverhetsz...
Én nézlek, napnak is, ha kivánod,
amelynek disznó-képe van,
nem félek, ha akár beleröffen
        szertartáskönyvébe
        szivemnek.

Nagyságos nagy a titkod.
És halálod örök váltságdíj a
         világért.

                   3

Ó, vérpiros alkonyi fény!
          Bocsásd meg, hogy kiabálok.
S hogy égi ivócsanaknak néztem
          a Nagy Medvét, bocsásd meg!

Puszták pásztorai -
mit is tudunk?
Községi kisiskolát jártam magam is csak -
                        mit tudok én?
Csak bibliát tudok, meg öreg meséket,
csak azt, hogy a zab mit zümmög a szélnek...
             S még ezt:
        ünnepnapokon
        húzni a harmonikát.

De azt tudom,
annyit tudok: meghalni inkább,
mint élni
        lenyúzott
        bőrrel!

Halj meg, hazám!

Halj meg, ki a két
       testámentom után
       megírtad
       a harmadikat.

                   4

Ó, csillagok,
ti pillogó kicsi gyertyák,
kik a hajnal zsoltároskönyvére
       piros viaszt csöpögettek -
           hajoljatok le,

hogy elérjem lángotokat,
        s felágaskodva
        lábujjhegyre
        sorra kioltsam.

Ő nem tudta, ki gyújtott benneteket,
sem azt, miféle halálról szóltak
            énekeim.

           Örvendj,
                egész Föld!
Örvendj: szűzed, Oroszhon
újjá születik,
         ím halljad,
fiat szül
teneked...

Immánuel lesz a neve:
         Szabadító...

Örvendj, Volga, susogj:
Kék bölcsődben rengeti majd az anya
         csecsemőjét.

Hiába mondjátok,
        hogy az égen
a teljes-hold, ami fénylik,
én tudom:
       nem a hold...

Hanem ő!
Hanem ő!
Az ég méhéből
fényességben
         ő született meg!

Falut sirató utolsó költő
lettem én. Kopott deszkahíd.
Nyírfák tömjént egekbe küldő
búcsúmiséjén állok itt.

Testem viaszgyertyája lobban,
aranyos lánggal csonkig ég,            / aranyos lángja csonkig ég,^[6]
S a Hold, óriás fa-ingaóra              / s a Hold: fa-ingaóra zordan
fülembe hörgi: itt a vég.

Kéklő mezőknek kicsi útján
holnap vasvendég rohan át.
Fekete marka tépi durván
a hajnal-fényű gabonát.

Dicséretét idegen ujjnak
húrjaim nem zenghetik,
A kalász-lovak hulltukban is csak
a régi gazdát könnyezik.

Dög-nyeritésük szellő szopja,
vad haláltáncban a vidék,
Nemsokára üt már az óra:
elhörgi végitéletét.

Fejem felett csillag kigyúlt,
de elborítja köd homálya,
elém a széles út borúlt,
de belenőtt a rút csalánba.

A világ mosollyal köszön,            / A világ mosollyal köszönt,^[7]
de mélyén megvetés lehet,
a sors is engem üdvözöl               / a sors valaha üdvözölt
de könnyet küld vigasz helyett.    / s most könnyet küld vigasz helyett.

Fejem ily fáradt sohasem volt,
nyom a nyúlós-szürke eső.
Álmodtalak, otthoni mennybolt,
s elherdált ifju erő.

Sok nő érettem elégett,
s én is sok nőt szereték.
Nem ezért ragadott el a végzet
s húz méreg: bor-nehezék?

Boros éjjelek újra meg újra,
kicsapongó bánat evett.
Szememet valami hegye fúrja,
mint féreg a kék levelet.

Csalatás nem fáj, elalélt ma,
s a kalandtól szív se vidul.
A hajam, az arany szinü széna
már szürkült színbe borul.

Hamuszínbe borul s viz-ezüstbe,
mig az őszi nyirok lepereg.
Sose sajnállak keserülve,
tavaszom, Isten teveled.

Minek önkínzás, elesetten,
mosolyom csal furcsa vonást;
csuda jó vinnem pihe-testben
halk fényt s holttest-nyugovást.

Járkálni sötét lebujokba
nem fáj: a szivembe se vág.
Kényszerzubbonyba-betonba
vonjuk Természet-Anyát.

Énbennem is épp ez a törvény,
mi csitítja veszett tüzemet,
lobogok ma is én a mezőkért,
miket egykor e szív szeretett.

Hol a fák olyan áldva neveltek
s görgettek a sárga füvek.
Verebek, varjak be köszöntlek,
s zokogó baglyok, titeket.

A tavaszba-nyomukba kiáltom:
"Kékben remegő madarak,
csiviteljétek botrányom,
hogy a szél-huligán, mit bánom,
páholja a rozst öv alatt."

FEKETE ÉJ[8]

                   1

Hisz látod, drága, az éj szelid áram:
nincsen se hideg, se meleg.
Miért, hogy a Hold arany porában
az álmodat te nem leled?

Ó jaj, miért nem? Mondd hát, drágám,
én már mindent elviselek:
sárga holdsarlóval learatnám
a be se vetett földeket.

Tavasz... tél és... csak tél megint...
kedves, a tél lám meglegyint...
S a zöld ruhaujju nyírfa-sereg,
ha vihar jő, holtért sír, kesereg.

Ó mondd, kedves, ha ő kesereg,
körül tavasz, de engem föld temet,
de sírba merülvén: hóvihar legyen
halottas fekhelyem.

S ezért, ha a szem már messzi mered,
berkenye-tűz hevíti lelkemet.
De mind kihúny, mint láng szivemen,
maradj, ne menj el, nyírfa-kedvesem.

                   2

Szánom, lovam vágtató,
mező, kakas, szél meg ágak.
Drága orosz szűzi hó,
tiszta szépség: én imádlak.

Vándorló orosz vagyok,
szemem túlra-néző:
csillag, mit a sors adott,
velem elenyésző.

                   *

Éj kilobban. Fény kihúny.
Kakas hangja csupa gúny.
Minek ébreszt íly korán
átkozottul ostobán?

De ha mégis van oka?
Vagyok, mint ő, ostoba?

                   *

Éj, de komor ma, ég, a mogorva,
fülelek, de süket vagyok.
Neked csupán, te jó tyukocska,
kívánom, legyen kakasod.

Nincs mit tegyünk, nincs mit csináljak,
megdöglök én, ne feküdj le te...
Testem hulláján virulna bárcsak
ledér tyúkocskák élete.

                   3

Hisz látod, drága, az ég mi szürke:
a szemhez tapad s ráragad. -
Bocsáss meg: nem kell Isten üdve,
de imára rezdül az ajak.

Bár nincs Isten, csak a vágy imára,
mint másnak testmelege kell,
hogy lelkem, e szárnyatört madárka
földről ne szálljon soha el.

Felhő ellik nyájban,
Száz kanca nyerít,
Mennyek csobbanása
láng-szárnyat terít.

Tehéntőgy az égen,
Emlők: csillagok.
Kelt Isten igéje
juhban magzatot.

Hiszem: holnap nyomban,
ha dereng az ég,
Felhőből kilobban
az új Nazarét.

Karácsonyt magasztal
újra a meződ,
Felugat a hajnal,
mint kutyánk, a rőt.

Kétely a hitemben:
mint valaha, rég,
Megtagadod, Ember,
Megváltó hitét.

Csikorog a penge,
metszett föld-torok...
Est-pofáról lengnek
vicsori napok.

Űzött népem futva,
mint szarvas oson,
S tenyerét kinyújtja
óvón Simeon.

Fenn az égi boltivek fehérlenek,
vagy a víz hajt só-virágokat?
Énekelsz, és levetkőzött éneked
húzza, mint gyeplőt, a partokat.

Lassan forgó kék malomkő őrli meg
a búzaként áradó folyót.
Aranyos-kék messzeségek intenek,
szelíden karolva bánatod.

Zord szeretet meg nem béklyózhatja már
napbarnított, lendülő kezed.
Arhangelszk vagy Umba felé hajt az ár
a Szolovkán - mindegy, merre vet.

Túl az összetaposott fedélzeten
itt is, ott is kolostorfalak,
s panasz-ének zümmögi keservesen,
hogy a füzek hogyan hajlanak.

Ott szeretnél lebegni a víz felett,
letaszítva a napot magát...
De a felhők résein a hold helyett
fényes fókafej ragyog le rád.

Fények szárnya verdes esti lázban,
kék köd altat gyér sövényeket.
Ne szomorkodj fehérfalú házam,
hogy megint csak én vagyok veled.

Újhold szökken arany zsupptetőre,
szarvát feni házam ereszén.
Eljött a lány, s nem mentem elébe.
Egymaga ment haza is szegény.

Az idő majd elfújja keservét,
év megy, év jön, mindent elcsitít.
Másnak őrzi az a lány a lelkét,
másnak adja édes kincseit.

Nem az erős, ki örömöt koldul,
hanem akit gőg forrósit át,
kinek szíve társán meg nem indul,
s félredobja, mint a nyűtt igát...

Majd az idő esztendőket perget,
hó falkáját szél teregeti,
eljön akkor újra és bezörget,
gyermekét itt megmelengeti.

Bundáját és kendőjét megoldja,
tüzem fénye rebben kisfián,
s ő nyugodtan, nyájas szóval mondja,
hogy a gyermek hasonlít reám.

Fojtogatnak kegyetlen aszályok,
zörög a rozs, szomjanvész a zab.
Hímzett zászlót visznek a leányok,
körmenettel útrakél a pap.

Összegyűlnek a hívek a dombon,
arcuk békés, csak szívük riadt.
Cifrázza a kántor pincehangon:
"Mentsd meg, Isten, bárányaidat!"

Tárul az ég fényes kapuszárnya,
és a pópa új imát donog:
"Kegyes Isten, figyelmezz imánkra,
szakadjanak kövér záporok!"

Madársereg odagyűl szavára,
szenteltvíz esőzik, permeteg.
Szarka-násznagy szólít lakomára,
eljönnek talán a fellegek.

Alkony vére terjedez az égen,
szakadt gyolcsok - felhők úsznak ott.
Sűrűben patak fut ösztövéren,
kövek közt ver álmosan habot.

A parasztok várnak, ácsorognak,
egyik sóhajt, másik kesereg:
"Szeme volt már a tavaszi rozsnak...
Oda a zab, az is kipereg..."

Felhők futnak, vadsörényü mének,
köztük villám-ostor sustorog.
Szikkadt mezőn fújják a legények:
"Felhők, felhők, vizet ontsatok!"

Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

Folyóparton tűz lobog,
moha füstöl, ág ropog.
Haj, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Moha füstöl, ág ropog.

Manó sír a fák alatt,
siratja a tűnt nyarat.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Siratja a tűnt nyarat.

Táncba megy a lánysereg,
szilaj húrok pengenek.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Szilaj húrok pengenek.

Kinek bánat, siralom,
nekünk, öröm, vigalom.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Nekünk öröm, vigalom.

Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis ittmarad.

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

Földem, szomorú csupa sík táj!
Az esős ősz ónja pereg,
pocsolyában a lámpa himbál          / pocsolyán lámpás tüze himbál^[9]
száj nélküli szörnyü fejet.

Jobb nem néznem a világra:
csak még szörnyűbb ne legyen,
im e rozsdás nagy rohadásra
hunyorítom majd a szemem.

Kicsikét csitul így, ami sajgott,
s bár ház csontváza borong:
viszi molnárként a harangot,
bronzzsákjait a torony.                   / nagy bronz-zsákját a torony.

Koplalsz? lesz majd eleséged.
Élted majd jóra vált.                       / Élted tán szépeket ád.
De szemed nyíltan sose nézhet,
Te nem ismert, földi barát.

Mint gondoltam, ugy is tettem,       / Mit gondoltam-cselekedtem,
de jót sohase hozott,                       / de sikert sohasem aratott,
túl jól megszokta a testem
e hideg remegést, e fagyot.

De minek panaszkodom ma?         / De minek panaszkodom én ma?
Hiszen itt más is nyomorog.
S a lámpa kacag hunyorogva,
száj nélküli arca vihog.

Rossz gúnya alatt csupán a            / Rossz gúnya alatt, íme, árva
szivem int: "Lásd föld rögeit!
Pajtás, a halál keze zárja
le csak látó szemeid."                    / le csupán látó szemeid."

Furcsa ajtók vannak Khoraszánban:
mindnek rózsa szórva küszöbén.
Egy merengő péri él a házban.
Furcsa ajtók vannak Khoraszánban:
egyet sem bírok kinyitni én!

Van elég erő a kezeimben.
Hajam réz, s aranyszínű, finom.
Szól a péri szépen és szelíden...
Van elég erő a kezeimben.
S azt az ajtót nyitni nem birom!

Mire jó vak mersze bús szivemnek?
Mire jó? Dalom kinek irom,
hogyha féltékennyé Sága nem lett,
ha az ajtót nyitni nem bírom?
Mire jó vak mersze bús szivemnek?

Most orosz hazámba visszatérek,
Perzsia, tőled bucsút veszek?
Elhagylak vajon örökre téged,
mert szeretem szülőföldemet?
Most orosz hazámba visszatérek.

Isten hozzád, Isten veled, péri!
Az ajtók nem nyíltak énnekem.
Jaj, be szép volt érted kínban égni!
Rólad szól hazámban énekem.
Isten hozzád, Isten veled, péri!

Fürdő csillagok, ős-kusza álmok,
Borzadok, ébren hallucinálok.
Részegen égek a puszta ligetben,
Csillagokat fognék a kezemben.
A balalajka vidám dala repdes,
Tóban, az árban fürdik a kedves.
Kecses a keble, a két üde körte,
Csontja vihart simogat ölelőzve.
Mint a szivárvány, olvad a csillag,
Szívben az esti litánia-illat.

Füstölög az este, kandúr ül a sutban,
ima rebben: "Bízzunk édes Jézusunkban!"

Ködök kavarognak, hajnalok lobognak,
vörös fény a leple cifra ablakoknak.

Arany gerendáról pók libegtet fátylat,
korhadt-lécű ólban egér kaparászgat.

Tisztás szélén tömzsi kupola a boglya,
zúg sudár fenyőszál, égbetörő kopja.

Harmatűlte cserjén kéklő pára-tömjén,
Szelíd erő szunnyad szívek árva csöndjén.

Füttyös szél ront a palánk tövének,
        füvet borzoló.
Ez maradok, tudom, amíg élek:
        korhely, naplopó.
Elnyelik a napkaréjt a halmok,
        üzennek nekem.
Nem egyedül kódorgok-csavargok,
        vagyunk elegen.
Tél havaz az orosz mezők síkján,
        nyár füvet növeszt.
Mindegy, hogy csuvas vagyok, vagy litván:
        csak egy a kereszt.
Hiszek benne, mint csoda-ikonban:
        betel az idő,
s vándor képében eljön titokban
        az Üdvözítő.
Lehet, hogy egy kékes ködgomolyba
        fúló estelen
elkerülöm, bambán vigyorogva,
        meg sem ismerem,
lehet, tompán bámul majd utána
        szemem, szárazon,
és az öröm elszáll a homályba
        galambszárnyakon...
S feljajdul megint a régi bánat,
        farkasként üvölt...
Szél, te járj a síromon trepákot,
        ha rámhull a föld.

Gyere drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

Jaj, fürt, dérütötte, csüngő
vegyült hajam aranyába,
jöttél, mint szilaj léhűtő
egyetlenegy megváltása.

Otthonom elhagytam régen,
hol virítnak rétek, kertek,
városi keserű hírben
hittem magam elveszettnek.

Akartam, hogy szívem vére
elfojtana nyarat, rétet.
Ahol békák zenéjére
vad-kamasz költővé érett.

Ablak előtt ősz van újra,
juhar, hársfa bekopogtat,
mancsos ágai bebújva
keresnek sok távozottat.

Rég nincsenek e világon,
Hold süt sírok keresztjére,
éjbe jelöli sugárzón:
mi is jövünk vendégségbe.

Mi is, leélve a búkat
költözünk ama berekbe.
Mind a rögös, görbe útak
gyönyört öntnek elevenbe.

Így hát drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

Gyermekem, de sokat sírtam bús sorsod miatt,
s éjjelente, egyre-egyre jobban fojtogat.

Jól tudom, hogy nemsokára, egyik délután
engem is kiénekelnek Szent Mihály lován.

Te meglátod az ablakból fehér szemfedőm,
s összeszorul a bánattól szíved résztvevőn.

Gyermekem, de sokat sírtam szavak titkain,
és gyöngysorba fagytak sorra forró könnyeim.

Összefűztem kis nyaklánccá s néked adom át,
napjaimnak emlékére hordjad te tovább.

Haj, a szán! Paripák, paripák, haj!
Nem az ördög hajt titeket?
A pusztai vad robogásban
a száncsengő de nevet!

Se az ebcsaholás, se a holdfény
nem méri e messzi mezőt.
Szilaj életem, el ne osonj még,
ne suhanj el öregkor előtt.

Kocsis, te! Dalolj a vak éjbe,
kísérlek én magam is:
Csalóka a lány szeme-fénye,
meg az ifjukor is de hamis!

Süvegem rég csálira vágtam,
befogtam a gyors lovakat,
s a szekéren, a szénán háltam -
üssék bottal nyomomat.

Csoda-kedv daloló suhanása!
A sötét éj selyme alatt
a harmonikám kacagása
lányok lelkébe ragadt.

De hajam már gyérül azóta.
Se házam nincs, se lovam,
hangszerben hallgat a nóta,
nem szól vígan-borusan.

De mégse fagyott meg a lelkem,
szeretek fagyot és jeget.
Haj, ifjui, hajdani kedvem,
a száncsengő kinevet.

Hallod - vágtat szánunk, hallod - szánunk vágtat,
nékem s kedvesemnek mező terít ágyat.

Szellőcske, oly pajkos, szellőcske, oly félszeg,
puszta rónán robog csengettyűző ének.

Ó, te szán, te szánunk - fakó lovunk száguld,
réten juhar táncol - mint ki részeg, kábult.

Odamegyünk hozzá, kérdjük, hogy mi történt,
s harmonika-szóra hárman ropjuk tüstént.

Hallod - szán csilingel, hallod - szán csikordul.
Lánnyal, nevetővel, szán röpít bolondul.

Csiklandozó titkot suttog a szél ajka,
fagy-gyalulta síkon csilingel a trojka.

Haj, ti paripáim! Rajta, röpíts, szánom!
Pityókos juharfa táncol a tisztáson.

Odahajtunk hozzá, szökkenünk a hóra,
s hárman táncolunk már harmonikaszóra.

Halott liget, puszta róna,
Nyirkos köd a víz fölé ült,
Messzetűnő tűzkerék, a
Nap a hegy mögé legördült.

Mély álomba szenderült a
Feltört út, oly álma támadt:
nemsokára mindenütt a
tél takarja már a tájat.

Csengő bozót sűrüjében
láttam, ködben csavarogva:
Rőt csikó - a hold az éjben
magát szánunk elé fogta.

Hamvaskék ruhácska. Tisztatükrü szem.
Sosem-igaz szóval csaltam kedvesem.

Megkérdezte tőlem: "Zúg-e fergeteg?
Fűtsek-e, vessek-e puha fekhelyet?"

Néki azt feleltem: "Szirom, nem a hó,
szirom hull az égből, puhán szakadó.

Fűtsd be a kemencét, készits fekhelyet:
hiányod sír bennem, mint a fergeteg."

Harangszó mezőknek
új hajnalt jelez,
mosolyt küld a Napnak
földünk s ébredez.

Konduló ütések
szállnak égre fel,
visszhangozza erdő,
csengő hang felel.

Folyó mögé tűnt a
fehér színü Hold,
zengő hab vidáman
utána loholt.

Álmodat elűzi
távoli harang,
valahol az úton
halványul a hang.

Itt járok újra szülőföldemen,
a faluban, hol nődögéltem,
hol nyurga torony áll fehéren,
nyírfatetővel és kereszttelen.

Ó, mennyi újat szívott itt magába
a fénytelen, sovány napok sora!
Hány ámulat várt! Hány csoda
szegődött lépteim nyomába!

Szüleim háza
melyik is lehet?
A ház, amelyet hajdan öreg juhar jelölt?
Anyám nem ül már tornácunk előtt,
vetve csirkéinek egy-egy marok szemet.

Öreg lehet, bizony,
öreg lehet...
Megsajgó szívvel nézek szét a tájon:
keresem régi arcát s nem találom.
Csak a hegy ismerős: árván mered, fehéren,
és lent, tövében
magányos, szürke kő.

Körül a temető:
düledező keresztek,
mint holtak karjai,
karok, halálos harcban megmeredtek.

Öregember botoz az útfelen,
lebben nyomában a por szürke fátyla.
"Megállj, apó!
Mondd meg nekem,
hol is lakik Jeszenyina Tatyána?"
"Tatyána?... Hm...
Hát az a ház,
az, látod ott...
Aztán mi jóba jársz?
Rokona volnál,
vagy a fia, a világgáfutott?"

"Az, a fia.
No, no, mi lelt, apó?
Bántott a szó,
hogy olyan borús lett a homlokod?"

"Hej, unokám!
Már nagyapád se ismered meg?..."
"Öregapám!"
Tűnődünk egymás lassúdad szaván
és könnyeink a lapura peregnek...
........................................
"Harminc lehetsz, aligha több.
Én meg kilencven leszek nemsokára.
Kevés van hátra...
Hazajöhettél volna már előbb..."
Tűnődik... homlokán ezer barázda.
"Haza bizony..."
"Te kommunista vagy?"
"Nem!"
"A húgaid meg, látod, komszomolkák.
Milyen idők! A templomunkban nincs ikon,
kereszt sincs. Tegnap mind kidobták.
Hogy jut égbe az imádság szava?
Én titokban az erdőre megyek,
nyárfák elé letérdelek:
talán segít...

No, de gyerünk haza!
Meglátod majd anyád, testvéreid."
S elindulunk konkoly-szegett úton.
Én az erdőt, a rétet bámulom,
az árva tornyot nézi nagyapám...
.......................................
.......................................
"Fiam, édes fiam!" - "Anyám!" -
És törlöm újra könnyemet.
Még a tehén is bőgne egy keserveset,
csak nézne szét e nyomorú tanyán.
Falon Lenin naptárból tépett képe:
húgaim élete,
nem az enyém.
Mégis sírok és ereszkednék térdre,
hogy most közébük megtérhettem én.

Szomszédok jöttek át...
Asszony, ölbéli gyermek.
Csak néznek, senki nem ismer meg...
Még a kutyánk is rámacsargott,
mint vén ebe fogadta volna Childe Haroldot...

Gyerekkor drága tája!
A régi arcod
nem lelem.
De hát magam is más lettem, tudom.
Anyám, nagyapám ül reménytelen -
mosoly virul ki a húgaimon.

Nekem nem ikon Lenin képe sem...
Csavarogtam, láttam sokat...
S családom kedves most nekem...
És meleg sírás fojtogat
közöttük ott a lócán.

"No, húgom!"
Húgom a lócáról felállt:
a Tőke, mint a Szentírás, kezében.
Beszélt Engelsről,
Marxról...
Nem olvastam, akármilyen szél fújdogált,
e könyveket - no szégyen!

De tűrtem csak nevetve,
hogy ez a csöpp leány
tudatlanságom olvassa fejemre...
........................................
........................................
Még a kutyánk is rámacsargott,
mint vén ebe fogadta volna Childe Haroldot.

Hideg holdfény szinte folyva önt el
rideg rónát, rajta bú lebeg -
így láttalak, hazám, ifjú fővel;
átkoztalak, bár szerettelek.

Odvas fűzfák bús útmenti rendje,
kenetlen kordék gyász-éneke -
fognám fülemet a tenyerembe,
ha megint hallgatnom kellene.

Kis kunyhó-ablak, már nem világítsz,
nem hatol szívemig sugarad.
A szirom-zúzmarás almafát is
gyűlölöm sivár helye miatt.

Lelkemet más vonzza már. A vén hold
tüdőbajos világa alatt,
szülőhazám, kőből és acélból
látom nőni új hatalmadat!

Réti Oroszország! Béke már rád!
Szíken tolni szúvas faekét?
Szenvednének ők is, hogyha látnák,
a szép sor nyírfák és jegenyék.

Nem tudom, mire végzem... Megeshet,
nem értem az új élet szavát -
szeretném látni mégis erősnek
ezt a bús, szegény orosz hazát.

Hallgatom, hogy csahol közel-messze
a motor, amíg bőg, zeng az ég.
Fognám fülemet a két kezembe,
ha megint a kordék kezdenék!

Pergessétek, napok, a régi rokkát.
Az idők rendjén
nem fordíthatok.
Magammal dűlőre sosem jutok hát?
Kedves-magamnak
idegen vagyok.

Olvasnék - könyvem kiesik kezemből.
Ásítok,
álom húzza a fejem.
Kinn
vontatott sírású szél dörömböl,
baljóslatú,
mint halálfélelem.

Rekedten dünnyög
kinn egy lombja foszlott
juharfa, a múltat idézgeti.
Juharfa-e?
Vagy inkább szégyenoszlop?
Akasztanak rá?
Fejsze dönti ki?

Elsőnek
engem kössenek fel
ágára, hátragúzsozva kezem,
amért rekedt,
bajt jósló énekemmel
hazámat
álmából ébresztgetem!

A kakas-harsonát
nem állhatom,
ahogy átsajdul
álmunk éji csendjén.
Bosszút állnék
e harsány állaton -
ha rajtam múlna,
mind kizsigerelném!

És én magam?
Hisz kakas-énekem
felverte e vidéket hajnalonta!
Lettem - hiába volt apai intelem -
szívem és versem
nyugtalan bolondja...

Visít a förgeteg,
mint böllérkés alatt
az ártány.
Jeges-szilánkos
köd lebeg
a messze és közel
bizonytalan határán.

Talán a kutyák
falták föl a holdat -
nem látni régen,
hova tévedt?
Anyám a rokkáról
szálat bogozgat
és orsajával elbeszélget.

Süket macskánk
figyel szavára,
gőgös feje
a lócáról felé hajol.
Az ijedős szomszédok
nem hiába
mondják: olyan,
mint egy sötét bagoly.

Úgy látom
szűkülő szemrésemen,
mint képet egy
gyerekkori meséből:
a macska, mancsával,
fügét mutat nekem,
anyám pedig varázslóasszony
Kiev boszorkányos hegyéről.

Beteg vagyok,
vagy nem vagyok beteg?
Gondolataim
össze-vissza járnak.
Fülemben
sírásó-lapátok zengenek,
felelve messzi
harangzokogásnak.

Magamat
koporsóban fekve látom.
Az alszerpap imát darálgat.
Halott-magam
szemét lezárom,
ráteszek
egy-egy rézpetákot.

Azé lesz, aki elkapar:
a sirásó jókedve ára.
Elás, utána nagyhamar
egy pohár pálinkát
köszönt magára,

és így kiált:
"Szegény bolond halott!
Szilajul élt,
szertelenül, mint senki.
De a Tőkéből öt lapot
nem tudtak
a fejébe verni!"

Hóförgeteg dúl-fúl, ördög lelke jár,
ver a háztetőbe fehér szögeket.
Tomboljon felőlem; minek félni már?
Nyughatatlan szívem hozzád szögezett.

Hó-gomolyag zuzik, őrli a fergeteg,
égre-fagyottan a hold riogat.
Látom a kis falut, éjben a kerteket,
ablak-üregben a mécs-sugarat.

Hontalanul megyek, és zivatar kering.
Kell-e a sok nekem? Egy odu tán...
Várnak öregjeim, otthon ülök megint,
láthatom ősz öreg édesanyám.

Néz, a szeméből könnye csorog szét,
percekig is néz hangtalanul.
Most meg akarja fogni a csészét,
menten elejti, a földre lehull.

Kedves, öreg, szelid édesanyám, gyere,
hagyd el a gondot: sírba temet.
Harmonikázik a tájon a fagy keze,
míg elmondom az életemet.

Messze bolyongtam, messzire láttam,
várt is elég szerelem, mese-kincs,
jártam a kocsmákban, palotákban:
szebb s jobb, mint te, sehol, soha sincs.

Újra melegszem az otthoni padkán,
lenn a bakancs és lenn a bekecs,
régi remény lobog életem útján,
újra gyerek vagyok, ugrifüles.

Kinn a fagyos vihar új zokogásba fog,
vad-zajosan tova-füstöl a szél,
és szivem azt hiszi: hársfavirág lobog,
kertben a hársak esője fehér.

Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Hol vagy, ház, öreg szülém,
állsz-e még a domb tövén?
Kék virágom hol lobog?
Ragyogsz-e még, szűzhomok?
Hol vagy, ház, öreg szülém?

Kakasok rézkürtje zeng,
parton egy pásztor mereng.
Fényporos a víztükör,
benne csillag tündököl.
Kakasok rézkürtje zeng.

Szárnyas malom az idő,
ezüst ingát lenditő.
Hold az inga, földre száll,
rozsra perc-esőt szitál.
Szárnyas malom az idő.

Gyorsnyilú eső szakad,
elsöpörte házamat,
rongyolt kék szirom lobog,
feldúlva a szűzhomok.
Gyorsnyilú eső szakad.

Hold rejti a pajtáink mögé
sárga arcát ádáz Nap elől,
magasan a rétjeink fölé
villámpír lobban kelet felől.

A hajnal, mint harmat-hab ragyog:
menyasszonyszem mélykék tava az,
mint a vándor, ideballagott
bocskorában, botján a tavasz.

Fülbevalókat tesz ág köré,
a nyírfákat ékszerezi fel
s az orgona-bokraink közé
mint a lepke, vígan lebben el.

Hold szitálja hűvös aranyát,
oleander mézillata átad.
Jó nézni e kékben úszó tájat,
hallgatni a nyugalom dalát.

Messze-messze Bagdad városa:
ott dalolt a szép Seherezádé.
Vágya réges-régen a halálé,
kertje néma, nem zeng föl soha.

Földben nyugvó régen-voltakat
rejt a temetőfű buja bokra.
Vándor, ne keresd a holtakat,
ne hajolj a mohos kőlapokra.

Körülötted illatok, színek,
ajkad hívják, csábítják a rózsák.
Béküljön meg mindennel szived,
s édes öröm száll meg, tiszta jóság.

Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz.
Arany hold alatt gyönyört szakíts.
Ha meg holtak árnyainak hódolsz,
élőt azzal meg ne háboríts.

Ezt dalolta szép Seherezádé,
ezt nyögik a csorba levelek...
Kinek vágya régen a halálé,
szánni szívből itt csak azt lehet.

Hószinü pántlika bíbor övön...
Szép a pipacs, ha csokorba kötöm.

Táncba futott a legény valahány -
énekel, énekel ott az a lány.

Fújja vidáman, fújja nekem:
"Szép a legény, de ha nem szeretem!

Szél a haját ne kuszálja nagyon:
fésümet úgyis másnak adom."

Más viszi táncba, tüzesbe, nem én:
táncban, ivásban hetyke legény.

Hadd vigye! Úgyse vagyok neki jó...
Mind berugott az a híres ivó.

Férfiszakáll csiklandja nyakát,
kelleti, el se pirulva, magát.

Párja röpíti, előtte forog,
hej, de mögüle felém mosolyog...

Hószinü pántlika bíbor övön...
Szép a pipacs, ha csokorba kötöm.

Árva pipacs kivirult szivemen...
Lobban a táncba, de mégse velem!

Huhog ősziesen a bagoly,
belereszket a puszta vidék.
Már lesben az ősz valahol,
nyüvi-fosztja hajam sürüjét.

Szomorúak a kék topolyák,
huhu-hanggal a puszta üzen.
A hold-anya bontja haját,
s fia válla mögött lepihen.

Vacogok majd lombtalanul
sürü csillageső hüvösén.
Dalom elkopik és megavul,
un az ifjú, s elhagy a vén.

Új dalnokot küld a falum,
új dalt terel erre a szél...
Susog ősziesen, szomorúan,
zizeg ősziesen a levél.

Hullnak a lombok, hullnak özönnel.
Távoli-tompán
jajgat a szél.
Senki se tölt be örömmel,
ó, ma velem szeliden ki beszél?

Elnehezült a tekintet.
Nézem a holdat az ég tetején.
Most a kakasszó messzirül intett,
csend sürüjén, puha ősz elején.

E kék, korahajnali óra,
sűrű hullócsillagot ont.
Valamit kívánni, ha volna,
jó volna - de mit, te bolond?

Mire vágyjam, árva leroskadó,
keserülve a sorsomat?
Talán egy szemrevaló
lányt lássak az ablak alatt?

Buzakék szeme csak nekem intene,
egyedül nekem és
soha másnak -
járása, szelíd szava, kelleme
nyugodalmat adna a vágynak.

A hold özönében, az éjben
ne sírjam az énekemet,
dícsérjem a végzetemet,
másnak fiatal delejében
sose bánjam: erőm odalett.

Húzzad-nyúzzad, te vén harmonika!
A zenész keze csüggedten cibál.
Igyál velem, igyál, rühes szuka,
igyál, igyál!

Ó, hány szerelem meghempergetett -
végig se gondolom.
Mit bámul kéket-fröccsentő szemed?
Kell egy pofon?

Madárijesztő-bábnak még talán
szép vagy nekem.
Megrágtad szívósan és ostobán
az életem.

Szólj, harmonika, szólj, te keserű!
Igyál, gebe!
Butább nálad ott az a nagycsecsű:
az kellene!

Válogattam a tefajtád között,
akadt elég...
De nem találtam még ilyen dögöt,
ilyet soha még!

Fáj? Hát húzzad azértis! Hangosan!
Eh, egyre megy!
Nem ölöm érted meg magam!
Fenébe! Eredj!

Jobb, ha ilyen szukákba
belérugok...
Bocsáss meg, drága, drága...
látod... sirok...

Szertelen dicsőség, szilaj ifju évek,
sok keserü mérget hullattam belétek.

Nem tudom, hol vár a vég, közel-e, vagy messze.
Kék szemem volt hajdanán, hervad révedezve.

Hol vagy öröm? Csak sötét kín, szorongás, bánat.
Mezőn, kocsmában? Ohó! Sehol sem talállak.

Kinyújtom a kezemet, ujjaimmal érzem:
Hó, lovak... szán... suhanunk... által a cserésen.

"Hajts kocsis, ahogy lehet, nem vagyok én bászli,
ne sajnáld a gödrökön lelkem is kirázni."

De a kocsis mást se szól: "Fene zivatar van.
Megizzadnak a lovak, én leszek a bajban."

"Ej, kocsis, nem tűrhetem félős gyávaságod!"
Kapom ostorát, nosza, a lovakra vágok.

Lódulnak azok, a hó cafatokban röppen.
Hirtelen zökken a szán... bucka van köröttem.

Fölkelek, ördögbe is - trojka helyett, látom,
bekötözve fekszem itt egy kórházi ágyon.

Nem a rossz uton futó lovak felé csaptam,
kötésemmel fekhelyem ütöm szakadatlan.

A két óramutató bajuszt pödör éppen.
Ápolónők réveteg hajlanak fölébem.

Rámhajolnak suttogón: "Aranyfürtü, téged
megmérgeztek jó korán a keserü mérgek.

Nem tudjuk, hol vár a vég: közel-e, vagy messze -
kocsmák köde nehezült régi kék szemedre."

Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.

Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban.
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.

Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.

Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.

Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.

Megbékül mindennel szívem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.

Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,

a komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostanától
alkonyba fúló útakon
elfutó szilaj ifjuságról.

IGÉZŐ BÚ

Igéző bú és csalás az élet,
leigázó szörnyű hatalom:
egy vonása goromba kezének
végzet-betűt hágy a papiron.

Valahányszor szememet behúnyom,
azt mondom: "Hadd tomboljon szived.
Csal az élet, mégis olykor-olykor
hazugságát édesíti meg.

Az ősz égnek fordítsad az orcád,
és a holdból fejtsd meg életed.
Ó, halandó, nyughass, ne akarj hát
oly igazat, mely fanyar neked."

Jó a fagyalvirág-fergetegben
azt gondolni, hogy az élet: ád.
Hadd csapjon be a barátnő könnyen,
hadd áruljon el a jóbarát.

Hadd becézzen akárki gyengéden;
hadd legyen a nyelv borotvaél.
Rég így élek, már mindenre készen,
iszonyúan megedződtem én.

Lelkemet dermeszti e magasság,
a csillag-tűz sohasem meleg.
Ha szerettem: szívem megtagadták,
kikkel éltem: elfelejtenek.

De mégis, én, szorongatott, hajszolt,
a hajnalra tárom szememet.
A föld nékem közeli rokon volt,
Mindenért, ó, élet, köszönet.

Ilyen gyönyörűt sose kaptam,
a lelkem alá takarom,
hol az édeni fájdalom...
Te vagy újult ifjukorom.

Te búzavirág-igém vagy,
szeretlek örökre, tudod.
Hogy van tehenünk, az a szép, nagy?
Kérődzi a bánatot?

Ha dalolsz: dalod újjá szítja
halk gyermeki álmaimat.
Vadrózsa-bozótunk pírja
él még a kis ablak alatt?

Mit dúdol anyánk meg a rokka?
Elmentem örökre, lehet.
Tudom: ősz terel udvarunkra
bíbor lombfergeteget.

Tudom azt is: mindkettőnkért,
szavak és könnyek helyett,
akár a halott szeretőért,
elhagyva nyüszít az eb.

Sose látjuk a régi tanyánkat.
Felém de soká utazott,
akár az öröm meg a bánat,
rjazanyi fejrevalód.

Ime az örök rend, a törvény,
ki harminc évig vad, mohó,
bár kiégetten s összetörvén,
élethez fűzi szent csomó.

Már harminc évem küszöbünkön,
föld mélye immár földereng,
álmomban szívem látja tűnőn:
testem rózsaszín lángja leng.

Ha égek, égjek hát betelten,
s míg hársfa nyílik, füst-tele,
e gyűrűm papagájtól vettem,
lobogásunknak kis jele.

Ujjamra szép cigánylány húzta,
és onnan adtam teneked.
A verkli hogyha sír busulva,
ezért tünődöm, remegek.

Fejemben párolog a posvány,
szívben hideglelős homály
Tán hűtlen lettél, csalfa hozzám
s másnak adtad kacagva már.

Tán csókjával fürösztve éjjel
a férfi faggat már maga,
hogy vetted rá költőd szeszéllyel:
kéljen sok kéjes verssora.

Na és? Gyógyul a seb beforrva,
jaj, látszik léten túli táj.
Egy huligánt orránál fogva
így vezetett a papagáj.

Ingoványos erdő,
kéklő ég-lepel.
Tűlevéllel csengő
fenyves énekel.

Fák sötét hajában
cinke bujdokol.
Kaszások dalára
gondol a bokor.

Egy szekér a rétről
ballagdál haza,
csordul kerekéből
hársfa jószaga.

Ring a füzek ága
szellő füttyszaván...
Szülőföld, te árva!
Elhagyott hazám!

Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.

Szállnak bozontos fellegek,
az eget lassan átal ússzák.
Nyomukban csöndesen lebeg
s rámhull az esti szomorúság.

A fénylő templom-kupolát
beszövik-fonják kékes árnyak.
Sok régi pajtás, jóbarát,
ó, merte tűntél, hol talállak?

Évek ködfala eltakart.
Mentetek sorra, mindahányan.
Csak a víz tud még régi dalt,
zuhog a vén malomlapáton.

Míg lassan ellep a sötét,
s a szelek gyönge nádat törnek,
örökre elszállt évekért
könyörgök a párolgó földnek.

Fordítói vallomás

Jócsillagom, ragyogj sokáig,
szitáld, szitáld hűs fényedet.
A temetőben gödör ásít,
a szív homok lesz, szétpereg.

Olyan vagy, őszifényü csillag,
mint rétek sóhajtó szava,
mikor ittrekedt darvak sírnak,
s zokog velük az éjszaka.

Úszik az égen lassú ének.
A fák közül, a domb alól:
"Szülőfalum! Ti drága rétek!..." -
hazátlan fájdalom dalol.

S az ősz, az aranyfürtü dajka,
érlelve nyírfatörzs borát,
levélzáporral megsiratja,
kit szeretett s kit elbocsát.

Tudom, tudom, hogy nemsokára -
ki mérte rám? ki mérte ránk? -
engem is hív s ölel magába
dülöngő cinterem-palánk.

Kilobban, csillag, őszi lángod,
szívem homok lesz, permeteg,
sírkövemre vidám barátok
vidám strófákat költenek...

Síri álomban dermedezve
én így dicsérném magamat:
szülőhazáját úgy szerette,
mint vén korhely a poharat.

Jószerencse, áldd meg mind, ki fárad!
Kövér hallal áldjad a halászt,
s a parasztot: sokszájú családnak
súlyosodjék bólogó kalász.

Isznak vizet kancsóból, pohárból,
de tenyérből - abból is lehet,
itt, hol ködök rózsaszínje lángol,
arannyal telítve völgyeket.

Jó a zsenge fűvön heverészni,
bámulva a kristálykék eget,
s felidézni fáradtan egy régi
féltő, perzselő tekintetet.

Haris szól... haris szalad a fűben...
Kinek szíve egyszerű maradt,
fényes arccal és örök derűben
él a munka jó terhe alatt.

Paraszt voltam én is - elfeledtem,
s most mesélek - szó a kenyerem.
Szántók, erdők, kiket úgy szerettem,
nem vagyok-e néktek idegen?

Mintha szánna valakit, ki elment,
elment, s vissza nem is integet,
bíbic sírja teli jajjal lelkem
szittyóspartú vadvizek felett.

Jött-ment vagyok én a világban.
Vidám kezed int-e nekem?
Ősz-esteli hold haloványan
becéz, simogat szeliden.

Soha még, hogy a hold melenget.
Soha még, hogy a hűs hevít.
A remény, az uj élet emelget:
szeretetre találok-e itt?

Ki küldi e jót? A mi rónánk,
a fehérszikü sós mező,
az összetiport szüzi jóság,
a bánat, a lágy ölelő.

Nem titkolom, és ne feledd el,
ugyanegy kettőnkben a láng:
te meg én közös szeretettel
áldjuk a szülőhazánk.

Gyere, Dzsim, add a mancsodat!
Még ilyen mancsot sose láttam.
Üvöltsünk fel a hold alatt
nesztelen, nagy éjszakában.
Gyere, Dzsim, add a mancsodat!

Ne hízelegj, ne törleszkedj, komám!
Figyelj a legegyszerűbb tudományra.
Nem ismered az életet, nem ám!
És nem tudod, e földön mi az ára.

Gazdád híres-neves, téged szeret,
szíves házában mindig sok a vendég,
akik bársonyos, sűrű szőrödet
mosolyogva cirógatni szeretnék.

Ördög-szép, kedves kutyapofád
milyen megható bizalmat sugárzik!
Olyan vagy, mint beszeszelt jóbarát,
ki csókolózni a képünkre mászik.

Hozzátok, Dzsim, annyi ember sereglett,
sok rendű-rangú vendég idegyűl.
A legbúsabbat, a legcsöndesebbet
nem láttad-e köztük véletlenül?

Majd eljön, nélkülem, belép a házba.
Te keresd meg fáradt tekintetét,
nyald meg kezét gyöngéden és vigyázva
minden igaz s nem-igaz vétkemért.

KALÁSZ-SIRATÓ^[10]

Íme a lét zordon igazsága,
megleltük hát szenvedés okát:
kalászunkat a sarló úgy vágja,
mint a hattyúk gyönyörű nyakát.

Rég ismerős mezők remegése
fojtó augusztusi reggelen:
megkötözve minden szalma-kéve
úgy hever, miként sárga tetem.

Szekéren, mint ravatalon őket
elviszik: a csűr lesz síri vég.
Mint a szerpap, ki a lóra förmed,
vén kocsis szolgáltat gyász-misét.

Aztán őket harag nélkül, szépen,
fejükkel a földre fektetik,
csontocskáikat a cséplőgépben
csenevész testükből kiverik.

Még senkinek sem jutott eszébe,
hogy a szalma hús-vér test, meleg,
emberevő malomnak lesz étke,
kalász csontját szája őrli meg.

Őrölt lisztből kovászolva tésztát,
kisül már a sok finom falat,
átjár már a fehér méreg vénát
s bosszú-tojást gyomor-zsákba rak.

Rozs ütlegét rőt cipóvá gyúrják,
aratók szitkából nedv virít,
annak, ki zabálja szalma húsát,
megmérgezi bele malmait.

Honunkat dúlja, mint ősz kaszája
a sok sarlatán, gyilkos, galád:
hisz a kalászt vad sarló úgy vágja,
mint a hattyú gyönyörű nyakát.

                1

Ordas ha csillagra üvölt:
már az ég is fellegek konca.
Kancák kivájt hasán süvölt
feketedő holló-vitorla.

Karmával a mennyei kék
a kehe-bűzt nem üti által.
Szél a koponya-nyerités,
elbánik a kert aranyával.

Halljátok a nagy ropogást?
Erdőket gereblyéz a hajnal.
Ti új honba eveztek át
másokról lekaszabolt karral.

Ússz csak égre, önts oda fel
szivárványból károgó öntvényt!
Sárguló lombját már e fej
fehér faként ejti el önként.

                2

Kit hívsz, te mező, te mezőm?
Álmom igaz örömet láttat?
Kék lovasságként rozs-özön
erdőt, falut elhagyva vágtat?

Nem a rozs! A fagy rohan ott,
ablak zúzva, ajtó nyitódva,
még a nap is összefagyott
mint csődör hugyából a tócsa.

Ki vagy te, hazám? S ki az itt,
kanalát ki hamvadba mártja?
Szerte a hajnal rojtjait
szopja éhes ebek pofája.

Rohanniok nem kell "oda",
csak lenne itt nekik is könnyebb.
Kölyked ég adta, farkas-anya,
de az ember fölfalta kölyked.

                3

Ó, kiről is daloljak én
a halottak fény-viharában?
Nézd, az asszonyok köldökén
egy szemgolyó kibúvik bátran.

Itt van! Széttekint, mint a hold,
találhat-e húsosabb csontot.
Lehet: önmagam gúnyolom,
dalt hogyha e csudáról mondok.

Ama gyújtó tizenegy hol van,
hogy mécses lehetne a csecs?
Házasodnál, költő? Akolban
feleségnek birkát keress.

Áldozz te csak szalmát meg gyapjat,
melegítsd a dal viaszát.
Október gonoszul sanyargat,
nyír-kezektől gyűrűt leránt.

                4

Sírni, ti vadak, gyertek ide,
dúvad-könnynek tenyerem a csésze.
Csituljon a hold is, ideje -
felleg-zaba nincs még csömörére?

Pórázon én veletek vagyok.
Ti szuka-húgok, ebkan-fivérek.
Nem kellenek a kanca-hajók,
nem a holló-vitorla-rémek.

Ha majd az éhhalál megragad,
s romok közé cibálva láttok:
én eszem meg a féllábamat,
a másikat ti rágcsáljátok.

Ember már nem lök előre-hátra,
megdöglenem jobb lesz veletek,
jobb, mint megőrült felebarátra
párommal ha követ emelek.

                5

Dalolni, dalolni fogok!
Nem sértek meg nyulat, se kecskét.
Keserűségre ha van ok:
a mosoly is kell hogy kitessék.

Kezünkben az öröm almája
s közelünkben zsivány zsibong.
Hajamra ősz jön, bölcsen vágja,
sárgulva lefordul a lomb.

Hajnali kertbe út csak szaladj,
október a berket lerágta.
Mindent megismerj, semmit se kapj -
ezért jön a költő világra.

Jött, hogy a tehenet szív becézze,
szív a zab-zenét befogadná.
Versek sarlói mélyre, mélyre!
Nap fagyalbokra, te omolj rá!

Hősök, aludjatok árnyban.
Rendül, elindul a rög,
szikla-erő, csatalázban
Kreml-fal alatt dübörög.

Új foganás a világban,
véres a hajnali pír -
hősök, aludjatok árnyban,
s fénylik örökre a sír.

Nap, szinarany-karimásan,
őrzi jövőnk kapuját -
hősök, aludjatok árnyban,
míg viharos vonulásban
nép kel a hajnalon át.

Káposzták, üde-zöldek,
isszák hajnali fény veresét.
Cseppnyi juharfa-kölyöknek
anyja kinálja csecsét.

Karcsú keze - fehér hattyupár -
motoz hajam aranyerdejében.
A szerelmet zengjük e kopár
életen át, ifjú fejjel, vénen.

Énekeltem én is valaha,
most se másul ajkamon a régi.
Lelkem felszakadt sóhajszava
hajdani szép lázaim idézi.

Ajkad ha már mindent eldalolt,
aranytömbbé merevül a lelked.
Oly hűvös a teheráni hold,
kékes fénye többé nem melenget.

Hová, mivé fordul életem?
Szép Sagáném karja közt elégek,
vagy vénülve azt idézgetem,
hogy áradt a régi szilaj ének?

Minden dalban más-más szív dobog,
ez a szemnek kedves, az a fülnek.
Édeshangú perzsa dalnokot
csak Síráznak kék tájai szülnek.

Rólam pedig, ki így énekeltem,
mondjátok majd: kár volt érte, kár.
Dalolt volna szebben, édesebben,
de megölte az a hattyupár.

Kékegü estben, holdselyem estben
egykor erős volt s ifju a testem.

Vissza se térhet, újra se éled,
messzire száll el minden... az élet...

Lanyhul a szívem, húnynak a fények...
Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!

Kéklő május, hajnal, langymeleg.
Kerítésen csörrenés se hallszik,
ragacsos üröm szaga lebeg,
fehér pendelyben zelnice alszik.

Ablak gerenda-szárnyain át
keretből és függönyből himezve
huncut Hold fonja szép fonalát
s padlón kész a habzó díszü csipke.

Kicsiny kunyhóm, kicsiny lakhelyem,
tiszta vagy te, lelkem csupa béke...
Körüllebeg mind az életem,
mint egy jó barát szelíd emléke.

Lobban kertünk: fölhabzó parázs,
Holdunk minden fényét összeszedte,
árad róla szorongó varázs
bűvös szókra, hogy: "szívem szerelme".

Bárha fönt e büvkör, bűvtükör,
Víg május harmonika-szavára
zord szivem már semmire se tör,
elfogad csak, semmire se vágyva.

Elfogadlak - jer, te jelenés,
bánat s öröm mindenből kitessék.
Ég veled, elzúgott élet... és
ég veled, te kékellő hüvösség.

A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
földön a patkó cseng, mint az üveg
A sápadófüvű, messzibe nyúló rétek
lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
borzas mohot borzongat, kékre fest,
s a folyó hűvös, tejfehér vizében
locsogva mossa kék lábát az est.

                        *

A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
El-elkapja sötétlő bársonyajka
hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.

Békébe, harcba-e? Indulok, messze tájra,
nyomok csábítnak láthatatlanul.
Elfut a nap, villog arany bokája,
s munkánk az évek kosarába hull.

                        *

Futóhomokról, megkopasztott dombról
permeteg rozsda ontja vörösét.
Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
s mint riadt csóka, rebben a sötét.

Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
elült a szél, halk zsongás andalít.
Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
s őszi hegyekre fonja karjait.

Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
szürkén hullámlik a káposztaágyás,
olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

előre érzi jó kenyér puháját,
s uborkát herseget az éhes képzelet.
Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
s kivezet száron egy makrancos felleget.

Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
s csöndes derűd rég ismerős nekem.
Az asszony alszik, és a szalmaágyat
laposra döngöli az özvegy szerelem.

Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
barna homályban áll még az ikon.
S az eső hajnali imát dobolgat
a szürkülő, homályos ablakon.

                        *

Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.
Rézarcú nap villan a pocsolyán.
Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
új beszédet tanulgat már a szám.

Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
Belemarkol egy halom rőt levélbe,
s utánam vágja a garázda szél.

KHORASZÁN KERTJÉN

"Khoraszán kertjén, falán a holdkék
mért ragyog olyan sötét homályban,
mintha az orosz pusztán bolyongnék
a köd lenge, zizge fátyolában?"

A hallgatag éji ciprusoknak
ezt a kérdést adtam, drága Lála,
de azok egy hangot sem susogtak
büszke fejüket felhőkbe vágva.

"Mért ragyog a hold olyan borongón?"
- kérdem a sűrűsben sok virágtól.
Szóltak a virágok: "Sejtsd a zsongó,
suhogó rózsák nagy bánatából!"

Szirmait széthullatta a rózsa.
Szirmaival titkon ezt susogta:
"Saganéd más férfit cirógat.
Saganéd... Más férfié a csókja.

Szólt ő: «Az orosz nem veszi észre...
Szíve dal, dal élete s a teste.»
Ezért süt a hold fátyolködében.
Ezért sápad gyötrelembe esve!"

Az ember de sok csalódást élt meg,
és - mit vágyott, s várt - sok könnyet és kínt.
..........................................................
Mégis ez orgonás földi éjek
légyenek áldottak örökétig!

Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.

"Mindörökké", "kedvesem", "csak téged"...
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.

Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.

Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel...
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Kóborlok a szűzi havon,
szívben gyöngy-rügy-fakadás,
kéklő mécsként ragyogón
gyúl csillagos esti varázs.

Mi az ott? Tán fény? A homály?
A kakas vagy a szél, mi fütyül?
Nem is ő, nem a tél hava száll -
hattyúk kara rétre kiül.

Gyönyörű simaságu selyem!
Hogyan árad a vér tüze szét!
Testemhez hadd ölelem
a pucér nyírfák kebelét.

Erdő szunnyad sürülőn,
a sík hótiszta: örül -
de csukódna karom ölelőn
fűzfák telt combja körül.

Kószálok a tiszta havon,
csupa gyöngyvirág a szivem.
Kék-csillagos éj, ragyogón,
sok ezer mécslánggal izen.

Árny ül, vagy a fény, utamon?
Kakas énekel vagy a szél?
Hinném, hogy a parlagokon
hattyúsereg ül, nem a tél.

Szép vagy, te fehér sivatag!
Fagytól melegül ma a vér.
Testemre szorítalak,
hókeblű nyír, te pucér.

Jeges álmot lát a vadon,
s a pihés tarló de vidám!
Ölelésre csukódna karom
remegő fűzek sudarán.

KÓSZÁLOK A VÖLGYBEN

Kószálok a völgyben. Tarkómon a sapkám.
Fehér kesztyű védi naptól a kezem.
Rózsaszín a róna a láthatár alján.
Kékellik a csendes folyó szélesen.

Kutya bajom, gondom! Nem vágyom egyébre,
csak nótákat halljak - szívem is dudol.
Csak ifjú testemet hűs szellő becézze.
Csak hajlonganom ne kelljen már - sehol!

Letérek az útról, tág lejtőn megyek le -
ni, kaszások! Nyüzsgő lány-legénysereg.
Kasza már füttyent, mit susog a gereblye?
Hé, költő, bírnád még a kaszanyelet?

Jobb a földön! Úsztál eleget az égen.
Szép ez a völgy? Nos, a dolgát is szeresd.
Nem voltál vidéki, paraszt te is régen?
Vágsz-e rendet, lássuk, ma is egyenest?

A toll nem gereblye, a kasza nem tollszár.
De róni remek sort velük is lehet.
Tavaszi mezőn ha tavaszi szél kószál,
szívesen olvassák azt az emberek.

Vigye ördög! Angol kabátom lerántom.
Kaszát ide! Én ne volnék jó rokon?
Megmutatom most is, ki legény a gáton.
Én tagadom el, kik közé tartozom?!

Mit nekem gödör, mit göröngy, mit a zsombék.
A reggeli ködben jól esik - be jó;
rovok, íme, rétre kaszával is sort még.
Olvassa kedvére a bárány, a ló.

Dől a dal: ez is vers: beszél is, zenél is.
S hogy nekipezsdíti azzal a szívet:
olvasván megérti bármelyik tehén is.
Megérti, és érte langy tejjel fizet.

Köd száll. A felhők hajába
görbe fésűt tűz az újhold.
Halásztanyák oldalára
az est piros hálót hurkolt.

Szilaj szélben fürj-panasszal
búvik síkos ág az ághoz.
A homály, a nyájas angyal,
túlvilági fényt sugároz.

Könnyű a kis házak álma,
kenyérszag teríti leplét,
szalma aranyvánkosára
hull az édesült verejték.

Erdőkön túl tündér áldoz
vackor, moha illatával.
Társam, testvérem, imádkozz
tehenek sóhaj-szavával.

Ködbe borult már a távol,
felhőnk hold-fésű simítja,
Vörös alkony túl a gázlón        / alkony rőtszín magasából^[11]
göndör hálóját borítja.

Síkos fűzről ablakomban         / Fűzfaágról köszönt dallal
szellő fülemüle hangja,
esténket halk fehér angyal,
túlvilági fény itatja.

Egyenletes kunyhó-álom,
kalász-szellem vet igéket,       / kalász-szellem hull az éjbe,
száraz szalmán és a szánon
muzsik mézes veritéke.           / muzsik véres veritéke.

Néz valaki lágy orcája,
moha-illat száll meggyfához,
imádkozz, barátom, drága
teheneknek sóhajához!

Könnyű erdő, éjbe bújva,
holdfény kékje mindenütt.
Felzokogni hallom újra
azt a trojka-csengettyűt.

Ó, nagy út, beláthatatlan -
lelkem mindenütt megáld.
Mély porodban, híg saradban
orosz ember mennyi járt!

Szán, te táltos! Nyárfa-ágat
pendítenek a fagyok.
Parasztnak hívták apámat,
s én az ő fia vagyok.

Fütyülök a hírességre,
bánom én a hírnevet!
Nem láttam már sok-sok
éve senyvedő kis földemet.

Pedig aki egyszer itt járt,
csöndesen megállana,
s minden fehérlábú nyírfát
testvércsókkal áldana.

Szemem könnyektől homályos:
harmonikaszó riad.
Nézem, jókedvvel, virágos
orosz falum hogy vigad.

Harmonika, édes mérged
ereimben szétszalad.
Veled de sok hetyke élet
foszlott szét az ég alatt!

Lápon, ingoványon
kék ég-keszkenő,
Tűi aranyával                / tű peng arany-ágon,^[12]
cseng a sok fenyő.

Cinege dalára                / Cinege-dal árad,
fák hajfodra leng,
Álmukban a fáknak
kaszásnép dereng.

Réten zörgő, fáradt
szekér vánszorog,
Rossz kereke áraszt
hársfa-illatot.

Szélnek füttyszavára
rekettye fülel...
Szülőföld, te árva:
Mért hagytalak el?!...

Piros gyönggyel ékesítem mellem,
selyemszoknyám kék zsinórral sújtom.
Lányok, lányok, harmonika zengjen,
pajtásotok immár hadd bucsúzzon.

Féltékeny és mogorva a társam;
legényekkel eztán szót se váltok,
bús madárka, élek árvaságban,
ti meg, lányok, járjátok a táncot.

Asszony-kontyot szokni de nehéz lesz!
Elemészt a bánat meg a szégyen.
Vőlegényem félrevon majd, kérdez,
számonkéri hajadon-erényem.

Jaj, leányok, mit tegyek magammal?
Dermedek már, szívem félve dobban.
Akadozva szólok majd napammal...
élnék inkább bús hajadon-sorban.

Lelkem, az égből számüzött
repülne földöntúli tájra...
De szép, ha pőre fák között
kicsap a zöld levélke lángja,

s a röpködő kis tűz alatt
ágak gyertyái olvadoznak,
közöttük suttogás szalad -
szava támadt a csillagoknak...

Elolvastam kuszált jegyed,
világ, és így jelöltél kínra,
mint üstökös, ha szánt eget
s tűzmását víztükörre írja.

A ló is mindhiába csapja
hátáról hold ezüstporát...
Ó, szemem, ha gyökér itatna
téged is, mélyről, mint a fát!

Élsz-e, kedves, jó öreg szülém még?
Én is élek és köszöntelek!
A bukó nap esthajnali fényét
árassza el kis kunyhód felett!

Hallom, sokat búslakodol értem;
titkolva, hogy szíved nyugtalan,
régimódi, ócska ködmönkédben
ki-kijársz az útra untalan,

és a kéklő esti derengésben
gyakran rémlik föl neked a kép,
mintha kocsmai verekedésben
finn kés járná át fiad szívét.

Semmi bajom, nyugodj meg, te drága,
hessegesd el lidércálmodat.
Nem hal úgy meg, hogy viszont ne látna,
nem oly részeges a te fiad.

Rád a régi szeretettel gondol...
Él bennem és éltet a remény,
hogy zaklató, bomlott bánatomból
kis lakunkba visszatérek én.

Hazamegyek majd szüleimékhez,
mire vézna kertünkben a lomb
újra zöld. Csak aztán föl ne ébressz,
mint nyolc éve, kora hajnalon.

Föl ne keltsd, mi szunnyad már örökre,
meg ne bolygasd kihúnyt álmaim.
Elfáradtam, testem-lelkem összetörte
a koránjött sok csapás, a kín.

S ne taníts már imádkozni engem.
Nem kell! Nem visz út a múltba már.
Te vagy vigaszom, segítőm, életemben
te vagy az egyetlen fénysugár.

Édesanyám, ne szomorkodj értem,
ne legyen a szíved nyugtalan.
Régimódi, ócska ködmönkédben
ne járj ki az útra untalan.

LEVÉL EGY ASSZONYHOZ

Emlékszik-e,
hát hogy ne emlékezne rá,
ahogy a falnak dőlve
álltam ott...
Nyugtalanul járt a szobában fel s alá,
s valami éles szót
az arcomba csapott.

Azt mondta: válni
rég ideje volna.
Hogy elgyötörte már
szilaj-vad életem,
s különben is van egyéb dolga.
Messzire, mélyre - így
rendeltetett nekem.

Kedves! Maga
nem szeretett soha.
Nem tudja: a földi sokadalomban
voltam veszett lovas hajszolt lova,
habos szügyű paripa voltam.

Nem tudja, hogy
szélverte utakon,
hol tömör füst borít be mindent,
az gyötört, hogy nem tudhatom,
a végzet merre hajszol minket.

Ami nagy, csak távolról látható.
Ha arc archoz hajol,
nem lát a másik arcig.
Sír a hajó, mikor a vágtató
orkán a tenger tükrén felviharzik.

Ilyen hajó a föld.
De kormánykerekét
valaki biztos kézzel megragadta,
az új jövőért, életért
a tomboló vizen
fenségesen irányitotta.

Ki az, aki a nagy fedélzeten
öklendve, átkozódva nem rogyott le?
Kevés akadt csak félelemtelen,
aki lábát szilárdan megvetette.

És akkor én,
míg dőlt a hajó recsegve-ropogva,
tapasztalt fővel tudva dolgom -
leszálltam a hajógyomorba:
hányás-mocskon ne kelljen undorodnom.

Hajógyomor -
orosz csapszékek mélye!
Pohár alján mámort kerestem,
hogy senki után se bánkódva végre,
részeg égésbe
életem veszejtsem.

Kedvesem!
Kínoztam, tudom.
Fáradt szemében mély
szomorúságot láttam,
mivel botrányok közt, hivalkodón,
életem garasonként szétdobáltam.

Nem tudta, hogy
szélverte utakon,
hol tömör füst lepett be mindent,
az gyötört, hogy nem tudhatom,
a végzet merre hajszol minket...
........................................
Évek futottak el.
Felém új kor rohan.
Szívem és elmém nem a régi.
Hadd emelem ünnepi poharam
a kormányost éltetni és dicsérni!

Ma gyöngéd érzések
ütnek sziven,
és szomorú, fáradt szemét idézem.
Ki most távolról sietve üzen:
régi-magából
kilépett egészen.

Mert, kedvesem,
örömmel mondhatom:
a szakadékot elkerültem.
Én most a szovjet-oldalon
mint útitárs, ágálok lelkesülten.

Más lettem.
Már nem bántanám magát,
mint régen tettem,
nem kínoznám.
A szabadság
s a munka zászlaját
átvinném akár a La Manche-csatornán.

Bocsásson meg.
Maga is más, igen.
Él csöndesen
komoly, bölcs férje mellett.
Gondunk-bajunk magának idegen.
És én magam -
magam se kellek.

Éljen,
kövesse sorsa csillagát
védett nyugalma békés mezein...
Üdvözli az, ki nem felejti el magát,
egy ismerőse:
Szergej Jeszenyin.

Gyelvigről írt a mi Sándorunk,
koponyáról szövögetett
szép éneket,
mely távoli, mesebeli
és mégis közeli,
mint kertünk, hol elámulunk!

Szerbusz, hugám!
Szerbusz, te lány!
Paraszt vagyok, vagy úr?
Nálunk, Rjazányban, nagyapám
a meggyessel hogy boldogul?

Ej, a meggyfák!
Mind emlékedbe fér?
Hogy győzködött apánk,
mig ösztövér
sárga sörényü kancánk
ekéjétől pusztult a gyökér.

Apánknak krumpli kellett.
Nekünk a kert.
S fölszántották a kertet,
föl ám, te mézes-bájos!
Erről a nedves vánkos
tud ezt-amazt... hét,
avagy nyolc éve már most.

Emlékszem ünnepünkre:
május jött, dal, csoda,
nyílt a fagyal,
virult az orgona.
Minden nyírfát megölelgettem,
részegebb lettem,
mint a május kék nappala.

Nyírfák!
Leánykák-nyírfák!
Nem szeretni az tudja őket,
aki a lány-gyerekben
nem érzi meg a fehérnépet.

Hugám! Hugám!
Oly kevés rokon-szív van ám!
Mint bárkin,
rajtam is bélyeg nyoma: nézd...
Ha szíved, az áldott,
kifáradt,
küldj némaságot, rideg feledést.

Sándort ismered,
hatalmas lángja volt.
Aztán Lermontov
Sándornak méltó társa volt.
De én beteg vagyok nagyon.
Orgonák hímporával
már csak a lelkemet
gyógyítgatom.

Szánlak itthagyni téged,
többé nem látni képed -
pedig én merék
párbajt is vívni érted!
"Áldott, aki nem itta ki"
s a sípszót unta végig hallani...

De a kert a miénk!
A kert...
Majd egy tavasszal
gyermekeid
futkosnak odabent.
Ó!
Jusson eszükbe,
csak annyit mondok,
hogy éltek a világon...

bolondok.

Lila május. Hajnal előtt.
Nem zörren a kiskapu zára.
Üröm illatosít levegőt.
Fehér a fagyalbokor ága.

Ablak-zsalukra hajolt
s függönyre, keretre lágyan
a pajkos májusi hold,
csipkét köt benn a szobában.

Kicsiny szoba, tiszta, jó.
Magam vagyok itt, meg a béke.
Ma a lét kedvemre való,
mint régi barát emléke.

A kertben habzik a fény,
a kertre a hold hevesen dől:
fájjon valamennyi lény
az ős-eleven szerelemtől.

Minden viruló, sima, lágy,
tavasz-zene zeng a világon,
csak bennem aludt el a vágy:
ahogyan van, úgy kívánom.

Idézlek, kelj ma elő,
kínnak s örömnek egésze!
Üdv, életem, te tűnő!
Üdv, május hűs lila éje!

Lombok zöld temploma, füzek
olvasót tartó sora térdel.
A tűnt tavasz meséinek
áldozok most szentelt kenyérrel.

Láthatatlan te állsz megint
előttem, némán, főlehajtva.
Lesütött pillád selymeit
arkangyal szárnya simogatja.

Ó tudom, soha azt a kort
kihűlt évek meg nem fagyasztják.
Éppúgy fogja napbarnitott
kezed a rózsás kendő sarkát.

S mint régen, oly reménytelen
szánja sóhaj-törette vállad
azt, aki túl a tengeren
bolyong, a száműzött-hazátlant.

Megsajdul az emlékezés
egyre-kopárabb életemben.
Ó imádkozz érettem is,
ki hazát hazámban se leltem!

LOMBTALAN JUHARFA

Lombtalan juharfa, zúzmarás juharfa,
görcsösen mit kapkodsz fehér hóviharba?

Tán valamit láttál? Hallottál a szélben?
Tétován úgy állsz itt a faluszélen,

mint pityókos csősz, ki a dűlőket járja,
s hóbuckába süpped gémberedő lába.

Hej, ma én is botlón, ingadozva lépek,
ivópajtásoktól haza sosem érek:

itt fenyőfa várt rám, ott egy fűzre leltem,
hófuvásban nékik nyárról énekeltem.

Fának láttam magam én is, juharfának,
de nem zúzmarásnak - csupalomb sudárnak.

S elfeledve mindent, szilaj, bolond kedvben,
mint más asszonyát - egy nyírfát ölelgettem.

LÓSIRATÓ^[13]

                  1

Dübörögnek győztes kürtjeink!
Mi legyen, mi legyen velünk
utak izzadt combjain?

Tetüdal szeretői, ím,
akartok egy...?

Elég szelíd pofátokkal dicsekedni,
tetszik vagy nem e zűrzavar...
De jó, ha az alkony viszket
s hájas fenekünkbe a hajnal csipked
véres vessző-nyalábjaival.

Hamar kifehéríti fagy mesze
a falut meg a réteket.
Vésztől nem rejt el semmise:
elbújni előle nem lehet.
Íme ő, íme ő a vas-pocakkal,
öt ujja szorítja a róna nyakát.

A vén malom füle moccan,
feszítvén őrlő liszt-szimatát.
S az udvari néma bika,
borjúra pazallva eszét,
törölvén nyelvét vályuba,
nagy bajt szimmant a mezőkön.

                  2

Nem ezért, hogy a falvakon
nyüszít, sír harmonika:
tilala-tili-likom,
aggatva a ház kis ablakiba.
S a sárga szél, duruzsoló,
kékségbe eresztve fodrot,
mint lóról a lóvakaró,
lefésüli a juhar-lombot.

Ő megy, ő megy, a szörnyü hírnök,
tipró lábával lombot tör le,
s ezért szomorú ím, az ének,
és béka vinnyog szalma-közbe'.
Ó, elektromos virradat!
Csőnek és szíjnak szoritása!
Kunyhókat - gerenda-hasat
az acél kísértete rázza!

                  3

Láttátok-e már,
hogy húz a sztyeppeken át
tavi ködökbe csavartan
fújtatva vas-orrlikát
a vonat vas-manccsal?

S mögötte
a tágas tereken
mint űzött vad, az ádáz,
cingár lábát kapkodva sebesen,
a vörös szőrű csikócska vágtáz?

Kedves kicsiny bolond,
minek ez, minek e szilajság?
Az eleven lovakat - nem tudja vajon -
legyőzte az acél-lovasság?
Nem tudja vajon, a futása
régvolt időt vissza sose ád,
mikor egy pár sztyeppei lányra
a nomád cserélte lovát?
A sors keze piacunk átfestette,
a pengékkel feldúlt fokot:
ezer pud lóhúsért ma erre
ím vásárolnak vonatot.

                  4

Ördög vigyen el, te csúf jövevény!
Dalunk veled sose élhet.
Nem mint gyerekkorom idején:
most kútba fojtanálak téged!
Nekik állni s nézni oly kellemes,
bádog-csókkal ajkat kikenni,
de nékem, mint ős zsoltár-énekes,
hazám fölött kell alleluját énekelni.
Ezért, ha jő a szeptemberi kék,
a hideg és száraz agyagba
s a sövénybe zúzva fejét,
vérzik a berkenye bokra-bogyója,
s ezért, hogy a harmonikára
bánat könnyei hullnak,
s a szalma szagu muzsik mára
pálinkájába fullad.

Még föl se száradt az a zápor,
a fűben zöldszín pocsolya!
A föld bánkódik a magánytól,
hervad, hervad a laboda.

Kószálok utcán, tócsás parkban,
az őszi nap ijedt, de vad.
S a szembejövő férfiakban         / Szembejövő férfialakban^[14]
keresem szelíd arcodat.

De rejtély vagy te mi körűlünk,
nézel homályos tájakat,
csak érted élhet a mi üdvünk,
s irántad őrzöm vágyamat.

S ha majd az Isten úgy akarja,      / S ha Isten úgy akarja majdan,
s keze lezárja szemedet,               / s keze lezárja szememet
mezőn utánad árny-alakban
halál nyomába eredek.

Megyek mezítláb, szőrcsuhában,
mint szerzetes, oly szeliden,
oda, hol árad rónaságon
a nyírfatej a földeken.

A világ végeit kimérni
a képzelt csillag elvezet,
Felebarát üdvét remélni,
mit a zengő rozstábla rejt.

A virradat a dér kezével
hajnal almáját leveri,
Szénáját összegereblyézve         / szénát söpörve gereblyével,^[15]
dalát kaszás énekeli.

Kerten túl nézek távolokba
s magamban így beszélgetek:
Boldog, kinek a vándorbotja
s tarisznyája az élete.                / s iszákja jelent életet.

Boldog, ki ínséges derűben
barát s ellenség nélkül él,
imádkozik erdőn-mezőben
s leborul asztag szélinél.

Mélyre csüggesztve fejüket,
búcsúznak tőlem a virágok:
nem látom többé az ő áldott arcát
és szülőföldemet.

Mit bánok minden szeretőt!
Láttam otthont és messzeséget.
S e reszketést a sír előtt:
fogadom, mint új gyengédséget.

Az élet nékem nem titok
- mosolyogva mellette jártam -
s végül csak ennyit mondhatok:
pótlódik minden e világban.

Mindegy, jön-e helyünkbe más:
a távozó búja nem enyhül.
Feledve régi dalolás:
új jövevény szebb dala csendül.

Míg csöndben figyeli a dalt
új kegyeltjével amaz áldott:
tán emlékem idézi majd,
mint csak egyszer nyíló virágot.

            1

Hold vörös libája
felhő kék taván,
Most csap szilaj táncba
bősz orosz hazám!

Erdőnk reszket újra,
Forrás gyöngyözik,
Földünkre ujulva
jöjj Atyánk, muzsik!

Kék ég-vizeidben
békéd ragyogó:
Oly szabadság nincsen,
mely halált hozó.

Zengj, teremts te híven      / Zengj, teremts te szívbe^[16]
rejtett partokat,
Csillag járomíve
le sosem szakad!

Nem dob le az este
vörös vödröket,
Mint óriásnak teste,
a gránit hegyed.

            2

Egy felleg-ágon
ülsz Hold-paripán
s mint hóvihar kiáltón
zúgsz bennem, Atyám!

Az ég sok leányzója
kova-tüzet csiholt,
Az őszhaju tűz csiholója
ím hitre tanitott.

Ő adta a szablyát
neked s jatagánt,
Anyika hatalmát
legyőzni halált.

Bősz farkas a hajnal
vicsori pofa,
Elbánik a bajjal
ujjad s az ima.

Hajtsd le szájára         / Simítsd a szájára
szelíd kezedet,
étked a sárga              / étkedet sárga
nyelvére teszed.

S az állat elámul:
mint szivárvány a szó -
gyémánt kapu tárul
s csillag-takaró.

            3

Csodatevő, te!
Széles pofacsontú és vörösajkú,
kérges kezeidbe fogadtad
gyöngéd csecsemődet -
Ringasd a lelkem
lábujjaidon!

Fiad vagyok én,
nőttem, akár az út
mentén a fűzfa,
már úgy tudok én nézni szemedbe,
akár a tóba,
Kimondhatatlan vagy, te bölcs.

Az ősz hajadról
tudom én: havazott
a mezőn,
s a legelőkön.
a kék szemedről
dicsérem
piruló
nyaradat.

            4

Kikelet ideszáll;
Te csobogsz, akár a patak,
Ladikod habokat simogat
S csoda-csönd muzsikál.

Sok bűvige bong
És Buszlaj dőzsölése,
Beleszédül e hévbe
Volga, a Kaszpi, a Don.

S kékajku Urál
kiteszi agyarát,                        / villantja agyarát
s tömjén-aromát
ma Szolovki pipál.

Ma az embereket
lakomára hivod,
Mint gyertya a szód,
S a földet a válladhoz öleled!

Békéd adomány,                     / Békéd: szeretet,
szent, kék, daloló,
s e lobogó földgolyó              / s lobog a földgolyó:
a válladon áll.                        / válladra veszed.

Égbe dobálva                        / Az égi világban
oszlopra szögezd,
Ott hold-gabonában
arany a kereszt.

Bút-éhet amottan
nem hajt a gyökér,
S kél angyalokban               / s az angyalokban
az egykori fény.                   / múlt fénye kikél.

Cseng csipke bokra,
mint tál hüvösen
s Júdásnak csókja
csendül szeliden

Csók csattanása
és árulás helyett
Szibéria lánca
remeték hona lett.

Az idő, a kivénhedt
bejárván tereket
az egész orosz népnek
asztalt teritett.

Erőd dicsérve                       / Erőd köszönti,
S a büszke szellemed           / S büszke szellemed,
körbe viszi édes                   / poharakba önti
arany seredet.

Micsoda éj! Nem alhatom.
Teliholdkor szökik az álom.
Még őrzöm és kuporgatom
maradék kincsem: ifjuságom.

Játék ez, dehogy szerelem!
Kihűlt éveim útitársa,
engedd most, hogy szegény fejem
belemerítsem holdsugárba;

mutasson kínzott arcomon
irgalmatlan, kemény redőket.
Nem ábrándít ki, jól tudom:
sosem szerettél, én se téged.

Szeretni csak egyszer lehet,
s nekem idegen vagy te régen.
Hársak hiába intenek
térdig hóban, talpig fehérben.

Hiszen tudod, s én is tudom:
a kékes téli holdsugárban
nem virág porzik águkon -
halottan állnak, zúzmarásan.

Dobáltad kincseid te is
másoknak, s én is mást szerettem.
Játsszuk tovább - mindegy ugyis -
az olcsó szenvedélyt mi ketten.

Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
hamis tüzedtől hadd remegjek.
Kék májusról hadd álmodom,
s arról, akit sosem felejtek.

Micsoda éj! Én nem birom!
Nincsen álom. Ó, Hold, te átok:
már-már érzem, mint egykoron,
a lelkemböl húnyt ifjuságot.

Jeges éveim kedvese,
színjátszást ne hívj szerelemnek.
Csak hadd hulljon a Hold leve
a vánkosomhoz kicsi kedvnek.

A torz vonásaim, na hisz,
rajzolná ki - ha volna mersze.
Most már kiszeretni se bírsz,
ha nem szerettél bele, persze.

Csak egyszeri a szerelem -
idegen vagyok ím tenéked:
hársfa hiába hív-izen,
ha lába térdig hóba téved.

Tudod te is, mint tudom én,
hogy kéklő-fényes holdtükörben
nem virág ül hárs levelén,
de hóban a hárs dérütötten.

Már rég egyikünk sem szeret,
én másikat - biz te sem engem.
És mindkettőnknek egyremegy,
szerelmet játszani szeretlen.

De álnok szód ölelve hív,
ravaszdi csókkal szenvedélyig, -
álmodja májusát e szív
és azt a kedvest örökétig.

Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!

Jaj, idegen vagy, távoli!
Téged üdvözöl - engem elhagy az élet.
Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
mélyhavu éjszaka förgetegében.

Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.

Mint bárki, oly egyszerű vagy,
sok ilyet nevelt Oroszország.
Az egyszinü hajnalokat
jól ismered, ősz csipi orcád.

Tebeléd gyökerezve e szív,
te adod szinarany ragyogását:
hány templom őrzi szelid
szigorú ikon-arcod mását!

Az ikont mit bánta szívem?
A zajos ripacsot becsültem.
Most szárnyat emel szeliden
az áhitat éneke bennem.

A földre von engem a test,
lelkem sem evezne az égre.
Miért susog úgy a neved,
mint rőt kora ősz hüvös éje?

Sose voltam gyáva, potom,
és nem süketít meg a vérem,
húsz éve uralkodom
kuvaszon, csikón, telivéren.

Sosem őriztem szivemet
se neked, se nekem, se másnak.
A poéta-szív, a veszett:
rossz záloga boldogulásnak.

Megülve szomorkodom,
mint lomb közt, barna szemedben...
Oly egyszerű vagy, te, tudom,
mint más az orosz tömegben.

Mint hegedűszó, jajgat az orkán.
Lánykának hűvös mosolya hull rám.
Kéklő szemétől mért megijedni?
Sok minden kell és soha semmi.

Távoli fény, mi, annyira mások,
vénen nézem a fiatalságod.
Ifjaknak jókedv, vénnek az emlék.
Hófútt éjeken vad zuhatag tép.

Sorsomat zengi hegedű-orkán.
Szívre havazva hull mosolyod rám.

Mit zsongsz, te dalom sebe fájva?
Mást nem tudnál monoton?
A kék nyugalom fonalába
aranyos fodrom befonom.

Lennék zordon, csuda-néma,
mély csendre a csillagom int.
Volnék óvó uti fűzfa,
hol Oroszhonom álma kering.

Jó holdteli őszies estben
egyedül kószálni füvön.
A kalásszal jól teleszedtem
kiürült pór lelki szütyőm.

De sebet síkság se hegeszt be.
Sose rázhatom én le dalom?
Aranyos seprűvel az este
seperészget a sík utamon.

Örömest zug az erdei szélbe
a kiáltás és belehal:
"Elő, oly szenvtelen élj te,
mint hársfán őszi arany!"

Mocsár sóhajt párát,
halvány köd-gomolyt.
Sárga gyeplőszárát
elejti a hold.

Partot ér csobogva
könnyű csónakom
Réten asszu boglya -
tömzsi kis torony.

Szittyós partok mellett
békesség terem,
fajdoknak felelget
most a végtelen.

Vetkőző vidéket
rejt a kék sötét...
Imádkozom érted,
árva sorsodért.

Sok mindent nem értünk mi még,
akiket Lenin győztes harca pártol,
úgy daloljuk a kor
új hangú énekét,
ahogy hallottuk rég a nagyapánktól.

Barátaim!
Hazánk kettészakadt,
a víg pezsgésben mily szomoruság van!
Ezért gyűröm fel nadrágszáramat,
és szaladok
a Komszomol nyomában.

Nem vádolom a búval távozókat,
hogy érhetné be a
fiatalt az öreg?
Akár a rozs, mely aratatlan rothad
a mezőn, s haszontalan elpereg.

Én nem vagyok
se vén, se fiatal,
kell hát a kor trágyája lennem.
Édes álmokat nem azért kavar
a kocsmai gitárpengés szivemben?

Kedves gitár,
zengj, zengj csak! Muzsikálj,
te cigánylány, hogy ne gyötörje végre
a lelkemet a zaklatott, sivár
napok mérge, maró keserüsége.

A szovjet rend ellen harag
van a szívemben, az a vádam,
hogy fényes ifjúságomat
mások harcában meg se láttam.

Mit láttam én?
Csak harcot, háborút,
s hallottam: nem dal -
ágyu zeng örökkön.
Azért cikáztam ide-oda dúlt
lélekkel, erőm fogytáig a földön.

Boldog vagyok mégis.
Annyi vihar
páratlan élményeket zuditott rám.
Arannyal áttört virágaival
ékítette sorsom az orkán.

Új ember - mit tagadjam? -
nem vagyok.
Féllábbal beleragadtam a múltba,
és elbotlom a másikkal, ahogy
futok az acél-had után kifúlva.

Vannak másféle
emberek:
nyomorult, feledett szegények.
Olyanok, mint a rostán a törek,
rázzák őket nemértett események.

Ismerem őket,
látom, a
szemük búsabb a barmokénál.
Tesznek-vesznek, s mint pocsolya,
rég megposhadt bennük a vér már.

Posványba követ ki hajít?
Hagyjátok!
Mocsárbűzt kavar csak.
A sorsuk úgyis betelik,
mint a lehullt lomb, elrohadnak.

S vannak másfélék is,
akik
hisznek, félénken a jövőbe néznek.
Tárgyalják, meghányják-vetik,
hogy lesz, milyen lesz itt az élet.

Felidézem magamban, hallgatom,
miről dünnyög a falusi szegénység.
"Nekünk tetszik a szovjet hatalom...
Csak karton, meg szög kéne egy kevés még..."

Ezeknek milyen kevés is elég!
Az életük:
kenyér és krumpli. Lám, hát
mit vádolom-szidom én elvetélt,
keserű sorsom annyi éjszakán át?

Irigylem, aki
életét kemény
harcban töltötte, egy eszmére tette.
Elpusztítottam ifjúságom én,
nem őrzi nyomát az emlékezet se.

Szűk kutyaszoritó
maraszt.
Mily botrány ez, micsoda botrány!
Adhattam volna mást,
nem azt,
ami csúfságból szabatott rám.

Kedves gitár,
zengj, zengj csak! Muzsikálj,
te cigánylány, hogy ne gyötörje végre
a lelkemet a zaklatott, sivár
napok mérge, maró keserűsége.

Tudom, bánatra írt a bor nem ad,
nem gyógyul szív
hasadtan, pusztaságban.
Ezért gyűröm fel nadrágszáramat,
és szaladok
a Komszomol nyomában.

Múzsám, kecses barátom,
mért féltékenykedel?          / féltékeny kedvesem,^[17]
Míg fut a fürge zápor,        / míg zápor fut a tájon,
járunk a földeken.

Újult tavasz-robajjal
minket a völgy szeret,
bepólyázta a hajnal
a holdat - kisdedet.

A szél dalokat szülne,
ringató éneket -
nagy erőt földre küldve
kezedből fényes ünnep      / kezednek fényes üdve
locsolja szívemet.

A versek meggylevével
fröccsennék égre fel,
mert bölcsek seregével
lepted hazámat el.

Ó emlékezés méze!
Messzi hársfa-harang!
Csillag, zengtél az égre,
razumnyikovi hang.

Míg játszi ifju jókedv
bennünk vigadozott,
Gyöngéd apostol, Kljujev
karjain hordozott.

Megizmosodtunk mára,
s dalunk bár nehezebb...
Nem nyomja el dalával         / Nem nyomja el madár ma
madár az ünnepet                  / dallal az ünnepet.

A zápor vad zenéje
bennünk nem mossa el,        / bennünk zúg szüntelen,
hogy mécsed zengő fénye     / de mécsed égő fénye
nem alszik el sosem.

Ne gyötörj közönyöd hidegével -            / Ne gyötörj közönyöd hidegével:^[18]
sose kérdezd meg a korom.                     / mért szürkül a dér hajamon,
Ül a baj szivemen seregével -
lelkem csontváz csupaszon.

Szülőfalum - nem is oly rég                    / Te szülőfalum, ó, nem is oly rég
kamasz-álmom a füstbe eredt:
vonzott sok pénz meg a hírnév -
s hogy majd mindenki szeret.

Gazdag lettem - a cilinder
fejemen - s most puszta e fő.                   / fejemen...S most?...Puszta e fő.
Abból mi maradt? - csak egy ingmell,      / Dicsből mi maradt? - csak az ingmell,
meg e nyűtt divatos cipő.                         / s divatos, nyűtt sarku cipő.

Hírnév? Meglett. A nevemre
a párizsi rongyosok                                  / a párizsi rongyosok ím
elborzadnak remegve,                              / elborzadnak ma remegve,
mert úgy cseng, mint a szitok.                  / botrányhősük szavain.

Szerelem? Vigalom, csupa kellem?
- Bádog csókod, a heved.                         / Csak bádog-csók a heved.
Az, túlérett szerelmem,                             / Biza, túlérett a szerelmem
de sose rügyezik a tied.                            / de sosem rügyezik a tied.

Keseregni minek? Mi van abban?
emésszen a bú? - soha!                            / Hogy egyen szív búja? - soha!
Fonatodnál is aranyabban                        / Fonatodnál, ó, aranyabban
zizeg a fiatal laboda.

Labodákhoz én odaülnék                         / Labodák mellé odaülnék,
megidézve a régi helyet -
feledésbe megint lemerülnék:
hol az álmom füstbe ered.

Más álom kezd delejezni -
nem érti a föld, se a fű,                            / nem is érti a föld, se a fű,
mit szó nem tud kifejezni -
ami névtelen, ős-erejű.

Ne kinozz közönyöddel engem,
se az éveimet ne mondd.
Nehéz nyavalyában a lelkem
kiaszott, mint sárga csont.

Füstös, vak odúmban hajdan
az álom adott meleget:
mi leszek majd? Ábrándoztam.
Gazdag, híres, szeretett.

Dús lettem - a vágy betellett:
cilinderem elhagyott,
még őrzök egy ó ingmellet
s divatos bokáravalót.

A hirem se kisebb: Moszkvától
a párizsi rongyosokig
nevemre a borzadás szól,
s a szitok visszhangozik.

Aztán: szerelem... Ha te csókolsz:
ajakad bádog, heve nincs.
Énbennem az érzés túl gyors,
de tebenned még rügye sincs.