Az első fénysugár, amely bevilágít a homályba és vakító ragyogással oszlatja szét a halhatatlan Pickwick úr közéleti pályafutásának kezdetére látszólag boruló ködöt - az első fénysugár a Pickwick Klub tudományos összejöveteleiről felvett jegyzőkönyv átolvasása nyomán gyullad ki előttünk. A Pickwick Klub hátrahagyott iratainak sajtó alá rendezője büszkén és boldogan adja most az olvasó kezébe ezt az alábbi jegyzőkönyvet, annak bizonyságául, hogy milyen odaadó figyelemmel, milyen gondos mérlegeléssel és milyen lankadatlan szorgalommal tanulmányozta át a rábízott számos és sokféle eredeti okiratot.

"1827. május 12-én. Elnök: Joseph Smiggers úr, P. K. T. és Ö. A. E.^[1] Az alább következő határozati javaslatok egyhangúlag elfogadtattak:

Az egybegyűlt társulat osztatlan tetszéssel és a legteljesebb helyesléssel hallgatta meg Samuel Pickwick úr, P. K. T. és D. E.^[2] felolvasását. Az értékes előadásért, melynek címe: »Fejtegetések a hampsteadi halastavak forrásának lelőhelyéről és néhány megjegyzés a tüskés pikófélék kérdéséről«, az egybegyűlt társulat ezennel hálás köszönetét fejezi ki fent nevezett Samuel Pickwick úrnak, P. K. T. és D. E.-nek.

Az egybegyűlt társulat tökéletesen tisztában van azzal, hogy az említett - és imént meghallgatott - előadás éppoly áldásosan szolgálja a tudomány ügyét, mint Samuel Pickwick úrnak, P. K. T. és D. E.-nek a Hornseyben, Highgate-ben, Brixtonban és Camberwellben végzett fáradhatatlan kutatásai - másrészt azonban nem hunyhat szemet afölött sem, hogy milyen felbecsülhetetlen előnyökkel járna, szükségszerűen, ha ez a jeles tudós tágabb területekre is kiterjeszthetné tanulmányait, ha kibővíthetné utazásainak s ennélfogva megfigyeléseinek és tapasztalatainak körét, a tudomány haladása és a műveltség terjesztése érdekében.

Az egybegyűlt társulat tehát a fent említett szempont szem előtt tartásával komoly megfontolás tárgyává tette fent nevezett Samuel Pickwick úrnak, P. K. T. és D. E., valamint három másik, az alábbiakban név szerint felsorolt pickwickistának azt a javaslatát, hogy alakíttassék az Egyesült Pickwickisták Társaságának egy új szakosztálya, a Pickwick Klub Levelező Csoportja (P. K. L. Cs.) néven.

Ezt a határozati javaslatot az egybegyűlt társulat egyhangú helyesléssel elfogadta.

A Pickwick Klub Levelező Csoportja ennélfogva ezennel megalakult; s a csoport tagjaivá ezennel kineveztettek: Samuel Pickwick úr, P. K. T. és D. E., Tracy Tupman úr, P. K. T., Augustus Snodgrass úr, P. K. T. és Nathaniel Winkle úr, P. K. T.; akik ezennel felkérettek, hogy időről időre küldjék majd el az utazásaikról és a kutatásaikról szóló hiteles beszámolójukat, az emberekről és a szokásaikról szerzett különféle tapasztalataikat, a kalandjaikról, viszontagságaikról, valamint a helyszínen gyűjtött adalékokról és elbeszélésekről szóló jelentésüket a Londonban székelő Pickwick Klubnak.

Az egybegyűlt társulat készséggel elismeri azt az alapelvet, hogy a levelező csoport minden egyes tagja a saját zsebéből fedezheti útiköltségeit; továbbá semmiféle akadályt nem lát fennforogni arra nézve, hogy a nevezett csoport tagjai addig folytathassák tanulmányutazásaikat ezen az alapon, ameddig csak jólesik nekik.

A fent nevezett levelező csoport tagjainak tudomására adandó, és ezennel jegyzőkönyvileg tudomásukra adatik, hogy a társulat gondos mérlegelés tárgyává tette azt az indítványukat, hogy a leveleik és postai csomagjaik portóköltségét szintén maguk viselik; s az egybegyűlt társulat méltónak találta ezt az indítványt azokhoz a nagy szellemekhez, akik felvetették, és ezennel a legteljesebb mértékben hozzájárul a javaslathoz."

A felületes szemlélő - teszi hozzá a jegyző, akinek ezt a beszámolót köszönhetjük -, a felületes szemlélő semmi rendkívülit nem talált volna azon a kopasz főn és azon a kerek pápaszemen, amely a fenti határozatok felolvasása alatt figyelmesen bámult a jegyző arcába; de akik tudták, hogy e tar koponyában egy Pickwick gigászi agyveleje dolgozik, s hogy e szemüveg mögül egy Pickwick sugárzó, éles tekintete villog elő, azokat bizony lenyűgözte ez a látvány. Itt ült az a férfi, aki kikutatta az óriási hampsteadi halastavak forrását, aki lázba hozta az egész tudományos világot a tüskés pikófélékről szóló elméletével - itt ült, olyan higgadtan, olyan szenvtelen nyugalommal, akárcsak a fent nevezett halastavak télvíz idején, amikor be vannak fagyva - vagy akárcsak a fent nevezett tüskés pikók egyike, ha a halászok agyagkorsójának a mélyére került. De még sokkal lenyűgözőbbé vált ez a látvány, szinte egyszerre megelevenedett, amikor híveinek egyöntetű "Halljuk Pickwicket! Halljuk Pickwicket!" kiáltására a kiváló férfiú lassan felemelkedett a helyéről, felállt a karosszékére, amelyben eddig ült és beszédet mondott az általa alapított klub tagjaihoz. Festő ecsetjére méltó csodálatos, izgalmas jelenet volt ez! Az ékesszólásáról nevezetes Pickwick úr fél kezét könnyedén hátratette, a kabátja szárnyai mögé rejtette, másik kezével pedig széles mozdulatokat tett, hogy taglejtéseivel is kísérje lelkes hangú szónoklatát; emelkedett helyzetében láthatóvá vált a feszes térdnadrágja és a bokavédője: ezek a ruhadarabok fel sem tűntek volna senkinek, ha akármilyen hétköznapi ember viseli őket, minthogy azonban Pickwick úr lábát ékesítették - vagyis inkább, ha szabad magunkat így kifejeznünk: minthogy Pickwick úr lába ékesítette őket -, hát áhítatos tiszteletet parancsoltak. A szónokot hű emberei vették körül, azok a férfiak, akik önként vállalkoztak rá, hogy megosztják vele utazásainak veszedelmeit, s akiket a sors kiszemelt, hogy részesei legyenek majd a felfedezéseivel járó dicsőségnek. A jobbján Tracy Tupman úr ült - a túlságosan lobbanékony, fogékony lelkű Tupman, akiben az érettebb kor bölcsességéhez és tapasztaltságához mindig hozzájárult a kamaszfiú lángoló lelkesedése, ha a legizgalmasabb és legmegbocsáthatóbb emberi gyöngeségről volt szó: a szerelemről. Az idő múlása és a kiadós táplálkozás egyre terebélyesebbé tette Tupman úr valaha karcsú és ábrándos termetét; fekete selyemmellénye fokról fokra bővült; a hasán lógó arany óralánca apránként eltűnt a szeme elől; hatalmas tokája is kicsordult lassan-lassan a fehér keménygallérjából; csak a lelke nem változott meg Tupmannek egy szikrát sem - még mindig a gyengébb nem imádata volt az uralkodó szenvedélye. Nagy vezérének balján viszont a költői lelkű Snodgrass ült, mellette pedig Winkle, a nagy vadász. Snodgrass egy bőrgalléros, titokzatos, kék felöltőbe burkolózott poétikusan; Winkle az új zöld vadászkabátjában tündökölt, s kockás skót nyakravalót viselt és szorosan a lábára simuló lábszárvédőt.

A klub naplójában meg van örökítve Pickwick úrnak ez alkalommal elmondott beszéde, valamint a beszédet követő vita. Mind a beszéd, mind pedig a vita feltűnő hasonlatosságot mutat más híres testületek napirendjén szereplő vitákkal; s minthogy mindig érdekes hasonló esetekre bukkanni a nagy emberek cselekedetei közt, szóról szóra közöljük a jegyzőkönyvnek ezt a részét:

PICKWICK ÚR kijelentette - (írja a jegyző) -, hogy a lelke mélyén minden ember vágyik a dicsőségre. Snodgrass barátja költői dicsőségre vágyik a lelke mélyén; Tupman barátja a női szívek meghódításának dicsősége után epekszik; Winkle barátja pedig a vadászat, halászat és minden egyéb vízi és szárazföldi sportok terén szeretne hírnévre szert tenni. Bevallja őszintén, hogy őt (Pickwick urat) is az emberi vágyak és emberi szenvedélyek mozgatják cselekedeteiben - (helyeslés, tetszés) -, s talán az emberi gyarlóságnak is alá van vetve - (élénk tiltakozások: "Nem, nem!") -, de azt az egyet bátran állíthatja, hogy valahányszor csak lángra kapott szívében az önzés és az elbizakodottság, mindig sikerült elfojtania, mert erősebb volt benne az a vágy, hogy az egész emberiség javát szolgálja. Az emberi méltóság nagyrabecsülése adott neki szárnyakat; az emberszeretet volt mindenkori záloga. - (Zajos éljenzés.) - Némi büszkeséget érzett - ezt beismeri nyíltan, s azt sem bánja, ha ebből tőkét kovácsolnak maguknak az ellenségei -, némi büszkeséget érzett, amikor nyilvánosságra hozta a pikó-elméletét; akár híressé vált, akár nem. - ("Híressé vált!" - kiáltja közbe valaki, s utána nagy éljenzés.) - Elfogadja az igen tisztelt közbeszóló klubtársa megállapítását, amely most hangzott el, hogy "híressé vált"; de ha ennek a kis tanulmányának a híre bejárná akár az egész földtekét, a szerzője még akkor sem érezhetne olyan nagy büszkeséget, mint amilyen büszkén most szétnéz itt maga körül, élete legdicsőségesebb pillanatában. - (Éljenzés.) - Ő csak egy szerény, jelentéktelen ember. - (Tiltakozások: "Nem, nem!") - Most mégis úgy érzi, hogy olyan feladattal bízták meg, ami roppant megtisztelő, noha kissé veszedelmes feladat. Az utazás terén zavaros állapotok uralkodnak, a kocsisok izgága emberek, még nem nőtt be a fejük lágya. Nézzünk csak szét egy kicsit, hogy mi minden történik az emberrel utazás közben. Lépten-nyomon felborulnak a postakocsik, megbokrosodnak a lovak - elsüllyednek a hajók, felrobbannak a gőzkazánok. - (Helyeslés zaja - egy hang azonban ezt kiáltja: "Fenét!") - Fenét! - (Zaj.) Felkéri azt az igen tisztelt klubtársát, aki az imént olyan nagy hangon azt kiáltotta: "Fenét!" - hogy lépjen elő és cáfolja meg az állításait, ha tudja. - (Zaj, helyeslés.) - Ki volt az, aki azt kiáltotta: "Fenét!"? - (Lelkes éljenzés.) - Ki volt az? Talán valami hiú és felsült ember - nem akarja azt mondani, hogy szatócslelkű - (zajos tetszésnyilvánítás) -, aki irigykedik rá, amiért az ő (Pickwick úr) felfedezése oly nagy elismerésben részesült, talán érdemtelenül - s aki elkeseredett a súlyos bírálat miatt, amely saját gyatra próbálkozásait érte, pedig vele (Pickwick úrral) szeretett volna vetélkedni - és elkeseredésében most ehhez a hitvány és rágalmazó eljáráshoz folyamodik...

BLOTTON ÚR (Aldgate-ből) a napirendhez kíván szólni. Megkérdezi, hogy az igen tisztelt klubtársa talán őrá célzott? (Zaj. Kiáltások: "Rendre!", "Elnök!", "Igen!", "Nem!", "Halljuk!", "Eláll!" stb. stb.)

PICKWICK ÚR kijelenti, hogy akármilyen zajt csapnak, őt nem fogják ezzel a lármával felültetni - illetve leültetni. Igenis, az igen tisztelt klubtársra célzott. - (Nagy izgalom.)

BLOTTON ÚR ebben az esetben csak azt óhajtja megjegyezni, hogy az igen tisztelt klubtársa hazug és mocskos inszinuációját mély megvetéssel visszautasítja. - (Nagy zaj, tetszés.) - Az igen tisztelt klubtársa nagyképű széltoló. - (Óriási zűrzavar, kavarodás, hangos kiáltások: "Elnök!" és "Rendre!")

A. SNODGRASS ÚR szót kér. Egyenesen az elnökhöz intézi szavait. - ("Halljuk!") - Azt szeretné tudni, vajon megengedhető-e, hogy két klubtársuknak ez az áldatlan viszálykodása tovább folytatódjék? - ("Úgy van!" - "Halljuk!")

AZ ELNÖK meg van róla győződve, hogy az igen tisztelt pickwickista klubtársuk vissza fogja vonni azt a kifejezést, amelyet az imént használt.

BLOTTON ÚR kijelenti, hogy noha a legnagyobb tisztelettel viseltetik az elnök iránt, esze ágában sincs visszavonni.

AZ ELNÖK ezek után kötelességének érzi, hogy megkérdezze az igen tisztelt klubtárstól, vajon közönséges, hétköznapi értelemben használta-e ezt az előbbi kifejezést.

BLOTTON ÚR habozás nélkül kijelenti, hogy nem - nem közönséges értelemben használta ezt a szót, hanem pickwickista értelemben. - ("Helyes, úgy van!") - Kötelességének tartja leszögezni, hogy személy szerint a legnagyobb elismeréssel és nagyrabecsüléssel viseltetik az igen tisztelt klubtársa iránt; s csupán pickwicki értelemben nevezte őt nagyképű széltolónak. - ("Helyes! Éljen!")

PICKWICK ÚR őszinte elégtétellel veszi tudomásul az igen tisztelt barátja egyenes, nyíltszívű és teljesen kielégítő magyarázatát. Egyszersmind szeretné azt is megállapítani, hogy ő is kizárólag pickwicki értelmű megjegyzéseknek szánta, amit az imént mondott. - (Éljenzés.)

Itt véget ér a jegyzőkönyv, mint ahogy kétségtelenül vége szakadt a vitának is, mert hiszen ennél értelmesebb dolgot már úgysem tudtak volna mondani, s ennél nagyobb közmegelégedést sem tudtak volna kiváltani. Azokról az eseményekről, amelyeket az olvasó a következő fejezetben talál majd megörökítve, nincsenek hivatalos feljegyzéseink, de levelek, kéziratok és egyéb hiteles kútforrások nyomán vannak gondosan összeválogatva, szóval vitathatatlanul történelmi tények, ami indokolttá teszi az összefüggő formában való elbeszélésüket.

A nap, ez a pontos, megbízható mindenes szolgáló épp az előbb kelt fel, s kezdte beragyogni sugaraival ezernyolcszázhuszonhét május tizenharmadikának reggelét, amikor Samuel Pickwick úr is felébredt álmából, felkelt, mint egy második számú nap, kitárta szobája ablakát és kinézett rajta, hogy mi újság a nagyvilágban. Odalent, az ablaka alatt, jobb kéz felől a Goswell utca volt látható; bal kéz felől, ameddig a szem ellát, szintén a Goswell utca tárult eléje; szemközt pedig, az úttest túlsó oldalán, a Goswell utca túlsó járdája húzódott.

"Lám - gondolta magában Pickwick úr -, ilyen szűk látókörűek azok a filozófusok, akik csak azt veszik észre, ami az orruk előtt fekszik, és nem kutatják a látszat mögött rejlő igazságokat. Ennyi erővel én is megelégedhetnék azzal, hogy örökké csak a Goswell utcát bámuljam és meg se próbáljam felkutatni a Goswell utcát minden irányban körülvevő távolabbi vidékeket, a mögötte rejlő ismeretlenséget."

Pickwick úr, miután eltűnődött egy kicsit ezen a szép gondolatán, felöltözködött és kezdte becsomagolni a ruháit az útitáskájába. A nagy emberek általában nem fordítanak túl nagy gondot a külső megjelenésükre; Pickwick úr is egykettőre végzett a borotválkozás, az öltözködés és a kávéivás műveletével, s egy óra leforgása alatt, útitáskájával a kezében, távcsövével a kabátzsebében, jegyzőkönyvecskéjét bedugva a mellényébe, hogy a följegyzésre méltó felfedezéseit rögtön papírra vethesse, már meg is érkezett a St. Martin-le-Grand-templomnál levő gyorskocsi-állomásra.

- Kocsis! - mondta Pickwick úr.

- Itt vagyunk, kérem - kiáltotta az emberi fajtának egy különös példánya, aki daróckabátot és daróckötényt viselt, a nyakába akasztva pedig egy számmal ellátott rézlemez lógott, mintha valamilyen múzeumi ritkaságok gyűjteményébe máris leltározták volna őt, mindenestül: kocsimosó volt. - Itt vagyunk, uram, csak tessék! Hé, első kocsi, gyerünk!

S miután az első kocsi kocsisát előkerítették a kocsmából, ahol éppen az első pipadohányát szívta, Pickwick urat meg a poggyászát felrakták a járműre.

- Az Arany Kereszthez - mondta Pickwick úr.

- Olcsó fuvar, Tommy, csak egy shilling lesz - kiáltott oda a kocsis mogorván a barátjának, a kocsimosónak, ahogy elindult velük a kétkerekű bérkocsi.

- Hány éves ez a ló, barátom? - kérdezte Pickwick úr, vakargatva az orrát a viteldíjnak előkészített egyshillinges ezüstpénzzel.

- Negyvenkettő - felelte a kocsis, görbe szemmel sandítva utasára.

- Mi a csuda! - kiáltott fel Pickwick úr meglepve s már nyúlt is a jegyzőkönyve után.

A kocsis megismételte előbbi kijelentését. Pickwick úr keményen a szeme közé nézett, de minthogy a másiknak a pillája sem rezdült, rögtön bejegyezte ezt az érdekes adatot a könyvecskéjébe.

- És mennyi időre fogja be egy-egy alkalommal? Mennyi ideig bírja egyfolytában a munkát? - érdeklődött tovább Pickwick úr.

- Két-három hétig - mondta a kocsis.

- Két-három hétig! - kiáltott fel Pickwick úr álmélkodva s megint előszedte a jegyzőkönyvét.

- Pentonville-ben van az istállója, ha hazavisszük - magyarázta tovább a kocsis közönyös hangon -, de csak nagy ritkán visszük haza, mert gyönge már ahhoz.

- Gyönge már ahhoz! - ismételte az elképedt Pickwick úr.

- Mindjárt összeesik, ha kifogják a kocsiból, tetszik tudni - folytatta a kocsis -, de ha be van fogva, hát jó szorosra fogjuk az istrángját, jól meghúzzuk a gyeplőt, úgyhogy nemigen tud összeesni, még ha akarna se; aztán ha megindul, ez a két nagy kerék gurul ám utána, és neki mennie kell szépen, ha tetszik, ha nem...

Pickwick úr a kocsis minden egyes szavát feljegyezte a zsebkönyvébe, azzal a szándékkal, hogy majd előadást tart a klubban erről az esetről, mint érdekes bizonyítékáról annak, hogy milyen szívós és hosszú életű állat a ló, még mostoha viszonyok között is. Alig fejezte be a feljegyzéseit, máris megérkeztek az Arany Kereszthez. A kocsis leugrott a bakról, Pickwick úr is leszállt a kocsiról. Tupman úr, Snodgrass úr és Winkle úr, akik már nyugtalanul várták kiváló elnöküket, most körülfogták, hogy üdvözöljék.

- Tessék, itt van a viteldíja - mondta Pickwick úr és a kocsis felé nyújtotta az egyshillingest.

De mily nagy volt a tudós férfiú megdöbbenése, amikor a kocsis, ez az érthetetlen alak, földhöz csapta a pénzdarabot és képes beszéddel élve, arra szólította fel őt, Pickwick urat, hogy tegye meg neki azt a szívességet és verekedjen meg vele ezért a pénzért!

- Maga megbolondult - mondta Snodgrass úr.

- Vagy részeg - mondta Winkle úr.

- Vagy talán mind a kettő - jegyezte meg Tupman úr.

- No, gyerünk! - biztatta őket a bérkocsis, szakadatlanul hadonászva a két öklével, mintha rugóra járna. - Gyerünk! Elbánok én mind a négyükkel!

- Ahá, egy kis verekedés készül! - kiabálták a többiek. - Rajta, Sam, ne sajnáld! - S egy csomó bérkocsis vette körül őket, már előre élvezve a mulatságot.

- Mi baj van, Sam? - kérdezte egy úr, aki fekete klott könyökvédőt viselt.

- Hogy mi baj van? - felelte a kocsis. - Szeretném tudni, hogy miért volt kíváncsi a számomra ez az úr?

- Én nem voltam kíváncsi a számára - felelte Pickwick úr csodálkozva.

- Hát akkor minek írta fel? - kérdezte a kocsis.

- Dehogy írtam fel - mondta Pickwick úr felháborodva.

- El se hinné az ember, kérem - folytatta a bérkocsis, a köréjük gyűlt bámészkodók felé fordulva -, el se hinné az ember, hogy egy ilyen rendőrségi besúgó csak beül az ember kocsijába és felírja az ember számát, de nemcsak a számát, hanem egyúttal felír minden egyes szót is, amit az ember kimondott, kérem...

(Pickwick úr előtt világosság kezdett derengeni - hát persze, a jegyzőkönyve!)

- Felírta, csakugyan? - kérdé egy másik kocsis.

- Felírt ez mindent - felelte az első számú kocsis. - Aztán azért mérgesített fel, hogy nekimenjek és idehoz nekem három tanút, hogy majd tanúskodjanak ellenem. De jól van, ellátom a baját, még ha hat hónapot kapok is érte. No, gyerünk! - mondta a kocsis, s azzal földhöz vágta a kalapját, saját tulajdonát sem kímélve, majd leütötte Pickwick úr orráról a szemüveget és további ökölcsapásokkal folytatta a támadást, elhelyezett egyet Pickwick úr orrán, egyet Pickwick úr mellén, egy harmadikat Snodgrass úr szeme alatt, egy negyediket, a változatosság kedvéért, Tupman úr mellényén, aztán kitáncolt az úttestre, majd újra visszatáncolt a gyalogjáróra, és végezetül behúzott egyet Winkle úrnak, hogy szegénynek még a lélegzete is elakadt hamarjában; s mindezt sikerült egy-két másodperc alatt elintéznie.

- Hol a rendőr? - kérdezte Snodgrass úr.

- Tartsátok őket a kút alá - ajánlotta egy utcai lepénysütő.

- Ezt még megkeserüli! - lihegte Pickwick úr.

- Besúgók! - kiabálta a tömeg.

- No, gyerünk! - kiabált a bérkocsis, aki egész idő alatt szakadatlanul hadonászott a két öklével.

A tömeg eddig tétlen szemlélője volt csak a jelenetnek, de ahogy híre terjedt köztük, hogy a pickwickisták rendőrségi besúgók, egyszerre élénken pártfogolni kezdték a lepényárus és pástétomsütő javaslatát, mint a leghelyesebb követendő eljárást; s talán a legdurvább tettlegességgé fajult volna a dolog, ha váratlanul meg nem jelenik egy új szereplő a színen.

- Mi ez a cirkusz? - kérdezte a zöld kabátos, sovány, elég magas termetű fiatalember, aki hirtelen felbukkant a gyorskocsi-állomás felől.

- Besúgók! - kiabált a csőcselék megint.

- Nem vagyunk besúgók! - harsogta Pickwick úr, olyan határozott hangon, ami minden elfogulatlan szemlélőt azonnal meggyőzött volna.

- Nem? Komolyan nem azok? - kérdezte a fiatalember, Pickwick úrhoz fordulva, miután átfurakodott a sokaságon, azzal a bevált módszerrel, hogy a könyökét bele-belenyomta a sokaság egyes tagjaiba.

A Pickwick Klub tudós elnöke néhány szóval sietve megmagyarázta neki, hogy áll a helyzet a valóságban.

- Hát akkor gyerünk innét - mondta a zöld kabátos, és erőszakkal vonszolni kezdte maga után Pickwick urat. Közben be nem állt a szája. - Itt a viteldíja, kilencszázhuszonnégyes számú bérkocsis... fogja és hordja el magát... ezek tekintélyes urak... jól ismerem őket... elég volt a tréfából... Erre tessék, uraim... hol vannak a barátai?... Egy kis tévedés volt, amint látom... annyi baj legyen... mindenkit érhet baleset... előfordul a legjobb családokban is... katonadolog... oda se neki... így akarta a balvégzet... majd ellátja még a baját... megkeserüli ezt még... hitvány gazemberek...

Az idegen, miközben szapora nyelvvel, rendkívüli bőbeszédűséggel még elhadart egy csomó hasonló félmondatot, utat tört magának a gyorskocsi-állomás felé, Pickwick úr pedig a híveivel együtt ott lépegetett szorosan a nyomában.

- Pincér, pincér! - kiáltotta az idegen, ahogy beértek a váróterembe, s vadul rázni kezdte a csengőt. - Poharakat mindenkinek... forró grogot, konyakkal... de erős legyen, édes legyen, sok legyen... Megsérült a szeme, uram?... Pincér! Nyers marhahúst ennek az úrnak a szemére... zúzódásra legjobb a nyers marhahús, kérem... hideg lámpaoszlophoz nyomni, az is jó, csakhogy lámpavas kényelmetlen... fene furcsa dolog félórát állni kint az utcán, ábrázatot odanyomva lámpaoszlopnak... izé... csuda jó, hahaha!

S ezzel az idegen megragadta a poharát, még csak annyi szünetet sem tartott, hogy lélegzetet vegyen, egy hajtásra kiitta a párolgó, forró italt, aztán belevetette magát kényelmesen egy karosszékbe, mintha mi sem történt volna.

Pickwick úr, mialatt három útitársa buzgón hálálkodott az idegennek, ráért alaposan szemügyre venni új ismerősük külsejét és öltözetét.

Az idegen nem volt magas ember, csak a sovány, nyurga testalkat meg a hosszú lába miatt látszott magasnak. A zöld kabátja valaha elegáns viselet lehetett, a fecskefarkú kabátok divatja korában, de kissé piszkos volt és kopott, s annak idején nyilván sokkal kisebb emberre szabták, mert a kabát ujja alig ért a csuklójáig. Elöl végig be volt gombolva rajta, egészen az álláig, ami azzal a kockázattal járt, hogy a hátán bármelyik pillanatban szétrepedhetett; ócska, régimódi nyakkendőt viselt a nyakán - a szó szoros értelmében a nyakán, mert inggallérja nem volt. Ütött-kopott fekete nadrágja több helyen is kifényesedett, annak jeléül, hogy régóta nyüvi már, s szorosan rásimult a talpaló szalagok segítségével a foltozott cipőjére, mintha el akarná rejteni a piszkos, fehér harisnyáját, ámbár ez az igyekezete kárba veszett, mert a harisnya kilátszott a nadrágja alól. Hosszú, fekete haja laza fürtökben lógott ki kétoldalt az ócska kürtőkalapja alól; s a kabátujja és a kesztyűje között a csuklója is ki-kibukkant. Sovány, kiéhezett volt az arca; de mégis valamiféle hetyke pimaszság és tökéletes önbizalom rítt le az egész emberről.

Így festett ez a fiatalember, akit Pickwick úr alaposan megnézett magának a szemüvegén keresztül - mert szerencsére megkerült a szemüvege -, s akihez most ő is odafordult, miután a barátai elmondták a mondókájukat, hogy választékos szavakkal köszönetet mondjon neki az iménti segítségért.

- Semmiség volt - vágott közbe az idegen, félbeszakítva Pickwick úr szónoklatát -, szót sem érdemel... kár is többet beszélni róla... ügyes gyerek ez a kocsis... tud bánni az öklével... de ha ott lettem volna idejében... nem hagyom pácban magukat... a kutya hétszentségit... odavágtam volna... beverem a fejét... istók uccse... egy szempillantás alatt elintéztem volna... a lepénysütővel együtt... velem nem lehet kukoricázni...

Ezt az összefüggő előadást most a rochesteri postakocsis belépése szakította félbe, aki jelentette, hogy a Commodore mindjárt indul.

- A Commodore! - mondta az idegen s felpattant a helyéről. - Ez az én kocsim... megváltottam a helyemet... külső ülés... magukra bízom a pincért, fizessék ki a konyakot... nem akarok váltani... becsapják az embert... sok a hamispénz... rossz ezüst... ügyelni kell... ne hagyja magát az ember... nem igaz? - kérdezte, s tapasztalt bölcsességgel csóválgatta hozzá a fejét.

Véletlenül úgy fordult, hogy Pickwick úr és három útitársa is éppen Rochesterbe készültek - úgy döntöttek, hogy ez a város lesz útjuk első állomása -, közölték hát új ismerősükkel, hogy ők is oda utaznak, aztán megegyeztek, hogy a postakocsi hátsó ülésein foglalnak helyet, mert ott együtt lehetnek valamennyien.

- Hopp, fel a kocsira - mondta az idegen, s olyan nagy sietséggel segítette fel Pickwick urat a magasba, hogy a tekintélyes férfiú méltóságteljes magatartása komoly csorbát szenvedett.

- Semmi poggyásza nincs uraságodnak? - kérdezte a postakocsis.

- Kinek?... Nekem? Csak ez a papírcsomag itt, más nincs... A többi málhám hajón megy... leszögezett ládákban... akkorák, mint egy ház... nagy, nehéz ládák... iszonyatosan nehezek - felelte az idegen, miközben igyekezett a zsebébe gyömöszölni, amennyire ment, a csomagolópapírba göngyölt kis batyuját, ami gyanús módon úgy festett, mintha egy inget és egy zsebkendőt tartalmazna mindössze.

- Behúzni a fejet! Vigyázat, ügyeljenek a fejükre! - kiáltotta a bőbeszédű idegen, ahogy kiértek az alacsony bolthajtás alá, amely abban az időben a postakocsi-állomás kapubejárata volt. - Veszedelmes egy hely... életveszélyes, kérem... a napokban történt... egy magas termetű hölgy... öt gyermekével... öt gyermek anyja... sonkás zsemlét evett... megfeledkezett a boltívről... puff... zsupsz... nyekk... a gyerekek felnéznek rá... anyjuk feje oda... sonkás zsemle még a kezében... de nincs szája, ahová bedughatná... egy fejjel megcsappant a kis család... iszonyatos... szörnyűség, kérem! A Whitehallt nézi, uram?... Szép, régi épület... apró ablakok... Valakinek a feje ott is elgurult egyszer, igaz-e?... Az sem vigyázott rá eléggé... nem nézett szét óvatosan maga körül, ugyebár, kérem?

- Csak eltűnődtem - mondta Pickwick úr -, csak eltűnődtem az emberi élet furcsa forgandóságán.

- Ó! Értem, értem... Ma be a palota kapuján... holnap ki az ablakán... Uraságod filozófus?

- Az emberi természet megfigyelője vagyok, uram - felelte Pickwick úr.

- Ó, magam is az vagyok. A legtöbben ezt teszik, ha nincs más dolguk. Uraságod talán költő?

- Én nem, de a barátom, Snodgrass úr igen jeles költői tehetség - mondta Pickwick úr.

- Magam is az vagyok - mondta az idegen. - Nagy eposzt írtam... tízezer soros hőskölteményt... a júliusi forradalomról... ott költöttem a helyszínen... nappal Marsot szolgáltam, a hadak istenét... éjszaka a múzsákat... forgattam a kardomat, pengettem a lantomat...

- Ön ott volt, uram? - kérdezte Snodgrass úr. - Ön részt vett abban a dicsőséges forradalomban?

- Hogy ott voltam-e? De még mennyire, hogy ott voltam!^[3] Megszálltam a barikádokat... aztán megszállt az ihlet... berohantam egy csapszékbe... leírtam, ami az eszembe jutott... aztán vissza a csatatérre... piff-paff, csihi-puhi... újabb ihlet... vissza a csapszékbe... tintát-tollat, róttam a sorokat... aztán megint ki a csatába... üsd-vágd... kaszaboltam az ellenséget... nagy idők voltak, kérem! Uraságod vadászember? - fordult hirtelen Winkle úrhoz.

- Olyasféle - felelte a megszólított.

- Szép foglalkozás, kérem... gyönyörű foglalkozás... Falkát tart, uram?

- Most éppen nem - felelte Winkle úr.

- Ó, de kár! Kellene tartania, uram... pompás állat a kutya... bölcs, nagyeszű isten-teremtménye... Volt egy vizslám egyszer... idomított vadászvizsla... bámulatos ösztönnel rendelkezett... megyünk vadászatra egy szép nap... belépek az elkerített vadászterületre... füttyentek neki... a kutya megtorpan... füttyentek még egyet... Káró!... nem jön utánam... hívom, nem mozdul... Káró, Káró!... meg se moccan... földbe gyökerezett a lába... csak ül, néz felfelé, rámered a kiszögezett táblára... odafordulok magam is... hát ez van rá kiírva: "Figyelem! A vadőrnek parancsa van, hogy lőjön le minden betévedt kutyát a kerítésen belül"... vizsla nem akart bejönni... bámulatos eb volt... ritka becses jószág... mondhatom, kérem.

- Sajátságos eset - jegyezte meg Pickwick úr. - Megengedi, uram, hogy feljegyezzem magamnak?

- Parancsoljon, kérem, parancsoljon... még száz más történetet is mesélhetnék erről a kutyáról... Csinos a kicsike, igaz-e, uram - mondta Tracy Tupman úrnak, aki szapora, pickwickietlen pillantásokat vetett az országút mentén sétáló ifjú hölgy felé.

- Nagyon csinos! - mondta Tupman úr.

- Ámbár az angol lányok nem olyan szépek, mint a spanyolok... - folytatta az idegen. - Spanyol lányok... nagyszerű teremtések... fekete szem... szénfekete haj... bűbájos idomok... édesek... kedvesek... gyönyörűek.

- Ön járt Spanyolországban, uram? - kérdezte Tracy Tupman úr.

- Ott éltem... hosszú ideig.

- Biztosan sok szép nőt meghódított, ugye? - kíváncsiskodott Tupman úr.

- Sok szép nőt? Ezrével. Don Bolero Fizzgig... spanyol grand... egyetlen lánya... a gyönyörű Donna Christina... belém bolondult... őrületesen belém szeretett... az apa féltékeny... a lány szenvedélyes teremtés... én jóképű angol... Donna Christina kétségbeesik... cián... marólúg... gyomormosó szivattyú szerencsére velem van, a táskámban... elvégzem a műtétet... az öreg Bolero magánkívül van örömében... beleegyezik a frigyünkbe... megtartjuk a kézfogót, örömkönnyek zápora... regényes történet... romantikus szerelem... ritka romantikus, mondhatom.

- És a hölgy most itt él Angliában? - kérdezte Tracy Tupman úr, akire rendkívül nagy hatással volt Donna Christina szépségének és bájainak ecsetelése.

- Meghalt, uram... Meghalt - mondta az idegen, a félszeméhez nyomva egy ócska batisztkendő maradványait. - Nem tudta kiheverni a gyomormosó szivattyút... a műtét aláásta a szervezetét... s végül sírba vitte.

- És az apja? - kérdezte a költői hajlamú Snodgrass úr.

- Lelkifurdalás áldozata... - felelte az idegen. - Mardosó lelkiismeret... nyomorult kétségbeesés... hirtelen eltűnik, nyoma vész... az egész város erről beszél... keresik, kutatják mindenfelé... hiába... nem lelik... aztán egyszerre a szökőkút elapad egy nagy téren... telnek-múlnak a hetek... a szökőkút csak nem működik... eldugult... munkásokat fogadnak, hogy kitisztítsák... a vizet kiszivattyúzzák... apósomat megtalálják fejjel lefelé beleszorulva a főcsőbe... a jobb lábára való csizmaszárában töredelmes vallomás... kihúzzák... a szökőkút újra megindul, mintha mi sem történt volna.

- Megengedi, uram, hogy följegyezzem ezt a kis szerelmi regényt? - kérdezte Snodgrass úr, mélységesen megilletődve.

- Parancsoljon, uram, parancsoljon... tucatjával mesélhetek még ilyen történeteket, ha érdekli... furcsa életem volt énnekem... nem mindennapi életem... ha nem is rendkívüli, de egyedülálló, sajátságos...

Így fecsegett tovább az idegen, szünet nélkül, legfeljebb egy-egy korsó sört hajtott fel közben-közben, mintegy zárójelben, amikor lovakat váltott a postakocsi, amíg meg nem érkeztek a rochesteri hídhoz. De addigra már mind Pickwick úrnak, mind pedig Snodgrass úrnak megtelt a jegyzőkönyve az idegen válogatott kalandjaival.

- Fenséges romok! - jelentette ki Augustus Snodgrass úr, azzal a költői lelkesedéssel, amely jellemezte őt, amikor feltűnt előttük a szép, régi várkastély.

- Nagyszerű tanulmány volna egy régész számára! - mondta Pickwick úr, ahogy távcsövét a szeméhez emelte.

- Ó! Pompás kastély - mondta az idegen. - Dicső romok... Komor falak... omlatag boltívek... sötét zugok... málladozó lépcsők... Az ódon székesegyház szintén... dohos illat... hajdani zarándokok lépéseitől kikopott lépcsőfokok... falba vágott kis ajtók... gyóntatószékek, akárcsak a színházi pénztárfülkék... furcsa alakok ezek a szerzetesek... pápák, miniszterek, lordkancellárok kísértetei, mindenféle régi ipsék, vörös ábrázattal, orr nélkül, naponta felbukkannak... bivalybőr zekék... kanócos puskák... szarkofágok... gyönyörű hely... ősi legendák... hajmeresztő történetek... pompás... - S az idegen addig folytatta ezt a monológját, amíg meg nem érkeztek a Bika-szálló elé, a Fő utcában, s meg nem állt velük a postakocsi.

- Itt száll meg uraságod? - kérdezte Nathaniel Winkle.

- Én?... Én nem... - mondta az idegen. - De önök okosan teszik, ha itt szállnak meg... jó szálloda... szép szobák, jó ágyak... a szomszédos Wright-fogadó drága... nagyon drága... ha csak ránéz az ember a pincérre, máris hozzácsapnak a számlához két és fél shillinget... ha meg van híva valahová az ember vacsorára, akkor is felszámítják azért, sőt, még többet is számítanak, mintha ott vacsorázott volna az étteremben... fura népség... ritka fura...

Winkle úr Pickwick úrhoz fordult és pusmogni kezdett valamit; aztán Pickwick úr súgott valamit Snodgrass úrnak, Snodgrass úr súgott valamit Tupman úrnak, és helyeslőleg bólogattak valamennyien. Pickwick úr az idegenhez fordult:

- Ön ma reggel nagy szolgálatot tett nekünk, uram - mondta. - Engedje hát meg, hogy hálánk csekély jeléül meghívjuk ebédre, legyen szerencsénk, tartson velünk.

- A legnagyobb örömmel... igazán nem akarok rendelkezni, hogy mi legyen ebédre... de a sült csirke szarvasgombával... felséges eledel! Hány órakor?

- Hát várjunk csak - mondta Pickwick úr, és megnézte a zsebóráját. - Mindjárt három óra. Mondjuk, ötkor, megfelel?

- Pompás, nekem kitűnően megfelel - mondta az idegen. - Pont ötkor tehát... addig is, viszontlátásra... s ügyeljenek magukra - azzal megemelte egy kicsit a kalapját, majd könnyedén félrecsapta a fején és sietős léptekkel kifelé indult a fogadó udvarából. Kis papírcsomagja félig kiállt a zsebéből; s ahogy kiért a kapun, befordult a Fő utca felé.

- Sokfelé megfordulhatott, sok országot bejárhatott - mondta Pickwick úr. - Látszik rajta, hogy éles szemű megfigyelő, ismeri az embereket és a világot.

- Szeretném látni a költeményét - mondta Snodgrass úr.

- Szerettem volna látni azt a vizslát - mondta Winkle úr.

Tupman úr nem szólt egy szót sem, de Donna Christina járt az eszében, meg a gyomormosó szivattyú meg a szökőkút; s a szemét elfutotta a könny.

Pickwick úrék lefoglaltak maguknak egy különszobát a szállodában közös nappalinak, aztán megnézték a hálószobáikat, megrendelték az ebédet és nekiindultak, hogy megtekintsék a várost meg a közvetlen környékét.

Ha gondosan áttanulmányozzuk Pickwick úr jegyzeteit erről a négy szomszédos városról, Stroudról, Rochesterről, Chathamről és Bromptonról, azt kell látnunk, hogy a benyomásai semmi lényeges dologban nem térnek el más utazók leírásaitól, akik szintén bejárták ezeket a helyeket. Könnyedén összefoglalva nagyjából így ábrázolja Pickwick úr ezt a négy várost:

"E városok fő termékei - írja - szemmel láthatóan: katonák, tengerészek, zsidók, mész, rák, rendőr és dokkmunkások. Az utcákon főként az alábbi portékákat árusítják: bazárholmit, cukrozott mandulát, almát, lepényhalat és osztrigát. Az utcák mozgalmas, eleven képet mutatnak, ami elsősorban a katonaság vidám kedélyének köszönhető. Igazi gyönyörűség egy emberbarát szívének, ha láthatja, amint ezek a hős vitézek végigdülöngélnek az utcákon, megittasodva mind a természetes életörömtől, mind pedig az erős szeszektől; kivált ha tekintetbe vesszük, hogy milyen olcsó és ártatlan szórakozást szereznek ezzel a város serdületlen korú férfilakosságának, mely szakadatlanul nyomon követi őket és tréfát űz velük. Páratlanul derűs, jóindulatú emberek ezek a katonák - teszi hozzá Pickwick úr - ebben felülmúlhatatlanok. Éppen az érkezésünk előtt való nap történt, hogy egyiküket durván megsértették egy csapszékben. A pincérlány egyszerűen nem akarta kiszolgálni, egyenesen kijelentette, hogy nem hoz neki több italt; mire a fiatalember kirántotta a szuronyát (persze csak puszta tréfából), és megsebesítette a lányt a vállán. És másnap reggel mégis az volt az első dolga a derék fiúnak, hogy újra beállított a kocsmába és kijelentette, hogy hajlandó elfelejteni és megbocsátani mindent, ami történt."

"A dohányfogyasztás - folytatja Pickwick úr -, úgy látszik, igen nagy ezekben a városokban; az utcákat átható erős illatban pedig bizonyára mérhetetlen gyönyörűségüket lelik azok, akik nagyon szeretik a füstöt. A felületes látogató talán kifogásolná, hogy elsősorban a piszok jellemzi ezt a négy várost; de akik a nagy forgalom és a virágzó kereskedelem jelét látják ebben, azok jóleső érzéssel veszik tudomásul ezt is."

Pontosan öt órakor megérkezett az idegen és hamarosan megérkezett az ebéd is. A kis papírcsomagja már nem volt nála, de ugyanazt az öltözetet viselte, mint a kocsin; s talán még bőbeszédűbb volt, mint eddig - ha ugyan ez lehetséges egyáltalán.

- Ez micsoda? - kérdezte, amikor a pincér leemelte az egyik tál fedelét.

- Lepényhal, kérem.

- Ó, lepényhal... nagyszerű!... Remek hal... Londonból hozzák mindig... a postakocsi-tulajdonosok politikai ebédeket rendeznek... lepényhallal traktálják a meghívottakat... szekérszámra... lepényzelik őket... hehehe!... Agyafúrt gazemberek... Ne koccintsunk egyet, uram?

- Örömmel - felelte Pickwick úr; mire az idegen töltött és felhajtotta a poharát Pickwick úr egészségére, aztán töltött és felhajtotta a poharát Snodgrass úr egészségére, majd Tupman úrral is koccintott, Winkle úrral is koccintott, s végül felhajtott egy pohár bort az egész társaság egészségére is, majdnem ugyanolyan sebesen, mint ahogy beszélt.

- Miféle pokoli lárma, jövés-menés folyik a lépcsőházban, pincér? - kérdezte az idegen. - Padokat cipelnek fölfelé... ácsmesterek jönnek lefelé... lámpások, poharak, hárfák... Mire készülnek itt?

- Bál lesz, uram - felelte a pincér.

- Táncmulatság, mi?

- Nem, kérem, nem táncmulatság. Bál, uram. Jótékony célú bál, kérem.

- Sok szép asszony van ám ebben a városban, tetszik-e tudni? - fordult Tupman úr az idegenhez, nagy érdeklődéssel.

- Rengeteg... gyönyörű nők... Kentben vagyunk, uram... s mindenki tudja, hogy Kentben alma... cseresznye... komló... és szép lány terem... Ne koccintsunk egyet, uram?

- A legnagyobb örömmel - felelte Tupman úr. Az idegen töltött, ivott.

- Szeretnék elmenni erre a bálra - mondta Tupman úr, visszakanyarodva a témára. - Nagyon szeretném látni.

- Belépőjegyek a söntésben kaphatók, kérem - szólt közbe a pincér. - Fél guinea fejenként, kérem.

Tupman úr még egyszer kijelentette, hogy mennyire szeretne jelen lenni ezen az ünnepi mulatságon; minthogy azonban sem Snodgrass úr elborult tekintetében, sem Pickwick úr szórakozott pillantásában nem talált visszhangra ez az őszinte vágya, bánatában buzgón nekilátott az oportói bornak és a gyümölcsnek, amit éppen most tettek elébük az asztalra. A pincér kiment a szobából, s a kis társaság magára maradt, hogy zavartalanul élvezhesse az ebéd utáni üldögélés örömét.

- Engedelmet, uram - mondta az idegen -, de üres a pohár... járjon az a flaska körbe-körbe... mint a nap az égen... igyuk fenékig... ex! - s azzal felhajtotta a poharát, amit két perccel előbb töltött tele, majd újra töltött magának, magától értetődő arckifejezéssel, mint aki hozzá van szokva az ilyesmihez.

A bor elfogyott, újabb palackot rendeltek. A vendég fecsegett, a pickwickisták hallgatták. Tupman úr percről percre nagyobb kedvet érzett ahhoz, hogy elmenjen a bálba. Pickwick úr arcáról csak úgy ragyogott az egész emberiség szeretete; Winkle úr pedig, Snodgrass úrral egyetemben, mély álomba merült.

- Már kezdődik odafent - mondta az idegen. - Hallgassák csak... zsivajgás, gyülekezik a társaság... hangolnak a hegedűsök... megszólalt a hárfa is... már kezdik is...

Az emeletről leszűrődő különféle hangok jelezték, hogy megkezdődött az első francia négyes.

- De szeretném látni - mondta Tupman úr megint.

- Én is szeretném - mondta az idegen. - De hát még nem jött meg a poggyászom... vinné el az ördög... ezek a lassú teherhajók... nincs mit felvennem... ostoba helyzet, igaz?

A pickwickista világnézet egyik legjellemzőbb vonása az egyetemes jóakarat volt és ezt a nemes alapelvet senki sem gyakorolta lelkesebben, mint Tracy Tupman úr. A társaság jegyzőkönyveiben olvasható, hogy milyen sokszor, milyen hihetetlenül sokszor küldte el a szegény embereket ez a kiváló férfiú klubtársai lakására, viselt ruháért vagy pénzbeli adományokért.

- Boldogan kölcsönadnám magának valamelyik ruhámat, ami megfelel erre az alkalomra - mondta Tracy Tupman úr -, de hát maga meglehetősen karcsú termetű, én pedig inkább...

- Inkább dagadt... pocakos Bacchus... szőlőlevél nélkül... leszállt a hordójáról és csíkos nadrágba bújt, mi?... Nem bájos, hanem hájas, igaz-e? Hahaha! Ide azt a bort.

Még a mai napig sincs pontosan kiderítve, hogy Tupman úr azon a parancsoló hangon háborodott-e fel kissé, ahogyan az idegen a borosüveget kérte, vagy azon botránkozott-e meg teljes joggal, hogy a Pickwick Klub egyik jeles tagját, méltatlan módon, a hordójáról leszállt Bacchushoz hasonlították. Odatolta a borosüveget az idegen elé, köhécselt egyet-kettőt, aztán néhány másodpercig szigorú, szúrós szemmel meredt rá a vendégükre; minthogy azonban a jó ember tökéletesen megőrizte nyugalmát, a vasvillapillantások egyáltalán nem hozták ki a sodrából, lassacskán Tupman úr is megbékélt és visszatért a bál témájára:

- Azt akartam éppen mondani, uram - jegyezte meg -, hogyha az én öltönyöm bő lenne is, Winkle barátom valamelyik ruhája talán jobban magára illenék.

Az idegen ránézett Winkle úrra, mértéket vett róla képzeletében, aztán elégedett arccal jelentette ki, hogy:

- Épp jó.

Tupman úr szétnézett maga körül. A bor, amely már kifejtette álomba ringató hatását Snodgrass úrra és Winkle úrra, lassacskán Pickwick urat is elkábította. A klub kiváló elnöke apránként átesett az ebéd és folyományai okozta bódulat összes fokozatain. Végigment a szokásos hangulatváltozásokon, a jókedv tetőpontjáról a kétségbeesés fenekére zuhant, a kétségbeesés fenekéről a jókedv tetőpontjára emelkedett. Mint egy utcai gázlámpa, melynek a vezetékébe belefújt a szél, egy percre természetellenes fénnyel felragyogott, aztán úgy elhalványodott, hogy alig lehetett észrevenni; rövid kis szünet után még egyszer kigyulladt egy pillanatra, majd tétován lobogni, hunyorogni, pislákolni kezdett, s végül teljesen kialudt. Feje a mellére kókadt; s a nagy ember jelenlétének nem volt más hallható jele, mint a fulladozó hörgésekkel meg-megszakított egyenletes hortyogás.

Tupman urat módfelett hatalmába kerítette a kísértés, hogy elmenjen a bálba és tapasztalatokat gyűjtsön az idevalósi hölgyek szépségéről. Nagy kísértést érzett arra is, hogy az idegent szintén magával vigye. Még sosem járt ebben a városban és egy lelket sem ismert itt; ez az idegen úr pedig szemmel láthatóan olyan jól ismerte a várost is meg a lakóit is, mintha gyerekkora óta itt élne. Winkle úr mélyen aludt, s Tupman úr tudta jól - elég sok tapasztalattal rendelkezett ezen a téren -, tudta jól, hogy mihelyt felébred, a természet rendje szerint rögtön ágynak dől. Tépelődött, hogy mit tegyen.

- Töltsön magának, aztán adja közelebb a palackot - mondta az állhatatos idegen.

Tupman úr szót fogadott neki; aztán ez az utolsó pohár bor megadta a végső lökést az elhatározásához és döntött.

- Winkle hálószobája az én szobámból nyílik - mondta Tupman úr. - Most úgysem tudnám megértetni vele, hogy mit akarok, hiába is ébreszteném fel; de tudom, hogy van az útitáskájában egy estére való ruhája; azt nyugodtan felveheti a bálra, aztán ha visszajöttünk, majd leveti s én visszateszem a helyére és egyáltalán nem is kell vele háborgatnunk a barátomat.

- Nagyszerű - mondta az idegen. - Remek ötlet... De milyen ostoba helyzetbe kerültem... Tizennégy rend ruhám van a ládáimban... és kénytelen vagyok más ember holmiját felvenni... Pompás gondolat, egyébként... mondhatom, remek.

- Meg kell váltanunk a belépőjegyeket - mondta Tupman úr.

- Ezért nem érdemes felváltani egy guineát - mondta az idegen. - Dobjuk fel, fej vagy írás, hogy ki vegye meg mind a kettőt... Majd én mondom, maga meg dobja... rajta, először... Fej, fej, szépséges ábrázat, azaz kisasszony...

S csakugyan, úgy esett le az aranypénz, hogy a sárkány volt felül (amit udvariasan kisasszonynak becéztek).

Tupman úr csöngetett a pincérnek, megvette a belépőjegyeket és gyertyatartókat hozatott a szobájukba. Egy negyedóra múlva az idegen már ott állt teljes díszben, Nathaniel Winkle úr ruhájában.

- Új kabát - jegyezte meg Tupman úr, ahogy az idegen roppant elégedetten nézegette magát a nagy szárnyas tükörben. - Ez az első ruha, amelyet a klubunk monogramos gombjával díszítettünk - magyarázta, és felhívta a másik figyelmét a nagy aranyozott gombokra, melyeknek a közepén Pickwick úr jól sikerült mellszobra volt látható, jobbról-balról pedig a P. és K. betűk.

- P. K. - tűnődött az idegen. - P. K.... furcsa lószerszám... az öreg ipse képmása és mellette P. K.... Minek a rövidítése ez a P. K.?... Példátlan Kabát... Parádés Kivitelben, mi?

Tupman úr méltatlankodva tiltakozott és fontoskodva megmagyarázta a rejtélyes kezdőbetűk jelentését.

- Egy kicsit rövid derékban, ugye? - kérdezte az idegen, csavargatta a nyakát, hogy megláthassa a tükörben a kabát derekára varrott gombokat, amelyek majdnem a háta közepén voltak. - Úgy áll rajtam, mint a postásokon szokott az egyenruhájuk... furcsa viselet az is, a postásoké... megrendelésre készül, tucatjával... nem mérték után... s a gondviselés kifürkészhetetlen akaratából... a nagy kabátok mind a kis embereknek jutnak... a kicsik meg mind a nagy égimeszelőknek...

Így fecsegett tovább Tupman úr barátja, miközben a tükör előtt megigazgatta a ruháját, vagyis helyesebben Winkle úr ruháját; aztán Tupman úrral együtt megindultak fölfelé a lépcsőn, a bálterem felé.

- Kit jelenthetek? - kérdezte az ajtónálló. - Szabad a nevüket, uraim?

Tracy Tupman úr már éppen odalépett, hogy közölje vele a nevét és rangját, mikor az idegen közbeszólt:

- Nem kell név, senkit se jelentsen - aztán odasúgta Tupman úrnak: - Nem megyünk semmire a nevünkkel... nem ismerik úgysem... nagyon jó nevek a maguk nemében, de nem közismert, nagy nevek... pompás nevek egy kisebbfajta társaságban, de nem imponálnak egy ilyen nagy nyilvános összejövetelen... itt inkognitó a jelszó... rangrejtve jöttünk... londoni úriemberek vagyunk... előkelő idegenek... s hasonlók...

Kitárták előttük az ajtót; Tracy Tupman úr és az idegen beléptek a bálterembe.

Egy nagy, hosszú terem volt ez, a fal mellett sötétvörös huzatú, párnázott padok álltak, az üvegcsillárokban viaszgyertyák égtek. A zenészek biztonságosan el voltak kerítve az emelvényükön, a táncospárok pedig dupla sorokban álltak és járták a francia négyest annak rendje-módja szerint. A szomszédos kártyaszobában két asztalnál kártyáztak - négy idősebb hölgy és négy kövér úr játszott whistet.

A tánc véget ért, a táncospárok sétálni kezdtek a teremben, Tupman úr pedig, a társával együtt, megállt az egyik sarokban s onnét nézték a társaságot.

- Mindjárt, mindjárt - mondta az idegen. - Mindjárt érdekesebb lesz... az előkelőségek még nem jöttek meg... furcsa város ez... A hajógyárak magasabb rangú tisztviselői nem állnak szóba a hajógyárak alacsonyabb rangú tisztviselőivel... a hajógyárak alacsonyabb rangú tisztviselői nem barátkoznak a kispolgárokkal... a kispolgárok lenézik a kereskedőket... a főigazgató pedig mindenkit lenéz...

- Ki az a fakó hajú, malacszemű kisfiú ott, abban a jelmezben? - kérdezte Tupman úr.

- Pszt, csöndesebben, könyörgök... fakó hajú, malacszemű... az nem kisfiú, uram... nem jelmez, nem maskara, kérem... az a nemes Wilmot Snipe úr... a kilencvenhetesek zászlósa... előkelő család... a Snipe-ék... roppant előkelő...

- Sir Thomas Clubber, Lady Clubber és a Clubber kisasszonyok! - jelentette az ajtónálló harsogó hangon.

Nagy izgalom támadt a teremben, ahogy beléptek: egy fényes gombos, kék kabátos, magas úr, egy terebélyes, kék selyemruhás hölgy és két hasonló méretű ifjú kisasszony, egyforma színű divatos, előkelő báliruhában.

- A főigazgató... a hajógyár főnöke... nagy ember... roppant nagy ember... - suttogta az idegen Tupman úr fülébe, ahogy a jótékonysági bizottság Sir Thomas Clubbert és a családját bevezette a bálterembe. A nemes Wilmot Snipe zászlós úr és más kiváló urak a Clurbber kisasszonyok köré sereglettek, hogy hódolattal üdvözöljék őket; Sir Thomas Clubber pedig délcegen kihúzta magát, fekete nyakkendőjével a nyakán, s méltóságteljes pillantással nézett végig az egybegyűlt társaságon.

- Smithie úr, a felesége és a Smithie kisasszonyok - jelentette megint az ajtónálló.

- Ki az a Smithie úr? - kérdezte Tracy Tupman úr.

- Valami hajógyári tisztviselő - felelte az idegen.

Smithie úr alázatosan meghajtotta magát Sir Thomas Clubber felé; Sir Thomas Clubber pedig kimért leereszkedéssel fogadta az üdvözlést. Lady Clubber a lornyonján keresztül egy távcsövező pillantást vetett Smithie úr felesége és lányai felé; Smithie-né asszony viszont valaki mást nézett, egy másik hölgyet, akinek az ura még csak nem is volt hajógyári ember.

- Bulder ezredes úr, a feleségével és a leányával - jelentették a következő érkezőket.

- A helyőrség parancsnoka - mondta az idegen, feleletképpen Tupman úr kíváncsi pillantására.

Bulder kisasszonyt lelkesen fogadták a Clubber kisasszonyok; Bulder ezredes felesége és Lady Clubber a lehető legszívélyesebben üdvözölték egymást; Bulder ezredes és Sir Thomas Clubber kölcsönösen megkínálták egymást a burnótszelencéjükkel és úgy festettek ott ketten, mintha két Robinson Crusoe lennének az elhagyatott szigetükön: "urai mindennek, ameddig a szem ellát".

Mialatt a város előkelőségei - Bulderék, Clubberék és Snipe-ék - ilyeténképpen megőrizték méltóságukat a terem felső végében, a többi társadalmi osztály képviselői a terem másik részében igyekeztek követni példájukat. A kilencvenhetesek kevésbé előkelő tisztjei a hajógyár alacsonyabb rangú tisztviselő-családjainak szentelték a figyelmüket. Az ügyvédfeleségek és a borkereskedő-feleségek megint más társadalmi réteghez tartoztak (a sörgyáros felesége járt Bulderékhez), s a kereskedő-társaság fejéül, úgy látszik, közös megegyezéssel Tomlinsonnét, a postáskisasszonyt választották meg.

Egy kövér kis ember, akinek a kopasz feje búbját égnek álló fekete sörtehaj koszorúzta - Slammer doktor, katonaorvos, a kilencvenhetesek felcsere -, roppant népszerűnek látszott a barátai körében. Slammer doktor burnóttal kínálgatott mindenkit, csevegett, nevetett, nyájaskodott, táncolt, tréfálózott, whistezett, jött-ment, mindenütt ott volt és mindenben részt vett. Ezt a sokirányú elfoglaltságát a kis doktor megtoldotta még egy, s valamennyinél fontosabb tevékenységgel - ugyanis fáradhatatlanul tette a szépet és odaadó hűséggel udvarolt egy kis öreg özvegyasszonynak, aki drága ruhájával és tömérdek ékszerével fölöttébb alkalmasnak ígérkezett a szerény katonaorvosi jövedelem fokozására.

A doktort és az özvegyasszonyt nézte már jó ideje Tupman úr is meg a társa is, amikor az idegen végre megtörte a csendet:

- Nagy rakás pénz... öreganyám... nagyképű doktor... nem rossz gondolat... remek tréfa... - ilyesféle mondattöredékek hagyták el az ajkát.

Tupman úr kérdő pillantással nézett fel rá.

- Táncra kérem az özvegyet - mondta az idegen.

- Ki ez a hölgy? - kérdezte Tupman úr.

- Nem tudom... nem ismerem... soha életemben nem láttam... de kiütöm a nyeregből a doktort... itt mennek, ni...

S azzal az idegen máris keresztülvágott a termen, átment az egyik kandallóhoz, nekitámaszkodott a peremének és onnét kezdett szemezni az anyókával; tiszteletteljes és mélabús imádattal meredt a kis özvegy kerek, kövér ábrázatába. Tupman úr dermedt ámulattal nézte őket. Az idegen gyorsan és sikeresen haladt a célja felé. A köpcös doktor éppen egy másik hölggyel táncolt; az özvegy leejtette a legyezőjét, az idegen felemelte és átnyújtotta neki - mosolygás - meghajlás - az özvegy biccent - néhány szót váltanak. Aztán az idegen délcegen elvonult és hamarosan a bál főrendezőjével tért vissza - röviden eljátszották a bemutatkozás némajátékát -, aztán az idegen és Budgerné beálltak a táncolók közé, elfoglalták helyüket a francia négyesben.

Bármilyen hatalmas volt is Tupman úr csodálkozása ezen a sommás eljáráson, ahogy az idegen ilyen kurtán-furcsán elintézte a dolgot, még hatalmasabb volt Slammer doktor elképedése. Az idegen fiatal volt és ez hízelgett az özvegynek. A doktor udvarlására most már rá sem hederített az asszony; s a doktor minden felháborodása csak falra hányt borsó volt, vetélytársát nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából. Slammer doktor egészen magánkívül volt. Őt, Slammer doktort, a kilencvenhetesek ezredorvosát így semmivé tették, egyik percről a másikra, s méghozzá egy idegen, akit senki sem ismert, akit még soha nem is láttak! Slammer doktort - a kilencvenhetesek Slammer doktorát kikosarazták, kutyába se veszik! Hihetetlen! Nem is lehet igaz! Pedig így van: ott táncolnak, ni! Mi a csuda? Még a barátját is bemutatja! A doktor nem akart hinni a szemének. Megdörzsölte, újra felnézett és fájdalommal volt kénytelen igazat adni látószervének: Budgerné Tracy Tupman úrral lejtette a táncot, ezt az igazságot immár nem lehetett kétségbe vonni. Itt ugrándozott előtte a kis özvegy a maga eleven valóságában, szokatlan élénkséggel szökdécselt jobbra-balra; Tracy Tupman úr pedig olyan magábaszállt komolysággal, olyan ünnepélyes ábrázattal járta vele a táncot - ahogy egyébként nagyon sokan szokták -, mintha a francia négyes nem vidám mulatság volna, hanem kemény megpróbáltatás, amit csak hajthatatlan elszántsággal és vasakarattal lehet kiállni.

A doktor némán, szótlanul viselte el mindezt; tűrte, hogy kínálgassák Budgernét forralt borral, hozzanak neki poharakat, süteményt, hogy csapják neki a szelet; amikor azonban az idegen eltűnt, hogy kikísérje Budgernét a kocsijához, Slammer doktor is kirohant a bálteremből, s az eddig sikeresen visszafojtott dühe és felháborodása szinte ott bugyborékolt az arcán, forrt, fortyogott benne a verejtékes indulat.

Az idegen visszatért, Tupman úrral együtt. Halkan mondott valamit Tupman úrnak és nevetett hozzá. A kis doktor vérszomjasan meredt rá. Az idegen csupa ujjongás volt, csupa diadal.

- Uram! - szólította meg Slammer doktor vérfagyasztó hangon, s előszedte a névjegyét. A folyosó sarka felé vonta őket. - Slammer a nevem, Slammer doktor... a kilencvenhetes ezredből, a chathami laktanyában lakom... itt a névjegyem... uram... itt a névjegyem...

Szeretett volna még egyebet is mondani, de elakadt a hangja, annyira fel volt háborodva.

- Örvendek - mondta az idegen a legnagyobb lelkinyugalommal. - Szóval Slammer... nagyon hálás vagyok... kedves figyelem... pillanatnyilag nem vagyok beteg, Slammer... de ha valami bajom támad... okvetlenül felkeresem.

- Uram... ön ki akar bújni a felelősség alól... ön ki akar térni a válasz elől! - lihegte a dühös kis doktor. - Ön egy gyáva ember... ön egy pipogya fráter... ön egy himpellér!... Egy... egy... Ej, hát sehogyan sem lehet rávenni, hogy ideadja a névjegyét, uram?!

- Ó! Már értem - mondta az idegen, félig elfordulva a doktortól. - Nagyon erős volt a forralt bor... bőkezű a fogadós... könnyelműség... igazán, roppant könnyelműség... okosabb lett volna limonádét innia... túlfűtött helyiségek... az ilyen éltesebb urak aztán megszenvedik másnap... jön a macskajaj... szörnyű... igazán szörnyű... - mondta az idegen s azzal megindult a lépcsőn fölfelé.

- Ön itt van megszállva, ebben a fogadóban - mondta a felháborodott kis doktor -, ön most ittas állapotban van, uram, de holnap reggel majd találkozunk, uram. Megkeresem önt, uram, biztosíthatom; és meg is fogom találni, uram.

- Hát csak keressen, de biztosíthatom, hogy sokat nem fog keresni rajtam - felelte az idegen, akit nem lehetett kihozni a sodrából.

Slammer doktor kimondhatatlan dühvel meredt rá, aztán egy felháborodott koppanással fejére csapta a kalapját; az idegen pedig Tupman úrral együtt felment Winkle úr szobájába, hogy visszaadják neki a kölcsönvett ruháját, amiről nem is tudott.

Winkle úr mélyen aludt; az öltönyét hamarosan visszatették a helyére. Az idegen nagyon jókedvű volt, szakadatlanul tréfált; Tracy Tupman úr pedig, akit az italok, a forralt bor, a kivilágított bálterem és a hölgyek egészen felvillanyoztak, szintén kitűnő tréfának tartotta ezt az egészet. Miután új barátja eltávozott, egy ideig bajlódott a hálósipkájával, nem találta a nyílását, ahol a fejét beledughatta volna, s végül addig küszködött vele, míg sikerült felborítania a gyertyatartót. De aztán, mindenféle bonyolult műveletek elvégzése árán mégiscsak ágyba került és egykettőre el is aludt szépen.

Másnap reggel, alighogy az óra elütötte a hetet, Pickwick úr széles látókörű, fogékony szelleme öntudatra eszmélt az álom öntudatlanságából, tekintve, hogy zajosan dörömbölni kezdtek az ajtaján.

- Ki az? - kérdezte Pickwick úr, felülve az ágyán.

- A háziszolga, kérem.

- Mit akar?

- Kérem szépen, meg tudná mondani uraságod, hogy melyik úr viselt a társaságukból világoskék színű frakk-kabátot, P. K. monogramos aranyozott gombokkal?

"Biztosan kiadták neki, hogy kefélje ki - gondolta magában Pickwick úr -, ő meg elfelejtette, hogy kié."

- Winkle úr - kiáltott ki a háziszolgának. - Innen a harmadik szoba, jobb kéz felől.

- Köszönöm szépen - mondta a háziszolga, s már ment is tovább.

- Mi az? Mi történt? - kiáltott fel Tupman úr, amikor az ő szobája ajtaján kezdtek dörömbölni, s őt is felriasztották jóleső álmából.

- Beszélhetnék Winkle úrral, kérem? - felelte a háziszolga kintről.

- Winkle!... Winkle! - ordított be Tupman úr a belső szobába.

- Tessék? - kérdezte egy bágyadt hang a paplan alól.

- Valaki keresi magát... várja kint az ajtó előtt... - mondta Tracy Tupman úr, s miután sikerült ennyit kinyögnie, a másik oldalára fordult és megint mély álomba merült.

- Engem keresnek? - csodálkozott Winkle úr, és gyorsan kiugrott az ágyból s öltözködni kezdett, felkapott magára valamit. - Engem keresnek? Ilyen messze Londontól? Ki a csuda keres itt engem?

- Egy úr. Lent vár az étteremben, kérem - felelte a háziszolga, ahogy Winkle úr kinyitotta az ajtót és szemközt találta magát vele. - Azt mondta, hogy csak egy percre kéreti önt, uram, de okvetlenül beszélnie kell önnel, semmiféle kifogást nem fogadhat el.

- Furcsa, érthetetlen! - mondta Winkle úr. - Jól van, máris megyek.

Sietve magára kanyarított egy útikendőt, belebújt a házikabátjába, és lement a földszintre. Az éttermet két pincér meg egy öregasszony takarította éppen, az egyik asztalnál pedig egy katonatiszt ült, hétköznapi egyenruhában, s kinézett az ablakon. Amikor Winkle úr belépett, a katonatiszt feléje fordult és mereven biccentett neki egyet. Aztán kiparancsolta a teremből a többieket, gondosan becsukta mögöttük az ajtót és így szólt:

- Winkle úrhoz van szerencsém, ugyebár?

- Winkle a nevem, uram.

- Bizonyára nem lesz meglepve, uram, ha közlöm önnel, hogy a barátom, Slammer doktor, a kilencvenhetesek ezredorvosa megbízásából kerestem fel önt ma reggel.

- Slammer doktor! - mondta Winkle úr elképedve.

- Slammer doktor megbízásából, aki arra kért, közöljem önnel, hogy véleménye szerint úriember nem tűrheti el, hogy úgy viselkedjenek vele szemben, ahogyan ön viselkedett tegnap este; s azt is hozzátette a barátom, hogy véleménye szerint úriember egyáltalán nem viselkedik így úriemberrel szemben.

Winkle úr elképedése olyan őszinte volt, olyan valódi és olyan szemmel látható, hogy Slammer doktor barátjának a figyelmét sem kerülte el; a katonatiszt ennélfogva még hozzáfűzte:

- A barátom, Slammer doktor arra is megkért, közöljem önnel, hogy szilárd meggyőződése szerint ön tegnap este bizonyos időponttól fogva ittas állapotban volt s talán nincs is róla tudomása, hogy milyen súlyosan megsértette őt. Felhatalmazott annak a kijelentésére, hogy amennyiben ezt mentségül óhajtja felhozni tegnapi viselkedésére, ő hajlandó elfogadni egy írásbeli bocsánatkérést, melyet ön saját kezűleg ír majd le, az én tollbamondásom alapján.

- Írásbeli bocsánatkérést! - kiáltott fel Winkle úr, a lehető legnyomatékosabban éreztetve csodálkozását.

- Ön nyilván tisztában van vele, hogy mi a másik választása - felelte a látogatója, hűvös közönnyel.

- Név szerint énhozzám küldték önt ezzel a megbízással? - kérdezte Winkle úr, akinek már egészen összezavarodott az esze ettől a furcsa beszélgetéstől.

- Én magam nem voltam jelen a sértésnél - felelte a katonatiszt -, s miután ön határozottan megtagadta, hogy átadja a névjegyét Slammer doktornak, ez az úr megkért, hogy állapítsam meg, ki viselte tegnap este azt a nem mindennapi öltözetet... azt a világoskék frakk-kabátot, mellszoborral és P. K. betűkkel díszített aranyozott gombokkal.

Winkle úr majdnem hanyatt vágódott csodálkozásában, amikor ilyen pontosan leírták neki tulajdon ruháját.

- Tudakozódtam tehát a szállodában az imént - folytatta Slammer doktor barátja -, s meggyőződtem róla, hogy a szóban forgó kabát tulajdonosa, három másik úrral együtt, tegnap délután érkezett meg ide. Nyomban felüzentem annak az úrnak, akiről azt mondták, hogy a társaság vezetőjének látszik, s ez az úr egyenesen önhöz utasított.

Ha a rochesteri várkastély legnagyobbik bástyatornya hirtelen felkerekedett volna és odasétál az étterem ablaka elé, Winkle úr akkor sem lepődhetett volna meg jobban, mint ennek a kis szónoklatnak a hallatára. Az első gondolata az volt, hogy valaki ellopta a kabátját.

- Megbocsát, ha megvárakoztatom egy percig? - fordult a katonatiszthez.

- Parancsoljon - felelte a hívatlan vendég.

Winkle úr lóhalálában felrohant a szobájába és remegő kézzel nyitotta ki a táskáját. A ruhája ott volt a helyén, de ahogy alaposabban szemügyre vette, áruló nyomokat fedezett fel rajta: tegnap este valaki viselte ezt a kabátot.

- Nem értem, hogyan történhetett - tűnődött magában Winkle úr, visszaejtve a kabátot a táskába. - Túl sok bort ittam vacsora után és csak arra emlékszem halványan, hogy később sétáltam az utcán és elszívtam egy szivart. Annyi bizonyos, hogy cefetül be voltam rúgva... Biztosan átöltöztem ebbe a ruhába... elmentem valahová... ahol aztán belekötöttem valakibe... csak ez lehet a nyitja... És most itt van a következménye a dolognak, ez a rémes kihívás...

Winkle úr ezek után elindult vissza az étterem felé, azzal a komor és félelmetes elhatározással, hogy elfogadja a harcias Slammer doktor kihívását és bátran szembenéz akár a legrosszabbal is, bármi történjék.

Winkle urat a legkülönbözőbb meggondolások késztették erre az elhatározásra; elsősorban is az, hogy megőrizze a tekintélyét klubtársai előtt. Mindig nagy szakértőnek tartották őt az ügyességet követelő játékok, különböző sportágak terén, akár támadó vagy védekező, akár harcos, akár békés testgyakorlásról volt szó; s ha most, rögtön az első alkalommal meghátrál, amikor végre bebizonyíthatná szakértelmét - ha most csúfosan meghátrál, a klub elnökének szeme láttára, akkor örökre vége a tekintélyének és a hírnevének. Azonkívül pedig eszébe jutott, amit már sokszor hallott hozzá nem értő emberektől, hogy állítólag a párbajsegédek hallgatólagos megegyezéssel ilyenkor sohasem töltik élesre a pisztolyokat; továbbá az a gondolat is felvetődött elméjében, hogyha majd felkéri segédjének Snodgrass urat és megrázó kifejezésekkel ecseteli előtte a párbaj veszedelmes voltát, Snodgrass úr esetleg tudomására hozza Pickwick úrnak a dolgot, aki egészen biztosan sietve értesíti majd a helybeli hatóságokat, hogy ilyen módon megakadályozza jó hívének meggyilkoltatását vagy nyomorékká tételét.

Ilyesféle gondolatok forogtak Winkle úr fejében, ahogy visszatért az étterembe és kijelentette, hogy elfogadja a doktor kihívását.

- Legyen szíves, uram, nevezze meg egy barátját, akivel megbeszélhetjük a találkozás helyét és időpontját - mondta a katonatiszt.

- Ez teljesen fölösleges - felelte Winkle úr. - Csak mondja meg, hogy hol és mikor, s én aztán később majd gondoskodom a segédeimről.

- Hát, mondjuk... ma este, napszálltakor, ha megfelel? - vetette oda a katonatiszt könnyedén.

- Helyes - felelte Winkle úr; ámbár magában azt gondolta, hogy nagyon helytelen.

- Ismeri a Pitt-erődöt?

- Ismerem, tegnap jártam arra.

- Legyen szíves tehát ma este kifáradni arra a mezőre, amely a sáncárok mellett húzódik, s ha az erőd sarkához ér, forduljon balra és csak menjen egyenesen előre a gyalogösvényen, amíg engem meg nem lát; onnét fogva pedig kövessen engem, s én majd elvezetem egy elhagyatott helyre, ahol nyugodtan lebonyolíthatjuk a lovagias ügyet és nem kell félnünk attól, hogy beavatkoznak és megakadályozzák.

"Nem kell félnünk attól, hogy megakadályozzák!" - gondolta magában Winkle úr.

- Azt hiszem, egyéb megbeszélnivalónk nincs is - mondta a tiszt.

- Tudtommal nincs - felelte Winkle úr. - Isten önnel.

- Jó napot - mondta a katonatiszt, s egy vidám nótát fütyörészve elvonult.

A reggelit aznap nyomott hangulatban költötték el. Tupman úr az előző esti szokatlan kicsapongásuk következtében nem volt olyan állapotban, hogy fel tudott volna kelni; Snodgrass úr kedélyét, úgy látszik, költői búskomorság ülte meg; sőt, még Pickwick úr is, szokásától eltérően, makacsul kitartott a szótlanság és a szódavíz mellett. Winkle úr leste az alkalmat, hogy mikor hozakodhatik elő az ügyével; nem kellett sokáig lesnie. Snodgrass úr azt javasolta, hogy sétáljanak el megnézni a várkastélyt; s minthogy az egész társaságban egyedül Winkle úr volt kapható efféle sétára, neki is vágtak kettesben.

- Snodgrass - mondta Winkle úr, ahogy kiértek az utcára -, Snodgrass, édes jó komám, számíthatok a titoktartására? - kérdezte, miközben a szíve mélyén buzgón remélte, hogy nem számíthat rá.

- Számíthat - felelte Snodgrass úr. - Ha akarja, meg is esküszöm rá...

- Nem, nem! - vágott közbe Winkle, egészen megrémülve attól a gondolattól, hogy a barátja még valami esküvel csakugyan elkötelezi magát, akaratlanul is, a titoktartásra. - Nem kell megesküdnie, nem, nem! Ez igazán fölösleges.

Snodgrass úr, aki már égnek is emelte a kezét az eskühöz, költői mozdulattal, most megint leeresztette és figyelmes képet vágott.

- Vállalja-e, hogy a segédem lesz egy lovagias ügyben, édes jó barátom? - kérdezte Winkle úr.

- Vállalom - felelte Snodgrass úr, s belecsapott a barátja tenyerébe.

- Egy katonaorvossal kell párbajoznom... Slammer doktorral, a kilencvenhetesektől - mondta Winkle úr, igyekezve minél komorabban és minél ünnepélyesebben előadni az ügyet. - Egy katonatiszt az ellenfelem, a segédje is katonatiszt, s a párbaj a Pitt-erőd mögött lesz, ma este napszálltakor, egy elhagyatott helyen.

- Vállalom, hogy a segédje legyek - mondta Snodgrass úr.

Csodálkozott ugyan, de nem volt megijedve. Furcsa, hogy az ilyen lovagias ügyekben milyen hidegvérűen tud viselkedni mindenki, kivéve magukat a párbajozó feleket. Winkle úr erre nem gondolt. Azt képzelte, hogy a barátja is úgy érez majd, ahogy ő.

- Könnyen megtörténhetik, hogy rettenetesen végződik ez a dolog - mondta Winkle úr.

- Reméljük a legjobbakat - mondta Snodgrass úr.

- Slammer doktor, úgy hiszem, nagyon jó céllövő - mondta Winkle úr.

- Ezek a katonatisztek mindnyájan jó céllövők - jegyezte meg Snodgrass úr higgadtan. - De hát maga is jó céllövő, nem igaz?

Winkle úr ráhagyta, hogy igen; s minthogy látta, hogy nem sikerült kellőképpen megrémítenie a barátját, más módszerrel próbálkozott.

- Snodgrass - fordult hozzá, a felindulástól remegő hangon -, Snodgrass, ha elesem, talál majd egy levelet abban a kis csomagban, amit magára bízok, egy levelet az... az apám számára.

Ez a próbálkozás is csődöt mondott. Snodgrass úr meghatódott ugyan, de olyan készségesen vállalta a levél továbbítását, mintha mással sem foglalkozott volna életében.

- Ha elesem - mondta Winkle úr -, vagy ha Slammer doktor elesik, akkor magát bűnsegédi részességgel fogják vádolni, kedves jó barátom. Nem tudom, hogy megtehetem-e ezt: esetleg kényszermunkára ítélik miattam a barátomat... még talán életfogytiglan!

Snodgrass úr egy kicsit pislogni kezdett, de aztán megint győzött a bátorsága.

- A barátságunk kedvéért - jelentette ki hősiesen - szembeszállok minden veszéllyel!

Winkle úr viszont dühösen káromkodott magában, átkozta a barátja önfeláldozó hűségét. Néhány percig szótlanul lépegettek egymás mellett, mindketten elmerültek a gondolataikba. Telt az idő, lassacskán már délutánra járt; Winkle úr kezdett kétségbeesni.

- Snodgrass - szólalt meg, hirtelen megtorpanva -, Snodgrass, aztán nehogy becsapjon ám... nehogy megakadályozzák ezt a dolgot... nehogy értesítse a helybeli hatóságokat... nehogy rendőrséget hozzon a nyakamra, akik képesek őrizetbe venni akár engem, akár Slammer doktort, a kilencvenhetes ezred orvosát, aki a chathami laktanyában lakik... hogy ilyen módon megakadályozzák ezt a párbajt... mondom, nehogy ezt tegye!

Snodgrass úr megragadta a barátja kezét, hevesen megszorította és lelkes hangon felelte:

- Semmi kincsért meg nem tenném!

Winkle úr hátán végigfutott a hideg, ahogy kénytelen volt ráeszmélni, hogy nincs mit remélnie a barátja gyávaságától, és hogy eleven céltábla lesz belőle, hiába, ez a sorsa.

Miután ünnepélyesen elmagyarázta Snodgrass úrnak a lovagias ügy részleteit, s miután egy rochesteri puskaművestől kikölcsönöztek egy pár megfelelő pisztolyt, a megfelelő tokkal és töltényekkel együtt, a két jó barát visszatért a fogadóba, Winkle úr a közelgő párviadal miatt tépelődött magában, Snodgrass úr pedig a lőfegyvereket készítette elő, hogy rögtön használatba vehessék majd, mihelyt szükség lesz rájuk.

Komoran, bánatosan szállt le az este, amikor újra nekivágtak baljóslatú útjuknak. Winkle úr beburkolózott bő köpönyegébe, hogy kerülje a feltűnést, Snodgrass úr pedig a saját köpönyege alá rejtve vitte a gyilkos szerszámokat.

- Megvan minden? - kérdezte Winkle úr nyugtalan hangon.

- Megvan minden - felelte Snodgrass úr. - Van nálam töltény is bőven, arra az esetre, ha az első lövések nem érnének el találatot. A tokban van egy negyed font puskapor és hoztam két újságot, itt van a zsebemben, hogy legyen elegendő papír fojtásnak.

Mindez olyan ékes bizonyítéka volt Snodgrass úr igaz barátságának, hogy csak a legnagyobb hálát érezhette iránta az ember. Winkle úr hálája feltehetőleg olyan nagy volt, hogy ki sem tudta mondani - nem szólt ugyanis egy szót sem, csak lépegetett tovább, méghozzá elég lassan.

- Éppen idejében érkezünk - mondta Snodgrass úr, ahogy az első rét sövényén átkapaszkodtak -, a nap éppen most megy le.

Winkle úr felnézett a lehanyatló égitestre és bánatosan gondolt arra, hogy nemsokára talán az ő napja is örökre lehanyatlik.

- Ott van a katonatiszt - kiáltott fel Winkle úr néhány percnyi gyaloglás után.

- Hol? - kérdezte Snodgrass úr.

- Ott ni... az a kék köpönyeges férfi.

Snodgrass úr arrafelé nézett, amerre a barátja mutatott s észre is vette a köpönyeges alakot. A katonatiszt egy kis kézmozdulattal jelezte, hogy szintén tudomást vett róluk; intett, aztán megindult előttük, s a két jó barát egy kis távolságról követte őt.

Az esti szürkület percről percre borongósabbra vált; az elhagyatott mezőn mélabús szél fütyült végig, mintha a messzeségből valami óriás hívná füttyszóval a házőrző kutyáját. A táj szomorúsága Winkle úr hangulatát egy árnyalattal még komorabbá tette. Ahogy a sáncárok sarkához értek, hirtelen összerezzent - az árok úgy festett, mintha egy hatalmas sírgödör lenne.

A katonatiszt egyszerre letért az ösvényről s miután átkapaszkodott egy deszkapalánkon, majd egy sövénykerítésen, kiért egy félreeső kis rétre. Itt már két férfi várta őket; az egyik egy kis kövér, fekete hajú ember volt; a másik pedig egy méltóságteljes, pocakos egyéniség, aki sujtásos, vitézkötéses, fecskefarkú katonakabátot viselt és mérhetetlenül közönyös arckifejezéssel üldögélt egy tábori széken.

- A másik fél meg egy katonaorvos, azt hiszem - mondta Snodgrass úr. - Igyék egy korty konyakot.

Winkle úr megfogta a fonatos üveget, amit a barátja feléje kínált, s egy jó nagyot húzott a szíverősítő italból.

- Snodgrass úr, a barátom - mondta Winkle úr, ahogy a katonatiszt elébük ért.

Slammer doktor segédje meghajolt, aztán előszedett egy ugyanolyan pisztolytokot, mint amilyent Snodgrass úr hozott magával.

- Azt hiszem, több mondanivalónk nincs is, uram - jelentette ki a tiszt hűvösen, miközben kinyitotta a tokot -, minthogy a bocsánatkérést önök a leghatározottabban megtagadták.

- Nincs, nincs több mondanivalónk - mondta Snodgrass úr, aki kezdte magát kényelmetlenül érezni.

- Lenne szíves idejönni? - kérdezte a katonatiszt.

- Kérem, parancsoljon - felelte Snodgrass úr.

Kimérték a távolságot, elvégezték az előkészületeket.

- Azt hiszem, ezek a pisztolyok jobbak lesznek, mint amiket önök hoztak - mondta az ellenfél segédje, megmutatva a fegyvereket. - Látták, amikor megtöltöttem őket. Nincs kifogásuk ellene, hogy ezeket használjuk?

- Nincs, dehogy - felelte Snodgrass úr. Ez az ajánlat kapóra jött neki, kellemetlen zavartól mentette meg, mert csak nagyon ködös és bizonytalan fogalmai voltak arról, hogy miként kell egy pisztolyt megtölteni.

- Hát akkor felállíthatjuk őket, azt hiszem - mondta a katonatiszt olyan szenvtelenül, mintha a párbajozó felek sakkbábuk volnának, a segédek pedig sakkjátékosok.

- Felállíthatjuk őket, azt hiszem - ismételte Snodgrass úr, aki beleegyezett volna akármilyen javaslatba, mert egyáltalán nem értett a dologhoz.

A katonatiszt visszament Slammer doktorhoz, Snodgrass úr pedig odalépett Winkle barátjához.

- Készen vagyunk - mondta, feléje nyújtva a pisztolyt. - Adja ide a köpönyegét.

- Magánál van a csomag, kedves jó öregem - mondta a szegény Winkle.

- Rendben van - mondta Snodgrass úr. - Nyugalom, hidegvér, aztán puffantsa le.

Winkle úr arra gondolt, hogy ez a tanács éppen olyan, mint amivel az utcai bámészkodók mindig biztatják a verekedő gyerekek közül a legkisebbiket: "Menj neki, ne hagyd magad!" - ami ugyan nagyszerű tanács, csak tudná az ember, hogyan kell csinálni!

Mégis, szótlanul levetette a köpönyegét - mindig nagyon sokáig tartott, amíg ki tudott bújni ebből a köpönyegből -, s átvette Snodgrass úrtól a pisztolyt. A segédek hátrább vonultak, a táboriszékes úriember hasonlóképpen, a küzdő felek pedig közeledni kezdtek egymáshoz.

Winkle úr világéletében közismert volt jóakaratú, emberséges gondolkozásáról. Nyilván azért hunyta be a szemét, amikor odaért a végzetes helyre, mert viszolygott tőle, hogy szántszándékkal kárt tegyen embertársában; s minthogy a szeme csukva volt, ez a körülmény megakadályozta benne, hogy észrevegye Slammer doktor rendkívül furcsa, megmagyarázhatatlan viselkedését.

Slammer doktor megtorpant, rámeredt Winkle úrra, hátrálni kezdett, dörzsölgette a szemét, újra rámeredt ellenfelére; s végül felkiáltott: - Megálljunk! Megálljunk!

Odarohant hozzá a segédje, Snodgrass úrral együtt.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Slammer doktor. - Ez nem az az ember.

- Nem az az ember! - kiáltott fel Slammer doktor segédje.

- Nem az az ember! - kiáltotta Snodgrass úr.

- Nem az az ember! - kiáltotta a pocakos úr is, a tábori székkel a kezében.

- Hát persze hogy nem - mondta a kis doktor. - Ez nem az az ember, aki tegnap este megsértett engem.

- Nagyon furcsa dolog! - jelentette ki a katonatiszt.

- Nagyon furcsa - mondta a tábori székes úr is. - Most már csak az a kérdés, nem kell-e ezt az urat, miután kiállt párbajozni, nem kell-e formailag annak a személynek tekintenünk, aki tegnap este megsértette a felünket, Slammer doktort, akár csakugyan ő volt az, akár nem. - A tábori székes úr roppant bölcs és titokzatos arccal adta elő a nézetét, aztán egy nagyot csippentett a burnótszelencéjéből és jelentőségteljesen körülnézett, mint aki lovagias ügyekben szaktekintély.

Most már Winkle úr is kinyitotta a szemét, sőt, a fülét is hegyezte, mikor meghallotta, hogy az ellenfele véget vet az el sem kezdett párviadalnak; a további kijelentésekből pedig rájött, hogy itt kétségtelenül valami félreértés forog fenn. Rögtön látta, hogy a tekintélyét csak fokozni tudja, ha nem vallja be az igazi okát, amiért elfogadta a kihívást: ennélfogva bátran odalépett hozzájuk és így szólt:

- Nem én vagyok az, aki megsértette önt. Tudom.

- Ebben az esetben - mondta a tábori székes úr - ez kihívó viselkedés Slammer doktorral szemben és egymagában is elég ok arra, hogy folytassuk a párbajt most rögtön.

- Nyugalom, Payne - mondta a doktor segédje. - Miért nem közölte ezt velem ma reggel, uram, ha szabadna tudnom?

- Úgy van, miért nem? Miért nem? - mondta a tábori székes úr felháborodva.

- Kérlek, maradj nyugton, Payne - mondta a másik. - Kaphatnék választ a kérdésemre, uram?

- Azért nem közöltem önnel, uram - felelte Winkle úr, akinek közben volt ideje meggondolni a feleletét -, mert ön egy ittas és úriemberhez nem méltó viselkedésű egyénről beszélt, aki ugyanazt a kabátot viselte, amit én nemcsak viselni szoktam, hanem magam is terveztem... s amely alkalmasint a londoni Pickwick Klub elfogadott egyenruhája lesz. Kötelességemnek éreztem megvédeni ennek az egyenruhának a becsületét, ezért fogadtam el minden kérdezősködés nélkül a kihívást, amit ön ma reggel átadott nekem.

- Kedves jó uram - mondta a jókedélyű kis doktor, előrelépve és a kezét nyújtva Winkle úrnak -, tisztelet, becsület a lovagias gondolkozásának. Ki kell jelentenem, engedelmével, hogy végtelenül nagyra becsülöm a viselkedését és kimondhatatlanul sajnálom, hogy hiábavalóan idefárasztottam.

- Szóra sem érdemes, uram - mondta Winkle úr.

- Büszke vagyok rá, hogy önnel megismerkedhettem, uram - mondta a kis doktor.

- Tartom szerencsémnek, uram - felelte Winkle úr -, nekem is a legnagyobb örömömre szolgál.

Ezek után a doktor kezet fogott Winkle úrral, majd Winkle úr kezet fogott Tappleton hadnaggyal - a doktor segédjével -, aztán Winkle úr kezet fogott a tábori székes emberrel, s végül Snodgrass úrral is -, aki egyébként egészen magánkívül volt az elragadtatástól, hogy barátja milyen nemesen és milyen hősiesen viselkedett.

- Azt hiszem, ezzel be is fejeztük - mondta Tappleton hadnagy.

- Persze hogy be - mondta a doktor.

- Hacsak - vágott közbe a tábori székes úr -, hacsak Winkle úr nem érzi sértőnek magára nézve ezt a kihívást; mert ebben az esetben, elismerem, joga van elégtételt követelnie.

Winkle úr kijelentette, nagy önuralommal, hogy máris teljes elégtételt kapott.

- Vagy esetleg - folytatta a tábori székes úr - talán Winkle úr segédje érezhette sértőnek magára nézve valamelyik korábbi megjegyzésemet, még a találkozásunk elején. Ha így áll a helyzet, a magam részéről kész örömest adok neki elégtételt most rögtön.

Snodgrass úr sietve megköszönte az utóbbi úr lekötelező ajánlatát és kijelentette, hogy kizárólag azért nem fogadja el, mert tökéletesen meg van elégedve az események alakulásával. A segédek elrakták a pisztolyokat s a társaság felkerekedett, és sokkal vidámabb hangulatban hagyták el a terepet, mint ahogyan érkeztek.

- Sokáig maradnak a városban? - kérdezte Slammer doktor Winkle úrtól, ahogy nagy barátságban ballagtak egymás mellett.

- Azt hiszem, már holnapután utazunk tovább - felelte Winkle úr.

- Remélem, lesz szerencsém önhöz és a barátaihoz - mondta a kis doktor -, remélem, megtisztelnek azzal, hogy eljönnek hozzám és eltöltenek nálam egy vidám estét, ez után a szerencsétlen félreértés után. Ráérnek ma este?

- Vendégeket várunk - mondta Winkle úr -, s nem szeretném cserbenhagyni őket ma este. Hanem, legyen szerencsénk, uram, jöjjön el a barátaival együtt hozzánk, a Bika-szállóba.

- A legnagyobb örömmel - mondta a kis doktor. - Tíz óra megfelel? Nem lesz túl késő, ha tízkor benézünk önökhöz egy félórára?

- Ó, dehogy - mondta Winkle úr. - Rendkívül boldog leszek, ha megismertethetem önöket a barátaimmal, Pickwick úrral és Tupman úrral.

- Én is rendkívül boldog leszek, biztosíthatom, uram - felelte Slammer doktor, nem is sejtve, hogy ki az a Tupman úr.

- Szóval biztosan eljönnek? - kérdezte Snodgrass úr.

- Egészen biztosan.

Közben kiértek az országútra. Szívélyesen búcsút vettek egymástól s a társaság kettévált. Slammer doktor a barátaival együtt megindult a laktanya felé, Winkle úr pedig, Snodgrass barátja kíséretében, visszatért a fogadóba.

Pickwick úr már kezdett aggódni két barátja miatt, hogy ilyen szokatlanul sokáig késtek - s a délelőtti rejtélyes viselkedésük is hozzájárult az elnök nyugtalanságához. Nagy örömmel ugrott hát fel a helyéről, hogy üdvözölje őket, amikor végre megérkeztek; s szokatlanul nagy érdeklődéssel kezdte kérdezgetni tőlük, hogy mi történt, miért maradtak el ilyen sokáig.

Snodgrass úr, feleletül az elnök kérdésére, éppen neki akart fogni, hogy történelmi hűséggel beszámoljon az imént elbeszélt eseményekről, amikor egyszerre csak észrevette, hogy Tupman úron és a tegnapi útitársukon kívül még valaki van itt - egy másik idegen, aki szintén elég furcsa külsejű embernek látszott. Gondterhelt, sovány ábrázatát, mélyen beesett két szemét még riasztóbbá tette a sima fekete haja, mely ziláltan lógott a homlokába, félig elfödve az arcát. A szeme szinte természetellenesen csillogott s nagyon szúrós nézése volt; a két pofacsontja hegyesen kiállt; hosszú, sovány álláról pedig azt hihette volna az ember, hogy éppen előremereszti, megfeszítve az arcizmait, ha a félig nyitott szája és a közönyös arckifejezése el nem árulja, hogy ez a rendes, hétköznapi ábrázata. A nyakába kanyarítva egy zöld vállkendőt viselt, amely a mellén volt összekötve s amely elő-előbukkant ócska mellényének foszlott gomblyukai mögött. Egy hosszú, fecskefarkú fekete kabát volt rajta, meg egy bő, szürkésbarna nadrág; ormótlan bakancsa pedig rohamosan közeledett hozzá, hogy leszakadjon a lábáról.

Winkle úr pillantása ezen a riasztó külsejű alakon akadt meg, s most Pickwick úr is feléje intett a kezével:

- A barátunk ismerőse - mondta. - Ma délelőtt megtudtuk, hogy a barátunk kapcsolatban van a helybeli színházzal, ámbár nem szeretné, ha ez köztudomásúvá válna, s ez az úr szintén a színészi pályán működik. Éppen el akart mesélni nekünk egy kis történetet a színházzal kapcsolatban, amikor maguk megjöttek.

- Remek történetei vannak - magyarázta a tegnapi zöld kabátos ismerősünk Winkle úrnak, halkan, bizalmasan suttogva a fülébe. - Mókás alak... Keserves mestersége van... Nem színész... Fura ember... Tele van gonddal-bajjal... Mi csak úgy hívjuk magunk közt, hogy: "Balsors Jemmy"...

Winkle úr és Snodgrass úr udvariasan üdvözölték az előkelően csak Balsors Jemmynek nevezett urat; aztán követték a többiek példáját, és letelepedtek ők is az asztalhoz, konyakot és szódavizet rendelve maguknak.

- No hát, uram - szólt Pickwick úr az idegenhez -, mesélje el nekünk, legyen olyan szíves, amibe belefogott.

A bánatos képű ember kihúzott a zsebéből egy piszkos papírtekercset és Snodgrass úr felé fordult, aki éppen előszedte a jegyzőkönyvét.

- Ön a költő? - kérdezte fakó, színtelen hangon; a hangja tökéletesen illett a külsejéhez.

- Ö... izé... szoktam foglalkozni költészettel - felelte Snodgrass úr, akit kissé meghökkentett ez a váratlan kérdés.

- Ó, a költészet éppen olyan fontos az életben, mint a zene és a rivaldafény a színpadon! - mondta az idegen. - Ha megfosztjuk a színpadot hazug díszeitől, vagy az életet hiú ábrándjaitól, akkor semmi sem marad, amiért érdemes volna élni.

- Nagyon igaz, uram - felelte Snodgrass úr.

- Aki a nézőtéren ül, a rivalda innenső oldalán - folytatta a bánatos ember -, az gyönyörködik a felcicomázott tarkabarka nyüzsgésben, mintha egy nagy udvari parádén venne részt... aki azonban csinálja nekik ezt a díszes látványosságot, a rivalda túlsó oldalán, azzal a kutya sem törődik; a névtelen komédiás éhen pusztulhat, elmerülhet az árban, vagy kivergődhet a partra, ha tud... sorsára van bízva.

- Bizony, nagyon igaz - mondta Snodgrass úr, mert a bánatos ember ránézett és úgy érezte, hogy kell valamit mondania.

- Kezdd már el, Jemmy - mondta a spanyolországi utazó -, ne keseregj... ne károgj, mint a vészmadár... pusztulunk, veszünk... oda se neki... fel a fejjel... vágj vidámabb képet és halljuk hát!

- Talán töltsön magának még egy pohárral, uram, mielőtt belefog - biztatta Pickwick úr.

A bánatos ember nem kérette magát sokáig, töltött a pohárba konyakot és szódavizet, hosszú kortyokkal kiitta a felét, aztán kigöngyölte a papírtekercset és részben olvasni, részben mesélni kezdte az alább következő történetet, amely a Pickwick Klub jegyzőkönyvében "A vándorszínész elbeszélése" címen van feljegyezve.

A VÁNDORSZÍNÉSZ ELBESZÉLÉSE

- Semmi csodálatos nincsen ebben a történetben, amelyet el akarok mesélni - kezdte a bánatos képű ember -, de még csak nem is valami rendkívüli történet. Az ínség és a betegség olyan megszokott kísérői az emberi életnek, hogy nem érdemelnek meg több figyelmet, mint amennyit a sorsunk legközönségesebb viszontagságaira szoktunk szánni. Ezt a néhány feljegyzést csak azért készítettem, mert évek óta jól ismerem azt az embert, akiről szólnak. Lépésről lépésre megfigyelhettem, hogyan ment lefelé a lejtőn, amíg végül eljutott a szegénységnek és nyomorúságnak arra a fokára, ahonnét már nem tudott többé felemelkedni.

Ez a férfi, akiről beszélek, segédszínész volt, némajátékok szereplője; s mint az efféle emberek java része, megrögzött iszákos. Valaha jobb napokat is látott, mielőtt tönkretette volna magát a kicsapongó életmóddal, és mielőtt lassan elsorvasztotta volna őt a betegség; szép fizetést húzott s ha vigyáz magára és óvatosan él, még néhány esztendeig jól kereshetett volna - ámbár sokáig nem: mert ezek az emberek vagy korán meghalnak, vagy pedig, a szervezetük természetellenes túlerőltetése folytán korán, még fiatalon elhasználják minden testi erejüket, ami a megélhetésük egyedüli alapja. De hát hiába, bűnös szenvedélye annyira elhatalmasodott rajta, hogy többé nem alkalmazhatták abban a szerepkörben, amelyben a színháznak valóban hasznára válhatott volna. Képtelen volt ellenállni a kocsma csábításának. Olyan biztos volt, mint a halál, hogy az elhanyagolt betegség és a reménytelen nincstelenség lesz a sorsa, ha ezt így folytatja; márpedig ő konokul így folytatta, s a többit könnyű kitalálni. Nem kapott szerződést és nem volt egy betevő falatja sem.

Aki valamennyire is ismerős a színházak világában, az jól tudja, hogy milyen tömegesen nyüzsögnek a koldusszegény, ágrólszakadt alakok egy-egy nagy színház körül - nem a rendes, szerződtetett színészekről beszélek, hanem a statisztákról, a balettkar tagjairól, bohócokról, mindenféle csepűrágókról, akiket alkalmilag vesznek fel látványos némajátékokhoz, amíg megy a darab, vagy húsvéti passiójátékhoz segédszemélyzetnek, aztán megint szélnek eresztik őket, amíg újra szükség nem lesz rájuk valamilyen nehéz mutatványnál. A mi emberünk is kénytelen volt ráfanyalodni erre a kenyérkeresetre és erre az életre; esténként fellépett harmadrendű kis színházakban, s ezzel megint sikerült heti egynéhány shillinget keresnie és újra engedhetett a régi csábításnak, mehetett kocsmázni. De hamarosan még ennek a kis keresetnek is befellegzett; rendetlen életmódja még ettől a nyomorúságos alamizsnától is megfosztotta, amit így megkereshetett volna; a szó szoros értelmében közel járt ahhoz, hogy éhen haljon s a régi színésztársaitól kéregetett kölcsön időnként apró-cseprő összegeket, vagy legfeljebb a leghitványabb kültelki színházacskákban jutott hébe-hóba fellépéshez; de amit így szerzett, azt a pénzt is csak kocsmára költötte, mint régen.

Ez idő tájt, amikor már több mint egy esztendeje senki sem tudta róla, hogy egyáltalán miből él, rövid időre a Temze bal partjára szerződtem el, egy surreyi színházba és ott találkoztam újra ezzel az emberrel. Akkor már jó ideje nem láttam, mert én a vidéket jártam, ő pedig London kövei közt lebzselt valamerre. Indultam éppen elfelé a színházból, felöltözve, s ahogy kifelé menet áthaladok a színpad mögött, odalép hozzám és a vállamra csap. Megfordultam és rámeredtem; soha életemben el nem felejtem ezt a visszataszító látványt. Egy némajátékhoz volt beöltözve, ostoba, lehetetlen bohócruhában. A haláltánc kísérteties figurái között, amiket a legkiválóbb festők valaha vászonra festettek, megközelítőleg sem akad ilyen szörnyű jelenség. Felpuffadt teste, csenevésszé sorvadt lábszára - torz idétlenségét csak fokozta a hajmeresztő jelmez -, üveges nézése, amely ijesztő ellentétben állt az arcára mázolt vastag fehér festékkel; a hűdésesen remegő, otrombán felcicomázott feje, a fehér krétával bekent hosszú, vézna keze - mindez olyan iszonyatos és fonák, leírhatatlan külsőt kölcsönzött neki, hogy aki nem látta, el sem tudja képzelni, s még ma is beleborsózik a hátam, ha eszembe jut. Félrevont és tompa, színtelen, bizonytalanul remegő hangon, akadozva elsorolta a nyavalyáinak, nélkülözéseinek, bajainak hosszú lajstromát, szokása szerint azzal fejezve be, hogy sürgősen kölcsönkért tőlem valami potom kis pénzösszeget. Markába nyomtam néhány shillinget s ahogy sarkon fordultam és indultam kifelé, még hallottam a nézőtéren felcsattanó harsogó nevetést, amely a színpadra való kibukdácsolását nyomon követte.

Néhány nappal később, az esti előadásnál egy gyerek egy piszkos papírcédulát hozott oda nekem; néhány soros, ceruzával írott levél volt s az állt benne, hogy a szerencsétlen ember súlyosan megbetegedett és arra kér, hogy az előadás után látogassam meg a szállásán, ilyen és ilyen utcában - az utca nevét már elfelejtettem -, nem messze a színháztól. Megígértem, hogy elmegyek hozzá, mihelyt szabadulok; s az előadás után, mikor a függöny legördült, neki is vágtam szomorú utamnak.

Későre járt az idő, mert játszottam az utolsó darabban is; s minthogy jótékony célú előadás volt, az ismétlésekkel szokatlanul elhúzódott. Sötét, hideg éjszaka volt, esett, s a csípős szél keményen nekiverte az esőt a házfalaknak és az ablakoknak. A szűk, néptelen kis utcák kövezetén tócsákba gyűlt a víz, s minthogy a gyéren elszórt utcalámpák közül nagyon sokat kioltott a dühöngő szél, a gyaloglás nemcsak kényelmetlenné vált, hanem szerfelett bizonytalanná is. Szerencsére nem tévedtem el mégsem, jó irányban mentem és sikerült is némi botorkálás után ráakadnom a házra, ahová útba igazítottak - egy szenespince volt, s a fölötte levő emelet udvari szobájában feküdt a beteg, akit kerestem.

A lépcsőházban elébem jött a felesége, egy nyomorúságos külsejű asszony, s miután közölte velem, hogy az ura éppen elszunnyadt, csöndesen bevezetett hozzá és odatolt nekem egy széket az ágya mellé. A beteg a falnak fordulva feküdt, s minthogy egy darabig nem vett tudomást rólam, ráértem körülnézni a szobában.

Az ágy, amelyen feküdt, egy ócska, felhajtható fekvőhely volt. Az ágy feje körül egy szétrongyolódott kockás függöny volt összehúzva, hogy megvédje a benne alvót a széltől, de a szél azért vígan befújt a barátságtalan szobába, az ajtó tömérdek résén, repedésén át és szakadatlanul ide-oda lobogtatta a függönyt. A kandalló rozsdás, leemelhető rostélya mögött csak halványan pislogott egy kis parázs a hamu közt; s egy öreg, háromlábú, mázolt asztalon, amelyet odahúztak a tűz elé, néhány orvosságos üveg állt, egy csorba pohár meg egyéb házi holmi. A földön egy kisgyerek aludt, hevenyészett fekvőhelyén, s az asszony most letelepedett melléje egy székre. Két falipolcon néhány tál, néhány bögre és néhány csészealj állt; alattuk egy pár patkó és két vívótőr lógott. Nem számítva a kisebb-nagyobb rongycsomókat, amelyek rendetlenül, szétszórva hevertek a szoba minden sarkában, a lakás berendezése mindössze ennyiből állt.

Volt időm megfigyelni ezeket az apró részleteket, mielőtt a beteg tudomást vett volna a jelenlétemről; s láttam azt is, hogy milyen nehezen lélegzik szegény és milyen lázasan hánykolódik az ágyán. Ahogy nyugtalanul forgolódott és rakosgatta ide-oda a fejét, egyszer csak kinyújtotta a karját és megérintette véletlenül a kezemet. Felriadt, felém fordult és vadul rám meredt.

- Hutley úr van itt, John - szólalt meg a felesége. - Hutley úr, akiért üzentél ma este, nem emlékszel?

- Ó! - mondta a beteg, és végigsimította a homlokát. - Hutley... Hutley... mindjárt... mindjárt...

Néhány pillanatig erőlködve igyekezett összeszedni a gondolatait, aztán hirtelen megragadta a csuklómat és megszorította:

- Ne menj el - mondta -, ne hagyj itt, édes öregem... Meg akar ölni ez az asszony... tudom, hogy meg akar ölni.

A felesége sírva fakadt.

- Mióta van ilyen állapotban az ura? - fordultam az asszonyhoz.

- Tegnap este óta - felelte. - John, John, hát nem ismersz meg?

- Ne engedd ide a közelembe - mondta a férfi, megborzongva, ahogy az asszony föléje hajolt. - Küldd el; kergesd ki; nem állom a közelségét.

Riadt pillantással nézte az asszonyt, halálos rémülettel; aztán suttogni kezdte a fülembe:

- Megvertem őt, Jem; tegnap is megvertem, azelőtt is sokszor. Éheztettem őt, éheztettem a fiamat is: s most, hogy gyönge vagyok és tehetetlen, meg fog ölni ezért; tudom jól, hogy meg fog ölni, Jem. Ha láttad volna, hogy sírt... ahogy én láttam... ha láttad volna, akkor te is tudnád, Jem. Küldd el.

Elengedte a kezemet, és kimerülten visszahanyatlott a párnájára.

Sajnos, nagyon jól tudtam, hogy ez mit jelent. Ha lett volna még egy szikrányi kétségem, akkor is elég lett volna egy pillantást vetnem az asszony sápadt arcára, sovány, elcsigázott alakjára, hogy rögtön megértsem a helyzetet.

- Okosabb, ha félrehúzódik - mondtam a szegény asszonynak. - Rossz hatással van rá, úgy látszik. Talán megnyugszik majd egy kicsit, ha magát nem látja.

Az asszony elhúzódott, hogy az ura ne láthassa. Egy-két perc múlva a beteg kinyitotta a szemét és nyugtalanul kezdett nézelődni jobbra-balra.

- Elment? - kérdezte izgatottan.

- Elment... el - feleltem. - Ne félj, nem fog bántani.

- Nem-e? Ide figyelj, Jem - mondta a beteg ember halkan -, hiszen most is bánt, mindig bánt! Valahogyan olyan a szeme, hogy ha rám néz, szörnyű félelem fog el... szinte megőrjít vele. Tegnap egész éjszaka folyton csak rám meredt az a két nagy szeme, a sápadt arcát mindig ott láttam magam előtt, akárhová fordultam, ő is velem fordult; s ahányszor csak felriadtam álmomból, mindig ott állt az ágyam mellett, és nézett rám.

Közelebb húzott magához és mély hangon, riadt suttogással folytatta:

- Jem, ez a nő biztosan valami gonosz szellem, boszorkány... vagy talán maga az ördög! Pszt! Az, tudom biztosan. Ha csak asszony volna, hát már réges-régen meghalt volna. Mert teremtett asszony nem tudta volna elviselni mindazt, amit neki el kellett viselnie.

Megborzadtam arra a gondolatra, hogy mennyi szívtelenségben, mennyi komisz bánásmódban kellett részesülnie szegény asszonynak, hogy ilyesmit váltson ki most ebből az emberből. Semmit nem tudtam válaszolni neki; hiszen miféle biztató vagy vigasztaló szavakat mondhattam volna ennek a szerencsétlen, hitvány nyomorultnak?

Ott ültem mellette legalább két óra hosszat; egész idő alatt folyton hánykolódott az ágyában, nyöszörgött fájdalmában és ingerültségében, nyugtalanul hadonászott a két karjával ide-oda, s hol az egyik oldalára fordult, hol a másikra. Végül visszaesett abba a félig-meddig önkívületi állapotba, amikor a képzelet szakadatlanul kalandozik, nyugtalanul jár képről képre, emlékről emlékre, az értelem nyaklóját lerázva s mindazonáltal mégsem tud megszabadulni a pillanatnyi szenvedés tudatától, ettől a megfoghatatlan rossz érzéstől. A kósza, összefüggéstelen szavaiból láttam, hogy körülbelül így áll a helyzet, s minthogy azt is tudtam, hogy az állapota előreláthatólag nem fordul majd hirtelen rosszabbra, elváltam tőlük, miután megígértem szerencsétlen feleségének, hogy másnap este újra eljövök és ott virrasztok majd a beteg mellett, ha kell, egész éjszaka.

Betartottam az ígéretemet. A következő huszonnégy óra ijesztő változást hozott az állapotában. A szeme, ámbár ólmos volt és mélyen beesett, olyan félelmetesen csillogott, hogy rossz volt nézni. A szája széle kipállott, kicserepesedett: a száraz, kérges bőre csak úgy tüzelt a forróságtól, s a beteg ember arcán a riadt nyugtalanságnak valamilyen már-már földöntúli kifejezése ült, még érthetőbben jelezve a kór pusztító erejét. A láza magasra szökött, tombolt benne a betegség.

Leültem az ágya mellé, a tegnapi helyemre és ott üldögéltem órák hosszat, hallgatva a nyöszörgéseit - ezt a szörnyűséges beszédet, ami a legkőszívűbb embert is mélységesen megindította volna -, a haldokló félrebeszélését. Hallottam a kezelő orvosa véleményét és tudtam, hogy reménytelen az állapota: tudtam, hogy a halálos ágyánál ülök. Néztem vézna tagjait, amelyeket nemrég még kicsavart, kificamított, hogy mulattassa a karzat zajos közönségét, s amelyeket most kegyetlenül gyötört a bennük tüzelő láz - hallottam a bohóc harsány kacagását, összekeveredve a haldokló tompa nyöszörgésével.

Mindig megindító dolog, ha azt látja az ember, hogy a gyönge, gyámoltalan beteg gondolatai visszaszállnak hétköznapi hivatásához, ahhoz a foglalkozáshoz, amit egészségesen űzött; de ha ez a foglalkozás olyan természetű, hogy a lehető legtávolabb áll mindentől, ami komoly és ünnepélyes fogalmakat juttathatna az eszünkbe, akkor még sokkal megrendítőbb hatással lesz ránk mindez. A szerencsétlen ember zajos beszédjének a színház és a kocsma volt a két főtémája. Esteledett, azt képzelte; s szerepe van egy darabban ma este; azonnal indulnia kell a színházba, mert elkésik. Hát miért nem engedik el hazulról? Miért tartják vissza? Mennie kell... Nem kapja meg a pénzét, ha nem megy. Hiába! Nem akarják elengedni. Lázas tenyerébe temette az arcát és bágyadt hangon kezdett siránkozni, hogy miért ilyen gyönge és miért ilyen irgalmatlanok hozzá az üldözői. Elhallgatott, aztán egy kis szünet után hangosan szavalni kezdett néhány bolondos rigmust - az utolsókat, amiket életében betanult. Felült az ágyán, hadonászni kezdett aszott karjaival, otrombán kicsavarta a tagjait; azt képzelte, hogy a színpadon van és játszik. Egy percnyi csönd után dünnyögve rákezdett egy duhaj, útszéli dal refrénjére. No végre, végre megérkezett hát jó öreg csapszékébe: de milyen forróság van itt... Beteg volt, nagyon beteg, de most már jól van, most már nagyon jól érzi magát. Töltsetek. Ki volt az? Ki ragadta el a szája elől a poharat? Az tette, ugyanaz, aki eddig is folyton üldözte. Visszahanyatlott a párnájára és hangosan felnyögött. Egy rövid időre mindenről megfeledkezett, aztán bolyongani kezdett egy sereg alacsony, boltíves szoba zűrzavaros, keserves útvesztőjén át - olyan alacsonyak voltak ezek a bolthajtások, hogy sokszor kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, hogy előrehaladhasson; szűk, sötét folyosó volt ez, minduntalan ide-oda kanyargott s a kanyarokban mindig valamilyen akadály állta az útját. Azonkívül tele volt bogarakkal, férgekkel, iszonyatos csúszómászók meredeztek feléje nagy szemükkel, s még a levegőben is ott röpködtek körülötte: ijesztően csillogtatták rá a szemüket a sűrű sötétségben. A falakon és a mennyezeten csak úgy nyüzsögtek a hüllők... a bolthajtás óriásira tágult, megnőtt... rémületes lidércalakok libegtek ide-oda... s ismerős arcok kandikáltak feléje, undorítóan fintorogva és torzképeket vágva, a lidércfigurák közül; tüzes vassal perzselték, kötelekkel szorítgatták a fejét, amíg a vére is kiserkent; s ő tébolyultan viaskodott velük, életre-halálra.

Egy ilyen önkívületi rohama után, amikor nagy nehezen sikerült visszafektetnem az ágyába, mintha elszunnyadt volna. Magam is kimerültem már a fáradtságtól, virrasztástól s éppen lehunytam a szemem néhány percre, amikor egyszerre csak azt éreztem, hogy vadul megragadják a vállamat. Nyomban felébredtem. A beteg felemelkedett, egészen felült az ágyában - az arca szörnyen elváltozott, de az öntudata, úgy látszik, visszatért, mert engem szemmel láthatóan megismert. A gyerek, akit már régen nem hagyott aludni apja lázbeszéde, most felkelt a kis fekvőhelyéről és rémülten sikoltozva az apja felé rohant. Az anyja hamar felkapta, nehogy a férfi kárt tegyen benne dühöngő önkívületében; de aztán úgy megdöbbent az ura elváltozott arcvonásain, hogy ott maradt állva az ágya mellett, földbe gyökerezett lábbal. A beteg, egykori pályatársam, görcsösen markolta a vállamat, másik kezével a mellét verte és kétségbeesetten erőlködött, hogy kimondjon valamit. Hasztalanul - aztán kitárta a karját az asszony és a gyerek felé, és újra megkísérelt mondani valamit, rettenetes erőfeszítéssel. De csak egy hörgő hang tört fel a torkán - a szeme megcsillant - egy fojtott, elcsukló nyögést hallatott - s visszahanyatlott a párnájára - holtan!

A legnagyobb örömünkre szolgált volna, ha feljegyezhetjük Pickwick úr véleményét erről az imént elbeszélt történetről. Bizonyosak vagyunk benne, hogy Pickwick úr ki is nyilvánította volna nézeteit, olvasóink okulására, ha közbe nem jön egy szerencsétlen véletlen.

Pickwick úr visszatette az asztalra a poharát, amelyet az elbeszélés utolsó mondatai alatt a kezében szorongatott, s már éppen meg akart szólalni - sőt, ahogyan Snodgrass úr jegyzetei hitelesen tanúsítják, már ki is tátotta a száját -, amikor váratlanul belépett hozzájuk a pincér és így szólt: - Néhány úr van itt, kérem.

Erősen tartja magát az a feltevés, hogy Pickwick úr éppen ebben a pillanatban akart megjegyezni valamit, amitől egyszeriben világosság támadt volna az emberiség - de legalábbis a londoniak - fejében, ha sajnálatos módon félbe nem szakítják: ugyanis néhány másodpercig szigorúan rámeredt a pincérre, aztán körülnézett a társaságon, mintha azt kérdezné tőlük, mindnyájuktól, hogy kik ezek az új vendégek.

- Ó! - mondta Winkle úr, s felállt. - Néhány ismerősöm... vezesse be őket, kérem. Nagyon kedves emberek - tette hozzá Winkle úr, amikor a pincér kiment. - A kilencvenhetes ezred tisztjei... elég furcsa körülmények között ismerkedtem meg velük ma reggel. Meg fogják szeretni őket.

Pickwick úr lelki egyensúlya nyomban helyrebillent. A pincér újra megjelent és betessékelt a szobába három úriembert.

- Bemutatom Tappleton hadnagy urat - mondta Winkle úr. - Tappleton hadnagy úr, Pickwick úr... Payne doktor úr, Pickwick úr... Snodgrass úrral már találkoztak... a barátom, Tupman úr, Payne doktor úr... Slammer doktor úr, Pickwick úr... Tupman úr, Slammer dok...

Winkle úr itt hirtelen elhallgatott; ugyanis mind Tupman úr arcáról, mind pedig a kis doktor arcáról rendkívüli izgatottságot olvashatott le.

- Ezt az urat már ismerem! - jelentette ki Slammer doktor sokatmondóan.

- Igazán? - mondta Winkle úr.

- És... és azzal az egyénnel is találkoztam már, ha nem tévedek - tette hozzá a kis doktor, tetőtől talpig végigmérve a zöld kabátos idegent. - Úgy emlékszem, hogy tegnap este egy nagyon nyomatékos felhívást intéztem ehhez az egyénhez, amit ő jónak látott visszautasítani - mondta a doktor, aztán férfiasan fenyegető pillantásokat vetett az idegenre és odasúgott valamit a barátjának, Tappleton hadnagynak.

- Hihetetlen! - mondta a hadnagy, amikor a másik befejezte a suttogást.

- Pedig így van - felelte Slammer doktor.

- Kötelességed, hogy itt a helyszínen azonnal inzultáld - dünnyögte fontoskodva a tábori szék tulajdonosa.

- Maradj már nyugton, Payne - vágott közbe a hadnagy. - Engedje meg, uram - fordult Pickwick úrhoz, akit ugyancsak elképesztett ez a roppant neveletlen kis közjáték -, engedje meg, uram, hogy megkérdezzem: ez az egyén az önök társaságához tartozik?

- Nem, uram - felelte Pickwick úr. - A vendégünk.

- De ő is tagja az önök klubjának, ha nem tévedek? - kérdezte a hadnagy.

- Dehogy tagja, szó sincs róla - felelte Pickwick úr.

- És nem szokta viselni a gombjain a klubjuk címerét? - kérdezte a hadnagy.

- Persze hogy nem! - felelte Pickwick úr álmélkodva.

Tappleton hadnagy visszafordult a barátjához, Slammer doktorhoz, egy alig észrevehető kis vállrándítással, mintha némiképp kételkednék a jó doktor emlékezőképességének megbízhatóságában. A kis doktor dühösnek látszott, de meg is zavarodott egy kicsit; Payne úr pedig életveszélyes pillantásokat lövellt a mit sem sejtő, derűsen mosolygó Pickwick úr felé.

- Uram - fordult a kis doktor hirtelen Tupman úrhoz, olyan erélyesen, hogy a jó ember észrevehetően összerezzent, mint akinek orvul egy gombostűt döftek a lábikrájába -, uram, tegnap este ön is ott volt a bálban!

Tupman úr nagyon gyenge hangon igennel válaszolt, de közben Pickwick úrra szögezte a tekintetét.

- Ez az egyén is ott volt önnel együtt - folytatta a doktor, rámutatva az idegenre, aki változatlan egykedvűséggel figyelte őket.

Tupman úr elismerte, hogy ez is igaz.

- No hát, uram - fordult a doktor az idegenhez -, még egyszer megkérdem öntől, ennek az úrnak a jelenlétében, hogy hajlandó-e ideadni a névjegyét és óhajtja-e, hogy úriembernek tekintsem; vagy inkább arra kényszerít, hogy személyesen vegyek elégtételt magamnak itt a helyszínen?

- Megálljunk, kérem - szólt közbe Pickwick úr. - Most már igazán arra kell kérnem, hogy ezt ne folytassák, amíg valami magyarázatfélét nem kapok. Tupman, mesélje el, hogy mi történt voltaképpen.

Tupman úr, miután ilyen ünnepélyes felszólítást kapott, röviden, néhány szóban vázolta az esetet; csak futólag érintette a ruhakölcsönzést; ismételten hangsúlyozta, hogy mindez "vacsora után" történt, vagyis borozgatás után; némi kis töredelmes bűnbánattal fejezte be, a maga részéről; aztán rábízta az idegenre, hogy mossa tisztára magát, ahogy tudja.

Az idegen éppen neki akart fogni, hogy elmondja védekezését, amikor Tappleton hadnagy, aki nagy érdeklődéssel méregette már jó ideje, mélységes lenézéssel így szólt hozzá:

- Mondja csak, uram, nem láttam én magát valahol a színpadon?

- Dehogynem - felelte az idegen, rendíthetetlen nyugalommal.

- Ez egy vándorszínész - mondta Tappleton hadnagy, megvető hangon, Slammer doktorhoz fordulva. - Abban a darabban is játszik, amit holnap este adnak elő a rochesteri színházban, az ötvenkettesek tisztikarának a tiszteletére. Hát ezt a lovagias ügyet abba kell hagynia, Slammer... lehetetlenség folytatnia!

- Teljes lehetetlenség! - jelentette ki a méltóságteljes Payne úr.

- Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam önöket, uram - fordult Tappleton hadnagy Pickwick úrhoz. - De ha a jövőben el akarja kerülni az ilyen kínos jeleneteket, akkor fogadja meg a tanácsomat és válogassa meg jobban, hogy kivel áll szóba. Jó éjszakát, uraim! - mondta Tappleton hadnagy s azzal kicsörtetett a szobából.

- Én pedig, ha megengedi, uram - szólt a hirtelen haragú Payne doktor -, kijelentem, hogy Tappleton helyében vagy Slammer helyében én bizony bevertem volna önnek az orrát és nemcsak önnek, hanem az egész társaságnak! Payne a nevem, uram... Payne doktor, a negyvenharmadik ezred orvosa vagyok. Jó éjszakát, uraim.

Miután befejezte ezt a kis szónoklatát és nagy hangon odavágta ezt a pár búcsúszót, dölyfös méltósággal ő is kiment a barátja után, Slammer doktorral szorosan a nyomában, aki nem mondott semmit, hanem beérte azzal, hogy gyilkos pillantásával elnémítsa az egész társaságot.

Pickwick úr nemes keblében dagadni kezdett a harag és a mérhetetlen felháborodás, ahogy Payne doktor kihívó szavait hallgatta - egyre jobban dagadt, már a mellényét is majdnem szétrepesztette. Csak állt dermedten egy helyben, kővé válva, üres tekintettel. Az ajtó becsapódásának zajától magához tért, felocsúdott. Villogó szemmel, elszánt dühvel indult neki, hogy utánuk menjen. A keze már a kilincsen volt, s a következő pillanatban biztosan Payne doktornak, a negyvenhármasok ezredorvosának a nyakát szorongatta volna meg vele, ha Snodgrass úr meg nem ragadja nagyra becsült elnökének a frakkját és vissza nem húzza a szobába.

- Tartsák vissza - kiáltozott Snodgrass úr. - Winkle, Tupman, tartsák vissza... az ő drága életét nem szabad kockára tennie egy ilyen hitványságért.

- Engedjenek el - mondta Pickwick úr.

- Fogják meg jól - ordította Snodgrass úr; s végül a társaság egyesült erővel visszakényszerítette Pickwick urat a karosszékébe.

- Nyugton kell hagyni - mondta a zöld kabátos idegen. - Egy kis konyak és szódavíz... helyre egy öregúr... van benne kurázsi... ezt hajtsa föl... Ó!... jó kis ital, mennyei itóka.

Az idegen, miután előbb maga is kipróbálta, hogy iható-e a bánatos képű színész által kevert ital, odatartotta a poharat Pickwick úr szájához; a maradék konyakos szóda aztán egykettőre lecsúszott az elnök úr torkán.

Rövid kis szünet támadt; az itóka megtette a hatását; Pickwick úr szeretetre méltó ábrázata hamarosan visszanyerte a megszokott kifejezését.

- Arra sem méltók, hogy tudomást vegyen róluk, uram - mondta a bánatos ember.

- Igaza van - felelte Pickwick úr. - Arra sem méltók. Szégyellem magam, hogy így ki tudtak hozni a sodromból. Húzza ide a széket az asztalhoz, uram.

A bánatos képű ember készséggel eleget tett ennek a felszólításnak; újra körülülték az asztalt, a békés egyetértés is visszatért körükbe. Winkle úr szíve mélyén talán bujkált egy kis bosszankodás, amiért tudtán kívül kölcsönvették a ruháját - józan ésszel azonban aligha tételezhetjük fel egy pickwickistáról, hogy ilyen csekélység miatt igazán dühbe guruljon, akár csupán egy pillanatra is. Ezt a kis kivételt nem számítva, hamarosan teljesen helyreállt a vidám hangulat, és az estét ugyanolyan jókedvűen fejezték be, mint ahogyan megkezdték.

Igen sok olyan szerző van, aki vonakodik attól - nemcsak balgán, hanem egyenesen tisztességtelen módon -, vonakodik attól, hogy megnevezze azokat a forrásokat, ahonnét értékes adatait merítette. Mi másként gondolkozunk. Mi mindössze arra törekszünk, hogy becsületesen elvégezzük a sajtó alá rendezés felelősségteljes munkáját; s ha más körülmények között talán arra is ösztökélne bennünket a becsvágy, hogy igényt tartsunk ezeknek a kalandos történeteknek a szerzőségére, az adott helyzetben az igazság nem engedi meg, hogy egyéb érdemmel büszkélkedjünk, mint azzal, hogy a kellő hozzáértéssel csoportosítottuk és pártatlanul, részrehajlás nélkül adtuk elő ezeket a viszontagságokat. A Pickwick Klub jegyzőkönyve a mi kútforrásunk - a mi munkánk pedig a kútforrásból táplálkozó Városi Vízművek munkájához hasonlítható. Mások fáradozása összehordott számunkra egy óriási tele tartályra való fontos adatot. Mi csupán felhasználjuk, útnak indítjuk ezeket a feljegyzéseket - gondoskodunk róla, hogy ezeken a lapokon keresztül eljussanak, tiszta és iható, élvezhető formában, a pickwickista bölcsességre szomjazó emberiséghez.

Ebben a szellemben tehát, s szilárdan kitartva elhatározásunk mellett, hogy mindig lerójuk hálánkat a felhasznált adatok kiváló szerzőinek, őszintén bevalljuk, hogy a következő két fejezetben elbeszélt történet részleteiért elsősorban Snodgrass úr feljegyzéseinek vagyunk adósai - s miután ilyeténképpen eleget tettünk lelkiismereti kötelességünknek, most már minden további nélkül bele is kezdhetünk ebbe az elbeszélésbe.

Másnap reggel Rochester és a szomszédos városok egész lakossága már korán talpon volt, s nagy lárma, jövés-menés folyt, nagy izgatottság uralkodott. Nagy gyalogsági díszszemlére készülődtek. A csapatok főparancsnoka egy csomó gyalogezred hadgyakorlatát óhajtotta megtekinteni saspillantásával; már felépítettek számos rögtönzött erődítményt, s a hadgyakorlat célja az volt, hogy megostromolják és elfoglalják a fellegvárat, azonkívül egy aknát is készültek felrobbantani.

Pickwick úr, miként olvasóink már kitalálhatták abból a rövid kis kivonatból, amit a Chathamről szóló leírásából ismertettünk, lelkes rajongója volt a hadseregnek. Nagyobb gyönyörűséget el sem tudott volna képzelni, mint egy ilyen katonai parádét - ami egyébként klubtársainak legsajátabb érzéseivel is tökéletesen összhangban volt. Ennélfogva ők is már korán talpon voltak és szaporán igyekeztek a tettek színhelyére, ahová minden irányból özönlött a nép.

A katonaság viselkedésén minden jel arról tanúskodott, hogy ez a közelgő nagy díszszemle hihetetlenül nagyszabású és nagy fontosságú dolog lesz. Őrszemeket állítottak fel, hogy szabadon tartsák a terepet a csapatok számára, az ütegeknél pedig külön legények őrizték a helyet a hölgyeknek; őrmesterek futkostak fel-alá, pergamenbe kötött szolgálati naplókkal a hónuk alatt, Bulder ezredes úr viszont, teljes katonai díszben, hol ide vágtatott a lován, hol amoda, s nagyszerűen táncoltatta, faroltatta, két hátsó lábán ágaskodtatta a paripáját az emberek között, miközben iszonyatosan ordítozott és egészen berekedt, az arca pedig ijesztően kivörösödött, minden elképzelhető ok és alap nélkül. Katonatisztek száguldoztak előre-hátra, előbb Bulder ezredessel értekeztek, majd parancsokat osztogattak az őrmestereiknek, aztán végleg elrohantak valamerre; még maguk a közlegények is olyan titokzatosan ünnepélyes arcot vágtak fényes puskáik mögött, hogy ez is csak azt mutatta, rendkívüli jelentőségű dologról van itt szó.

Pickwick úr három társával együtt a sokaság legelső soraiban foglalt helyet és türelmesen várták a parádé kezdetét. A tömeg percről percre nőtt; s Pickwick úrék, hogy megtarthassák a jó helyüket, kénytelenek voltak szakadatlanul viaskodni, ami nagyon jól lekötötte a figyelmüket arra a két órára, amíg várakozniuk kellett. Egy ízben hátulról egy váratlan nagy lökést kaptak; s Pickwick urat kitaszították a sorból, úgyhogy néhány lépéssel előbbre került, de oly fürgén és olyan nagy gyorsasággal tette meg ezt a néhány lépést, ami egyáltalán nem illett a szokásos higgadt és komoly viselkedéséhez; a következő pillanatban már fel is szólították, hogy "lépjen vissza a sorba", és egy karabély boldogabbik vége hol Pickwick úr lába ujjára csapott le, hogy figyelmeztesse erre a felszólításra, hol pedig a bordái közé döfték, hogy ilyen módon bírják engedelmességre. Később néhány tréfás kedvű úr, miután oldalvást testületileg előrenyomakodtak, s miután Snodgrass urat az emberi ellenállóképesség végső határáig összenyomták, megkérdezték tőle, hogy mi a csudát lehet itt látni; s amikor Winkle úr kifejezte jogos felháborodását a durva támadás fölött, amelyre ők semmi okot nem adtak, valaki hátulról benyomta a kalapját az orrára és arra kérte, hogy legyen szíves zsebre vágni a fejét. Mindez, s még sok más hasonló kézzelfogható szellemesség, párosulva Tupman úr érthetetlen eltűnésével - akinek egyszerre csak nyoma veszett és semerre sem találták -, mindez a helyzetüket végeredményben inkább kínossá tette, mint kellemessé vagy irigylésre méltóvá.

Végre, nagy sokára felmorajlott a tömegben az a tompa zúgás, amely rendszerint jelezni szokta, hogy megérkezett, amire éppen vártak. Minden szem az erőd kiskapuja felé fordult. Néhány percnyi feszült várakozás után megjelentek a zászlók, vígan lobogva a szélben, a puskák csillogtak-villogtak a verőfényben s egyik menetoszlop a másik után özönlött ki a térre. A csapatok megálltak, rendekre tagozódtak, vezényszó harsant fel, csattogtak a puskák, ahogy mindnyájan fegyverrel tisztelegtek; a főparancsnok, Bulder ezredes és számos más tiszt kíséretében, végiglovagolt az arcvonal előtt. A katonabandák rázendítettek, egyszerre valahányan; a lovak ágaskodtak, hátráltak és csapdostak a farkukkal minden irányban; a kutyák ugattak, a tömeg kiabált, a katonák vállhoz emelték a puskájukat és jobbra is, balra is, ameddig csak a szem ellát, semmi mást nem lehetett látni, mint vörös zubbonyok és fehér nadrágok mozdulatlan, vigyázzban álló hosszú-hosszú sorait.

Pickwick urat teljesen lefoglalta az a kis balesete, hogy a lovak lába alá került, majd pedig csodával határos módon valahogyan kievickélt alóluk, úgyhogy nem ért rá megfigyelni az eléje táruló látványt, csak amikor már odáig fejlődtek a dolgok, ahol a leírásunkat abbahagytuk. Amikor végre sikerült talpra állnia és szilárd talajt érzett a lába alatt, határtalan boldogsággal és gyönyörűséggel nézett végig a sok-sok katonán.

- Hát van ennél szebb? - kérdezte Winkle úrtól.

- Nincs - felelte Winkle úr, akinek egy-egy alacsony termetű ember állt mind a két lábán, már egy jó negyedórája.

- Igazán nagyszerű, lélekemelő látvány - mondta Snodgrass úr is, akiben megmozdult a költői lelkesedés és kezdte őt sebesen magával ragadni. - Itt állnak nagyszerűen felsorakozva a haza hős védelmezői, a békés polgárok előtt; s csak úgy sugárzik az arcuk... de nem elvadult harciasság sugárzik róluk, hanem a békés művelődés vágya; csak úgy ragyog a szemük... de nem a bosszúszomj és a harácsolás szilaj lángja ragyog benne, hanem az emberiesség és az értelem szelíd fénye.

Pickwick úr szívvel-lélekkel helyeselte ennek a dicsőítő ódának az alapeszméjét, csak a szövegezését nem tudta teljes egészében magáévá tenni; az értelem szelíd fénye ugyanis elég bágyadtan pislákolt a vitéz harcosok szemében, legalábbis amikor elhangzott a "vigyázz" vezényszó, a nézők nem láthattak egyebet, mint néhány ezer mereven maga elé bámuló, tökéletesen kifejezéstelen szempárt.

- Most már remek helyünk van - mondta Pickwick úr, ahogy szétnézett maga körül. A tömeg közben szétoszlott, lassacskán odább húzódott, s már majdnem egészen egyedül voltak.

- Nagyszerű helyünk van! - felelte Snodgrass úr és Winkle úr egyszerre.

- Mit csinálnak most? Mi következik? - kérdezte Pickwick úr, s feltette a szemüvegét.

- Izé... úgy látszik... izé - mondta Winkle úr elsápadva -, úgy látszik, lőni akarnak ránk...

- Ne beszéljen bolondokat - mondta Pickwick úr hadarva.

- De... én is úgy látom, hogy... csakugyan ezt akarják - vágott közbe Snodgrass úr, kissé ijedten.

- Lehetetlen - felelte Pickwick úr. De alighogy ezt kijelentette, az egész katonaság, valamennyi gyalogezred felemelte a puskáját és megcélozta a pickwickistákat, mintha ők volnának a közös ellenségük; aztán eldördült a világ legrettenetesebb és legfélelmetesebb sortüze, s a földteke szinte alapjaiban rendült meg tőle, és majdnem lerázta a hátáról a békés öregurat.

Ebben a válságos helyzetben, kitéve a vaktöltények villámló tüzének, a másik oldalról pedig egy újabb csapattest hadmozdulataitól szorongatva, Pickwick úr teljesen megőrizte a hidegvérét és olyan önuralomról tett tanúságot, ami a nagy szellemek nélkülözhetetlen velejáró tulajdonsága. Megragadta ugyanis Winkle úr karját és Snodgrass úr mellé lépve komoly hangon arra kérte őket, ne felejtsék el, hogy a megsüketülés veszedelmén kívül pillanatnyilag semmiféle más veszedelemtől nem kell tartaniuk, mert hiszen csak vaktölténnyel lövöldöznek.

- De... de... hátha valamelyik katona tévedésből élesre töltötte a puskáját - okoskodott Winkle úr, s maga is elsápadt erre a gondolatra, amely saját fejében született. - Épp most hallottam fütyülni valamit a levegőben... egy éles fütyülést... a fülem mellett süvített el.

- Legjobb lesz, ha lehasalunk a földre, nem? - kérdezte Snodgrass úr.

- Nem, nem... már abba is hagyják - mondta Pickwick úr. Még ha remegett is a szája széle, még ha falfehérre vált is az arca, a halhatatlan férfiú ajkát nem hagyta el egyetlen szó sem, amely félelmet vagy bátortalanságot árult volna el.

Pickwick úrnak igaza volt: a tüzelést abbahagyták; de jóformán még annyi ideje sem maradt a kiváló elnöknek, hogy gratuláljon önmagának, amiért ilyen pontosan eltalálta - amikor máris megmozdult az egész arcvonal: harsány vezényszó szállt végig a sorokon s mielőtt a pickwickisták kitalálhatták volna, hogy mi lesz ebből az újabb hadmozdulatból, valamennyi gyalogezred szuronyszegezve, futólépésben indult rohamra egyenesen az ellen a kis terepszakasz ellen, ahol Pickwick úr ácsorgott a barátaival.

Az ember halandó, gyarló lény: s az emberi bátorságnak is megvan a maga határa. Pickwick úr egy másodpercig farkasszemet nézett pápaszeme mögül a közeledő sokasággal, aztán fogta magát, sarkon fordult és - nem akarjuk azt mondani, hogy megfutamodott; elsősorban azért nem, mert ez méltatlan kifejezés volna, másodsorban pedig azért nem, mert Pickwick úr termete az ilyen gyors visszavonulásra semmi esetre sem volt alkalmas - szóval, sarkon fordult és - elvonult, amilyen sebesen csak vitte a lába; mindenesetre olyan gyorsan, hogy csak akkor vette észre, hogy milyen félszeg helyzetbe került, amikor már késő volt.

A másik oldalról fenyegető csapattesteket - amelyek néhány perccel előbb megzavarták Pickwick urat - azért vonultatták fel, hogy a fellegvár elleni színlelt támadás visszaverését mímeljék; minek következtében Pickwick úr és két társa váratlanul két hosszú arcvonal közé szorult be - az egyik arcvonal gyors ütemben nyomult előre, a másik pedig szilárdan megvetette a lábát és várta az összecsapást az ellenséges erőkkel.

- Hé! - ordították az előrenyomuló hadsereg tisztjei.

- Félre az útból! - kiabálták a védősereg tisztjei.

- De hová menjünk? - jajongtak a pickwickisták izgatottan.

- Hé... hé! Hé! Hé! - csak ilyesféle válaszokat kaptak. Aztán hirtelen egy pillanatra vad riadalom támadt, dobogó, súlyos léptek zaja, majd egy heves lökés, visszafojtott nevetések - s a rohamozó ezredek máris messze jártak, Pickwick úr két lába pedig az ég felé kalimpált.

Snodgrass úr és Winkle úr, mind a ketten, egy-egy akaratlan bukfencet vetettek, noha meglepő élénkséggel; aztán az első dolog, ami Winkle úr szeme elé tárult, miközben a földön ülve egy sárga selyem zsebkendővel igyekezett elállítani az orra vérét, nagyra becsült elnökének hajtóvadászata volt, a kalapját kergette. Már elég messze jártak, Pickwick úr szaladt, a kalap pedig játékos könnyedséggel gurult el mindig az orra elől, egyre távolodva.

Az ember életében ritkán akad kellemetlenebb mulatság és ritkán találkozik olyan csekély megértéssel és részvéttel, mint amikor tulajdon kalapját kergeti. Rendkívüli hidegvérre és különlegesen éles ítélőképességre van szükség ahhoz, hogy elfogjunk egy kalapot. Nem szabad elsietni a dolgot, mert ha túl gyorsak vagyunk, elgázoljuk a kalapot; de az ellenkező végletbe sem szabad esnünk, mert akkor végképp eltűnik a szemünk elől. A legjobb módszer: szépen lépést tartani vele, óvatosan, szemfülesen lesni az alkalmat, amikor lecsaphatunk rá, lassacskán elébe kerülni, aztán egy villámgyors lebukással megragadni, ahol érjük és erélyesen a fejünkre csapni - közben egész idő alatt derűsen mosolyogva, mintha magunk is ugyanolyan jó tréfának tartanánk a dolgot, mint a többiek mindnyájan.

Kellemes, enyhe szél fújt és játékosan görgette maga előtt Pickwick úr kalapját. Fújt a szellő, fújt Pickwick úr is nagyokat, a kalpag pedig csak gurult, gurult vígan, ficánkolva, mint egy virgonc delfin az erős tengerárban; s el is gurult volna úgy, hogy Pickwick úr soha nem éri utol, ha a gondviselés fel nem tartóztatja útjában, éppen akkor, amikor a tudós férfiú már azon a ponton volt, hogy feladja a további küzdelmet és sorsára bízza fejfedőjét.

Pickwick úr, miként már mondottuk, végképp kimerült és abba akarta hagyni a hajtóvadászatot, amikor a kalapját elég erélyesen nekiröpítette a szél egy nagy batár kerekének. A batár, egy csomó más jármű társaságában, éppen ott vesztegelt, amerre Pickwick urat a léptei vezették. Az elnök, ahogy észrevette ezt a kedvező alkalmat, hirtelen előreugrott, birtokba vette tulajdonát, fejébe nyomta és megállt egy pillanatra, hogy kiszuszogja magát. Egy fél perc sem telt el, amikor egyszerre csak valaki a nevét kiáltotta feléje izgatott hangon - s a hang tulajdonosában Pickwick úr nyomban felismerte Tupman barátját. Felnézett s amit látott, az örömmel és meglepetéssel töltötte el.

Egy nyitott hintóban, amelyből kifogták a lovakat, hogy a zsúfolt helyen jobban elférjenek, egy kék kabátos, rézgombos, bordásbársony térdnadrágos, magas csizmás, nagy kövér öregúr állt, mellette két sálkendős, tollas kalapos fiatal hölgy, egy fiatalember, aki szemmel láthatólag szerelmes volt az egyik tollas kalapos, sálkendős fiatal hölgybe, továbbá egy bizonytalan korú asszonyság, nyilván az előbbi hölgyek nagynénje és Tupman úr - Tupman úr, de olyan fesztelenül és elfogulatlanul, mintha gyerekkorától fogva ebben a családban nőtt volna fel. A nyitott hintó hátuljára rá volt kötözve egy hatalmas méretű élelmiszeres kosár - egyike azoknak a kosaraknak, amelyekről a tűnődésre hajlamos emberfőnek mindig hideg sült csirkék, füstölt nyelvek és borospalackok jutnak az eszébe -, a bakon pedig egy elhájasodott, rőtvörös képű gyerek ült, álomkórosan bóbiskolva, akiről az éles eszű megfigyelő már az első pillantásra tudta, hogy nem lehet más, mint az előbb említett kosár tartalmának hivatalos kezelője, ha elérkezik az étkezés ideje.

Pickwick úr egy futó pillantással felmérte ezeket az érdekes látnivalókat, amikor hűséges tanítványa másodszor is üdvözölte:

- Pickwick! Pickwick! - kiáltotta Tupman úr. - Jöjjön már ide. Gyorsan, gyorsan.

- Jöjjön, jöjjön, uram. Legyen szerencsénk - mondta a kövér öregúr. - Joe! Fene a beledbe, te kölyök, már megint elaludtál... Joe, ereszd le a felhágót.

A hájas gyerek lassan lekecmergett a bakról, leeresztette a kocsi felhágóját és kinyitotta Pickwick úr előtt a hintó ajtaját. Ebben a percben ért oda Snodgrass úr és Winkle úr.

- Elférünk itt mindnyájan, uraim - mondta a kövér úr. - Ketten belül, egy a bakon. Joe, csinálj helyet a bakon az egyik úrnak. No, jöjjenek hát, uraim - mondta a kövér öregúr, s azzal kinyújtotta a kezét és erőnek erejével felsegítette a hintóba először Pickwick urat, utána pedig Snodgrass urat. Winkle úr felszállt a bakra, a hájas fiú is visszakapaszkodott melléje a kakasülőjére, és azon nyomban el is aludt újra.

- No, uraim - mondta a kövér öregúr -, hát igen örvendek a szerencsének. Nagyon jól ismerem magukat, uraim, ámbár maguk talán már nem emlékeznek rám. A télen jártam néhányszor a klubjukban, ott töltöttem egy-két estét... ma reggel pedig belebotlottam ebbe a Tupman barátomba itt, és nagyon megörültem neki. Hát maga hogy van, kedves Pickwick úr? Nagyszerű színben van, komolyan mondom.

Pickwick úr köszönettel fogadta a szíves érdeklődést és barátságosan kezet szorított a csizmás öregúrral.

- És ön, hogy érzi magát? - fordult a kövér bácsi Snodgrass úrhoz, atyai érdeklődéssel. - Remekül, mi? Helyes, ez már beszéd... ez már beszéd. Hát ön, uram, hogy van, hogy van? - kérdezte Winkle úrtól. - Örömmel hallom, hogy jól; derék dolog, örvendek, higgye el, hogy örvendek neki. Bemutatom a lányaimat, uraim... az én két kislányomat; ez meg a húgom, Rachael Wardle kisasszony. Igen, még kisasszony, úgy biz az; pedig már nem mai csibe... igaz-e, kérem, mi? - mondta a kövér öregúr és tréfásan oldalba bökte könyökével Pickwick urat, jóízűen kacagva.

- Jaj, bátyám! - mondta Wardle kisasszony, szemrehányó hangon.

- Ez az igazság - mondta a kövér öregúr -, senki sem tagadhatja, ez az igazság, lelkem. Uraim, megbocsássanak: bemutatom fiatal barátomat, Trundle urat. No hát, most már mindnyájan ismerik egymást, ezek után azt ajánlom, hogy érezzék jól magukat és nézzük meg, hogy mi történik még.

Azzal a kövér úr feltette a szemüvegét, Pickwick úr előszedte a látcsövét, mindenki felállt a kocsiban és a másik vállán keresztül nézni kezdték a katonaság további működését.

Bámulatos dolgokat műveltek ezek a katonák, az egyik sor a másik sor feje fölött tüzelt, aztán elszaladt; aztán a másik sor tüzelt egy harmadik sor feje fölött és szintén elszaladt; aztán felsorakoztak négyszögben, úgy, hogy a középen ácsorogtak a tisztek; aztán kötélhágcsókon leereszkedtek a sáncárokba az egyik oldalról, majd felkapaszkodtak a másik oldalán hasonló módszerrel; továbbá leromboltak mindenféle kosártorlaszokat és egyáltalán, a lehető legvitézebbül viselkedtek. Az ütegek óriási ágyúcsöveibe olyan pompásan sulykolták bele a töltést, felnagyított, nyeles, súrolórongyokhoz hasonló szerszámokkal olyan nagyszerű előkészületek folytak, mielőtt elsütötték volna az ágyúkat, s olyan iszonyatos lármát csaptak, amikor végre elsütötték őket, hogy a levegő csak úgy visszhangzott a hölgyek sikoltozásától. A fiatal Wardle kisasszonyok annyira megrémültek, hogy Trundle úr a szó szoros értelmében kénytelen volt átölelni egyiküket, mialatt Snodgrass úr a másikat támogatta, Wardle úr húgán pedig olyan súlyos idegroham lett úrrá, hogy Tupman úr szükségesnek tartotta átkarolni a derekát, máskülönben talán összeesett volna. Mindenki nagyon izgatott volt, kivéve a hájas fiút, aki olyan jóízűen aludt, mintha az ágyúdörgés altatódal lett volna számára.

- Joe! Joe! - szólt rá a kövér öregúr, amikor a fellegvárat bevették, s az ostromlók és az ostromlottak nekiültek ebédelni. - Fene ebbe a kölyökbe, hát nem elaludt már megint. Legyen olyan jó, uram, csípjen bele... a lábába, kérném, mert másképpen nem lehet felébreszteni... köszönöm szépen. Szedd le a kosarat, Joe.

A hájas fiú, akit csakugyan felébresztett Winkle úr eljárása, ahogyan a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette lábának egy kis darabját, megint lekecmergett a bakról és nekifogott, hogy kicsomagolja a kosarat, méghozzá sokkal serényebben, mint várni lehetett volna tőle az eddigi tétlensége után.

- Hát, most összébb kell szorulnunk egy kicsit - mondta a kövér öregúr.

Miután elhangzott egy csomó tréfálkozás, hogy ennek a hölgyek bő ruhaujja vallja kárát, s nagy pironkodások estek a különféle huncut javaslatokra, hogy a kisasszonyok talán üljenek az urak ölébe, a társaság végül elhelyezkedett a hintóban; a hájas fiú felkapaszkodott hátul és kezdte átadogatni a különböző evőeszközöket az öregúrnak, aki viszont továbbadta a többieknek.

- Kést, villát, Joe - mondta az öregúr.

Joe beadta a késeket, villákat s a kocsiban ülő hölgyek és urak, valamint a bakon ülő Winkle úr, sorra megkapták a hasznos szerszámokat.

- Tányérokat, Joe, tányérokat.

Hasonló módon lezajlott a porcelánnemű szétosztása is.

- A sült csirkéket, Joe. Add ide a sült csirkéket. Fene ebbe a kölyökbe; már megint elaludt. Joe! Joe!

A hájas fiú kapott néhány koppantást a fejére egy sétabottal, mire nagy nehezen magához tért álomkórosságából.

- Gyerünk, add ide az elemózsiát.

Ennek az utolsó szónak olyan nyomatéka volt, hogy felébresztette a pufók, elhízott gyereket. Felpattant; s hájas, dagadt ábrázatával, bamba tekintetével vadul rámeredt az ennivalókra, mialatt kicsomagolta a kosarat.

- Iparkodjál - mondta Wardle úr; a hájas fiú ugyanis csak mohón szorongatott a kezében egy sült kappant, s úgy festett a helyzet, hogy teljességgel képtelen megválni tőle. A fiú végül sóhajtott egy nagyot, még egy utolsó szerelmes pillantást vetett a hízott kappanra, aztán odanyújtotta a gazdájának, kelletlen mozdulattal.

- Jól van... csak igyekezzél. Add ide a füstölt nyelvet... add ide a galambpástétomot. Keresd elő a borjúsültet meg a sonkát... kérem a rákot is... szedd elő a salátát a kendőből... meg a hozzávalókat.

Így osztogatta Wardle úr sietősen a parancsokat, s közben átvette a különböző megnevezett ételeket és tányérokat, tálakat nyomott mindenkinek a kezébe, mindenkinek a térdére, végeláthatatlan hosszú sorban.

- No hát, nem nagyszerű így? - kérdezte a vidám öregúr, amikor nekifogtak, hogy elpusztítsák mindezt.

- Nagyszerű! - mondta Winkle úr, aki éppen egy sült csirkét metélgetett a bakon.

- Egy pohár bort hozzá?

- Ezer örömmel veszem.

- Talán legjobb lesz, ha mindjárt feladok oda magának egy külön üveget, nem?

- Hálásan megköszönném.

- Joe!

- Tessék parancsolni?

A hájas fiú most éppen nem aludt, mert sikerült elcsennie egy kis borjúpástétomot.

- Adj fel egy üveg bort ennek az úrnak a bakra. Örülök, hogy találkoztunk, uram.

- Részemről a szerencse.

Winkle úr kiitta a poharát, és letette a palackot maga mellé az ülésre.

- Megengedi, uram, hogy koccintsak önnel? - fordult Trundle úr Winkle úrhoz.

- Boldogan. Isten éltesse - felelte Winkle úr, s koccintottak egymással; aztán koccintottak sorra mindenkivel, a hölgyek egészségére, mindnyájukéra.

- Hogy kacérkodik Emily, a kis lelkem, ezzel az idegen úrral - súgta oda a vénkisasszony nagynéni, igazi vénkisasszonyos és nagynénis féltékenységgel, Wardle úrnak, a bátyjának.

- Ugyan! Én nem veszem észre - mondta a vidám öregúr. - De azt hiszem, nagyon érthető... egészen természetes dolog... Pickwick úr, egy kis borral szolgálhatok?

Pickwick úr, aki éppen nagyon el volt foglalva egy galambpástétommal, készséggel beleegyezett.

- Emily, angyalom - mondta a vénkisasszony nagynéni anyáskodva -, ne beszélj olyan hangosan, szívecském. Nem illik.

- Ugyan már, néni!

- Csak a néninek meg a kis öregúrnak szabad hangosan beszélni, úgy látom - suttogta Isabella Wardle a testvérének, Emilynek. A két lány nagyot nevetett, az öreg kisasszony pedig igyekezett nyájas képet vágni hozzá, de nem sikerült neki.

- Ezek a fiatal lányok olyan elevenek - mondta Wardle kisasszony Tupman úrnak, jóindulatú szánakozással a hangjában, mintha az elevenség tiltott csempészáru volna, s súlyos vétséget és főbenjáró bűnt követne el az, aki rendelkezik vele.

- Ó, nagyon elevenek - felelte Tupman úr, noha nem egészen ezt a választ várták tőle -, nagyon elevenek, elragadóak.

- Hm! - hümmögött Wardle kisasszony, meglehetősen kétkedő hangon.

- Megengedi, kérem? - kérdezte Tupman úr a legnyájasabb hangján, miközben az egyik kezével megérintette a bájos Rachael csuklóját, a másik kezével pedig szelíden felemelte a borospalackot. - Megengedi?

- Ó, uram!

Tupman úr nagyon meggyőző pillantással nézte Rachaelt; Rachael kisasszony pedig kijelentette, hogy attól fél, újra elsütik az ágyúkat, s ebben az esetben persze megint szüksége lesz Tupman úr támogatására.

- Csinosnak találja az én drága kis húgaimat? - susogta szerető nagynénjük Tupman úr fülébe.

- Csinosnak találnám őket, ha nem volna itt a nagynénjük - felelte talpraesetten az udvarias pickwickista s egy szenvedélyes pillantást vetett Rachaelre.

- Ó, maga haszontalan ember... de hát igazán, ha csak egy icipicikét szebb volna a termetük, nem gondolja, hogy egészen csinos lányok lennének... gyertyafénynél?

- De igen; én is azt hiszem - felelte Tupman úr közönyösen.

- Ó, maga nagy kópé... tudom, hogy mit akar mondani.

- Mit? - kérdezte Tupman úr, aki egyáltalán nem akart mondani semmit.

- Azt akarta mondani, hogy Isabel görbén tartja magát... tudom, hogy ezt akarta mondani... maguk férfiak rögtön mindent észrevesznek. Hát igen, görbén tartja magát; ezt nem lehet letagadni; és az is bizonyos, hogy semmi a világon nem tud úgy elcsúfítani egy lányt, mintha görbén tartja magát. Hányszor mondtam már neki, hogy ha egy kicsit idősebb lesz, szörnyen megcsúnyul majd. Ej, de nagy kópé maga!

Tupman úrnak nem volt ellene semmi kifogása, hogy ilyen olcsón szert tehet a "nagykópé" babéraira; ennélfogva bölcs, furfangos képet vágott és sejtelmesen mosolygott hozzá.

- Ó, milyen gúnyosan mosolyog - mondta a bámulattal eltelt Rachael. - Szinte félek magától, komolyan mondom.

- Fél tőlem!

- Ó, előttem nem tud eltitkolni semmit... Tudom én jól, hogy mit jelent ez a gúnyos mosolya.

- Mit jelent? - kérdezte Tupman úr, akinek halvány fogalma sem volt, hogy mit is jelenthet.

- Azt akarja vele mondani - felelte a jóságos nagynéni, még halkabbra fogva a hangját -, azt akarja vele mondani, hogy Isabel görbe testtartásánál még nagyobb hiba Emily kotnyelessége. Hát igen, Emily bizony kotnyeles! El sem tudja képzelni, hogy mennyit bánkódtam már miatta. Sokszor egészen elkeserít, sírtam is már miatta rengeteget... de hát az én szegény jó bátyám olyan jószívű, olyan gyanútlan ember, hogy észre sem veszi... ha észrevenné, hát egészen biztosan meghasadna a szíve. Bárcsak azt hihetném, hogy nem jellemhiba nála, hanem csupán rossz szokás... remélem, talán csakugyan nem több, mint rossz szokás...

A szerető nagynéni sóhajtott egy nagyot és lemondóan csóválgatni kezdte a fejét.

- Fogadni mernék, hogy a néni rólunk beszél - súgta oda Emily Wardle kisasszony a testvérének. - Egészen biztos, hogy rólunk beszél... nézd csak, milyen gonosz képet vág.

- Igen? - mondta Isabel. - Hm, khm! Rachael néni! Drága Rachael néni!

- Tessék, édes angyalkám?

- Úgy aggódom, hogy megfázik, Rachael néni... Kösse be a fejét ezzel a selyemkendővel... igazán vigyáznia kellene a drága egészségére, édes Rachael néni... a maga korában!

Még ha meg is érdemelte Rachael kisasszony ezt a kis megtorlást, annyi bizonyos, hogy kegyetlenebb bosszút már nem is állhattak volna rajta. Hogy milyen csattanós válasz formájában fejezte volna ki a felháborodását, azt most már sohasem fogjuk megtudni, mert Wardle úr gyanútlanul másra terelte a szót: Joe-t szólongatta egyre erélyesebben.

- A fene ebbe a kölyökbe - mondta az öregúr -, hát nem elaludt már megint.

- Furcsa egy fiú - mondta Pickwick úr. - Mindig így elalszik?

- Mindig elalszik! - mondta az öregúr. - Örökké csak alszik. Álmában végzi a munkáját, járás közben is alszik... s ha felszolgál az asztalnál, akkor is horkol közben.

- Sajátságos eset! - mondta Pickwick úr.

- Ó, de még milyen sajátságos eset! - felelte az öregúr. - Büszke vagyok erre a fiúra... nem válnék meg tőle semmi kincsért... valóságos természeti tünemény... ritkaság! Ide gyere, Joe... Joe! Rakd le ezt a holmit, és bontsál fel még egy palackot... érted?

A hájas fiú felállt, kinyitotta a szemét, lenyelte a hatalmas falat pástétomot, amit éppen a szájába gyömöszölt az imént, közvetlenül az elalvása előtt - aztán tunyán hozzálátott, hogy teljesítse a gazdája parancsait. Összeszedte a tányérokat és visszarakta őket a kosárba, s közben sóváran, kidülledt szemmel nézte a lakoma maradványait. Előkerült egy új üveg bor - hamarosan ki is ürült - a kosarat visszakötözték a helyére - a hájas fiú megint felszállt a bakra - előszedték ismét a szemüveget és a látcsövet, és a katonaság újra elkezdte nagyszerű működését. Ropogtak a puskák, dörögtek az ágyúk, ijedeztek a hölgyek - aztán végül felrobbantottak egy aknát, valamennyiük nagy örömére -, s miután az akna szétment ezer darabra, a katonaság és a nézősereg is követte a példáját és szétment ezerfelé.

- Hát szóval, el ne felejtsék - mondta az öregúr, amikor befejezték a többször is félbeszakított beszélgetésüket, a hadgyakorlat végén, s kezet nyújtott Pickwick úrnak -, el ne felejtsék, hogy holnap várom ám magukat, mindnyájukat.

- Dehogy felejtjük el - mondta Pickwick úr.

- A címünket felírta?

- Manor-major, Dingley Dell - mondta Pickwick úr, miután megnézte a zsebkönyvét.

- Úgy van - mondta az öregúr. - Legalább egy hetet nálam kell tölteniük, úgy számítsák, előbb úgysem engedem el magukat; megnézhetnek majd mindent, amit érdemes megnézni. Ha azért jöttek le, hogy megismerjék a falusi életet, hát nálam lesz majd részük benne bőven. Joe... a fene ebbe a kölyökbe, hát nem elaludt már megint... Joe, segíts Tomnak befogni a lovakat.

Befogták a lovakat - a kocsis felszállt a bakra - a hájas fiú felkapaszkodott melléje - búcsúszavak röpködtek -, aztán a hintó elrobogott. Ahogy a pickwickisták utána fordultak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek szíves vendéglátóikra, a lebukó nap aranyvörös sugarai világították meg a kocsin ülők arcát és a hájas fiú körvonalait. A fiú hájas feje a mellére csuklott; újra elaludt.

Tündöklő kék volt az ég, balzsamos a levegő és szép, barátságos körös-körül minden, ahogy Pickwick úr a rochesteri híd kőkorlátjának támaszkodva gyönyörködött a természetben és várta a reggelit. Ez a tájkép csakugyan elbűvölt volna mindenkit, még azt is, aki sokkal kevésbé hajlamos az elmélyülésre, mint a Pickwick Klub tudós elnöke.

Bal kéz felől a várfal romjai voltak láthatók - sok helyütt le volt már omolva teljesen, másutt pedig súlyos, ormótlan köveivel kihajolt az alatta húzódó keskeny, meredek part fölé. A csipkés, éles kövekről óriási gubancokban lógott lefelé a tengeri hínár, s végigremegett a legkisebb szellőtől is; a sötétlő, romba dőlt bástyaoromzatokat pedig gyászszegéllyel fonta körül a zöld borostyán. Mögötte magaslott fel az ódon várkastély; tornyainak nem volt teteje, vastag, tömör falai már málladoztak, de így is büszkén mesélt hajdani hatalmáról és erejéről - hogy hétszáz esztendővel ezelőtt mennyi fegyvercsörgésnek, mennyi zajos dáridónak és nagy tivornyának volt a tanúja. Jobbra-balra pedig, ameddig csak a szem ellát, a Medway folyó partjain elterülő szántóföldek és legelők voltak láthatók, imitt-amott egy-egy szélmalom, egy-egy távoli templomtorony tarkította a gazdag vidék szép, változatos tájképét, melyet még az átvonuló keskeny felhőcsíkok is megszépítettek, ahogy sebesen végigvitorláztak az égen, a kelő nap fényében. A folyó visszatükrözte az ég tiszta kékjét, s csillogva-villogva, hangtalanul hömpölygött medrében; a halászok evezőlapátjai csengő, muzsikáló hangon csobbantak meg a vízben, ahogy nehézkes, de festői bárkáik lassan úsztak lefelé a folyón.

Pickwick urat jóleső ábrándozásba ringatta ez az eléje táruló tájkép, de aztán egyszerre csak arra rezzent fel merengéséből, hogy valaki nagyot sóhajt mellette és megérinti a vállát. Megfordult: a bánatos képű Jemmy állt előtte.

- Gyönyörködik a vidékben? - kérdezte a bánatos ember.

- Igen - mondta Pickwick úr.

- És nem bánta meg, hogy ilyen korán felkelt, ugye?

Pickwick úr bólintott, hogy nem bánta meg.

- Jajaj! Korán kell felkelni az embernek, ha igazi ragyogásban akarja látni a napot, mert később már rendszerint nem süt ilyen fényesen. Ez is csak olyan, mint az élet: rövid a reggel, rövid az ifjúság.

- Helyesen mondja, uram - felelte Pickwick úr.

- Ismerjük a közmondást - folytatta a bánatos képű ember -, hogy: "Mire élvezni tudnánk, elmúlik reggelünk." Mennyire igaz ez, mennyire áll ez az ember életére is. Istenem! Mit adnék érte, ha még egyszer visszatérne a gyerekkorom, vagy ha legalább mindörökre el tudnám felejteni!

- Sok gondja-baja, keserűsége lehetett életében, uram - mondta Pickwick úr, részvéttel a hangjában.

- Volt - mondta a bánatos ember kurtán -, volt elég. Több, mint amennyit el tudna képzelni rólam az, aki ma lát engem.

Egy percre elhallgatott, aztán hirtelen újra megszólalt:

- Önnek még soha nem jutott eszébe - kérdezte - egy ilyen szép reggelen, mint ez a mai... még soha nem jutott eszébe, hogy legjobb volna vízbe fúlni, mert az békességet és boldogságot jelentene?

- Isten ments, dehogy jutott eszembe! - felelte Pickwick úr, s kissé hátrább húzódott a korláttól, mert akarva, nem akarva arra kellett gondolnia, hogy a bánatos képű esetleg kísérletképpen belöki őt a vízbe.

- Nekem már sokszor eszembe jutott ez a gondolat - folytatta a bús Jemmy anélkül, hogy észrevette volna Pickwick úr mozdulatát. - A hűs, csöndes, mély víz felém mindig mintha hívogatólag duruzsolna, pihenni hív, elnyugodni. Csak egy ugrás az egész, egy loccsanás, rövid kis viaskodás a habokkal; örvény támad egy pillanatra, aztán lassan elsimul, szelíden gyűrűzni kezd a víz; a hullámok összecsapnak az ember feje fölött és örökre elnyelik minden gondját-baját, nyomorúságát.

A bánatos képű Jemmy beesett szeme élénken felcsillant, amíg ezt magyarázta, de aztán hamar elpárolgott a pillanatnyi lelkesedése; elfordult a víztől és hideg, közönyös hangon szólalt meg újra:

- No de elég is ebből... hagyjuk ezt. Másról szeretnék beszélni önnel. Tegnap este ön arra kért, uram, hogy olvassam fel azt a történetet és végig is hallgatta figyelmesen, amikor felolvastam.

- Végighallgattam - felelte Pickwick úr -, és az a véleményem, hogy igazán...

- Nem a véleményét akartam megkérdezni - vágott közbe a bánatos képű ember -, s ne is mondja el, kérem, nem vagyok kíváncsi rá. Az önök utazásának szórakozás és tanulás a célja. Mit szólna hozzá, ha átadnék önnek egy érdekes kéziratot... ami, hozzáteszem, nem azért érdekes, mert valószínűtlen és hajmeresztő dolgokról szól, hanem azért érdekes, mert a valóságos élet regényének egy kitépett oldala. Felolvasná ön a klubjában? Abban a klubban, amelyet olyan gyakran emlegettek?

- Szívesen - felelte Pickwick úr -, ha kívánja. Sőt, be is íratnánk a klub jegyzőkönyvébe.

- Hát akkor odaadom - mondta a bánatos képű ember. - Szabad a címét, uram?

Pickwick úr közölte vele az előrelátható útitervüket, s a bús Jemmy gondosan feljegyezte egy zsírfoltos zsebkönyvbe, aztán visszakísérte Pickwick urat a fogadó kapujáig, s miután elhárította a reggelire szóló szíves meghívását, elbúcsúzott tőle és lassan tovább ballagott.

Pickwick úr három útitársa közben már szintén felkelt s türelmetlenül várták az elnöküket, hogy nekifoghassanak a reggelinek, ami már ott állt étvágygerjesztően a terített asztalon. Leültek reggelizni; s a sült sonka, a tojásrántotta, a tea, kávé és hasonló jók gyors ütemben kezdtek fogyatkozni, ami egyfelől a pompás falatok ízletességét bizonyította, másfelől pedig a falatozók kitűnő étvágyát.

- No, hát mi lesz a Manor-majorral? - kérdezte Pickwick úr. - Hogy jutunk el oda?

- Talán az lesz a legokosabb, ha megkérdezzük a pincért - mondta Tupman úr.

Oda is hívták a pincért.

- Dingley Dell, uraim? Dingley Dell... tizenöt mérföldnyire van innét... a keresztútnál, uraim... parancsolnak bérelni egy utazócsézát?

- Utazócsézába csak ketten férnénk be - mondta Pickwick úr.

- Igaz, kérem, igazság... engedelmet kérek, uram... Azonban van egy nagyon szép négykerekű fogatunk, uram... hátul ketten ülhetnek benne... elöl még egy úr, aki hajt... Ó! Persze, ez is csak három hely... bocsánatot kérek...

- Hát akkor mit csináljunk? - kérdezte Snodgrass úr.

- Talán az egyik úr szívesen lovagolna, kérném, nemdebár? - ajánlotta a pincér, Winkle úr felé pillantgatva. - Nagyszerű hátaslovaink vannak, uraim... aztán Wardle úr valamelyik embere majd visszahozhatja a lovat Rochesterbe, ha úgyis jön, tetszik tudni, kérem.

- Ez a megoldás - mondta Pickwick úr. - Winkle, hajlandó lóháton megtenni az utat?

Winkle úrnak a szíve legeslegmélyén erős kételyei voltak lovaglótudományát illetően; de nem akarta, hogy a gyanúnak még csak az árnyéka is felmerüljön a többiekben, úgyhogy rögtön a legnagyobb határozottsággal igent mondott:

- De még mennyire, hogy hajlandó vagyok. A legnagyobb élvezet lesz számomra.

Winkle úr maga rohant a vesztébe; most már nem lehetett meghátrálni, nem volt segítség.

- Tizenegy órakor indulunk, a kocsi és a ló legyen a kapu előtt - mondta Pickwick úr.

- Igenis, kérem - mondta a pincér.

A pincér elvonult; a reggelit befejezték; s az utazók felmentek, ki-ki a szobájába, hogy becsomagolják a ruháikat, amiket magukkal visznek majd a közelgő kirándulásukra.

Pickwick úr elintézte a csomagolnivalót s az étterem ablakában üldögélt és nézegette az utcán elhaladó járókelőket, amikor a pincér belépett és jelentette, hogy a kocsit befogták - ezt a jelentést egyébként a szóban forgó jármű maga is hamarosan megerősítette, mert megjelent az étterem ablaka előtt.

Furcsa kis négykerekű, zöld ládaféle volt ez a kocsi, hátul két alacsony, hordótalpszerű üléssel, elöl pedig egy magas, együléses bakkal; s egy hatalmas barna ló húzta, melynek feltűnően arányos csontozata volt. Valamivel odább egy istállófiú ácsorgott, egy másik hatalmas ló kantárját szorongatva - amely nyilván közeli rokonságban állt a kocsiba fogott paripával - s amelyet felnyergeltek Winkle úr számára.

- Atyaisten! - mondta Pickwick úr, ahogy megálltak az úttesten, amíg a pokrócokat berakták a kocsiba. - Atyaisten! Ki fogja ezt hajtani? Erre nem is gondoltam.

- Ó! Hát maga természetesen - mondta Tupman úr.

- Természetesen - mondta Snodgrass úr is.

- Én? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Egy szikrát se féljen tőle uraságod - szólt közbe az istállófiú. - Nagyon csöndes, nyugodt állat, tessék elhinni; egy karonülő csecsszopó is elhajthatná.

- Nem ijedős, mondja csak? - kérdezte Pickwick úr.

- Ez ijedős? Nem ijedne ez meg attól sem, ha egy szekérrakomány hétfejű sárkány kerülne az útjába és tüzes tapló lenne valamennyinek a farkára kötve.

Ez a meleg beajánlás elvágott minden további vitát. Tupman úr és Snodgrass úr beült a hordótalpak közé; Pickwick úr felszállt a bakra és rárakta a lábát egy vászonnal behúzott deszkára, amely ezt a célt szolgálta.

- No, Tündöklő Vilmos - mondta a lovászfiú a segédlovászfiúnak -, add oda az úrnak a gyeplőt.

"Tündöklő Vilmos" - akit valószínűleg a sima, fényes haja és az olajos ábrázata miatt hívtak így - Pickwick úr bal kezébe adta a gyeplőt; a másik lovászfiú pedig Pickwick úr jobb kezébe adta az ostort.

- Hó! Hó! - kiáltott fel Pickwick úr, mert hatalmas termetű paripájuk nagy kedvet árult el ahhoz, hogy kocsistul belefaroljon az étterem ablakába.

- Hó! Hó! - kiabált hátulról Tupman úr és Snodgrass úr is.

- Csak játékos állat, kérem, egy kicsit - mondta a főlovász biztató hangon. - Fogd csak meg, Vilmos.

A helyettese megfékezte a tüzes paripát; a főlovász pedig odafutott Winkle úrhoz, hogy segítsen neki felülni a lovára.

- Ne így tessék, kérném, amúgy, uram, amúgy.

"Kutya legyek, ha ez az úr nem fordítva akart felülni a lóra" - suttogta egy vigyorgó istállófiú a pincérnek, aki mérhetetlenül élvezte a helyzetet.

Winkle úr megfogadta a jó tanácsot és sikerült végül felkapaszkodnia a nyeregbe, de legalább annyi küszködéssel, mintha egy óceánjáró hadihajó oldalán kellett volna felkapaszkodnia.

- Rendben vagyunk? - kérdezte Pickwick úr, titkos balsejtelemmel, hogy egyáltalán nincsenek rendben.

- Rendben vagyunk - felelte Winkle úr gyenge hangon.

- Mehetünk - kiáltotta a lovászfiú. - Fogja meg jól a gyeplőt, uram. - S azzal elindult a kocsi és a hátasló, Pickwick úrral a bakon, és Winkle úrral a nyeregben, a fogadó egész személyzetének nagy örömére és mulatságára.

- Miért jár ez a ló ilyen oldalvást? - kérdezte Snodgrass úr a kocsiból, a mellettük lovagló Winkle úrhoz fordulva.

- El nem tudom képzelni - felelte Winkle úr. A lova ugyanis rejtélyes módon egészen ferdén haladt előre az úton; a feje jobb felé fordult, a farka bal felé, oldalogva lépegetett.

Pickwick úr nem ért rá megfigyelni ezt a különös lovaglást, sem más érdekességeket, mert minden erejét össze kellett szednie, hogy boldoguljon valahogyan a kocsijába fogott paripával; a jeles négylábú ugyanis különféle tulajdonságoknak adta tanújelét, amivel nagyon jól elszórakoztatta volna a kívülálló nézőket, de a kocsiban ülők rokonszenvét egyáltalán nem nyerte meg vele. Kezdve azon, hogy minduntalan fel-felkapdosta a fejét, igazán bántó és kellemetlen módon, továbbá olyan indulatosan rángatta a gyeplőt, hogy Pickwick úr csak nagy nehézségek árán tudta a kezében tartani - még az a különös szokása is megvolt, hogy lépten-nyomon nekiiramodott a kocsival az útmenti ároknak, majd hirtelen megtorpant, aztán olyan sebes vágtatásba kezdett, hogy képtelenség volt megfékezni.

- De hát mi a csudának csinálja ezt? - kérdezte Snodgrass úr, amikor a ló már huszadszor ismételte meg a mutatványát.

- Nem tudom - felelte Tupman úr. - Úgy látszik, mintha talán mégis ijedős volna, nem?

Snodgrass úr válaszolni akart valamit, de Pickwick úr kiáltása félbeszakította őt:

- Hó! - mondta az elnökük. - Leejtettem az ostoromat!

- Winkle - kiáltott oda Snodgrass úr a barátjuknak, aki félrecsúszott kalappal, rettenetes rázkódások közepette ügetett utánuk hatalmas lován, mint aki a lelket is ki akarja rázatni magából a nagy lovaglásban -, Winkle, vegye fel az ostort, legyen olyan jó.

Winkle húzni kezdte hátrafelé óriási lova kantárját, de egészen belevörösödött, belefeketedett az arca, mire sikerült megállítania a lovat. Leszállt a nyeregből, odaadta Pickwick úrnak az ostort, aztán megragadta a kantárszárat és nekifogott, hogy újra lóra szálljon.

Mármost, hogy a derék paripa a természetéből fakadó, vele született játékosságból akart-e csupán egy kis ártatlan tréfát űzni Winkle úrral, vagy pedig az a gondolata támadt, hogy lovas nélkül éppen olyan kellemesen teheti meg az utat, mint lovassal a hátán: ez olyan kérdés, amelyre természetesen nem tudnánk határozott és egyértelmű feleletet adni. De hát akármilyen indítékok vezérelték is szándékában a nemes állatot, tény az, hogy abban a pillanatban, amint Winkle úr megragadta a kantárszárat, a ló kifordult, kibújt belőle a fejével és teljes erejével húzni kezdte hátrafelé.

- Ne te ne! Öreg komám! - biztatta Winkle úr csitító hangon a lovát. - Jó komám! Szép lovacskám!

Winkle úr öreg komájára azonban nem hatott semmiféle hízelgés; minél jobban igyekezett a közelébe férkőzni, a ló annál jobban farolt, fordult el tőle. Hiába volt minden udvarlás, szép szó, minden rábeszélés, Winkle úr és a ló jó tíz percig keringtek, forogtak egymás körül, s a tíz perc elteltével pontosan ugyanolyan messzire voltak egymástól, mint amikor megkezdték ezt a táncot - ami elég szomorú dolog lett volna más körülmények között is, de még szomorúbb volt itt, az elhagyatott országúton, minden segítség nélkül.

- Mit csináljak vele? - kiáltotta Winkle úr végül, miután még egy jó ideig forgolódott a lóval. - Mit csináljak vele? Nem tudok felszállni rá.

- Talán az lesz a legokosabb, ha a kantárjánál fogva vezeti addig, amíg egy keresztsorompóhoz nem érünk - kiáltotta vissza Pickwick úr a kocsiból.

- De a ló nem akar jönni! - ordította Winkle úr. - Szálljon le és segítsen tartani!

Pickwick úr, mint maga a megtestesült jóakarat és emberiesség, gyeplőjét a lova hátára dobta, leszállt a bakról, odavezette a kocsit az út szélére, majdnem bele a bokrokba, hogy ne akadályozzák a forgalmat, ha netalán jönne valami jármű közben, aztán otthagyta Tupman urat és Snodgrass urat a kocsiban, és bajba jutott társuk segítségére sietett.

Winkle úr lova, abban a szempillantásban, hogy meglátta a kocsiostorral feléje közeledő Pickwick urat, meggondolta magát, s az eddigi körforgását abbahagyva, visszavonuló hadmozdulatokba kezdett, méghozzá olyan gyorsasággal és eréllyel, hogy a kantárszárba kapaszkodó Winkle urat is magával vonszolta, abba az irányba, ahonnét jöttek, s a sietős járásnál lényegesen sebesebb ütemben, farolva. Pickwick úr futni kezdett utánuk, hogy segítsen barátjának, de minél jobban szedte a lábát az elnök, annál jobban hátrált a ló is. Csattogott a patája, verte a port; végül aztán Winkle úr, akinek a két karja már majdnem kiszakadt a helyéből, elengedte a kantárszárat. A ló megállt egy pillanatra, rábámult a lovasára, megrázta a fejét, megfordult és a legnagyobb lelki nyugalommal ügetni kezdett hazafelé Rochesterbe, faképnél hagyva Winkle urat és Pickwick urat, akik dermedt rémülettel meredtek egymásra. Ebben a pillanatban azonban kocsizörgésre lettek figyelmesek. Hátranéztek.

- Atyaisten! - kiáltott fel kétségbeesve Pickwick úr. - A másik ló is elfut!

Sajnos, ez volt az igazság. A kocsiba fogott ló felijedt a lármára, s minthogy a gyeplője a hátára volt dobva, könnyű kitalálni a többit. Megbokrosodott és magával ragadta a négykerekű hintót, Tupman úrral és Snodgrass úrral együtt. A vágtatás nem tartott sokáig. Tupman úr kiugrott a kocsiból, bele egy bokorba, Snodgrass úr követte a példáját, a ló pedig nekivitte a hintót egy fahídnak, sikeresen leválasztva róla a kerekeit és szétválasztva a hátsó ülést meg a bakot; ezek után megállt szépen, hogy megszemlélje a kiadós pusztítást, amit végzett.

Pickwick úrnak és Winkle úrnak az volt az első gondja, hogy kiszabadítsák szerencsétlen társaikat a sövényből. A legnagyobb örömükre kiderült, hogy egyiküknek sem történt komoly baja, csupán a ruhájukat szaggatták el alaposan és összevissza karmolták őket a tüskék. A következő feladat az volt, hogy kifogják a lovat a kocsi roncsaiból. Miután sikeresen megoldották ezt a körülményes feladatot is, a társaság lassan útnak indult; a lovat közrefogva vezették, a kocsit pedig sorsára bízták.

Egy órai gyaloglás után egy kis útmenti kocsmához értek. Két szilfa állt a ház előtt, egy itatóvályú meg egy útjelző oszlop; mögötte néhány csámpás szénakazal; oldalt egy kis zöldségeskert és szanaszét mindenféle korhatag pajták, düledező színek, fészerek voltak láthatók. A konyhakertben egy vörös hajú férfi dolgozott; Pickwick úr torkaszakadtából rákiáltott:

- Hé! Jó ember!

A vörös hajú ember felegyenesedett, szeme fölé tartotta a tenyerét és alaposan megnézte magának Pickwick urat és útitársait, egy hosszú és közönyös pillantással.

- Hé! Halló! - kiáltotta megint Pickwick úr.

- Halló! - mondta a vörös hajú ember.

- Messze van még Dingley Dell?

- Messze.

- Mennyire?

- Van az még vagy jó hét mérföld ide.

- És jó az út?

- Nem a' - mondta röviden a vörös hajú ember, még egyszer végigmérte őket, aztán nyugodtan folytatni kezdte a munkáját.

- Itt szeretnénk hagyni ezt a lovat - mondta Pickwick úr. - Beköthetjük az istállójukba, ugye?

- Hogy itt akarnák hagyni ezt a lovat? - ismételte a vörös hajú ember, az ásója nyelére támaszkodva.

- Itt, igen - mondta Pickwick úr, aki közben a lóval együtt odaért a kert palánkjához.

- Anyjuk! - ordított egy nagyot a vörös hajú ember. Kijött a kertjéből és nagyon szigorú pillantásokkal méregette a lovat. - Anyjuk!

Egy szikár, csontos, magas termetű asszony jelent meg a hívásra; lapos volt, mint a deszka, durva szövésű kék köpenyt viselt, amelynek dereka néhány ujjnyival a hóna alatt kezdődött.

- Beköthetjük magukhoz ezt a lovat, jó asszony? - kérdezte Tupman úr, előrelépve, s igyekezve a lehető legnyájasabb hangon beszélni.

Az asszonyság nagyon ridegen nézett végig rajtuk; a vörös hajú ember odalépett hozzá és valamit súgott neki.

- Nem - felelte az asszony egy kis gondolkozás után. - Félek én az ilyesmitől.

- Fél? - kiáltott fel Pickwick úr csodálkozva. - Mi a szösztől fél?

- Már bajba keveredtünk miatta a múltkor is - mondta az asszony és befelé indult a házba. - Ne szólj szám, nem fáj fejem.

- Hát én még életemben ilyet nem hallottam - mondta Pickwick úr álmélkodva.

- Én... én... én azt hiszem - mondta Winkle úr halkan, ahogy köréje gyűltek a barátai -, én azt hiszem, ezek azt gondolják, hogy mi nem tisztességes úton jutottunk ehhez a lóhoz.

- Mit beszél? - kiáltott fel Pickwick úr felháborodva.

Winkle úr félénken megismételte, amit mondott.

- Hé, hallja-e? - kiáltott rá Pickwick úr dühösen a vörös hajúra -, tán azt hiszi, hogy loptuk ezt a lovat?

- Nem is másként szerezték - felelte a vörös hajú szélesen elvigyorodva, hogy a szája az egyik hallószervétől a másikig szaladt. S azzal ő is bement a házba és becsapta maga mögött az ajtót hangos dörrenéssel.

- Hát ez egy rossz álom - jelentette ki Pickwick úr. - Olyan ez, mint egy lidérces álom. Még gondolni is rossz rá... most sétálhatunk egész álló nap ezzel az iszonyatos lóval, mert nem tudunk megszabadulni tőle!

Elkeseredve, rosszkedvűen indultak tovább a pickwickisták, s hatalmas négylábú útitársuk, amelyet leplezetlen undorral néztek valahányan, lassan bandukolt a nyomukban.

Lassan már esteledett, amikor a négy jó barát és a ló végre befordult a Manor-majorhoz vezető kis útra; de még itt sem tudtak örülni neki, hogy ilyen közel vannak már a céljukhoz, mert az járt az eszükben, hogy milyen lehetetlen a külsejük és hogy milyen ostoba helyzetbe kerültek. Szakadt ruhában, összekarmolt ábrázattal, piszkosan, porosan érkeznek meg, elcsigázva, s ráadásul ezzel a lóval. Pickwick úr szörnyen átkozta magában ezt a szerencsétlen állatot; időnként egy-egy gyűlölködő és bosszúszomjas pillantást vetett rá; többször is megfordult a fejében az a gondolat, hogy mi lenne, ha elvágná a torkát - számítgatta, hogy mibe kerülne ez a mulatság körülbelül; most pedig, hogy közeledtek a Manor-majorhoz, még nagyobb erővel tört rá a kísértés, hogy megölje vagy szélnek eressze, szabadjára bele a világba, a nemes paripát. Haragos tűnődéséből hirtelen arra rezzent fel, hogy az út kanyarodójában feltűnt előttük két közeledő alak. Wardle úr volt meg hűséges kísérője, a hájas fiú.

- Ej, hát hol jártak ilyen sokáig? - fogadta őket a vendégszerető öregúr. - Egész nap magukat lesem-várom. No, alaposan elfáradtak, úgy látom. Mi a csuda! Összekarmolták magukat? De remélem, nem sebesültek meg... mi? No hát, ennek igazán örülök, hogy nem... igazán örülök. Szóval felborultak? Annyi baj legyen. Erre mifelénk gyakran megtörténik. Joe... Kutya meg a mája, már megint elaludt! Joe... vedd el az uraktól ezt a lovat és kösd be az istállóba.

A hájas fiú nehézkesen baktatott mögöttük a lóval; az öregúr kifejezte részvétét a vendégeinek, hogy ilyen viszontagságok érték őket útközben - már tudniillik amennyit jónak láttak elmesélni belőle -, aztán bevezette őket a konyhába.

- Egy kicsit rendbeszedjük itt magukat előbb - mondta az öregúr , aztán majd felmegyünk a fogadószobába és bemutatom magukat a többieknek. Emma, hozz csak egy kis cseresznyepálinkát; Jane, tűt, cérnát, de gyorsan; Mary, te meg fuss törülközőért, mosdóvízért. Gyerünk, gyerünk, lányok, szaporán.

Három-négy jóképű, pirospozsgás lány villámgyorsan szétfutott a kívánt holmikért, a tűzhely mellől pedig felemelkedett két nagyfejű, kerek képű legény - mert a tűz mellett üldögéltek, hiába irt májust a naptár, olyan jólesett nekik a ropogó fahasábok melege, mintha karácsony lett volna -, felálltak és mindenféle titokzatos fülkéből keféket hoztak, cipőkefét, ruhakefét meg egy üveg cipőfényesítőt.

- Szaporán, szaporán! - biztatta őket megint az öregúr, ámbár ez a buzdítás egészen felesleges volt, mert az egyik lány már töltötte is a cseresznyepálinkát, a másik már hozta is a törülközőket, az egyik legény pedig hirtelen megragadta Pickwick úr lábát, nem törődve azzal a kockázattal, hogy kizökkenti őt egyensúlyi helyzetéből, s olyan dühvel kezdte fényesíteni a cipőjét, hogy az elnök úr tyúkszemei hamarosan tüzelni kezdtek. A másik legény viszont Winkle urat kezdte csutakolni egy óriási ruhakefével és közben nagy élvezettel figyelte a keféje sercegését, mint a lovászok, ha a lovukat kefélgetik.

Snodgrass úr elvégezte a mosakodást, aztán odaállt háttal a tűz elé, nagy lelki gyönyörűséggel iszogatta a cseresznyepálinkáját és körülnézett a helyiségben. Nagy, vörös téglapadlós konyha volt ez, így írja le Snodgrass úr; hatalmas tűzhellyel; a mennyezetéről sonkák, nagy oldalszalonnák, hagymakoszorúk lógtak lefelé. A falait kiakasztott lovaglóostorok, zablák díszítették meg egy nyereg és egy ócska, rozsdás puska, melyről egy alája akasztott felirat azt állította, hogy "töltve van" - mint ahogy csakugyan meg is volt töltve, Snodgrass úr véleménye szerint, legalább egy fél évszázada. Az egyik sarokban egy méltóságteljes és higgadt öreg állóóra tiktakolt ünnepélyesen; a pohárszék fölött pedig, a tömérdek kampók egyikén egy hasonlóan ódon, ezüst zsebóra lógott.

- Mehetünk? - kérdezte az öregúr, amikor a vendégei elkészültek a mosakodással, kefélkezéssel, ruhavarrással és cseresznyepálinkázással.

- Mehetünk - felelte Pickwick úr.

- Hát akkor gyerünk.

A társaság áthaladt néhány sötét folyosón - aztán utolérte őket Tupman úr is, aki hátramaradt, hogy egy csókot lopjon Emmától, amiért, persze, megkapta az illő karmolásokat és pofonokat -, s végül odaértek a fogadószoba ajtajához.

- Hozta isten magukat - mondta szíves házigazdájuk, kitárva előttük az ajtót; aztán belépett, hogy bejelentse őket. - Hozta isten magukat, uraim, minálunk a Manor-majorban.

Az öreg fogadószobában már volt néhány vendég s most felálltak, hogy üdvözöljék a belépő Pickwick urat és barátait. A bemutatkozás szertartása alatt, ami a kellő ünnepélyességgel folyt le, Pickwick úr ráért szemügyre venni a társaság tagjait, s találgatni kezdte magában, hogy kinek mi lehet a foglalkozása és ki miféle ember lehet - mert ezzel mindig szívesen elszórakozott, hasonlóan más kiváló emberekhez.

A kandalló jobb sarkánál, a főhelyen egy rendkívül öreg hölgy ült, nagy tornyos főkötőben és kifakult selyemruhában - az éltes néni nem kisebb személyiség volt, mint magának Wardle úrnak az édesanyja; s a falakat mindenféle régimódi hímzett tájképek, ódon szalagok és valamicskével újabb keletű meggyvörös selyem teáskanna-borítók díszítették, annak bizonyságául, hogy a nénit fiatal korában ilyen jóízlésre nevelték és hogy most öreg korában sem hajlandó tágítani ettől. Wardle úr, a húga és a két lánya vették körül a nagymama karosszékét, s buzgón vetélkedtek egymással, hogy minél figyelmesebbek legyenek hozzá - egyikük a néni hallócsövét tartotta, a másik egy narancsot kínálgatott neki, a harmadik a repülősót, a negyedik pedig serényen igazgatta, paskolgatta a párnáit a háta mögött és a feje alatt. Velük szemközt egy kopasz öregúr ült, egy vidám, jóakaratú képű bácsi - Dingley Dell lelkésze; mellette pedig a felesége, egy nagy, derék, pirospozsgás öreg hölgy, aki úgy nézett ki, mintha nemcsak a mások kedvéért értene olyan jól a különböző szíverősítő itókák házilag való gyártásához, hanem alkalomadtán maga is szívesen élne velük. A sarokban egy kemény fejű, cirmosalmaképű kis emberke beszélgetett egy potrohos öregúrral; s rajtuk kívül még két-három öregúr és még két-három idős hölgy ült mereven, egyenes derékkal a széken és nézte szigorú szemmel Pickwick urat meg az útitársait.

- Bemutatom Pickwick urat, anyám - mondta Wardle úr, tele tüdőből ordítva.

- Ó! - felelte az öreg hölgy, rázogatva a fejét. - Nem hallom, fiam.

- Pickwick úr, nagymama! - kiáltotta visongva a két kisasszony egyszerre.

- Ó! - mondta az öreg hölgy. - No de hát mindegy. Nem baj. Úgysem törődne sokat egy ilyen magamfajta öregasszonnyal, biztos vagyok benne.

- Higgye el, asszonyom - mondta Pickwick úr, kezet fogva az öreg hölggyel és igyekezve minél hangosabban kiabálni, úgyhogy az erőlködéstől egészen kivörösödött jóakaratú ábrázata -, higgye el, asszonyom, hogy el sem tudok képzelni nagyobb örömet, mint megismerkedni egy ilyen fiatalos és jó egészségben levő maga korabeli hölggyel, a kedves és szép családja körében.

- Ó! - mondta a néni egy kis szünet után. - Biztosan nagyon szépen mondja; de sajnos nem hallok egy szót sem.

- Most éppen egy kicsit rossz pillanatában találta a nagymamát - mondta Isabel Wardle kisasszony halkan, Pickwick úrhoz fordulva. - De majd nemsokára beszélgetni kezd magával, ne féljen semmit.

Pickwick úr bólintott, jelezve, hogy jóindulatú megértéssel van az éltes kor gyarlóságai iránt, aztán beszélgetésbe elegyedett a többiekkel.

- Gyönyörű ez a birtok - mondta Pickwick úr.

- Gyönyörű! - ismételte lelkesen Snodgrass úr, Tupman úr és Winkle úr.

- Hát magam is ezt tartom - mondta Wardle úr.

- Egész Kentben nincs ennél jobb föld, egy talpalatnyi se, kérem - mondta a cirmosalmaképű, kemény fejű kis ember. - Nincs bizony, én mondom, kérem... Egy talpalatnyi sincs, kérem.

A kemény fejű emberke diadalmasan nézett szét maga körül, mintha hevesen ellenkezett volna vele valaki, akit végül sikerült lefőznie.

- Nincs ennél jobb föld egész Kentben, kérem, egy talpalatnyi se - jelentette ki megint a kemény fejű ember, egy kis szünet után.

- Kivéve a Mullins-pusztát - jegyezte meg a kövér úr ünnepélyes komolysággal.

- A Mullins-pusztát! - kiáltott fel a másik, mélységes megvetéssel.

- Igen, kivéve a Mullins-pusztát - ismételte a kövér úr.

- Az jó föld - bólintott közbe egy másik kövér úr -, istenáldotta jó föld!

- Az biz az - mondta egy harmadik kövér úr.

- Az hát, tudjuk jól mindnyájan - mondta a potrohos házigazda.

A kemény fejű kis ember gyanakvó pillantással nézett szét maga körül, de mivel látta, hogy kisebbségben maradt, jóindulatú képet vágott, és nem szólt többet egy szót sem.

- Miről beszélnek? - kérdezte az öreg néni egyik unokájától harsogó hangon; mert a süketek szokása szerint sohasem számolt azzal, hogy mások esetleg meghallják, amit kiabál.

- A földről, nagymama.

- Miért, mi van a földdel? Csak nincs valami baj a földdel?

- Nincs, nincs. Csak Miller úr azt mondta, hogy a mi birtokunk jobb föld, mint a Mullins-puszta.

- Ugyan, mit ért ő ahhoz, szeretném tudni - jelentette ki az öreg hölgy felháborodva. - Miller beképzelt majom, megmondhatod neki nyugodtan, hogy én mondtam.

Az öreg néni ezek után kihúzta magát, s mint akinek fogalma sincs róla, hogy mindezt nem suttogva, hanem harsogó hangon mondta el, vasvillaszemekkel kezdte méregetni a szerencsétlen kis kemény fejű embert.

- No, jól van, jól van - mondta a potrohos házigazda, aki persze nagyon szerette volna már másra terelni a szót. - Nincs kedve whistezni, Pickwick uram? Mit szólna egy robberhez?

- Boldogan játszanék - felelte Pickwick úr -, nagyon szeretek whistezni, de igazán csak akkor, ha másnak is van kedve.

- Ó, anyám is nagyon szereti a whistet, higgye el, uram - mondta Wardle úr. - Ugye, édesanyám?

Az öreg néni, aki a whisttel kapcsolatban, úgy látszik, sokkal kevésbé volt süket, mint más témákkal kapcsolatban, helyeslőleg bólogatott.

- Joe! Joe! - mondta az öregúr. - Joe... a fene ebbe a kölyökbe... ó, hiszen itt van... Joe, hozd ki a kártyaasztalokat.

Az álmatag fiatalembernek sikerült minden további buzdítás nélkül felállítania két kártyaasztalt; az egyiket a "Johanna pápa" nevű kártyajátékhoz, a másikat pedig a whisthez. Pickwick úr és az öreg hölgy, továbbá Miller úr és egy kövér bácsi leültek whistezni. A többiek pedig körülülték a kerek kártyaasztalt, ahányan csak voltak.

Pickwick úrék azzal az ünnepélyes komolysággal és méltóságteljes magatartással fogtak neki a robbernek, amit a whist nevű játék meg is követel - ámbár talán nem is volna szabad egyszerűen "játék"-nak neveznünk ezt a magasztos szertartást - szinte tiszteletlenül és illetlenül hangzik, úgy érezzük, ha játékot emlegetünk vele kapcsolatban. A többiek viszont, a kerek asztalnál, olyan jókedvűek voltak és olyan zajosak, hogy teljesen kizökkentették Miller urat a gondolatmenetéből, s nem hagyták eléggé elmélyedni, hogy kellőképpen megfontolhassa hívásait, minélfogva szegény feje a legkülönbözőbb hibákat és a legsúlyosabb vétkeket követte el, olyannyira, hogy partnere, a kövér bácsi lassacskán éktelen haragra gerjedt, az öreg néni jókedve viszont egyre magasabb fokra hágott.

- No hát! - kiáltott fel a bűnös Miller úr diadalmasan, amikor az egyik játszmában végre sikerült hetet ütnie. - No hát, ezt már igazán nem lehetett volna jobban játszani, erre büszke vagyok... semmiképpen sem üthettem volna többet!

- Millernek aduval kellett volna ütnie a káró hívást, nem igaz, Pickwick úr? - kérdezte az öreg hölgy.

Pickwick úr bólintott.

- A kárót? Igazán? - fordult a boldogtalan Miller a partneréhez, azzal a csekély reménnyel, hogy az talán majd neki ad igazat.

- Igen, kérem, aduval kellett volna ütnie - felelte a kövér bácsi vészjósló hangon.

- Hát akkor, nagyon sajnálom - mondta Miller úr elszontyolodva.

- Sokra megyünk vele most már, ha sajnálja is - mérgelődött a kövér úriember.

- Kettőt írunk a honőrökért, az összesen nyolc - mondta Pickwick úr.

Megint osztottak.

- Írunk valamit? - kérdezte az öreg hölgy.

- Írunk - felelte Pickwick úr. - Egy dupla meg egy szimpla partit meg a robbert.

- Én még ilyen szerencsét nem is láttam - mondta Miller úr.

- Én még ilyen kártyajárást soha nem láttam - mondta a kövér bácsi.

Ünnepélyes némaságban folyt tovább a játék; Pickwick úr derűsen hallgatott, az öreg néni méltóságteljesen, a kövér úr idegesen, Miller úr pedig riadtan.

- Még egy dupla partit írunk - mondta az öreg hölgy, és diadalittasan dugott a gyertyatartó alá egy hatpennys meg egy viharvert félpennys pénzdarabot, emlékeztetőül.

- Duplán írunk, uram - mondta Pickwick úr.

- Tudom, kérem. Tisztában vagyok vele - felelte a kövér úr éles hangon.

A következő játszma hasonló eredménnyel végződött, utána pedig a szerencsétlen Miller úr renonszot követett el, vagyis nem adott színre színt; amitől a kövér bácsi olyan mérhetetlen indulatba jött, hogy nem is tudott többé lecsillapodni, amíg be nem fejezték a játékot, sőt, utána elvonult az egyik sarokba és ott ült magában, tökéletes szótlanságba burkolózva egy óra és huszonhét percig egyfolytában; s miután ez az idő is eltelt, végül mégis előjött a sarokból és megkínálta Pickwick urat egy csipet tubákkal a burnótszelencéjéből, olyan arckifejezéssel, mint aki hosszú lelki tusa után eldöntötte magában, hogy jó keresztényhez illően megbocsátja felebarátjának az elszenvedett sérelmeket. Az öreg néni hallása határozottan megjavult, a szerencsétlen Miller azonban úgy érezhette magát, mint a szárazra vetett hal.

A kerek asztalnál közben vígan folyt tovább a játék. Isabel Wardle és Trundle úr partnerek lettek, s Emily Wardle és Snodgrass úr szintén; sőt, még Tupman úr és a vénkisasszony nagynéni is megalakították a maguk udvarlási és széptevési részvénytársaságát. Az öreg Wardle úr jókedve nem ismert határt; olyan tréfásan vezette a játékot, s az öreg hölgyek úgy visítoztak, amikor nyertek, hogy az egész asztal szinte szakadatlanul harsogott a nevetéstől és a vidámságtól. Volt köztük egy idős néni, akinek mindig a kezében maradt egy csomó kártya és fizetnie kellett miattuk; ezen aztán a többiek nagyokat nevettek, rendületlenül, minden játszma után; s amikor a néni mérges arcokat vágott, hogy fizetnie kell, csak annál jobban kacagtak; mire az öreg néni ábrázata lassan felderült, s végül ő nevetett a legjobban, mindnyájuk közül. Aztán egyszer a vénkisasszony nagynéni bemondta a "máriázs"-t azaz a "házasság"-ot - no, a lányok erre megint kipukkadtak; a nagynéni már-már megsértődött, de aztán Tupman úr szorongatni kezdte a kezét az asztal alatt, úgyhogy végül a nagynéni is felvidult és sejtelmes képet vágott, jelezve, hogy a házasság talán nincs olyan nagyon messze tőle, mint sokan gondolják; egyszóval megint csak harsogva nevetett mindenki, főként az öreg Wardle úr, aki éppen úgy értette a tréfát, mint akár a legfiatalabbikuk. Snodgrass úr viszont egyebet sem tett, csak sugdosott a partnernője fülébe mindenféle költői dolgokat; ez aztán arra késztette az egyik öregurat, hogy tréfás és fondorlatos megjegyzéseket tegyen az összeillő kártyapartnerekről és az életben való partnerségről - s az öregúr olyan sokatmondóan hunyorgatott, vihogott, kacsingatott közben, hogy megint nagyon megnevettette vele a társaságot, elsősorban a saját feleségét. Aztán Winkle úr elmondott néhány adomát - olyanokat, amiket Londonban már mindenki ismert, de a vidéken még vadonatújak voltak - s mindnyájan a hasukat fogták nevettükben és kijelentették, hogy ilyen ragyogó tréfákat még soha életükben nem hallottak - vagyis Winkle úr dicsősége teljében tündökölt. A jóakaratú lelkész derűsen nézte őket; az asztal körül ülők vidám, boldog arca boldoggá tette a jó öreget is; s ámbár a mulatság kissé zajos volt, de a jókedvük szívből jött, s végeredményben ez volt a fő; az igazi vidámságnak ilyennek kell lenni.

Hamar eltelt az este ezekkel a vidám időtöltésekkel, s miután az egyszerű, de bőséges vacsorát is elfogyasztották, és a kis társaság megint körülülte a kandallót, Pickwick úr annak a véleményének adott kifejezést, hogy még soha életében nem érezte magát ilyen jól és még soha nem tudta ilyen élvezettel átadni magát a múló pillanatnak.

- Ezt szeretem én is - mondta vendégszerető házigazdájuk, aki nagyon ünnepélyesen üldögélt édesanyja karosszéke mellett és fogták egymás kezét a nénivel. - Ezt szeretem én is a legjobban... életem legboldogabb perceit itt töltöttem el, a mi öreg kandallónk mellett; s úgy a szívemhez nőtt, hogy minden áldott este begyújtatom, olyan ropogó tüzet raknak benne, hogy végül alig lehet kibírni mellette. Ó, hiszen itt üldögélt mindig az én drága jó anyám egy kis zsámolyon, amikor még kislány volt; igaz-e, édesanyám?

Az öreg néni bánatos mosollyal kezdett bólogatni és kicsordult a szeméből néhány könnycsepp - azok a könnyek, amelyek hívatlanul szoktak megjelenni, ha váratlanul eszébe juttatják az embernek régmúlt boldogságát, régi emlékeit.

- Bocsássa meg nekem, Pickwick uram, hogy annyit beszélek erről az öreg házról - szólalt meg újra a házigazda, egy kis szünet után -, de hát annyira szeretem s számomra nincs is más hely a világon... az én szememben ezek az öreg házak, szántóföldek, legelők olyanok, mintha eleven, személyes jó barátaim lennének... ilyen a mi kis templomunk is, a borostyánnal befutott öreg falaival... egyébként erről a borostyánról szép költeményt írt a mi kiváló barátunk, a tiszteletes úr, amikor idekerült hozzánk. Snodgrass úr, van még bor a poharában?

- Ó, hogyne, még majdnem tele van, köszönöm szépen - felelte Snodgrass úr, akinek költői kíváncsiságát nagymértékben felizgatta házigazdájuk legutóbbi megjegyzése. - Engedelmet, uram, de egy költeményről kezdett beszélni, a borostyánról szóló költeményről...?

- Ha érdekli ez a költemény, Snodgrass úr, akkor forduljon a mi kedves barátunkhoz, aki itt ül szemben velünk - felelte a házigazda sokatmondó ábrázattal, s a lelkész felé intett a fejével.

- Megkérhetem rá, uram, hogy szavalja el? Nagyon szeretném hallani - mondta Snodgrass úr.

- Ó, igazán jelentéktelen apróság - mondta a lelkész. - Nincs is más mentségem, csak az, hogy még nagyon fiatal voltam, amikor megírtam. De hát azért szívesen elmondom, ha akarják.

Érdeklődő moraj volt a válasz erre; s az öregúr szavalni kezdte a versét, a felesége pedig olykor-olykor súgott neki, ha egy sor nem jutott az eszébe.

- A vers címe - mondta a lelkész:

Az öregúr még egyszer elismételte ezeket a sorokat, hogy Snodgrass úr följegyezhesse magának, Pickwick úr pedig ezalatt nagy érdeklődéssel vizsgálgatta a lelkész arcvonásait. Ahogy az öregúr befejezte a diktálást és Snodgrass úr is újra zsebre vágta a jegyzőkönyvét, Pickwick úr így szólt:

- Bocsásson meg, uram, hogy ilyen rövid ismeretség után előhozakodom ezzel a megjegyzéssel; de azt hiszem, hogy ön, aki az igehirdetés szolgálatában sok mindent látott és tapasztalt, sok-sok érdekes és feljegyzésre méltó eseménynek és emberi sorsnak lehetett a tanúja.

- Hát bizony láttam egyet-mást, kétségtelenül - felelte az öregúr -, de az én működési köröm olyan szűkre szabott, hogy csak egészen közönséges és hétköznapi eseményekkel és emberekkel akadt dolgom.

- De hiszen John Edmunds esetét feljegyezte, úgy emlékszem, nem igaz? - fordult hozzá Wardle úr, aki szemmel láthatólag nagyon szerette volna szóra bírni a barátját, vendégei okulására.

Az öregúr alig észrevehetően biccentett egyet, igenlőleg, aztán másra akarta terelni a szót, amikor Pickwick úr közbevágott:

- Bocsánatot kérek... de szabad érdeklődnöm, uram, hogy ki volt az a John Edmunds?

- Éppen ezt akartam kérdezni magam is - mondta Snodgrass úr kíváncsian.

- Most már aztán nem térhet ki - mondta a jókedvű házigazda. - Előbb-utóbb úgyis ki kell elégítenie az urak kíváncsiságát; a legokosabb hát, ha megragadja a kedvező alkalmat és elmeséli most rögtön.

Az öregúr jóakaratúan elmosolyodott és közelebb húzta a székét a többiekhez - a társaság is közelebb húzódott egymáshoz, különösen Tupman úr és a hajadon nagynéni, aki talán kissé nagyot hallott; az öreg néni is füléhez illesztette a hallócsövét, Miller urat pedig - aki a költemény szavalása alatt elaludt - volt kártyapartnere, az ünnepélyes kövér bácsi figyelmeztető céllal jól megcsípte az asztal alatt és sikerült is felriasztania a szendergéséből; az öregúr tehát minden további bevezetés nélkül belefogott az alábbi történetbe, amelynek bátorkodunk ezt a címet adni:

A FEGYENC HAZATÉRÉSE

- Amikor annak idején letelepedtem ebben a faluban - kezdte az öregúr -, vagyis éppen huszonöt esztendővel ezelőtt, egy Edmunds nevű alak volt a leghírhedtebb ember az egész egyházközségemben. Ez az Edmunds egy kis földet bérelt valahol itt a közelben. Komisz, mogorva, szívtelen, rossz ember volt: henye, haszontalan naplopó; tele durvalelkűséggel, garázda vad indulatokkal. Nem volt egyetlenegy barátja vagy ismerőse sem, azon az egy-két munkakerülő hitvány csavargón kívül, akik rendszerint vele együtt lopták a napot a mezőn vagy vele együtt korhelykedtek a kocsmában; hiszen senki sem hajlandó szóba állni olyan emberrel, akitől a többiek félnek, s akit mindenki megvet - márpedig Edmunds ilyen volt, mindenki kerülte a társaságát.

Ennek az Edmundsnak felesége is volt meg egy fia, aki körülbelül tizenkét éves lehetett, amikor én ide kerültem. El sem tudják képzelni, hogy mennyit szenvedett ez a szegény asszony, el sem tudják képzelni, hogy milyen szelíden és türelmesen viselte el a sorsát, hogy milyen keserves gondok közt nevelte fel egyetlen fiát. Isten bocsássa meg nekem, hogy ennyi irgalmatlanságot tételezek fel róla: de szentül hiszem és a lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy ez az Edmunds hosszú éveken át szántszándékkal igyekezett sírba inni a feleségét; szegény asszony azonban mindent elviselt a gyermeke kedvéért, sőt, akármilyen furcsának is tűnik, nemcsak a gyermeke, hanem az ura kedvéért is; mert komisz ember volt ugyan és igazán gyalázatosan bánt vele, valaha mégiscsak szerette ezt a férfit; s ha eszébe jutott, hogy egykor mit jelentett neki az ura, meggyötört szívét elárasztotta a megbocsátó szelídség - az az érzés, amelyre Isten teremtményei közül senki más nem képes, csak a nők.

Szegények voltak - nem is lehetett ez másként, tekintve, hogy a férfi milyen életmódot folytatott; az asszony azonban szakadatlanul és fáradhatatlanul dolgozott, éjjel-nappal, látástól vakulásig, s így aztán sikerült megmentenie őket a legvégső ínségtől. Önfeláldozásáért hálátlansággal fizettek. Esténként - sokszor késő éjszaka is - a járókelők, akik elmentek az ablakuk alatt, gyakran hallották a kétségbeesett asszony jajveszékelését és zokogását meg ütlegek zaját; s nemegyszer az is megtörtént, hogy a kisfia éjfél után félénken bekopogott a szomszédok ajtaján, ahová az anyja küldte át, hogy menedéket kérjen a dühöngő, elvetemült, részeg apja elől.

A szerencsétlen asszony sokszor magán viselte a komisz bánásmód és erőszakoskodás jeleit, nem tudta elrejteni a verések nyomát; de az egész idő alatt állandóan járt a mi kis templomunkba. Rendszeresen, minden vasárnap délelőtt és vasárnap délután ott ült ugyanabban a padban a kisfiával együtt; s noha mind a ketten nagyon szegényesen voltak öltözve - szegényesebben még azoknál is, akik rosszabb sorban éltek, mint ők -, mégis mindig tiszta és rendes volt a ruhájuk. Mindenki barátságosan köszöntötte a "szegény Edmundsnét", mindenkinek volt egy kedves szava hozzá; s olykor-olykor, ha az istentisztelet befejeztével a templomhoz vezető kis szilfasorban megállt egy-két szót váltani valamelyik szomszédasszonnyal, vagy meglassította a lépteit, hogy anyai büszkeséggel és szeretettel figyelje a játszótársaival hancúrozó egészséges fiacskáját, gondterhelt arca felderült, s ha nem is éppen vidámság és boldogság, de legalábbis békesség és szívből jövő elégedettség, nyugalom látszott rajta.

Így telt el öt vagy hat esztendő; a fiú közben hatalmas, jól megtermett, markos legénnyé cseperedett. Az idő folyása, amely megizmosította a gyerek törékeny figuráját és férfias erőt öntött zsenge tagjaiba, az anya hátát meggörbítette, s a járását bizonytalanná tette; de akire támaszkodhatott volna, a férfikar már nem karolt belé, s aki felvidíthatta volna a pillantását, már rá sem nézett az édesanyjára. Edmundsné most is a régi helyén ült mindig a templomban, de a mellette levő hely üres volt. A bibliáját ugyanolyan gondosan hordozta magával, mint régen, a textust most is mindig kikereste benne és kihajtotta azon a lapon, mint azelőtt; de most már nem volt senki, aki vele együtt olvassa a szent igéket; s az asszony könnye sűrűn hulldogált a könyvre, s a betűk összefolytak a szeme előtt. Az emberek most is éppen olyan kedvesek voltak hozzá, mint régen, Edmundsné azonban lesütötte a szemét és elfordította a fejét, ha ráköszöntek. Nem állt meg többé tereferélni az öreg szilfák alatt - nem remélt már bizakodva semmi jót a jövendőtől. Szegény, kétségbeesett asszony csak mélyen a szemére húzta a fejkendőjét, és sietett eltűnni az emberek elől.

Kell-e mondanom, hogy mi történt a fiával, azzal a fiatalemberrel, aki, ha visszagondolt apró gyerekkorára, egész eddigi életére, amióta csak az eszét tudta, emlékei között nem is találhatott olyat, amely eszébe ne juttatta volna édesanyja mérhetetlen szenvedéseit és nélkülözéseit, a rossz bánásmód, az erőszak és bántalmazások hosszú sorozatát, amiket mind-mind őmiatta viselt el - kell-e mondanom, hogy a fiatalember konok megátalkodottsággal most mindenről megfeledkezett, amit az anyja tett érte s nem törődve azzal sem, ha szegény asszonynak meghasad a szíve bánatában, összeállt mindenféle züllött csavargókkal és olyan életre adta a fejét, amely nyílegyenesen vitte lefelé a lejtőn - rá az akasztófa várt, szegény anyjára pedig a szégyen. Sajnos, nem kell mondanom, mert ismerik úgyis az emberi természetet és alighanem már régen kitalálták!

A szerencsétlen asszony keserűségének és boldogtalanságának pohara körülbelül betelt. A környékükön számos bűntettet követtek el; a tetteseket nem találták, s a vakmerőségük egyre fokozódott. Egy hihetetlenül merész és súlyos rablásuk után azonban olyan erélyesen kezdtek bele a nyomozásba, hogy a gonosztevők nem is számítottak rá. A gyanú a fiatal Edmundsra és három társára terelődött. Letartóztatták - bíróság elé állították - letárgyalták a perét és - halálra ítélték.

Még ma is a fülembe cseng az az éles, vad női sikoltás, amely végighasított a tárgyalótermen, amikor kihirdették ünnepélyesen a súlyos ítéletet. Még a bűnös szívét is megdermesztette ez a sikoltás, pedig sem a vád, sem a kihallgatás, sem az ítélet, még a halál szele sem tudta felrázni a lelkiismeretét. A szája, amelyet makacsul összeszorított mindvégig, most megremegett és akaratlanul is kinyílt; arca hamuszürkére vált és a hideg verejték ütött ki a homlokán; reszketni kezdett a fiatal gonosztevő és visszatántorgott a vádlottak padjába.

A kétségbeesett asszony lelki gyötrelmeinek első rohamában térdre esett előttem és buzgón fohászkodni kezdett a Mindenhatóhoz, aki erőt adott neki eddigi szenvedéseiben, hogy szabadítsa őt ki ebből a siralomvölgyéből és könyörüljön meg egyetlen gyermekén, kímélje meg a fia életét. Aztán kitört belőle szörnyű fájdalma, olyan hevességgel, olyan elkeseredettséggel, amilyennek, remélem, soha többé nem leszek tanúja. Tudtam, hogy abban az órában örökre megtört a szíve, de sem panasz, sem zúgolódás nem hagyta el az ajkát soha többé.

Szomorú látvány volt szegény asszony, ahogy napról napra megjelent a börtönudvaron és odaadó szeretettel, rimánkodással, minden igyekezetével próbálta meglágyítani konok fiának a hajthatatlan szívét. De hát hasztalan. A fiatal Edmunds nem rendült meg, konok maradt és mogorva. A halálos ítéletét váratlanul tizennégy évi kényszermunkára változtatták át, de még ez a nem remélt kegyelem sem tudta megtörni egy pillanatra sem a csökönyös, elszánt dacosságát.

Edmundsné lemondó odaadása és végtelen türelme azonban, ami oly sokáig tartotta benne a lelket, végül is nem tudott megbirkózni a betegségével és testi gyengeségével. Ágynak dőlt. Megpróbált ugyan feltápászkodni, hogy remegő lábbal még egyszer elvánszorogjon a fiához, de elhagyta az ereje és aléltan lerogyott a földre.

A közönyösségével, nemtörődömségével hetvenkedő fiatalembernek most aztán kemény próbát kellett kiállnia; súlyosan megbűnhődött a viselkedéséért, közel járt hozzá, hogy beleőrüljön. Elmúlt egy nap és az anyja nem jött; elmúlt egy második nap, de az asszony nem látogatta meg; a harmadik nap este is elérkezett és még mindig nem jött az anyja; pedig huszonnégy óra múlva el kellett válnia tőle - s talán örökre. Ó! hogy megrohanták most a rég-feledett gyerekkori emlékei, mialatt szinte futva járt fel-alá a szűk börtönudvaron - mintha a futásával siettetni tudná a várva várt híreket -, s a tehetetlenségnek és az elhagyatottságnak milyen keserű érzése szorította össze a szívét, amikor megtudta az igazat! Az édesanyja, egyetlen hozzátartozója, betegen fekszik - talán haldoklik is már - egy mérföldnyire tőle; ha szabad ember volna, ha nem bilincselték volna meg, egy-két perc alatt odaérhetne hozzá. A kapuhoz rohant és kétségbeesett erővel kezdte rázni a vasrácsokat, csak úgy remegett a kapu, olyan vadul rázta; aztán nekivetette magát a vastag kőfalnak, mintha keresztül akarná fúrni magát a köveken; de az erős falak csak nevették hiábavaló erőlködését, s a fiatalember végül összekulcsolta a két kezét és sírt, mint egy kisgyerek.

Én vittem el a börtönbe a fiúnak az anyja bocsánatát és áldását; s én vittem el az asszony betegágyához is a fiú üzenetét, esdeklő bocsánatkérését és ünnepélyes ígéretét, hogy töredelmesen megbánta a bűneit. Szánalommal hallgattam a bűnbánó fiatalember százféle tervezgetéseit, hogy miként támogatja és segíti majd az édesanyját, ha hazakerül újra; tudtam jól, hogy szegény asszony hónapokkal előbb el fogja hagyni ezt az árnyékvilágot, még mielőtt a fia egyáltalán megérkezne száműzetése helyére, ahová kényszermunkára deportálják.

A fiút éjszaka vitték el. Néhány hét múlva a szegény asszony lelke is elszállt, ahogy szentül hiszem és bizton remélem, az örök béke és boldogság honába. Én temettem el. Földi maradványai itt nyugszanak a mi kis temetőnkben. Sírkő nem jelzi a helyét. Szenvedéseiről tudtak az emberek; erényeit számon tartja az Úr.

Mielőtt a fiút elvitték volna, megbeszéltük vele, hogy mihelyt engedélyt kap, ír majd az anyjának és a levelet hozzám címezi. Az apja látni sem akarta a fiát attól a perctől fogva, hogy letartóztatták; tökéletesen közömbös volt neki, hogy él-e, hal-e a gyereke. Sok-sok esztendő eltelt anélkül, hogy bármiféle hírt kaptunk volna felőle; s amikor a büntetése idejének a fele is eltelt és még mindig nem kaptam tőle levelet, arra a következtetésre jutottam, hogy nyilván meghalt - vagyis őszintén szólva szinte reméltem, hogy így történt.

Edmunds azonban élt; amikor megérkezett a fegyenctelepre, tovább vitték, messzire, a gyarmat belsejébe; s alighanem ezzel magyarázható, hogy noha több levelet is útnak indított, egy se jutott el hozzám közülük. A büntetése egész idejét, mind a tizennégy esztendőt ott töltötte, azon a helyen. Amikor letelt az ideje, régi elhatározásához híven, s szilárdan kitartva anyjának tett fogadalma mellett, nekivágott az óceánnak és számtalan nehézség árán sikerült is visszajutnia Angliába, s végül - gyalogszerrel - a szülőfalujába.

Egy szép augusztusi napon, vasárnap estefelé, John Edmunds hazaérkezett a falujába, amelyet csúfosan és megszégyenítve kellett elhagynia tizenhét évvel azelőtt. A temetőn s a templom udvarán vezetett keresztül az útja. Nyugtalanul kezdett dobogni a szíve, ahogy kiért a kis fasorba. A magas, öreg szilfák lombján imitt-amott átvilágított a leszálló nap, pazar, verőfényes csíkokat rajzolt az árnyékos sétányra, s eszébe juttatta Edmundsnak legrégibb emlékeit, gyerekkorát. Szinte látta magát, anyja kezébe fogózkodva, amint csöndesen ballagnak a templom felé. Emlékezett rá, ahogy mindig felnézett édesanyja sápadt arcára; ahogy az anyja szeme sokszor megtelt könnyel, mialatt a fiát nézte - forró könnyekkel, amelyek rá-rácsöppentek a homlokára, ha az asszony lehajolt hozzá, hogy megcsókolja -, s ahogy ő maga is sírva fakadt ilyenkor, ámbár még fogalma sem volt, hogy milyen keserű könnyek ezek. Eszébe jutott, hogy hányszor futott végig ezen a kis fasoron, jókedvűen, valamelyik kis játszópajtásával, vissza-visszanézegetve minduntalan, hogy lássa anyja mosolyát és hallja a kedves hangját; aztán, mintha egy fátyol lebbent volna fel előtte, egyszerre elárasztották emlékezetét anyja viszonzatlanul hagyott gyöngéd szavai, meg nem fogadott intelmei, sok-sok megszegett ígérete - s végül úgy összeszorult a szíve, hogy nem tudott tovább gondolkozni.

Belépett a templomba. Az esti istentisztelet már véget ért, a gyülekezet már szétoszlott, de a templom még nyitva volt. Az alacsony épületben tompán visszhangzottak a léptei, s szinte félt itt egyedül, olyan csönd volt és olyan nyugalom. Körülnézett. Semmi nem változott. A templom kisebbnek látszott, mint régen, de itt voltak mind a régi síremlékek, melyekre olyan sokszor bámult fel valaha, gyerekes áhítattal; itt volt a kis szószék, fakó bársonypárnájával; itt volt az úrasztala, amely előtt annyiszor mondta el a tízparancsolatot - a gyerekkorában tanult és tisztelt, férfikorában megszegett parancsolatokat. A régi padjuk felé közeledett; ridegnek, elhagyatottnak látszott most. A párnáját elvitték, s a biblia sem volt a helyén. Talán most másutt szokott ülni az anyja, talán egy szegényesebb helyen, vagy esetleg megrokkant és nem tud egyedül eljönni a templomba. Nem mert arra gondolni, amitől úgy félt. Hideg borzongás futott végig rajta és egész testében reszketett, ahogy visszafordult, hogy kifelé induljon.

A templom bejáratában összetalálkozott egy öreg emberrel. Edmunds hátrahőkölt, mert rögtön megismerte; nagyon sokszor nézte valaha ezt az öreget munkája közben, ahogy ásta a sírokat a temetőben. Vajon mit szól majd ez az öreg sírásó a hazatért fegyenchez?

Az öreg felnézett rá, odaköszönt neki: "Jó estét", aztán ballagott tovább. Nem ismerte meg.

Edmunds lesétált a domboldalon, keresztülvágott a falun. Meleg nyári este volt, az emberek kint ültek a kapuban, vagy a kis kertjükben őgyelegtek, élvezték a derűs alkonyatot és a jóleső pihenést a munka után. Ahogy elhaladt a házak mellett, sokan feléje fordultak, s ő is bizonytalanul pillantgatott jobbra-balra, figyelte, hogy ráismer-e valaki, kerüli-e valaki a volt fegyenc pillantását. De majdnem mindenütt idegen arcokat látott; némelyikben ugyan felismerte egyik-másik megpocakosodott egykori iskolatársát - aki még gyerek volt, amikor utoljára látták egymást -, s most saját családja vidám körében üldögél, jókedvű gyerekei közt; másutt meg egy bágyadt, rokkant öreg férfi pihent karosszékében a háza ajtajában, akire Edmunds még úgy emlékezett, mint erős, egészséges munkásemberre; de valamennyien elfelejtették már őt, nem ismertek rá, idegenként haladt át a falun.

A lehanyatló nap utolsó szelíd sugara szántott végig a földeken, dúsan megaranyozva a sárga búzakévéket, hosszúra nyújtva a gyümölcsfák árnyékát, amikor Edmunds megállt az öreg házuk előtt - gyerekkori otthona előtt -, ahová a fogság és a szenvedés hosszú, keserves évei alatt olyan leírhatatlan honvággyal epekedett mindig vissza. A kerítése most alacsonynak látszott, pedig jól emlékezett rá, hogy valaha milyen magas falnak tűnt fel a szemében; belesett a kerítés fölött az öreg kertbe. Most több vetemény és tarkább virágok voltak benne, mint régen, de ott álltak még az öreg fák - megvolt az a fa is, amelynek lombja alatt, ki tudja, hányszor, heverészett, ha elfáradt a játszadozásban, s amelynek árnyékában annyiszor érezte szelíden a szemhéjára lopakodni a boldog gyerekkor lágy, édes álmát. A házból hangok hallatszottak ki. Fülelt, de a hangok csengése idegen volt neki; nem ismerte őket. Azonfelül élénk, jókedvű hangok voltak ezek; márpedig jól tudta, hogy szegény öreg édesanyjának nemigen csenghet ilyen vidáman a hangja, amíg ő távol van. Kinyílt az ajtó és zajos, lármás, hancúrozó gyereksereg tódult ki rajta. Az apjuk is megjelent a küszöbön, karján az egyik kisfiával, s az apróságok körülfogták a férfit, nyújtogatták neki pici kezüket, ráncigálták kifelé, hogy vegyen részt ő is a játékukban. A fegyencnek eszébe jutott, hogy ugyanezen a szent helyen milyen sokszor bújt, menekült ő valaha az apja pillantása elől. Eszébe jutott, hogy hányszor húzta magára remegve a paplant, hányszor hallgatta apja durva szitkozódását, a vad ütlegeket, édesanyja jajgatását; s bár hangosan felzokogott a gyötrelmes emlékein, ahogy tovább ment, a keze ökölbe szorult, s a fogát is összeszorította, elszánt, keserű indulattal.

Így sikerült a hazatérése - a hazatérése, amire oly sok nehéz esztendőn át készült, s amiért annyi szenvedést elviselt! Senki sem várta, senki sem fogadta megbocsátó pillantással, nem volt hová betérnie, segítő kezét senki sem nyújtotta feléje -, pedig ez volt az ő szülőfaluja. Árvábbnak, elhagyatottabbnak érezte itt magát, mint a sűrű, irdatlan gyarmati őserdőben, ahol pedig ember még sohasem járt előtte!

Rabságának és gyalázatának idején, abban a távoli, tengeren túli országban, mindig csak arra a szülőfalujára gondolt vissza, amelyet elhagyott; s nem arra, ahová visszatér majd. A szomorú valóság most összeszorította a szívét, s csüggedés fogta el. Nem volt bátorsága kérdezősködni s nem mert bekopogni ahhoz az egyetlen emberhez sem, aki minden valószínűség szerint barátságosan és részvéttel fogadta volna. Lassan odábbállt; eloldalgott, szinte bűntudatosan elkerülte még az országutat is, letért egy ismerős rétre; aztán kezébe temette az arcát, és levetette magát a fűbe.

Nem vette észre, hogy az árok szélén valaki ott hever mellette; az idegen azonban megfordult, hogy egy pillantást vessen a jövevényre, s a zajra Edmunds is felnézett.

A másik férfi felült. A háta hajlott volt, az arca csupa ránc és sárga, fakó. Az öltözete elárulta, hogy a dologház bennlakója; nagyon öregnek látszott, de nem annyira az évei száma alapján, mint inkább a züllött életmód és a betegsége miatt. Most vadul rámeredt a fegyencre, s ámbár a szeme először fénytelennek, megtörtnek látszott, ahogy nézte-nézte a másikat, lassan riadt és természetellenes tűzzel kezdett csillogni, végül pedig úgy kidülledt mind a kettő, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Edmunds lassan feltérdelt s egyre jobban elkomolyodott, ahogy farkasszemet nézett az öreggel. Szótlanul, némán meredtek egymásra.

Az öreg férfit halálos sápadtság öntötte el. Tántorogva talpra állt. Edmunds odaugrott hozzá. Az öreg hátrált egy-két lépést. Edmunds ment utána.

- Szóljon hát egy szót - mondta a fegyenc rekedt, mély hangon.

- Takarodj! - kiáltott fel az öreg, egy iszonyatosat káromkodva.

A fegyenc közelebb lépett hozzá.

- Takarodj! - rikácsolta az öreg. Dühtől tajtékozva felemelte a botját és keményen végigvágott vele Edmunds arcán.

- Apám... gaz ördög! - sziszegte a fegyenc a foga közt. Szilaj dühvel nekiugrott az öregnek és torkon ragadta - de hát az apja volt; lehullott róla a két keze tehetetlenül.

Az öreg emberből szörnyű üvöltés szakadt ki, s úgy szállt végig az elhagyatott szántóföldeken, mint a gonosz sátán bömbölése. Elsötétedett az arca; orrán, száján ömleni kezdett a vér s bíborvörösre festette a füvet, ahogy tántorogva lerogyott. Megpattant benne egy ér s halott volt, mielőtt a fia felemelhette volna a földről.

- A temetőnek abban a sarkában - tette hozzá az öreg lelkész, néhány percnyi hallgatás után -, a temetőnek abban a szögletében, amelyről az előbb beszéltem, ott nyugszik egy ember, aki ettől a naptól számítva három éven át az én szolgálatomban állt; s akiből igazán töredelmes, bűnbánó és alázatos ember lett; ha valaha is valaki megbánta a vétkét, hát ő igazán megbánta. Amíg élt, rajtam kívül senki sem tudta, hogy kicsoda, honnét jött... mert John Edmunds volt, a hazatért fegyenc.

Viszontagságos utazásuk fáradalmai, vagy talán a lelkész elbeszélésének álomba ringató hatása olyan erős befolyást gyakorolt Pickwick úr alvószerveire, hogy miután felkísérték kényelmes szobájába, öt percen belül jóízű, mély álomba merült és csak arra ébredt fel, hogy a reggeli nap már szemrehányóan besüt hozzá. Pickwick úr nem volt álomszuszék; máris kiugrott a függönyös ágyból, mint egy szilaj harcos a sátrából.

- De gyönyörű is a vidék - sóhajtott fel a lelkes férfiú, ahogy kinyitotta a rácsos ablakát. - Hogyan is tud a városban élni, örökké csak téglák, háztetők, kőfalak közt tengődni, aki egyszer életében gyönyörködhetett egy ilyen tájban? Hogyan is lehet olyan helyen lakni, ahol nincsenek kakasok, csak szélkakasok, ahol nincsen aratás, csak egy csomó kőrakás, ahol nincsenek virágos rétek, csak a ködös, füstös levegő, amit beszívni is vétek? Hogyan is tengetheti az életét az ember ilyen helyeken? Hát el lehet ezt viselni egyáltalán, kérdem én?

Pickwick úr, miután még egy sereg hasonló költői keresztkérdést tett fel a semminek, a legjelesebb elődjei nyomán, alaposan részletezve a dolgot, végül kidugta a fejét a rács közt és szétnézett a tájon.

A szobája ablakából is érezni lehetett a szénaboglyák tömény, édes illatát; az ablaka alatti kis virágoskert százféle illatszere megszagosította a levegőt; a sötétzöld mezők csak úgy csillogtak, mert a reggeli harmat még ott rezgett minden kis fűszálon, minden remegő levélkén; a madarak pedig úgy énekeltek, mintha ezekből a fényes kis harmatcsöppekből merítettek volna ihletet a dalhoz. Pickwick úr, a gyönyörűségtől elbűvölve, ábrándozásba merült.

- Halló! - kiáltotta valaki.

Pickwick úr felocsúdott álmodozásából; jobbra nézett, de nem látott ott senkit; balra nézett, s a szeme elkalandozott egészen a láthatárig; felbámult az égre, de úgy látszik, nem onnét szólították; aztán végre azt tette, amit minden közönséges elme rögtön tett volna - tudniillik lenézett a kertbe és meg is pillantotta ott Wardle urat.

- Jó reggelt! - köszönt rá a jó kedélyű öregúr, aki maga is izgatottnak látszott, tele volt boldog várakozással. - Gyönyörű időnk van, ugye? Örülök, hogy már ilyen korán felkelt. Siessen az öltözködéssel, aztán jöjjön le. Majd itt megvárom.

Pickwick urat kétszer sem kellett biztatni. Tíz perc alatt befejezte az öltözködését, s máris lent volt az öregúrnál.

- Jó reggelt! - mondta Pickwick úr is. - Mire készülődnek? - kérdezte, látván, hogy házigazdájuk egy puskával van felfegyverkezve, egy másik puska pedig ott hever a fűben.

- Ó - felelte az öregúr -, csak kimegyünk a barátjával együtt egy kicsit varjászni, reggeli előtt. Nagy vadász a barátja, ugye, jó lövő?

- Azt állítja magáról, hogy remek céllövő - mondta Pickwick úr -, én azonban még soha nem láttam őt célba lőni.

- No hát, csak jönne már - mondta a házigazdájuk. - Joe, Joe!

A hájas fiú, aki a szép reggel vérpezsdítő hatására nem aludt egészen, csak háromnegyed részben, felbukkant valamelyik ajtóban.

- Eredj, Joe, szólj annak az úrnak, mondd meg neki, hogy jöjjön le, a varjúsoron várjuk őt Pickwick úrral együtt. Majd mutasd meg neki az utat, érted?

A fiú felment, hogy eleget tegyen ennek a megbízatásnak; a házigazda pedig elindult kifelé a kertből, vállára akasztva mind a két puskát, mint egy új Robinson Crusoe, Pickwick úrral a nyomában.

- Helyben vagyunk - mondta az öregúr, miután néhány percnyi gyaloglás után megérkeztek egy fasorba. Egyébként ezt fölösleges is volt mondania; a mit sem sejtő varjak szakadatlan károgása úgyis elárulta, hogy hol járnak.

Az öregúr az egyik puskát lerakta a földre, a másikat pedig megtöltötte.

- No, megjöttek - mondta Pickwick úr.

Csakugyan, máris feltűnt a közelükben Tupman úr, Snodgrass úr és Winkle úr körvonala. A hájas fiú, nem lévén biztos benne, hogy melyik urat is kell hívnia, rendkívüli bölcsességgel úgy oldotta meg a kérdést, hogy lehívta mind a hármukat, nehogy tévedés történjék.

- Jöjjön, jöjjön - kiáltott rá a házigazda Winkle úrra. - Egy ilyen vérbeli vadászembernek már rég talpon kéne lennie, még ha csak ilyen apróságról van is szó, mint ez a néhány varjú.

Winkle úr kényszeredett mosollyal válaszolt csupán, aztán felemelte a másik puskát, olyan arckifejezéssel, amilyent csak egy képzeletbeli varjútól várhatnánk el, amelyik éppen érzi közeledni erőszakos halála óráját. Lehetséges, hogy így fest a vérbeli vadászember tettre kész arckifejezése, mindenesetre feltűnően hasonlított egy elkeseredett ábrázathoz.

Az öregúr intett; aztán két toprongyos gyerek, akik az ifjú Lambert^[4] vezetésével jelentek meg a színen, nyomban elkezdett mászni felfelé egy-egy fára.

- Mit csinálnak ezek a kölykök? - kérdezte Pickwick úr ijedten. Hirtelen egészen megrémült; az a gyanúja támadt ugyanis, hogy a mezőgazdaság rossz helyzete, amelyről annyit hallott már beszélni, esetleg arra kényszeríti ezeket a kis parasztgyerekeket, hogy céltáblául szolgáljanak a gyakorlatlan vadászoknak, és ilyen bizonytalan és kockázatos módon keressék meg a kenyerüket.

- Csak segítenek megkezdeni a vadászatot - felelte Wardle úr nevetve.

- Mit csinálnak? - kérdezte Pickwick úr.

- Ej, hát felriasztják a varjakat - mondta a házigazdájuk.

- Ó, hát csak erről van szó?

- Csak erről. Most már megnyugodott?

- Meg, meg.

- Akkor jól van. Kezdjem én?

- Parancsoljon - mondta Winkle úr, boldogan, hogy ezzel is időt nyert.

- Álljanak hát félre. No, kezdjük.

Az egyik fiú ordibálni kezdett és megrázta azt az ágat, amelyiken egy varjúfészek volt. Zajos károgással repült fel egy csomó fiatal varjú, körülnézni, hogy voltaképpen mi történt. Az öregúr feleletként közéjük durrantott. Egy varjú leesett, a többi elrepült.

- Szedd fel, Joe - mondta az öregúr.

A hájas fiú ábrázata széles mosolyra húzódott, ahogy elindult a zsákmányért. Képzeletében szinte már látta is a pompás varjúpástétomot. Nevetve érkezett vissza a madárral - jó kövér varjú volt.

- No, Winkle úr - mondta a házigazdájuk, újra megtöltve a puskáját -, most magán a sor.

Winkle úr előrelépett és vállához emelte a puskáját. Pickwick úr és a barátai önkéntelenül is behúzták a nyakukat, nehogy kárt tegyen bennük a varjak sűrű potyogása, mert biztosra vették, hogy Winkle úr iszonyatos lövésének ez lesz a következménye. Feszült csönd - egy kiáltás - szárnyak csattogása -, majd egy halk kattanás hallatszott.

- Hé! - kiáltott fel az öregúr.

- Nem sült el? - kérdezte Pickwick úr.

- Csütörtököt mondott - felelte Winkle úr. Nagyon sápadtnak látszott: bizonyára a csalódottságtól.

- Érthetetlen - dünnyögte az öregúr, és kezébe vette a puskát. - Még soha nem mondott csütörtököt egyik puskám sem. De nini! Sehol sem látom a gyutacsot.

- A kutyafáját neki! - mondta Winkle úr. - Bizistók, megfeledkeztem a gyutacsról.

A jelentéktelen kis hibát hamar helyrehozták. Pickwick úr újra fedezékbe vonult. Winkle úr hősies és elszánt arckifejezéssel előrelépett; Tupman úr pedig kikukucskált az egyik fa mögül. A gyerek kiabálni kezdett; négy varjú felrepült. Winkle úr lőtt. Valaki jajgatni kezdett - de nem varjú, hanem ember -, fájdalmas jajszóval. Tupman úr számos ártatlan madár életét mentette meg azáltal, hogy a sörét java részét felfogta a bal karjába.

Lehetetlenség leírni azt a riadalmat, ami ezek után támadt. Lehetetlenség hűségesen ecsetelni, hogy Pickwick úr első felháborodásában miként nevezte "nyomorult"-nak Winkle urat, hogy Tupman úr miként feküdt elnyúlva a földön; hogy Winkle úr hogyan térdelt mellette halálra váltan; hogy Tupman úr félig eszméletlenül miként motyogott egy bizonyos női keresztnevet, hogyan nyitotta fel előbb az egyik szemét, aztán a másikat, s végül hogyan hanyatlott vissza, ismét lehunyva mind a két szemét; mindezt éppen olyan nehéz volna részletesen elmondani, mint azt, hogy a szerencsétlen ember hogyan tért magához apránként, hogyan kötözték be a karját zsebkendőkkel és hogyan vitték őt haza lassú léptekkel, a karjukon, aggódó barátai.

Lassan közeledtek a házhoz. A hölgyek kint voltak a kerti kapunál, várták őket reggelire. A hajadon nagynéni alakja is feltűnt; mosolygott feléjük és integetett, hogy siessenek. Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy mi történt. Szegény feje! Bizony, sokszor valóságos áldás a gyanútlanság.

Egyre közelebb értek a kapuhoz.

- Ejnye, mi történt a kis öregúrral? - kérdezte Isabel Wardle.

A vénkisasszony nagynéni ügyet sem vetett erre a megjegyzésre; azt hitte, Pickwick úrról van szó. Az ő szemében Tracy Tupman viruló fiatalember volt; kicsinyítő lencsén át nézte Tupman úr éveinek számát.

- Ne ijedjetek meg - szólt oda nekik az öreg házigazda, aki attól tartott, hogy a lányai megrémülnek majd. A kis vadásztársaság olyan szorosan körülvette Tupman urat, hogy a hölgyek egyelőre még nem tudták kivenni, miféle baleset történt.

- Ne ijedjetek meg - mondta Wardle úr.

- Mi baj van? Mi történt? - sikoltozták a hölgyek.

- Tupman urat egy kis baleset érte; mindössze ez történt.

A hajadon nagynéni egy velőtrázó sikoltást hallatott, aztán tébolyodott nevetésben tört ki, és unokahúga karjaiba hanyatlott.

- Öntsetek egy kis hideg vizet a nyakába - mondta az öregúr.

- Nem kell, nem kell - motyogta a vénkisasszony nagynéni -, már jobban vagyok. Bella, Emily... orvost! Sebészt! Megsebesült?... Meghalt?... Megha... megha... ha... hahaha!

S azzal a nagynénire rájött a második számú görcsös nevetési rohama, hisztérikusan hahotázott, közben-közben sikoltozva nagyokat.

- Nyugodjék meg, asszonyom - mondta Tupman úr, akit úgyszólván könnyekig meghatott ez a szívből jövő részvét. - Édes, drága asszonyom, könyörgök, nyugodjék meg.

- Az ő hangját hallom! - kiáltott fel a hajadon nagynéni; s máris kezdtek rajta mutatkozni egy harmadik számú roham tünetei.

- Ne nyugtalankodjék miattam, esedezem, édes, drága asszonyom - igyekezett őt csitítani Tupman úr. - Egészen jelentéktelen a sérülésem, higgye el nekem.

- Hát nem halt meg! - kiáltott fel az izgatott hölgy. - Ugye, nem halt meg? Mondja, mondja, hogy nem halt meg!

- Ne beszélj bolondságokat, Rachael - vágott közbe Wardle úr, kissé talán nyersebb hangon, mint ahogyan a regényes jelenethez illett. - Mi a fenét érsz vele, ha azt mondja, hogy nem halt meg?

- Nem, nem haltam meg - mondta Tupman úr. - Nincs is szükségem senkinek a segítségére, csak az önére, Rachael kisasszony. Engedje meg, hogy a karjára támaszkodjam. - Aztán suttogva hozzátette: - Ó, Rachael kisasszony!

Az izgatott hölgy odalépett Tupman úrhoz és a karját nyújtotta neki. Besétáltak a kis ebédlőbe. Tracy Tupman gyöngéden az ajkához emelte Rachael kisasszony kezét, aztán lehuppant a díványra.

- Rosszul érzi magát? - kérdezte Rachael nyugtalanul.

- Nem, nem - felelte Tupman úr. - Semmi az egész. Mindjárt jobban leszek. - S azzal behunyta a szemét.

- Alszik - suttogta a hajadon nagynéni maga elé. (Tupman úr látószervei már vagy húsz másodperce be voltak hunyva.) Édes... drága... Tupman úr!

Tupman úr hirtelen felpattant.

- Ó, mondja ezt még egyszer! - kiáltotta. Rachael megdöbbent.

- Ó, csak talán nem hallotta meg, amit suttogtam? - kérdezte pironkodva.

- De igen! Meghallottam! - felelte Tupman úr. - Mondja el még egyszer. Ha azt akarja, hogy meggyógyuljak, akkor mondja el még egyszer.

- Pszt! - suttogta Rachael kisasszony. - Jön a bátyám.

Tracy Tupman úr visszafeküdt a díványra; aztán belépett a szobába Wardle úr, egy orvos kíséretében.

A sebész megvizsgálta Tupman úr karját, bekötözte és kijelentette, hogy nagyon könnyű kis sérülés; s miután a társaság nyugtalansága ilyen módon lecsillapodott, most már komolyan nekiláttak, hogy lecsillapítsák az éhségüket is. Az arcok megint vidámra váltak. Egyedül Pickwick úr maradt szótlan és komoly. Bizalmatlanság és kétkedés volt az arcára írva. A kora reggeli események nyomán megrendült a bizalma Winkle úrban - erősen megrendült.

- Szokott krikettezni? Tud krikettezni? - fordult Wardle úr a nagy vadászhoz.

Winkle úr máskor feltétlenül igennel válaszolt volna erre a kérdésre. Most azonban érezte a helyzet kényességét és szerényen azt felelte, hogy nem.

- Ön szokott krikettezni, Wardle úr? - kérdezte Snodgrass úr.

- Valaha sokat játszottam - felelte a házigazda -, de már abbahagytam. Tagja vagyok a helybeli krikettklubnak, de ma már nem játszom.

- Úgy hallom - jegyezte meg Pickwick úr -, hogy éppen ma van a nagy mérkőzés napja, nem?

- Igen, ma lesz - mondta a házigazda. - Persze, biztosan szeretnék látni a meccset, ugye?

- Én, kérem - felelte Pickwick úr -, én, kérem, örömmel nézek végig mindenféle sportot, amely nem jár kockázatokkal és ahol ügyetlen fráterek nem veszélyeztethetik mafla próbálkozásaikkal embertársaik életét.

Pickwick úr elhallgatott egy pillanatra és szigorúan ránézett Winkle úrra, aki lesütötte a szemét, nem állta az elnök átható tekintetét. A nagy ember végre levette róla a pillantását és megkérdezte:

- De itthagyhatjuk vajon sebesült barátunkat? Rábízhatjuk őt a hölgyek gondjaira?

- Jobb kezekre nem is bízhatnának - mondta Tupman úr.

- Az már igaz - mondta Snodgrass úr.

Ennélfogva megegyeztek abban, hogy Tupman urat otthon hagyják, rábízzák őt a nőkre; a társaság többi része pedig, Wardle úr vezetésével, kirándul a krikettpályára, megnézni a nagy erőpróbát, amely egész Muggletont felrázta tespedtségéből és Dingley Dellt is lázas izgalomba hozta.

Csak két mérföldet kellett megtenniük, s minthogy az útjuk lombok alatt, kies ösvényeken vezetett, s a beszélgetésük is erre a gyönyörű tájra terelődött, amely minden oldalról körülvette őket, Pickwick úr szinte sajnálta, hogy annyira siettek, amikor egyszerre ott találta magát Muggleton város főutcáján.

Mindenki nagyon jól tudja, akiben csak lobog egy kis földrajzi tehetség, hogy Muggleton rendezett tanácsú város; van polgármestere, vannak elöljárói, vannak tanácstagjai; s azt is nagyon jól tudja mindenki, vagy legalábbis megtanulhatja - ámbár már eddig is tudnia illett volna -, megtanulhatja, ha átolvassa a polgármester szónoklatait a tanácshoz vagy a tanácstagok átiratait a polgármesterhez, vagy mindkettejük átiratait a törvényhatósági bizottsághoz, vagy mindhármójukét a parlamenthez -, hogy Muggleton ősi és hazafias város, buzgó hirdetője a kereszténység erkölcsi alapelveinek, s egyben kitartóan ragaszkodik a kereskedelmi jogaihoz; minek bizonyságául a polgármester, a városi tanács és egyéb muggletoni lakosok az idők folyamán nem kevesebb, mint ezernégyszázhúsz kérvényt nyújtottak be, tiltakozva a külföldön űzött néger rabszolgakereskedelem ellen, s ugyanannyi alkalommal tiltakoztak a hazai gyáripar munkáltató módszereibe való mindennemű beavatkozás ellen is; hatvannyolc petícióban helyeselték az egyházi javadalmak adás-vételét és nyolcvanhat beadványban kérték a vasárnapi utcai kereskedelem eltörlését.

Pickwick úr tehát ott állt a nevezetes város főutcáján és kíváncsian nézett szét maga körül; jóakaratú érdeklődés látszott az arcán. Egy nagy, négyszögletű piactér volt itt, a hetivásárok számára; a piactér közepén állt a fogadó. Nagy épület volt ez, a homlokzatán díszelgett a cégére; ezen a cégtáblán egy olyan tárgy volt látható, amely igen gyakori a művészetben, noha a természetben elég ritkán lelhető fel - tudniillik egy kék oroszlán, aki három lábát a levegőbe emelte, s a negyedik mancsának középső körömhegyén egyensúlyozta magát ügyesen. A piactéren látható volt még egy árverési terem és egy tűzkárbiztosító irodája, egy gabonakereskedés, egy szövet- és vászonüzlet, egy nyerges és szíjgyártó, egy szeszfőző, egy fűszeres és egy cipősbolt kirakata - ez utóbbiban egyébként kalapok, főkötők, mindennemű ruházati cikkek, esernyők és hasznos tudnivalókról szóló könyvek is kaphatók voltak. Volt itt egy vöröstéglás ház, kis, kövezett előtérrel - erről rögtön tudhatta mindenki, hogy ez az ügyvéd háza; aztán volt egy másik vöröstéglás ház, velencei zsalukkal meg egy nagy réztáblával a kapu alatt - erről is könnyűszerrel leolvashatta az ember, hogy itt lakik a doktor. Egy-két gyerek már útban is volt a krikettpálya felé; a boltosok közül néhányan úgy álltak a boltjuk ajtajában, mint akik nagyon szívesen követnék a gyerekeket, s alighanem ki is mentek volna velük együtt a mérkőzésre, ha az üzlet nagyobb károsodása nélkül megtehetik. Pickwick úr, aki megállt egy percre, hogy megfigyelje mindezt és alkalmas időben majd le is jegyezze, most sietett utolérni a barátait, akik már letértek a főutcáról, sőt, már fel is tűnt előttük a pálya, a nagy csatamező.

A krikettkapuk már fel voltak állítva, s hasonlóképpen két nagy sátor is, az egyik, afféle ponyvával fedett emelvény a nézők számára, a másikban pedig frissítőkkel szolgáltak a küzdő feleknek. A mérkőzés még nem kezdődött el. Két-három Dingley Dell-i és all-muggletoni játékos azzal szórakozott, hogy fennkölt ábrázattal dobálgatta egymásnak könnyedén a labdát; néhány hasonló öltözetű úr - fehér nadrágban, flanell kabátban, szalmakalappal a fejükön - roppantul hasonlítottak ebben a jelmezben holmi műkedvelő kőművesekhez - a kisebb sátrak körül ténfergett. Wardle úr az egyik ilyen sátor felé vezette a társaságát.

Harminc-negyven lelkes "Isten hozta" és "Van szerencsém" üdvözölte az öregúr érkezését; s a szalmakalapok tömege lendült a levegőbe és a flanell kabátok sokasága hajlongott feléjük, amikor Wardle úr bemutatta a vendégeit mint londoni urakat, akiket roppantul érdekel ez a mai nagy mérkőzés, s akik bizonyára nagy gyönyörűségüket lelik majd a küzdelemben.

- Talán az lesz a legjobb, ha befáradnak a sátor alá, uraim - mondta egy dagadt úriember, aki úgy festett, mintha egy óriási félbe vágott flanell tekercset felállítottak volna két felfújt párnahuzatra.

- Sokkal kellemesebb lesz a sátor alatt, uraim - biztatta őket egy másik dagadt úriember, aki ijesztően hasonlított az előbb említett flanell tekercs másik feléhez.

- Nagyon kedvesek, uraim, köszönjük - mondta Pickwick úr.

- Erre tessék - mondta az első dagadt úr. - Itt jegyzik az eredményt... ez a legjobb hely az egész pályán - s a krikettjátékos megindult előttük lihegve és bevezette őket a ponyva alá.

- Ragyogó játék... elegáns sport... pompás testedzés... kijelenthetem... - ezek a szavak ütötték meg Pickwick úr fülét, ahogy belépett a sátorba; s az első ember, akit megpillantott odabent, az ő zöld kabátos ismerőse volt, akivel együtt utaztak a rochesteri postakocsin. Most éppen egy kis előadást tartott, a muggletoni sportklub erre a célra kiszemelt előkelő kis csoportjának nem csekély gyönyörűségére és okulására. A ruhája valamicskével rendesebbnek látszott, mint a múltkor, és csizmát viselt; de mégiscsak ő volt, ehhez kétség sem fért.

Az idegen is nyomban megismerte rochesteri barátait; odarohant Pickwick úrhoz, kézen fogta, s a megszokott hebrencs modorában bevonszolta, leültette, miközben egész idő alatt szakadatlanul beszélt tovább, mintha az ő külön védnöksége és irányítása mellett folyna itt minden.

- Tessék... tessék... parancsoljanak... ragyogó mulatság... van itt minden... rengeteg sör... akószámra... ökörsütés... vesepecsenye... mustár... amennyi tetszik... nagy nap... dicső nap... csücsüljenek le... érezzék magukat otthon... örülök a szerencsének... kijelenthetem.

Pickwick úr szót fogadott és leült; s Winkle úr és Snodgrass úr is engedelmeskedett rejtélyes ismerősüknek. Wardle úr szótlanul bámulta őket.

- Bemutatom Wardle urat, a barátomat - mondta Pickwick úr.

- Ó, az ön barátja!... Isten hozta, kedves jó uram, hogy van? A barátom barátjai... hadd szorítsak kezet önnel, uram... s azzal az idegen megragadta Wardle úr kezét és melegen megszorította, mintha sok-sok évtizedes jó barátság fűzné őket össze, majd hátrább lépett egy kicsit, hogy tetőtől talpig megnézze magának Wardle urat, aztán még egyszer megszorongatta a kezét, ha lehetséges, még melegebben, mint az előbb.

- No de, hogy kerül maga ide? - kérdezte Pickwick úr mosolyogva, jóindulatú, de kissé meglepett arccal.

- Nagyon egyszerűen - felelte az idegen. - Megérkeztem... megszálltam a Koronában... a muggletoni Korona-szállóban... belebotlottam egy társaságba... flanell kabátok... fehér nadrágok... szardellás szendvicsek... mustáros-borsos vesepecsenye... pompás cimborák... remek dolog.

Pickwick úr már járatos volt annyira az idegen rövidítési, gyorsírásos rendszerében, hogy ezekből az elhadart és összefüggéstelen szavakból kihámozott annyit, hogy nyilván sikerült valahogyan megismerkednie az All-Muggleton Klub tagjaival, és ezt az ismeretséget nyilván sikerült neki az ő sajátságos módszerével olyan fokú barátsággá és jó komasággá fejlesztenie, hogy végül meghívták őt mindenre és mindenhová. Pickwick úr tehát megtudta, amire kíváncsi volt, úgyhogy feltette a szemüvegét és nézni kezdte a mérkőzést, amely éppen megkezdődött.

All-Muggleton csapatáé volt a kezdés joga; s az érdeklődés feszültté vált, amikor Dumkins úr és Podder úr, a kiváló egyesület két leghíresebb játékosa, ütővel a kezében, odasétált a megfelelő kapuhoz. Luffey úr, Dingley Dell legnagyobb büszkesége volt kiszemelve arra, hogy a félelmetes Dumkins ellen játsszon, s az addig veretlen Podder ellen Struggles úr kapta ugyanezt a megtisztelő feladatot. A többi játékos a pálya különböző pontjain helyezkedett el, hogy "vigyázzanak" - s mindnyájan felvették a megfelelő testtartást ehhez, tudniillik a térdüknek támasztották a két tenyerüket és egészen előrehajoltak, olyan mélyen, mintha bakugráshoz tartanák a hátukat egy kezdő bakugrónak. Az igazi szakavatott krikettjátékosok mindig így szokták - a sportközvélemény is azt tartja, hogy másféle testtartásban lehetetlenség volna "vigyázni".

A pályabírák a kapuk mögött álldogáltak; a versenyjegyzők várták, hogy jegyezhessék az eredményeket; mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Luffey úr hátrált néhány lépést a mozdulatlan Podder kapuja mögött, aztán néhány másodpercre a jobb szeme elé tartotta a labdát. Dumkins le nem vette a pillantását Luffeyről, figyelte a mozdulatait, és bizakodva várta a labdát.

- Rajt! - kiáltotta hirtelen a dobó. A labda nyílegyenesen repült a kezéből a kapu középső léce felé. A szemfüles Dumkins azonban éber volt; a labda éppen az ütője végét érte, s onnét nagy ívben visszapattant a mezőnyjátékosok feje fölött, akik hamar lehajoltak, hogy elröpüljön fölöttük.

- Dobd... dobd - kiabálták -, még egyszer... dobd fel... állítsd meg... újra... dobd fel... nem... igen... jól van... dobd fel... dobd fel!

Ilyesféle kiabálás követte nyomon az első ütést; s végül All-Muggleton javára írtak két pontot. De a nagyszerű Podder sem késlekedett babérokat szerezni, saját maga és Muggleton dicsőségére. A veszélyes labdákat megakasztotta, a rosszakat kihagyta, a jókat elfogta és szétröpítette őket a pálya minden irányába. A mezőnyjátékosok kimelegedtek és elfáradtak; a dobók váltogatták egymást és hajigálták a labdát, hogy a karjuk is belefájdult; de Dumkinst és Poddert nem lehetett legyőzni. Ha egy idősebb úr meg akarta állítani a feléje repülő labdát, kicsúszott a keze közül, elgurult a lába között. Ha egy vékony, sovány úr próbálta elkapni a labdát, nekivágódott az orrának és kettőzött erővel pattant vissza róla, vidáman, miközben a sovány úr szeme megtelt könnyel, ő maga pedig kínjában kétrét görnyedt. Ha egyenesen a kapu felé dobták a labdát, Dumkins mindig előbb ért oda. Egyszóval, mire Dumkins kiesett és Poddert is kiütötték a játékból, All-Muggleton már ötvennégy ponttal vezetett, Dingley Dell táblája pedig olyan üres volt és olyan fehér, mint a játékosainak az arca. Ezt a nagy előnyt már nem lehetett behozni. Hiába tett meg mindent a lelkes Luffey és a hősies Struggles, hiába vetették latba minden tudásukat és tapasztalatukat, hogy megmentsék Dingley Dell becsületét - hasztalan volt minden igyekezetük; s Dingley Dell hamarosan fel is adta a küzdelmet, elismerte All-Muggleton vitézségét és győzelmét.

Az idegen közben egész idő alatt szakadatlanul evett, ivott és fecsegett. Minden jó ütést megdicsért, leereszkedő jóindulattal jelentette ki, hogy a játékos megnyerte tetszését - amit az érdekelt fél klubtársai mindig boldogan vettek tudomásul mint igazán megtisztelő elismerést; ha pedig valamelyik játékosnak nem sikerült kivédenie vagy elcsípnie a labdát, rögtön a fejére olvasta a szerencsétlennek, hogy hibázott - ilyesféle kifejezésekkel éreztetve személyes rosszallását:

- Ej, ej!... A szamár... Mi az, félti az ujját?... Lyukas kezű... Csúnyán elrontotta - és hasonló haragos felkiáltásokkal, amelyekből a körülötte állók megérthették, hogy a krikett nemes művészetének nincs nála nagyobb szakértője és a játék minden titkát, minden csínját-bínját ismeri.

- Nagyszerű játék... szép mérkőzés... egyikük-másikuk remekül játszott - jelentette ki végül az idegen, amikor befejeződött a küzdelem és mindkét csapat betódult a sátor alá.

- Sokat krikettezett életében, uram? - kérdezte Wardle úr, akit nagyon mulattatott az idegen bőbeszédűsége.

- Sokat? Rengeteget!... Ezerszer és ezerszer... Nem itt Angliában... hanem Nyugat-Indiában... izgalmas mérkőzések... az volt az igazi... mondhatom.

- Nem lehetett könnyű dolog, az ottani meleg éghajlat alatt - jegyezte meg Pickwick úr.

- De nem ám!... Kutya nehéz meccsek... pokoli küzdelmek... tüzes kemence... Játszottam egyszer egy mérkőzést... egy kapura... a barátommal... Blazo ezredessel... Sir Thomas Blazóval... hogy ki csinál több "run"-t... Dobtunk a kezdésre... nyertem... reggel hétkor kezdtük a játékot... hat bennszülöttel a pályán... szörnyű hőség... bennszülöttek mind elájultak... elvitték őket... újabb hatot rendeltünk... azok is kidőltek... Blazo ezredes a dobó... két bennszülött játszik vele... de hiába, nem tudott kiütni... ő is elájult... elvitték az ezredest... mégsem akarták feladni... hűséges embere... Quanko Samba... egyedül maradt a pályán... küzdött ellenem... a nap perzselően sütött... az ütő majdnem meggyulladt... a labda barnára sült... ötszázhetven "run"-t számoltam... magam is kimerültem kissé... Quanko összeszedte a maradék erejét... s végre kiütött... fogtam magam, megfürödtem és elmentem ebédelni.

- És mi történt azzal a hogyishívják úrral? - kérdezte Wardle úr.

- Blazo ezredessel?

- Nem... a másikkal.

- Quanko Sambával?

- Azzal.

- Szegény Quanko... nem élte túl... engem akart kiütni... kiütötte saját magát... belehalt, uram, belehalt...

S azzal az idegen egy barna korsóba temette az ábrázatát - de, hogy a megrendülését akarta-e elrejteni, vagy a korsó tartalmát benyakalni, ezt már nem lehetett pontosan megállapítani. Csak annyi bizonyos, hogy hirtelen elhallgatott, nagyot sóhajtott és nyugtalan pillantásokat vetett a Dingley Dell Klub két vezető tagja felé, akik odaléptek Pickwick úrhoz és így szóltak:

- A Kék Oroszlán fogadóban most egy szerény kis vacsorát rendezünk, uram; s reméljük, hogy önt is vendégül láthatjuk, a barátaival együtt.

- A barátaink közé számítjuk - mondta Wardle úr -, a barátaink közé számítjuk természetesen... izé urat is... - s az idegen felé fordult.

- Jingle a nevem - mondta a talpraesett férfiú, aki rögtön megértette a célzást. - Jingle... Kukutyini és Semerrei Alfred Jingle...

- Köszönettel veszem, és a magam részéről nagy örömmel elfogadom a meghívást - mondta Pickwick úr.

- Én is, a magam részéről - jelentette ki Alfred Jingle úr, s azzal belekarolt az egyik oldalról Pickwick úrba, a másik oldalról Wardle úrba, miközben bizalmasan suttogni kezdte Pickwick úr fülébe:

- Felséges vacsora lesz... hideg ételek... de mennyeiek... bekukucskáltam ma reggel az étterembe... szárnyasok, pástétomok, sültek, hasonlók... aranyos gyerekek ezek... remekül viselkednek... azt meg kell adni, kérem... kijelenthetem.

Minthogy most már nem maradt hátra semmi egyéb tennivalójuk, a társaság felszedelőzködött és kettesével-hármasával elindultak a város felé; s egy negyedóra múlva már valamennyien ott ültek a muggletoni Kék Oroszlán szálló nagytermében - az asztalfőn Dumkins úr elnökölt, Luffey úr pedig az alelnöki tisztséget látta el.

Nagy volt a lárma, a kések, villák, tányérok csörömpölése, folyt a zajos beszélgetés; futkosott ide-oda a három lógó fejű pincér; a kiadós fogások szaporán tűntek el az asztalról; a tréfás kedvű Jingle úr mindegyikből legalább hat ember helyett evett. Miután mindenki annyit falt, amennyi csak belefért, leszedték az asztalt és bort, palackokat, poharakat, gyümölcsöt hoztak; a pincérek elvonultak "rendet csinálni", azaz más szóval megmenteni a saját hasznukra és épülésükre, amit csak össze tudtak szedni az ételekből-italokból.

Az általános jókedvű fecsegésben, zsinatolásban, ami a vacsora után következett, csak egy apró, pufók emberke maradt komoly és szótlan; az ábrázata olyasfélét fejezett ki, hogy "hagyjatok békében" vagy "nekem nem ez a véleményem"; - időnként körülnézett, ha a társalgás akadozni látszott, mintha valami roppant jelentős mondanivalót fontolgatna magában; s olykor-olykor kimondhatatlan előkelőséggel megköszörülte a torkát. Végre aztán, mikor egyszer viszonylagos csönd támadt, a kis ember megszólalt, harsány, ünnepélyes hangon:

- Luffey uram!

Pisszegni kezdtek és mindenki elhallgatott. A felköszöntött férfiú válaszolt a megszólításra, ahogy illett:

- Uram!

- Szeretnék néhány szót szólni önhöz, Luffey uram, ha megkérné a társaságot, hogy töltsék meg a poharaikat.

Jingle úr egy bátorító, jóindulatú "Halljuk, halljuk"-ot kiáltott közbe, s a többiek is utánamondták. Megtöltötték poharaikat, Luffey úr, az alelnök, felöltötte a legbölcsebb és legfigyelmesebb arckifejezését, és így szólt:

- Staple uram.

- Uram - kezdte a kis ember, felemelkedve a helyéről. - Önhöz intézem szavaimat és nem a mi kiváló elnökünkhöz, önhöz, mégpedig azért, mert a mi kiváló elnökünket is érinti bizonyos mértékben, amit mondani fogok... mondhatnám igen nagy mértékben... amit mondani akarok... amit ki akarok... amit meg akarok... amit le akarok...

- Szögezni - segített neki Jingle úr.

- Úgy van, szögezni - mondta a kis ember. - Amit le akarok szögezni. Nagyon köszönöm a mi igen tisztelt barátunknak... ha megengedi, hogy így nevezzem - ("Éljen, éljen!" - kiáltotta közbe négy hang, az egyik kétségtelenül Jingle úré) - nagyon köszönöm, hogy a segítségemre sietett. Uraim, én delli ember vagyok... Dingley Dell-i - (éljenzés) - nem büszkélkedhetem azzal, hogy Muggleton város lakosai közé számítsam magam... nem, uraim, őszintén be kell vallanom, hogy nem is óhajtok ezzel büszkélkedni... s azt is megmondom, kérem, hogy miért nem. - ("Halljuk, halljuk!") - Készséggel elismerem Muggleton minden érdemét és kiválóságát, amelyekre joggal lehet büszke... s amelyek olyan számosak és olyan közismertek, hogy igazán nem szükséges most itt felsorolnom őket. Azonban ne felejtsük el, uraim, miközben ünnepeljük Muggletont, amely olyan fiaknak adott életet, mint Dumkins és Podder, ne felejtsük el, uraim, hogy Dingley Dell is a világra hozott olyan embereket, mint Luffey és Struggles. - (Zajos tetszés.) - Amivel természetesen nem akarom kisebbíteni az előbb említett urak érdemeit. Irigylem őket azokért a gazdag érzésekért, amelyek a lelküket ebben a pillanatban eltöltik. - (Éljenzés.) - Bizonyára a jelenlevők mindegyike ismeri azt a választ, amit egy... köznapi nyelven szólva... hordóban lakó egyén adott világbíró Nagy Sándornak... "Ha nem volnék Diogenész - mondta az illető -, akkor Nagy Sándor szeretnék lenni." El tudom képzelni, hogy ezek az urak is azt mondhatnák: "Ha nem volnék Dumkins, Luffey szeretnék lenni"... "Ha nem volnék Podder, Struggles szeretnék lenni." - (Óriási lelkesedés.) - Hanem, uraim, muggletoni urak, vajon az ön polgártársaik csupán a krikettjátékban tűnnek ki? Vajon nem párosul-e Dumkins neve a férfias határozottsággal? Vajon nem párosul-e Podder neve az előkelőség fogalmával? - (Nagy taps, éljenzés.) - Még sohasem történt meg önökkel, mialatt lankadatlanul küzdöttek a jogaikért, szabadságukért, kiváltságaikért, hogy egy-egy pillanatra elcsüggedtek, elkeseredtek? S az ilyen kétségbeesett pillanataikban vajon nem Dumkins neve öntött-e újult erőt önökbe? Vajon nem ennek a férfiúnak a szava lobbantotta-e lángra ismét az önök lelkében a tüzet, olyan magasra szítva, mintha soha ki sem aludt volna? - (Nagy éljenzés.) - Uraim, arra kérem önöket, hogy vonják be szívből jövő, lelkes éljenzésük glóriájával ezt a két egybefonódott nevet: Dumkins és Podder! Éljen!

A kis ember ezzel befejezte a mondanivalóját, a társaság pedig belekezdett a zajongásba, dobolásba, óriási zenebonába, amely kis megszakításokkal eltartott egészen a mulatság végéig. Újabb felköszöntők hangzottak el. Luffey úr és Struggles úr, Pickwick úr és Jingle úr, mindnyájan sorra kerültek az ünneplésben, a magasztalásban; s illő módon mindnyájan köszönetet is mondtak a megtiszteltetésért.

A legnagyobb lelkesedéssel szenteltük magunkat a Pickwick Klub krónikaírói feladatának, ennek a nemes ügynek, s most kimondhatatlan büszkeség töltene el bennünket és azt éreznénk, hogy ezzel talán kiérdemeltük a halhatatlanságot, ha módunkban lenne ezeknek a nagyszerű pohárköszöntőknek legalább a vázlatos szövegét közölni a tudásszomjtól áthatott olvasóinkkal. De hát sajnos, meg vagyunk fosztva a halhatatlanságtól. Noha Snodgrass úr, mint mindig, ezúttal is számos jegyzetet készített a beszédekről, amely jegyzetek bizonyára rendkívül hasznos és értékes felvilágosításokkal szolgáltak volna nekünk - a lángolóan ékesen szóló szónoklatok avagy a bor lázas és lelkesítő hatása módfelett bizonytalanná tette Snodgrass úr kezét, majdnem olvashatatlanná az írását, és teljesen érthetetlenné a stílusát. Hosszú és türelmes kutatómunkával sikerült megfejtenünk néhány betűcsoportot, amelyek halvány hasonlatosságot mutatnak fel a szónokok neveivel; továbbá ráakadtunk egy nóta szövegére is (amelyet állítólag Jingle úr énekelt el), s amelyben sűrűn ismétlődnek a "boroskupa", "tündöklő", "gyöngyöző", "ragyogó" és "fenékig" kifejezések. Az az érzésünk továbbá, hogy a jegyzetek legalján sikerült kibetűznünk néhány bizonytalan célzást a "sült maradékról"; azonkívül előfordul a szövegnek ezen a részén a "hideg" és a "nélkül" szó is: minthogy azonban minden tudományos elmélet, amit ezekre a leletekre alapítanának, szükségszerűen puszta feltevés volna csupán, nem óhajtunk további találgatásokba bocsátkozni ilyen kétes értékű adatok nyomán.

Visszatérünk tehát Tupman úrhoz; mindössze annyit teszünk még hozzá, hogy Dingley Dell és Muggleton kiválóságainak ezen az összejövetelén éjféltájt kihallatszott az utcára, amint nagy érzéssel és odaadással éneklik a gyönyörű, megindító hazafias dalt, hogy:

Dingley Dell kies nyugalma, a körülötte sürgölődő gyengébb nem, s az a szerető gondoskodás, amivel elárasztották: mindez kedvezően befolyásolta a Tracy Tupman úr lelkében mélyen elültetett gyengéd érzelmek kifejlődését; s ezek az érzelmek most úgy látszik, egyetlen imádott lényre összpontosultak. A kisasszonykák nagyon csinosak voltak, a modoruk megnyerő, a hajlamaik mintaszerűek, viselkedésük feddhetetlen; de a hajadon nagynénjük magatartásában olyan méltóság volt, a szempillantásából olyan előkelőség áradt, a járása olyan "ne merészeljen hozzám érni"-séget fejezett ki, amilyenről a húgai egyelőre még nem is álmodhattak, már csak a fiatal koruknál fogva sem - s ami Rachael kisasszonyt kiemelte az összes többi nő közül, akiket Tupman úr valaha életében is látott. Egy pillanatig sem volt immár vitás, hogy ők ketten rokon lelkek, valami módon egyívású a természetük, van közöttük valamiféle titokzatos megértés, összhang. Amikor Tupman úr sebesülten a fűbe rogyott, az első szó, ami az ajkát elhagyta, Rachael kisasszony neve volt; s az első hang, ami megütötte a fülét, mikor a barátai hazatámogatták, a nagynéni hisztérikus nevetése volt. De vajon Rachael kisasszonynak ez a nagy izgatottsága csupán az érzékeny, gyengéd női lelkéből fakadt-e - vajon akkor sem tudta volna visszafojtani, ha másról lett volna szó -, vagy pedig mélyebb, forróbb, tüzesebb érzések váltották ki belőle, olyan heves szenvedély, amilyent egyes-egyedül csak ő tudott lángra lobbantani Rachael kisasszony szívében, a világ minden férfia közül egyedül csak ő, Tracy Tupman? Ezek a kétségek nyugtalanították Tupman urat, ilyen gondolatok forogtak a fejében, mialatt a kereveten hevert - s el is határozta, hogy most rögtön tisztázza ezeket a dolgokat, egyszer és mindenkorra véget vet ennek a bizonytalanságnak.

Esteledett. Isabel és Emily elment sétálni Trundle úrral; az öreg süket néni elaludt a karosszékében; messziről, a konyha felől felhallatszott a hájas fiú mély, egyenletes horkolása; a pirospozsgás cselédlányok a kiskapuban trécseltek, élvezték a szép, nyugalmas alkonyati órát és a kacérkodás gyönyöreit, elméletileg, amelyet a majorsághoz tartozó sete-suta legényekkel folytattak; a mi érdekes szerelmespárunk pedig ábrándozva üldögélt, ügyet sem vetett rájuk senki, ők sem törődtek senkivel, el voltak foglalva önmagukkal; egyszóval úgy üldögéltek ott, mint egy pár gondosan összehajtogatott szarvasbőr kesztyű - egymásba kulcsolódva.

- Megfeledkeztem a virágaimról - mondta a hajadon nagynéni. - Nem öntöztem meg őket.

- Hát gyerünk, locsoljuk meg most a virágokat - mondta Tupman úr rábeszélő hangon.

- Ó, maga meghűlhet, már hűvös a levegő - tiltakozott gyengéden Rachael kisasszony.

- Dehogy, dehogy - felelte Tupman úr és felállt. - Jót fog tenni nekem. Hadd kísérjem el.

Rachael kisasszony előbb még megigazította a kendőt, amivel a fiatalember bal karja fel volt kötve, aztán belekarolt a másik oldalról, és elindult vele kifelé a kertbe.

A kert túlsó végében állt egy lugas, befuttatva lonccal, jázminnal, vadszőlővel - egyike azoknak a barátságos, meghitt kis búvóhelyeknek, amelyeket az emberséges érzésű polgárok építenek a pókok számára.

A hajadon nagynéni felemelt egy locsolókannát a filagória egyik sarkából és indulni akart vele kifelé. Tupman úr azonban megállította; leültette őt maga mellé a lugas lócájára.

- Wardle kisasszony! - fordult feléje.

A hajadon nagynéni remegni kezdett, mint a nyárfalevél - addig-addig, hogy a nagy öntözőkannába véletlenül belekerült kavicsok is zörögni, csörömpölni kezdtek, akárcsak a gyerekek kereplője.

- Wardle kisasszony - mondta Tupman úr -, maga egy földre szállt angyal!

- No de Tupman úr! - kiáltott fel Rachael, úgy elpirulva, hogy vetekedhetett a locsolókanna színével.

- Hiába tiltakozik - mondta az ékesszóló pickwickista -, én aztán igazán tudom, hogy maga milyen angyal.

- A lányok - dünnyögte Rachael tréfálkozva -, a lányok mind angyalok, azt tartják.

- Hát akkor mit mondjak én magáról? - kérdezte Tupman úr. - Akkor mihez hasonlítsam magát, mihez merjem hasonlítani magát? Hát van magának párja a földkerekségen? Hát föllelhetem én még valahol a jóságnak és a szépségnek ezt a ragyogó egyesülését? Hát remélhetem én, hogy... Ó - kiáltott fel Tupman úr, félbeszakítva önmagát, és szorongatni kezdte Rachael kezét, amely a boldog öntözőkanna fülét fogta.

A kisasszony elfordította a fejét.

- Ó, a férfiak olyan csalfák - suttogta lágyan maga elé.

- Az igaz - mondta Tupman úr -, de nem minden férfi ilyen. Van egy, aki sohasem tudna hűtlen lenni... legalább egy ilyen férfi biztosan van... aki szívesen szánná rá az egész életét, hogy magát boldoggá tegye... akinek a maga szemepillantása jelenti a napfényt... akinek a maga mosolygása jelenti a levegőt... aki az élet súlyos terheit csakis a maga kedvéért tudná elviselni.

- Vajon lehet találni ilyen embert? - kérdezte Rachael kisasszony.

- Lehet! - vágott közbe hevesen Tupman úr. - Már meg is találta. Itt áll ön előtt, Wardle kisasszony. - S mielőtt Rachael felfedezhette volna Tupman úr szándékát, a lovag máris letérdelt előtte.

- Keljen fel, Tupman úr - mondta Rachael kisasszony.

- Soha! - felelte vitézül Tracy Tupman. - Ó, Rachael!

Megragadta a nagynéni kezét és az ajkához emelte. A locsolókanna leesett a földre és felborult.

- Ó, Rachael! Mondja, hogy szeret!

- Tupman úr - felelte a hajadon nagynéni, elfordítva a fejét - alig merem kimondani... de hát... de hát... maga nem teljesen közömbös nekem.

Alighogy ez a vallomás elhangzott, Tupman úr máris felugrott és úgy cselekedett, ahogy a szenvedélyesen lángoló szíve súgta neki, s ahogy hasonló körülmények között mindenki cselekedni szokott, feltehetőleg (mert nem sok tapasztalattal rendelkezünk ezen a téren). Felpattant, fél karjával magához ölelte a hajadon nagynénit és számtalan csókot nyomott az ajkára. Rachael némi kis illendő vonakodás és látszólagos ellenkezés után olyan szívesen tűrte Tupman úr csókjait, hogy talán sohasem hagyták volna abba, ha a kisasszony egyszerre csak riadtan fel nem kiált, őszinte ijedtséggel a hangjában:

- Tupman úr! Meglestek bennünket!... Valaki meglátott bennünket!

Tupman úr megfordult és körülnézett. A hájas fiú bámult befelé a filagóriába nagy kerek szemével, meg sem moccant, pufók ábrázatáról azonban a világ leghozzáértőbb fiziognómusa sem tudott volna leolvasni semmi olyan kifejezést, amely megdöbbenésről, kíváncsiságról vagy az emberi lelkeket háborgató más közismert indulatról tanúskodott volna.

Tupman úr rámeredt a kövér fiúra, a kövér fiú rámeredt Tupman úrra; s mennél tovább vizsgálta Tupman úr a hájas fiú teljesen kifejezéstelen ábrázatát, annál jobban meggyőződött róla, hogy a gyerek vagy nem látott semmit, vagy nem értett meg semmit abból, ami a szeme előtt lefolyt. Ebben a hitben aztán rá is szólt a fiúra, nagyon erélyesen:

- Mit akar itt, barátom?

- A vacsora tálalva van, kérem - felelte rá a gyerek habozás nélkül.

- Most jött, ebben a pillanatban? - kérdezte Tupman úr, átható pillantással nézve farkasszemet a fiúval.

- Most - felelte a hájas fiú.

Tupman úr megint nagyon szigorúan nézett rá; a fiúnak azonban meg sem rezdült a szempillája, meg sem rezdült az arca.

Tupman úr erre karját nyújtotta a hajadon nagynéninek és elindultak a ház felé; a kövér fiú ment a nyomukban.

- Nem vett észre semmit - suttogta Tupman úr Rachaelnek.

- Semmit - mondta a hajadon nagynéni.

A hátuk mögül mintha egy rosszul visszafojtott vihogásféle hallatszott volna. Tupman úr gyorsan hátrafordult. Nem - lehetetlenség -, a hájas fiú nem nevethetett; nyoma sem látszott az arcán semmi vidámságnak; egyáltalán semmi nem látszott az arcán, csak a falánkság.

- Egészen biztos, hogy mélyen aludt - suttogta Tupman úr.

- Kétségtelenül - felelte a hajadon nagynéni. - Biztos vagyok benne.

Jókedvűen felnevettek mind a ketten.

Holott Tupman úr tévedett. A hájas fiú ezúttal, kivételesen, nem aludt. Ébren volt - teljesen ébren -, és éberen figyelte, ami a filagóriában történt.

A vacsora lezajlott anélkül, hogy bárki is megkísérelte volna a beszélgetést megindítani. A süket néni elment aludni; Isabel Wardle teljesen Trundle úrnak szentelte magát; a vénkisasszony Rachael figyelmét teljesen lekötötte Tupman úr; Emily gondolatai pedig, úgy látszik, messze jártak - talán valahol a távollevő Snodgrass úr körül.

Az óra elütötte a tizenegyet, elütötte az éjfelet, elütötte az egy órát - s a férfiak még mindig nem érkeztek haza. Mindenki meg volt döbbenve. Csak nem támadták meg őket útonállók? Nem kellene vajon szétküldözni embereket lámpásokkal a kutatásukra, minden irányban, amerről esetleg érkezhetnek? Nem kellene vajon... De pszt! Megjöttek! Ugyan miért maradtak ilyen sokáig? És egy idegen is jött velük, egy idegen hang, hát az vajon ki lehet? Mindnyájan kirohantak a konyhába, ahová a korhely társaság betoppant, s elég volt egy pillantást vetni a jövevényekre és máris tisztán látták, hogy áll a helyzet.

Pickwick úr, mindkét kezét zsebre vágva, kalapját félrecsapva egészen a bal fülére, a pohárszéknek támaszkodott és jobbra-balra ingatta a fejét, miközben szakadatlanul mosolygott, a legnagyobb nyájassággal és jóindulattal, de minden látható ok és indok nélkül; az öreg Wardle úr, tulipiros ábrázattal, lelkesen szorongatta egy idegen férfi kezét és motyogva fogadkozott, hogy örök barátságot esküszik neki; Winkle úr a nagy állóórának dőlve gyenge hangon átkokat mondott a család bármely tagjára, aki azt merészelné tanácsolni neki, hogy ideje volna lefeküdnie; Snodgrass úr pedig hanyatt vetette magát egy széken, s kifejező arcvonásai az emberi értelemmel elképzelhető legreménytelenebb és legfeneketlenebb kétségbeesést tükrözték.

- Csak nincs valami baj? - kérdezte a három kisasszony.

- Nincs semmi baj - felelte Pickwick úr. - Mi... mi... mi... mindnyájan na... na... nagyon jól érezzük magunkat... Ugyebár, Wardle? Mindnyájan nagyon jól érezzük magunkat, igaz-e?

- De még mennyire - felelte a vidám házigazda. - Szívecskéim, bemutatom nektek a barátomat... Jingle urat... Pickwick úr barátja, Jingle... vendégségbe jött hozzánk.

- Csak nincs valami baja Snodgrass úrnak, tessék mondani? - kérdezte Emily rendkívül nyugtalanul.

- Semmi a világon, kisasszonykám - felelte az idegen. - Krikettmérkőzés... megünnepeltük... pompás vacsora... egy kis jó énekszó... oportói... vörösbor... remek... príma borok... kisasszonykám... príma borok.

- Nem a bor tette - dünnyögte maga elé Snodgrass úr megtörten, színtelen hangon. - A lazac.

(Sajátságos módon ilyenkor sohasem a bor teszi, hanem mindig valami más.)

- Nem volna okosabb lefektetni az urakat, kisasszony? - kérdezte Emma. - Az emberek közül ketten felvihetnék őket a szobáikba.

- Én nem fekszem le - mondta Winkle úr erélyesen.

- Élő ember engem nem visz föl - jelentette ki Pickwick úr harsányan; aztán tovább mosolygott nyájasan, ugyanúgy, mint eddig.

- Éljen! - sóhajtotta Winkle úr elhaló hangon.

- Éljen! - ismételte Pickwick úr, s azzal lekapta a fejéről a kalapját és földhöz csapta, majd a pápaszemét is odadobta a konyha közepére, mintha elment volna az esze. Ezen a szellemes ötleten aztán egy nagyot kacagott.

- Hozzanak... még egy... üveggel... - kiáltott fel Winkle úr; mennydörgő hangon kezdte és alig hallhatóan fejezte be. A feje lecsuklott a mellére; maga elé motyogva még közölte azt a sziklaszilárd elhatározását, hogy nem fekszik le, és vérszomjasan sajnálkozott fölötte, hogy "nem tudta ellátni az öreg Tupman baját" ma reggel, aztán mély álomba merült; ebben az állapotában két markos legény szépen felcipelte a szobájába, a hájas Joe személyes felügyelete mellett. Amikor visszatértek, Snodgrass úr is rábízta magát Joe szerető gondjaira, s őt is felvitték a szobájába. Pickwick úr elfogadta Tupman barátja támogató karját és csöndesen elvonult, még nyájasabban mosolyogva, mint eddig; Wardle úr pedig olyan meghatottan búcsúzott el az egész családjától, mint akit egyenesen a vesztőhelyre visznek, aztán Trundle úrra ruházta azt a megtisztelő feladatot, hogy őt felkísérje, s miután tett néhány teljesen hiábavaló kísérletet, hogy tekintélyesen és méltóságteljesen távozzék, ő is elhagyta a konyhát.

- Ó, milyen csúnya jelenet volt! - mondta a hajadon nagynéni.

- Szörnyű! Utálatos! - mondta a két kisasszony is.

- Rémes... rémes! - jelentette ki Jingle úr, nagyon elkomolyodva. Legalább másfél literrel többet ivott, mint a társai. - Iszonyatos... visszataszító jelenet... mondhatom, kérem.

- Milyen kedves ember... - suttogta Rachael kisasszony Tupman úr fülébe.

- Ráadásul jóképű is! - suttogta Emily Wardle.

- De még milyen jóképű - mondta a nagynéni.

Tupman úrnak eszébe jutott a rochesteri özvegyasszony és nyugtalanság fogta el. A félórás társalgás, ami ezután következett, nem volt alkalmas arra, hogy lecsitítsa háborgó kedélyét. Az új vendégnek nagyon jól pergett a nyelve, s az adomázó tehetségét csak a kitűnő modora múlta felül. Tupman úr úgy érezte, hogy minél jobban fokozódik Jingle népszerűsége, ő (Tupman) annál jobban a háttérbe szorul. A nevetése már erőltetettnek hangzott - a jókedve mesterkéltnek; s amikor végül ő is ágyba került és lefektette lüktető halántékát a párnára, kegyetlen gyönyörűséggel gondolt arra, hogy milyen elégtétellel töltené el, ha most Jingle fejét a matraca alá préselhetné és derékaljnak használhatná.

Az elpusztíthatatlan Jingle azonban másnap reggel már korán talpon volt, holott korhely társai kénytelenek voltak ágyban kipihenni az éjszakai dorbézolást - s a reggelinél sikerült kitűnően elszórakoztatni a hölgyeket. Olyan nagy sikerrel járt az igyekezete, hogy még az öreg süket néni is elmondatta magának egyik-másik pompás tréfáját; a hallócsövébe kellett belekiabálnia; s végül még az öreg néni is megjegyezte kegyesen, a hajadon Rachaelhez fordulva, hogy: "Ez aztán - mármint Jingle úr -, ez aztán nagy kópé" - s ezt a nézetét a jelenlevő rokonai egytől egyig teljes mértékben osztották.

Az öreg néninek az volt a szokása, hogy szép nyári reggeleken mindig kisétált abba a lugasba, amelyet Tupman úr révén már ismerünk. Ez a kirándulása a következőképpen folyt le mindig: először is a hájas fiú leakasztott a néni hálószobájának ajtaja mögötti fogasról egy szűk, fekete selyemfőkötőt, egy meleg gyapjúkendőt és egy vastag, nagy kampójú sétabotot; ezután a néni kényelmesen, körülményesen felkötötte a főkötőt, magára vette a kendőt, majd egyik kezével a botra, másikkal a hájas Joe-ra támaszkodva, szép lassan lesétált a filagóriához; a kövér fiú ilyenkor otthagyta őt, hogy egy félóráig egyedül élvezhesse a jó levegőt; s a félóra leteltével visszajött érte és visszakísérte a házba.

Az öreg néni kicsinyesen rendszerető asszony volt; s minthogy ez a szertartás már három éve minden nyáron ugyanígy zajlott le, s még sohasem tapasztalta a legcsekélyebb eltérést sem a megszokott műsortól, most - aznap reggel - nagyon meglepődött, amikor azt kellett látnia, hogy a hájas Joe ahelyett, hogy otthagyná őt egyedül a lugasban, csak egy-két lépésnyire távolodik el, aztán megáll, óvatosan körülnéz, szétnéz minden irányban, majd lábujjhegyen lopakodva, roppant rejtélyes arccal, visszajön hozzá a filagóriába.

Az öreg néni - mint majdnem mindegyik öreg néni - nagyon könnyen megijedt; s most az volt az első gondolata, hogy ez a dagadt kölyök kárt akar tenni benne és el akarja rabolni a nála levő aprópénzt. Szeretett volna segítségért kiáltani, de az öreg kora és a rokkantsága miatt már régen nem volt hozzá ereje, hogy kiabáljon vagy sikoltozzon; így hát csak szörnyű rémülettel figyelte a fiú mozdulatait; s a félelmét igazán nem oszlatta el az a tény, hogy Joe egészen közel lépett hozzá és beleordított a fülébe, izgatott hangon - vagy talán fenyegető hangon:

- Asszonyom!

Véletlenül úgy fordult, hogy Jingle úr éppen arrafelé sétált a kertben. Ő is meghallotta Joe kiáltását és megállt a lugas mögött, hogy hallgatózzon, hátha többet is hall. Háromféle oka is volt erre. Először is ráért és kíváncsi volt a természete; másodszor, semmi esetre sem voltak lelkiismereti aggályai; harmadszor pedig, a sűrű bokrok, virágok úgy eltakarták, hogy nem vehették őt észre. Ennélfogva ott állt tehát és hallgatózott.

- Asszonyom - ordította a hájas gyerek.

- Nézd csak, Joe - mondta az öreg néni remegő hangon -, én mindig jó voltam hozzád. Világéletedben jól bántunk veled. Jóformán semmi dolgod nem volt soha; és mindig volt mit enned, bőségesen.

Ez az utóbbi megjegyzés Joe-nak az elevenébe talált. Szinte meghatott hangon válaszolt, mélységes meggyőződéssel:

- Volt bizony, az már igaz.

- Hát akkor mit akarsz most tőlem? - kérdezte az öreg néni, kissé nekibátorodva.

- Majd mindjárt megtudja, de tudom, hogy a háta is beleborsózik - felelte a gyerek.

Ez úgy hangzott, mintha Joe valamiféle szörnyű, vérszomjas módon óhajtaná leróni a háláját; s minthogy az öreg néni nem értette pontosan, hogy a fiú miféle módszerrel szándékozik elérni ezt a kívánt eredményt, újra nagyon megrémült.

- Mit gondol, asszonyom, mit láttam én itt a lugasban, ezen a szent helyen, tegnap este? - kérdezte Joe.

- Jézusmáriám! Mit? - kérdezte az öreg néni, akit megijesztett a dagadt fiú ünnepélyes hangja.

- Az az idegen úr... akinek fel van kötve a karja... itt ölelgette, csókolgatta...

- Kit, Joe? Remélem, nem valamelyik szolgálólányt?

- Az még csak hagyján lett volna - bömbölte a kövér fiú a néni fülébe.

- Csak talán nem az egyik unokámat?

- Még az is hagyján lett volna.

- Még az is hagyján lett volna, Joe! Hát még ennél is rosszabb, Joe? - kiáltott fel az öreg néni, aki ennél szörnyűbb galádságot már el sem tudott képzelni. - De hát ki volt az, Joe? Tudni akarom, mondd meg azonnal!

A hájas Joe óvatosan körülnézett s miután befejezte a terepszemlét, beleordította az öreg néni fülébe:

- Rachael kisasszony!

- Mi, mi? - kérdezte a néni rikácsoló hangon. - Nem értem, beszélj hangosabban.

- Rachael kisasszony - üvöltötte a kövér fiú.

- A lányom!

A hájas Joe bólogatni kezdett, igenlőleg - amitől kövér pofazacskói finom remegésbe jöttek, mint a francia kocsonya.

- És Rachael hagyta, hogy ölelgessék, csókolgassák! - kiáltott fel az öreg néni felháborodva.

- Nemcsak hogy hagyta - mondta a kövér fiú elvigyorodva -, de láttam én, hogy vissza is adta a csókjait.

Ha Jingle úr a rejtekhelyéről láthatta volna, hogy az öreg néni milyen arcot vágott erre a kijelentésre, hát egészen bizonyos, hogy kitört volna belőle a nevetés és elárulta volna magát, hogy itt hallgatózik, a filagória mögött. Figyelt, fülelt tovább. Haragos, méltatlankodó mondattöredékeket hallott, ilyesféléket:

- Az engedelmem nélkül...

- Az ő korában...

- Ó, én szegény, szerencsétlen vénasszony...

- Legalább várt volna vele, amíg én meghalok...

És így tovább; aztán a hájas Joe csoszogása hallatszott a kavicsos kerti úton, ahogy elvonult és magára hagyta az öreg nénit.

Talán különös játéka a véletlennek, de tény az, hogy Jingle úr már tegnap este, alig öt perccel azután, hogy megérkezett a Manor-tanyára, nyomban elhatározta magában, hogy haladéktalanul hozzáfog a vénkisasszony nagynéni szívének meghódításához. Jó megfigyelőképessége volt és rögtön észrevette, hogy könnyed, fölényes viselkedése tetszik a szíve szép választottjának; azonban erős volt a gyanúja, nagyon erős, hogy Rachael kisasszony egyéb kiválóságai mellett rendelkezik azzal a legvonzóbb tulajdonsággal is, hogy van egy kis önálló vagyona. Jingle úr egy szempillantás alatt átlátta annak a parancsoló szükségességét, hogy valami módon ki kell ütnie vetélytársát a nyeregből, és nyomban el is határozta, hogy halogatás nélkül lépéseket tesz ebben az irányban. Fielding azt mondja, hogy a férfi kovakő, a nő tapló és tüzet a pokol fejedelme vet közébük. Jingle úr nagyon jól tudta, hogy a vénkisasszony nagynénik számára a fiatalemberek olyanok, mint a puskapornak az égő kanóc, s elhatározta, hogy sürgősen kipróbálja egy ilyen robbanás hatását.

Ezen a nagyszabású tervén tépelődve, előjött rejtekhelyéről és a már előbb említett bokrok, cserjék sűrű lombjai közt visszasettenkedett a házhoz.

Úgy látszik, a szerencse is a segítségére akart lenni. Tupman úr a többiekkel együtt éppen akkor hagyta el a kertet, még látta őket kifelé menni a hátsó kapun át; a két kisasszony viszont rögtön a reggeli után elment sétálni, ezt is tudta - szóval szabad volt a pálya.

A kis ebédlő ajtaja félig nyitva állt. Jingle úr bekukucskált a szobába. Rachael kisasszony egyedül kézimunkázgatott odabent. Jingle úr megköszörülte a torkát; a nagynéni felnézett és elmosolyodott. A tétovázás nem tartozott Alfred Jingle jellemvonásai közé. Titokzatos arccal szája elé emelte a mutatóujját, belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

- Wardle kisasszony - mondta Jingle úr, komoly képet vágva. - Bocsásson meg a tolakodásomért... Ilyen rövid ismeretség után... De nincs időnk teketóriázni... Minden kiderült.

- No de uram! - mondta a hajadon nagynéni, kissé meghökkenve ettől a váratlan lerohanástól. Még az a gyanú is felmerült benne, hogy Jingle úrnak hirtelen elment az esze.

- Pszt! - mondta Jingle úr, színpadias suttogással. - A kövér gyerek... az a gombócképű... gombszemű... az egy gazember! - Sokatmondóan csóválgatni kezdte a fejét, a hajadon Rachael kisasszonyt pedig remegés fogta el izgalmában.

- Josephről beszél, uram, ha jól értem, ugyebár? - kérdezte Rachael, összeszedve magát. Igyekezett nyugodtnak látszani.

- Úgy van, asszonyom, Josephről... hogy az ördög vinné el ezt a Joe-t!... Áruló bitang ez a Joe... elmondott mindent az öreg hölgynek... az öreg hölgy nagyon dühbe jött... magánkívül volt felháborodásában... filagória... Tupman... ölelkezés, csókolózás... s ehhez hasonlók... mi?... igaz-e, asszonyom?... Igaz-e?

- Jingle úr - mondta a hajadon nagynéni -, ha maga azért jött csak ide, hogy engem sértegessen...

- Dehogy, kérem... dehogy... Isten ments - felelte Jingle úr a legnagyobb lelki nyugalommal. - Véletlenül meghallottam a beszélgetést... s azért jöttem, hogy figyelmeztessem a veszélyre... hogy felajánljam szolgálataimat... megelőzni a bajt, zűrzavart... De hát mindegy... ha maga sértésnek veszi... máris távozom - azzal sarkon fordult, mintha csakugyan valóra akarná váltani ezt a fenyegetést.

- Ó, hát mit tegyek! - kiáltott fel szegény Rachael, és sírva fakadt. - A bátyám nagyon megharagszik majd.

- Hát persze hogy megharagszik - mondta Jingle úr, egy kis hallgatás után. - Fel lesz háborodva.

- Ó, Jingle úr, hát mit mondjak neki! - kiáltott fel a hajadon nagynéni, s újabb kétségbeesés vett rajta erőt.

- Mondja azt, hogy Joe csak álmodta az egészet - felelte Jingle úr, higgadt hangon.

Egy reménysugár csillant meg a hajadon Rachael előtt, ennek az ötletnek a hallatára. Jingle úr észrevette szavainak a hatását és tovább ütötte a vasat.

- Eh, mit... semmi az egész... könnyűszerrel meg lehet oldani... a fiú zsarolni akart... a hölgy bájos... kövér Joe-nak kiporolják a nadrágját... a szép hölgy szavának hitelt adnak... s ezzel vége is az ügynek... mindenki jól járt.

Nem lehet pontosan tudni, hogy a szép hajadon annak a reményétől vidult-e fel, hogy megmenekülhet a rosszkor jött leleplezés kellemetlen következményeitől, vagy az a körülmény enyhítette-e mély bánatát, hogy bájos hölgynek nevezték. Mindenesetre elpirult, és egy hálás pillantást küldött Jingle úr felé.

A kellemes Jingle úr egy nagyot sóhajtott, néhány percig rámeredt a hajadon nagynénire, aztán színpadiasan megrázkódott és elfordította a fejét.

- Szomorúnak látszik, Jingle úr - mondta Rachael panaszos hangon. - Nem mondaná meg, hogy mi az oka? Hátha segíthetek rajta. Szeretném valahogyan kifejezni a hálámat, amiért olyan kedves volt hozzám és segítségemre jött.

- Ó! - kiáltott fel Jingle úr, és újra megrázkódott. - Ó! Hó! Segíteni rajtam! Az én boldogtalanságomon!... Amikor maga olyan férfira pazarolja a szerelmét, aki meg sem tudja ezt becsülni eléggé... aki méltatlan rá... aki most éppen abban sántikál, hogy az egyik unokahúga kegyeire pályázzon... aki vígan csapja a szelet... de nem! Egy szót sem szólok... hiszen a barátom... nem akarom leleplezni a vétkeit... Wardle kisasszony... Isten önnel!

Miután befejezte ezt a szónoklatát, amely egyébként élete eddigi legösszefüggőbb beszéde volt, Jingle úr a szeméhez nyomkodta az egy ízben már említett zsebkendő foszlányát, és megindult az ajtó felé.

- Ne menjen el, Jingle úr! - szólt utána a hajadon nagynéni határozott hangon. - Mondott valamit Tupman úrról, célzott itt valamire... hát most magyarázza meg, kérem.

- Soha! - kiáltotta Jingle, egy meggyőződéses színészi taglejtéssel. - Soha, soha!

Azzal egy széket húzott oda magának és leült a hajadon nagynéni mellé, hogy ezzel is jelezze, nem akarja, hogy tovább faggassák.

- Jingle úr - mondta Rachael kisasszony -, kérem, könyörgök, mondja meg nekem, ha csakugyan tud valamiféle szörnyű titokról Tupman úrral kapcsolatban. Esedezem, árulja el nekem.

- Hát nézhetem én ezt? - mondta Jingle úr, Rachael kisasszonyra meredve. - Hát szabad ezt eltűrnöm?... Bájos teremtés... akit feláldoznak... a gonosz kapzsiság oltárán!

Látszott rajta, hogy néhány percig küzd az ellentmondó érzéseivel, ellentétes kötelességeivel, aztán lassú, mély hangon újra megszólalt:

- Tupmannek csak a maga pénze kell.

- Ó, a nyomorult! - kiáltott fel az aggszűz, erélyes felháborodással a hangjában.

(Jingle úr kétségei eloszlottak. Rachaelnek tehát van pénze.)

- Sőt, mi több - tette hozzá Jingle. - Mást szeret.

- Mást! - mondta a hajadon nagynéni. - Ki az a más?

- Alacsony lány... fekete szempár... unokahúga... Emily.

Egy kis szünet támadt.

A helyzet úgy állt, hogyha volt a világon olyan nőszemély, aki iránt a nagynéni mélységes és halálos féltékenységet érzett, hát akkor ez éppen az említett Emily húga volt. Rachael kisasszony úgy elpirult, hogy még a nyaka is belevörösödött és kimondhatatlan megvetéssel vetette fel a fejét. Harapdálni kezdte vékony szája szélét és végre megszólalt.

- Lehetetlenség. El sem tudom hinni.

- Hát csak figyelje meg őket - mondta Jingle.

- Majd megfigyelem - mondta a nagynéni.

- Figyelje, hogy milyen pillantásokat vetnek egymásra - mondta Jingle.

- Majd figyelem.

- Hogy miként pusmognak egymással.

- Majd figyelem.

- Tupman a lány mellé ül majd a vacsoránál.

- Hadd üljön.

- Teszi majd neki a szépet.

- Csak hadd tegye.

- Csapja majd neki a szelet.

- Hát csapja.

- Magának pedig fittyet hány majd.

- Fittyet hány! Nekem! - kiáltott fel a vénkisasszony. - Még hogy ő!... Fittyet hány... nekem! - s haragjában és elkeseredésében szinte remegett.

- Ez meggyőzi majd? - kérdezte Jingle.

- Meg.

- És a sarkára áll majd?

- Sarkamra állok.

- Kiadja az útját?

- Kiadom... végérvényesen.

- És hajlandó lesz meghallgatni valaki mást?

- Hajlandó leszek.

- Hát így is lesz.

Jingle úr letérdelt eléje és öt percig így is maradt, térden állva; amikor felkelt, már mint Rachael kisasszony elfogadott udvarlója kelt fel - azzal a feltétellel persze, hogy bebizonyosodik Tupman úr árulása.

A bizonyítás feladata Alfred Jingle úr vállaira nehezült; de még aznap este, vacsorakor, szállította a bizonyítékokat. A vénkisasszony Rachael néni hinni sem akart a szemének. Tracy Tupman úr ott ült Emily mellett és egész este szerelmesen kacsingatott rá, pusmogott vele és mosolygott feléje, Snodgrass úrral vetélkedve. A tegnap esti szíve választottjához egy árva szót sem szólt, egy pillantást sem vetett rá.

- Fene essen ebbe a kölyökbe! - gondolta magában Wardle úr. Az édesanyja elmondta neki, hogy mit hallott Joe-tól. - Fene abba a hájas fejébe! Biztosan aludt akkor is. Csak álmodta az egészet.

- Hitszegő, áruló - gondolta magában a vénkisasszony nagynéni. - Igazat beszélt az a kedves Jingle úr. Ó! Hogy gyűlölöm ezt a hitszegő nyomorultat!

Az alább következő párbeszéd némi felvilágosítással szolgál majd az olvasónak, aki nyilván nem érti Tracy Tupman úr megmagyarázhatatlan viselkedését.

Színhely a kert; az idő: este, vacsora után. Két alak sétál a bokrok közt, a kis ösvényen; az egyik elég alacsony és testes, a másik elég magas és karcsú. Az egyik Tupman úr, a másik Jingle úr. A pocakos kezdi meg a párbeszédet:

- No, jól csináltam? - kérdi.

- Remekül... pompásan... magam sem tudtam volna jobban alakítani a szerepet... de holnap újra el kell játszania... ezentúl minden este... a további utasításig.

- Ez Rachael kívánsága?

- Persze... természetesen nem örül neki... de meg kell tenni... csak így lehet elhárítani a gyanút... fél a bátyjától... azt mondja, nincs mit tenni... hiába... de már csak egy-két napról van szó... amíg elaltatják az öreg gyanúját... aztán maguké a boldogság.

- Mást nem üzent?

- Csókoltatja... öleli sokszor... változatlan érzelmekkel... számtalanszor üdvözli... Lehetek valamiben a szolgálatára, adjam át neki az üzenetét?

- Édes jó barátom - felelte a mit sem sejtő Tupman úr, melegen megszorongatva jó barátja kezét. - Mondja meg neki, hogy szeretettel ölelem... mondja meg neki, hogy nagyon nehezemre esik ez a színészkedés... mondjon neki minden szépet és jót... de tegye hozzá, hogy én is tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire helyénvaló volt az ő utasítása, amit ma délelőtt magával megüzent nekem. Mondja meg neki, hogy bámulom az okosságát és nagyra becsülöm az óvatosságát.

- Megmondom. Mást semmit?

- Mást semmit. Csak annyit mondjon még, hogy epedve várom azt a napot, amikor végre az enyémnek nevezhetem majd, és nem lesz többé szükség semmiféle színészkedésre.

- Megmondom, megmondom. Persze. Egyebet nem üzen?

- Ó, édes jó barátom! - mondta a derék Tupman úr, újra megragadva Jingle kezét. - Fogadja a leghálásabb köszönetemet önzetlen jóságáért; és bocsássa meg nekem, hogy még csak gondolatban, egy pillanatra is, igazságtalanul megbántottam, amikor azt feltételeztem magáról, hogy ki akar ütni a nyeregből. Édes jó barátom, hogyan tudom én ezt meghálálni magának?

- Szót sem érdemel - felelte Jingle úr. Hirtelen elhallgatott, mintha valami az eszébe ötlött volna, aztán így folytatta: - Apropó... mellesleg mondva... nem tudna kölcsönözni tíz fontot véletlenül?... Fontos dologra kellene... három nap múlva megadom.

- De még mennyire, hogy tudok - felelte Tupman úr, túláradó lelkesedéssel. - Három nap múlva, azt mondja?

- Csak három napra kell... Addigra mindent elintézek... Véget érnek a nehézségeim.

Tupman úr leszámolta a pénzt barátja tenyerébe, Jingle úr pedig egyenként zsebre vágta az aranyakat, ahogy sétáltak visszafelé a házba.

- De nagyon óvatos legyen - mondta Jingle úr. - Még egy pillantást se vessen rá.

- Egy félpillantást sem - mondta Tupman úr.

- Egy szót se szóljon hozzá.

- Egy árva hangot se.

- Csak a kislánnyal foglalkozzon... a nagynénjéhez lehetőleg minél gorombább legyen... ez az egyetlen módja félrevezetni az öregeket.

- Vigyázni fogok - mondta Tupman úr fennhangon. - Gondom lesz rá.

"És nekem is gondom lesz rá" - gondolta magában Jingle úr; s azzal beléptek a házba.

Az aznap esti vacsorajelenetet másnap is megismételte Tupman úr, sőt még három további este és délután is. A negyedik napon a házigazdájuk nagyon jó hangulatban volt, mert már teljesen megnyugodott, hogy alaptalan volt a kövér Joe vádja Tupman úr ellen. Ugyancsak jókedvű volt Tupman úr is, mert Jingle barátja közölte vele, hogy hamarosan dűlőre jut az ügy. Ugyancsak jókedvű volt Pickwick úr is, mert ő mindig jókedvű volt. Snodgrass úrról viszont nem mondhatjuk el ezt, mert ő egyre féltékenyebb lett Tupman úrra. Az öreg néni azonban szintén vidám hangulatban volt, mert nyert a whisten. Jókedvű volt továbbá Jingle úr és Wardle kisasszony is - mármint a szép Rachael -, méghozzá olyan okoknál fogva, amelyek megérdemlik, hogy ennek az eseménydús történetnek egy újabb fejezetében számoljunk be róluk.

Feltálalták a vacsorát, odahúzták a székeket az asztal köré, a tálalóasztalra kirakták a korsókat, palackokat, poharakat - egyszóval minden jel arra vallott, hogy ennek a mai napnak a legvidámabb pillanatai közelegnek.

- Hová lett Rachael? - kérdezte Wardle úr.

- Az ám, és Jingle? - tette hozzá Pickwick úr.

- Csakugyan - mondta a házigazda -, Jingle úr nincs itt; nem is értem, hogy eddig nem vettem észre a hiányát. Pedig már van vagy két órája, hogy utoljára hallottam a hangját. Emily, szívecském, rázd meg a csengőt.

Emily megrázta a csengőt és a hájas Joe megjelent.

- Hol van Rachael kisasszony? - kérdezték tőle, de nem tudta megmondani.

- No és hol van Jingle úr? - Joe ezt sem tudta.

Mindenki nagyon csodálkozott. Már későre járt - tizenegy óra is elmúlt. Tupman úr nevetett a markába. Biztosan elcsatangoltak valamerre és róla beszélgetnek. Hahaha! Mulatságos erre gondolni - igazán mulatságos.

- No hát, annyi baj legyen - jelentette ki Wardle úr egy kis szünet után. - Majd megjönnek hamarosan, biztos vagyok benne. Sohasem szoktam várni senkire sem a vacsorával.

- Kitűnő elv - mondta Pickwick úr. - Nagyon bölcs szokás.

- Foglaljanak helyet, kérem - mondta a házigazda.

- Köszönjük - mondta Pickwick úr; s azzal mindnyájan leültek az asztalhoz.

Egy hatalmas tál hideg marhasült állt az asztalon és Pickwick úr tányérjára kiraktak belőle egy jókora adagot. A tudós férfiú éppen a szájához emelte a villáját s már azon volt, hogy bekapja a felszúrt marhaszeletet, amikor a konyha felől hirtelen nagy zaj, hangzavar támadt. Pickwick úr letette a villát és felnézett. Wardle úr is felnézett s önkéntelenül elengedte a szeletelő kést, amely megállt a marhasültben. Ránézett Pickwick úrra. Pickwick úr ránézett a házigazdára.

Nehéz léptek dobogása közeledett a folyosó felől; az ebédlő ajtaja hirtelen kivágódott; s a legény, aki az érkezésük napján kitisztította Pickwick úr cipőjét, berontott a szobába, nyomában a hájas Joe-val meg az egész cselédséggel.

- Mi az ördög ütött belétek? - kiáltott fel a házigazda.

- Kigyulladt a konyhakémény, Emma? Tűz ütött ki, ugye? - kérdezte az öreg néni.

- Jaj, dehogy, nagymama! - kiáltotta mind a két kisasszony. - Dehogyis!

- Mi történt? - kérdezte harsány hangon a ház ura.

A legény lihegve, gyönge hangon felelte:

- Elmentek, uram... kereket oldottak, kérem alássan!

(Ebben a válságos pillanatban Tupman úr hirtelen letette a kést és a villát s fehér lett, mint a fal.)

- Kik mentek el? - kérdezte Wardle úr éles hangon.

- Jingle uraság és Rachael kisasszony; egy csézát fogadtak a muggletoni Kék Oroszlánban és azon mentek el. Ott voltam; de nem tudtam feltartóztatni őket; úgyhogy hazarohantam elmondani.

- És még én adtam rá pénzt neki! - kiáltott fel Tupman úr magánkívül, felugorva a helyéről. - Tíz fontot adtam a gazembernek!... Fogják meg!... Becsapott!... Ezt nem hagyom annyiban... Tegyenek igazságot, Pickwick, követelem!... Nem tűröm, majd adok én neki! - s különféle, hasonló értelmű, meglehetősen összefüggéstelen dolgokat kiáltozva, a szerencsétlen ember őrjöngve futkosott körbe-körbe a szobában.

- Irgalmas Isten! - kiáltott fel Pickwick úr, s rémülten megdöbbenve nézte barátjának különös mozdulatait. - Tupman megőrült! Azt sem tudom, mitévők legyünk!

- Mitévők legyünk? - mondta az öreg pocakos házigazda, aki csak a mondat végére figyelt. - Fogjanak be a kétkerekűbe! Majd a Kék Oroszlánnál fogadok én is egy csézát és azonnal utánuk indulok. Hol az a csirkefogó? - kiáltotta, amikor a legény kiszaladt, hogy teljesítse a gazdája parancsát. - Hol az a csirkefogó Joe?

- Itt vagyok kérem, de nem vagyok én csirkefogó - hallatszott valahonnét a hájas fiú hangja.

- Eresszen, Pickwick, hadd csapom agyon - kiáltotta Wardle úr, és neki akart menni a boldogtalan ifjoncnak. - Megvesztegette őt az a gazember Jingle, hogy hamis nyomra tereljen azzal a zagyva mesével, amit a húgomról és a maga Tupman barátjáról kifundált! - Tupman hirtelen leült a mögötte álló székre. - Hadd csapom agyon!

- Tartsák vissza! - sikoltozták a nők valamennyien. A rémült hangzavarból tisztán kihallatszott a hájas Joe jajveszékelése.

- Eresszenek! - mondta az öreg Wardle. - Winkle úr, ne fogjon le! Pickwick úr, engedjen el!

Az általános zűrzavar és fejetlenség közepette nagyszerű látvány volt Pickwick úr higgadt, filozófushoz méltó arckifejezése - ámbár egy kicsit kivörösödött az erőlködésbe -, amint két karjával erélyesen átkarolta kövér házigazdájuk vastag derekát, hogy ilyen módon fékezze meg az öregúr szörnyű indulatát, miközben a jelenlevő fehérnép kirángatta, kivonszolta, kituszkolta a szobából a hájas fiút. Alighogy Pickwick úr elengedte a házigazdáját, máris megjelent a legény és jelentette, hogy befogtak a kétkerekűbe.

- Ne hagyják, hogy egyedül menjen! - siránkoztak a nők. - Még megöl valakit!

- Én majd elkísérem - mondta Pickwick úr.

- Derék dolog magától, Pickwick, köszönöm - mondta Wardle úr, és megszorította az elnök kezét. - Emma, adj egy kendőt Pickwick úrnak, amit a nyakába csavarhat... de gyorsan. Viseljétek gondját a nagyanyátoknak, lányok... úgy látom, elájult. No hát, indulhatunk?

Pickwick urat sietősen bebugyolálták egy nagy sálkendőbe, hogy még az álla meg a szája sem látszott ki belőle; fejébe nyomták a kalapját, ráadták a nagykabátját; úgyhogy most már igennel válaszolhatott Wardle úr kérdésére.

Felültek a kétkerekűre.

- Ereszd ki jól a gyeplőt, Tom - mondta a házigazda; s azzal megindultak, vágtattak végig a szűk dűlőutakon; kizökkentek a keréknyomokból, neki-nekicsapódtak a sövénykerítésnek jobbról is, balról is, mintha pozdorjává akarnák törni magukat, mindenáron.

- Milyen régen indultak el? - kiáltott le a kocsiról Wardle úr, ahogy a Kék Oroszlán kapuja elé értek; egész kis csődület gyűlt össze a fogadó előtt, pedig már későre járt az idő.

- Majdnem háromnegyed órája már - felelték mindnyájan.

- Fogjanak be nekem egy négylovas kocsit! De szaporán! Ezt a kétkerekűt majd később is kifoghatják.

- No, gyerünk, emberek - kiáltotta a fogadós. - Elő a csézát és négy lovat... igyekezzetek... szaporán, szaporán!

Máris rohantak a lovászok, istállófiúk. Ide-oda mozogtak a sötétben a lámpások, ahogy futkostak velük fel-alá az emberek; csattogtak a lovak patái az udvar göröngyös kövezetén; zörgött a cséza négy kereke, ahogy kigurították a kocsiszínből; nagy, zajos jövés-menés folyt.

- Mi lesz már? Hát befogják végre azt a kocsit, még ma éjjel? - kérdezte Wardle úr.

- Már itt is áll az udvaron, kérem alássan - felelte a lovász. Kitolták a csézát - befogták a lovakat - felpattantak rájuk a lovászok - az utasok pedig beültek a kocsiba.

- Úgy igyekezzünk, hogy ezt a hét mérföldet, a legközelebbi postakocsi-állomásig, egy félórával rövidebb idő alatt kell megtennünk - mondta Wardle úr.

- Indulás!

A lovászok megpattintották az ostorukat, megsarkantyúzták a lovukat, a pincérek kiabáltak, az istállófiúk lelkesedtek, s azzal a kocsi vad iramban nekivágott az útnak.

- Kellemes állapotok - gondolta magában Pickwick úr, amikor egy pillanatra ráért eltűnődni a helyzetén. - Kellemes állapotok, mondhatom, a Pickwick Klub díszelnöke számára. Nedves, nyirkos a cséza... a lovak nem ismerik az utat... óránként tizenöt mérföldet akarunk megtenni... s ráadásul éjfélre jár!

Az első három-négy mérföld alatt egyikük sem szólt egy árva szót sem, mind a ketten túlságosan el voltak merülve saját gondolataikba, szinte el is feledkeztek egymásról. Mire azonban maguk mögött hagyták az útnak ezt az első szakaszát, a lovak úgy belemelegedtek, s olyan nagyszerű iramban röpítették a kocsit, hogy Pickwick urat egészen fellelkesítette a remek száguldás és most már nem állta tovább szó nélkül.

- Utolérjük őket, biztos vagyok benne - mondta.

- Remélem én is - felelte az útitársa.

- Szép éjszakánk van - jegyezte meg Pickwick úr, és felnézett a tündöklően világító holdra.

- Elég baj - felelte Wardle úr -, mert ők holdvilágban indulhattak, kihasználhatták ezt az előnyt, mi meg hamarosan lemondhatunk róla. Egy óra múlva lemegy a hold.

- Nem lesz nagyon kellemes, gondolom, ha a sötétségben is ilyen iramban akarunk vágtatni, ugye? - fordult Pickwick úr útitársa felé.

- Nem lesz nagyon kellemes - felelte a barátja közönyös hangon.

Pickwick úr hirtelen lelkesedése kezdett kissé alábbhagyni, ahogy eltűnődött a kirándulás veszélyein és kényelmetlenségein, amiknek ilyen meggondolatlanul kitette magát. Arra rezzent fel, hogy az ostorhegyes lovon ülő lovász zajos hahózásba kezd.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - kiabálta az első lovászfiú.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - kiabálta a második.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - gyújtott rá az öreg Wardle is, tele torokból, fél testével kihajolva a kocsi ablakán.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - vette át a szót Pickwick úr is, noha halvány fogalma sem volt, hogy mi célból, mi végből kell ordítozniuk. Miközben így hahóztak mind a négyen, a kocsi egyszerre csak megállt.

- Mi baj van? - kérdezte Pickwick úr.

- Sorompóhoz értünk - felelte az öreg Wardle -, itt talán megtudunk valamit a szökevényekről.

Miután öt percig egyfolytában zörögtek és kiabáltak az őrnek, végre előbújt az őrházból ingben, nadrágban egy öreg és kinyitotta nekik a sorompót.

- Mennyi ideje lehet, hogy átment itt egy ilyen utazócséza? - kérdezte Wardle úr.

- Hogy mennyi ideje?

- Igen, azt kérdem.

- Hát... nem tudnám pontosan megmondani. Nem lehet sok ideje, de nem is éppen az imént volt... úgy körülbelül a kettő között, talán.

- Ment itt át egyáltalán cséza?

- Hogyne, ment, ment.

- De mennyi ideje, barátom? - szólt közbe Pickwick úr. - Egy órája?

- Úgy körülbelül, megvan annyi - felelte az öreg.

- Vagy talán már két órája? - kérdezte a nyergesen ülő lovász.

- Hát bizony az is meglehet, könnyen meglehet - felelte az öreg bizonytalan hangon.

- Gyerünk, hajtsatok tovább! - kiáltotta haragosan az öreg Wardle. - Ne lopjuk itt tovább az időt ezzel a vén hülyével!

- Vén hülyével! - dünnyögte az öreg vigyorogva, ahogy megállt az út közepén, a félig becsukott sorompónál és nézett a gyorsan távolodó és a távolsággal együtt zsugorodó kocsi után. - Azt már nem mondanám! Nem tudom, melyikünk az; elpocsékoltatok itt tíz percet, és semmivel sem lettetek okosabbak. Ha a többiek is csak így szolgálják meg azt a guineát, amit kapnak tőletek, akkor karácsony előtt nemigen éritek utol azt a másik csézát, öreg potrohos! - S azzal még egyszer elvigyorodott, becsukta a sorompókapu másik felét is, visszaballagott a házikójába és bereteszelte maga mögött az ajtót.

A cséza közben változatlan iramban robogott tovább a postakocsi-állomás felé. A hold, ahogyan Wardle úr előre megmondta, kezdett eltűnni; már jó ideje, hogy sűrű, fekete felhőpászták gyülekeztek az égen, s lassan-lassan összefonódtak a fejük felett egyetlen sötét gomolyaggá; kövér, nagy esőcseppek verődtek minduntalan a kocsi ablakához, figyelmeztetve az utasokat a sebesen közeledő éjszakai viharra. A szél is teljesen szembefordult velük, szilajon, neki-nekidühödve söpörte végig a keskeny országutat, és bánatosan üvöltözött az út menti fák közt. Pickwick úr összébb húzta magán a kabátját, befészkelte magát jól az ülés sarkába és jóízűen elaludt. Csak arra ébredt fel, hogy a kocsi megállt velük, a lovász rázza a csöngőjét és valaki harsány hangon azt kiáltja:

- Lovakat váltani, gyorsan!

Azonban itt is támadt egy kis késedelmük. Az istállófiúk olyan rejtélyesen és olyan mélyen aludtak, hogy fejenként öt percbe telt, amíg fel tudták őket rázni. A lovász pedig úgy elrakta az istállókulcsot, hogy alig bírták megtalálni, s amikor végre megtalálták, akkor meg a két álmos legénye eltévesztette a lovakat, lószerszámokat, úgyhogy újra kellett kezdeni az egész nyergelést, befogást, mindent. Ha Pickwick úr egyedül indult volna útnak, akkor ez a rengeteg nehézség és akadály máris véget vetett volna az egész üldözésnek, az öreg Wardle urat azonban nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani céljától. Sőt, annyi szíves jóakarattal lökdöste, buzdította az embereket - hol lekent egy pofont az egyiknek, hol odább taszította a másikat, hol meghúzott egy szíjat emitt, hol összekapcsolt egy istrángot amott -, hogy az új lovakat végül sokkal hamarabb befogták, mint ahogyan józan ésszel számítani lehetett volna ennyi sok nehézség között.

Folytatták hát az útjukat; de persze nem sok reménnyel kecsegtette őket ez az üldözés. A következő postaállomás tizenöt mérföldnyire esett, az éjszaka koromsötét volt, a szél dühöngött, az eső patakokban ömlött. Minden összefogott ellenük, képtelenség volt ennyi akadályt legyőzni: máris éjfél után egy órára járt az idő; s kevés híján két órába telt, amíg megtették az utat a következő állomásig. De ahogy megérkeztek, itt váratlanul olyasmit pillantottak meg, amitől újra feltámadt a reményük, s ami újra lelket öntött beléjük.

- Mikor érkezett ide ez a kocsi? - kérdezte az öreg Wardle úr, ahogy leugrott a saját csézájukból és rámutatott egy másikra, amely sárosan, ázottan ott állt az udvaron, kifogva.

- Még egy negyedórája sincs, kérem - felelte a lovász, akihez a kérdést intézték.

- Egy hölgy és egy úr ült benne? - kérdezte Wardle úr, szinte visszafojtva a lélegzetét türelmetlenségében.

- Igenis, kérem.

- Egy magas úr... fecskefarkú kabátban... egy sovány, hosszú lábú úriember?

- Igenis, kérem.

- Meg egy idősebb hölgy... elég sovány... csontos arcú... mi?

- Úgy van, uram.

- A rézangyalát neki, Pickwick, ezek ők voltak! - kiáltott fel az öreg Wardle.

- Hamarább is ideértek volna, kérem - tette hozzá a lovász -, csak elszakadt az egyik istrángjuk útközben.

- A fűzfánfütyülő rézangyalát neki! - mondta Wardle úr. - Kocsit, lovat, hamar! Négy friss lovat! Utolérjük őket, még mielőtt elérnék a következő postaállomást. Egy guineát kaptok fejenként, fiúk... csak siessetek, siessetek... szaporán... iparkodjatok, ha mondom.

S azzal az öregúr fel-alá kezdett futkosni az udvaron, sürgött-forgott, nógatott, noszogatott mindenkit, olyan feldúltan, hogy még Pickwick úrra is átragadt az izgatottsága; s a kiváló férfiú lelkesedésében teljesen belegabalyodott az istrángokba, lovakba, kocsikerekekbe, lószerszámba, abban a szent meggyőződésben, hogy lényegesen hamarább folytathatják majd az útjukat, ha ilyen módon ő is segít nekik.

- Szálljon fel... szálljon fel! - kiáltotta az öreg Wardle, s azzal felkapaszkodott a csézába, felhúzta a felhágót és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. - Jöjjön már! Gyorsan, gyorsan!

Pickwick úr jóformán azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, csak annyit érzett, hogy betuszkolják a másik ajtón, az öregúr húzza, a lovász tolja; aztán robogott velük a kocsi tovább.

- Ejha! Most jól megyünk - mondta az öreg Wardle lelkesen.

Csakugyan jól mentek, s ezt Pickwick úr is tapasztalhatta, mert hol a kocsi kemény falának ütődött neki, hol pedig az útitársának.

- Hó! Hó! - mondta a potrohos öregúr, amikor Pickwick barátja fejjel előre nekizuhant hatalmas méretű hasának.

- Ez még a lelket is kirázza az emberből - mondta Pickwick úr.

- Annyi baj legyen - felelte útitársa. - Már nem tart soká. Bátorság, bátorság.

Pickwick úr visszaült a helyére és igyekezett megkapaszkodni, amennyire lehet; a kocsi pedig robogott tovább, még sebesebben, mint eddig.

Így vágtattak vagy három mérföldön át, amikor Wardle úr, aki már két-három perce kinézett az ablakon, hirtelen visszahúzta a fejét - az arca telefröcskölődött sárral -, s rettentő izgatottan így kiáltott fel:

- Itt vannak!

Pickwick úr kidugta a fejét az ablakon. Igen, egy négylovas postakocsi vágtatott előttük, nem messzire tőlük, teljes iramban.

- Gyerünk, gyerünk! - rikoltotta az öregúr. - Két guineát kaptok fejenként, fiúk... ne maradjunk le a nyomukból... utánuk... utánuk!

Az elülső kocsi lovai teljes erejükből nekiiramodtak, Wardle úr lovai pedig vadul vágtattak utánuk.

- Látom a fejét - kiáltotta a dühös öregúr. - Akármi legyek, ha nem látom a fejét.

- Én is látom - mondta Pickwick úr. - Ő az.

Pickwick úr nem tévedett. Jingle úr arcát, mely tele volt fröcskölve sárral, világosan fel lehetett ismerni a kocsi ablakában; hadonászó karja pedig, ahogy hevesen kaszált a postáslegények felé, arról tanúskodott, hogy még nagyobb sietségre nógatja őket.

A hajsza óriási volt. Mezők, fák, sövények, mintha csak a forgószél sebességével száguldottak volna el mellettük, olyan gyors galoppban vágtattak. Kocsijuk már szorosan a másik mögé ért. A kerekek zörgésén keresztül is jól lehetett hallani Jingle úr hangját, amint a postáslegényeket sürgette. Wardle úr tajtékzott a dühtől és a haragtól. Csak úgy dőlt belőle a sok "gazember" meg "zsivány", a kezét ökölbe szorította és sokatmondóan rázogatta Jingle úr felé; Jingle úr azonban csak megvető mosollyal felelt erre, és diadalkiáltással viszonozta a fenyegetéseket, amikor az ostor és a sarkantyúk hathatósabb működése folytán az ő lovai még sebesebben kezdtek vágtatni, s maguk mögött hagyták az üldözőket.

Pickwick úr éppen visszahúzta a fejét, s Wardle úr a sok kiabálástól kimerülve hasonlóképpen cselekedett, amikor hirtelen egy iszonyatos lökés előredobta őket a kocsiban. Nagy reccsenés... hangos csattanás hallatszott... az egyik kerék elgurult és a cséza felborult.

Rövid, pillanatnyi riadtság és zavarodottság után, miközben a lovak kapálásánál és az üvegcsörömpölésnél egyéb nem volt hallható, Pickwick úr érezte, hogy valaki erélyesen húzni kezdi kifelé a kocsi romjai alól; s mihelyst megint talpra állt és kiszabadította a fejét nagykabátjának bő lebernyegéből, amely szerfölött gátolta szemüvegének használatában, szeme elé tárult a helyzet a maga teljes vigasztalanságában.

Mellette állt az öreg Wardle úr, kalap nélkül, több helyen is elszakadt ruhában, a kocsi maradványai pedig darabokra törve hevertek előttük. A lovászok, akiknek közben sikerült elvagdosni a hámistrángot, ott álltak a lovaiknál, sárosan, piszkosan, rendetlenül a nagy nyargalástól. Körülbelül száz méternyire előttük ott állt a másik kocsi - mert a felfordulásuk zajára megálltak ők is. A postáslegények visszafordultak a nyeregben, széles vigyorgásra húzódott a képük, ahogy nézték az ellenséget, s a kocsi ablakából Jingle úr is nyilvánvaló elégedettséggel szemlélte a pusztulást. Éppen hajnalodott, és a derengő reggeli világításban tisztán látható volt az egész jelenet.

- Halló! - kiáltotta a szemérmetlen Jingle. - Nem sérült meg senki?... Idősebb urak, persze... nem csekély súly a kocsinak... veszedelmes vállalkozás... annyit mondhatok...

- Gazember! - ordította Wardle úr.

- Hahaha! - felelte Jingle, aztán egy ravasz szemhunyorítással és hüvelykujjával a kocsi belseje felé bökve hozzátette: - Egyébként a kisasszony nagyon jól érzi magát... üdvözletét küldi... arra kéri az urakat, hogy sose fáradjanak miatta... tisztelteti Tuppyt... nem akarnak felkapaszkodni a saroglyánkra?... Gyerünk, hajtsatok, fiúk!

A legények megint visszafordultak a nyeregben, a kocsi elrobogott és Jingle úr csúfolódásból egy fehér zsebkendővel integetett vissza a kocsi ablakából.

Eddigelé semmi nem tudta felkavarni Pickwick úr nagy lelki nyugalmát és higgadt természetét, sem a kalandos utazás, sem a felborulásuk. De az az alávalóság, hogy valaki képes volt előbb pénzt kölcsönkérni az ő hűséges barátjától, aztán pedig egyszerűen "Tuppy"-ra kurtítani a nevét, ez már több a soknál, ezt már nem tudta béketűrően elviselni ő sem. Nagyot lélegzett, elvörösödött egészen a szemüvegje száráig és lassan, nyomatékosan így szólt:

- Ha valaha életemben még egyszer találkozom ezzel az emberrel, hát én...

- Persze, persze - vágott közbe Wardle úr -, helyes, nagyon helyes: de amíg mi itt elbeszélgetjük az időt, ők megszerzik Londonban a házassági engedélyt és megesküsznek.

Pickwick úr elhallgatott, lenyelte a mérgét, bedugaszolta a felháborodását.

- Mennyire van ide a következő állomás? - kérdezte Wardle úr az egyik lovásztól.

- Van vagy hat mérföldnyire, igaz-e, Tom?

- Még több is.

- Még több is, mint hat mérföld, kérem.

- Hiába, nincs mit tennünk - mondta Wardle úr -, gyalog kell elkutyagolnunk odáig, Pickwick.

- Nincs mit tennünk - felelte a rendkívüli férfiú.

Miután az egyik postáslegényt lóháton előreküldték, hogy gondoskodjék új kocsiról és friss lovakról, az összetört csézát pedig rábízták a másikra, Pickwick úr és Wardle úr férfiasan nekivágtak a gyaloglásnak, de előbb jól körülcsavargatták sálkendőjükkel a nyakukat és a fülükre húzták a kalapjukat, hogy amennyire csak lehet, megvédjék magukat a záporeső ellen, mely rövid szünetelés után most újra szakadni kezdett.

Van Londonban néhány régi vendégfogadó, melyek hajdan híres postakocsi-állomások, afféle főhadiszállások voltak, amikor a postakocsik még sokkal komolyabban és ünnepélyesebben járták az útjukat, mint manapság; de ma már odáig süllyedtek ezek a fogadók, hogy alig egyebek vidéki szekerek vesztegelő helyeinél. Az olvasó ugyan hiába keresné ezeket a hajdani szállodákat a sok Arany Kereszt, Arany Bika és Arany Száj között, amelyek büszke homlokzatukkal London megszépült utcáin ütötték fel fejüket. Ha fogalmat akar szerezni magának ezekről az ódon házakról, induljon egyenest a város sötétebb negyedei felé; és itt egy-egy félreeső zugban rábukkanhat majd néhányra közülük, melyek még bizonyos komor és dacos csökönyösséggel ott állnak, körülvéve az újszerű építményekkel.

Elsősorban a Borough-ban maradt még fenn egy sor ilyen régi fogadó, melyek változatlanul megőrizték eredeti külsejüket, s amelyek megmenekedtek mind a hivatalos városszabályozási dühtől, mind pedig a magánnyerészkedés túlkapásaitól. Nagy, ormótlan, fura, ódon alkotmányok, nyitott és zárt folyosókkal és lépcsőházakkal, elég tágasak és elég avatagok ahhoz, hogy bő anyagot szolgáltassanak száz meg száz kisértettörténethez, feltéve, hogy valaha is olyan siralmas helyzetbe kerülnénk, hogy ki kelljen találni efféléket, vagy ha a világ olyan sokáig állana fenn, hogy kimerítené azt a tömérdek sok való igaz legendát, amely a régi londoni hídhoz és a Surrey-oldalon fekvő környékéhez fűződik.

Egy ilyen öreg vendégfogadó udvarán történt - mégpedig éppen a híres-nevezetes Fehér Szarvas udvarán -, hogy az előbbi fejezetben elmondott események utáni reggelen egy ember nagy serényen kefélgette a sarat egy pár csizmáról. Széles csíkos mellényt viselt, fekete kalikó ujjakkal és kék üveggombokkal, drapp térdnadrágot és lábszárvédőt. Nyaka körül egy lazán és mesterkéletlenül megkötött tulipiros kendő volt, ócska fehér kalapját pedig hanyagul félrecsapta a fején. Két sor csizma állt előtte, az egyik már kitisztítva, a másik még azon szennyesen, s valahányszor a fényes csizmák eggyel szaporodtak, abbahagyta a munkát, és szemmel látható megelégedéssel gyönyörködött bennük.

Az udvaron híre-hamva sem volt annak az élénk sürgés-forgásnak, amely rendszerint jellemzi a postakocsikra berendezett nagy fogadókat. Három vagy négy nagy tetejű társzekér állt az óriási fészerben, mely elnyúlt az udvar egyik végéig, mindegyik meg volt rakva olyan magasan, hogy egy közönséges ház második emeletéig értek volna; egy másik szekeret pedig, mely valószínűleg még ma reggel útjára indul majd, már kihúztak az udvar közepére. A tágas udvar két oldalán két sor nyitott folyosó húzódott. Az esetlen fakorlátos folyosókról nyíltak a vendégszobák - s ugyancsak két sor csengettyű - melyeket egy kis rézsútos tető védett az eső ellen - lógott az ajtó fölött, mely az ivóba és az étterembe nyílt. A különböző fészerek és kocsiszínek alá két-három cséza és kétkerekű kocsi volt betolva; egy-egy igásló nehéz dobogása vagy egy lánc csörrenése az udvar távolabbi részében, időnként jelezte annak, akit a dolog érdekelt, hogy az istálló merrefelé van. Ha még hozzátesszük, hogy a szalmazsúpok között szétszórt nehéz málhákon, gyapjúbálákon és egyéb holmin néhány zubbonyos legény aludt, akkor le is írtunk mindent, ami megadja a Fehér Szarvas fogadó udvarának általános képét a High Streeten, ahogyan a szóban forgó nap reggelén éppen festett.

Egy hangos csengettyűszóra takaros szobalány jelent meg a felső vendégszobák folyosóján, s miután bekopogott az egyik ajtón és odabentről valami utasítást kapott, kihajolt a korlát fölött és lekiáltott:

- Sam!

- Mi kéne? - felelte a fehér kalapos ember.

- A huszonkettes a csizmáját kéri.

- Kérdezd meg a huszonkettest, hogy most mindjárt kell-e neki, vagy megvárja, amíg megkapja - mondta a legény.

- Ugyan ne bolondozz már, Sam - mondta a lány hízelkedő hangon. - Most rögtön kell a csizma annak az úrnak.

- Ej, szép kis fehércseléd vagy, eszem a zúzádat - mondta a csizmatisztító - el is vinnélek szívesen a bálba. De nézd csak ezeket a csizmákat itt... tizenegy pár csizma... meg egy fél pár cipő, a hatos számé, akinek falába van. A tizenegy pár csizmát fél kilencre kérték, a cipőt meg kilencre. Ki az a huszonkettes, hogy meg akarja előzni a többieket mind? Nem, nem; mindenki várjon a sorára, ahogy Ketch Jakab, a hóhér szokta mondani, mikor egymás után bitóra húzza az embereket. Sajnálom, hogy meg kell várakoztatnom, uram, de mindjárt sorra kerül, kérem alássan.

S azzal a fehér kalapos ember fokozott serénységgel látott hozzá egy magas szárú cipő kifényesítéséhez.

Újabb harsány csengettyűszó; és a Fehér Szarvas sürgő forgó öreg fogadósnéja megjelent a szemközt levő folyosón.

- Sam - kiáltotta a fogadósné -, hol az az álomszuszék... hol az a lusta... ó, Sam... hát itt vagy? Miért nem felelsz az embernek?

- Nem illik közbeszólni, amíg az asszonyság ki nem beszélte magát - felelte Sam mogorván.

- Nesze, tisztítsd meg rögtön ezt a pár cipőt a tizenhetesnek, aztán hozd fel a különszobába, ötös szám, első emelet.

A fogadósné lehajított egy pár női cipőt az udvarra és elcsörtetett.

- Ötös szám - mondta Sam, amikor felvette a cipőket, s egy darab krétát kotorván elő a zsebéből, feljegyezte a talpukra rendeltetési helyüket. - Női cipők és különszoba! Fogadom, hogy ez a hölgy sem jött társzekéren.

- Csak ma jött, kora reggel - kiáltotta a lány, aki még mindig a folyosó korlátján könyökölt -, egy úrral együtt érkezett bérelt kocsin, azzal az úrral, aki éppen az előbb kérte a csizmáját, úgyhogy jobb is volna, ha nekilátnál... ha akarod tudni.

- Hát miért nem mondtad mindjárt? - felelte Sam méltatlankodva és kikereste a kérdéses csizmát a sorból. - Azt hittem, hogy ez is csak afféle hárompennys vendég. Különszoba! Meg egy hölgy is ráadásul! Hacsak egy szikrát is úriember, ez naponta legalább egy shillinget jelent, a küldözgetéseket nem is számítva.

Ettől a lelkesítő gondolattól nekibuzdulva, Samuel úr olyan őszinte jóakarattal feküdt neki a kefélésnek, hogy pár perc múlva már az ötös számú különszoba ajtaja előtt állt a csizmával és a cipővel, melyeknek ragyogásától a szeretetre méltó Warren úr lelkét elfogta volna az irigység (a Fehér Szarvasnál ugyanis nem Warren-féle, hanem Day- és Martin-féle fénymázat használtak).

- Szabad - szólt egy férfihang, feleletül Sam kopogtatására.

Sam belépett a szobába, szépen meghajolt és szembe találta magát egy úrral és egy hölggyel, akik reggeliztek. Miután szolgálatkészen lerakta az úr csizmáját jobbra és balra a lába elé, a hölgy cipőjét pedig a hölgy lábához, hátrálni kezdett kifelé a szobából.

- Háziszolga! - szólt utána az úr.

- Tessék parancsolni - mondta Sam, s betette az ajtót, fél kezével a kilincs gombját fogva.

- Ismeri a... hogy is hívják... Doctors' Commonst?^[5]

- Igenis, kérem.

- Merre van az?

- A Pál-templom mellett, uram; alacsony kapuboltozata van, az egyik sarkán könyvesbolt, a másik sarkán vendéglő, a középen pedig két ipse áll, két felhajtó és engedélyeket igyekszik rásózni az emberekre.

- Engedélyeket! - ismételte a férfi.

- Engedélyeket - felelte Sam. - Két fehérkötényes fickó... megemelik a kalapjukat, ha arra megy az ember... "Engedély tetszik? Engedély?" ...Fura népség kérem, s a gazdáik sem különbek ...az Old Bailey ügyvédjei ...annyit mondhatok, uram.

- Miért? Mit csinálnak? - kérdezte az úr.

- Hogy mit csinálnak? Elintézik a dolgát, uram, ne féljen! És ez még nem is a legrosszabb. De rávesznek öregurakat is olyasmire, amire álmukban sem gondoltak. Az apám kocsis volt, kérem. Özvegyember volt... mindamellett elég kövér... szó, ami szó, ugyancsak kövér volt. A felesége meghalt és rátestált négyszáz fontot. Elmegy hát a Commonsba, hogy beszéljen az ügyvéddel és fölvegye a pénzt... kicsípte magát... magas szárú csizmát húzott... virágot a gomblyukába... nagy karimájú kalap... zöld sálkendő... szóval úgy festett, mint egy igazi gavallér. Keresztülmegy az oszlopos tornácon, s éppen azon tanakodik magában, hogy mibe fektesse a pénzét, amikor elébe áll a felhajtó, megbillenti a kalapját... "Engedély tetszik, uram, engedély?" - "Mit akar?" - kérdi az apám. - "Engedély tetszik, uram?" - "Miféle engedély?" - kérdi az apám. - "Házassági engedély" - feleli a felhajtó. - "Kutya meg a mája - feleli az apám -, erre még nem is gondoltam." - "Pedig kellene önnek, uram" - mondja a felhajtó. Az apám megáll, gondolkozóba esik. - "Nem, nem - feleli -, öreg vagyok én már ahhoz, meg túl kövér is." - "Szó sincs róla" - mondja a felhajtó. - "Azt hiszi?" - kérdi az apám. - "Bizonyos vagyok benne - mondja a másik -, éppen a múlt hétfőn házasítottunk meg egy úriembert, aki kétszer olyan kövér volt, mint ön." - "Igazán?" - kérdi az apám. - "Igazán, uram, szavamra - feleli a felhajtó -, uraságod valóságos csecsemő ahhoz képest... tessék befáradni, kérem, erre tessék, csak erre!" ...s az apám csakugyan ballagni kezd utána, mint a szelídített majom a kintorna után, be egy kis udvari irodába, ahol pléhdobozok és maszatos irományok között ott ült egy ipse és úgy tett, mintha dolgoznék... - "Foglaljon helyet, uram, amíg elkészítem a tanúsítványt" - mondja az ügyvéd. - "Köszönöm szépen" - mondja az apám erre, leül és tátott szájjal kezdi bámulni a neveket a pléhdobozokon. - "Mi a neve, uram?" - kérdi az ügyvéd. - "Tony Weller" - feleli rá az apám. - "Hol lakik, melyik egyházközségben?" - kérdi az ügyvéd. - "Belle Savage" - mondja az apám, mert fuvarozáskor mindig ebben a fogadóban szállt meg; egyházközséghez nem értett, biz ő nem... - "És mi a hölgy neve?" - kérdi az ügyvéd... Az apám úgy megdermedt, mintha beléje ütött volna az istennyila... "Kutya legyek, ha tudom" - feleli... - "Nem tudja!" - csodálkozik az ügyvéd... - "Csak úgy tudom, mint az úr - feleli az apám -, tessék mondani, nem írhatnám bele azután?"... - "Nem, az lehetetlen" - mondja az ügyvéd... - "Hát jól van - mondja az apám, miután gondolkozott egy kicsit -, írja bele, hogy Mrs. Clarke." - "Clarke micsoda?" - kérdi az ügyvéd és belemártja a tollat a tintába. - "Clarke Zsuzsánna, Marquis of Granby fogadó, Dorking - mondja az apám. - Hozzám jön, ha megkérem, ámbátor szólni még nem szóltam neki, de hozzám jön, bizonyos vagyok benne"... A házassági engedélyt kitöltötték, az asszony hozzá is ment, sőt mi több, ott is maradt nála mindmostanáig, és én a négyszáz fontból, fájdalom, soha egyet sem kaptam... Bocsánat, uram - mondta Sam, ahogy befejezte a történetet -, engedelmet kérek, de valahányszor eszembe jut ez a sérelem, úgy megered a nyelvem, mint az új taliga, amelynek most kenték meg a kerekét.

Elhallgatott és várt még egy pillanatig, hogy nem parancsolnak-e valamit, csak aztán hagyta el a szobát.

- Fél tíz... itt az ideje... induljunk - mondta az úriember, akiben aligha kell bemutatnunk Jingle urat.

- Itt az ideje? Minek? - kérdezte a hajadon nagynéni kacéran.

- Az engedély... drága angyal... bejelentés a lelkésznél... holnap enyémnek mondhatom - szólt Jingle úr és megszorította a hajadon nagynéni kezét.

- A reverzális - mondta Rachael pirulva.

- A reverzális! - ismételte Jingle úr.

- Hogy siet maga! - mondta Rachael.

- Sietek... hát még az órák, napok, hetek, hónapok, esztendők hogy sietnek majd... ha egyek leszünk... röpülnek majd... mennykő... villám... gőzhajó... ezer lóerő... semmi ahhoz képest.

- Nem... nem kelhetnénk össze előbb, mint holnap reggel? - kérdezte Rachael.

- Lehetetlen... képtelenség... a lelkésznél be kell jelenteni... engedélyt megszereznünk ma... szertartás holnapra marad.

- Úgy rettegek, hogy a bátyám ránk talál! - mondta Rachael.

- Ránk talál?... Képtelenség... nagyon összerázta az a kis felfordulás... meg aztán... rendkívül óvatos voltam... leszálltunk a postakocsiról... gyalog tovább, bérkocsira ültünk... Borough-ban kiszálltunk... mindenütt kereshetnek, csak itt nem... hahaha! remek ötlet... mondhatom.

- Ne maradjon el soká - mondta a hajadon nagynéni gyengéden, mikor Jingle úr föltette a kalapját.

- Sokáig elmaradni öntől?... Kegyetlen tündér - mondta Jingle úr, és játékosan odaszökdelt a hajadon nagynénihez, szűzi csókot nyomott ajkára, majd kitáncolt a szobából.

- Édes egy ember! - mondta a hajadon nagynéni, amikor Jingle mögött bezáródott az ajtó.

- Bolondos, vén szatyor - mondta Jingle úr, ahogy végigment a folyosón.

Szomorú dolog a férfinem csalfaságáról elmélkedni, úgyhogy nem is szőjük tovább Jingle úr gondolatainak fonalát, midőn befordult a Doctors' Commons felé. Számunkra elegendő annyit elmondani, hogy ép bőrrel megmenekülvén a fehér kötényes sárkányok hálójából, akik a tündérország kapuját őrzik, szerencsésen eljutott az érseki helynök hivatalába, s miután megszerezte a fölöttébb hízelgő szavú okiratot Canterbury érsekétől: "Alfred Jingle és Rachael Wardle kedvelt híveinknek üdvözlet" - a titokzatos okmányt gondosan a zsebébe rejtette és diadalmas léptekkel indult vissza a fogadóba.

Jingle még úton volt a Fehér Szarvas felé, amikor két testes és egy cingár úriember tért be a fogadó udvarába s nagyon nézegettek körül, keresve valami illetékes személyt, akihez néhány kérdést intézhetnének. Samuel Weller úr történetesen éppen abban a pillanatban fogott hozzá egy pár bekent csizmaszár kifényesítéséhez, mely egy gazdaember magántulajdona volt, ki a borough-i vásár fáradalmai után egy kis villásreggeliben keresett felfrissülést, bekebelezvén két-három font hideg marhasültet és egy-két kanna sört; a cingár úriember egyenesen a csizmatisztító felé tartott.

- Kedves barátom - szólt a sovány úr.

"Ez is ingyen szolgálatot kíván - gondolta magában Sam -, mert különben nem lennék rögtön a kedves barátja." - De csak annyit mondott: - Tessék parancsolni?

- Kedves barátom - mondta a sovány úr, egy nyájas hümmögéssel -, sok szállóvendég van itt most a fogadóban, ugye? Sok a dolga, mi?

Sam lopva a kérdezősködőre nézett. Összeaszott, barna képű, lapított arcú kis emberke volt, apró, nyugtalan fekete szemekkel, amelyek vizsla orrának két oldalán egyre ide-oda jártak, mintha örökösen bújócskát játszottak volna ábrázatának e kiszögellő része körül. Talpig feketében volt, a csizmája úgy fénylett, mint a szeme, fehér nyakkendőt viselt és tiszta, fodros inget. Mellényzsebéből arany óralánc csüngött, rajta pecsétnyomó, fekete kecskebőr kesztyűit a kezében hordta és nem a kezén, s mialatt beszélt, két kezét kabátja szárnya alá dugta, mint az olyan ember, akinek alapos gyakorlata van a szakszerű kihallgatásban.

- Sok a dolga, mi? - mondta a kis ember.

- Ó, megjárja, uram - felelte Sam -, se tönkre nem megyünk, se meg nem gazdagszunk rajta. Megesszük az ürühúst mártás nélkül is, és jó nekünk a marhapecsenye, ha nincs is hozzá reszelt torma.

- Ó - mondta a kis ember -, maga tréfás ember, úgy látom.

- A bátyámnak is ez volt a baja - felelte Sam -, lehet, hogy megkaptam tőle... egy szobában szoktunk hálni.

- Furcsa vén épület ez a maguk fogadója - mondta a kis ember, körülnézve.

- Ha megüzente volna uraságod, hogy jön, hát kireparáltattuk volna - felelte Sam, akit nem lehetett kihozni a sodrából.

A kis embert, úgy látszik, némiképp meghökkentette, hogy így többször is lefőzték és rövid tanácskozást kezdett a két kövér úrral. A tanácskozás végeztével a kis ember egy csipet burnótot vett ki téglalap alakú ezüst szelencéjéből és nyilván újra meg akarta indítani a tárgyalást, amikor az egyik kövér úr, akit jóságos arcán kívül a pápaszeme és fekete lábszárvédője jellemzett, belevágott a szavába.

- Úgy áll a helyzet - mondta a jóakaratú úriember -, hogy ez a barátom itt - a másik kövér úrra mutatott - adna magának egy fél guineát, ha felelne neki egy-két kérdésére...

- Ej, édes uram, édes uram - mondta a kis ember -, engedje meg kérem, édes uram, ilyen esetben az első és fő szabály, amelyet követni kell, a következő: mihelyst egy ügyet szakértő jogász kezére bízott, a dolog menetébe semmiképpen sem szabad beavatkoznia; hanem bízzék meg benne föltétlenül. Valóban... - a másik kövér úrhoz fordult és így szólt - elfelejtettem a barátja nevét...

- Pickwick - mondta Wardle úr, mert persze ő volt az.

- Á... Pickwick... igen, Pickwick úr, édes uram, bocsásson meg... boldog leszek, ha meghallgathatom az ön saját külön javaslatait, mint amicus curiae-t,^[6] de be kell látnia, hogy ebben az esetben az én eljárásommal mennyire nem fér össze az ön beavatkozása, egy ad captandum argumentum[7] alakjában, amilyen a fél guinea felajánlása. Úgy bizony, édes uram, úgy bizony - és a kis ember a nagyobb nyomaték kedvéért felszippantott egy kis csipet burnótot, s rendkívül bölcs képet vágott.

- Csak az volt az egyedüli óhajtásom, uram - mondta Pickwick úr -, hogy ezt az áldatlan ügyet mennél hamarább dűlőre vigyem.

- Helyes... nagyon helyes - mondta a kis ember.

- És erre való tekintettel használtam azt az argumentumot, amelyre vonatkozólag az emberekkel való érintkezés arra tanított, hogy minden esetben legjobban biztosítja a sikert - folytatta Pickwick úr.

- No igen, no igen - felelte a kis ember -, helyes, nagyon helyes, igazán nagyon helyes; de miért nem fordult hozzám? Édes uram, bizonyos vagyok benne, ön is tisztában van azzal, hogy milyen nagy bizalommal kell lennünk a hivatásos jogászok iránt. És ha szabad erre nézve tekintélyre hivatkoznom, engedje meg édes uram, hogy utaljak a közismert Barnwell-ügyre és...

- Üsse kő George Barnwellt - vágott közbe Sam, aki csodálkozva hallgatta végig ezt a rövid párbeszédet -, mindenki tudja, miféle ügy volt az, ámbár nekem kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy a fiatal asszony százszor jobban rászolgált a kötélre, mint az ember. No de hát ez nem tartozik ide... az urak egy fél guineát kínáltak nekem. Helyes, rajtam ne múljék: már világosabban nem is beszélhetek, igaz-e, kérem? - Pickwick úr elmosolyodott. - Most már csak az a kérdés, hogy mi az ördögöt kívánnak tőlem, ahogy az egyszeri ember mondta, mikor meglátta a kísértetet.

- Azt szeretnénk tudni - kezdte Wardle úr.

- Ej, édes uram, édes uram - vágott közbe a nyughatatlan kis ember.

Wardle úr vállat vont és elhallgatott.

- Azt szeretnénk tudni - mondta a kis ember ünnepélyesen -, és azért fordulunk magához ezzel a kérdéssel, mert a házban nem akarunk gyanút kelteni... azt szeretnénk tudni, hogy pillanatnyilag kik laknak a fogadóban?

- Hogy kik laknak a fogadóban - mondta Sam, aki előtt a vendégeket mindig ruházatuknak az a része képviselte, mely az ő közvetlen hatáskörébe tartozott. - A hatos számban lakik egy faláb; a tizenhármasban egy pár lovaglócsizma; két pár fél csizma a kereskedelmi utazók szobájában; itt vannak azután ezek a bekent csizmák a söntés mögötti szobából, aztán még öt pár az étteremből.

- Több nincs? - kérdezte a kis ember.

- Várjunk csak egy kicsit - mondta Sam, akinek hirtelen eszébe jutott még valami. - Hát persze; van itt még egy pár elég kopott Wellington-csizma és egy pár női cipő, az ötösből.

- Miféle cipő? - kérdezte hirtelen Wardle úr, aki Pickwick úrral együtt egészen belekábult ebbe a sajátos vendéglajstromba.

- Vidéki munka - felelte Sam.

- Rajta van a mester neve?

- Brown.

- Honnan való?

- Muggletonból.

- Ők azok - kiáltott fel Wardle úr. - Lelkemre mondom, megtaláltuk őket.

- Pszt! - mondta Sam. - A Wellington-csizma elment a Doctors' Commonsba.

- Csak nem? - mondta a kis ember.

- De igen, engedélyért.

- Éppen jókor jöttünk - kiáltotta Wardle úr. - Vezessen fel a szobájukba, egy pillanatot sem veszíthetünk.

- Kérem, édes uram, kérem - mondta a kis ember -, csak óvatosan, óvatosan. - Zsebéből kihúzott egy vörös selyem erszényt, szigorúan ránézett Samre, s kivett belőle egy aranyat.

Sam jelentősen elvigyorodott.

- Vezessen bennünket rögtön a szobába, bejelentés nélkül - mondta a kis ember -, és akkor ez a magáé.

Sam a bekent csizmát félrelökte, előre ment egy sötét folyosón és fel a tágas lépcsőházba. A másik folyosó végében megállt és kinyújtotta a kezét.

- Itt van - súgta az ügyvéd, s a vezetőjük markába nyomta a pénzdarabot.

Sam még néhány lépést tett előre, a két barát és jogtanácsosuk követte. Megállt egy ajtó előtt.

- Ez az a szoba? - suttogta a kis ember.

Sam helybenhagyólag bólintott.

Az öreg Wardle benyitott és mind a hárman abban a pillanatban léptek be a szobába, mikor Jingle úr, aki éppen az imént jött vissza, felmutatta a hajadon nagynéninek az engedélyt.

A hajadon nagynéni nagyot sikoltott, levetette magát egy székbe, s a kezébe temette az arcát. Jingle úr felkapta az engedélyt és kabátja zsebébe gyűrte. A hívatlan vendégek beljebb kerültek, a szoba közepéig.

- Gazember... maga csirkefogó... gazember! - kiáltotta Wardle úr, akinek haragjában még a lélegzete is elakadt.

- Édes uram, édes uram - mondta a kis ember, miközben kalapját lerakta az asztalra. - Kérem, kérem, gondolja meg. Rágalmazás és becsületsértés: kártérítési per. Kérem, édes uram, csillapodjék.

- Hogy merte megszöktetni házamból a nővéremet? - mondta az öreg Wardle.

- Így... így... nagyon helyes - mondta a kis ember. - Ezt már szabad kérdezni. Hát, hogy merte, uram? Nos, uram?

- Hát maga ki az Isten csodája? - kérdezte Jingle úr, olyan dühösen, hogy a kis ügyvéd önkéntelenül hátrált egy-két lépést.

- Hogy ő kicsoda, maga csirkefogó? - vágott közbe Wardle úr. - Ő az én ügyvédem, Perker úr, Gray's Innből. Perker, tegyen panaszt ez ellen az ember ellen, helyeztesse vád alá... azt akarom... igenis... tönkre akarom tenni. És te! - folytatta Wardle úr, hirtelen a nővéréhez fordulva. - Te, Rachael, mi ütött beléd, mondd csak, hogy olyan korban, amikor már benőhetett volna a fejed lágya, kereket oldasz egy csavargóval, szégyent hozol a családra és szerencsétlenné teszed magadat? Tedd föl a kalapodat és gyere haza. Hozzon rögtön egy bérkocsit és kérem a hölgy számláját... érti?

- Értem, uram - felelte Sam, aki Wardle úr heves csengettyűrázására benyitott a szobába, olyan gyorsasággal, melyet csodának tekintett volna mindenki, aki nem tudja, hogy a szeme az egész jelenet alatt a kulcslyukra volt tapasztva odakint.

- Tedd föl a kalapodat - ismételte Wardle úr.

- Ne fogadjon szót neki - mondta Jingle. - Hagyja el a szobát, uram... itt semmi keresnivalója... a kisasszonynak szabadságában áll... azt teszi, ami neki tetszik... elmúlt már huszonegy éves.

- Elmúlt már huszonegy éves - szaladt ki Wardle úr száján, megvető hangon. - Elmúlt már negyvenegy is.

- Nem vagyok annyi - felelte a hajadon nagynéni, aki el akart ugyan ájulni, de a felháborodása fölébe kerekedett a gyöngeségének.

- Dehogynem - felelte Wardle úr. - Úgy megvagy ötvenéves, mint egynapos.

Itt a hajadon nagynéni egy nagyot sikoltott és elájult.

- Egy pohár vizet - mondta az emberséges Pickwick úr, beszólítván a fogadósnét.

- Egy pohár vizet! - kiáltotta az indulatos Wardle úr. - Hozzatok egy dézsával, és öntsétek rá mind; jót tesz majd neki és bőségesen rá is szolgált.

- Fuj, milyen embertelenség! - kiáltotta a jószívű fogadósné. - Szegény lelkem!

S azzal a fogadósné "No, no jöjjön, drágám... igyék egy cseppet ebből... jót tesz majd... ne hagyja úgy el magát... édes szívecském" - és több efféle biztató szó kíséretében, egy szobalány segítségével ecettel kezdte dörzsölni a hajadon nagynéni homlokát, paskolgatta a kezét, csiklandozta az orrát, kioldozta a fűzőjét s igénybe vette mindazokat az élesztési módokat, melyeket részvevő asszonyok rendesen alkalmazni szoktak olyan hölgyeknél, akik igyekeznek mindenáron hisztérikus önkívületbe esni.

- A kocsi előállt, uram - mondta Sam, aki megjelent az ajtóban.

- Gyerünk, gyerünk! - kiáltotta Wardle úr. - Majd leviszem őt a lépcsőn.

Erre az ajánlatra a hisztérikus roham kettőzött erővel tört ki Rachael kisasszonyon.

A fogadósné már azon a ponton volt, hogy erélyesen tiltakozzék ez ellen az eljárás ellen, s felháborodásában már meg is kockáztatta a kérdést, hogy Wardle úr vajon a teremtés urának tartja-e magát, amikor Jingle úr közbevágott:

- Háziszolga - mondta -, hozzon rendőrt.

- Várjon, várjon! - mondta a kis Perker úr. - Gondolja meg, uram, gondolja meg.

- Nem gondolok én meg semmit - felelte Jingle. - Rachael kisasszony a maga ura... szeretném látni, ki meri innen elvinni... hacsak jószántából nem megy.

- Én nem akarok elmenni - suttogta a néni. - Nem megyek a magam jószántából. - Aztán visszaesett megint szörnyű rohamába.

- Édes jó uram - mondta a kis ügyvéd halkan, miután félrevonta Pickwick urat és Wardle urat. - Édes jó uram, mi itt nagyon fonák helyzetbe kerültünk. Az ügy igazán kínos... soha nem jártam el ennél kínosabb dologban... de igazán, édes uram, de igazán nem áll hatalmunkban ezt a hölgyet cselekvési szabadságában meggátolni. Édes uram, mielőtt idejöttünk, figyelmeztettem, hogy itt nincs más megoldás, mint kiegyezni.

Rövid szünet támadt.

- És miféle kiegyezést ajánlana ön? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát bizony, édes uram, a mi barátunk kellemetlen helyzetben van... roppant kellemetlen helyzetben. Bele kell nyugodnia, hogy egy kis pénzbeli áldozatába kerül.

- Mindenbe inkább, semhogy elviseljem ezt a gyalázatot és elnézzem, hogy bolond fővel örök életére szerencsétlenné tegye magát.

- Én azt hiszem, hogy nyélbe üthetjük a dolgot - mondta a buzgó kis ember. - Jingle úr, nem jönne át velünk egy pillanatra a szomszéd szobába?

Jingle úr beleegyezett, és mind a négyen átmentek egy üres szobába.

- Nos, uram - mondta a kis ügyvéd, miután gondosan becsukta az ajtót -, nem volna mód ezt a dolgot eligazítani?... Jöjjön közelebb, kérem, egy pillanatra... ide az ablakba, uram, itt magunk vagyunk... itt, foglaljon helyet, kérem. Nos hát, édes jó uram, köztünk maradjon a szó, de én nagyon jól tudom, hogy ön a pénzéért szöktette meg azt a hölgyet. Sose ráncolja a homlokát, uram; minek az; hiszen négyszemközt mondom; mi ketten úgyis tudjuk. Mi ketten tapasztalt emberek vagyunk és nagyon jól tudjuk, hogy ezek a mi barátaink itt nem azok... igaz-é?

Jingle úr ábrázata egyre jobban felderült, a bal szemében egy pillanatra megvillant valami halvány kis kacsintásféle.

- Helyes, nagyon helyes - mondta a kis ügyvéd, figyelemmel kísérve a hatást, amelyet szavai gyakoroltak. - Mármost azonban úgy áll a helyzet, hogy a kisasszonynak néhány száz fonton kívül alig van valamije, vagyis jóformán semmije sincs, amíg az anyja él... aki igen derék, öreg asszonyság, kedves jó uram.

- Öreg! - felelte Jingle úr röviden, de velősen.

- No igen - mondta az ügyvéd, egyet köhécselve. - Igaza van, édes jó uram, elég öreg. Csakhogy olyan családból származik, amely maga is öreg, tetszik tudni; minden tekintetben hosszú életű nemzetség. A család alapító őse akkor jött Kentbe, amikor Julius Caesar betört Britanniába... azóta csak egy tagja volt a családnak, aki nem érte meg a nyolcvanötödik születésnapját, s az is csak azért, mert valamelyik Henrik király lefejeztette. Édes jó uram, ez a mi öreg hölgyünk még hetvenhárom éves sincs.

A kis ember elhallgatott és szippantott egyet a burnótból.

- No és? - kiáltotta Jingle úr.

- No és, édes jó uram... ó! Szóval ön nem burnótozik... okosan teszi... költséges szokás... szóval, édes jó uram, ön csinos fiatalember, életrevaló ember... könnyen meggazdagodhatna, ha volna hozzá egy kis tőkéje, igaz-e?

- No és? - ismételte Jingle úr.

- Tetszik érteni, amit mondok?

- Nem egészen.

- Nos, édes jó uram... nem gondolja... csak kérdem öntől... nem gondolja, hogy többet ér a szabadság és ötven font, mint Wardle kisasszony és a boldog frigy?

- Nem megy... még a duplája is kevés - mondta Jingle úr, és felemelkedett a helyéről.

- Ej no, édes uram - tiltakozott a kis ügyvéd, és megfogta Jingle urat gombjánál fogva. - Ötven font igazán csinos kis összeg... az olyan ember, mint ön, egykettőre megháromszorozhatja... ötven fonttal már sok mindent kezdhet ám, édes jó uram.

- Százötvennel még többet kezdhetek - felelte Jingle úr hidegen.

- Nos, édes jó uram, ne vesztegessük az időt szőrszálhasogatással - folytatta a kis ügyvéd -, hát legyen... legyen, mondjuk... hetven.

- Nem megy - mondta Jingle úr.

- Ne szaladjon el, édes uram... kérem, ne hamarkodja el a dolgot - mondta a kis ügyvéd. - Nyolcvan; no gyerünk: rögtön kiállítom a csekket.

- Nem megy - mondta Jingle úr.

- No hát, no hát, édes jó uram - mondta a kis ügyvéd, még mindig szorongatva a kabátgombját -, mondja meg hát, hogy mennyiért megy a dolog?

- Költséges ügy - mondta Jingle úr. - A készkiadások... postaköltség, utazás, kilenc font... az engedély három... az összesen tizenkettő... fájdalomdíj: száz... az összesen száztizenkettő... a becsületemen esett folt... továbbá a kisasszony elvesztése...

- Jó, jó, édes uram - mondta a kis ügyvéd, ravasz pillantással -, hagyjuk ezt a két utolsó pontot. Szóval összesen száztizenkettő... no mondjuk, hogy száz...

- Meg húsz - mondta Jingle úr.

- No gyerünk, gyerünk, megírom a csekket - mondta a kis ügyvéd, s leült az asztalhoz, hogy kitöltse a csekket.

- Holnapután felveheti a bankban, úgy állítom ki - mondta a kis ember, egy oldalpillantással Wardle úr felé -, s mi közben hazavihetjük a kisasszonyt.

Wardle úr mogorván bólintott egyet.

- Száz font - mondta a kis ügyvéd.

- Százhúsz - mondta Jingle úr.

- No de édes jó uram - tiltakozott a kis ügyvéd.

- Adja meg neki - szólt közbe Wardle úr -, hadd menjen már Isten hírével.

A kis ügyvéd kitöltötte a csekket, Jingle úr pedig zsebre vágta.

- És most takarodjék innen, de rögtön! - mondta Wardle úr felugorva a helyéről.

- De édes uram - kérlelte a kis ügyvéd.

- És jegyezze meg - folytatta Wardle úr -, hogy semmiért a világon rá nem álltam volna erre az egyezségre... még a családomra való tekintetből sem... ha nem tudnám, hogy mihelyt pénzt érez a zsebében, még hamarább elviszi az ördög, mint...

- De édes uram - kérlelte Wardle urat megint a kis ügyvéd.

- Maradjon csöndben, Perker - folytatta Wardle úr. - Kotródjon innét, uram.

- Máris megyek - felelte a rendíthetetlen Jingle. - Pá, pá, Pickwick.

Ha egy elfogulatlan néző e beszélgetés utolsó része alatt megfigyelhette volna a jeles férfiú arcát, kinek neve e könyv címlapján ékeskedik, nagy csodálkozással tapasztalta volna, hogy a szemében lobogó indulat tüze még mindig nem olvasztotta meg pápaszemének üvegjét - olyan fenséges volt haragjában. Orrlikai kitágultak, két keze önkéntelenül ökölbe szorult, amikor hallotta, ahogy a gazember nevén szólítja.

De uralkodott magán, s megállta, hogy ne zúzza porrá a gaz Jingle-t.

- Tessék - folytatta a megátalkodott gonosztevő, s a házassági engedélyt Pickwick úr lába elé dobta - írjanak be más nevet... vigyék haza a kisasszonyt... Tuppynak jó lesz.

Pickwick úr filozófus volt, de hát a filozófusok is csak emberek, bölcsességük páncélja mögött. A nyíl talált, keresztülfúródott a filozófia páncélján, egyenesen Pickwick úr szíve közepébe. Szörnyű haragjában felragadta a tintatartót, Jingle után röpítette, s maga is nyomban utána rohant. Jingle úr azonban már eltűnt, s Pickwick urat Sam erős karja tartóztatta fel.

- Hohó! - mondta a szálloda különös alkalmazottja -, maguknál odahaza olcsó lehet a bútor. Ez a tinta úgy látszik, magától ír; odaírta a címerét a falra, öregúr. Megálljon, uram; mire való rohanni olyan ember után, aki már úgyis kereket oldott s azóta rég a Borough másik végén jár.

Pickwick úrnak, mint minden igazi nagy embernek, hajlott az elméje az okos szóra. Esze gyorsan járt és mélyre szántott; egy pillanatnyi megfontolás elegendő volt arra, hogy belássa, úgyis hiába dühöng. Éppoly gyorsan lecsillapodott, mint amilyen hamar tűzbe jött. Nagyot lélegzett és jóakaratú pillantással nézett körül a barátain.

Mondjuk el, hogy milyen jajveszékelés következett, amikor Wardle kisasszony megtudta, hogy Jingle hűtlenül cserbenhagyta? Közöljünk-e részleteket Pickwick úr mesteri leírásáról, ahogy beszámolt erről a szívfacsaró jelenetről? Jegyzőkönyve, melyet az emberséges részvét könnyei áztattak, nyitva fekszik előttünk; egy szó és máris küldjük a nyomdába. De nem! Állhatatosak leszünk! Nem akarjuk a közönség szívét ennek a fájdalomnak a leírásával hasogatni!

Másnap a két jó barát és az elhagyatott hölgy bánatosan és lassú döcögéssel tért haza a muggletoni postakocsin. Körös-körül a vidékre már sötéten és komoran ráborult a nyári este, amikor visszaérkeztek Dingley Dellbe és megálltak a Manor-major kapuján belül.

Az éjszakai nyugodalmas pihenés a csöndes Dingley Dellben, s másnap reggel egy órai séta az üde és friss levegőn, Pickwick úr legutóbbi testi fáradtságának és lelki szorongásának utolsó nyomait is eltávolította. A jeles férfiú két teljes napig volt távol barátaitól és tanítványaitól; s közönséges képzelőtehetséggel el sem lehet gondolni, hogy mekkora örömmel és boldogsággal sietett üdvözölni Winkle és Snodgrass urakat, amikor korai sétájából hazatérőben megpillantotta őket. Az öröm kölcsönös volt; mert ki is nézhetett volna igaz megilletődés nélkül Pickwick úr sugárzó arcába? De mintha barátai jókedvét felhő fátyolozta volna el, ami nem kerülhette ki a nagy ember figyelmét, noha fogalma sem volt, hogy mire magyarázza. Mind a ketten titokzatos képet vágtak, s ez nemcsak szokatlan, hanem nyugtalanító jelenség is volt.

- Hát Tupman? - kérdezte Pickwick úr, miután kezet fogott tanítványaival, s kölcsönösen melegen üdvözölték egymást -, hát Tupman hogy van?

Winkle úr, mert a kérdés főképpen neki szólt, nem válaszolt. Elfordította a fejét és búskomor tűnődésekbe látszott merülni.

- Snodgrass - mondta Pickwick úr komoly hangon. - Hogy van a barátunk... csak nem beteg?

- Nem - felelte Snodgrass úr; és meghatott szempilláján egy könny reszketett, mint esőcsepp az ablakrámán. - Nem, nem beteg.

Pickwick úr megállt és hol az egyik barátjára nézett, hol a másikra.

- Winkle... Snodgrass! - mondta Pickwick úr. - Mit jelentsen ez? Hol a barátunk? Mi történt? Beszéljenek... kérem, könyörgök... nem, parancsolom, hogy beszéljenek.

Pickwick úr magatartása olyan ünnepélyes volt, olyan méltóságos, hogy nem lehetett többé kitérni a felelet elől.

- Elment - mondta Snodgrass úr.

- Elment! - kiáltotta Pickwick úr. - Elment!

- Elment - ismételte Snodgrass úr.

- Hová? - tört ki Pickwick úr.

- Csak gyaníthatjuk abból, amit írt - felelte Snodgrass úr; egy levelet húzott ki a zsebéből és kezébe nyomta a barátjának. - Tegnap reggel, amikor megkaptuk Wardle úr levelét azzal a hírrel, hogy estére megjönnek a kisasszonnyal együtt, úgy vettük észre, hogy barátunkat, aki előtte való nap is folyton szomorkodott, még jobban elfogta a szomorúság. Nemsokára aztán eltűnt, egész nap nem láttuk és este a muggletoni Korona-szálló lovásza ezt a levelet hozta. A levelet már reggel megkapta, de azzal a szigorú meghagyással, hogy csak este kézbesítse.

Pickwick úr felbontotta a levelet. Barátjának keze írása volt és ekképpen szólt:

Kedves Pickwick!

Ön, kedves barátom, felül áll azon a sok emberi gyengeségen és gyarlóságon, amelyeken közönséges lelkek nem tudnak diadalmaskodni. Ön nem tudja, mi az, ha egyszerre, mint a villámütés, cserbenhagy bennünket egy édes és bájos teremtés, s rászed bennünket egy furfangos gazember, aki vigyorgó ármányosságát a barátság álarca mögé rejti. Remélem, nem is fogja megtudni soha.

Címem a Bőrös Kulacs fogadó, Cobham, Kent - az oda küldött leveleket meg fogom kapni, ha ugyan addig még életben leszek. Futok, menekülök az emberek elől, meggyűlöltem az egész világot, és ha talán örökre kifutnék belőle, szánjon és bocsásson meg nekem. Édes Pickwick, az élet elviselhetetlenné vált számomra. Az életkedv, amely tüzel bennünket, olyan, mint a teherhordó szíja, amelyen a világi gondok és bajok súlyos terhe függ; ha életkedvünk elhagy, túl nehéz a teher, s nem tudjuk tovább hordani. Összeroskadunk alatta. Mondja meg Rachaelnek... Ó, ez a név!

Tracy Tupman

- Azonnal távoznunk kell innen - mondta Pickwick úr, ahogy összehajtogatta a levelet. - Azok után, ami történt, semmi esetre sem lett volna illendő itt maradnunk; most meg az a kötelességünk, hogy Tupmant megkeressük.

És ezekkel a szavakkal a ház felé vette útját.

Szándékát hamarosan közölte a háziakkal. Hiába kérték, hiába marasztalták, Pickwick úr hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy sürgős ügyben, haladéktalanul kell elutaznia.

Az öreg lelkész is jelen volt.

- Csak nem utazik el igazán? - kérdezte, félrevonva Pickwick urat. Pickwick úr megismételte előbbi kijelentését.

- Akkor hát itt van egy kis kézirat - mondta az öreg lelkész -, azt reméltem, hogy magam olvasom majd fel önnek. Egy barátom hagyatékában leltem... orvos volt, a mi megyei elmegyógyintézetünkben... különféle írások között, amelyeket rám bíztak, megőrzés vagy megsemmisítés végett, ahogy jónak látom. Alig hiszem, hogy a kézirat valódi. Ámbár az is bizonyos, hogy nem a barátom keze írása. Olvassa el, és ítélje meg önmaga, hogy vajon csakugyan egy őrült ember eredeti fogalmazása-e, vagy csupán egy szerencsétlen ember kétségbeesett ömlengései nyomán íródott (amit valószínűbbnek tartok).

Pickwick úr átvette a kéziratot, s barátságának és nagyrabecsülésének számos jelei között elbúcsúzott a jólelkű öregúrtól.

Sokkal nehezebb feladat volt megválni a Manor-major lakóitól, hol oly igaz szíves vendéglátásban volt részük. Pickwick úr megcsókolta a fiatal hölgyeket - már-már azt akartuk mondani, hogy olyanformán, mintha tulajdon leányai lettek volna, minthogy azonban némiképp nagyobb melegséget csempészett a búcsúcsókba, a hasonlat nem volna egészen találó -, fiúi gyöngédséggel ölelte meg az öreg nénit, a lehető legpatriarkálisabb módon veregette meg a szolgálólányok rózsás képét, amikor megelégedésének nyomósabb bizonyítékát csúsztatta egyenként a kezükbe. Még melegebben és hosszadalmasabban búcsúzkodtak derék öreg házigazdájuktól és Trundle úrtól; közben még Snodgrass urat szólongatták néhányszor, aki végül is előbújt egy sötét folyosóról, s nyomban utána előjött Emily is (akinek fényes szeme szokatlanul borús volt), s a három jó barátnak csak ezután sikerült kibontakoznia a nyájas vendéglátók karjai közül. Sűrűn tekingettek vissza a majorra, amint lassacskán ballagtak elfelé: Snodgrass úr pedig sűrűn hányta a csókot a levegőbe, egy lobogó kis jószág felé, amely fölöttébb hasonlított egy női zsebkendőhöz, s amely az egyik emeleti ablakból libegett ki, míg csak az ösvény egy kanyarulata el nem takarta előlük a régi házat.

Muggletonban kocsit fogadtak Rochesterig. Mire megérkeztek, heves szívfájdalmuk annyira engedett, hogy elfogyaszthattak egy pompás korai ebédet és miután a szükséges tudnivalókkal is ellátták magukat az útra, a három jó barát délután megint felszedelőzködött, hogy átsétáljon Cobhambe.

Gyönyörű séta volt: szép júniusi délután volt, s útjuk keresztülvitt egy sűrű, árnyékos erdőn, melyet áthűsített a könnyű szellő, amint lágyan suhogtatta a sötét lombokat, s felélénkített az ágakon üldögélő madarak éneke. A repkény és a moha vastagon benőtte a vén fák törzsét, és a puha zöld gyep úgy borította be a talajt, mint egy selymes szőnyeg. Kijutottak egy parkba, ahol egy ódon vidéki kastély állt, furcsa és festői épület, Erzsébet-korabeli stílusban. Mindkét oldalán hatalmas tölgy- és szilfasorok húzódtak; szarvascsordák legelésztek a friss fűben; s hébe-hóba egy felriasztott nyúl futott végig az úton, olyan sebesen, mint a verőfényes táj fölött eliramló könnyű felhők árnyéka.

- Ha erre a helyre - mondta Pickwick úr, szétnézve maga körül -, ha erre a helyre jönnének mindazok, akiket a mi barátunkéhoz hasonló szívfájdalom gyötör, úgy vélem, hogy az élethez való régi ragaszkodásuk csakhamar visszaköltözne beléjük.

- Magam is azt hiszem - mondta Winkle úr.

- És valóban - tette hozzá Pickwick úr, mikor egy félórai séta után a faluba értek -, valóban, ahhoz képest, hogy egy embergyűlölő választotta magának, ez a falu a legszebb és legvonzóbb hely, melyet valaha életemben láttam.

Ebben a véleményében a másik kettő, Snodgrass úr és Winkle úr is osztozott; s miután útbaigazították őket a Bőrös Kulacs felé, egy kényelmes és tiszta falusi sörház felé, a három utas belépett a vendéglőbe, és rögtön tudakozódni kezdtek egy Tupman nevű úr után.

- Tom, vezesd az urakat a vendégszobába - szólt a fogadósné.

Egy nagydarab parasztlegény ajtót nyitott nekik a folyosó végén s a három jó barát belépett egy hosszúkás, alacsony mennyezetű szobába, mely bőven volt bútorozva, képtelen formájú, magas hátú, párnázott bőrszékekkel és föl volt díszítve különféle ódon arcképekkel s meglehetősen régi, durván színezett metszetekkel. A szoba felső végében egy fehér abrosszal megterített asztal állt, jól megrakva sült szárnyassal, szalonnával, sörrel és több effélével; az asztalnál pedig Tupman úr ült, s a lehető legnagyobb mértékben elütött az olyan embertől, aki már búcsút vett e földi világtól.

Barátaink beléptekor Tupman úr letette a kést és a villát, s gyászos arccal ment elébük.

- Nem reméltem, hogy itt fogom látni önöket - mondta, ahogy megszorította Pickwick úr kezét. - Igazán nagyon szép önöktől.

- Ó! - mondta Pickwick úr, miközben leült és letörölte a verejtéket, melyet a sétálás csalt ki homlokára. - Fejezze be az ebédjét, aztán sétálunk majd egyet. Négyszemközt akarok beszélni önnel.

Tupman úr szót fogadott, s Pickwick úr, miután nagyokat húzott a sörből, amelytől visszanyerte frissességét, türelmesen várta, hogy barátja elkészüljön. Az ebédet hamar elintézték és kettesben sétálni indultak.

Körülbelül félóra hosszat lehetett őket látni, amint föl-alá járkáltak a temetőben, mialatt Pickwick úr azon fáradozott, hogy barátját megingassa elhatározásában. Érveit hiábavaló volna itt megismételnünk; mert micsoda nyelv tudná éreztetni azt az erőt és lendületet, melyet az érvek nagy szerzőjük előadásában nyertek? Vajon Tupman úr ráunt-e már az egyedüllétre, vagy képtelen volt ellenállni a hozzá intézett ékes szavaknak - ezt nem tudjuk -, elég az hozzá, hogy végül már nem állt ellent.

"Nem soká törődik azzal - mondta -, hogy hol morzsolja le nyomorúságos életének hátralevő részét; és minthogy barátja oly nagy súlyt helyez az ő igénytelen társaságára, hajlandó továbbra is részt venni kalandjaiban."

Pickwick úr elmosolyodott; kezet ráztak; aztán visszasétáltak társaikhoz.

Pickwick úr ekkor, ebben a pillanatban tette azt a halhatatlan fölfedezést, mellyel büszkélkedtek és dicsekedtek a barátai, s melyet megirigyelt minden régiségbúvár az ország határain belül és kívül. Elhaladtak a fogadó ajtaja előtt, s lesétáltak egy kicsit a falu felé anélkül, hogy feltűnt volna nekik a kérdéses hely. Amikor visszatértek, Pickwick úr pillantása egy kis törött kőre esett, mely egy parasztház ajtaja előtt félig kiállt a földből. Pickwick úr megtorpant.

- Roppant különös - mondta.

- Mi az, ami roppant különös? - kérdezte Tupman úr, s buzgón kezdett vizsgálgatni maga körül mindent, kivéve azt, amit kellett volna. - Az Isten szerelmére, mi történt?

Ez az utóbbi felkiáltás az el nem fojtható bámulat kitörése volt, melyet Pickwick úr látása keltett, aki felfedezésén való elragadtatásában térdre borult a kis kő előtt és zsebkendőjével kezdte a port törülgetni róla.

- Fölírás van rajta - mondta Pickwick úr.

- Hihetetlen! - mondta Tupman úr.

- Már látom is - folytatta Pickwick úr, mialatt teljes erejével dörzsölte a követ és nagy érdeklődéssel bámulta szemüvegén keresztül. - Már látok is egy keresztet, meg egy B-t, meg aztán egy T-t. Ez nagy jelentőségű dolog - folytatta Pickwick úr fölugorva. - Valami nagyon régi fölírás, talán sokkal korábbi időből való, mint a helybeli régi szegényház. Ne menjen veszendőbe.

Bekopogott a parasztház ajtaján. Egy földműves ember ajtót nyitott.

- Mondja, barátom, nem tudja, hogy ez a kő hogy került ide? - kérdezte a jóindulatú Pickwick úr.

- Nem, uram, nem tudom - felelte a paraszt udvariasan. - Előbb itt volt már ez, mint akár én, akár önök a világra jöttünk.

Pickwick úr diadalmas pillantást vetett barátjára.

- No és... és... remélem, nem nagyon ragaszkodik hozzá, mi? - mondta Pickwick úr, remegve az aggodalomtól. - Hajlandó volna eladni?

- Az ám! De hát ki adna érte pénzt? - kérdezte az ember olyan arckifejezéssel, amit nyilván rendkívül furfangosnak szánt.

- Én rögtön adok érte tíz shillinget - mondta Pickwick úr -, ha kiássa nekem a földből.

Könnyű elgondolni, mekkorát bámult a falu, amikor Pickwick úr - a kis követ egy ásóval egyszeriben kiemelték a földből - a követ nagy erőlködéssel saját kezűleg cipelte a fogadóba, s miután gondosan megmosta, letette az asztalra.

A pickwickisták ujjongása és öröme nem ismert határt, amikor türelmüket és kitartásukat, dörzsölésüket és sikálásukat végre siker koronázta. A kő egyenetlen és repedt volt, a betűk elmosódtak és szabálytalanok, de a felírásnak a következő töredékét azért tisztán ki lehetett betűzni:

+
BIL ST
UM
PS HA
TÁRK
ÖVE

Pickwick úrnak ragyogott a szeme a gyönyörűségtől, mikor leült és nézegette a kincset, melyet fölfedezett. Elérte becsvágyának egyik legfőbb célját. Egy olyan megyében, mely ismert volt tömérdek korai századokból való régiségeiről; egy olyan faluban, hol még sok jel őrizte a hajdankor emlékét, ő - ő, a Pickwick Klub elnöke, fölfedezett egy kétségbevonhatatlanul régi, különös és érdekes feliratot, amely eddig teljesen kikerülte a sok tudós figyelmét, akik előtte jártak e helyen. Alig akart hinni a szemének.

- Hát ez... ez - mondta -, ez eldönti a dolgot. Visszatérünk Londonba holnap.

- Holnap! - kiáltották bámuló tanítványai.

- Holnap - mondta Pickwick úr. - Olyan helyre kell vinnünk azonnal ezt a kincset, ahol alaposan megvizsgálható és helyesen megfejthető. Egyéb okom is van rá, hogy utazzunk. Néhány nap múlva képviselő-választás lesz az eatanswilli kerületben, ahol Perker úr, akivel a minap ismerkedtem meg, főkortese lesz az egyik jelöltnek. Mi is ott leszünk, és apróra megszemléljük a dolgot, mely minden angol embert annyira érdekel.

- Ott leszünk - harsogta lelkesen három torok.

Pickwick úr körülnézett. Tanítványainak ragaszkodása és heve a lelkesedés tüzét gyújtotta ki benne. Ő volt a vezérük és ezt érezte is.

- Ürítsünk egy pohár bort e szerencsés együttlét örömére - mondta. Ez az ajánlat is, mint a többi, egyhangú lelkesedéssel találkozott. Miután Pickwick úr elhelyezte a nevezetes követ egy kis bolti ládában, melyet külön e célra szerzett be a fogadósnétól, letelepedett egy karosszékbe az asztalfőn és nagy vigasság és beszélgetés között telt el az este.

Elmúlt már tizenegy óra is - ami nagyon késői óra egy olyan kis faluban, mint Cobham -, mikor Pickwick úr visszavonult a szobájába, ahol már megágyaztak neki. Kinyitotta a rácsos ablakot, s miután a gyertyát az asztalra tette, hosszan eltűnődött az elmúlt két nap összetorlódott eseményein.

Az idő és a hely egyaránt kedvezett az elmélkedésnek. Pickwick urat a toronyóra rezzentette fel, mely éjfélt ütött. Az óra első ütése ünnepélyesen csengett fülébe, de amikor a harangszó elhallgatott, a csöndet kezdte elviselhetetlennek érezni - úgy rémlett neki, mintha egy jó barátját veszítette volna el. Ideges és izgatott volt; s miután gyorsan lehányta magáról a ruháit, a gyertyát a kandallóra helyezte és bebújt az ágyba.

Mindenki átesett már azon a kellemetlen állapoton, mikor a kifáradt test hiába küzd, mégsem tud elaludni. Pickwick úr is így érezte magát ebben a pillanatban; hol az egyik, hol a másik oldalára fordult; állhatatosan lehunyta a szemét, hogy így édesgesse magához az álmot. Nem volt foganatja. Akár a szokatlan fáradalom okozta, amelyen keresztülment, akár a hőség, vagy a brandy szódával, vagy az idegen ágy - elég az hozzá, hogy nagy bosszúságára, gondolatai egyre visszatértek a földszinti szoba komor képeihez és azokhoz a régi históriákhoz, melyek az est folyamán a képekkel kapcsolatban szóba kerültek. Félórai hánykolódás után arra a szomorú meggyőződésre jutott, hogy hiába próbál aludni; fölkelt és félig felöltözködött. Nincs annál rosszabb - gondolta magában -, mint ágyban fekve mindenféle szörnyűségeken tépelődni. Kinézett az ablakon - odakint nagy sötétség. Fel-alá járkált a szobában - idebent nagy elhagyatottság.

Néhányszor már megtette az utat ajtótól az ablakig s ablaktól az ajtóig, amikor eszébe jutott az öreg lelkész kézirata, most először. Jó gondolat volt. Ha nem lesz elég érdekes olvasmánynak, jó lesz altatónak. Kivette kabátja zsebéből, egy kis asztalkát húzott az ágya mellé, megkoppantotta a gyertyát, föltette a szemüvegét és hozzálátott az olvasáshoz. Furcsa kézírás volt, a papír nagyon tintafoltos és maszatos. Már a címétől is összerezzent és nem állhatta meg, hogy nyugtalan szemmel körül ne nézzen a szobában. De mégis meggondolta, hogy micsoda képtelenség utat engedni ilyen érzéseknek, újra megkoppantotta hát a gyertyát és olvasni kezdte a következőket:

EGY ŐRÜLT KÉZIRATA

"Igen! - egy őrülté! Sok évvel ezelőtt még ez a szó is hogy a szívembe nyilallt volna! Hogy fölkeltette volna bennem a rettegést, mely rám szokott néha jönni; zúgva és tombolva felkorbácsolta volna a vért ereimben, míg a félelem hideg verejtéke nagy cseppekben ki nem ül homlokomra, s térdeim össze nem verődnek a borzalomtól. De most szeretem ezt a szót. Nagyon szép szó. Hol az a fejedelem, akinek haragos tekintetétől úgy félnek, mint az őrült ember kimeredt szemétől - kinek a bárdja és kötele olyan biztos, mint az őrült markának szorítása! Ohó! Ohó! Nagy dolog őrültnek lenni, akit úgy bámulnak, mint a puszták oroszlánját a vasrostélyon keresztül, nagy dolog csikorgatni a fogainkat, és üvölteni a hosszú, csöndes éjszakában, mikor oly vígan csörög a súlyos bilincs - s e pompás muzsikán föllelkesülve, magunkat a szalmába fúrni és benne fetrengeni. Éljen az őrültek háza! Ó, ritka pompás hajlék!

Emlékszem napokra, amikor rettegtem a megőrüléstől; amikor rendesen fölriadtam álmomból, s térdre hullva könyörögtem, hogy maradjon el tőlem ez a családi átok; amikor futottam a jókedv vagy boldogság látványától, hogy elrejtőzzem egy magányos helyen és keserves órákat töltöttem azzal, hogy figyeljem a betegség növekedését, mely agyvelőmet sorvasztotta. Tudtam, hogy az őrület a véremben lappang, hogy benne van a csontomban és a velőmben; hogy közben egy egész nemzedék élt, melyet elkerült ez a pestis, s hogy én vagyok az első, akiben föl fog támadni. Tudtam, hogy ennek így kell lenni: hogy mindig is így volt és mindig így lesz; és ha társaságban félrebújtam a szoba valamelyik sarkába és láttam, hogy az emberek suttognak, kacsingatnak egymásra és a szemükkel felém vágnak, tudtam, hogy az őrültségre kárhoztatott emberről beszélnek; és megint elsompolyogtam, hogy magamban gunnyasszak.

Így tartott ez évekig; hosszú, nagyon hosszú évek voltak. Itt is hosszúak néha az éjszakák - nagyon hosszúak; de semmiségek ahhoz képest, hogy milyen nyughatatlan éjszakáim és milyen szörnyű álmaim voltak akkoriban. Az emléküktől is megfagy a vérem. Ravasz és csúfondáros arcú, nagy, sötét alakok szorongtak a szoba sarkaiban, éjszaka ágyam fölé hajoltak és csalogattak az őrületbe. Halk szóval suttogták a fülembe, hogy a vén háznak padlója, amelyben atyám atyja meghalt, saját vérétől mocskos, amelyet ő maga ontott ki, amikor tomboló őrültségében kezet emelt magára. Bedugtam a két fülemet ujjaimmal; de a szavuk úgy hasogatta az agyvelőmet, hogy a szoba is harsogott bele, s azt kiáltozták, hogy a nagyapám előtt való nemzedékben született ugyan az őrület, de az ő nagyapja éveken át a földhöz láncolva élt, mert különben darabokra tépte volna önmagát. Tudtam, hogy igazat mondanak - jól tudtam. Rájöttem már évekkel azelőtt, jóllehet rejtegetni próbálták előttem. Haha! Túljártam én az eszükön, még ha őrültnek tartottak is.

Végül aztán kitört rajtam is az őrültség, s én csodálkoztam, hogy hogyan retteghettem tőle valaha is. Most már járhattam emberek közé, s együtt kacaghattam és kurjogathattam a társaság színe-javával. Én tudtam, hogy őrült vagyok, de ők még csak nem is gyanították. Micsoda gyönyörűséget éreztem, ahányszor csak eszembe jutott, milyen szépen bolonddá tartom őket, amiért régebben ujjal mutogattak és szemükkel sandítottak rám, amikor még nem is voltam őrült, csak abban a félelemben éltem, hogy meg találok őrülni. És hogy kacagtam örömömben, valahányszor magamra maradtam s elgondoltam, hogy milyen jól őrzöm titkomat, s jó barátaim milyen hamar cserbenhagynának, ha megtudnák a valót. Föl szerettem volna ujjongani elragadtatásomban, amikor kettesben ebédeltem valami jó lármás cimborával és én elgondoltam, hogy halálra válna az arca, s hanyatt-homlok rohanna el, ha megtudná, hogy a mellette ülő és villogó, sima kését köszörülő kedves barátja őrült ember, akinek teljesen megvan a hatalma és félig a szándéka is, hogy kését a szívébe mártsa. Ó, de vidám élet volt.

Kincsek ura lettem, özönével jött a pénz, fürödtem az élvezetekben, amelyeket jól őrzött titkom tudata megsokszorozott. Nagy birtokot örököltem. A törvény - maga az éles szemű törvény is - megtévedt, becsapódott; és a nagyperes vagyont egy őrült kezére adta. Hová tették vajon az eszüket a jó szemű, okos emberek? S hová tették ravaszságukat az ügyvédek, akik oly mohón szimatolgatják a semmisségi okokat? Az őrült valamennyiük eszén túljárt.

Volt pénzem. Hogy udvaroltak nekem! Pazarul szórtam a pénzt. Mennyire magasztaltak érte! A három büszke, fennhéjázó fivér hogy megalázkodott előttem! S az ősz hajú öreg apa is - mennyi tisztelet - mennyi hódolat - milyen odaadó barátság - egyenesen imádott! Az öregnek volt egy leánya, a három fivér húga - és mind az öten szegények voltak. Én gazdag voltam s mikor elvettem a leányt, mosolyt láttam játszadozni szegény hozzátartozóinak arcán, akik örültek a jól kifőzött tervnek s a gazdag zsákmánynak. Pedig nekem kellett volna mosolyognom! Mosolyognom! Tele torokból hahotáznom, hajamat tépnem és ordítozva fetrengenem a földön örömömben! Nem is álmodták, hogy egy őrülthöz adták feleségül a leányt.

De megálljunk. Ha tudták volna, megkímélik-e vajon tőle? A húguk boldogsága állt szemben a sógor aranyával. Könnyű pehely, melyet a levegőbe fúvok, a fényes lánchoz képest, mely a ruhámon csillog!

Egy dologban azonban csalódtam, minden ravaszságom mellett is. Ha nem vagyok őrült - bár mi őrültek elég éles eszűek vagyunk, csak néha megzavarodunk -, tudhattam volna, hogy a leány inkább kiterítve feküdt volna a koporsójában, semhogy irigyelt menyasszonyként bevonuljon pazar, fényes házamba. Tudhattam volna, hogy a szíve annál a fekete szemű fiúnál maradt, kinek a nevét egyszer nyugtalan álmában susogta; s tudhattam volna, hogy ősz, öreg atyja és nagyralátó bátyjai csak feláldozták őt nekem, hogy megszabadítsa őket a szegénységtől.

Semmiféle arcra vagy alakra nem tudok ma már visszaemlékezni, de azt tudom, hogy szép volt a leány. Tudom, hogy szép volt, mert holdvilágos éjszakákon, ha felriadok álmomból és körülöttem minden csöndes, látom őt, amint némán és mozdulatlanul áll cellám egyik sarkában; vékony, bágyatag alak, hosszú fekete hajjal, amely leomlik a vállára, túlvilági szél lebegteti, s a szeme rám szegeződik mereven, se nem mozdul, se le nem csukódik. Csitt! Szívemben megdermed minden csöpp vér, amikor ezt leírom - ez az ő alakja; arca nagyon sápadt, szeme üveges; de azért ráismerek. És ez a kísérteties alak - soha meg sem moccan; nem ráncolja a homlokát, nem vonja félre száját, mint a többiek, akik néha benépesítik ezt a helyet; nekem mégis úgy rémlik, hogy sokkal borzasztóbb, mint azok a hazajáró lelkek, amelyek hosszú évekkel azelőtt kísértgettek - azon frissiben kelt ki a sírjából; és szakasztott olyan, mint egy holttest.

Majdnem egy esztendeig láttam ezt az arcot egyre sápadtabbá válni; majdnem egy évig láttam titkos könnyeket peregni szomorú képén, és sohasem tudtam az okát. Végre mégis kitaláltam. Nem sokáig rejtegethették előttem. A leány sohasem szeretett engem, és én soha nem is hittem, hogy szeret; megvetette gazdagságomat, gyűlölte a pompát, amely körülvette őt - amire nem számítottam. Mást szeretett. Ez sohasem jutott eszembe. Különös érzések szálltak meg, és gondolataim valami titokzatos hatalom kényszere alatt szüntelenül keringtek-forogtak agyamban. Nem gyűlöltem a nőt, habár gyűlöltem a fiút, aki után még mindig sírt. Sajnáltam - igen, sajnáltam - nyomorúságos életéért, amelyre szívtelen és önző családja kárhoztatta. Tudtam, hogy napjai meg vannak számlálva, de az a gondolat, hogy a halála előtt még életet adhat egy szerencsétlen lénynek, aki arra lesz szánva, hogy az őrültséget átszármaztassa ivadékaira: ez a gondolat megérlelte szándékomat. Föltettem magamban, hogy megölöm.

Heteken át előbb méregre, aztán vízbefojtásra, aztán tűzhalálra gondoltam. Gyönyörű látvány lett volna a lángokban álló nagy ház, amint az őrült felesége hamuvá ég benne. S pompás tréfa lett volna nagy jutalmat kitűzni a gyújtogatóra és valami épeszű embert látni az akasztófán olyan bűntettért, amit sohasem követett el, s mindezt egy őrült furfangja miatt. Sokszor gondoltam erre, de végül letettem róla. Ó, micsoda élvezet volt nap nap után a borotvát fenni, az éles pengét tapogatni s elgondolni, hogy milyen tátongó sebet nyitna ez a vékony villogó acél! Végül aztán a gonosz kísértetek, amelyek régebben oly sűrűn látogattak meg, fülembe súgták, hogy itt az ideje s kezembe nyomták a kinyitott borotvát. Jól megmarkoltam, szép csöndesen leszálltam az ágyról és alvó feleségem fölé hajoltam. Két keze az arcát takarta, én fölemeltem, mire önfeledten a keblére hanyatlottak. Bizonyosan sírt, mert az arca még nedves volt a könnyektől. Vonásai közönyösek, nyugodtak voltak; sőt amikor ránéztem, csöndes mosoly tűnt fel a halvány arcon. Kezemet gyöngéden a vállára tettem. Megborzongott, de mintha csak álmodott volna. Megint föléje hajoltam. Felsikoltott és felébredt.

Egy kézmozdulat és többé se szó, se hang nem szaladhatott volna ki a torkán. De megijedtem és visszahőköltem. Pillantása az enyémbe kapcsolódott. Nem tudom, hogy mire véljem, de szemei megfélemlítettek és bátorságomat szegték; megbénított a nézésük. Leszállt az ágyról, szeme szüntelenül és mereven rajtam függött. Reszkettem; a borotva a kezemben volt, de nem tudtam megmozdulni. Az ajtó felé tartott. Amikor a közelébe ért, megfordult és levette rólam a tekintetét. A varázs megtört. Odarohantam hozzá s megragadtam a karját. Hangosan sikoltozni kezdett és lerogyott a földre. Most küzdelem nélkül megölhettem volna; de már az egész ház talpon volt. Léptek zaját hallottam a lépcsőkön. A borotvát visszatettem rendes helyére, a fiókba, kinyitottam az ajtót és hangosan segítségért kiáltottam.

Bejöttek, fölemelték, ágyára fektették. Órák hosszat hevert eszméletlenül, és amikor visszaköltözött beléje az élet, amikor visszanyerte a látását, szavát, az esze megzavarodott és magánkívül dühöngeni, őrjöngeni kezdett.

Orvosokat hívtunk - nagyhírű embereket, akik könnyű hintókban, gyönyörű lovakkal és cifra cselédséggel robogtak házam elé. Heteken át ott ültek az ágya mellett. Nagy tanácskozásokat tartottak és halk, ünnepélyes hangon tárgyaltak a szomszéd szobában. Egyikük, a legkitűnőbb és legünnepeltebb orvos valamennyi között, félrevont s miután figyelmeztetett, hogy készüljek fel a legrosszabbra, azt mondta nekem - nekem, az őrültnek! -, hogy a feleségem megőrült. Szorosan mellettem állt egy nyitott ablakban, pillantása az arcomon függött, keze a karomon nyugodott. Egyetlen lökéssel letaszíthattam volna az utcára. Igazán remek mulatság lett volna, ha megteszem. De titkom forgott a kockán, úgyhogy nem bántottam. Pár nappal utóbb azt mondták, hogy őrizet alá kell helyeznem a feleségemet; hogy gondoskodjam számára ápolóról. - Nekem! Nekem kell ápolóról gondoskodnom számára! Kimentem a mezőkre, ahol senki sem hallhatott, s úgy hahotáztam, hogy a levegő is zengett tőle.

Másnap meghalt. Az ősz öreg ember ment a koporsója után, és a büszke fivérek egy könnyet hullattak testvérhúguk kihűlt testére, akinek szenvedéseit, amíg élt, oly érzéketlenül nézték, mintha idegeik vasból lettek volna. Mindez csak táplálta titkos örömömet s mialatt hazafelé hajtattunk, fehér zsebkendőm mögött, melyet arcom elé tartottam, úgy kacagtam, hogy a könny is kicsordult szememből.

De noha tervemet végrehajtottam s megöltem őt, nyughatatlan és zavart voltam és éreztem, hogy titkom hamarosan ki fog pattanni. Ha egyedül voltam, nem tudtam leplezni szilaj örömömet és jókedvemet, amely forrt bennem, amelytől otthon ugrándoztam, táncoltam, tapsikoltam, forogtam és hangosan ujjongtam a szobámban. Ha kisétáltam és láttam a nyüzsgő tömeget az utcán tolongani, vagy a színházban, amikor hallgattam a zeneszót és néztem a táncoló alakokat, őrült vágy fogott el, hogy közéjük tudtam volna rohanni, kiszaggatni egyenként minden tagjukat és üvölteni tomboló örömömben. De csak a fogamat csikorgattam, toporzékoltam a padlón és éles körmeimet a tenyerembe vájtam. Türtőztettem magam, s nem tudta meg senki fia, hogy őrült vagyok.

Emlékszem rá, jóllehet már az utolsó dolgok közül való, amelyekre emlékszem, mert most már a valóságot összekeverem az álommal, s annyi a dolgom és folyton sürgetnek, nincs időm rá, hogy szétbontsam a kettőt abból a különös kuszaságból, amelyben össze vannak gabalyítva - emlékszem rá, hogy végül is miképpen árultam el magamat. Hahaha! Úgy rémlik, mintha most is látnám eliszonyodott tekintetüket és érezném, hogy milyen könnyű szívvel taszítottam el őket; összeszorított öklömmel belevágtam sápadt arcukba, aztán elrohantam, mint a szélvész, s ők hiába kiáltoztak utánam. Egy óriás ereje költözik belém, amikor erre visszagondolok. - Íme... nézzétek, hogy ez a vasrács hogyan hajladozik, amikor dühömben megmarkolom. Eltörhetném, akár egy vesszőt, csakhogy hosszú folyosók vannak itt, tömérdek ajtóval - nem hiszem, hogy megtalálnám a kivezető utat, és ha rá is találnék, tudom, hogy odalent nagy vaskapuk vannak, melyeket mindig bezárva és elreteszelve tartanak. Tudják, hogy milyen fortélyos őrült voltam s büszkék rá, hogy most itt vagyok és mutogathatnak.

Hogyan is volt csak? - Igen, oda voltam hazulról. Késő éjszaka volt, amikor hazatértem s ott találtam a három büszke fivér közül a legbüszkébbet - várt rám, amint mondta, fontos, hivatalos ügyben. Nagyon jól emlékszem. Gyűlöltem ezt az embert, az őrültek minden gyűlöletével. Sokszor, nagyon sokszor éreztem az ujjaim sóvárgását, hogy szétmarcangoljam. Megmondták, hogy odafönt van. Felrohantam a lépcsőn. Beszélni akart velem. Kiküldtem a cselédséget. Késő éjszakára járt az idő, és mi kettesben maradtunk - először életünkben.

Eleinte óvakodtam az arcába nézni, mert tudtam azt, amiről neki sejtelme se volt - és magamban ujjongtam ezen -, tudtam, hogy az őrültség lángja már ott lobog vadul a két szememben. Szótlanul ültünk néhány percig. Végre ő megszólalt. Korhely életmódom, különös megjegyzéseim, amikor a húga még alighogy meghalt, sértik a halott emlékét. Összevetve számos körülményt, amely eleinte kikerülte figyelmét, azt kell hinnie, hogy nem bántam jól vele. Tudni óhajtja, igaz-e az a föltevése, hogy én foltot akarok ejteni húga emlékén és a családja becsületén. Tiszti egyenruhájának tartozik azzal, hogy magyarázatot kérjen.

Ennek az embernek tiszti rangja volt a hadseregben - tiszti rangja, amelyet az én pénzemen és testvérhúgának a boldogságán vásárolt! Ez az ember volt a főkolompos az összeesküvésben, hogy lépre csaljanak, s megkaparintsák vagyonomat. Ez az ember volt a főmozgatója annak, hogy a húgát feleségül kényszerítsék hozzám, pedig tudta jól, hogy a leány annak az éretlen fiúnak adta a szívét. Egyenruhájának tartozik ezzel! Gyalázatának egyenruhája! Pillantásom az arcára tévedt - akaratlanul is -, de nem szóltam egy szót sem.

Láttam, hogy a tekintetemre milyen hirtelen megváltozott az egész ember. Bátor legény volt, de minden vér eltűnt az arcából és hátrálni kezdett székestül. Én meg közelebb toltam hozzá a székemet; és amikor kacagni kezdtem - nagyon jókedvű voltam -, láttam, hogy megborzong. Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a téboly. Nagyon félt tőlem.

- Ön nagyon szerette a húgát, amíg élt - mondtam -, nagyon szerette, ugyebár?

Nyugtalanul nézelődött jobbra-balra s észrevettem, hogy megmarkolja a szék támláját: de nem szólt semmit.

- Nyomorult! - mondtam. - Kiismertem önt; rájöttem pokoli tervére, melyet ellenem szőtt; tudom, hogy a húga mást szeretett, amikor erőszakkal hozzám kényszerítették. Tudom... tudom jól.

Hirtelen felugrott, megragadta a székét és rám szólt, hogy lépjek hátrább, mert én azon igyekeztem, hogy beszéd közben óvatosan egyre közelebb férkőzzek hozzá.

Már inkább ordítoztam, mint beszéltem, mert örvénylő szenvedélyek háborgását éreztem az ereimben és a régi gonosz kísértetek sugdolózva bujtogattak, hogy tépjem ki a szívét.

- Ördög és pokol - kiáltottam felugorva, és nekirohantam -, megöltem a feleségemet. Őrült vagyok. Leteperlek. Vért, vért! Vért akarok látni!

Egyetlen mozdulattal félreütöttem a széket, amelyet rémületében hozzám akart vágni, elkaptam a derekát és egy nagy, tompa zuhanással mind a ketten a földön hemperegtünk.

Nagyszerű verekedés volt; mert nagy, erős ember volt és az életéért viaskodott; én pedig, a hatalmas erejű őrült, a vérére szomjaztam. Tudtam, hogy nincs erő, mely az enyémmel mérkőzhetnék, és igazam volt. Megint igazam volt, noha én voltam az őrült. Az ellenállása egyre jobban gyengült. Mellére térdepeltem és két kezemmel jól megmarkoltam izmos nyakát. Az arca lilára vált; szemei kifordultak üregükből és kilógó nyelve mintha csúfolódni akart volna velem. Egyre erősebben szorítottam a torkát.

Egyszerre az ajtó nagy recsegéssel kinyílt, egész tömeg ember tódult be a szobába és zajosan biztatgatták egymást, hogy le kell fogni az őrültet.

Kiderült a titkom és most már csak a szabadulásért és a szabadságért kellett harcolnom. Még mielőtt hozzám nyúlhatott volna valaki, talpon termettem, támadóim közé fúrtam magam és erős karral utat törtem, mintha csak bárd lett volna a kezemben, amellyel mindenkit leütöttem, aki utamat állta. Elértem az ajtót, átvetettem magam a lépcső korlátján és egy szempillantás alatt az utcán voltam.

Futottam nyílegyenesen, inamszakadtából, senki sem mert feltartóztatni. Hallottam az üldözők dobogását és megkettőztem lépteimet. A távolsággal egyre jobban gyöngült mögöttem a lábdobogásuk, s végül egészen elhalt. De én csak futottam tovább, árkon, bokron, nádon, berken keresztül, szilaj ordítással, amelyet átvettek azok a kísérteties lények, amelyek körülözönlöttek és úgy visszhangozták saját kiáltozásomat, hogy harsogott tőle a levegő. Démonok ragadtak karjukba, melyek tovább iramodtak a széllel és minden töltést és kerítést elsodortak maguk előtt, s olyan erővel és olyan sebesen forogtak-keringtek, örvénylettek velem, hogy elszédült tőle a fejem, míg végül egy erélyes lökéssel letaszítottak maguk mellől, s én lezuhantam a földre. Amikor föleszméltem, itt találtam magamat - itt, ebben a díszes cellában, ahová ritkán téved napsugár, s a hold sugarai is csak azért lopóznak be, hogy jobban kiemeljék a körülöttem imbolygó fekete árnyékokat és azt a szótlan alakot, aki most is ott áll a régi zugban. Ha ébren fekszem, néha különös sikoltásokat hallok a nagy épület különböző részeiből. Hogy mit jelentenek, azt nem tudom, de sohasem az a sápadt alak sikoltozik, sőt ügyet sem vet az egészre. Mert kora alkonyattól kora hajnalig csak mozdulatlanul áll ugyanazon a helyen, hallgatja vasbilincsem muzsikáját és nézi fetrengésemet a szalmazsákon."

A kézirat végén más vonásokkal a következő jegyzet állt:

(A szerencsétlen ember, akinek megtébolyodása a föntebbiekben van elbeszélve, szomorú példáját mutatja, hogy milyen kárhozatos következményekkel jár, ha fiatalemberek visszaélnek az erejükkel, és addig folytatják kicsapongásaikat, amíg a következményeket többé már nem lehet orvosolni. Ifjúkori meggondolatlan kicsapongásai, korhelykedései, dorbézolásai következtében hagymázba esett és elmebaj tört ki rajta. Ebben az állapotában egy ismert orvosi elmélet alapján, melyet némelyek határozottan fenntartanak, mások viszont éppoly határozottan elvetnek, az a különös rögeszméje támadt, hogy családjában örökletes betegség az őrültség. Ettől eleinte búskomorság fogta el, amely idővel nagyfokú elmezavarrá súlyosbodott, és végül dühöngő őrültséggé fejlődött. Minden jel arra vall, hogy az események, amelyeket részletesen leírt, valóban megtörténtek, ha megbomlott képzelete eltorzítva adja is vissza őket. Akik ismerték kora fiatalságának bűneit, csak azon csodálkoznak, hogy szenvedélyei, miután elszabadultak az értelem pórázáról, nem ragadták őt még sokkal borzasztóbb tettekre.)

A gyertya már tövig égett a tartóban, amikor Pickwick úr az öreg lelkész kéziratának a végére jutott; és amikor a gyertya hirtelen kilobbant, minden elöljáró figyelmeztető hunyorgás nélkül, felindult lelkiállapotában Pickwick úr szörnyen megijedt. Sietve ledobálta magáról azt a kevés ruhát, amelyet magára szedett, mikor nyugtalanul fölkelt az ágyából - s miután még egyszer félve körülnézett a szobában, villámgyorsan bebújt a paplan alá és csakhamar elaludt.

A nap ragyogó fénnyel tűzött be a szobába, és már jó későre járt az idő, mikor Pickwick úr felébredt. A sötét árnyékokkal együtt, melyek elsötétítették volt a tájat, tovaszállt lehangoltsága is, amely éjszaka ránehezedett. Derekas reggeli után a négy úriember útnak indult Gravesend felé, egy legény pedig vitte utánuk a deszkaládába csomagolt követ. Egy óra tájban megérkeztek a városba (poggyászukat már Rochesterből előreküldték Londonba), és minthogy szerencsére a postakocsin még kaptak külső helyeket, már aznap délután jókedvben és jó egészségben megérkeztek Londonba.

A következő három-négy napot az eatanswilli kerületbe való utazás előkészületeivel töltötték. De minthogy e fontos vállalkozásra vonatkozó mindennemű utalás külön fejezetbe tartozik, a jelen fejezet hátralevő néhány sorát annak szenteljük, hogy minél tömörebben beszámoljunk a régiségtani felfedezés történetéről.

A klub jegyzőkönyveiből kiviláglik, hogy megérkezésük után való este, egy ünnepélyes közgyűlésen Pickwick úr felolvasást tartott nagy felfedezéséről, és a felirat jelentését illetően különböző tudós és elmés magyarázatokba bocsátkozott. Kiviláglik továbbá, hogy egy hozzáértő művész pontos és hű rajzot készített a ritkaságról, s a rajzot kőbe metszették és megmutatták a Királyi Régiségtani Társaságnak és más tudományos testületeknek - kiviláglik továbbá, hogy a kérdés körül nagy tudományos vita támadt, mely töméntelen irigységet és bosszúságot kavart föl, és hogy Pickwick úr maga is írt egy tanulmányt, amely nagyon sűrű nyomással kilencvenhat lapra terjedt és huszonhétféle megfejtését adta a feliratnak. Három öregúr mindenéből kitagadta a legidősebb fiát, amiért ezek kételkedni mertek a kődarab régi mivoltában - egy lelkes régiségbúvár fiatalon elvetette magától az életet, kétségbeesésében, hogy a fölírást nem tudta megfejteni. Kitűnik továbbá, hogy Pickwick urat ezért a nagy felfedezésért tizenhét hazai és külföldi társaság megválasztotta tiszteletbeli tagjává; s hogy a tizenhét társaság közül egyik sem tudta, mitévő legyen a fölfedezéssel; de hogy mind a tizenhét megegyezett arra nézve, hogy a dolog roppant nagy jelentőségű.

Igaz, hogy Blotton úr - és ezt a nevet sújtsák örökös megvetésükkel mindazok, akik tisztelik a titokzatos és fenséges tudományt -, igen, Blotton úr, a köznapi lelkek jellemző bizalmatlanságával és szőrszálhasogatásával a dolognak egy éppoly lekicsinylő, mint nevetséges magyarázatát igyekezett adni. Blotton úr ugyanis azzal az aljas szándékkal, hogy elhomályosítsa a halhatatlan Pickwick név ragyogását, fogta magát és személyesen elutazott Cobhambe, s visszatérte után a klubban történt egyik felszólalása alkalmával gúnyosan megjegyezte, hogy járt annál az embernél, akitől a követ vásárolták; ez az ember a kőről azt állította, hogy régi, de a felírás régiségét határozottan tagadta - már csak azért is, mert úgy mondta, hogy ő maga véste rá durván egy ráérő órájában, és hogy a betűkkel se többet, se kevesebbet nem akart mondani, mint egyszerűen annyit, hogy: - Bill Stumps határköve - és hogy Stumps úr nem lévén jártas a fogalmazás mesterségében, és inkább a szavak kiejtése szerint igazodván, semmint a helyesírás szigorú szabályai szerint, keresztnevéből a második "L"-et kifelejtette.

A Pickwick Klub (miként egy ilyen felvilágosult társaságtól el is lehetett várni) ezt a kijelentést méltó megvetéssel fogadta, a felfuvalkodott és neveletlen Blottont kigolyózta, s a bizalma és elismerése jeléül egy aranykeretű szemüveget szavazott meg Pickwick úrnak; Pickwick úr pedig viszonzásul megfestette saját arcképét és kifüggesztette a klub helyiségeiben.

Blotton urat ugyan kigolyózták, de nem tudták legyőzni. Ő is kiadott egy kis tanulmánykötetet, mely a tizenhét hazai és külföldi tudományos társaságnak szólt, s amelyben a már előbb kifejtett nézeteit ismételte és eléggé érthetően fejezte ki abbeli véleményét, hogy nevezett tizenhét tudományos társaságot megannyi csaló bandának tartja. Erre persze nagy erővel tört ki a tizenhét hazai és külföldi társaság fölháborodása, egy csomó új tanulmánykötet jelent meg, a külföldi tudományos társaságok levelezésbe léptek a hazai tudományos társaságokkal; hazai tudományos társaságok angol nyelvre fordították a külföldi tudományos társaságok értekezéseit, a külföldi tudományos társaságok mindenféle nyelvre lefordították a hazai társaságok tanulmányköteteit; és így indult meg az a híres tudományos háború, melyet a Pickwick-vita néven ismert az egész világ.

De a Pickwick úr dicsősége ellen intézett aljas merénylet visszafelé sült el, s a rágalom szerzőjét sújtotta. A tizenhét tudományos társaság egyhangúlag tudatlan és tolakodó kontárnak jelentette ki az önhitt Blottont és rögtön hozzáláttak, hogy még több tanulmányt gyártsanak, mint annak előtte. A kő pedig megvan mind a mai napig, mint Pickwick úr nagyságának megfejthetetlen hirdetője és ellenségei törpeségének maradandó emlékjele.

Pickwick úr lakása, a Goswell utcában, szerény volt ugyan, mindamellett nemcsak nagyon csinos és kényelmes, de roppant alkalmas szállás a magafajta kutató és gondolkozó szellemnek. Nappali szobája az első emeleten volt, hálószobája a másodikon, az utcára nézett, s így akár a dolgozószobájában ült az íróasztalánál, akár hálószobájában állt a tükre előtt, ezen a népszerű és sűrű forgalmú útvonalon egyformán módja volt tanulmányozni az emberi természet sokféle változatát. Szállásadónője, Bardellné asszonyság - egy istenben boldogult vámtiszt özvegye és örököse -, kellemes arcú, élénk természetű, jóravaló asszony volt, született szakácstehetség, aki tanulmány és hosszas gyakorlat révén rendkívüli hozzáértésre tett szert ezen a téren. Sem gyermek, sem cseléd, sem baromfi nem volt a háznál. Rajtuk kívül nem volt más lakója, mint egy nagy darab úr és egy kisfiú; előbbi egy albérlő, utóbbi pedig Bardellné magzata. A behemót úr minden este pont tízkor otthon volt, s szépen bebújt keskeny franciaágyába, az udvarra néző szobájában; Bardell úrfi gyermeki játékainak és testgyakorlatainak a színtere a környék járdáira és csatornáira szorítkozott. Tisztaság és csönd uralkodott az egész házban; és Pickwick úr akarata volt ott a törvény.

Mindazok szemében, akik előtt a házirend e pontjai nem voltak ismeretlenek, s akik ismerték Pickwick úr bámulatos lelki fegyelmezettségét, feltétlenül rejtélyesnek és megfejthetetlennek tűnt volna fel magatartása és viselkedése az eatanswilli utazás napja előtt való reggelen. Gyors léptekkel járt föl-alá a szobában, hárompercnyi időközökben kidugta fejét az ablakon, minduntalan az órájára nézett és szokatlan türelmetlenségének még számos egyéb jelét is adta. Nyilvánvaló volt, hogy valami nagy dolog van készülőben, de hogy mi, azt még Bardellné asszonyság sem tudta volna kitalálni.

- Bardellné - mondta végre Pickwick úr, amikor ez a szeretetre méltó nőszemély már majdnem elkészült a hosszasra nyúlt portörléssel.

- Tessék - felelte Bardellné.

- Sokáig elmarad a kisfia.

- Ó, hiszen hosszú az út a Borough-ig, uram - felelte Bardellné.

- Ó - mondta Pickwick úr -, már az igaz, nagyon igaz.

Pickwick úr megint elhallgatott, Bardellné asszonyság pedig tovább törülgette a port.

- Bardellné - szólalt meg Pickwick úr néhány perc múlva.

- Tessék - mondta ismét Bardellné.

- Mit gondol, két személy ellátása vajon sokkal többe kerülne, mint egy személyé?

- Ó, Pickwick úr - mondta Bardellné asszonyság, elpirulva a főkötője széléig, mert úgy rémlett neki, mintha lakója házassági szándékkal hunyorgatna feléje. - Ugyan már, Pickwick úr, miket kérdez!

- De hát mit gondol? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát az attól függ - felelte Bardellné, s a portörlője közeledni kezdett Pickwick úr könyökéhez, mely az asztal szélén nyugodott -, hát, tetszik tudni, az attól függ jórészt, hogy ki az a személy; hogy takarékos és dolgos-e az illető... Pickwick úr.

- Nagyon igaz - mondta Pickwick úr -, de azt hiszem, az illetőben, akire én gondolok (s közben nyomatékosan ránézett Bardellnéra), az illetőben megvannak mindezek a jó tulajdonságok; s azonfelül rendelkezik bőséges élettapasztalattal is és van magához való esze, aminek én nagy hasznát vehetem, tudja, Bardellné asszonyság.

- Ugyan már, Pickwick úr - mondta Bardellné asszonyság és megint elvörösödött egészen a főkötője széléig.

- Meg vagyok róla győződve - mondta Pickwick úr, aki lassan tűzbe jött, mert ez rendszerint megesett vele, ha olyasmiről beszélt, ami érdekelte -, igen, meg vagyok róla győződve; és hogy megvalljam az igazat, Bardellné, én már el is szántam rá magamat.

- Egek ura! - kiáltotta Bardellné asszonyság.

- Ön nyilván különösnek fogja találni - folytatta a szeretetre méltó Pickwick úr, jóindulatú pillantást vetve szállásadónőjére -, hogy sohasem kérdeztem meg a maga véleményét erről a dologról, sőt, még csak szóba sem hoztam mind a mai napig, ma reggelig, amikor elküldtem a kisfiát hazulról... ugye?

Bardellné asszonyság csak egy pillantásával tudott válaszolni. Messziről már régóta imádta Pickwick urat, de most egyszerre a szerencsének oly csúcsán találta magát, ahová a legvérmesebb és legvakmerőbb reményei sem mertek soha vágyakozni. Pickwick úr megkéri a kezét - ráadásul jól megfontolta a dolgot - a kisfiát elküldte a Borough-ba, hogy ne legyen útban - milyen tapintatos - milyen okos...

- Nos - mondta Pickwick úr -, hát mi a véleménye?

- Ó, Pickwick úr - mondta Bardellné az izgatottságtól remegő hangon -, ön nagyon jó hozzám, uram.

- Egy csomó fáradságtól megkímélem majd ezzel, ugyebár? - mondta Pickwick úr.

- Ó, én sohasem törődtem a fáradsággal, uram - felelte Bardellné asszonyság. - És ezután, persze, még kevésbé kímélem majd magam, hogy még jobban meg legyen velem elégedve, mint azelőtt; hanem igazán, ön olyan jó hozzám, Pickwick úr, hogy ennyire törődik az én elhagyatottságommal.

- Ó, biztosíthatom - mondta Pickwick úr -, hogy erre nem is gondoltam. De ezentúl majd, ha Londonban leszek, legalább mindig lesz valakije, aki mulattatja. Annyi bizonyos.

- Annyi bizonyos, hogy nagyon boldog asszony lesz belőlem - mondta Bardellné asszonyság.

- És kisfiának is... - folytatta Pickwick úr.

- A drága lelkemnek! - vágott közbe Bardellné egy anyai sóhajjal.

- Neki is lesz pajtása - folytatta Pickwick úr -, méghozzá nagyon jókedvű pajtása, aki fogadni mernék, egy hét alatt több mókára tanítja majd meg, mint amennyit egy esztendő alatt tanult volna - mondotta Pickwick úr, higgadtan mosolyogva.

- Ó, maga drága, aranyos... - mondta Bardellné asszonyság.

Pickwick úr hátrahőkölt.

- Ó, maga édes, kedves, hamis ember - mondta Bardellné asszonyság, és minden teketória nélkül felpattant a helyéről, s könnyek zápora és zokogások özöne közepette Pickwick úr nyakába borult.

- Irgalmas egek! - kiáltotta Pickwick úr hüledezve. - Bardellné, édes jó asszonyom... Úristen, micsoda helyzet... Szedje össze magát, könyörgök... Mire való ez, Bardellné... Még ránk nyit valaki...

- Ó, csak hadd nyisson! - kiáltott fel Bardellné szilaj hévvel. - Sohasem hagyom el magát... Drága, édes, jóságos lélek... - S Bardellné ezekkel a szavakkal még szorosabban átkarolta Pickwick urat.

- Kegyelem, kegyelem! - mondta Pickwick úr, és nagy erőlködéssel próbált kiszabadulni. - Valaki jön fel a lépcsőn, hallom. Bocsásson, bocsásson szabadon, kérem, hiszen maga jó asszony, engedjen el. - De se kérésnek, se könyörgésnek, se tiltakozásnak nem volt itt foganatja, mert Bardellné Pickwick úr karjaiba ájult, s mielőtt még le tudta volna ültetni őt valahová, betoppant a szobába Bardell úrfi és betessékelte Tupman, Winkle és Snodgrass urakat.

Pickwick úr megdermedt és megnémult. Ott állt, az édes teherrel karjaiban, s üres tekintettel bámult barátaira anélkül, hogy még csak eszébe is jutott volna üdvözölni őket vagy megmagyarázni a helyzetet. A pickwickisták viszont nagy szemeket meresztettek rá, Bardell úrfi pedig nagy szemeket meresztett valamennyiükre.

A klubtagok elképedése olyan észbontó, Pickwick úr zavara olyan bénító volt, hogy mindnyájan megmaradtak volna ebben a helyzetben, amíg csak vissza nem nyeri eszméletét az asszonyság, ha serdülő fiacskájából szép és megható módon ki nem tör a gyermeki szeretet. Ez a gyermek, aki testhez álló, bordás bársony ruhát viselt, öklömnyi rézgombokkal, eleinte zavarodottan és tanácstalanul állt a küszöbön, de félig éretlen kis elméje lassanként felfogta, hogy anyjának nyilván valami személyes bántódása esett és minthogy ennek okát Pickwick úrban látta, csipdesni és csapkodni kezdte a halhatatlan férfi hátát és lábát, amennyire csak karja erejéből és indulatos haragjától kitelt.

- Lökjétek ki ezt a kis haszontalant! - mondta a kétségbeesett Pickwick úr. - Elment az esze.

- Mi történt? - kérdezte a három elképedt pickwickista.

- Tudom is én - felelte Pickwick úr mérgesen. - Vigyék innen ezt a fiút. - Winkle úr el is cipelte a szoba másik végébe a rikoltozó és rúgkapáló finom csemetét. - No, segítsenek hát lekísérni az asszonyságot.

- Ó, már jobban vagyok - mondta Bardellné gyönge hangon.

- Engedje meg, hogy fölajánljam a karomat - mondta az örökké lovagias Tupman úr.

- Köszönöm, uram... köszönöm - kiáltotta Bardellné hisztérikus izgalommal. Ennélfogva le is vezették a lépcsőn, szerető fia pedig követte.

- Meg nem foghatom - mondta Pickwick úr, amikor barátai visszatértek -, meg nem foghatom, hogy mi lelte ezt az asszonyt. Nem mondtam én neki egyebet, csak azt, hogy fel akarok fogadni egy inast, s ettől esett ilyen különös önkívületbe, ahogy az imént látták. Roppant furcsa dolog.

- Roppant furcsa - mondta a három jó barát.

- Szörnyű visszás helyzetbe hozott - folytatta Pickwick úr.

- Az már igaz - így hangzott a tanítványok válasza, miközben halkan köhécseltek és nagyon tamáskodó pillantásokat vetettek egymásra.

Ez a viselkedés nem kerülte el Pickwick úr figyelmét. Észrevette hitetlenségüket. Nyilvánvaló volt, hogy gyanúba fogták.

- Egy ember vár kint a folyosón - mondta Tupman úr.

- Biztosan az az inas, akiről beszéltem - mondta Pickwick úr. - Érte küldtem ma reggel a Borough-ba. Snodgrass, legyen olyan jó, hívja be.

Snodgrass úr eleget tett a kérésnek és Samuel Weller úr nyomban be is állított a szobába.

- Ó... emlékszik rám, ugye? - mondta Pickwick úr.

- Hogyne emlékeznék - mondta Sam, egy jóakaratú kacsintással. - Fura kis hajsza volt, de hát kifogott magukon, értette a csíziót... igaz-e?

- Hagyjuk ezt most - szakította félbe Pickwick úr sietve. - Másról szeretnék beszélni magával. Üljön le.

- Köszönöm, uram - mondta Sam, és minden további biztatás nélkül helyet foglalt, miután kiakasztotta ócska fehér kalapját az ajtó elé. - Bizony már nem nagyon szép kalap, de éppen az én fejemre való és nagyon csinosan festett, amíg a karimája le nem szakadt - magyarázta Sam. - A karima nélkül viszont sokkal könnyebb és ez is valami, s minden lyukon keresztül jön egy kis levegő, ami szintén ér valamit... nem árt a jó szellőztetés, szoktam mondani. - Miután előadta ezt a felfogását, Samuel Weller úr nyájasan rámosolygott az egybegyűlt pickwickistákra.

- De most már térjünk a tárgyra, amiért ma reggel magáért küldtem - mondta Pickwick úr.

- Ez az, uram - szólt közbe Sam -, csak ki vele, mint az egyszeri apa mondta a fiának, amikor az lenyelte a krajcárt.

- Először is azt szeretném tudni - mondta Pickwick úr -, hogy meg van-e elégedve a mostani helyével?

- Mielőtt erre megfelelnék, uram - mondta Samuel Weller úr -, először is azt szeretném tudni, hogy vajon tudnak-e szerezni nekem valami jobb helyet?

A csöndes jóindulat halvány mosolya csillant meg Pickwick úr arcán, amikor így szólt:

- Félig-meddig már elhatároztam, hogy én fogadom szolgálatomba.

- Csakugyan? - mondta Sam.

Pickwick úr helybenhagyólag bólintott.

- Fizetség? - kérdezte Sam.

- Évi tizenkét font - felelte Pickwick úr.

- Ruházat?

- Két rend ruha.

- Munka?

- Engem fog kiszolgálni és utazásainkon, az urakkal együtt, elkísér majd bennünket.

- Áll az alku, uram - jelentette ki Sam erélyes hangon. - Elszegődtem egy magányos úrhoz és a föltételekre nézve megegyeztünk.

- Szóval elfogadja az állást? - kérdezte Pickwick úr.

- De még mennyire - felelte Sam. - És ha a ruhák csak félannyira is úgy rám illenek majd, mint a helyem, hát akkor nem lesz semmi baj.

- Bizonyítványt persze hozhat - mondta Pickwick úr.

- Erre nézve tessék tudakozódni a Fehér Szarvas fogadósnéjánál - felelte Sam.

- Beállhat már ma este?

- Akár ebben a minutában felvehetném a libériát, ha itt volna - mondta Sam jókedvűen.

- Jöjjön el ma este nyolc órakor - mondta Pickwick úr -, és ha az értesüléseim kedvezőek lesznek, majd gondoskodom ruháról.

Egyetlen megbocsátható kis ballépését leszámítva, amelyben vele egyformán osztozott egy kézilány, Weller úr előélete annyira feddhetetlennek bizonyult, hogy Pickwick úr még aznap este bízvást szolgálatába fogadhatta. Azzal a gyorsasággal és eréllyel, melyet ez a rendkívüli ember nemcsak nyilvános cselekedeteiben, de összes magánügyeiben is tanúsított, új inasát rögtön elvitte egy olyan boltba, ahol vadonatúj és uraságoktól levetett férfiruhák kaphatók, s ahol az embert megkímélik a mértékvétel kényelmetlen és kellemetlen zaklatásától; és mielőtt még leszállt az éjszaka, Weller úr egy szép szürke kabátban feszített, a P. K. betűs gombokkal, fekete kokárdás kalappal, vöröscsíkos mellényben, világos térdnadrágban és lábszárvédőben és ehhez járult még sokféle egyéb szükséges holmi, amelyeket felsorolni nagyon hosszadalmas volna.

- Mármost - mondta az átalakult külsejű újdonsült, amikor másnap reggel elfoglalta a helyét az eatanswilli postakocsi tetején -, mármost csak azt szeretném tudni, hogy inas vagyok-e vagy lovász vagy vadőr vagy pedig szántóvető. Úgy festek, mint egy vegyes felvágott mind a négy féléből. No de sebaj; lesz részem egy kis levegőváltozásban, sok-sok látnivalóban, kevés tennivalóban, és ez nem kis mértékben a kedvemre való. Így hát csak azt kiálthatom, hogy sokáig éljenek a pickwickisták!

Őszintén be kell vallanunk, hogy addig az időig, amikor először merültünk bele a Pickwick Klub terjedelmes irataiba, Eatanswillnek soha hírét sem hallottuk; hasonló nyíltan beösmerjük, hogy mind a mai napig hiába iparkodtunk bizonyosságot szerezni afelől, hogy van-e egyáltalában ilyen nevű helység az országban. Tudatában lévén, hogy milyen nagyfokú bizalommal kell lennünk Pickwick úr minden egyes feljegyzése és kijelentése iránt, eszünk ágában sem lehetett szembeszögezni saját kutatásunkat e nagy ember jegyzőkönyvileg hitelesített adataival, kérdést intéztünk tehát a tárgyra vonatkozólag minden szaktekintélyhez, akihez módunkban állott fordulni. Sorra vettünk minden helységnevet az A és B betűk alatt anélkül, hogy Eatanswillre ráakadtunk volna. Apróra megvizsgáltuk az Országos Zsebtérkép minden egyes szögletét, valamennyi megyei részletes térképet, melyeket legkiválóbb kiadóink bocsátottak közre a nyilvánosság számára, de kutatásaink nem jártak eredménnyel itt sem. Ennélfogva hajlandók vagyunk azt hinni, hogy Pickwick úr, abbeli buzgó törekvésében, hogy senkit meg ne bántson, továbbá gyöngéd tapintatosságánál fogva, mellyel különösen kitűnt mindazok szemében, akik őt jól ismerték, szándékosan költött névvel helyettesítette annak a választókerületnek az igazi nevét, ahol megfigyeléseit tette. Megerősíti ezt a föltevésünket egy csekély kis körülmény, mely magában véve látszólag jelentéktelen és semmitmondó, de ebből a szempontból nézve mégis említésre méltó. Pickwick úr jegyzőkönyvében ugyanis határozottan nyomát találtuk egy bejegyzésnek, mely szerint ő maga és tanítványai jegyet váltottak a norwichi postakocsira; de ezt a bejegyzést utóbb keresztülhúzták, mintha még az irányt is el akarták volna titkolni, amerre ez a választókerület fekszik. Ezért hát nem is óhajtunk e tárgyra nézve további találgatásokba bocsátkozni, hanem kitérés nélkül folytatjuk elbeszélésünket és beérjük azzal az anyaggal, melyet maguk a szereplő személyek nyújtanak nekünk.

Egyszóval, úgy látszik, hogy Eatanswill lakossága, mint sok más kisvárosi lakosság, túlontúl el van telve saját fontosságával, és annak tudatában, hogy példája milyen sokat nyom a latban, minden egyes eatanswilli polgár kötelességének érezte, hogy szívvel-lélekkel csatlakozzék a két nagy párt valamelyikéhez, melyek a várost kettészakították: - a kékekhez vagy a sárgákhoz. A kékek egyetlen alkalmat sem szalasztottak el, hogy szembeszállhassanak a sárgákkal, és a sárgák egyetlen alkalmat sem szalasztottak el, hogy szembeszálljanak a kékekkel; aminek az volt az eredménye, hogy valahányszor a kékek és sárgák nyilvános gyűléseken, a városházán, a piacon vagy a vásáron összekerültek, szóváltás és gyalázkodás lett a vége. Ilyen széthúzás mellett szinte fölösleges megemlíteni, hogy Eatanswillben minden ügyből pártkérdést csináltak. Ha a sárgák a piacteret lámpavilágítással akarták ellátni, a kékek nyilvános gyűlést tartottak és lebecsmérelték a tervet; ha a kékek egy új kút ásását indítványozták a főutcában, a sárgák egy emberként szálltak szembe velük és megborzadva tiltakoztak a merénylet ellen. Voltak kék boltok és sárga boltok, kék vendégfogadók és sárga vendégfogadók; sőt, még a templomban is voltak kék padsorok és sárga padsorok.

Természetesen okvetlenül és elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy ez a két hatalmas párt külön-külön saját sajtóorgánummal rendelkezzék: ennélfogva a városban két hírlap jelent meg - az Eatanswilli Közlöny és az Eatanswilli Függetlenség; előbbi a kékek elveit képviselte, utóbbi határozottan sárga alapon volt szerkesztve. Nagyszerű újságok voltak. Micsoda vezércikkek és milyen tüzes támadások! - "Hitvány laptársunk, a Közlöny..." - "A Függetlenség, ez a gyalázatos és gyáva lelkű újság..." - "A Függetlenség, ez a hazug és aljas nyomdatermék..." - "A Közlöny, ez a becstelen és nyomorult rágalmazó..." - ilyen és ehhez hasonló felemelő nyilatkozatok jelentek meg sűrűn mind a két lap hasábjain, minden egyes számban és a legnagyobb gyönyörűséget, illetve a legnagyobb felháborodást keltették a város lakói közt.

Pickwick úr, az ő szokásos előrelátásával és bölcsességével, rendkívül kedvező időpontot szemelt ki a kerület megtekintésére. Ilyen küzdelemre ott még soha nem emlékeztek. A kékek jelöltje az igen tisztelt Samuel Slumkey úr (Slumkey Hall) volt és Horatio Fizkin úr (Fizkin Lodge, Eatanswill mellett) lépett föl vele szemben, barátainak unszolására, mint a sárga érdekek harcosa. A Közlöny figyelmeztette az eatanswilli választókat arra, hogy nemcsak Angliának, hanem az egész civilizált világnak a szeme rajtuk függ; a Függetlenség viszont követelő hangon tudakolta, hogy vajon az eatanswilli választópolgárok valóban olyan nagyszerű legények-e, ahogy hírlik, avagy aljas és szolgalelkű bérencek, akik egyaránt méltatlanok az angol ember nevére és a szabadság áldásaira. A város még soha nem élt át ilyen izgalmakat.

Késő este volt, amikor Pickwick úr és társai, Sam kíséretében, leszálltak az eatanswilli postakocsi tetejéről. Nagy, kék selyemzászlók lobogtak a város címeréről elnevezett fogadó ablakaiban és minden utcai ablaktábla tele volt ragasztva plakátokkal, melyek óriási betűkkel hirdették, hogy az igen tisztelt Samuel Slumkey úr bizottsága naponta ott tanyázik. Egy sereg kíváncsiskodó verődött össze az utcában, s egy rekedt embert bámultak, aki az erkélyen állt, s akinek Slumkey úr érdekében már egészen kivörösödött az arca; érvelésének a súlyát és erejét azonban némiképp gyöngítette az a szakadatlanul pergő négy nagy dob, amelyet Fizkin úr bizottsága helyezett el az utcasarkon. A vörös képű mellett egy fürge kis ember állt, aki időnként levette a kalapját és éljenzésre tüzelte a népet; a nép ezt rendesen meg is cselekedte, harsogó lelkesedéssel; és minthogy a vörös képű úriember a sok beszédtől még jobban kivörösödött, mint eddig, úgy látszik, éppúgy elérte a célját, mint ha mindenki hallotta volna, amit beszél.

Alig szálltak le a pickwickisták a kocsiról, máris körülfogta őket egy csomó derék és független polgár, akik rögtön megeresztettek három harsogó éljent, melyet átvett az egész sokfejű nép (mert a tömegnek egyáltalán nem szükséges tudnia, hogy miért éljenez), s a harsogásuk végül olyan dörgő diadalordítássá dagadt, hogy még a vörös képű úriembert is elnémította az erkélyen.

- Éljen! - fejezte be a tömeg az ordítozást.

- Még egy éljent! - kiáltotta a kis fürge főkolompos az erkélyen, s a tömeg megint ordítani kezdett, mintha a tüdeje öntött vasból volna, acélrugóval.

- Éljen Slumkey! - kiáltozták a derék és független érzelmű polgárok.

- Éljen Slumkey! - visszhangozta Pickwick úr, megemelve a kalapját.

- Nem kell Fizkin! - zúgta a tömeg.

- Le vele! - kiáltotta Pickwick úr.

- Hurrá! - és erre megint olyan ordítozás támadt, mint valami nagy állatkertben, mikor az elefánt az etetéshez csönget.

- Ki az a Slumkey? - kérdezte súgva Tupman úr.

- Tudom is én - felelte Pickwick úr, szintén suttogva. - Pszt! Ne kérdezzen tőlem semmit. Ilyenkor mindig legjobb azt csinálni, amit a tömeg csinál.

- De mit tegyünk, ha két tömeg van? - vetette fel Snodgrass úr.

- Akkor a nagyobbik tömeggel kell együtt kiabálni - felelte Pickwick úr.

Kötetek sem mondhattak volna többet.

Beléptek a házba, a tömeg jobbról és balról utat nyitott nekik és torkaszakadtából éljenzett. Mindenekelőtt éjszakai szállásról kellett gondoskodniuk.

- Kaphatunk-e szállást maguknál? - kérdezte Pickwick úr, odaszólítván a pincért.

- Nem tudom, kérem - felelte a pincér -, attól félek, hogy tele vagyunk, uram... majd utánanézek, kérem. - S azzal el is távozott, de nyomban visszajött megkérdezni, hogy vajon az urak "kékek"-e?

Minthogy sem Pickwick urat, sem útitársait nem fűzte semmiféle, életbevágó érdekük egyik jelölthöz sem, a kérdés meglehetősen fogas volt nekik. A nagy dilemmában Pickwick úrnak eszébe jutott új ismerőse, Perker úr.

- Ismer-e egy Perker nevű urat? - kérdezte Pickwick úr.

- Hogyne ismernék, kérem - felelte a pincér. - Perker úr az igen tisztelt Samuel Slumkey úr főkortese.

- Azt hiszem, hogy Perker úr kék, ugye?

- Ó, igen, uram.

- Akkor mi is kékek vagyunk - mondta Pickwick úr; de látván, hogy a pincér elég hitetlen arccal fogadja ezt az alkalmazkodó kijelentést, odaadta neki a névjegyét azzal a kéréssel, hogy vigye be rögtön Perker úrhoz, ha az ügyvéd történetesen éppen a házban van. A pincér eltávozott; és szinte azon nyomban megint visszajött, s arra kérte Pickwick urat, hogy kövesse. Az első emeleten benyitottak egy nagy szobába, ahol Perker úr egy könyvekkel és írásokkal megrakott hosszú asztal mellett ült.

- Ó... ó, kedves jó uram - mondta a kis ember, elébe menve. - Igazán nagyon örülök, édes uram, hogy láthatom. Foglaljon helyet, kérem, így hát csakugyan megvalósította szándékát. Azért jött le, hogy jelen legyen a választásokon... ugyebár?

Pickwick úr helybenhagyólag bólintott.

- Heves küzdelem, édes uram - mondta a kis ember.

- Ezt örömmel hallom - mondta Pickwick úr a tenyerét dörzsölve. - Nagyon szeretem látni a lelkes hazafiasságot, bármelyik párt harcol is érte... Hát szóval heves lesz a küzdelem?

- Ó, igen - felelte a kis ember -, nagyon heves lesz, mondhatom. A mi pártunk lefoglalta a község valamennyi vendégfogadóját és csak a kocsmákat hagyta meg az ellenpártnak... Remek politikai mesterfogás, nemde, édes uram? - És a kis ember önelégülten mosolygott, s egy nagyot szippantott burnótszelencéjéből.

- S a küzdelemnek előreláthatólag mi lesz az eredménye? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát, nagyon kétséges, édes uram, egyelőre még nagyon kétséges - felelte a kis ember. - Fizkin emberei harminchárom szavazót bezárva tartanak a Fehér Szarvas kocsiszínjében.

- A kocsiszínben? - kérdezte Pickwick úr, fölöttébb elámulva ezen a második politikai mesterfogáson.

- Bezárva tartják őket mindaddig, amíg szükségük nem lesz rájuk - folytatta a kis ember. - Amint láthatja, azt akarják ezzel elérni, hogy mi ne férhessünk hozzájuk; és még ha hozzájuk férnénk is, nem érnénk vele semmit, mert szándékosan leitatták őket. Fizkin kortese pompás fickó... igazán remek ember.

Pickwick úr nagyot nézett, de egyet sem szólt.

- De azért rendületlenül bízunk a dolgunkban - mondta Perker úr, majdnem suttogásra halkítva a hangját. - Tegnap este egy kis uzsonnát adtunk itt... negyvenöt asszony vett részt rajta, édes uram... s amikor hazamentek, mindegyikük kapott ajándékba egy zöld napernyőt.

- Napernyőt? - kérdezte Pickwick úr.

- Úgy van, édes uram, napernyőt. Negyvenöt zöld napernyőt, darabja hét shilling és hat penny. Minden asszony szereti a cicomát... a napernyők ragyogóan beváltak. Megszerezték nekünk az összes férjeket és bátyjaik felét... harisnya, flanell és az effajta holmi fabatkát sem ért volna. Az én eszmém volt, édes uram, magam találtam ki. Akár esik, akár süt a nap, ön ki sem teheti a lábát az utcára, hogy ne találkozzék egy csomó zöld napernyővel.

S azzal a kis ember görcsös kacagásban tört ki, melyet csak egy harmadik egyén belépése szakított félbe.

A jövevény hosszú, sovány ember volt, vörösesszőke haja már kopaszodott a feje búbján, s az ábrázata ünnepélyes fontoskodást, a tekintete pedig kifürkészhetetlen bölcsességet árult el. Hosszú, barna felöltőt viselt, fekete posztó mellényt és drapp nadrágot. Mellényén dupla szemüveg fityegett, fején széles karimájú, nagyon lapos tetejű kalapot hordott. A jövevényt mint Pott urat, az Eatanswilli Közlöny főszerkesztőjét mutatták be Pickwick úrnak. Néhány udvariaskodó szó után Pott úr Pickwick úrhoz fordult és ünnepélyesen megkérdezte tőle:

- A fővárosban nagy érdeklődést kelt ez a választás, nemde, uram?

- Igen, azt hiszem - mondta Pickwick úr.

- Okom van rá - mondta Pott úr, s a pillantása Perker felé fordult, hogy megerősítsék a kijelentését -, okom van rá feltételezni, hogy ebben a múlt szombati vezércikkemnek is van némi része.

- Kétségtelenül - mondta a kis ember -, kétségtelenül.

- A sajtó félelmetes hatalom, uram - mondta Pott.

Pickwick úr a maga részéről teljesen hozzájárult a kijelentéshez.

- De merem állítani, uram - mondta Pott -, hogy sohasem éltem vissza azzal az óriási hatalommal, amely a kezemben van. Merem állítani, uram, hogy a nemes fegyvert, mely kezemben van letéve, sohasem szögeztem a magánélet szentsége vagy az egyéni jó hírnév érzékenysége ellen; merem állítani, uram, hogy minden erőmet olyan törekvéseknek szenteltem... olyan törekvéseknek... melyek talán szerények, tudom, szerények... de olyan törekvéseknek, hogy elültessem a lelkekben azokat a magasztos eszméket, amelyek... izé... amelyek...

Itt az Eatanswilli Közlöny főszerkesztője, úgy látszik, belegabalyodott a mondatába, Pickwick úr tehát a segítségére sietett és így szólt:

- Kétségtelenül.

- És engedje meg, uram - mondta Pott -, engedje meg uram, hogy mint pártatlan embertől, megkérdezzem öntől, hogy vélekedik a londoni közhangulat a Függetlenség-gel folytatott küzdelmünkről?

- Kétségtelenül nagy izgalom uralkodik a fővárosban - szólt közbe Perker úr, ravasz pillantással, mely valószínűleg csupán véletlen volt.

- A küzdelem - mondta Pott - folyni fog mindaddig, amíg erőm, egészségem s az a kis tehetségem engedi, amely adatott nekem. Ettől a küzdelemtől, uram, nem fogok tágítani... habár fölkavarja az ember lelkét, és annyira kizökkent bennünket a sodrunkból, hogy képtelenek vagyunk eleget tenni a polgári élet mindennapi kötelességeinek... ettől a küzdelemtől mégsem fogok tágítani, amíg nyakára nem hágtam az Eatanswilli Függetlenség-nek. A főváros lakossága és hazánk népe tudja meg, uram, hogy számíthat rám... hogy nem fogom őket cserbenhagyni, s hogy el vagyok szánva, uram, kitartani mellettük mindhalálig.

- Ön nagyon nemesen gondolkodik, uram - mondta Pickwick úr és megszorította a nagylelkű Pott kezét.

- Amint látom, uram, önnek helyén van a szíve és az esze - jelentette ki Pott úr, szinte lihegve a nagy hévvel előadott hazafias nyilatkozattól. - Végtelenül boldog vagyok, uram, hogy megismerkedhettem egy ilyen emberrel.

- Én pedig - mondta Pickwick úr - nagyon megtisztelve érzem magam, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Engedje meg, uram, hogy bemutassam önt barátaimnak és útitársaimnak, akik szintén rendes tagjai a klubnak, melyet... és ezt büszkén mondhatom... én alapítottam.

- Roppantul fogok örülni - mondta Pott úr.

Pickwick úr kiment és a barátaival tért vissza. Illő módon bemutatta őket az Eatanswilli Közlöny szerkesztőjének.

- No mármost, kedves Pott uram - mondta a kis Perker úr -, az itt a kérdés, hogy mit csináljunk barátainkkal, hová tegyük őket?

- Talán megszállhatnánk itt, a fogadóban - mondta Pickwick úr.

- Egyetlen szabad ágy sincs itt, édes uram... nincs egyetlen üres szoba sem.

- Hát ez nagyon kellemetlen - mondta Pickwick úr.

- Nagyon kellemetlen - mondták útitársai.

- Volna egy ötletem - mondta Pott úr -, s azt hiszem, be fog válni. A Pávában van még két ágy és merem állítani, hogy ami a feleségemet illeti, a legnagyobb örömmel fogja vendégül látni Pickwick urat és valamelyik barátját, ha a másik két úr és az inas nem röstellik, hogy elhelyezkedjenek, ahogy tudnak, a Páva fogadóban.

Pott úr igyekezett mindenáron rábeszélni Pickwick urat, Pickwick úr viszont ismételten azzal védekezett, hogy nem veheti a lelkére, hogy Pott úr szeretetre méltó nejének alkalmatlanságot okozzon vagy a terhére váljon. A kérdés végül azon dőlt el, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, amely egyáltalán számba jöhetett. Meg is egyeztek hát; s miután valamennyien megebédeltek a Város Címeréhez címzett fogadóban, a jó barátok elbúcsúztak egymástól. Tupman úr és Snodgrass úr elindult a Páva felé, Pickwick úr és Winkle úr pedig Pott úr kastélya felé vette útját; előzőleg még megállapodtak abban, hogy másnap reggel valamennyien a Város Címerében találkoznak s elkísérik az igen tisztelt Samuel Slumkey úr választóit a szavazás színhelyére.

Pott úr egész családi köre tulajdon személyére és kedves életpárjára szorítkozott. Minden nagy embernek, aki hatalmas lángelméjével fényes polcra emelkedett a világban, van valami kis gyöngéje, mely éppen kiválóságánál fogva csak annál kirívóbbnak tűnik fel. Ha Pott úrnak volt gyöngéje, talán az lehetett, hogy kissé nagyon is alávetette magát a felesége lekicsinylő zsarnokságának és parancsolgatásának. Ámbár nem érezzük magunkat följogosítva arra, hogy ezt a körülményt nagyon hangsúlyozzuk, mert a jelen alkalommal Pottné a legnyájasabb modorát vette elő, hogy a két urat fogadja.

- Édes szívem - mondta Pott úr. - Pickwick úr... bemutatom neked Pickwick urat, Londonból.

Pottné elragadó bájossággal fogadta Pickwick úr atyai kézszorítását; Winkle úr pedig, akit még egyáltalán nem mutattak be, észrevétlenül bókolt és hajlongott az egyik sötét sarokban.

- Szívem - szólalt meg Pottné.

- Parancsolj, angyalkám - felelte Pott úr.

- Kérlek, mutasd be a másik urat.

- Ezer bocsánat, uram - mondta Pott úr. - Engedje meg... a feleségem... izé úr...

- Winkle úr - mondta Pickwick úr.

- Winkle úr - ismételte Pott; és ezzel befejezték a bemutatkozás szertartását.

- Bocsánatot kell kérnünk öntől, asszonyom - mondta Pickwick úr -, amiért ilyen kurtán-furcsán betörtünk magukhoz.

- Ugyan, kérem, szót sem érdemel - felelte Pott úr élete párja élénken. - Higgye el, uram, hogy nagyon megörül az ember, ha egy-két új arcot láthat, amikor úgy él, mint én, napról napra, hétről hétre, ezen az unalmas helyen, ahol soha nem látni senkit.

- Senkit, édesem! - tiltakozott Pott úr ravaszkás mosollyal.

- Senkit, csak téged - vágott vissza a felesége csípősen.

- Amint látja, Pickwick úr - mondta a házigazda, mintegy magyarázatképpen felesége kesergésére -, bizonyos mértékben itt el vagyunk vágva sok olyan szórakozástól és mulatságtól, amiben másutt részünk lehetne. Mint az Eatanswilli Közlöny főszerkesztője, tekintve, hogy a lapom igen nagy tekintélynek örvend a környéken, a politikai élet forgataga teljesen magával sodor...

- Szívem - szakította félbe Pottné.

- Angyalkám - mondta a szerkesztő.

- Azt szeretném, szívem, ha igyekeznél olyan témát találni, ami feltehetőleg ezeket az urakat is érdekelheti.

- De, édes egyetlenem... - mondta Pott úr nagyon szerény hangon -, Pickwick urat érdekli a politika.

- Az az ő szerencséje, ha érdekli - mondta Pottné nyomatékos hangon -, engem már halálra untat a ti politikátok, a Függetlenség-gel való civakodástok, meg a többi sületlenség. Igazán csodálom, szívem, hogy kitálalod itt ezt a sok ostobaságot.

- No de, szívecském... - mondta Pott úr.

- Ugyan, hagyjál békén ezekkel az ostobaságokkal - mondta Pottné. - Játszik ecarté-t, uram?

- Boldog leszek, ha megtanít rá, asszonyom - felelte Winkle úr.

- Jó, hát akkor húzzuk oda az ablakhoz ezt a kis asztalt, hogy ne is halljam ezt a sok politikai locsogást.

- Jane - szólt Pott úr a szobalánynak, aki behozta a gyertyákat -, menjen le az irodába, és hozza fel nekem a Közlöny ezernyolcszázhuszonnyolcadiki évfolyamát. Föl akarok olvasni - tette hozzá a szerkesztő, Pickwick úrhoz fordulva -, föl akarok olvasni önnek néhány vezércikket, amiket akkortájt írtam, mikor a sárgák ki akarták járni, hogy a sorompónál új vámőrt alkalmazzanak; úgy gondolom, hogy mulattatni fogja önt.

- Nagyon szeretném hallani a cikkeit, igazán mondhatom - jelentette ki Pickwick úr.

Az évfolyam megérkezett, a szerkesztő leült, Pickwick úr pedig melléje telepedett.

Hiába forgattuk át Pickwick úr jegyzőkönyvének lapjait, abban a reményben, hogy megtaláljuk benne a gyönyörű dolgozatok tartalmának kivonatát. Alapos okunk van azt hinni, hogy a stílus ereje és frissessége teljesen elbűvölte őt; Winkle úr ugyanis följegyezte azt a tényt, hogy mintegy a gyönyörűség mámorától, Pickwick úr szemei az egész felolvasás alatt le voltak csukódva.

A vacsora bejelentése véget vetett az ecarté-játéknak és egyúttal az Eatanswilli Közlöny érdekességeiből való szemelgetésnek is. Pottné csupa élet volt és csupa jókedv. Winkle úrról kezdett egyre jobb véleménnyel lenni, és nem habozott bizalmasan a tudtára adni, hogy Pickwick úr "aranyos öreg bácsi". Ez a kifejezés olyan családias jellegű, hogy a nagyeszű ember testi-lelki jó barátai közül is csak kevesen merték volna használni. Mindazonáltal feljegyezzük, mert ez is megható és meggyőző bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy a társadalom minden osztálya mily nagyrabecsülésben részesítette, s mily könnyűszerrel talált utat minden ember szívéhez és érzéseihez.

Késő éjszaka volt - Tupman úr és Snodgrass úr a Páva fogadó mélyén már réges-rég álomba merültek -, amikor a két jó barát aludni tért. Winkle úr szempillája is hamarosan lecsukódott, érzelmei azonban fel voltak izgatva, s a szíve szerelemre gyulladt; s miután álmában már órák óta érzéketlenné vált a külső valóság iránt, elkalandozó képzelete előtt még sokáig fel-felbukkant a bájos Pottné arca és alakja.

A reggel ébredező zaja és lármája elegendő volt arra, hogy a világ legregényesebb álmodozójának is kiverje a fejéből mindazt a gondolatot, mely nem volt közvetlen kapcsolatban a rohamosan közelgő választással. Dobpergés, kürtharsogás és trombitaszó, emberi lárma és lovak dobogása hangzott és visszhangzott az utcákon kora hajnaltól fogva; s egy alkalmi kis csatározás a két párt járőrei között egyszerre életet hozott az egészbe és kellemes változatosságot kölcsönzött az előkészületeknek.

- Nos, Sam - mondta Pickwick úr, ahogy az inasa megjelent a szobája ajtajában, éppen amikor elkészült az öltözködéssel -, talpon az egész város, mi?

- A szokott komédia, uram - felelte Weller úr. - Embereink a Város Címerénél gyülekeznek, s máris berekedtek a sok ordítozástól.

- Ó - mondta Pickwick úr -, lelkesednek-e vajon a jelöltjükért, Sam?

- Még soha életemben nem láttam ekkora lelkesedést, uram.

- Elszántak, ugye? - kérdezte Pickwick úr.

- Roppant elszántak - felelte Sam. - Még életemben nem láttam embereket, akik ennyit tudtak enni meg inni. Csak attól félek, hogy megpukkadnak.

- Ez a helybeli földesurak helytelen bőkezűsége - mondta Pickwick úr.

- Meglehet - felelte Sam kurtán.

- Eleven, lelkes, jóképű legényeknek látszanak - mondta Pickwick úr, ahogy kitekintett az ablakán.

- Nagyon elevenek - felelte Sam. - A Páva két pincérével együtt a kút alá állítottuk a független szavazópolgárokat, akik tegnap este ott vacsoráztak.

- A kút alá állították a független szavazópolgárokat? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Igen - felelte az inas -, minden ember ott aludt el, ahol eldűlt; ma reggel egyenként fölszedtük őket és vittük mind a kút alá, így aztán szépen magukhoz tértek. A bizottság fejenként egy shillinget fizetett a fürdetésükért.

- És ilyen dolgok megtörténhetnek? - kiáltotta Pickwick úr elképedve.

- A jó Isten áldja meg magát, uram - mondta Sam -, hát hol él ön? Hiszen ez még semmi, igazán semmi.

- Semmi? - mondta Pickwick úr.

- Semmi, éppenséggel semmi - felelte az inasa. - A legutóbbi választáskor, a szavazás előtt való este, az ellenpárt megvesztegette a Város Címere-beli pincérleányt, hogy babonázza meg annak a tizennégy le nem szavazott választónak a pálinkáját, akik a fogadóban laktak.

- Mit jelent az, hogy babonázza meg a pálinkájukat? - kérdezte Pickwick úr.

- Hogy álomport keverjen bele - felelte Sam. - Így görbüljek meg, ha tizenkét órával a választás után még mindig nem aludtak. Egy embert, aki szintén aludt, próbaképpen szekéren elvittek az urnához, de nem lehetett a dolgot nyélbe ütni... nem fogadták el a szavazatát; így aztán visszavitték és újra ágyba fektették.

- Furcsa szokások - mondta Pickwick úr félig önmagához, félig Samhez beszélve.

- Még nem is annyira furcsák, mint az a csodálatos dolog, ami tulajdon apámmal esett meg egy választáson, ráadásul éppen ezen a szent helyen, uram - mondta Sam.

- Mi volt az? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát akkoriban a postakocsival járt ide - mondta Sam -, s mivel éppen követválasztás volt, az egyik párt megfogadta őt, hogy hozzon le szavazókat Londonból. Indulás előtt való éjjel szép csöndben elhívja ám a másik párt bizottsága s ő el is megy a küldönccel, odavezetteti magát... nagy terem... egy csomó úr... nagy halom papír... toll, tinta, meg több efféle holmi... "Ó, Weller úr - szólítja meg az elnök. - Örülök, hogy láthatom, Weller úr, hogy van, hogy van?" - "Köszönöm, nagyon jól, uram - feleli az apám. - Remélem, hogy önnek is jól szolgál az egészsége." - "Köszönöm, barátom, megjárja - mondja az elnök. - Foglaljon helyet, Weller úr... foglaljon helyet, kérem." - Az apám helyet foglalt s egy darabig csak nézték egymást az urakkal. "Nem emlékszik rám?" - kérdi tőle az elnök. - "Nem mondhatnám, hogy emlékszem" - feleli az apám. - "Ó, én ismerem magát; kicsi korától fogva ismerem" - mondja. - "Én bizony nem emlékszem az úrra" - mondja az apám. - "Ez nagyon furcsa" - feleli az úriember. - "Bizony az" - mondja az apám. - "Kurta lehet az emlékezőtehetsége, Weller úr" - mondja az elnök. - "Már az igaz, hogy nagyon kurta" - feleli az apám. - "Mindjárt gondoltam" - mondja az úriember... Hát aztán tölt neki egy pohár bort, kikérdezi a mesterségéről, felvidítja amúgy igazában, s végezetül egy húszfontos bankót csúsztat a markába. "Nagyon rossz az út Londontól idáig" - mondja az úriember. - "Hát imitt-amott bizony elég fáradságos" - feleli az apám. - "Kivált a csatorna táján, ugyebár?" - mondja az úriember. - "Hát bizony elég komisz" - feleli az apám. - "No hát, Weller úr - mondja az úriember -, maga ügyes kocsis és tudjuk, hogy azt teheti a lovával, amit akar. Mi valamennyien nagyon szeretjük magát, Weller úr, és ha történetesen valami baleset érné, amikor lehozza azokat a választókat, és ha bele találná őket fordítani a csatornába anélkül, hogy valami kár esne bennük, akkor ez a magáé" - mondja. - "Ó, uram, ön nagyon jó hozzám - mondja az apám -, s iszom is az egészségére még egy pohárral..." Ivott, zsebre vágta a pénzt, s azzal odábbállt. És nem is hinné, uram - folytatta Sam, kimondhatatlanul szemtelen pillantást vetve gazdájára - hogy éppen aznap, amikor a választókat lehozta, kocsija éppen azon a bizonyos helyen felborult és valamennyi utasa a csatornába fordult.

- De csak nem fulladtak bele? - kérdezte Pickwick úr sietve.

- Hát bizony - felelte Sam nagyon csöndesen -, azt hiszem, hogy egy öregúr odaveszett; annyit tudok, hogy a kalapját megtalálták, de már abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy a feje is benne volt-e vagy sem. Nekem azonban az a különös és csudálatos véletlen szúrt szemet leginkább, hogy azok után, amiket az az úr mondott, az apám kocsija éppen aznap és éppen azon a helyen borult föl.

- Hát bizony, nagyon különös véletlen - mondta Pickwick úr. - No de kefélje ki a kalapomat Sam, mert hallom Winkle úr hangját, hív már reggelizni.

Ezzel Pickwick úr lement a nappaliba, ahol a reggelit már az asztalon találta és a családot az asztal körül. A reggelit sebesen elfogyasztották; mindegyik férfi kalapja óriási kék szalaggal volt feldíszítve, melyet Pottné saját gyönge kezeivel tűzött fel; és miután Winkle úr vállalkozott rá, hogy Pottnét fölkíséri egy háztetőre, a szavazóemelvény tőszomszédságában, Pickwick úr és Pott úr kettesben visszamentek a Város Címerébe, melynek hátsó ablakából a Slumkey-bizottság egyik tagja szónokolt hat kisfiúnak és egy leánykának. Minden második mondat után ezzel a nagyszabású megszólítással fordult hozzájuk: "Eatanswilli férfiak" - mire a fent nevezett hat kisgyerek torkaszakadtából éljenezni kezdett.

A fogadó udvara kétségbevonhatatlan jeleit mutatta az eatanswilli kékek erejének és dicsőségének. Valóságos kék zászlóerdő volt ott, részben egynyelű, részben kétnyelű zászlókból, melyeken négy láb magas és megfelelően kövér aranybetűkből alkalmi jelmondatok, fölírások díszelegtek. Továbbá egy dobosokból, kürtösökből és trombitásokból álló nagy zenekar is fel volt állítva négyesével kettős sorokban, amely igazán megszolgálta a bérét, jobban, mint akárki, főként a dobosok, akik nagyon izmos legények voltak. Voltak ott rendőrtestületek kék pálcákkal, húsz bizottsági tag kék vállszalaggal és egy egész sereg szavazó, kék kokárdával. Voltak ott választók lóháton és gyalog. S volt ott egy nyitott négyesfogat az igen tisztelt Samuel Slumkey úr számára és négy kétfogatú hintó barátai és pártfogói számára; s a zászlók lobogtak, a zenekar játszott, a rendőrök káromkodtak, a bizottsági tagok civakodtak, a tömeg ordítozott, a lovak ágaskodtak és a kocsisok izzadtak; és minden ember, aki csak összesereglett ott és minden jószág, amit csak összehordtak, mind-mind az igen tisztelt (Slumkey Hall-i) Samuel Slumkey úrnak, az Egyesült Királyság Alsóházába küldendő, s az eatanswilli kerületet képviselendő jelöltnek használatára, javára, tiszteletére és dicsőségére volt rendelve.

Nagy-nagy, hosszan tartó éljenzés tört ki, és a "Sajtószabadság" feliratú kék zászló büszkén lobogott, amikor a lent ácsorgó tömeg az egyik ablakban megpillantotta Pott úr vörösesszőke fejét; s harsogó lelkesedésben törtek ki, amikor megjelent maga az igen tisztelt Samuel Slumkey úr, lovaglócsizmában, kék nyakkendővel, s megrázta a nevezett Pott úr kezét és színpadias mozdulattal mutatta a tömegnek, hogy soha el nem múló hálával tartozik az Eatanswilli Közlöny-nek.

- Készen van minden? - kérdezte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr Perker úrtól.

- Minden, édes jó uram - felelte a kis ember.

- Remélem, hogy semmit nem felejtettek ki? - kérdezte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr.

- Nem mulasztottunk el semmit, édes uram... semmit a világon. Az utcai kapu előtt húsz ember várakozik megmosakodva, hogy önnel kezet szoríthasson; és hat ölbeli gyerek, ezeknek a fejét ön meg fogja simogatni s a korukat is meg fogja kérdezni; a gyerekekre különösen legyen gondja, édes jó uram... az ilyesminek mindig nagy hatása van.

- Gondom lesz rá - mondta az igen tisztelt Samuel Slumkey úr.

- És esetleg... édes jó uram - mondta a gondos kis ember -, talán megtehetné... nem mondom, hogy elengedhetetlenül szükség van rá... de ha meg tudná tenni, hogy egyet megcsókoljon közülük, ez roppant nagy hatással lenne a tömegre.

- Nem tenne vajon éppen olyan jó hatást, ha egy bizottsági tag vagy egy ajánló csókolná meg? - kérdezte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr.

- Tartok tőle, hogy nem - felelte a kortes. - Azt hiszem, édes uram, ha ön személyesen csinálná a dolgot, a népszerűsége nagyot nőne ezzel.

- No, jól van - felelte az igen tisztelt Samuel Slumkey úr, beletörődve a dologba -, akkor hát át kell esnünk rajta. Köszönöm.

- Álljon fel a menet! - kiáltotta a húsz bizottsági tag.

Az összegyűlt tömeg éljenzései között elfoglalták helyüket a zenekar tagjai és a rendőrök, a bizottsági tagok és a választók, a lovasok és a kocsik - mindegyik kétlovas kocsiban annyi úriember szorongott, ahány csak egyenesen meg tudott állni benne; Perker úr kocsijában volt Pickwick úr, Tupman úr, Snodgrass úr, s rajtuk kívül még egy rakás bizottsági tag.

Óriási feszültség támadt egy pillanatra, amikor a menet azt nézte, hogy az igen tisztelt Samuel Slumkey úr hogyan száll be a kocsijába. A tömeg hirtelen zajos éljenzésben tört ki.

- Már kijött - mondta a kis Perker úr nagyon izgatottan; s már csak azért is izgatott volt, mert a helyéről egyáltalában nem láthatta, hogy elöl mi történik.

Újabb és jóval hangosabb éljenzés.

- Kezet szorít az emberekkel - kiáltotta a kis ügyvéd.

Újabb és még hevesebb éljenzés.

- Megsimogatja a kisgyerekek fejét - mondta Perker úr remegve az izgatottságtól.

Dörgő éljenzés, mely megrengette a levegőt.

- Megcsókolta az egyiket! - kiáltott fel elragadtatva a kis ügyvéd.

Újabb bömbölés.

- Még egyet megcsókolt - lihegte magánkívül a kis kortes.

Harmadszor is ordítás.

- Megcsókolja valamennyit! - kiáltotta az elragadtatott kis úriember. És a sokaság fülsiketítő éljenzése közben a menet megindult.

Hogy hogyan és mi módon keveredett össze a két menet, s hogyan gabalyodtak ki megint a nagy zűrzavarból, mely azután következett, ennek leírására már nem vállalkozhatunk, mivelhogy mindjárt a legelején a sárgáknak az egyik zászlórúdja úgy benyomta Pickwick úr fejébe a kalapját, hogy a szeme, orra, sőt a szája sem látszott ki belőle. Ő maga írja le, hogy amikor sikerült egyszer kipislantania a kalap alól, körös-körül haragos és szilaj arcokat látott, sűrű porfelhőt és nagy tömeg verekedőt. Ő maga úgy adja elő, hogy valami láthatatlan erő letaszította őt a kocsiról, s személyesen belekeveredett egy ökölvívó párbajba; de hogy kivel, hogyan és miért, azt teljességgel képtelen megállapítani. Azután azt érezte, hogy hátulról egy falépcsőn lökdösik fölfelé; és amikor levette a kalapját, barátai között találta magát, egészen elöl, a választási emelvény bal oldalán. A jobb oldali rész a sárgáknak volt fenntartva, az emelvény közepe pedig a polgármesternek és a városházi hivatalnokoknak; ezek közül az egyik - az eatanswilli kövér kikiáltó -, egy óriási csengőt rázott, amellyel csöndet akart parancsolni, mialatt Horatio Fizkin úr és az igen tisztelt Samuel Slumkey úr szívükre szorított kézzel, végtelen nyájassággal hajlongtak a fejeknek háborgó tengere felé, mely elöntötte az egész előttük álló térséget, s amelyből a füttyöknek, kiáltozásnak, üvöltésnek és ujjongásnak olyan vihara zúgott fel, hogy becsületére vált volna bármilyen földindulásnak.

- Ott van Winkle - mondta Tupman úr, meghuzigálva Pickwick úr kabátujját.

- Hol? - kérdezte Pickwick úr, s föltette a szemüvegét, amelyet eddig szerencsésen megőrzött a zsebében.

- Ott - mondta Tupman úr -, azon a háztetőn. - És csakugyan, egy cseréptető ólomcsatornájában, két kényelmes széken ott ült Winkle úr és Pottné, s lobogtatták feléjük zsebkendőjüket, annak jeléül, hogy felismerték őket. Pickwick úr akként viszonozta ezt az üdvözlést, hogy csókokat dobált a hölgy felé.

A szavazás még nem kezdődött el; és minthogy a tétlen sokaság általában hajlamos a tréfálkozásra, ez az igazán ártatlan kis dolog elegendő volt arra, hogy kihívja a csúfolódásukat.

- Ó, ez az istentelen vén betyár - kiáltotta egy hang. - Hát a leányokra kacsingatsz, hé?

- No, nézd, a jámborképű, vén bűnöst! - kiáltotta egy másik hang.

- Fölteszi a pápaszemét és úgy nézegeti a menyecskéket - kiáltotta egy harmadik hang.

- És hogy hunyorgat rá azzal a vén huncut szemével - ordította egy negyedik.

- Vigyázz a feleségedre, Pott! - ordította az ötödik; s erre aztán lett harsogó kacagás.

Minthogy ezt a csúfolódást sértő hasonlatok kísérték, Pickwick úrról és egy vén kecskebakról, s más egyéb, hasonló természetű élcek, és minthogy ráadásul egy ártatlan úri hölgy becsületét érintő megjegyzések is estek, Pickwick úr felháborodása nem ismert határt; de minthogy éppen ebben a pillanatban parancsoltak csöndet, Pickwick úr beérte azzal, hogy megvető pillantást vetett a félrevezetett tömegre, mire azok még harsogóbb hahotában törtek ki.

- Csönd! - dörögték a polgármester emberei.

- Whiffin, csináljon csendet - mondta a polgármester méltóságteljes arccal, mely illett magas hivatalához. Engedelmeskedve parancsának, a kikiáltó újabb hangversenyt rögtönzött a csengettyűvel, amire egy úr a sokaságból elkiáltotta magát, hogy "szemetes!" - ami újabb okot adott a nevetésre.

- Uraim! - mondta a polgármester olyan harsány hangon, ahogy csak a torkán kifért. - Uraim! Választópolgár társaim az eatanswilli kerületben! Azért gyülekeztünk ma össze, itt ezen a helyen, hogy képviselőt válasszunk, s betöltsük a helyét annak, aki legutóbb...

A polgármestert itt félbeszakította egy hang a tömegből.

- Sok szerencsét, polgármester úr, csak üsse a vasat, amíg meleg, hiszen úgyis ezzel szerezte a vagyonát! - kiáltotta a hang.

Ez a célzás a szónok polgári mesterségére, viharos tetszést váltott ki, amely a csengettyűkísérettel együtt teljesen elnyomta a szónok beszédének hátralevő részét, az utolsó mondat kivételével, amelyben a polgármester köszönetet mondott az egybegyűlteknek türelmükért és figyelmükért, hogy a szavait végighallgatták - s ezt a köszönetnyilvánítást egy negyedóráig tartó, harsogó derültség követte.

Ezután egy nagyon kikeményített fehér nyakravalójú, magas, sovány úriember - akitől a tömeg ismételten azt kérdezgette: "Vajon nem felejtette-e otthon a hangját, talán küldjön haza egy gyereket, megkérdezni, hogy nem hagyta-e a párnája alatt?" - engedelmet kért, hogy megnevezhessen egy arra termett és kifogástalan személyt, aki képviselje őket a parlamentben. S amikor bejelentette, hogy ez a személy nem más, mint Horatio Fizkin úr, Fizkin Lodge-ból (Eatanswill), a Fizkin-pártiak éljenezni kezdtek, a Slumkey-pártiak viszont fütyülni és pisszegni, olyan sokáig és olyan hangosan, hogy mind a sovány úriember, mind pedig a segédje a további szónoklat helyett bátran kabarédalokat énekelhettek volna anélkül, hogy bárki is észrevegye.

Miután Horatio Fizkin úr barátai megkezdték a mérkőzést, egy vörös ábrázatú, mérges kis ember következett sorra, hogy egy másik arra termett és kifogástalan személyt ajánljon, aki a parlamentben az eatanswilli választókat képviselje; és a vörös arcú úriember minden akadály nélkül előadhatta volna a mondókáját, ha nem lett volna túlságosan mérges ahhoz, hogy lenyelje a tömeg tréfálkozásait. Néhány szép szónoki hasonlat után azonban a vörös arcú úr előbb azokat kezdte szidni, akik a sokaságból megzavarták a beszédjét, azután pedig megfenyegette az emelvényen összegyűlt urakat is; mire olyan felzúdulás támadt, hogy a vörös arcú úr kénytelen volt érzelmeit némajátékkal kifejezni, majd átengedte a dobogót helyettesének, aki egy félórás írott beszédet kezdett felolvasni és semmi áron nem akarta abbahagyni, mert a beszédet már beküldte előzőleg az Eatanswilli Közlöny-nek s az Eatanswilli Közlöny már le is közölte szóról szóra, egész terjedelmében.

Azután Horatio Fizkin úr személyesen lépett elő, hogy szóljon a választókhoz; de alig fogott hozzá, amikor az igen tisztelt Samuel Slumkey úr zenekara olyan erővel zendített rá egy nótára, hogy ahhoz képest reggeli erőkifejtésük csak gyermekjáték volt; viszonzásul a sárgák tömege csapkodni kezdte a kék tömeg fejét, hátát; mire a kékek szabadulni igyekeztek kellemetlen sárga szomszédjaiktól; ebből aztán olyan dulakodás, lökdösődés, verekedés támadt, hogy mi éppoly kevéssé tehetünk igazságot benne, mint a polgármester, jóllehet ő tizenkét rendőrének szigorú parancsot adott, hogy tartóztassák le a verekedés kezdeményezőit, akik lehettek vagy kétszázötvenen. Ez a kis összezördülés Horatio Fizkin urat és a barátait a legnagyobb mértékben dühbe hozta, úgyhogy végül Horatio Fizkin úr engedelmet kért, s megkérdezte az ellenjelöltjét, az igen tisztelt Samuel Slumkey urat, hogy vajon a zenekar az ő beleegyezésével játszik-e; erre a kérdésre az igen tisztelt Samuel Slumkey úr megtagadta a választ, minélfogva Horatio Fizkin úr öklével fenyegette meg az igen tisztelt Samuel Slumkey urat; amire az igen tisztelt Samuel Slumkey úrnak is fölforrt a vére és életre-halálra hívta ki Horatio Fizkin urat. A választási rendszabályoknak s a törvényes előírásoknak erre a lábbal való tapodására a polgármester újabb csengettyűáriát rendelt el, s kijelentette, hogy mind a két felet, Horatio Fizkin urat és az igen tisztelt Samuel Slumkey urat maga elé idézteti és óvadék mellett kötelezi őket a tettlegesség elkerülésére. Erre a rettenetes fenyegetésre mind a két jelölt párthívei beleavatkoztak a dologba, s miután a két párt emberei párosával, háromnegyed óra hosszat veszekedtek, Horatio Fizkin úr megemelte kalapját az igen tisztelt Samuel Slumkey úr előtt; az igen tisztelt Samuel Slumkey úr pedig megemelte kalapját Horatio Fizkin úr előtt; a zenekar elhallgatott, a tömeg annyira-amennyire lecsöndesedett és Horatio Fizkin úr folytathatta a beszédét.

A két jelölt beszéde, bár minden egyéb tekintetben elütöttek egymástól, nagy elismeréssel adózott az eatanswilli választók kiváló érdemeinek. Mindketten kifejezést adtak abbeli meggyőződésüknek, hogy függetlenebb, felvilágosodottabb, hazafiasabb, nemes lelkűbb és önzetlenebb emberek soha nem voltak a világon, mint azok, akik nekik ígérték a szavazatukat; mindkettő burkoltan sejteni engedte, hogy az ellenpárt választói részeges disznók, minélfogva képtelenek ama fontos jog gyakorlására, mely rájuk van bízva. Fizkin késznek nyilatkozott megtenni mindent, amit kívánnak tőle; Slumkey pedig kijelentette, hogy egyebet sem fog tenni, mint amit kérnek tőle. Mind a ketten azt mondták, hogy Eatanswill iparát, kereskedelmét és felvirágzását jobban szívükön hordják majd, mint bármit a világon, és mind a kettő a legnagyobb bizalommal, feltétlenül számított rá, hogy ő lesz az, akit megválasztanak.

Kézfelemeléssel szavaztak; a polgármester az igen tisztelt Samuel Slumkey úr (Slumkey Hall) javára döntött. Horatio Fizkin úr erre név szerinti szavazást kért, amit el is rendeltek. Aztán köszönetet szavaztak a polgármesternek az elnöki székben tanúsított kiváló magatartásáért; és a polgármester, miközben magában azt kívánta, hogy bár csakugyan volna elnöki széke, amelyben kiváló magatartást tanúsíthat (ugyanis az egész idő alatt állnia kellett) - viszonozta a köszönetet. A két menet ismét megalakult, a kocsik lassan hatoltak a tömegen keresztül, amelynek egyes tagjai megéljenezték vagy lepisszegték őket aszerint, ahogy a szívük vagy a személyük sugallta.

A név szerinti szavazás egész ideje alatt a város állandó lázas izgalomban élt. Minden a legpazarabb és legpompásabb módon folyt. A kocsmákban bámulatosan olcsón mérték az italokat; féderes fedett hintók jártak ide-oda az utcákon, azoknak a választóknak a kedvéért, akiket hirtelen szédülés fogott el - mert ez a járvány a küzdelem ideje alatt roppant nyugtalanító méreteket öltött a választók között, s következményeként sűrűn lehetett látni embereket a kövezeten heverve, a teljes érzéketlenség állapotában. A választóknak egy kis csoportja még a legutolsó napon sem szavazott le. Voltak ugyanis megfontolt és számító emberek, akiket még egyik párt érvei sem győztek meg, jóllehet mind a két párttal ugyancsak sűrűn tárgyaltak. A név szerinti szavazás berekesztése előtt egy órával Perker úr engedelmet kért, hogy bizalmasan tanácskozhasson ezekkel az értelmes, nemes és hazafias férfiakkal. Megengedték neki. Érvei rövidek, de nyomósak voltak. A választók testületileg mentek az urnához, és mire valamennyien ismét kijöttek, az igen tisztelt Samuel Slumkey úr "bejött" képviselőnek.

Jólesik az embernek a politikai élet viszályai és zűrzavara után ismét behajózni a magánélet csöndes révébe. Noha Pickwick úr voltaképpen egyik párthoz sem húzott valami nagyon, Pott úr lelkesedése őt is annyira feltüzelte, hogy minden idejét és figyelmét azoknak az eseményeknek szentelte, melyeknek leírását a legutóbbi fejezetben közöltük Pickwick úr saját kezű följegyzései nyomán. Mialatt ő így el volt foglalva, Winkle úr sem tétlenkedett, ugyanis kellemes kis sétákkal és rövid falusi kirándulásokkal töltötte az idejét Pottné társaságában, aki, ha effajta alkalom kínálkozott, sohasem mulasztotta el, hogy egy kis szabadulást keressen abból a terhes egyhangúságból, amelyről állandóan panaszkodott. Miután ez a két úr ilyen jól berendezkedett a szerkesztő házában, Tupman úr és Snodgrass úr meglehetősen magukra voltak utalva. Minthogy a közügyek nemigen érdekelték őket, idejüket jórészt olyan mulatságokkal töltötték, amilyennel a Páva szolgált, s ez nem volt egyéb, mint egy tivoliasztal az első emeleten és egy félreeső tekepálya a hátulsó udvarban. Mind a két játék tudományába és fortélyaiba, melyek sokkal bonyodalmasabbak, mint az emberek általában hinnék, Weller úr avatta be őket apránként, aki mesterien értett az efféle szórakozásokhoz. Így aztán, habár meg voltak fosztva Pickwick úr hasznos és kellemes társaságától, mégiscsak eltöltötték idejüket és módját lelték, hogy elüssék a hosszú órák unalmát.

De igazában a Páva esténként szolgált nekik olyan szórakozással, hogy a két jó barát képes volt ellenállni még a nagyképességű, de unalmas Pott úr meghívásának is. Esténként megtelt a fogadó társalgója - a kereskedők terme - azzal a társasággal, amelynek szokásait és egyes tagjait Tupman úr nagy gyönyörűséggel tanulmányozta; s melynek cselekedeteit és mondásait Snodgrass úr rendszeresen feljegyezte.

Mindnyájan tudjuk, hogy általában miféle hely egy ilyen társalgó. A Páva kereskedőterme sem különbözött lényegesen más fogadók hasonló helyiségeitől, azaz egy nagy, kopár terem volt, melynek berendezése új korában kétségkívül szebben festhetett, közepén egy nagy asztallal, s a sarkaiban különböző kisebb asztalokkal; más-más formájú székek nagy választéka állt benne és egy ócska török szőnyeg, mely körülbelül úgy aránylott a szoba méreteihez, mint egy női zsebkendő a bakterház padlójához. A falakat néhány jókora térkép ékesítette; s az egyik sarokban hosszú sor fakampón viharvert nagy, durva köpönyegek lógtak, sokrétű körgallérral. A kandalló párkányát egy fa tintatartó díszítette, benne egy csonka toll és egy fél ostya; egy postakönyv és címjegyzék; a megye története födél nélkül és üvegkoporsóban egy pisztráng földi maradványai. Dohányszag töltötte meg a levegőt s a dohányfüsttől az egész szoba vörösesbarna színt kapott, kiváltképpen a mocskos piros függönyök, melyek az ablakokat fedték. A tálalóasztalon különböző tárgyak álltak nagy összevisszaságban, amelyek közül leginkább szembetűnt néhány nagyon homályos, halmártásos üvegcse, egy pár kocsiülés, két vagy három ostor, ugyanannyi úti sálkendő, egy kosár kés meg villa és a mustár.

Ebben a helyiségben üldögélt Tupman úr és Snodgrass úr, iddogálva és füstölve, a fogadó néhány más ideiglenes lakójával együtt, a választás berekesztése után való este.

- No, uraim - mondta egy negyven év körüli kövér, egészséges férfi, akinek csak fél szeme volt, méghozzá nagyon fényes, fekete fél szeme, melyben csak úgy csillogott a jókedv és a huncutság -, koccintsunk a magunk kiváló egészségére. Mindig így szoktam koccintani a társasággal, magam pedig a Mary egészségére iszom. Igaz-e, Mary?

- Ugyan, menjen már, komisz ember - mondta a kiszolgálólány, ámbár nyilvánvalóan nem vette zokon a bókot.

- Ne szaladjon el, Mary - mondta a fekete szemű ember.

- Hagyjon békében, maga szemtelen - mondta a fiatal leány.

- Jól van, jól - mondta a fél szemű ember, a leány után kiáltva, amikor ez kiment a szobából. - Megyek már, megyek, Mary. Ne búsuljon, drágám. - S azzal - ami nem nehéz dolog - rákacsintott a társaságra a fél szemével, egy mocskos képű és cseréppipás öreg alak nagy mulatságára.

- Bolondos jószág az asszony - mondta a mocskos képű ember egy kis hallgatás után.

- No az már igaz - mondta egy tulipiros képű ember, szivarral a szájában.

Ez után a rövid kis filozofálás után újabb szünet támadt.

- Mindamellett, higgye el, hogy bolondabb dolgok is vannak a világon, mint az asszonyok - mondta a fekete szemű ember, miközben lassan tömögette nagy hasú hollandi pipáját.

- Van felesége? - kérdezte a mocskos arcú.

- Azt nem mondhatnám.

- Mindjárt gondoltam. - S azzal a mocskos arcú ember nagy kacagásban tört ki saját feleletén és vele együtt nevetni kezdett egy kedves hangú, egykedvű arcú ember is, aki mindig kötelességének tartotta, hogy mindenkivel egy nézeten legyen.

- De azért, uraim - mondta a lelkes Snodgrass úr -, mégiscsak a nő a mi életünk nagy támasza és boldogsága.

- Bizony az - mondta az egykedvű úriember.

- Már amikor jókedvében van - vágott közbe a mocskos képű ember.

- Az is igaz - mondta az egykedvű úr.

- Tiltakozom ez ellen a megszorítás ellen - mondta Snodgrass úr, akinek a gondolatai egyszerre visszaszálltak Emily Wardle kisasszonyhoz. - Tiltakozom ellene, s megvetéssel és felháborodva visszautasítom. Szeretném látni azt a férfit, aki fel mer hozni valamit a nők ellen, mint olyanok ellen... az ilyen embernek bátran a szemébe mondom, hogy nem is férfi. - És Snodgrass úr kivette szájából a szivart s az öklével nagyot csapott az asztalra.

- Jól érvel - mondta a higgadt úr -, jól megfelelt, annyi bizonyos.

- De az állítását mégis tagadom - szólt közbe a mocskos képű.

- Sok igazság van az ön megjegyzésében is, uram - mondta az egykedvű úr.

- Egészségére, uram - mondta a fél szemű vigéc, s egy helyeslő bólintással fordult Snodgrass úr felé.

Snodgrass úr viszonozta a jókívánságot.

- Mindig szívesen hallgatom az érdekes vitákat - folytatta a vigéc -, kivált, ha ilyen jól odamondanak egymásnak, mint itt; tanulságos az efféle; de erről a kis vitáról is eszembe jut egy történet, amit a nagybátyámtól hallottam egyszer, és éppen ezzel a történettel kapcsolatban mondtam az imént, hogy néha még bolondabb dolgokkal is találkozik az ember, mint az asszonyok.

- Szeretném hallani azt a történetet - mondta a vörös képű ember, szivarral a szájában.

- Szeretné? - A vigéc csak ennyit felelt rá és nagy buzgalommal szívta tovább a szivarját.

- Én is szeretném hallani - mondta Tupman úr, aki most szólalt meg először, s aki mindig igyekezett kibővíteni tapasztalatainak tárházát.

- Szeretné hallani ön is? Akkor hát elmondom. De nem, mégsem. Tudom, hogy úgyse hinnék el - mondta a huncut szemű ember s még huncutabbul kacsingatott rájuk a fél szemével, mint eddig.

- Dehogynem hisszük el, ha ön azt állítja, hogy igaz történet - mondta Tupman úr.

- No jó, hát ezzel a feltétellel elmondom - felelte a vigéc. - Hallották-e hírét valaha a Bilson és Slum nagykereskedő cégnek? Ámbár az sem változtat a dolgon, ha nem hallották, mert ezek már réges-régen visszavonultak az üzleti élettől. Nyolcvan esztendeje, hogy a cég egyik utazójával, aki testi-lelki jó barátja volt a nagybátyámnak, megesett ez a dolog; nekem a nagybátyám mesélte el a történetet. Furcsa címe van, de a nagybátyám mindig csak úgy emlegette, hogy:

A VIGÉC ELBESZÉLÉSE,

és nagyjából így mesélte rendszerint:

- Egy téli este, öt óra tájban, éppen amikor sötétedni kezdett, a marlborough-i síkságon, a Bristol felé vezető országúton egy embert lehetett volna látni, aki javában nógatta fáradt lovát. Azt mondom, hogy lehetett volna látni és nem is kételkedem benne, hogy látták volna, ha véletlenül odavetődik valaki, aki nincsen vaksággal megverve; de olyan cudar idő volt, az éjszaka olyan hideg és nyirkos, hogy az esőn kívül senki más nem járt odakint, úgyhogy az utas egymagában és elég bánatosan döcögött kocsiján az országút közepén. Ha valamelyik akkori vigéc láthatta volna azt az agyagszínűre festett, piros kerekű, nyaktörő kis giget, meg azt a komisz természetű, makrancos, gyors lábú pejkancát, amelyik úgy festett, mintha egy mészáros lovának és egy postai póninak a keresztezéséből született volna - hát az a vigéc rögtön tudta volna, hogy ez az utas nem lehetett más, mint Tom Smart, a nagy Bilson és Slum cégtől, Cateaton utca, London. Minthogy azonban nem volt a közelben semmiféle vigéc, hogy nézze őt, senki nem tudott semmit a dologról; és Tom Smart meg a piros kerekű, sárgára festett gigje és gyors lábú, csökönyös kancája folytatták az utat, megőrizve közös titkukat.

Még ezen a keserves világon is van igen sok kellemesebb hely, mint a marlborough-i síkság, amikor a szél keményen süvöltözik fölötte; s ha ehhez még hozzávesszük a komor téli estét, a csúszós, sáros, latyakos országutat, az ólmos csapó esőt, és mindezt a hatás megállapítása végett ki is próbáljuk tulajdon személyünkön, akkor tapasztalhatjuk ennek a megjegyzésnek igazságát.

Fújt a szél - nem szembe vagy hátra, ami szintén elég kellemetlen, hanem éppen keresztbe, és rézsút verte le az esőt, mint azok a kék vonalak, amelyeket az iskolai irkákba szoktak nyomtatni, hogy a fiúk szépen döntsék a betűket jobbra. Egy pillanatra elcsöndesült, s az utazó már azzal a reménnyel kezdte magát hitegetni, hogy a szél kimerült az eddigi tombolásban és most már szépen elült, amikor - sss! - messziről újra zúgni és süvölteni kezdett, aztán fütyülve száguldott végig a dombokon, végigsöpörte a síkságot, és a zúgása meg az ereje nőttön-nőtt, amint egyre jobban közeledett, míg végre egy hatalmas rohammal nekiesett lónak és embernek, az ólmos esőt fülükbe csapta, s nedves, fagyos lehelete a csontjukig hatolt; aztán tovább vágtatott, messzire, nagyon messzire, fülsüketítő bömböléssel, mellyel mintha gúnyolná az ő gyengeségüket, s ujjongana tulajdon erején és hatalmán.

A pejkanca ázott fülekkel kocogott a sárban és a tócsákon át; olykor-olykor fölszegte a fejét, mintha rosszallását akarta volna kifejezni az elemek udvariatlan viselkedése miatt; de azért csak törtetett előre szépen, amikor egyszerre egy sokkalta dühösebb szélroham, mint amilyeneken már túlesett, arra kényszerítette, hogy hirtelen megálljon és mind a négy lábát jó erősen megvesse a földön, mert különben felfordult volna. Különös szerencse volt, hogy így cselekedett, mert a pejkanca olyan könnyed, a gig olyan könnyű volt, s ráadásul Tom Smart is olyan keveset nyomott, hogy mind a hárman együtt gurultak volna talán a világ végére, vagy amíg a szél el nem ül; és mind a két esetben a valószínűség amellett szól, hogy a makrancos kanca, valamint az agyagszínű, piros kerekű gig, nemkülönben Tom Smart mindörökre munkaképtelenné váltak volna.

- Ej, hogy csapna belétek a mennykő - mondta Tom Smart (mert megvolt neki az a csúnya szokása, hogy néha szeretett káromkodni) - csapna belétek a mennykő - mondta Tom. - Fürösszön meg az ördög, ha láttam már ennél cudarabb időt.

Önök valószínűleg azt kérdezik tőlem, hogy miután Tom már elég szépen megfürdött, miért fejezte ki mégis abbeli kívánságát, hogy még egyszer átessen ezen a mulatságon. Én bizony nem tudom - csak annyit tudok, hogy Tom Smart így mondta, vagy legalábbis a nagybátyámnak úgy adta elő, hogy így mondta, ami különben egyremegy.

- Fürösszön meg az ördög - mondta Tom Smart, és a kanca válaszul nyihogott egyet, mintha neki is szakasztott ez volna a véleménye.

- Föl a fejjel, öreg, ne búsulj - mondta Tom, s az ostora hegyével megütögette a pejkanca nyakát. - Nem akarlak nagyon meghajszolni ilyen időben, mint ez a mai éjszaka; a legelső házban, ahová érünk, megszállunk, s mennél jobban nyargalsz, annál hamarább vége lesz. Gyia, öreg... kocogj csak... előre.

Hogy a pejkanca annyira ismerte-e már Tom hanghordozását, hogy megértett belőle mindent, vagy pedig úgy találta, hogy jobban fázik, ha vesztegel, mint ha mozog: ezt persze nem tudnám megmondani. De annyit mondhatok, hogy mihelyt Tom bevégezte mondókáját, a ló a füleit hegyezve sebesen tovanyargalt s az agyagszínű giget úgy összevissza rázta, hogy az ember azt hihette volna, a piros küllők menten szétröpülnek a marlborough-i síkság mezein; és még Tom sem tudta megállítani vagy megfékezni, ügyes kocsis létére, amíg a ló a maga jószántából meg nem állt egy útmenti fogadó előtt, az országút jobb oldalán, körülbelül egynyolcad mérföldnyire a síkság végétől.

Tom egy futó pillantással föltekintett a házra, mialatt a gyeplőt odadobta az istállófiúnak és az ostort beledugta tartójába a bakon. Furcsa, régi, zsindelyes téglaalkotmány volt, gerendákkal a homlokzatán, mintegy faberakásokkal, a gyalogjáró fölé messzire kiugró tornyos ablakokkal, és egy sötét folyosóra nyíló alacsony ajtó s két meredek lépcsőfok vezetett a ház belsejébe, ahelyett, hogy mai divat szerint egy csomó alacsony lépcsőfoka lett volna. Mindamellett barátságos külsejű épület volt, mert az ivószoba ablakából vidám világosság vetődött ki az úttestre, s még a szemközt húzódó sövényre is átvilágított; szemben az ablakban pirosas fény lobogott, mely az egyik pillanatban csak halványan derengett, de a másik pillanatban felragyogva sugárzott át a lebocsátott függönyökön, s elárulta, hogy odabent vígan pattog a tűz. Tom, aki ezeket az apróságokat a tapasztalt utazó szemével rögtön észrevette, olyan gyorsan szállt ki a kocsiból, amilyen gyorsan csak engedték félig elfagyott tagjai, aztán belépett a házba.

Nem telt bele öt perc sem és Tom máris tanyát ütött az ivóval átellenben fekvő szobában - éppen abban a szobában, ahol a lobogó tüzet már odakintről megsejtette -, a kiadósan ropogó tűz mellett, melyre egy zsák szenet raktak és annyi fát, hogy kitelt volna belőle vagy hat kisebb fajta pöszmétebokor, felrakva magasra, a kandalló félmagasságáig, s amely olyan vidáman duruzsolt, hogy már a muzsikája is fölmelegítette volna minden okos ember szívét. Már ez is jólesett Tomnak; de ez még nem volt minden, mert egy takarosan öltözött, csillogó szemű, szép bokájú falusi lány vakító fehér abroszt terített az asztalra; s minthogy Tom, papucsos lábát felrakva a kandalló rácsára, háttal ült a nyitott ajtónak, a kandalló fölött függő tükörben a söntés gyönyörűséges képét láthatta tükröződni, aranyos cédulájú, zöld palackok hosszú sorát, ecetes uborkák és befőttek köcsögeit, nagy sajtokat és füstölt sonkákat, marhaszegyeket, a legszebb rendben és a legétvágygerjesztőbb módon elhelyezve a polcokon. Igazán jóleső látvány volt; de még ez sem volt minden - mert a söntésben, a lehető legkedvesebb asztalka mellett és a lehető legragyogóbb kis tűz tőszomszédságában egy körülbelül negyvennyolc évesnek látszó, szép gömbölyű, pirospozsgás özvegyasszony ült és teázgatott, éppen olyan vonzó arccal, mint maga a söntés, s nyilván a ház úrnője volt, mind e drágalátos jószágok legfőbb fejedelemasszonya.

A szép képnek csak egy hibája volt, egy nagy darab férfi, egy nagyon nagy ember, barna kabátban, fényes selyemgombokkal, fekete pofaszakállal, hullámos fekete hajjal, aki az özveggyel teázott; s nem kellett nagy éleslátás annak a fölfedezéséhez, hogy rábeszélése révén az asszonyka a legjobb úton volt, hogy özvegyi állapotától eltántorodjék s ráruházza a privilégiumot, hogy odalent ülhessen az ivóban most és mindig, egészen élete fogytáig.

Tom Smart semmi esetre sem volt irigy vagy felfortyanó természetű ember, de ez a barna kabátos, fényes selyemgombos férfi valahogyan mégis felkavarta, ami kis epe volt benne és rettenetes felháborodással töltötte el a szívét; annyival is inkább, mert a tükör előtt ülve, a helyéről időnként bizonyos apró szerelmi bizalmaskodásokat figyelhetett meg az özvegy és a nagy darab ember között, ami elég bizonyság volt arra nézve, hogy a nagy darab ember termete arányában beférkőzött az özvegy kegyeibe. Tom szerette a forró puncsot - sőt, merem állítani, hogy nagyon szerette -, s miután gondoskodott róla, hogy csökönyös lovát jól megetessék és jól elszállásolják, ő maga is bekebelezte utolsó falatig a jó kis meleg vacsorát, amit az özvegy saját kezűleg szolgált fel neki, aztán rendelt egy pohárral, csak úgy próbaképpen, a kedvenc italából. Nos hát, ha volt valami a konyhaművészet széles birodalmában, aminek a készítésében az özvegy különösen kivált, ez éppen a nevezett ital volt, és Tom Smartnak már az első pohár olyan jólesett, hogy nagyon sürgősen rendelt egy másodikkal is. A forró puncs kellemes ital, uraim - minden körülmények között nagyon kellemes ital -, de a barátságos, ódon szobában, a pattogó tűz mellett, mialatt odakint úgy süvöltött a szél, hogy a vén ház minden eresztéke recsegett bele, Tom Smart felségesnek találta. Még egy pohárral, azután még eggyel - nem vagyok bizonyos benne, hogy ezután is nem rendelt-e még egyet -, de mennél többet ivott a forró puncsból, annál többet gondolt a nagy darab emberre.

- Arcátlan egy fráter - gondolta magában Tom. - Mi keresnivalója van ebben a barátságos kis söntésben? És milyen ocsmány képű csirkefogó ráadásul! - gondolta Tom. - Ha az özvegynek volna egy kis jó ízlése, hát különb legényt csípne fel magának. - Tom pillantása a kandalló fölötti tükörről az asztalán álló pohárra tévedt és miután azt tapasztalta, hogy kezd egyre jobban elérzékenyedni, kiitta a negyedik pohár puncsot is és egy ötödiket rendelt.

Tom Smartnak, uraim, világéletében nagy kedve volt a kocsmárosi pályához. Becsvágya már régóta arra ösztökélte, hogy saját söntésében álldogálhasson, zöldkabátosan, térdnadrágban, csizmásan. Nagyon vonzotta az olyasmi, hogy ünnepélyes lakomákon az asztalfőn ülhessen és sokszor elgondolta, hogy saját vendéglőjében milyen jól tudná irányítani a társalgást, és milyen kitűnő példával tudna elöljárni az ivószoba vendégeinek. Ezek a gondolatok sebesen száguldottak át Tom agyán, mialatt a forró puncsot szürcsölgette a pattogó tűz mellett s úgy érezte, hogy méltányos és jogos felháborodása, amikor ez a nagy darab ember a legjobb úton van, hogy megkaparintsa ezt a remek fogadót, míg ő, Tom Smart éppen olyan messze van ettől, mint valaha. Miután az utolsó két pohár puncs mellett fontolóra vette, hogy nincs-e alapos oka belekötni a nagy darab emberbe, amiért sikerült neki a tűzrőlpattant özvegy kegyeibe férkőzni, végül is arra a megnyugtató eredményre jutott, hogy ő bizony nagyon szerencsétlen ember, akivel rosszul bánnak, akit üldöz a balsors, úgyhogy okosabban teszi, ha aludni megy.

A csinos szolgáló fölvezette Tomot az ódon, széles lépcsőházban, kezével fedezve a gyertyát, hogy megvédje a fúvó szelektől, amelyek az ilyen zegzugos vén épületben ezer utat lelhetnének maguknak anélkül, hogy elfújják a gyertyát, s amelyek mindazonáltal mégis elfújták a gyertyát, s ezáltal alapot adtak Tom ellenségeinek arra a vádra, hogy nem is a szél oltotta el a gyertyát, hanem ő maga, és míg színleg azzal vesződött, hogy megint meggyújtsa, valójában megcsókolta a szolgálóleányt. De hát akárhogyan is történt, sikerült újra lángra lobbantani a gyertyát, és Tomot egy hosszú sor szobán és folyosók útvesztőin keresztül egy helyiségbe vezették, mely el volt készítve számára, s ahol a szolgáló jó éjszakát kívánt neki és magára hagyta.

Jó tágas szoba volt, potrohos faliszekrényekkel, olyan ággyal, amelyen egy egész nevelőintézet elfért volna, nem is szólva arról a két tölgyfa almáriumról, amelyekben egy egész kis hadsereg málnájának helye lett volna. Tom figyelmét azonban mindjárt lekötötte egy magas hátú, komor külsejű, fantasztikus faragású, furcsa karosszék, virágos damaszttal párnázva, amelynek gömbölyű talpai gondosan vörös posztóba voltak csavargatva, mintha köszvény bántaná a lábujjait. Minden más furcsa székről csak azt gondolta volna Tom, hogy lám egy furcsa szék, és ezzel az ügy el is lett volna intézve; de ebben a különös székben volt valami, amiről Tom nem tudta megmondani, hogy micsoda valami, amiben eltért és elütött minden egyéb bútordarabtól, amit Tom valaha életében látott, s ami, úgy látszik, egészen megbabonázta. Letelepedett a tűz mellé, s félóra hosszat bámult az öreg székre; ördög vigye el ezt a széket, olyan furcsa, vén jószág volt, hogy nem tudta levenni a szemét róla.

- Nem - mondta Tom, miközben lassan levetkőzött és szüntelenül az öreg széket bámulta vetkőzés közben is, az ágya mellett álló titokzatos képű széket -, soha életemben nem láttam még ilyen furcsa szerzetet. Igazán különös - mondta Tom, aki a forró puncs hatására kissé bölcselkedővé vált -, igazán különös. - Mélységes bölcsességgel csóválgatta a fejét és újra a szék felé pillantott. De nem tudott kiokosodni belőle, bebújt hát az ágyába, jó melegen betakarózott és elaludt.

Körülbelül egy félóra múlva Tom hirtelen fölriadt zavaros álmából, amelyben nagy darab emberek és puncsos poharak keveredtek össze, s az első tárgy, amely felocsúdott érzékei elé került, a furcsa szék volt.

- Rá sem nézek többé - szólt magában Tom, lehunyta szempilláit és igyekezett rábeszélni magát, hogy rögtön elalszik újra. Hiába: szeme előtt csupa furcsa szék táncolt, magasra dobálták a lábukat, egymás hátán ugráltak keresztül, bukfenceztek, tótágast álltak, cigánykerekeket hánytak.

- Akkor már jobb egy igazi széket nézni, mint száz képzeletbelit - mondta Tom, és kidugta a fejét a paplan alól. Ott volt az igazi szék, s ahogy a kandalló tüze rávilágított, éppen olyan kihívónak látszott, mint eddig.

Tom rábámult a székre; s amint nézte, nézte, egyszerre csak azt látta, - hogy a széken a legrendkívülibb változás megy végbe. A faragott támlán lassanként egy vén, ráncos emberi arc formája és vonásai tünedeztek elő; a damaszthuzat átváltozott ódon, ujjas mellénnyé, a gömbölyű talpakból két láb lett, két piros posztópapucsba bújtatott láb, és az öreg szék egészen olyannak tűnt, mint egy múlt századból való csúf, öreg ember, aki csípőre teszi a két kezét. Tom felült az ágyában s a szemét kezdte dörzsölni, hogy elűzze a látomást. Nem, nem ment. A szék egy csúf öregúr volt; sőt mi több, kacsingatni kezdett felé.

Tom hirtelen természetű és bátor legény volt s ráadásul megivott öt pohár forró puncsot; ennélfogva, habár az első pillanatban meghökkent, egyre nagyobb haragra gerjedt, amikor látta, hogy az öregúr ilyen szemtelenül pislogat rá és integet neki. Végül elhatározta, hogy nem tűri tovább; s minthogy a vén ábrázat nem hagyta abba a kacsingatást, Tom dühös hangon megszólalt:

- Mi a fenének kacsingat itt rám?

- Mert nekem úgy tetszik, Tom Smart - felelte a szék vagy az öregúr, nevezhetik, ahogy tetszik. Mindamellett abbahagyta a kacsingatást, amikor Tom megszólalt, s helyette vigyorogni kezdett rá, mint egy elaggott majom.

- Honnét tudja a nevemet, vén manó? - kérdezte Tom, kissé meghökkenve, ámbár tette magát, mintha nem volna megijedve.

- Ej, ej, Tom - mondta az öregúr -, ilyen hangon nem illik ám beszélni egy jóravaló spanyol mahagóni bútorral. Biz istók, akkor sem bánhatnál velem ilyen tiszteletlenül, ha közönséges puhafából volnék. - S az öregúr közben olyan haragos pillantással méregette Tomot, hogy ez kezdett megrémülni.

- Nem akartam tiszteletlenül viselkedni, kérem - mondta Tom, jóval alázatosabb hangon, mint ahogy kezdte.

- No jó, no jó - mondta az öreg -, elhiszem... elhiszem. Ide figyelj, Tom.

- Tessék?

- Mindent tudok rólad, Tom; minden dolgodat. Te nagyon szegény vagy, Tom.

- Persze hogy szegény vagyok - felelte Tom. - De honnét tudja ön ezt?

- Sose törd rajta a fejedet - mondta az öregúr. - Azonfelül nagyon szereted a puncsot, Tom.

Tom Smart már éppen ki akarta jelenteni, hogy az utolsó születésnapja óta egy kortyot sem ivott, de amikor pillantása találkozott az öregúr tekintetével, kiolvashatta belőle, hogy az mindent tud, úgyhogy csak elpirult és egy szót sem szólt.

- Tom - mondta az öregúr. - Szép asszony az özvegy... feltűnően szép asszony... igaz-e, Tom? - Az öreg felhúzta a szemöldökét, keresztbe vetette sovány kis lábát, s olyan visszataszítóan szerelmes pofát vágott, hogy Tom szinte utálkozni kezdett ezen a léha viselkedésen; - kivált az ő korában!

- Én vagyok a gyámja, Tom - mondta az öregúr.

- Igazán? - kérdezte Tom.

- Ismertem az anyját, Tom - mondta az öreg -, meg a nagyanyját is. Nagyon szerelmes volt belém... ő varrta nekem ezt a mellényt, Tom.

- Csakugyan? - kérdezte Tom.

- Meg ezeket a papucsokat is - folytatta az öregúr, megemelintve az egyik piros posztó papucsát. - De nehogy tovább add, Tom. Nem szeretném, ha kitudódnék, hogy ennyire szerelmes volt belém. Még valami galibát okozna a családban. - S a vén betyár olyan mérhetetlenül szemtelen képet vágott ehhez, hogy Tom - mint később kijelentette - képes lett volna lelkifurdalás nélkül leülni rá.

- Fiatal napjaimban nagyon szerettek ám a nők, tudod-e, Tom - mondta az elvetemült vén kéjenc. - Száz meg száz szép asszony órák hosszat üldögélt az ölemben. No, mit szólsz ehhez, te kófic, mi? - Az öregúr már éppen elő akart hozakodni más hasonló ifjúkori hőstetteivel, amikor olyan heves recsegési roham jött rá, hogy nem volt képes folytatni.

- Úgy kell neked, öregem - gondolta magában Tom Smart, de azért nem szólt semmit.

- Ó! - mondta az öreg. - Most hát meg is szenvedek érte alaposan. Vénülök, Tom, kihullott már majdnem minden keresztlécem. Egy műtéten is át kellett esnem... a hátamba betoldottak egy kis darabot... keserves megpróbáltatás volt, Tom.

- Elhiszem, uram - mondta Tom Smart.

- No de hát most nem erről van szó, Tom - mondta az öregúr. - El akarom vétetni veled az özvegyet.

- Velem, uram! - kiáltott fel Tom.

- Veled - felelte az öregúr.

- Ej, a jó Isten áldja meg azt a tisztes ősz fejét - felelte Tom (az öregúrnak volt még néhány megmaradt lószőrszála) -, a jó Isten áldja meg magát, uram, hiszen nem jön hozzám ez az asszony. - És Tom önkéntelenül felsóhajtott, mert eszébe jutott a söntés.

- Nem megy hozzád? - kérdezte az öregúr kemény hangon.

- Nem, nem hát - felelte Tom. - Másra néz ott a szerencse. Egy nagy darab emberre... egy fene nagy darab, fekete pofaszakállas emberre...

- Tom - mondta az öregúr -, az özvegy sohasem lesz annak a felesége.

- Soha? - mondta Tom. - Hát ha maga ott lett volna a söntésben, öregúr, akkor másképp beszélne.

- Eh, mit! - mondta az öregúr. - Tudok én mindent.

- Mi mindent? - kérdezte Tom.

- A csókolózást az ajtó mögött, meg minden egyéb effélét, Tom - mondta az öregúr. Már megint olyan huncutul szemtelen volt a tekintete, hogy Tom nagyon dühbe jött, mert amint tudják, uraim, nincs a világon csúnyább dolog, mint amikor egy öreg fickó, akinek már több esze lehetne, ilyen dolgokról beszél.

- Tudok én mindent, Tom - mondta az öregúr. - Fiatal koromban sok effélét láttam és sokkal több párocskától, semhogy mind elsorolhatnám neked; de azért csak nem lett ezekből semmi.

- Sok furcsa dolgot láthatott életében - mondta Tom, kíváncsi pillantással.

- Mérget vehetsz rá, Tom, hogy láttam - felelte a vén kópé, rendkívül sokatmondó pillantással. - Utolsó tagja vagyok családomnak, Tom - mondta az öregúr mélabús sóhajtással.

- Nagy család volt? - kérdezte Tom Smart.

- Tizenketten voltunk testvérek - felelte az öregúr -, egyenes hátú, jóképű, szép szál gyerekek, hogy párját ritkította valahány. Nem afféle mai torzszülöttek... támlával, karfával, szép fényes politúrral ellátva, hogy a szíved is repesne, ha látnád, bárha nekem nem illik mondanom.

- És mi lett a többiekkel, uram? - kérdezte Tom Smart.

Az öregúr szeméhez emelte a könyökét, s így felelt:

- Meghaltak, Tom, meghaltak. Nehéz szolgálatunk volt, Tom, s az ő szervezetük nem volt olyan erős, mint az enyém. Köszvény esett a karjukba meg a lábukba, úgyhogy a konyhába és más kórházakba kerültek; az egyik a hosszú szolgálatban és a terhes használatban teljesen tönkrement; olyan nyomorékká vált, hogy tűzre kellett vetni. Megdöbbentő eset volt az, Tom.

- Rettenetes! - mondta Tom Smart.

Az öreg pár pillanatig hallgatott; nyilvánvalóan a felindulásával küzdött, azután így szólt:

- No de eltértem a tárgytól, Tom. Az a nagy darab ember, Tom, az egy haszontalan kalandor. Mihelyt feleségül venné az özvegyet, nyomban túladna minden ingóságán és kereket oldana. S mi lenne ennek a következménye? Az özvegyből tönkretett, elhagyott asszony válna, én pedig valami zsibárus boltjában meghűlnék, halálra fáznám magamat.

- Igen, de...

- Ne kapkodj a szavamba - mondta az öregúr. - Rólad, Tom, egészen más a véleményem; mert jól tudom, hogyha egyszer sikerül befészkelned magad egy vendégfogadóba, nem is mennél ki belőle, amíg a négy fala között van mit innod.

- Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam, uram - felelte Tom Smart.

- Ennélfogva - jelentette ki az öregúr diktátori hangon - tiéd lesz az özvegy és nem a másiké.

- De hogy üthetném ki a nyeregből? - kérdezte Tom Smart mohón.

- Azzal a kis leleplezéssel, hogy ő már házasember - felelte az öregúr.

- De hogyan tudom ezt rábizonyítani? - kérdezte Tom, félig kiugorva az ágyból.

Az öregúr egyik karja felcsapódott, s miután rámutatott az egyik tölgyfa almáriumra, rögtön vissza is hajolt előbbi helyzetébe.

- Ez az ember nem is sejti - mondta az öregúr -, hogy az almáriumban levő nadrágjának jobb zsebében ottfelejtett egy levelet, amelyben kétségbeesett felesége könyörög neki, hogy térjen vissza hozzá és hat... jól jegyezd meg, Tom, hat kiskorú, neveletlen gyermekéhez.

Az öregúr ünnepélyes hangon elmondta mindezt, aztán az arcvonásai kezdtek mindinkább elmosódni, s az alakja árnyékká halványodott. Tom szemére fátyol ereszkedett. Az öreg alakja mintha lassanként összefolyt volna a székkel, a virágos damasztmellény visszaváltozott párnává, a piros papucsok pedig kis piros szövetrongyokká zsugorodtak össze, melyekbe a szék talpai voltak csavargatva. A világosság szépen kialudt, Tom visszahanyatlott párnájára és álomba merült.

Másnap reggel Tom felébredt mély álmából, abból a bódultságból, amelybe az öregúr eltűnése után esett. Fölült ágyában, s néhány percig hasztalanul igyekezett visszaidézni emlékezetébe az elmúlt éjszaka eseményeit. Egyszerre aztán megrohanták emlékei. A székre pillantott; kétségtelen, hogy fantasztikus és barátságtalan bútordarab volt, de mégiscsak nagyon élénk és leleményes képzelőtehetség kellett hozzá, hogy hasonlóságot lehessen fölfedezni közte és egy öregember között.

- Hogy vagy, öregem? - kérdezte Tom. Napvilágnál bátrabb volt; csakúgy, mint a legtöbb ember.

A szék nem mozdult és egy szót sem szólt.

- Csúnya időnk van, igaz-e? - mondta Tom.

Hiába. A szék nem volt hajlandó társalgásba bocsátkozni.

- Melyik almáriumra mutattál?... Ezt csak megmondhatod - szólt Tom.

Hiába, uraim, a székből egy veszekedett szót sem lehetett kiszedni.

- Hiszen nem nagy fáradság kinyitni - mondta Tom, s nagy óvatossággal felkelt az ágyból. Odalépett az egyik almáriumhoz. A kulcs a zárban volt; megfordította és kinyitotta az ajtaját. Csakugyan volt benne egy nadrág. Belenyúlt a zsebébe s kihúzta belőle azt a bizonyos levelet, melyről az öregúr beszélt!

- Ej, de furcsa dolog - mondta Tom Smart; először a székre nézett, majd az almáriumra, aztán a levelet nézte, aztán megint a széket.

- Rendkívül furcsa - mondta Tom.

De minthogy hiába nézte őket, nem tudta csökkenteni a dolog furcsaságát ezzel sem, legjobbnak látta, ha felöltözködik és most rögtön elintézi a nagy darab ember ügyét - csak azért, hogy a bizonytalanságtól megmentse.

Tom, ahogy ment lefelé a lépcsőn, már a házigazda szemével nézte a szobákat, melyeken keresztülhaladt; mert nem találta képtelenségnek, hogy rövidesen az övé legyen mindez a sok szoba, minden bennevalóval együtt. A nagy darab ember ott állt a barátságos kis söntésben, hátratett kézzel, egészen otthonosan. Bambán vigyorgott Tomra. Aki véletlenül látja, azt hitte volna, hogy csak a fehér fogait akarja mutogatni; Tom Smart azonban azt képzelte, hogy a nagy darab ember bal felől, a szíve táján, föltéve ugyan, hogy egyáltalában van szíve, diadalmas örömet érez. Tom az arcába nevetett; és bekérette a fogadósnét.

- Jó reggelt, asszonyom - mondta Tom Smart, s betette a kis szoba ajtaját, mihelyt az özvegy belépett.

- Jó reggelt, uram - felelte az özvegy. - Mit parancsol reggelire, kérem?

Tom azon törte a fejét, hogy miként fogjon a dologhoz, így hát egyelőre nem felelt semmit.

- Nagyon szép sonkánk van - mondta az özvegy -, és remek hideg pulykánk, szalonnával tűzdelve. Nem parancsolja, uram?

Ezek a szavak felrázták Tomot tűnődéséből. Mialatt az özvegy beszélt, imádata egyre nőtt iránta. Figyelmes teremtés! Milyen kitűnően ellátná az embert!

- Ki az az úr a söntésben, asszonyom? - kérdezte Tom.

- Jinkinsnek hívják, kérem - felelte az özvegy, kissé elpirulva.

- Nagy darab ember - mondta Tom.

- Nagyon szép ember, uram - felelte az özvegy -, és igazi finom úriember.

- Eh! - mondta Tom.

- Parancsol még valamit, uram? - kérdezte az özvegy, akit Tom viselkedése kissé zavarba hozott.

- No, hát igen - felelte Tom. - Édes jó asszonyom, nem volna szíves egy percre helyet foglalni?

Az özvegy nagyon meglepett arcot vágott, de azért leült, és Tom is leült szorosan melléje. Már azt nem tudom, uraim, hogy történt, hogy nem - egyébként a nagybátyám is mindig úgy mesélte, hogy Tom Smart is úgy adta elő: nem tudja, hogy történt, hogy nem -, de akárhogy esett is, elég az hozzá, hogy Tom tenyere az özvegy keze fejére hanyatlott és ott is maradt, amíg csak beszélgettek.

- Édes jó asszonyom - mondta Tom Smart; mert mindig nagyon szerette adni a szeretetre méltó gavallért -, édes jó asszonyom, kegyed megérdemli, hogy igazán kitűnő férjet kapjon... igazán megérdemli.

- Az Isten szerelmére, uram! - mondta az özvegy, és igaza is volt: Tom meglehetősen szokatlan módon, szinte mondhatnánk, meghökkentő módon kezdte meg a társalgást, kivált, ha az ember számba veszi azt a körülményt is, hogy az özvegy tegnap este látta őt először életében. - Az Isten szerelmére, uram!

- Nem kenyerem a hízelgés, édes jó asszonyom - mondta Tom Smart. - Kegyed megérdemli, hogy kitűnő, derék férjet kapjon, s akárki lesz is az, nagyon szerencsés embernek vallhatja majd magát. - Tom szeme közben az özvegy arcáról önkéntelenül a kényelmes berendezésre tévedt.

Az özvegy még zavarodottabbnak látszott, mint eddig és egy mozdulatot tett, hogy felálljon. Tom szépen megfogta a kezét, mintegy tartóztatva, mire az asszony visszaült. Az özvegyasszonyok, uraim, általában nem nagyon félénkek, szokta mondani a nagybátyám.

- Igazán nagyon lekötelez, uram, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam - mondta a tűzrőlpattant fogadósné, félig nevetve -, és ha valaha megint férjhez megyek...

- Ha... - szólt Tom Smart, s a bal szemének a jobb szögletéből nagyon ravasz pillantást vetett az asszonyra. - Ha...?

- No persze - mondta az özvegy, és ezúttal már hangosan elnevette magát -, ha rászánom magam, remélem, hogy olyan jó férjet kapok, amilyent ön emlegetett.

- Mint amilyen például Jinkins - mondta Tom Smart.

- Ó, uram Isten! - kiáltott fel az özvegy.

- Ó, csak ne beszéljen - mondta Tom - ismerem én Jinkinst.

- Bizonyos vagyok benne, hogy aki ismeri, semmi rosszat nem mondhat róla - felelte az özvegy, akit Tom rejtélyes arca és magatartása kihozott egy kissé a sodrából.

- Hm! - mondta Tom Smart.

Az özvegy úgy látta, hogy itt az alkalmas perc a sírásra, ennélfogva előszedte zsebkendőjét és megkérdezte Tomtól, hogy bántani akarja-e; hogy tisztességes emberhez illő dolognak tartja-e befeketíteni egy másik tisztességes embert a háta mögött; és ha van valami mondanivalója, miért nem mondja meg a szemébe annak, akit illet, mint férfi a férfinak ahelyett, hogy egy szegény gyönge nőt rémítgetne vele, és így tovább.

- Megmondom én a szemébe is, még elég jókor - felelte Tom -, csak azt akarom, hogy kegyed hallja meg először.

- Hát miről van szó? - kérdezte az özvegy, s nagy figyelemmel nézett fel Tomra.

- Nagyon meg fogja lepni - mondta Tom Smart, és zsebébe nyúlt.

- Ha azt akarja mondani, hogy nincs neki pénze - felelte az özvegy -, azt már úgyis tudom, ne fárassza magát hiába.

- Ugyan, csacsiság, az még nem jelent semmit - mondta Tom Smart. - Nekem sincs pénzem. Nem arról van szó.

- Jaj Istenem, hát akkor mi lehet? - kiáltott fel a szegény asszony.

- Ne ijedjen meg - mondta Tom Smart. Szép lassan előhúzta a levelet és felbontotta. - De nem fog sikoltozni? - kérdezte Tom kétkedő hangon.

- Nem, nem - felelte az özvegy. - Csak mutassa már.

- De nem fog elájulni, vagy hasonló bolondokat cselekedni? - kérdezte Tom.

- Nem, nem - felelte az özvegy türelmetlenül.

- És nem rohan ki, hogy nekitámadjon? - mondta Tom. - Mert mindezt majd én elintézem, legjobb, ha maga nem is ártja bele magát a dologba.

- Jó, jó - mondta az özvegy -, de hadd lássam már azt a levelet.

- Tessék - felelte Tom, s azzal az özvegy kezébe nyomta a levelet.

A nagybátyám úgy mesélte, uraim, hogy Tom Smart előadása szerint a leleplezés hallatára az özvegy olyan kétségbeesett jajgatásba fogott, hogy egy kőszívet is meglágyított volna. Tom pedig roppantul lágyszívű volt, és az asszonyka jajgatása a szíve gyökeréig hatolt. Az özvegy ide-oda hányta-vetette magát és a kezét tördelte.

- Ó, milyen gyalázatosak és gonoszak a férfiak! - kiáltotta az asszony.

- Borzasztó, igazán borzasztó, édes jó asszonyom; de szedje össze magát - mondta Tom Smart.

- Ó, nem tudok magamhoz térni - zokogott az özvegy. - Sose találok többé olyat, akit így tudnék szeretni.

- Hogyne találna, majd talál, édes lelkem - mondta Tom Smart, akinek annyira megesett a szíve az asszonyka balsorsán, hogy záporeső módjára kezdte hullatni a könnyeit. Aztán Tom Smart merő részvétből átkarolta az özvegy derekát; s az özvegy merő fájdalmában megragadta Tom Smart kezét. Felnézett Tom arcába s a könnyein keresztül mosolyogni kezdett. Tom viszont lenézett az asszony arcába és a saját könnyein keresztül ő is mosolyogni kezdett.

Hogy megcsókolta-e Tom az özvegyet ebben a döntő pillanatban, ezt, uraim, sohasem tudtam megállapítani. Tom mindig úgy mesélte a nagybátyámnak, hogy nem, de én kételkedem benne. Köztünk maradt szó legyen, uraim, én inkább azt hiszem, hogy megcsókolta.

Annyi bizonyos, hogy félórával később Tom kitette a szűrét a nagy darab embernek és egy hónappal később feleségül vette az özvegyet. Aztán ott kocsikázott a környéken piros kerekű, agyagszínű kis gigjén, gyors lábú, csökönyös pejkancájával, amíg csak fel nem adta a fogadót, hosszú esztendők múlva, s a feleségével együtt el nem költözött Franciaországba; az öreg házat később lebontották.

- És szabadna tudnom - kérdezte a kíváncsi öregúr -, hogy vajon mi lett a székkel?

- Hát - felelte a félszemű vigéc - az esküvő napján úgy vették észre, hogy nagyon sokat recsegett; de Tom Smart nem tudta, hogy örömében recsegett-e annyit, vagy az öregségtől. De inkább az utóbbi lehetett az oka, úgy gondolta, mert a szék soha többé nem szólalt meg.

- Mindenki elhitte ezt a történetet, ugye? - kérdezte a mocskos képű férfi, újra megtömve a pipáját.

- Mindenki, kivéve Tom ellenségeit - felelte a vigéc. - Némelyik ellensége azt állította, hogy az egészet Tom költötte; mások meg azt mondták, hogy részeg volt, álmodta, a nadrághoz pedig úgy jutott, hogy lefekvés előtt tévedésből elcserélte a magáéval. De persze senki sem adott ezekre a rosszindulatú szóbeszédekre.

- Tom azt mondta, ugye, hogy igaz a történet?

- Szóról szóra.

- És a maga nagybátyja is elhitte?

- Betűről betűre.

- Nagyon kedves emberek lehettek mind a ketten - mondta a mocskos képű.

- Bizony, azok voltak - felelte a vigéc. - Nagyon kedves emberek voltak!

Pickwick úr némi kis lelkifurdalást érzett, amiért a Pávában lakó barátait az utóbbi időben elhanyagolta, s harmadnap reggel a választás után, már éppen indulóban volt, hogy fölkeresse őket, amikor hű inasa egy névjegyet nyomott a kezébe, amelyen a következő felírás volt olvasható:

- Jött valaki - mondta Sam röviden.

- És velem akar beszélni ez a valaki, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Éppen magával, uram; és senki más nem jó neki, mint az ördög titkára mondta, amikor elvitte Doktor Faustust - felelte Weller úr. - Önnel akar beszélni ez az úr.

- Úr? - kérdezte Pickwick úr. - Szóval nem hölgy, hanem úr?

- Hát, mindenesetre nagyon sikerült utánzata, ha nem is az - felelte Samuel Weller.

- De hiszen ez egy hölgy névjegye - mondta Pickwick úr.

- De nekem mégis egy úr adta a kezembe - felelte Sam -, s kint várakozik a nappaliban... azt mondta, hogy inkább egész nap itt vár, semhogy önt elszalassza.

Pickwick úr, ahogy értesült erről az elhatározásról, lement a nappaliba. Egy ünnepélyes komoly úr pattant fel a helyéről a beléptekor, és mélységes tisztelettel így szólította meg:

- Ha nem tévedek, Pickwick úrhoz van szerencsém?

- Igen, én vagyok.

- Engedje meg, uram, hogy megragadjam a kezét. Engedje uram, hogy megszorítsam - mondta az ünnepélyes úr.

- Csak tessék - felelte Pickwick úr.

Az idegen megszorította a feléje nyújtott kezet, aztán így folytatta:

- Hallottuk az ön hírét, uram. Az ön régiségtani vitája nagy port vert fel, s L. Hunterné őnagyságának is fülébe jutott... a feleségemnek, uram; én Leo Hunter vagyok - az idegen elhallgatott, mintha azt várta volna, hogy ez a kijelentés Pickwick urat ámulatba ejti majd; minthogy azonban Pickwick úr megőrizte hidegvérét, az idegen így folytatta:

- A feleségem, Leo Hunterné őnagysága, rendkívül büszke rá, hogy ismerősei közé sorolhatja mindazokat, akik alkotásaik és a tehetségük révén kitüntették magukat. Engedje meg tehát, uram, hogy ennek a listának a legfényesebb nevei közé beiktassuk a Pickwick nevet is, azokéval együtt, akik tagjai a klubnak, mely Pickwick úrról nyerte a nevét.

- Nagyon fogok örülni, ha egy ilyen kiváló hölggyel megismerkedhetem, uram - felelte Pickwick úr.

- Meg fog vele ismerkedni - mondta az ünnepélyes úr. - Holnap reggel nagy társaságot látunk villásreggelire, uram... fête champêtre-t^[8] rendezünk... a számos kiválóság tiszteletére, akik alkotásaik és tehetségük révén kitüntették magukat. Engedje meg, uram, hogy átadjam önnek Leo Hunter neje őnagysága szíves meghívását... szívesen látjuk önöket a Hunter-tanyán.

- Köszönöm - felelte Pickwick úr -, a legnagyobb örömmel teszünk eleget a meghívásnak.

- A feleségem gyakran rendez ilyen villásreggelit - folytatta új ismerősük -, "szellemi szüreteket és lelki lakomákat", mint ahogyan ezt valaki igen találóan és eredetien kifejezte a Leo Hunterné villásreggelijéről írott szonettjében.

- Az illető szintén kitüntette magát alkotásai és tehetsége révén? - kérdezte Pickwick úr.

- Úgy van, uram - felelte az ünnepélyes úr. - Hunterné őnagysága minden ismerőse ilyen kitűnőség; Leo Hunter neje tart rá, uram, hogy ne is legyen másfajta ismerőse.

- Nagyon nemes igyekezet - mondta Pickwick úr.

- A feleségem igazán nagyon büszke lesz, ha közlöm majd vele, hogy ön így nyilatkozott róla - mondta az ünnepélyes úr. - Ha nem tévedek, az ön kíséretében is van egy úr, aki nagyon szép kis verseket írt.

- Snodgrass barátomnak nagy hajlama van a költészethez - felelte Pickwick úr.

- Hunterné őnagyságának is, kérem. Rajong a költészetért, uram. Imádja; bátran mondhatom, hogy szíve-lelke teljesen összeforrt, egybeolvadt a poézissel. Ő maga is költött néhány gyönyörű verset. Bizonyára ön is olvasta a Haldokló békához írott ódáját.

- Nem, nem emlékszem, hogy olvastam volna - mondta Pickwick úr.

- Csodálom, uram - mondta Leo Hunter úr. - Óriási föltűnést keltett. L. és nyolc csillag aláírással jelent meg először a Hölgyfutár-ban. Így kezdődik:

- Gyönyörű! - mondta Pickwick úr.

- Finom - mondta Leo Hunter úr. - S olyan közvetlen.

- Roppant közvetlen - mondta Pickwick úr.

- A második versszak még meghatóbb. Elszavaljam?

- Ha volna szíves - felelte Pickwick úr.

- Így hangzik - mondta az ünnepélyes úr, még sokkal ünnepélyesebb hangon:

- Nagyon szépen fejezi ki magát - mondta Pickwick úr.

- Csupa finomság, uram - mondta Leo Hunter úr. - De hát Hunterné őnagysága ajkáról kellene ezt hallania. Ő aztán el tudja szavalni istenigazában. Holnap reggel majd el is szavalja, jelmezesen, uram.

- Jelmezesen!?

- Mint Minerva. De majd elfeledtem... jelmezes lesz ez a holnapi villásreggeli.

- Jaj Istenem - mondta Pickwick úr végigpillantva saját termetén -, de hisz' nekem lehetetlen...

- Dehogy lehetetlen, uram, dehogy lehetetlen! - kiáltott fel Leo Hunter úr. - Solomon Lucasnál a Fő utcában akár ezer jelmezt is kaphat. Gondolja meg, uram, hányféle alkalmas jelmez közül választhat. Pláto, Zéno, Epikuros, Pitagoras... valamennyien klubokat alapítottak.

- Ezt én is tudom - mondta Pickwick úr -, de minthogy én nem vetélkedhetek ezekkel a nagy emberekkel, nincs jogom hozzá, hogy viseljem a ruhájukat.

Az ünnepélyes úr néhány percre gondolataiba merült, aztán így szólt:

- Ha jobban meggondolom a dolgot, uram, nem tudom, vajon a feleségemnek nem szerezne-e nagyobb örömet, ha egy oly híres embert, mint ön, saját öltözetében és nem kölcsönkért jelmezben mutathatna be a vendégeinek. Azt hiszem, bátran megígérhetem, hogy önnel kivételt fog tenni, uram... igen, ami Leo Hunter neje őnagyságát illeti, bizonyos vagyok benne, hogy egészen bátran megígérhetem.

- Ez esetben - mondta Pickwick úr - a legnagyobb örömmel meg fogok jelenni.

- No de én csak az idejét rablom, uram - mondta az ünnepélyes férfiú, mintha egyszerre észbe kapott volna. - Tudom jól, hogy milyen drága az ideje, s nem akarom önt feltartani. Megmondhatom tehát Leo Hunterné őnagyságának, ugyebár, hogy biztosan számíthat önre és kiváló barátaira? Ajánlom magamat, uram, büszke vagyok, hogy ilyen jeles emberrel megismerkedhettem... ne fáradjon, kérem, egy lépést se, egy szót se...

S azzal Leo Hunter úr anélkül, hogy Pickwick úrnak időt engedett volna meggondolni magát, vagy kifogást kitalálni, méltóságteljesen eltávozott.

Pickwick úr föltette a kalapját és elment a Pávába, ahol Winkle úr már a jelmezbál hírével fogadta.

- Pottné őnagysága is ott lesz - ezek voltak első szavai, melyekkel mesterét üdvözölte.

- Ott lesz? - kérdezte Pickwick úr.

- Ott, Apollónak öltözve - felelte Winkle úr. - Csak Pott úrnak kifogása van a tunika ellen.

- Igaza is van. Tökéletesen igaza van - mondta Pickwick úr határozott hangon.

- Igen... így hát aranycsillámos fehér selyemruha lesz rajta.

- De fogják-e aztán tudni, hogy kit ábrázol? - kérdezte Snodgrass úr.

- Hát persze hogy fogják tudni - felelte Winkle úr felháborodva. - Hiszen láthatják majd a lantját, no nem?

- Az igaz; erre nem is gondoltam - mondta Snodgrass úr.

- Én haramiának öltözöm - szólt közbe Tupman úr.

- Mi a csuda! - mondta Pickwick úr, egészen hátrahőkölve.

- Haramiának - ismételte Tupman úr szelíden.

- Csak nem azt akarja ezzel mondani - folytatta Pickwick úr, ünnepélyes szigorúsággal méregetve a barátját -, csak nem azt akarja ezzel mondani, Tupman úr, hogy rövid derekú zöld bársonyzekébe szándékozik bújni?

- Pedig abba szándékozom bújni, uram - felelte Tupman úr nagy hévvel. - És vajon miért ne tenném, uram?

- Azért, uram - felelte Pickwick úr meglehetősen izgatottan -, azért, mert már vén hozzá, uram.

- Vén! - kiáltotta Tupman úr.

- És ha még egyéb okára is kíváncsi - folytatta Pickwick úr -, hát túl kövér is hozzá, uram.

- Uram - mondta Tupman úr, és az arca olyan piros lett, mint a pipacs. - Ez sértés.

- Uram - felelte Pickwick úr ugyanolyan hangon -, ez félannyira sem sérti önt, mint ahogy az sértene engem, ha ön rövid derekú zöld bársonyzekében jelenne meg a társaságomban.

- Uram - mondta Tupman úr -, ön egy himpellér.

- Uram - mondta Pickwick úr -, ön nem kevésbé!

Tupman úr néhány lépést tett előre és rámeredt Pickwick úrra. Pickwick úr viszonozta a pillantást, sőt szemüvegének segítségével egy gyújtópontba egyesítette, s az egész lénye büszke megvetést sugárzott. Snodgrass úr és Winkle úr kővéváltan nézték a jelenetet, mely két ilyen ember között ment végbe.

- Uram - mondta Tupman úr rövid szünet után, tompa, mély hangon. - Ön engem vénnek nevezett.

- Úgy van - mondta Pickwick úr.

- És kövérnek.

- Megismétlem, ha kívánja.

- És himpellérnek.

- Mert az.

Ijesztő szünet támadt.

- Én önt személy szerint, uram - mondta Tupman úr a felindulástól remegő hangon, miközben a kézelőjét igazgatta -, én önt személy szerint... nagyon... nagyon szeretem, de mégis elégtételt kell vennem magamnak.

- Csak rajta, uram! - felelte Pickwick úr. Az izgatott szóváltás hatása alatt a hősies férfiú most olyan merev tartást vett fel, mintha hűdéses bénulása lenne, de a két szemtanú szentül meg volt győződve arról, hogy ez a helyes védelmi pozitúra.

- Hogyan! - kiáltott fel Snodgrass úr, hirtelen visszanyerve beszélőképességét, amelytől nagy álmélkodása fosztotta meg az imént, s azzal kettejük közé vetette magát, nem törődve a súlyos kockázattal, hogy esetleg mind a két féltől kap egy-egy nyaklevest. - Hogyan! Pickwick úr, ön, akire egy világ tekint! És Tupman úr, akire a mi elnökünk halhatatlan dicsőségéből egy fénysugár esik, mint mindnyájunkra! Szégyen, gyalázat, uraim! Szégyen, gyalázat!

A szokatlan ráncok, melyeket a pillanatnyi felindulás vont Pickwick úr tiszta és nyílt homlokára, ifjú barátjának szavai alatt lassanként eltünedeztek, akárcsak a plajbász fekete vonásai a törlőgumi hatására. Mielőtt még Snodgrass úr befejezte volna mondókáját, Pickwick úr arca visszanyerte szokásos jóakaratú kifejezését.

- Heves voltam - mondta Pickwick úr -, nagyon heves. Fogjunk kezet, Tupman.

Tupman úr arcáról is eltűnt a sötét felhő, amint melegen kezet szorított barátjával.

- Én is nagyon heves voltam - mondta.

- Nem, nem - tiltakozott Pickwick úr -, én vagyok a hibás. Felveszi majd a zöld bársonyzekét, ugye?

- Nem, dehogy veszem - felelte Tupman úr.

- De, vegye fel, kérem, a kedvemért - mondta Pickwick úr.

- No, jó, hát akkor felveszem - mondta Tupman úr.

Ennélfogva megegyeztek abban, hogy Tupman úr, Winkle úr és Snodgrass úr, mind a hárman, jelmezt öltenek. Így hát Pickwick úr, a baráti jószívére hallgatva, beleegyezett olyasmibe, amitől józanabb meggondolással visszariadt volna - jellemének szeretetreméltóságát ez is fényesen bizonyítja, annyira, hogy kitalálni sem lehetne ennél jellemzőbb esetet rá, még ha ezeken a lapokon elbeszélt események mind merőben költöttek volnának is.

Leo Hunter úr nem túlzott Solomon Lucas ruhakészletét illetőleg. Számos jelmeze volt - sőt számtalan -, talán nem szorosan véve klasszikus jelmezek, sem egészen modernek, s talán egyik sem felelt meg szigorúan egyik vagy másik kor divatjának, de valamennyi többé-kevésbé aranyhímes volt, és van-e szebb dolog a világon, mint az aranyhímes ruha? Talán kifogásolni lehetne rajtuk, hogy nem nappali világításhoz valók, de mindnyájan tudjuk, hogy lámpafénynél gyönyörűen csillognak-villognak; s ha valaki fényes nappal rendez jelmezes bált, és a ruhák nem festenek olyan jól, mint festenének este, erről az aranyos ruhák igazán nem tehetnek, s a hiba nyilván azokban van, akik a bált adják, nem pedig a hímes jelmezekben. Így okoskodott Solomon Lucas úr; s megegyező érveivel sikerült Tupman, Winkle és Snodgrass urakat rábírnia, hogy azokat a jelmezeket vegyék fel, melyeket ő őszintén, tapasztalt szakértelemmel ajánlhat erre az alkalomra.

A pickwickisták a Város Címerénél béreltek maguknak egy négyüléses kocsit, és ugyancsak innét rendeltek egy hintót is Pott úr és Pottné őnagysága számára, hogy azon menjenek majd Leo Hunterné mulatságára, melyet Pott úr a kapott meghívó fejében finom viszonzásul az Eatanswilli Közlöny-ben már előre bizalmasan úgy jellemzett, hogy: "fényes, változatos és nagyszerű matiné lesz... a szépségnek és a tehetségnek szédítő csillogása... a pazar vendéglátás bőségszaruja... és mindenekfölött olyan ragyogó pompa, melyet a legfinomabb ízlés mérsékel... olyan fényűzés, amelyet a legtökéletesebb harmónia és a legilledelmesebb tónus hangol egybe... s amelyhez képest még az Ezeregyéjszaka mesebeli ragyogása is olyan homályos és zavaros színben tűnik fel, mint amilyen például annak a férfiatlan, mogorva egyénnek a lelke lehet, aki nem átallotta rút irigységével bemocskolni a kiváló és köztiszteletben álló hölgy előkészületeit, kinek az oltárára letesszük a csodálat e csekély adóját..." Ez az utóbbi rész egy maróan szellemes vágás volt a Függetlenség felé, amely, minthogy nem kapott meghívót, egymás után négy számában igyekezett lefitymálni az egész ügyet, a nyomda legnagyobb betűtípusával, s a jelzőket mind csupa nagybetűvel szedve.

Felderült a nagy nap reggele: öröm volt nézni Tupman urat tetőtől talpig bandita jelmezben, testhezálló, szoros kis zekében, mely a hátán és a vállán úgy megfeszült, mint egy tűpárna: combjai bársony térdnadrágba voltak szorítva, s a két lábszára összevissza pólyázva szalagokkal, mert a banditák erre különösen sokat adnak. Gyönyörűség volt nézni nyílt és szellemes arcát a felragasztott és bekormozott bajusszal; nyitott inggallérját; cukorsüveg kalapját, amelyen mindenféle színű szalagok lebegtek, s amelyet a térdén kellett tartania, mert olyan födeles kocsi nem volt a világon, amelyben bárki emberfia a fején hordhatta volna ezt a kalapot. Éppily mulatságos és kellemes jelenség volt Snodgrass úr is kék atlaszban és kerek köpönyegben, fehér selyem térdnadrágban és cipőben, görög sisakkal a fején: amiről mindenki tudta (ha pedig nem tudta, Solomon Lucas úr tudta, és ez a fő), hogy szabályszerű, hiteles és mindennapi öltözete volt a trubadúroknak, a legősibb időktől fogva egészen addig a napig, amíg végképp el nem tűntek a föld színéről. Mindez igazán gyönyörű volt, de mégis semmiség a tömegnek ahhoz az ordításához képest, amikor a kocsi kirobogott az utcára, Pott úr hintaja mögött. A hintó megállt Pott úr kapuja előtt, kinyílt a kapu, s kilépett rajta maga a nagy Pott, orosz pandúrnak öltözve, kezében félelmetes kancsukával - amely találóan és ízlésesen jelképezte az Eatanswilli Közlöny-nek, a nyilvános visszaélések e félelmetes ostorozójának szigorú és zord hatalmát.

- Bravó! - kiáltotta Tupman úr és Snodgrass úr, ahogy megpillantották ezt a kétlábon járó allegóriát.

- Bravó! - hallatszott Pickwick úr hangja is a kapualjból.

- Hurrá! Hurrá Pott! - kiáltotta a tömeg. Viszonzásul a lelkes üdvrivalgásra, Pott úr azzal a szelíd fölénnyel mosolygott, mely érthetően tudtára adta mindenkinek, hogy tisztában van a hatalmával és azzal is, hogy miként kell a hatalmat gyakorolni; s azzal beszállt a hintóba.

Utána nyomban felbukkant a kapuban Pottné, aki nagyon hasonlított volna Apollóhoz, ha nem viselt volna szoknyát; Winkle úr karján jött, akit piros kabátja alapján föltétlenül rókavadásznak nézett volna az ember, ha legalább annyira nem hasonlított volna egy londoni levélhordóhoz. Utolsónak jött Pickwick úr, akit az utcakölykök ugyanolyan zajosan megéljeneztek, mint a többieket, valószínűleg azért, mert térdnadrágjáról és lábszárvédőjéről azt hitték, hogy őskori ereklyék; s aztán a két jármű megindult Leo Hunterné őnagysága kertje felé, miután Weller úr (akire szerep várt a felszolgálásnál) elhelyezkedett annak a kocsinak a bakján, amelyben a gazdája ült.

Valamennyi férfi, nő, fiú, leány és kisgyerek, aki csak összeverődött a jelmezes vendégek megbámulására, gyönyörűséggel és lelkesedéssel visítozott, amikor Pickwick úr egyik karján a banditával, a másikon a trubadúrral, ünnepélyesen átlépte a bejáratot. Soha nem hallott ujjongás kísérte Tupman úr erőlködését, amikor a cukorsüveg formájú kalapot próbálta a fejére illeszteni, hogy kellő méltósággal léphessen be a kertbe.

Az előkészületek minden mértéket meghaladtak és teljesen beváltották a prófétalelkű Pott úr jövendölését az Ezeregyéjszaka csodáira vonatkozólag és egy füst alatt mindjárt meg is csúfolták a csúszó-mászó Függetlenség gonosz rágalmait. A kert nagyobb volt ötnegyed holdnál, és zsúfolásig megtelt vendéggel! Szépség, előkelőség és irodalom még sohasem tündökölt ilyen fényesen. Volt ott egy fiatal hölgy, az Eatanswilli Közlöny költőnője, szultánának öltözve, s egy fiatal úr karjára támaszkodva, aki könyvkritikákat írt a lapba és ennek megfelelően - a csizmától eltekintve -, tábornagyi egyenruhát viselt. Egész sereg hasonló lángelme volt jelen, józan ésszel mindenki boldog lehetett, hogy velük találkozhatik. De ami még ennél is több, volt ott egy rakás londoni arszlán - írók, valóságos írók, akik egész könyveket írtak, s méghozzá olyan könyveket, melyeket ki is nyomtattak - és most itt láthatók, járnak-kelnek, mosolyognak, mint más közönséges halandók - beszélgetnek -, sőt mi több, meglehetős sok badarságot fecsegnek össze, kétségkívül csupa jóakaratból, hogy a körülöttük forgó köznapi lelkek is megérthessék őket. Volt azonkívül egy papírsapkás zenekar is, négy nem-tudni-honnan-jött énekes, saját honi jelmezében - egy tucat kölcsönkért inas, ugyancsak saját otthoni jelmezében -, ámbár kissé piszkos jelmezben. És ott volt mindenekfölött Leo Hunterné őnagysága Minerva jelmezében, fogadta a vendégeket, s magánkívül volt a büszkeségtől és a gyönyörűségtől, hogy ilyen kiváló embereket gyűjthetett maga köré.

- Pickwick úr! - mondta egy szolga, amikor a nevezett úriember az elnöklő istennőhöz közeledett, kalapjával a kezében, s két karján a banditával és a trubadúrral.

- Hol van? Merre? - kiáltotta Leo Hunterné őnagysága, és a meglepetés jól színlelt elragadtatásával felugrott.

- Itt vagyok - felelte Pickwick úr.

- Ó, hát csakugyan, Pickwick urat üdvözölhetem, saját személyében? - kiáltott fel Leo Hunterné.

- Úgy van, asszonyom - felelte Pickwick úr, és mélyen meghajtotta magát. - Engedje meg, hogy bemutassam a barátaimat... Tupman urat... Winkle urat... és Snodgrass urat... a Haldokló béka költőnőjének.

Nagyon kevesen tudják, sőt csakis azok tudhatják, akik kipróbálták magukon, hogy milyen nehéz munka testhezálló zöld bársonynadrágban, szoros zekében és tornyos kalpagban hajlongani; vagy éppen kék selyembugyogóban és fehér selyemtrikóban; vagy térdnadrágban és magas szárú csizmában, amelyeket nem arra szabtak, aki hordja, s amelyekbe testének és ruházatának arányaira és méreteire való legcsekélyebb tekintet nélkül belebújtatták. Tupman úr soha nem látott csavarodásokat vitt véghez tagjaival, abbeli erőlködésében, hogy kecsesnek és könnyednek lássék, jelmezbe öltözött barátai pedig soha nem látott bámulatos testtartásokat vettek fel.

- Pickwick úr - szólt Leo Hunterné őnagysága -, ígérje meg nekem, hogy egész nap nem távozik az oldalam mellől. Száz meg száz ember van itt, akinek okvetlenül be kell önt mutatnom.

- Igazán nagyon kegyes hozzám, asszonyom - felelte Pickwick úr.

- Elsősorban is itt vannak a kisleányaim; majdnem megfeledkeztem róluk - mondta Minerva, és hanyagul rámutatott két teljesen felnőtt fiatal leányra, akik közül az egyik lehetett vagy húszesztendős, a másik egy-két évvel idősebb, de mind a ketten nagyon kislányosan voltak öltözve... azért-e, hogy ők tűnjenek fiatalabbnak, vagy azért, hogy az anyjukat fiatalítsák, erre vonatkozólag Pickwick úr följegyzéseiben nem nyilatkozik határozottan.

- Nagyon szép leányok - mondta Pickwick úr, mikor a kisasszonyok a bemutatkozás után ismét ellebbentek mellőlük.

- Nagyon hasonlítanak az édesmamájukra - mondta Pott úr méltóságteljesen.

- Ó, maga gonosz ember! - kiáltott fel Leo Hunterné őnagysága, s a legyezőjével tréfásan a szerkesztő kezére ütött (legyezős Minervaként).

- Ej, hiszen tudja, asszonyom - mondta Pott úr, aki hivatalos széptevő volt a Hunter-tanyán -, hiszen tudja, hogy mikor a múlt évben ki volt állítva a Királyi Akadémiában az arcképe, mindenki azt kérdezte, hogy önt ábrázolja-e vagy a kisebbik leánykáját; mert annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy a két arcot meg sem lehetett különböztetni.

- Ej, hát ha így is volt, minek azt idegenek előtt elmesélni? - mondta Leo Hunterné őnagysága, és másodszor is megérintette legyezőjével az Eatanswilli Közlöny szendergő arszlánját.

- Gróf, gróf! - kiáltotta Leo Hunterné őnagysága egy külföldi egyenruhájú, nagyszakállas úr után, aki éppen arra ment.

- Ó! Parancsol? - szólt a gróf megfordulva.

- Hadd mutassam be egymásnak ezt a két rendkívüli embert - mondta Leo Hunterné őnagysága. - Pickwick úr, nagyon örvendek, hogy bemutathatom önt Smorltork grófnak. - Gyorsan odasúgta még Pickwick úrnak: - A hírneves idegen... anyagot gyűjt Angliáról szóló nagy munkájához... khm!... Smorltork gróf, Pickwick úr...

Pickwick úr azzal a tisztelettel üdvözölte a grófot, amely megillet egy ilyen nagy embert, a gróf pedig előszedte jegyzőkönyvecskéjét.

- Hogy mondta, kedves Huntné asszony? - kérdezte a gróf, kegyesen mosolyogva a boldog háziasszonyra. - Piknik úr? vagy Bik Mik úr?

- Nem, nem, gróf - mondta a háziasszony. - Pickwick.

- Ahá, ahá, már értem - felelte a gróf. - Pikk... ez a keresztneve; Wikk pedig a vezetékneve... értem, nagyon jó. Szép, nagyon szép. Hogy van, hogy van, kedves Wikk úr?

- Köszönöm, nagyon jól - felelte Pickwick úr a szokott nyájasságával. - Régóta időzik már Angliában?

- Régóta... nagyon régóta... több mint két hete.

- Sokáig marad még?

- Egy hétig.

- Hát elég dolga lesz - mondta Pickwick úr mosolyogva -, ha ennyi idő alatt össze akarja gyűjteni a szükséges anyagot.

- Ó, máris összegyűjtöttem - mondta a gróf.

- Igazán! - mondta Pickwick úr.

- Minden itt van - folytatta a gróf, a homlokára mutatva. - Otthon egy nagy könyv... csupa jegyzet... zene, festészet, tudomány, költemény, politik... mindenféle.

- Már a politika egymagában véve - mondta Pickwick úr - nem csekély terjedelmű nehéz tudományt ölel fel.

- Ó! - mondta a gróf, újra előrántva jegyzőkönyvecskéjét. - Nagyon szép... nagyon jó... szép mondás, ezzel kezdeni új fejezet. Negyvenhetedik fejezet. Politik egymagában véve csekély terjedelmű... csekély tudományt ölel fel... - s azzal Pickwick úr megjegyzése bekerült Smorltork gróf jegyzőkönyvecskéjébe, azokkal a változtatásokkal és hozzátoldásokkal, melyeket a gróf élénk fantáziája sugallt, vagy hiányos nyelvismerete eredményezett.

- Gróf - szólt Leo Hunterné.

- Asszonyom - felelte a gróf.

- Bemutatom Snodgrass urat, Pickwick úr barátját, aki költő.

- Hopp! - kiáltotta a gróf, és újra előszedte jegyzőkönyvecskéjét. - Tárgy: költészet... fejezet: irodalmi barátok... név: Grodsnassz... a nagy költő, Pikk Wikk barátja... Huntnénál, aki szintén édes verset ír... hogy is hívják?... Béka... Nyeldeklő béka... szép... nagyon szép... - s a gróf zsebre vágta jegyzőkönyvecskéjét és a legkülönbözőbb hajlongások és bókok között nagy lelkinyugalommal eltávozott, mint aki ismereteit a legfontosabb és legértékesebb adatokkal gazdagította.

- Nagyszerű ember ez a gróf Smorltork - mondta Leo Hunterné őnagysága.

- Mély gondolkodó - mondta Pott úr.

- Világos fejű, nagyeszű ember - tette hozzá Snodgrass úr.

A körülállóknak egész kara vegyült bele Smorltork gróf magasztalásába, nagy bölcsen bólogattak és egyhangúan ismételgették: "Ó, de még mennyire!"

Minthogy a Smorltork gróf iránt való lelkesedés igen nagy hőfokra emelkedett, talán az ünnepély befejezéséig csak az ő dicséretét zengték volna, ha a négy nem-tudni-honnan-jött énekes fel nem áll szépen egy sorban egy kis almafa elé, hogy a hatás festői legyen, s rá nem gyújt a nemzeti dalokra, melyeknek előadása éppenséggel nem árult el nehézségeket, ugyanis abból állt a titka az egésznek, hogy a négy nem-tudni-honnan-jött énekes közül hárman röfögtek, míg a negyedik üvöltött. Miután ez az érdekes előadás az egész társaság zajos tetszése mellett véget ért, nyomban utána egy fiatal gyerek egy szék lábaira kezdte magát csavargatni, átugrott rajta, átbújt alatta, felborult vele, szóval mindenfélét csinált a székkel, csak rá nem ült, majd a két lábából nyakkendőt csavart a nyaka köré, s megmutatta, hogy milyen könnyű egy emberi lénynek egy felnagyított békához hasonlatossá válnia, amely művészi mutatványok az egybegyűlt nézőknek nagy megelégedésére és gyönyörűségére szolgáltak. Aztán Pottné hallatott egy kis csipogásfélét, s ezt udvariasságból éneklésnek vették - egyébként roppant klasszikus volt és pontosan talált is a jelmezéhez, hiszen Apolló maga is zeneszerző volt, és a zeneszerzők nagyon ritkán tudják énekelni akár a saját szerzeményüket, akár pedig a másokét. Ezt követte Leo Hunterné őnagysága szavalata, A haldokló békához című világhírű óda, amelyet megismételtettek vele, sőt harmadszor is megismételtették volna, ha a vendégek java része úgy nem véli, hogy legfőbb ideje volna valamit enni, és ki nem jelentik, hogy a lehető legnagyobb szerénytelenség volna Leo Hunterné őnagysága jóságával visszaélni. Így aztán, bár Leo Hunterné őnagysága a legnagyobb készséggel megismételte volna harmadszor is az ódáját, jószívű és méltányos barátai hallani sem akartak erről; s miután a büfé ajtaja feltárult, mindazok, akik már más alkalommal is jelen voltak, az elképzelhető legnagyobb sietséggel tolongtak befelé, mivel Leo Hunterné őnagyságának az volt a rendes szokása, hogy száz vendégnek küldött meghívót, s csak ötvennek készíttetett villásreggelit, vagyis más szóval, csakis az úgynevezett oroszlánoknak adott enni, a kisebb fenevadakat pedig hagyta, hadd boldoguljanak, ahogy tudnak.

- Hol van Pott úr? - kérdezte Leo Hunterné őnagysága, mikor a fent nevezett oroszlánokat maga köré telepítette.

- Itt vagyok! - kiáltotta a szerkesztő a terem legtávolabbi sarkából, megfosztva a táplálkozás minden reményétől, hacsak a háziasszony meg nem könyörül rajta.

- Nem jönne ide, kérem?

- Ó, sose törődjék vele, asszonyom - mondta Pottné, a legnyájasabb hangján -, kegyed ilyen fölösleges dolgokkal is fárasztja magát, asszonyom. Nagyon jó helyen vagy ott, ugye, szívem?

- Hogyne... angyalkám - felelte a szerencsétlen Pott, keserves vigyorgással.

Szegény kancsuka! Az izmos kéz, amely olyan félelmetes erővel szokta megsuhogtatni a közéleti szereplők feje fölött, megbénult Pottné zsarnoki pillantása alatt. Leo Hunterné őnagysága diadalittasan nézett szét vendégein. Smorltork gróf nagy izgalommal jegyezgette az asztalon látható ételek neveit; Tupman úr néhány ifjú nőstényoroszlánt szolgált ki ráksalátával s annyi kecsességet fejtett ki, mint még soha bandita őelőtte; Snodgrass úr, miután faképnél hagyta azt a fiatalembert, aki a könyveket szokta felvágni - vagy levágni - az Eatanswilli Közlöny számára, fölötte élénk eszmecserébe bocsátkozott azzal a fiatal hölggyel, aki a nevezett újságnak versírója volt, Pickwick úr pedig fűvel-fával kellemkedett. Már úgy látszott, hogy senki sem hiányzik ebből a válogatott társaságból, amikor Leo Hunter úr, akinek ilyenkor az volt a hivatása, hogy az ajtó előtt álljon és a kevésbé fontos vendégeket szórakoztassa - hirtelen elkiáltotta magát:

- Édesem, itt jön Fitz-Marshall Károly úr.

- Jaj istenem - felelte Leo Hunterné őnagysága -, már igazán nyugtalankodtam, hogy eljön-e? Kérlek, csinálj helyet, hogy Fitz-Marshall úr bejöhessen. Kérlek, édesem, mondd meg Fitz-Marshall úrnak, hogy egyenesen hozzám jöjjön, hadd dorgálom meg, amiért úgy elkésett.

- Jövök már, édes asszonyom - kiáltotta egy hang -, jövök, rohanok... ahogy csak tudok... vendégek egymás hegyén-hátán... zsúfolt terem... nehezen megy a dolog... mondhatom.

Pickwick úr kezéből kiesett a kés meg a villa. Az asztal fölött átbámult Tupman úrra, aki szintén kiejtette kezéből a kést meg a villát, és olyan képet vágott, mint aki szó nélkül a föld alá akar süllyedni.

- Ó! - kiáltotta az előbbi hang, miközben a hang tulajdonosa keresztülfurakodott huszonöt törökön, katonán, lovagon és II. Károly királyon, akik még közte és az asztal között szorongtak. - Valóságos mángorló... egy ránc sincs a kabátomon... pedig jól összenyomtak... kár is volt kivasaltatnom a fehérneműmet... hahaha!... jó ötlet... csak fura egy kicsit, ha az ember testén vasalják ki a ruhát... de azért, keserves dolog... mondhatom.

Ezekkel a szaggatott szavakkal egy tengerésztisztnek öltözött fiatalember tört magának utat az asztalhoz, s a pickwickisták álmélkodva látták, hogy alakra és arcra szakasztott mása Alfred Jingle-nek.

A gézengúznak alig volt annyi ideje, hogy megragadja Leo Hunterné őnagysága feléje nyújtott kezét, amikor pillantása Pickwick úr haragos ábrázatára tévedt.

- Ejnye! - mondta Jingle úr. - Egészen megfeledkeztem erről... nem mondtam meg a lovászomnak... rögtön elintézem... azonnal jövök.

- Az inas is elintézheti, vagy az uram - mondta Leo Hunterné őnagysága.

- Nem, nem... magam megyek... nem tart sokáig... tüstént itt leszek - felelte Jingle, s azzal eltűnt a tömegben.

- Megenged egy kérdést, asszonyom - mondta Pickwick úr izgatottan, felpattanva a helyéről. - Ki ez a fiatalember és hol lakik?

- Egy nagyon gazdag fiatalember - felelte Leo Hunterné őnagysága -, és alig várom, hogy bemutathassam önnek. A grófot el fogja bájolni.

- No igen, igen - felelte Pickwick úr sietősen. - És hol lakik...?

- Pillanatnyilag Buryben, az Angyal fogadóban.

- Buryben?

- Bury St. Edmundsban, pár mérföldnyire tőlünk. De kérem, kedves Pickwick úr, csak nem akar már itthagyni bennünket: csak nem akar elmenni ilyen korán!

De még mielőtt Leo Hunterné őnagysága befejezte volna a mondatát, Pickwick úr a vendégsokaság közé vetette magát és hamarosan kiért a kertbe, ahol csatlakozott hozzá Tupman úr is, mert nyomon követte barátját.

- Hiába - mondta Tupman úr. - Kereket oldott.

- Tudom - felelte Pickwick úr. - Megyek utána.

- Utána! Hová? - kérdezte Tupman úr.

- Burybe, az Angyal fogadóba - felelte Pickwick úr hadarva. - Mit lehet tudni, hátha ott is rá akar szedni valakit. Egyszer már becsapott egy derék embert, aminek, ártatlanul ugyan, de mégis mi voltunk az okai. Ez nem fog újra megtörténni; elejét veszem, hacsak tudom; le fogom őt leplezni! Hol az inasom?

- Ó, ön itt van, uram? - felelte Weller úr, előbújva egy félreeső zugból, ahol éppen egy palack madeira borral volt elfoglalva, melyet néhány órával ezelőtt csent el a büfé asztaláról. - Itt van az inasa, uram. És büszkén nevezi magát annak, ahogy az élő csontváz mondta, mikor pénzért mutogatták.

- Jöjjön velem azonnal - mondta Pickwick úr. - Tupman, ha Buryben maradnék, jöjjön utánam, mihelyt írok. Addig is, isten velük.

Hiába volt minden tiltakozás. Pickwick úr felbuzdult, és elhatározása megmásíthatatlan volt. Tupman úr visszatért a társasághoz és egy órával később a vidám francia négyes és a pezsgő mámorában teljesen megfeledkezett Alfred Jingle, avagy Fitz-Marshall úrról. Akkor már Pickwick úr és Samuel Weller egy postakocsi tetején ültek, s percről percre rövidült a távolság köztük és a jó öreg Bury St. Edmunds között.

4. Utalás a példátlan kövérségéről híres Daniel Lambert (1770-1809) leicesteri börtönőrre. ^[VISSZA]

5. Itt intézték Londonban a házasodási és válási ügyeket. ^[VISSZA]

6. A törvényszék barátja. ^[VISSZA]

7. Az érvek alátámasztására. ^[VISSZA]

8. Tanyai ünnepséget. ^[VISSZA]

---