TIZENHATODIK FEJEZET

melyben annyi minden történik,
hogy pár szóval el sem lehet mondani

Az esztendőnek egyetlenegy hónapjában sem olyan gyönyörű a természet, mint augusztus havában. Sok szépsége van a tavasznak, üde, virágos hónap a május, de ennek az évszaknak a varázsát a téli idővel való ellentéte fokozza. Az augusztusnak nincs meg ez az előnye. Akkor köszönt be, amikor emlékezetünk nem tud egyébről, mint tiszta égboltról, zöld mezőről, édes illatú virágokról - amikor a hónak, jégnek, zord szeleknek az emléke úgy eltűnt már az eszünkből, mint ahogy eltűntek a föld színéről is -, és mégis milyen kedves évszak! Gyümölcsöskertek és gabonaföldek visszhangzanak a munka zajától; a fák görnyedeznek a dús termés terhe alatt, mely ágaikat a földig húzza; és a búza, gyönyörű kévékbe kötve, vagy pedig még lábon állva, minden kis könnyű szellőre hullámzani kezd, mintha csak a sarló után kívánkoznék, és aranyszínűre festi a vidéket. Mintha valami szelíd bágyatagság ömlenék el az egész tájon; az idő lágy hangulata megüli még a szekereket is, amelyek lomhán döcögnek a szántóföldeken át, de csak a szem veheti őket észre, mert a kerekek zörgését nem hallja a fül.

Ahogy a postakocsi sebesen robog a szántóföldek és a gyümölcsösök között, melyek az országutat szegélyezik, egész tömeg asszony meg gyerek, akik kévékbe kötik a gabonát vagy tallózgatják az elhullatott kalászokat, egy pillanatra abbahagyják munkájukat, s napbarnította arcuk fölé tartva még barnábbra sült kezüket, kíváncsian nézik az utasokat, mialatt egy erős kis kölyök, aki sokkal apróbb még, semhogy munkára foghatnák, de sokkal pajkosabb, semhogy otthon lehetne hagyni, felkapaszkodik a nagy kosár oldalán, amelybe a biztonság kedvéért beleültették, s örömében sikongat és rugdalózik. Az arató is megáll, és keresztbe font karral néz a tovarobogó kocsi után; a szekeret húzó igáslovak pedig álmos pillantással követik a postakocsi két előkelő paripáját, s a tekintetük, amennyire csak egy ló tekintete beszédes tud lenni, mintha ezt mondaná: "Gyönyörű látvány vagytok annak, aki nézi, de azért szép lassan lépegetni a szántóföldön mégiscsak jobb, mint kimelegedni a vágtatásban a poros országúton." Az országút kanyarulatához érve, egy pillanatra még visszanéz az utas. Asszony és gyermek már újra a dolga után látott, az arató lehajolva folytatja munkáját: az igáslovak tovább húzzák a szekeret: minden újra él és mozog.

Az ilyen látvány nem téveszthette el hatását Pickwick úr fogékony lelkére. Azon tanakodott magában, hogy miképpen viszi majd keresztül tervét, s hogyan leplezheti le a gaz Jingle igazi jellemét, bárhol szőné is csalárd terveit - eleinte szótlanul, gondolataiba merülve ült a kocsiban, és törte a fejét, hogyan juthatna legjobban célhoz. Lassanként azonban egyre jobban és jobban lekötötte figyelmét a környezet, és végezetül már olyan örömét találta az utazásban, mintha puszta mulatságból szánta volna rá magát.

- Gyönyörű vidék ez, Sam - mondta Pickwick úr.

- Különb a kéménykürtőknél, uram - felelte Weller úr, megbillentve a kalapját.

- Maga biztosan egész életében alig látott egyebet, mint kéményeket meg füstös házfalakat, Sam - mondta Pickwick úr mosolyogva.

- Nem voltam ám én mindig háziszolga, uram - mondta Samuel Weller, a fejét rázva. - Valaha szekeresnél is szolgáltam.

- Mikor? - kérdezte Pickwick úr.

- Amikor először mentem neki hanyatt-homlok az életnek, hogy átugráljam kisebb-nagyobb akadályait - felelte Sam. - Azzal kezdtem, hogy beálltam egy fuvaroshoz; később kerültem csak a szekereshez, aztán voltam én kifutófiú is, aztán háziszolga. Most meg egy úriember inasa vagyok. Egy szép nap tán még magam is úr leszek, pipával a számban, s lesz egy szép kertes nyári lakom. Ki tudja? Én magam ugyan egy csöppet sem csodálkoznék rajta.

- Hiszen maga valóságos filozófus, Sam - jegyezte meg Pickwick úr.

- Azt hiszem, uram, hogy ez családi örökség nálunk - mondta Samuel Weller. - Apámnak is erős oldala a filozófia. Ha a mostohaanyám szidja, apám fütyülni kezd. Mostohaanyám dühbe jön és eltöri a pipát; apám erre kimegy és hoz magának egy másikat. Mostohaanyám sikoltozni kezd, rájön a bolondóra, elájul; apám pedig kényelmesen pipázik, amíg a felesége magához nem tér. Hát nem filozófia ez, uram?

- Mindenesetre ér annyit, mint a filozófia - felelte Pickwick úr nevetve. - Viszontagságos pályafutása alatt bizonyára nagy hasznát vette ennek a filozófiának, Sam.

- Hogy hasznát vettem-e, uram! - kiáltott fel Sam. - Jól mondja. Amikor a fuvarostól megszöktem, és mielőtt a szekereshez elszegődtem, két hétig bútorozatlan szállásom volt.

- Bútorozatlan szállása? - kérdezte Pickwick úr.

- Igen, a Waterloo-híd füstös ívei alatt. Pompás hálóhely... központi fekvésű, tízpercnyire sincs a fontos középületektől... csak az az egy hátránya van, hogy egy kicsit nagyon is szellős. Furcsa dolgokat láttam ám ott.

- Ó, képzelem - mondta Pickwick úr, nagy érdeklődéssel.

- Olyan dolgokat, uram - folytatta Samuel Weller -, hogy a szívét hasogatnák és fel is aprítanák egészen. Igazi, kitanult csavargókat nem láthat ott; elhiheti, hogy azok okosabbak, semhogy rászorulnának az ilyen szállásra. Kezdő koldusok, férfiak és nők, akik még nem sokra vitték a mesterségükben, néha ott ütik fel tanyájukat; de rendszerint csak a legrongyosabb, kiéhezett, hajléktalan nyomorultak fetrengenek ezen az elhagyatott sötét helyen, szegény ördögök, akiknek nincs pénzük még a kétpennys kötélre se.

- De mi az a kétpennys kötél, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- A kétpennys kötél, uram - felelte Weller úr -, az egy olcsó éjjeli szállás, ahol két pennyért adnak ágyat egy éjszakára.

- De hát miért hívják az ágyat kötélnek? - kérdezte Pickwick úr.

- Isten tartsa meg az ártatlanságát, uram, nem úgy van az - felelte Sam. - Amikor a gazda meg a felesége, akié ez az éjjeli fogadó, megindították az üzletet, eleinte a padlón vetették meg az ágyakat; de így nem vált be a dolog, mert az ágyrajárók ahelyett, hogy beérték volna egy szerény kétpennys alvással, rendesen fél napig is elhevertek náluk. Most hát két kötelet feszítenek ki, egymástól körülbelül hat lábnyira, s a padló fölött körülbelül három lábnyira, a szoba egész hosszában, s keresztbe vetik meg rajtuk az ágyakat, amelyek durva zsákvászonból vannak összetoldva-foldva.

- No és? - kérdezte Pickwick úr.

- No és - mondta Weller úr - ennek meg is van a haszna, a vak is láthatja. Minden reggel hét órakor megoldják a kötél egyik végét, s a vendégek leesnek a padlóra. Az esés alaposan fölébreszti őket, úgyhogy szép nyugodtan talpra állnak és eltávoznak! Engedelmet, uram - mondta Sam, hirtelen félbeszakítva bőbeszédű előadását. - Ez itt Bury St. Edmunds?

- Az - mondta Pickwick úr.

A postakocsi egy virágzó, szép, tiszta kis város jól kövezett utcáin robogott keresztül, és megállt egy nagy fogadó előtt, egy széles nyílt utcában, csaknem szemben a régi apátsággal.

- És ez az Angyal fogadó! - mondta Pickwick úr, ahogy föltekintett az épületre. - Itt leszállunk, Sam. De óvatosnak kell lennünk. Nyittasson szobát, de ne mondja meg a nevemet. Megértette?

- Meg én, szórul szóra, uram - felelte Weller úr ravasz szemhunyorítással; és miután Pickwick úr táskáját kivette a hátulsó kocsiládából, ahová sietősen begyömöszölték, mikor Eatanswillben fölszálltak, Weller úr ment a dolgára. Csakhamar megvolt a szoba; s Pickwick urat nyomban bevezették.

- No most - mondta Pickwick úr -, Sam, az első dolgunk az legyen, hogy...

- Rendeljünk ebédet, uram - vágott közbe Samuel Weller. - Nagyon későre jár már az idő.

- Ó, az igaz - mondta Pickwick úr, zsebórájára pillantva. - Igaza van, Sam.

- És ha szolgálhatok egy tanáccsal, uram - tette hozzá Samuel Weller -, ebéd után én lefeküdnék, jól kialudnám magam és csak holnap reggel kezdenék nyomozni a furfangos lókötő után. Üdítő dolog az álom, ahogy az egyszeri szobalány mondta, mielőtt megivott egy pohárka ópiumot.

- Azt hiszem, hogy ebben is igaza van, Sam - mondta Pickwick úr. - De előbb meg akarom tudni, hogy csakugyan itt van-e a házban, és hogy marad-e még egy darabig.

- Bízza ezt rám, uram - mondta Weller úr. - Majd rendelek önnek egy pompás kis ebédet, s amíg az elkészül, tudakozódom odalent; öt perc alatt kiszedem én a háziszolgából minden titkát.

- Nem bánom - mondta Pickwick úr; s Weller úr nyomban eltávozott. Félóra múlva Pickwick úr a kitűnő ebéd mellett ült, háromnegyed óra múlva pedig Weller úr visszaérkezett azzal a hírrel, hogy Fitz-Marshall Károly úr úgy rendelkezett, hogy a szobáját további intézkedésig tartsák fönn számára. Az estét a szomszédban tölti, egy családnál, a háziszolgának meghagyta, hogy ébren várja be, amíg megjön, inasát pedig magával vitte.

- Most tehát, uram - fejezte be Sam a jelentését -, ha holnap reggel alkalmam nyílik szóba ereszkednem az inasával, a gazdája minden dolgát elmeséli majd nekem.

- Honnét tudja? - kérdezte Pickwick úr.

- A jó Isten áldja meg, uram, hát az inasok mind ilyenek - felelte Weller úr.

- Ó, persze, erre nem is gondoltam - mondta Pickwick úr. - Jól van.

- Azután eldöntheti majd, uram, hogy mi a legfontosabb tennivalónk, és ahhoz tartjuk majd magunkat.

Minthogy ez látszott a lehető legjobb megoldásnak, végül is ebben állapodtak meg. Weller úr, gazdájának engedelmével visszavonult, hogy az estét kedve szerint töltse el; és az ivószobában összegyűlt társaság nemsokára egyhangúlag meg is választotta őt elnökévé, és Sam ezt az előkelő tisztjét a vendégek oly nagy megelégedésére töltötte be, hogy hangos kacagásuk és éljenzésük Pickwick úr szobájába is felhallatszott, s legalább három órával megrövidítette éjjeli nyugodalmát.

Másnap kora reggel Weller úr éppen az éjszakai dorbézolásból visszamaradt kábultságát iparkodott eloszlatni egy félpennys zuhanyfürdő alkalmazásával (ugyanis ennek az összegnek a fejében az istállói személyzetből felfogadott egy fiatalurat, hogy addig húzzon vizet a fejére, amíg teljesen ki nem józanodik), amikor egy szederszín ruhás siheder vonta magára a figyelmét, aki egy padon ült az udvarban és elmerülten olvasott egy zsoltároskönyvet, ámbár olykor-olykor lopva vetett egy-egy pillantást a zuhany alatt álló egyéniségre, mintha a műtét mégiscsak érdekelte volna némiképp.

"Ejnye, de furcsa szerzet vagy, öcsém! - gondolta magában Weller úr, amikor tekintete először találkozott a szederszín ruhás idegen pillantásával, akinek csúnya, széles, fakó arca volt, mélyen beesett szeme és óriási feje, lecsüngő gyér, fekete hajjal. - Furcsa szerzet vagy!" - gondolta magában Weller úr; s miután ezt elgondolta, tovább mosakodott és nem törődött vele többet.

Az ismeretlen azonban zsoltároskönyvéből továbbra is fel-felpillantott Samre, Samről pedig vissza a zsoltároskönyvébe, mintha beszélgetésbe szeretne elegyedni vele. Végül is Sam, hogy alkalmat adjon neki, barátságos biccentéssel megszólította:

- Hogy vagy, komám?

- Hála Istennek, nincs semmi bajom, kérem - mondta az idegen, roppant megfontolt hangon és becsukta a könyvét. - Remélem, uram, hogy ön is jól érzi magát?

- Hát, ha nem érezném magam két lábon járó pálinkás flaskának, akkor nem szédelegnék ennyire - felelte Sam. - Maga is itt lakik, öregem?

A szederszín ruhás ember igennel válaszolt.

- Hogy lehet akkor, hogy tegnap este nem mulatott velünk? - kérdezte Sam, a törülközővel dörzsölgetve az arcát. - Hiszen vidám embernek látszik... olyan elevennek, mint a szárazra vetett hal - tette hozzá Weller úr lehalkítva a hangját.

- A gazdámmal voltam, elmentünk hazulról tegnap este - felelte az idegen.

- Ki a gazdája? - kérdezte Weller úr, s részben a hirtelen izgatottságtól, részben pedig a törülközővel való dörzsöléstől, egészen kivörösödött az arca.

- Fitz-Marshall úr - mondta a szederszínű ember.

- Fogjunk kezet - mondta Weller úr, közelebb lépve. - Szeretnék megismerkedni magával. Tetszik nekem a fizimiskája, öregem.

- No, ez igazán furcsa - felelte a szederszínű ember, roppant jámbor hangon. - Nekem is annyira megtetszett a maga arca, hogy már éppen meg akartam szólítani, amikor megláttam ott a kút alatt.

- Csakugyan?

- Szavamra. Hát nem furcsa dolog?

- Nagyon furcsa - felelte Sam, és titokban örvendezett a szerencséjén, hogy az idegen ilyen könnyen kezelhető. - És mi a neve, apám?

- Job.

- Ez már aztán a jó név... és tudtommal az egyetlen név, amit nem lehet megkurtítani. Hát a vezetékneve micsoda?

- Trotter - felelte az idegen. - És a magáé?

Samnek eszébe jutott, hogy a gazdája óvatosságra intette, úgyhogy ezt felelte:

- Az én nevem Walker; a gazdámé pedig Wilkins. Nem innánk meg egy korty jóféle reggeli itókát, Trotter úr?

Trotter úr ráállt a szíves ajánlatra; s miután könyvét visszadugta a kabátzsebébe, Weller úrral együtt bement az ivóba, és csakhamar mind a ketten hozzáláttak egy szívderítő italkeverék szopogatásához, melyet cinkupában szolgáltak fel, s mely jó adag borókapálinkába kevert szegfűszegből állt.

- No, aztán milyen a helye? - kérdezte Sam, amikor másodszor is megtöltötte társának a poharát.

- Rossz - felelte Job csemcsegve -, nagyon rossz.

- Csak nem komolyan mondja? - kérdezte Sam.

- De bizony komolyan mondom. S ami még rosszabb, a gazdám házasodni készül.

- Csak nem?

- De igen; s ami még ennél is rosszabb, egy dúsgazdag kislányt akar megszöktetni a nevelőintézetből.

- Ördöngös ember lehet! - mondta Sam, és újra töltött a társának. - Van itt a városban valami nevelőintézet, ugye?

Ámbár Weller úr a lehető legkönnyedebb hangon tette fel ezt a kérdést, Trotter úr világosan érthető taglejtésekkel tudtára adta új barátjának, hogy észrevette puhatolózási szándékát. Kiürítette poharát, titokzatosan nézett társára, hunyorgatni kezdett mind a két apró szemével, előbb az egyikkel, aztán a másikkal, s végül olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy képzeletbeli kutat szivattyúzna; azt akarta ezzel jelezni, hogy ő (Trotter úr) rájött, hogy Samuel Weller őt most ki akarja szivattyúzni.

- Nem, nem - mondta végül Trotter úr -, ezt nem lehet mindenkinek az orrára kötni. Titok ez... nagy titok, Walker úr.

S azzal a szederszínű ember szájjal lefelé fordította a poharát, mintegy figyelmeztetésül barátjának, hogy egy csöpp sem maradt benne, amivel a szomját elolthatná. Sam észrevette a figyelmeztetést; megértette a tapintatos célzást, újabb kupával hozatott hát az italból, mire a szederszínű ember apró szemei felragyogtak.

- Szóval hát, titok? - kérdezte Sam.

- Olyanformán - felelte a szederszínű ember, és elégedett arccal szürcsölgette italát.

- Nagyon gazdag ember lehet a gazdája, ugye? - mondta Sam.

Trotter úr mosolygott s baljában tartva poharát, jobb kezével négyszer egymás után a szederszínű kabátja zsebére ütött, mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy a gazdája is megteheti ugyanazt anélkül, hogy a pénze csörgésével bárkit is nyugtalanítana.

- Ó - mondta Sam -, hát szóval így állunk?

A szederszínű ember jelentőségteljesen bólintott.

- No és maga nem gondol arra, öregem, hogy címeres gazember, ha engedi, hogy a gazdája megszöktesse azt a kisasszonyt? - jegyezte meg Sam.

- Tudom én azt - mondta Trotter úr, mélységesen bűnbánó arccal fordulva Sam felé és sóhajtott egyet. - Tudom én azt, és éppen ez nyomja a lelkemet. De hát mitévő legyek?

- Mitévő legyen? - ismételte Sam. - Jelentse be a dolgot az igazgatónőnek és hagyja faképnél a gazdáját.

- De vajon hinne-e nekem az igazgatónő? - felelte Trotter úr. - Arról a kisasszonyról azt tartják, hogy maga a megtestesült ártatlanság és szemérem. Letagadná a dolgot, s a gazdám nemkülönben. Ki hinne énnekem? Elveszíteném a helyemet, s rágalmazásért vagy hasonlóért feljelentenének; csupán ezt nyerném vele.

- Ebben van valami - szólt Sam eltűnődve. - Ebben van valami.

- Ha akadna olyan tekintélyes úriember, aki vállalná a dolgot - folytatta Trotter úr -, akkor lehetne egy kis reményem, hogy elejét vegyem a szöktetésnek; de itt ugyanaz a nehézség forog fenn, Walker, ugyanaz a nehézség. Senki úriember ismerősöm nincs ebben az idegen városban s még ha volna is, tízet teszek egy ellen, hogy nem hinné el a történetemet.

- Jöjjön velem - mondta Sam hirtelen felugorva és karonragadva a szederszínű embert. - Látom már, hogy az én gazdám az az ember, akit maga keres. - S Trotter úrnak némi csekély ellenkezése után Sam bevezette újdonsült barátját a Pickwick úr szobájába, bemutatta őt neki, s rövid kivonatban előadta a föntebbi párbeszédet is.

- Nagyon bánt, uram, hogy elárulom a gazdámat - mondta Trotter úr és a szeméhez emelte arasznyi piroskockás zsebkendőjét.

- Becsületére válik, hogy így érez - felelte Pickwick úr. - Mindamellett ez a kötelessége.

- Tudom, hogy ez a kötelességem, uram - válaszolta Job nagy megindulással. - Mindnyájunknak azon kell lennünk, uram, hogy megtegyük a kötelességünket, és én megadással iparkodom teljesíteni a magamét; de nehéz sor ám, uram, elárulni a gazdánkat, akinek a ruháját hordjuk és a kenyerét esszük, még ha gazember is, kérem.

- Maga igazán jó ember - mondta Pickwick úr, mélyen meghatódva. - Maga roppant becsületes ember.

- Ejnye, ejnye - vágott közbe Sam, aki meglehetős bosszankodással nézte Trotter úr hulló könnyeit -, zárja már el azt a csapot. Nem jó az semmire, higgye el, ha mondom.

- Sam - mondta Pickwick úr szemrehányó hangon -, sajnálattal tapasztalom, hogy igen kevés tisztelettel viseltetik ennek a fiatalembernek az érzései iránt.

- Tisztelem én nagyon az ő érzéseit, uram - felelte Samuel Weller -, de éppen azért, ha olyan becsesek, hát kár elpotyogtatni őket, s jobb volna, ha jól elzárná a szívébe ahelyett, hogy meleg vízzé sajtolja, ami úgysem használ neki semmit. Könnyekkel se órát nem lehet felhúzni, se gőzgépet nem lehet elindítani. Vésse az eszébe ezt az igazságot, fiatal barátom, most pedig dugja vissza a zsebébe azt a piroskockás rongyot. Nem olyan gyönyörű kendő, hogy a levegőben lobogtassa, mintha valami kötéltáncos volna.

- Igaza van az inasomnak - mondta Pickwick úr, Jobhoz fordulva -, ámbár néha kissé nyersen, sőt olykor kissé érthetetlenül fejezi ki magát.

- Nagyon igaza van, uram - mondta Trotter úr -, és erőt is veszek magamon.

- Így már helyes - mondta Pickwick úr. - No hát, merre van az a nevelőintézet?

- Egy nagy, ódon, vörös téglaépület, éppen a város szélén, uram - felelte Trotter úr.

- És mikor - kérdezte Pickwick úr -, mikor akarják végrehajtani azt a gyalázatos merényletet? Mikor történnék meg a szöktetés?

- Ma éjjel, uram - felelte Job.

- Ma éjjel! - kiáltott fel Pickwick úr.

- Ma éjjel bizony - felelte Trotter úr. - Hiszen éppen ez nyugtalanít annyira.

- Azonnal kell intézkednünk - mondta Pickwick úr. - Megyek tüstént az intézet igazgatónőjéhez.

- Engedelmet kérek, uram - mondta Job -, de ez így sehogyan sem lesz jó.

- Miért nem? - kérdezte Pickwick úr.

- Nagyon agyafúrt ember ám az én gazdám, uram.

- Tudom - mondta Pickwick úr.

- Úgy behízelegte magát annál az öreg asszonyságnál - folytatta Job -, hogy az ugyan el nem hisz semmit a gazdám rovására, még ha térden állva meg is esküszik rá, uram; kivált, ha nincs is egyéb bizonyítéka, mint egy inasnak az állítása, akiről az asszonyság legfeljebb azt tudja majd (mert a gazdám biztosan előre figyelmezteti majd rá), hogy valami hibájáért elcsapták, és most meg akarja bosszulni magát.

- Hát akkor hogyan fogjunk hozzá a dologhoz? - kérdezte Pickwick úr.

- Az öreg asszonyság csak akkor fog hinni nekünk, ha azon melegiben megcsípjük őt, amikor szökni akar a kisasszonnyal - felelte Job.

- Ezek a vén ludak mindig szeretnek fejjel a falnak menni - jegyezte meg Samuel Weller közbevetőleg.

- Csakhogy attól tartok, nagyon nehéz dolog ám nyakon csípni őt éppen a kellő pillanatban - mondta Pickwick úr.

- Nem hinném - mondta Trotter úr, néhány pillanatnyi tűnődés után. - Szerintem könnyűszerrel meg lehet őt csípni.

- De hogyan? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát úgy - felelte Trotter úr -, hogy a gazdám meg én, este tíz órakor ott leszünk elbújtatva a konyhában, mert az intézet két cselédje összejátszik velünk. Amikor a házbeliek aludni térnek, mi kibújunk a konyhából, a kisasszony meg a hálószobájából. Egy bérelt cséza már ott lesz a ház előtt... aztán alászolgája.

- No és? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát én úgy gondolom, hogy ön hátul a kertben várakoznék egyedül...

- Egyedül? - kérdezte Pickwick úr. - Miért egyedül?

- Azt hiszem - felelte Job -, azt hiszem, hogy az öreg asszonyság nem nagyon szeretné, ha ennek a kellemetlen leleplezésnek több tanúja lenne, mint amennyi okvetlenül szükséges. Meg aztán a fiatal hölgy is, uram... gondolja csak meg, hogy szégyellné magát.

- Tökéletesen igaza van - mondta Pickwick úr. - Nagy tapintatra vall, hogy így tekintettel van rájuk. Folytassa; tökéletesen igaza van.

- No hát, uram, én úgy gondolom, hogy ön egyedül várakoznék a kert végében, aztán én bebocsátanám önt azon a kis ajtón, amely a folyosó végéből nyílik a kertbe, pontban fél tizenkettőkor, s akkor éppen a kellő pillanatban toppanna be, hogy meghiúsíthassuk ennek a rossz embernek a tervét, aki, sajnos, engem is behálózott. - És Trotter úr nagyot sóhajtott.

- Ne nyugtalankodjék emiatt - mondta Pickwick úr -, ha őbenne csak egy szemernyi volna abból a tapintatosságból, ami önben, inas létére, megvan, nem tartanám őt egészen elveszett embernek.

Trotter úr mélyen meghajolt, és Weller úr előbbi figyelmeztetései dacára ismét könnyek gyűltek a szemébe.

- Ilyen alakot se láttam még soha életemben - mondta Sam. - Vigyen el az ördög, ha nincs a fejében egy vizes hordó, aminek a csapját időnként megereszti.

- Sam! - szólt Pickwick úr szigorú hangon. - Fogja be a száját.

- Igenis, uram - felelte Weller úr.

- Nem tetszik nekem ez a terv - mondta Pickwick úr, hosszas tűnődés után. - Miért ne közölhetném a dolgot a fiatal hölgy családjával?

- Mivelhogy száz mérföldnyire laknak innen, uram - felelte Job Trotter.

- No hát, ez elég alapos ok - dünnyögte magában Samuel Weller.

- Aztán az a kert - mondta Pickwick úr - hogy jutok én oda be?

- A kertfal nagyon alacsony, majd az inasa átsegíti rajta.

- Az inasom átsegít rajta - ismételte Pickwick úr gépiesen. - És bizonyos az, hogy maga ott lesz az ajtónál, amelyről beszélt?

- Nem tévesztheti el, uram, nincs is ott több ajtó, amely a kertre nyílna. Csak kopogjon, ha üt az óra, és én rögtön kinyitom.

- Nem tetszik nekem a terv - mondta Pickwick úr -, de minthogy más módját nem látom, s annak a fiatal hölgynek egész élete boldogsága forog kockán, nem bánom, ráállok. Tehát ott leszek, okvetlenül.

Így hát másodszor esett meg Pickwick úrral, hogy a vele született jósága olyan vállalkozásba sodorta, amelybe pedig nem szívesen ártotta bele magát.

- Hogy hívják azt a házat? - kérdezte Pickwick úr.

- Westgate House, kérem. Ha kiér a városból, forduljon egy kicsit jobbra; magánosan álló épület, közel az országúthoz, s réztábla van a kapuján.

- Láttam ezt a házat - mondta Pickwick úr. - Feltűnt nekem, amikor egy ízben itt jártam a városban. Csak bízza rám a dolgot.

Trotter úr megint meghajolt és indulni akart, amikor Pickwick úr egy aranyat nyomott a markába.

- Maga derék ember - szólt Pickwick úr -, becsülöm a jó szívéért. Csak semmi köszönet. Ne feledje el... tizenegy órakor.

- Sose féljen attól, uram, hogy én elfelejtem - felelte Trotter úr. Azzal kiment a szobából, és Sam követte.

- Mondhatom - szólt az utóbbi - mondhatom, hogy nem is olyan rossz üzlet a sírás. Ilyen feltételek mellett magam is szívesen sírnék, mint egy házeresz záporesőben. Hogy csinálja?

- Szívből jön, Walker úr - felelte Job ünnepélyesen. - Isten áldja, uram.

- Nagy birka vagy, öcsém... de annyi baj legyen, legalább kiszedtünk belőled mindent - gondolta magában Samuel Weller, miután Job elment.

Hogy Trotter úr mit gondolt magában, azt nem mondhatjuk határozottan, mert magunk sem tudjuk.

A nap eltelt, leszállt az este, s nem sokkal tíz óra előtt Samuel Weller jelentette Pickwick úrnak, hogy Jingle úr és Job együttesen eltávoztak, és hogy már minden holmijuk be van csomagolva, és rendeltek egy csézát. A merényletre tehát minden előkészület megtörtént, ahogy Trotter úr előre megmondta.

Fél tizenegyet ütött az óra, Pickwick úrnak indulnia kellett kényes küldetésére. Nem engedte, hogy Sam föladja rá a nagykabátját, nehogy akadályozza, amikor majd megmássza a kertfalat; aztán inasa kíséretében útnak indult.

Holdtölte volt. Csakhogy felhő takarta a holdat. Szép, száraz éjszaka volt, de szokatlanul sötét. Ösvények, sövények, házak, mezők, fák, mind sűrű fekete palástba burkolóztak. Tikkadt és meleg volt a levegő, a láthatár peremén gyönge nyári villámlás reszketett, egyéb fény nem is látszott a sűrű sötétségben, amely ráfeküdt mindenre; nem volt semmi nesz, csak egy-egy éber házőrző kutya ugatása hallatszott.

Rátaláltak a házra, elolvasták a réztáblán a fölírást, megkerülték a falat, s megálltak a kőkerítés tövében, ott, ahová, a kert vége kinyúlt.

- Ha majd átsegített a kerítésen, menjen vissza a fogadóba, Sam - mondta Pickwick úr.

- Igenis, uram.

- És ne feküdjön le addig, amíg vissza nem jövök.

- Igenis, uram.

- Fogja meg a lábamat; és ha azt mondom "föl", akkor majd emeljen fel szép lassan.

- Igenis, uram.

Miután Pickwick úr mindezeket előrebocsátotta, felkapaszkodott a kőkerítésre, kiadta a jelszót "föl!" - Sam pedig engedelmeskedett az utasításnak. Akár azért, mert Pickwick úr lelki rugalmassága bizonyos fokig átragadt testi valójára is, akár pedig azért, mert Samuel Wellernek egészen más fogalmai voltak a szép, lassú emelésről, mint a gazdájának - elég az hozzá, hogy segédkezésének közvetlen eredménye az volt, hogy a rendkívüli férfiú a falon keresztül belepottyant egy virágágyba, s miután összelapított három pöszmétebokrot és egy rózsafát, egész hosszában elterült a földön.

- Remélem, nem ütötte meg magát, uram? - szólt át Sam a kerítésen, hangosan suttogva, mihelyt magához tért meglepetéséből, hogy a gazdája ilyen villámgyorsan eltűnt a szeme elől.

- Az a gyanúm, hogy nem is annyira én ütöttem meg magamat, mint maga engem, Sam - felelte Pickwick úr a fal túlsó oldaláról.

- Tán csak nem, uram? - mondta Sam.

- No, nem tesz semmit - szólt Pickwick úr, feltápászkodva. - Nincs semmi baj, csak egy kicsit összekarcoltam magam. De most már menjen, mert még meghallanak bennünket.

- Isten áldja, uram.

- Isten áldja.

Sam óvatos léptekkel eltávozott, otthagyta Pickwick urat egyedül a kertben.

A ház különböző ablakaiban itt-ott időnként világosság gyulladt, vagy a lépcsőházból csillogott ki fény, ahogy a lakók lefeküdni tértek. Pickwick úr nem akart a kitűzött időpontnál korábban az ajtóhoz lopózni és addig is meghúzódott a kertfal egyik szögletében.

Kínos helyzet volt ez és nagyon sok ember lelkét el is csüggesztette volna. Pickwick úr azonban sem félelmet, sem csüggedést nem érzett. Tudta, hogy szándéka alapjában véve jó és helyes, és feltétlenül megbízott a nemes lelkű Jobban. Igaz, hogy kellemetlen, sőt mi több, unalmas volt a várakozás, de egy gondolkozó fej mindig talál szórakozást az elmélkedésben. Pickwick úr addig elmélkedett, míg szépen elbóbiskolt, amikor egyszerre csak a szomszéd templom harangja fölverte szendergéséből. - Fél tizenkettőt ütött.

- Itt a perc - gondolta magában Pickwick úr, és óvatosan talpra állt. Felnézett a házra. A világosság eltűnt, az ablaktáblák csukva voltak - semmi kétség, mindenki lefeküdt. Lábujjhegyen az ajtóhoz ment és halkan kopogni kezdett. Két-három perc is eltelt válasz nélkül, mire Pickwick úr valamivel hangosabban kopogott, aztán még hangosabban.

Végre léptek hallatszottak a lépcsőn, majd gyertyafény tűzött ki a kulcslyukon keresztül. Nagy zajjal leakasztották a láncot, visszahúzták a reteszt, s az ajtó szép lassan nyílni kezdett.

Kifelé nyíló ajtó volt; s ahogy egyre jobban nyitották kifelé, Pickwick úr egyre jobban igyekezett mögéje bújni. De mekkora volt a meglepetése, amikor óvatosan kikandikált és azt látta, hogy nem Job Trotter nyitott neki ajtót, hanem egy szolgálóleány, gyertyával a kezében. Pickwick úr visszarántotta a fejét, olyan tüneményes gyorsasággal, mint a paprikajancsi a cirkuszban, amikor a dobozba zárt ördögöt lesi.

- Biztosan a macska volt, Sára - mondta a lány, valakihez beszélve odabent. - Cic, cic, cic... cicicicc!

De miután a hívogató nyájasságra semmiféle állat nem mutatkozott, a szolgálólány csöndesen betette az ajtót és újra bereteszelte; Pickwick urat pedig otthagyta a falhoz lapulva.

- Igazán furcsa - gondolta magában Pickwick úr. - Úgy látszik, hogy a szokásos időn túl fenn maradtak. Kellemetlen, hogy éppen a mai éjszakát választották ki erre... Szörnyen kellemetlen. - Ilyen elmélkedések között Pickwick úr óvatosan visszasettenkedett a kerítésfal sarkába, amely már az imént is búvóhelyül szolgált neki, s várt a pillanatra, amikor ismét megpróbálkozhat a kopogtatással.

Öt perce sem várt, amikor hirtelen nagyot villámlott, s utána óriási mennydörgés robajlott végig, borzasztó zajjal, a felhők között; aztán megint villámlott, még vakítóbb fénnyel, mint az előbb; majd szakadni kezdett az eső, olyan dühvel és olyan erővel, hogy mindent elsöpört.

Pickwick úr tökéletesen tisztában volt azzal, hogy égiháború idején veszedelmes dolog egy fa alatt állni. Jobbra is, balra is, mögötte is fa állt. Ha ott marad a helyén, könnyen baleset érheti; ha viszont kimerészkedik a kert közepére, megláthatja egy éjjeli őr. Egyszer-kétszer megpróbálta, hogyan juthatna át a falon, de minthogy ezúttal nem volt segítsége, nem volt több lába, csak amennyivel a természet megajándékozta, próbálkozásainak mindössze az lett az eredménye, hogy a térdén és a lábaszárán alaposan összekarcolta és zúzta magát, és hogy az egész testét kiverte a verejték.

- Rettentő helyzet! - mondta Pickwick úr, homlokát törülgetve, e testgyakorlat után. Föltekintett a házra, minden sötét volt. Bizonyosan lefeküdtek. Most újra bekopoghat.

Lábujjhegyen lépkedett végig a nedves kavicson és bezörgetett az ajtón. Visszafojtotta lélegzetét. Hallgatózott a kulcslyukon. Semmi válasz; rendkívül furcsa. Újra kopogtatott. Újra fülelt. Belülről halk suttogás hallatszott, azután valaki hangosan megszólalt:

- Ki az?

- Ez nem Job - gondolta magában Pickwick úr, s gyorsan megint a falhoz lapult. - Női hang.

Alig volt annyi ideje, hogy ezt megállapíthassa, amikor kinyílt egy emeleti ablak s három-négy női hang ismételte az előbbi kérdést:

- Ki az?

Pickwick úr meg sem mert moccanni. Nyilvánvaló volt, hogy talpon van az egész intézet. Eltökélte magában, hogy itt marad a helyén, amíg újra el nem csöndesül a ház; s aztán emberfölötti erővel megpróbál átjutni a kertfalon, még ha az életébe kerül is.

Mint Pickwick úr minden elhatározása, az adott körülmények között ez is a lehető legjobb volt, de szerencsétlenségére azon a föltevésen alapult, hogy az ajtót nem merik majd kinyitni. Mekkora volt azonban a megdöbbenése, mikor hallotta, hogy leakasztják a láncot, félretolják a reteszt, s látta, hogy az ajtó lassan nyílni kezd, s egyre jobban kitárul! Lépésről lépésre húzódott vissza a sarokba, de bármint iparkodott is, közbe volt iktatva saját személye és ez nem hagyta, hogy az ajtó teljesen kinyílhassék.

- Ki az? - visítozott kifelé a lépcsőházból egy nagy létszámú női kórus, mely az intézet pártában maradt igazgatónőjéből, három tanárnőből, öt cselédlányból és harminc növendékből állt, akik valamennyien félig felöltözve, s hajukban papírtekercsek tömegével bújtak elő.

Pickwick úr természetesen nem mondta meg, hogy ki az; mire a kórus szólama a következőképpen módosult:

- Jézusmáriám! Jaj, de félek!

- Szakácsné - szólt az intézet főnöknője, akinek gondja volt rá, hogy a legfelsőbb lépcsőfokon maradjon és leghátul legyen a csoportban - szakácsné, miért nem néz ki a kertbe?

- Már azt nem teszem, kérem szépen - felelte a szakácsnő.

- Jaj, de buta ez a szakácsné! - mondta a harminc növendék.

- Szakácsné - mondta az intézet főnökasszonya, nagy méltósággal -, ne tessék velem feleselni. Parancsolom, hogy tüstént nézzen ki a kertbe.

A szakácsnő erre sírva fakadt, a szobalány pedig kijelentette, hogy "Szégyen, gyalázat!" - s ezért a részrehajló magatartásáért nyomban fel is mondtak neki.

- Nem érti, szakácsné? - mondta a főnökasszony, türelmetlenül dobbantva egyet a lábával.

- Nem hallja, szakácsné, hogy az úrnője mit parancsolt magának? - mondta a három tanárnő.

- Milyen szemtelen ez a szakácsné! - mondta a harminc növendék.

A szerencsétlen szakácsnő erre a sok nógatásra és buzdításra végül néhány lépést tett előre, úgy tartotta kezében a gyertyát, hogy a világért se láthasson semmit, s aztán kijelentette, hogy nincs ott semmi, biztosan csak a szél volt. Ennélfogva már éppen be akarták csukni az ajtót, mikor az egyik kíváncsi növendék, aki az ajtórésen át kikukucskált, rettentő sikoltozásban tört ki, mire a szakácsné, a szobalány s néhány kalandvágyó növendék egy szempillantás alatt ott termett.

- Mi baja van Smithers kisasszonynak? - kérdezte a főnökasszony, amikor a fent nevezett Smithers kisasszonyt olyan izgatottsági roham fogta el, hogy négy leánynövendéknek is elég lett volna.

- Jézusmáriám, édes Smithers kisasszony - kiáltozta a többi huszonkilenc növendék.

- Ó!... egy férfi... egy férfi... egy férfi van az ajtó mögött! - sikoltozta Smithers kisasszony.

A főnökasszony alighogy meghallotta ezt a szívhez szóló kiáltást, máris rohant vissza saját hálószobájába, magára zárta az ajtót, aztán annak rendje és módja szerint kényelmesen elájult. A növendékek, a tanárnők és a cselédek felbukdácsoltak a lépcsőn, átbukdácsoltak egymáson, és olyan ájuldozást, sikoltozást és tolakodást rendeztek, amilyen talán még nem is volt a világon. A zűrzavar kellős közepén Pickwick úr előbújt rejtekhelyéről, és a kisasszonyok elé lépett.

- Hölgyeim... kedves hölgyeim - szólt Pickwick úr.

- Ó, még kedvesnek nevez bennünket - kiáltotta a legvénebb és legcsúnyább tanárnő. - Ó, a nyomorult!

- Hölgyeim! - ordította Pickwick úr, akit kétségbeesett elszántság fogott el veszedelmes helyzetében. - Hallgassanak meg, hölgyeim. Nem vagyok betörő. A ház úrnőjével szeretnék beszélni.

- Ó, a vadállatias szörnyeteg! - visította egy másik tanárnő. - Tomkins kisasszony kell neki.

Erre megint általános sikoltozás támadt.

- Húzzák meg a vészcsengettyűt, húzza meg valaki! - kiáltották többen is.

- Ne, ne... - ordította Pickwick úr. - Nézzenek rám. Hát úgy festek, mint egy betörő? Édes, jó hölgyeim... megkötözhetik kezemet, lábamat, vagy bezárhatnak egy kamrába, ha tetszik. Csak hallgassanak meg... csak hallgassák meg, amit mondani akarok, könyörgök.

- Hogy került ide, a mi kertünkbe? - dadogta a szobalány.

- Hívják elő a ház úrnőjét, és neki majd elmondok mindent... neki majd elmondom - kiabálta Pickwick úr, ahogy csak a torkán kifért. - Hívják elő... csak nyugodjanak már meg és hívják elő... majd megtudnak mindent.

Lehetséges, hogy Pickwick úr megjelenése, lehetséges, hogy a modora volt az oka - de az is lehetséges, hogy a kíváncsiság, melynek egy nő sem tud ellenállni, hogy megtudják, ami egyelőre titokba volt burkolva - egyszóval lehetséges, hogy a kíváncsiság csillapította le annyira-amennyire az intézet okosabb részét, összesen mintegy négy hölgyet. Ezek aztán azt indítványozták, hogy Pickwick úr, őszinteségének bizonyítékául önként vesse alá magát a bebörtönöztetésnek; s miután a kiváló férfiú belenyugodott, hogy egy kis kamra belsejéből fog tárgyalni Tomkins kisasszonnyal, ahol a bejáró növendékek kalapjaikat és tízórais táskáikat szokták tartani, rögtön be is vezették oda és beleegyezése alapján rázárták az ajtót. Ettől a többiek is nekibátorodtak, s miután Tomkins kisasszonyt előbb eszméletre térítették, lehozták a szobájából, és megkezdődött a tárgyalás.

- Mit keresett maga az én kertemben, ember? - kérdezte Tomkins kisasszony erőtlen hangon.

- Figyelmeztetni jöttem önt, hogy az egyik fiatal növendékét ma éjjel meg akarják szöktetni - felelte Pickwick úr, a kamra belsejéből.

- Meg akarják szöktetni! - kiáltotta Tomkins kisasszony, a három tanárnő és az öt cselédlány. - Kicsoda?

- Az ön barátja, Fitz-Marshall Károly úr.

- Az én barátom! Ilyen nevű embert én nem is ismerek!

- No, jó, hát akkor Jingle úr.

- Soha életemben nem hallottam ezt a nevet.

- Akkor rászedtek és kijátszottak! - mondta Pickwick úr. - Áldozata vagyok egy összeesküvésnek... egy galád és aljas összeesküvésnek. Édes jó asszonyom, ha nem hiszi, amit mondok, küldjön el az Angyal fogadóba. Küldjön el az Angyalba, Pickwick úr inasáért, esedezem, asszonyom.

- Tisztességes úriember lehet... inast tart - mondta Tomkins kisasszony a számtan és szépírás tanárnőjének.

- Nekem az a gyanúm, Tomkins kisasszony - mondta a számtan és szépírás tanárnője -, hogy inkább az inasa őrzi őt. Azt hiszem, Tomkins kisasszony, hogy őrült emberrel van dolgunk, és az inasa az ápolója.

- Igaza lehet, Gwynn kisasszony - felelte Tomkins kisasszony. - Küldjön el két cselédlányt az Angyalba, a többiek pedig maradjanak itt a mi védelmünkre.

Így hát két cselédet elszalasztottak az Angyalba, hogy keressék fel Samuel Weller urat: a többi három pedig otthon maradt, hogy megvédelmezze Tomkins kisasszonyt, a három tanárnőt és a harminc növendéket. Pickwick úr bent gubbasztott a kamrában, egy halom uzsonnás táska tövében s a rendelkezésére álló lelkierővel és filozofikus nyugalommal várta a küldöncök visszatérését.

Másfél óra telt el, amíg visszajöttek s mikor megérkeztek, Pickwick úrnak Samuel Weller hangján kívül még két más ismerős hang is megütötte a fülét; de a világért sem akart eszébe jutni, hogy kik lehetnek.

Igen rövid tárgyalás következett ezután. Végre megnyílt az ajtó. Pickwick úr kilépett a kamrából s szembe találta magát a Westgate House összes bennlakóival, Samuel Wellerrel és - az öreg Wardle úrral, továbbá ennek jövendőbeli vejével, Trundle úrral!

- Édes jó barátom! - kiáltotta Pickwick úr, Wardle úr felé rohanva, s megragadta a kezét. - Édes jó barátom, könyörgök, az Isten szerelmére, magyarázza meg ennek a hölgynek, hogy miként kerültem ebbe a szerencsétlen és szörnyű helyzetbe. Bizonyosan hallotta már az inasomtól, mindenesetre mondja meg neki, hogy nem vagyok sem őrült, sem betörő.

- Már megmondtam, kedves barátom, már megmondtam - felelte Wardle úr, s megrázta Pickwick úr jobb kezét, míg Trundle a balját ragadta meg.

- És aki azt állítja, vagy azt merte állítani - vágott közbe Weller úr, előrelépve -, hogy az én gazdám az, olyat állít, ami nagyon messze esik az igazságtól... sőt visszája inkább az igazságnak. És ha akadnának ebben a házban férfiak, akik ilyet mernek állítani, nagyon boldognak érezném magamat, ha nyomós érvekkel bebizonyíthatnám nekik, hogy mennyire tévednek... mégpedig itt nyomban, ebben a szobában, ha az igen tisztelt hölgyek szíveskednének visszavonulni és őket egyenként beküldeni.

Miután Sam ezt a kihívást pergő nyelvvel előadta, öklével nagyot ütött a tenyerébe és barátságosan rákacsintott Tomkins kisasszonyra, akin leírhatatlan rémület vett erőt Sam ama puszta föltevésére, hogy a Westgate House-nak nevezett leánynevelő-intézet falain belül egyáltalán lehetséges lenne férfiembert találni.

Minthogy Pickwick úr részben már kimagyarázta magát, az ügyet hamarosan lezárták. De azontúl egy szót sem tudtak kivenni belőle, sem amikor hazafelé sétált a barátaival, sem amikor a pattogó tűz mellett elköltötte a vacsoráját, ami már nagyon ráfért. Zavarodottnak és megdöbbentnek látszott. Egyszer, de csakis egyetlenegyszer fordult Wardle úrhoz ezzel a kérdéssel:

- Ön hogy került ide?

- Trundle meg én voltaképpen egy kis vadászatra jöttünk le ide - felelte Wardle. - Ma este érkeztünk meg s nagy meglepetéssel hallottuk az inasától, hogy ön is itt van. De örülök, hogy találkozhattunk - mondta az öregúr, barátságosan megveregetve Pickwick úr hátát. - Igazán nagyon örülök. Először is jól mulatunk majd együtt, aztán meg alkalmat adunk Winkle-nek, hogy még egyszer szerencsét próbáljon... igaz-e, öregem?

Pickwick úr nem felelt; még Dingley Dell-i barátai után sem érdeklődött és csakhamar visszavonult a szobájába, miután meghagyta Samnek, hogy ha csengetni fog, vigye be a gyertyát.

Nemsokára meg is szólalt a csengő, és Weller úr megjelent gazdája szobájában.

- Sam - mondta Pickwick úr, és kidugta fejét a paplan alól.

- Tessék parancsolni - mondta Weller úr.

Pickwick úr azonban elhallgatott. Weller úr megkoppantotta a gyertyát.

- Sam - szólalt meg újra Pickwick úr, szinte kétségbeesett erőfeszítéssel.

- Parancsoljon, uram - felelte ismét Weller úr.

- Hová lett az a Trotter?

- Job, uram?

- Az.

- Kereket oldott.

- A gazdájával együtt, nyilván?

- Gazdájával-e, barátjával-e, elég az hozzá, hogy mind a ketten kereket oldottak - felelte Weller úr. - A zsák meg a foltja, uram.

- Jingle biztosan megsejtette a szándékomat és a maga nyakára küldte azt a fickót, a meséjével - mondta Pickwick úr rekedt hangon.

- Hát, így valahogy, uram - felelte Samuel Weller.

- Persze az egészből egy szó sem volt igaz.

- Egy betű sem, uram - felelte Weller úr. - Lóvá tettek bennünket; annak rendje és módja szerint, uram.

- De azért nem hiszem, hogy legközelebb ilyen könnyűszerrel kisiklik majd a kezeink közül, ugye, Sam? - mondta Pickwick úr.

- Magam sem hiszem, uram.

- Ha valaha életemben még egyszer találkozom ezzel a Jingle-lel - mondta Pickwick úr, s felült az ágyában és öklével nagyot csapott a vánkosára -, ha valahol még egyszer ráakadok, nemcsak hogy leleplezem az egész világ előtt, hanem testi fenyítékben is részesítem majd. Ne hívjanak többé Pickwicknek, ha meg nem teszem.

- Én meg, ha valahol egyszer még elcsípem azt a fekete hajú, bánatos képű lókötőt - mondta Sam -, hát kivételesen egyszer igazi könnyeket fog sírni, fogadom, vagy ne hívjanak Samuel Wellernek. Jó éjszakát kívánok, uram!

 

TIZENHETEDIK FEJEZET

mely azt igazolja, hogy a meghűlés bizonyos esetekben
a találékony elmét fokozott tevékenységre ösztönzi

Bár Pickwick úrnak erős volt a szervezete és nagyon sok megerőltetést, fáradalmat ki tudott állni, az utolsó fejezetben leírt emlékezetes éjszakának sokféle viszontagságai mégiscsak megtörték. Az éjszakai záporban fürdőt venni, utána pedig egy kamrában addig üldögélni, amíg megszárad rajtunk a ruha, nemcsak hogy rendkívüli, hanem veszedelmes dolog is. Pickwick úr meghűlt és ágynak dőlt.

De jóllehet a nagy férfiú testi ereje meg volt bénítva, szellemi képessége megőrizte hajdani frissességét. Elméje rugalmas volt; jókedve visszatért. Még a legutóbbi kalandja fölött érzett bosszúsága is eloszlott, s minden keserűség és elfogultság nélkül együtt kacagott Wardle úrral, aki a kaland emlegetésére rögtön elnevette magát. Sőt mi több. Azon a két napon, melyet Pickwick úr az ágyban töltött, Sam mindig mellette volt. Az első nap adomákkal és beszélgetéssel igyekezett mulattatni a gazdáját; a második napon Pickwick úr behozatta írófelszerelését, tintát és tollat kért, s reggeltől estig szorgalmasan dolgozott. A harmadik napon, amikor már felkelhetett és üldögélhetett a szobájában, elküldte inasát Wardle és Trundle urakhoz, azzal az üzenettel, hogy örömet szereznének neki, ha este nála innák meg a borukat. Az urak köszönettel vették a meghívást, s amikor már a bor mellett ültek, Pickwick úr számtalan pironkodások között felolvasta az alábbi kis elbeszélést, amelyet ő maga ütött össze, mostani gyengélkedése alatt, a Samuel Weller úr keresetlen előadásairól írott jegyzetei alapján.


A FALUSI TANÍTÓ
Mese a hű szerelemről

Volt egyszer egy Nathaniel Pipkin nevű kicsi kis ember, aki egy icipici kis vidéki városkában élt, Londontól jó messzire, s aki a kis helység tanítója volt és egy kis házban lakott a kis főutcában, alig tíz percnyire a kis templomtól, s minden áldott nap azzal vesződött reggel kilenctől délután négyig, hogy a kisfiúkba egy kis tudományt csöpögtessen. Nathaniel Pipkin jámbor, jólelkű, szelíd természetű ember volt; pisze orra volt, lába befelé görbült, egy kicsit kancsított, egy kicsit bicegett; idejét megosztotta a templom és az iskola között, mert szentül meg volt győződve arról, hogy nincs az egész földkerekségen több olyan okos ember, mint a lelkész, olyan tiszteletre méltó helyiség, mint a sekrestye és olyan jól vezetett iskola, mint az övé. Egyszer, világéletében egyszer látott Nathaniel Pipkin egy püspököt, bő, batiszt ujjú karingben és parókával a fején. Egy konfirmáció alkalmával látta ezt a püspököt saját szemével, hallotta a hangját saját fülével, s e nevezetes alkalommal, amikor a fent említett püspök kezét a fejére tette, Nathanielt úgy elfogta az áhítatos tisztelet, hogy szó nélkül elájult, és az egyházfi vitte őt ki a karján a levegőre.

Nagy esemény volt ez Nathaniel Pipkin életében, eddigelé az egyetlen nagy dolog, ami napjai nyugodt folyásának sima felszínét felbodrozta, amikor egyszer egy szép nyári délután, tekintete pillanatnyi szórakozottságában a palatábláról - amelyre éppen egy ijesztő összeadási példát akart felírni egy rossz magaviseletű kis kópé számára feladatul - tekintete a palatábláról Maria Lobbs kisasszonynak, az átellenben lakó gazdag szíjgyártó egyetlen leányának rózsás arcocskájára tévedt. No hát, ami azt illeti, Nathaniel Pipkin szeme már azelőtt is nemegyszer, a templomban vagy másutt, megakadt Maria Lobbs csinos arcocskáján; Maria Lobbs szeme azonban még sohasem ragyogott úgy, s az arca még sohasem volt olyan viruló rózsás, mint éppen akkor délután. Nem csoda tehát, hogy Nathaniel Pipkin nem bírta levenni tekintetét Maria Lobbs arcocskájáról; és az sem csoda, hogy Lobbs kisasszony, amikor észrevette, hogy egy fiatalember nézegeti, visszakapta fejét az ablakból, ahonnét kikandikált, becsukta az ablakot s lebocsátotta a redőnyt; nem csoda az sem, hogy nyomban ezután Nathaniel Pipkin nekiesett a kis gazembernek, aki az imént vétkezett és amúgy istenigazában ellátta a baját. Mindez nagyon természetes volt és nincs miért csodálkozni rajta.

De az már aztán csodálatosnak tekinthető, hogy az olyan félénk, tartózkodó és rendkívül sovány keresetű ember, mint Nathaniel Pipkin, attól a naptól fogva komolyan pályázni merjen egy kisasszony szívére és kezére, aki egyetlen leánya apjának, s akinek az apja a hirtelen haragú öreg Lobbs - az öreg Lobbs, a gazdag szíjgyártó, aki a mellényzsebéből megvásárolhatta volna az egész falut és nem lett volna szegényebb tőle -, az öreg Lobbs, akiről széltében-hosszában tudták, hogy garmadával áll a pénze a szomszéd mezőváros bankjában -, az öreg Lobbs, akiről híre járt, hogy tömérdek olvasatlan kincset tartogat a hátulsó szobában, a kandallón álló, nagy kulcsú kis vasládikában -, az öreg Lobbs, akiről ismeretes volt, hogy ünnepélyes alkalmakkor asztalát valódi ezüst teáskannával, tejeskancsóval és cukortartóval szokta feldíszíteni, s aki nagy büszkén emlegette mindig, hogy mindez a sok drágaság a leányáé lesz, mihelyt a kisasszony kedvére való férjet talál. Ismétlem, fölöttébb bámulatos és csodálatos dolog, hogy Nathaniel Pipkin elég merész volt szemét ilyen magasra emelni. De hát a szerelem vak, Nathaniel pedig kancsított; s talán ez a két körülmény együttvéve gátolta meg őt abban, hogy a dolgot valódi színében lássa.

Ha az öreg Lobbsnak csak a leghalványabb sejtelme is lett volna Nathaniel Pipkin érzelmeinek természetét illetően, földig lerontotta volna az iskolaépületet, kiirtotta volna a föld színéről a tanítót, vagy egyéb effajta kegyetlenkedést és vérengzést vitt volna véghez; mert Lobbs rettenetes ember volt, ha a büszkeségében megbántották, vagy a vérét felforralták. Isten őrizz! Olykor-olykor, amikor a pipaszárlábú, sovány inasának a lustaságát szidta, olyan cifrán káromkodott, hogy a szava végigharsogott az egész utcán s Nathaniel Pipkinnek a rémülettől összeütődtek a térdei, tanítványainak pedig ijedtükben égnek állt minden hajuk szála.

Mindazonáltal Nathaniel Pipkin minden áldott nap, tanítás után, amikor tanítványai már elmentek, odaült az ablakhoz, s miközben tette magát, mintha egy könyvet olvasna, ki-kilesett az utcára s kereste Maria Lobbs csillogó szemeit; s alig ült néhányszor az ablakban, amikor egy-két nap múlva ezek a ragyogó szemek is megjelentek egy szemközti felső ablakban és látszólag szintén egy könyv lapjaira tapadtak. Csodálatos dolog volt ez és nagyon megörvendeztette Nathaniel Pipkin szívét. Dicső dolog volt már az is, órák hosszat ott ülni és nézni ezt a bájos arcot, ezeket a lesütött szemeket; de amikor aztán Maria Lobbs felnézett a könyvből és átpillantott hozzá, akkor Nathaniel Pipkin gyönyörűsége és elragadtatása nem ismert határt. Végre aztán egy nap, amikor az öreg Lobbs nem volt odahaza, Nathaniel Pipkin nagy vakmerően csókot dobott Maria Lobbsnak, Maria Lobbs pedig ahelyett, hogy becsukta volna az ablakot és lebocsátotta volna a redőnyt, viszonozta a csókot és mosolygott hozzá. Nathaniel Pipkin elhatározta hát, hogy nem bánja, akármi lesz is vele, de ő késedelem nélkül ki fogja nyilatkoztatni szívbeli érzelmeit.

Szebb lábacska, vidámabb szívecske, gödrösebb arcocska, karcsúbb, formásabb kis termet még sohasem lebegett ily könnyedén ezen a földön, mint az öreg szíjgyártó Maria leányáé. Csillogó szemében olyan huncut tűz szikrázott, amely Nathaniel Pipkinnél kevésbé fogékony lelket is megejtett volna, s ha jókedve volt, csengő kacagásának hallatára a legmogorvább embergyűlölő is kénytelen volt elmosolyodni. Az öreg Lobbs pedig még a legdühösebb pillanataiban sem tudott ellenállni szép leánykája hízelkedéseinek; és ha Maria unokatestvérével, Kate-tel egyetemben - aki hamis, pajkos, igéző teremtés volt - ostromolni kezdte az öreget, ami, az igazat megvallva, gyakran megesett, Lobbs semmit sem tudott tőlük megtagadni, részt kérhettek volna akár abból a töméntelen és kifogyhatatlan kincsből is, melyet a kis vasládikó zárt el a napvilágtól.

Nathaniel Pipkin szíve hevesen feldobogott, amikor egy nyári estén meglátta ezt a két elragadó kislányt pár száz lépésnyire maga előtt, azon a mezőn sétálni, ahol ő is annyit szokott kóborolni késő estig, Maria Lobbs szépségéről ábrándozva. S ámbár ilyenkor sokszor elgondolta, hogy milyen bátran lépne oda Maria Lobbs elé és vallaná meg a szerelmét, csak találkozhatnék vele egyszer - most, hogy váratlanul felbukkant előtte, Nathaniel Pipkin csak azt érezte, hogy minden vér az arcába tolul, lábszárainak nyilvánvaló veszteségére, melyek remegni kezdtek. Ahogy a két lány meg-megállt, hogy egy bokorról virágot tépjen vagy egy madarat figyeljen, Nathaniel Pipkin is megállt és úgy tett, mintha gondolataiba merült volna, aminthogy úgy is volt; mert azon töprenkedett, hogy mi a csudát csinálna vajon, ha a leányok visszafordulnának és szemtől szembe találkoznék velük, aminek pedig előbb-utóbb okvetlenül be kell következnie. De noha nem mert csatlakozni hozzájuk, arra sem tudta rászánni magát, hogy szem elől tévessze őket; így hát, ha a leányok gyorsabban lépkedtek, ő is gyorsabban lépkedett, ha lassabban sétáltak, ő is lassabban sétált, ha megálltak, ő is megállt; s ez így tartott volna egész estig, ha Kate alattomban hátra nem tekint s a pillantásával nem bátorítja Nathanielt, hogy jöjjön közelebb. Kate lényében volt valami ellenállhatatlan, úgyhogy Nathaniel Pipkin engedett a biztatásnak; a tanító egyre irult-pirult, a haszontalan kis Kate rengeteget nevetett, s végül Nathaniel Pipkin letérdelt a nedves fűben és elszántan kijelentette, hogy addig nem kel fel, amíg engedelmet nem kap arra, hogy mint Maria Lobbs elfogadott udvarlója álljon fel. Erre Maria Lobbs hangosan elkacagta magát az esti csöndben - de ez a csöndet nem zavarta meg, hisz olyan édesen csengett -, és a haszontalan kis Kate még jobban irult-pirult, mint valaha. Végül, miután a szerelemtől meggyötört kis ember egyre hevesebben ostromolta, Maria Lobbs elfordította a fejét és azt súgta unokatestvérének, legalábbis Kate így tolmácsolta, hogy nagyon megtisztelőnek tartja Nathaniel Pipkin úr ajánlatát, hogy kezével és szívével édesatyja rendelkezik, de senki sem zárkózhatik el Nathaniel Pipkin úr kiválósága elől. Minthogy mindezek a kijelentések igen nagy komolysággal történtek meg, s azonfölül Nathaniel Pipkin haza is kísérte Maria Lobbsot és a búcsúzáskor majdnem sikerült egy csókot rabolnia tőle, a tanító aznap boldogan feküdt ágyába és az egész éjszaka arról álmodott, hogy megpuhítja majd az öreg Lobbsot, kinyitja a kis vasládikát és feleségül veszi Mariát.

Másnap Nathaniel Pipkin látta, hogy az öreg Lobbs kilovagolt vén, szürke póniján, és miután a haszontalan kis Kate az ablakból mindenféle jeleket adott neki, amelyekből sehogyan sem bírt kiokosodni, a pipaszárlábú, sovány inas átszaladt hozzá az üzenettel, hogy gazdája egész délután nem lesz otthon, és hogy a kisasszonyok pontban hat órakor teára várják Nathaniel Pipkin urat. Hogy aznap miként folyt le a tanítás, azt Nathaniel Pipkin úr és a tanítványai éppúgy nem tudnák megmondani, mint önök; de valahogyan mégiscsak lefolyt, és miután a fiúk hazamentek, Nathaniel Pipkin pont hat óráig azzal töltötte az időt, hogy kedve szerint kicsípte magát. Nem mintha sokáig kellett volna tétováznia, hogy melyik ruháját vegye föl, erre nézve ugyanis nem volt választása; de fölöttébb nehéz és fontos kérdés volt, hogy szépen, gondosan kitisztítsa azt, amije van és úgy vegye föl, hogy minél többet mutasson.

Lobbséknál nagyon kedves kis társaság gyűlt össze - Maria kisasszony, Kate és még három-négy csintalan, jókedvű, rózsás képű leány. Nathaniel Pipkin tulajdon két szemével győződött meg arról, hogy az öreg Lobbs kincseiről szóló hírek nem túloztak. Teáskanna, tejeskancsó, cukortartó, mind-mind valódi nehéz ezüstből, ott állt az asztalon, nemkülönben valódi ezüst teáskanalak, valódi porcelán findzsák és porcelán tányérok, kaláccsal, pirított kenyérrel, süteménnyel. Nathaniel Pipkint csak az az egy dolog bántotta, hogy ott volt Maria Lobbsnak az unokabátyja, Kate testvérbátyja is, akit Maria Lobbs egyszerűen csak Henrynek nevezett, és aki az asztal egyik sarkán szemmel láthatólag teljesen lefoglalta magának Mariát. Nagyon szép dolog a rokoni szeretet, de túlzásba lehet vinni és Nathaniel Pipkin nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Maria Lobbs roppantul szeretheti a rokonságát, ha valamennyit olyan sok figyelemben akarja részesíteni, mint ezt az unokabátyját. Uzsonna után, amikor a haszontalan kis Kate indítványára szembekötősdit játszottak, hogy, hogy nem, de majd mindig úgy esett, hogy Nathaniel Pipkinnek kötötték be a szemét, és akárhányszor fogta is meg az unokabátyját, bizonyos volt benne, hogy Maria Lobbs sincs onnan messzire. S ámbár a haszontalan Kate és a többi leány folyton csipkedte őt, huzigálták a haját, székeket állítottak az útjába és más hasonló tréfákat űztek vele, úgy rémlett neki, hogy Maria Lobbs egyszer sem jött a közelébe; és egyszer-egyszer - Nathaniel Pipkin esküdni mert volna rá, hogy egy csók csattanását hallotta, utána pedig Maria Lobbs halk tiltakozását és barátnőinek félig elfojtott kacagását. Mindez különös volt - nagyon különös -, s csak a jó ég tudja, hogy Nathaniel Pipkin mit tett vagy mit nem tett volna emiatt, ha a gondolatai hirtelen másra nem terelődnek.

Ami a gondolatait más mederbe terelte, nem volt egyéb, mint egy zajos kopogás a kapun, s aki olyan zajosan kopogott a kapun, nem volt senki más, mint maga az öreg Lobbs, aki váratlanul hazatért, s olyan dörömbölést rendezett, mint egy kádár: ugyanis már nagyon szeretett volna vacsorázni. Alighogy a cingár, pipaszárlábú inas bejött hozzájuk a riasztó hírrel, a lányok máris felrohantak a lépcsőn Maria Lobbs hálószobájába, a lány unokabátyja és Nathaniel Pipkin pedig jobb rejtekhely híján kénytelenek voltak a nappaliban egy-egy faliszekrénybe bújni, s miután Maria Lobbs és a mihaszna kis Kate elrakták őket az útból, és rendbehozták a szobát, kaput nyitottak az öreg Lobbsnak, aki közben egy pillanatra sem hagyta abba a dörömbölést.

Szerencsétlenségükre az öreg Lobbs nagyon éhes volt, s ettől pokolian rossz volt a kedve is. Nathaniel Pipkin tisztán hallotta, hogy úgy morog, mint egy berekedt, vén, házőrző szelindek; s valahányszor a boldogtalan pipaszárlábú inasgyerek belépett a szobába, az öreg Lobbs pogányul összeszidta, amire pedig nyilvánvalóan nem volt elég oka, csak az, hogy könnyítsen a szívén fölösleges káromkodással. Végre betálalták a vacsorát, amit úgy melegítettek fel, s az öreg Lobbs nekiesett, mint az éhes farkas; s miután egykettőre elpusztított mindent, megcsókolta a lányát, és a pipáját kérte.

Nathaniel Pipkinnek a két térdét már a természet úgy teremtette, hogy gyakran összekoccantak, de most, amikor meghallotta, hogy az öreg Lobbs a pipáját kéri, térdei olyan erővel verődtek össze, mintha porrá akarták volna zúzni egymást; mert ugyanabban a faliszekrényben, ahol ő rejtőzködött, egy szegen ott lógott a barnára füstölt ezüstkupakos pipa, ugyanaz a pipa, melyet az utolsó öt esztendőben minden áldott nap ebéd után és este Nathaniel Pipkin saját szemével látott az öreg Lobbs szájában. A két lány szaladgálni kezdett a pipáért ide-oda, leszaladtak, felszaladtak, keresték mindenütt, csak ott nem, ahol a helyét tudták, s közben az öreg Lobbs ámulatos módon háborgott és mennydörgött. Végre eszébe jutott az öregnek a faliszekrény, és megindult feléje. Mit használt, ha egy olyan gyönge kis legény, mint Nathaniel Pipkin húzta befelé az ajtót, amikor egy olyan nagy, erős ember, mint az öreg Lobbs, kifelé húzta. Az öreg Lobbs jóformán csak egyet rántott rajta, az ajtó kinyílt s ott állt a szekrényben Nathaniel Pipkin, és tetőtől talpig reszketett minden porcikája az ijedtségtől. Atyaisten! Micsoda rémítő pillantást vetett rá az öreg Lobbs, ahogy nyakánál fogva kirántotta a szekrényből, és kinyújtott karral meglóbálta a levegőben.

- Mi az ördögöt keres maga itt? - kérdezte az öreg Lobbs iszonyatos hangon.

Nathaniel Pipkin egy szót sem tudott válaszolni, s ennélfogva az öreg Lobbs két-három percig ide-oda rázogatta, hogy rendbehozza kissé a gondolatait.

Mit keres maga itt? - dörögte Lobbs. - Talán csak nem a lányom miatt jött, mi?

Az öreg Lobbs ezt csak csúfolódásból mondta: mert el sem bírta volna képzelni, hogy a vakmerőség Nathaniel Pipkint idáig ragadja. De mekkora volt a fölháborodása, amikor a szegény ember így válaszolt:

- Igen, Lobbs úr, a leánya miatt jöttem. Szeretem őt, Lobbs úr.

- Hej, maga rongyos nyápic, savanyú képű tacskó! - hörögte az öreg Lobbs, akinek szinte földbe gyökerezett a lába a botrányos vallomás hallatára. - Mit jelentsen ez? Merje ezt a szemembe mondani! Bizonyisten magába fojtom a lelket!

Egy csöppet sem elképzelhetetlen, hogy az öreg Lobbs pokoli dühében végre is hajtotta volna ezt a szándékát, ha egy fölöttéb váratlan megjelenés meg nem akadályozza benne, már tudniillik Maria Lobbs unokabátyja, aki előbújt a faliszekrényből, odalépett az öreg Lobbs elé, és így szólt:

- Nem engedhetem meg, uram, hogy ez az ártatlan ember, akit a lányok tréfából hívtak meg ide, nemes lelkűen magára vegye a vétket (ha ugyan vétek), amelyet én követtem el, s amelyet ezennel megvallok. Szeretem a leányát, uram; s én jöttem el ide azért, hogy vele találkozhassam.

Az öreg Lobbs tágra meresztette a két szemét, de nem tágabbra, mint Nathaniel Pipkin.

- Te? - kiáltotta az öreg Lobbs, amikor végre lélegzethez jutott.

- Én.

- Hát nem kitiltottalak már régen a házamból?

- Kitiltott, máskülönben nem kellene most titokban itt lennem.

Sajnos, meg kell vallanunk, hogy az öreg Lobbs valószínűleg megverte volna az unokaöccsét, ha szép leánya, akinek ragyogó szeme könnyben úszott, bele nem kapaszkodik a karjába.

- Csak hagyd őt, Maria - mondta a fiatalember -, csak hadd üssön meg, ha meg akar ütni. Én a világ minden kincséért sem görbíteném meg ősz fejének egyetlen hajaszálát sem.

Az öreg Lobbs erre a szemrehányó feleletre lesütötte a szemét, és pillantása találkozott leánya tekintetével. Már több ízben említettem, hogy Mariának ragyogó szemei voltak, s noha most könnyben áztak, varázsukat ez egy szikrát sem gyöngítette. Az öreg Lobbs elfordította az arcát, mintha szabadulni akart volna ennek a szempárnak az igézete alól, s a véletlen úgy rendelte, hogy tekintete a haszontalan kis Kate tekintetével találkozzék, aki félig a bátyjáért remegve, félig Nathaniel Pipkinen nevetve, olyan ijedt és bájos arcot vágott, hogy öreget, fiatalt egyaránt elbűvölt vele. Hízelkedve belekarolt az öregbe és súgott valamit a fülébe, mire az öreg kénytelen-kelletlen elmosolyodott, s ugyanakkor egy könny is végigpergett az arcán.

Öt perc múlva a lányok, akiket lehívtak a hálószobából, megjelentek nagy szemérmesen, kuncogva, viháncolva; s mialatt a fiatalság átadta magát a nagy örömnek és boldogságnak, az öreg Lobbs elővette a pipáját és rágyújtott; s igen nevezetes dolog, hogy még soha életében nem ízlett úgy a pipája, mint akkor este.

Nathaniel Pipkin okosabbnak látta nem beszélni többet a dologról, s ezen a réven aztán apránként megkedvelte őt az öreg Lobbs, s idővel még pipázni is megtanította; és még hosszú éveken át sokszor üldögéltek kettesben a kertben, szép estéken, s úri módon pipázgattak és iddogáltak. Nathaniel hamarosan kilábalt szerelmi csalódásából, mert az anyakönyvben megtaláljuk a nevét, mint tanúét Maria Lobbs és unokabátyja esküvőjén; egyéb hivatalos okmányokból pedig az is kitűnik, hogy a lakodalom éjszakáján bevitték a dutyiba, mert részeg fővel különböző kihágásokat követett el az utcán, amelyeknél a pipaszárlábú, cingár inasgyerek volt a cinkosa és bűntársa.

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

amely kétféle dolgot bizonyít röviden - először a sírógörcs hatalmát,
másodszor pedig a látszat bizonyító erejét

Leo Hunter neje őnagysága jelmezes matinéja után még két napig maradtak a pickwickisták Eatanswillben és nyugtalanul várták, hogy hírt kapjanak szeretve tisztelt mesterükről. Tupman úr és Snodgrass úr szórakozás dolgában ismét magukra voltak hagyatva, mert Winkle úr, engedve a szíves marasztalásnak, továbbra is Potték házában maradt, s azontúl is minden idejét a szeretetre méltó háziasszonynak szentelte. Időnként maga Pott úr is megjelent a társaságukban, hogy boldogságukhoz semmi ne hiányozzék. A nagy férfiú, aki mindig mélyen elmerült a közjóra és a Függetlenség megsemmisítésére irányuló nagy tervezgetéseibe, általában nem szokott leereszkedni a közönséges lelkek alacsony színvonalára. Ez alkalommal azonban, nyilvánvalóan a Pickwick Klub egyik tagjának tiszteletére, engedett az elveiből, leszállt piedesztáljáról, leereszkedett a gyalogjárók közé: kifejezéseit jóindulatúan az egyszerű lelkek megértéséhez szabta, és ha nem is szelleme szerint, de külsejében úgy festett, mintha ő is közéjük tartoznék.

A híres közéleti férfiúnak Winkle úr iránt tanúsított nyájas magaviselete után könnyű elképzelni, hogy milyen meglepett arcot vágott ez az utóbbi úriember, amikor egy reggel egyedül ült az ebédlőben, s az ajtó hirtelen kinyílt és épp ily hirtelen becsapódott Pott úr után, s a szerkesztő kimért léptekkel feléje tartott, félrelökte odanyújtott kezét, csikorgatni kezdte a fogát, mintha még élesebbre akarta volna köszörülni azt, amit mondani készült, majd borotvaéles hangon így kiáltott fel:

- Kígyó!

- Uram! - kiáltotta Winkle úr, felpattanva a helyéről.

- Kígyó! - ismételte Pott úr, felemelve a hangját, majd hirtelen ismét lehalkítva: - Azt mondtam, uram, hogy kígyó... s vegye sértésnek, ha akarja.

Ha az ember hajnali két órakor puszipajtásként vált el valakitől, s reggel fél tízkor ez a valaki kígyóként üdvözli, akkor teljes valószínűséggel lehet arra következtetni, hogy időközben valami kellemetlen történt. Winkle úr így is következtetett. Viszonozta Pott úr kihívó pillantását és házigazdája óhajtásának megfelelően, a kígyó kifejezést igyekezett sértésnek felfogni. De így nem sikerült kiokosodnia belőle - egy szót sem értett az egészből; ennélfogva néhány percnyi mélységes hallgatás után így szólt:

- Kígyó, uram! Kígyó, Pott úr! Mi a csudát akar ezzel mondani, kérem? Nyilván tréfál.

- Tréfálok! - kiáltotta Pott, s olyan kézmozdulatot tett, amely elárulta azt a mohó vágyát, hogy a kínaezüst teáskannát becses vendégének fejéhez vághassa. - Tréfálok, uram! Tréfálok... de nem, nyugodt leszek... nyugodt leszek, uram.

Ennek bizonyságául Pott úr levetette magát egy székbe és tajtékozni kezdett.

- Kedves, jó uram - szólt közbe Winkle úr.

- Kedves, jó uram! - felelte Pott. - Hogy mer ön engem kedves jó uramnak szólítani. Hogy merészel ön a szemembe nézni és kedves jó uramnak szólítani?

- Hát, ha már erről van szó - felelte Winkle úr -, hogy mer ön engem szemtől szembe kígyónak nevezni, uram?

- Mert az - mondta Pott úr.

- De miért, uram? - szólt Winkle úr izgatottan. - De miért?

Rosszindulatúan gúnyos kifejezés villant meg a szerkesztő bölcs ábrázatán, amikor kihúzta zsebéből a Függetlenség aznap reggeli számát s miután ujjával rábökött az újság egyik cikkére, az asztalon át odadobta Winkle úrnak.

Winkle úr felvette az újságot és olvasni kezdte az alábbiakat:

"A mi sötét és mocskos jellemű laptársunk a kerület legutóbbi képviselő-választásához fűzött néhány undorító megjegyzésével nem átallotta vakmerően belenyúlni a magánélet sérthetetlen szentélyébe, és félre nem érthető célzásokat tenni volt jelöltünk - és tegyük hozzá - érdemtelen bukása ellenére is leendő képviselőnk, Fizkin úr magánéletére. Minő szándék vezérelte ebben gyáva lelkű laptársunkat? Mit szólna ez az útonálló haramia, ha mi is, hozzá hasonlóan, félretéve a társadalmi érintkezés és illem szabályait, föllebbentenők azt a függönyt, mely ez idő szerint még az ő családi életét óvja és védi a köznevetségtől, hogy ne mondjuk, a közmegvetéstől? Mit szólna, ha mi is kiszerkesztenők és megjegyzésekkel kísérnők azon tényeket és körülményeket, melyek már városszerte köztudomásúak, s amelyeket minden ember lát, kivéve a mi vakondok szemű laptársunkat? Mit szólna, ha kinyomtatnók a következő kis lírai költeményt, melyet egy tehetséges polgártársunktól és levelezőnktől vettünk éppen, amikor hozzáfogtunk jelen cikkünk megírásához:

  SZOMORÚ ÁLLAPOTTOK

Ó, Pott, ha tudtad volna régen,
A nő milyen hamis szívében
S a végzet milyen hamar int le:
Fejem rá, nászod reggelén
Így szólsz (most már késő, szegény):
Bár vinné őt el az a W..."

- Nyomorult! - mondta Pott úr ünnepélyesen. - Mi rímel erre, hogy int le?

- Mi rímel erre, hogy int le? - szólalt meg Pottné asszony, aki ebben a pillanatban toppant be a szobába és megelőzte a feleletet. - Mi rímel erre, hogy int le? Nos, hát én azt hiszem, hogy Winkle. - S azzal nyájasan rámosolygott a megzavarodott pickwickistára és a kezét nyújtotta feléje. Az izgatott fiatalember nagy zavarában el is fogadta volna a feléje nyújtott kezet, ha Pott úr fölháborodva közbe nem veti magát.

- Vissza, asszonyom, vissza! - dörögte a szerkesztő. - Kezet akar fogni vele, tulajdon szemem láttára!

- No de Pott! Édesem! - kiáltotta a hölgy álmélkodva.

- Nyomorult asszony, idenézz! - kiáltotta az ura. - Idenézzen, asszonyom... "Szomorú állapottok"... Álla-Pottok; ez én vagyok, ez én vagyok, asszonyom. "A nő milyen hamis" - ez meg ön, asszonyom... ez ön!

Pott úr tajtékzó dühében - amelybe azért talán belevegyült némi kis félelem is, amikor nejének arcába pillantott - odadobta az Eatanswilli Függetlenség legfrissebb számát a hölgy lába elé.

- Hallatlan - mondta az álmélkodó Pottné, s lehajolt az újságért. - Hallatlan.

Pott úr behúzta a nyakát nejének megvető pillantása alatt. Kétségbeesett erőlködést vitt véghez, hogy újra összeszedje bátorságát, de nem sikerült, sőt, sebesen kezdett az inába szállni.

Ebben a szóban, hogy "hallatlan", látszólag semmi ijesztő nincsen, ha az ember nyomtatásban olvassa; de a hang, ahogy Pottné ezt a szót kiejtette, s a tekintet, amellyel kísérte, olyan érthetően jelezte a közelgő zivatart, mely mindjárt lezúdul majd Pott úr fejére, hogy Pottné megjegyzése nem tévesztette el a hatását. Pott rémüldöző arcáról a legtapasztalatlanabb szemlélő is leolvashatta volna, hogy szíves örömest odaajándékozná szép, hosszú szárú csizmáját annak a bátor fickónak, aki vállalkozik rá, hogy ebben a pillanatban Pott úr csizmájával együtt Pott úr szerepét is eljátssza.

Pottné elolvasta a cikket, hangosan felsikoltott, elterült a kandalló előtt levő szőnyegen, egyre sikoltozva és cipője sarkával akként kalapálva, hogy érzelmeinek természete iránt ez alkalommal senkinek sem lehetett semmi kétsége.

- Édesem - szólt a halálra rémült Pott -, hiszen én nem mondom azt, hogy elhiszem... csak... én... - a szerencsétlen ember hangja azonban elveszett élete párjának sikoltozásában.

- Édes jó asszonyom, nagyon kérem, szedje össze magát - mondta Winkle úr; de a hölgy csak annál jobban sikoltozott és annál hevesebben kalapált a sarkával.

- Édes angyalom - mondta Pott úr -, ne haragudjál, bocsáss meg. Ha már a saját egészségedet nem kíméled, légy tekintettel rám, drágám. Mindjárt idecsődül az egész utca.

De mennél buzgóbban kérlelte az ura, csak annál fülsiketítőbben jajveszékelt a hölgy.

Mindnyájuk nagy szerencséjére Pottné őnagyságának volt a házban egy odaadó testőrsége - ez a testőrség pedig egy fiatal hölgyből állt, akinek hivatalos működési köre Pottné öltözködési és pipereügyeire terjedt ki, de aki nagyon sokféle szempontból hasznossá tette magát, s legfőképpen azon a téren, hogy állandóan támogatta és tüzelte úrnőjének minden olyan vágyát és kívánságát, amely homlokegyenest ellenkezett a szerencsétlen Pott kívánságaival. A sikoltozás a kellő úton-módon elhatolt az ifjú hölgy fülébe, mire a hölgy olyan sietséggel termett a szobában, hogy szépen eligazított főkötője és hajfürtjei a szó szoros értelmében veszélyben forogtak.

- Jaj, édes, drága úrnőm! - kiáltotta a testőrség, és félőrülten térdelt le a földön heverő Pottné mellé. - Jaj, édes, aranyos úrnőm, mi történt?

- A gazdája... a durva, kíméletlen ember - nyögdécselte a beteg.

Pott már láthatólag visszavonult.

- Szégyen, gyalázat - mondta a testőrség, szemrehányó hangon. - Tudom, hogy még a sírba viszi magát, asszonyom. Szegény kis angyalom!

Pott még jobban visszavonult. Az ellenpárt folytatta a támadást.

- Ó, ne hagyjon magamra, Goodwin - nyöszörögte Pottné, és görcsösen megragadta Goodwin csuklóját. - Ne hagyjon magamra, Goodwin... Maga az egyetlen az egész világon, aki jó hozzám, Goodwin.

Pottné szeretetének erre a megható kitörésére Goodwin külön kis házi tragédiát adott elő, bőségesen ontva a könnyeit.

- Soha, asszonyom... soha el nem hagyom - mondta Goodwin. - Ó, uram, igazán gyöngédebbnek kellene lennie... Igazán, uram... Nem is tudja, hogy mennyire megbántja az úrnőmet... Majd megbánja még egyszer, annyit mondhatok... Mondtam is mindig.

A szerencsétlen Pott félénken nézett fel, de nem szólt egy szót sem.

- Goodwin - mondta Pottné gyönge hangon.

- Tessék, asszonyom? - felelte Goodwin.

- Ha tudná, hogy mennyire szerettem én ezt az embert...

- Ne gyötörje magát az emlékekkel, asszonyom - mondta a testőrkisasszony.

Pott nagyon rémült arcot vágott. Már csak a kegyelemdöfés volt hátra számára.

- És ráadásul - zokogott Pottné -, ráadásul most így bánik velem; szidalmaz és sérteget egy harmadik jelenlétében, amikor ez a harmadik úgyszólván idegen ember. De hát nem tűröm ezt tovább! Goodwin - folytatta Pottné, miközben hű testőrének karjára támaszkodva felemelkedett -, bátyám, a hadnagy majd beleavatkozik ebbe a dologba. El akarok válni, Goodwin!

- Hát bizony, meg is érdemelné az ura, drágám - mondta Goodwin.

Bármilyen gondolatokat ébresztett is Pott úr lelkében a válással való fenyegetőzés, fennhangon nem közölte ezeket a gondolatait, hanem beérte azzal, hogy nagyon alázatosan így szólt:

- Édesem, nem hallgatnál meg engem?

Pottné erre csak egy újabb zokogási rohammal válaszolt, s minthogy a sírógörcs mindjobban elhatalmasodott rajta, azt kezdte kérdezgetni, hogy miért is született a világra, és más efféle kérdésekre nézve óhajtott felvilágosítást kapni.

- Édesem - csitítgatta őt Pott úr - ne engedd át magad az ilyen gyötrő érzékenységnek. Egy pillanatig sem hittem, hogy annak a cikknek lehet valami alapja, drágám... Nem, hiszen az lehetetlen. Csak azért haragudtam, édesem... csak azért dühöngtem... hogy az az aljas Függetlenség ki merte nyomtatni; ennyi az egész! - Pott úr esedező pillantást vetett Winkle úr felé, mintha arra akarta volna kérni az ártatlan bajkeverőt, hogy ne tegyen említést a kígyóról.

- És mit óhajt tenni, uram, hogy elégtételt vegyen magának? - kérdezte Winkle úr, akinek megjött a bátorsága, mikor látta, hogy a szerkesztőé az inába száll.

- Ó, Goodwin - szólalt meg Pottné -, csak nem akarja kutyakorbáccsal megverni a Függetlenség szerkesztőjét? Csak nem arra gondol az uram, Goodwin?

- Csitt, csitt, asszonyom; ne izgassa fel magát - felelte a testőrség. - Persze hogy megteszi, ha ön úgy kívánja.

- Természetesen - mondta Pott, minthogy élete párja már újabb sírógörcs irányában tett előkészületeket. - Persze hogy megkorbácsolom.

- És mikor, Goodwin, mikor? - kérdezte Pottné, aki még mindig nem döntött véglegesen az újabb sírógörcsre nézve.

- Magától értetődik, hogy tüstént - felelte Pott úr -, még a mai nap folyamán.

- Ó, Goodwin - folytatta Pottné -, ez az egyetlen módja, hogy szembenézhessek a rágalmakkal és hogy igazoljam magam a világ előtt.

- Természetesen, asszonyom - felelte Goodwin. - Minden férfinak ez a kötelessége, ha igazán férfi.

Minthogy a sírógörcs még mindig kitörőfélben volt, Pott úr ismételten megfogadta, hogy megteszi; Pottné azonban már csak a puszta gondolatra is, hogy női becsületében meggyanúsították, annyira oda volt, hogy megint görcsöket kapott volna rakásszámra, s kétségtelenül visszaesett volna az előbbi súlyos állapotába a fáradhatatlan Goodwin buzgó iparkodása és a legyőzött Pott ismételt bocsánatkérései nélkül; de végül aztán, amikor a szerencsétlen flótást eléggé megrémítették és meghátráltatták, Pottné szerencsésen magához tért és mindnyájan reggelizni mentek.

- Remélem, hogy az aljas hírlapi rágalmak miatt csak nem fogja megrövidíteni itt-tartózkodását, Winkle úr? - mondta Pottné, és kisírt szemmel mosolygott rá.

- Én is remélem - mondta Pott úr, miközben elfogta a kívánság, hogy bár akadna a torkán vendégének az a falat pirított kenyér, amit éppen a szájához emelt, és bár vetne így véget a szállóvendégeskedésének.

- Én is remélem.

- Igazán nagyon kedves - mondta Winkle úr -, de hát levelet kaptunk Pickwick úrtól... így értesültem Tupman barátom soraiból, melyet ma reggel kaptam kézhez a szobámban... s arra kér bennünket, hogy keressük fel őt Buryben; úgyhogy a déli postakocsival elutazunk.

- De csak visszajön talán még hozzánk? - kérdezte Pottné.

- Ó, feltétlenül - felelte Winkle úr.

- Biztos? Egészen biztos? - kérdezte Pottné, és lopva gyengéd pillantást vetett vendégére.

- Biztos - felelte Winkle úr.

A reggeli szótlanul, csöndben folyt le, mert a társaság valamennyi tagja a saját külön baján tűnődött. Pottné gavallérjának elvesztésén bánkódott; Pott úr elhamarkodott ígérete miatt gyötrődött, hogy megkutyakorbácsolja a Függetlenség-et; Winkle úr pedig amiatt, hogy ártatlanul ilyen kellemetlen helyzetbe keveredett. Közeledett a dél és ismételt búcsúzkodások és ígéretek után, hogy vissza fog térni, Winkle úrnak végre-valahára sikerült elszabadulnia.

"Ha még egyszer beteszi ide a lábát, hát mérget keverek az ételébe" - gondolta magában Pott úr, amikor belépett a kis udvari szerkesztőségi szobájába, ahol mennyköveit szokta kovácsolni.

"Ha még egyszer visszajövök ide, ha még egyszer összeadom magamat ezzel a népséggel, hát megérdemlem, hogy rajtam próbálják ki a kutyakorbácsot, punktum" - gondolta magában Winkle úr, amikor bekanyarodott a Páva felé.

Barátai már útrakészen várták, a postakocsi is csakhamar előállt, s egy félóra múlva már ugyanazon az országúton robogtak végig, amelyen Pickwick úr és Samuel Weller utaztak el a minap, és minthogy erről az országútról egyet-mást már elmondtunk, ezúttal nem érezzük magunkat indíttatva, hogy Snodgrass úr szép és költői leírását kivonatban közöljük.

Samuel Weller az Angyal fogadó kapujában állt, hogy méltóképp fogadhassa a társaságot, s be is vezette őket Pickwick úr szobájába, ahol Winkle és Snodgrass urak nem csekély meglepetésére, s Tupman úrnak szintén nem csekélyebb megütközésére ott találták az öreg Wardle-t és Trundle urat.

- Isten hozta - mondta az öregúr, és megszorította Tupman úr kezét. - Hogy van? Ne húzódozzék, s ne vágjon olyan bánatos képet, öreg cimbora; azon a dolgon már nem segíthetünk; az ő érdekében szívesen láttam volna, ha feleségül veszi, de az ön érdekében örülök, hogy semmi sem lett belőle. Ilyen fiatal legény, mint ön, hamarosan kap majd jobb feleséget, igaz-e?

Ezekkel a vigasztaló szavakkal az öreg Wardle megveregette Tupman úr vállát, és jóízűen nevetett.

- Hát önök hogy vannak, kedves jó barátaim? - kérdezte az öregúr, és egyszerre nyújtott kezet Winkle úrnak és Snodgrass úrnak. - Éppen most mondtam Pickwicknek, hogy karácsonyra mindnyájukat szívesen látom. Lakodalom lesz nálunk... ezúttal valóságos lakodalom.

- Lakodalom! - kiáltotta Snodgrass úr, nagyon elsápadva.

- Bizony, lakodalom. De azért ne ijedjen meg - tette hozzá a vidám öregúr. - Csak ennek a Trundle-nak és Bellának a lakodalma.

- Ó, hát csak erről van szó! - mondta Snodgrass úr, s egy nagy kő esett le a szívéről. - Sok szerencsét kívánok, uram. Hogy van Joe?

- Ó, nagyon jól van - felelte az öregúr. - Álmos, mint mindig.

- S hogy van a kedves édesanyja meg a lelkész úr és a többiek mind?

- Köszönöm, ők is jól vannak.

- És vajon - kérdezte Tupman úr, összeszedve a bátorságát - hol van ő, uram? - És elfordította a fejét, tenyerébe temette az arcát.

- Ő! - mondta az öregúr, ravaszul csóválgatva a fejét. - Hajadon nővéremet érti, ugye?

Tupman úr csak egy fejbólintással adta tudtára, hogy kérdése a szerelmében csalódott Rachaelre vonatkozik.

- Ó, ő elutazott - felelte az öregúr. - Egy rokonunkhoz költözött, jó messzire innen. Nem szenvedhette a leányok jelenlétét, így hát nem tartóztattam. No de gyerünk! Itt az ebéd. Bizonyosan megéheztek az úton. Mert én legalábbis éhes vagyok, utazás nélkül is; lássunk hozzá.

Hozzá is láttak az ebédhez alaposan; s miután mindent elfogyasztottak, Pickwick úr, ahogy üldögéltek az asztal körül, barátainak nagy rémületére és felháborodására, elmesélte a kalandot, amelyen átesett, s hogy milyen siker koronázta az ördögi Jingle aljas mesterkedéseit.

- S attól a megfázástól, amelyet ott a kertben szereztem - fejezte be szavait Pickwick úr -, még most is gyengélkedem, alig tudok járni.

- Magam is átestem egy kalandfélén - mondta Winkle úr mosolyogva; aztán Pickwick úr felszólítására elmesélte az Eatanswilli Függetlenség rosszindulatú cikkét, és barátjuknak, a szerkesztőnek nagy lelki izgalmait.

Pickwick úr homloka az elbeszélés alatt egyre jobban elsötétült. Barátai észre is vették ezt, és amikor Winkle úr elhallgatott, nagy csönd támadt, egyikük sem szólalt meg. Pickwick úr öklével indulatosan az asztalra ütött, és így beszélt:

- Nem csodálatos véletlen-e, hogy mi senki emberfiának a házába be nem léphetünk úgy, hogy ott valamiféle zavart ne csináljunk? Kérdem mármost, nem vall-e meggondolatlanságra, sőt, ami még rosszabb: gonosz szívtelenségre... fájdalom, hogy ezt kell mondanom!... barátaim részéről, hogy bármiféle fedél alatt tartózkodjanak is, mindjárt feldúlják egy hiszékeny női teremtés szívének békességét és lelkének nyugalmát? Ismétlem, szabad-e...

Pickwick úr minden valószínűség szerint egy ideig még folytatta volna előadását, ha ékesszólásában félbe nem szakítja Sam, aki egy levéllel a kezében belépett a szobába. Pickwick úr megtörölte a homlokát zsebkendőjével, levette a szemüvegét, megtörülgette és újra az orrára illesztette; s amikor ismét megszólalt, már újra régi nyájas hangján kérdezte:

- Mit hozott, Sam?

- Benéztem a postára, épp az előbb, s ott találtam ezt a levelet, két napja érkezett - felelte Weller úr. - Ostyával van leragasztva, s a címzést szépen kicirkalmazták.

- Nem ismerem ezt a kézírást - mondta Pickwick úr, ahogy felbontotta a levelet. - Irgalmas ég! Hát ez meg mi? Csak tréfa lehet... ugratás... ez... ez... nem lehet igaz.

- Mi baj van? - kérdezték mindnyájan.

- Csak nem halt meg valaki? - kérdezte Wardle úr, akit Pickwick úr rémült arca megdöbbentett.

Pickwick úr nem felelt, csak odadobta a levelet az asztalra, s miután felkérte Tupman urat, hogy olvassa fel hangosan, hanyatt vetette magát a székén, olyan meredt és döbbent arckifejezéssel, hogy valósággal ijesztő volt nézni.

Tupman úr remegő hangon olvasta fel a levelet, melynek szó szerinti másolatát mellékeljük:

Freeman's Court

Cornhill, 1830. augusztus 28.

Bardell kontra Pickwick

Uram!

Tisztelettel értesítjük, hogy özvegy Bardellné megbízásából ön ellen házassági ígéret megszegése címén keresetet indítottunk, melyben a felperes kártérítési igényét ezerötszáz fontban állapította meg. Van szerencsénk további tudomására hozni, miszerint a polgári törvényszék ebben a perben ön ellen már ki is adta az idézést; felkérjük tehát, hogy szíveskedjék postafordultával közölni velünk londoni ügyvédjének a nevét, aki önt ebben az ügyben képviselni fogja.

Mellyel maradunk alázatos szolgái

Dodson és Fogg.

Samuel Pickwick úrnak.

Olyan dermedt elképedéssel kezdték mindnyájan bámulni egymást, és valamennyien Pickwick urat, hogy egyikük sem mert megszólalni. Végül is Tupman úr törte meg a csendet.

- Dodson és Fogg - ismételte gépiesen.

- Bardell kontra Pickwick - mondta Snodgrass úr eltűnődve.

- Egy hiszékeny női teremtés szívének békességét és lelkének nyugalmát - mormogta maga elé Winkle úr, szórakozott arccal.

- Összeesküvés - mondta Pickwick úr, amikor végre nagy nehezen újra megjött a szava. - Aljas összeesküvés. Ez a két kapzsi ügyvéd, Dodson és Fogg összeszűrte a levet ellenem. Bardellné sohasem tett volna ilyesmit; nem volna szíve hozzá... és nincs is rá oka. Nevetséges... igazán nevetséges.

- Ami Bardellné szívét illeti - mondta Wardle úr mosolyogva -, azt mindenesetre ön ítélheti meg legjobban. Nem akarom a kedvét szegni, de abban biztos vagyok, hogy az okot illetően Dodson és Fogg sokkal hivatottabbak az elbírálására, mint közülünk bárki, itt az asztal körül.

- Aljas zsarolási kísérlet az egész, semmi egyéb - mondta Pickwick úr.

- Remélem, hogy semmi egyéb - felelte Wardle úr, száraz köhintéssel.

- Ki hallotta, hogy valaha életemben is másképp beszéltem hozzá, mint ahogy az ember beszél a gazdasszonyával? - folytatta Pickwick úr, roppant indulatos hangon.

- Ki látott valaha is együtt kettőnket? Még a barátaim se...

- Kivéve egyszer - mondta Tupman úr.

Pickwick úr arca elvörösödött.

- Ó - mondta Wardle úr. - No hát, ez nagyon fontos dolog. Persze semmi gyanúsat nem tapasztaltak?

Tupman úr félénken pislogott elnökére.

- Nem - mondta -, nem volt ott semmi gyanús, csak... nem tudom, hogy történhetett... de annyi bizonyos, hogy Bardellnét Pickwick úr karjai közt találtuk.

- Irgalmas ég! - kiáltotta Pickwick úr, amikor a szóban forgó emlék egyszerre felelevenedett benne. - Micsoda szörnyű példája a véletlenek összejátszásának! Csakugyan... így volt... csakugyan!

- És a mi kedves barátunk nyilván éppen igyekezett a hölgyet megnyugtatni - mondta Wardle úr kissé csípősen.

- Úgy van - felelte Pickwick úr. - Nem tagadom. Úgy van.

- Ejha! - mondta Wardle úr. - Hát mindenesetre ahhoz képest, hogy semmi gyanúsat nem tapasztaltak, ez a dolog elég furcsának látszik... nem igaz, Pickwick? Ej, ravasz kutya... vén kujon! - És úgy nevetett, hogy a pohárszéken a sok üveg mind megcsendült.

- Ó, hogy ellenem esküdött a látszat! - kiáltotta Pickwick úr, öklére támasztva az állát. - Winkle... Tupman... bocsássanak meg azért a megjegyzésemért, amit az imént tettem. Mindnyájan a véletlen áldozatai vagyunk, és én a leginkább. - E mentegetőző szavai után Pickwick úr kezébe temette az arcát és gondolataiba merült; mialatt Wardle úr sorra pillantásokat és jeleket váltott a társaság többi tagjával.

- Mégiscsak végére kell járnom ennek a dolognak - szólalt meg Pickwick úr, felemelve a fejét. Az asztalra csapott. - Felkeresem ezt a Dodson és Fogg irodát! Holnap Londonba megyek.

- Ne menjen még holnap - mondta Wardle. - Hiszen még meg sem gyógyult.

- No jó, hát akkor holnapután.

- Holnapután szeptember elseje van s ön megígérte, hogy okvetlenül eljön velünk Sir Geoffrey Maning birtokára, és hogy velünk ebédel majd, ha nem is vesz részt a vadászaton.

- Jó, hát akkor azután - mondta Pickwick úr. - Csütörtökön... Sam!

- Tessék parancsolni - felelte Samuel Weller.

- Foglaltasson le két külső ülést a londoni postakocsin, magának és nekem, csütörtök reggelre.

- Igenis, uram.

Weller úr kiment a szobából, és zsebre vágott kézzel, földre szegzett szemmel, lassú léptekkel elindult, hogy teljesítse megbízatását.

- Fura ember ez az én gazdám - dörmögte magában Samuel Weller, ahogy lassan ballagott végig az utcán. - Még ennek a Bardellnénak kezd el udvarolni... akinek ráadásul gyereke is van! Hiába, mindig ilyenek ezek az agglegények, akármilyen becsületes képűnek látszanak is. De azért ezt mégse gondoltam volna róla... ezt már mégse hittem volna róla!

S azzal Samuel Weller úr a postahivatal felé irányította lépteit, tovább bölcselkedve erről a tárgyról.

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egy kellemes nap, amely kellemetlenül végződik

Semmi kétség, hogy a madarak, amelyek lelki nyugalmuk és békességük nagy szerencséjére boldog tudatlanságban leledzettek azokra az előkészületekre nézve, melyek szeptember elsején az ő elpusztításukra történtek - semmi kétség, hogy a madarak úgy üdvözölték ezt a reggelt, mint az évszak egyik legszebb reggelét. Az ifjú fogolymadarak, melyek hetykén, legénykedve és öntelten lépkedtek a tarlón, meg a vén foglyok, melyek a tapasztalt és bölcs madár fölényes ábrázatával, apró kerek szemével nézték a könnyelmű fiatalságot: egyaránt nem sejtették, hogy milyen végzet leselkedik rájuk, úgyhogy boldogan és jókedvűen sütkéreztek a reggeli verőfényben, amíg néhány órával később élettelenül le nem zuhantak a földre. De nagyon elérzékenyülünk: folytassuk hát elbeszélésünket.

Egyszóval, hogy csak a száraz tényeknél maradjunk, szép reggel volt - olyan szép reggel, hogy az ember alig hitte volna, hogy a kurta angol nyárnak néhány rövid hónapja már elröppent. Bokrok, mezők, fák, halmok és puszták sötétlő dús zöldje gyönyörködtette a szemet örökösen váltakozó árnyalataival; alig hullott le még egy-egy levél, alig vegyült még egy-egy csöppnyi sárga folt a nyár színeibe, mely elárulta, hogy az ősz már beköszöntött. Felhőtlen volt az égbolt; a nap melegen, ragyogva sütött; a madarak éneke és millió bogár zümmögése töltötte meg a levegőt; s a falusi házak kertjei mindenféle színben csillogtak a nehéz harmatcseppek alatt, mintha szikrázó ékszerekkel kirakott virágágyak lennének. Nyári színe, ragyogása volt mindennek, és a virító színek még nem halványultak el a hervadás leheletétől.

Ilyen volt az a reggel, amikor az országút mentén egy kapu előtt megállt egy nyitott kocsi, benne ült a három pickwickista (Snodgrass úr jobbnak látta otthon maradni), Wardle úr és Trundle úr, továbbá a kocsis mellett a bakon Samuel Weller; a kapu előtt pedig egy tagbaszakadt, hórihorgas vadőr állt, egy rövid csizmás és bőrnadrágos suhanccal; mindketten hatalmas vadásztáskával voltak ellátva, s néhány vizsla őgyelgett körülöttük.

- Remélem - súgta Winkle úr Wardle úrnak, amikor a legény lebocsátotta a kocsihágcsót -, remélem, csak nem gondolják, hogy két ekkora vadásztáskára való vadat lövünk?

- Két ekkora táskára valót! - kiáltott fel az öreg Wardle. - Már hogyne lőnénk! Egy táskát megtölt majd ön, egyet megtöltök én; és ami a táskába már nem fér, azt majd begyömöszöljük a vadászkabát zsebeibe.

Winkle úr leszállt a kocsiról és egy szót sem felelt erre a kijelentésre; magában azonban azt gondolta, hogy ha a társaság addig akar kint maradni a szabad ég alatt, amíg ő megtölti fogollyal az egyik táskát, akkor biztosan számíthatnak egy becsületes náthára és meghűlésre.

- Ide gyere, Juno... ide gyere; kuss, Daphne, kuss - mondta Wardle úr, a kutyákat simogatva. - Sir Geoffrey persze még Skóciában van, ugye, Martin?

A termetes vadőr igennel válaszolt és némi csodálkozással nézte Winkle urat, aki úgy tartotta a puskáját, mintha a kabátja zsebére akarta volna rábízni, hogy húzza fel a kakasát - utána pedig ugyanolyan álmélkodással pillantott Tupman úr felé, aki viszont úgy fogta a kezében a maga fegyverét, mintha félt volna tőle - ámbár semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy csakugyan félt is tőle.

- A barátaim még nem nagyon járatosak ebben a mesterségben, Martin - mondta Wardle úr, aki megértette a pillantást. - De hát, gyakorlat teszi a mestert, igaz-e? Még jeles vadász válhatik belőlük. Különben Winkle barátomtól bocsánatot kérek; neki már van egy kis gyakorlata benne.

Winkle úr az udvarias bókra csak bágyadtan mosolygott kék nyakkendőcsokra mögül és szerény restelkedésében olyan rejtélyesen összegabalyodott a puskájával, hogyha a puska meg lett volna töltve, Winkle úr nyomban ott is maradt volna holtan a helyszínen.

- Aztán így ne fogja ám a puskát, uram, ha benne lesz a töltés - mondta nyersen a hórihorgas vadőr -, mert a végén még bizistók szitává lyuggat valamelyikünket.

Erre a figyelmeztetésre Winkle úr rögtön fordított egyet a puskáján, és sikerült is neki, hogy a cső szoros érintkezésbe kerüljön Weller úr fejével.

- Hohó! - mondta Sam, mialatt felvette levert kalapját és buzgón dörzsölgette a halántékát. - Hohó, uram, ha így fog hozzá, akkor egy áldozattal többet ejt el, mint amennyi a táskájába belefér.

A bőrnadrágos suhanc erre torkaszakadtából nevetni kezdett, aztán meg egyszerre olyan ártatlan képet vágott, mintha másvalaki nevetett volna, úgyhogy Wardle úr szigorúan összeráncolta a homlokát.

- Mit mondott a fiúnak, hol várjon meg bennünket az elemózsiával, Martin? - kérdezte Wardle úr.

- A nagy fánál, a domboldalon, tizenkét órakor, uram.

- Az már nem Sir Geoffrey jószága, ugye?

- Nem, uraim; de a tőszomszédságában van. Boldwig kapitány birtoka; de senki sem fog bennünket ott háborgatni, és szép gyepes kis hely van arra.

- Jól van - mondta az öreg Wardle. - Akkor hát induljunk minél hamarább. Szóval csak tizenkét órakor találkozunk majd magával, Pickwick?

Pickwick úr nagyon szerette volna látni a vadászatot, főképpen azért, mert egy kissé féltette Winkle úr életét és testi épségét. Meg aztán egy ilyen gyönyörű szép reggelen szörnyű kínszenvedés lett volna visszafordulni és kimaradni a többiek mulatságából. Ennélfogva roppant siralmas arccal felelte:

- Hát, sajnos, úgy látszik, nem tehetek egyebet.

- Ez az úr nem vadászember? - kérdezte a hórihorgas vadőr.

- Nem - felelte Wardle. - S különben is fáj a lába.

- Nagyon szeretnék önökkel tartani - mondta Pickwick úr -, nagyon szeretnék.

Egy pillanatig mindnyájan részvevően hallgattak.

- Van ott a sövény mögött egy taliga - mondta a gyerek. - Abban utánunk tolhatná az urat az inasa, úgyhogy mindig a közelünkben maradhatna, a sorompókon meg egyebeken majd mi átsegítjük.

- Ez a helyes beszéd - mondta Weller úr, aki érdekelt fél volt, ugyanis égett a vágytól, hogy ő is láthassa a vadászatot. - Ez az. Jól beszélsz, öcskös; már hozom is a taligát.

A dolog azonban nem ment olyan simán. A hórihorgas vadőr élénken tiltakozott azellen, hogy egy úr taligán vegyen részt a vadászaton, mert ez minden vadászhagyomány és előírás durva megsértése volna.

A vadőr tiltakozása súlyos akadály volt, de nem leküzdhetetlen. A hórihorgas ember végül engedett a szép szónak és a jó borravalónak, s miután még azzal is könnyített a lelkiismeretén, hogy az ötletes ifjúnak, aki a taliga alkalmazását sugalmazta, egy nagy barackot nyomott a fejére - Pickwick úr elhelyezkedett a taligán, s a társaság útnak indult; Wardle és a termetes vadőr nyitották meg a menetet, és Pickwick úr alkotta az utóvédet, akit Sam tolt a taligán.

- Állj, Sam - mondta Pickwick úr, alighogy az első mező közepére értek.

- Mi baj van? - kérdezte Wardle.

- Egy lépéssel sem megyek tovább ezen a taligán - jelentette ki Pickwick úr határozott hangon -, amíg Winkle másképpen nem fogja a puskáját.

- Hát hogy fogjam? - kérdezte a szerencsétlen Winkle.

- Úgy fogja, hogy a csöve lefelé álljon! - felelte Pickwick úr.

- De az igazi vadász így sohasem tartja a fegyverét - tiltakozott Winkle úr.

- Bánom is én, akárhogy tartja is az igazi vadász - felelte Pickwick úr. - Senkinek a kedvéért és semmiféle vadászkülsőségek kedvéért nem hagyom magam agyonlövetni talicskában.

- Már látom előre, hogy a végén még hasba lő valakit ez az úr - dörmögte a hosszú vadőr.

- Jó, jó... hiszen nekem mindegy - mondta a szegény Winkle, és lefelé fordította a puskáját -, hát tessék.

- Hiába, a békesség mindent megér - mondta Samuel Weller, s azzal mentek tovább.

- Állj! - mondta Pickwick úr, alighogy néhány lépéssel előbbre jutottak.

- Mi baj van már megint? - kérdezte Wardle úr.

- Tupman puskája is veszedelmes - mondta Pickwick úr. - Látom, hogy az is veszedelmes.

- Mi az? Tessék? Veszedelmes? - kérdezte Tupman úr riadtan.

- Veszedelmes, ahogy maga fogja - felelte Pickwick úr. - Nagyon sajnálom, hogy megint akadékoskodnom kell, de nem egyezem bele, hogy folytassuk az utat, amíg maga is úgy nem fogja a puskáját, ahogy Winkle.

- Magam is azt mondom, hogy okosabban teszi, uram - mondta a hórihorgas vadőr -, mert még kárt talál tenni magában vagy másban.

Tupman úr udvarias sietséggel a kívánt helyzetbe fordította puskáját, és a társaság újra útnak indult; a két műkedvelő vadász úgy menetelt köztük lefelé fordított puskacsővel, akárcsak két közkatona a király temetésén.

A kutyák hirtelen megtorpantak s a fülüket kezdték hegyezni, s a társaság is csak egyet lépett még óvatosan, aztán szintén megállt.

- Mi lelte a kutyákat? - kérdezte Winkle úr suttogva. - Milyen mereven megálltak egy helyben.

- Pszt, nem hallgat! - felelte Wardle úr halkan. - Hát nem látja, hogy szimatot fogtak?

- Szimatot fogtak! - ismételte Winkle úr, s csodálkozva nézelődött jobbra-balra, hogy hol lehet az a szimat, amit ezek az okos állatok ilyen váratlanul megfogtak. - Szimatot fogtak! Miféle szimatot?

- Most nyissa ki a szemét - mondta Wardle úr, aki a pillanat izgalmában nem is figyelt a kérdésre. - No most!

Hirtelen éles durrogás hallatszott, amelytől Winkle úr úgy visszahőkölt, mintha őt magát lőtték volna meg. Puff, puff, hangzott két puskából; a füst sebesen szállt fel a levegőbe, és bodoran oszlott szét.

- Hol vannak? - kérdezte Winkle úr rendkívül izgatottan, s ide-oda forgott. - Hol vannak? Szóljon, ha lőnöm kell. Nem látom a madarakat. Hol vannak?

- Hol vannak? - mondta Wardle úr, s felvett a földről két foglyot, melyeket a kutyák hoztak oda neki. - Hát itt vannak!

- Nem, nem... a többit kérdem - mondta Winkle úr riadtan.

- Azok most már elég messzire vannak - felelte Wardle, s nagy lelki nyugalommal újra megtöltötte a puskáját.

- Öt perc múlva alkalmasint új csapatra bukkanunk - mondta a hórihorgas vadőr. - Ha az úr most mindjárt hozzáfog a puskája elsütéséhez, a golyója talán addigra éppen kiszalad majd a csőből, mire a foglyok újra felrepülnek.

- Hahaha! - kacagott Samuel Weller úr.

- Sam - szólt rá Pickwick úr, akit meghatott klubtársának riadtsága és zavarodottsága.

- Tessék, uram?

- Ne nevessen.

- Parancsára, uram.

Weller úr ennélfogva, mintegy kárpótlásként, a taliga mögött iszonyú torzképeket vágott, a bőrnadrágos fiú kizárólagos mulatságára, aki majd megpukkadt nevettében, amiért viszont nyomban kikapott a hosszú vadőrtől, mert ez meg ürügyet keresett arra, hogy hátrafordulhasson és elrejtse a saját vidám ábrázatát.

- Bravó, öreg cimbora - mondta Wardle úr Tupman úrnak -, most legalább rájuk lőtt.

- Ó, igen - felelte Tupman úr, öntudatos büszkeséggel. - Elsütöttem a puskámat.

- Jól tette. Legközelebb már biztosan el is talál majd valamit, ha jól céloz. No, ugye nem is olyan nehéz?

- Ó, nagyon könnyű - mondta Tupman úr. - De azért alaposan vállon taszítja az embert. Majdnem hanyatt estem tőle. Sose hittem volna, hogy egy ilyen kis fegyver ekkorát tud rúgni.

- Sebaj - mondta az öregúr, mosolyogva - idővel majd megszokja. No most... készen vannak?... Mehetünk ott azzal a taligával is?

- Mehetünk, uram - felelte Samuel Weller.

- Akkor hát gyerünk.

- Fogóddzék meg jól, uram - mondta Sam, megemelve a taligát.

- Jó, jó - felelte Pickwick úr; s azzal megindultak, amilyen szaporán csak tudtak.

- Maradjanak most hátra a taligával - kiáltotta Wardle úr, amikor a talicskát éppen átemelték egy sorompón és Pickwick urat ismét elhelyezték benne.

- Igenis, uram - felelte Weller úr, megállva.

- No most, Winkle, jöjjön utánam szép csöndben - mondta az öregúr -, de most aztán ne maradjon le megint.

- Ne tessék félni - felelte Winkle úr. - Fülelnek már a kutyák?

- Nem, nem, még nem. Csak csöndesen, minél csöndesebben.

Óvatosan lépkedtek tovább, és nagy csöndesen oda is értek volna, ha Winkle úr, aki a puskájával valami rendkívül bonyolult műveletet hajtott végre, véletlenül el nem süti a fegyverét, éppen a legkritikusabb pillanatban, úgyhogy a sörétek a bőrnadrágos fiú feje fölött süvítettek el, olyan magasságban, hogy éppen a hórihorgas vadőr koponyájába hatoltak volna, ha történetesen ő áll ott a fiú helyén.

- Ej, mi a csudát csinál? - kérdezte az öreg Wardle, ahogy a foglyok sértetlenül elrepültek.

- Soha életemben nem láttam még ilyen puskát - felelte a szegény Winkle úr, és a fegyverét nézegette, mintha ezzel segíthetett volna a bajon. - Magától sül el. Magamagától.

- Magától sül el! - ismételte Wardle úr, némi kis bosszúsággal a hangjában. - Bár lőne is valamit magától.

- Annak is hamar eljön majd az ideje - jegyezte meg a hosszú vadőr, mély, prófétai hangon.

- Mit akar ezzel mondani, kérem? - kérdezte Winkle úr, haragosan.

- Semmit, uram, igazán semmit - felelte a hórihorgas vadőr. - Nekem nincs családom, uram: ennek a gyereknek az anyját meg majd ellátja busásan Sir Geoffrey, ha az ő földjén harap a fűbe az istenadta. Csak töltsön, uram, csak töltsön.

- Vegyék el tőle a puskát - kiáltotta Pickwick úr a talicskáról, halálra rémülve a hosszú ember sötét gyanúsításaitól. - Hé, hallják-e, vegyék el tőle a puskát!

A felszólításnak azonban nem engedelmeskedett senki, és Winkle úr, miután egy lázadó pillantást vetett Pickwick úrra, újra megtöltötte a puskáját, és ment tovább a többiekkel.

Pickwick úr jegyzetei alapján és az ő felelősségére kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy Tupman úr egész viselkedésében sokkal több okosságot és megfontoltságot árult el, mint Winkle barátja; ámde ez azért mit sem von le az utóbbi úriembernek a sport különböző ágaiban való nagy szakavatottságából; szépen jegyzi meg ugyanis Pickwick úr, hogy mióta világ a világ, hogy, hogy nem, mindig megtörténik, hogy a legkiválóbb és legbölcsebb filozófusok, akik elméletileg töviről hegyire ismerik a maguk tudományát, a gyakorlatban mégis minduntalan felsülnek vele.

Tupman úr eljárása, mint a legtöbb nagyszerű fölfedezés a világon, rendkívül egyszerű volt. A lángelméjű ember gyors és borotvaéles eszével rögtön rájött, hogy két dologra kell főképpen ügyelnie annak, aki lőni akar: először is arra, hogy kárt ne tegyen magában, másodszor pedig arra, hogy kárt ne tegyen a szomszédaiban; ennélfogva, ha az ember általánosságban már túljutott a puska elsütésének nehézségein, legokosabb, amit tehet, ha behunyja a szemét és a levegőbe lő.

Egyszer aztán, amikor éppen megismételte ezt a fortélyos műveletet, kinyitja a szemét és látja, hogy ebben a pillanatban egy sebesült kövér fogoly hull a lábához. Már éppen gratulálni akart Wardle úrnak, folytonos szerencséjéhez, amikor az öregúr odalépett hozzá és melegen megrázta a kezét.

- Tupman - szólt az öregúr -, ugye éppen ezt a madarat vette célba?

- Nem - felelte Tupman úr -, dehogy...

- Dehogynem - mondta Wardle úr. - Láttam, hogy célba veszi... Megfigyeltem, ahogy kiszemelte a többi közül... és jól láttam, amikor ráemelte a fegyverét... Mondhatom, hogy a legügyesebb vadász sem csinálhatta volna szebben. Ön sokkal régibb puskás, semmint gondoltam, Tupman; biztosan sokat vadászott már.

Hiába fogadkozott Tupman úr önmegtagadó mosollyal, hogy neki még sohasem volt puska a kezében. Éppen a mosolygásában látták a bizonyítékát annak, hogy nem igaz, amit mond; s ettől a pillanattól fogva meg volt alapítva a hírneve. Nem az egyetlen eset, hogy valaki ilyen könnyen jutott hírnévhez, s ilyen szerencsés véletlenek nemcsak a foglyászásnál fordulnak elő.

Winkle úr ezalatt nyakra-főre tüzelt és pufogtatott, s nagy füstgomolyokat bocsátott ki, minden kézzelfogható eredmény nélkül; fellőtt a levegőbe, máskor meg a kilőtt sörét szinte a földet súrolta, úgyhogy a két kutya élete elég kétségessé, sőt bizonytalanná kezdett válni. Önmagában véve, afféle lövészeti mutatványnak roppant érdekes és változatos volt Winkle úr működése, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy bizonyos célpontra tüzelt, egészben véve talán mégis elhibázottnak kell tartanunk. Régi igazság az az angol mondás, hogy "minden golyó oda talál, ahová való". Ha ezt a példaszót a sörétekre is lehet alkalmazni, akkor a Winkle úr sörétjei afféle szerencsétlen lelencek voltak, akiket találomra kilöktek a nagyvilágba, megfosztva természetes jogaiktól, s nem is lelték meg soha helyüket.

- Meleg napunk van ma, ugye? - mondta Wardle úr, ahogy odalépett a taligához. Ugyancsak törülgette a verejtéket jókedvű, piros ábrázatáról.

- Már az igaz - felelte Pickwick úr. - Iszonyúan tűz a nap, még én is alig állom ki. Hát még önnek milyen melege lehet!

- Bizony, elég melegem van - felelte az öregúr. - De már elmúlt dél. Látja ott azt a gyepes domboldalt?

- Látom.

- Ott, azon a helyen fogunk megebédelni. Látom is már a gyereket, bizistók, ott van a kosárral, olyan pontosan jár, mint az óramutató.

- Csakugyan ott van - mondta Pickwick úr, és felderült az arca. - Igazán derék gyerek. Adok is neki rögtön egy shillinget. No, gyerünk, Sam, gurítson odább.

- Fogózkodjon meg, uram - mondta Samuel Weller, akit az elemózsia gondolata felvillanyozott. - Félre az útból, hékás! Ha becsülöd valamire az én drága életemet, hát fel ne fordíts, ahogy az egyszeri ember mondta a kocsisnak, aki az akasztófához vitte. - S azzal Samuel Weller ugyancsak szaporázni kezdte a lépteit és ügyesen felgurította gazdáját a füves domb tetejére, és nagy szakértelemmel éppen az elemózsiás kosár tövében kötött ki vele; aztán a legnagyobb sietséggel kezdte kipakolni a kosarat.

- Borjúpástétom - szónokolta magában Sam, ahogy rakosgatta ki az ennivalót a fűre. - Jó dolog a borjúpástétom, ha az ember ismeri a szakácsnét, aki csinálta, és ha biztos lehet benne, hogy nem gyúrtak hozzá macskahúst; pedig hát nem könnyű megállapítani a különbséget a kettő között, hiszen a macskahús annyira hasonlít a borjúhúshoz, hogy még a pástétomsütők sem tudják megkülönböztetni őket egymástól.

- Nem tudják megkülönböztetni, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Nem ám, uram - felelte Weller úr, megbillentve a kalapját. - Valamikor egy házban laktam egy pástétomsütővel, uram... nagyon kedves ember volt... s volt neki magához való esze is... mindenből tudott az pástétomot csinálni. Mikor már nagyon összemelegedtünk, mondom neki egyszer: - "Jaj, mennyi macskát tart maga, Brooks úr." - "Hát bizony, van belőle bőven" - feleli ő. Mondom neki: - "Bizonyosan nagyon szereti a macskákat." - "Vannak, akik szeretik - feleli a szemével hunyorgatva -, de most még nincs szezonjuk, majd a télen." - "Nincs szezonjuk?" - kérdem én. - "Nincs - feleli ő. - Nyáron gyümölcs, télen macska." - "Hát aztán ezt meg hogy érti?" - kérdem én. - "Hogy értem? - kérdi ő. - Hát úgy értem, hogy én bizony nem pendülök egy húron azokkal a mészárosokkal, akik fölverik a hús árát, Weller úr - tette hozzá, miközben jól megszorította a kezemet s a fülemhez hajolt. - Ne adja tovább, de mondhatom, hogy minden az elkészítésen múlik. Látja, én mindent ezeknek a becses kis állatoknak a húsából készítek." - S azzal egy szép kis tarka cica felé bökött. - "Elkészítem borjúsültnek, marhahúsnak vagy vesepecsenyének, ahogy a vevőim óhajtják. Sőt mi több - tette hozzá -, egy szempillantás alatt borjúhúst tudok csinálni a marhafelsálból vagy vesepecsenyét a borjúhúsból, vagy ürühúst akármelyikből, a vendégek gusztusa vagy a kereslet szerint."

- Nagyon tehetséges fiatalember lehetett ez a maga barátja, Sam - mondta Pickwick úr, és kissé borsózott tőle a háta.

- Bizony, az volt, uram - felelte Samuel Weller, és csak rakosgatta ki tovább az elemózsiát a kosárból. - És milyen gyönyörű pástétomokat készített. Nyelv... ez is jó dolog, ha nem asszonyi nyelv... Kenyér... sonkacsülök... festeni se lehetne szebbet... hideg sült, felszeletelve... pompás. Hát a kőkorsókban mi van, te ugrifüles?

- Az egyikben sör - felelte a gyerek, s két nagy kőkorsót emelt le a válláról, amelyek szíjjal voltak összefűzve -, a másikban hideg puncs.

- Egész jó kis ebéd, így mindenestül - mondta Samuel Weller, s nagy megelégedéssel nézett végig az ételeken, amelyeket ő rendezett el a pázsiton. - Most hát, uraim, csak neki kell esnünk, ahogy az angolok mondták a franciára, amikor feltűzték a szuronyaikat.

Kétszer sem kellett ezt mondani a társaságnak; alaposan nekiláttak a falatozásnak; Weller úr, a hórihorgas vadőr és a két gyerek se nagyon kérette magát, hogy egy kissé odább letelepedjenek a fűbe és bekebelezzék a maguk részét a lakomából. Egy vén tölgyfa kellemes árnyékot tartott a társaságnak a tűző nap ellen, s gyönyörű kilátás nyílt a szántóföldekre és a domb lábánál elterülő legelőkre, amelyeket buja sövények szegtek keresztül-kasul, és sűrű erdők tarkítottak.

- Gyönyörű... igazán gyönyörű! - mondta Pickwick úr, akinek bölcs ábrázatáról ijesztő gyorsasággal kezdett hámlani a bőr a nap melegétől.

- Szép bizony, szép bizony, öreg cimbora - felelte Wardle úr. - No, igyunk egy pohár puncsot!

- Szíves örömest - felelte Pickwick úr, s az a mélységes megelégedés, amely a puncs elfogyasztása után lerítt az arcáról, tanúskodott róla, hogy a felelete őszinte volt.

- Jó puncs! - mondta Pickwick úr, csettintve egyet a nyelvével. - Nagyon jó. Kérek még egy pohárral. Hűsít; nagyon hűsít. Rajta, uraim - folytatta Pickwick úr, még mindig szorongatva kezében a korsót -, köszöntsük fel a mi kedves Dingley Dell-i barátainkat. Éljenek soká!

A társaság hatalmas éljenzése mellett koccintott a távollevő jó barátok egészségére.

- Tudják, mit csinálok majd, hogy megint jó vadász váljék belőlem? - mondta Winkle úr, miközben zsebkésével szelte magának a sonkát meg a kenyeret. - Póznára tűzök majd egy kitömött foglyot és arra fogok célba lőni, először egészen közelről, aztán mind nagyobb távolságról. Azt tartják, hogy ez a legjobb gyakorlat.

- Van egy ismerősöm, uram - mondta Samuel Weller -, aki szintén ezt csinálta; két lépésről kezdte, de többet aztán meg sem próbálta, mert mindjárt az elsőre úgy szétlőtte azt a madarat, hogy még egy szál tollát se látta többé senki emberfia.

- Sam! - szólt Pickwick úr.

- Tessék - felelte Weller úr.

- Legyen szíves és akkor mesélje el az adomáit, ha kérdezik.

- Igenis, uram.

Erre aztán Weller úr olyan ördöngösen kezdett kacsingatni, hunyorgatni a szemével, a szájához emelt söröskancsó mögül, hogy a két gyerek majd megpukkadt nevettében, sőt a hórihorgas vadőr sem fojthatott vissza egy mosolyt.

- Annyi szent, hogy ez a hideg puncs remek - jegyezte meg Pickwick úr, komoly képpel nézegetve a kőkorsót. - De hát meleg napunk is van... Tupman, kedves barátom... nem kér egy pohár puncsot?

- Köszönöm, a legnagyobb örömmel - felelte Tupman úr; s miután koccintottak, Pickwick úr még egy pohárral töltött magának, csak azért, hogy megállapítsa, van-e a puncsban narancshéj, mert azt ki nem állhatta; és miután nem talált benne narancshéjat, megivott még egy pohárral, a távollevő közös barátjuk egészségére, majd egyszerre csak lelkiismereti kötelességének érezte, hogy a kitűnő puncs ismeretlen készítőjének az egészségére is ürítsen még egy pohárral.

A sűrű poharazgatásnak meg is volt a hatása Pickwick úrra; arca kiderült az örömtől, csak úgy sugárzott, ajka körül nyájas mosoly játszadozott, a szemében pedig jóindulatú vidámság csillogott. A veszedelmes ital egyre jobban erőt vett rajta, amiben a forróságnak is nagy része volt, úgyhogy Pickwick úr végül mindenáron el akart énekelni egy dalt, amit még gyerekkorában hallott, minthogy azonban minden ilyen irányú próbálkozása meddő maradt, emlékezőtehetségét újabb pohár puncsokkal akarta fölfrissíteni, de ezzel éppen az ellenkező hatást érte el; mert ha az imént elfelejtette a dal szövegét, most már semmiféle szöveget nem tudott elmondani és alighogy talpra állt, hogy egy ékesszóló beszédet intézzen a társasághoz, máris visszahanyatlott a talicskába és nyomban el is aludt.

Miután ismét berakodtak a kosárba s Pickwick urat sehogyan sem sikerült kábultságából felrázniuk, tanácsot ültek, hogy mi volna a legokosabb: ha Weller úr hazatolná gazdáját a taligában, vagy pedig, ha otthagynák helyben mindaddig, míg az egész társaság megint hazafelé nem indul. Végül az utóbbiban állapodtak meg; s minthogy a vadászat legföljebb még egy óra hosszat tart, minthogy továbbá Weller úr kézzel-lábbal könyörgött nekik, hogy őt is vigyék magukkal: úgy egyeztek meg, hogy Pickwick úr csak hadd aludjék nyugodtan a taligájában, majd hazamenet visszajönnek érte. Így aztán el is indultak, Pickwick úr pedig kényelmesen hortyogott az árnyékban.

Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy Pickwick úr tovább hortyogott volna az árnyékban, amíg barátai vissza nem jönnek érte, sőt elmaradásuk esetében sem hagyta volna abba az alvást, míg csak rá nem sötétedik, föltéve természetesen, hogy békében hagyják. De hát nem hagyták békében, szegény fejét. A dolog pedig így esett:

Boldwig kapitány indulatos kis ember volt, aki keményített, fekete nyakkendőt és kék kabátot viselt, s néha annyira leereszkedett, hogy végigsétált a birtokán, de mindig csak vastag, rézveretes spanyol botja és egy alázatos képű kertész meg egy kertészlegény kíséretében, kiknek (a kertészeknek, nem a spanyol botnak) Boldwig kapitány a kellő méltósággal és a kellő szigorúsággal osztogatta rendeleteit: Boldwig kapitány feleségének a húga ugyanis egy márkihoz ment nőül, minélfogva a kapitány háza kastély volt, s a földjét uradalomnak hívták, és minden roppantul előkelő, roppant nagyúri és tekintélyes volt körülötte.

Pickwick úr még alig egy félórája hogy elaludt, amikor a kis Boldwig kapitány két kertészének kíséretében sétálni indult a birtokán, olyan peckes és olyan nagy léptekkel, ahogy csak termete és tekintélye megengedte; s amikor a tölgyfa közelébe értek, Boldwig kapitány hirtelen megállt, mély lélegzetet vett és úgy nézett körül a vidéken, mintha a vidéket nagy tisztesség érné azzal, hogy ő tudomást vesz róla; aztán botjával nagyot ütött a földre és megszólította a főkertészét.

- Hunt - mondta Boldwig kapitány.

- Parancsoljon, kapitány úr - felelte a kertész.

- Hengereltesse meg itt holnap délelőtt a gyepet... érti, Hunt?

- Igenis, kapitány úr.

- S legyen rá gondja, hogy tisztán tartsák ezt a helyet... érti, Hunt?

- Igenis, kapitány úr.

- Aztán juttassa majd eszembe, hogy egy tilalomfát kell itt felállítanunk, meg egy pár durranót s hasonlókat, hogy a csőcseléket távoltartsuk innét. Érti, Hunt... megértette?

- Nem fogom elfelejteni, kapitány úr.

- Engedelmet kérek, uram - szólt a másik kertész, s megbillentve a kalapját, közelebb lépett a kapitányhoz.

- No hát, neked mi bajod, Wilkins? - kérdezte Boldwig kapitány.

- Engedelmet kérek, kapitány úr... de azt hiszem, hogy ma is jártak erre afféle tilosba tévedt idegenek.

- Hah! - kiáltotta a kapitány, és félelmetes pillantással nézett szét maga körül.

- Igenis, kapitány úr... azt hiszem, itt ebédeltek, ezen a helyen, kérem.

- Csakugyan, itt zabáltak, hogy a mennykő csapjon az arcátlan gazemberekbe! - mondta Boldwig kapitány, ahogy megpillantotta a fűben elszórt morzsákat és maradékokat. - Csakugyan itt zabáltak az én földemen. Bárcsak itt találtam volna még valamelyiket ezek közül a csavargók közül! - mondta a kapitány, és megsuhogtatta a furkósbotját.

- Bárcsak itt találtam volna valamelyik csavargót - ismételte a kapitány dühösen.

- Engedelmet kérek, kapitány úr - mondta Wilkins -, de...

- Mit de...? Mit de? - bömbölte a kapitány; aztán ahogy tekintetével követte Wilkins félénk pillantását, csakhamar megakadt a szeme a taligán és Pickwick úron.

- Ki vagy, gazember? - kiáltotta a kapitány, s a furkósbottal néhányszor alaposan végighúzott Pickwick úron. - Mi a neved?

- Puncs... hideg puncs - dünnyögte Pickwick úr, s hátrahanyatlott és újra elaludt.

- Micsoda? - kérdezte Boldwig kapitány.

Semmi válasz.

- Mit mondott, mi a neve? - kérdezte a kapitány.

- Puncs, kapitány úr, ha jól hallottam - felelte Wilkins.

- No hát, ez arcátlanság, istentelen arcátlanság - mondta Boldwig kapitány. - Csak teszi magát, hogy alszik - mondta a kapitány, egyre nagyobb haragra gerjedve. - Részeg... egy részeg paraszt. Talicskázd el innen, Wilkins, talicskázd el innen tüstént.

- De hová talicskázzam, kapitány úr? - kérdezte Wilkins, nagyon félénk hangon.

- Gurítsd a pokolba - felelte Boldwig kapitány.

- Igenis, kapitány úr - felelte Wilkins.

- Állj! - mondta a kapitány.

Wilkins megállt.

- Gurítsd őt talicskástul - mondta a kapitány - be a karámba. Meglátjuk, hogy Puncsnak hívják-e majd akkor is, ha magához tér. Velem ne pimaszkodjon... velem ne pimaszkodjon. Talicskázd el innét.

Pickwick urat a szigorú parancs értelmében csakugyan el is talicskázták; a nagy Boldwig kapitány pedig, még mindig háborogva és dühöngve, folytatta a sétáját.

A kis társaság ugyancsak nagyot nézett, amikor visszajövet azt tapasztalta, hogy Pickwick úr eltűnt és magával vitte a kerekes taligát. Ilyen titokzatos és érthetetlen história még soha nem esett meg, amióta világ a világ. Mert hogy egy sánta ember se szó, se beszéd talpra álljon és odább sétáljon, ez már magában véve is rendkívüli dolog, de hogy még ráadásul csupa mulatságból egy nehéz talicskát is eltoljon, ez már igazán a csodával határos. Bejárták a környék minden zegét-zugát, külön-külön és együtt; versenyt kiabáltak, füttyentgettek, kacagtak, nevén szólították - de mindez nem ért semmit. Nem tudták megtalálni Pickwick urat. Pár órai hasztalan keresés után arra a szomorú eredményre jutottak, hogy nélküle kell hazatérniük.

Pickwick urat közben szépen odatalicskázták a karámba, ahol biztonságba helyezték, míg ő mélyen aludt a taligában, nemcsak a falubeli gyerekek nagy mulatságára és gyönyörűségére, hanem a felnőtt lakosság háromnegyed részének örömére is, amely köréje sereglett s úgy leste a fölébredését. És ha már nagy élvezettel szemlélték, hogyan talicskázzák be a tisztes urat a falu karámjába, ujjongásuk még magasabb fokra hágott, amikor néhány bizonytalan hang után, amellyel Samet szólította, Pickwick úr felült a talicskában és leírhatatlan álmélkodással nézte a körülötte bámészkodó arcokat.

Pickwick úr felébredését, persze, általános diadalordítás jelentette, s amikor szinte gépiesen azt kérdezte, hogy: "Mi történt?" - a tömeg, ha lehet, még jobban ordított, mint eddig.

- Ez aztán a jó tréfa! - ordítozta a tömeg.

- Hol vagyok? - kérdezte Pickwick úr.

- A karámban - felelte a sokaság.

- Hogy kerültem én ide? Mi történt? Ki hozatott ide?

- Boldwig... Boldwig kapitány! - csak ez volt a válasz.

- Eresszenek szabadon - kiáltotta Pickwick úr. - Hol az inasom? Hol vannak a barátaim?

- Nincsenek sehol a barátai! Hurrá! - aztán egy répa repült a fejéhez, majd egy burgonya, majd egy tojás, majd a sokaság jókedvének és jóindulatának sokféle egyéb apró záloga.

Nem tudhatjuk, hogy meddig tartott volna még ez a jelenet, s mennyit kellett volna még Pickwick úrnak kiállania, ha egy hintó, amely sebesen robogott végig az úton, meg nem áll hirtelen s ki nem száll belőle az öreg Wardle és Samuel Weller, akik közül az előbbi olyan gyorsan, hogy annyi idő alatt se leírni, se elolvasni nem lehetne, Pickwick úr oldalán termett és besegítette a kocsiba, éppen abban a pillanatban, amikor Weller úr harmadszor és utoljára ment ökölre a falu hajdújával.

- Szaladjatok a bíróhoz! - kiáltotta egy csomó hang.

- Hát csak szaladjatok - mondta Samuel Weller, felpattanva a bakra. - Mondjátok meg neki, hogy tiszteltetem... hogy Samuel Weller tisztelteti a bírót, és mondjátok meg neki azt is, hogy jól helybenhagytam a hajdúját... és hogy ha új hajdút fogad, hát holnap megint eljövök és azt is elintézem. Hajts, öreg cimbora.

- Mihelyt Londonba érek, rögtön lépéseket teszek, hogy Boldwig kapitány ellen eljárást indítsanak személyes szabadság megsértése miatt - mondta Pickwick úr, ahogy a kocsi kikanyarodott a faluból.

- Úgy látszik, hogy tilosban jártunk - mondta Wardle úr.

- Bánom is én - mondta Pickwick úr. - Fel fogom jelenteni.

- Dehogy fogja feljelenteni - mondta Wardle úr.

- De bizony, a nemjóját... - kezdte Pickwick úr, de aztán hirtelen elharapta a szót, amikor észrevette Wardle úr arcának humoros kifejezését. - Miért ne tenném?

- Azért - felelte az öreg Wardle a nevetéstől pukkadozva -, azért, mert két vége van a botnak, és esetleg még a szemére vethetnék valamelyikünknek, hogy túl sok hideg puncsot talált inni.

Akarva, nem akarva, Pickwick úr is elmosolyodott; a mosolyból nevetés lett, a nevetésből hahota és a hahota átragadt mindnyájukra. S hogy a jókedvük el ne illanjon, az első csapszéknél, amelyet az országúton értek, megállították a kocsit és fejenként egy pohár szódás konyakot rendeltek maguknak, de Samuel Wellernek külön dupla porciót adattak.

 

HUSZADIK FEJEZET

amelyből kitűnik, hogy Dodson és Fogg urak mennyire értik a hivatásukat,
írnokaik mennyire kedvelik a szórakozást; továbbá, hogy milyen megható
találkozás folyt le Weller úr és rég nem látott apja közt; végül, hogy milyen jeles
emberek gyűltek össze a Szarkában, és hogy milyen remek fejezet lesz a következő

Egy piszkos, elhanyagolt ház földszinti szobájában, a Freeman's Court legszélén, Cornhillben, négy írnok ült Dodson és Fogg urak irodájában, mely két úr hites és okleveles, bejegyzett köz- és váltóügyvéd volt a londoni legfelsőbb törvényszéknél, valamint a polgári bíróságnál Westminsterben, nemkülönben a Kancelláriánál. Fent nevezett írnokok napi munkájuk közben körülbelül annyi napfényt láttak és annyi világosságot kaptak, amennyiben része lehet egy olyan embernek, aki egy mély kút fenekén üldögél, nem számítva utóbbinak azt az előnyét, hogy a kút fenekéről nappal is láthatja a csillagokat.

Az írnokok szobája Dodson és Fogg uraknál komor, nyirkos, dohos helyiség volt, magas választófallal, mely az írnokokat elzárta a köznéptől, s volt benne néhány ócska szék, egy nagyon hangosan ketyegő óra, egy kalendárium, egy esernyőtartó, néhány kalapfogas, egy-két polc, ezeken néhány piszkos iratköteg, egypár régi papírcímkés doboz és több különféle alakú és nagyságú cserép tintatartó. Egy üvegajtó egy kis folyosóra nyílt, ahonnét az udvarra lehetett kijutni, s az előbbi fejezetben híven elbeszélt emlékezetes események után, péntek reggel ez előtt az üvegajtó előtt jelent meg Pickwick úr, nyomában Samuel Wellerrel.

- Tessék! Tessék beljebb kerülni! - kiáltotta egy hang a választófal mögül, feleletül Pickwick úr csöndes kopogtatására.

Pickwick úr és Sam belépett hát az irodába.

- Dodson úr vagy Fogg úr idehaza van, kérem? - kérdezte Pickwick úr udvariasan s levett kalappal közeledett a választófalhoz.

- Dodson úr nincs itthon, Fogg úr pedig nagyon el van foglalva - felelte a hang; s ugyanekkor egy fej bukkant fel a válaszfal mögül, tollszárral a füle mellett, ugyanannak a feje, akié a hang is volt, s végignézett Pickwick úron.

Idomtalan fej volt, vörösesszőke haja gondosan féloldalt volt választva, pomádéval lesimítva s körös-körül apró félhold alakú fürtökbe bodorítva vette körül a belapított arcot, melynek fő dísze két apró szem volt, s amelynek méltó keretéül szolgált egy rendkívül mocskos gallér és egy elviselt kötött nyakravaló.

- Dodson úr nincs itthon és Fogg úr nagyon el van foglalva - mondta a fej gazdája.

- És mikor jön haza Dodson úr, kérem? - kérdezte Pickwick úr.

- Azt már nem tudnám megmondani.

- És Fogg úr sokáig el lesz még foglalva, kérem?

- Nem tudom.

S azzal az írnok nagy lelki nyugalommal kezdte faragni a tollat, miközben egy másik írnok, aki felcsapott írópolca mögött éppen keserűsót kevert magának, helyeslően mosolygott.

- Hát talán akkor megvárom - mondta Pickwick úr; s minthogy erre nem kapott feleletet, helyet foglalt kínálás nélkül és hallgatni kezdte az óra hangos ketyegését és az írnokok dünnyögő beszélgetését.

- Jó tréfa volt, mi? - mondta az egyik barna kabátos, rézgombos, tintafoltos nadrágú és kurta csizmás írnok, amint befejezte múlt éjszakai kalandjainak elbeszélését, melyet roppant halkan adott elő.

- Pokoli jó... pokoli jó - mondta a keserűsós ember.

- Tom Cummins volt az elnök - folytatta a barna kabátos. - Fél ötre járt, amikor Somers Townba értem és annyira be voltam állítva, hogy sehogy sem találtam meg a kulcslyukat és kénytelen voltam fölverni álmából vén háziasszonyomat. Szeretném tudni, mit szólna hozzá az öreg Fogg, ha véletlenül a fülébe jutna. Fogadni mernék, hogy kitenné a szűrömet.

Erre az elmés megjegyzésre mind a négy írnok kórusban nevetni kezdett.

- Remek volt megint az öreg Fogg ma reggel - mondta a barna kabátos írnok -, mialatt Jack odafent az iratokat rendezte, ti ketten pedig odavoltatok bélyegért. Fogg lejött s itt bontogatta a leveleket éppen, amikor beállított az a camberwelli ipse, hiszen tudjátok, aki ellen pört indítottunk... hogy is hívják csak?

- Ramsey - mondta az az írnok, aki az előbb Pickwick úrral beszélt.

- Igen, persze, Ramsey... csuda egy éhenkórász alak. "Nos, uram - mondja neki az öreg Fogg, szigorúan a szeme közé nézve... hiszen ismeritek, hogy szokta... -, nos, uram, azért jött, ugye, hogy rendezze a tartozását?" - "Igen, ügyvéd úr, azért jöttem - feleli Ramsey, benyúl a zsebébe és előszedi a pénzt -, az adósságom két font és tíz shilling volt, a perköltség három font és öt shilling, itt van, ügyvéd úr" - s akkorát sóhajtott, mint egy ház, amikor lerakta a pénzt, amely egy darab itatóspapírba volt göngyölve. Az öreg Fogg először a pénzre nézett, azután az ipsére, majd a torkát kezdte köszörülni, ahogy szokta, úgyhogy rögtön tudtam, most valami következik... - "Maga nyilván nem tudja, hogy egyéb új beadványt is készítettünk, ami a költségeket tetemesen megnövelte?" - mondja neki Fogg. - "Csak nem, ügyvéd úr! - mondja Ramsey megdöbbenve... - Hiszen a határidő csak tegnap este járt le." - "De bizony így van - feleli Fogg -, éppen most vitte el az írnokom a beadványt. Wicks úr, nem éppen most ment el Jackson úr a beadvánnyal a Bullmann kontra Ramsey-ügyben?" - Én persze azt feleltem, hogy igen, mire Fogg megint köhécselt és Ramseyre nézett... - "Istenem, Istenem! - szólt Ramsey. - Én meg majd beleőrültem a sok lótás-futásba, amíg fel tudtam hajtani ezt a pénzt, és most minden hiábavaló volt." - "Miért volna hiábavaló? - feleli az öreg Fogg higgadtan. - Legokosabban teszi, ha visszamegy, összeszed még több pénzt és elhozza időre." - "Isten a tanúm, hogy több pénzt nem tudok előkeríteni!" - mondta Ramsey, és öklével nagyot ütött az asztalra. - "Ne fenyegessen itt engem, uram" - mondta Fogg és úgy tett, mintha dühbe jönne. - "Eszem ágában sincs fenyegetni az ügyvéd urat" - felelte Ramsey. - "De igenis fenyegetett - mondta Fogg -, távozzék, kérem... távozzék az irodámból és majd akkor jöjjön vissza, ha egy kis tisztességet tanult." Ramsey felelni akart neki, de Fogg nem hagyta szóhoz jutni; így hát zsebre vágta a pénzét és elkullogott. Alighogy az ajtó becsukódott mögötte, az öreg Fogg édeskés mosollyal fordult felém s előhúzta kabátja zsebéből a beadványt. "Wicks úr - szólt hozzám -, üljön kocsiba s amilyen gyorsan csak tud, hajtasson a Temple-hez és adja be ezt a keresetet. A költségeket biztosan megvesszük rajta, mert Ramsey megbízható ember, nagy családja van, s huszonöt shillinget keres hetenként; és ha ügyvédi meghatalmazást ír alá számunkra, amit végül kénytelen lesz megtenni, bizonyos vagyok benne, hogy a gazdái gondoskodnak majd a fizetésről; úgyhogy legokosabb, ha kisrófolunk belőle amennyit csak tudunk, amellett ez nagyon keresztényi cselekedet is, Wicks úr, mert a nagy családja és sovány keresete mellett csak javára fog válni ez a lecke, mert elveszi a kedvét a további adósságcsinálástól, no nem igaz, Wicks úr?" - és kifelé menet olyan jóindulatúan mosolygott, hogy öröm volt nézni. - Igazán mesés üzletember, érti a szakmáját - mondta Wicks a legnagyobb bámulat hangján -, remekül érti, igaz-e?

A többi három írnok is szívből osztotta ezt a véleményét és a kis történetet szerfölött mulatságosnak találták.

- Kedves emberek, ugye, uram - súgta Weller úr a gazdájának. - Kedves tőlük, hogy ezt ilyen mulatságosnak találják.

Pickwick úr helybenhagyólag bólintott, aztán köhintett egyet, hogy a deszkafal mögött ülő fiatal urak figyelmét magára vonja. Az írnokok, miután ez a bizalmas kis beszélgetés felüdítette szellemüket, végre kegyeskedtek tudomásul venni az idegen úr jelenlétét.

- Talán most már ráér Fogg úr, mit gondoltok? - szólt Jackson.

- Megnézem - mondta Wicks, s nagy kényelmesen leszállt magas zsámolyáról. - Kit jelentsek be Fogg úrnak?

- Pickwick a nevem - felelte történetünk dicső hőse.

Jackson úr felment az emeletre és nyomban vissza is jött azzal az üzenettel, hogy Fogg úr öt perc múlva rendelkezésére áll Pickwick úrnak; s miután átadta az üzenetet, újra felkapaszkodott íróasztala mellé.

- Mit mondott, hogy hívják? - kérdezte Wicks suttogva.

- Pickwicknek - felelte Jackson -, alperes a Bardell kontra Pickwick-ügyben.

A deszkafal mögül csoszogás és elfojtott nevetés zaja hallatszott.

- Magát lesik, uram - súgta Samuel Weller.

- Engem lesnek, Sam? - felelte Pickwick úr. - Hogy érti azt, hogy engem lesnek?

Weller úr válasz helyett csak hátrabökött hüvelykujjával a válla fölött, és ahogy Pickwick úr felnézett, tanúja lett annak az örvendetes látványnak, hogy mind a négy írnok kidugta vigyorgó ábrázatát a deszkafal mögül s alaposan szemügyre vették annak a férfiúnak az arcát és az egész megjelenését, akiről azt hitték, hogy csalfa játékot űz a női szívekkel és feldúlja a gyengébb nem boldogságát. De mihelyt Pickwick úr felpillantott, a négy fej rögtön eltűnt, s a következő pillanatban már négy toll rótta dühös sercegéssel a papirost.

Az irodában függő csengettyű szava egyszerre csak Fogg úr szobájába szólította Jacksont. Az írnok rögtön vissza is tért onnét és jelentette Pickwick úrnak, hogy Fogg úr rendelkezésére áll, ha lesz szíves fölfáradni hozzá az emeletre.

Pickwick úr ennélfogva fölkapaszkodott a lépcsőn, Samet pedig lent hagyta. Az udvarra néző iroda ajtaján nagy betűkkel állt a tekintélyes név: "Fogg" - s a kopogtatás és az utána elhangzott "tessék" után Jackson bevezette Pickwick urat a főnökéhez.

- Dodson úr megjött már? - kérdezte Fogg úr.

- Éppen az imént érkezett meg, uram - felelte Jackson.

- Kéretem.

- Igenis, ügyvéd úr. - Jackson kiment.

- Foglaljon helyet, uram - szólt Fogg. - Ott van az újság, kérem; a társam rögtön itt lesz, aztán tárgyalhatunk az ügyről.

Pickwick úr leült, felemelte az újságot, de olvasás helyett az újság széle fölött szemügyre vette az ügyvédet, aki afféle bibircsókos képű, öregedő bornemissza volt, fekete kabátban, sötét színű nadrágban, rövid, fekete bokavédőben, s úgy ült az íróasztalánál, mintha hozzá tartoznék, s mintha neki is csak annyi szíve és esze lett volna, mint az íróasztalának.

Pár percnyi hallgatás után megjelent Dodson úr, egy kövér, délceg, szigorú képű ember, aki nagyon hangosan beszélt; s a társalgás megkezdődött.

- Ez itt Pickwick úr - mondta Fogg.

- Ó! Ön az alperes, uram, a Bardell kontra Pickwick-ügyben, ugyebár? - kérdezte Dodson.

- Az vagyok, uram - felelte Pickwick úr.

- Nos, uram - mondta Dodson -, hát mennyit hajlandó felajánlani?

- Úgy van - mondta Fogg, nadrágzsebébe süllyesztve mind a két kezét és hátravetette magát a székén. - Mennyit hajlandó felajánlani, Pickwick úr?

- Pszt, Fogg - mondta Dodson. - Hadd halljam, mit szól Pickwick úr.

- Azért jöttem, uraim - mondta Pickwick úr, higgadt pillantást vetve a két társra -, azért jöttem, uraim, hogy közöljem önökkel, mennyire meglepett minapi levelük, s hogy egyúttal megtudakoljam, miféle alapon indítanak önök pört ellenem.

- Azon az alapon, hogy... - kezdte Fogg, de csak ennyit tudott kimondani, mert Dodson rögtön a szavába vágott.

- Fogg úr - mondta Dodson -, most én beszélek.

- Bocsánatot kérek, Dodson úr - mondta Fogg.

- Hogy milyen alapon indítunk pört ön ellen, uram - folytatta Dodson kenetteljes hangon -, erre nézve kérdezze meg a saját szívét és lelkiismeretét. Ami bennünket illet, uram, mi csupán ügyfelünk kijelentéseire támaszkodhatunk. Lehet, hogy ezek a kijelentések való igazak, lehet, hogy hazugok; lehet, hogy hitelt érdemlők és lehet, hogy hitelt nem érdemlők; de ha igazak és hitelt érdemlők, akkor habozás nélkül kijelentem, uram, hogy mi szilárd és megdönthetetlen alapon állunk. Lehet, hogy ön csupán áldozat, uram, de az is lehet, hogy ön egy cselszövő; de ha engem mint esküdtet hit alatt felszólítanának, uram, hogy nyilvánítsam ki véleményemet az ön eljárásáról, hát minden teketória nélkül biztosíthatom, hogy erre nézve csak egy véleményem lehetne.

Dodson most felállt, arcán a megsértett erény kifejezésével, Foggra tekintett, aki még jobban belemélyesztette két kezét a zsebébe és bölcsen bólogatva, a legteljesebb egyetértés hangján így szólt:

- Kétségtelenül.

- Hát, kérem - felelte Pickwick úr, akinek az arca nagy aggodalmat árult el -, biztosíthatom az urakat, hogy teljesen ártatlanul, a lehető legszerencsétlenebb módon keveredtem bele ebbe a dologba.

- Bizonyára, uram - felelte Dodson. - Elhiszem, uram. Ha csakugyan ártatlan abban, amivel vádolják, akkor igazán a lehető legszerencsétlenebb módon keveredett bele. Mi a maga véleménye, Fogg úr?

- Szóról szóra osztom az ön véleményét - felelte Fogg, kétkedő mosollyal.

- A per első tárgyalására szóló idézést - folytatta Dodson - szabályszerűen kiadták. Fogg úr, hol a nyilvántartási napló?

- Tessék, itt van - mondta Fogg, és átnyújtott neki egy pergamen kötéses, széles nagy könyvet.

- Itt a bejegyzés - folytatta Dodson. - "Middlesex; özvegy Bardellné kontra Samuel Pickwick. Kártérítési összeg 1500 font. Felperes ügyvédei: Dodson és Fogg. 1830. augusztus 28." Teljesen szabályszerű, kérem, teljesen szabályszerű. - Dodson köhintett egyet és ránézett Foggra, aki megismételte:

- Teljesen szabályszerű.

Aztán mind a ketten Pickwick úrra néztek.

- Úgy értsem tehát, uraim - mondta Pickwick úr -, hogy csakugyan szándékukban áll pert indítani ellenem?

- Hogy úgy értse-e, uram? De még mennyire, hogy úgy értse - felelte Dodson, és el is mosolyodott hozzá, már amennyire a tekintélye engedte.

- És, hogy csakugyan ezerötszáz font kártérítést követelnek rajtam? - kérdezte Pickwick úr.

- Valóban jól értette, uram, s ráadásul még arról is biztosíthatom, hogy ha az ügyfelünk ránk hallgat, akkor háromszor annyit követelt volna - felelte Dodson.

- Mindamellett, ha jól emlékszem - jegyezte meg Fogg, Dodsonra pillantva -, Bardellné asszony azt is kijelentette, hogy egyezkedés esetén ebből az összegből egy fityinget sem enged.

- Ez magától értetődik - felelte Dodson komor szigorúsággal. - Hiszen a pert még csak most kezdték el; s az egyezkedésről még akkor sem lehetett volna szó, ha Pickwick úr rögtön hajlandónak mutatkozott volna rá.

- Minthogy ön semmiféle ajánlatot nem hajlandó tenni - mondta Dodson, jobb kezével előszedve egy nagy iratot, bal kezével pedig ennek a másolatát igyekezett nagy szeretettel rátukmálni Pickwick úrra -, legokosabb lesz, ha mindjárt magával viszi az idézés másolatát, uram. Ez itt az eredetije, kérem.

- Nagyon jól van, uraim, nagyon jól van - mondta Pickwick úr, s felállt a helyéről, dühbe gurulva. - A többit majd megtudják az ügyvédemtől.

- Nagyon fogunk örvendeni a szerencsének - mondta Fogg a kezét dörzsölve.

- Nagyon fogunk örvendeni - mondta Dodson, és kinyitotta az ajtót.

- És mielőtt elmennék, uraim - mondta Pickwick úr ingerülten, a lépcsőnél visszafordulva -, szeretném tudomásukra hozni, becses engedelmükkel, hogy minden gyalázatos és piszkos csirkefogóság közül...

- Egy pillanatra, uram, egy pillanatra - vágott közbe Dodson roppant udvariasan. - Jackson úr! Wicks úr!

- Tessék! - szólt a két írnok, megjelenve a lépcső alján.

- Csak azért kérettem magukat, hogy hallják, amiket ez az úr itt mond - felelte Dodson. - Kérem, uram, csak folytassa, ne zavartassa magát... Minden gyalázatos és piszkos csirkefogóság közül, azt hiszem, itt hagyta abba?

- Igen - mondta Pickwick úr magából kikelve. - Igen, azt mondtam, hogy minden gyalázatos és piszkos csirkefogóság közül, amit valaha ember elkövetett, ez a legpiszkosabb és a leggyalázatosabb. Hajlandó vagyok megismételni, uram.

- Hallotta ezt, Wicks úr? - kérdezte Dodson.

- Nem felejti majd el ezeket a kifejezéseket, Jackson úr? - mondta Fogg.

- De talán azt akarja mondani, uram, hogy mi csalók vagyunk? - kérdezte Dodson. - Kérem, ha jólesik önnek, csak mondja ki bátran.

- Kimondom - felelte Pickwick úr. - Csalók.

- Nagyon helyes - mondta Dodson. - Remélem, hogy odalent is jól hallották, ugye, Wicks úr?

- Igenis, ügyvéd úr - felelte Wicks.

- Talán jobb volna, ha egy-két lépcsőfokkal feljebb jönnének, hogy jobban hallják - tette hozzá Fogg úr. - Csak folytassa, uram; csak folytassa. Okosan tenné, ha tolvajnak nevezne bennünket; vagy nincs kedve esetleg tettleg bántalmazni valamelyikünket? Kérem, csak parancsoljon, uram, ha jólesik; részünkről a legcsekélyebb ellenállást sem fogja tapasztalni. Kérem, csak tessék.

Minthogy Fogg úr közben roppant csábító módon Pickwick úr ökölbe szorított keze felé hajolt, alighanem meg is kapta volna azt, amire oly nagyon vágyott, ha közbe nem lép Sam, aki a szóváltás hallatára kiugrott az irodából, felszaladt a lépcsőn, s megragadta a gazdája karját.

- Tessék csak jönni, uram - mondta Samuel Weller. - Nagyon szép játék a labdázás, de nem úgy, hogy ön a labda és a két ügyvéd az ütő, mert ilyenformán túlságosan izgalmas a dolog, semhogy mulatságos lehetne. Tessék csak jönni, kérem. Ha könnyíteni akar a lelkén azzal, hogy felpofoz valakit, hát jöjjön le velem az utcára és pofozzon fel engem; idefent ez nagyon is drága mulatság.

S azzal Weller úr minden teketória nélkül levonszolta gazdáját a lépcsőn, ki az utcára, végig a sikátorokon, s miután így szerencsésen eljutottak Cornhillig, ott szépen lemaradt a háta mögé, azzal a föltett szándékkal, hogy követi Pickwick urat akár a világ végére is.

Pickwick úr szórakozottan lépegetett, a Mansion House-nál átvágott és egyenesen Cheapside felé tartott. Sam már éppen azon kezdett tűnődni, hogy hová mennek, amikor a gazdája hátrafordult és így szólt:

- Sam, én most rögtön felkeresem Perker úr irodáját.

- Ez az, uram - felelte Samuel Weller -, már tegnap este egyenesen oda kellett volna mennünk.

- Magam is azt hiszem - mondta Pickwick úr.

- Én meg tudom - felelte Weller úr.

- No jó, no jó, Sam - felelte Pickwick úr. - Elmegyünk hozzá mindjárt, de előbb meginnék egy pohár forró brandyt, mert egy kicsit kijöttem a sodromból. Hová térhetnénk be, Sam?

Weller úr részletes és egészen szakszerű helyrajzi ismeretekkel rendelkezett Londonban. Egy pillanatig sem habozott a felelettel.

- A második sarkon, jobb kéz felől... az utolsó előtti ház ezen az oldalon - mondta. - De csak a tűzhely melletti asztalhoz üljön le, uram, mert ott nincs az asztalnak középső lába, mint a többieknek mind, ami pedig nagyon kényelmetlen.

Pickwick úr híven követte inasának részletes útbaigazítását, s ahogy odaértek az ajánlott csapszék elé, intett Samnek, hogy jöjjön utána és benyitott. A forró brandyt csakhamar elébe tették; Samuel Weller szintén letelepedett gazdája asztalához, de azért tisztelettudó távolságban tőle, és kapott egy nagy korsó sört.

A vendéglő rendkívül egyszerű helyiség volt, s úgy látszott, hogy a postakocsisok különleges védnöksége alatt áll; mert az asztaloknál több olyan úriember iszogatott és pipázgatott, aki minden valószínűség szerint ezen a tudományos pályán működött. Volt köztük egy vörös képű, termetes, öregedő ember, aki éppen szemben ült Pickwick úrékkal s aki nagyon magára vonta Pickwick úr figyelmét. A termetes alak nagy buzgalommal szívta a pipáját, de néhány szippantás után mindig kivette a szájából s hol Samre, hol meg Pickwick úrra pillantott. Aztán láthatólag bele akart bújni egy nagy kancsóba, már amennyire széles ábrázata és a kancsó öblössége engedte és megint Samre meg Pickwick úrra pislogatott. Aztán mélyen elmerült arccal pöfékelt megint egy darabig és megint csak rájuk nézett. Végezetül pedig felrakta a lábát a székre, háttal a falnak támaszkodott és pöfékelni kezdett anélkül, hogy egyszer is kivette volna szájából a pipát s a füstön keresztül nézte a jövevényeket, mintha csak megfogadta volna, hogy jól megnézi őket magának, amennyire csak teheti.

A termetes kocsis mozgolódásai eleinte elkerülték Weller úr figyelmét, de lassanként, ahogy észrevette, hogy Pickwick úr szeme minduntalan odatéved az ismeretlenre, ő is abban az irányban kezdett kémlelni, sőt a szeme fölé emelte a tenyerét, mintha félig-meddig felismerte volna az előtte ülő alakot s most teljesen meg akarna bizonyosodni a kilétéről. Kétségei azonban nagyon hamar eloszlottak, mert a termetes ember, miután egy hatalmas füstfelleget eresztett ki pipájából, a nyakát és mellét beburkoló óriási sálkendőből pedig egy rekedt hangot bocsátott ki, mely a hasbeszélők furcsa erőlködésére hasonlított, csöndesen megszólalt:

- Nini, Sammy!

- Ki ez, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- No, ezt már magam sem hittem volna, uram - felelte Samuel Weller nagy álmélkodással. - Pedig csakugyan az öreg.

- Miféle öreg? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát az apám, uram - felelte Weller úr. - Hogy vagyunk, öregem?

A gyermeki szeretetnek ez után a gyönyörű megnyilatkozása után Sam helyet csinált maga mellett a termetes kocsis számára, aki pipával a szájában, kancsóval a kezében feléje indult, hogy üdvözölje.

- No, Sammy - mondta az apja -, van már vagy két esztendeje, vagy talán még annál is több, hogy nem láttalak.

- De nem ám, öreg csont - felelte a fia. - Hogy van a mostohám?

- Mondok én neked valamit, Sammy - felelte az idősebbik Weller úr ünnepélyes komolysággal. - Ez az én második számú életem párja nagyszerű teremtés volt özvegy korában... édesebb, bájosabb asszony nem taposta a föld hátát, Sammy; de most csak annyit mondhatok róla, hogy mivel olyan ritka kellemes özvegy volt, hát nagy kár, hogy megunta az özvegyi állapotot. Feleségnek nem válik be, Sammy.

- Nem-e? - kérdezte az ifjabb Weller úr.

Az öreg Weller a fejét csóválta és felsóhajtott:

- Eggyel többször házasodtam, mint kellett volna, Sammy; öreg hiba volt a dolgot megrepetálni. Fiam, végy példát apádról, s világéletedben óvakodjál az özvegyektől, legkivált ha kocsmájuk van, Sammy. - Miután nagy hévvel előadta apai tanácsát, az idősebbik Weller úr újra megtömte a pipáját egy pléhszelencéből, melyet a zsebében hordott, s miután az új tömés a réginek a tüzén meggyulladt, nagy buzgalommal pöfékelt tovább.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta az idősb Weller úr, hosszú hallgatás után visszatérve az előbbi tárgyra s Pickwick úr felé fordult -, de remélem, nem sértettem meg a szavammal; tán csak nem vett maga is özvegyasszonyt feleségül?

- Nem én - felelte Pickwick úr nevetve; s amíg kinevette magát, Samuel Weller suttogva közölte szülőapjával, hogy milyen viszonyban van Pickwick úrral.

- Engedelmet kérek, uram - mondta az idősebbik Weller úr, megemelve a kalapját -, remélem, hogy nincs semmi panasza Sammy ellen?

- Semmi a világon - felelte Pickwick úr.

- No, ezt már örömmel hallom - felelte az öreg. - Sok bajom volt a nevelésével, kérem; már kiskorától kezdve hagytam, hogy az utcán futkosson és segítsen magán, ahogy tud. Csak így válik a fiúgyerekből életrevaló ember.

- Talán egy kissé kockázatos nevelési módszer, gondolom - mondta Pickwick úr mosolyogva.

- És nem is válik be okvetlenül - tette hozzá Samuel Weller. - A minap ugyancsak túljártak az eszemen.

- Csak nem? - szólt az apja.

- De bizony igen - felelte a fia; aztán elmesélte, amilyen röviden csak lehetett, hogy miként tette őt lóvá az ármányos Job Trotter.

Az idősebbik Weller úr feszült figyelemmel hallgatta végig fia elbeszélését, s végül így szólt:

- Nem olyan nyurga legény volt az egyik, afféle hosszú hajú, akinek a bagólesője úgy jár, mint a kereplő?

A leírást Pickwick úr nem értette meg teljesen, s csak úgy találomra igent mondott rá.

- A másik meg egy fekete hajú ipse, szederszínű libériában, egy olyan nagy, tökfejű alak?

- Úgy van, úgy van - kiáltotta Pickwick úr és Sam, hirtelen nagy buzgalommal.

- Hát akkor tudom, hogy hol vannak, csak annyit mondhatok - felelte Weller úr. - Ipswichben vannak mind a ketten, annyi bizonyos.

- Ne mondja! - szólt Pickwick úr.

- Pedig szent igaz - mondta az idősebbik Weller úr - s azt is megmondhatom, hogy honnét tudom. Hébe-hóba az egyik barátom kocsiján én járok Ipswichbe helyette. Éppen akkor is, annak az éjszakának a másnapján, amikor az úr úgy meghűtötte magát, megint én fuvaroztam és Chelmsfordban a Szerecsen fogadóban... mert éppen oda jöttek... fölvettem őket a kocsimra és hajtottam velük egyenesen Ipswichbe, ahol a szolga, az a szederruhás, mondta nekem, hogy hosszabb ideig szándékoznak ott maradni.

- Megyek utánuk! - mondta Pickwick úr. - Úgy is mindegy nekünk, hogy Ipswichet látogatjuk-e meg, vagy más várost. Megyek utánuk.

- De aztán biztos-e benne, apám, hogy ők voltak? - kérdezte ifjabb Weller úr.

- Biztos, Sammy, egészen biztos - felelte az apja -, mert a külsejük mindjárt szemet szúrt nekem, meg azonkívül azt is nagyon furcsállottam rögtön, hogy az úr annyira komázik az inasával; sőt, ahogy ott elöl ültek, mindjárt a bak mögött, még azt is hallottam, amikor nevetve mondogatták egymásnak, hogy milyen jól elintézték a vén szivattyút.

- A vén micsodát? - kérdezte Pickwick úr.

- A vén szivattyút, uram; s fogadni mernék, hogy önt értették rajta, uram.

A "vén szivattyú" megszólításról nem lehet határozottan azt állítani, hogy gyalázó vagy becsmérlő volna, de azért hízelgő és megtisztelő megszólításnak sem lehet mondani. Pickwick úrnak azonban, amint az idősebb Weller úr beszélni kezdett, egyszerre eszébe jutott mindaz a bosszúság, ami Jingle részéről érte; s csak egy csepp kellett még, hogy a pohár kicsorduljon, és a "vén szivattyú" volt ez a csepp.

- Megyek utána - mondta Pickwick úr, s nagyot ütött öklével az asztalra.

- Holnapután Whitechapelből, az Ökör szállóból, megint kihajtok Ipswichbe - mondta idősb Weller úr -, és ha csakugyan menni akar, legjobb lesz, ha velem jön, uram.

- Igaza van - felelte Pickwick úr - nagyon igaza van. Közben írok majd Burybe a barátaimnak, hogy Ipswichben találkozhatunk. Magával fogunk menni. De ne siessen annyira, Weller úr; nem innék valamit?

- Igazán nagyon kedves magától, uram - felelte idősb Weller úr megtorpanva. - Hát talán nem ártana egy pohárka brandy az ön egészségére, meg Sammy boldogulására.

- Semmi esetre sem ártana - felelte Pickwick úr. - Pincér, egy pohár brandyt! - A brandyt meghozták, Weller úr szalutált egyet Pickwick úrnak, biccentett Sam felé, aztán úgy leszalajtotta az italt hatalmas torkán, mintha csak egy gyűszűre való lett volna.

- Jól van, apám - mondta Sam -, csak aztán vigyázz, öreg, hogy régi nyavalyád, a köszvény megint elő ne szedjen.

- Van énnekem biztos szerem arra, Sammy - mondta idősb Weller úr, letéve a poharát.

- Biztos szer a köszvény ellen - mondta Pickwick úr, s gyorsan előszedte a jegyzőkönyvét -, mi az?

- A köszvény, kérem - felelte az idősebbik Weller úr -, a köszvény olyan nyavalya, melynek a túlságosan könnyű és jó élet az oka. Ha valaha egyszer a lábába találna szállni a köszvény, uram, csak vegyen feleségül egy özvegyasszonyt, akinek jó kiadós a hangja és ért hozzá, hogy használja is, akkor fogadok, hogy soha többé nem bántja majd a köszvény. Mondhatom, hogy kitűnő szer, uram. Én rendszeresen szedem, s kezeskedem róla, hogy kihajt az emberből minden nyavalyát, amely a túlságos jókedvből származik.

És miután ezt az értékes titkát elárulta, Weller úr fenékig ürítette a poharát, kényszeredetten hunyorított egyet, nagyot sóhajtott, és lassan eltávozott.

- No, mit szól ahhoz, amit az édesapja mondott, Sam? - kérdezte Pickwick úr mosolyogva.

- Én azt hiszem, uram - felelte Samuel Weller -, én azt hiszem, hogy ő is a házasélet áldozata, ahogy a kékszakállú herceg káplánja mondta, amikor a meghatottságtól könnyezve eltemette a gazdáját.

Erre a rendkívül találó hasonlatra nem volt mit felelni, úgyhogy Pickwick úr fizetett, s útnak indult a Gray's Inn felé. De mire odaértek a távoli városnegyedbe, már elütötte a nyolcat és sok sáros csizmájú úriember, akik foltos, fehér kalapban, elnyűtt ruhában tolongtak hosszú sorban a különböző kijáratok felé, eszébe juttatták Pickwick úrnak, hogy a hivatalok és irodák nagy részét a mai napra már bezárták.

Miután két meredek és piszkos lépcsőszárnyon felkapaszkodtak, tapasztalták, hogy föltevésükben nem csalódtak. Perker úr ügyvédi irodájának a külső ajtaja be volt zárva, s a halotti csend, amely Weller ismételt kopogtatását követte, kétségtelenül azt bizonyította, hogy az írnokok is már mind befejezték napi munkájukat.

- No, szépen pórul jártunk, Sam - mondta Pickwick úr. - Nem lett volna szabad elvesztegetnem egy teljes órát. Tudom, hogy ma egész éjjel a szememet sem fogom lehunyni, mert nyugtalan vagyok mindaddig, amíg nem bíztam ügyvédre ezt az ügyemet.

- Itt jön felfelé a lépcsőn egy öregasszony, uram - felelte Samuel Weller -, az talán megmondhatja, hogy hol találhatunk valakit... Hé, öreganyám, merre vannak Perker úr irodájának az emberei?

- Perker úr emberei? - felelte a nyomorúságos külsejű vézna anyóka, aki a lépcsőn fölérve megállott, hogy kiszuszogja magát. - Perker úr írnokai már elmentek, s én éppen most akarom kitakarítani az irodát.

- Maga talán Perker úr cselédje? - kérdezte Pickwick úr.

- Én a Perker-iroda mosónéja vagyok - felelte az anyóka.

- Ej - fordult Pickwick úr félig-meddig suttogva Samhez -, de furcsa, hogy ezekben a jogásznegyedekben mosónéknak nevezik a vénasszonyokat. Vajon miért, szeretném tudni?

- Biztosan azért, mert annyira irtóznak attól, hogy tisztára mossanak bármit is - felelte Samuel Weller.

- Nem lehetetlen - mondta Pickwick úr, az anyókára pillantva, akinek a külseje, valamint az irodája is, amelyet éppen ebben a pillanatban nyitott ki, megátalkodott ellenszenvet árult el a szappan és víz használata iránt. - Mondja csak, jó asszony, nem tudja véletlenül, hogy hol találhatnám meg Perker urat?

- Nem tudom - felelte az öregasszony mogorván. - Elutazott.

- Ez nagy baj - mondta Pickwick úr. - De azt talán tudja, hogy merre van az írnoka?

- Azt tudom, hogy merre van, de majd adna nekem, ha elárulnám - felelte a mosóné.

- Nagyon fontos dolgom volna vele - mondta Pickwick úr.

- Nem ér rá holnap reggelig az a dolog? - kérdezte az öregasszony.

- Nem nagyon - felelte Pickwick úr.

- No jó - mondta az öregasszony -, hát ha olyan nagyon fontos, talán nem teszem rosszul, ha megmondom, hogy hol van. Tessék innen egyenest a Szarka vendéglőbe menni s ott a söntésben kérdezősködjenek Lowten úr után, úgy hívják Perker úr írnokát.

Az útbaigazítás nyomán, s értesülvén továbbá arról is, hogy a szóban forgó vendéglő egy házcsoport közepén áll és azzal a kettős előnnyel dicsekedhetik, hogy egyrészt a Clare Market közelében van, másrészt pedig a New Inn hátuljának tőszomszédságában, Pickwick úr és Sam szerencsésen lemásztak a rozoga lépcsőn s elindultak fölkeresni a Szarka vendéglőt.

Ez a közkedvelt étterem, ahol Lowten úr és társai szokták esti tivornyáikat ülni, afféle hely volt, amelyet hétköznapi nyelven csak lebujnak neveznénk. Hogy a kocsmárosa olyan ember volt, aki értett a pénzszerzéshez, az világosan kitűnik abból a körülményből, hogy az ivószoba ablaka alatt volt egy gyaloghintó nagyságú és ugyanolyan formájú keskeny rekeszféléje, amelyet kiadott albérletbe egy foltozó vargának; s hogy emellett milyen jólelkű emberbarát volt, ezt kétségtelenül bizonyította az a pártfogás, amelyben egy pástétomsütőt részesített, aki háborítatlanul árusíthatta portékáját a küszöbön. Az alsó ablakokban, melyeket sáfrányszínű függönyök díszítettek, két-három nyomtatott hirdetés a devonshire-i almabort és a danzigi fenyőpálinkát magasztalta; egy nagy, fekete táblán pedig fehér felírás jelentette a nagyérdemű közönségnek, hogy a fogadó pincéiben ötszázezer hordó duplasör áll, ami az elmét kellemes kétségben és bizonytalanságban hagyta az iránt, hogy ezt a hatalmas pincét a föld gyomrában vajon milyen irányban kell elképzelni. Ha még hozzátesszük, hogy egy viharvert cégtábla egy szarkának félig elmosódott képmását ábrázolta, amely merőn bámult egy barna színű csavarvonalra - akkor elmondottunk mindent, amit az épület külsejéről illik tudni.

Ahogy Pickwick úr megjelent a söntésben, egy deszkafal mögül egy idősebb asszonyság bújt elő és odalépett hozzá.

- Lowten urat keresem, itt van-e, kérem? - kérdezte Pickwick úr.

- Igenis, uram, itt van - felelte a kocsmárosné. - Hé, Charley, vezesd be ezt az urat Lowten úrhoz.

- Most ugyan nem mehet be hozzá az úr - mondta a vörös hajú, lompos csaposlegény. - Lowten úr most éppen nótázik odabent, most nem lehet háborgatni. De mindjárt vége lesz, kérem.

A vörös hajú csaposlegény alig fejezte be szavait, amikor hirtelen lelkes dörömbölés és csörömpölés jelentette, hogy a nótának éppen most lett vége; Pickwick úr meghagyta Samnek, hogy maradjon kint a söntésben és mulasson jól, aztán bevezettette magát Lowten úrhoz.

A csaposlegény jelentette, hogy: "Egy úr akar beszélni Lowten úrral" - mire egy dagadt képű fiatalember, aki az asztalfőn ült, kissé meglepve fordult feléjük; s a meglepetése egy csöppet sem hagyott alább, amikor a tekintete megakadt a jövevényen, akit még soha nem látott.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta Pickwick úr -, igazán sajnálom, hogy a többi urat is háborgatnom kell, de rendkívül fontos ügyben jöttem és szerfölött lekötelezne, ha nem sajnálna tőlem öt percet; itt a sarokban megbeszélhetjük a dolgot.

A dagadt képű fiatalember felállt, széket tolt Pickwick úr elé a szoba egyik homályos sarkába és nagy figyelemmel hallgatta végig a szomorú esetet.

- Ó, igen - mondta, amikor Pickwick úr befejezte a mondókáját. - Dodson és Fogg... értik a dolgukat... ragyogó szakemberek... Dodson és Fogg, kétségtelenül, uram.

Pickwick úr helybenhagyta, hogy Dodson és Fogg ragyogó szakemberek, s Lowten így folytatta:

- Perker úr nincs Londonban és nem is jön meg, csak a jövő hét végén; de ha ön ránk akarja bízni a védelmet és lesz szíves nálam hagyni az idézés másolatát, én is megtehetem a szükséges lépéseket, amíg Perker úr haza nem érkezik.

- Éppen ezért jöttem ide - mondta Pickwick úr, és átadta neki az iratot. - Ha közben történnék valami fontos dolog, írjon nekem Ipswichbe, poste restante.

- Rendben van, kérem - felelte Perker úr írnoka; s látván, hogy Pickwick úr nagyon kíváncsian nézeget az asztal felé, hozzátette: - Nem ülne le velünk egy félórácskára, uram? Pompás társaság van itt ma együtt. Itt van Samkin és Green irodavezetője, Smithers és Price egész irodája meg a Pimkin és Thomas-iroda emberei... nagyszerűen énekelnek, mondhatom... meg Jack Bamber, és így tovább. Ön valószínűleg vidékről érkezett, ugye? Nem tartana velünk?

Ahol ilyen csábító alkalom kínálkozott az emberi természet tanulmányozására, ott Pickwick úr nem tudott ellenállni. Odavezettette magát az asztalukhoz, és miután a bemutatkozás annak rendje és módja szerint megtörtént, s az elnök mellett helyet csináltak neki, rendelt egy pohárral kedvenc italából.

Pickwick úr meglepetésére azonban egyszerre nagy csönd támadt.

- Remélem, nem zavarom önt a füsttel, uram? - szólt Pickwick úrhoz a jobb oldali szomszédja, aki kockás inget viselt, berakásos inggombokkal, a szájában pedig szivar füstölgött.

- Dehogy, egy szikrát sem zavar, uram - felelte Pickwick úr. - Nagyon szeretem a füstöt, bár én magam nem vagyok dohányos.

- No, én már igazán sajnálnám, ha azt kellene mondanom magamról, hogy nem vagyok dohányos - szólt közbe egy másik úr, aki velük szemben ült az asztalnál. - Élek-halok a pipáért, a dohányzás nekem még az evést-ivást is pótolja.

Pickwick úr szemügyre vette a közbeszólót és azt gondolta magában, nem ártana, ha a dohányzás a mosakodást is tudná pótolni neki.

Megint csönd támadt. Pickwick úr idegen volt köztük, s a jelenléte szemmel láthatóan nyomasztólag hatott a társaságra.

- Grundy úr most elénekel egy nótát a társaság kedvéért - szólt az elnök.

- Dehogy énekel - felelte Grundy úr.

- És miért nem? - kérdezte az elnök.

- Mert nem tud énekelni - válaszolta Grundy úr.

- Mondja inkább, hogy nem akar - felelte az elnök.

- No jó, hát nem akar - mondta Grundy úr.

Minthogy Grundy úr ilyen határozottan vonakodott mulattatni a társaságot, újra csönd támadt.

- Hát már senki nem hajlandó felvidítani bennünket egy kicsit? - kérdezte az elnök csüggedten.

- Hát miért nem vidít fel bennünket az elnök úr maga? - szólalt meg az asztal végében egy pofaszakállas, kancsal fiatalember, akinek nyitva volt a (piszkos) gallérja.

- Halljuk! Halljuk! - kiáltotta a berakott inggombos, szivarozó úriember.

- Azért, mert én csak egy dalt tudok, és azt már elénekeltem, márpedig aki egy este kétszer gyújt rá ugyanarra a nótára, az mindenkinek fizet egy pohár bort - felelte az elnök.

Ez megdönthetetlen érv volt, úgyhogy megint csönd állt be.

- Uraim - szólalt meg most Pickwick úr, abban a reményben, hogy olyan témát vet föl, amelyhez az egész társaság hozzá tud szólni. - Én ma este olyan helyen voltam, amelyet kétségtelenül nagyon jól ismernek mindnyájan, de ahol én már évek óta nem jártam, s melyet ennélfogva én alig ismerek; a Gray's Innt gondolom, uraim. Furcsa helyek a jogásznegyednek ezek az öreg épületei az olyan nagy városban, mint London.

- Biz isten - súgta az elnök az asztal fölött áthajolva Pickwick úrnak -, olyan témát pendített meg, uram, amelyről társaságunk egyik tagja száz évig is elmesélne egyfolytában. Majd meglátja, hogy az öreg Jack Bambernek hogy megjön mindjárt a szava. Még sohasem hallott tőle senki egyebet, mint a Gray's Inn-beli dolgokat, ő maga pedig olyan sokáig lakott ott egyedül, míg félig megbolondult.

Bamber úr, akiről Lowten beszélt, egy felhúzott vállú, sápadt kis ember volt, mindig lehorgasztott fejjel nézett maga elé, ha hallgatott, minélfogva Pickwick úr eddig még nem is láthatta az arcát. De ahogy az öreg fölemelte ráncos ábrázatát és szürke szeme éles, fürkésző pillantással szegeződött Pickwick úrra, ez utóbbi nagyon elcsodálkozott, hogy ilyen jellegzetes vonások miként kerülhették ki eddig a figyelmét. Bamber úr ajka körül örökösen kesernyés mosoly játszott; állát hosszú, sovány kezére támasztotta, melyen rendkívül hosszúra nőtt körmök voltak; és ha fejét féloldalt billentette, s bozontos szürke szemöldökei alól szúrósan villogott ki a tekintete, egész arckifejezésében volt valami szokatlan, elszánt ravaszság, amitől valósággal visszaborzadt az ember.

Így festett az öreg Jack Bamber, aki most hirtelen nekibuzdult, s csak úgy kezdte ontani magából a szót. De mert ez a fejezet már amúgy is hosszúra nyúlt, s mert az öreg nagyon nevezetes személy, ránézve sokkal megtisztelőbb, ránk nézve pedig sokkal kényelmesebb, ha inkább egy új fejezetben szólaltatjuk meg.

 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

melyben az öreg Jack Bamber nekiiramodik kedvenc témájának
és elmeséli egy furcsa ügyfél történetét

- Hohó! - szólalt meg az öreg, akinek külsejét és magatartását az előző fejezet végén röviden leírtuk. - Ohó! Ki beszél itt a Holbornról?

- Én beszéltem, uram - felelte Pickwick úr. - Csak azt jegyeztem meg, hogy milyen furcsa öreg épületek vannak arrafelé.

- Ön? - mondta az öreg, megvető hangon. - Mit tud ön azokról az időkről, amikor fiatalemberek bezárkóztak a jogásznegyed elhagyott szobáiba és éjjel-nappal, örökké csak olvastak, míg a sok éjszakai tanulás megzavarta az eszüket és a szellemi erejük is teljesen kimerült; míg a reggeli napvilág sem hozott már nekik enyhülést, felfrissülést; s míg végül az ócska, meddő könyvekre pazarolt természetellenes buzgalmukban ifjúi erejük összeroppant. Mit tud ön, aki csak jóval később és változott időkben ismerte meg azt a helyet... mit tud ön azokról, akik lassanként, sorvadozva pusztultak el, vagy akiket a gyorsan emésztő betegség ragadott el... a "nagyszerű" élet és a kicsapongás áldozatairól... akik ott mentek tönkre, azokban a szobákban? Mit gondol, hány szerencsétlen pereskedő támolygott ki kétségbeesve az ügyvéd irodájából, s miután hasztalan esdekelt irgalomért, a Temze habjai közt keresett nyugalmat vagy a börtönben menedéket? Nem közönséges épületek azok, uram. Ódon falaiknak egyetlen olyan burkolódeszkája sincs, amely ha emlékezni és beszélni tudna, ne lépne ki a helyéről s ne beszélné el a maga szörnyű történetét, mely az élet regénye, uram, az élet regénye. Bármilyen hétköznapinak látszanak is ma már ezek az épületek, én azt mondom önnek, hogy átkozott, ódon falak ezek, s szívesebben végighallgatnék akármilyen ijesztő című rémtörténetet, mint ezeknek az öreg irodáknak az igazi történetét.

Az öregnek ez a váratlanul erélyes felbuzdulása és a tárgy, amely kiváltotta belőle, olyan sajátságos hatással volt Pickwick úrra, hogy hamarjában nem tudott mit felelni; az öreg azonban hamarosan megint lecsillapodott, s az arca újra felvette előbbi üres kifejezését.

- De nézzük őket más világításban: a legköznapibb és a legkevésbé regényes szempontból. A lassú kínzásnak micsoda remek helyei! Gondoljunk arra a nyomorult emberre, aki utolsó fillérét is elköltötte, koldussá lett, kiszipolyozta a barátait, hogy arra a pályára léphessen, amelyen sohasem fogja megkeresni a betevő falatját. Bizakodás... várakozás... remények... csalódás... rettegés... nyomorgás... szegénység... füstbe ment tervek... és végül befejezi pályafutását... mint öngyilkos, vagy esetleg mint rongyos, iszákos korhely. No, nincs igazam? - s az öreg a kezeit dörzsölve, diadalmasan nézett körül, mint akinek sikerült kedvenc témáját új szempontból megvilágítani.

Pickwick úr kíváncsian nézte az öreget, a társaság többi tagja pedig csöndesen mosolygott.

- Beszélhetnek nekem a német egyetemekről, heidelbergi romantikáról - mondta a kis öreg. - Eh, mit! Van idehaza is elég romantika, még a szomszédba se kell menni érte; csak nem jut eszébe senkinek.

- Annyi bizonyos - felelte Pickwick úr nevetve -, hogy eddig eszembe sem jutott, hogy a Holborn ügyvédi irodái és a jogásznegyed épületei között romantikát keressek.

- Hát persze hogy nem - felelte a kis öreg. - Hogy is jutott volna eszébe. Az egyik barátom szokta mindig kérdezgetni: "Ugyan mi különös van ezekben a házakban?" - "Furcsa, öreg épületek" - feleltem én. - "Dehogy furcsák" - felelte ő. - "Nagyon elhagyatott hely ez" - mondtam én. - "Dehogy elhagyatott" - felelte ő. Egy reggel aztán, amikor éppen ki akarta nyitni az ajtaját, megütötte a guta. Fejjel esett neki a saját levélszekrényének s úgy maradt ott, nekidűlve belülről az ajtajának tizennyolc álló hónapig. Mindenki azt hitte, hogy elutazott.

- És hogy találták meg végül? - kérdezte Pickwick úr.

- Mivelhogy két éven át nem fizetett lakbért, az ügyvédi kamara úgy döntött, hogy fel kell törni az ajtaját, ami meg is történt. Kifeszítették a zárat és egy kék kabátos, fekete térdnadrágos, selyemharisnyás és borzasztóan poros csontváz esett a portás karjai közé, aki elsőnek nyitott be az ajtón. Furcsa, ugye? Legalábbis szokatlan egy kissé, nem igaz? - A kis öreg félrebillentette a fejét és kimondhatatlan gyönyörűséggel dörzsölgette a tenyerét.

- Még egy hasonló esetet tudok - mondta a kis öreg, miután a vihogást bizonyos fokig abbahagyta. - A Clifford's Innben történt. Egy manzárdlakás lakója... rossz hírű ember... bezárkózott hálószobájának a faliszekrényébe, és bevett egy adag arzént. A házfelügyelő azt hitte, hogy megszökött; kinyittatta a lakást és kiragasztotta a cédulát, hogy kiadó. Jött egy másik ember, kibérelte a lakást, bebútorozta és beköltözött. De hát, hogy, hogy nem, nem bírt aludni, mindig nyugtalan volt, nem találta a helyét. "Furcsa - gondolta magában. - Majd a másik helyiséget használom hálószobának, emezt meg dolgozószobának." Meg is történt az átrakodás, és egész éjjel nagyon jól aludt ettől fogva, de egyszerre csak azon vette észre magát, hogy esténként nem tud olvasni: ideges lesz, nyugtalan, folyton csak a gyertyáját koppantgatja és nézelődik jobbra-balra. "Meg nem foghatom, hogy mi ez - mondta magában, amikor egy este hazajött a színházból s egy pohár hideg grogot ivott, háttal a falnak támaszkodva, nehogy megint azt képzelhesse, hogy van valaki a háta mögött. - Meg nem foghatom, hogy mi ez - gondolta; s ebben a pillanatban megakadt a szeme a faliszekrényen, amely mindig be volt zárva... s hideg borzongás futott végig rajta. - Már azelőtt is többször éreztem ezt a furcsa borzongást - mondta magában. - Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a faliszekrény körül valami nincs rendben." Erőt vett magán, összeszedte minden bátorságát, a piszkavassal egyet-kettőt ütött a zárra, fölnyitotta az ajtót, és bizony a sarokban ott állt a régi szobaúr, felegyenesedve s görcsösen összeszorított kezében egy kis üvegcsét tartott, az arca pedig, no mondhatom! - Miután a kis öreg befejezte a történetét, megint kárörvendő vigyorgással nézett szét a megdöbbent hallgatóságon, amely nagy figyelemmel leste a szavát.

- Milyen különös dolgokat mesél ön nekünk, uram - mondta Pickwick úr, aki pápaszemén keresztül figyelmesen nézte a kis öreg arcát.

- Különös dolgok! - mondta a kis öreg. - Szamárság! Csak azért különösek az ön szemében, mert eddig semmit sem tudott minderről. Mulatságosak, de nem szokatlanok.

- Mulatságosak! - kiáltott fel Pickwick úr önkéntelenül.

- Hát persze hogy mulatságosak, talán nem? - felelte a kis öreg, ördögi pillantással; aztán feleletre sem várva, így folytatta:

- Ismertem egy másik embert is... lássuk csak... lehet már vagy negyven esztendeje... aki a jogásznegyed legősibb részén bérelt egy régi, dohos, rozoga lakást, amely már hosszú esztendők óta lakatlanul állt, és le volt zárva. Egész csomó rémtörténet járt szájról szájra arról a lakásról és annyi bizonyos, hogy nem volt nagyon barátságos hajlék; de az illető szegény ember volt, a lakás pedig olcsó, ennélfogva még akkor is kibérelte volna, ha tízszer olyan rossz lett volna, mint amilyen volt. Sok korhadt bútordarabot is át kellett vennie, ami a falba volt építve, s a többi között volt ott egy nagy, üvegajtós, szúette iratszekrény, belül zöld függönnyel, amelynek semmi hasznát nem vehette, mert irományai nem voltak, ami pedig a ruhatárát illeti, azt mind a testén hordta, úgyhogy ez sem volt nagyon a terhére. Minden holmiját odavitette... egy targoncán elfért az egész... s úgy helyezte el a lakásban, hogy a négy szék lehetőleg egy tucatot mutasson; esténként letelepedett a tűz mellé, megivott egy pohárral a két gallon whiskyből, amit hitelbe hozatott s eltűnődött, hogy ki fogja-e fizetni valaha is, és ha bekövetkeznék ez az eset, hát hány esztendő kellene hozzá... amikor pillantása az üvegajtós iratszekrényre tévedt... "Ó, Istenem - így sóhajtott fel -, ha nem kellett volna ezt az ocsmány szekrényt átvennem azon az áron, ahogy a vén zsibárus felbecsülte, hát most vásárolhatnék valami hasznavehető holmit a pénzén. Annyit mondhatok neked, vén cimbora - szólt hangosan a szekrényhez, mert nem volt senkije, akivel beszélgethetett volna -, ha többe nem kerülne összetörni vén bordáidat, mint amennyit utána érnél, hát nagyon hamar befűtenék veled" - s alighogy kimondta ezeket a szavakat, úgy rémlett neki, mintha a szekrény gyomrából egy halk nyögéshez hasonlatos hang tört volna elő. Eleinte nagyon megijedt, de a következő pillanatban már arra gondolt, hogy ez nem lehet más, mint valamelyik fiatal kollégája a szomszéd lakásban, aki talán most jött haza valami mulatságból... úgyhogy felrakta a lábát a kandalló rostélyára, s a piszkavas után nyúlt, hogy felszítsa a tüzet. Ebben a pillanatban újra megszólalt a hang, az egyik üvegajtó szép lassan kinyílt s egy sápadt, kiaszott alak vált láthatóvá, elnyűtt, piszkos öltözetben, aki egyenesen állt a szekrényben. Nagy, szikár ember volt, arca törődött a gondtól és a szenvedéstől; bőrének a színe azonban, s azonkívül az egész kísérteties és átszellemült mivolta, arra vallott, hogy nem e földről való. "Kicsoda ön? - kérdezte az új lakó, elsápadva; de azért fölemelte a piszkavasat és megcélozta vele a jelenség fejét. - Kicsoda ön?" - "Ne vágd hozzám azt a piszkavasat - felelte a jelenség. - Akármilyen biztos a kezed, ez a vas csak keresztülhatolna rajtam és belevágódnék mögöttem a szekrény falába. Én kísértet vagyok." - "És mit keres itt nálam?" - dadogta a lakó. - "Ebben a szobában omlott össze az én földi boldogságom, s itt jutottam koldusbotra, gyermekeimmel együtt. Ebben a szekrényben őrizték egy hosszú, nagyon hosszú pörnek az iratait, melyek az évek során valóságos halommá tornyosodtak. S amikor engem sírba vitt a sok csalódás és bánat, ebben a szobában két ravasz hárpia osztozott meg a nagy vagyonon, amelyért én egy egész keserves életen át küzdöttem, s amelyből az én szerencsétlen gyermekeim egy fillért sem láttak. Elriasztottam őket erről a helyről és azóta minden éjszaka feljárok ide... mert csak ebben az időben járhatok vissza a földre... hosszú és keserves szenvedéseim színhelyére. Ez a szoba az enyém; engedd át nekem." - "Ha mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy minden éjszaka itt kísértsen - mondta az új lakó, akinek a szellem hosszadalmas előadása alatt volt ideje visszanyerni a lélekjelenlétét -, én ezer örömmel átengedem önnek ezt a lakást; de engedje meg, hogy egy kérdést intézzek önhöz." - "Beszéljen" - mondta a jelenség roppant komoly hangon. - "Nos - így szólt a lakó -, amit mondani akarok, az nem az ön személyére vonatkozik, mert hiszen egyaránt alkalmazható minden kísértetre, akiről valaha is hallottam; de némiképp mégiscsak furcsának találom, hogy amikor módjukban van ellátogatni a legszebb helyekre a világon... mert hiszen, ha jól tudom, önök térbeli korlátokat nem ismernek... mégis mindig éppen azokra a helyekre járnak vissza, ahol olyan nagyon boldogtalanok voltak!" - "Lelkemre, nagyon igazad van - felelte a szellem -, ez még eddig soha nem jutott eszembe." - "Amint látja, uram - folytatta a lakó -, ez a szoba elég kényelmetlen. Külseje után ítélve, erről a szekrényről sem merném azt állítani, hogy teljesen féregmentes; s meg vagyok győződve róla, hogy ennél sokkal barátságosabb szállást találhatna, nem is beszélve arról, hogy a londoni éghajlat milyen kedvezőtlen." - "Nagyon igaza van, uram - felelte a kísértet udvariasan -, idáig ez fel sem tűnt nekem; meg is próbálom rögtön, hogy jólesnék-e egy kis levegőváltozás." És csakugyan, mialatt beszélt, már tünedezni is kezdett; a lába már egészen eltűnt. "Uram! - kiáltotta utána a lakó: - Ha volna oly szíves és közölné a többi urakkal és hölgyekkel is, akik a régi, lakatlan házakat szokták kísérteni, hogy sokkal kellemesebb helyekre is járhatnak, hát ezzel nagy szolgálatot tenne az emberiségnek." - "Majd szólok - felelte a szellem. - Mi, hazajáró lelkek, igazán nagy bolondok lehetünk, nagy bolondok; föl sem tudom fogni, hogy lehettünk olyan ostobák." Azzal a kísértet eltűnt, és az a legérdekesebb a dologban - tette hozzá a kis öreg, s ravasz pillantással nézett szét rajtuk -, hogy nem is tért vissza soha többé.

- Nem rossz történet, ha igaz - mondta a berakott inggombos ember és új szivarra gyújtott.

- Ha igaz! - kiáltott fel az öreg, mélységesen megvető pillantással. - Még megérem - tette hozzá Lowtenhez fordulva -, hogy legközelebb azt mondja, hogy a furcsa ügyfél története sem igaz, ami akkor esett meg, amikor még egy ügyvédi irodában dolgoztam... még majd megérem.

- Arról a történetről nem mondok semmit, tekintettel arra, hogy sohasem hallottam - jegyezte meg a berakott inggombok tulajdonosa.

- Nagyon szeretném, ha újra elmesélné - mondta Pickwick úr.

- Mesélje hát el - biztatta Lowten is. - Rajtam kívül senki sem hallotta még, s már én is szinte egészen elfelejtettem.

A kis öreg körülnézett a társaságon, s a pillantása még szörnyűbb volt, mint eddig; mintha diadalmaskodva nézné, hogy milyen kíváncsiság és figyelem ült ki a többiek arcára. Aztán megvakarta az állát, feltekintett a mennyezetre, mintha emlékezőtehetségét akarta volna rendbeszedni, és belefogott a következő történetbe:


A KIS ÖREG ELBESZÉLÉSE A FURCSA ÜGYFÉLRŐL

- Hogy hol és miképp tudtam meg ezt a rövidke történetet - mondta az öreg -, az mellékes. Ha olyan sorrendben akarnám elmondani, ahogy a tudomásomra jutott, a közepén kellene kezdenem és a végére érve, vissza kellene térnem az elejére. Elég annyit mondanom, hogy egy-egy mozzanatát saját szememmel láttam; a többi részletéről pedig biztosan tudom, hogy úgy történt, s még most is sokan élnek, akik nagyon jól emlékeznek az egészre.

A Borough főutcán, a Szent György-templom közelében és az utcának ugyanazon az oldalán áll, mint mindenki tudja, az adósok börtönei közül a legkisebb, a Marshallsea-fogház. Habár mostanában már korántsem olyan csúf piszokfészek, mint amilyen valaha volt, még ebben a mai különb állapotában sem nagyon vonzza a tékozlókat, és nem nagy vigasztalására szolgál a meggondolatlan és könnyelmű embereknek, akik odakerültek. A halálraítélt éppen akkora területen sétálhat és levegőzhet a Newgate-börtön udvarán, mint a fizetésképtelen adós a Marshallsea-ben.

Lehet, hogy csak az én rögeszmém, vagy az is lehet, hogy csak azért, mert régi emlékeim fűződnek ehhez a helyhez, de Londonnak ezt a részét ki nem állhatom. Szép szélesek itt az utcák, tágasak a boltok, a robogó kocsik zaja, a szakadatlanul hömpölygő járókelők kopogása a járdán soha nem szünetel - lármás és élénk forgalomtól visszhangzik itt minden kora reggeltől éjfélig. De a mellékutcák szűkek és nyomorúságosak; a sűrűn lakott házakban az ínség és a bűn ütött tanyát; nélkülözés és boldogtalanság szorong egymás mellett ezekben a szűk börtönökben; mintha valami sötét, szomorú fátyol borulna az egész képre, legalábbis nekem úgy rémlik, s beteges, szegényes, nyomorúságos színt kölcsönöz az egésznek.

Sokan, akik azóta örök álomra hunyták le szemüket, elég jókedvűen néztek körül, amikor először léptek be a Marshallsea-fogház kapuján: mert az embert rendszerint nem csüggeszti el rögtön a balsors legelső kemény ökölcsapása. A férfi még bízik a ki nem próbált jó barátokban; eszébe jut, hogy a cimborái hányszor ajánlották fel segítségüket saját jószántukból, amire akkor még nem volt rászorulva; remél - a boldog tapasztalatlanság bizakodásával -, és ha meghajolt is az első csapás súlya alatt, lelkében mégis kihajt a remény, virágba is borul egy időre, amíg a csalódás és az elhagyatottság fojtó leheletétől el nem fonnyad. Milyen hamar beestek azok a szemek, s milyen fénytelenül meredtek elő sovány arcukból, mely csontig aszott az éhségtől, s melyet elsápasztott a börtön levegője! Bizony, abban az időben nem volt puszta szóvirág, ha azt mondták, hogy az adósok a megváltás reménye és a szabadulás kilátása nélkül rothadtak el börtönükben! A régi kegyetlenséget ugyan enyhébb bánásmód váltotta fel azóta, de azért még ma is megtörténnek olyan szörnyűségek, hogy majd meghasad az ember szíve.

Húsz évvel ezelőtt ezt a kikövezett utat egy asszony meg egy gyerek járta sűrűn - nap nap után, minden áldott reggel megjelentek a börtön kapujában; és sokszor megesett, hogy egy nélkülözésben meg gyötrődések között átvirrasztott éjszaka után egy órával korábban érkeztek, s ilyenkor a fiatal anya szép csöndesen visszafordult, elvezette a gyermeket az öreg hídra, felemelte a két karjával, hogy megmutassa neki a csillogó vizet, melyen elömlött a reggeli verőfény, hadd lássa a gyermek, hadd örüljön neki, hogy munkára és mulatságra való nagy és lázas készülődéstől mennyire megélénkült a folyam, már a kora reggeli órákban. De csakhamar letette megint a gyermeket, eltakarta kendőjével az arcát, és úgy patakzottak a könnyei, hogy a szeme világa is elhomályosult, mert a gyermek sovány, megnyúlt arcán nyoma sem látszott az örömnek vagy akár az érdeklődésnek is, bármi iránt. Ami kevés emléke volt a gyermeknek, az is mind egyféle volt és szüleinek szegénységére és nyomorúságára emlékeztette. Órák hosszat elült az anyja térdén és gyermeki részvéttel nézte a könnyeket, melyek a szegény asszony szemébe gyűltek s végiggördültek az arcán, aztán csöndesen elsompolygott egy sötét sarokba és ott sírdogált, míg el nem aludt. Az élet zord valósága, a legkeményebb nélkülözésekkel súlyosbítva, amilyen az éhség és a szomjúság, a hideg és a nyomor - ránehezedett a gyermekre, mióta csak az eszét tudta szegény; úgyhogy csak korára és külsejére nézve volt gyermek, de nem tudott jóízűen, gondtalanul nevetni, s nem csillogott a szeme, mint más gyerekeknek.

Az apja meg az anyja nagy aggodalommal látta mindezt, alig mertek egymásra nézni vagy kimondani, amit gondoltak. Az erős, egészséges férfi, aki megerőltetés nélkül bírta volna a legnehezebb munkát, a túlzsúfolt börtön levegőjében, a tétlenség és magányosság súlya alatt szemlátomást sorvadni kezdett. A gyönge, törékeny asszonyt a testi és lelki kór egyesült erővel hajtotta a sír felé; a gyermek közel volt a halálhoz.

Beállt a tél, s vele együtt a hetekig tartó hideg meg az ólmos eső. A szegény asszony egy nyomorúságos szobát bérelt, közel az ura börtönéhez; s noha ezt a költözködést az egyre szorongatóbb szegénység tette szükségessé, a szegény asszony most mégis boldogabb volt, mert közelebb lehetett az urához. Két hónapon át minden reggel ott volt a gyermekével együtt, amikor a börtön kapuját kinyitották. Egy nap elmaradt az asszony, ami először történt meg. Másnap reggel ismét eljött, de már csak egyedül. A gyermek meghalt.

Akik hideg közönnyel a szegény emberek haláláról úgy beszélnek, hogy a halottnak csak jó, mert megszabadult szenvedéseitől, a családtagoknak pedig jó, mert csak megszabadultak egy nehéz tehertől - mondhatom, hogy akik így beszélnek, azoknak fogalmuk sincs róla, milyen fájdalommal jár az ilyen veszteség. Egy néma, gyöngéd, szerető tekintet, amikor minden szem hidegen fordul el tőlünk, az a tudat, hogy van mellettünk egy emberi lény, aki szeret bennünket és velünk érez, amikor a többiek mind elhagytak már, legnagyobb szomorúságunkban is olyan vigasz, olyan támasz, olyan megnyugtatás, amit nem lehet sem pénzzel megvásárolni, sem erőszakkal megszerezni. A gyermek órák hosszat elüldögélt szülei lábánál, kis kezét türelmesen összekulcsolva, s vézna, sovány arcocskáját rájuk emelve. Látták őt napról napra jobban sorvadozni, és bárha kurta élete örömtelen volt is, és meglelte immár azt a békességet és nyugalmat, melyet gyermek létére ezen a földön meg nem ismerhetett, elvesztése mégis mély gyászba borította a szülőket.

Akik látták a fiatal anya megváltozott arcát, tudták jól, hogy a halál hamarosan véget vet majd szenvedéseinek és megpróbáltatásainak. Férjének fogolytársai nem akarták nyomorúságában és bánatában háborgatni, s átengedték neki a kis szobácskát, amelyet addig két társával osztott meg. Az asszony most urával együtt lakta a szobát; fájdalom és reménység nélkül hervadt mindjobban a sír felé.

Egy este elszenderült az ura karjai között; a férfi odavitte a nyitott ablakhoz, hogy a friss levegőtől magához térjen, amikor a hold fényénél, mely rásütött a nő arcára, olyan szörnyű változást vett észre a vonásain, hogy könnyű terhe alatt is remegni kezdett, mint egy gyámoltalan gyermek.

- Ültess le, George - mondta bágyadtan az asszony.

Az ura szót fogadott, ő maga is leült melléje, tenyerébe hajtotta az arcát, és könnyezni kezdett.

- Nehéz szívvel válok meg tőled, George - mondta a nő -, de Isten akarata, s nyugodj meg benne az én kedvemért! Ó, milyen hálás vagyok, hogy a fiunkat magához vette! Ő most már boldog, odafönt a mennyben. Mihez fogott volna szegény idelent a földön az édesanyja nélkül.

- Nem halhatsz meg, Mary, nem halhatsz meg! - kiáltotta a férfi, felugorva. Föl és alá futkosott a szobában, öklével a homlokát verte; aztán megint visszaült a felesége mellé, karjaiba vette, és kissé nyugodtabban folytatta: - Térj magadhoz, édes, drága lelkem. Kérlek, térj magadhoz. Meg fogsz gyógyulni.

- Soha, George, én már soha többé nem gyógyulok meg - mondta a haldokló asszony. - Temettess szegény kisfiunk mellé; de ígérd meg, hogyha valaha kiszabadulsz erről a rettenetes helyről, és gazdag leszel, elvitetsz bennünket valami csöndes kis falusi temetőbe, messzire... nagyon messzire innen... ahol békében nyugodhatunk. Édes George, ígérd meg ezt nekem.

- Megígérem, megígérem - mondta a férfi, és szenvedélyesen térdre vetette magát az asszony előtt. - Szólj hozzám, Mary, csak még egy szót; nézz rám... csak még egyszer!

Elhallgatott, mert a nyakába fonódó karok megmerevedtek és elnehezültek. Mély sóhaj szakadt ki az asszony fonnyadt kebléből; ajkai megmozdultak, s az arca mosolyra derült. De az ajkak vértelenek voltak, és a mosoly kísértetiesen megmerevült és odafagyott az arcára. A férfi magára maradt a világban.

Azon az éjszakán, nyomorúságos szobájának komor csöndjében és magányosságában a szerencsétlen ember letérdelt a felesége holtteste mellé, s miután Istent hívta tanúnak, iszonyatos fogadalmat tett, megesküdött rá, hogy attól a perctől fogva annak szenteli életét, hogy megbosszulja felesége és gyermeke halálát; hogy azontúl a halála órájáig, minden erejét erre az egy célra fogja felhasználni; hogy bosszúja rettenetes lesz és telhetetlen, gyűlölete örök és olthatatlan, s azt, aki ellen bosszút esküdött, ha kell, üldözni fogja a világ végéig.

A szörnyű kétségbeesés és a szinte emberfölötti indulat egyetlen éjszaka alatt olyan borzasztó pusztítást vitt végbe az arcán és az alakján, hogy rabtársai rémülten húzódtak félre, amikor elment mellettük. A szeme kidülledt és véreres volt, arca fehér, mint a halál, s a termete megrokkant. Nagy lelki kínjában majdnem szétharapta az alsó ajkát s a vér, amely a szájából kiserkent, végigcsurgott az állán s beszennyezte ingét és nyakkendőjét. Nem sírt, nem panaszkodott; de tétova nézése s nyugtalan viselkedése, amint fel-alá járt az udvaron, elárulta, hogy milyen lázas indulatok forrnak benne.

Felesége holttestét rögtön el kellett vitetnie a börtönből. A legteljesebb nyugalommal fogadta ezt a hírt, beletörődött az intézkedésbe. A börtönnek csaknem minden lakója összegyűlt, hogy láthassa, amikor elviszik a halottat; jobbról is, balról is félrehúzódtak, amikor az özvegy férj megjelent; gyors léptekkel jött előre s a börtön kapuja mellett, egy kis elkerített helyen megállt egyedül, ahonnét a sokaság ösztönszerű tapintattal visszahúzódott. Négy ember vitte a vállán, lassú lépésben, a gyalulatlan deszkakoporsót. A tömeg halotti csendben állt, csak az asszonyok siránkozása és a halottvivők kopogó léptei hallatszottak. Amikor odaértek a gyászoló férfi elé, egyszerre megálltak a koporsóval. George a koporsóhoz nyúlt, gépiesen megigazította a leplet, amellyel le volt takarva, s intett az embereknek, hogy menjenek tovább. A kapuban álló börtönőrök levették kalapjukat, amikor a koporsó odaért, s a következő pillanatban már becsukódott a nehéz vasajtó a menet mögött. A szerencsétlen ember rámeredt a tömegre, üres tekintettel, aztán végigzuhant a földön.

Heteken át éjjel-nappal virrasztottak mellette, mert a legborzasztóbb lázálmok gyötörték, de sem veszteségének tudata, sem fogadalmának emléke nem hagyta el egy pillanatra sem. Lázas delíriumában szeme előtt eszeveszett gyorsasággal kergette az egyik kép a másikat, egyik színhely a másik után száguldott el előtte; de valamiképpen mind összefüggött azzal a nagy céllal, amely eltöltötte lelkét. Végtelen tengeren vitorlázott, feje fölött vérvörös volt az égbolt, és a haragos hullámok rettenetes dühvel tornyosultak és tajtékzottak minden oldalról. Egy másik hajó is járt előttük, viaskodva és vergődve a bömbölő viharban - vitorlái szétrongyolódva lobogtak az árbocról s a födélzete tele volt emberekkel, akiket a szél a hajó oldalához söpört, s az óriási hullámok minduntalan átcsaptak rajtuk és nem egy szerencsétlen áldozatot sodortak le a tajtékzó tengerbe. A hajó keresztülfúrta magát a harsogó víztömegen, s ellenállhatatlan gyorsasággal és erővel, szinte repülve szelte a hullámokat, aztán nekirohant az előtte járó hajónak és összezúzta a farát.

Abból az óriási zűrzavarból, mely a süllyedő alkotmány körül támadt, kihallatszott az emberek éles sikoltozása - száz szerencsétlen vízbefúló segélykiáltása egyetlen vérfagyasztó üvöltésbe olvadt, úgy, hogy még az elemek haragos zajongását is túlharsogta, és úgy szólt, úgy visszhangzott, mintha csak keresztülhasítaná a levegőt, az égboltot, az óceánt. De mi ez? - egy ősz, öreg ember feje bukkan fel most a víz színén és rémült arccal, segítségért kiabálva vergődik a hullámok között! Csak egy pillantás, és ő máris leugrott a hajó oldaláról s hatalmas csapásokkal úszott feléje. Odaért hozzá; szorosan melléje került. Igen, ezek az ő vonásai. Az öreg ember észrevette őt és hasztalanul igyekezett menekülni előle. George keményen megragadta és húzta magával a víz alá. Lejjebb, egyre lejjebb, ötven ölnyi mélységbe; az öreg ellenállása mindjobban gyengült s végül teljesen megszűnt. Megfulladt; George megölte őt és beváltotta fogadalmát.

Mezítláb és egymagában járta a végtelen sivatag izzó homokját. Fojtogatta és vakította a homok; a csillogó, finom szemek behatoltak a bőre alá és úgy szurkálták, hogy majdnem beleőrült. Óriási homoktölcsérek, melyeket a szélvész ragadott magával, és a forró nap áthevített, mint bolygó tűzoszlopok jártak előtte a messze távolban. Lábánál szétszórva utasok csontjai fehérlettek, akik ebben a szörnyű sivatagban pusztultak el; és szörnyű, éles világosságban volt minden, amit maga körül látott; iszonyatos, rémséges képek tárultak eléje mindenfelől, ameddig csak a szem ellátott. Hiába erőlködik, hogy segítségért kiáltson, nyelve odaragad az ínyéhez, és félőrülten törtet tovább a szerencsétlen. Természetfölötti erőt érez magában, s átlábol a homokon, amíg a fáradtságtól és a szomjúságtól kimerülve, eszméletlenül le nem rogy a földre. De micsoda friss és nedves illat téríti magához? Miféle csobogás ez, amit hall? Víz! Csakugyan, forrás volt és tiszta, friss vize ott csörgedezett a lábánál. Nagyot húzott belőle, s alighogy sajgó testét kinyújtóztatta a parton, máris üdítő, édes álomba merült. Közelgő léptek zaja ébresztette fel. Egy ősz, öreg ember tántorgott feléje, hogy égő szomját eloltsa. Megint ő volt! Átnyalábolta az öreget és visszatartotta a víztől. Az öreg rettenetesen vergődött és vízért kiáltott, csak egy csepp vízért, hogy megmentse az életét! De ő szorosan fogta az öreget, és mohó szemmel gyönyörködött halálküzdelmében; s amikor a feje élettelenül hanyatlott a mellére, a holttestet elrúgta magától.

Amikor kezdett gyógyulni, s az öntudata visszatért, arra ébredt, hogy gazdag ember és a maga ura, mert apját halva találták az ágyában - azt az apát, aki hagyta volna őt meghalni a börtönben -, s aki nemcsak hagyta volna, hanem valóban hagyta is elpusztulni az ínségben és a szívfájdalomban, melyre nincsen gyógyszer - hagyta is elpusztulni azokat, akik drágábbak voltak George-nak a saját életénél is. Nem átallotta volna mindenből kitagadni a fiát, de erejében és egészségében bizakodva, addig halogatta a dolgot, amíg elkésett vele; most aztán a másvilágon fogcsikorgatva gondolhat rá, hogy mulasztása milyen dúsgazdaggá tette a fiát.

Erre ébredt fel George, és még egyébre is. Ráeszmélt életének egyetlen céljára - eszébe jutott, hogy a gonosz ellenség feleségének az apja volt - az az ember, aki őt börtönbe vetette és aki elűzte küszöbéről tulajdon leányát és unokáját, amikor térden állva esdekeltek irgalomért. Ó, hogy elátkozta gyengeségét, ami miatt nem kelhetett fel és nem láthatott hozzá rögtön bosszújának végrehajtásához!

Elvitette magát arról a helyről, ahol annyi gyász és csapás érte, s meghúzódott a tenger partján egy csöndes kastélyban; nem abban a reményben, hogy visszanyeri lelki békességét és boldogságát - hiszen mind a kettőt örökre elvesztette -, de hogy megint erőre kapjon s kedvenc tervével foglalkozhassék. És ezen a helyen egy ördögi véletlen alkalmat adott neki, hogy rettenetes bosszúját megkezdhesse.

Nyár volt; George sötét tépelődésbe merülve, alkonyat felé rendszerint elhagyta magános otthonát s végigsétált a sziklák között egy keskeny ösvényen, mely egy elhagyatott, kietlen helyre vezetett, s amely bolyongásai közben megragadta felizgatott képzeletét - itt leült egy lehullott szikladarabra, arcát a két tenyerébe hajtotta és elüldögélt órák hosszat, míg a feje fölött meredező komor sziklák megnyúlt árnyéka gyászos, sűrű sötétséggel be nem födött mindent körülötte.

Egy csöndes nyári estén megint ott ült a rendes helyén és szokott módján néha-néha fölvetette a fejét, hogy tekintetével kövesse egy sirály röptét, vagy pedig végigkísérje azt a fényes bíborsávot, mely a tenger közepén kezdődött és elnyúlt hosszan, egészen a széléig, ahol a lenyugvó nap a vízbe bukott - amikor hirtelen hangos segélykiáltás törte meg a mély csöndet. George figyelni kezdett, mert nem volt bizonyos benne, hogy jól hallott-e, amikor újra fölhangzott a segélykiáltás, még nagyobb erővel, mint először; talpra ugrott és futni kezdett abba az irányba, amerről a hang jött.

Egyszerre minden világos lett előtte; néhány elszórt ruhadarab hevert a parton; nem messzire a tengerben egy emberfej tűnt fel a hullámok között, a parton pedig egy öreg ember futkosott fel-alá, kétségbeesetten tördelve a kezeit és segítségért kiáltozva. A fölépült beteg, aki már visszanyerte erejét, letépte magáról a ruhát és a víz felé rohant, azzal a szándékkal, hogy utánaúszik a fuldoklónak és kimenti.

- Gyorsan, uram, siessen, az égre kérem; mentse meg, mentse meg, az Isten szent szerelmére. A fiam, az egyetlen fiam! - kiáltotta az öreg őrjöngve, és George felé sietett. - Az egyetlen fiam, uram, és vízbe fullad az apja szeme láttára!

Alig mondta ki az öreg az első szót, amikor George hirtelen megtorpant, összefonta a karját és meg sem moccant többé.

- Nagy isten! - kiáltott fel az öreg, hátratántorodva. - Heyling!

George Heyling mosolygott és egy szót sem szólt.

- Heyling! - ismételte az öreg, magánkívül. - A fiam, Heyling, az én szerencsétlen fiam, nézze, nézze! - És a kétségbeesett apa lélekszakadva mutatott oda, ahol a fiatalember a hullámok közt fuldokolt.

- Hallja! - mondta az öreg. - Megint kiáltott. Még él! Heyling, mentse meg, mentse meg!

George megint csak mosolygott és mozdulatlanul állt, mint a kőszobor.

- Nagyon megbántottam önt - ordította az öreg térdre hullva, s a kezeit összekulcsolva. - Bosszulja meg magát; vegye el mindenemet, az életemet; lökjön bele a tengerbe, és ha emberi erővel meg tudom állni, hát meghalok anélkül, hogy viaskodnék az életemért. Tegye meg, Heyling, csak mentse meg a fiamat, olyan fiatal még, Heyling, olyan fiatal még ahhoz, hogy meghaljon!

- Ide hallgasson - mondta George s vadul megrázta az öreg csuklóját. - Fogat fogért, életet életért, és ez itt egy emberélet. Az én gyermekem is úgy halt meg az apja szeme láttára, sokkal hosszabb szenvedés után, sokkal kínosabb halállal, mint ahogy ez a fiatal naplopó, nénje vagyonának eltékozlója pusztul el itt, mialatt beszélek. Ön akkor csak nevetett... arcába nevetett a leányának, pedig azt az arcot már a halál fuvallata érte... kacagott a szenvedéseinken. Most mi a véleménye minderről? Nézzen csak oda, nézzen csak oda!

S mialatt beszélt, ujjával a tenger felé mutatott. Elhaló, gyönge sikoltás reszketett végig a víz fölött; a fuldokló egy végső, hatalmas erőfeszítéssel pár pillanatra még felkavarta a fodros hullámokat, de a víz csakhamar elsimult, s utána már meg sem lehetett volna mondani, hogy hol merült alá korai sírjába.

Eltelt három esztendő, amikor egy londoni ügyvéd kapuja előtt, akit városszerte arról ismertek, hogy mesterségét nem nagyon kényes lelkiismeretességgel gyakorolja, megállt egy magánfogat és kiszállt belőle egy úr, aki nagyon fontos ügyben négyszemközt óhajtott tanácskozni az ügyvéd úrral, s bár látszott rajta, hogy még nem lehet túl öreg, az arca sápadt volt, törődött, vonásai kemények és keserűek, s az ügyvéd éleslátása nélkül is meg lehetett volna állapítani róla az első pillantásra, hogy a betegség meg a szenvedés hagyott ilyen szörnyű nyomokat a külsején, amilyeneket az öregség kétszer annyi esztendő után sem hagy az emberen, mint ahány az idegen vállát nyomta.

- Egy hivatalos üggyel szeretném önt megbízni - mondta az idegen.

Az ügyvéd szolgálatkészen meghajolt s a nagy csomagra pislantott, mely a férfi kezében volt. Látogatója észrevette ezt a pillantást és így folytatta:

- Nem mindennapi ügy; ezeket az írásokat is csak nagy költség árán tudtam megszerezni.

Az ügyvéd még kíváncsibb pillantást vetett a csomagra; az idegen leoldotta a spárgát, mellyel át volt kötve, és kirakott az ügyvéd elé egy csomó váltót, adóslevél-másolatot és egyéb irományt.

- Ezekre a papírokra - így folytatta az ügyfél -, amint látni fogja, az az ember, akinek a neve rajtuk van, már évek óta nagy összegeket vett fel. Közte és az eredeti hitelezők között, akiktől én lassanként a névérték háromszoros, sőt négyszeres árán magamhoz váltottam ezeket a kötelezvényeket, hallgatólagos megegyezés történt arra nézve, hogy egy bizonyos meghatározott terminusig az adóslevelek időről időre mindig megújíthatók lesznek. Ennek a megállapodásnak azonban sehol írásbeli nyoma nincsen. Az illetőnek az utóbbi időben nagy veszteségei voltak, és ha ezeket a követeléseket egyszerre hajtanánk be rajta, teljesen tönkremenne.

- A követelések összege sok ezer fontot tesz ki - mondta az ügyvéd, az írásokba pillantva.

- Úgy van - felelte az ügyfél.

- Tehát mit tegyünk? - kérdezte az ügyvéd.

- Mit tegyünk! - felelte az ügyfele kitörő indulattal. - Vegye igénybe a törvényes eljárás minden eszközét, használjon fel minden fortélyt, amit az ész kitalálhat, és az erőszak foganatosíthat; dolgozzék megengedett és meg nem engedett módszerekkel; a törvény szigorát és erejét párosítsa a leleményes törvénycsavarók minden ügyességével. Azt akarom, hogy kínos és lassú halállal pusztuljon el. Tegye tönkre, foglalja le és üttesse dobra minden ingó és ingatlan birtokát, kergesse ki a házából és a hajlékából, hogy vén napjaira koldulással tengesse az életét és a börtönben kelljen meghalnia.

- De a költségek, tisztelt uram, mi lesz az eljárás költségeivel? - kérdezte az ügyvéd, miután első meglepetéséből magához tért. - Ha az alperes szegényházba kerül, ki fogja megtéríteni az én költségeimet?

- Kérjen bármilyen nagy összeget - felelte az idegen s úgy remegett az izgatottságtól, hogy majdnem kiejtette kezéből a tollat, melyet beszéd közben felvett az asztalról -, bármilyen nagy összeget, és én megadom. Ember, ne féljen attól, hogy sokat talál kérni. Nem fogom sokallani, ha a célomhoz segít.

Az ügyvéd találomra megnevezett egy tekintélyes összeget, amelyet előleg fejében kérne, hogy a pör elvesztése esetére is biztosítsa magát - inkább csak azért, hogy kipuhatolja, meddig hajlandó elmenni az ügyfele, semmint abban a reményben, hogy meg is kapja, amit kért. Az idegen szó nélkül kiállított egy utalványt bankárjához az egész összegről és eltávozott.

Miután az ügyvéd felvette a pénzt az utalványra, s így meggyőződött róla, hogy teljesen megbízhat különös ügyfelében, komolyan hozzálátott feladatához. Heyling attól fogva több mint két éven át egész napokat ott töltött az ügyvéd irodájában az irományok fölé hajolva, melyek egyre jobban felhalmozódtak, és örömtől sugárzó arccal újra meg újra elolvasta a könyörgő leveleket, a halasztási kérelmeket (mert különben az adósnak menthetetlenül tönkre kell mennie) - s amely levelek egyre gyakrabban, egyre sűrűbben érkeztek, amint az egyik követelést a másik után perelték. És minden levélre, amely egy kis elnézésért könyörgött, csak egy felelet volt: tessék fizetni. Birtok, ház, bútor sorban úszott el a sok árverésen, amelyek most egymást érték; és az öreg ember is börtönbe került volna, ha a rendőrök éberségét ki nem játssza és meg nem szökik.

Heyling engesztelhetetlen gyűlöletét korántsem elégítette ki a sikeres bosszúállás, sőt mintha még százszorosan fokozta volna az öreg ember tönkrejutása. Amikor megtudta, hogy az öreg megszökött, őrjöngése nem ismert határt; dühében a haját tépte, a fogait csikorgatta s rettentően szidta, átkozta azokat, akiknek le kellett volna őt tartóztatniuk. Csak akkor csillapodott le kissé, amikor biztosították róla, hogy a szökevény okvetlenül kézre fog kerülni. Rendőröket küldtek ki minden irányban, minden elképzelhető cselfogást és furfangot felhasználtak, hogy kinyomozzák a szökevény rejtekhelyét; de hiába volt minden. Elmúlt egy fél esztendő, és még mindig nem tudtak a nyomára lelni.

Végre egyszer késő éjszaka Heyling, akiről már hetek óta senki nem hallott semmit, megjelent az ügyvéd lakásán s beüzent neki, hogy sürgősen beszélni óhajt vele. Még mielőtt az ügyvéd, aki már fentről megismerte Heyling hangját, meghagyhatta volna az inasának, hogy vezesse fel ezt az urat, az már rohant is fel a lépcsőn és halálsápadtan, lélekszakadva nyitott be az ügyvéd nappali szobájába. Bezárta az ajtót, hogy senki meg ne hallhassa, amit majd beszélnek, egy karszékbe hanyatlott és csöndesen így szólt:

- Pszt! Végre megtaláltam.

- Ne mondja! - felelte az ügyvéd. - Nagyszerű, uram; igazán nagyszerű!

- A Camden Townban rejtőzködik, egy nyomorúságos lakásban - mondta Heyling. - Talán nem is baj, hogy egy időre elvesztettük őt szem elől, mert nagyon nyomorúságosan tengődött ott azóta és nagyon szegény... nagyon szegény.

- Helyes - felelte az ügyvéd. - Ön természetesen holnapra kívánja a letartóztatását?

- Igen - felelte Heyling. - De nem! Mégsem! Nem, csak holnapután. Ön nyilván csodálkozik, hogy én magam halogatom a dolgot - tette hozzá hátborzongató mosollyal -, de megfeledkeztem valamiről. Holnapután évfordulót ünnepelhet, hadd maradjon akkorra.

- Nagyon helyes - felelte az ügyvéd. - Legyen szíves, írja meg az utasítást a törvényszolga részére.

- Nem - mondta Heyling. - Rendelje ide holnap nyolc órára a törvényszolgát, és én magam kísérem majd el.

Másnap este a kitűzött időben csakugyan találkoztak, bérkocsiba ültek s meghagyták a kocsisnak, hogy álljon meg a régi Pancras utca sarkán, ahol a községi dologház áll. Mire odaértek és kiszálltak, már egészen besötétedett; és miután végigmentek az állatorvosi intézettel szemben levő nagy tűzfal mentén, befordultak egy keskeny utcába, amelynek - legalábbis akkoriban még - Little College Street volt a neve, és abban az időben elég elhagyott hely volt, s a környéken alig lehetett egyebet látni, mint üres telkeket meg árkokat.

Heyling jól a szemébe húzta utazósapkáját, beburkolózott köpönyegébe. Az egész utcasoron a legszegényebbnek látszó ház előtt egyszerre csak megállt és halkan bekopogtatott. Egy asszony rögtön ajtót nyitott és úgy köszönt neki, mint aki megismerte; Heyling odasúgta a törvényszolgának, hogy maradjon lent, óvatosan felosont a lépcsőn, benyitott az utcai szoba ajtaján és hirtelen belépett a szobába.

Akit annyi időn át keresett, akit olyan engesztelhetetlen gyűlölettel üldözött, az immár testben-lélekben megtört aggastyán, ott ült a gyalulatlan fenyőfa asztal mellett, amelyen egy nyomorúságos faggyúgyertya égett. Az idegen belépésére fölrezzent és nagy nehezen talpra állt.

- Mi az? Már megint baj van? - kérdezte az öreg. - Miféle új csapás? Mit akar ön itt?

- Csak egy szót akarok váltani önnel - felelte Heyling. Leült az asztal túlsó végén, levetette köpönyegét, sapkáját, s fölfedte az arcát.

Az öreg embernek mintha egyszerre elállt volna a szava. Hátrahanyatlott a székén s a kezét összekulcsolva, félelemmel és irtózattal meredt a látományra.

- Ma éppen hat esztendeje - folytatta Heyling -, ma éppen hat esztendeje tökéltem el magamat, hogy egy élettel kell megfizetnie a gyermekemért. Leánya kihűlt teste mellett esküdtem meg, ősz ember, hogy attól fogva csakis a bosszúmnak élek majd. Azóta soha egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a célomat; de még ha meg is feledkeztem volna róla, csak némán tűrő feleségem utolsó fájdalmas pillantására, ártatlan gyermekem kiéhezett arcára kellett volna gondolnom, hogy újra megedződjem a bosszúra. A megtorlás első fejezetére még jól emlékezhet; ez a mai az utolsó.

Az öreg összeborzadt, két karja tehetetlenül lehanyatlott.

- Holnap elhagyom Angliát - mondta Heyling, pillanatnyi hallgatás után. - Még ma este átadom önt az eleven halálnak, amelyre leányát kárhoztatta... a reménytelen fogságnak...

Felnézett az öreg arcába és elhallgatott. A gyertyával az arcába világított, aztán szép csendesen letette megint az asztalra és kiment a szobából.

- Jó volna, ha felmenne egy kicsit az öreghez - így szólt az asszonyhoz, amint kinyitotta a kaput és intett a törvényszolgának, hogy jöjjön ki vele az utcára -, azt hiszem, hogy rosszul érzi magát.

Az asszony bezárta a kaput, sietve felment az emeletre és ott találta az öreget holtan.


Kent egyik legfélreesőbb és legcsöndesebb temetőjében, ahol vadvirágok tarkállnak a fűben, az angol kertek egyik legbájosabb zugában, melynek a környéke is oly szelíd: egyszerű, faragott sírkő alatt pihen a fiatal anya és kicsi gyermeke. De poraik nem vegyülhetnek össze az édesapa poraival; mert az emlékezetes éjszaka óta az ügyvéd soha többé hírt sem hallott különös ügyfeléről.

Miután az öreg befejezte elbeszélését, odalépett a sarokban álló fogashoz, levette a kalapját és a kabátját, nagy nyugalommal felöltözött és szó nélkül, lassú léptekkel eltávozott. Minthogy a berakott inggombos úr már mélyen aludt, a társaság java része pedig roppant nagy buzgalommal arra a különös mesterségre adta magát, hogy olvasztott faggyút csepegtessen a pálinkáspoharakba, Pickwick úr észrevétlenül távozhatott s miután kifizette a saját és a Weller úr fogyasztását, ez utóbbi társaságában csakhamar kilépett a Szarka fogadó kapuján.

 

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Pickwick úr Ipswichbe utazik, ahol regényes kalandba keveredik egy
javakorabeli hölggyel, aki sárga papírtekercset visel a hajában

- Ez a gazdád poggyásza, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr szeretett magzatától, amikor az utóbbi egy utazóbőrönddel és egy kis kézitáskával befordult a whitechapeli Ökör fogadó udvarára.

- Fején találtad a szöget, öreg - felelte ifjabb Samuel Weller úr, lerakta terhét az udvaron; aztán kényelmesen letelepedett rá. - A gazdám is itt lesz mindjárt.

- Persze bérkocsin jön, mi? - kérdezte az apja.

- Hát persze, nyolc pennyért két mérföldnyi úton játszik az életével - felelte a fia. - Hát a mostohám mit csinál, hogy van?

- Furcsán, Sammy, nagyon furcsán - felelte idősb Weller úr fölöttébb komoly hangon. - Úgy látszik, belépett a metodista rendbe a minap, Sammy, no és annyit mondhatok, hogy iszonyatosan ájtatos asszony lett belőle. Olyan kiváló asszony az, Sammy, hogy nem is hozzám való. Érzem, hogy nem érdemlem meg az ilyen feleséget.

- Ejnye már, apám - mondta Samuel -, nagy önmegtagadás volna, ha lemondanál róla.

- Bizony - felelte az apja, felsóhajtva. - Valami új találmányt vett a fejébe, olyasmit, hogy felnőtt emberek újra megszülethetnek. Ha nem tévedek, újjászületésnek hívják. Nagyon szeretném látni, hogyan ütik nyélbe a dolgot, Sammy. Nagyon szeretném látni, hogy a mostohád hogyan születik még egyszer a világra. Biz isten, mindjárt kiadnám dajkaságba.

- Mit gondolsz, mit műveltek az asszonyok a minap - folytatta idősb Weller úr, rövid szünet után, mialatt az orra hegyét jó néhányszor megvakargatta a mutatóujjával. - Mit gondolsz, mit műveltek az asszonyok a minap, Sammy?

- Tudom is én - felelte Samuel. - Ugyan mit?

- Fogták magukat és egy nagy uzsonnázást rendeztek egy fickó tiszteletére, akit a pásztoruknak neveznek - mondta Weller úr. - A képkereskedés előtt álldogáltam, a mi bérkocsi-állomásunkon, amikor megakad a szemem egy kifüggesztett kis cédulán és azt olvasom rajta: Egy jegy ára két és fél shilling. Bővebb felvilágosításokkal a bizottság szolgál. Titkár: Wellerné. S mire hazaértem, az udvari szobában már együtt is ült a bizottság. Tizennégy asszony. Nagy kár, hogy nem hallottad őket, Sammy. Határozatokat hoztak, megszavaztak könyöradományokat és egyéb ilyen szamárságokat műveltek. Egyrészt, mert a mostohád nagyon zaklatott, hogy menjek el, másrészt pedig, mert azt reméltem, hogy egy jó kis kutyakomédiát fogok látni, ha elmegyek, hát én is feliratkoztam, hogy veszek egy jegyet. Pénteken este hat órakor aztán szépen kicsíptem magam, fölkerekedtem az anyjukkal együtt, s ahogy felmegyünk egy dohos terembe, ahol már vagy harminc embernek terítve volt teára, a sok asszony mind súgni-búgni kezd és úgy néz rám, mintha soha életében nem láthatott volna még egy ilyen jó erőben levő, ötvennyolcas úriembert. Egyszerre csak nagy zajt hallok a lépcsőházból, hát egy vörös orrú, fehér nyakkendős, cingár legény rohan fel a lépcsőn és elkiáltja magát: "Itt jön a pásztor, aki meglátogatja az ő hű nyáját"... és belép ám az ajtón egy széles képű, sápadt, kövér alak és úgy mosolyog, mint a nyúl a vadalmára. Így folyt ott a vásár, Sammy... A "békecsókot" - mondja a pásztor; s azzal sorra csókolja mind az asszonyokat, s ahogy elvégzi, a vörös orrú fog hozzá. Én is épp azon tűnődtem magamban, hogy nem volna-e jó már nekem is hozzálátnom, annyival is inkább, mert egy nagyon helyes asszonyka ült mellettem... de akkor már ott volt a tea, meg ott volt a mostohád is, aki odalent vigyázott, míg a vizet felforralták. De csak ezután következett a java. Aztán milyen hangosan fújták a zsoltárt, Sammy, amíg a tea elkészült! Micsoda zsoltározás volt ott, micsoda evés-ivás! Jaj, ha láttad volna, hogy a pásztor hogy nekiesett a meleg sonkás hasénak! Soha életemben nem láttam még olyan falatozást meg olyan ivást... nem én, soha. A vörös orrú legényt se igen vállalná az ember havi kosztosnak, de a pásztor mellett csak kismiska volt. Mikor aztán meguzsonnáztak, megint elénekeltek egy zsoltárt, és a pásztor elkezdett prédikálni; s meg kell adni, hogy jól csinálta a dolgát, kivált ha meggondoljuk, hogy a sok meleg hasé mennyire megfeküdhette a gyomrát. Aztán egyszerre csak elhallgat, és elordítja magát: "Hol van a bűnös... hol van a nyomorult bűnös?" Mire az asszonyok mind rám néztek és olyan sóhajtozást csaptak, mintha a halálukon volnának. Ezt már egy kicsit furcsának találtam, de azért egy kukkot sem szóltam. Aztán hirtelen megint csak kihúzza magát, rám néz nagy szigorúan és megint azt mondja: "Hol van a bűnös... hol van a nyomorult bűnös?", és az asszonyok újra sóhajtoznak, de még százszorta keservesebben, mint az előbb. Erre már egy kicsit fejembe szállt a vér, egyet-kettőt léptem feléje és azt mondom neki: "Mondja csak, barátom, rám értette ezt a dolgot?"... A pásztor meg ahelyett, hogy megkövetett volna, ahogy tisztességes emberhez illik, csak még gorombább lett: edénynek nevezett, Sammy... a harag edényének... meg más efféle gyalázkodó szóval illetett. No, nekem is felforrt az epém és először lekentem neki kettőt-hármat, amit neki szántam, aztán lekentem neki még kettőt-hármat, amit a vörös orrúnak szántam, azzal, hogy adja át a barátjának, s faképnél hagytam őket. Bárcsak hallottad volna, Sammy, hogy visítoztak az asszonyok, amikor a pásztorukat kihúzták az asztal alól... Ohó! Itt a gazdád, teljes életnagyságban.

Weller úr elhallgatott, Pickwick úr pedig közben kiszállt a kocsiból és belépett az udvarra.

- Szép reggelünk van, uram - mondta idősb Weller úr.

- Gyönyörű, csakugyan - felelte Pickwick úr.

- Gyönyörű, csakugyan - ismételte egy hosszú orrú, vörös hajú ember, kék szemüveggel, aki ugyanakkor szállt ki egy másik bérkocsiból, mint Pickwick úr -, Ipswichbe megy, uram?

- Oda - felelte Pickwick úr.

- Csodálatos véletlen. Én is oda igyekszem.

Pickwick úr bólintott egyet.

- Külső helyet váltott, uram? - kérdezte a vörös hajú ember.

Pickwick úr ismét bólintott.

- No, ez már igazán bámulatos... én is külső helyet váltottam - mondta a vörös hajú ember. - Így hát csakugyan együtt utazunk. - S a vörös hajú ember, aki egy hegyes orrú, fontoskodó képű, titokzatos hangon beszélő egyén volt, s a madarak módjára billegtette a fejét, valahányszor mondott valamit, most olyan sokatmondóan mosolygott, mintha a világtörténelem legcsudálatosabb fölfedezésére jött volna rá.

- Nagyon örvendek, hogy az ön társaságában utazhatom, uram - mondta Pickwick úr.

- Ó - felelte a jövevény -, ez egyaránt kellemes mindkettőnknek, no nem igaz? Mert tetszik tudni, társaságban utazni... izé, társaságban utazni... az... az... egészen más, mint egyedül utazni... no nem igaz?

- Már azt senki sem tagadhatja - mondta Weller úr, és nyájas mosollyal kapcsolódott be a társalgásba. - Ez magától értetődik, ahogy a kutyaeledeles mondta, amikor a szolgálólány a szemére hányta, hogy nem viselkedik úriember módjára.

- Ó - mondta a vörös hajú ember, és gyanakvó pillantással mérte végig Weller urat, tetőtől talpig. - Az ön barátja, uram?

- No, nem éppen barátom - felelte Pickwick úr halkan. - A dolog úgy áll, hogy tulajdonképpen az inasom, de megengedem neki ezt a bizalmaskodást; mert, köztünk szólva, hízelgek magamnak azzal, hogy érdekes, eredeti ember, s meglehetősen büszke vagyok rá.

- Ó - mondta a vörös hajú ember -, hát ez már ízlés dolga, tetszik tudni. Én nem szeretek semmit, ami eredeti; ki nem állhatom az effélét; nem látom be, hogy mi szükség van rá. Kihez van szerencsém, uram?

- Itt a névjegyem, kérem - felelte Pickwick úr, akit nagyon mulattatott ez a hirtelen kérdés meg az idegen furcsa modora.

- Ó - mondta a vörös hajú ember, s eltette Pickwick úr névjegyét a tárcájába. - Pickwick... nagyon szép. Én mindig szeretem tudni, hogy kivel beszélek, így sok fölösleges fáradságtól megkíméli magát az ember. Tessék, itt a névjegyem, uram... Magnus... amint látja, uram... Magnus a nevem. Elég jó név, azt hiszem, ugyebár?

- Igazán nagyon jó név - felelte Pickwick úr, de most már nem állta meg mosolygás nélkül.

- Igen, magam is azt hiszem - folytatta Magnus úr. - A keresztnevem is nagyon szép, amint láthatja. Megengedi, kérem... ha egy kicsit ferdén tartja a névjegyet, akkor éppen a nyomtatásra esik a világosság, így ni. Itt van... Peter Magnus... jól hangzik, azt hiszem.

- Nagyon jól hangzik - felelte Pickwick úr.

- Roppant érdekesek ám ezek a kezdőbetűk, uram - mondta Magnus úr. - Talán már észre is vette, kérem... P. M. annyi mint: post meridiem, azaz délután. Úgyhogy ha sietősen írok a jó barátaimnak, sokszor csak így írom alá magamat: "Délután." A barátaim ezen nagyon jót mulatnak, Pickwick uram.

- El tudom képzelni, hogy milyen szórakoztató lehet számukra - mondta Pickwick úr, és titokban kissé irigykedett, hogy milyen könnyűszerrel lehet mulattatni Magnus úr barátait.

- Uraim - szólalt meg most a lovász -, parancsoljanak, a kocsi előállt.

- Felrakták minden poggyászomat? - kérdezte Magnus úr.

- Mindent felraktunk, uram.

- A vörös bőröndömet is?

- Azt is, kérem.

- A csíkos táskámat is?

- Fent van, uram, az elülső csomagtartóban.

- Hát a szürke papírcsomagomat?

- Az az ülés alatt van, uram.

- És a bőr kalapskatulyámat?

- Minden fent van a kocsin, uram.

- No, akkor talán tessék felszállni - mondta Pickwick úr.

- Bocsánatot kérek - felelte Magnus úr, s állva maradt a kocsikeréken. - Bocsánatot kérek, Pickwick uram, de nem szállhatok fel addig, amíg ilyen bizonytalanságban vagyok. Ennek az embernek a viselkedéséből azt olvasom ki, hogy a bőr kalapdobozom nincs a kocsin.

A lovász hiába fogadkozott ünnepélyesen, Magnus úr megnyugtatására elő kellett halászniuk a kalapskatulyát a kocsi fenekéről; és amikor Magnus úr a kalapskatulya felől végre megnyugodott, egyszerre másféle balsejtelmei támadtak, először is aziránt, hogy a vörös bőröndjét elhagyták, másodszor, hogy a csíkos táskát ellopta valaki és végül, hogy a szürke papírcsomag spárgája leoldódott. Végül nagy nehezen, miután saját szemével győződött meg arról, hogy sejtelmei egytől egyig alaptalanok voltak, hajlandónak mutatkozott felmászni a kocsi tetejére, nem mulasztván el megjegyezni, hogy most minden gondjától megszabadult s ennélfogva tökéletesen jól érzi magát és nagyon meg van elégedve a helyzettel.

- Ön egy kissé ideges, uram, nemde? - kérdezte idősb Weller úr, rásandítva az idegenre, amikor az felszállt a kocsira.

- Úgy van, az ilyen apró kellemetlenségek egy kissé mindig idegessé tesznek - felelte az idegen. - De most már megint jól érzem magam... minden rendben van.

- Még ez a szerencse - mondta Weller úr. - Sammy, segítsd fel a gazdádat a bakra... a másik lábával, uram... ez az... adja ide a kezét, kérem. No, most fel. Gyerekkorában ön is könnyebb lehetett, uram.

- Ebben igaza van, Weller úr - felelte jókedvűen Pickwick úr, ámbár a lélegzete is elállt, mire sikerült feljutnia a bakra Weller úr mellé.

- No, kapaszkodj fel itt elöl, Sammy - mondta Weller úr. - No, William, ereszd meg a gyeplőt... Uraim, tessék vigyázni a kapubolt alatt. Le a fejjel, ahogy a hentes mondja. Jól van, William, csak ereszd meg bátran a gyeplőt! - S azzal a kocsi végigrobogott Whitechapelen, a sűrűn lakott városrész lakóinak nagy bámulatára.

- Nem nagyon vonzó környék, uram - mondta Sam, megérintve kalapja szélét, amit mindig meg szokott tenni, amikor társalgásba óhajtott bocsátkozni a gazdájával.

- Bizony, nem nagyon vonzó, Sam - felelte Pickwick úr, s nézte a piszkos, népes utcát, ahol a gyorskocsijuk végighaladt.

- Érdekes véletlen, uram - folytatta Sam -, de úgy látszik, hogy az osztriga meg a szegénység mindig együtt járnak.

- Nem értem, mit akar ezzel mondani, Sam - mondta Pickwick úr.

- Úgy értem, uram - felelte Sam - hogy mentől szegényebb egy hely, úgy látszik, annál keresettebb portéka ott az osztriga. Tessék csak nézni, kérem; itt minden hatodik házra jut egy osztrigás bolt. Véges-végig az egész utcán. Biz' isten, már azt kell hinnem, hogy mikor az ember nagyon szegény, hát kiszalad a házából és nagy kétségbeesésében osztrigát eszik.

- Hát persze - jegyezte meg idősb Weller úr. - Sőt, szakasztott így áll a dolog a besózott lazaccal is.

- Nagyon érdekes dolog mind a kettő - mondta Pickwick úr -, s nekem eddig még soha nem jutott eszembe. Mihelyt az első állomáshoz érünk, rögtön feljegyzem a zsebkönyvembe.

Ezalatt odaértek a Mile End-i vámsorompóhoz; két-három mérföldet hagytak már maguk mögött, s egyikük sem szólt egy kukkot sem, amikor idősb Weller úr hirtelen hátrafordult Pickwick úrhoz és azt mondta:

- Nagyon furcsa élete van ám a szedőnek, uram.

- Kinek? - kérdezte Pickwick úr.

- A szedőnek.

- Kit nevez maga szedőnek? - kérdezte Peter Magnus úr.

- Úgy tessék érteni, hogy az öregem a vámszedőkről beszél - jegyezte meg ifjabb Samuel Weller úr magyarázatképpen.

- Ó, most már értem - mondta Pickwick úr. - Igen, annak furcsa élete van. Nagyon kényelmetlen élete.

- Mert csakis olyan emberekből lesznek vámszedők, akik nem tudnak boldogulni az életben - mondta idősb Weller úr.

- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr.

- Úgy bizony. Csalódtak a világban, ennélfogva visszavonulnak, elrekesztik magukat a sorompó mögé: egyfelől azért, hogy magányban lehessenek, másfelől pedig azért, hogy azzal is bosszút állhassanak az emberiségen, hogy vámot szednek tőlük.

- Mi a csuda - mondta Pickwick úr. - Ezt sem tudtam eddig.

- Pedig tény és való, uram - mondta Weller úr. - Ha urak lennének, akkor mizantrópoknak neveznék őket, de minthogy nem azok, hát csak közönséges finánc a nevük.

Idősb Weller úr az utazás unalmát majdnem egész nap efféle beszélgetésekkel igyekezett enyhíteni, s ennek megvolt az a megbecsülhetetlen előnye is, hogy a hasznosat a kellemessel párosította. Amellett sohasem fogytak ki a mondanivalóból, mert még ha az idősb Weller úr egy pillanatra abba is hagyta a fecsegést, rögtön buzgón helyettesítette őt Peter Magnus úr, aki útitársainak személyes és magánügyeit igyekezett kifaggatni és a megállóhelyeken sohasem mulasztotta el hangos kifejezést adni abbeli aggodalmának, hogy a két bőröndje, a bőr kalapskatulyája és a szürke papírcsomagja vajon biztonságban van-e.

Ipswich főutcáján, az út bal oldalán, alighogy elhagyta az ember a nagy piacot, mely a városháza előtt nyúlik el, egy fogadóhoz érünk, amelyet a Nagy Fehér Ló néven ismernek messze földön; s a híres szálloda már csak azért is szemünkbe ötlik, mert a főbejárata fölött egy kőből faragott, lobogó sörényű és lobogó farkú, szilaj mén látható, amely kissé emlékeztet egy megőrült igáslóra. A Nagy Fehér Ló arról is híres az egész környéken, amiről a díjnyertes ökrök, vagy a vidéki hírlapokban emlegetett cukorrépák, vagy hízók - azaz a rendkívüli nagyságáról. Sehol a világon nem találhat az ember olyan útvesztő folyosókat, szőnyeg nélkül, annyi és olyan dohos és sötét sor szobát, oly rengeteg számú szűk étkező- és hálófülkét, mint amennyi az ipswichi Nagy Fehér Ló fogadó födele alatt nyílik egymásba. Ez előtt a rengeteg nagy szálló előtt állt meg minden este ugyanabban az órában a londoni postakocsi; és erről a londoni kocsiról szállt le Pickwick úr, Weller úr és Peter Magnus úr azon a bizonyos estén, amelyről történetünknek ebben a fejezetében beszámolunk.

- Ön itt száll meg, uram? - kérdezte Peter Magnus úr, amikor a csíkos táska, a vörös bőrönd, a szürke papírcsomag meg a kalapdoboz mind lekerült a kocsiról. - Ön itt száll meg, uram?

- Itt - felelte Pickwick úr.

- Lelkemre mondom - mondta Magnus úr -, ilyen csodálatos véletlent még soha életemben nem tapasztaltam. Hiszen én is itt akarok megszállni. Remélem, hogy együtt vacsorázunk majd.

- Ezer örömmel - felelte Pickwick úr. - Bár nem tudom bizonyosan, nem érkezett-e már ide néhány barátom. Pincér, nem szállt meg itt egy Tupman nevű úr?

Pickwick úr megszólítására egy potrohos pincér, kéthetes szalvétával a hóna alatt, s a szalvétával egyidős harisnyával a lábán, szép lassan abbahagyta a dolgát, ami abból állt, hogy kinézett az utcára; s miután alaposan végigmérte Pickwick urat, a kalapja tetejétől a cipője sarkáig, nagy nyomatékkal így felelt:

- Nem!

- Sem egy Snodgrass nevű úr? - kérdezte Pickwick úr.

- Nem!

- Sem Winkle?

- Nem!

- Barátaim még nem érkeztek meg - mondta Pickwick úr. - Akkor hát egyedül vacsorázunk. Pincér, kérünk egy különszobát.

Erre a felszólításra a potrohos pincér volt olyan kegyes meghagyni a háziszolgának, hogy hozza be az urak poggyászát; aztán egy hosszú, sötét folyosón keresztül elvezette őket egy silányan bútorozott, tágas szobába, ahol egy piszkos kandalló állt, amelyben egy kis pislogó parázs mindenáron lángra akart lobbanni, de a környezet leverő hatása alatt maga is majdnem kialudt. Egy óra leforgása után betálalták az utasok vacsoráját, egy kis halat meg marhasültet; s miután elfogyasztották, a pincérek leszedték az asztalt, Pickwick úr és Peter Magnus úr széket húztak a tűz mellé, rendeltek egy palack portóit, melynél drágábbat és rosszabbat bajosan lehetett volna találni, aztán inkább konyakot ittak szódával, mert saját magukra is tekintettel voltak, nemcsak a szállodára.

Peter Magnus úr roppant közlékeny természetű ember volt, s a szódás konyak olyan csodálatos hatással volt rá, hogy szívének legrejtettebb titkai is kikívánkoztak belőle. Tücsköt-bogarat elmesélt önmagáról, a családjáról, a barátairól, a kedvteléseiről, az üzleti dolgairól és a bátyjairól (a bőbeszédű embereknek rendszerint nagyon sok mondanivalójuk van bátyjaikról), aztán kék szemüvegén át egy darabig csak nézte Pickwick urat, s végül szerény hangon megkérdezte tőle:

- És mit gondol ön... vajon mit gondol ön, Pickwick uram... mi dologban járok én itt?

- Szavamra mondom - felelte Pickwick úr -, hogy nem tudom kitalálni. Talán valami hivatalos ügy?

- El is találta, meg nem is - felelte Peter Magnus úr. - Hivatalos ügy, meg nem is; no, talán mégis ki tudja sütni.

- Nem én - felelte Pickwick úr. - Igazán önre kell bíznom, hogy megmondja-e vagy sem; én akár reggelig törhetném rajta a fejemet, akkor sem találnám ki.

- No hát... hehehe! - mondta Peter Magnus úr, szégyenlősen kuncogva -, mit szólna hozzá, Pickwick úr, ha azt mondanám, hogy lánykérőbe jöttem Ipswichbe... mi? Hehehe!

- Mit szólnék hozzá? Hát csak annyit, hogy aligha fog kosarat kapni - felelte Pickwick úr, szokott ragyogó mosolyával.

- Ó! - mondta Magnus úr. - De igazán ez az őszinte véleménye, Pickwick uram? Igazán?

- Hát persze - mondta Pickwick úr.

- Ó, én azt hiszem, hogy csak tréfál.

- Dehogy tréfálok.

- Hát, ha igazán ezt tartja - mondta Magnus úr -, akkor elárulok önnek egy kis titkot: én magam is reménykedem. Sőt, még azt is megmondom önnek, ámbár rettentően féltékeny a természetem... rettentően féltékeny... hogy az illető hölgy itt van a fogadóban. - S azzal Magnus úr levette a szemüvegét, hogy rákacsinthasson Pickwick úrra, aztán újra föltette.

- Hát akkor vacsora előtt ezért szaladgált ki minduntalan a szobából - jegyezte meg Pickwick úr ravaszul.

- Pszt! Úgy van, eltalálta, ezért; de azért volt annyi eszem, hogy ne mutassam magam előtte.

- Nem?

- Nem; tetszik tudni, nem akartam, hogy meglásson ilyen állapotban, porosan az utazás után. Várok holnap reggelig, uram; s akkor sokkal több kilátásom lesz. Mondhatom magának, Pickwick uram, hogy ebben a bőröndben egy olyan öltözet ruhám van, és ebben a dobozban egy olyan kalapom, amelytől, azt hiszem, döntő sikert remélhetek.

- Igazán! - mondta Pickwick úr.

- Igen; ön bizonyosan észre is vette, hogy mennyire féltettem őket útközben. Nem hiszem, hogy akármennyi pénzért is lehetne még egy ilyen öltözet ruhára s még egy ilyen kalapra szert tenni.

Pickwick úr gratulált a szerencsés tulajdonosnak, akinek sikerült beszereznie ezeket az ellenállhatatlan ruhadarabokat; és Peter Magnus úr néhány pillanatig szemmel láthatóan gondolataiba merült.

- Szép nő - mondta Magnus úr.

- Igazán? - kérdezte Pickwick úr.

- Nagyon szép - mondta Magnus úr -, nagyon szép. Vagy húsz mérföldnyire lakik innét. Megtudtam, hogy ittmarad ma éjszakára, egészen holnap délig, és eljöttem, hogy felhasználjam a jó alkalmat. Azt hiszem, egy fogadó elég alkalmas hely arra, hogy az ember megkérje egy magános nő kezét. Talán így utazás közben sokkal inkább érzi az elhagyottságát, mint odahaza. Mit gondol ön, Pickwick uram?

- Nagyon valószínűnek tartom.

- Már megbocsásson, Pickwick uram - mondta Peter Magnus úr -, de hát nekem roppant kíváncsi a természetem. Ön mi járatban van itten?

- Ó, én sokkal kellemetlenebb ügyben járok, uram - felelte Pickwick úr, s ahogy eszébe jutott a dolog, mérgében egészen elpirult. - Azért vagyok itt, uram, hogy leleplezzem valakinek a gaztetteit és álnokságát, akinek a hűségében és a becsületességében pedig feltétlenül megbíztam.

- Ó, hát az igazán nagyon kellemetlen - mondta Peter Magnus úr. - Persze, asszonyról van szó, gondolom? Mi? Ó, értem, ön nagyon óvatos, Pickwick uram, értem. No jó, legyen nyugodt, kedves jó Pickwick uram, én a világért sem akarom megbántani az ön gyöngéd érzelmeit. Fájdalmas dolog az ilyen, kérem, nagyon fájdalmas. De sose restelkedjék előttem, Pickwick uram, ha szabad folyást akar engedni érzelmeinek. Én tudom, mi az, egy nőben csalódni; ilyesmi énvelem megesett már háromszor-négyszer is az életemben.

- Nagyon köszönöm, hogy ilyen melegen érdeklődik a dolog iránt, aminek bosszúságomat tulajdonítja - mondta Pickwick úr, s közben felhúzta az óráját és letette az asztalra - csakhogy...

- Nem, nem - mondta Peter Magnus úr -, szót se többet; fájdalmat okozna önnek. Értem, értem. Hány óra, Pickwick uram?

- Éjfél múlt.

- Ó, Istenem, itt a lefekvés ideje. Nem maradhatok fent tovább. Nagyon sápadt lennék holnap reggel, tetszik tudni.

Ennek a szomorú eshetőségnek már a puszta gondolata is annyira megijesztette Peter Magnus urat, hogy tüstént csöngetett a szobalánynak; s miután a csíkos táska, a vörös bőrönd, a bőr kalapdoboz és a szürke papírcsomag elszállíttatott a szobájába, ő maga egy zománcozott gyertyatartóval elindult az épület egyik vége felé, Pickwick urat pedig egy másik zománcozott gyertyatartóval hosszú sor tekervényes folyosón keresztül az épület másik végébe vezették.

- Ez az ön szobája, uram - mondta a szobalány.

- Jól van - felelte Pickwick úr, körültekintve a szobában. Elég tűrhető, nagy, kétágyas szoba volt, kandallóval; alapjában véve sokkal barátságosabb helyiség, semmint Pickwick úr a Nagy Fehér Ló szálloda kényelmességéről szerzett rövid tapasztalatai után remélhette volna.

- A másik ágyban, természetesen, nem alszik senki? - kérdezte Pickwick úr.

- Ó, nem, uram.

- Jól van. Szóljon az inasomnak, hogy holnap reggel fél kilenckor hozzon be nekem meleg vizet, és hogy ma éjjel már nem lesz rá szükségem.

- Igenis, uram. - A szobalány jó éjszakát kívánt Pickwick úrnak, aztán kiment a szobából és magára hagyta.

Pickwick úr leült egy székre a kandalló mellé és hosszan elábrándozott. Először a barátai jutottak eszébe s azon töprengett, hogy vajon mikor fognak megérkezni; aztán visszaszálltak gondolatai Bardellné asszonyhoz, ahonnan viszont természetes eszmetársulás révén eljutottak Dodson és Fogg piszkos irodájába. Dodson és Foggtól aztán minden átmenet nélkül egyszerre a különös ügyfél történetének kellős közepébe jutott, ahonnét visszakerült az ipswichi Nagy Fehér Lóba, s ekkor Pickwick úrnak még valamennyire világosság derengett az öntudatában és érezte, hogy most mindjárt elnyomja őt az álom. Így hát feltápászkodott a székről s vetkőződni kezdett, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy az óráját lent feledte az asztalon.

Ez az óra különös kedvence volt Pickwick úrnak, mellényzsebének mélyében mindenütt magával hordta, olyan régóta már, hogy erről nem is szükséges talán itt beszámolnunk. Pickwick úrnak soha eszébe sem jutott volna, hogy lefekhet aludni anélkül, hogy az órája szép csöndesen ott ne ketyegne a vánkosa mellett, vagy a feje fölé fölakasztva. De mivel már meglehetősen későre járt az idő, s éjnek évadján nem akarta meghúzni a csengőt, Pickwick úr inkább felvette a kabátját, melyet csak az imént vetett le, kezébe fogta a zománcozott gyertyatartót és csöndesen megindult lefelé a lépcsőn.

Mennél több lépcsőn jutott le Pickwick úr, annál több új lépcső került elébe, s amikor már éppen egy keskeny folyosóra ért és örvendezni akart, hogy végre sikerült leérnie a földszintre, egyszerre csak egy új lépcsőszárny jelent meg ámuló szeme előtt. Végül lejutott egy kövezett tornácra, amelyre úgy emlékezett, hogy már látta egyszer, amikor belépett a fogadóba. Végigkutatott minden folyosót, benyitott minden szobába, s végre amikor már azon a ponton volt, hogy kétségbeesésében felhagy a kereséssel, rátalált arra a szobára, ahol az estét töltötte és az ottfelejtett óráját is megtalálta az asztalon.

Pickwick úr nagy diadallal kapta fel az órát és indult vissza a szobája felé. De ha már a lejövetel is sok nehézséggel és zűrzavarral járt, visszatalálni a szobájába még sokkal bonyodalmasabb feladat volt. Minden képzelhető irányban ajtósorok nyúltak el, melyek elé a legkülönbözőbb alakú, nagyságú és minőségű lábbelik voltak kirakva. Már vagy húsz kilincset lenyomott szép óvatosan, abban a hiszemben, hogy rátalált a szobájára, de mindannyiszor nagy mérgesen kiszólt valaki: "Ki az ördög az?" vagy: "Mit keres itt?" - mire Pickwick úr hihetetlen gyorsasággal lábujjhegyen odább surrant. Már a kétségbeesés környékezte, amikor megakadt a szeme egy nyitott ajtón. Bekandikált. Végre megtalálta! Ott volt a két ágy s tisztán emlékezett rá, hogyan álltak a szobában, s még a tűz is égett. Gyertyája már akkor sem volt nagyon hosszú, amikor kapta és a nagy léghuzatban, amelyen Pickwick úr keresztüljött, hamar tövig égett és abban a pillanatban aludt ki, amikor gazdája becsukta az ajtót maga után.

"Nem tesz semmit - gondolta magában Pickwick úr. - A kandalló fényénél is levetkőzhetem."

A két függönyös ágy az ajtó két oldalán állt, jobbra és balra s a fal felőli oldalukon volt egy kis köz, nádfonatú székkel, s elég hely ahhoz, hogy a vendég erről az oldalról is befekhessék az ágyba, vagy leszállhasson róla, ha a kedve úgy tartja. Miután kívülről gondosan összehúzta az ágy függönyét, Pickwick úr leült a nádfonatú székre és szép lassan lehúzta a cipőjét és a bokavédőjét. Aztán levetette és gondosan összehajtogatta a kabátját, a mellényét és a nyakravalóját, vigyázatosan fejére húzta bojtos hálósipkáját s az álla alatt jó szorosan megkötötte két szalaggal, amelyek erről a ruhadarabról sohasem hiányoztak. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy az imént milyen rettentően kínos helyzetben volt és hátradőlve a nádfonatú széken, olyan jóízűt nevetett magában, hogy minden értelmes ember nagy gyönyörűséggel szemlélte volna, milyen széles mosolyra derül a hálósipka alól valósággal előtündöklő szeretetre méltó ábrázata.

- No hát, ennél jobb históriát még soha életemben nem hallottam - mondta Pickwick úr magában, és úgy nevetett, hogy a hálósipkájának a szalagjai majdnem elszakadtak. - Soha életemben ennél jobb dolgot nem hallottam, hogy az ember eltévedjen egy fogadóban s ide-oda bolyongjon a lépcsőn. Fura, nagyon fura. - Pickwick úr megint mosolygott, még jobbízűen, mint az előbb és az elképzelhető legjobb hangulatban akarta éppen folytatni a vetkőzési műveletet, amikor hirtelen megzavarta őt egy váratlan körülmény - tudniillik az, hogy belépett valaki a szobába, gyertyával a kezében, s miután bezárta az ajtót, odalépett az öltözőasztalhoz s ott letette a gyertyát.

A mosoly, mely Pickwick úr ajkai körül játszadozott, egy szempillantás alatt határtalan meghökkenéssé és ámulattá merevült. A belépő, akárki volt is, olyan hirtelenül és olyan nesztelenül jött, hogy Pickwick úrnak ideje sem volt kiáltani vagy meggátolni a beléptét. Vajon ki lehet? Valami haramia? Vagy egy gaz kópé, aki rosszban töri a fejét, mert talán meglátta őt, amint feljött a lépcsőn drága órájával a kezében? Mitévő legyen?

Az egyetlen mód, hogy lehetőleg a felfedeztetés veszélye nélkül egy futó pillantást vethessen a rejtélyes vendégre, abban állt, hogy fölmászik az ágyba s a másik oldalon kikukucskál a függöny közül. Rögtön el is szánta magát erre a műveletre. A függönyöket olyan szorosan összefogta, hogy nem lehetett belőle egyebet látni, mint az arcát meg a hálósipkáját, s miután föltette pápaszemét, összeszedte minden bátorságát és kitekintett.

Pickwick úr úgy megrémült, hogy az ájulás környékezte. Az öltözőasztal előtt egy javakorabeli hölgy állt, sárga papírtekercsekkel a hajában, s nagy buzgósággal kefélte azt a bizonyos valamit, amit a hölgyek copfnak neveznek. Már akárhogy jutott is be a mit sem sejtő javakorabeli hölgy a szobájába, egészen nyilvánvaló volt, hogy ott szándékszik tölteni az éjszakát; ugyanis éjjeli mécsest is hozott magával meg ernyőt is hozzá, amelyet dicséretes elővigyázatossággal, hogy tűz ne üthessen ki, egy mosdótálban a padlóra állított, ahol az úgy fénylett, mint egy óriási világítótorony egy roppant kicsi tóban.

"Jóságos ég! - gondolta magában Pickwick úr. - Hiszen ez rettenetes!"

A hölgy egyet köhintett, mire Pickwick úr olyan gyorsan visszakapta a fejét, mintha rugón járt volna.

"Még soha életemben nem értem meg ilyen iszonyú dolgot - mondta magában Pickwick úr, miközben hálósipkáján átszivárogtak a hideg verejtékcsöppek - soha, de soha. Ez igazán iszonyatos."

Nagyon fúrta azonban az oldalát a kíváncsiság, hogy mi fog történni ezután, s nem állta meg, hogy megint ki ne nézzen. Kidugta hát újra a fejét. A helyzet még rosszabbra fordult. Az élete derekán járó hölgy elkészült a fésülködéssel; nagy gonddal fejére húzott egy keskeny, pliszészegélyű hálófőkötőt és elgondolkozva kezdte nézni a tüzet.

"Az ügy nagyon aggasztóvá kezd válni - így okoskodott magában Pickwick úr. - Nem engedhetem meg, hogy ez így menjen tovább. A hölgy tökéletes elfogulatlansága után ítélve nyilvánvaló, hogy csak én téveszthettem el a szobát. Ha szólok, fellármázza az egész házat; de ha itt maradok, annak még borzasztóbb következményei lehetnek."

Szükségtelen mondanunk, hogy Pickwick úr a legtapintatosabb és legszemérmesebb halandók közé tartozott. Az a tudat, hogy hálósipkában kell mutatkoznia egy hölgy előtt, mélységesen lesújtotta, de az átkozott szalagok összecsomózódtak és most akárhogy erőlködött is, nem sikerült kibogoznia. Pedig azt a másik csomót mégiscsak ketté kell vágni. És ennek csak egy volt a módja. Visszahúzódott a függönyök mögé és hangosan köhintett egyet:

- Khm... khm!

A hölgy erre a váratlan hangra szemmel láthatóan megijedt, mert odaugrott az éjjeli mécseshez; de az is szemmel látható volt, hogy elhitette magával, hogy csak képzelődik, mert mire Pickwick úr abban a hiszemben, hogy a hölgy szörnyethalt az ijedtségtől, megint kikandikált a függöny mögül, azt látta, hogy újra ott ül a helyén és elmerülve nézi a tüzet, mint az imént.

"Nagyon különös asszony - gondolta magában Pickwick úr, megint visszabújva. - Höm... khm!"

Ez az utóbbi hang nagyon emlékeztette arra a hangra, amellyel Blunderbore, a mesebeli, kegyetlen óriás szokta kifejezni abbeli véleményét, hogy jó volna már teríteni - így hát sokkal hallhatóbb volt, semhogy ezúttal is azt lehetett volna hinni, hogy csak képzelődés.

- Jézus Mária! - kiáltott fel a javakorabeli hölgy. - Mi az?

- Egy... egy... izé... csak én vagyok, asszonyom - felelte Pickwick úr a függöny mögül.

- Egy férfi! - sikította a hölgy rémülten.

"Végem van!" - gondolta magában Pickwick úr.

- Egy idegen férfi! - sikoltozott a hölgy. Még egy pillanat, s talpon termett volna az egész ház. Suhogott rajta a ruha, amint az ajtóhoz rohant.

- Asszonyom! - kiáltotta Pickwick úr, és végső kétségbeesésében kidugta a fejét. - Asszonyom!

Noha Pickwick urat semmiféle határozott cél nem vezette abban, hogy kidugta a fejét, ennek mégis rögtön meglett a maga jó hatása. Mint említettük, a hölgy már az ajtóig jutott. Egy lépéssel kiérhetett volna a lépcsőházba, amit kétségtelenül meg is tett volna, ha Pickwick úr váratlanul felbukkanó hálósipkája vissza nem űzi őt a szoba legtávolabbi sarkába, ahonnan csak rémült arccal bámult Pickwick úr felé. Pickwick úr nem kevésbé rémült tekintettel viszonozta a hölgy pillantását.

- Gazember! - kiáltotta a hölgy, s a kezével eltakarta a szemét. - Mit keres maga itt?

- Semmit, asszonyom; a világon semmit - felelte Pickwick úr komoly hangon.

- Semmit! - ismételte a hölgy, felpillantva.

- Semmit, asszonyom, becsületszavamra mondom - szólt Pickwick úr, s olyan erélyesen rázta hozzá a fejét, hogy hálósipkáján a bojt ide-oda táncolt. - Higgye el, asszonyom, majd elsüllyedek a szégyentől, hogy hálósipkában vagyok kénytelen beszélgetni egy hölggyel - a hölgy ekkor hirtelen lekapta fejéről a főkötőjét -, de nem tudom kioldozni a szalagját. - Ennek bizonyságául Pickwick úr egy nagyot rántott a sipkán. - Most már látom, asszonyom, hogy idegen szobába tévedtem. Alig öt percet töltöttem itt, asszonyom, amikor ön hirtelen belépett.

- Ha ez a valószínűtlen mese csakugyan igaz, akkor rögtön távozzék ebből a szobából - mondta a hölgy, nagy zokogás közben.

- Megyek, asszonyom, kész örömmel - felelte Pickwick úr.

- De tüstént - mondta a hölgy.

- Hogyne, asszonyom, hogyne - vágott közbe Pickwick úr sietve. - Nagyon sajnálom, asszonyom - tette hozzá, amint kilépett az ágy mögül - nagyon sajnálom, hogy ilyen ijedelmet és izgalmat okoztam önnek, noha akaratlanul; bocsásson meg, kérem.

A hölgy az ajtóra mutatott. Pickwick úr jellemének egyik legfényesebb tulajdonsága még ebben a pillanatban is, a lehető legkényesebb helyzetben is gyönyörűen érvényesült. Jóllehet a nagy sietségben kalapját a hálósipkájára húzta, mint hajdan az éjjeliőrök, s cipőjét és bokavédőjét a kezében, kabátját és mellényét pedig a karján vitte, még így sem tagadhatta meg vele született udvariasságát.

- Végtelenül sajnálom a dolgot, asszonyom - mondta Pickwick úr, mélyen meghajolva.

- Ha annyira sajnálja, akkor rögtön távozzék a szobámból - felelte a hölgy.

- Máris megyek, asszonyom, máris megyek - mondta Pickwick úr, s kinyitotta az ajtót és óriási robajjal leejtette a földre mind a két cipőjét.

- Remélem, asszonyom - kezdte újra Pickwick úr, s lehajolt a cipőkért, aztán újra hátrafordult és megint meghajtotta magát -, remélem, asszonyom, hogy feddhetetlen jellemem s a női nem iránt érzett mély hódolatom némi mentségül szolgál majd ezért a... - de mielőtt még befejezhette volna a mondatot, a hölgy már kituszkolta őt a folyosóra, s bezárta és bereteszelte mögötte az ajtót.

Pickwick úr nagyon örült a szerencséjének, hogy ilyen könnyűszerrel megszabadult ebből a fonák helyzetből, de azért jelenlegi helyzete sem volt éppen irigylésre méltó. Egyedül ácsorgott egy nyitott folyosón, vadidegen házban, éjnek évadján, félig felöltözve; és egy csöppet sem bízhatott benne, hogy a sűrű sötétségben visszatalál a szobájába, amikor gyertyával a kezében sem tudott a folyosókon eligazodni, s ha közben a meddő próbálkozásaival bármi kis zajt talál ütni, könnyen az a veszedelem érheti, hogy valamelyik éber vendég lelövi vagy megfojtja. Nem maradt számára egyéb hátra, mint türelmesen várni egy helyben, amíg megvirrad. S miután pár lépéssel odább botorkált a folyosón, miközben határtalan rémületére belebotlott néhány pár cipőbe, Pickwick úr meghúzta magát a falmélyedésben, hogy amennyire tőle telik, filozófushoz illő megadással várja be a reggelt.

Türelmének ettől a végső megpróbáltatásától azonban mégiscsak megkímélte jó sorsa. Alig pár percig rejtőzködött búvóhelyén, amikor a legnagyobb rémületére a folyosó másik végében felbukkant egy alak, gyertyával a kezében. Ijedelme azonban hirtelen örömmé változott, amikor az alakban hűséges inasára ismert. Csakugyan Samuel Weller volt, aki éppen aludni akart menni, miután eltrécselte az időt a háziszolgával, akinek be kellett várnia a postakocsit.

- Sam - mondta Pickwick úr, s hirtelen elébe lépett -, merre van a szobám?

Weller úr szörnyű meglepetéssel meredt a gazdájára, s Pickwick úrnak háromszor kellett a kérdést megismételnie, míg végre Sam megfordult, s elkísérte őt hőn keresett szobájába.

- Sam - szólt Pickwick úr, amikor lefeküdt. - Ma éjjel úgy eltévedtem, hogy olyan még nem történt a világon.

- Úgy látszik, uram - felelte Samuel Weller szárazon.

- De meg is fogadtam szentül - mondta Pickwick úr -, hogy sohasem járok többé egyedül ebben a házban, még ha egy esztendeig kell is ittmaradnom.

- No hát, okosabb dologra nem is határozhatta volna el magát, uram - felelte Sam. - Kell valaki ön mellé, mikor az esze másfelé kószál.

- Hogy érti ezt, Sam? - kérdezte Pickwick úr. Felült az ágyában és kinyújtotta a kezét, mintha még akart volna mondani valamit; de aztán hirtelen meggondolta magát, befelé fordult a falnak és jó éjszakát kívánt az inasának.

- Jó éjszakát, uram - felelte Weller úr.

Kint az ajtó előtt egy pillanatra megállt - megcsóválta a fejét - újra megindult - újra megállt - megkoppantotta a gyertyát - megint csóválgatta a fejét s végül szemmel láthatólag mélyen elmerülve gondolataiba, lassú léptekkel megindult a szobája felé.

 

HUSZONHARMADIK FEJEZET

melyben Samuel Weller kezd nekigyürkőzni,
hogy Trotter úrral szemben lerója régi tartozását

Pickwick úrnak a sárga papírtekercses, javakorabeli hölggyel való kalandja utáni reggel az idősb Weller úr egy kis szobában üldögélt, az istálló közelében, s készülődött a londoni utazásra. Olyan nyugodalmasan üldögélt, hogy akár meg is lehetett volna festeni az arcképét.

Weller úr arcéle a pályafutása korábbi szakaszában valószínűleg merész és határozott körvonalakat mutatott volna a festőművésznek. A bő táplálkozás és életmódjához való feltűnő alkalmazkodóképessége következtében azonban az ábrázata lassacskán igen nagy méreteket öltött; merész, húsos hajlásai annyira túllépték az eredetileg tervezett körvonalaikat, hogy az ember, hacsak éppen szembe nem kapta az arcát, alig láthatott belőle egyebet, mint egy borvörös orr kiálló hegyét. Ugyancsak az említett okoknál fogva az álla is azzá a tekintélyes és hatalmas állá fejlődött, amelyet a tokaszalonnával szoktak kapcsolatba hozni; ami pedig az arcszínét illeti, bőre valami sajátságos színegyveleget mutatott, amelyet kizárólag a fuvaros kocsisoknál és sületlen angol bélszínnél észlelhet az ember. Nyaka köré egy haragosvörös utazósál volt csavarva, melynek a felső széle annyira összeolvadt Weller úr állával, hogy nehéz lett volna eldönteni, hol végződnek az egyiknek és hol kezdődnek a másiknak a ráncai. A sál fölé széles, vörös csíkos mintájú, hosszú mellényt öltött, efölé pedig széles kihajtású, zöld kabátot, nagy rézgombokkal, melyek közül hátul a derekára varrt két gomb olyan messzire esett egymástól, hogy teljességgel lehetetlen lett volna mind a kettőt egyszerre látni. Kurta, sima, fekete haja alig látszott ki széles karimájú, lapos, barna kalapja alól. Térdig érő bársonynadrág és magas szárú csizma volt rajta; széles övéről hanyagul csüngött le vastag réz óralánca, amelyen egy pecsétnyomót és egy kulcsot viselt, ugyanabból a nemes fémből.

Azt mondtuk, hogy Weller úr éppen készülődött a londoni útra - tudniillik becsomagolt a bendőjébe egy kis harapnivalót meg innivalót. Egy kancsó sör állt előtte az asztalon, egy tál hideg marhaszelet s egy hatalmas kenyér, amelyeket Weller úr egymás után részesített kegyeiben, mégpedig a legszigorúbb pártatlansággal. Éppen egy nagy karéj kenyeret szelt magának, amikor a közelgő léptek zajára felnézett és megpillantotta a fiát.

- Jó reggelt, Sammy - mondta.

A fiú egyenesen a söröskancsó felé tartott. Felemelte, intett az apjának, s viszonzásul az üdvözlésre, egy nagyot húzott a kancsóból.

- Jó szívós a nyeldeklőd - mondta az idősb Weller úr, a kancsóba pillantva, amelyet elsőszülött magzata félig üresen tett vissza a helyére. - Nagyon jeles osztriga vált volna belőled, ha történetesen annak születsz.

- Biztosan, de mondhatom, akkor is azon lettem volna, hogy minél jobban táplálkozzam - felelte Sam, és nagy buzgalommal látott neki a hideg marhasültnek.

- Nagyon röstellem, Sammy - mondta az idősebbik Weller úr, s megkavarta a sörét, úgy, hogy néhányszor körbe-körbe lötyögtette a kancsót, mert inni akart -, nagyon röstellem, Sammy, hogy azt kellett hallanom tőled, hogy bolonddá hagytad tenni magad attól a szederszínű fickótól. Eddig mindig azt hittem... egészen tegnapelőttig... hogy egy Wellert sohasem lehet bolonddá tenni, Sammy... soha.

- Kivéve persze azt az esetet, amikor özvegyasszonyok keverednek a játékba, igaz-e? - mondta Sam.

- Az özvegyasszonyok, Sammy - felelte idősb Weller úr, s kissé elváltozott a színe -, az özvegyasszonyok minden szabály alól kivételek. Hallottam egyszer, hogy hány közönséges asszony furfangja lakik egy özvegyasszonyban, amikor a férfit lépre akarja csalni; úgy emlékszem, hogy huszonötöt mondtak, de nem tudom biztosan, hogy még annál is nem több-e.

- Ó, hisz már ez is elegendő - mondta Sam.

- Meg azonfelül - folytatta idősb Weller úr, ügyet sem vetve a közbeszólásra - az egészen más. Hiszen tudod, mit mondott az ügyvéd, amikor azt az úriembert védte, aki jókedvében mindig piszkavassal verte el a hitestársát... "Utóvégre is, elnök úr, az egész nem egyéb, mint egy kis érthető vesszőparipa"... ezt mondom én is, Sammy, az özvegyekre vonatkozólag, és te is így gondolkozol majd, ha egyszer olyan öreg leszel, mint az apád.

- Belátom, hogy több eszem lehetett volna - mondta Sam.

- Több eszed lehetett volna! - ismételte idősb Weller úr s öklével az asztalra csapott. - Több eszed lehetett volna! Ej, ismerek én egy fiatalembert, aki félolyan, negyedolyan nevelést sem kapott, mint te... aki hat hónapig sem csavargott éjjel-nappal az utcán... de vele nem eshetett volna meg, hogy ilyen csúnyán felültessék... nem, Sammy, vele ez nem eshetett volna meg.

Ez a fájdalmas gondolat annyira fölizgatta idősb Weller urat, hogy megrántotta a csengőt és még egy korsó sört rendelt.

- No hát, most már úgy is hiába beszélünk róla - mondta Sam. - Megtörtént és nem segíthetünk rajta, csak ezzel vigasztalhatjuk magunkat, ahogy Törökországban mondják, amikor tévedésből az ártatlan ember fejét ütik le. De hát most rajtam a sor, öregem, és ha az a Trotter egyszer a kezem közé kerül, tudom, hogy megemlegeti.

- Ezt el is várom tőled, Sammy, el is várom tőled - felelte Weller úr. - No, Isten éltessen, Sammy, és kívánom, hogy minél előbb lemosd azt a szégyenfoltot, amit családunk jó hírnevén ejtettél.

S hogy a felköszöntőnek még nagyobb legyen a becsülete, Weller úr az új korsó sörnek legalább a kétharmadát kiitta egy hajtásra, aztán a korsót átnyújtotta fiának, hogy bánjék el a maradékkal, ami nyomban megtörtént.

- És most, Sammy - mondta idősb Weller úr, ahogy megnézte nagy duplafedelű ezüstóráját, melyen a vastag rézlánc lógott -, itt az ideje, hogy elmenjek a postára a szállítólevélért s utánanézzek a kocsinak: beszálltak-e már az utasok; mert a kocsi is csak olyan, mint az ember, töltelék kell neki, hogy meginduljon.

Ezt az apai és kocsis-tréfát ifjabb Weller úr fiúi mosollyal nyugtázta. Érdemes apjaura ünnepélyes hangon folytatta:

- Most elválok tőled, édes fiam, Samuel, és csak a jó Isten a megmondhatója, hogy mikor látlak megint. Addig talán már a mostoháddal is jóllaktam, vagy más ezer dolog történhetik, amíg újra hírt hallasz a jeles Bell Savage-beli öreg Wellerről. A család becsülete most a te kezedbe van letéve, fiam, Samuel, és én bízom benne, hogy megállod majd a helyedet. Tudom, hogy a nevelésed révén mindenben megbízhatom benned, akár csak saját magamban. Azért hát mindössze csak egy apró kis jó tanácsot akarok neked adni. Ha már majd úgy az ötven felé jársz, aztán kedved szottyanna valakit feleségül venni... akárki légyen is az... eredj és zárkózz be tüstént a lakásodba, ha ugyan lesz lakásod, s igyál mérget. Csak a paraszt akasztja föl magát, eszedbe se jusson hát a kötél. Igyál mérget, édes fiam, Samuel, igyál mérget és meglátod, hogy nem fogod megbánni.

Idősb Weller úr a szerető apai szavak után jól belenézett a fia szemébe, aztán lassan sarkon fordult és csakhamar eltűnt.

Miután az öreg eltávozott, Samuel Weller úr is elhagyta a Nagy Fehér Ló fogadót, meglehetősen borongó hangulatban, melyet az apai intelem keltett benne; a Szent Kelemen-templom felé irányozta lépteit és bánatát azzal akarta elűzni, hogy becsatangolta a templom ódon környékét. Jó ideje kószált már, amikor egy félreeső helyre ért - afféle tiszteletre méltó külsejű öreg udvarba -, amelynek, amint észrevette, nem volt másfelé kijárata, mint amerről bejött. Már éppen vissza akart fordulni, amikor egy váratlan jelenség láttára hirtelen gyökeret vert a lába; s ennek a jelenségnek a mivoltát alább fogjuk leírni.

Samuel Weller úr megbámulta az ódon, vörös téglaházakat, olykor-olykor, pusztán szórakozottságában, fölkacsingatott egy-egy jóképű cselédlányra, aki éppen felhúzta a redőnyöket, vagy éppen kinyitotta a hálószoba ablakát - amikor egyszerre kinyílt az udvar végében egy zöld kertajtó, s kilépett rajta egy ember, gondosan bezárta maga mögött a zöld ajtót és nagy sietve éppen arrafelé indult, ahol Samuel Weller ácsorgott.

Ha az ember ezt a dolgot csak önmagában tekinti, a mellékkörülményeket pedig nem veszi számba, akkor semmi rendkívülit nem találhat benne; mert a világon nagyon sokfelé megesik, hogy emberek lépnek ki egy kertből, bezárják maguk után a zöld kertajtót, aztán továbbmennek fürgén, anélkül, hogy a közfigyelmet egyáltalán magukra vonnák. Minélfogva nyilvánvaló, hogy azon az emberen, vagy a viselkedésében, vagy mindkettőben kellett valaminek lenni, ha Samuel Wellernek mégis szemet szúrt. Így volt-e vagy sem, az olvasó ítéletére bízzuk, ha majd hűségesen beszámoltunk a szóban forgó egyén dolgairól.

Ez az ember, miután a zöld kertajtót behúzta maga mögött, miként már két ízben is említettük, fürge léptekkel átsietett az udvaron; de alighogy megpillantotta Weller urat, meghökkent, megállt, s mintha egy pillanatig habozott volna, hogy mitévő legyen. Minthogy a zöld kertajtó be volt zárva mögötte, és más kijárás nem volt, csak az, amelyik az utca felől nyílt, csakhamar belátta, hogy ha ki akar jutni, okvetlenül el kell haladnia Samuel Weller úr előtt. Azért hát ismét meggyorsította lépteit s száguldott előre, merőn maga elé nézve. A legfeltűnőbb azonban az volt rajta, hogy az arcát rettenetesen elfintorította, s olyan szörnyűséges és csodálatos torzképeket vágott, amilyeneket emberfia még sohase látott. Soha még természeti alkotást nem hamisítottak meg olyan furfangos, mesterséges beavatkozással, mint ahogy ez az ember egy szempillantás alatt eltüntette az igazi arcát.

- Ejnye - mondta magában Weller úr, ahogy az idegen közelebb ért hozzá. - Ez már fura dolog. Megesküdtem volna, hogy ő az.

Az ember csak jött, jött s mennél közelebb ért, az arca annál borzasztóbban eltorzult.

- Mérget vennék rá, hogy ez az ő fekete haja meg a szederszínű ruhája; hanem ezt az ábrázatot még sohasem láttam.

Amíg Sam így tűnődött magában, az idegen arca kísérteties kifejezést öltött és lassacskán ijesztően undorítóvá vált. De kénytelen volt szorosan Weller úr mellett elhaladni és Sam éles tekintete minden visszataszító arcfintorítás ellenére is fölfedezett valamit, ami sokkal inkább hasonlított Job Trotter apró szemeihez, semhogy tévedés lehetett volna a személyében.

- Hahó, uracskám! - kiáltotta Sam mérgesen.

Az idegen megállt.

- Hahó - ismételte Sam, még dühösebben.

A rettenetes arcú ember a legnagyobb meglepetéssel forgolódott, hátranézett az udvar végébe, aztán az udvar elejére, aztán föl az ablakokra - szóval mindenüvé, csak Weller úrra nem -, majd tovább ment egy lépéssel, amikor Sam hangja újra megállította.

- Hahó, uracskám! - kiáltott fel Sam, immár harmadszor.

Most már nem tehette magát, mintha nem tudná, hogy merről jön a hang, s ennélfogva az idegen, jobb híján, végül is szeme közé nézett Samuel Wellernek.

- Hiába, nem megy vele semmire, Job Trotter - mondta Sam. - Ugyan már, hagyjon föl ezzel a szamársággal. Nem olyan szép fiú maga, hogy erőnek erejével még jobban elcsúfítsa magát. Jó lesz, ha visszaigazítja a két szemét a helyére, mert különben olyat ütök a fejére, hogy mind a kettő kiugrik.

Minthogy Weller úr kijelentése nem hangzott üres fenyegetésnek, Job Trotter lassanként megengedte az ábrázatának, hogy fölvegye szokott kifejezését, aztán, mintha nagy öröm érte volna, így kiáltott föl:

- Kit látnak szemeim! Csak nem Walker úr?

- Az ám - felelte Sam. - Nagyon örül, ugye, hogy találkoztunk... igaz-e?

- Hogy örülök-e! - kiáltott fel Job Trotter. - Ó, Walker úr, ha tudná, hogy mennyire szerettem volna már találkozni önnel! Ó, annyira örülök, Walker úr; igazán annyira örülök, hogy szinte nem is bírok magammal.

S azzal Trotter úr valóságos könnyzáporban tört ki, két karját Weller úr nyakába fonta és elragadtatásában magához szorította.

- Menjen innét! - kiáltotta Sam, akit ez a viselkedés felháborított, de hiába igyekezett kiszabadulni lelkes barátjának ölelő karjai közül. - Menjen innét, annyit mondok. Mit hullatja itt rám a könnyeit, mint valami öntözőkanna.

- De amikor annyira örülök, hogy önt láthatom! - felelte Job Trotter, de lassanként azért tágított az ölelésén, mert Weller úron öklöndözési hajlamok kezdtek mutatkozni. - Ó, Walker úr, azt sem tudom, mit csináljak örömömben.

- Azt elhiszem - mondta Sam -, hogy azt sem tudja, mit csináljon! No hát, halljuk, mi mondanivalója van számomra.

Trotter úr nem felelt, de annál több dolgot adott pici piros zsebkendőjének.

- No, mondja, amit mondani akar, mielőtt még beverném a koponyáját - ismételte Weller úr fenyegető hangon.

- Ó! - mondta Trotter úr ártatlan és csodálkozó arccal.

- Mi mondanivalója van nekem?

- Hogy mi mondanivalóm van, Walker úr?

- Ne nevezzen engem Walkernek; Weller a nevem; és maga azt nagyon jól tudja. Mi mondanivalója van nekem?

- Ó, Istenem, Walker úr... azaz hogy Weller úr... nagyon sok mondanivalóm van, ha eljönne velem valami jó helyre, ahol háborítatlanul beszélgethetünk. Ha tudná, Weller úr, mennyire kívánkoztam már ön után.

- Képzelem, hogy mennyire kívánkozott utánam - felelte Sam szárazon.

- Ó, nagyon, nagyon, édes jó uram - mondta Job Trotter, s egy arcizma sem rándult meg. - No de fogjunk kezet, Weller úr.

Sam a szeme közé nézett Jobnak, aztán mintha valami hirtelen ötlete támadt volna, megtette a kívánságát, kezet adott neki.

- Hogy van az ön drága, jó gazdája? - kérdezte Trotter úr, ahogy tovább mentek. - Hogy van? Igazán nagyon derék úriember. Remélem, hogy nem hűtötte meg magát azon a borzasztó éjszakán.

Job Trotter szemében, ahogy ezt mondta, olyan alattomosság csillant meg, hogy Weller úrnak egyszerre viszketni kezdett tőle a tenyere, s nagyon szerette volna kollégájának a bordáin kifejezni, amit érzett. Azonban türtőztette magát s csak annyit mondott, hogy a gazdája kitűnő egészségnek örvend.

- Nagyon örülök! - felelte Trotter úr. - És ő is itt van?

- Hát a maga gazdája itt van-e? - felelt neki Weller úr kérdéssel a kérdésre.

- Ó, igen, itt van és fáj kimondanom, Weller úr, hogy még rosszabb dologban sántikál, mint eddig.

- Ej, ej - mondta Sam.

- Ó, borzasztó... rettenetes ez!

- Megint egy nevelőintézet? - kérdezte Sam.

- Nem, nem nevelőintézet - felelte Job Trotter ugyanazzal az alattomos pillantással, mely már az imént is feltűnt Samnek. - Nem nevelőintézet.

- Hát akkor a zöld kapus ház? - kérdezte Sam, és fürkésző pillantást vetett a másikra.

- Nem... dehogy - felelte Job, szokatlan gyorsasággal. - Nem az.

- S mit keresett maga ott? - kérdezte Sam, szúrós tekintettel. - Talán csak nem véletlenül került a kapun belül?

- Látja, Weller úr, én rá merem önre bízni az apró titkaimat, mert hiszen tudja, hogy mi ketten már első látásra barátságot éreztünk egymás iránt. Emlékszik még, milyen jót mulattunk akkor reggel?

- Ó, igen, emlékszem - felelte Weller úr türelmetlenül. - Hát aztán?

- Abban a zöld kapus házban - felelte Job kimért, csöndes hangon, mint aki nagyon fontos titkot árul el -, abban a zöld kapus házban, Weller úr, nagyon sok a cseléd.

- No, azt mindjárt gondoltam - vágott közbe Sam.

- Igen - folytatta Trotter úr -, és van ott köztük egy szakácsné is, akinek van egy kis megtakarított pénzecskéje, s ha magához való férjet találna, hát nagyon szeretne szatócsboltot nyitni, tetszik érteni?

- Értem.

- Igen, Weller úr. Hát én egy kápolnában láttam meg először, ahová rendesen eljárok... nagyon szép kis kápolna, itt a városban, Weller úr... ahol mindig azokat a zsoltárokat éneklik, amiket magammal szoktam hordani, tudja, az a kis könyv, amit talán már látott is a kezemben... bemutatkoztam neki, Weller úr, aztán egyre jobban összebarátkoztunk, s ma már ki merem mondani, Weller úr, hogy nemsokára boltos lesz belőlem.

- No, magából igazán kedves boltos lesz - felelte Sam, s roppant haragosan sandított Job úrra.

- A dolognak az a nagy előnye van rám nézve, Weller úr - folytatta Job, miközben megtelt a szeme könnyel -, hogy otthagyhatom ezt a mostani rossz helyemet annál a gonosz embernél, és tisztességes, becsületes életre adhatom magamat, amely jobban is illik a nevelésemhez, Weller úr.

- Maga ugyan szép kis nevelést kaphatott - felelte Sam.

- Hogyne, Weller úr, nagyon szép nevelést kaptam - felelte Job. S ahogy eszébe jutott ártatlan és tiszta gyermekkora, kihúzta pici piros zsebkendőjét s keservesen zokogni kezdett bele.

- Nagyon derék, jeles mintadiák lehetett, ahol maga iskolába járt - mondta Sam.

- Az voltam, uram - felelte Job, s egy nagyot sóhajtott. - Én voltam az iskola dísze.

- Ó, azon nem csodálkozom. Képzelem mennyi örömet szerzett a kedves mamájának.

Job úr ennek hallatára piros zsebkendőjének a csücskét egymás után belenyomkodta mind a két szemébe és keserves sírásra fakadt.

- Ember, mi lelte magát? - kérdezte Sam ingerülten. - Hiszen a chelsea-i vízvezeték kismiska ehhez képest. Minek ontja ezt a sok sós vizet? Talán megbánta a gazságait?

- Nem tudok uralkodni az érzelmeimen, Weller úr - felelte Job rövid szünet után. - Ha elgondolom, hogy a gazdám megtudta, hogy én magukkal összeszűrtem a levet, amiért aztán fölpakolt engem egy kocsira, meg aztán, hogy miképpen vette rá azt a kedves fiatal leányt, hogy tegyen úgy, mintha nem ismerné, miképpen vesztegette meg az igazgatónőt, hogy ő is úgy tegyen, s hogy aztán jobb üzlet reményében miképpen hagyta cserben a szegény gyermeket!... Ó, Weller úr, higgye el, hogy végigfut a hátamon a hideg, ha erre gondolok.

- Hát csakugyan így történt? - kérdezte Samuel Weller.

- Szavamra mondom, hogy így történt - felelte Job.

- No jó - mondta Sam, éppen amikor a fogadó elé értek. - Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával, Job; és ha nincs jobb dolga, szívesen látom ma este úgy nyolc óra felé a Nagy Fehér Ló fogadóban.

- Okvetlenül eljövök.

- Igen, okosan is teszi, ha eljön - felelte Sam sokatmondó pillantással -, mert különben megeshetnék, hogy utána megyek a zöld kapus házba, aztán kiütöm a nyeregből.

- Okvetlenül ott leszek, uram - felelte Job, rendkívül barátságosan megszorítva Sam kezét, s azzal továbbment.

"Vigyázz magadra, Job Trotter, vigyázz magadra - gondolta magában Sam, ahogy utána nézett -, mert ezúttal én leszek az, aki túljár az eszeden. Nyugodt lehetsz, hogy én leszek az." - Addig nézett Job után, amíg csak el nem tűnt a szeme elől, aztán sietve felment a gazdája szobájába.

- Nekifogtam, uram - mondta Sam.

- Minek fogott neki, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Kinyomoztam őket, uram - mondta Sam.

- Kiket nyomozott ki?

- Azt a gyönyörűséges mákvirágot meg azt a fekete hajú, bánatos képű inasát.

- Lehetetlen, Sam! - kiáltott fel Pickwick úr nagy hévvel. - Hol vannak, Sam? Hol vannak?

- Pszt, pszt! - felelte Weller úr, és öltöztetés közben apróra elmesélte neki, hogy milyen haditervet főzött ki a két gazember ellen.

- Aztán mikor fogunk hozzá, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- A kellő időben, uram.

Hogy csakugyan a kellő időben fogtak-e hozzá vagy sem, azt majd meglátjuk a következő fejezetben.

 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

amelyben Peter Magnus urat gyötörni kezdi a féltékenység, a javakorabeli hölgyet
pedig a félelem, s ez a pickwickistákat a törvény karmai közé juttatja

Mire Pickwick úr leért a szobába, ahol Peter Magnus úrral töltötte az előtte való estét, ez utóbbi úriember a két bőrönd, a bőr kalapdoboz és a szürke papírcsomag tartalmának java részét már felhasználta arra, hogy minél nyalkább gavallért csináljon magából s a legnagyobb izgalomban és nyugtalanságban száguldott föl és alá a szobában.

- Jó reggelt, uram - mondta Peter Magnus úr. - No, mit szól ehhez?

- Nagyon jól fest, igazán - felelte Pickwick úr jóindulatú mosollyal, ahogy végignézett Peter Magnus öltözékén.

- Magam is azt hiszem - felelte Magnus úr. - Pickwick uram, már fel is küldtem neki a névjegyemet.

- Felküldte? - szólt Pickwick úr.

- Fel én, és a pincér azzal az üzenettel jött vissza, hogy tizenegy órakor fogad... tizenegy órakor, uram. Már csak egy negyedóra van hátra.

- Az nagyon hamar elmúlik.

- Bizony, nagyon hamar - felelte Magnus úr -, sokkal hamarább, semmint szeretné az ember, igaz-e, édes jó Pickwick uram?

- Ilyenkor legfontosabb az önbizalom - jegyezte meg Pickwick úr.

- Igen, én is azt hiszem, kérem - felelte Peter Magnus úr. - S én nagyon bízom is magamban. Igazán, Pickwick úr, nem látom át, hogy egyáltalában mi oka volna egy férfiúnak ebben a helyzetben félni. Hiszen nincs mit szégyellni rajta; kölcsönös egyetértés dolga az egész, semmi más. Egyik részről a férfi, másik részről az asszony. Ez az én felfogásom a dologról, Pickwick uram.

- Nagyon józan felfogás - felelte Pickwick úr. - No de vár a reggelink, Magnus úr. Gyerünk.

Leültek a reggelihez, de nyilvánvaló volt, hogy Magnus úr minden hetvenkedése mellett is nagy izgalomban volt, mely egyebek közt kivált abban nyilvánult meg, hogy semmi étvágya nem volt, hogy föl akarta borítani a teáskancsót, hogy erőnek erejével jókedvűnek akart látszani és hogy nem állta meg, minden pillanatban kihúzta zsebéből az óráját.

- Hehehe - vihogott Magnus úr, erőltetett jókedvvel, mialatt csak úgy remegett az izgatottságtól. - Már csak két perc, Pickwick uram. Nem nagyon sápadt az arcom?

- Nem túlságosan - felelte Pickwick úr.

Rövid szünet támadt.

- Bocsánatot kérek, Pickwick uram... de mondja csak, volt-e már ön valaha életében ilyen helyzetben? - kérdezte Peter Magnus úr.

- Úgy érti, hogy megkértem-e már valakit? - kérdezte Pickwick úr.

- Igen.

- Még soha - felelte Pickwick úr, nagy nyomatékkal -, még soha.

- Akkor hát fogalma sincs róla, hogy kell az ilyesmihez hozzáfogni? - kérdezte Magnus úr.

- Hát - felelte Pickwick úr -, azért van némi elképzelésem erről a dologról is, minthogy azonban a gyakorlatban még sohasem próbáltam ki elméletemet, a világért sem ajánlanám önnek, hogy az én tanácsaimhoz szabja magát.

- Bármi kis útbaigazítást hálás köszönettel fogadnék - mondta Peter Magnus úr, s megint az órájára nézett, melynek a mutatója már öt perccel túlhaladt a tizenegyen.

- No, jó - mondta Pickwick úr, azon a komoly és ünnepélyes hangon, amellyel, ha akarta, nagy súlyt és nyomatékot tudott kölcsönözni szavainak -, én azzal kezdeném, uram, hogy hódolattal adóznám a hölgy szépségének és kiváló tulajdonságainak; aztán áttérnék arra, uram, hogy én magam nem sokat érek.

- Igen - mondta Magnus úr -, értem.

- Tudniillik, őhozzá képest - folytatta Pickwick úr. - Mármint hogy csak őhozzá vagyok méltatlan; de aztán hozzátenném, hogy én is csak érek valamit és rövid visszapillantást vetnék a múltamra s röviden vázolnám jelenlegi helyzetemet. Úgy érvelnék, hogy a többiekkel összehasonlítva, bárki más nő számára nagyon kívánatos férj lennék. Azután kiterjeszkedném forró szerelmemre és mély hódolatomra. És ekkor talán kísértésbe jönnék, hogy megfogjam a kezét.

- Igen, értem - mondta Magnus úr. - Ez nagyon fontos momentum.

- Azután - folytatta Pickwick úr, s egyre jobban belemelegedett, ahogy egyre tüzesebb színekkel képzelte maga elé a jelenetet -, azután egész egyszerűen és nyíltan föltenném a kérdést: akar-e a feleségem lenni? Azt hiszem, teljes joggal feltételezhetem, hogy erre a kérdésre a hölgy el fogja fordítani a fejét.

- De vajon biztos, hogy el fogja fordítani a fejét? Számíthatok erre, mit gondol, Pickwick uram? - kérdezte Peter Magnus úr. - Mert ha ekkor nem fordítja el a fejét, én igen nagy zavarba jönnék.

- Én azt hiszem, hogy el fogja fordítani - felelte Pickwick úr. - Akkor aztán megragadnám a kezét, uram, s úgy gondolom... úgy gondolom, Magnus úr... hogy miután ezt megtettem, föltéve, hogy vissza nem húzta a kezét, gyöngéden félretolnám a zsebkendőt, amellyel ebben a pillanatban... mint némi kis emberismeretem sejteni engedi... eltakarta a szemét, s kellő tisztelettel egy csókot lopnék tőle. Igen, azt hiszem, megcsókolnám őt, Magnus úr; s határozottan az a véleményem, hogy a hölgy, ha egyáltalán elszánta magát, hogy hozzám jön, ebben a rendkívüli pillanatban élne az alkalommal és egy szemérmes "igent" susogna a fülembe.

Magnus úr felugrott, egy darabig szó nélkül bámult Pickwick úr értelmes arcába, aztán (az óramutató tíz percet jelzett tizenegy után) megrázta a kezét és kétségbeesett elszántsággal kirohant a szobából.

Pickwick úr egy darabig föl-alá járt, s az óramutató, legalább részben, az ő példáját követve, éppen ahhoz a számjegyhez ért, mely a felet mutatja az órán, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Pickwick úr megfordult, hogy üdvözölje Peter Magnus urat, helyette azonban Tupman úr vidám arcát, Winkle úr derült ábrázatát és Snodgrass úr értelmes vonásait pillantotta meg. Mialatt Pickwick úr üdvözölte a barátait, betáncolt a szobába Peter Magnus úr.

- Ő az az úr, akiről beszéltem... Peter Magnus úr - mutatta be Pickwick úr új ismerősét a barátainak.

- Jó napot, uraim - szólt Magnus úr, aki szemmel láthatólag nagy izgalomban volt. - Kedves jó Pickwick uram, szabad kérnem egy pillanatra?

S azzal Magnus úr beakasztotta mutatóujját Pickwick úr gomblyukába - és miután egy ablakmélyedésbe vezette, így szólt hozzá:

- Gratulálhat, Pickwick uram; szóról szóra az ön tanácsa szerint jártam el.

- És bevált a módszer? - kérdezte Pickwick úr.

- Bevált, uram. Nem is sikerülhetett volna jobban - felelte Magnus úr. - Pickwick uram, ő az enyém.

- Tiszta szívből gratulálok önnek - felelte Pickwick úr, s melegen megrázta új barátja kezét.

- Beszélnie kell vele, Pickwick uram - mondta Magnus úr. - Jöjjön most rögtön... Erre, erre. Bocsássanak meg, uraim, egy pillanatra. - S azzal Peter Magnus úr nagy sietve kicipelte Pickwick urat a szobából. Megálltak a folyosón a legközelebbi ajtó előtt és Magnus úr csöndesen bekopogtatott.

- Szabad - szólt egy női hang. A két férfi belépett.

- Witherfield kisasszony - mondta Peter Magnus úr -, engedje meg, hogy bemutassam önnek Pickwick urat, aki nekem nagyon jó barátom.

A hölgy a szoba hátsó felében volt. Pickwick úr, ahogy meghajtotta magát, kivette a zsebéből a pápaszemét, orrára illesztette, de alig készült el ezzel a művelettel, amikor meglepetésében hirtelen elkiáltotta magát s hátrálni kezdett, a hölgy pedig félig elfojtott sikollyal kezébe rejtette arcát és egy székre hanyatlott, Magnus úrnak viszont földbe gyökerezett a lába ettől a látványtól, és hol Pickwick úrra nézett, hol Witherfield kisasszonyra, arcán a legmélyebb megdöbbenés és rémület kifejezésével.

Viselkedésük teljesen érthetetlennek látszik; a tényállás azonban röviden az, hogy mihelyt Pickwick úr föltette a szemüvegét, a jövendőbeli Magnusnéban rögtön ráismert arra a hölgyre, akinek a szobájába tegnap este olyan megbocsáthatatlan módon betévedt; és mihelyt a pápaszem Pickwick úr orrán volt, a hölgy is rögtön észrevette, hogy ez ugyanaz az arc, amelyet ő ama borzalmas hálósipka alatt látott. Ezért sikoltott fel a hölgy, és ezért tántorodott hátra Pickwick úr.

- Pickwick uram! - kiáltott fel Peter Magnus úr, kővé meredve a meglepetéstől. - Mit jelentsen ez? Mit jelentsen ez, uram? - ismételte Magnus úr, egyre hangosabban, fenyegető hangon.

- Uram - mondta Pickwick úr, akit bántott kissé, hogy Peter Magnus úr egyszerre ilyen parancsoló hangot üt meg, és ilyen modorban kezdi őt kérdezgetni -, uram, erre a kérdésre nem válaszolok.

- Nem válaszol, kérem? - kérdezte Magnus úr.

- Nem, uram - felelte Pickwick úr. - A kisasszony engedelme és beleegyezése nélkül semmit sem fogok mondani, ami őt kellemetlen helyzetbe hozhatná, vagy kellemetlen emlékeket idézhetne föl benne.

- Witherfield kisasszony - szólt Peter Magnus úr -, ismeri ön ezt az embert?

- Hogy ismerem-e? - ismételte a javakorabeli hölgy habozva.

- Igenis, azt kérdem, kisasszony, hogy ismeri-e? - kiáltotta Magnus úr szilaj hangon.

- Már találkoztam vele - felelte a javakorabeli hölgy.

- Hol? - kérdezte Peter Magnus úr. - Hol?

- Azt nem árulom el - felelte a javakorabeli hölgy, mialatt felkelt a helyéről és elfordította az arcát -, azt nem árulhatom el a világ minden kincséért sem.

- Értem, kisasszony - mondta Pickwick úr -, és méltányolom az ön gyöngéd érzelmeit. Bízzék bennem, hogy én nem fogom elárulni soha.

- Mondhatom, kedves kisasszony - mondta Magnus úr -, ha meggondoljuk, hogy csak az imént váltott jegyet velem, hát azt hiszem, ön ezt a dolgot meglehetősen hidegvérűen fogja fel... Meglehetősen hidegvérűen, kedves kisasszony.

- Milyen kegyetlen ön, Magnus úr - mondta a javakorabeli hölgy, és keserves sírásra fakadt.

- Engem vonjon felelősségre, uram - szólt közbe Pickwick úr. - Ha valaki, hát csakis én vagyok a hibás.

- Ó, szóval csakis ön a hibás, uram, csakis ön, igazán? - mondta Magnus úr. - Csak... csak... csakhogy én átlátok a szitán, uram. Szóval már megbánta az elhatározását?

- Az elhatározásomat? - csodálkozott Pickwick úr.

- Igen, az elhatározását, uram. Ó, sose nézzen rám olyan csodálkozva, kérem - mondta Peter Magnus úr. - Jól emlékszem még, hogy mit mondott nekem tegnap este, uram. Ön azért jött ide, hogy leleplezzen egy gaz és csalfa teremtést, akinek a hűségében és becsületességében feltétlenül megbízott, mi? - E szóknál Magnus úr gúnyosan kezdett vigyorogni; azután lekapta zöld pápaszemét, amelyet a féltékenységi rohamhoz valószínűleg nem tartott szükségesnek, és apró szemeit olyan vadul forgatta, hogy igazán ijesztő volt ránézni. - Ugyebár? - mondta Magnus úr, és a gúnyos vigyorgást fokozottabb mértékben megismételte. - De ön ezért felelni fog nekem, uram.

- Aztán mért feleljek? - kérdezte Pickwick úr.

- Jó, jó, uram - felelte Magnus úr, föl-alá szaladgálva a szobában -, jó, jó.

Ez a "jó-jó" nyilván fölöttébb tág értelmű kifejezés lehet, mert a mi emlékezetünk szerint egyetlen egy olyan utcai, színházi vagy kocsmai civódásnak sem voltunk tanúi, ahol mindennemű provokáló kérdésre nem ez lett volna a gépies válasz. - "És ön úriembernek tartja magát, uram?" - "Jó, jó, uram." - "Azt akarja tán, hogy falhoz lapítsam, uram?" - "Jó, jó, uram." - Úgy látszik, hogy a közszájon forgó "jó-jó" mögött valami rejtett gúny lappang, amelytől az illető, akit megtisztelnek vele, sokkal nagyobb dühbe jön, mint hogyha szemenszedett gorombaságokat vagdosnak a fejéhez.

Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy e tömör kifejezés használata Pickwick úrral szemben az ő lelkét is ugyanolyan haragra gerjesztette, aminőt okvetlenül előidézett volna egy közönséges kebelben. Mi csak utalunk arra, hogy Pickwick úr kinyitotta az ajtót, s hevesen kiszólt:

- Tupman, jöjjön ide.

Tupman nyomban megjelent, fölöttébb elámult arccal.

- Tupman - mondta Pickwick úr -, egy kényes természetű dolog miatt, amely kizárólag erre a hölgyre tartozik, ez az úr meg én itt az imént összekülönböztünk. Én tehát az ön jelenlétében kijelentem előtte, hogy a dolognak semmi köze az ő személyéhez, s a legcsekélyebb összefüggésben sincs az ő ügyeivel s azt hiszem, hogy ezek után ön minden további nélkül tudomásul fogja venni, hogy amennyiben ez az úr továbbra is megmarad gyanúsításai mellett, ezzel igazmondásomat vonja kétségbe, amit én a legnagyobb személyes sértésnek fogok tekinteni. - Pickwick úr ezzel Peter Magnusra tekintett s annyi minden volt a pillantásában, hogy el sem lehet mondani.

Pickwick úr egyenes, becsületes viselkedése, párosulva az ékesszólás erejével és súlyával, amely őt annyira jellemezte, meggyőzött volna minden józan eszű embert; fájdalom azonban, a kérdéses pillanatban Peter Magnus úr esze minden inkább volt, mint józan. Minélfogva ahelyett, hogy amint illik, beérte volna Pickwick úr magyarázatával, egyre jobban belelovalta magát, úgyhogy végül egészen nekivadult és nekitüzesedett, emlegetni kezdte, hogy ő tudja, mivel tartozik saját érzelmeinek, s több efféle dolgot; és szavalásának azzal igyekezett súlyt adni, hogy föl-alá szaladgált a szobában, felborzolta a haját s a változatosság kedvéért megpótolta e mulatságot azzal, hogy időnként öklével Pickwick úr jóságos arca előtt hadonászott.

Viszont Pickwick úr, egyrészt mert tudatában volt ártatlanságának és korrektségének, másrészt meg, mert nagyon bántotta, hogy egy javakorabeli hölgyet belekevert egy ilyen kellemetlen ügybe, nem tudott uralkodni magán, mint más alkalommal. Ennek aztán az lett a következménye, hogy egyik szó a másikat érte, egyik hang a másikat kiabálta túl, míg végre Peter Magnus úr kijelentette Pickwick úrnak, hogy majd hallani fog róla, amire Pickwick úr dicséretre méltó udvariassággal azt felelte, hogy mentől előbb, annál jobb, amitől a javakorabeli hölgy ijedten kirohant a szobából, ahonnan Tupman úr kituszkolta Pickwick urat, s átengedték Peter Magnus urat önmagának és gondolatainak.

Ha a javakorabeli hölgy sokat forgott volna a nagyvilágban és ha csak némiképp is kitanulja azoknak a módszereit és szokásait, akik törvényt hoznak és divatot szabnak, akkor azt is tudta volna, hogy az ilyen viharos jeleneteknél ártalmatlanabb dolog nincs a világon. De mivelhogy életének java részét falun töltötte, parlamenti tudósításokat sohasem olvasott, nagyon kevéssé volt járatos a művelt társadalom e válogatott fogásaiban. Ennélfogva, mihelyt a szobájába ért, bezárta maga után az ajtót s gondolkozni kezdett azon a jeleneten, amelynek az imént tanúja volt és vérengző, rettentő öldöklő képek jelentek meg lelki szemei előtt s ezek között még a legjámborabb látomása az volt, hogy Peter Magnus urat, aki egy tucat golyót kapott a bal oldalába, négy ember viszi lakására, teljes életnagyságban. Mennél tovább töprengett a javakorabeli hölgy, annál jobban nőtt a rémülete; utoljára is arra határozta magát, hogy elmegy a városi hatóság fejéhez és megkéri, hogy rendelje el haladéktalanul Pickwick úr és Tupman úr letartóztatását.

A javakorabeli hölgyet nagyon különböző okok indították ebbeli elhatározására, amelyek között a legnyomósabb az volt, hogy kétségtelen bizonyságot szolgáltasson arról, hogy mennyire szereti Peter Magnus urat és mennyire félti az életét. Sokkal jobban ismerte Magnus úr féltékeny természetét, semhogy a legcsekélyebb célzással is el merte volna árulni, mi volt ijedelmének valódi oka, amikor Pickwick urat megpillantotta; bízott magában és rábeszélő tehetségében, hogy le fogja fegyverezni a kis ember veszett féltékenységét, mihelyt Pickwick úr nem lesz többé útban, s így újabb összetűzésre nem lesz alkalom. Ilyen gondolatokkal eltelve, a javakorabeli hölgy föltette kalapját, sálját, s ment egyenesen a polgármesteri hivatalba.

George Nupkins úr, a fönt említett elöljáró, olyan nagytekintélyű férfiú volt, hogy a leggyorsabb kengyelfutó még június huszonegyedikén is alig lelte volna párját napkelte és napnyugta között, pedig ez a nap a kalendárium szerint leghosszabb nap az egész esztendőben és ezek szerint legtágabb teret ad a keresésre. Aznap reggel Nupkins úr éppen roppant nyugtalan és izgatott volt, mert a városban lázadás ütött ki: a város legnépesebb iskolájának valamennyi tanulója összeesküvést szőtt, hogy beverik egy gyűlölt gyümölcsárus ablakait, kicsúfolták a pedellust és sárral dobálták a konstáblert, egy tisztességes, magas szárú csizmás öreg bácsit, akit kiküldött a hatóság, hogy oszlassa szét a tömeget s aki mint suhanc és meglett ember, legalábbis félszázad óta a rend őreként működött a városban. Nupkins úr méltóságteljesen ült karosszékében, összeráncolt homlokkal és tajtékozva a dühtől, amikor egy hölgyet jelentettek be neki, aki fontos és sürgős magánügyben kíván vele szólani. Nupkins úr félelmetes nyugalmat erőltetett magára s meghagyta, hogy bocsássák be a hölgyet, amely parancs, mint minden uralkodó hatósági személy és egyéb nagy földi potentát parancsa, nyomban teljesült; ennélfogva a szerelmetesen nyugtalan Witherfield kisasszonyt az elöljáró úr elé vezették.

- Muzzle! - szólt az elöljáró úr.

Muzzle névre az alacsony termetű szolga hallgatott, akinek hosszú dereka, de kurta lábszára volt.

- Muzzle!

- Igenis, elöljáró úr.

- Adjon széket és menjen ki.

- Igenis, elöljáró úr.

- És most, asszonyom, adja elő az ügyet.

- Nagyon fájdalmas ügy, uram - mondta Witherfield kisasszony.

- Bizonyára, asszonyom. De vegyen erőt érzelmein - és Nupkins úr nagyon kegyesen tekintett rá. - És aztán mondja el, minő hivatalos dologban jött ide, asszonyom. - A hivatalnok ismét felülkerekedett a magánemberen és megint szigorú lett a tekintete.

- Rám nézve nagyon kínos, hogy följelentést kell tennem - mondotta Witherfield kisasszony -, de attól tartok, hogy párbajozni fognak.

- Itt? - kérdezte az elöljáró. - Hol, asszonyom?

- Ipswichben.

- Ipswichben, asszonyom! Párbaj Ipswichben! - kiáltotta az elöljáró, aki a puszta hírre is egészen kikelt magából. - Asszonyom, az lehetetlen! Meg vagyok róla győződve, hogy a mi városunkban senkinek eszébe sem jut ilyesmi. Asszonyom, hát ön semmit sem tud a helybeli hatóságok működéséről? Nem hallotta hírét, asszonyom, hogy folyó évi május negyedikén mindössze hatvan konstábler kíséretében behatoltam egy díjbirkózás színhelyére, s kitéve magamat annak a veszedelemnek, hogy a felbőszült sokaság dühös haragjának áldozatul esem, megakadályoztam egy ökölvívást a middlessexi Dumbling és a suffolki Bantam között? Párbaj, Ipswichben, asszonyom! Nem hiszem... nem hihetem - mondta az elöljáró, önmagával vitatkozva -, hogy akadjon a városban két olyan vakmerő ember, aki nem átallaná elkövetni ezt a közcsendháborítást.

- Fájdalom, az értesülésem nagyon is hiteles - mondta a javakorabeli hölgy. - Jelen voltam, mikor összetűztek.

- Hát ez hallatlan - mondta az elöljáró csodálkozva. - Muzzle!

- Parancsára, elöljáró úr.

- Küldje be hozzám azonnal Jinks urat! De rögtön.

- Igenis, elöljáró úr.

Muzzle úr visszavonult és egy sápadt, hegyes orrú, rosszul táplált, elnyűtt ruhájú, idős írnok lépett be a szobába.

- Jinks úr - mondta az elöljáró. - Jinks úr.

- Tessék parancsolni - mondta Jinks úr.

- Jinks úr, ez a hölgy arról értesült, hogy városunkban párbajozni szándékoznak.

Jinks úr nem tudván pontosan, hogy mit tegyen, egy hivatali alárendelthez illő szerénységgel elmosolyodott.

- Mit nevet ezen, Jinks úr? - kérdezte az elöljáró.

Jinks úr ábrázata azon nyomban elkomolyodott.

- Jinks úr - szólt az elöljáró -, maga egy hülye.

Jinks úr alázatos pillantást vetett a nagy férfiúra, és a tollat kezdte rágni.

- Úgy látszik, maga nagyon mulatságosnak tartja ezt az értesülést; de annyit mondhatok, Jinks úr, hogy aligha van miért nevetnie - mondta az elöljáró.

A kiéhezett ábrázatú Jinks felsóhajtott, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy csakugyan nincs miért nevetnie; s miután parancsot kapott, hogy vegyen fel jegyzőkönyvet a hölgy bejelentéséről, odabotorkált egy székhez, s nekiült az írásnak.

- Tehát ez a Pickwick, ha jól értettem, ez az egyik párbajozó fél - mondta az elöljáró, amikor a kihallgatás véget ért.

- Igen, ő - mondta a javakorabeli hölgy.

- És a másik békebontó... mi is a neve, Jinks?

- Tupman, kérem.

- Tupman a párbajsegéd?

- Igen.

- És a másik párbajozó fél, amint mondja, asszonyom, kereket oldott, ugye?

- Igen - felelte Witherfield kisasszony, egyet köhintve.

- Jól van - mondta az elöljáró. - Ez két londoni orgyilkos, akik lejöttek ide, irtani őfelsége hű népét, abban a hiszemben, hogy a fővárostól ilyen távol a törvény karja béna és tehetetlen. De majd példásan meglakolnak ezért, írja meg a letartóztatási parancsokat, Jinks úr. Muzzle!

- Parancsára, elöljáró úr.

- Grummer odalent van?

- Igenis, elöljáró úr.

- Küldje fel.

A szolgálatkész Muzzle kiment és nyomban visszatért egy magas szárú csizmás, éltes úriemberrel, akinek különös ismertetőjelei a következők: rezes orr, rekedt hang, tubákszínű felsőkabát és réveteg szemek.

- Grummer - szólt az elöljáró.

- Parancsoljon, elöljáró úr.

- Nyugalom van már a városban?

- Igenis, elöljáró úr, most már elég nyugalom van - felelte Grummer. - A közhangulat már bizonyos mértékben lecsillapodott, mivelhogy a diákok elmentek krikettezni.

- Ilyen időkben csak a legerélyesebb rendszabályokkal lehet eredményt elérni, Grummer - szólt az elöljáró határozott hangon. - És ha a királyi tisztviselők hatalma nem elegendő, akkor ki fogjuk hirdetni a lázadásról szóló törvénycikkelyt. Ha a polgári hatóság nem tudja megvédeni azokat az ablakokat, Grummer, akkor a katonaság védi majd meg a polgári hatóságot is meg az ablakokat is. Azt hiszem, Jinks úr, hogy ez az alkotmányunk egyik alapelve.

- Kétségtelenül, uram - mondta Jinks.

- Helyes - szólt az elöljáró, miközben aláírta a letartóztatási parancsot. - Grummer, ezt a két embert ma délután elő fogja állítani. A Nagy Fehér Lóban megtalálja őket. Emlékszik még a middlessexi Dumpling és a suffolki Bantam esetére, Grummer?

Grummer úr egy sokatmondó fejbólintással jelezte, hogy sohasem fogja elfelejteni ezt az esetet - ami különben nagyon nehéz is lett volna, tekintve hogy minden áldott nap elemlegették előtte.

- De ez az eset még sokkal alkotmányellenesebb - mondta az elöljáró. - Ez még nagyobb mérvű csendháborítás és még durvább megsértése Őfelsége kiváltságainak. Úgy hiszem, a párbajozás Őfelsége legkétségtelenebb előjogai közé tartozik, nemde, Jinks úr?

- Már a Magna Chartában is kifejezetten le van fektetve - mondta Jinks úr.

- Úgy hiszem, Jinks úr, ez a brit korona legragyogóbb gyémántja, melyet Őfelségétől kicsikartak a főnemesek - mondta az elöljáró.

- Úgy van, uram - felelte Jinks úr.

- Nagyon helyes - szólt az elöljáró, büszkén fölegyenesedve. - És gondunk lesz rá, hogy Őfelsége birodalmának ebben a részében senki meg ne sértse az alkotmányt. Grummer, vegyen maga mellé embereket és minél előbb foganatosítsa a letartóztatási parancsot. Muzzle!

- Igenis, elöljáró úr.

- Kísérje ki a hölgyet.

Witherfield kisasszony elvonult, mélyen meghatva az elöljáró nagy tudásától és bölcsességétől; Nupkins úr elvonult villásreggelizni; Jinks úr elvonult, gondolataiba mélyedni - mert ez volt az egyetlen hely, ahová elvonulhatott, nem számítva a díványát abban a kis szobácskában, melyet napközben háziasszonyának a családja foglalt el -, és Grummer is elvonult, eleget tenni legfrissebb megbízatásának, hogy lemossa a gyalázatot, mely őt a délelőtt folyamán érte, Őfelsége másik képviselőjével, a törvényszolgával egyetemben.

Mialatt az ország belső rendjének és nyugalmának megóvására ilyen határozott és elszánt intézkedések tétettek folyamatba, Pickwick úr és a barátai, nem sejtvén, hogy mi készül ellenük, szép nyugodtan ebédhez ültek; s valamennyien nagyon jókedvűek és bőbeszédűek voltak. Pickwick úr javában mesélte a múlt éjszakai kalandját, nagy mulatságára a barátainak, legkivált pedig Tupman úrnak, amikor egyszerre csak kinyílt az ajtó, és egy visszataszító ábrázat kandikált be a szobába. Ebből a visszataszító ábrázatból két szem meredt Pickwick úrra, nagyon komolyan nézte őt egy darabig, s úgy látszott, hogy meg van elégedve a vizsgálat eredményével; mert utána a test is, melyhez a visszataszító ábrázat tartozott, szép lassan betolta magát az ebédlőbe, s egy hosszú szárú csizmás öreg férfi alakja vált láthatóvá. Hogy ne csigázzuk tovább az olvasó kíváncsiságát, eláruljuk, hogy ez a két szem Grummer úr réveteg szemepárja volt, és a test szintén őhozzá tartozott.

Grummer úr eljárása hivatalos volt ugyan, de azért elég furcsának tűnt. Első dolga volt az ajtót belülről elreteszelni; másodszor pedig kendőjével roppant gondosan megtörülte a fejét és az arcát; harmadszor a kalapját, a beléje dugott zsebkendővel együtt letette a legközelebbi székre; negyedszer a belső kabátja zsebéből kihúzott egy koronával ellátott kurta pálcát, amellyel fölöttébb ünnepélyesen és rejtélyesen Pickwick úr felé bökött. Snodgrass úr volt az első, akinek a nagy álmélkodásban megjött a szava. Egy darabig merőn nézte csak Grummer urat, aztán, minden szót megnyomva, így szólt:

- Ez magánlakás, kérem. Magánlakás.

Grummer úr a fejét rázta és így felelt:

- A törvény előtt megszűnik a magánlakás, ha egyszer átléptük a küszöböt. Ez a törvény. Sokan azt tartják, hogy az angol ember háza az ő vára. Mesebeszéd.

A pickwickisták csodálkozó tekintettel néztek egymásra.

- Melyik itt a Tupman úr? - kérdezte Grummer úr. Pickwick urat ösztönszerűleg felismerte; azonnal biztos volt a dolgában.

- Az én nevem Tupman - szólt a kérdéses úr.

- Az én nevem törvény - mondta Grummer úr.

- Micsoda? - kérdezte Tupman úr.

- Törvény - felelte Grummer úr. - Törvény, közigazgatás, végrehajtó hatalom; így hívnak; itt van ni, a meghatalmazásom. Tupman, keresztnév helye üres, Pickwick, keresztnév helye üres... közcsendháborítás vétsége miatt, Őfelsége a király nevében... a megfelelő törvényerejű rendelet értelmében... és így tovább, szabályszerűen kiállítva. Fent nevezett Pickwick és Tupman, ezennel letartóztatom!

- Miféle szemtelenség ez? - mondta Tupman úr felugorva. - Takarodjék ki innét!

- Hahó! - kiáltotta Grummer úr, miközben gyorsan az ajtóhoz hátrált és kinyitotta egy arasznyira. - Dubbley!

- Tessék - szólt egy basszushang a folyosóról.

- Jöjjön csak ide, Dubbley - mondta Grummer úr.

Erre a parancsszóra egy hatalmas termetű és megfelelően dagadt, mosdatlan képű alak nyomakodott be a félig nyitott ajtón (miközben a képe egészen kivörösödött erőlködésében), s belépett a szobába.

- Kint van a többi törvényszolga is, Dubbley? - kérdezte Grummer úr.

Dubbley úr, aki láthatólag szófukar ember volt, csak a fejével intett, hogy igen.

- Vezényelje be az embereit, Dubbley - mondta Grummer úr.

Dubbley úr engedelmeskedett, s egyszerre egy rakás ember rontott be a szobába, egytől egyig rézkoronás, kurta pálcával. Grummer úr zsebre dugta a pálcáját s Dubbleyre nézett; Dubbley zsebre dugta a maga pálcáját s az embereire nézett; az emberek is zsebre dugták a pálcákat és Tupman úrra meg Pickwick úrra néztek.

Pickwick úr és a barátai egy emberként álltak fel.

- Mit jelentsen az, hogy botrányos erőszakkal behatolnak a magánlakásomba? - kérdezte Pickwick úr.

- Ki merészel engem letartóztatni? - mondta Tupman úr.

- Mit kerestek itt, bitang csirkefogók? - mondta Snodgrass úr.

Winkle úr nem szólt semmit, de a szemét Grummer úrra szögezte és olyan vasvillapillantást vetett rá, hogy okvetlenül fölnyársalta volna a törvény emberét, ha annak nincs olyan vastag bőr a pofáján. Minthogy azonban vastag volt a bőre, semmit sem lehetett rajta észrevenni.

Mikor a törvény emberei látták, hogy Pickwick úr és a barátai hajlandónak mutatkoznak szembeszállni a törvény tekintélyével, sokatmondó mozdulattal feltűrték a kabátjuk ujját, mint akik magától értetődő hivatalos kötelességüknek tartják, hogy minden további nélkül leüssék az ellenszegülőket, aztán elhurcolják őket. Pickwick úr figyelmét nem kerülte el ez a tüntető némajáték. Félrevonult néhány percre Tupman úrral tanácskozni, s aztán kijelentette, hogy kész megjelenni az elöljárói hivatalban, csupán arra kérte az összes jelenlevőket, vegyék tudomásul, hogy eltökélt szándéka tiltakozni angol állampolgári jogainak ezért a botrányos megsértéséért, mihelyst ismét szabadlábra helyezik; mire az összes jelenlevők jóízűen nevetni kezdtek, az egy Grummer úr kivételével, aki láthatólag azon a véleményen volt, hogy a hatóság isteni jogát még egy lehelettel sem lehet megsérteni, mert ez olyan istenkáromlás, amit nem szabad eltűrni.

De miután Pickwick úr késznek nyilatkozott meghajolni az ország törvényei előtt, s amikor már a pincérek, lovászok, szobalányok és postakocsisok, akik pazar mulatságot reméltek Pickwick úr makacs ellenszegülésétől, csalódva és bosszankodva kezdtek kiszállingózni a szobából, egy előre nem látott új akadály merült fel.

Pickwick úr ugyanis a törvényes hatóságok iránt érzett minden tisztelete mellett is, a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy mint valami közönséges gonosztevőt, rendőri fedezettel kísérjék végig az utcán az elöljárói hivatalig. Grummer úr viszont a felizgatott közhangulatra való tekintettel (mert iskolai szünet volt és a diákok még nem tértek haza), éppily kereken kijelentette, hogy ő bizony nem megy az utca túlsó oldalán, ha Pickwick úr százszor a becsületszavát adja is, hogy megy egyenest az elöljáróságra; Pickwick úr és Tupman úr pedig hasonló konoksággal kijelentették, hogy nem hajlandók a bérkocsi költségeit fedezni, pedig ez volt az egyetlen tisztességes alkalmatosság, amit kaphattak volna. A vita egyre hevesebb lett, telt az idő, s még mindig nem tudtak megegyezni; s amikor a törvény emberei már közel álltak hozzá, hogy Pickwick úr ellenállását a már említett, nem szokatlan módon törjék meg, valakinek eszébe jutott, hogy van a fogadó udvarán egy ócska gyaloghintó, mely eredetileg egy köszvényes tőkepénzesnek készült, s ennélfogva Pickwick úrnak és Tupman úrnak is megfelelhet, legalábbis annyira, mint egy újfajta bérkocsi. Előkerítették a gyaloghintót s beállították a kapu alá; Pickwick úr és Tupman úr bebújtak és lebocsátották a függönyeit; hamarosan találtak két embert is, aki cipelje őket és a menet szép rendben megindult. A törvényszolgák a gyaloghintó mellett lépdeltek; Grummer úr és Dubbley úr diadalmasan vezették a menetet; Snodgrass úr és Winkle úr pedig karonfogva mentek mögöttük; az utócsapatot viszont Ipswich mosdatlan csőcseléke alkotta.

A város boltosai, jóllehet az elkövetett vétség természetét illetőleg meglehetős homályban voltak, a látványt fölöttébb épületesnek és mulatságosnak találták. Íme, itt megmozdult a törvény karja és húsz lóerővel sújtott le két bűnösre, még ha fővárosiak voltak is; s ezt a hatalmas gépezetet saját elöljárójuk kormányozza, saját közhivatalnokaik kezelik és egyesült erővel sikerült is nekik a két bűnöst belegyömöszölni egy szűk gyaloghintóba. Általános helyesléssel, nagy tetszéssel, lelkesen üdvözölték Grummer urat, aki pálcájával a kezében a karaván élén haladt; a mosdatlan utóhad harsányan és hosszasan éljenezte, s a menet a közvélemény ilyen hangos megnyilatkozása közt lassan és méltóságosan lépegetett tovább.

Samuel Weller úr, fekete vászon ujjas reggeli zubbonyában, kissé levert hangulatban éppen visszatérőben volt a rejtélyes zöld kapus háztól, mert hiába ólálkodott körülötte. Ahogy felnéz, egyszerre csak látja, hogy mekkora sokaság hömpölyög végig az utcán, mekkora tömeg kísér egy furcsa holmit, mely szerfölött hasonlít egy gyaloghintóhoz. Örült, hogy a kudarca után egy kicsit elszórakozhatik s félreállt, hogy a sokaság elhaladjon előtte s miután tapasztalta, hogy a tömeg csupa mulatságból ordítozik és éljenez, ő is ordítani és üvölteni kezdett, ahogy csak a torkán kifért - abban a reményben, hogy hátha felvidul ettől.

Grummer úr elhaladt előtte, Dubbley úr is elhaladt előtte, a gyaloghintó is elhaladt előtte, a törvényszolgák testőrsége is elhaladt előtte, és Sam még mindig együtt éljenzett a lelkes sokasággal, lengette a kalapját, s oda volt a nagy örömtől (mert hiszen halvány sejtelme sem volt róla, hogy miről van szó), amikor hirtelen megpillantotta Winkle urat és Snodgrass urat. Ettől egyszerre elnémult.

- Mi történt, uraim? - kiáltotta Sam. - Kit visznek fényes nappal ezen a Szent Mihály lován?

Mind a ketten egyszerre feleltek neki, de a szavukat elnyelte a nagy zsivaj.

- Ki ül benne? - kiáltotta Sam.

Megint egyszerre feleltek mind a ketten, s noha a szavukat most sem lehetett érteni, a szájuk mozdulatából Sam kiolvasta, hogy ezt a varázslatos nevet mondták ki: Pickwick. Samnek sem kellett több. Egy pillanat alatt keresztülfúrta magát a sokaságon; útját állta a vezetőknek s odalépett a tekintélyes Grummer elé.

- Adj Isten, öregapám! - mondta Sam. - Kit dugtak bele ebbe az ócska ládába?

- Félre az útból! - mondta Grummer úr, akinek hivatalos önérzetét, miként annyi más nagy emberrel is megesett, ez a kis népszerűség csudálatos módon megdagasztotta.

- Üssétek le, ha nem megy el az útból - szólt Dubbley úr.

- Hálásan köszönöm a jó tanácsát, öregapám - felelte Sam -, és még hálásabban köszönöm ennek a másik úriembernek a javaslatát, aki úgy fest, mintha most szökött volna meg az óriások országából; de mégis jobb szeretném, ha arra felelnének, amit kérdeztem, ha nem kerül fáradságukba... Hogy érzi magát, uram? - ezt az utóbbi kérdést Weller úr jóindulatú hangon Pickwick úrhoz intézte, aki éppen kinézett elöl a gyaloghintó ablakán.

Grummer úr, akinek fölháborodásában még a szava is elállt, kicibálta rézkoronás pálcáját a belső zsebéből és hadonászni kezdett vele Sam orra előtt.

- Ejha - mondta Sam -, csinos jószág, kivált a korona rajta, ami olyan, akárcsak az igazi.

- Félre az útból! - kiáltotta a felháborodott Grummer úr. Hogy még nagyobb nyomatékot kölcsönözzön a szavának, fél kezével nekidöfte a királyság rézből öntött jelképét Sam nyakának, a másik kezével pedig torkon ragadta: mire Samuel Weller úr ezt a figyelmességét akként viszonozta, hogy Grummer urat alaposan földhöz teremtette, miután előbb, csupa gyöngédségből és csupa óvatosságból, leütötte az egyik hordárt, hogy Grummer úr puhára essék.

Hogy Winkle urat hirtelen az az őrület szállta-e meg, mely az igazságtalanul elszenvedett bántalomból ered, vagy pedig Weller úr vitézsége ragadta magával, ezt nem tudjuk eldönteni; de annyi bizonyos, hogy mihelyt Grummer úr elestét látta, irtóztató támadást intézett egy kisfiú ellen, aki éppen mellette állt; mire Snodgrass úr, mint jó keresztényhez illik, nehogy orvul támadjon rá valakire, előbb fennszóval kihirdette, hogy most már rajta a sor, aztán a legnagyobb nyugalommal kezdte levetni a kabátját. Persze, rögtön körülfogták és letartóztatták, s tartozunk az igazságnak azzal a kijelentéssel, hogy sem ő, sem Winkle úr a legcsekélyebb kísérletet sem tette a maguk vagy Weller úr kiszabadítására, akit bátor és kemény ellenállás után legyőzött és foglyul ejtett a túlerő. Aztán a menet újra felsorakozott, a hintóvivők ismét helyükre álltak és a karaván újra megindult.

Pickwick úr az egész idő alatt magánkívül volt felháborodásában. Látta, hogy Sam földhöz vágta a törvényszolgákat s jobbra-balra osztogatta az ökölcsapásokat, de egyebet aztán már nem is láthatott, mert a gyaloghintó ajtaja nem akart kinyílni s a függönyöket sem lehetett felhúzni. Végül is Tupman úr segítségével sikerült neki a gyaloghintó fedelét kitörni; ekkor felkapaszkodott az ülésre, ahogy tudott, megfogózkodott barátja vállában és szónokolni kezdett a sokasághoz; hangoztatta, hogy milyen felháborító módon bántak vele; tanúnak hívott fel mindenkit, hogy az ő inasa volt a megtámadott fél. Így értek lassan a városháza elé; a hintóvivők kutyagoltak, a foglyok lépdeltek utánuk, Pickwick úr szónokolt és a tömeg ordítozott.

 

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

mely egyéb mulatságos dolgok közt elmondja, hogy milyen méltányos
és pártatlan volt Nupkins úr; hogyan dobta vissza Samuel Weller
Job Trotter toll-labdáját ugyanolyan erővel, mint ahogy hozzávágták;
s azonfelül még egy dolgot, mely megtalálható lesz a kellő helyen

Weller úr rendkívül haragos kedvében volt, amikor elhurcolták; számtalan megjegyzést tett Grummer úrnak és társának külsejére és viselkedésére, s azzal is könnyített a lelkén, hogy kijelentette, a jelenlevők közül bármikor hajlandó kiállni párviadalra legalább hat emberrel egyszerre. Snodgrass úr és Winkle úr komor tisztelettel hallgatták mesterük beszédét, mely félelmetes erővel zuhogott alá a szószékről, s melynek sebes árját egy pillanatra sem tudta feltartóztatni Tupman úr állhatatos könyörgése, hogy húzzák be már a gyaloghintó födelét. Weller úr haragos kedve azonban csakhamar kíváncsisággá alakult át, amikor a menet bekanyarodott ugyanabba az udvarba, ahol ő a szökevény Job Trotterrel találkozott és kíváncsisága örvendetes meglepetésnek adott helyet, amikor a nagyképű Grummer úr "állj"-t vezényelt a hintóvivőknek, s méltóságteljes, peckes léptekkel egyenesen a zöld kapuhoz ment, ahonnét Job Trotter jött ki a minap, s erősen megrántotta a kapu oldalán lógó csengettyűt. A csengettyűszóra egy csinos, jóképű, formás cselédlány jött elő, aki a foglyok lázító külsejének és a hevesen szónokló Pickwick úrnak láttára bámulatában összecsapta a kezét és azonnal beszaladt Muzzle úrért. Muzzle úr kinyitotta félig a kaput, hogy a gyaloghintó, a foglyok és a törvényszolgák bevonulhassanak, de aztán nyomban becsapta a sokaság orra előtt, amely nagyon megharagudott, amiért kizárták, holott annyira kíváncsiak voltak, hogy mi fog történni, s ebbeli érzelmeiknek akként adtak kifejezést, hogy egy-két óra hosszat ott döngették a kaput és rázták a csengettyűt. Ebben a mulatságban csoportonként valamennyien részt vettek, három-négy szerencsés alak kivételével, akik egy rést fedeztek fel a kapun, s ámbár a résen keresztül a világon semmit sem lehetett látni, mégis fáradhatatlanul és állhatatosan bámultak át rajta, ahogyan sokan odanyomják az orrukat a gyógyszertár ablakához, ha odabent, a hátulsó szobában sebészi vizsgálat alá vesznek egy részeg embert, akit elgázolt az utcán egy kocsi.

A gyaloghintó megállt a lépcső aljában, mely fölvezetett a bejárathoz, ahol kétoldalt egy-egy amerikai aloé állt zöldre mázolt dézsában. Pickwick urat és a barátait bevezették az előcsarnokba, ahonnét, miután Muzzle úr bejelentette és Nupkins úr berendelte őket, végre színe elé járulhattak a nagy hazafinak és közéleti nagyságnak.

A hivatali szoba berendezése nagyon tekintélyes volt és éppen alkalmas arra, hogy félelemmel töltse el a bűnösöket s fogalmat adjon nekik a törvény szigoráról és hatalmáról. Egy nagy könyvszekrénnyel szemben, egy nagy karosszékben, egy nagy asztal mögött, egy nagy könyv előtt ült Nupkins úr, de akármilyen nagyra méretezték is ezeket az említett tárgyakat, Nupkins úr jóval nagyobbnak látszott valamennyinél. Az asztalt tömérdek aktacsomó borította, s az asztal végében Jinks úr feje és válla bukkant fel, aki nagyon el volt foglalva azzal, hogy minél elfoglaltabbnak mutassa magát. Miután bevonult az egész társaság, Muzzle gondosan becsukta az ajtót, főnökének széke mögé lépett és várta a további parancsokat. Nupkins úr hátborzongató ünnepélyességgel hátradőlt karosszékében és szemügyre vette akaratlan vendégeinek az ábrázatát.

- Nos, Grummer, ki ez az ember? - kérdezte Nupkins úr, Pickwick úr felé bökve, aki mint barátainak szószólója, levett kalappal állt az elöljáró előtt, s roppant udvariasan és tisztelettudón hajlongott.

- Ez itt a Pickwick, elöljáró úr, kérem - mondta Grummer.

- Nono, csak ne ilyen kurtán-furcsán, vén mihaszna barátom - szólt közbe Weller úr, miután előrefurakodott az első sorba.

- Már engedelmet kérek, uram, de ez a maga rendőre itt, aki ilyen kajla csizmát hord, bajosan tudna megélni mint ceremóniamester. Ez az úr itt, kérem - folytatta Samuel Weller úr, félretolva Grummert s rendkívül barátságos és bizalmas hangon kezdte magyarázgatni az elöljárónak: - ez itt Samuel Pickwick úr, ez itt Tupman úr, ez meg itt Snodgrass úr, továbbá ott mellette a másik oldalán, Winkle úr... valamennyien nagyon kedves úriemberek, kérem, s majd meglátja, uram, maga is mennyire fog örülni, hogy megismerkedhetik velük; s mennél előbb becsukatja ezeket a hatósági közegeket itt egy vagy két hónapra valamelyik taposómalomba, annál hamarább meglesz köztünk a barátságos egyetértés. Első a kötelesség, azután jön a mulatság, mint III. Richárd király mondta, miután leszúrta kollégáját a Towerban, s mielőtt kitekerte a kis királyfiak nyakát.

Samuel Weller úr, ahogy befejezte mondókáját, jobb könyökével megtörölte a kalapját és jóakaratúan bólintott egyet Jinks úr felé, aki leírhatatlan rémülettel hallgatta őt végig.

- Grummer, ki ez az ember? - kérdezte az elöljáró.

- Ez egy szörnyen vakmerő fráter, elöljáró úr, kérem - felelte Grummer. - Ki akarta szabadítani a foglyokat és megtámadta a hivatalos személyeket; így hát őt is őrizet alá helyeztük és ide hoztuk.

- Nagyon helyesen jártak el - felelte az elöljáró. - Nyilvánvaló, hogy vakmerő zsivány.

- Az én inasom, uram - mondta Pickwick úr haragos hangon.

- Úgy? Az ön inasa, mi? - mondta Nupkins úr. - Szóval összeesküvést szőttek, hogy a törvényes eljárásnak elejét vegyék, és hogy a hatósági közegeket legyilkolják... Pickwick inasa. Írja, Jinks úr.

Jinks úr írni kezdte.

- Mi a neved, fickó? - dörögte Nupkins úr.

- Samuel Weller.

- No, szép név, nagyon jól fest majd a fegyházi névsorban - jegyezte meg Nupkins úr.

Ez elmésség volt; minélfogva Jinks, Grummer, Dubbley, az összes törvényszolgák és Muzzle úr is, teljes öt percig tartó kacagási rohamokban törtek ki.

- Jegyezze föl a nevét, Jinks úr - mondta az elöljáró.

- Két l betűvel, öregem - mondta Sam.

Erre a megjegyzésre az egyik szerencsétlen törvényszolga elnevette magát, mire az elöljáró kilátásba helyezte, hogy rögtön a hűvösre téteti. Rendkívül veszedelmes dolog ilyen esetekben a nem illetékes ember tréfáin nevetni.

- Hol lakik? - kérdezte az elöljáró.

- Hol itt, hol ott - felelte Sam.

- Írja ezt is, Jinks úr - mondta az elöljáró, egyre dühösebben.

- Alá is húzhatja - mondta Sam.

- Ez egy csavargó, Jinks úr - mondta az elöljáró. - Veszedelmes munkakerülő, hiszen maga is bevallja, nemde, Jinks úr?

- Úgy van, uram.

- No hát, akkor le is csukatom... lecsukatom csavargásért - mondta Nupkins úr.

- No hát, ezen a vidéken is szépen, pártatlanul osztogatják az igazságot - mondta Sam. - Pedig az a rendőrbíró, vagy elöljáró vesse rám az első követ, aki nem érdemli meg, hogy kővel hajigálják.

Erre az ötletre megint elnevette magát az egyik törvényszolga, de rögtön utána olyan mérhetetlenül komoly képet igyekezett vágni, hogy a hatóság feje rögtön észrevette.

- Grummer - mondta Nupkins egészen kivörösödve haragjában -, hogy mer maga egy ilyen haszontalan, semmirekellő alakot hatósági szolgálatra alkalmazni? Hogy merészelte, mondja csak?

- Bocsánatot kérek, elöljáró úr - dadogta Grummer.

- Bocsánatot kér! - ismételte gúnyosan a dühös elöljáró. - Lesz rá gondom, hogy alaposan megbánja, amiért ilyen hanyagul teljesítette a kötelességét. Majd megmutatom én magának, hogyan tudok büntetni. Vegye el ettől az alaktól a hivatalos jelvényét, hiszen részeg... Részeg vagy, fickó.

- Nem vagyok én részeg, elöljáró úr - mondta a törvényszolga.

- Részeg vagy! - felelte a hatóság feje. - Hogy mered azt állítani, hogy nem vagy részeg, amikor én azt mondom, hogy részeg vagy? Grummer, hát nem dől belőle a pálinka bűze?

- Rettenetesen, elöljáró úr - felelte Grummer, akinek úgy rémlett, mintha rumszagot érezne.

- Rögtön láttam rajta - mondta Nupkins úr. - Ahogy belépett a szobába, rögtön észrevettem a nyugtalan szeme járásán, hogy részeg... Megfigyelte, Jinks úr, hogy milyen nyugtalanul jár a szeme?

- Hogyne, uram.

- Még csak színét sem láttam a szesznek, ma egész nap - mondta a törvényszolga, aki olyan józan volt, mint annak a rendje.

- Hogy mersz a szemembe hazudni? - mondta Nupkins úr. - Mondja meg maga, Jinks úr, nem részeg-e még most is?

- Persze hogy részeg, uram! - felelte Jinks úr.

- Jinks úr - szólt az elöljáró -, én ezt az embert függelemsértésért lecsukatom. Állítsa ki a letartóztatási parancsot.

A törvényszolga bizonyára tömlöcbe is került volna, ha Jinks úr, aki az elöljáró jogi tanácsadója volt (mivelhogy három esztendeig dolgozott egy vidéki ügyvéd irodájában), fülébe nem súgja a főnökének, hogy ezt talán mégsem volna jó megkockáztatni; erre aztán az elöljáró inkább egy kis beszédet tartott és kijelentette, hogy a törvényszolga családjára való tekintettel beéri azzal, hogy megrovásban részesíti magaviseletéért és elbocsátja a szolgálatból. S miután egy jó negyedórán át szidta, csepülte, végül közölte vele, hogy most már mehet isten hírével; Grummer, Dubbley, Muzzle és a többi hatósági szolgálatot teljesítő rendőr és törvényszolga, valamennyien a csodálkozás morajával kísérték Nupkins úr nagylelkű eljárását.

- No, Jinks úr - mondta az elöljáró -, hát most hiteltesse meg Grummert.

Grummer rögtön elő is adta eskü alatti vallomását; minthogy azonban Grummer hajlamos volt nagy feneket keríteni a dolognak, Nupkins úr ebédideje pedig már veszedelmesen közeledett, az elöljáró rövidre fogta a kihallgatást úgy, hogy a kérdéseivel egyúttal szájába rágta a feleletet, és Grummernek jóformán csak igent kellett mondania. Így aztán szép simán ment a kihallgatás, melynek során Weller úrra rábizonyult kétrendbeli tettlegesség, Winkle úrra egy fenyegetőzés, Snodgrass úrra pedig egy ökölcsapás. Miután az elöljáró teljes megelégedésére idáig jutottak, Nupkins úr és Jinks úr suttogó hangon tanácskozni kezdtek. Vagy tíz percig tartó tanácskozás után Jinks úr ismét visszavonult a nagy asztal végébe, az elöljáró megköszörülte a torkát, felegyenesedett karosszékében és éppen hozzá akart fogni szónoklatához, amikor Pickwick úr közbevágott:

- Bocsánatot kérek, uram, hogy félbeszakítom, de mielőtt kimondaná és foganatosítaná az ítéletet, olyan vélemény alapján, mely csupán az itt elhangzott vallomásra támaszkodhatik, én is kénytelen vagyok szólási jogommal élni, amennyiben a dolog az én személyemet is érinti.

- Fogja be a száját - förmedt rá az elöljáró.

- Kénytelen vagyok megjegyezni, uram - mondta Pickwick úr.

- Fogja be a száját, kérem - vágott szavába az elöljáró -, vagy kivitetem az egyik rendőrömmel.

- Ön kivitethet a rendőreivel és megparancsolhat nekik, amit csak akar, uram... - mondta Pickwick úr -, és nem is kételkedem benne, az eddig tapasztaltak alapján, hogy a rendőrei megtesznek mindent, amit ön parancsol nekik; amíg azonban erőszakkal el nem távolítanak innen, leszek bátor ismételten hangsúlyozni, hogy szólási jogom törvényesen van biztosítva.

- Pickwick úr az elvek embere! - jegyezte meg Samuel Weller úr tisztán hallható hangon.

- Sam, maradjon veszteg - mondta Pickwick úr.

- Néma leszek, uram, mint a lyukas dob - felelte Sam.

Nupkins csodálkozva meresztette a szemét Pickwick úrra, aki ilyen hallatlan vakmerőségre ragadtatta magát; s láthatólag már a nyelve hegyén volt a mérges felelet, amikor Jinks úr meglökte a könyökét és valamit a fülébe súgott. Az elöljáró dünnyögve válaszolt neki, aztán megint pusmogni kezdtek egymással. Nyilvánvaló volt, hogy Jinks úr akadékoskodik.

Az elöljáró végül nagy nehezen, savanyú arccal lenyelte a mérgét, hogy neki is meg kell hallgatnia valakit, Pickwick úrhoz fordult és éles hangon megkérdezte tőle:

- Hát mit akar mondani?

- Először is - mondta Pickwick úr, s úgy nézett a szemüvegén keresztül, hogy még Nupkins úr sem állta ezt a pillantást -, először is tudni szeretném, hogy miért hoztak ide bennünket, engem és a barátaimat?

- Megmondjam neki? - kérdezte az elöljáró súgva Jinks úrtól.

- Azt hiszem, az lesz a legokosabb, uram - súgta vissza Jinks úr az elöljárónak.

- Följelentés érkezett hozzám - mondta az elöljáró -, hogy ön előreláthatólag párbajt fog vívni, s hogy a másik egyén, Tupman, ebben a segédje és a bűntársa. Ugye, Jinks, ezért?

- Igenis, uram.

- Ennélfogva tehát felszólítom mindkettejüket... azt hiszem, ez a helyes eljárás, Jinks úr?

- Igenis, uram.

- Felszólítom... izé... izé... mire is, Jinks úr? - kérdezte az elöljáró bosszús hangon.

- Hogy állítsanak kezest, uram.

- Igen. Felszólítom mindkettejüket... ahogy éppen mondani akartam, mikor az írnokom félbeszakított... hogy állítsanak kezest.

- Megfelelő kezest - suttogta Jinks úr.

- Megfelelő kezest - mondta az elöljáró.

- Helybeli polgárokat - súgta Jinks.

- Akik helybeli polgárok legyenek - mondta az elöljáró.

- Fejenként ötven font - súgta Jinks -, és persze háztulajdonosok legyenek a kezesek.

- Akiktől fejenként ötven font biztosítékot kívánok - mondta az elöljáró fennhangon és rendkívül méltóságteljesen -, és természetesen háztulajdonosoknak kell lenniük.

- De hát, a jó Isten áldja meg, uram - mondta Pickwick úr, aki Tupman úrral együtt egészen odavolt a bosszúságtól és a szörnyűködéstől -, hiszen mi teljesen idegenek vagyunk ebben a városban. Éppen annyira nem ismerek itt egyetlenegy háztulajdonost sem, mint amennyire nem volt szándékom bárkivel is párbajozni.

- Ismerjük már az ilyesmit - felelte az elöljáró -, ismerjük már... igaz-e, Jinks úr?

- Kétségtelenül, uram.

- Van még valami mondanivalója? - kérdezte az elöljáró.

Pickwick úrnak még csakugyan volt nagyon sok mondanivalója, és el is mondta volna mind az utolsó szóig, ámbár magának nem használ, az elöljárónak meg csak bosszúságot szerez vele, ha abban a nyomban, amikor egy pillanatra elhallgatott, Weller úr meg nem rántja a könyökét. Pickwick úr egyszerre olyan fontos beszélgetésbe mélyedt az inasával, hogy az elöljáró kérdésére ügyet sem vetett. Nupkins úr viszont nem volt az az ember, hogy egy ilyen kérdést kétszer is föltegyen, ennélfogva megint köszörült egyet a torkán, aztán kihirdette az ítéletet, melyet a törvényszolgák néma csendben és nagy áhítattal hallgattak végig, s amely szerint:

Samuel Weller az első rendbeli tettleges bántalmazásért két font, a második rendbeli tettlegességért három font pénzbüntetéssel sújtatik. Winkle úr büntetése két fontban, Snodgrass úré egy fontban állapíttatik meg, ezenkívül pedig köteleztetnek annak kijelentésére, hogy ezentúl Őfelsége, a király összes alattvalóival, legkivált azonban Őfelsége hű szolgájával, Daniel Grummerrel szemben tartózkodni fognak minden erőszakosságtól. Pickwick úr és Tupman már előbb köteleztettek arra, hogy kezeseket állítsanak.

Alighogy az elöljáró kihirdette az ítéletet, Pickwick úr odalépett eléje, arca már ismét ragyogott a jóindulatú mosolygástól, s így szólt:

- Engedelmet kérek az elöljáró úrtól, de négyszemközt szeretnék beszélni önnel pár pillanatra, egy olyan ügyben, amely közelről érinti.

- Mi? Mi? - kérdezte az elöljáró.

Pickwick úr megismételte kérését.

- Ez igazán nagyon furcsa kívánság - mondta az elöljáró. - Négyszemközt akar beszélni velem?

- Négyszemközt - felelte Pickwick úr határozott hangon. - Minthogy azonban közlendőim egy része az inasomtól ered, szeretném, ha ő is jelen lehetne.

Az elöljáró Jinksre nézett, Jinks az elöljáróra nézett, a törvényszolgák álmélkodva egymásra néztek. Nupkins úr hirtelen elsápadt. Hátha ebben a Wellerben egyszerre feltámadt a lelkiismeret és éppen most vallotta be a gazdájának, hogy összeesküvést szőtt az ő (elöljáró) élete ellen? Elgondolni is szörnyű volt. Nupkins úr közéleti férfiú volt; s ahogy hirtelen eszébe jutott Julius Caesar sorsa, még jobban elsápadt.

Az elöljáró megint Pickwick úrra nézett, aztán intett Jinks úrnak.

- Mit gondol, Jinks úr, megtegyem a kívánságát? - suttogta Nupkins úr.

Jinks úr, aki nem tudta biztosan, hogy mit gondoljon a dologról, és nagyon félt attól, hogy meg találja bántani a főnökét, kétértelmű arcot vágott, bizonytalanul mosolygott, fölbiggyesztette a száját és jobbra-balra bólogatott a fejével.

- Jinks úr - mondta az elöljáró szigorúan -, maga egy hülye.

Erre a rövid, de velős kijelentésre Jinks úr ismét mosolygott - valamivel bizonytalanabbul, mint az előbb -, aztán lassanként félrehúzódott a maga kis szögletébe.

Nupkins úr néhány percig tanakodott magában, aztán fölállt a helyéről, felszólította Pickwick urat és Samet, hogy jöjjenek utána, s átment egy kis szobába, mely a tárgyalóteremből nyílt. Miután felkérte Pickwick urat, hogy fáradjon a szoba végébe, ő maga megállt az ajtóban, nem eresztette el a félig nyitott ajtó kilincsét, hogy egy pillanat alatt újra kint teremhessen, ha csak a legcsekélyebb ellenséges szándékot is tapasztalja részükről. Aztán kijelentette, hogy hajlandó meghallgatni Pickwick urat, bármit is akar vele közölni.

- Egyenesen a tárgyra térek, uram - mondta Pickwick úr -, mely az ön személyét és tekintélyét igen közelről érinti. Alapos okom van hinni, uram, hogy egy hitvány szélhámos bejáratos az ön házába.

- Kettő - szólt közbe Sam. - A szederszínű túltesz mindenkin, úgy csordultig van könnycseppekkel és zsiványsággal.

- Sam - mondta Pickwick úr -, ha meg akarom értetni magam ezzel az úrral, kénytelen vagyok felkérni magát, hogy uralkodjék az indulatain.

- Bocsánatot kérek, uram - felelte Samuel Weller -, de ha eszembe jut az a gazember Job, hát nem bírom megállni szó nélkül.

- Tehát, hogy rövid legyek, uram - mondta Pickwick úr -, szeretném tudni, jól gyanítja-e az inasom, hogy egy bizonyos Fitz-Marshall nevű kapitány bejáratos az ön házába. Mert - tette hozzá Pickwick úr, amikor látta, hogy Nupkins úr felháborodva félbe akarja szakítani -, mert ha csakugyan bejáratos, akkor közölnöm kell önnel, hogy miféle ember ez a...

- Pszt! - mondta Nupkins úr, becsukva az ajtót. - Miféle ember?

- Jellemtelen kalandor... becstelen gazember... csirkefogó, aki a társadalmon élősködik s aki elámítja, elbolondítja, tönkreteszi a hiszékeny embertársait - mondta Pickwick úr izgatottan.

- Jaj Istenem - mondta Nupkins úr fülig elvörösödve, és egyszerre egészen megváltozott a modora. - Jaj Istenem, kedves... izé... uram...

- Pickwick - mondta Sam.

- Kedves Pickwick uram - mondta az elöljáró. - Jaj Istenem, Pickwick uram... kérem, foglaljon helyet... ezt nem mondhatja komolyan, ugye? Fitz-Marshall kapitány?

- Sose nevezze őt kapitánynak - mondta Sam -, se pedig Fitz-Marshallnak. Nem volt az soha kapitány, se Fitz-Marshall. Elcsapott, kóbor vándorszínész és Jingle a neve; és ha járt valaha a földön szederszínű báránybőrbe bújt farkas, hát ez a Job Trotter az.

- Ez az igazság, uram - mondta Pickwick úr, feleletül az elöljáró elképedt tekintetére. - S én magam kizárólag csak azért jöttem el ide, ebbe a városba, hogy leleplezzem ezt a gazembert, akiről beszélünk.

Aztán Pickwick úr a halálra rémült Nupkins úrnak röviden beszámolt Jingle viselt dolgairól. Elmondta, hogyan ismerkedett meg vele; hogyan szöktette meg Jingle Wardle kisasszonyt és milyen könnyű szívvel mondott le róla pénzbeli kárpótlás fejében; hogyan csalta őt Jingle úr éjnek évadján egy leánynevelő intézetbe; s hogy ezért aztán ő (Pickwick úr) most kötelességének tartja leleplezni, hogy Jingle bitorolt névvel és ranggal jár a világban.

Ahogy Pickwick úr mindezt elmesélte, Nupkins úrnak lassacskán minden csepp vére a két fülébe tolult. A kapitánnyal véletlenül akadt össze egy lóversenyen, a szomszédságban. Nagy ismeretsége a főrangú körökben, világlátottsága, úri modora annyira megvesztegette őket, hogy Nupkinsné és Nupkins kisasszony addig emlegették Fitz-Marshall kapitány urat, addig hivalkodtak Fitz-Marshall kapitány úrral s addig vagdosták Fitz-Marshall kapitány urat legbizalmasabb ismerőseik fejéhez, amíg testi-lelki jóbarátaik, név szerint Porkenhamné asszony, a Porkenham kisasszonyok és Sidney Porkenham úr féltékenységükben és mérgükben majd megpukkadtak. S most mindezek után azt kell hallania róla, hogy nyomorult kalandor, elcsapott színész, és ha nem is éppen szélhámos, de mégiscsak afféle, úgyhogy nehéz volna megállapítani a különbséget is! Jóságos ég! Mit szólnak majd Porkenhamék? Hogy fog ujjongani Sidney Porkenham úr, ha megtudja, hogy egy ilyen vetélytárs túrta őt ki Nupkins kisasszony kegyeiből. És hogy fog ő, Nupkins, az öreg Porkenham szemébe nézni a legközelebbi elöljárósági ülésen? És micsoda fegyver lesz ez a városi ellenpárt kezében, ha a történteknek híre talál menni.

- De utóvégre is - szólt Nupkins úr hosszú szünet után s az arca egy pillanatra ismét földerült -, könnyű ilyet állítani. Fitz-Marshall kapitány roppant megnyerő modorú ember és kétségtelenül sok ellensége van. Mivel tudja ön bizonyítani, hogy igaz, amit róla állít?

- Szembesítsen vele - mondta Pickwick úr -, semmi mást nem kérek öntől. Szembesítsen vele bennünket, a barátaimat és engem; s majd meglátja, hogy nem lesz szükség több bizonyítékra.

- Mi sem könnyebb ennél - mondta Nupkins úr. - A kapitány ma estére vendégünk lesz, így legalább elkerülhetjük a feltűnést, hiszen érti... csakis... csakis annak a fiatalembernek az érdekében. Mindamellett még előbb szeretném megkérdezni a feleségemet is, hogy helyesli-e ezt a tervet. Mindenesetre azonban, Pickwick úr, mielőtt még bármibe is fognánk, rendbe kell hoznunk a hivatalos ügyünket. Kérem, menjünk vissza a terembe.

Visszamentek a terembe.

- Grummer - szólt az elöljáró ünnepélyes hangon.

- Parancs! - felelte Grummer, egy kegyenc mosolyával.

- Nono - mondta az elöljáró szigorúan -, nono, hagyjuk ezt kérem. Nem szeretem az ilyen kedélyeskedést, hivatalos helyen. Nagyon helytelen dolog és különben is biztosíthatom, hogy nincs sok nevetnivalója. Mondja csak, kérem, ez a jelentés, amit az imént adott, teljesen hű és pontos volt? De jól gondolja meg, hogy mit felel.

- Elöljáró úr, kérem - dadogta Grummer -, én... én...

- Ó, látom, hogy zavarba jött, mi? - mondta az elöljáró. - Jinks úr, észrevette, hogy milyen zavarba jött?

- De még mennyire, uram - felelte Jinks.

- Ismételje meg még egyszer, amit vallott, Grummer, de figyelmeztetem újból, hogy fontolja meg jól a szavait. Jinks úr, vegyen fel róla megint jegyzőkönyvet.

A szerencsétlen Grummer tehát újból belefogott a jelentésébe, de egyrészt, hogy Jinks úr minden szavát feljegyezte, másrészt pedig, mert amúgy is nagy hajlama volt a terjengős beszédre, s mellesleg szörnyű zavarban volt, nem egész három percen belül az ellentmondásoknak sűrű és kusza hálójába keveredett, mire Nupkins úr nyomban kijelentette, hogy egyetlen szavának sem lehet hitelt adni. Így hát a pénzbüntetéseket elengedték, Jinks úrnak pedig azonnal eszébe jutott két jó kezes. S miután az ünnepélyes tárgyalásnak ilyen jó vége lett, Grummer urat szégyenszemre kidobták - rettenetes bizonyságául annak, hogy milyen múlékony a földi nagyság, s hogy milyen bizonytalan állapot nagy emberek kegyencének lenni.

Nupkinsné asszony méltóságteljes hölgy volt, rózsaszínű fátyollal a fején, gesztenyebarna parókával. Nupkins kisasszonyban megvolt édesmamájának minden nagyralátása, a rózsaszínű fátyol nélkül és minden hamissága, a vendéghaj nélkül; és ha ennek a két szeretetre méltó tulajdonságnak révén anya és leánya olykor hajbakaptak egymással, ami nem is volt éppen ritka eset, a hibát egyesült erővel Nupkins úr nyakába varrták. Ennélfogva tehát, amikor Nupkins úr benyitott Nupkinsnéhoz és elmondta neki apróra, amit Pickwick úrtól hallott, Nupkinsné rögtön kijelentette, hogy ő mindig is el volt készülve ilyesfélére; hogy ő mindig mondta, hogy ez lesz a vége; hogy az ő szavára sohasem hallgattak; hogy ő tulajdonképpen nem is tudja, minek nézi őt Nupkins úr; és így tovább.

- Elgondolni is szörnyű - mondta Nupkins kisasszony, s mind a két szeméből kisajtolt nagy erőlködéssel egy-egy makulányi könnycseppet -, elgondolni is szörnyű, hogy így bolonddá tartott valaki engem.

- Ó! Ezt csak a papádnak köszönheted, drágám - mondta Nupkinsné. - Hogy kértem, hogy könyörögtem neki, hogy tudakozódjék a kapitány családi körülményei felől. Hogy sürgettem, hogy nógattam, hogy tegyen már valamit! De bizonyos vagyok benne, hogy senki sem fogja nekem elhinni... senki...

- De édesem - mondta Nupkins úr.

- Ne szólj hozzám, mert csak elmérgesíted a dolgot - mondta Nupkinsné -, ne szólj egy szót se!

- De galambom - mondta Nupkins úr -, hiszen te magad is úgy mutattad, hogy nagyon szereted Fitz-Marshall kapitányt. Minduntalan meghívtad hozzánk s minden alkalmat megragadtál, hogy másutt is bemutasd.

- Nem megmondtam, Henrietta? - kiáltott fel Nupkinsné, s a mélyen megbántott nő méltatlankodásával fordult leánya felé. - Nem megmondtam, hogy a papa addig csűri-csavarja majd a dolgot, amíg kisüti, hogy mindennek én vagyok az oka. Hát nem megmondtam? - Nupkinsné hangja elcsuklott.

- Ó, papa! - szólt Nupkins kisasszony szemrehányóan, és neki is elcsuklott a hangja.

- Hát nem égbekiáltó dolog, hogy miután ilyen megszégyenítő és nevetséges helyzetbe sodort bennünket, tetejébe még azzal gúnyol, hogy mindennek én vagyok az oka? - kiáltotta Nupkinsné.

- Hogy jelenhessünk meg ezek után a társaságban? - mondta Nupkins kisasszony.

- Hogy kerüljünk Porkenhamék szeme elé? - kiáltotta Nupkinsné.

- Vagy Griggék elé? - kiáltotta Nupkins kisasszony.

- Vagy Slummintowkenék elé? - kiáltotta Nupkinsné. - De hát mit törődik mindezzel a te papád? Neki mindegy! - S erre a rettenetes gondolatra Nupkinsné keservesen zokogni kezdett, és Nupkins kisasszony követte anyja példáját.

Nupkinsnének tovább patakzottak a könnyei nagy sebességgel, de közben volt egy kis ideje, hogy átgondolja a dolgot; s el is határozta magát végül, hogy legjobb lesz, ha Pickwick urat és a barátait ott tartják, amíg a kapitány megérkezik, és így Pickwick úrnak alkalmat adnak az óhajtott találkozásra. Ha aztán kisül, hogy igazat beszélt, a kapitánynak feltűnés nélkül útilaput kötnek a sarkára, eltűnését illetőleg pedig Porkenhamékkal könnyűszerrel el tudják majd hitetni, hogy nagy családi összeköttetéseinél fogva, legfelsőbb nyomásra, kinevezték főkormányzónak Sierra Leonéba vagy Saugur Pointba, vagy valamilyen más hasonló egészséges éghajlatú gyarmatra, amelyek az európai embert annyira elbűvölik, hogyha egyszer odakerült, roppant nehezen tudja magát rászánni, hogy valaha is visszatérjen.

Nupkinsné asszony letörölte könnyeit, Nupkins kisasszony is letörölte könnyeit, Nupkins úr pedig nagyon örült, hogy a dolgot nyélbe ütheti úgy, ahogy Nupkinsné tanácsolta. Így tehát Pickwick úr és a barátai, miután letisztogatták magukról az utcai verekedés nyomait, tiszteleghettek a hölgyeknél és csakhamar ebédhez is ültek; Weller urat, akiről az elöljáró vele született éleslátásával rövid félóra alatt fölfedezte, hogy nálánál derekabb legény kevés van a világon, Muzzle úr szíves gondjaira bízták, azzal a határozott utasítással, hogy vigye le magával és bánjék vele a lehető legjobban.

- Hogy érzi magát, kedves uram? - kérdezte Muzzle úr, mialatt lementek Weller úrral a konyhába vezető lépcsőn.

- Nem mondhatnám, hogy az óta a kis idő óta, mikor magát ott láttam állni nagy peckesen a gazdája széke mögött, valami figyelemre méltó változás ment volna végbe a szervezetemben - felelte Sam.

- Ne haragudjék, hogy nem részesítettem akkor több figyelemben - mondta Muzzle. - De látja, a gazdám csak később mutatott be minket egymásnak. Ó, Istenem, hogy megszerette magát, Weller uram!

- Ó, nagyon kellemes úriember - mondta Sam.

- Ugye? - felelte Muzzle úr.

- Nagyon tréfás ember - mondta Sam.

- És hogy tud beszélni! - lelkesedett Muzzle úr. - Csak úgy ömlik a szájából a szó, igaz-e?

- Igaz - felelte Sam. - Csudálatosan ömlik belőle a szó; úgy tolonganak ki a száján egymás hegyén-hátán a szavak, hogy nagy sietségükben szinte felbukfenceznek; s végül aztán sohasem lehet tudni, hogy mire akar kilyukadni, igaz-e?

- Úgy van, éppen ez a nagy érdeme a szónoki stílusának - mondta Muzzle úr. - Vigyázzon, Weller uram, itt az utolsó grádics. Nem akar kezet mosni, mielőtt bemegyünk a hölgyekhez? Itt van a medence vízzel meg szappan, uram, és tiszta törülköző is lóg az ajtó mögött.

- Ó! Egy kis tisztálkodás talán csakugyan nem árt meg - felelte Sam, s a törülközőt vastagon beszappanozta és addig dörzsölte a képét, amíg újra kifényesedett. - Hányan vannak itt a hölgyek?

- A konyhában csak ketten - felelte Muzzle úr -, a szakácsné meg a szobalány. A piszkos munkára tartunk egy legényt, meg azonfelül egy szolgálólányt is, de azok a mosókonyhában ebédelnek.

- Ó, a mosókonyhában ebédelnek? - kérdezte Weller úr.

- Ott - felelte Muzzle úr. - Eleinte, amikor hozzánk kerültek, megpróbáltuk az asztalunkhoz ültetni őket, de nem ment a dolog sehogyan sem. A lánynak borzasztóan ordenáré a modora, a legény meg úgy szuszog evés közben, hogy nem maradhattunk meg vele egy asztalnál.

- Ó, a fiatal víziló! - mondta Weller úr.

- Igen, borzasztó - folytatta Muzzle úr. - De hát a vidéki helyeknek ez a legnagyobb hátránya, tetszik tudni, Weller úr. A cselédség fiatalja olyan rettenetesen faragatlan. Erre, uram, tessék parancsolni, csak erre.

Muzzle úr a legnagyobb udvariassággal előrement, hogy bekalauzolja Weller urat a konyhába.

- Mary - szólt Muzzle úr a csinos szobacicának -, bemutatom Weller urat, kedves vendégünket, akit a gazdánk leküldött hozzánk, hogy lássuk szívesen.

- Úgy látom, hogy a gazdája érti is a dolgát és a lehető legjobb helyre küldött - mondta Weller úr és rajtafeledte a szemét Maryn. - Ha én volnék a gazdája ennek a háznak, akkor is mindig ott érezném magam a legjobban, ahol Mary kisasszonyt megtalálhatom.

- Jaj, Istenem, Weller úr! - szólt Mary elpirulva.

- Ejha, de érti a módját! - kiáltott fel a szakácsné.

- Jaj, lelkem, szakácsné, magáról meg is feledkeztem - mondta Muzzle úr. - Weller úr, hadd mutassam be magát.

- Nagyon örvendek, tisztelt asszonyom - mondta Weller úr. - Igazán boldoggá tesz a dolog és remélem, tartós lesz az ismeretségünk, ahogy az egyszeri ember mondta az ötfontos bankónak.

Miután a bemutatkozás szertartásán átestek, a szakácsné és Mary visszavonultak a konyhába, ahol jól kivihogták magukat; vagy tíz perc múlva visszatértek, nagy kuncogások és pironkodások közepette, aztán leültek az asztalhoz.

Weller úr olyan fesztelenül viselkedett és úgy tudta mulattatni a társaságot, hogy rohammal hódította meg új ismerőseit, s még az ebéd felénél sem tartottak, de máris roppant bizalmasságba keveredtek vele, s teljesen be voltak avatva Job Trotter gaztetteibe.

- Én mindig utáltam ezt a Jobot - mondta Mary.

- Ez nem is lehetett volna másként, kedves Mary - felelte Weller úr.

- Miért nem? - kérdezte Mary.

- Mert a szépség és az erény sohasem barátkozhatik a csúfsággal és a szélhámossággal - felelte Weller úr. - Igazam van-e, Muzzle úr?

- Tökéletesen - felelte Muzzle úr.

Erre Mary elnevette magát és azt mondta, hogy a szakácsné nevettette meg, a szakácsné is nevetni kezdett és azt mondta, hogy nem ő nevettette meg Maryt.

- Nincs poharam - szólt Mary.

- Igyék az enyémből, drágám - mondta Weller úr. - Érintse meg ajkával ezt a poharat, hadd kóstolom meg legalább így, kerülő úton, a szája ízét.

- Ej, szégyellje magát, Weller úr! - szólt Mary.

- Miért szégyelljem magam, édes Mary?

- Mert ilyeneket beszél.

- Csacsiság; hiszen nincsen abban semmi rossz. Csak természetes dolog; igaz-e, szakácsné lelkem?

- Tőlem ne kérdezzen ilyet, maga nagy selma - mondta a szakácsné széles jókedvében: erre aztán Maryvel együtt megint annyira nevetni kezdtek, hogy az utóbbi ifjú hölgy a sörtől, a hideg pecsenyétől és a nevetéstől végül majdnem megfulladt; s ebből a veszedelmes állapotából csak úgy tudott magához térni, hogy Samuel Weller úr jó néhányszor megpaskolta a hátát és egyéb szükséges figyelmességekben részesítette, méghozzá a lehető leggyöngédebb módon.

Javában mulattak és kacagtak, amikor hirtelen hangosan megszólalt a kertajtó csengettyűje; mire az ifjú úriember, aki a mosókonyhában szokott ebédelni, rögtön szaladt kaput nyitni. Weller úr éppen a legnagyobb hévvel ostromolta a takaros szobalányt, Muzzle urat a kiszolgálás vette igénybe, és a szakácsné éppen abbahagyta a nevetést, hogy egy hatalmas adag húst emeljen az ajkához, amikor kinyílt a konyha ajtaja, és belépett rajta Job Trotter úr.

Azt mondtuk, hogy Job Trotter úr belépett, de állításunkat ezúttal nem jellemzi a lelkiismeretesség, amellyel máskülönben mindig ragaszkodni szoktunk a tényekhez. Az ajtó kinyílt és Trotter úr megjelent a küszöbön. S az is tény, hogy be akart lépni és már-már be is lépett volna, csakhogy ekkor megpillantotta Weller urat, mire önkéntelenül hátrált egy-két lépést s a rémülettől és megdöbbenéstől kővé meredve bámult a látványra, amelyre egyáltalán nem számított.

- Itt van ni! - kiáltott fel Sam, és vidáman felpattant a helyéről. - Lám, lám, éppen most emlegettük magát. Hogy van? Hol maradt ilyen sokáig? Kerüljön csak beljebb.

Megfogta a magával tehetetlen Jobot, szederszínű gallérjánál fogva, s bevonszolta a konyhába. Aztán bezárta az ajtót s a kulcsot átnyújtotta Muzzle úrnak, aki azt roppant hidegvérrel a zsebébe csúsztatta.

- Ez már aztán derék dolog! - kiáltott fel Sam. - Még ilyet! Odafönt a gazdámnak van szerencséje a maga gazdájához, idelent meg ugyanekkor engem ér az a nagy öröm, hogy magával találkozhatom. Hogymint szolgál becses egészsége? Mikor nyitja már meg a szatócsboltot? Igazán örülök, hogy láthatom. Milyen jó színben van! Valóságos öröm ránézni; igaz-e, Muzzle úr?

- Igaz bizony - mondta Muzzle úr.

- Milyen vidám! - mondta Sam.

- Milyen jókedvű! - tette hozzá Muzzle úr.

- És mennyire örül, hogy láthat minket... ez az, ami igazán jólesik az embernek - mondta Sam. - Foglaljon helyet; parancsoljon helyet foglalni.

Trotter úr hagyta, hogy lenyomják egy székre a tűzhely mellett. Apró szemeit először Weller úrra emelte, azután Muzzle úrra; de nem szólt egy szót sem.

- Mármost, itt a hölgyek előtt - szólt Sam -, megkérdezem magától, puszta kíváncsiságból, hogy nem ismer-e egy csinos, jó modorú fiatalembert, aki mindig rózsaszínű, kockás zsebkendőt hordott és egy zsoltároskönyvvel járt?

- És aki feleségül akart venni egy szakácsnét! - mondta az asszonyság, felháborodva. - A gazember!

- S aki vissza akart fordulni a rossz útról, hogy aztán szatócsboltot nyisson - mondta a szobalány.

- No hát, mondok én magának valamit, fiatalember - szólt keményen Muzzle úr, akit a szatócsbolt és a házasodás emlegetése dühbe hozott - ezzel a hölggyel itt (és a szakácsné felé bökött) mi már megegyeztünk, és ha maga azt meri híresztelni, hogy vele fog szatócsboltot nyitni, akkor maga az én leggyöngédebb érzelmeimet sérti meg, úgy, hogy férfi már jobban meg nem bánthat egy másik férfit. Megértette, uram?

Muzzle úr, aki főnökének mintájára, sokat tartott saját szónoki tehetségéről, elhallgatott és várta a feleletet.

Trotter úr azonban egy szóval sem felelt. Így hát Muzzle úr a megkezdett szigorú hangon folytatta:

- Magára valószínűleg egy darabig nem lesz szükségük odafönn, mivel az én gazdám éppen ebben a pillanatban igazítja el a dolgát a maga gazdájával; így hát bőven van ráérő ideje, uram, hogy négyszemközt megbeszéljük ezt az ügyet. Megértette, uram?

Muzzle úr ismét elhallgatott, mert ismét feleletre várt, Trotter úr azonban ismét cserbenhagyta.

- Nagyon sajnálom - folytatta Muzzle úr -, hogy a hölgyek jelenlétében kell beszélnem, de szolgáljon mentségemre, hogy a dolog nem tűr halasztást. A kis konyha üres, uram. Ha bejönne oda velem, Weller úr majd bíráskodik, és ott kölcsönösen elégtételt vehetünk magunknak, amíg csöngetnek értem. Jöjjön velem, uram!

Muzzle úr ezek után megindult az ajtó felé, és hogy ezzel is időt takarítson meg, menet közben kezdte levetni a kabátját.

Ahogy a szakácsné meghallotta ezt a szörnyű kihívást és látta, hogy Muzzle úr nem veszi tréfára a dolgot, egy nagyot sikoltott, aztán nekiesett Job Trotternek, aki éppen felállt a helyéről, s úgy összekarmolta és összeverte Trotter úr széles, kövér ábrázatát, ahogy csak egy haragos fehércselédtől telik, végül pedig üstökön ragadta és hosszú, fekete hajából kitépett annyit, hogy kitelt volna belőle legalább öt-hat tucat gyász-gyűrű, mégpedig a legnagyobb fajtából való. Miután ezeket a hőstetteket nagy lelkesedéssel véghezvitte, úgy, ahogy a Muzzle úr iránt való forró szerelme sugallta neki, a szakácsné visszatántorgott; s minthogy rendkívül finom lelkű és gyöngéd szívű teremtés volt, rögtön az asztal alá ájult.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengettyű.

- Ez magának szól, Job Trotter - mondta Sam; s mielőtt még Trotter úr bármit is szólhatott vagy felelhetett volna, sőt, mielőtt még elállíthatta volna sebeinek a vérzését, Sam karon ragadta jobbról, Muzzle úr balról, az egyik húzta, a másik tolta, s így cipelték föl a lépcsőn a fogadószobába.

Lenyűgöző látvány tárult eléjük. Alfred Jingle úr, alias Fitz-Marshall kapitány, az ajtó mellett állt levett kalappal, mosolygós képpel, mint akit ebben a fölöttébb kellemetlen helyzetben sem hagyott cserben a nyugalma. Vele szemben állt Pickwick úr, aki nyilván nagy erkölcsi prédikációt tarthatott, mert a bal kezét csípőjére tette, jobb kezét pedig kinyújtotta előre a levegőbe, mint rendesen, amikor valami nagyon fontos szónoklatot mond. Nem messze tőle állt Tupman úr haragos arccal, akit két ifjabb barátja erővel tartott vissza, és a szoba végében álltak Nupkins úr, Nupkinsné és Nupkins kisasszony, büszke, sötét, vészjósló arccal.

- Mi gátol abban - mondta Nupkins úr hivatalos méltósággal, amikor Jobot behozták -, mi gátol abban, hogy ezt a két csavargót, ezt a két szélhámost becsukassam? Esztelenség megkegyelmezni nekik. Mi tart vissza?

- A hiúság öregúr, a hiúság - felelte Jingle úr fesztelenül. - Bajos dolog volna... nem megy... kapitányt fogtak, mi?... hahaha! remek eset... férjet a kisasszonynak... aki másnak vermet ás... s ezt most világgá kürtölni... semmi kincsért... buta história... mondhatom.

- Nyomorult! - mondta Nupkinsné. - Aljas rágalmai leperegnek rólunk.

- Én is mindig gyűlöltem! - tette hozzá Henrietta.

- Ó, hogyne - mondta Jingle úr. - Magas, szép szál fiatalember... a régi imádó... Sidney Porkenham gazdag... csinos fickó... de nem olyan gazdag, mint a kapitány... kiadják az útját... kiteszik a szűrét... csak a kapitány számít... mert a kapitánynak nincsen párja... a lányok mind, mind... bolondulnak érte... igaz-e, Job?

S azzal Jingle úr torkaszakadtából nevetni kezdett; Job pedig nagy gyönyörűséggel dörzsölgette a kezét és megszólalt, most először, amióta belépett a házba, de most is csak afféle halk, néma nevetést hallatott, ami arra vallott, hogy sokkal többre becsüli a nevetést, semhogy szabadon bocsásson belőle valamicskét is.

- Kérlek - szólt Nupkinsné az urához -, ez a beszélgetés nem a cselédek fülének való. Dobasd ki a házból ezt a két gazembert.

- Igen, drágám - mondta Nupkins úr. - Muzzle!

- Tessék parancsolni, elöljáró úr.

- Nyissa ki az ajtót.

- Igenis, elöljáró úr.

- Távozzék! - mondta Nupkins úr, nyomatékos kézmozdulattal.

Jingle mosolygott és megindult az ajtó felé.

- Megálljon! - szólt utána Pickwick úr.

Jingle megállt.

- Azok után, ahogyan maga és ez a képmutató barátja viselkedett velem szemben - mondta Pickwick úr -, sokkal kegyetlenebb bosszút is állhattam volna magukon.

Job Trotter nagyon udvariasan meghajtotta magát s kezét a szívére tette.

- Ismétlem - folytatta Pickwick úr, egyre haragosabban -, ismétlem, hogy sokkal kegyetlenebb bosszút állhattam volna, de én beérem annyival, hogy lerántsam az álarcát, amit kötelességemnek tartok a társadalommal szemben. Ez olyan nagyfokú elnézés, uram, amelyre, remélem, vissza fog emlékezni.

Mikor Pickwick úr idáig jutott a beszédében, Job Trotter csúfondáros komolysággal tölcsért csinált a tenyeréből, mintha egy betűt sem akarna elveszteni Pickwick úr szavaiból.

- Még csak annyit teszek hozzá, uram - mondta Pickwick úr, akit most már nagyon elöntött a méreg -, hogy én önt olyan gazembernek tartom... olyan akasztófára való zsiványnak... amilyet még idáig sem látásból, sem pedig hallomásból nem ismertem, s akinél csak ez a szederszínű libériás, jámbor pofájú, szenteskedő útonálló rosszabb!

- Hahaha! - nevetett Jingle. - Pickwick... maga jóravaló ember... aranyszívű... daliás, öreg fiú... de ne jöjjön tűzbe... mert megárt magának... nagyon könnyen megárthat... pá, pá... viszontlátásra... majd csak találkozunk egyszer... sose búsuljon... Job, no... indulás...

S azzal Jingle úr fejébe csapta a kalapját, ahogy szokta, s kisétált a szobából. Job Trotter megállt, körülnézett, mosolygott s aztán tréfás ünnepélyességgel bókolt Pickwick úr felé és intett Samnek, olyan fokú szemtelenséggel, hogy le sem lehetne írni, majd ő is követte nagyreményű gazdáját és sietve odábbállt.

- Sam! - mondta Pickwick úr, amikor Weller Sámuel utánuk akart iramodni.

- Tessék?

- Maradjon itt.

Weller úr mintha egy kicsit habozott volna.

- Maradjon itt! - ismételte Pickwick úr.

- Ne tapogassam meg egy kicsit ezt a Jobot odalent, a kertben? - kérdezte Weller úr.

- Persze hogy ne - felelte Pickwick úr.

- Ne rúgjam ki a kapun, uram? - kérdezte Weller úr.

- Ne, a világért sem - felelte a gazdája.

Szolgálatba lépése óta először esett meg Weller úrral, hogy egy pillanatra elégedetlennek és boldogtalannak érezte magát. De aztán újra felderült az arca, mert a ravasz Muzzle, aki elbújt az ajtó mögött, a kellő pillanatban hirtelen előugrott és roppant ügyes mozdulattal lelökte a lépcsőn Jingle urat a szárnysegédjével együtt, úgy, hogy fejjel estek neki a lépcső alján díszelgő aloés dézsáknak.

- Miután eleget tettem a kötelességemnek, uram - szólt Pickwick úr Nupkins úrhoz -, barátaimmal együtt búcsút mondok önnek. Fogadják köszönetünket a szíves vendéglátásért, de egyúttal engedjék meg mindnyájunk nevében kijelentenem, hogy semmi esetre sem vettük volna igénybe, s abba se mentünk volna bele, hogy ilyen módon szabaduljunk ki mai visszás helyzetünkből, ha a kötelességérzetünk egyenesen ezt nem parancsolja. Holnap visszatérünk Londonba. A titkát meg fogjuk őrizni.

Pickwick úr, miután ilyeténképpen kifejezte tiltakozását a délelőtti sérelmes bánásmód ellen, mélyen meghajtotta magát a hölgyek előtt és a barátaival együtt elhagyta a szobát.

- Vegye a kalapját, Sam - mondta Pickwick úr.

- Lent hagytam a konyhában, uram - mondta Sam, és lerohant érte.

Igen ám, csakhogy a konyhában nem volt egy teremtett lény sem, a takaros szobalányon kívül; mivel pedig a kalapot hamarjában sehol sem lelték, keresni kellett, és ehhez a takaros szobacica világított Samnek. Minden zugot felkutattak a kalapért. A csinos szobalány a buzgó keresésben letérdelt, s úgy hányta össze a sok limlomot, ami egy rakáson hevert egy kis sarokban, az ajtó mögött. Nagyon kényelmetlen kis zug volt, s az ember csak úgy férhetett hozzá, ha előbb betette az ajtót.

- Megvan - mondta a takaros szobacicus. - Ugye, ez az?

- Mutassa csak - mondta Sam.

A takaros kis szobalány a gyertyát letette a földre, de mivel nagyon gyér világot adott, Sam is kénytelen volt letérdelni, hogy láthassa, vajon övé-e a kalap vagy sem. Rendkívül szűk egy sarok volt s ennélfogva - igazán senki sem tehetett róla, csak a pallér, aki a házat építette - Sam meg a csinos szobacica szorosan egymás mellé kerültek.

- Igen, ez az - mondta Sam. - Isten áldja!

- Isten áldja! - mondta a csinos szobalány.

- Isten áldja! - mondta Sam; s ahogy ezt kimondta, véletlenül kiejtette kezéből a kalapot, amelyet annyi fáradsággal tudtak csak előkeresni.

- Milyen ügyetlen maga - mondta a takaros szobalány. - Elveszti megint, ha jobban nem vigyáz rá.

És hogy Sam megint el ne ejthesse, a kis szobalány saját kezűleg tette fel a kalapot a fiatalember fejére.

Azért-e, mert a csinos szobacica még csinosabbnak látszott, amikor így szembenézett Weller úrral, vagy talán a véletlen körülmény miatt, hogy olyan szorosan szembekerültek egymással: máig is eldöntetlen kérdés, de elég az hozzá, hogy Sam megcsókolta a csinos szobalányt.

- Csak nem készakarva tette ezt? - mondta a takaros szobacica elpirulva.

- Nem, nem készakarva tettem - felelte Sam. - De most készakarva teszem.

Megcsókolta hát még egyszer.

- Sam! - kiáltott Pickwick úr a lépcsőről.

- Megyek, uram - felelte Sam, és rohant fel a lépcsőn.

- De sokáig lent maradt! - mondta Pickwick úr.

- Volt valami az ajtó mögött, uram, ami miatt sokáig nem tudtuk kinyitni - felelte Sam.

Ez volt Samuel Weller első szerelmének első fejezete.

 

HUSZONHATODIK FEJEZET

mely röviden beszámol a Bardell kontra Pickwick pör további fejleményeiről

Miután Jingle leleplezésével Pickwick úr valóra váltotta utazásának fő célját, elhatározta, hogy azonnal visszatér Londonba, megtudakolni, hogy időközben Dodson és Fogg ügyvéd urak milyen törvényes lépéseket foganatosítottak ellene. És minthogy közismert határozottságával és jellemszilárdságával látott hozzá szándékainak végrehajtásához, azok után az emlékezetes események után való reggelen, amelyeket az előző két fejezetben részletesen elmondtunk, felszállt az Ipswichből induló legelső postakocsinak a hátulsó ülésére és három barátjával s Samuel Weller úrral egyetemben még aznap este jó egészségben és minden baj nélkül megérkezett a fővárosba.

Itt a jó barátok egy kis időre elváltak egymástól. Tupman úr, Winkle úr, Snodgrass úr külön-külön hazamentek a lakásukra, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket a küszöbönálló Dingley Dell-i kirándulásra; Pickwick úr és Sam pedig ideiglenes tanyát ütöttek egy nagyon jó, régi divatú és kényelmes fogadóban: nevezetesen a György és Keselyűhöz címzett szállodában, a George Yardon, a Lombard utcában.

Pickwick úr megebédelt, kiitta második palack jóféle oportói borát, selyemkendőjét fejére húzta, lábát felrakta a kandalló rostélyára s hátradőlt a kényelmes karosszékben, amikor csöndes szendergéséből Weller úr belépése riasztotta fel, aki az útibőröndjét hozta be.

- Sam - szólt Pickwick úr.

- Tessék parancsolni - mondta Weller úr.

- Azon gondolkozom éppen, Sam - mondta Pickwick úr -, hogy egy csomó holmim ott hever még Bardellnénál, a Goswell utcában, amiket szeretnék elhozatni, mielőtt megint elutazom Londonból.

- Igenis, uram - felelte Sam.

- Egyelőre elvihetném Tupman úr lakására - folytatta Pickwick úr -, de mielőtt odaszállíttatnám, rendbe kellene szedni mindent és gondosan becsomagolni. Szeretném, ha elmenne a Goswell utcába, Sam, és elintézné ezt a dolgot.

- Most rögtön, uram? - kérdezte Sam.

- Most rögtön - felelte Pickwick úr. - De megálljon csak, Sam - tette hozzá Pickwick úr, s előhúzta az erszényét. - Házbért is kell még fizetnünk. Ugyan csak karácsonykor lesz esedékes, de fizesse ki mindjárt, legalább ezen is túl leszünk. A szerződésben egyhónapos felmondás van kikötve. Itt van, megírtam a felmondást. Adja át Bardellnénak és mondja meg neki, hogy kiadhatja a lakást, amikor tetszik.

- Igenis, uram - felelte Weller úr. - Parancsol még valamit, kérem?

- Semmi egyebet, Sam.

Weller úr lassan megindult az ajtó felé, mintha még várna valamire, lassan kinyitotta, lassan kilépett rajta és lassan behúzta maga után, de nem egészen, amikor Pickwick úr utána szólt:

- Sam!

- Tessék, uram? - szólt Weller úr, s egy lépéssel a szobában termett és betette maga mögött az ajtót.

- Nem bánnám, Sam, ha puhatolózna, egy kicsit, hogy Bardellné milyen szándékkal viseltetik irántam, s hogy csakugyan el van-e tökélve a végsőkig feszíteni ezt a gyalázatos és jogtalan pert. Mondom, nem bánnám, ha ilyen irányban puhatolózna, ha van hozzá kedve, Sam - mondta Pickwick úr.

Sam csak bólintott egyet és eltávozott. Pickwick úr még jobban szemére húzta selyemkendőjét és egy kis szundikálásra határozta el magát. Samuel Weller úr pedig nyakába szedte a lábát, hogy eljárjon a megbízatásában.

Kilenc óra felé járt az idő, amikor odaért a Goswell utcába. Két szál gyertya égett a kis utcai szobában és két fejkötő árnyéka sötétlett az ablakfüggönyön. Bardellnénak vendégei voltak.

Weller úr kopogott az ajtón s végre, jó hosszú várakozás után - amit a kívül ácsorgó azzal töltött el, hogy egy nótát fütyörészett, odabent pedig egy makrancos gyertyavéget igyekezett valaki rávenni, hogy meggyulladjon - egy pár apró csizma kopogása hallatszott fel a folyosón és megjelent az ajtóban az ifjú Bardell csemete.

- No, úrficskám - szólt Sam -, hogy van a mama?

- Köszönöm, jól - felelte Bardell úrfi -, és én is jól vagyok.

- No, hála istennek - mondta Sam. - Hát akkor mondd meg neki, hogy szeretnék vele beszélni, no, megmondod-e, drágalátos magzatom?

Bardell úrfi, miután ilyen megtisztelő címzésben részesült, letette a lépcső aljára a makrancos gyertyavéget és felment az üzenettel az utcai szobába.

A két főkötő, melynek árnyéka az ablak függönyeire lerajzolódott, Bardellné két testi-lelki jó barátnőjének a fejdísze volt, akik éppen az imént érkeztek egy csöndes kis teázásra, meg egy kis meleg vacsorára, melynek étlapja négy pár disznólábból meg egy kis pirított sajtból állt. A sajt csábító illattal pörkölődött és sült barnapirosra egy kis hollandi masinán a tűzhely előtt, a disznóláb pedig gyönyörűségesen főtt a tűzön egy kis lábasban; s Bardellné és a két barátnője is pompásan belemerült egy jó kis csöndes beszélgetésbe, valamennyi ismerősükről és barátnéjukról; amikor Bardell úrfi visszajött a kapuból és átadta Samuel Weller úr üzenetét.

- Pickwick úr inasa! - kiáltott fel Bardellné elsápadva.

- Jézus Máriám! - mondta Cluppinsné.

- No, ezt már igazán nem hittem volna, ha véletlenül magam itt nem vagyok és a saját fülemmel nem hallom! - mondta Sandersné.

Cluppinsné apró, élénk, fürge asszonyka volt, Sandersné pedig nagy, kövér, széles képű nőszemély; ők ketten voltak a vendégek.

Bardellné illőnek érezte, hogy minél izgatottabbnak mutassa magát; s minthogy hármuk közül egyik sem tudta pontosan, hogy a fennforgó körülmények között megengedhető-e, hogy Dodson és Fogg közvetítése nélkül érintkezésbe lépjenek Pickwick úr inasával, mind a három asszony eléggé meg volt zavarodva. S minthogy nem tudták, mihez kezdjenek, egészen nyilvánvaló, hogy mindenekelőtt a gyereket kellett hátba vágniuk, amiért Weller úr volt az, akinek ajtót nyitott. Az anyja tehát jól hátba vágta, a gyerek pedig dallamos hangon bőgni kezdett.

- Elhallgatsz mindjárt... te... te haszontalan kölyök! - mondta Bardellné.

- Bizony, ne keserítsd szegény jó anyádat - szólt Sandersné.

- Nálad nélkül is van szegénynek elég baja, Tommy - mondta Cluppinsné, megértő búslakodással a hangjában.

- Ó! Bizony, nincs szerencséje, szegény lelkem, magának se! - mondta Sandersné.

Bardell úrfi ezekre a bölcs és jámbor megjegyzésekre feleletül csak még hangosabban üvöltött.

- Hát, igazán, mitévő legyek? - fordult Bardellné Cluppinsnéhoz.

- Azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha beszél vele - felelte Cluppinsné. - De tanú nélkül semmi esetre se álljon vele szóba.

- Azt hiszem, két tanú még sokkal törvényesebb - mondta Sandersné, akinek ugyanúgy fúrta az oldalát a kíváncsiság, mint a másik barátnőnek.

- Talán az lesz a legjobb, ha felhívjuk ide - mondta Bardellné.

- Hát persze - felelte Cluppinsné, mohón kapva az eszmén. - Jöjjön be, fiatalember; de előbb csukja be a kaput maga mögött, legyen szíves.

Weller úrnak sem kellett több biztatás; s miután belépett a szobába, így fogott hozzá a rábízott dologhoz:

- Nagyon sajnálom, kedves Bardellné asszony, hogy háborgatnom kell, mint az egyszeri betörő mondta az öreg hölgynek, amikor belelökte a tűzbe; minthogy azonban a gazdámmal együtt éppen most érkeztünk Londonba és rögtön megint odábbállunk, mégiscsak kénytelen vagyok háborgatni önt, nem tehetek róla.

- Hát persze, ez a fiatalember nem tehet róla, hogy a gazdájának milyen hibái vannak - mondta Cluppinsné, akinek nagyon megtetszett Weller úr megjelenése és beszédje.

- Már hogy is tehetne róla - hagyta rá Sandersné, aki időnként egy-egy sóvár pillantást vetett a kis lábas felé, mintha azt számítgatná magában, hogy mekkora adag maradna neki a malaclábból, ha Sam urat ott találnák marasztalni vacsorára.

- Meg is mondom mindjárt röviden, hogy miért jöttem - mondta Sam, figyelembe sem véve a közbeszólásokat. - Először is, hogy átadjam a gazdám felmondását... itt van, tessék. Másodszor, hogy kifizessem a lakbért... az is itt van, tessék. Harmadszor, hogy megmondjam, tessék összecsomagolni minden itt levő holmiját és átadni annak az embernek, akit majd érte küldünk. Negyedszer, hogy a lakást kiadhatja, amikor jólesik... ennyi az egész.

- Akármi is történt azóta - mondta Bardellné -, én mindig megmondtam, s ezentúl is mindig meg fogom mondani, hogy Pickwick úr, egy dolog kivételével minden tekintetben és mindenkor úgy viselte magát, mint egy igazi úriember. A pénz, ami tőle járt, mindig olyan biztos volt, mint a takarékban... mindig!

S azzal Bardellné szeméhez emelte a zsebkendőjét és kiment a szobából, hogy megírja a nyugtát.

Sam nagyon jól tudta, hogy neki csak hallgatnia kell, s az asszonyok annál biztosabban megszólalnak majd; ezért hát hol a lábast, hol a pirított sajtot, hol a falat, hol meg a mennyezetet nézte, némán és szótlanul.

- Szegény jó lélek! - mondta Cluppinsné.

- Ó, a szegény teremtés! - felelte Sandersné.

Sam egy mukkot sem szólt. Látta, hogy az asszonyok pedzik már.

- Igazán, alig tudok uralkodni magamon - mondta Cluppinsné -, ha erre a csúf hűtlenségre gondolok. Nem akarom megbántani magát, fiatalember, de annyit mondhatok, hogy a gazdája egy komisz, vén szörnyeteg és szeretném, ha itt volna, hogy a szemébe mondhassam.

- Magam is szeretném, ha itt volna - felelte Sam.

- Nézni is rossz, hogy mennyire szívére vette ez a szegény asszony; csak jön-megy, mint a holdkóros, nem leli örömét semmiben, kivéve, ha a barátnéi irgalomból átjönnek hozzá, üldögélni vele egy kicsit, hogy vigasztalgassák - folytatta Cluppinsné, a kis lábas és a hollandi masina felé sandítva. - Felháborító, mondhatom!

- Vademberhez méltó dolog - mondta Sandersné.

- És a maga gazdája tesz ilyet, fiatalember! Ez a gazdag úriember, aki olyan könnyűszerrel eltarthatna egy asszonyt, hogy meg se érezné - folytatta Cluppinsné s most már nagyon szaporán pergett a nyelve. - Semmivel sem lehet menteni a viselkedését, a világon semmivel! Hát miért nem veszi feleségül?

- Ó - mondta Sam -, hát persze. Ez itt a kérdés.

- Kérdés, kérdés! - vágott vissza Cluppinsné. - Majd kérdeznék én tőle egyet-mást, ha Bardellnénak lennék! Én bizony alaposan felelősségre vonnám. No de hát azért nekünk asszonyoknak is van oltalmunk a törvényben, akárhogyan kihasználnának is bennünket a férfiak, ha tehetnék; és a maga gazdája is megtanulja majd ezt, fiatalember, a saját kárán, nem adok neki egy fél esztendőt se.

Erre a vigasztaló megjegyzésre Cluppinsné ábrázata újra kiderült, rámosolygott Sandersnéra, Sandersné pedig visszamosolygott rá.

"Most már egészen bizonyos, hogy a pert folytatni akarják" - gondolta magában Sam, amikor Bardellné visszajött a nyugtával.

- Tessék, itt van a nyugta, Weller úr - mondta Bardellné -, s itt van, ami a pénzből visszajár. Remélem, nem utasít vissza egy korty itókát, hogy egy kicsit fölmelegedjék, már csak a régi barátság kedvéért is, Weller uram.

Sam látta, hogy a helyzet előnyösen alakul rá nézve, és egy pillanatig sem húzódozott; mire Bardellné egy kis szekrényből egy fekete palackot és egy borospoharat szedett elő; s nagy szívbeli bánatában olyan rettenetesen szórakozott volt, hogy miután Weller úrnak töltött, még három borospoharat vett elő és azokat is megtöltötte.

- Szent Isten, Bardellné! - kiáltott fel Cluppinsné. - Mi lelte magát? Mit csinál?

- No, szép kis história! - kiáltott fel Sandersné.

- Ó, szegény fejem! - mondta Bardellné, bágyadt mosollyal.

Sam persze tökéletesen tisztában volt a helyzettel, minélfogva rögtön kijelentette, hogy vacsora előtt csak úgy tud inni, ha egy hölgy is vele tart. Ezen aztán jót nevettek és Sandersné önként vállalkozott rá, hogy kedvébe járjon Weller úrnak; hörpintett hát egy kortyot a poharából. Erre Sam kijelentette, hogy körbe kell járni a koccintásnak, így hát valamennyien kortyintottak egyet. Aztán a kis Cluppinsné Bardellnéra emelte poharát, azzal a kívánsággal, hogy nyerje meg a pörét Pickwick úr ellen, s ennek a kívánságnak a teljesülésére a hölgyek mind kiürítették poharukat és egyszerre nagyon beszédesek lettek.

- Gondolom, maga is tudja, Weller úr, hogy mi történt? - mondta Bardellné.

- Hallottam fülheggyel - felelte Sam.

- Borzasztó dolog, ha az ember így a világ szájára kerül, Weller úr - mondta Bardellné. - De hát most már belátom, hogy ez az egyetlen, amit tehetek; az ügyvédeim, Dodson és Fogg urak, azt mondják, hogy okvetlenül megnyerjük a pört, mert olyan bizonyítékaink vannak. Ha rosszul ütne ki, Weller úr, nem is tudom, hogy mihez fognék.

Már annak a puszta gondolatára is, hogy Bardellné esetleg elvesztheti a pörét, Sandersné annyira megdöbbent, hogy kénytelen volt a poharát újra megtölteni és újra kiinni, mert érezte, amint meg is mondta később, hogy okvetlenül elájult volna, ha hamarjában nincs annyi lélekjelenléte, hogy megragadja a palackot.

- Mikorra várják a tárgyalást? - kérdezte Sam.

- Februárra vagy márciusra - felelte Bardellné.

- Mennyi tanú jelentkezik majd a tárgyalásra, igaz-e? - mondta Cluppinsné.

- De még mennyi! - felelte Sandersné.

- Dodson és Fogg úr dühbe jönnének ám, ha az ügyfelük elvesztené a pert - tette hozzá Cluppinsné -, mert hiszen spekulációból vállalták az ügyet.

- De még mennyire dühbe jönnének! - mondta Sandersné.

- Csakhogy az ügyfelüknek nyernie kell - mondta Cluppinsné.

- Remélem - mondta Bardellné.

- Ó, abban nem is lehet kételkedni - tette hozzá Sandersné.

- No hát, én csak annyit mondok - szólt Samuel Weller úr, ahogy felállt és letette a poharát -, én csak annyit mondok, hogy magának sok szerencsét kívánok, Bardellné asszony.

- Köszönöm szépen, Weller uram - mondta Bardellné lelkesen.

- Ami pedig Dodson és Fogg ügyvéd urakat illeti, akik spekulációból vállalkoznak ilyesmire, valamint a többi velük egyívású jóságos és nemes kollégáikat, akik az embereket egy csekélységért, semmiségért egymás ellen uszítják s az írnokaikat használják, hogy kiszimatoltassák velük az apró perpatvarokat a szomszédok és ismerősök között, amiket persze ügyvédi segítséggel, pörös úton kell elintézni... no hát, ami ezeket az urakat illeti, csak annyit mondhatok, hogy úgy áldja meg őket a Mindenható, ahogy én kívánom.

- Ó, áldja meg őket a Mindenható, úgy, ahogy minden jóságos és becsületes lélek őszintén és igazán kívánja nekik! - mondta Bardellné, nagy megelégedéssel.

- Áment mondok rá - felelte Sam -, s kívánom, hogy hízzanak meg tőle! Jó éjszakát, hölgyeim.

Sandersné nagy megkönnyebbülésére Sam búcsút vett tőlük anélkül, hogy a háziasszony csak egy szóval is marasztalta volna, a disznólábra meg a pirított sajtra; s a hölgyek, akiket Bardell úrfi ifjúi hévvel támogatott, csakhamar alaposan neki is láttak a falatozásnak és olyan buzgalommal működtek, hogy pár perc múlva már híre-hamva sem volt a vacsorának.

Weller úr hazafelé vette útját a György és Keselyű fogadóba; s híven beszámolt gazdájának mindarról, amit Dodson és Fogg urak ravasz fortélyairól Bardellné házában sikerült megtudnia. A Perker úrral való tanácskozás másnap nagyon is megerősítette Weller úr értesüléseit és Pickwick úr azzal a kellemes kilátással készülhetett a karácsonyi ünnepekre Dingley Dellbe, hogy két-három hónap múlva a polgári törvényszék előtt tárgyalni kezdik majd a kártérítési pört, melyet házassági ígéret megszegése miatt indítottak ellene, s amelyben minden előny a felperes oldalán van, akit nemcsak a körülmények véletlen összejátszása, hanem azonfölül még Dodson és Fogg urak ügyvédi ravaszsága is támogat.

 

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Samuel Weller elzarándokol Dorkingba és találkozik a mostohaanyjával

Még két teljes nap volt hátra addig a napig, amelyen megbeszélésük értelmében a pickwickistáknak indulniuk kellett Dingley Dellbe, minélfogva Weller úr, korán megebédelvén, behúzódott a György és Keselyű egyik udvari szobájába s tűnődni kezdett, hogy miképpen tölthetné el legcélszerűbben a hátralevő időt. Gyönyörű szép nap volt, s tíz percig sem forgatta fejében a kérdést, amikor egyszerre megszállta őt a fiúi szeretet és gyöngédség; s annyira erőt vett rajta a kívánság, hogy láthassa apját és tiszteleghessen mostohaanyjánál, hogy csodálkozva kérdezgette magától, miért is nem jutott már előbb eszébe eleget tenni ennek a gyermeki kötelességnek. Sietett hát minél előbb helyrehozni a mulasztását; s egyenesen felment Pickwick úrhoz és szabadságot kért tőle, hogy dicséretes tervét megvalósíthassa.

- Természetesen, Sam, természetesen - mondta Pickwick úr, és csillogni kezdett a szeme az örömtől, hogy az ő inasa ilyen kötelességtudó fiú. - Természetesen, Sam.

Weller úr hálásan meghajtotta magát.

- Örömmel látom, Sam, hogy milyen lelkiismeretesen fogja fel fiúi kötelességeit - mondta Pickwick úr.

- Már én csak ilyen vagyok, uram - felelte Weller úr.

- Látja, ezt már örömmel hallom, Sam - mondta Pickwick úr helyeslőleg.

- Igen, uram - felelte Weller úr. - Valahányszor kellett valami az apámtól, mindig nagy tisztelettel és alázattal kértem tőle. Ha aztán saját jószántából nem adta ide, elvettem magam, mert attól féltem, hogy ha meg nem kapom, még valami helytelenségre találok vetemedni. Így aztán tenger sok bosszúságtól kíméltem meg az apámat, uram.

- No hát, én nem egészen így értettem, Sam - mondta Pickwick úr, és elmosolyodva csóválgatta a fejét.

- Csupa szeretetből tettem, uram... mert csak a javát kívántam, ahogy az egyszeri ember mondta, amikor megszökött a feleségétől, mert úgy vette észre, hogy az asszony boldogtalannak érzi magát mellette - felelte Weller úr.

- Elmehet, Sam - mondta Pickwick úr.

- Köszönöm, uram - felelte Weller úr; s miután szépen meghajtotta magát, felvette az ünneplő ruháját, fölkapaszkodott az arundeli gyorskocsi tetejére és elutazott Dorkingba.

A Granby márkihoz címzett fogadó Weller úr idejében valóságos mintaképe volt a jobbfajta országúti vendéglőknek - elég nagy ahhoz, hogy kényelmes legyen és elég kicsi, hogy barátságos legyen. Az országút másik oldalán hatalmas póznán egy nagy cégér himbálózott, melyen egy szélhűdéses úriember feje és válla volt látható, kék hajtókás, piros kabátban s háromszögletű kalapja fölött ugyanolyan kék színű folttal, ami az eget ábrázolta. Efölött volt egy pár zászló, és a piros kabát legalsó gombja alatt két ágyú; az egész alak félreismerhetetlenül tökéletes és hű képmása volt a dicső emlékezetű Granby márkinak.

Az ivószoba ablakában cserépbe ültetett muskátlik díszelegtek meg egy sor szépen eltörölgetett pálinkáspohár. A nyitott spalétákon különféle aranybetűs felírások magasztalták a fogadó jó ágyait és tiszta borát; s az a tény, hogy parasztok meg lovászok csoportostul ácsorogtak az istállók ajtajában meg a jászolok körül, nyilván szintén arra vallott, hogy kitűnő jó sört és egyéb szeszes italt mérnek a házban. Samuel Weller leszállt a gyorskocsiról és megállt, hogy mint afféle tapasztalt utazó szemügyre vegye az élénk üzleti forgalom e megannyi apró ismertetőjelét; s miután szemügyre vett mindent, vizsgálódásának eredményével fölöttébb megelégedve, besietett a házba.

- No, mi az! - kiáltotta egy harsány női hang, alighogy Sam bedugta a fejét az ajtón. - Mi kell, fiatalember?

Sam megfordult és arrafelé nézett, ahonnét a hang jött. A hang gazdája egy termetes, meglehetősen kövér hölgy volt, aki a söntésben ült a tűzhely mellett s szította a tüzet, hogy felforralja a teavizet. A hölgy nem volt egyedül; a tűzhely másik oldalán egy magas hátú székben nagy feszesen ült egy kopott fekete ruhás férfi, akinek majdnem olyan hosszú és olyan merev volt a dereka, mint a széknek, amelyen ült, s aki rögtön nagy érdeklődést és figyelmet keltett Samben.

Finomkodó, ájtatos képű, vörös orrú ember volt, keskeny, megnyúlt ábrázattal, a szeme pedig a csörgőkígyóéra emlékeztetett - olyan szúrós volt és kétségtelenül csúnya nézésű. Nagyon kurta nadrágot viselt, fekete harisnyát, amely éppen olyan elnyűtt volt, mint ruházatának többi része. Az egész ember ki volt keményítve egy kicsit, csak a nyakravalója nem, melynek hosszú, keskeny csücske nagyon hanyagul és nem nagyon festőien fityegett szorosan begombolt mellénye fölött. Ócska, viseltes hódkesztyűje, széles karimájú kalapja és kifakult, zöld esernyője (alul egy csomó kiálló halcsonttal, melyek talán a fölül hiányzó nyelét akarták pótolni) mellette hevert egy széken, gondosan és rendesen elhelyezve, mintha csak azt akarták volna jelezni, hogy a vörös orrú ember, akárki fia legyen is, nem szándékszik egyhamar elmozdulni innét.

Hogy azonban igazságot szolgáltassunk a vörös orrú embernek, bolond is lett volna, ha távozásra gondol; mert a körülötte látható dolgokról ítélve, nagyon előkelő ismeretséggel kellett volna rendelkeznie, ha józan ésszel innét elkívánkozott volna. A tűz fényesen lobogott a fújtató hatására, a teavíz meg vígan zümmögött mind a kettőére. Az asztalon egy kis teáskészlet állt, és a tűz előtt egy tepsiben néhány szelet vajas kenyér sercegett, a vörös orrú ember pedig maga is nagyon buzgólkodott, hogy egy rézvilla segítségével egy nagy kenyérszeletet jóízű pirítóssá forgasson a tepsiben. Mellette állt egy pohár gőzölgő, illatos ananászgrog, amelyben egy citromszelet is úszkált; s valahányszor a vörös orrú ember felemelt egy pirítóst a szeme elé, hogy megnézze, elég ropogós-e már, hörpintett egy kortyot a forró ananászgrogból és rámosolygott a meglehetősen kövér hölgyre, aki a tüzet szította.

Samuel Wellert annyira lekötötte ez a kellemes látvány, hogy a meglehetősen kövér hölgy első kérdését csak eleresztette a füle mellett s csupán akkor vette észre, hogy milyen illetlenül viselte magát, amikor a hölgy másodszor és harmadszor is megismételte a kérdést, s mindannyiszor harsányabb hangon.

- Itthon van a gazda? - kérdezte Sam, felelet helyett.

- Nincs itthon - felelte Wellerné; mert a meglehetősen kövér asszonyság nem volt más, mint az istenben boldogult Clarke úr özvegye és örököse. - Nincs itthon és nem is jön haza.

- Biztosan fuvarja van ma, nem? - kérdezte Sam.

- Akár van, akár nincs - felelte Wellerné, s megkente vajjal a pirított kenyereket, amiket a vörös orrú ember éppen elkészített -, én nem tudom, de nem is érdekel. Mondja el az áldást, Stiggins úr.

A vörös orrú ember megtette, amire kérték, aztán nyomban nekiesett mohó falánksággal a vajas pirítósnak.

A vörös orrú ember külsejéből Sam már az első pillanatban félig-meddig kitalálta, hogy alighanem a lelkész segédje, akiről érdemes szülőatyja mesélt neki. S mikor aztán látta, hogy milyen mohón kezd falni, nyomban el is oszlott minden kétsége efelől; s rögtön megértette, hogy ha valamennyi ideig itt akar maradni ebben a házban, hát sürgősen meg kell alapoznia itt a barátságát. Ennélfogva azzal kezdte a dolgot, hogy benyúlt a söntésajtón, a legnagyobb lelki nyugalommal félrehúzta a reteszt és szépen ráérősen besétált.

- Adjon Isten, mostohaanyám - mondta Sam. - Hogy van, hogy van?

- Ej, hisz ez csakugyan a Weller fia! - mondta Wellerné, s felnézett ifjabb Samuel Weller úrra, de nem nagyon barátságos pillantással.

- Magam is azt hiszem - mondta a rendíthetetlen Sam -, s remélem, tisztelendő atyám nem veszi tőlem rossz néven, ha azt mondom a mostohámnak, hogy bár én volnék az apám helyében.

Sam két legyet akart csapni ezzel a bókkal. Egyrészt azt lehetett érteni belőle, hogy Wellerné nagyon kívánatos asszony, másrészt azt is, hogy Stiggins úrnak mennyire papos a külseje. Meg is lett rögtön a hatása; és Sam kihasználta a kedvező helyzetét s mindjárt meg is csókolta mostohaanyját.

- Ej, menjen innét! - mondta Wellerné, s ellökte magától a mostohafiát.

- Nem szégyelli magát, fiatalember - mondta a vörös orrú ember.

- Engedelmet, uram, engedelmet - felelte Sam -, ámbár, nem mondom, igaza van; de hát mit csináljon az ember, ha a mostohája ilyen csinos és fiatal, nem igaz, uram?

- Minden csak hiúság - mondta Stiggins úr.

- Ó, már az igaz - mondta Wellerné, megigazítva a főkötőjét.

Sam is ezen a véleményen volt, de nem szólt egy szót sem.

A segédpásztornak láthatólag nem nagyon volt ínyére Sam megjelenése; és amikor a sikerült bók hatása elmúlt, még Wellernén is meglátszott, hogy egy csöppet sem bánkódnék, ha nem látná Samet. De hát hiába, Sam ott volt, s minthogy becsülettel nem lehetett kiadni az útját, leültek mind a hárman, uzsonnázni.

- Hogy van az apám? - kérdezte Sam.

Erre a kérdésre Wellerné felemelte a két kezét és égnek fordította a két szemét, mintha Sam nagyon is fájdalmas húrt pendített volna meg.

Stiggins úr nyögött egyet.

- Mi lelte a tisztelendő urat? - kérdezte Sam.

- Meg van botránkozva azon, hogy a maga apja mindig a rossz úton jár - felelte Wellerné.

- Ugyan, ugyan? Meg van botránkozva? - mondta Sam.

- Meg, és van is rá oka bőven - tette hozzá Wellerné komoran.

Stiggins úr egy friss szelet pirítós után nyúlt s megint nyögött egy nagyot.

- Elvetemült bűnös! - mondta Wellerné.

- Harag lakozik a szívében! - kiáltott fel Stiggins úr. A pirítós kenyérből kiharapott egy nagy patkót és megint nyögött.

Samnek nagy kedve lett volna olyasmit adni Stiggins tisztelendő úrnak, amitől igazán nyöghetett volna, de erőt vett magán és csak azt kérdezte:

- Hát mit vétett az öregem?

- Hogy mit vétett? - mondta Wellerné. - Ó, olyan kőszívű, megátalkodott ember. Minden áldott este megtisztel minket a mi kiváló lelkipásztorunk... sose ráncolja a homlokát, Stiggins úr, én bizony megmondom a szemébe is, hogy kiváló ember... órák hosszat itt ül minálunk, és semmit sem fog Welleren.

- No, ez már különös - mondta Sam -, mert annyit mondhatok, hogy rajtam nagyon fogna, ha az apámnak lennék.

- A dolog úgy áll, ifjú barátom - mondta Stiggins úr ünnepélyes hangon -, hogy neki meg van keményedve a szíve. Ó, ifjú barátom, hogy is állhatott ellent tizenhat legbájosabb nővérünk könyörgésének, s hogy is térhetett ki ama kérés elől, hogy belépjen a mi nemes társaságunkba, mely flanell zubbonyokat és erkölcsi célzatú zsebkendőket küld a nyugat-indiai néger gyerekeknek?

- Mi az az erkölcsi célzatú zsebkendő? - kérdezte Sam. - Még soha életemben nem láttam ilyen portékát.

- Olyan zsebkendők, ifjú barátom, melyek a hasznosat a kellemessel párosítják - felelte Stiggins úr -, válogatott történetkék vannak rajtuk, fametszetű képecskékkel.

- Ó, tudom már - mondta Sam -, amilyeneket a vászonkereskedések kirakataiban látni, afféle kéregető versikék vannak rányomtatva meg hasonlók.

Stiggins úr hozzálátott a harmadik darab pirítóshoz, és helyeslőleg bólintott.

- Szóval, a hölgyek hiába könyörögtek neki? - kérdezte Sam.

- Csak ült a helyén és pöfékelt - mondta Wellerné -, és azt mondta, hogy a néger gyerekek... mit is mondott csak, mik a néger gyerekek?

- Pimasz kölykök - felelte Stiggins úr, mélységesen megbotránkozva.

- Azt mondta, hogy a néger gyerekek pimasz kölykök - ismételte Wellerné. S mind a ketten nagyot nyögtek az öreg Weller botrányos viselkedése miatt.

Bizonyára még egy csomó effajta gonoszsága került volna napvilágra, de minthogy a pirítós egy szálig elfogyott, a tea utolsó forrázása nagyon gyöngére sikerült, és Sam semmi szándékot sem mutatott az elmenetelre, Stiggins úrnak hirtelen eszébe jutott, hogy egy roppant sürgős ügyben beszélnie kell a lelkipásztorral, minélfogva elpárolgott.

Alig szedték le az uzsonnaasztalt s alig takarították el a tűzhelyet, amikor az ajtó előtt megállt a londoni postakocsi és leszállt róla idősb Weller úr; leszállt, benyitott az ivóba és máris megpillantotta a fiát.

- Nini, Sammy! - kiáltott fel az öreg.

- Nini, öreg csont! - kiáltott fel a fia.

Melegen kezet szorítottak.

- Igazán örülök neked, Sammy - szólt idősb Weller úr -, ámbár nem bírom megfejteni, hogy tudtál boldogulni a mostoháddal. Leírhatnád nekem a receptjét, hallod-e.

- Csitt - mondta Sam -, idehaza van, öregem!

- Nem hallhat az most bennünket - felelte Weller úr. - Uzsonna után mindig lemegy a konyhába és órák hosszat porol odalent. Addig bátran meglocsolhatjuk egy kicsit a gégénket, Sammy.

Azzal Weller úr két pohár grogot kevert s előhozott két pipát. Apa és fiú leültek egymással szemben: Sam a tűzhely egyik oldalán, a magas hátú székben, idősb Weller úr pedig a másik oldalon, éppen olyan kényelmes székben: s így kettesben, a kellő komolysággal átadták magukat egy kis csöndes vigadozásnak.

- Volt itt valaki, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr kurtán, hosszú hallgatás után.

Sam sokatmondó igent bólintott a fejével.

- A vörös orrú? - kérdezte Weller úr.

Sam újra bólintott.

- Szeretetre méltó egy ember, azt meg kell adni, Sammy - mondta Weller úr, eregetve a füstöt.

- Annak látszik - jegyezte meg Sam.

- Jól ért a számvetéshez - mondta idősb Weller úr.

- Csakugyan? - kérdezte Sam.

- Hétfőn kölcsönkér tizennyolc pennyt, kedden kér hozzá még egy shillinget, hogy kerek félkorona legyen a tartozás, szerdán még egy félkoronát kíván, hogy ki legyen az öt shilling, s így duplázza folyton, míg egyszerre azon veszed magad észre, hogy fölvitte öt kerek fontra, ahogy a számtankönyvben olyan istentelenül felszaporodnak a patkószögek, Sammy.

Sam csak egy fejbólintással jelezte, hogy emlékszik a számtanpéldára, amelyre apja célzott.

- Hát szóval nem akartál adakozni a flanell zubbonyokra? - szólalt meg Sam, miután egy darabig ismét szótlanul pipázgattak.

- Persze hogy nem - felelte idősb Weller úr. - Mire mennének a flanell zubbonnyal azok a néger fattyúk ott a világ végén? Hanem mondok én neked egyebet, Sammy - tette hozzá idősb Weller úr, lehalkítva a hangját és áthajolva a tűzhely előtt. - Az ellen nem volna semmi kifogásom, ha idehaza kényszerzubbonyt adnának néhány emberre.

Aztán idősb Weller úr lassan visszaült a helyére és sokatmondóan rákacsintott elsőszülött gyermekére.

- Hát annyi bizonyos, hogy azt is furcsállom kissé - jegyezte meg Sam -, hogy olyasmibe fognak, hogy zsebkendőket osztogassanak olyan embereknek, akik azt sem tudják, mire való a zsebkendő.

- Mindig ilyen bolondságokat művelnek, Sammy - felelte az apja. - Múlt vasárnap, ahogy megyek végig a főutcán, hát egyszerre csak kit látok a templomajtóban állni egy kék levesestállal a kezében, mint a mostohádat. Volt benne biz' isten vagy két fontra való aprópénz, Sammy, persze csupa félpennys; s ahogy a nép kitódult a templomból, úgy hullott a sok pénz, mint a jégeső, hogy azt hihetted volna, közönséges földi tál, amit agyagból égettek, ki sem bírja, hogy meg ne repedjen, vagy meg ne hasadjon tőle. És mit gondolsz, mire kellett a pénz?

- Talán megint valami közös teázásra? - mondta Sam.

- Szó sincs róla - felelte az apja. - A lelkipásztor vízdíjára, Sammy.

- A lelkipásztor vízdíjára! - mondta Sam.

- Arra hát - felelte idősb Weller úr. - Háromnegyed évi díjjal tartozott a pásztor úr és még egy fityinget sem fizetett, nem ám... talán azt gondolta, hogy ő a víznek nem sok hasznát veszi, mert inni csak nagyon keveset iszik ebből a folyadékból, Sammy, nagyon keveset; tud ő olyan italt, amelyiknek sokkal jobb a zamatja, tud bizony. Elég az hozzá, hogy nem fizetett, a vezetéket meg elzárták. Erre aztán elmegy a lelkipásztor a templomba, kiadja magát üldözött mártírnak, s kinyilatkoztatja, hogy reméli, a vízfelügyelő, aki a vezetéket elzáratta, magába fog szállni és visszatér a helyes útra; de magában persze inkább azt gondolta, hogy akasszák föl a neve napján. Az asszonyok erre gyűlést hívtak össze, elfújtak egy zsoltárt, megtették elnöküknek a mostohádat, a következő vasárnapra gyűjtést hirdettek, és ami begyűlt, mind odaadták a lelkésznek. És kutya legyek, meg velem együtt te is, ha nem kapott annyit, hogy egész életére kifizetheti a vízvezetéki társaságot... egyebet nem mondok - így fejezte be mondókáját idősb Weller úr.

Néhány percig szótlanul pöfékelt, aztán újra megszólalt.

- Az a legnagyobb baj ezekkel a lelkipásztorokkal, fiam, hogy valamennyi fiatal nőszemélynek elcsavarják a fejét. A Jóisten legyen irgalmas szegény kis szívüknek, ők azt képzelik, hogy nagyon istenes dolog, amit tesznek, mert nem ér tovább az eszük; pedig felültetett bolondok, Samuel, felültetett bolondok.

- Magam is azt hiszem - mondta Sam.

- Semmi egyebek - mondta Weller úr, komolyan csóválgatva a fejét -, és az bosszant a legjobban, Samuel, hogy mennyi időt és munkát pocsékolnak arra, hogy ruhákat varrjanak rézbőrű fickóknak, akiknek nem kell ruha, a fehérbőrű keresztényekkel pedig nem is törődnek, akikre bizony ráférne. Ha énrajtam múlna, fiam, Samuel, hát ezek közül a tunya lelkipásztorok közül néhányat odaállítanék egy megrakott talicska elé, hogy tologassák fel meg le egy két arasz széles deszkán reggeltől estig. Ha valami, hát ez talán kiverné a fejükből ezt a sok szamárságot.

Miután idősb Weller úr nagy nyomatékkal kifejtette ezt a szelíd gyógymódot, többrendbeli fejmozdulatokkal és szemhunyorításokkal kísérve előadását - kiürítette a poharát egy hajtásra, s a vele született méltósággal kiverte pipájából a hamut.

Éppen ezzel a művelettel volt elfoglalva, amikor egy harsány hang szólalt meg a folyosón.

- Közeleg a drágalátos mostohaanyád, Sammy - mondta Weller úr; aztán Wellerné berobogott a szobába.

- Ó, hát megjöttél! - mondta Wellerné.

- Meg, szívem - mondta Weller úr, s újra megtömte a pipáját.

- Stiggins úr még nem jött vissza? - kérdezte Wellerné.

- Nem, szívem, még nem jött vissza - felelte idősb Weller úr, s közben azzal a leleményes módszerrel gyújtott rá a pipájára, hogy kivett a tűzből a csíptetővel egy izzó parazsat és odanyomta a pipa szájához. - Sőt mi több, szívem, azt hiszem, kibírnám élve, ha soha többé nem jönne vissza.

- Ej, te nyomorult gazember! - mondta Wellerné.

- Köszönöm, angyalom - mondta Weller úr.

- Ejnye már, apám - mondta Sam -, ne szerelmeskedjenek az idegenek előtt. Itt jön a tisztelendő úr, ni.

Erre a bejelentésre Wellerné gyorsan letörölte a könnyeket, amelyeket éppen kezdett kipréselni a szeméből; idősb Weller úr pedig mogorván betolta székét a tűzhely mögé a sarokba.

Stiggins urat nem kellett nagyon kínálgatni, hogy igyék még egy pohárral az ananászgrogból, aztán egy második pohárral meg egy harmadikkal, majd egy kis vacsorával is, hogy felfrissítse magát, mielőtt újra hozzáfogna az iváshoz. Idősb Weller úr Stiggins úr mellett ült, és amikor a felesége nem vehette észre, szívének titkos érzelmeivel olyképp tüntetett a fia előtt, hogy Stiggins urat a háta mögött megfenyegette az öklével: mely művelet hamisítatlan örömet és gyönyörűséget szerzett a fiának, annyival is inkább, mert Stiggins úr nyugodtan iszogatta tovább az ananászgrogját és sejtelme sem volt róla, hogy mi történik a háta mögött.

A társalgást jórészt Wellerné és Stiggins tisztelendő úr vitték, s a beszélgetés többnyire akörül forgott, hogy a lelkipásztornak milyen kiváló erényei vannak, milyen derék a nyája, s hogy a többi halandó kivétel nélkül tele van bűnnel és vétekkel; s ezeket a fejtegetéseket idősb Weller úr olykor-olykor azzal szakította félbe, hogy burkolt célzásokat tett bizonyos Walker nevű úrra, vagy hasonló természetű megjegyzésekkel.

Végre aztán Stiggins úr, miután bizonyos kétségbevonhatatlan tünetek arról tanúskodtak, hogy több ananászgrog már nem is férne bele és nem is esnék jól neki: vette a kalapját és elbúcsúzott, Samet pedig az apja rögtön bevezette a szobájába. A tiszteletre méltó öregúr melegen megrázta fia kezét és látszott rajta, hogy mondani is akar valamit, de amikor észrevette, hogy sarkában van az asszony, fölhagyott ezzel a szándékával és röviden jó éjszakát kívánt Samnek.

Másnap reggel Sam már korán talpon volt, sietve megreggelizett és készült vissza Londonba. Alig tette ki a lábát az ajtón, amikor előtte termett az apja.

- Mégy már, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr.

- Megyek - felelte Sam.

- Bárcsak ezt a Stigginst is bepakolhatnád és magaddal vihetnéd - mondta Weller úr.

- Szégyellem magam miattad, öregem! - mondta Sam szemrehányó hangon. - Minek tűröd, hogy örökké idetolja azt a vörös orrát a Granby márkiba?

Idősb Weller úr komoly arccal nézte a fiát egy darabig, aztán így felelt:

- Azért, mert házasember vagyok, édes fiam, Samuel, azért, mert házasember vagyok. Ha majd te is megházasodtál, édes fiam, Samuel, sok olyant meg fogsz érteni, amit most még sehogyan sem tudsz megérteni. De hát az már ízlés dolga, hogy érdemes-e annyi tömérdeket kínlódni, hogy ilyen keveset megtanulhassunk, mint az egyszeri árvagyerek mondta, amikor végére jutott az ábécének, ízlés dolga... szerintem nem érdemes.

- No - mondta Sam -, isten veled, apám.

- Isten veled, Sammy - felelte az apja.

- Még csak azt akarom mondani - szólt Sam, hirtelen megállva -, hogy ha én volnék a Granby márki gazdája és ez a Stiggins az én söntésembe járna uzsonnázgatni, hát én...

- No, mit tennél? - vágott közbe idősb Weller úr izgatottan. - Mit tennél?

- Mérget kevernék a grogjába - felelte Sam.

- Csak tán nem? - mondta Weller úr, és hevesen kezet szorított a fiával. - Igazán megtennéd, Sammy? Megtennéd?

- Meg én - felelte Sam. - De nem kezdeném mindjárt ilyen erőszakosan. Először csak belenyomnám egy hordó vízbe és ráborítanám a födelet; és csak akkor próbálnám észre téríteni a másik módszerrel, ha látnám, hogy nem használ neki a szép bánásmód.

Idősb Weller úr kimondhatatlan ámulattal és nagyrabecsüléssel nézett fel a fiára, s miután még egyszer kezet szorított vele, lassan visszasétált és sokáig forgatta fejében azt a sok gondolatot, melyet a fia tanácsa ébresztett föl benne.

Sam nézett az apja után, amíg az út sarkán be nem kellett fordulnia: aztán folytatta útját London felé. Eleinte azon tépelődött, hogy az apjának adott jó tanács vajon milyen következményekkel jár majd; föltehető-e vajon, hogy az öreg követni fogja. De aztán felhagyott a töprengéssel s azzal vigasztalta magát, hogy erre csak az idő tud majd választ adni; mi pedig azt ajánljuk, hogy az olvasó is ezzel vigasztalja magát.

 

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

amely egy vidám karácsonyi fejezet, s egy lakodalomról szól, azonfelül
egyéb mulatságokról, amelyeket a mai romlott időkben már nem
tartanak meg olyan lelkiismeretesen, bár a maguk nemében
éppen olyan dicséretes szokások, mint maga a házasodás

December huszonkettedikén reggel, az Úrnak abban az esztendejében, amelyben a pickwickisták ezeket a híven elbeszélt vállalkozásaikat megkezdték és végrehajtották, fürgén gyűltek össze mind a négyen, serényen, mint a méhek, ha nem is éppen olyan könnyedséggel, mint a pillangók. Karácsony ünnepe, az őszinte, a mesterkéletlen, a meleg karácsony már küszöbön állt; a szíves vendéglátás, a tiszta jókedv ünnepe, amikor a szívek megnyílnak; s amikor az óév, mint valami vén filozófus, már maga köré gyűjti barátait, s az ünnepi és lakodalmi cécóban szép csöndesen, nyugodalmasan búcsúzik az élettől. Derült és mosolygó volt az időjárás, derült és mosolygó volt a sok közül legalább az a négy ember, aki itt örömmel várta ezt a napot.

Mert csakugyan, sokan vannak a világon, akiknek a karácsony valóban néhány napi örömet és boldogságot hoz. Sok család, amelynek tagjait messze elsodorta egymástól és szanaszét szórta a nagyvilágban a létért való szakadatlan küzdelem, most újra összekerül és újra összeforr abban a kölcsönös szeretetben és jóakaratban, amelyből a tiszta és zavartalan örömnek olyan bő forrása fakad, s amely olyan összeférhetetlen a világ sokféle bajával és gondjával, hogy a legműveltebb nemzetek vallási meggyőződése és a legvadabb népek durva hagyományai egyaránt a túlvilági élet legfőbb boldogságai közé számítják, az üdvözült lelkek osztályrészének tekintik. Hány régi emléket, hány szunnyadó érzést ébreszt föl bennünk karácsony ünnepe!

Amikor ezeket a sorokat írjuk, sok-sok mérföldnyire vagyunk attól a helytől, ahol ezt a napot valaha hosszú esztendőkön át vidám és boldog baráti körben töltöttük. Azóta már sok szív megszűnt dobogni, mely akkor még örömtől repesett; sok tekintet kialudt, mely akkor még fényesen csillogott; kihűltek a kezek, amelyeket szorongattunk; mindörökre lecsukódtak a szemek, amelyekbe olyan szívesen pillantottunk; de az ódon ház, a szoba, a nevető hangok, a mosolygó arcok, a tréfa, a kacagás, a legapróbb és leghétköznapibb semmiség is, amelynek valami köze volt azokhoz a boldog órákhoz, valahányszor megjön a karácsony, olyan élénken támad föl bennünk, mintha csak tegnap lettünk volna ott utoljára. Ó, áldott, szent karácsony, amely visszahozza nekünk gyermekkorunk röpke álmait, felidézi öreg szívekben az ifjúságuk szépségét és visszaröpíti házi tűzhelyéhez, csöndes otthonába, ezer meg ezer mérföldnyiről is a világot járó tengerészt meg vándort!

De annyira belemelegedtünk szent karácsony ünnepének a dicséretébe, hogy megfeledkeztünk Pickwick úrról és barátairól, akik ezalatt a muggletoni postakocsin fagyoskodnak, amelyre éppen most kapaszkodtak fel, télikabátokba, kendőkbe és gallérokba bugyolálva. A bőröndök, útizsákok már el vannak helyezve és Weller úr a kalauzzal együtt azon fáradozik, hogy elöl a kocsiládába beszorítson egy óriási tőkehalat, amely jóval nagyobb, mint a kocsiderék, szépen be van csomagolva egy szalmával födött hosszú, barna kosárba, s amelyet utoljára hagytak, hogy rá lehessen tenni a kocsiláda fenekén szép rendben sorakozó öt-hat hordó valódi hazai osztrigára; mert mindez Pickwick úr tulajdona. Pickwick úr arca feszült figyelmet árul el, amikor Weller úr és a kalauz nagy erőlködéssel igyekeznek begyömöszölni a ládába a tőkehalat, először a fejénél, aztán a farkánál fogva, majd a hátát nyomva, majd meg a hasát, aztán meg keresztben, majd meg hosszában, amely mesterkedéseknek a kérlelhetetlen tőkehal makacsul ellenáll, míg végre a kalauz véletlenül éppen a kosár közepét találja megnyomni, mire a tőkehal hirtelen belepottyan a kocsiládába, de vele együtt eltűnik a kalauz feje és válla is, aki nem számított rá, hogy a tőkehal ilyen váratlanul felhagy majd a passzív rezisztenciával, s egyszerre elvesztette az egyensúlyt, a hordárok és a kocsi körül ácsorgó közönség kimondhatatlan gyönyörűségére. Pickwick úr jóízűen mosolyog, mellényzsebéből kihalászik egy shillinget, s amikor a kalauz szerencsésen kikászálódik a kocsiládából, a kezébe nyomja, hogy igyék az egészségére egy pohár grogot, amire a kalauz is mosolyogni kezd és Snodgrass úr, Winkle úr és Tupman úr is, mindnyájan egyetértően mosolyognak. A kalauz és Weller úr öt percre eltűnik - minden valószínűség szerint a pohár grog irányában, mert nagyon érzik rajtuk a szaga, amikor ismét előkerülnek; a kocsis fölmászik elöl, Weller úr fölkapaszkodik hátul, a pickwickisták lábuk köré csavarják köpönyegüket és úgy bebónyálják magukat, hogy csak az orruk hegye látszik ki; az istállófiúk leszedik a lovakról a takarót, a kocsis vígan elkiáltja magát, hogy: "Mehet!" - s azzal megindulnak.

Robog a kocsi az utcákon át, zötyög a köveken, s végre kiérnek a széles, nyílt országútra. Gördül a kerék a simára fagyott talajon; megcsattan az ostor, s nekiiramodnak a lovak, rövidvágtában törtetnek tovább a kocsival, mintha az egész terhük, kocsi, utasok, tőkehal, osztrigás hordó meg a többi, csak olyan könnyű volna, mint a pehely. Leereszkednek egy szelíd lejtőn, leérnek egy hosszú, két mérföldnyi síkságra, mely olyan kemény és száraz, mint a márvány. Megint csattan az ostor és tüzesen vágtatnak tovább a lovak, rázzák a fejüket, csörgetik a szerszámot, mintha maguknak is kedvük telnék a gyors iramban; a kocsis az ostort meg a gyeplőt fél kezébe fogja, másik kezével leemeli a kalapját, térde közé fogja, aztán kihúzza zsebkendőjét és megtörli az arcát, egyrészt, mert megszokta, másrészt, mert jólesik egy kicsit fitogtatnia, hogy ő milyen hidegvérű ember, s milyen gyerekjáték egy négyesfogatot hajtani, ha az ember úgy beletanult, mint jómaga. Miután mindezt szép lassan elvégezte (mert különben sokat veszített volna a hatásból), visszadugja zsebkendőjét, fejébe teszi kalapját, fölhúzza kesztyűjét, kifeszíti a két könyökét, újra pattogtatja az ostorát, és még vígabban repülnek tovább.

Jobbra-balra elszórt, apró házikók tűnnek fel az országút mentén, város vagy falu közellétét jelentve. A tiszta, hideg levegőn átreszketnek a postakürt vidám hangjai s felköltik a kocsiban alvó öregurat, aki a tolóablakot nagy óvatosan félig leereszti, kidugja a fejét, hogy megtapasztalja a hideget, azután megint éppen olyan óvatosan fölhúzza az ablakot s figyelmezteti a szomszédját, hogy most nemsokára lovakat váltanak majd, mire a szomszéd föltápászkodik és úgy dönt, hogy az alvást majd akkor folytatja, ha újra útnak indultak. Újra fölcsendül a postakürt vidám szava s kicsalogatja a parasztházikókból az asszonyt meg a gyerekeket, akik ki is dugják az orrukat az ajtón és néznek a postakocsi után, amíg be nem fordul a sarkon, aztán megint a tűz köré telepszenek és új hasábot vetnek a tűzre, úgy várják haza a családapát, aki ebben a pillanatban házától kerek egy mérföldnyire éppen barátságos bólintással intett a kocsisnak, aztán megfordult és egy jó darabig nézett még a tovarobogó postakocsi után.

Egy kisváros rosszul kövezett utcáján döcög végig a kocsi, és a kalauz jókedvű nótára gyújt, a postakocsis pedig kioldja a csatot, amely a gyeplőt összetartja, hogy rögtön beakaszthassa, abban a pillanatban, mihelyst megállnak. Pickwick úr előbújik köpenygallérjából és kíváncsi szemmel nézeget szét maga körül, amit a kocsis észre is vesz és közli Pickwick úrral a városka nevét, elmondja továbbá, hogy tegnap hetivásár volt; amely értesüléseit Pickwick úr rögtön továbbadja útitársainak, mire ezek szintén kidugják fejüket a gallér alól és szintén körülnéznek. Winkle úr, akinek legszélről jutott hely, minélfogva az egyik lába állandóan a levegőben lóg, majdnem lefordult az utca kövezetére, amikor a kocsis a sajtkereskedés előtt, ahol az utca hirtelen szögellik, befordult a lovakkal és kikanyarodott a piactérre; s még mielőtt a mellette ülő Snodgrass úr magához térhetett volna ijedtségéből, már meg is álltak a fogadó előtt, ahol friss lovak várják őket, pokróccal a hátukon. A kocsis ledobja a gyeplőt, maga is leszáll, a külső utasok is leszállnak - kivéve azokat, akik nem nagyon bíznak saját ügyességükben és fürgeségükben -, ezek az utóbbiak a helyükön maradnak s a lábukkal topognak a kocsi pallóján, hogy egy kicsit fölmelegedjenek, miközben sóvár szemmel és piros orral nézik az ivószobában pattogó tüzet és az ablakban díszelgő magyal piros bogyóit.

A kalauz a sajtkereskedésben leadott egy papírcsomagot, melyet a vállszíjon lógó kis bőrtáskájából szedett elő; aztán utánanézett, hogy a lovak körül rendben van-e minden; letette a járdára a nyerget, amit Londonból hoztak a kocsi tetején; részt vett a kocsis és a háziszolga beszélgetésében, mely arról folyt, hogy a szürke kanca múlt csütörtökön kificamította a mellső lábát; és a kalauz meg a háziszolga már a helyükön ülnek hátul, a kocsis már a helyén ül elöl, s a bent ülő öregúr, aki az egész idő alatt egy kicsit nyitva tartotta az ablakot, most megint becsukta, a pokrócokat leszedték és minden készen áll az indulásra, kivéve a "két kövér urat", akik iránt a postakocsis már nagyon élénken kezd érdeklődni. Erre aztán a kocsis, a kalauz, Samuel Weller, Winkle úr és Snodgrass úr, az egész szolgaszemélyzet és valamennyi naplopó, akik jóval többen vannak, mint az előbbiek együttvéve, ordítozni kezdenek a fent nevezett úriemberek után, ahogy csak a torkukon kifér. Valahonnan messziről, az udvar felől, felelet is jön rá, s Pickwick úr és Tupman úr csakhamar lélekszakadva futnak elő; ugyanis fejenként egy-egy pohár sört rendeltek maguknak az imént, és Pickwick úrnak olyan fagyosak voltak az ujjai, hogy beletelt öt perc, amíg a hat pennyt elő tudta kotorászni. A kocsis rájuk kiált: "Tessék már beszállni!" - a kalauz megismétli, a bent ülő öregúr nagyon méltatlankodik, hogy az emberek leszállnak a kocsiról, holott jól tudják, hogy nincs rá idejük; Pickwick úr fölkapaszkodik az egyik oldalon, Tupman úr a másikon, Winkle úr elkiáltja magát, hogy: "Mehet!", és a kocsi elindul. Nyakukba tekerik a sálkendőket, felhajtják a gallérokat, véget ér a kövezet, eltűnnek a házak, s egyszerre csak megint kint vágtatnak a nyílt országúton, tiszta, friss levegő csap az arcukba, átjárja és fölvillanyozza őket.

Így utaztak Pickwick úr és barátai a muggletoni postakocsin Dingley Dellbe, s délután három órakor frissen és fürgén, jó erőben, egészségben leszálltak a Kék Oroszlán feljárója előtt, miután útközben elegendő sört és grogot kebeleztek be ahhoz, hogy szerencsésen kiállják a hideget és a fagyot, mely kemény páncéllal borította be a földeket s csillogó hálót szőtt a bokrokra meg a fákra. Pickwick úrnak nagy munkát adott az osztrigás hordók megolvasása, meg a tőkehal kicsomagolásának ellenőrzése, amikor egyszerre csak azt érzi, hogy valaki csöndesen meghúzza a kabátja szárnyát. Körülnéz s látja, hogy az illető, aki ily módon iparkodik magára vonni a figyelmét, nem más, mint Wardle úr kedvenc apródja, akit ennek a mesterkéletlen történetnek az olvasói a "hájas fiú" jellemző neve alatt már jól ismernek.

- No né! - mondta Pickwick úr.

- No né! - mondta a hájas fiú.

S azzal a tőkehalra, majd az osztrigás hordókra vetett egy-egy pillantást és örömében vihogni kezdett. Hájasabb volt, mint valaha.

- No, te is elég rózsás színben vagy, tisztelt barátom - mondta Pickwick úr.

- Aludtam a söntésben, a tűz mellett - felelte a hájas fiú, aki egy órai szunyókálása alatt olyan vörösre melengette magát, mint egy újdonatúj cserépfazék. - A gazdám átküldött egy lovas taligával, hogy szállítsam haza a poggyászukat. Küldött volna egy pár hátaslovat is, de úgy gondolta, hogy ebben a nagy hidegben jobban esik a gyaloglás.

- Igen, igen - vágta rá Pickwick úr sietve, mert eszébe jutott, hogy nemrégiben miképpen tették meg majdnem ugyanezt az utat. - Igen, inkább gyalog megyünk... Hé, Sam!

- Tessék parancsolni - szólt Weller úr.

- Segítsen Wardle úr inasának felrakni a poggyászt a taligára, aztán hajtsanak haza együtt; mi majd előre megyünk.

Pickwick úr, miután kiadta ezt a parancsot és a postakocsissal is elintézte a dolgát, három jó barátjával együtt nekivágott a mezőknek, egy kis ösvényen át, s szaporán szedték a lábukat, míg Weller úr és a hájas fiú, életükben először, kettesben maradtak. Sam csodálkozva nézte a hájas fiút, de egy kukkot sem szólt és fürgén rakta föl a holmit a kordéra, mialatt a hájas fiú nagy lelki nyugalommal álldogált mellette s láthatólag roppant érdekesnek találta, hogy Weller úr egymaga dolgozik, ő meg nézi.

- Így! - szólt Sam, amikor az utolsó útitáskát is felrakta. - Készen vagyunk.

- Igen - felelte a hájas fiú elégedett hangon -, készen vagyunk.

- No, ifjú kétmázsás barátom - mondta Sam -, hiszen maga valóságos csodagyerek, akár vásáron mutogathatná magát!

- Köszönöm szépen - mondta a hájas fiú.

- Csak nem bántja valami a szívét, ami miatt emészti magát? - kérdezte Sam.

- Tudtommal semmi.

- Mert amikor először megláttam, szinte azt hittem, hogy sorvadásba esett a boldogtalan szerelemtől - mondta Sam.

A hájas fiú megrázta a fejét.

- No jó - mondta Sam -, örülök, hogy nem így van. Hát inni szokott-e?

- Jobb szeretek enni - felelte a fiú.

- Ó - mondta Sam -, ezt mindjárt gondolhattam volna; de én úgy értettem, hogy nem inna-e velem egy kortyot, ami egy kicsit fölmelegítené? Ámbár azt hiszem, hogy maga tán soha nem fázik, mert olyan vastagon van bélelve a bőre, igaz-e?

- Csak néha - felelte a fiú. - De időnként én sem vetek meg egy korty italt, ha jó.

- Úgy? Nem veti meg? - mondta Sam. - Akkor hát jöjjön!

Hamarosan ott álltak a Kék Oroszlán söntésében, s a hájas fiú úgy felhajtott egy pohár pálinkát, hogy a szeme sem rezdült, amely hősies cselekedete jelentékenyen emelte a tekintélyét Weller úr előtt. Miután Weller úr a maga részéről is elintézte hasonló természetű hivatalos dolgát, visszaültek a kordéba.

- Tud hajtani? - kérdezte a hájas fiú.

- Gondolom, tudok - felelte Sam.

- Hát akkor, arra ni - mondta a hájas fiú, kezébe nyomta a gyeplőt s egy mezei útra mutatott - mindig csak egyenest előre; nem tévesztheti el az utat.

S azzal a hájas fiú lefeküdt nagy szeretettel a tőkehal mellé, egy osztrigás hordót tett a feje alá párnának és azon nyomban elaludt.

- No hát, én már sok szemtelen kölyköt láttam életemben, de ilyen szemtelent még egyet sem - mondta Sam magában. - Ez aztán nem hagyja magát zavartatni... Hé, ébredj, ifjú hájfejű!

Minthogy azonban az ifjú hájfejűn az ébredésnek leghalványabb jelei sem mutatkoztak, Samuel Weller elhelyezkedett a bakon, egy gyeplőrántással elindította a vén gebét és lépésben ballagtak a Manor-major felé.

Pickwick úrnak és barátainak ezalatt a gyaloglástól megint sebesebb hullámzásba jött a vérük és ugyancsak derekasan törtettek előre. A talaj meg volt keményedve, a fűszálak fürtösek voltak a fagytól, tiszta, száraz, friss volt a levegő és a gyorsan ereszkedő szürke alkonyat (fagyos időben ugyan inkább palaszínű a helyes kifejezés rá) még kívánatosabb színben tüntette fel előttük a kellemes, kényelmes, barátságos házat, ahol már várja őket a vendégszerető házigazda. Olyan téli alkonyat volt, hogy egy elhagyott mezőn sétáló öregúrnak ilyenkor bizonyára kedve kerekedett volna levetni a nagykabátot és csupa merő mulatságból bakot ugrani: és szentül hisszük, hogy ha Tupman úr ebben a pillanatban lehajol és a hátát nekifeszíti, Pickwick úr örömmel ragadta volna meg az alkalmat egy kis bakugrásra.

De hát Tupman úr nem ajánlkozott saját jószántából semmi efféle szívességre, úgyhogy a jó barátok vidáman beszélgetve gyalogoltak tovább. Amint bekanyarodtak egy kis ösvénnyel szegett útra, ahol át kellett vágniuk, egyszerre különböző hangok ütötték meg a fülüket; s még mielőtt ráeszmélhettek volna, hogy vajon miféle hangokat is hallanak, már felbukkant előttük egy egész nagy társaság, akik az ő érkezésüket várták - amit a pickwickisták mindenekelőtt abból a hangos "hurrá"-ból vettek észre, mely az öreg Wardle ajkairól hangzott fel, ahogy megpillantotta őket.

Ott volt mindenekelőtt maga Wardle úr, talán még jobb kedvében, mint máskor; ott volt továbbá Bella és az ő hűséges Trundle-ja, azonkívül Emily és vagy nyolc-tíz fiatal lány, akik mind a menyegzőre jöttek, mely a következő napra volt kitűzve, s akik olyan boldogok és izgatottak voltak, mint az ilyen ünnepélyes alkalmakkor a fiatal lányok mindig; s kacagtak, tréfálkoztak, ahányan csak voltak, hogy csak úgy zengett tőle erdő-mező.

Ilyen körülmények között hamar átestek a bemutatkozás szertartásán, sőt, mondhatnók azt is, hogy a bemutatkozás jóformán minden szertartás nélkül ment végbe; két perccel utóbb Pickwick úr már javában tréfálkozott a kisasszonyokkal, akik nem akartak a palánkon átlépni, mivelhogy Pickwick úr odanézett, vagy akik, mert pici lábuk volt és formás bokájuk, öt percig vagy még tovább is állva maradtak a palánk tetején és kijelentették, hogy nem mernek megmozdulni - s oly könnyedén, olyan fesztelenül és bizalmasan beszélgettek velük, mintha már régi ismerősök volnának. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Snodgrass úr sokkal hathatósabb támogatásban részesítette Emilyt, mint amennyi közvetlen veszedelemmel fenyegette őket a palánk (ámbár meg kell vallanunk, hogy teljes három láb magas volt, s mindössze két kődarab volt alatta lépcsőnek); egy fekete szemű kisasszony viszont, aki nagyon csinos prémmel szegett cipellőt viselt a lábán, roppant nagy sikoltozásba kezdett, amikor Winkle úr át akarta segíteni.

Mindez rendkívül kedélyes és mulatságos volt. Miután végre szerencsésen túljutottak az akadályon s megint kiértek a szabad mezőre, az öreg Wardle elmondta Pickwick úrnak, hogy valamennyien elmentek megnézni az új ház berendezését és fölszerelését, ahová a fiatal pár a karácsonyi ünnepek után be fog költözni; Bella és Trundle úr ennek hallatára olyan vörösek lettek, mint a hájas fiú a söntésben a tűz mellett; a prémtopánkás, fekete szemű kisasszony pedig súgott valamit Emily fülébe, s aztán Snodgrass úrra kacsintott, mire Emily azt felelte neki, hogy ne beszéljen bolondokat, de azért nagyon elpirult, Snodgrass úr pedig, aki szerény volt, mint a legtöbb finom elme, érezte, hogy elvörösödik a feje búbjáig és a fent nevezett fiatal hölgyet a fekete szemével, huncut kacsintásával és prémes topánkáival együtt szíve mélyéből oda kívánta, ahol a bors terem.

De ha már a házon kívül is ilyen bizalmasan és vígan voltak, hát még a majorban milyen szívesen, milyen meleg barátsággal fogadták a vendégeket! Még a cselédség is vigyorgott örömében, amikor megpillantották Pickwick urat; Emma félig szégyenlős, félig merész, de mindenképpen olyan barátságos pillantással üdvözölte Tupman urat, hogy még a folyosón álló Napóleon-szobor is kitárta volna a karját és keblére szorította volna a fiatal hölgyet.

Az öreg néni rendes szokása szerint a nagy fogadószobában üldögélt, de egy kissé rosszkedvű volt, s ennélfogva még süketebb, mint máskor. Ő maga sohasem ment el hazulról és mint sok más, hozzá hasonló öreg asszonyság, ő is hajlandó volt egyenesen hazaárulásnak tekinteni, ha valaki merészkedett olyasvalamit cselekedni, amit ő már nem tudott megtenni. Így hát a szegény öreg lélek olyan feszesen ült a nagy karosszékében, ahogy csak tudott és roppant szigorú arcot igyekezett vágni - de hiába, azért nagyon jóságos volt a nézése.

- Anyám - mondta Wardle úr. - Pickwick úr van itt. Emlékszik még rá?

- Ó, ne is törődjetek velem - felelte az öreg néni méltóságteljesen. - Sose fárasszátok Pickwick urat egy ilyen öreg asszony miatt, mint én. Úgysem törődik most senki velem, s be is látom, hogy ez így van rendjén. - Az öreg néni a fejét csóválta s reszkető kézzel simította végig levendulaszínű selyemruháját.

- Ejnye, ejnye, asszonyom - szólt Pickwick úr. - Nem járja ám, hogy még csak hallani sem akar a régi barátjáról. Én egyes-egyedül csak azért jöttem el, hogy önnel kibeszélgessem magam és hogy whistezzünk egy kicsit; s majd azt is megmutatjuk ezeknek a fiatal uraknak és kisasszonyoknak, még ma vagy holnap, hogyan kell a menüettet járni.

Az öreg néni hamar megpuhult, de nem akarta mindjárt elárulni, így hát csak ennyit mondott:

- Nem hallom, hogy mit beszél!

- Ne bolondozzon már, anyus - mondta Wardle úr. - No, ne bosszankodjék, legyen egy kicsit barátságosabb. Gondoljon csak Bellára; egy kis bátorságot kell ám öntenie a szegény gyerekbe.

A jó öreg néni megértette, amit a fia mondott neki, mert reszketni kezdett az ajka. De hát az öregkornak megvannak a maga furcsaságai, s a néni kedélyállapota még nem jött egészen rendbe. Ennélfogva újra végigsimította levendulaszínű ruháját és Pickwick úr felé fordulva, így szólt:

- Ó, Pickwick úr, az én lánykoromban más volt a fiatalság.

- Már az igaz, asszonyom - mondta Pickwick úr -, s éppen ezért becsülöm annyira azt a pár embert, akikből még nem veszett ki teljesen a régi jó világ erkölcse. - S azzal Pickwick úr szeretettel magához vonta Bellát, csókot nyomott a homlokára és leültette őt a kis zsámolyra, nagyanyja lábaihoz. Lehet, hogy amint föltekintett a nagyanyjára, a fiatal lány arca hajdani szép idők emlékét ébresztette fel az öreg néniben, vagy talán Pickwick úr gyöngédsége és jólelkűsége indította meg - de hát akármi volt is az oka, elég az hozzá, hogy az öreg néni úgy megolvadt, mint a vaj; ráhajolt unokájára és rosszkedve csöndesen omló könnyekben engedett fel.

Vidám társaság gyűlt itt össze ma este; a whist-asztalnál, ahol a nagymama és Pickwick úr játszottak, roppant komolyan és ünnepélyesen írogatták a point-eket, de a kerek asztal annál hangosabb volt. A hölgyek végül pihenni tértek, de utána még nagyon sokáig járt körbe a kancsó, a konyakkal kevert fűszeres, forró óborral, amire aztán nagyon jólesett az alvás, és szépeket álmodtak tőle. Följegyzésre méltó körülmény, hogy Snodgrass úr álmában folyton visszatért Emily Wardle-hoz, Winkle úr álmai pedig szüntelenül egy fekete szemű, huncut nézésű, prémes topánkájú kisasszony körül forogtak.

Pickwick úr másnap kora reggel olyan hangos szóbeszédre és lábdobogásra ébredt, ami még a hájas fiút is felriasztotta volna legmélyebb álmából. Pickwick úr felült az ágyban és fülelt. A nőcselédek és a vendégek ide-oda futkostak; mindenhonnan meleg vízért kiabáltak, meg tűt-cérnát kértek s félig elfojtott hangon annyit könyörögtek, hogy: "Jöjjön, fűzzön már be, édesem!" - hogy Pickwick úr a maga ártatlanságában már szinte azt képzelte, valami szörnyű és érthetetlen dolog történhetett: amikor végül kitörölte szeméből az álmot és eszébe jutott az esküvő. Az ünnepélyes alkalomra való tekintettel Pickwick úr különös gonddal öltözködött fel, aztán lement reggelizni.

A ház valamennyi nőcselédje vadonatúj, egyforma, rózsaszínű muszlinruhába öltözött s fehér csokros főkötővel a fejükön olyan izgatottan és nyugtalanul futkároztak fel-alá, hogy azt le sem lehetne írni. Az öreg néni egy régi brokátruháját vette föl, mely húsz éve nem látta a napvilágot, kivéve azt a néhány kósza napsugarat, amely beszűrődött és beosont hozzá az almárium repedésein át. Trundle úr is emelkedett hangulatban és széles jókedvében volt, de azért nem bírta palástolni elfogultságát. A nyájas, öreg házigazda roppant nyugodtnak és derűsnek igyekezett látszani, de ez az igyekezete határozottan csütörtököt mondott. A lányok mind fehér muszlinban voltak és könnyekben úsztak, kivéve azt a két-három szerencsés kisasszonyt közülük, akiket az a tisztesség ért, hogy fent lehettek az emeleti szobában a menyasszonnyal és a koszorúslányokkal. A pickwickisták is teljes ünnepi díszt öltöttek s a pázsitos téren a ház előtt, a majorhoz tartozó összes férfiak, gyerekek, parasztsuhancok, akik mindnyájan fehér szalagot viseltek a gomblyukukban, óriási lelkesedéssel zajongtak, amire főként Samuel Weller úr buzdította és tüzelte őket, mert Sam máris nagy népszerűségre tett szert, és olyan otthonosan érezte magát köztük, mintha faluhelyen ringatták volna a bölcsőjét.

Az esküvő mindig valóságos szabadalmazott céltáblája a tréfás megjegyzéseknek, pedig maga a dolog egy csöppet sem tréfa; no, mi persze kizárólag a szertartásról beszélünk, s nehogy valaki azt értse belőle, hogy suttyomban csúfolódni akarunk a házaséleten. Az ünnepi örömbe és vigasságba belevegyül az otthontól való elválás szomorúsága, szülő és gyermek búcsúkönnye, az a tudat, hogy elszakadunk azoktól, akik életünk legboldogabb korszakában odaadó és legkedvesebb barátaink voltak, hogy azontúl másokkal karöltve küzdjünk a sors, az élet gondjaival, akiket még alig ismerünk, nemhogy kiismerhettük volna őket - mindez nagyon érthető és természetes érzés, de a további ecsetelésükkel nem akarjuk szomorúvá tenni ezt a fejezetet s még kevésbé óhajtanánk nevetséges színben feltüntetni mindezt.

Tehát röviden csak arról számolunk be, hogy a Dingley Dell-i templomban az öreg lelkész összeadta a fiatal párt; hogy Pickwick úr neve be van jegyezve az anyakönyvbe, melyet máig is őriznek a sekrestyében; hogy a fekete szemű kisasszony nagyon bizonytalan és reszkető kézzel írta alá a nevét; hogy Emily, valamint a másik nyoszolyólány aláírása is majdnem teljesen olvashatatlan; hogy minden nagyon csodálatosan és gyönyörűen volt megrendezve; hogy az ifjú kisasszonyok valamennyien arra a véleményre jutottak, hogy a dolog nem is olyan borzasztó, mint hitték; sőt, feltehetjük, hogy még a fekete szemű, huncut nézésű kislány is, aki váltig biztosította Winkle urat, hogy ő sohase tudná elszánni magát ilyen borzasztó dologra: ebben a tekintetben határozottan tévedett. Tegyük hozzá mindehhez, hogy Pickwick úr volt az első, aki az újdonsült menyecskét üdvözölte, s mellesleg a nyakára csatolt egy pompás aranyórát aranylánccal, amelyet az aranyművesen kívül még senki emberfia nem látott. Aztán megcsendült a kis templom ódon harangja, s a vidám harangszó mellett az egész társaság hazavonult a lakodalmi ebédre.

- Hová tegyük azt a tál húsos hasét, ifjú mandarin barátom? - kérdezte Samuel Weller a hájas fiútól, mialatt segített neki elrendezni azokat a tálakat, amelyeket tegnap este még nem rakhattak fel az asztalra.

A hájas fiú megmutatta, hogy hol van a tál helye.

- Jól van - mondta Sam. - Tűzzön mindegyikbe egy fenyőgallyat. A másik tálat meg szembe... így ni! No, jól van. Most már senki sem nézhet ránk sanda szemmel, ahogy az egyszeri ember mondta, amikor levágta a fia fejét, hogy leszoktassa a bandzsításról.

E szellemes hasonlat után Weller úr egyet-kettőt lépett hátra, hogy jobban láthassa az egészet, s roppantul meg volt elégedve a dologgal.

- Wardle! - szólt Pickwick úr, alighogy leültek valamennyien az asztal köré. - Koccintsunk egyet a mai boldog nap örömére!

- Ezer örömmel, öcsémuram - felelte Wardle úr. - Joe!... fene essen a kölykibe, már megint elaludt.

- Dehogy aludtam, uram - felelte a hájas fiú, s előbújt a szoba legtávolabbi sarkából, ahol a kövér gyerekek halhatatlan védőszentjének, a versbeli Jack Hornernek példájára falta a karácsonyi süteményt, bár korántsem azzal a fesztelenséggel és hidegvérűséggel, amely ezt a fiatalembert egyébként jellemezte.

- Tölts Pickwick úrnak!

- Igenis, uram.

A hájas fiú megtöltötte Pickwick úr poharát, aztán gazdája széke mögé húzódott, ahonnét olyan borús és gyászos elbűvöltséggel nézte az evőeszközök munkálkodását és a válogatott falatok vándorlását a tálból a tányérba, a tányérból a szájba - hogy az már igazán megindító volt.

- Isten éltesse, bátyámuram - mondta Pickwick úr.

- Hasonlóképpen, öcsémuram - felelte Wardle úr, és barátságosan koccintottak egymással.

- Asszonyom - fordult Pickwick úr az öreg Wardle-néhoz -, nekünk öregeknek is kell ám egy pohár bort ürítenünk egymással a mai nagy nap örömére.

Az öreg néni fenséggel és méltósággal trónolt a helyén, mert az asztalfőn ült, brokátruhájában, újdonsült asszonyunokája és Pickwick úr között, hogy fölszeletelje a pecsenyét. Pickwick úr nem beszélt nagyon hangosan, de az öreg néni rögtön megértette s egy tele pohár bort ürített ki Pickwick úr hosszú életére és jó szerencséjére; aztán roppant körülményesen és aprólékosan mesélni kezdte a saját esküvőjének a történetét, amelyet megtoldott egy kis értekezéssel a magas sarkú cipőről, ami akkoriban divatos volt, és néhány részlettel a néhai való híres szépasszony, Lady Tollimglower életéből és viselt dolgaiból; mindezen az öreg néni jóízűen nevetett, s a kisasszonyok is nevettek, mert maguk között nagyon csudálkoztak, hogy mi a csudát mesél a nagymama olyan hosszasan. S valahányszor elnevették magukat, az öreg néni mégjobb ízűen nevetett s azt mondta, hogy ezt a történetet mindig nagyon érdekesnek találta mindenki, amire megint valamennyien nevetni kezdtek, s ettől viszont az öreg néninek még jobban megjött a kedve. Aztán megszegték az esküvői kalácsot, kézről kézre adták az asztal körül és a fiatal lányok eldugdostak egy-egy darabkát belőle, hogy majd a fejük alá tegyék és megálmodják, ki lesz a jövendőbelijük; mindez persze nem eshetett meg nagy tréfálkozások és pirulások nélkül.

- Miller úr - szólt Pickwick úr régi ismerőséhez, a kemény fejű úrhoz. - Nem koccintana velem?

- Kész örömmel, Pickwick uram - felelte a kemény fejű úr ünnepélyesen.

- És velem is - mondta a jóságos öreg lelkész.

- Meg velem is - szólt közbe a lelkész felesége.

- Meg velem is, meg velem is! - kiáltott közbe az asztal végén ülő két szegény rokon, akik nagyon jóízűen ettek, ittak és mindenen nevettek.

Pickwick úr kifejezte igaz örömét és elragadtatását mindenkinek, aki csak koccintott vele; szeme ragyogott a jókedvtől és a megelégedettségtől.

- Hölgyeim és uraim - szólalt meg Pickwick úr, hirtelen felemelkedve a helyéről.

- Halljuk! Halljuk! Halljuk! Halljuk! - kiáltotta Samuel Weller úr, lelkes izgatottságában.

- Hívják be az egész cselédséget - kiáltott ki az öreg Wardle úr, hogy elébevágjon a nyilvános megrovásnak, amelyben Weller urat a gazdája máskülönben okvetlenül részesítette volna. - Adjanak mindenkinek egy pohár bort, hogy koccinthassanak velünk. No, Pickwick, halljuk!

A vendégsereg áhítatos hallgatása, a nőcselédek halk pusmogása és a férficselédek félszeg zavarodottsága közepette Pickwick úr ekképpen folytatta:

- Hölgyeim és uraim... de nem, hölgyeim és uraim helyett inkább hadd szólítsam önöket kedves barátaimnak és barátnőimnek, föltéve, hogy a hölgyek nem veszik rossz néven merészségemet...

Pickwick úr szavait félbeszakította a hölgyek hatalmas tapsvihara, melyet az urak is átvettek, s a nagy zajban a fekete szempár tulajdonosnője tisztán, hallhatóan kijelentette, hogy meg tudná csókolni ezt az édes Pickwick urat. Mire Winkle úr azt a lovagias kérdést intézte hozzá, hogy nem lehet-e ezt az ügyet egy helyettes segítségével lebonyolítani: mire a fekete szemű kisasszony azt felelte: "Ugyan, menjen már!" - de ezt a visszautasító választ olyan pillantással kísérte, amely világosan ezt fejezte ki, amennyire csak egy pillantás ki tudta fejezni: "Próbálja meg!"

- Kedves barátaim! - folytatta Pickwick úr. - A vőlegény és a menyasszony egészségére ürítem poharamat... az isten éltesse őket! (Éljenzés és könnyek.) Az én ifjú barátomat, Trundle-t, derék és kiváló fiatalembernek tartom, ifjú kis feleségét pedig kedves és bájos teremtésnek ismerem, aki mindenképpen hivatva van arra, hogy az új életébe, új környezetébe átvigye azt a boldogságot, amelyet húsz éven át árasztott maga körül az apai házban. - A hájas fiú itt olyan zajos pityergésbe kezdett, hogy Weller úr kénytelen volt galléron ragadni és kivinni a szobából. - Bárcsak - tette hozzá Pickwick úr -, bárcsak volnék még olyan fiatal, hogy feleségül vehetném a menyasszony húgát (éljenzés), de mivelhogy erről már lekéstem, hát örülök annak, hogy elég öreg vagyok ahhoz, hogy az apja lehessek; s miután a dolog így áll, nem férhet hozzám semmiféle rejtett gyanúsítás, amikor kimondom, hogy én mind a kettejüket csodálom, becsülöm és szeretem (éljenzés és zokogások). A menyasszony édesapja, a mi kedves barátunk, kiváló és nemes lelkű ember s én büszke vagyok a barátságára (zajos tetszés). Igazán kedves, szeretetre méltó, jószívű, független gondolkozású, vendégszerető és bőkezű ember. (Lelkes éljenzés a szegény rokonok részéről minden egyes jelző után, de legkivált az utolsó kettőnél.) Meg vagyok róla győződve, hogy valamennyien egy szívvel, egy lélekkel kívánjuk neki, hogy legyen a kislánya olyan boldog és szerencsés, mint ahogy a mi kedves barátunk óhajtja, és hogy gyermeke boldogságában lelje meg mindazt a szívbeli örömet és lelki megnyugvást, amelyet a legteljesebb mértékben megérdemel. Ürítsük tehát poharunkat az ő egészségükre, s kívánjuk, hogy a Jóisten őket békességben és boldogságban sokáig megtartsa!

Pickwick úr viharos tetszés közepette fejezte be felköszöntőjét; s a számfölötti tüdők, Weller úr vezénylete mellett, ezúttal is derekasan és hathatósan működtek. Wardle úr felköszöntötte Pickwick urat és Pickwick úr felköszöntötte az öreg nénit. Snodgrass úr felköszöntötte Wardle urat és Wardle úr felköszöntötte Snodgrass urat. Az egyik szegény rokon felköszöntötte Tupman urat, a másik szegény rokon felköszöntötte Winkle urat; s mindenki örvendezett és vigadozott, amíg a két szegény rokon rejtélyesen el nem tűnt az asztal alatt és eszébe nem juttatta a társaságnak, hogy ideje lesz lassan asztalt bontani.

Estebédnél megint összekerült a társaság, miután a férfiak Wardle úr javaslatára bejártak öt mérföldet meg még húszat, hogy az ebédnél megivott bort kiszellőztessék a fejükből. A szegény rokonok egész nap ágyban maradtak, abban a hiszemben, hogy sikerül ezzel ugyanazt a kedvező eredményt elérniük; minthogy azonban ez nem sikerült, továbbra is ágyban maradtak. Weller úr szakadatlan derültségben tartotta a cselédséget, a hájas fiú pedig szép testvéries részletekben osztotta meg az idejét alvás és evés között.

Az estebéd éppen olyan vígan telt el, mint az ebéd, s éppen olyan zajos is volt, csak a könnyezés maradt el. Aztán csemegét hordtak fel és újra felköszöntők hangzottak el. Aztán jött a tea meg az uzsonnakávé; s végül a bál.

A Manor-major legszebb terme jó hosszú, tágas, sötét faburkolatú szoba volt, hatalmas kandallóval, melynek a széles nyílásán egy újmódi szabadalmazott kocsi mindenestül behajthatott volna. A szoba túlsó végében fenyőgallyakból és örökzöldből összerótt lugasfélében ült Muggleton két legjobb hegedűse és egyetlen hárfása. Mindenféle páholyokban, fülkékben, négykarú, nehéz, ódon gyertyatartók álltak. A szőnyegeket fölszedték, a gyertyák fényesen világítottak, a tűz lobogott és pattogott a kandallóban, s jókedvű beszéd, csengő kacaj szállt végig a termen. Ha a régi angol vitézek haláluk után csakugyan tündérországba kerültek, ide akkor is bizonyára szívesen visszajárnának dáridózni.

Ha ennek a kellemes képnek az érdekességét egyáltalán még fokozhatta valami, csakis az a nevezetes körülmény lehetett, hogy Pickwick úr ezúttal bokavédő nélkül jelent meg, először életében, már amennyire legrégibb barátai vissza tudtak emlékezni.

- Talán táncolni akar? - kérdezte Wardle úr.

- Hát persze hogy táncolni akarok - felelte Pickwick úr. - Nem látja, hogy azért öltöztem fel így? - Pickwick úr ezzel fölhívta a figyelmet pettyes selyemharisnyájára és csokros báli cipőjére.

- Csak nem húzott selyemharisnyát! - kiáltott fel Tupman úr tréfásan.

- Miért ne húztam volna, uram... miért ne? - kérdezte Pickwick úr, és dühösen fordult feléje.

- No, persze, miért is ne húzott volna selyemharisnyát - felelte Tupman úr.

- Azért mondom, uram, azért mondom - mondta Pickwick úr nagyon határozott hangon.

Tupman úr nevetni akart, de észrevette, hogy itt most nem lehet tréfálni; így hát komoly képet vágott és inkább kijelentette, hogy Pickwick úr selyemharisnyájának nagyon szép a mintája.

- Meghiszem azt - felelte Pickwick úr, és farkasszemet nézett a barátjával. - Remélem semmi rendkívülit nem talál a harisnyámon, uram?

- Ó, dehogy. A világért sem - felelte Tupman úr. Odábbállt; Pickwick úr arca pedig visszanyerte szokott jóakaratú kifejezését.

- Azt hiszem, mindnyájan itt vagyunk - mondta Pickwick úr -, úgyhogy kezdhetjük is.

Pickwick úr az öreg nénivel együtt a táncolók élén állt és már négy ízben kilépett, idő előtt meg akarta kezdeni a táncot, mert már alig győzte kivárni, hogy elkezdjék.

- Hát akkor, rajta, kezdjük - mondta Wardle úr. - Most!

A két szál hegedű és a magános hárfa rázendített, s Pickwick úr, keresztbe tett kézzel fogva a táncosnőjét, már meg is indult, amikor általános tapsolás és "Állj! Állj!" kiáltások hangzottak fel a teremben.

- Mi baj? - kérdezte Pickwick úr, aki csak akkor állt meg, amikor a két szál hegedű és a magános hárfa elhallgatott, mert semmi más földi hatalom nem bírta volna őt visszatartani, még ha kigyulladt volna a tető a feje fölött, akkor sem.

- Hol van Arabella Allen? - kiáltozták sokan.

- És Winkle? - tette hozzá Tupman úr.

- Itt vagyunk! - kiáltotta a néven nevezett úr, és szép táncosnőjével együtt felbukkant az egyik sarokból; s ahogy előkerültek, nehéz lett volna eldönteni, hogy Winkle úr ábrázata volt-e pirosabb, vagy a fekete szemű kisasszonyé.

- Ez igazán érthetetlen, Winkle - mondta Pickwick úr kissé bosszúsan. - Miért nem állt már előbb a helyére?

- Egy csöppet sem érthetetlen - mondta Winkle úr.

- No, jó - mondta Pickwick úr, ahogy megakadt a szeme Arabellán, s elmosolyodott sokatmondóan -, no, jó, lehet, hogy mégis magának van igaza... nem is olyan érthetetlen.

De hát a kérdést nem lehetett tovább feszegetni, mert a két szál hegedű és a magános hárfa most már komolyan rázendített, Pickwick úr pedig megindult - kart keresztbe fogva - a terem közepétől végiglejtett a szobán - egészen a falig - fele utat vissza a kandallóig - újra vissza az ajtóig - forgás jobbra, forgás balra - dobbantás a padlón - következő pár előre - rajta, megint - minden figurát újra - újabb dobbantásokkal kiverik az ütemet a padlón - következő pár előre, megint a következő, megint a következő - ilyen táncot még soha nem látott a világ! Végül pedig, miután véget ért a tánc, s az öreg néni után tizennégy pár állt már ki lihegve és kimerülten, s az öreg néni helyét átvette a lelkész felesége, Pickwick úr, ámbár senki sem kívánta tőle, még mindig járta a táncot a helyén, dirigálta a zenét, és közben az egész idő alatt olyan nyájasan mosolygott a táncosnőjére, hogy le sem lehet írni.

Pickwick úr még fáradhatatlanul és javában ropta a táncot, amikor a fiatal pár már réges-rég eltűnt a teremből. Nagyszerű báli vacsora következett még ezután odalent, s utána a társaság még jó sokáig együtt üldögélt; s amikor másnap későn reggel Pickwick úr felébredt, halványan úgy rémlett neki, hogy külön-külön körülbelül negyvenöt embert hívott meg a György és Keselyűbe, abban az esetben, ha Londonba találnak jönni; s ebből Pickwick úr kétségtelen biztonsággal arra következtetett, hogy tegnap este nemcsak a táncolásban, hanem az iszogatásban is kitett magáért.

- Hát szóval, galambom, a család ma este csakugyan a konyhában gyűl össze társasjátékot játszani? - kérdezte Samuel Weller úr Emmától.

- Igen, Weller úr - felelte Emma. - Így van ez minálunk mindig karácsony szent estéjén. A gazdánk a világért sem mulasztja el ezt a régi szokást.

- No, a maguk gazdája sohasem mulaszt el semmi jót, angyalom - felelte Weller úr. - Sohase láttam még ilyen derék, jóravaló embert és ilyen igazi urat.

- Az már igaz! - szólt a hájas fiú, belevegyülve a társalgásba. - Igazi úr... hiszen olyan gyönyörű disznókat hizlal! - S a hájas fiú szinte kannibáli pillantással meredt rá Samuel Wellerre, mintha sonkacsülkök és bő zsírban sercegő pecsenyék jutottak volna eszébe.

- Ej, hát maga is fölébredt végre, fiatalúr? - kérdezte Sam.

A hájas fiú bólintott.

- Mondok én magának valamit, fiatal óriáskígyó - mondta Weller úr nagy nyomatékkal. - Ha nem szánja rá magát, hogy kevesebbet aludjon és többet mozogjon, felnőtt korára maga is úgy jár majd, mint az az egyszeri öregúr, aki parókát hordott.

- Miért, az hogy járt? - kérdezte a hájas fiú, akadozó hangon.

- Elmondom, ha kíváncsi rá - felelte Weller úr. - Hát az olyan kövér ember volt, hogy annál kövérebb még sohase született erre a világra... Akkora pocakja volt, hogy negyvenöt esztendeig még a cipője hegyét se látta.

- Uramfia! - kiáltott fel Emma.

- Nem látta biz az, galambom - mondta Weller úr. - És ha a két lábának szakasztott mását kitették volna elébe az asztalra, hát nem ismert volna rájuk. No hát, ahogy mindennap az irodájába járt, szép arany óralánca vagy másfél arasznyira kifityegett nadrágjának órazsebéből, a hozzá tartozó aranyórája pedig megért vagy... ki sem merem mondani, hogy mennyit... de órában nemigen találhatna az ember drágábbat... egyszóval nagy, súlyos, kerek masina volt, órának éppen olyan derék, mint amilyen a gazdája embernek, s a számlapja is jókora volt... "Nem okos dolog, hogy ilyen drága órát hordoz magával - mondogatták az öregúrnak a jó barátai. - Meglátja, egyszer még ellopják." - "Ellopják?" - kérdi az öregúr. - "De el ám" - felelik a barátai. - "No, már szeretném én azt a zsebtolvajt látni - mondja erre az öregúr -, aki ezt az órát ki tudja lopni, hiszen még magam sem tudom kihúzni a zsebemből, mert olyan szorosan áll, és ha tudni akarom, hogy hány óra van, mindig be kell néznem a pékhez"... Ezen aztán olyan jóízűt nevetett, hogy majd megpukkadt; s a copfos fehér parókájával ezentúl is csak tovább sétálgatott, döcögött végig London legforgalmasabb utcáin; az óralánca még jobban fityegett, mint azelőtt, s a nagy kerek krumpli majdnem kirepesztette feszes, szürke térdnadrágját. Egész Londonban nem volt olyan zsebmetsző, aki ne rántott volna már egyet azon a láncon; de sem a lánc nem akart elszakadni, sem az óra nem akart kijönni, arra pedig csakhamar ráuntak, hogy a mázsás öregurat vonszolják a kövezeten; s az öregúr szépen hazaért mindig és akkorákat kacagott, hogy a copfja ide-oda járt, mint a hollandi órák ingája. Végre aztán egy nap, amint az öregúr megint az utcán totyog, megakad a szeme egy zsebmetszőn, akit látásból már ismert, s aki karonfogva cipelt magával egy roppant nagyfejű kisfiút. - "No, ez jó mulatság lesz - gondolta magában az öregúr -, csak hadd próbálkozzanak meg újra, megint fel fognak sülni!" Kezdett is már kuncogni magában jóízűen, amikor a kisfiú egyszerre csak elereszti a zsebmetsző kezét, fejjel nekirohan egyenest az öregúr hasának és akkorát taszít rajta, hogy az öreg kétrét görnyedt fájdalmában. "Segítség!" - kiáltja az öregúr. - "Rendben van már, kérem" - súgja a zsebmetsző az öregúr fülébe. És mire megint sikerült talpra állnia, az óra és a lánc eltűnt, sőt, ami ennél is rosszabb, az öregúr emésztése attól fogva megromlott és nem is jött rendbe a halála napjáig. Azért hát vigyázzon magára, fiatalember és ügyeljen, hogy túlságosan el ne hízzék.

Ahogy Weller úr befejezte ezt a tanulságos elbeszélést, amely szemmel láthatólag nagy hatással volt a hájas fiúra, mind a hárman átmentek a nagy konyhába, ahol már egybegyűlt az egész család, miként ez karácsony napján emberemlékezet óta szokásban volt az öreg Wardle ősi fészkében.

A konyha kellős közepén az öreg Wardle úr éppen akkor akasztott fel a mennyezetre egy nagy ág fagyöngyöt, s a fagyöngy miatt egyszerre olyan általános zűrzavar és fejvesztettség keletkezett, hogy öröm volt nézni. Pickwick úr kézen fogta az öreg nénit és olyan gavallérosan és lovagiasan, hogy az még Lady Tollimglower egyenes leszármazottainak is becsületére vált volna, odavezette a bűvös fagyöngy alá és ott nagy illedelmesen és ünnepélyesen megcsókolta. Az öreg néni ezt a csattanós udvariassági aktust azzal a méltóságos magatartással fogadta, melyet az ünnepség komolysága és jelentősége megkívánt; az ifjabb hölgyek azonban, akik nem viseltettek ilyen babonás tisztelettel a hagyományok iránt, vagy akik talán azt képzelték, hogy a csók sokkal édesebb, ha egy kis fáradság árán jut hozzá az ember, sikoltoztak és húzódoztak, elbújtak a sarokba és ellenkeztek, vonakodtak és minden lehetőt elkövettek, csak azt nem tette egyikük sem, hogy kiment volna a konyhából, s amikor néhány kevésbé vállalkozó szellemű úr már föl akart hagyni szándékával, egyszerre valamennyinek eszébe jutott, hogy milyen fölösleges minden további ellenkezés s jó szívvel hagyták, hogy megcsókolják őket. Winkle úr megcsókolta a fekete szemű kisasszonyt, Snodgrass úr megcsókolta Emilyt, Weller úr pedig, aki nem ragaszkodott mereven ahhoz a formasághoz, hogy csak a fagyöngy alatt szabad csókolózni, Emmát és a többi szolgálólányt ott csókolta meg, ahol érte őket. Ami a szegény rokonokat illeti, ők összecsókolták az egész társaságot, nem tettek kivételt a társaság kevésbé bájos hölgyeivel sem, akik annyira zavarban voltak, hogy mihelyt Wardle úr kiakasztotta az ágat, máris ész nélkül rohantak alája!

Wardle úr háttal állt a tűznek s nagy gyönyörűséggel nézte az egész jelenetet; a hájas fiú pedig felhasználta az alkalmat és egy különösen szép darab húspástétomot, amelyet valakinek gondosan félretettek, lefoglalt a maga számára és sommásan végzett vele.

A visítozás véget ért, az arcok tűzben égtek, a hajtincsek elszabadultak, és Pickwick úr, miután, mint már említettük, megcsókolta az öreg nénit, megállt a fagyöngy alatt és ragyogó arccal szemlélte, hogy mi történik körülötte, amikor a fekete szemű kisasszony hirtelen összesúgott a többi lánnyal, aztán egyszerre az ág alatt termett, karját Pickwick úr nyakába fonta és egy csattanós csókot nyomott a bal orcájára; Pickwick úr még jóformán azt sem tudta, mi történik, s máris ott volt körülötte az egész leánysereg és mindnyája rendre megcsókolta.

Öröm volt nézni Pickwick urat a csoport közepén, ahogy hol erre húzták, hol amarra; az egyik kisasszony az állán csókolta meg, a másik az orrán, a harmadik a pápaszemén; s öröm volt hallani a kacagást, amely minden oldalról felhangzott; de még nagyobb öröm volt látni Pickwick urat, amikor aztán egy selyemzsebkendővel bekötötték a szemét; öröm volt nézni, hogy ment neki a falnak, hogy tapogatózott a szögletekben és milyen határtalan gyönyörűsége telt benne, hogy végigcsinálja a szembekötősdi egész szertartását, amíg végre sikerült elcsípnie az egyik szegény rokont; aztán őneki kellett menekülnie az új bekötött szemű elől s eközben annyi ügyességet és fürgeséget árult el, hogy a jelenlevőket mind csodálatra és ámulatra ragadta. A szegény rokonok azokat fogták meg, akikről azt gondolták, hogy ezzel örömet szereznek nekik, s amikor az érdeklődés megcsappant, önmagukat fogták meg. Mikor végül ráuntak a szembekötősdire, nagy mazsolaégetést rendeztek, s amikor már jól összeégették az ujjaikat és mind kiszedték a mazsolát, a hatalmas fahasábok lobogó tüzénél vacsorához ültek és derekasan nekiláttak a falatozásnak. Feltálalták a nagy karácsonyi bólét is, akkora nagy tálban, mint egy mosóüst, s a forró alma olyan csábítóan és olyan vidám muzsikával pattogott és rotyogott a bóléban, hogy az embernek szinte csurgott a nyála.

- Hát ez már igazán barátságos dolog - mondta Pickwick úr körülnézve.

- Hagyományos szokás ez minálunk - felelte Wardle úr. - Karácsony estéjén valamennyien egy asztalnál ülünk, urak, cselédek, mindenki, bevárjuk, amíg tizenkettőt üt az óra s jelenti, hogy beköszöntött az ünnep és zálogosdival meg mesemondással töltjük az időt. Trundle, édes fiam, szítsd csak fel a tüzet.

Millió fényes szikra szállt fel, ahogy a nagy fahasábokat megpiszkálták. A sötétvörös lángok ragyogó világosságot árasztottak a helyiségbe, behatoltak a legutolsó zugba is és barátságos fénnyel sugároztak be minden arcot.

- No, rajta - mondta Wardle úr -, énekeljünk el egy karácsonyi dalt! Ha nem tudnak jobbat, majd én elénekelek egyet.

- Bravó! - kiáltott fel Pickwick úr.

- Töltsenek maguknak - mondta Wardle úr. - Még legalább két órába telik, amíg a bólé sűrű sötét színén keresztül megláthatjuk az edény fenekét; mindenki töltsön magának, aztán szóljon az ének.

S azzal a jókedvű öregúr minden további teketória nélkül rákezdte szép, telt, férfias hangján:

        KARÁCSONYI ÉNEK

Ne sirasd a tavaszt, bimbót kifakaszt,
Lágy ujja nyomán a rügy éled;
De ha bimbaja nő, veri szél s az eső.
Lefonnyad a zsenge élet.
Könnyelmű, ledér, s amit megígér,
Felejti, ne légy a bolondja:
Arcodba nevet s reményeidet
Kegyetlenül letarolja.

Ragyoghat a nyár, hullhat a sugár,
Én nem epedek soha érte.
Ne légy szomorú, ha jő a ború
S felhő robog a derüs égre.
Szívedre vigyázz, megejti a láz,
A vér szilajabbul törtet,
A szerelem űz, de kilobban a tűz,
S csak hamva marad a gyönyörnek.

Ó, szeretem én, ha éj idején
A hold szelíden világol;
Szemérmes a csönd, idelent, odafönt,
S nem a dél buja, hő tüze lángol.
De lebben a szél, zörren a levél,
S fa tövében dől pihenőre;
Ó, szomorú kép, lehull, ami szép,
Szeresse az őszt, aki dőre.

Karácsonyi hét, ez a dal a tiéd,
Te meleg, te igaz barátom.
Csendüljön a dal, öreg és fiatal,
Karácsony, tégedet áldjon.
Ha a küszöbön belép, az öröm
Vele jő, a szemek kigyúlnak.
Van eszem-iszom: bor, nóta finom,
S nem könnyen eresztik útnak.

Nem szégyelli ő, hogy a durva idő
Képét sűrűn telerója,
Mint jó katona, nem ijeszti soha
A harc s a harcnak adója.
Hát éljen is ő, a derék, a dicső,
Poharát mindenki emelje;
Derék öregünk, téged szeretünk.
Te évszakok fejedelme.

Viharos tapssal fogadták a dalt - mert nincs hálásabb közönség a jó barátainknál meg az alárendeltjeinknél -, és kivált a szegény rokonok, egészen magukon kívül voltak az elragadtatástól. Megint felszították a tüzet és megint töltöttek mindenkinek.

- Hogy havazik - szólt halkan az egyik férfivendég.

- Havazik, csakugyan? - kérdezte Wardle úr.

- Zord, hideg az éjszaka - felelte a vendég -, s olyan szél fúj, hogy csak úgy hajtja a havat, sűrű pásztákban, végig a földeken.

- Mit mond, Jem? - kérdezte az öreg néni. - Talán csak nincs valami baj, mi?

- Nincs, nincs, anyám - felelte Wardle úr. - Csak azt mondja, hogy hófúvás van, s metsző hideg szél jár odakint. Különben hallani is lehet, ahogy fütyül a kéményben.

- Ó! - mondta az öreg néni. - Eszembe jut erről, hogy éppen ilyen szél, éppen ilyen hófúvás volt egyszer, sok-sok esztendeje, éppen öt évvel azelőtt, hogy szegény apád meghalt. Akkor is karácsony szent estéje volt, s emlékszem, éppen ezen az estén mondta el nekünk Gabriel Grub történetét, akit elragadtak a rosszlelkek.

- Kinek a történetét? - kérdezte Pickwick úr.

- Ó, semmi, semmi - felelte Wardle úr -, csak egy vén sírásó története volt ez, akiről ezek a jámbor emberek itt mifelénk azt tartották, hogy elragadták őt a rosszlelkek.

- Azt tartották? - kiáltott fel az öreg néni. - Hát van olyan megátalkodott ember, aki nem hisz benne? Azt tartották! Hát nem hallottad már elégszer, gyerekkorod óta, hogy igazán elragadták őt a rosszlelkek? Nem tudod, hogy csakugyan így történt?

- No jó, no jó, anyus, hát így történt, ha akarod - mondta Wardle úr nevetve. - Elragadták őt a rosszlelkek, Pickwick uram, és ezzel el van intézve.

- Ó, nem - mondta Pickwick úr -, ezzel még nincs elintézve. Nagyon szeretném hallani, hogyan ragadták el és miért; szeretném hallani az egész történetet töviről hegyire.

Wardle úr elmosolyodott, amikor látta, hogy mindenki kíváncsian előrehajol; aztán megtöltötte mindenkinek a poharát, nem fukarkodva, megemelte a sajátját Pickwick úr felé, és elkezdte mesélni a történetet.

No de, Isten bocsássa meg a szegény író fejének, micsoda hosszú fejezetbe bonyolódtunk! Be kell vallanunk férfiasan, hogy tökéletesen megfeledkeztünk az olyan kicsinyes korlátokról, mint a fejezetek méretei. Hadd lépjenek hát fel a rosszlelkek egy új fejezetben! Hölgyeim és uraim, szabad teret kérünk a szellemeknek, de csak annyi hitelt, amennyit megérdemelnek.

 

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A sírásó története, akit elvittek a rosszlelkek

Egy régi apátsági városkában, itt, ezen a vidéken, élt nagyon sok esztendővel ezelőtt - olyan régen, hogy a történet nem lehet hazugság, mert már a dédapáink is szentül hittek benne -, élt egy Gabriel Grub nevű ember, aki az egyházközség sekrestyése és sírásója volt egy személyben. Ha valaki sírásó és örökösen az ember halandó voltának jelvényeit látja maga körül, azért még nem okvetlenül szükséges, hogy egyúttal mogorva és mélabús legyen a természete is; például a mi temetkezési szakembereink mind olyan vidámak, mint annak a rendje; valamikor testi-lelki jó barátságban voltam egy temetési vállalkozóval, aki hivatalán kívül, a magánéletben, nagyon jókedvű, mulatós kis fickó volt, minden duhaj nótát hiba nélkül végig tudott énekelni és egyhajtásra kiitta a legerősebb pohár pálinkát. De hát Gabriel Grub, noha ennyi jó példa bizonyítja az ellenkezőjét, Gabriel Grub mégis nagyon utálatos, goromba, rossz természetű, zárkózott, kellemetlen és mogorva ember volt, aki saját magán és egy fonott üvegen kívül, amelyet mindig magával hordott öblös mellényzsebében, senki emberfiával nem állt szóba, és minden vidám járókelőre, akivel csak összetalálkozott, olyan mérgesen és olyan sötéten nézett, hogy senki el nem mehetett mellette nyugtalanság nélkül.

Karácsony szentestéjén, még alig alkonyodott, amikor Gabriel Grub vállára kapta az ásóját, meggyújtotta éjjeli lámpását és elindult a régi temetőkert felé, mert másnap reggelre új sírt rendeltek; s mert nagyon levertnek érezte magát, úgy gondolta, hogy talán fölvidul kissé, ha mindjárt hozzáfog a munkához. Ahogy végigment a régi utcáján, az öreg házakból kiragyogott rá a lobogó tűz nyájas fénye s hallotta a tűzhely köré sereglett mulatozók hangos kacagását, jókedvű lármáját; látta, hogy milyen serényen készülnek a holnapi nagy ünnepre, s ami ezzel jár, a konyhaablakokból kipárolgó sok finom illat is megütötte az orrát. Mindez olyan rosszul esett Gabriel Grubnak, hogy igaz szívbeli keserűség fogta el, és amikor a gyerekek nagy rajokban özönlöttek ki a házakból, átszaladtak az utca másik sorára s mielőtt még kopogtathattak volna a szomszéd kapun, már onnan is egy csomó göndör hajú apróság rontott ki, körülvették őket, aztán szaladtak föl mindnyájan a lépcsőn, hogy karácsonyi játékokkal töltsék el az estét - Gabriel Grub csak dühösen vigyorgott és jobban megmarkolta az ásóját, miközben mellesleg kanyaróval, vörhennyel, torokgyulladással, szamárköhögéssel és hasonló gondolatokkal vigasztalta magát.

Ilyen vidám lelkiállapotban ment tovább az útján Gabriel Grub, s ha útközben imitt-amott valamelyik szomszédjával találkozott, aki nyájasan köszönt neki, ő feleletül csak dörmögött egyet, míg végül bekanyarodott a sötét gyalogösvényre, mely a temetőkertbe vitt. Ezen az estén Gabriel Grub már alig várta, hogy odaérjen a sötét gyalogösvényre, mert ez olyan komor és olyan gyászos hely volt, hogy a városi nép nem nagyon szeretett kijárni, legfeljebb csak a déli órákban, fényes nappal; s ennélfogva Gabriel nagyon meg is botránkozott, amikor egyszerre csak hallja, hogy az ő birodalmának a kellős közepén, amelyet a régi apátság és a borotvált fejű barátok ideje óta Koporsó-köznek neveztek, egy fiatal tacskó valami vidám karácsonyi nótát gajdol. Minthogy ő ment tovább előre, a gajdolás meg egyre közeledett feléje, hamarosan meg is pillantotta a nótás kedvű kis kölyköt, aki szapora léptekkel haladt, nyilván a pajtásait kereste az ódon városrészben, s aki egyrészt a maga mulatságára, másrészt, hogy gyakorolja magát az ünnep előtt, úgy fújta a nótát, ahogy csak a torkán kifért. Gabriel bevárta a kisfiút, amíg egészen odaért hozzá, aztán beszorította egy sarokba, ötször-hatszor fejbe verte a lámpással, csak azért, hogy megtanítsa énekelni más hangnemben is. S amikor a kisfiú a fejét fogva eliramodott, egészen más nótát fújva, mint eddig, Gabriel jóízűen kacagott magában s belépett a temetőkertbe és becsukta maga után a kaput.

Levetette a kabátját, földre állította a lámpást, leszállt a megkezdett sírba s vagy egy óra hosszat derekasan dolgozott. De a rög keményre volt fagyva, az ásó nehezen fogta, s így nem sokat hányt ki; s ámbár fennjárt a hold, de még nagyon fiatal volt, és csak gyér világosság vetődött a sírra, melyre a templom is árnyékot borított. Máskor ezek a nehézségek nagyon bosszantották és nagyon elkeserítették volna Gabriel Grubot, ma azonban felvidította őt, hogy a kisfiúnak alaposan elvette a kedvét a nótázástól, s nem sokat törődött azzal, hogy csak lassan halad; s miután elkészült a napi porciójával, kaján gyönyörűséggel nézte a sírgödröt; s a szerszámait összeszedve így dünnyögött magában:

Jó kis hajlék - szép kis hajlék,
Egy kis föld, nedves, hideg.
Fejtül egy kő - lábtul egy kő
És a féreg őrli meg.
Fönt nő a fű, rothad alant,
Jó kis hajlék - szentelt a hant.

- Hahaha! - nevetett Gabriel Grub, amikor letelepedett egy lapos sírkőre, kedvenc pihenőhelyére; s előszedte a fonott üvegét. - Egy koporsó lesz itt karácsonyra! Szép karácsonyi ajándék. Hahaha!

- Hahaha! - ismételte egy hang, közvetlen közelből, a háta mögül.

Gabriel összerezzent, kissé megijedt, s megállt a kezében a fonottas üveg, amelyet éppen a szájához akart emelni; körülnézett. A legöregebb sír feneke sem lehetett volna csöndesebb és nyugalmasabb, mint a temetőkert a fakó holdfényben. A sírköveken csillogott a hideg zúzmara s az öreg templom faragott kövein úgy szikrázott, mint a kirakott drágaköveken. A hó keményen, ropogósan simult a földre, és a sűrű rendekben domborodó sírhalmokra olyan sima fehér takarót vetett, hogy azt hitte volna az ember, csupa holttest fekszik ott s nem födi őket egyéb, csak a szemfedőjük. A legkisebb nesz sem zavarta meg a komor hely áhítatos csöndjét. Mintha még a hang is megfagyott volna a levegőben, olyan hideg, olyan néma volt minden.

- Csak a visszhang lehetett - mondta Gabriel Grub, és újra szájához emelte az üveget.

- Nem az volt - szólalt meg egy mély hang.

Gabriel felugrott, de a félelem és a meglepetés lenyűgözte, mert a tekintete megakadt egy alakon, amelynek láttára még a vér is megfagyott ereiben.

Szorosan mellette, egy kiálló sírkövön különös, kísérteties alak ült és Gabriel rögtön megértette, hogy nem földi lénnyel van dolga. Hosszú, pipaszár lábait, melyek leértek volna a földre, fölhúzta és furcsa, csudálatos módon vetette keresztbe; izmos karjai csupaszok voltak; két keze a térdén nyugodott. Kurta, gömbölyű derekára cifra szélű, hasított, szoros öltözék simult, rövid kis köpeny borult a vállára, gallérja roppant furcsán volt kicsipkézve, s ez a cikcakk a kísérteties alak nyakravalóját vagy nyakfodrát pótolta, cipőjének az orra pedig hosszan felkunkorodott. Fején széles karimájú, cukorsüveg alakú kalapot hordott s egy szál toll volt melléje tűzve. Fehér zúzmara ült a kalapján is, a kísértet pedig olyan kényelmesen ült ott a sírkövön, mintha már két-háromszáz éve ülne ott egyfolytában. Szótlanul üldögélt, a nyelvét csúfondárosan kilógatta és rávigyorgott Gabriel Grubra, ahogy csak egy gonosz manó tud vigyorogni.

- Nem a visszhang volt - szólt a manó.

Gabriel Grub egy szó feleletet sem tudott kinyögni, úgy meg volt dermedve.

- Mit keresel itt karácsony szent estéjén? - kérdezte a manó szigorúan.

- Egy sírt kellett megásnom, kérem - hebegte Gabriel Grub.

- Ugyan miféle ember mászkál a temetőben, a sírok között, karácsony éjszakáján? - kiáltotta a manó.

- Gabriel Grub! Gabriel Grub! - harsogta szilajul egyszerre egy csomó hang, amelyek mintha betöltötték volna az egész temetőt. Gabriel rémülten nézett szét - de semmi sem látszott.

- Mi van abban az üvegben? - kérdezte a manó.

- Borókapálinka, uram - felelte a sekrestyés, még jobban remegve, mint eddig; mert csempészektől vette és hamarjában azt hitte, hogy a vallatója talán vámszedő a manók országában.

- Ugyan ki iszik borókapálinkát egy elhagyott temetőben karácsony éjszakáján? - kérdezte a manó.

- Gabriel Grub! Gabriel Grub! - harsogták ismét szilajul a hangok.

A manó gonosz szemmel nézte a megrémült sírásót, aztán felemelte a hangját és így kiáltott:

- Ki hát a mi drágalátos és jogos martalékunk?

Feleletül a kérdésre újra fölzendült a láthatatlan kórus, mintha csak sok-sok templomi énekes hangja szólna a régi orgona hatalmas zúgásától kísérve, s a sírásónak úgy rémlett, mintha ezek a hangok a tomboló szél szárnyán jöttek volna feléje s lassan-lassan elhaltak volna, ahogy a szél odább vitte őket; de az éneknek mindig ugyanaz volt a refrénje:

- Gabriel Grub! Gabriel Grub!

A manó még kajánabbul vigyorgott, mint az előbb, amikor ezzel a kérdéssel fordult a sírásóhoz:

- No, Gabriel, mit szólsz ehhez?

A sírásó levegő után kapkodott.

- Hogy vélekedel erről, Gabriel? - kérdezte a manó, miközben mind a két lábát felhúzta a sírkőre s olyan gyönyörködve nézegette görbe orrú cipőit, mintha csak a legdivatosabb pár Wellington-csizma lett volna, ami csak kapható az egész Bond Streeten.

- Hát... hát... igazán nagyon érdekes, kérem - felelte a sírásó, aki félholt volt a rémülettől -, nagyon érdekes és nagyon szép, uram, de én mégis azt gondolom, hogy inkább folytatnám a munkámat, ha meg tetszik engedni, mert szeretném elvégezni a dolgomat.

- A dolgodat? - mondta a manó. - Miféle dolgodat?

- A sírt, kérem... meg kell ásnom a sírt - dadogta a sekrestyés.

- Ó, a sírt? - mondta a manó. - Ugyan ki az, aki sírt ás, amikor minden ember boldog és örül az életének?

A titokzatos hangok erre ismét megszólaltak:

- Gabriel Grub! Gabriel Grub!

- Attól tartok, hogy a barátaim már nagyon várnak téged - mondta a manó, és még jobban kiöltötte a nyelvét, mint eddig (ijesztően hosszú nyelve volt) -, attól tartok, hogy a barátaim nem tudnak meglenni nálad nélkül.

- Már engedelmet kérek, uram - felelte a sírásó halálra váltan -, az nem nagyon lehet... hiszen még csak nem is ismernek engem... hiszen még csak nem is találkoztak velem ezek az urak soha, kérem.

- Ó, dehogynem - felelte a manó -, ismerjük mi nagyon jól azt a mogorva képű, csúnya nézésű embert, aki ma este végigment az utcán, gonosz pillantásokat vetett az apró gyerekekre és jól megmarkolta az ásóját. Ismerjük azt az embert, aki irigy, gonosz indulatában megvert egy gyereket, mert az tudott örülni, ő meg nem. Ismerjük jól, ismerjük!

S azzal a manó harsányan felkacagott, s hússzoros visszhang felelt rá; majd feldobta a lábát a levegőbe és a feje tetejére állt, azaz inkább süvegformájú kalapjának a hegyén állt meg a sírkő keskeny élén, aztán hihetetlen fürgeséggel egy bukfencet vetett a levegőben s egy szempillantással a sírásó lábánál termett, szakasztott olyan törökülésben, mint a szabók, ha dolgoznak.

- Ne-ne-nekem sajnos már mennem kell, uram - mondta a sírásó és egy mozdulatot tett, mint aki indulni akar.

- Menned kell! - mondta a manó. - Gabriel Grubnak már mennie kell! Hahaha!

Ahogy a manó felkacagott, a sírásó észrevette, hogy a templom ablakai egy pillanatra ragyogó fényben kezdenek tündökölni, mintha az egész épületet kivilágították volna; aztán a fény kilobbant, élénk dallam zendült fel az orgonán, s a temetőkertbe csapatostul kezdtek özönleni a manók, szakasztott másai az elsőnek, bakot ugráltak a sírköveken keresztül, meg sem állva, hogy lélegzetet vegyenek, hanem csak elkezdték a legmagasabb sírkövön és bámulatos ügyességgel ugrálták át egyiket a másik után. Az első manó remek bakugró volt, a többi a nyomába sem ért; s akárhogy elfogta is a félelem a sekrestyést, önkéntelenül is megfigyelte, hogy míg a társai beérték azzal, hogy átugrálják a közönséges sírköveket, az első manó olyan könnyedén vetette át magát családi sírboltokon, magas vasrácsokon és egyebeken, mintha csupa apró mérföldkő került volna mindössze az útjába.

A móka egyre szédítőbbé vált. Az orgona egyre gyorsabban játszott, a manók egyre gyorsabban ugráltak, összetekeredtek, fejjel hengerbuckáztak le a földre, aztán végiggurultak a sírkövek közt, mint a labda. A sírásónak szédült a feje, káprázott a szeme ettől a vad hajszától és inogtak a térdei, ahogy a manók elsurrantak előtte; aztán a manók királya egyszerre csak odaugrott hozzá, megragadta a gallérját s vele együtt elsüllyedt.

Mire Gabriel Grub megint lélegzethez jutott - mert olyan sebesen szálltak le a föld alá, hogy a lélegzete is elállt -, valami nagy barlangfélében találta magát, s minden oldalról torz képű, csúf manók vették körül seregestül; a helyiség közepén egy magas széken ült az ő temetőbeli barátja, mellette pedig ott állt ő maga, Gabriel Grub, de moccanni sem bírt.

- Hideg van ma éjszaka - szólt a manók királya -, nagyon hideg. Adjatok egy pohár melegítő italfélét!

A parancsszóra néhány szolgálattevő manó, akiknek örökös mosolygás ült a képén - s ebből Gabriel Grub azt gyanította, hogy udvaroncok lehetnek -, sietve eltűnt s nyomban visszatért egy serleg lobogó tűzitallal és átnyújtották a királynak.

- Ó! - kiáltott fel a manó, akinek az arca és a gégéje egészen átlátszó lett, ahogy felhörpintette a lángot. - Ez már igazán jól átmelegíti az embert! Adjatok belőle Grub úrnak is egy kupával.

A szerencsétlen sírásó hiába mentegetőzött, hogy ő éjszaka sohasem szokott meleget inni; az egyik manó lefogta, a másik meg leöntötte a torkán a lobogó italt; s az egész gyülekezet harsogó kacajjal kísérte, amint Gabriel köhögött és fuldokolt s a könnyeit törölgette, amelyek bőven omlottak a szeméből, ahogy lenyelte az égő italt.

- És most - szólt a manók királya, s cukorsüveg kalapjának hegyes csücskét furcsa módon beledöfte a sírásó szemébe, amivel rettenetes kínokat okozott neki -, és most mutassunk meg ennek a nyomorúságos, sötét lelkű embernek néhány képet a mi nagy gyűjteményünkből!

Ahogy a manók királya ezt kimondta, a barlang túlsó végében lassan-lassan félrehúzódott egy sűrű felhő s mögötte, nagy messzeségben, egy szerényen bútorozott, de azért tiszta és rendes szoba tűnt elő. Egész csomó apró gyermek volt együtt a lobogó tűz körül, anyjuk szoknyájába csimpaszkodtak és körülugrándozták a székét. Az anya hébe-hóba felállt, félrevonta a függönyt, mintha kinézett volna valaki után; a szerény vacsora már készen állt az asztalon és egy karosszék oda volt tolva a tűz mellé. Egyszerre kopogás hallatszik az ajtón; az anya kinyitja, az apróságok mind mennek utána és tapsolnak örömükben kis kezükkel, ahogy az apjuk belép. A fáradt, ázott ember lesöpri a havat a ruhájáról, a gyerekek odatolonganak hozzá, elszedik a kabátját, kalapját, botját, kesztyűjét s csupa igyekezet valamennyi, amint a sok holmival kiront a szobából. Mikor az apa letelepszik a székbe, a tűz mellé, a gyermekek a térdére kúsznak, az anya leül melléje, és csupa öröm és boldogság az egész család.

Ámde a kép szinte észrevétlenül megváltozik. A színhely átalakul egy kis hálószobává, ahol a legszebb és legkisebb gyermek haldokolva fekszik; arcán elhamvadtak a rózsák, szeméből kialudt a csillogás; még a sírásó is olyan részvéttel nézi, amilyent soha azelőtt nem érzett és nem ismert - részvéttel nézi, amikor a gyermek meghal. Kis testvérkéi, bátyjai és nénjei körülállták ágyacskáját és megfogták vézna kis kezét, amely olyan hideg volt és olyan nehéz; ijedten kapták vissza a kezüket és áhítatos borzongással nézték a gyermeki arcot: mert bármily nyugodt és csöndes volt is, bármennyire úgy látszott is, hogy a szép gyermek csak békés, nyugalmas álmát alussza, tudták, hogy meghalt, tudták, hogy angyal lett belőle s a fényes, magas mennyországból tekint le rájuk, áldó kezekkel.

Könnyű felhő borult megint a képre és a szín újra megváltozott. Apa és anya már öregek és gyámoltalanok, s a felénél is kevesebbre csökkent azoknak a száma, akik egykor körülöttük voltak; de azért megelégedés, boldogság ült minden arcon, ragyogott minden szemben, ahogy körülülték a tűzhelyet, s ahogy az egyikük régi történeteket mesélt, régmúlt, hajdani napokból, s a többiek figyelmesen hallgatták. Békésen szállt sírjába az apa, s gondjainak és bajainak hű osztályosa, az anya is nemsokára követte őt az örök nyugalom országába. Akik itt maradtak utánuk - már csak kevesen voltak -, leborultak a sírjukra s könnyeikkel öntözték a füvet, mely a hantjukon zöldellt, aztán fölkeltek és elmentek, szomorúan és bánatosan, de nem keserves jajveszékeléssel, nem kétségbeesetten sírva-ríva, mert tudták, hogy egyszer majd újra találkoznak velük; aztán megint hozzáláttak a rendes napi munkájukhoz, s a megelégedettség és a derű ismét visszatért közéjük. Most újabb felhő telepedett le a képre és eltakarta a sírásó szeme elől.

- Hát erről mi a véleményed? - kérdezte a manó, és széles pofájával Gabriel Grub felé fordult.

Gabriel olyasmit dünnyögött válaszképpen, hogy nagyon szép dolog, s amikor a manó rászögezte égő tekintetét, kissé elszégyellte magát.

- Te nyomorult - mondta a manók királya, mélységes megvetéssel. - Te nyomorult!

Még többet is akart mondani, láthatólag, de a harag torkára forrasztotta a szót; így hát felemelte az egyik rendkívül hajlékony lábát, egy darabig a feje fölött lóbálta, hogy jobban megcélozhassa, aztán jó nagyot rúgott Gabriel Grubon; mire valamennyi manó, ki ott várakozott, egyszerre körülfogta a szerencsétlen sírásót és irgalmatlanul rúgott rajta egyet, miként ez változatlan és hagyományos szokása az udvaroncoknak is ezen a földön, akik szintén rúgnak, ha őfelsége rúg, és simogatnak, ha őfelsége simogat.

- Hadd lásson még egyebet is! - mondta a manók királya.

Erre a szóra a felhő megint elvonult és egy gyönyörű, termékeny vidék képe tűnt elő - még ma is látni a mását fél mérföldnyire ettől a régi apátsági várostól. A tiszta kék égboltról leragyogott a nap, sugaraitól szikrázva égett a víz tükre, és éltető melegétől zöldebb lett a fa, és tarkább lett a virág. A víz kedvesen csörgedezett, susogtak a fák a könnyű szélben, mely a lombok között bujkált; daloltak a madarak az ágon, s a pacsirta csattogó énekkel köszöntötte a reggelt fent a magasban. Igen, reggel volt, fényes, illatos nyári reggel; a legkisebb levél, a legparányibb fűszál is élettől duzzadozott. A hangya sietett napi munkájára serényen, a pillangó fürdőzött és repkedett a nap meleg sugaraiban; milliónyi bogárka feszítette ki átlátszó szárnyacskáját és örült kurta, de boldog életének. Emberek jártak-keltek, mámorosan, a szép tájban; s minden csupa fény volt és csupa ragyogás.

- Te nyomorult! - mondta a manók királya még megvetőbb hangon, mint az előbb.

S a manók királya újra meglóbálta a lábát és vállon rúgta a sírásót, a kíséretében levő manók pedig ismét követték uruk példáját.

Még sokszor jött és ment a felhő, még sok leckében lett része Gabriel Grubnak, aki szakadatlan feszült érdeklődéssel nézte a képeket, ámbár a háta nagyon sajgott a manók rúgásaitól. Látta, hogy az emberek, akik keményen dolgoztak s akik az arcuk verejtékével szerezték meg a száraz kenyerüket, mégis milyen jókedvűek és boldogok voltak; és hogy még a legsilányabb, legtudatlanabb teremtmény számára is soha ki nem apadó forrása a jókedvnek és az örömnek, ha a szép természetet nézheti. Látta, hogy olyanok, akiket féltő kezek dajkáltak, s gyöngéd szeretet nevelt föl, jókedvvel tűrték a nélkülözést és erősek maradtak a szenvedésben, amely sok durvább, keményebb embert letepert volna, mert tulajdon szívükben hordták a boldogság, a megelégedés, a béke zálogát. Látta, hogy az asszonyok, istennek ezek a leggyöngédebb és legtörékenyebb teremtései, a leginkább képesek megküzdeni a balsorssal, a csapásokkal, a bajjal és a bánattal, s látta azt is, hogy azért, mert lelkük kimeríthetetlen forrása a szeretetnek és odaadásnak. S ezenfelül azt is látta, hogy a hozzá hasonló emberek, akik mások jókedvét és örömét megrontják, olyanok, mint a dudva a jó füvek közt ezen a mosolygó, szép világon; és minden földi rosszat egybevetvén a jóval, végül oda lyukadt ki, hogy alapjában véve ez a földi élet egy csöppet sem haszontalan, sőt nagyon is megbecsülni való dolog.

Alighogy ez világos lett előtte, egyszerre úgy rémlett neki, hogy a felhő, amely eltakarta az utolsó képet, lassan ráborul az érzékeire és elzsibbasztja, elaltatja. Egyik manó a másik után oszlott el a szeme elől, s ahogy az utolsó is eltűnt, Gabriel Grubot mély álom fogta el.

Már megvirradt, amikor Gabriel Grub fölébredt álmából s csodálkozva tapasztalta, hogy a temetőkertben fekszik, végignyúlva egy sírkőlapon, mellette üresen áll a fonottas üvege, s a köpenye, ásója, lámpása a múlt éjszakai fagytól egészen fehéren, szétszórva hever a földön. A sírkő, amelyen először pillantotta meg a manót kuporogni, most is olyan egyenesen állt, mint a gyertyaszál, s mellette ott volt a sírgödör is, amelyen a múlt éjszaka dolgozott. Eleinte hinni sem akarta, hogy mindez igazán megtörtént vele, de amikor megpróbált fölállni, a háta úgy sajgott a fájdalomtól, hogy a manók rugdosása semmi esetre sem lehetett puszta képzelődés. Megint elfogta azonban a kétség - ugyanis nem látott egyetlen lábnyomot sem a hóban, ahol pedig a manók bakot ugráltak a sírköveken keresztül -, de ezt a furcsaságot hamarosan azzal magyarázta meg magának, hogy a manók szellemek lévén, nyilván nem is hagynak maguk után látható nyomokat. Így hát Gabriel Grub nagy kínnal-bajjal valahogyan föltápászkodott, lesöpörte köpönyegéről a zúzmarát, belebújt és megindult a városka felé.

De most már egészen más ember volt s nem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy visszamenjen oda, ahol csúfolódtak volna bűnbánatán s nem hittek volna a megtérésének. Egy darabig tétovázott, aztán más irányba fordult s elindult vaktában, ment, amerre az útja vitte, hogy másutt keresse meg a kenyerét.

A lámpását, ásóját és a fonottas üvegét még aznap megtalálták a temetőben. Eleinte nagyban találgatták, hogy hová lett a sírásó, de csakhamar megállapodtak abban, hogy elragadták a rosszlelkek; s akadtak mindjárt roppant szavahihető tanúk is, akik tisztán látták, amint keresztülnyargalt a levegőn egy pejló hátán, amely fél szemére vak volt, olyan fara volt, mint egy oroszlánnak, s olyan farka, mint egy medvének. A vége az lett, hogy szentül hitt mindenki ebben a történetben, és az új sírásó a kíváncsiaknak potom borravaló fejében egy jókora vasdarabot szokott mutogatni, amelyet a fent említett pejló légi útja közben a templom szélkakasáról lehasított, s amelyet ő maga talált meg egy-két évvel később a temetőben.

Sajnos, ezeket a meséket némiképpen megcáfolta Gabriel Grub váratlan felbukkanása, aki vagy tíz esztendővel később újra visszakerült a városkába, már mint törődött, köszvényes, de elégedett lelkű öregember. Elmesélte a lelkésznek és a polgármesternek is, hogy mi történt vele; az idő múltával aztán kezdték olybá venni, mint igaz történetet, és mint ilyen szállt szájról szájra mind a mai napig. Akik annak idején elhitték a szélkakas meséjét, minthogy egyszer már csalatkoztak, másodszor nem voltak hajlandók hitelt adni a történetnek, s inkább csak bölcs képet vágtak hozzá, vonogatták a vállukat, dörzsölgették a homlokukat és olyasfélét dünnyögtek, hogy Gabriel Grub bizonyosan leitta magát borókapálinkával, aztán a sírkőlapon elnyomta az álom; s amit állítólag a manók barlangjában látott, úgy iparkodtak kimagyarázni, hogy Gabriel később sokat forgott a világban és a tapasztalás bölcsebbé tette. Ez a felfogás azonban sohasem tudott népszerűvé válni, s lassacskán feledésbe is ment; de akárhogyan állt is a dolog, minthogy Gabriel Grubot holta napjáig kínozta a köszvény, ennek a történetnek, ha egyéb tanulsága nincs is, az a tanulsága mindenesetre megvan, hogy ha az ember karácsony éjszakáján nagyon rosszkedvű és egymagában iddogál, legyen rá elkészülve, hogy ettől egy csöppet sem lesz jobban, ha mégoly tüzes is a pálinka, amit iszik, vagy ha éppen olyan valódi és hamisítatlan, mint az, amit Gabriel Grub a manók barlangjában ivott.




Hátra Kezdőlap Előre