- No, Sam - mondta Pickwick úr, amikor karácsony reggelén kedves inasa behozta hálószobájába a meleg vizet -, fagy-e még odakint?

- Jégkéreg fagyott a vízre a mosdótálban, uram - felelte Samuel Weller.

- Kemény telünk van, Sam - jegyezte meg Pickwick úr.

- Szép idő annak, akinek jó bundája van hozzá, ahogy a jegesmedve is mondta magában, amikor korcsolyázni tanult - felelte Weller úr.

- Egy negyedóra múlva lent leszek, Sam - mondta Pickwick úr, s leoldozta fejéről a hálósipkáját.

- Igenis, uram - felelte Sam. - Van ám odalent két köpölyöző.

- Két micsoda? - kérdezte Pickwick úr, s felült az ágyban.

- Két köpölyöző - felelte Sam.

- Mi az a köpölyöző? - kérdezte Pickwick úr, aki hamarjában azt sem tudta, hogy az inasa ennivalóról vagy innivalóról beszél-e.

- Hogy micsoda? Hát nem tetszik tudni, hogy mi az a köpölyöző? - kérdezte Weller úr. - Azt hittem, mindenki tudja, hogy a köpölyöző a seborvos.

- Ó, seborvos, vagy úgy! - mondta Pickwick úr elmosolyodva.

- Igen, uram - felelte Sam. - Csakhogy ezek ketten, odalent, ezek még nem igazi köpölyözők, hanem még csak inaskodnak a szakmában.

- Más szóval orvosnövendékek, ugye? - kérdezte Pickwick úr.

Samuel Weller bólintott.

- No, ennek örülök - mondta Pickwick úr, s a hálósipkáját erélyesen ledobta a paplanra. - Bizonyára kiváló fiatalemberek; jeles és kiváló fiatalemberek; akiknek ítélőképességét megérlelte a tapasztalás és a gondolkozás, s akiknek az ízlése kifinomodott a tanulásban és az olvasásban. Igazán örülök nekik.

- A konyhában szivaroznak a tűz mellett - mondta Sam.

- Ó! - jegyezte meg Pickwick úr, a tenyerét dörzsölve. - Látom, hogy sok bennük a fiatalos hév és a természetes jó kedély. Én éppen ezt szeretem.

- Az egyikük - folytatta Sam, ügyet sem vetve gazdájának közbeszólására -, az egyikük fölrakta a lábát az asztalra és konyakot iszik tisztán, a másik pedig, a pápaszemes, egy hordó osztrigát fogott a két térde közé, s gőzerővel bontja fel egyiket a másik után, s valahányszor lenyel egyet, a héját mindig odavágja a fiatal víziló fejéhez, aki ott ül a tűzhely sarkában, és alszik, mint a bunda.

- Ezek a tehetséges ember furcsaságai csak, Sam - mondta Pickwick úr. - Elmehet.

Sam tehát elvonult; Pickwick úr pedig egy negyedóra leforgása után lement reggelizni.

- No, itt van hát, végre valahára! - kiáltott fel az öreg Wardle úr. - Pickwick, bemutatom magának Allen kisasszony bátyját, Benjamin Allen urat. Mi csak Bennek hívjuk, s maga is így szólíthatja, ha tetszik. Ez az úr pedig az ő testi-lelki jó barátja... izé úr...

- Bob Sawyer - vágott közbe Benjamin Allen úr; mire mind a ketten, Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr, jóízű nevetésben törtek ki.

Pickwick úr meghajtotta magát Bob Sawyer felé, Bob Sawyer pedig meghajtotta magát Pickwick úr felé; aztán Bob és a testi-lelki jó barátja nagy buzgalommal fordultak az ennivalók felé; Pickwick úrnak pedig alkalma nyílt szemügyre venni mind a kettejüket.

Benjamin Allen erőteljes, zömök, tagbaszakadt fiatalember volt, kissé rövidre nyírt fekete hajjal és kissé hosszúra nyúlt fehér arccal. Szemüveg díszítette az orrát és fehér nyakkendőt viselt. Egysor gombos, fekete, állig begombolt kabátja alól a szokásos pepita nadrágszárak tűntek elő, amelyek egy pár nagyon tökéletlenül fényesített csizmában végződtek. Ámbár a kabátjának rendkívül kurta volt az ujja, kézelőnek, ingnek nyoma sem látszott, és ámbár a képe olyan hosszú volt, hogy attól egész bátran hordhatott volna kemény gallért, efféle díszes függeléket semmiféle kiadásban nem lehetett rajta fölfedezni. Mindenestül elég ragyavert külseje volt, és csak úgy áradt belőle az illatos kubai szivar átható bűze.

Bob Sawyer úr durva szövésű, kék kabátot viselt, amely nem volt sem felöltő, sem télikabát, hanem mind a kettőnek az anyagából és a szabásából kölcsönvett valamit, a gazdájában pedig sok volt abból a kedves léhaságból és hányavetiségből, amely vérében van azoknak a fiataluraknak, akik nappal szivarozva járnak az utcán, éjjel lármáznak és ricsajt csapnak ugyanott, keresztnevén szólítják a pincért, és száz más hasonló tréfát és szellemes mulatságot engednek meg maguknak. Kockás nadrágot viselt és bő, durva, kétsoros mellényt; s ha elment hazulról, mindig magával vitte vastag sétabotját. A kesztyűtől irtózott, s nagyjából mindenestül úgy festett, mint egy korhely Robinson.

Ilyen volt a két kiváló úriember, akiket Pickwick úrnak bemutattak karácsony első napján, ahogy éppen leültek reggelizni.

- Gyönyörű reggel, uraim - mondta Pickwick úr.

Bob Sawyer úr helyeslőleg biccentett egy kurtát, és elkérte a mustárt Benjamin Allen úrtól.

- Messziről jöttek ma reggel, uraim? - kérdezte Pickwick úr.

- A muggletoni Kék Oroszlánból - vágta rá Allen úr.

- Már tegnap estére vártuk önöket - mondta Pickwick úr.

- Meg is jöttünk volna - felelte Bob Sawyer úr -, de a konyak olyan kitűnő volt a Kék Oroszlánban, hogy nem hagyhattuk faképnél ilyen hamarosan... igaz-e, Ben?

- Hát persze - felelte Benjamin Allen úr. - De a szivar sem volt utolsó, meg a sertéskaraj se... igaz-e, Bob?

- De nem ám - felelte Bob. S azzal a két jó barát még mohóbban esett neki a reggelinek, mintha a tegnapi vacsora emléke új varázst kölcsönzött volna a terített asztalnak.

- Láss hozzá, Bob - biztatta Allen úr a barátját.

- Azt teszem - felelte Bob Sawyer. S meg kell adni, hogy valóban azt is tette.

- Hiába, a boncolás csinál csak igazán étvágyat az embernek - mondta Bob Sawyer, s körülnézett a társaságon.

Pickwick úr hátán végigfutott a hideg.

- Erről jut eszembe, Bob - mondta Allen úr -, készen vagy már azzal a combbal?

- Még nem egészen - felelte Sawyer úr, miközben kivett a tányérjára egy fél csirkét. - Tele van izommal, pedig csak egy gyerek combja.

- Igen? - kérdezte Allen egykedvűen.

- Igen - felelte Bob Sawyer teli szájjal.

- Feliratkoztam egy karra az intézetünkben - mondta Allen úr. - Aláírókat gyűjtünk egy hullára, már majdnem kész a lista, csak a fejre nem tudunk jelentkezőt fogni. Nem vállalnád?

- Nem én - felelte Bob Sawyer. - Ilyen költséges mulatságokat nem engedhetek meg magamnak.

- Ugyan, eredj már! - mondta Allen.

- Nem, igazán nem - tette hozzá Bob Sawyer. - Az agyvelőt még csak vállalnám, de egy egész fejre igazán nem futja.

- Csitt, csitt, uraim, könyörgök - mondta Pickwick úr. - Jönnek a hölgyek.

Alighogy Pickwick úr ezt kimondta, már meg is érkeztek a hölgyek kora reggeli sétájukról, három gavallérjuk kíséretében: Snodgrass, Winkle és Tupman urakkal.

- Nini, Ben! - kiáltott fel Arabella, ahogy megpillantotta a bátyját, de a hangjában nagyobb volt a csodálkozás, mint az öröm.

- Azért jöttem, hogy holnap hazavigyelek - felelte Benjamin Allen.

Winkle úr elsápadt.

- Meg sem látod Bob Sawyert, Arabella? - kérdezte Benjamin Allen úr, némi szemrehányással a hangjában. Arabella kecsesen odanyújtotta a kezét, annak jeléül, hogy tudomásul veszi Bob Sawyer jelenlétét. S amikor Bob Sawyer szemmel láthatólag jól megszorította a feléje nyújtott kacsót, Winkle úr szívébe egyszerre belenyilallt a harag.

- Ben - mondta Arabella elpirulva. - Ben... izé... ismered már Winkle urat?

- Még nem, Arabella, de nagyon fogok örülni, ha megismerkedhetem vele - felelte a bátyja ünnepélyesen. S azzal fanyarul meghajtotta magát Winkle úr felé, miközben Winkle úr és Bob Sawyer úr a szemük sarkából kölcsönös bizalmatlansággal pislogtak egymásra.

A két új vendég érkezése, s ezzel kapcsolatban Winkle úr és a prémmel szegett topánkájú kisasszony zavarodott magatartása minden valószínűség szerint nagyon kellemetlen módon megzavarta volna a társaság jókedvét, ha a vidám Pickwick úr és a kedélyes házigazda minden tőlük telhetőt el nem követnek a köz érdekében. Winkle úrnak lassacskán sikerült beférkőznie Benjamin Allen úr kegyeibe, sőt még Bob Sawyerrel is barátságos beszélgetésbe ereszkedett, aki a konyaktól, a reggelitől és a társalgástól egészen fölélénkült, végül pedig szilaj jókedve kerekedett, és nagy gyönyörűséggel mesélt el egy rendkívül kellemes történetkét egy daganatról, amelyet valakinek a fejéről eltávolítottak, s amit az egybegyűlt társaság okulására egy osztrigás kés, valamint egy darab kenyér segítségével szemléltető módon be is mutatott. Aztán az egész gyülekezet a templomba vonult, ahol Benjamin Allen úr jól kialudta magát, mialatt Bob Sawyer úr igen elmés módon terelte el gondolatait a világi dolgokról - ugyanis azzal foglalkozott, hogy bevésse a nevét ökölnyi nagyságú nagy, kövér betűkkel a templom padjába.

- No - szólt Wardle úr a kiadós ebéd után, amelyet a jó duplasör és a cseresznyepálinka kíséretében derekasan elfogyasztottak -, mit szólnának ahhoz, ha kimennénk egy órára a jégre? Időnk van rá bőven.

- Nagyszerű! - mondta Benjamin Allen úr.

- Mesés! - kiáltott fel Bob Sawyer.

- Ön persze tud korcsolyázni, Winkle? - kérdezte Wardle úr.

- Ha-ho-... hogyne - felelte Winkle úr. - Csak... csak... csak egy kicsit kijöttem már a gyakorlatból.

- Ó, Winkle úr, korcsolyázzék, kérem - mondta Arabella. - Úgy szeretem nézni!

- Ó, az olyan szép - mondta egy másik kisasszony.

Egy harmadik kisasszony azt mondta, hogy a korcsolyázás roppant elegáns, egy negyedik kijelentette, hogy szerinte "hattyúszerű" dolog.

- Igazán boldogan korcsolyáznék - mondta Winkle úr elvörösödve -, de hát, sajnos, nincs korcsolyám.

Ezt az akadályt egy pillanat alatt elhárították. Trundle úrnak volt egy pár fölösleges korcsolyája, a hájas fiú pedig jelentette, hogy még egy csomó van odalent, mire Winkle úr azt mondta, hogy végtelenül boldog, és végtelenül boldogtalan képet vágott.

Az öreg Wardle elindult a társasággal egy jókora jégpálya felé, s miután a hájas fiú és Weller úr elhányták és lesöpörték a havat, ami a múlt éjszaka esett le, Bob Sawyer úr fölcsatolta a korcsolyáját, méghozzá olyan ügyesen, hogy Winkle úr szemében valódi boszorkányságnak tűnt fel, aztán a bal lábával köröket írt le a jégen, nyolcasokat rajzolt, és egy lélegzetre sok egyéb érdekes és ámulatos mutatványt vitt végbe Pickwick úr, Tupman úr és a hölgyek nagy gyönyörűségére, amely valóságos lelkesedéssé fokozódott, amikor az öreg Wardle és Benjamin Allen a fent nevezett Bob Sawyer közreműködésével néhány rejtélyes forgást mutattak be, amit ők "ostor"-nak neveztek.

Winkle úr közben az egész idő alatt azzal bajlódott, hogy a hidegtől elkékült arccal és kezekkel lyukat fúrt a cipője talpába, visszájáról kötötte fel a korcsolyáját, a szíjakat a lehető legpogányabb módon összecsomózta és összebogozta, Snodgrass úr közreműködésével, aki majdnem annyit értett a korcsolyázáshoz, mint egy szerecsen. Végül aztán Weller úr segítségével mégiscsak felcsatolták a szerencsétlen korcsolyákat, jó erősen leszíjazták, és Winkle úr talpra állt.

- No hát rajta, uram - buzdította őt Sam. - Csak előre, mutassa meg nekik, hogyan kell korcsolyázni.

- Megálljon, Sam, megálljon! - mondta Winkle úr remegve, s olyan görcsösen kapaszkodott bele Sam karjába, mint aki vízbe akar fulladni. - Ej, de csúszós ez, Sam.

- A jéggel bizony néha megtörténik, uram, hogy csúszós - felelte Samuel Weller. - Tartsa magát egyenesen, uram.

Weller úrnak ez az utóbbi megjegyzése arra vonatkozott, hogy Winkle úrnak ebben a pillanatban láthatólag semmi más vágya nem volt, mint felrúgni a két lábát a levegőbe, és odavágni a feje búbját a jéghez.

- Ej... izé... nem jó ez a korcsolya, ugye, Sam? - kérdezte Winkle úr, erősen inogva.

- Attól tartok, hogy nem a korcsolyában van a hiba, uram - felelte Sam.

- No, Winkle - kiáltott Pickwick úr, akinek halvány sejtelme sem volt arról, hogy valami kis baj támadt. - Jöjjön már, a hölgyek nagyon várják.

- Jó, jó - felelte Winkle úr kétségbeesett mosollyal. - Megyek már.

- Kezdődik a mulatság - mondta Sam, miközben igyekezett kiszabadítani magát. - No, uram, rajta!

- Várjon már egy percre, Sam - lihegte Winkle úr, szinte szerelmes odaadással kapaszkodva Weller úrba. - Eszembe jutott, Sam, hogy van odahaza két kabátom, amiket már nem hordok. Magának adom, Sam.

- Köszönöm szépen, uram - felelte Weller úr.

- Ne emelgesse a kalapját, Sam - mondta Winkle úr idegesen. - Ne húzza el emiatt a kezét. Ma reggel öt shillinget akartam adni magának, karácsonyi ajándékul, Sam. Még ma délután megkapja, Sam.

- Igazán nagyon kedves hozzám, uram - felelte Weller úr.

- Csak ne eresszen el még egyelőre, Sam - mondta Winkle úr. - Így... jól van. Hamar beletanulok, Sam. Ne olyan gyorsan, Sam, ne olyan gyorsan.

Winkle úr előrehajolva, szinte kétrét görnyedve, Weller úr támogatása mellett, rendkívül sajátságos és egészen hattyúszerűtlen módon bukdácsolt át a jégen, amikor Pickwick úr a túlsó partról egyszerre csak mit sem sejtve odakiáltott neki:

- Sam!

- Tessék?

- Jöjjön ide. Szükségem van magára.

- Bocsásson el, uram - mondta Sam. - Nem tetszik hallani, hogy hív a gazdám? Bocsásson el, uram.

Weller úrnak végül sikerült egy hatalmas rándítással kitépnie magát a remegő pickwickista görcsös öleléséből, miközben egy nagyot taszított a szerencsétlen Winkle-én. Mire az utóbbi boldogtalan úriember egyenesen berepült az ostor közepébe, olyan biztonsággal, amelyre a legnagyobbfokú ügyesség vagy gyakorlat sem képesíthette volna, éppen abban a pillanatban, amikor Bob Sawyer egy csodaszép ívet csinált. Winkle úr olyan erővel szaladt neki, hogy mind a ketten hangos zuhanással elvágódtak a jégen. Pickwick úr azonnal odasietett. Bob Sawyer hamar talpra ugrott, de Winkle úrnak volt magához való esze, hogy korcsolyástul ilyesmit meg se próbáljon. Ülve maradt a jégen, s keserves erőfeszítéssel mosolyogni próbált, de arcának minden vonására kiült a rémület.

- Nem történt valami baja? - kérdezte Benjamin Allen mohó érdeklődéssel.

- Nem hinném - felelte Winkle úr, nagyon nyomkodva a hátát.

- Jó volna, ha eret vágnék önön - szólt Benjamin úr, roppant szolgálatkészen.

- Nem, nem, köszönöm - felelte Winkle úr sietve.

- De komolyan, azt hiszem, jót tenne - mondta Allen.

- Köszönöm szépen - mondta Winkle úr -, de inkább ne.

- Hát önnek mi a véleménye, Pickwick úr? - kérdezte Bob Sawyer.

Pickwick úr nagyon izgatott volt és nagyon haragos. Intett Samuel Wellernek és szigorú hangon ráparancsolt:

- Csatolja le a korcsolyáit.

- De miért, hiszen jóformán még hozzá sem fogtam - tiltakozott Winkle úr.

- Csatolja le a korcsolyáit - ismételte Pickwick úr határozott hangon.

Ezzel a paranccsal nem lehet dacolni. Winkle úr szótlanul tűrte, hogy Sam leoldja a korcsolyáit.

- Most segítse fel - szólt Pickwick úr. Sam segítségével Winkle úr feltápászkodott a jégről.

Pickwick úr pár lépéssel odább húzódott a többiektől, magához intette barátját, szúrós pillantást vetett rá és halkan, de azért érthetően és nyomatékosan ezeket az emlékezetes szavakat mondta neki:

- Uram, ön egy szájhős.

- Micsoda? - kérdezte Winkle úr megdöbbenve.

- Szájhős. Ha óhajtja, világosabban is megmondhatom. Ön egy szélhámos, uram.

S azzal Pickwick úr nyugodtan sarkon fordult, és visszament a többiekhez.

Mialatt Pickwick úr a fönt említett módon kiadta magából a mérgét, Samuel Weller és a hájas fiú egyesült erővel csúszdát csináltak a jégen, s nagy hozzáértéssel és művészettel csicsonkázni kezdtek rajta. Különösen Weller úr tündökölt a tudományával, mert a tréfás csúszkálásnak azt a merész és remek tudományát mutatta be, melyet manapság ezen a néven ismernek általában: "kopogtatás a csizmadia ajtaján", s amely abból áll, hogy az ember fél lábán végigsiklik a jégen, a másikkal pedig imitt-amott koppant egyet, mint a levélhordó. A csúszda jó hosszú volt, s Pickwick úr, aki az ácsorgásban nagyon átfázott, önkéntelenül is megirigyelte azokat, akik mozoghattak.

- Jó kis testmozgás, kimelegszik tőle az ember, igaz-e? - kérdezte Wardle úrtól, amikor ez az utóbbi úriember már végképp kifogyott a szuszból, annak következtében, hogy fáradhatatlan hévvel valóságos körzőt csinált a két lábából, és a bonyolult mértani alakzatok egész tömegét karcolta a jégre.

- Ki bizony - felelte Wardle úr. - Nincs kedve csicsonkázni?

- Gyerekkoromban sokat csúszkáltam a csatornák jegén - felelte Pickwick úr.

- Hát próbálja meg - mondta Wardle úr.

- Ó, igazán, próbálja meg, Pickwick úr! - kiáltották a kisasszonyok valamennyien.

- Szívesen megtenném, hogy önöknek mulatságot szerezzek vele - mondta Pickwick úr -, de bizony van már vagy harminc esztendeje, hogy nem csináltam ilyesmit.

- Ugyan, mit! Csacsiság! - mondta Wardle úr, s máris lecsatolta a korcsolyáit, azzal az erélyes határozottsággal, amellyel minden dolgát végezte. - No, jöjjön, majd együtt csicsonkázunk. Gyerünk! - S azzal a jókedvű öregúr végigcsúszott a pályán olyan gyorsasággal, hogy Samuel Weller sem csinálta volna sokkal jobban, a hájas fiú pedig ugyancsak lemaradt volna mögötte.

Pickwick úr gondolkodóba esett, tűnődött egy kicsit, aztán lehúzta a kesztyűjét, beledobta a kalapjába; nekifutott kétszer-háromszor, de mindig visszatorpant, végre aztán negyedszerre sikerült a nekifutása, és lassan, méltóságteljesen végigsiklott a csúszdán, szétterpesztett lábakkal, a nézősereg lelkes rivalgása mellett.

- Most csak üsse a vasat, uram! - mondta Sam; aztán Wardle úr futott neki, aztán Pickwick úr, aztán Sam, aztán Winkle úr, aztán Bob Sawyer úr, aztán a hájas fiú, aztán Snodgrass úr, szorosan egymás nyomában, s olyan hevesen iramodott egyik a másik után, mintha egész életük boldogsága ettől a vállalkozástól függne.

Roppant lenyűgöző látvány volt, hogy Pickwick úr miképpen vette ki részét a mulatságból; hogy milyen halálos aggodalommal tekingetett hátra az utána következőre, aki szegényt örökösen azzal a veszedelemmel fenyegette, hogy utoléri és fellöki; hogyan fogyott el lassan a lendülete, amivel nekidurálta magát egy-egy futamnak, s miként fordult meg apránként a csúszdán, amíg végül arccal a kiindulási pontja felé került; milyen jóízű mosolyra derült az ábrázata, amikor a célhoz ért, s milyen mohón fordult vissza s rohant az előtte futó után; s bokavédőjében milyen vígan taposta a havat és hogy csillogott a szeme pápaszemén keresztül az örömtől és a jókedvtől. Ha pedig fellökték (ami minden harmadik nekifutásnál átlag egyszer megtörtént vele), a világon semmi sem fogható ahhoz a lelkesítő látványhoz, ahogy sugárzó arccal megint fölszedte a jégről a kalapját, kesztyűjét, kendőjét s újra beállt a helyére, a sorba, olyan tűzzel és lelkesedéssel, amit semmi sem tudott lehűteni. Mikor már a kedvük a legmagasabbra hágott s a csicsonkázás a legzajosabbra vált, egyszerre csak egy nagy roppanás hallatszott. Lett erre rémült rohanás a part felé, a hölgyek sikoltoztak, Tupman úr segítségért kiabált. Egy nagy jégtábla beszakadt, a víz elborította, s Pickwick úr kalapja, kesztyűje, kendője egyszerre csak megjelent a víz színén - s ez volt minden, amit Pickwick úrból látni lehetett.

Félelem és megdöbbenés ült ki minden arcra; a férfiak elsápadtak, a hölgyek ájuldoztak, Snodgrass úr és Winkle úr görcsösen szorongatták egymás kezét s a szemük mereven odarögződött arra a helyre, ahol elnökük alámerült, mialatt Tupman úr a gyors segélynyújtás céljából, s egyúttal azért is, hogy akik hallják, rögtön tisztába jöjjenek azzal, ami történt, szaladni kezdett a szántóföldeken keresztül, ahogy csak a lábai bírták, és torkaszakadtából azt kiabálta:

- Tűz! Tűz!

Ugyanebben a pillanatban indult meg az öreg Wardle és Samuel Weller óvatos léptekkel a beszakadt hely felé, Benjamin Allen úr pedig sürgős tanácskozást tartott Bob Sawyer úrral, hogy célszerű volna eret vágni az egész társaságon, mert így legalább gyakorolhatnák magukat egy kissé a sebészi műtétekben - ebben a szent pillanatban azonban kibukkant a vízből egy fej, két váll és előtűntek Pickwick úr arcvonásai meg a pápaszeme.

- Tartsa fönn magát egy pillanatig a víz színén... csak egy pillanatig! - ordította Snodgrass úr.

- Igen, könyörgök, tartsa fenn magát... az én kedvemért! - harsogta Winkle úr, mélységesen megindulva. A nagy könyörgés meglehetősen fölösleges volt, mert minden valószínűség amellett szólt, hogy ha Pickwick úr vonakodott volna is fönntartani magát a víz színén mások kedvéért, aligha mulasztotta volna el megtenni a maga kedvéért.

- Feneket ér a lába, öregem? - kérdezte Wardle úr.

- Hát persze - felelte Pickwick úr, törülgetve magáról a vizet, és levegő után kapkodva. - Hanyatt estem. Nem tudtam rögtön talpra állni.

Pickwick úr kabátján, legalábbis amennyi kilátszott belőle a vízből, olyan vastagon volt az iszap, hogy tökéletesen igazolta az állítását; a hájas fiúnak hirtelen eszébe jutott, hogy a víz sehol sem mélyebb öt lábnál, mire a jelenlevők félelme végképp eloszlott, s a hősiességnek valóságos csodáit vitték véghez, hogy kihúzzák a vízből Pickwick urat. Végre, tömérdek bajlódás, lucsok, ropogás és sár árán sikerült szépszerével kiszabadítaniuk kényelmetlen helyzetéből, és Pickwick úr ismét biztos talajon állt.

- Ó, Istenem, még tüdőgyulladást kap és belehal - mondta Emily.

- Ó, az édes öreg bácsi! - mondta Arabella. - Hadd burkoljam be ebbe a kendőbe, Pickwick úr.

- Igen, ez csakugyan a legokosabb, amit tehetünk - mondta az öreg Wardle. - S ha rajta van a kendő, szaladjon haza, ahogy csak a lábai bírják, és bújjon rögtön ágyba.

Egy szempillantás alatt egy tucat kendőt kínáltak neki. Miután kiválasztottak hármat-négyet a vastagjából, Pickwick urat bebugyolálták és Weller úr kíséretében hazamenesztették; rendkívül furcsa jelenség volt az öregúr, akiről csurgott a víz, amint kalap nélkül, a kendőkkel lekötözött karokkal, minden látható ok nélkül óránként jó hat angol mérföldnyi sebességgel vágtatott át a földeken.

Pickwick úr azonban nem sokat adott a külső látszatra, ha ilyen rendkívüli esetről volt szó, s Samuel Wellertől hajszolva futott inaszakadtából, amíg csak a Manor-major kapujához nem ért. Tupman úr vagy öt perccel megelőzte, és az öreg nénit már úgy megijesztette, hogy szegény lélek szörnyű szívdobogást kapott, mert szokása szerint azt hitte - ez volt a rögeszméje -, hogy a konyhában kigyulladt a tűzhely. Az öreg néni előtt mindig ez a szerencsétlenség jelent meg, a lehető legélénkebb színekben, ha valaki a közelében csak a legcsekélyebb nyugtalanságot is árulta el.

Pickwick úr addig meg sem állt, amíg be nem bújt a jó meleg ágyba. Samuel Weller lobogó tüzet rakott a szobában és fölvitte az ebédet; azután forró puncsot hoztak, s volt nagy ivászat a szerencsés megmenekülés örömére. Az öreg Wardle úr hallani sem akart arról, hogy Pickwick úr fölkeljen, így hát Pickwick úrnak az ágyban kellett elnökölnie. Másodszor és harmadszor is felhozattak egy nagy tál puncsot. S amikor Pickwick úr másnap reggel fölébredt, híre-hamva sem volt a csúznak, ami világos bizonyítéka, mint Bob Sawyer úr találóan megjegyezte, hogy ilyen esetben semmi sem versenyezhet a forró punccsal; s ha mégis megtörténik olykor-olykor, hogy a forró puncs sem veszi elejét a bajnak, ennek csakis az lehet az oka, hogy a beteg elköveti azt a szokásos hibát, hogy keveset iszik belőle.

Másnap reggel a vidám társaság búcsúzkodni kezdett. Iskolás korunkban, kivált ha az iskolától búcsúzunk, nagyszerű dolog az ilyen búcsúzkodás, de később aztán, kint az életben, sokszor bizony nagyon fájdalmas. A halál, az önérdek, a forgandó szerencse sok embert szakít el egymástól, akik boldogak voltak együtt, s messzire, nagyon messzire sodorja őket, szanaszét a nagy világba; a fiú és a lány soha többé nem tér vissza. Nem akarjuk azt állítani, hogy a jelen esetben is ilyesmiről volt szó; mindössze közölni óhajtjuk az olvasóval, hogy a társaság különböző tagjai mind hazautaztak, külön-külön, saját otthonukba; hogy Pickwick úr és barátai újra elfoglalták helyüket a muggletoni postakocsi tetején; hogy Arabella Allen a bátyja kíséretében és védőszárnyai alatt, továbbá Bob Sawyer úrnak, a testi-lelki jó barátnak a társaságában ismét visszatért oda, ahova való volt - ámbár be kell vallanunk, hogy nem tudjuk, hova, de Winkle úr bizonyára tudta.

Mielőtt azonban elváltak volna egymástól, Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr titokzatos arccal félrevonták Pickwick urat; s miután Bob Sawyer a mutatóujját Pickwick úr két bordája közé bökte, amivel egy füst alatt elárulta egyrészt vele született dévajságát, másrészt pedig az emberi test anatómiájáról szerzett ismereteit, ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

- Hát maga, öreg sas, hol fészkel?

Pickwick úr azt felelte, hogy pillanatnyilag a György és Keselyű szállodában lakik.

- Szeretném, ha egyszer meglátogatna - mondta Bob Sawyer.

- Ezer örömmel - felelte Pickwick úr.

- Itt a lakásom címe - mondta Bob Sawyer úr, s előszedett egy névjegyet. - Lant Street, Borough; közel van a Guy-kórházhoz, ami nagyon kényelmes nekem, tetszik tudni. Ha elhagyta a Szent György-templomot, hamarosan be kell fordulni a High Streetre, jobb kéz felől.

- Majd megtalálom - mondta Pickwick úr.

- Jöjjön el csütörtökhöz két hétre és hozza magával a többieket is - mondta Bob Sawyer úr. - Néhány medikus lesz nálam aznap este.

Pickwick úr kijelentette, hogy szerencséjének fogja tartani, ha megjelenhet a medikusok társaságában, s miután Bob Sawyer úr közölte vele, hogy azt hiszi, nagyon vidám társaság lesz együtt, s a barátja, Ben sem fog hiányozni, kezet szorítottak és elbúcsúztak egymástól.

Érezzük, hogy ezen a ponton önként fölmerül a kérdés, hogy a fent leírt rövid beszélgetés alatt nem suttogott-e Winkle úr valamit Arabella Allen kisasszonnyal, és ha igen, mit suttogott; továbbá, hogy beszélgetett-e vajon Snodgrass úr a sarokban Emily Wardle kisasszonnyal, és ha igen, mit beszélgetett? Ezekre a kérdésekre csak azt felelhetjük, hogy akármit beszéltek is a két kisasszonnyal, Pickwick úrral vagy Tupman úrral egy árva szót sem váltottak huszonnyolc mérföld alatt, ellenben nagyon sokat sóhajtoztak, a sörhöz és a konyakhoz hozzá sem nyúltak és elég borongós hangulatban voltak. Ha az éles szemű hölgyolvasóink ezekből az adatokból kielégítő következtetéseket tudnak levonni, hát arra kérjük őket, okvetlenül tegyék meg.

A Temple öreg épületei tele vannak szanaszét szórt sok-sok sötét és piszkos irodával, ahol minden délelőtt, ha az ülésszakok szünetelnek, s legtöbbször alkonyattájban is, az ülésszakok idején, szüntelenül ki és be rohangásznak, lótnak-futnak az ügyvédi írnokok, segédek, ügyvédbojtárok, nagy csomó aktával a hónuk alatt, s iratkötegek kandikálnak ki még a zsebükből is. A patvaristáknak többféle fokozatuk van. Először is a rendes ügyvédjelölt, aki nagy pénzt fizet, és akiből valóságos ügyvéd lesz - neki folyószámlája van a szabónál, meghívják mindenfelé a társaságba, van egy ismerős famíliája a Gower utcában, egy másik ismerős famíliája a Tavistock téren - vakációra mindig hazautazik az apjához, valódi hátaslovakat tart szép számmal: egyszóval ő az ügyvédi iroda arisztokratája. Ott van aztán a fizetéses írnok - aki az irodában dolgozik vagy odahaza, már ahogy elszegődött -, aki heti harminc shilling jövedelmének java részét a saját szórakozására és ruházkodására költi, hetenként legalább háromszor elmegy az Adelphi-színházba, megnézni egy félárú előadást, színház után szórja a pénzt a kocsmákban, ahol almabort mérnek, és kissé szurtos karikatúrája a fél év előtt kimúlt divatnak. Ott van továbbá az öregedő másoló írnok, sok gyermek apja, aki mindig kopott és többnyire részeg. Azután ott vannak az iroda kölykei, első felnőtt ruhájukban, akik a kellő megvetéssel tekintenek az iskolás fiúkra; este hazamenet csoportostul térnek be egy pár virslire meg sörre; s azt tartják, hogy "ez ám az élet!". - S van még rajtuk kívül is sokféle fajta, nem is lehet őket mind elsorolni; de bármilyen számosan vannak is, a meghatározott hivatalos órákban valamennyit ott lehet látni, ahogy a már említett helyeken ki és be futkosnak.

Ezek az irodák, ezek a sötét, félreeső zugok a jogászi hivatás közhivatalai, ahol kiállítják az idézéseket, aláírják az ítéleteket, fölveszik a panaszokat és mozgásba hoznak egy csomó egyéb fortélyos kis csavart Őfelsége hű alattvalóinak kárára és gyötrelmére, s a jogtudós urak hasznára és örömére. Jobbára alacsony bolthajtásos, dohos helyiségek ezek, ahol a tömérdek pergamentekercs már száz esztendő óta csöndesen árasztja magából a kellemes illatot - azt az illatot, amely napközben a korhadó fa dohos szagával keveredik össze, éjjelente pedig a nedves felsőkabátok, az ázott esernyők és a legolcsóbb faggyúgyertyák különböző kigőzölgéseivel.

Egy este, tíz nappal vagy két héttel azután, hogy Pickwick úr és barátai visszatértek Londonba, úgy fél nyolc óra tájban az egyik irodából egy barna kabátos, nagy rézgombos, hosszú hajú alak rohant ki, akinek durva és mocskos nadrágja annyira megfeszült a Blücher-csizmákon, hogy a két térde minden pillanatban ki akarta repeszteni szűk börtönét, hosszú haja pedig a kopott kalap széle alatt gondosan ketté volt választva. Kabátja zsebéből egy hosszú, keskeny pergamentekercset húzott ki, amelyre az irodavezető olvashatatlan fekete bélyegzőt nyomott. Azután még négy ugyanolyan nagyságú papírszeletet húzott ki a zsebéből - nyomtatott másolatai voltak ezek a pergamentekercsnek, csak a nevek helye volt üresen hagyva -, s miután ezeket az okmányokat is kitöltötte, zsebre vágta mind az ötöt, és elszáguldott.

A barna kabátos ember, rejtélyes okmányaival a zsebében, nem volt más, mint régi ismerősünk, Jackson úr, a Dodson és Fogg ügyvédi iroda segédje, Freeman's Court-ból, Cornhill. Ahelyett azonban, hogy visszatért volna az irodába, ahonnét jött, nyomban a Sun Court felé vette útját és ment egyenesen a György és Keselyű fogadóba, megtudakolni, hogy lakik-e ott egy bizonyos Pickwick nevű úr.

- Tom - mondta a fogadóbeli pincérlány - hívja le Pickwick úr inasát.

- Sose fárassza magát - mondta Jackson úr. - Hivatalos ügyben járok. Csak mutassa meg Pickwick úr szobáját, majd fölmegyek magam.

- Kit jelentsek be, kérem? - kérdezte a pincér.

- Jackson a nevem - felelte az írnok.

A pincér fölsietett az emeletre, hogy bejelentse Jackson urat; Jackson úr azonban megkímélte őt ettől a fáradságtól, mert szorosan ment a nyomában és belépett a szobába, mielőtt még a pincér a száját kinyithatta volna.

Pickwick úrnak aznap három vendége volt ebédre; valamennyien a kandalló körül üldögéltek, bor mellett, amikor Jackson úr a fönt leírt módon betoppant a szobába.

- Jó napot kívánok - mondta Jackson úr, és biccentett Pickwick úr felé.

Pickwick úr is bólintott, de kissé meglepetve nézett a látogatóra, mert Jackson úr arcára már nem emlékezett.

- Dodson és Foggtól jövök - mondta Jackson úr magyarázatképpen.

Pickwick urat ez a név egyszerre kihozta a sodrából.

- Forduljon az ügyvédemhez, kérem, Perker úrhoz, Gray's Innben. Pincér, kísérje ki ezt az urat.

- Bocsánatot kérek, Pickwick úr - vágott közbe Jackson, miközben a kalapját nagy lelki nyugalommal letette maga mellé a padlóra, s kihúzta zsebéből a pergamentekercseket. - Hiszen méltóztatik tudni, hogy ilyen esetekben az ügyvéd vagy a megbízottja köteles személyesen kézbesíteni a félnek... peres ügyekben sosem lehet elég óvatos az ember, Pickwick uram.

Jackson úr egy pillantást vetett az okmányokra; aztán rátámaszkodott az asztalra, nyájas és rábeszélő mosollyal körülnézett és így szólt:

- No de hát hagyjuk ezt; ne vesztegessünk szót ilyen csekélységekre. Melyik az urak közül Snodgrass úr?

Erre a kérdésre Snodgrass úr olyan hirtelen és félre nem érthető mozdulatot tett, hogy egyéb feleletre nem is volt szükség.

- Ó! Gondoltam - mondta Jackson úr még barátságosabban, mint az imént. - Önt is fárasztanom kell egy kis csekélységgel.

- Engem? - kiáltott fel Snodgrass úr.

- Csupán egy kis idézés a Bardell kontra Pickwick pörben, mint a felperes tanúja - felelte Jackson, miközben kikereste a többi közül a megfelelő papírszeletet, s kivett egy shillinget a mellényzsebéből. - A kitűzött napon meglesz a tárgyalás; azt hisszük, február tizennegyedikén. Külön bíróságot kértünk, s még csak tízen vannak beidézve. Ez az ön idézése, Snodgrass úr. Jackson úr meglobogtatta az iratot Snodgrass úr szeme előtt, s aztán a papírszeletet és a shillinget a kezébe nyomta.

Tupman úr néma csodálkozással figyelte a jelenetet, amikor Jackson úr hirtelen feléje fordult és így szólt:

- Azt hiszem, nem tévedek, de úgy sejtem, hogy Tupman úrhoz van szerencsém, nemdebár?

Tupman úr Pickwick úrra nézett; minthogy azonban az elnök tágra nyílt szeméből semmi olyan buzdítást nem olvasott ki, hogy tagadja le a nevét, kisvártatva így felelt:

- Igen, Tupman a nevem.

- És a másik úr alkalmasint Winkle úr? - kérdezte Jackson.

Winkle úr olyanformán mosolygott, hogy igen, ő az - mire az ügyes Jackson rögtön ellátta mind a kettejüket egy-egy papírszelvénnyel, és fejenként egy-egy shillinggel.

- Attól félek, hogy tolakodónak tartanak majd - folytatta Jackson úr -, de ha nem veszik tőlem rossznéven, még valakit keresek, Samuel Weller neve is itt áll még az idézésen, tetszik tudni, Pickwick uram.

- Pincér, küldje be az inasomat - mondta Pickwick úr. A pincér nagy csodálkozva kiment, Pickwick úr pedig székkel kínálta meg Jacksont.

Kínos szünet állt be, amelynek végül is az ártatlan alperes vetett véget.

- Úgy veszem észre, uram - szólt Pickwick úr s egyre haragosabb lett a hangja -, úgy veszem észre, hogy az ön főnökei saját barátaim tanúvallomása alapján akarnak elmarasztaltatni.

Jackson úr a mutatóujja hegyével néhányszor megvakarta bal felől az orrát, ami azt jelentette, hogy nem azért jött, hogy a börtön titkait kifecsegje, és kedélyesen így válaszolt:

- Nem tudom, nem mondhatok semmit.

- Hát akkor miért kaptak volna idézést a barátaim - kérdezte Pickwick úr -, ha nem ezért?

- Jó fogós kérdés, Pickwick uram - felelte Jackson, csóválgatva a fejét. - De nem megy vele semmire. Faggathat, ha kedve tartja, de belőlem ugyan egy szót sem fog kiszedni.

Jackson úr ismét rámosolygott a társaságra, s bal hüvelykujját az orra hegyére nyomta, jobb kezével pedig úgy tett, mintha egy kávédarálót forgatott volna, s ilyen módon rendkívül kedves némajátékot adott elő (amely akkoriban közkedvelt szokás volt, de ma már, fájdalom, divatját múlta), s amit népies nyelven csak úgy neveztek volna, hogy: "fintorgatja a pofáját".

- Nem, nem, Pickwick uram - jegyezte meg végül Jackson úr. - Az már Perkerék dolga, hogy kitalálják, mire valók ezek a subpoenák.^[9] Ha nem tudják kitalálni, várják be szépen a tárgyalást, és akkor biztosan rájönnek.

Pickwick úr határtalan undorral nézte hívatlan vendégét, s valószínűleg valami szörnyű átkot mondott volna Dodson és Fogg urak fejére, ha ebben a pillanatban Sam belépése meg nem akadályozza.

- Samuel Weller? - kérdezte Jackson úr.

- Ennél igazabbat sem mondott az úr már esztendők óta - felelte Sam a legnagyobb nyugalommal.

- Itt a subpoena az ön számára, Weller úr - mondta Jackson.

- Hát az meg micsoda madár? - kérdezte Sam.

- Itt az eredetije - felelte Jackson úr anélkül, hogy a kívánt felvilágosítást megadta volna.

- Melyik az? - kérdezte Sam.

- Ez itt ni - felelte Jackson, s megrázta a pergament.

- Nini, hát csakugyan ez az eredetije? - mondta Sam. - Igazán örvendek, hogy szerencsém van az eredetijéhez, mert roppant kedves izé ám ez az eredeti. Jólesik az ember lelkének látni.

- És itt van a shilling - szólt Jackson úr. - Dodson és Fogg urak küldik.

- No, ez már nagyon szép dolog Dodson és Fogg uraktól, hogy ajándékot küldenek nekem, holott alig ismernek - mondta Sam. - Ez aztán a kitüntető figyelem, uram; igazán becsületükre válik az uraknak, hogy így méltányolják az ember érdemeit. Mondhatom, hogy egészen meg vagyok hatva.

S azzal Weller úr megdörzsölte kissé jobb szempilláját a kabátja ujjával, ami kipróbált fogása a színészeknek a polgári drámákban.

Jackson urat Sam viselkedése, úgy látszik, kizökkentette kissé a kerékvágásból; de miután az idézéseket átadta, s egyéb mondanivalója nem volt, olyan mozdulatot tett, mintha azt a fél kesztyűt, amelyet a látszat kedvéért örökösen a kezében hordott, fel akarta volna húzni, aztán visszatért az irodájába, hogy jelentést tegyen a főnökeinek.

Pickwick úr aznap éjjel keveset aludt; eszébe juttatták megint a Bardell-féle pört s ez nagyon nyugtalanító gondolat volt. Másnap jó korán megreggelizett, és miután maga mellé vette Samet, elindult a Gray's Inn Square felé.

- Sam! - szólt Pickwick úr körülnézve, ahogy a Cheapside végére értek.

- Tessék parancsolni? - mondta Sam, s odalépett a gazdájához.

- Merre menjünk?

- A Newgate utcán át, uram.

Pickwick úr nem fordult meg mindjárt, hanem pár pillanatig szórakozottan nézett inasának a szemébe, s aztán egy nagyot sóhajtott.

- Mi baj van, uram? - kérdezte Sam.

- Ezt a pört, Sam - felelte Pickwick úr -, a jövő hónap tizennegyedikén kezdik tárgyalni.

- Csudálatos véletlen, kérem - felelte Sam.

- Miért csudálatos véletlen, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Mert éppen Szent Bálint napjára esik, uram - felelte Sam. - Szent Bálint pedig a házasulandók védőszentje; s illő dolog, hogy a neve napján törvényt üljenek házassági ígéret megszegése miatt.

Weller úr hiába mosolygott, gazdáját sehogyan sem tudta felvidítani. Pickwick úr sarkon fordult és szótlanul folytatta az útját.

Így ballagtak egy darabig; Pickwick úr elöl lépkedett, gondolataiba mélyedve, az inasa pedig mögötte, irigylésre méltóan nyugodt arccal, amelyről lerítt, hogy a világon semmivel és senkivel nem törődik. Aztán Sam, akinek mindig különös gondja volt rá, hogy az ő saját külön ismereteit a gazdájával is közölje, egyszer csak meggyorsította lépteit, utolérte Pickwick urat s egy épületre mutatva, amely mellett elhaladtak, így szólt:

- Tessék már nézni, milyen jóképű hentesbolt.

- Igen, látom - mondta Pickwick úr.

- Híres kolbászgyár ám ez - mondta Sam.

- Igen? - mondta Pickwick úr.

- Bizony! - ismételte Sam, némi kis méltatlankodással a hangjában. - Meghiszem azt, hogy híres. Ej, hát hova teszi a szemét, uram, hogy ezt nem látja! Hiszen ez az a hely, ahol négy esztendővel ezelőtt olyan rejtélyesen eltűnt egy jóravaló hentesmester.

- Csak nem tették el láb alól, Sam? - szólt Pickwick úr, hirtelen hátrafordulva.

- Ó, dehogy, uram - felelte Weller úr -, de bár inkább meggyilkolták volna; sokkal rosszabbul járt annál. Övé volt ez az üzlet, s ő találta fel azt a szabadalmazott, szakadatlanul működő kolbász-gőzgépet, amely a kockakövet is bekapta és kolbásszá aprította volna, ha túl közel viszik hozzá, olyan könnyedén, akár egy újszülött csecsemőt. Persze, nagyon büszke volt a masinájára, mindig ott nézte a pincében, amikor a gép még teljes erővel járt, s addig nézte, amíg egészen mélabús lett nagy örömében. Igazán boldog ember lehetett volna, tetszik tudni, mert ott volt a masinája, meg azonkívül két szép kisgyereke, ha ott nincs a felesége, aki igazán gonosz boszorkány volt. Le nem ment soha az ura nyakáról, egyre a fülébe duruzsolt, úgyhogy szegény ember állapota már tűrhetetlen lett. "Mondok én neked valamit, szívem - szólt egy napon a hentes -, ha abba nem hagyod ezt a komédiát, akármi legyek, ha ki nem szököm Amerikába; több szavam nincs"... - "Naplopó gazember vagy te - mondja erre az asszony -, képzelem, hogy megköszönik majd az amerikaiak, ha bevásárolnak veled"... Aztán még egy félóra hosszat szidta az urát, mint a bokrot, utána pedig fogja magát, beszalad a kis szobába a bolt mögé s elkezd jajveszékelni, hogy őt az ura még a sírba viszi és olyan görcsöt kap, hogy három óra hosszat szüntelenül csak jajgat és kapálózik. Másnap reggel az ember nincs sehol. Pénzt nem vett ki a kasszából... még a nagykabátját sem vitte el... amiből világos volt, hogy nem ment ki Amerikába. Elmúlik egy nap, nem jön vissza; elmúlik egy hét, csak nem jön vissza; az asszony plakátokat nyomat, hogy jöjjön haza, minden meg van bocsátva... (ami igazán nagylelkűség volt tőle, mert hiszen a férfi a világon semmit nem vétett)... Feltúrtak minden csatornát, s álló két hónapon keresztül, ahány hullát csak leltek, azt egyenesen vitték mind a hentesboltba, rendszeresen. De mivelhogy egyik sem volt az igazi, hírét keltették, hogy megszökött, s az asszony vezette tovább az üzletet. Valamelyik szombat este aztán beállít a boltba egy sovány kis öregúr, szörnyen felindulva: "Maga itt a hentesné?" - kérdi. - "Igenis, én vagyok" - feleli az asszony. - "Hát akkor csak annyit mondok, tisztelt asszonyság, hogy se nekem, se a családomnak egy csöpp kedvünk sincs, hogy egy haszontalanság miatt megfulladjunk: sőt, mi több - mondja az öregúr -, engedje megjegyeznem, hogy mivel maguk úgysem töltik a kolbászt a legfinomabb minőségű hússal, hát azt hiszem, ez a hús sem kerülne sokkal többe, mint a gombok"... - "Gombok!" - csodálkozik az asszony. - "Igenis, gombok, tisztelt asszonyság" - feleli a sovány kis öregúr, s azzal kibont egy papirost és lerak elébe húsz vagy harminc félgombot. - "Éppen kolbászba való fűszer a nadrággomb"... - "Hisz ezek az én uram gombjai!" - kiáltja az özvegy, akit az ájulás környékezett. - "Micsoda! - kiált fel a sovány kis öregúr, elsápadva. - Most már tisztán látom, hogy őrültségi rohamában elvesztette a fejét és kolbásszá apríttatta föl magát." És úgy is volt - fejezte be Weller úr, nagy nyugalommal nézve Pickwick úr halálra vált arcába - vagy pedig véletlenül esett bele a gépbe; de akárhogy állt is a dolog, a kis öregúr, aki egész életében bolondja volt a kolbásznak, esze nélkül rohant ki a boltból, és soha többé hírét sem hallották!

Mire ennek a megható családi tragédiának a végére jutottak, Pickwick úr és az inasa már oda is értek Perker úr ügyvédi irodájához. A félig nyitott ajtóban Lowten egy toprongyos, nyomorúságos külsejű emberrel tárgyalt, akinek lyukas volt a csizmája orra s a kesztyűjén nem voltak ujjak. Sovány, barázdás arcáról lerítt a nélkülözés és a szenvedés - már-már a kétségbeesés. Maga is röstellte szegénységét, mert Pickwick úr közeledtére a lépcsőház árnyékába húzódott vissza.

- Ez nagy baj - mondta az idegen, felsóhajtva.

- Nagy - mondta Lowten, miközben a tolla hegyével az ajtófélfára firkálta a nevét s a lúdtoll másik végével újra letörülte. Üzen neki valamit?

- Mit gondol, mikor jön vissza? - kérdezte az idegen.

- Az nagyon bizonytalan - felelte Lowten, rákacsintva Pickwick úrra, amikor az idegen lenézett a földre.

- Mit gondol, nem volna jó, ha megvárnám? - kérdezte az idegen, és vágyakozó pillantással nézett az iroda felé.

- Ó, dehogy, úgyis hiába várná - felelte az írnok, s előrébb lépett kissé, hogy még jobban elállja a bejárást. - Ezen a héten már semmi esetre sem jön vissza, s kérdés, hogy a jövő héten megjön-e; mert ha Perker úr egyszer elutazik, nem nagyon iparkodik megint haza.

- Elutazott! - mondta Pickwick úr. - Ó, Istenem, ez nagy baj.

- Ne menjen el, Pickwick úr - mondta Lowten. - Van nálam egy levél az ön számára. - Az idegen még mindig habozni látszott, megint lenézett a földre, s az írnok újra Pickwick úrra sandított ravaszul, mintha azt akarta volna megértetni vele, hogy milyen remek tréfát űz ő ezzel az emberrel; de hogy mi volt ez a tréfa, azt Pickwick úr sehogyan sem bírta kitalálni.

- Parancsoljon befáradni, Pickwick úr - mondta Lowten. - Üzen valamit a főnökömnek, Watty úr, vagy beszól majd újra személyesen?

- Kérje meg a nevemben, hogy üzenje meg, mi történt már az ügyemben - mondta az idegen. - Az Isten szerelmére kérem, Lowten úr, ne feledkezzék meg róla.

- Nem, nem; lesz rá gondom - felelte az írnok. - Tessék besétálni, Pickwick úr. Isten áldja, Watty úr; gyönyörű idő van ma a sétáláshoz; ugyebár? - Látván, hogy az idegen még mindig habozik, intett Samuel Wellernek, hogy lépjen be a gazdája után, aztán becsapta az ajtót Watty úr orra előtt.

- Hát ilyen tolakodó, tönkrement ember se járt még a föld hátán, azt hiszem, mióta világ a világ - mondta Lowten, s lecsapta a tollat az asztalra, olyan arckifejezéssel, mint akit mélységesen megbántottak. - Még négy esztendeje sincs egészen, hogy az ügye a törvényszéknél van, és akármi legyek, ha legalább kétszer hetenként nem jön a nyakunkra. Erre tessék, Pickwick úr. Perker úr odabent van, és tudom, hogy a rendelkezésére fog állni. Átkozott hideg van - tette hozzá bosszúsan -, ha az ember kénytelen kint állni az ajtóban és ilyen rongyos csavargókkal elfecsérelni az idejét! - S miután a rendkívül nagy tüzet egy rendkívül kicsi piszkavassal indulatosan megkotorta, bement főnökének dolgozószobájába és bejelentette Pickwick urat.

- Ó, kedves jó uram - szólt a kis Perker úr, felpattanva a helyéről. - Nos, hát mi újság az ön ügyében, kedves jó uram? Semmi hír a mi Freeman's Court-beli barátainkról? Pedig tudom, hogy nem ülnek ölbe tett kézzel. Nagyon agyafúrt fickók; igazán nagyon agyafúrtak.

S azzal a kis ügyvéd nyomatékosan szippantott egyet a burnótjából, mintha elismerése adóját akarta volna leróni Dodsonnak és Foggnak agyafúrtságukért.

- Nagy gazemberek - mondta Pickwick úr.

- No igen, no igen - mondta a kis ügyvéd -, de hát, tetszik tudni, ez felfogás dolga; ne vitatkozzunk a kifejezéseken; mert hiszen az csak természetes, hogy ön ezeket a dolgokat nem tekintheti a szakember szemével. Nos, uram, megtettünk mindent, amit csak szükségesnek láttunk. Megnyertem Snubbin jogtanácsos urat.

- S ő ügyes ember? - kérdezte Pickwick úr.

- Ügyes ember! - felelte Perker. - Az Isten szent szerelmére, édes jó uram, hiszen Snubbin jogtanácsos úr a legelső ügyvédek közé tartozik. Háromszor annyi megbízása van, mint más védőügyvédnek... benne van minden pörben. Nem kell, hogy továbbadja, de mi... mi céhbeliek, azt tartjuk, hogy Snubbin jogtanácsos úr orránál fogva vezeti az egész törvényszéket.

A kis ember ezek után ismét szippantott egyet a burnótból, és rejtélyesen biccentett Pickwick úr felé.

- Megidézték három barátomat - mondta Pickwick úr.

- Ó! Hát persze hogy megidézték - felelte Perker. - Fontos tanúk; nagyon kényes helyzetben látták önt.

- De hiszen én nem tehetek róla, hogy Bardellné elájult - mondta Pickwick úr. - Valósággal a karjaimba dőlt.

- Valószínűleg így volt, kedves jó uram - felelte Perker. - Valószínűleg így volt, magától értetődő dolog. Mi sem természetesebb ennél, édes jó uram. De mivel bizonyítja ezt be?

- Megidéztették az inasomat is - mondta Pickwick úr, elejtve az előbbi témát, mert Perker úr kérdése kissé fejbe kólintotta.

- Samet? - kérdezte Perker.

Pickwick úr igennel felelt.

- Hát persze, édes jó uram, hát persze hogy beidézték. Tudtam előre. Egy hónappal ezelőtt megmondhattam volna. Látja, kedves uram, ha ön a maga feje szerint intézi az ügyeit, miután már átadta az ügyvédnek, akkor viselnie kell a következményeket is. - S azzal Perker úr méltóságának tudatában kiegyenesedett, és néhány odatévedt burnótszemcsét fricskázott le az ingfodráról.

- És mit akarnak Sammel bizonyítani? - kérdezte Pickwick úr két-három percnyi hallgatás után.

- Valószínűleg azt, hogy ön elküldte őt a felpereshez valamilyen egyezkedési ajánlattal - felelte Perker. - De azt hiszem, hogy ezzel nem sokat lendítenek az ügyükön, mert belőle ugyan nem szednek ki semmit, akármilyen furfangosan faggatják is.

- Magam is azt hiszem - mondta Pickwick úr, és minden nyugtalansága mellett is elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Sam tanúként fog szerepelni. - De hát mégis, mihez tartsuk magunkat?

- Édes jó uram, csak egy út áll előttünk nyitva - felelte Perker. - Sarokba szorítjuk a tanúkat keresztkérdésekkel, bízunk Snubbin úr ékesszólásában, port hintünk a bíró szemébe, aztán döntsenek az esküdtek.

- És ha el találnak marasztalni? - kérdezte Pickwick úr.

Perker úr elmosolyodott, szippantott egy nagyot a burnótszelencéjéből, megpiszkálta a tüzet, vállat vont, és sokatmondóan hallgatott.

- Azt akarja mondani, ügyvéd úr, hogy ebben az esetben meg kell fizetnem a kártérítési összeget? - kérdezte Pickwick úr, aki nagyon sötét arckifejezéssel figyelte Perker úr válasznak szánt néma jelbeszédét.

A kis ügyvéd újra megkotorta a tüzet, ami teljesen fölösleges volt, aztán így szólt:

- Attól félek, hogy meg.

- Akkor engedje meg, hogy közöljem önnel megmásíthatatlan elhatározásomat, hogy én semmiféle kártérítést nem fogok fizetni - mondta Pickwick úr nagyon erélyes hangon -, semmiféle kártérítést, Perker. Egy pennym sem fog Dodson és Fogg urak zsebébe vándorolni. Ez visszavonhatatlan és megmásíthatatlan elhatározásom. - S annak bizonyságául, hogy mennyire visszavonhatatlan, Pickwick úr nagyot ütött az asztalra az öklével.

- Helyes, kedves jó uram, nagyon helyes - mondta Perker. - Ön tudja, hogy mit csinál, természetesen ön tudja a legjobban.

- Természetesen! - ismételte Pickwick úr hevesen. - Hol lakik ez a Snubbin jogtanácsos úr?

- A Lincoln's Innben, Old Square - felelte Perker.

- Szeretnék beszélni vele - mondta Pickwick úr.

- Beszélni Snubbin jogtanácsos úrral! Mire gondol, édes jó uram! - kiáltott fel Perker úr egészen elképedve. - Ó, ó, édes jó uram, ez lehetetlen. Beszélni Snubbin jogtanácsos úrral! De hát az Isten szerelmére, kedves uram, ki hallott még ilyet, hiszen először le kell fizetni a tanácskozási díjat, és fel kell iratkozni nála jó előre. Lehetetlen, kedves jó uram, lehetetlen.

De hát Pickwick úr konokul a fejébe vette nemcsak azt, hogy nem lehetetlen, hanem hogy meg is lesz, és ennélfogva, tíz perccel később, hogy a dologról határozottan kijelentették előtte, mennyire lehetetlen; maga az ügyvéd vezette őt be a nagy Snubbin jogtanácsos úr külső irodájába.

Meglehetősen nagy szoba volt ez, szőnyeg nélkül, a kandalló mellett hatalmas íróasztal állt, melynek eredetileg zöld posztója már rég színét hagyta, s a portól és a kortól lassanként megszürkült, kivéve ott, ahol az eredeti szín nyomait tintafoltok tüntették el. Az asztalon rengeteg apró iratcsomó hevert, vörös szalaggal átkötve; s az asztalnál egy öreg írnok ült, akinek jól ápolt külseje és nehéz aranylánca meggyőzően bizonyította Snubbin jogtanácsos úr kiterjedt és jövedelmező ügyvédi gyakorlatát.

- Mallard úr, a jogtanácsos úr bent van a szobájában? - kérdezte Perker, s a lehető legnagyobb udvariassággal megkínálta az írnokot burnótszelencéjével.

- Igen, bent van - így szólt a válasz -, de nagyon el van foglalva. Tessék idenézni: mennyi ügy, s még egyről sem adott véleményt, pedig ezek valamennyien külön díjat fizettek a sürgős elintézésért. - S az öreg írnok elmosolyodott, és olyan élvezettel szippantott egyet a burnótból, hogy nem lehetett tudni, a tubákolást kedveli-e jobban, vagy a különdíjakat.

- Ezt nevezem prakszisnak - mondta Perker.

- Igen - felelte a jogtudós segédje, s azzal előszedte a saját szelencéjét, s nagyon barátságosan megkínálta a vendégeket. - S az a legjobb a dologban, hogy rajtam kívül senki emberfia el nem tudja olvasni a jogtanácsos úr írását, és ha már ki is adta a véleményt, a feleknek várniuk kell, míg én lemásolom. Hahaha!

- Amiből még valaki hasznot húz a jogtanácsos úron kívül, s még egy kicsivel többet szorít ki a felekből, mi? - mondta Perker. - Hahaha!

Snubbin úr segédje erre megint elnevette magát; de a nevetése nem volt zajos és lármás, hanem csak olyan csöndes, csukló nevetés, amelyet Pickwick úr nem szívesen hallott. Mert ha valaki befelé vérzik, az nagy baj neki, de hogyha befelé nevet, az nem jelent jót másokra nézve.

- Összeírta már azt a kis számlát, amivel még tartozom? - kérdezte Perker.

- Még nem - felelte az írnok.

- Szeretném, ha összeírná - mondta Perker. - Kérem, küldje el nekem, s majd küldök önnek egy csekket. Ámbár úgy látom, hogy a készpénzfizetések bezsebelése annyira igénybe veszi, hogy az adósságok eszébe sem jutnak, mi? Hahaha! - Ez a tréfás kis megjegyzés nagyon kellemesen csiklandozhatta az öreg írnokot, mert megint elkezdte azt a befelé való csöndes nevetését.

- Hanem, kedves jó Mallard úr, édes barátom - szólt Perker, egyszerre megint nagyon elkomolyodva, s a nagyszerű ügyvéd nagyszerű segédjét kabátja szárnyánál fogva a sarokba vonta -, rá kell venni a jogtanácsos urat, hogy fogadjon engem meg az ügyfelemet.

- Ugyan már, kérem - mondta az írnok. - No, ez se rossz! Hogy a jogtanácsos úr fogadja önöket! Hiszen ez képtelenség.

De bármennyire képtelenség volt is ez a kívánság, az írnok azért nyugodtan tűrte, hogy az ügyvéd szép szelíden még odább vigye, ahol Pickwick úr nem hallhatja őket; s miután egy darabig suttogtak egymással, Mallard úr szép csöndesen bement egy sötét kis folyosón, s eltűnt a lánglelkű jogtudós szentélyében, ahonnét rögtön vissza is jött lábujjhegyen, és közölte Perker úrral és Pickwick úrral, hogy sikerült rábírnia a jogtanácsos urat, hogy minden hagyományos rend és szokás ellenére azonnal fogadja őket.

Snubbin jogtanácsos úr egy megnyúlt ábrázatú, fakó képű, körülbelül negyvenöt éves ember volt, vagy amint a regényírók mondanák, ötven körül járhatott. Bágyadt, fénytelen szeme volt, amilyent gyakran látni olyan embereknél, akik hosszú éveken keresztül nehéz, idegőrlő, tudományos munkának szentelték magukat, s amely rögtön elárulja az idegennek, hogy az illető nagyon rövidlátó, még ha nincs is ott ráadásul a szemüvege, mely széles, fekete zsinóron lógott a nyakában. Haja ritkás volt és gondozatlan, amit részben annak köszönhetett, hogy sohasem fordított kellő időt az ápolására, másrészt pedig annak, hogy huszonöt esztendeje viselte a hivatalos ügyvédi parókát - amely ott állt mellette egy parókatartón. A hajpor, amely belepte kabátja gallérját s a rosszul mosott és rosszul megkötött fehér nyakkendője arról tanúskodott, hogy mióta visszajött a törvényszékről, még nem volt ideje átöltözködni; de máskülönben is nagyon hanyag volt az egész ruházata, s följogosította az embert arra a föltevésre, hogy külső megjelenése az átöltözéssel sem nyert volna sokat. Jogi könyvek, aktacsomók és felbontott levelek hevertek szanaszéjjel az asztalon, a legcsekélyebb rend vagy rendszer nélkül; a szoba bútorzata ódon volt és rozoga; a könyvszekrény korhadt ajtaja majd kidőlt, a szőnyegből egész kis porfellegek szálltak fel, ha egyet lépett az ember; a függönyök megsárgultak a vénségtől meg a mocsoktól; és minden, ami csak látható volt a szobában, félreérthetetlenül arra vallott, hogy Snubbin jogtanácsos urat túlságosan is elfoglalták hivatalos dolgai, semhogy a maga személyére különösebb gondot vagy figyelmet fordíthatott volna.

Snubbin úr éppen írt, amikor védencei beléptek; szórakozottan biccentett egyet, amikor a kis ügyvéd bemutatta neki Pickwick urat; aztán megkínálta őket székkel, tollát gondosan a kalamárisba dugta, ölébe vette a bal lábát, és várta, hogy megszólaljanak.

- Pickwick úr, az alperes a Bardell kontra Pickwick ügyben, Snubbin uram - mondta Perker.

- Védő vagyok én ebben az ügyben? - kérdezte a jogtanácsos.

- Igenis, uram - felelte Perker.

Snubbin úr biccentett, és várta a továbbiakat.

- Pickwick úr azért szeretett volna nagyon beszélni önnel, jogtanácsos uram - mondta Perker -, mielőtt ön még foglalkozott volna az ügyével, mert ki akarja jelenteni ön előtt, hogy nem ismeri el, hogy csak a legcsekélyebb alapot vagy okot is szolgáltatta volna az ellene indított pörre; és hogyha tiszta lelkiismerettel nem léphetne a bírák elé, s azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy teljes joggal utasítja vissza a felperes követelését, akkor inkább meg sem jelenne a törvényszék előtt. Azt hiszem, híven tolmácsoltam nézeteit, ugyebár, kedves jó uram? - mondta a kis ügyvéd Pickwick úr felé fordulva.

- A lehető leghívebben - felelte Pickwick úr.

Snubbin jogtanácsos úr két kézre fogta a szemüvegét, orrára illesztette, s miután pár percig kíváncsian nézte Pickwick urat, csöndes mosollyal és csöndes hangon így szólt:

- Pickwick úr ügye jól áll?

Az ügyvéd vállat vont.

- Szándékszik tanúkat megidéztetni?

- Nem.

Snubbin úr arcán egyre határozottabbá vált a mosoly; bal lábát egyre élénkebben hintáztatta a térdén s hátradőlve karosszékében, kétkedve köhécselt.

Snubbin jogtanácsos úr balsejtelmeinek ezek a jelei, bármily csekélyek voltak is, nem kerülték ki Pickwick úr figyelmét. Jobban az orrára nyomta a szemüvegét, s azon keresztül nagy figyelemmel fürkészte Snubbin úr érzelmi megnyilatkozásait, és ügyet sem vetve Perker úrra, aki a homlokát ráncolta s hunyorgatott, kacsingatott feléje, hogy elhallgattassa, nagy nyomatékkal így szólt:

- Nyilván rendkívül különösnek találja, uram, ön, akinek szükségképpen tömérdek efféle üggyel van dolga, nyilván rendkívül furcsának találja, uram, hogy csak ezért akartam beszélni önnel.

Snubbin jogtanácsos úr igyekezett komoly arccal bámulni a tűzbe, de kénytelen-kelletlen megint csak elmosolyodott.

- Önök, védőügyvédek - folytatta Pickwick úr -, a legrosszabb oldaláról látják az emberi természetet. Minden gonoszsága, minden civakodó hajlama, minden rosszakarata és gyűlölködése föltárul önök előtt. Saját esküdtszéki tapasztalataikból tudják (s ezzel nem akarom kisebbíteni sem önöket, sem az esküdteket), hogy mennyi fordul meg a színpadi hatáson, s ennélfogva hajlandók föltenni másokról, hogy nem átallják önző és bűnös célokra felhasználni ugyanazokat az eszközöket, melyeknek a lényegét és az értékét önök a folytonos alkalmazás révén olyan jól ismerik, s amelyeket önök a legtisztább szándékkal, a legtisztességesebb, legbecsületesebb módon használnak föl, azzal a dicséretes törekvéssel, hogy védencük érdekében megtegyenek minden lehetőt. Valóban azt hiszem, hogy ennek a körülménynek lehet betudni azt a kicsinyes, de nagyon elterjedt felfogást, hogy önök, legalábbis mint ügyvédek, gyanakvóak, bizalmatlanok és túl óvatosak. S ámbár tisztában vagyok vele, hogy ez a kijelentés önnel szemben a jelen körülmények között csakis a káromra lehet, mégis eljöttem, mert határozottan értésére akartam adni önnek, amint már Perker barátom kifejtette, hogy ártatlan vagyok abban a szószegésben, amivel vádolnak; és ámbár meg vagyok győződve, uram, hogy az ön támogatása megbecsülhetetlen értékű reám nézve, mégis engedje meg hozzátennem, hogy kész volnék inkább lemondani arról a nagy előnyről, hogy igénybe vegyem az ön fényes tehetségét, ha őszintén és föltétlenül hitelt nem adna szavaimnak.

Még jóval ennek a kis beszédnek a befejezése előtt, amelyről kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Pickwick úrhoz képest nagyon prózai volt, Snubbin védőügyvéd úr szórakozottan gondolataiba merült. Pár perc múlva azonban, miközben ismét a tolla után nyúlt, úgy látszik, mégiscsak ráeszmélt, hogy jelen vannak az ügyfelei; felnézett az olvasmányából és meglehetősen kurtán így szólt:

- Ki a segédem ebben az ügyben?

- Phunky úr, kérem - felelte a kis ügyvéd.

- Phunky, Phunky - tűnődött Snubbin úr. - Még sohasem hallottam ezt a nevet. Nagyon fiatal ember lehet.

- Igen, még nagyon fiatal ember - felelte az ügyvéd. - Csak a minap kezdte meg a prakszisát. Mennyi ideje is? Igen, még nyolc esztendeje sincs, hogy a törvényszéken dolgozik.

- Ó, mindjárt gondoltam - mondta Snubbin úr, olyan szánakozó hangon, ahogy más ember a gyámoltalan, apró gyerekekről szokott beszélni. - Mallard úr, küldjön csak el izé... izé úrért.

- Phunky úr irodájába... Holborn Court, Gray's Inn - szólt közbe Perker. (Egyébként a mai South Square-t hívták akkor Holborn Courtnak.) - Küldjön át Phunky úrhoz valakit azzal az üzenettel, hogy nagyon örülnék, ha egy percre átfáradna ide.

Mallard úr kiment, hogy a megbízásnak eleget tegyen, és Snubbin úr megint gondolataiba merülve nézett csak maga elé, amíg Phunky úr be nem lépett a szobába.

Ámbár Phunky úr ügyvédnek még csak kölyök volt, de embernek már meglett ember. A magatartása nagyon bátortalannak látszott, beszédje kínosan akadozott, de nem azért, mintha valami természeti hibája lett volna, hanem inkább az elfogultsága miatt, annak tudatában, hogy ő a pénz vagy a befolyás, vagy a pártfogók és az élelmesség hiánya, szóval ilyesféle fogyatékosságok következtében mindenkivel szemben hátrányban van. Snubbin úrra nagy áhítattal és tisztelettel tekintett fel, és az ügyvédhez is szerfölött udvarias volt.

- Eddig még nem volt szerencsém találkozni önnel, Phunky úr - mondta Snubbin jogtanácsos úr nagyon leereszkedő hangon.

Phunky úr meghajolt. Neki már volt szerencséje találkozni Snubbin úrral, sőt volt szerencséje irigyelni is, a szegény ember sóvár irigységével, nyolc és egy negyed esztendőn keresztül.

- Amint hallom, ön lesz a segédem ebben az ügyben - mondta Snubbin úr.

Ha Phunky úr gazdag ember lett volna, most rögtön az írnokáért küldött volna, hogy eszébe juttassa, miről is van szó; ha okos ember lett volna, hát megböki mutatóujjával a homlokát és így iparkodik visszaemlékezni, vajon a tömérdek sok ügye között vállalta-e ezt is vagy sem? De mert sem gazdag nem volt, sem okos (már legalábbis ebben az értelemben), csak elpirult és hajlongott.

- Átnézte már a periratokat, Phunky úr? - kérdezte a jogtanácsos.

Phunky úrnak most megint azt kellett volna mondania, hogy jóformán már el is felejtette, miben áll ez az ügy; minthogy azonban az aktákat, melyek az eljárás folyamán kezébe kerültek, már átböngészte, sőt, az igazat megvallva, az alatt a két hónap alatt, amióta kinevezték ebben az ügyben Snubbin segédjévé, se éjjel, se nappal nem foglalkozott egyébbel - csak még jobban elpirult és újra meghajtotta magát.

- Ez Pickwick úr - szólt Snubbin jogtanácsos úr, tollával arrafelé bökve, ahol a nevezett úr állt.

Phunky úr azzal a tisztelettel hajolt meg Pickwick úr előtt, amely föltétlenül megilleti az első ügyfelet, s aztán ismét biccentett az ügyvéd felé.

- Vigye talán magával Pickwick urat - mondta a jogtanácsos - és... és... és aztán hallgassa meg talán, amit Pickwick úr közölni óhajt önnel. Mi természetesen később majd megbeszéljük az ügyet.

Miután ezzel jelezte, hogy most már elég sokáig háborgatták, Snubbin úr, aki egyre szórakozottabbá vált, egy pillanatra szeméhez emelte a lornyonját, könnyedén köszönt mindnyájuknak, s ismét mélyen belemerült az előtte fekvő iratcsomóba, mely egy végtelen hosszú per anyagához tartozott, amely per azzal kezdődött, hogy száz vagy talán még több esztendővel azelőtt valaki elzárt egy gyalogutat, mely valahonnét, amerről nem jött soha senki, vezetett valahová, amerre nem ment soha senki.

Phunky urat semmi kincsért sem lehetett rávenni, hogy kilépjen egy ajtón, amíg Pickwick úr és az ügyvéd ki nem léptek előtte, minélfogva egy kis időbe telt, míg kijutottak a térre; mikor aztán kiértek, föl-alá sétálva nagy tanácskozást tartottak, aminek az volt az eredménye, hogy nagyon nehéz dolog előre megmondani, miképpen üt majd ki az ítélet, s hogy egyáltalában senki se higgye magáról hogy meg tudja mondani előre, hogyan végződik majd egy per; s hogy milyen nagy szerencse volt Snubbin urat lefoglalni az ellenfél elől; továbbá elmondták még egymásnak az ilyen esetekben szokásos aggodalmakat és vigasztalásokat.

Aztán Weller urat felrázta a gazdája egy órai édes álmából; s miután Lowtentől elbúcsúztak, kettesben visszamentek a Citybe.

A Lant Street tájékán, a Borough-ban, olyan csönd és nyugalom honol, amely szelíd mélabúval tölti el az ember lelkét. Ebben az utcában mindig bőven van kiadó lakás; különben is csak mellékutca, s jóleső unalom és félhomály terjeng benne. A Lant Street épületei nemigen tekinthetők palotának - mindamellett nagyon vonzó, kívánatos környék. Ha valaki félre akar vonulni a világtól - ki akar szabadulni a kísértések légköréből - s elejét akarja venni még annak is, hogy az ablakon kívánjon kinézni -, akkor okvetlenül költözzék a Lant Streetre.

Ebben a boldog remeteségben telepedett meg ott néhány fehérnemű-tisztító, itt-ott elvétve egy-két könyvkötősegéd, a csődtörvényszék fogházának néhány tisztviselője, a kisebb házak bérlői közt néhány dokkhivatalnok, elszórtan egy-két nőigallér-szabász és ráadásul egypár foltozószabó. A környék lakóinak java része bútorozott szobák bérbeadásával foglalkozik, vagy pedig a mángorlás egészséges és testedző mesterségére adta magát. Az utcai csendélet legjellemzőbb részletei: a zöld spaletták, a kiadó lakást hirdető cédulák, s a kapukon a réztáblák és csengettyűhúzók. Az utcai forgalom jellegzetes alakjai: a csaposlegény, a pereces inas, és a sültburgonya-árus. A lakosság nomád hajlamú, házbérnegyedkor el szokott tűnni, mégpedig rendesen éjszaka. Őfelségének adójövedelmei ritkán gyűlnek be ebben a boldog paradicsomban; a házbér sorsa mindig bizonytalan, a vízvezetéket igen gyakran elzárják a vízművek.

Aznap este, amikor Pickwick urat várták vendégségbe, az első emeleti utcai szobában Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr már kora délután ott ültek teljes díszben a kandalló két oldalán. Láthatólag már minden előkészület megtörtént a vendégek fogadására. Az esernyőket behozták az előszobából és begyömöszölték egy kis sarokba az udvari szoba ajtaja mögött; a háziasszony cselédjének kendőjét és főkötőjét eltávolították a lépcső karfájáról; a bejárat előtt a szalmagyékényen nem volt több két pár sárcipőnél, s a lépcsőház ablakpárkányán vígan lobogott egy konyhamécses, nagyon hosszú kanóccal. Bob Sawyer úr személyesen vásárolta be az italokat egy High Street-i borpincében s együtt jött haza az emberrel, aki hozta, hogy tévedésből le ne tegye másutt a portékát. A puncs már készen állt egy vörös rézüstben, a hálószobában; a lakószobából kikölcsönöztek egy zöld posztóval leterített asztalkát a kártyázáshoz; s a házban található poharak, azokkal egyetemben, amelyeket a kocsmából kértek kölcsön, mind sorba voltak rakva egy kis tálalóasztalon, melyet az ajtó elé állítottak a lépcsőházban.

De bármennyire is rendben voltak mindezek az előkészületek, Bob Sawyer úr homlokán felhő borongott, ahogy a kandalló mellett üldögélt. Hasonló kifejezés tükröződött Ben Allen úr arcvonásain is, amint belebámult az izzó parázsba és a hangja bánatosan zengett, amikor hosszú hallgatás után megszólalt ekképpen:

- Mégiscsak átkozott balszerencse, hogy ennek a nőnek is éppen most jut eszébe dühöngeni. Várhatott volna legalább holnapig.

- Tiszta rosszakarat, tiszta rosszakarat - felelte Bob Sawyer úr haragosan. - Azt mondja, hogy ha van miből vendégeket hívnom, akkor legyen miből kifizetnem az ő rongyos kis számláját is.

- Mióta esedékes ez a tartozás? - kérdezte Ben Allen úr.

- Még csak egy negyedéve, meg legfeljebb még egy-két hónapja - felelte Bob Sawyer úr.

Ben Allen úr csüggedten krákogott, és merően nézte a tüzet a kandallórostély nyílásán keresztül.

- Pokolian kellemetlen ügy volna, ha eszébe jutna, hogy feljöjjön ide lármázni, amikor éppen itt van a társaság, mi? - szólalt meg végül Ben Allen úr.

- Szörnyű volna - felelte Bob Sawyer úr -, szörnyű volna.

Valaki csöndesen kopogtatott az ajtón. Bob Sawyer úr sokatmondó pillantást vetett a barátjára, s kikiáltott, hogy szabad, mire bedugta a fejét egy lompos, piszkos leányzó; fekete pamutharisnyát viselt, és külseje után egy nagyon mostoha anyagi viszonyok között élő elaggott utcaseprő elhanyagolt magzatának nézhette volna az ember. Belépett, és így szólt:

- Sawyer úr, kérem, Raddle-né szeretne beszélni magával.

Mielőtt még Bob Sawyer úr bármit is felelhetett volna, a leányzó hirtelen mozdulattal eltűnt, mintha valaki hátulról erélyesen visszarántotta volna; s nyomban a leány rejtélyes eltűnése után ismét kopogás hallatszott az ajtón. Kurta, határozott kopogás, ami körülbelül annyit jelentett: "Itt vagyok és be is jövök."

Bob Sawyer úr döbbent rémülettel meredt a barátjára, és még egyszer kikiáltott:

- Szabad!

Az engedelemre azonban semmi szükség sem volt, mert mielőtt még Bob Sawyer úr kimondhatta volna, hogy "szabad", egy szilaj kis nőcske rontott a szobába, sápadtan a dühtől és remegve az indulattól.

- Nos, Sawyer úr - mondta a szilaj kis nőcske, aki igyekezett nagyon nyugodtnak látszani -, rendkívül lekötelezne, ha kiegyenlítené azt a kis tartozását, mert nekem is ma délután esedékes a házbérem, s a háziúr odalent várakozik. - A szilaj kis nő a tenyerét dörzsölte, s merően nézte a falat Bob Sawyer úr feje fölött.

- Igazán nagyon sajnálom, kedves asszonyom, hogy miattam ilyen kellemetlen helyzetbe került - mondta Bob Sawyer úr tiszteletteljes hangon -, de hát...

- Ó, nekem egy csöpp kellemetlenséget sem okozott - felelte a kis nőcske harsány kacajjal. - A mai napig nem volt szükségem a pénzre, s minthogy úgyis egyenesen a háziúrhoz kerül, tökéletesen egyre ment, hogy magánál van-e vagy énnálam. Ma délutánra ígérte a pénzt, Sawyer úr, s eddig még minden tisztességes ember megtartotta a szavát, aki csak nálam lakott, uram, s ezt el is várhatja az ember minden lakótól, aki tisztességes embernek tartja magát. - Raddle-né a fejét csóválgatta, ajkát harapdálta, és még merőbben nézte a falat, mint az előbb. Szemmel látható volt, amint Bob Sawyer úr ezt később kissé keleties ízű hasonlattal kifejezte, hogy a szilaj nőcske, "teljes gőzzel" készült nekirontani.

- Igazán nagyon sajnálom, kedves asszonyom - mondta Bob Sawyer úr, a lehető legalázatosabb hangon -, de hát úgy áll a dolog, hogy ma is hiába mentem a pénzemért a Citybe.

Különös hely az a City. Bámulatos, hogy naponta hányan járnak ott hiába a pénzükért.

- No és, Sawyer úr - mondta Raddle-né, és megvetette a lábát egy bíborvörös karfiolon, amely a kidderminsteri szőnyegbe volt beleszőve -, no és, mi közöm nekem ehhez, uram?

- De hát... ő, izé... de hát - mondta Bob Sawyer úr, kitérve az utóbbi kérdés elől -, higgye el, kérem, hogy még a jövő hét közepe előtt okvetlenül rendezzük majd ezt a dolgot, s azontúl másképp lesz majd, sokkal jobban fogunk gazdálkodni.

Több sem kellett Raddle-nénak. Már akkor olyan haragos kedvében volt, amikor rátört a szerencsétlen Bob Sawyerre, hogy valószínűleg kellemetlen csalódás lett volna neki, ha történetesen rögtön megkapja a pénzét. Éppen ilyen szórakozásra vágyott; pár perccel előbb, a konyhában, bevezetésül már kedveskedett néhány hízelgő bókkal az urának.

- Azt képzeli talán, tisztelt Sawyer úr - mondta Raddle-né, felemelve a hangját, hogy a szomszédok is hallhassák, amit mond -, azt képzeli talán, hogy én majd hajlandó leszek hónapszámra megtűrni a lakásomban egy olyan embert, akinek még csak eszébe sem jut, hogy megfizesse a lakbért? De nemcsak a lakbért, hanem még azt sem, amit készpénzben adok ki mindennap friss vajért, meg kockacukorért, ami a reggelijéhez kell, meg a tejért, amit naponta beadnak a kapu alá. Azt képzeli talán, hogy az olyan keservesen dolgozó, iparkodó asszonynak, mint én vagyok, aki álló húsz esztendeje lakik már ebben az utcában (tíz esztendeig laktam a túlsó soron, s kilenc és háromnegyed esztendeje lakom ebben a házban)... hogy az ilyen asszonynak nincs egyéb dolga, mint hogy halálra gyötörje magát két tunya naplopó miatt, akik örökké csak dohányoznak, meg isznak, meg lézengenek ahelyett, hogy akaróznék nekik valami tisztességes munka után látni, amiből aztán kifizethetnék az adósságukat? Azt képzeli talán...

- No de édes jó asszonyom - vágott közbe Benjamin Allen úr csitító hangon.

- Legyen olyan jó és tartsa meg magának a megjegyzéseit, uram - mondta Raddle-né, hirtelen lefékezve szónoklatának rohanó árját, mialatt lassan és ünnepélyes hangon, de annál vészjóslóbban a harmadik fél felé fordult. - Tudomásom szerint önnek itt nincs semmi joga belebeszélni a dologba, uram. Úgy tudom, hogy önnek nem adtam bérbe a lakást.

- Nem hát - mondta Benjamin Allen úr -, ebben tökéletesen igaza van.

- No látja, uram - felelte Raddle-né, gőgös udvariassággal. - Hát akkor talán be fogja érni azzal, tisztelt uram, hogy kitördeli a szegény emberek kezeit meg lábait a kórházakban, és hogy a maga ajtaja előtt seper, mert ha nem, hát majd akadnak itt olyanok, akik megtanítják rá.

- De mikor ön olyan konok egy nőszemély - próbált tiltakozni Benjamin Allen úr.

- Bocsánatot kérek, fiatalember - mondta Raddle-né, s mérgében kiütött homlokán a hideg verejték. - Bocsánatot kérek, de volna szíves ezt még egyszer megismételni?

- Egyáltalában nem akartam megbántani azzal, amit mondtam, asszonyom - felelte Benjamin Allen úr, aki most már a saját bőrét kezdte kissé félteni.

- Bocsánatot kérek, fiatalember - mondta Raddle-né, egyre lármásabb és parancsolóbb hangon. - De kit nevezett itt nőszemélynek? Talán rám értette, uram?

- No de, az Isten szerelmére! - szólt Benjamin Allen úr.

- Azt kérdeztem, uram, hogy rám értette-e vagy sem? - vágott közbe Raddle-né szilaj indulattal és kitárta az ajtót.

- Persze hogy magára - felelte Benjamin Allen úr.

- Úgy, persze hogy énrám! - mondta Raddle-né, s fokozatosan hátrált az ajtó felé, és egyre jobban felemelte a hangját, különös tekintettel Raddle úrra, aki lent volt a konyhában. - Úgy, persze hogy énrám! Mert mindenki tudja, hogy engem szabadon sértegethet akárki a tulajdon házamban, amíg az uram odalent alszik, és horkol, és annyiba se vesz engem, mint egy kóbor kutyát. Szégyellhetné magát - s azzal Raddle-né zokogni kezdett -, szégyellhetné magát, amiért eltűri, hogy néhány fiatal legény, akik eleven emberek húsát szabdalják és metélik és csúffá teszik vele a házunkat - (újabb zokogás) -, így bánjék a tulajdon feleségével... szégyellhetné magát, amiért elnézi, hogy mindenki a fejemen táncoljon. De hát az én uram egy hitvány, pipogya, gyáva tökfilkó, aki nem mer feljönni, hogy megtanítsa kesztyűbe dudálni ezeket a gaz csirkefogókat... nem mer feljönni... nem mer feljönni...

Raddle-né elhallgatott, és fülelt, hogy ez az ismételt gúnyolódása nem serkenti-e fel élete párját; de miután látta, hogy semmi foganatja sincs szavainak, szűnni nem akaró zokogás közben lement a lépcsőn, éppen akkor, amikor a kapun kétszer hangosan kopogtattak; odalent aztán szörnyű sírógörcsöt kapott, iszonyatos nyögésekkel súlyosbítva, amelyet nem is hagyott abba, amíg a kopogtatást hatszor meg nem ismételték; ettől viszont olyan féktelen dühbe gurult, hogy feldöntött minden esernyőt, berohant az udvari szobába és becsapta maga után az ajtót, hogy csak úgy csattant.

- Itt lakik Sawyer úr? - kérdezte Pickwick úr, amikor kinyílt a kapu.

- Igenis, itt - felelte a szolgálóleány -, első emelet, mindjárt a legelső ajtó a lépcsővel szemközt.

S azzal a mindeneslány, aki a Southwark őslakói közt nevelkedett, mint aki ezzel az útbaigazítással elvégezte a dolgát, kezében a gyertyával eltűnt a konyha irányában, abban a szent meggyőződésben, hogy megtett mindent, amit tőle hasonló körülmények között kívánni lehetett.

Snodgrass úrnak, aki utolsónak lépett be a házba, többszöri hiábavaló kísérlet után sikerült valahogyan becsuknia a kaput, s a jó barátok felbotorkáltak a lépcsőn. Bob Sawyer úr az emeleten fogadta őket, mert attól való félelmében, hogy Raddle-né elállja az útját, nem mert lemenni elébük.

- Isten hozta önöket, uraim - mondta a szárnyaszegett diák. - Nagyon örvendek... vigyázzanak, kérem, ott vannak a poharak.

Ez a figyelmeztetés Pickwick úrnak szólt, aki letette a kalapját a tálalóasztalkára.

- Ó, bocsánatot kérek - mondta Pickwick úr.

- Nem tesz semmit, nem tesz semmit - mondta Bob Sawyer. - Egy kissé szűken vagyunk itt, de hát ha legényemberhez jönnek látogatóba, akkor számolniuk kell mindezzel. Tessék besétálni. Azt hiszem, a barátomat már ismerik?

Pickwick úr kezet fogott Ben Allen úrral, és a barátai is követték példáját. Alig helyezkedtek el, amikor megint egy kettős kopogtatás hallatszott odalentről.

- Azt hiszem, Jack Hopkins érkezett meg! - mondta Bob Sawyer úr. - Pszt! Igen, ő az. Gyere, Jack... gyere!

Nehéz léptek hallatszottak fel a lépcsőn, aztán megjelent Jack Hopkins. Fekete bársonymellényt viselt, szürke, fehér pöttyös oxfordi posztógombokkal, kék csíkos inget és fehér hamisgallért.

- Elkéstél, Jack - mondta Benjamin Allen úr.

- Dolgom akadt a kórházban - felelte Hopkins.

- Történt valami?

- Nem, semmi különös. Csak a balesetosztályra hoztak be a mentők egy szép esetet.

- S mi volt az, kérem? - kérdezte Pickwick úr.

- Ó, csak egy ember esett le egy negyedik emeleti ablakból... de nagyon szép eset... igazán gyönyörű eset.

- Úgy érti, uram, hogy a szerencsétlen szépen meg fog gyógyulni? - kérdezte Pickwick úr.

- Dehogyis - felelte Hopkins könnyedén. - Nem, sőt ellenkezőleg. De holnap délelőtt lesz egy remek műtétünk... nagyszerű látvány, amikor Slasher operál.

- Olyan jó sebésznek tartja Slashert? - kérdezte Pickwick úr.

- A legjobb sebész a világon - felelte Hopkins. - A múlt héten leszedte tőből egy kisfiú lábát... s közben a gyerek megevett öt almát és egy mézeskalácsot... s két perccel azután, hogy mindennek vége volt, azt mondja a fiú, ő bizony nem azért fekszik ott, hogy bolonddá tartsák, és ha hozzá nem fognak az operációhoz, hát szól a mamájának.

- Úristen! - kiáltott fel Pickwick úr megdöbbenve.

- Ó, ez még semmi! - mondta Jack Hopkins. - Igaz-e, Bob?

- Persze hogy semmi - felelte Bob Sawyer úr.

- Egyébként, erről jut eszembe, Bob - mondta Hopkins, miközben alig észrevehetően egy gyors pillantást vetett az áhítatosan figyelő Pickwick úr felé -, furcsa egy esetünk volt a múlt éjszaka. Behoztak egy gyereket, aki lenyelt egy nyakláncot.

- Mit nyelt le, kérem? - szólt közbe Pickwick úr.

- Egy nyakláncot - felelte Jack Hopkins. - Magától értetődik, hogy nem egyszerre. Hiszen még ön sem tudna lenyelni egyszerre egy egész nyakláncot, nemhogy egy gyerek, no nem igaz, Pickwick úr? Hahaha! - Hopkins láthatólag nagyon jól mulatott a saját tréfáján, aztán így folytatta: - Nem, a dolog így esett: a gyerek szülei szegény emberek, akik egy nagy bérházban laknak. A gyerek legidősebb nénje vett egy nyakláncot... afféle olcsó vásári portékát, nagy fekete fagyöngyökkel. A gyerek nagyon szerette a játékokat, elcsente hát a nyakláncot, eldugta, játszott vele, eltépte a zsinórját és lenyelt egy gyöngyöt. Megtetszett neki a mulatság, másnap újra kezdte és megint lenyelt egy gyöngyöt.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Pickwick úr. - De hiszen ez szörnyű! Bocsánatot kérek. Csak folytassa, uram.

- A következő nap már két gyöngyöt nyelt le a gyerek, negyednapra már háromig vitte föl, aztán így folytatta, s egy hét leforgása alatt gyomrában volt az egész nyaklánc... összesen huszonöt darab gyöngyszem. A nénje, aki nagyon dolgos lány volt és csak nagy ritkán szánt pénzt efféle csecsebecsére, agyonsírta magát a nyaklánc miatt, s tűvé tette érte az egész házat, de hát mondanom sem kell, hogy sehol sem találta. Pár nap múlva ebédnél ült a család... sült ürücomb volt burgonyával... s a gyerek, aki nem volt éhes, a szobában játszadozott, amikor egyszerre csak pokoli zaj támadt, olyanforma, mint egy kisebbfajta jégeső... "Ne zörögj, fiam - szólt rá az apja. - Ne csináld ezt, érted?"... "De hiszen nem csinálok semmit" - mondta a gyerek. - "Hát akkor hagyd abba, amit nem csinálsz" - mondta az apja. Egy darabig csönd volt, aztán elölről kezdődött a lárma, még cifrábban, mint az előbb. - "Ha nem fogadsz szót, fiam - mondta az apja -, tüstént beduglak az ágyba." Megrázta a gyereket, hogy engedelmességre bírja, s erre olyan zörgés támadt a fiú gyomrában, amilyet még soha senki nem hallott. "Ej, a kutyafáját, hiszen ez belülről szól! - mondta az apja. - A hasába tévedt a hektika ennek a gyereknek!"... "Dehogyis, apám - mondta a gyerek, és sírva fakadt -, csak a nyaklánc, amit lenyeltem." Az apja erre fölkapta a gyereket és vitte rohanva a kórházba; s a nagy szaladástól útközben úgy zörögtek a gyöngyök a gyerek gyomrában, hogy a járókelők ide-oda kapkodták a fejüket, fölnéztek a levegőbe, lenéztek a pincébe, megtudni, hogy honnan jön ez a különös lárma. Most ott van nálunk a kórházban - mondta Jack Hopkins -, és olyan pokoli zajt csinál jártában-keltében, hogy be kellett bugyolálni egy vastag köpönyegbe, mert fölverné álmukból a betegeket.

- Hát mondhatom, ennél hajmeresztőbb történetet se hallottam még soha életemben! - mondta Pickwick úr, nagyot ütve az asztalra.

- Ó, ez még semmi - mondta Jack Hopkins -, igaz-e, Bob?

- Persze hogy semmi - felelte Bob Sawyer úr.

- Higgye el, uram, hogy a mi pályánkon sok különös dolgot tapasztalhat az ember - mondta Hopkins.

- No, azt képzelem - felelte Pickwick úr.

Megint kopogtattak az ajtón s egy nagy fejű fiatalember lépett be, aki fekete parókát viselt, s vele együtt érkezett egy hosszúharisnyás, pállott szájú ifjú is. A következő vendég egy úr volt, akinek az ingét apró, rózsaszínű horgonyok tarkították, s rögtön utána érkezett egy sápadt arcú fiatalember, ezüstös óralánccal. Aztán jött egy kikent-kifent úriember, vakító fehérneműben és posztócsizmában, s ezzel teljes is lett a társaság. Betolták a zöldposztós asztalkát; s egy nagy fehér korsóban behozták az első szállítmány puncsot; aztán álló három óra hosszat huszonegyeztek, félpennys alapon, s a mulatságot csak egy ízben zavarta meg egy kis összeszólalkozás a piroshorgonyos úr és a pállott szájú ifjonc között, melynek során a pállott szájú fiatalember hő vágyát fejezte ki, hogy a hajózás jelvényével mintázott úrnak betörje az orrát; ezzel szemben a másik fél határozottan kijelentette, hogy ő senkinek sem szokott adós maradni és az összeférhetetlen természetű pállott szájú fiatalember is megkaphatja a magáét, ha csak ez a vágya.

Miután az utolsó "mester"-t is bemondták, s a nyereségeket és veszteségeket zsetonokban és pennykben közmegelégedésre elszámolták, Bob Sawyer úr csöngetett a vacsoráért, a vendégek pedig behúzódtak a szoba sarkaiba, hogy be tudják tálalni a vacsorát.

A vacsora azonban nem érkezett meg olyan gyorsan, mint ahogy sokan képzelnék. Legelőször is fel kellett verni álmából a szolgálólányt, aki a konyhaasztalra borulva aludt; ez némi kis időbe telt, s amikor végre a sok csöngetésre megjelent, újabb negyedóráig tartott, amíg nagy üggyel-bajjal végre annyira tudtak menni vele, hogy a belátásnak egy halvány, pislogó kis szikrája felébredt benne. A boltosnak, ahonnét az osztrigát hozatták, elfelejtették egyúttal megüzenni, hogy felbontva küldje. Egy rossz, lötyögős bicskával vagy egy kétágú villával azonban nagyon bajos dolog osztrigákat bontani, s nem is igen boldogultak velük. A marhasültben sem volt sok köszönet, s nem mondhatunk több jót a sonkáról sem, melyet szintén a sarki hentesboltból hoztak. Ámde egy nagy ónkannában bőven volt sör, és a sajttal is mindenki jóllakhatott, mert igazán nagyon érett volt. Így hát végeredményben a vacsora talán semmivel sem volt rosszabb, mint az efféle vacsorák rendesen lenni szoktak.

Vacsora után újabb korsó puncsot tettek az asztalra, egy doboz szivarral és két palack pálinkával egyetemben. De aztán kínos szünet állt be, olyan körülmény folytán, mely a hónapos lakásokban gyakran előfordul, de azért nem kevésbé kellemetlen.

A szolgálólány ugyanis öblögetni kezdte a poharakat. A lakás pohárkészlete négy darabból állt mindössze; ezt a hiányosságot azonban éppenséggel nem kívánjuk Raddle-né terhére róni, mert még nem volt a világon olyan hónapos szoba, amely szűkében ne lett volna a poharaknak. A háziasszonyé vékony, törékeny, pici üvegholmi volt, amiket pedig a kocsmából kértek kölcsön, otromba, dagadt, nagy hasú talpas poharak, azaz inkább lúdtalpasak. Már ez egymagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a társaság felismerje a dolgok valódi állását; az ifjú mindeneslány azonban még azt is lehetetlenné tette, hogy valamelyik úrnak esetleg kétségei támadhassanak erre nézve; ugyanis önhatalmúlag elszedte mindenki elől a poharát, még mielőtt kiitták volna a sörüket, és Bob Sawyer úr integetései és tiltakozó megjegyzései ellenére is fennhangon kijelentette, hogy a poharakat le kell vinnie és el kell mosnia.

Nincsen öröm üröm nélkül, mondják: de fordítva is igaz, sokszor még a rosszban is lehet valami jó. A posztócsizmás, kikent-kifent úr, aki a kártyázás alatt hiába próbált elsütni egy anekdotát, most végre úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, és üstökön is ragadta a jó alkalmat. Mihelyt eltűntek az asztalról a poharak, belefogott egy hosszú történetbe egy nagy közéleti férfiúról, akinek a nevét már elfelejtette, s aki roppant találó feleletet adott egy másik kiváló és híres embernek, akinek a neve sehogyan sem akart eszébe jutni. Így hát nagyon hosszadalmasan és rendkívül részletesen terjeszkedett ki különböző mellékes körülményekre, amelyeknek édeskevés közük volt a szóban forgó adomához, de hát hamarjában nem jutott eszébe a történet csattanója, akárhogyan is törte rajta a fejét, jóllehet ezzel az anekdotával már vagy tíz esztendeje mindenütt nagy tetszést aratott.

- Ejnye, ejnye - mondta a posztócsizmás, kikent-kifent úr -, ez már aztán igazán nagyon különös dolog.

- Kár, hogy elfelejtette - mondta Bob Sawyer úr, aki nyugtalan pillantással nézelődött az ajtó felé, mert úgy rémlett neki, hogy pohárcsörömpölést hall -, igazán nagy kár, hogy elfelejtette.

- Én is nagyon sajnálom - felelte a kikent-kifent úr -, mert tudom, hogy nagyon jól mulattak volna rajta. No, de sebaj; egy félóra múlva biztosan eszembe jut majd.

A kikent-kifent úr éppen idáig ért, amikor a poharak visszaérkeztek, mire Bob Sawyer úr, aki az egész idő alatt nagyon szórakozottan ült a helyén, kijelentette, hogy igazán szeretné hallani a végét, mert már abból is látja, amit eddig hallott belőle, hogy kétségtelenül ez a világ legjobb adomája.

A poharak láttára Bob Sawyernek annyira helyreállt a lelki egyensúlya, hogy a háziasszonnyal való jelenete óta még nem is érezte magát ilyen jól. Arca felderült, és kezdett megjönni az igazi mulatós kedve.

- No, Betsy - szólt Bob Sawyer úr, roppant nyájas hangon, miközben szétosztotta a poharakat, melyeket a szolgálólány rendetlenül az asztal közepére zsúfolt -, no, Betsy, hozza azt a meleg vizet; hozza szépen, szaporán, lelkem.

- Nem hozhatok meleg vizet - felelte Betsy.

- Nem hozhat? - kiáltott fel Bob Sawyer úr.

- Nem - felelte a lány, s olyan hevesen rázta hozzá a fejét, hogy ennél határozottabb tagadást a leggazdagabb szókinccsel sem lehetett volna kifejezni. - Az asszonyság megtiltotta, hogy meleg vizet adjak magának.

Az általános meglepetésből, amely kiült a vendégek arcára, házigazdájuk új bátorságot merített.

- Hozza azonnal azt a meleg vizet... de azonnal! - mondta Bob Sawyer úr kétségbeesett szigorúsággal.

- Nem lehet - felelte a lány. - Raddle-né kioltotta a konyhában a tüzet, mielőtt lefeküdt, és elzárta a fazekat.

- Ó, annyi baj legyen; nem tesz semmit. Kérem, sose bosszankodjék ilyen potomság miatt - mondta Pickwick úr, aki Bob Sawyer arcáról leolvasta, hogy milyen indulatok forrnak benne. - Jó lesz a hideg víz is.

- De még mennyire! - mondta Benjamin Allen úr.

- A gazdasszonyomon néha elmezavar tünetei mutatkoznak, kisebb rohamai vannak olykor - jegyezte meg Bob Sawyer kényszeredett mosollyal. - Sajnos, attól tartok, hogy föl kell mondanom ezt a szállást.

- Ne tedd - mondta Ben Allen. - Ne tedd.

- Attól félek, hogy ez lesz a vége - mondta Bob hősies elszántsággal. - Kifizetem, amivel tartozom neki, és holnap reggel fölmondom a lakást. - (Boldogan meg is tette volna szegény fiú, ha megteheti!)

Bob Sawyer úrnak ezek a szívszorongató erőlködései, ahogyan iparkodott magához térni és elfelejteni ezt az utolsó csapást az egész társaságra nagyon leverőleg hatottak, minélfogva a legtöbben, hogy egy kicsit felvidítsák magukat, nagy buzgalommal láttak neki a hidegvizes konyaknak; s a buzgalmuk első észrevehető tünetei abban nyilvánultak meg, hogy a pállott szájú ifjú és a kikent-kifent úr között kiújult a háborúság. A hadviselő felek kölcsönös megvetésüknek egy ideig különféle homlokráncolgatással és arcfintorgatással adtak kifejezést, míg végre a pállott szájú ifjonc elérkezettnek látta az időt arra, hogy világosabban kifejtse nézeteit, úgyhogy az alábbi félre nem érthető kis párbeszéd kezdődött köztük:

- Sawyer - szólt a pállott szájú ifjú, nagyon hangosan.

- Tessék, Noddy - felelte Bob Sawyer úr.

- Nagyon sajnálnám, Sawyer - mondta Noddy úr -, ha egy jó barátom asztalánál, legkivált pedig tenálad, Sawyer, kellemetlenséget okoznék... igazán nagyon sajnálnám; de hát kénytelen vagyok megragadni az alkalmat és tudomására hozni Gunternek, hogy nem tartom őt úriembernek.

- Én is nagyon sajnálnám, Sawyer, ha kellemetlenséget kellene okoznom akár csak abban az utcában is, ahol te laksz - mondta Gunter úr -, de attól félek, hogy kénytelen leszek felébreszteni a szomszédaidat, mert az előttem szóló fiatalembert ki fogom röpíteni az ablakon.

- Hogy érti ezt, uram? - kérdezte Noddy úr.

- Úgy, ahogy mondom, uram - felelte Gunter úr.

- No, már azt szeretném látni, uram - mondta Noddy úr.

- Nemcsak látni, hanem egy percen belül tapasztalni is fogja, uram - mondta Gunter úr.

- Kérem, szíveskedjék ideadni a névjegyét, uram - mondta Noddy úr.

- Eszem ágában sincs - felelte Gunter úr.

- És miért, ha szabad tudnom? - kérdezte Noddy úr.

- Mert a tükrébe tűzné a kandallója fölött és a vendégei még azt találnák hinni, hogy úriemberek járnak önhöz látogatóba, uram - felelte Gunter úr.

- Uram, holnap reggel fel fogja önt keresni egyik barátom - mondta Noddy úr.

- Uram, nagyon köszönöm, hogy előre figyelmeztet rá, majd szigorúan meghagyom a cselédnek, hogy zárja el az ezüstkanalakat - felelte Gunter úr.

Erre már a többiek is közbevetették magukat és kijelentették, hogy mind a két fél viselkedését illetlennek találják; mire Noddy úr engedelmet kért, de szükségesnek érezte kijelenteni, hogy az ő apja éppen olyan tiszteletre méltó úriember volt, mint Gunter úr apja, erre Gunter úr azzal válaszolt, hogy az ő apjának a fia is van olyan ember, mint Noddy úr, akárhonnét nézzék is a dolgot. Minthogy ezek a nyilatkozatok anyagot szolgáltattak a vita újraéledésére, a társaság ismét közbelépett; aztán rengeteget tárgyaltak, rengeteget zajongtak, s közben Noddy úrban lassacskán felülkerekedett a jó érzés és bevallotta az egész társaság füle hallatára, hogy kezdettől fogva őszinte rokonszenvet táplált Gunter úr személye iránt. Erre Gunter úr azt válaszolta, hogy alapjában véve talán még tulajdon édes testvéröccsénél is jobban szereti Noddy urat, amely kijelentés hallatára Noddy úr nagylelkűen fölkelt a helyéről és kezet nyújtott Gunter úrnak. Gunter úr melegen, hevesen megragadta a feléje nyújtott békejobbot, s mindenkinek az volt a véleménye, hogy az egész szóváltás lefolyása és elintézése mindkét félnek a szó legszorosabb értelmében becsületére válik.

- No - mondta Jack Hopkins, - énekeljünk valamit, Bob, hogy megint visszazökkenjünk a kerékvágásba.

S valamennyiük lelkes és zajos buzdítására Hopkins nyomban rá is gyújtott az "Isten áldja a királyt" kezdetű dalra, ahogy csak a torkán kifért, de egészen más dallamra énekelte - "A Biscayai-öböl" és a "Szeretne a béka" című dalok egyesített dallamára. Az egész nóta legjava a refrén volt; s ezt mindegyikük olyan dallamra énekelte, amit legjobban tudott, úgyhogy a hatás igazán megdöbbentő volt.

Ahogy az első versszak végére értek, Pickwick úr fölemelte a kezét, mintha hallott volna valamit, s mikor csönd támadt, így szólt:

- Pszt! Bocsássanak meg. Azt hiszem, valaki kiáltott odafentről.

Halotti csönd támadt egyszerre; s észrevették, hogy Bob Sawyer úr elsápadt.

- Úgy rémlik, hogy most is hallom - mondta Pickwick úr. - Legyen olyan jó, nyissa ki az ajtót.

Alighogy kinyílt az ajtó, egyszerre eloszlott minden kétségük, hogy jól hallotta-e Pickwick úr.

- Sawyer úr! Sawyer úr! - rikácsolta egy hang a második emeletről.

- A háziasszonyom! - mondta Bob Sawyer úr, és elkeseredve nézett körül. - Tessék, Raddle-né?

- Hát mit képzel maga voltaképpen, Sawyer úr? - felelte a hang, mely úgy harsogott és olyan sebesen pörgött, mint a veszedelem. - Nem elég, hogy a lakbérnek színét sem látom; hogy azonfelül még készpénzt is kicsal a zsebemből; hogy barátai, akik férfinak merik nevezni magukat, sértegetnek és bántalmaznak; ez mind nem elég magának; ráadásul még a házat is felforgatják itt, és olyan pokoli lármát csapnak hajnali két órakor, hogy még talán a tűzoltókat is idecsődítik! Küldje haza a csirkefogó barátait.

- Szégyellhetik magukat! - szólalt meg Raddle úr hangja, olyan tompán, mintha távoli dunyhák alól jött volna.

- Szégyellhetik magukat! - mondta Raddle-né. - Te is szégyellheted magad! Miért nem jössz le, és miért nem rúgod ki őket egyenként a házból? Ezt kellene tenned, ha férfi volnál.

- Meg is tenném, ha tizenkét férfi volnék, angyalom - felelte Raddle úr békésen. - De hát ők jóval többen vannak, szívem.

- Pfuj, te gyáva kutya! - felelte Raddle-né mélységes megvetéssel. - Hajlandó végre kidobni a csirkefogó barátait, vagy sem, Sawyer úr?

- Mennek már, Raddle-né, mennek már - felelte a szerencsétlen Bob. - Azt hiszem, legokosabb lesz, ha hazamennek - fordult Bob Sawyer úr a barátaihoz. - Félek, hogy csakugyan nagy zajt csináltunk.

- Igazán nagy kár - mondta a kikent-kifent úr. - Most melegedtünk csak bele a mulatságba! - A kikent-kifent úr ugyanis most kezdett halványan visszaemlékezni a történetre, ami az imént nem jutott eszébe.

- Ilyesmit nem tűr el az ember - mondta a kikent-kifent úr, körülnézve. - Ilyesmit nemigen tűrhet el az ember, igaz-e?

- Nem tűrjük el! - felelte Jack Hopkins. - Énekeljük el a második versszakot, Bob. No, gyerünk, rajta!

- Nem, nem, Jack, ne énekelj - szakította félbe Bob Sawyer. - Nagyszerű nóta, de azt hiszem, jobb lesz, ha nem énekeljük el a második versszakot. Sajnos, nagyon goromba emberek ezek a háziak.

- Ne menjek föl, ne kössek bele a háziúrba? - kérdezte Hopkins. - Vagy rángassam inkább a csengettyűt, vagy álljak ki a lépcsőházba üvölteni? Kérlek, Bob, rendelkezzél velem.

- Nagyon köszönöm szíves jóindulatodat és barátságodat, Hopkins - mondta a szerencsétlen Bob Sawyer úr -, de úgy vélem, minden további pörpatvarnak azzal vehetjük legjobban elejét, ha rögtön széjjeloszlunk.

- Nos, Sawyer úr? - sivított Raddle-né éles hangja. - Elkotródnak végre a gazemberek?

- Csak a kalapjukat veszik, Raddle-né - felelt Bob. - Mennek már, tüstént mennek.

- Mennek! - mondta Raddle-né, s hálófőkötős fejét éppen akkor dugta ki a korlát fölött, amikor Pickwick úr Tupman úr kíséretében kilépett a szobából. - Mennek! Jobb lett volna, ha inkább el se jöttek volna!

- No de, édes jó asszonyom - szólt Pickwick úr csitító hangon, fölnézve az emeletre.

- Takarodjék, vén korhely! - felelte Raddle-né, és hevesen visszakapta a fejét. - Hiszen a nagyapja lehetne neki, maga vén gonosz! Maga a legrosszabb mindnyájuk közül.

Pickwick úr belátta, hogy itt úgyis hiába bizonyítgatná ártatlanságát, így hát lesietett a lépcsőn az utcára, ahol Tupman úr, Winkle úr és Snodgrass úr rögtön csatlakozott hozzá. Benjamin Allen úr, akit a sok ital és a sok izgalom borzasztóan levert, elkísérte őket a London-hídig, útközben Winkle úrnak, mint igazán megbízható úriembernek, nagy titkon elárulta, hogy eltökélt szándéka elmetszeni a torkát minden férfinak, Bob Sawyer úr kivételével, ha az ő húgának, Arabellának szerelmére merészelnék pályázni. S miután még külön is hangsúlyozta szilárd elhatározását, hogy ezt a fájdalmas testvéri kötelességet híven fogja teljesíteni, könnyekben tört ki, félrecsapta a kalapját, s miközben, amennyire csak tőle telt, iparkodott hazajutni, felváltva hol a Borough vásárcsarnokának a kapuján dörömbölt, hol pedig a lépcsőkön szundított egyet-egyet, míg meg nem virradt, abban a szent meggyőződésben, hogy ott lakik, csak elhagyta valahol a kapukulcsát.

Miután így a vendégek, Raddle-né unszoló felszólításának engedve, mind eltávoztak, a szerencsétlen Bob Sawyer úr magára maradt, hogy eltűnődjön a holnapi nap eshetőségein s a jól sikerült vendégségen.

Február tizenharmadikának reggelén, amely éppen egy nappal előzte meg a Pickwick kontra Bardell per tárgyalásának napját - mint ennek az igaz történetnek az olvasói éppen olyan jól tudják, akárcsak mi magunk -, egyszóval február tizenharmadikán délelőtt Samuel Weller úr nagyon el volt foglalva, mert reggel kilenc és délután két óra között folyton-folyvást szaladgált a György és Keselyűből a Perker úr irodájába és vissza. Nem mintha valami fontos dolga lett volna, mert hiszen a tanácskozás már régen lezajlott s a követendő eljárásra nézve is végleges megállapodás történt, de mert Pickwick úr nagyon nyugtalankodott és szakadatlanul apró levélkéket küldözgetett az ügyvédjének, amelyekben nem állt egyéb, mint ez a kérdés: "Édes Perker, jól halad a dolog?" - amire Perker úr változatlanul mindig csak ezt válaszolta: "Édes Pickwick, amilyen jól csak mehet." - A helyzet egyébként, mint már említettük, úgy állt, hogy sem azt nem lehetett mondani róla, hogy jól halad a dolog, sem azt, hogy rosszul, tekintve, hogy a törvényszék csak másnap délelőtt kezdi majd tárgyalni.

Érthető azonban, hogy egy kis félelem és izgatottság vesz erőt az emberen, ha életében először perelik be és először kerül a bíróság elé; s Samuel Weller az emberi természet gyarlósága iránti tiszteletének tudatában gazdájának minden parancsát azzal az elpusztíthatatlan jókedvvel és rendíthetetlen lelki nyugalommal teljesítette, amely a legszembeszökőbb és legszeretetreméltóbb tulajdonságai közé tartozott.

Sam nagyon kellemes kis ebéddel frissítette föl magát, s az ivószobában egy pohár meleg italra várakozott, amelynek segítségével, Pickwick úr biztatására, a délelőtti séta fáradalmait akarta leöblíteni, amikor egy arasznyi legényke, kucsmában és kordbársony kezeslábasban, akinek egész öltözéke arra a dicséretes törekvésre vallott, hogy idővel háziszolgai rangra óhajt emelkedni, belépett a György és Keselyű tornácára, s először körülnézett a lépcsőn, aztán végigsétált a tornácon s végül benyitott az ivóba, mintha keresne valakit, akinek üzenetet hozott - míg a pincérlány, aki nem tartotta kizártnak, hogy a gyerkőc ezen a valakin kívül esetleg a fogadó kávéskanalait vagy evőkanalait is keresi, rá nem kiáltott:

- Hé, fiatalember, kit keres?

- Nincs itt valaki, akit Samnek hívnak? - kérdezte a kis legény harsány szoprán hangon.

- Milyen Samnek? A másik nevét nem tudod? - szólt Weller úr hátrafordulva.

- Honnét tudjam? - vetette oda kurtán a kucsmás fiatalember.

- Okos, nagyeszű gyerek vagy - mondta Weller úr -, annyi bizonyos; de én nem fitogtatnám úgy azt az éles eszemet, ha neked volnék, nehogy meg találjam vágni vele magamat. Mi jut eszedbe, hogy mersz beállítani egy fogadóba és csak úgy kurtán kérdezősködni valami Sam után, mint egy rézbőrű indián?

- Mert egy öregúr küldött! - felelte a gyerek.

- Miféle öregúr? - kérdezte Sam, mélységes megvetéssel.

- Aki Ipswichbe jár fuvarozni és nálunk szokott megszállni - mondta a fiú. - Tegnap reggel azt mondta nekem, hogy jöjjek el ide a György és Keselyűbe ma délután, és kérdezősködjem Sam után.

- Ez az apám, galambom - mondta Weller úr magyarázó hangon, a söntésben ülő fiatal hölgy felé fordulva. - Biz istók azt hiszem, hogy talán már el is felejtette a vezetéknevünket. No hát, aztán mit üzent, ifjú süvölvény barátom?

- Hát csak annyit - felelte a gyerek -, hogy hat órakor tessék eljönni mihozzánk, mert az öregúr beszélni akar magával... a Kék Vadkanba, a Leadenhall téren. Megmondhatom, hogy eljön?

- Igenis, megmondhatja uraságod egészen bátran - felelte Sam.

Az ifiúr el is távozott ezzel a meghatalmazással, miközben a György udvarának összes szunnyadó visszhangját fölriasztotta az ökörhajcsárok füttyentésének tiszta és rendkívül hű utánzásával, amelyet valóban zengő és érces hangon adott elő.

Weller úr, miután kimenőt kapott Pickwick úrtól, akinek izgatott és szorongó lelkiállapotában még jól is esett, hogy magára maradhatott, már jóval hat óra előtt útnak indult, s minthogy még bőven futotta az idejéből, elsétált egészen a Mansion House-ig, ahol megállt és nyugodt, filozofikus arccal szemlélte a sok omnibusz-kalauzt és bérkocsist, akik ezen a híres gyülekezőhelyen szoktak találkozni, a környéken lakó öreg hölgyeknek nem csekély rémületére és nyugtalanságára. Miután vagy egy fél óra hosszat ott őgyelgett, számtalan mellékutcán és sikátoron keresztül megindult a Leadenhall tér felé. Minthogy a fölösleges időt agyon kellett ütni valamivel és minthogy amúgy is mindent megnézett, ami csak a szemébe ötlött, nincs semmi meglepő abban, hogy Weller úr egy kisebbfajta könyvárus és papírkereskedő kirakata előtt is megállt; ámde az már bővebb magyarázat nélkül talán meglepőnek tűnhetik föl, hogy amint megpillantott bizonyos képeket, amelyek ki voltak függesztve a kirakatba, hirtelen összerázkódott, nagyot toppantott jobb lábával s élénken fölkiáltott: - "Ej, ha ez véletlenül a szemem elé nem kerül, hát megfeledkeztem volna az egész dologról, míg aztán... késő nem lett volna!"

Az a kép pedig, amelyre Samuel Weller úr szeme ebben a percben rátapadt, két nagyon tarkán kiszínezett szívet ábrázolt, melyek egy közös nyíllal voltak átverve s tüzes parázson pörkölődtek, miközben egy hímnemű és egy nőnemű, divatosan öltözött kannibál (a férfi fehér nadrágot viselt és kék kabátot, a hölgy pedig tulipiros kendőt és ugyanolyan színű napernyőt) sóvár szemekkel közeledett a pecsenye felé a kígyózva kanyargó kavicsos kerti úton. A nyársonsültre egy fölöttébb illetlen fiatalember ügyelt, akinek két szárny volt a vállán, de semmi egyéb ruházat nem volt rajta. Távolban a Langham téri templom tornya látszott, s az egész mindenestül nem volt egyéb, mint egy Bálint-napi köszöntőnek szánt képeslevelezőlap, amely a kirakatban lógó nyomtatott bizonyság szerint bőven volt raktáron bent a boltban, s amelyről a boltos fennen hirdette, hogy honfitársainak leszállított áron adja, darabját potom egy shilling és hat pennyért.

- Elfelejtettem volna, biz istók, elfelejtettem volna - mondta Sam.

Be is nyitott rögtön a könyvesboltba s egy ív legfinomabb minőségű, aranyszélű levélpapírt és egy kemény vágású tollat kért, de olyat, hogy ne fecskendezzen. Miután mindezt hamarosan meg is kapta, elindult egyenesen a Leadenhall tér felé, de nem bandukolt ráérősen, mint eddig, hanem ugyancsak szaporán szedte a lábát. Ahogy odaért, körülnézett, s megpillantott egy cégért, amelyre a művész keze valami olyasfélét festett, ami némiképpen hasonlított egy égszínkék elefánthoz, csakhogy ormány helyett sasorra volt. Miután ebből joggal következtette, hogy ez nem lehet más, mint maga a Kék Vadkan, belépett az ajtaján és kérdezősködni kezdett az apja után.

- Csak jó háromnegyed óra múlva jön meg, vagy talán még később - mondta az ifjú hölgy, aki a Kék Vadkanban sáfárkodott.

- Jól van, köszönöm, galambom - felelte Sam. - Kérek kilenc pennyért konyakot langyos vízzel, s legyen olyan szíves, adja ide a tintát, kisasszonykám.

Meghozták Samnek a konyakot langyos vízzel, valamint a tintatartót is a vendéglő kis különszobájába, s az ifjú hölgy szétkotorta a szenet, hogy ne nagyon lobogjon, s kivitte a piszkavasat, hogy a Kék Vadkan előzetes engedelme és jóváhagyása nélkül föl se lehessen szítani a tüzet, Samuel Weller úr pedig letelepedett egy asztalhoz a kandalló mellé, s elővette aranyszélű levélpapírját meg a kemény vágású tollat. Aztán gondosan megvizsgálta a tollat, hogy nem tévedt-e bele hajszál, jól lesöpörte az asztalt, hogy morzsa ne kerülhessen a levélpapír alá, felhúzta a kabátja ujját, nekikönyökölt két kézzel, és nekifohászkodott az írásnak.

Az olyan hölgyeknek vagy uraknak, akik csak ritkán gyakorolják magukat a szépírás mesterségében, egy levél megírása nem éppen könnyű feladat, minthogy ilyen esetekben a levélíró elkerülhetetlenül szükségesnek tartja, hogy fejét a bal karjára támassza, úgy, hogy a két szeme lehetőleg egy magasságban legyen a papirossal és közben oldalról sandítson a betűkre, amint éppen elkészülnek, s egyúttal nyelvével az írott betűknek megfelelő mozdulatokat végezzen. Ez a nekigyürkőzés kétségtelenül jelentékenyen megkönnyítheti a fogalmazást, de magát a levélírást némiképpen mégis hátráltatja. Sam észre sem vette, hogy már másfél óra óta rója egymás után az apró betűket (miközben az elrontott betűt kisujjával elkente s újat rótt a helyébe, amelyet aztán többszörösen is kirajzolt, hogy kiüssön a régi folton keresztül), amikor egyszerre csak nyílt az ajtó s belépett rajta az öreg Weller úr.

- Adjon isten, Sammy - szólt idősb Weller úr.

- Hozott isten, öregem - felelte a fia, letéve a tollat. - No, hogy szól az utolsó jelentés a mostohaanyámról?

- Wellerné őnagysága nyugodtan töltötte az éjszakát, de ma reggel óta a szokottnál is komiszabb és csökönyösebb. Hivatalos aláírás: idősb Samuel Weller professzor úr, saját kezűleg. Ez az utolsó jelentés, amit kiadtak róla, Sammy - felelte idősb Weller úr, s lecsavarta a nyakáról a sálkendőjét.

- Hát nem javult az állapota? - kérdezte Sam.

- Sőt, a tünetek súlyosabbak lettek - felelte idősb Weller úr, a fejét csóválgatva. - De hát te miben töröd itt a fejedet? Csak nem léptél a tudomány rögös útjára, Sammy?

- Már befejeztem - felelte Sam, kissé zavartan. - Csak írtam valamit.

- Azt látom - mondta Weller úr. - De remélem, talán csak nem valami fiatal nőszemélynek?

- Ej, úgyis hiába tagadnám - felelte Sam. - Egy Bálint-napi köszöntőlevelet írtam.

- Micsodát? - kiáltott fel idősb Weller úr, láthatólag megdöbbenve.

- Bálint-napi köszöntőt - ismételte Sam.

- Samuel, Samuel - mondta az öreg Weller szemrehányó hangon. - Látod, fiam, ezt sohasem hittem volna rólad. Hiszen ott lebegett előtted mindig, ijesztő példaképpen, az apád vétkes könnyelműsége; hiszen hallottad, miket mondtam el neked erről a tárgyról; hiszen láthattad saját szemeddel is a mostohádat és együtt is voltál vele, amiről azt hittem, hogy olyan erkölcsi lecke lesz, amit senki el nem felejthet holta napjáig! Igazán nem hittem volna rólad, Sammy, nem hittem volna rólad!

A jó öregnek csordultig volt a szíve. Ajkához emelte Sammy poharát, és egy hajtásra kiitta fenékig.

- Mi baj van? - kérdezte Sam.

- Semmi, fiam, ne is törődj vele - felelte idősb Weller úr. - Nagyon kemény megpróbáltatás ez egy ilyen öreg embernek, mint én, de hála Istennek, az az egy vigasztalásom megvan, hogy elég szívós vagyok, ahogyan a vén pulykakappan megjegyezte, amikor a majoros azt mondta neki, hogy alighanem kénytelen lesz őt levágni a londoni vásárra.

- De hát miféle megpróbáltatásról beszélsz? - kérdezte Sam.

- Arról, hogy meg akarsz házasodni, Sammy... s hogy azt kell majd látnom, te is afféle elbolondított áldozat leszel, aki jámborul azt hiszi, hogy nagyon jól járt - felelte idősb Weller úr. - Súlyos megpróbáltatás ez egy apai szívnek, az ám, Sammy.

- Bolond beszéd! - felelte Sam. - Eszem ágában sincs megházasodni, emiatt ugyan sose gyötörd magad; tudom, hogy értesz az efféléhez. Hozasd be a pipádat, aztán felolvasom majd neked a levelet. Úgy ni!

Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi nyugtatta meg idősb Weller úr apai szívét s mi űzte el a bánatát: a pipázás reménye-e, vagy pedig az a vigasztaló tudat, hogy családjának már a vérében van az átkos házasulási hajlam, ezen tehát úgysem lehet segíteni. Szinte hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a kedvező eredmény e két vigasztaló tényező közös hatásának köszönhető, mert Weller úr nagyon sűrűn emlegette magában a másodikat, mialatt a csengőt rázta, hogy megrendelje az elsőt. Aztán kihámozta magát a bundájából, pipára gyújtott, s odaállt háttal a tűzhöz úgy, hogy a meleg mind a hátát érje, de egyúttal a kandalló párkányára támaszkodhassék; majd Samhez fordult s a dohány csillapító hatása alatt jóval derűsebb arccal szólt rá:

- No, rajta, halljuk!

Sam bemártotta a tollat, hogy esetleges javításokat csinálhasson, és színpadias arckifejezéssel kezdte olvasni:

- "Bájos..."

- Állj! - mondta idősb Weller úr, és megrázta a csengőt. - Dupla pohárral abból a rendesből, galambom.

- Igenis, kérem - felelte a lány, aztán eltűnt, ugyanolyan sebesen, mint ahogy jött, majd meghozta az italt és ismét eltűnt.

- Úgy látom, hogy itt ismerik a szokásaidat, apám - mondta Sam.

- Ismerik - felelte az apja. - Sokszor megfordultam itt életemben. Folytasd, Sammy.

- "Bájos teremtés" - ismételte Sam.

- Csak nem vers talán? - szólt közbe az apja.

- Nem, dehogy - felelte Sam.

- No, már ennek örülök - felelte idősb Weller úr. - A vers nem természetes dolog; senki emberfia nem beszél versben, csak az egyházfi karácsony másodnapján, meg akik a Warren-féle suvikszot meg a Rowland-féle olajat hirdetik, vagy más efféle hitvány népség; soha ne süllyedj oda, fiam, hogy versben beszélj. No, kezdd el újra, Sammy.

Weller úr kritikusi fölénnyel vette ismét szájába a pipát, Sam pedig harmadszor is belekezdett a levél felolvasásába:

- "Bájos teremtés, úgy érzem, hogy egészen felvakarta..."

- Ez nem jó - mondta Weller úr, s kivette szájából a pipát.

- Nem, nem... nem felvakarta - mondta Sam, s közelebb tartotta a levelet a világossághoz -, az áll itt, hogy "felkavarta", csak ráesett egy tintapecsét... "Egészen felkavarta érzelmeimet..."

- Így már jó - mondta idősb Weller úr. - Folytasd.

- "Felkavarta érzelmeimet és el..." Nem tudom elolvasni, s elfelejtettem, hogy mit írtam ide - mondta Sam, s vakargatni kezdte fejét a tollával, de hiába, nem jutott eszébe a szó.

- Hát miért nem nézel az írásba? - kérdezte idősb Weller úr.

- Hiszen belenézek én - felelte Sam -, csakhogy itt egy másik paca van. Csak annyi látszik, hogy "el", aztán "ul" és "va".

- Elvakulva, talán - vélte idősb Weller úr.

- Nem, nem az - mondta Sam -, megvan már... "elfogulva".

- Ez nem olyan találó szó, mint az, hogy elvakulva - mondta idősb Weller úr komor ábrázattal.

- Nem olyan jó? - kérdezte Sam.

- Nem ám - felelte az apja.

- De nem gondolod, hogy sokkal többet fejez ki? - kérdezte Sam.

- Hát hiszen meglehet, hogy finomabb szó - mondta Weller úr, pár pillanatnyi tűnődés után. - Folytasd, Sammy.

- "Egészen felkavarta érzelmeimet és elfogulva írok magának, mert maga olyan szép lány, hogy párja sincs több."

- No hát ezt már nagyon szépen kifundáltad - jegyezte meg idősb Weller úr, s kivette szájából a pipát.

- Magam is azt hiszem, hogy sikerült - jegyezte meg Sam, akinek nagyon jólesett a dicséret.

- Legjobban az tetszik nekem a stílusodban - mondta idősb Weller úr -, hogy nincsen benne az a sok fura megszólítás... Vénusz meg hasonlók. Mire jó az, Sammy, ha egy fiatal nőt Vénusznak vagy angyalnak neveznek?

- Az már igaz! - felelte Sam.

- Annyi erővel akár griffmadárnak vagy egyszarvúnak is nevezhetnéd őket, vagy akár egyenesen királyi címernek, mert azon aztán egy egész rakás mesebeli állat van együtt - tette hozzá Weller úr.

- Nagyon igaz! - felelte Sam.

- Hát, halljuk tovább, Sammy - mondta Weller úr.

Sam szót fogadott apjának, és tovább olvasta a levelet, mialatt az öreg tovább pipázott olyan bölcs és megelégedett ábrázattal, hogy öröm volt ránézni.

- "Mielőtt megismertem magát, azt hittem, hogy minden nő egyforma" - olvasta Sam.

- Jól hitted - jegyezte meg idősb Weller úr, csak úgy közbevetőleg.

- "De most - folytatta Sam -, most már belátom, hogy micsoda hígvelejű, megátalkodott, hitetlen tökfilkó voltam, mert olyan lány, mint maga, nincs több a világon, s én jobban szeretem magát mindennél"... Gondoltam, jó lesz, ha egy kicsit tódítok hozzá - szólt Sam, fölpillantva.

Weller úr helyeslőleg biccentett, és Sam folytatta:

- "Ezért hát megragadom a Bálint-nap alkalmát, drága Mary (mint az eladósodott úriember is mondta, amikor egy vasárnap kereket oldott), hogy megmondjam magának: amikor először s egyúttal utolszor láttam, a maga szép arca sokkal gyorsabban és sokkal fényesebben berajzolódott a szívembe, mint ahogy a fotografáló masina le tud formázni egy arcot (talán hallotta már hírét ennek a masinának, drága Mary), ámbár ez két és negyed perc alatt készít el egy képet mindenestül, rámástul, üvegestül, meg kampóstul, amivel föl lehet akasztani a falra."

- Attól tartok, Sammy, hogy ez már a költészet határát súrolja - mondta idősb Weller úr kelletlenül.

- Dehogy súrolja - felelte Sam, és szaporán olvasta tovább a levelet, mert nem akarta nagyon feszegetni ezt a kérdést.

- "Drága Mary, vállaljon el Bálintjának és gondolja meg jól, amit mondtam. Drága Mary, ezzel zárom is soraimat." Nincs tovább - mondta Sam.

- No, elég váratlanul abbamarad, nem, Sammy? - kérdezte Weller úr.

- Nem, dehogyis - mondta Sam. - Hiszen éppen az a művészet a levélírásban, hogy akinek szól, szeretné, ha több volna.

- Hát ebben van is valami - mondta idősb Weller úr -, bárcsak ilyen egészségesen gondolkoznék mostohaanyád az élőszóra nézve is. A nevedet nem írod alá?

- Itt akadtam meg éppen - mondta Sam. - Nem tudom, mit írjak alája.

- Írd azt, hogy Weller - felelte e név idősebbik élő gazdája.

- Nem lehet - mondta Sam. - Bálint-napi levél alá sohase írja az ember a maga nevét.

- Hát akkor írd azt, hogy: Pickwick - mondta Weller úr. - Nagyon szép név, és nem is nehéz leírni.

- Ez az - mondta Sam. - Mit gondolsz, apám, egy kis verssel befejezhetném azért, nem?

- Nem szeretem az ilyesmit, Sam - felelte idősb Weller úr. - Még soha életemben nem hallottam olyan jóravaló kocsisról, aki verseket írt volna, egyet kivéve, aki nagyon megható verseket csinált a siralomházban, amikor útonállásért akasztófára ítélték; de az is csak camberwelli ember volt, úgyhogy nem számít.

Samet azonban már nem lehetett eltántorítani költői ötletétől, ami az eszébe jutott, s a levelét így írta alá:

"Imádja mindig
A hű Pickwick."

S miután a levelet roppant bonyolultan összehajtogatta, az egyik sarkába szép görbén lefelé lejtő sorokkal beleszorította a címzést "Mary szobalánynak, Nupkins elöljáró úr leveleivel, Ipswich, Suffolk" - aztán leragasztotta és zsebre vágta, hogy majd föladja a főpostán. Miután ezt a fontos dolgot nyélbe ütötték, idősb Weller úr egyenesen rátért arra, amiért fiát elhívatta.

- Először is a gazdád dolgáról akarok beszélni veled, Sammy - mondta idősb Weller úr. - Ugye, holnap tárgyalják az ügyét?

- Holnap kezdődik a galiba - felelte Sam.

- Hát én úgy gondolom, Sammy - mondta Weller úr -, hogy bizonyosan szüksége lesz majd tanúkra, olyanokra is, akik tanúskodnak az erkölcsi feddhetetlensége mellett, meg olyanokra is talán, akik az alibijét bizonyítják. Jól meghánytam-vetettem magamban ezt a dolgot, s megmondhatod a gazdádnak, hogy ne nyugtalankodjék. Beszéltem néhány jó barátommal, akik vállalkoznak mind a kettőre, de azért én csak azt tanácsolom neki: ne törődjön az erkölcsi feddhetetlenségével, hanem inkább fektesse a súlyt az alibire. Hidd el, Sammy, hogy nincs jobb dolog az alibinél. - Weller úr nagyon bölcs képet vágott hozzá, ahogy előadta ezt a jogi felfogását; aztán beledugta az orrát a poharába, s így pislogott fel álmélkodó fiára.

- De hát hová gondolsz, apám? - mondta Sam. - Csak nem képzeled talán, hogy a büntető törvényszéken fogják tárgyalni a pörét, vagy mi?

- Az mindegy, Sammy, ebből a szempontból - felelte idősb Weller úr. - Akárhol tárgyalják is a pörét, fiam, az alibi biztosan kihúzza a pácból. Annak idején Tom Wildsparkot is kihúzták az alibivel az emberölés vádjából, holott a sok parókás ügyvéd egytől egyig kijelentette már, hogy meg nem mentheti őt semmi. Én csak annyit mondok, Sam, hogy ha a gazdád nem tud alibit bizonyítani, akkor őrá is illik, amit az olaszok mondanak ilyenkor, hogy kampec már neki.

Minthogy az öreg Weller abban a szilárd és tántoríthatatlan meggyőződésben élt, hogy a büntető törvényszék eljárási rendje és formái szabályozzák és kötelezik az ország valamennyi többi törvényszékét, nem is hederített azokra az ellenvetésekre és érvekre, amelyekkel a fia be akarta bizonyítani, hogy alibinek itt nincs semmi helye, s váltig azt erősítgette, hogy Pickwick urat "behálózták". Sam belátta, hogy hiábavaló volna a vitát tovább folytatni, másra terelte hát a szót s megkérdezte, hogy mi az a másik dolog, amiről tisztelt szülőapja tanácskozni óhajt vele.

- Ez már belpolitikai kérdés, Sammy - mondta idősb Weller úr. - Házunk belügyi kérdése. Tudod, az a Stiggins...

- A vörös orrú? - kérdezte Sam.

- Az hát - felelte Weller úr. - Az a vörös orrú Stiggins olyan gyöngédséggel és olyan kitartással járogat a mostohádhoz, Sammy, hogy olyat még nem is pipáltál. Olyan nagy barátja ő a családunknak, Sammy, hogy valahányszor elmegy tőlünk, fájna a szíve, ha legalább valami kis emléket nem vinne magával.

- Írnék én a hátára olyan emléket, hogy tíz esztendeig arról koldulna, ha a helyedben volnék, apám - szólt közbe Sam.

- Várj csak, várj csak - mondta idősb Weller úr. - Azt akartam mondani, hogy valahányszor eljön, mindig hoz magával egy másfél pintes üres üveget, s megtölti ananászgroggal, mielőtt elmegy.

- S nyilván kiüríti, mielőtt megint eljön - szólt közbe Sam.

- Az utolsó csöppig! - felelte Weller úr. - Nem hagy benne egyebet, mint a dugót meg a szagát; efelől egészen bizonyos lehetsz, Sammy. Nomármost, ezek a jómadarak, fiam, ma este tartják az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztályának rendes havi gyűlését. A mostohád is részt akart venni rajta, de meghűtötte magát, s nem mehet el, én pedig elcsentem a két belépőjegyet, amit neki küldtek, Sammy!

Weller úr ezt a titkot boldog lelkesedéssel közölte a fiával, s olyan fáradhatatlanul hunyorgott hozzá, hogy Sam már-már azt hitte, idegsokk rángatja a jobbik szempilláját.

- No és? - kérdezte ifjabb Weller úr.

- No és - folytatta szülőatyja, miközben nagyon óvatosan körülnézett -, no és mi ketten, te meg én, majd szépen elmegyünk a gyűlésre, pontosan időre. A segédlelkész azonban nem lesz ott, Sammy; a segédlelkész nem lesz ott. - Idősb Weller úrra rájött a nevetés és úgy nekibuzdult, hogy csak úgy rázkódott belé, s tekintve, hogy egy öregúrnak az ilyesmi könnyen megárthat, csak kis híja volt, hogy meg nem fulladt a nagy kacagásban.

- Ej, még ilyen vén bolondot sem láttam soha életemben - kiáltott fel Sam, s olyan erélyesen kezdte dörzsölni az öregúr hátát, hogy majdnem szikrát csiholt ki belőle. - Mit nevetsz annyira, ezzel a nagy pocakoddal?

- Pszt, Sammy! - mondta Weller úr suttogva, miután előbb még óvatosabban körülnézett. - Két jó barátom, akik az oxfordi országúton fuvaroznak, s akik szeretik a jó tréfát, közrefogták a segédlelkészt, Sammy, s gondoskodnak róla, hogy mire majd beállít a Mértékletességi Egylet gyűlésére (márpedig okvetlenül beállít majd, mert a cimboráim egészen az ajtóig viszik, és ha kell, hát be is tolják), addigra úgy teleszopja magát groggal, ahogy csak Dorkingban, a Granby márkiban szokta megcselekedni, ezzel pedig sokat mondok. - Idősb Weller urat megint elfogta a kacagás és olyan pogányul rázkódott bele, hogy már megint fulladozni kezdett.

Ifjabb Samuel Wellernek igazán nagyon kedvére való volt az a terv, hogy a vörös orrú embert igaz mivoltában leleplezzék a világ előtt; s minthogy a gyűlés órája már közeledett, apa és fiú nyomban el is indultak Brick Lane felé, nem feledkezvén meg a levélről, amelyet Sam útközben postára adott.

Az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztálya havi gyűléseit egy kellemes fekvésű, tágas és szellős teremben tartotta, ahová egy szűk és rozoga falépcsőn lehetett feljutni. Az Egylet elnöke az igaz úton járó Anthony Humm úr volt, egy megtért tűzoltó, jelenleg tanító és alkalmi vándorszónok, a titkár pedig Jonas Mudge úr, vegyeskereskedő, buzgó és önzetlen lélek, akitől a tagok teát szoktak vásárolni. Mielőtt a gyűlést hivatalosan megnyitották, a hölgyek a padokon üldögélve mindig teázással töltötték az időt, amíg maguk is úgy nem gondolták, hogy több már igazán nem fér beléjük; a zöld posztóval bevont nagy elnöki asztalon jókora gyűjtőládát helyeztek el úgy, hogy mindenki láthassa, mögötte állt a titkár és kegyes mosollyal fogadott el minden adományt, mely a faládában rejlő dús aprópénzkészletet gyarapította.

Ezen a mai összejövetelen a hölgyek azzal kezdték, hogy egyenesen ijesztő mennyiségű teát fogyasztottak el, idősb Weller úrnak nem csekély rémületére, aki ügyet sem vetve Sam figyelmeztető bökdöséseire, a lehető legleplezetlenebb álmélkodással tekingetett körül minden irányban.

- Sammy - súgta neki az öreg. - Ne legyen Weller a nevem, ha ebből a fehérnépből néhányat holnap reggel nem kell csapra ütni; egyebet nem mondok. Nézd csak, ez a vénasszony itt mellettem mindjárt belefojtja magát a teába.

- Ugyan, maradj már csöndben - mormogta Sam.

- Sam - suttogta Weller úr egy pillanattal később, mélyen megindult hangon -, jól jegyezd meg, fiam, amit mondok. Ha az a titkár ott még öt percig így folytatja, a sok vajas kenyér meg a víz kinyomja az oldalát, és a szemünk láttára pukkad meg.

- Jól van, ne törődj vele, csak hadd csinálja, ha jólesik neki - felelte Sam. - Semmi közöd sincs hozzá.

- Hát ha ez így folyik itt tovább, Sammy - mondta Weller úr halkan -, emberbaráti kötelességemnek fogom tartani, hogy felálljak és szót kérjek az elnöktől. Nézd, ott a harmadik padban ül egy fiatalasszony, aki már kilenc és fél findzsa teát megivott; nem veszed észre, hogy szemlátomást dagad?

Idősb Weller úr valószínűleg végre is hajtotta volna jóakaratú szándékát, de szerencsére éppen ekkor kezdték nagy zajjal elhordani a findzsákat és a kannákat, annak jeléül, hogy véget ért a teázás. Miután az edényeket leszedték, a zöld posztóval bevont asztalt a terem közepére tolták, s az esti tárgysorozatot egy nagyon élénk, sárga térdnadrágos kis kopasz ember nyitotta meg, aki irtózatos sebességgel kapaszkodott fel a falépcsőn, s kis híja, hogy ki nem törte sárga nadrágba bújtatott két kis lábát. Így szólt:

- Hölgyeim és uraim! Fölkérem kiváló testvérünket, Anthony Humm urat, hogy foglalja el az elnöki széket.

Erre az indítványra a hölgyek egy egész kelengyére való zsebkendőt kezdtek lobogtatni; s a nyughatatlan kis ember Anthony Humm urat a szó szoros értelmében beleültette az elnöki székbe oly módon, hogy megragadta a vállát és lenyomta egy ócska mahagóni micsodára, amely valaha effajta bútordarab lehetett. A zsebkendő-lobogtatás megújult és Humm úr, aki egy ájtatos, fehér képű ember volt, s folyton izzadt a női hallgatóság általános bámulatára, szelíden meghajtotta magát s a kellő komolysággal elfoglalta az elnöki széket. A sárga nadrágos kis ember csöndet kért, majd Humm úr felállt és kijelentette, hogy a Brick Lane Szakosztály itt egybegyűlt mindkét nembeli testvéreinek kegyes engedelmével a titkár fel fogja olvasni a Brick Lane Szakosztály bizottságának jelentését, mely indítványt a hölgyek ismét szapora zsebkendő-lobogtatással fogadtak.

A titkár lenyűgöző és tiszteletet parancsoló módon szipákolt néhányat, s miután annak rendje és módja szerint lezajlott az az általános köhécselés és krákogás is, amely mindig elfog egy gyülekezetet, ha valami rendkívüli dolog van készülőben, az alább következő jelentést olvasta fel:

"Jelentés az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztályának bizottsága részéről"

Bizottságunk a múlt hónapban is folytatta áldásos működését és kimondhatatlan örömmel számol be a mértékletességhez való következő újabb megtérési esetekről:

H. Walker szabó, feleségével és két gyermekével. Beismeri, hogy jobb viszonyok között rendes szokása volt a sörivás, de azt mondja, hogy nem bizonyos benne, nem ivott-e húsz esztendőn át hetenként kétszer úgynevezett "kutyaorr"-t is, amely, mint bizottságunknak sikerült kipuhatolnia, meleg sörből, olvasztott cukorból, borókapálinkából és szerecsendióból készül (sóhajtás és "úgy van!" egy öreg asszonyság részéről). Most nincs munkája és nincs egy fillérje sem, s úgy gondolja, hogy ennek vagy a sör az oka (helyeslés), vagy az, hogy a jobb kezét már nem tudja használni; nem bizonyos benne, hogy melyik a kettő közül, de nagyon valószínűnek tartja, hogy ha egész életében nem ivott volna egyebet víznél, akkor a mellette dolgozó szabólegény nem szúrta volna meg véletlenül egy rozsdás tűvel és nem tette volna szerencsétlenné (zajos helyeslés). Most nincs módja egyebet inni, mint hideg vizet és sohasem szomjas (nagy taps).

Betsy Martin özvegyasszony, egy gyermeke van és fél szeme. Napszámba jár mosni és takarítani; mindig csak fél szeme volt, de tudja az anyjáról, hogy nagyon szerette a barna sört és egy csöppet sem csodálná, ha ettől volna vak a fél szemére (óriási tetszés). Nem tartja lehetetlennek, hogy ha teljes életében tartózkodott volna a szeszes italoktól, azóta már mind a két szemére látna (harsogó éljenzés). Azelőtt mindenütt másfél shillinget, egy pint sört és egy pohár pálinkát kapott napszámba; mióta azonban tagja a Brick Lane Szakosztálynak, mindenütt három és fél shillinget kap napszám fejében. (Ennek a rendkívül érdekes esetnek bejelentését fülsiketítő lelkesedéssel fogadták.)

Henry Beller esztendőkön át különböző egyleteknek volt a bankettrendezője, s ez alatt az idő alatt nagyon sok külföldi bort megivott. Némelykor talán haza is vitt magával egy-két palackkal; ezt nem tudja egészen bizonyosan, de abban már bizonyos, hogy ha hazavitte, hát odahaza meg is itta. Nagyon levertnek és mélabúsnak érzi magát, gyakran lázas, és állandóan szomjúság gyötri; azt hiszi, hogy ennek a régebbi borivás az oka (tetszés). Jelenleg nincs foglalkozása: s a külföldi bor ivását teljesen abbahagyta (dörgő taps).

Thomas Burton hulladékhús-kereskedő, a polgármester, az elöljáróság és a városi tanács több tagjának szállítója. (Burton úr nevének hallatára az egész gyülekezet visszafojtja a lélegzetét.) Falába van; nagyon költségesnek találja, hogy a kövezeten a falábát használja; azelőtt mindig kéz alatt vásárolt használt falábakat, s esténként megivott egy-egy pohár forró borókapálinkát... néha kettővel is (nagy sóhajtozás a teremben). De aztán észrevette, hogy ezek a használt falábak nagyon gyorsan repednek és korhadnak; s szilárd meggyőződése, hogy a forró borókapálinka ásta alá kemény szervezetüket (hosszan tartó éljenzés). Ennélfogva most már mindig vadonatúj falábakat vásárol magának, és nem iszik egyebet, mint vizet és gyönge teát. Az új falábak kétszer olyan tartósak, mint a régiek voltak, s ő ezt kizárólag jelenlegi mértékletességének tulajdonítja (diadalmas éljenzés).

Anthony Humm úr a jelentés felolvasása után azt az indítványt terjesztette elő, hogy a gyülekezet most vidítsa fel magát egy dallal. Mordlin testvér ugyanis, valamennyiük szellemi és erkölcsi épülésére való tekintettel, a "Ki nem hallotta még hírét a vidám ifjú révésznek?" című vers pompás szövegét alkalmazta a századik zsoltár dallamára, s kéri a gyülekezetet, hogy vele együtt énekeljék el (nagy taps). Egyúttal megragadja az alkalmat, és ama szilárd meggyőződésének ad kifejezést, hogy a boldogult Dibdin úr, miután belátta korábbi életének tévedéseit, ezt a dalt a mértékletes élet dicséretére írta. Ez tehát egy mértékletességi költemény (viharos taps, tetszés). Az ifjú révész csinos, rendes öltözéke, mozdulatainak fürgesége s az irigylésre méltó lelkiállapota, mely képessé tette arra, hogy - miként a költő olyan szépen mondja:

"Gondtalanul hasítsa a vizet"

- mindez együttvéve kétségtelenül bizonyítja, hogy vízivó ember volt (éljenzés). Ó, mily szép is az erényes élet vidámsága! (Zajos helyeslés.) És mi volt az ifjú ember jutalma? Jól jegyezzék meg ezt az itt jelenlevő fiatalemberek mind:

"A lányok örömest tódultak csónakjába"

(hangos éljenzés, kivált a hölgyek részéről). Minő fényes példa! A testvérek serege, a lányok mind a fiatal révész köré gyűlnek és sarkallják őt előre a kötelességtudás és a mértékletesség útján. De vajon csak a szegény sorsú lányok voltak azok, akik kedveskedtek vele, akik vigasztalták és buzdították? Ó, nem!

"A legszebb úrinőknek ő volt az evezőse"

(határtalan tetszés). A gyengébb nem egy emberként - azaz, bocsánatot kérek, egy asszonyként - gyűlt a fiatal révész köré és utálattal fordult el a szeszes italok élvezőitől (éljenzés). A Brick Lane Szakosztály férfitagjai ilyen révészek (éljenzés és nevetés). Ez a terem az ő ladikjuk, és a hallgatóságuk a leánysereg; és ő (Anthony Humm úr), jóllehet érdemtelenül, az "első evezős" (szűnni nem akaró taps).

- Kikre mondta, hogy gyöngébb nem, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr suttogva.

- Az asszonyokra - felelte Sam ugyanolyan hangon.

- Hát ebben igaza lehet, Sammy - felelte Weller úr -, nem jár messze az igazságtól... mert csakugyan gyönge nem ez az asszonynépség... igazán nagyon gyöngék, ha az ilyen alakoktól is hagyják magukat az orruknál fogva vezettetni.

A haragos öregúr további megjegyzéseit félbeszakította a felzendülő ének, melynek a szövegét Anthony Humm úr két-két soronként mindig előre mondta azoknak a kedvéért, akik nem ismerték. Mialatt énekeltek, a sárga nadrágos kis ember eltűnt a teremből, de alighogy véget ért a dal, már ismét benn termett, s fontoskodó arccal súgott valamit Anthony Humm úrnak.

- Barátaim - szólalt meg Humm úr, s felemelte a kezét, hogy elhallgattassa azt a néhány kövér öreg hölgyet, akik egy-két sorral lemaradtak az éneklésben -, barátaim, egyletünk dorkingi szakosztályának a kiküldöttje, Stiggins testvérünk odalent várakozik.

Ismét előkerültek a női zsebkendők, s még élénkebben lobogtak, mint az előbb, mert Stiggins úr rendkívül népszerű férfiú volt a Brick Lane Szakosztály hölgytagjai között.

- Csak jöjjön föl - mondta Humm úr, s bamba mosollyal nézett szét maga körül. - Tadger testvér, mondja meg neki, hogy jöjjön föl és tartson velünk.

A sárga nadrágos kis ember, aki a Tadger névre hallgatott, nagy sietséggel leereszkedett a falépcsőn és hallani lehetett hamarosan, hogy iparkodik megint fölfelé Stiggins tisztelendő úrral.

- Jön már, Sammy - súgta idősb Weller úr, akinek egészen kivörösödött a képe a visszafojtott nevetéstől.

- Ne szólj hozzám - felelte Sam - mert nem állom meg nevetés nélkül. Itt van már az ajtó előtt. Hallom, ütögeti fejét a falnak.

Samuel Weller még beszélt, amikor fölpattant az ajtó és megjelent Tadger testvér, nyomában Stiggins tisztelendő úrral, akit beléptekor hatalmas tapssal, lábdobogással és zsebkendő-lobogtatással fogadtak. Stiggins testvér azonban ezt a lelkes üdvözlést csupán azzal viszonozta, hogy zavart szemmel és meredt mosollyal az asztalon álló gyertya lángjába bámult, s közben nagyon határozatlanul és bizonytalanul ide-oda támolygott.

- Rosszul van, Stiggins testvér? - súgta Anthony Humm úr.

- Dehogy vagyok, kérem - felelte Stiggins úr, nehezen forgó nyelvvel, de roppant dühös hangon. - Nincs semmi bajom, uram.

- Ó, jól van, jól van - mondta Anthony Humm úr, s hátrált néhány lépést.

- Remélem, senki nem meri itt azt állítani, uram, hogy valami bajom van? - kérdezte Stiggins úr.

- Ó, dehogy, dehogy - mondta Humm úr.

- Mert nem is ajánlanám senkinek - mondta Stiggins úr -, nem is ajánlanám senkinek.

A gyülekezet azonban közben elnémult, és némi nyugtalansággal várta, hogy mi következik majd ezután.

- Nem óhajt beszélni a gyülekezethez, testvér? - kérdezte Humm úr biztató mosollyal.

- Nem - felelte Stiggins úr. - Nem óhajtok. Nem is fogok, uram.

A jelenlevők nagy szemeket meresztettek egymásra, s a meglepetés moraja hullámzott végig a termen.

- Nekem az a véleményem, uram - mondta Stiggins úr nagyon hangosan, miközben kezdte kigombolni a kabátját -, nekem az a véleményem, hogy ez a gyülekezet részeg, kérem. Tadger testvér - mondta Stiggins úr mindjobban nekidühödve, s hirtelen a sárga nadrágos emberhez fordult -, Tadger testvér, maga is részeg!

S azzal Stiggins úr, akit az a dicséretes szándék hevített, hogy növelje a gyülekezet józanságát és kiküszöböljön minden oda nem való elemet, célba vette az öklével Tadger testvér orra hegyét, és el is találta olyan biztonsággal, hogy a sárga nadrág egy szempillantás alatt eltűnt. Tadger testvér fejjel előre lebukfencezett a falépcsőn.

Az asszonyok erre kétségbeesett és zajos sikoltozásba kezdtek; odarohantak kedvenc fivéreikhez, körülfogták őket kisebb-nagyobb csoportokban, hogy a puszta kezükkel óvják meg őket a veszedelemtől. Önfeláldozó szeretetüknek ez a szép példája azonban Humm úrra nézve majdnem végzetessé vált, mert ezt a fölöttébb népszerű testvérüket kevés híján agyonszorongatták, majdnem megfojtották odaadó nővérei, akik a nyakába csimpaszkodtak és elhalmozták kedveskedéseikkel. A gyertyák java része egykettőre kialudt, és minden oldalról csak a nagy lárma és a tülekedés zaja hallatszott.

- No, Sammy - mondta idősb Weller úr, miközben a legnagyobb lelki nyugalommal levetette a nagykabátját -, szaladj csak és hozz egy rendőrt.

- És te mit akarsz csinálni ezalatt? - kérdezte Sam.

- Csak bízd azt rám, Sammy - felelte az öregúr. - Majd én addig elintézem a számadásomat ezzel a Stigginsszel. - S mielőtt még Sam meggátolhatta volna, hős lelkű szülőatyja már a terem legtávolabbi sarkába nyomult, és nagy szakértelemmel két kézre kapta Stiggins tisztelendő urat.

- Gyerünk innen! - mondta Sam.

- Dehogy megyek! - kiáltotta idősb Weller úr; s több szót nem is vesztegetve, Stiggins tisztelendő úrnak bevezetésül nagyot vágott a feje búbjára, aztán olyan fürgén és pattogósan kezdte elagyabugyálni, öregember létére, hogy valóságos csuda volt.

Sam látta, hogy a szép szóval itt nem sokra megy, fejébe nyomta hát a kalapját, hóna alá csapta az öregúr nagykabátját, őt magát pedig átnyalábolta és erőszakkal lecipelte magával a falépcsőn s el nem bocsátotta, még pihenőt sem engedett neki, míg az utca sarkára nem értek. Ott aztán hallhatták az összecsődült nép üdvrivalgását, amely végignézte, hogyan vitték el Stiggins tisztelendő urat lakat alá, biztos éjjeli szállásra; s hallhatták, hogy milyen lármával széledtek el minden irányban az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztályának tagjai.

- Vajon mit reggelizett ma az esküdtszék elnöke - mondta Snodgrass úr, a jelentőségteljes február tizennegyedikének reggelén, hogy megindítsa a beszélgetést. - Ámbár fogalmam sincs róla, hogy ki az.

- Ó! - mondta Perker úr. - Remélhetőleg ízlett neki a reggeli.

- Miért? - kérdezte Pickwick úr.

- Mert ez nagyon fontos; rendkívül fontos, édes jó uram - felelte Perker úr. - Nagy szerencse, ha olyan esküdtet kapunk, aki jól bereggelizett, s ennélfogva jókedvű és elégedett a világgal, édes jó uram. Az elégedetlen és éhes esküdt mindig a felperes javára dönt.

- De hát miért? - kérdezte Pickwick úr elképedt arccal. - Miért, az Isten szerelmére?

- Hogy miért, azt nem tudom - felelte a kis ügyvéd higgadtan. - Talán, hogy hamarabb végezhessenek. Ha közeledik már az ebédidő, mikor az esküdtek visszavonulnak határozatot hozni, az elnök rendszerint kihúzza az óráját és így szól: - "Teringettét, uraim, tíz perc múlva öt! Én öt órakor szoktam ebédelni, uraim... - "Én is"- mondják a többiek is, kettő kivételével, akiknek már háromkor meg kellett volna ebédelniük, s ennélfogva most már nekik jóformán mindegy, hogy meddig maradnak. Az elnök mosolyog, zsebre dugja az óráját és kijelenti: - "Nos, uraim, hát mi a véleményük, a felperes, vagy az alperes, uraim? Magam részéről, uraim, én inkább azt hinném... mondom, én inkább azt hinném... de ez ne befolyásolja önöket... inkább azt hinném, hogy a felperesnek van igaza." - Erre aztán két-három esküdt nem mulasztja el megjegyezni, hogy ők is inkább azt hiszik... mint ahogy valóban azt is hiszik nyilván... s így aztán roppant simán és egyhangúlag hozzák meg a határozatukat... No de tíz perccel múlt kilenc! - mondta a kis ügyvéd, órájára nézve. - Ideje, hogy induljunk, édes jó uram; házassági ígéret megszegése... ilyenkor a tárgyalóterem rendesen zsúfolásig megtelik. Jó volna bérkocsit hozatni, édes jó uram, mert különben elkésünk.

Pickwick úr rögtön becsöngette a pincért, s miután a bérkocsi előállt, a négy pickwickista és Perker úr beszálltak és a Guildhallba hajtattak; Sam Weller, Lowten úr és a kék aktatáska pedig egy másik kocsiban követte őket.

- Lowten - mondta Perker úr, ahogy beléptek a törvényszék előcsarnokába -, vezesse Pickwick úr barátait a joghallgatók helyére; Pickwick úrnak okosabb lesz majd mellettem ülnie. Parancsoljon, édes jó uram, erre.

A kis ügyvéd megfogta Pickwick urat a kabátja ujjánál, s odavezette egy alacsony padsorhoz, amely éppen a királyi ügyész emelvénye alatt volt elhelyezve az ügyvédek számára, hogy innét kényelmesen az ügyvezető jogász fülébe súghassák azokat az utasításokat, melyekre a tárgyalás során esetleg szükség van. Akik ezen a padon ülnek, azokat a közönség zöme nem láthatja, minthogy sokkal alacsonyabban vannak a meglehetősen magas emelvényen ülő hallgatóságnál. Természetesen szemben ülnek a bíróval és háttal az ügyvédeknek és a közönségnek.

- Az ott a tanúk korlátja, ugye? - kérdezte Pickwick úr, s egy rézkorlátos kis dobogófélére mutatott, bal kéz felől.

- Úgy van, édes jó uram, az ott a tanúk korlátja - felelte Perker úr, s egy halom írást szedett elő a kék táskából, melyet Lowten éppen akkor tett le a lábához.

- Ott pedig - mondta Pickwick úr, s két csukott padra mutatott jobb felé -, ott pedig az esküdtek ülnek, ugye?

- Eltalálta, édes jó uram, az esküdtek - felelte Perker úr, bekattintva burnótszelencéjének a födelét.

Pickwick úr nagy izgatottan felállt, és széjjelnézett a teremben. A karzatot már meglehetős sűrű rendekben lepte el a közönség, a jogászok kiváltságos helyén pedig már szép számban ültek a parókás urak, akiknek gyülekezete az orroknak és pofaszakállaknak azt a kellemes és gazdag változatosságát nyújtotta, amelyről az angol ügyvédi kar oly méltán híres. Az ügyvéd urak közül azok, akiknek volt megbízólevelük, olyan tüntetően mutogatták, ahogy csak lehetett, még az orrukat is megvakarták vele, hogy a hallgatóság okvetlenül észrevegye a dolgot. Mások viszont, akiknek nem volt mutogatni való megbízólevelük, a hónuk alatt nagy fóliánsokat szorongattak, piros címkével hátul és rosszul sült kenyérhéj színű bőrbe kötve, amelyet hivatalos műszóval "jogászborjúnak" neveznek. Mások megint, akiknek sem megbízólevelük, sem nagy könyvük nem volt, zsebre dugták a kezüket és olyan bölcs képet vágtak, amilyen csak tőlük telt; ismét mások fontoskodva és nagyon nyughatatlanul ide-oda járkáltak, s beérték azzal, hogy ezáltal fölkelthetik a be nem avatott idegenek bámulatát és csodálkozását. Pickwick úr nagy álmélkodására az egész testület apró csoportokba verődött, s a lehető legnyugodtabb hangon tárgyalták és vitatták meg a nap híreit - mintha itt szó sem volna egy hamarosan megkezdődő törvényszéki tárgyalásról.

Pickwick úr figyelmét most Phunky úr köszöntése vonta magára, aki belépett és leült a királyi ügyész számára fenntartott pad mögött; s alighogy visszaköszönt neki, máris megjelent Snubbin jogtanácsos úr, Mallard úr kíséretében, aki egy nagy, poros táskát helyezett főnöke asztalára és majdnem teljesen el is takarta vele, majd kezet fogott Perker úrral és rögtön elpályázott. Ezután még két-három vezető ügyvéd lépett a terembe, köztük egy potrohos, vörös képű alak, aki barátságosan biccentett Snubbin úr felé, és azt mondta neki, hogy milyen szép az idő ma reggel.

- Ki az a vörös képű, aki azt mondta, milyen szép az idő ma reggel és bólintott a mi ügyvédünk felé? - kérdezte Pickwick úr súgva.

- Buzfuz jogtanácsos úr - felelte Perker -, az ellenfelünk. Ő a felperes ügyvédje. Az az úr pedig, aki mögötte áll, az Skimpin, a segédje.

Pickwick úr mélységesen felháborodott ennek az embernek a hidegvérű gazsága fölött, s már éppen meg akarta kérdezni, hogy Buzfuz úr, az ellenfél ügyvédje, hogy meri Snubbin úrnak, az ő ügyvédjének azt mondani, hogy milyen szép az idő ma reggel - amikor az ügyvédek egyszerre mind fölkeltek a helyükről, s a teremőrök hangosan csendet kiáltottak. Körülnézett, s észrevette, hogy mindezt a bíró belépése okozta.

Stareleigh bíró úr (aki ezen a napon a gyengélkedő törvényszéki elnök helyett bíráskodott) feltűnően alacsony kis ember volt s ráadásul olyan kövér, hogy nem látszott egyébnek, mint egy arcnak, és egy mellénynek. Két görbe kis lábán robogott be a terembe, s miután ünnepélyesen bólogatott az ügyvédek felé, s az ügyvédek ünnepélyesen visszabólogattak neki, kurta lábszárait az asztal alá rakta, kis háromszögletű kalapját pedig maga elé az asztalra; s miután Stareleigh bíró ezt mind elintézte, nem látszott belőle egyéb, mint két furcsa kis malacszeme, széles, rózsaszínű ábrázata, meg a nagy és roppant nevetséges parókájának körülbelül a fele. Alig foglalta el székét a bíró, a földszinti teremőr szigorú hangon elkiáltotta magát, hogy: - "Csend!" -, mire egy másik teremőr a karzaton haragos hangon ráduplázott, hogy - "Csend!" -, s erre még három-négy kikiáltó ordította el magát, roppant felháborodott és rendreutasító hangon, hogy: - "Csend!" - Miután ez megtörtént, egy feketébe öltözött úriember, aki a bíró emelvénye alatt ült, felolvasta az esküdtek névsorát; s a nagy zenebona után kiderült, hogy csak tíz külön esküdt van jelen. Erre aztán Buzfuz ügyvéd úr pótesküdteket kért, mire a feketébe öltözött úr a rendes esküdtek közül kettőt beleszorított a külön esküdtszékbe, s evégből egyenesen kijelölt egy vegyeskereskedőt és egy patikust.

- Feleljenek, ha nevükön szólítjuk, uraim, hogy letehessék az esküt - mondta a fekete ruhás úr. - Richard Upwitch!

- Jelen! - felelte a fűszeres.

- Thomas Groffin.

- Jelen! - mondta a patikus.

- Fogják meg a bibliát, uraim. Önök igaz hitük és lelkiismeretük szerint igyekeznek majd...

- Bocsánatot kérek az igen tisztelt törvényszéktől - mondta a patikus, egy sovány, magas, sápadt arcú ember -, de remélem, hogy a törvényszék fel fog menteni ez alól.

- Milyen alapon, uram? - kérdezte Stareleigh bíró úr.

- Nincs segédem a patikában, bíró úr kérem - felelte a gyógyszerész.

- Erről mi nem tehetünk, uram - felelte Stareleigh bíró úr. - Fogadjon fel segédet.

- Arra nem futja, bíró úr, kérem - felelte a patikus.

- Miért nem igyekszik úgy, hogy fussa, uram - mondta a bíró, és elvörösödött az arca; Stareleigh bíró úr ugyanis roppant ingerlékeny természetű ember volt, és nem tűrt ellentmondást.

- Hiszen hacsak az igyekezeten múlna, akkor meg is engedhetném magamnak, bíró úr, de hát nincs szerencsém - felelte a patikus.

- Eskesse meg ezt az urat - mondta a bíró parancsoló hangon. A hivatalnok most is csak addig jutott, hogy "igaz hitük és lelkiismeretük szerint..." - amikor a patikus ismét félbeszakította.

- Tehát le kell tennem az esküt, bíró úr, köteles vagyok letenni az esküt? - kérdezte a patikus.

- Természetesen - felelte a konok kis bíró.

- Jól van, kérem, rendben van, bíró úr - felelte a patikus csüggedt hangon. - Hanem annyi bizonyos, hogy ennek emberhalál lesz a vége, mielőtt még befejeznék ezt a tárgyalást. Olvassa tovább az esküt, uram - mondta a patikus, s mielőtt még a bíró szólni tudott volna, máris letette az esküt.

- Csak azt akartam megjegyezni, bíró úr kérem - mondta a patikus, miközben nagy nyugalommal leült a helyére -, csak azt akartam megjegyezni, hogy nem hagytam a patikában senkit, csak egy kifutófiút. Nagyon derék kölyök, de nem ért az orvosságokhoz és bizonyos, hogy szegény feje szentül meg van győződve arról, hogy a keserűsó ugyanaz, mint a sósav s a senna-szirup ugyanaz, mint az ópiumoldat. Csak ezt akartam mondani, bíró úr.

A patikus kényelmesen elhelyezkedett a székén, s olyan derűs arcot öltött, mint aki el van készülve a legrosszabbra.

Pickwick úr a legnagyobb rémülettel nézte a patikust, amikor a terem hátterében egyszerre csak mozgolódás támadt, s kisvártatva bevezették Bardellné asszonyságot, aki Cluppinsnéra támaszkodva jött be nagyon bágyadtan, majd leültették ugyanannak a padnak a másik végére, ahol Pickwick úr is ült. Dodson úr aztán átadott Bardellnénak egy óriási esernyőt, Fogg úr pedig egy pár sárcipőt, s mindketten roppant bánatos és részvevő képet vágtak a dologhoz. Majd Sandersné jelent meg, aki Bardell úrfit vezette be kézen fogva. Gyermeke láttára Bardellné megrázkódott, de csakhamar magához tért és eszeveszetten csókolgatni kezdte a fiút, majd ismét visszaesett tompa kábultságába, s egyre csak azt kérdezgette szegény, hogy hol is van ő tulajdonképpen. Cluppinsné és Sandersné válasz helyett elfordították a fejüket és sírtak, Dodson és Fogg urak pedig könyörögtek a felperesnek, hogy szedje össze magát. Buzfuz ügyvéd úr egy nagy fehér zsebkendővel rendkívül erélyesen dörzsölgette a szemét és könyörgő pillantásokat vetett az esküdtekre, mialatt a bírón szemmel látható meghatottság vett erőt, és a közönség körében sokan köhécseléssel iparkodtak megindulásukat palástolni.

- Nagyon jó ötlet, annyi bizonyos - súgta Perker úr Pickwick úrnak. - Nagyszerű két ügyvéd ez a Dodson és Fogg. Remekül értenek a színpadi fogásokhoz, édes jó uram, remekül.

Mialatt Perker beszélt, Bardellné lassacskán magához tért; Cluppinsné pedig gondosan megvizsgálta Bardell úrfi gombjait és gomblyukait, hogy összeillenek-e mind, aztán odaállította a földszintre éppen anyjával szemben, mert ez az előnyös helyzet már eleve biztosította a felperes számára a bíró és az esküdtek teljes részvétét és rokonszenvét. Mindez azonban nem mehetett végbe rengeteg könnyhullatás és vonakodás nélkül a fiatalúr részéről, aki lelke mélyén olyasféle balsejtelmeket táplált, hogy őt csupán azért állítják ki közvetlenül a bíró szeme elé, mert ez a hivatalos előjáték s utána hamarosan ki fogják végezni, vagy legalábbis a tengeren túlra küldik, életfogytig tartó rabságba.

- Bardell kontra Pickwick - kiáltotta a fekete ruhás úr, jelentve a pert, mely elsőnek állt a listán.

- Én képviselem a felperest, bíró úr - szólt Buzfuz jogtanácsos úr.

- Ki az ön helyettese, Buzfuz kolléga? - kérdezte a bíró.

Skimpin úr meghajolt annak jeléül, hogy ő a helyettes.

- Az alperes részéről én vagyok jelen, bíró úr - mondta Snubbin ügyvéd úr.

- Van segédje, Snubbin kolléga? - kérdezte a bíró.

- Phunky úr, kérem - felelte Snubbin úr.

- Buzfuz ügyvéd úr és Skimpin úr a felperes részéről - mondta a bíró, mialatt jegyzőkönyvbe írta és egyúttal olvasta is a neveket. - Az alperes részéről Snubbin ügyvéd úr és Maki úr.

- Engedelmet kérek, bíró uram, nem Maki, hanem Phunky.

- Helyes, nagyon helyes - mondta a bíró. - Még eddig nem volt szerencsém találkozni ennek az úrnak a nevével.

Erre Phunky úr is hajlongani és mosolyogni kezdett, a bíró is bólogatott és mosolygott, aztán Phunky úr a szeme fehérjéig elpirult, és iparkodott olyan képet vágni, mintha nem tudná, hogy mindenki őt nézi; ez azonban eddigelé még sohasem sikerült senkinek és valószínűleg ezután sem fog sikerülni.

- Kezdjük - mondta a bíró.

A kikiáltók megint csendet parancsoltak, és Skimpin úr hozzáfogott az ügy ismertetéséhez; s miután ismertette, az ügy rendkívül soványnak látszott, mert Skimpin úr teljesen elhallgatta a részleteket, úgyhogy amikor három perc elteltével újra leült, az esküdtek egy szikrával sem voltak okosabbak, mint azelőtt.

Ezek után Buzfuz ügyvéd úr emelkedett szólásra, azzal a méltósággal és komolysággal, amelyet a tárgyalás komoly természete megkövetelt; s miután összesúgott Dodsonnal és rövid tanácskozást tartott Foggal, vállára húzta a talárját, megigazította a parókáját, és beszélni kezdett.

Buzfuz ügyvéd úr azzal a kijelentéssel kezdte meg szónoklatát, hogy egész ügyvédi pályafutása alatt, sőt mondhatná, attól a perctől fogva, hogy elméletileg és gyakorlatilag a jogtudománynak szentelte magát, soha, de soha nem találkozott még jogesettel, amely ilyen mély hatást gyakorolt volna lelkére, vagy ilyen súlyos tudatát ébresztette volna föl benne az erkölcsi felelősségnek, amely erkölcsi felelősségről elmondhatja, hogy a vállai meg sem bírták volna, ha erőt és kitartást nem meríthet abból a szilárd meggyőződéséből, hogy ez az igazság és a jogosság ügye, más szóval, hogy a mélyen megbántott és megalázott védence ügyének győznie kell ama tizenkét fennkölt lelkű és éles elméjű férfiú előtt, akiket íme, maga előtt lát most az esküdtek padján.

Az ügyvédek mindig így fognak hozzá, mert ezzel rögtön a lehető legjobb viszonyba kerülnek az esküdtekkel, akikkel elhitetik, hogy milyen éles eszű fickók is ők. A hatás jelentkezett is azonnal, szemmel láthatólag - amennyiben néhány esküdt roppant nagy buzgalommal hozzáfogott a szapora jegyezgetéshez.

- Uraim, miként az előttem szóló tudós barátomtól már hallották - folytatta Buzfuz ügyvéd úr, aki nagyon jól tudta, hogy a szóban forgó tudós barátjától az esküdtek az égvilágon semmit nem hallottak -, miként az előttem szóló tudós barátomtól már hallották, itt egy házassági ígéret megszegése miatt indították meg a pört, amelyben a felperes ezerötszáz font kártérítést követel. De azt már nem hallották tudós barátomtól, aminek az elmondása nem is tartozott tudós barátom ügykörébe, tudniillik a közelebbi tényeket és körülményeket. Esküdt uraim, én ezeket a közelebbi tényeket és körülményeket akarom feltárni önök előtt, amelyeket be is fogok bizonyítani azokkal a hölgyekkel, akiket mint megcáfolhatatlan tanúkat elő fogok állítani.

A "megcáfolhatatlan" szónál, amelyet Buzfuz úr hatalmas erővel megnyomott, akkorát ütött az asztalra, hogy csak úgy harsogott, s Dodson és Fogg urak felé sandított, akik viszont bámulattal nézték őt, s egyben kihívóan és dacosan az alperest.

- A felperes, uraim - folytatta Buzfuz ügyvéd úr lágy és bánatos hangon -, özvegyasszony, igen, esküdt uraim, özvegyasszony. Néhai Bardell úr, mint a királyi jövedelmek egyik őre, hosszú éveken át élvezte őfelsége becsülését és bizalmát, aztán szinte észrevétlenül költözött el erről a világról, hogy másutt lelje meg azt a békességet és nyugalmat, amit a vámhivatal nem nyújthat soha.

A tudós jogász rezegtette a hangját, amikor ilyen megrendülten ecsetelte Bardell úr elhunytát - aki egyébként úgy halt meg, hogy egy lebujban fejbe kólintották egy söröskancsóval; aztán megindult hangon folytatta:

- Kevéssel a halála előtt egy kisfiúban szemlélhette tulajdon hű képmását. S ezzel a kisfiúval, a boldogult pénzügyőr szerelmének egyetlen zálogával, Bardellné asszony elvonult a világtól, s a Goswell utcában keresett békességet és nyugalmat, s utcai szobájának ablakába kiragasztott egy cédulát ezzel a fölírással: "Bútorozott szoba magános úrnak kiadó. Bővebbet a házban." - Buzfuz ügyvéd úr szünetet tartott, mialatt néhány esküdt följegyezte magának az okmány szövegét.

- Nincsen keltezve az a hirdetés? - kérdezte az egyik esküdt.

- Nincs keltezve, uram - felelte Buzfuz ügyvéd úr -, de föl vagyok hatalmazva annak közlésére, hogy a felperes éppen három esztendővel ezelőtt ragasztotta ki az ablakába. Felhívom az igen tisztelt esküdtszék figyelmét az okmány szövegére. Bútorozott szoba kiadó magános úrnak. Bardellné nézetei a másik nemről, uraim, elhunyt férje értékes tulajdonságainak hosszú ideig tartó megfigyeléséből alakultak ki. A felperes lelkétől távol állt a félelem, a bizalmatlanság, a gyanakvás, tele volt hittel és bizalommal. "Szegény jó uram - mondta az özvegy -, maga volt a becsületesség." Bardell úr mindig állta a szavát. Bardell úr nem volt csalfa. Bardell úr valaha szintén magános úr volt; tehát egy magános úrnál fogok védelmet, segedelmet, támogatást és vigasztalást keresni; magános urakban mindig látni fogok valamit, ami emlékeztet majd arra, hogy milyen volt Bardell, amikor először nyerte meg ifjú és tapasztalatlan szívem vonzalmát; tehát egy magános úrnak fogom kiadni bútorozott szobáimat. Így gondolkozott a felperes, uraim, s lelkének ezt a szép és megható sugallatát követve (amely a mi gyarló emberi természetünk legnemesebb sugallatai közül való, uraim), a magára maradt, vigasztalhatatlan özvegy felszárította könnyeit, bebútorozta lakásának földszintjét, anyai keblére szorította ártatlan magzatát, és kitette a cédulát a nappali szobája ablakába. S vajon sokáig függött-e az ablakában? Nem, ó nem. A kígyó már lesben állt, a kanóc le volt fektetve, az akna alá volt ásva, az árkász és a tűzmester munkában voltak. Három napig sem függött a cédula az ablakban... három napig sem, uraim, amidőn Bardellné házába bekopogtatott egy kétlábú teremtmény, aki külsőleg minden tekintetben az emberhez hasonlított és nem szörnyeteghez. Tudakozódott a házban, kibérelte a lakást, s mindjárt másnap be is költözködött. Ez az ember Pickwick volt... Pickwick, az alperes.

Buzfuz úr, aki olyan hévvel szónokolt, hogy arca egészen belevörösödött, most megállt, hogy lélegzetet vegyen. A hirtelen támadt csönd fölébresztette Stareleigh bíró urat, s rögtön írni is kezdett valamit a tollával, amelyben nem volt tinta és rendkívül bölcs képet vágott, mert el akarta hitetni az esküdtekkel, hogy ő lecsukott szemmel is mindig a tárgyba volt elmélyedve. Buzfuz ügyvéd úr így folytatta:

- Erről a Pickwickről nem akarok sokat beszélni, a tárgy nem nagyon vonzó és én, esküdt uraim, nem vagyok az az ember, sem önök, uraim, sem önök nem azok az emberek, hogy gyönyörködni tudnának az ő fölháborító szívtelenségében és kiszámított gazságában.

Most Pickwick úr, aki eddig csöndesen gyötrődött magában, hirtelen olyan heves mozdulatot tett, mintha az a gondolata támadt volna, hogy az egybegyűlt törvényszék magas színe előtt egyenesen nekimegy Buzfuz ügyvéd úrnak. Perker figyelmeztető kézmozdulata azonban visszatartotta, úgyhogy csak hallgatta tovább a tudós jogász beszédét, olyan arccal, mely merő ellentéte volt Cluppinsné és Sandersné bámulattól sugárzó ábrázatának.

- Kiszámított gazságot mondtam, uraim - folytatta Buzfuz ügyvéd úr Pickwick felé fordulva, s a szavait is hozzá intézve -, és amikor kiszámított gazságot mondok, hadd tudja meg tőlem az alperes Pickwick, ha, amint értesültem, jelen van a teremben, hogy sokkal illendőbb, sokkal tapintatosabb és sokkal ízlésesebb lett volna, ha elmarad a tárgyalásról. Hadd tudja meg tőlem, hogy bármiféle jelekkel ad is kifejezést ellenvéleményének vagy rosszallásának, itt a törvényszék előtt, önöknél mindez nem fog neki használni semmit; hogy önök mindezt valódi értéke szerint fogják becsülni és méltányolni; hadd tudja meg továbbá tőlem, amit a bíró úr őlordsága is meg fog mondani önöknek, uraim, hogy egy ügyvédet védence iránt való kötelességének a teljesítésében nem lehet sem megfélemlíteni, sem elhallgattatni, sem elnémítani; s akár egyiket, akár másikat, akár az elsőt, akár az utolsót kísérli meg valaki, súlya visszahull a merénylő fejére, legyen bár felperes vagy alperes, s hívják bár Pickwicknek vagy Noakesnak, vagy Stoakesnak, vagy Stilesnek, vagy Brownnak, vagy Thomsonnak.

Ennek a kis kitérésnek természetesen meg is lett a kellő foganatja, amennyiben minden szem Pickwick úr felé fordult. Buzfuz ügyvéd úr, miután sikerült félig-meddig ismét erőt vennie erkölcsi felháborodásán, amibe belelovalta magát, így folytatta:

- Ki fogom mutatni, uraim, hogy Pickwick két esztendőn keresztül állandóan, megszakítás és szünet nélkül Bardellné házában lakott. Ki fogom mutatni, hogy ez alatt az egész idő alatt Bardellné kiszolgálta őt, gondoskodott a kényelméről, főzött rá, kiválogatta fehérneműjét a mosónő részére; mielőtt érte jöttek volna, megfoltozta, kiszellőztette; jó karban tartotta, miután hazahozták a mosásból, szóval: az alperes teljes bizalmát és becsülését élvezte. Ki fogom mutatni, hogy az alperes Bardellné kisfiának több ízben ajándékozott egy-egy félpennyt, sőt néhány alkalommal hat pennyt is; s egy hiteles tanú segítségével, akinek a vallomását az én igen tisztelt kollégám sem megdönteni, sem meggyöngíteni nem lesz képes, kétségbevonhatatlanul be fogom bizonyítani azt is, hogy egy ízben megveregette a fiúcska vállát s miután kikérdezte őt, hogy sok golyót vagy pittykövet nyert-e utoljára (értesüléseim szerint ezek különböző fajta színes kavicsok, melyeket városunk ifjúsága igen sokra becsül), azt a feltűnő kérdést intézte hozzá: "Aztán örülnél-e, ha új apát kapnál?" Be fogom önöknek bizonyítani, uraim, hogy körülbelül egy esztendő óta Pickwick egyszerre csak kezdett gyakran elmaradni hazulról, hosszabb időre elutazgatott, mintha csak fokozatosan szakítani akart volna védencemmel; de egyúttal ki fogom mutatni azt is, hogy ebbeli szándéka akkor még nem volt elég szilárd, vagy pedig felülkerekedett benne a jóérzés (ha ugyan van benne egyáltalán jóérzés), avagy talán védencem bájai és előnyei legyőzték embertelen szándékait; ugyanis be fogom bizonyítani önök előtt, hogy egy alkalommal, amikor visszajött faluról, határozottan és kifejezetten házasságot ígért neki, ámbár elővigyázatosságból különös gondja volt rá, hogy ennek az ünnepélyes fogadalomnak senki tanúja ne lehessen; és be fogom önöknek bizonyítani az alperes tulajdon három barátjának vallomása alapján... akik nagyon vonakodó tanúk, uraim, nagyon vonakodó tanúk... hogy amikor aznap reggel beléptek a lakásba, alperes a felperesnőt karjai között tartotta s fölindulását becézgetéssel és kedveskedéssel igyekezett lecsillapítani.

A nagy tudású jogász beszédének ez a része szemmel láthatólag mély hatást tett a közönségre. Két nagyon keskeny papírszeletet húzott most ki a zsebéből, s így folytatta:

- És most, uraim, még csak egy szót. Két levél is megmaradt a felek érintkezéséből. Két levél, amelyeknek valódiságát az alperes sem tagadhatja, s amelyek köteteknél többet mondanak. Ezek a levelek is éles megvilágításba helyezik az alperes jellemét. Nem afféle közvetlen, tüzes, ékesszóló levelek, melyeknek stílusa szenvedélyes szerelmet lehel. Rejtett, ravasz, kétértelmű írásbeli közlemények, szerencsére azonban jóval többet árulnak el, mintha a legizzóbb nyelven, a legmerészebb költőiséggel volnának megírva... levelek, amelyeket óvatos és gyanakvó szemmel kell olvasni... levelek, amelyekkel Pickwicknek akkoriban nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy megtévessze és hamis nyomra terelje azt a harmadik személyt, akinek esetleg a kezébe kerülhetnek. Hadd olvassam fel az elsőt: "Garraway, tizenkét órakor. Kedves Bardellné. Borjúsült paradicsommártással. Üdvözli: Pickwick." Mit jelent ez vajon, uraim? Borjúsült paradicsommártással. Üdvözli: Pickwick! Borjúsült! Irgalmas egek! És paradicsommártással! Uraim, volt-e rá példa a világtörténelemben, hogy egy fogékony és hiszékeny női szív boldogságával ilyen aljas, fondorlatos tréfát űztek? A másik levél még csak keltezve sincs, ami már egymagában véve is gyanússá teszi. "Kedves Bardellné. Csak holnap érkezem haza. Lassú járatú postakocsin." Ezután következik ez a nagyon, nagyon figyelemre méltó mondat: "Sose nyugtalankodjék az ágymelegítő miatt." Az ágymelegítő miatt! Vajon, igen tisztelt esküdt uraim, vajon ki nyugtalankodik egy ágymelegítő miatt? Mikor dúlta fel vagy rombolta le egy férfi-, vagy egy női szívnek a békességét egy ágymelegítő, amely magában véve teljesen ártalmatlan, hasznos, sőt, hozzátehetem, uraim, nagyon kényelmes háztartási portéka. Vajon miért kéri Bardellnét olyan állhatatosan, hogy ne izgassa fel magát az ágymelegítő miatt, hacsak (ami jelen esetben nyilvánvaló), hacsak az az ágymelegítő nem pusztán takarója a rejtett lángnak, nem puszta jelképe valamilyen gyöngéd szónak vagy ígéretnek, egy bizonyos meghatározott titkos kulcs szerint, amelyet előre eltökélt hűtlenségének tudatában Pickwick eszelt ki furfangosan, és amelyre nézve nem vagyok abban a helyzetben, hogy részletes felvilágosítással szolgáljak róla. És mit jelent vajon a lassú járatú kocsira való célzás? Amennyire én tudom, ez magára Pickwickre vonatkozhatik, aki a kapcsolatuk egész ideje alatt kétségtelenül átkozottan lassú járatú kocsi volt, de akinek a haladását most nagyon meg fogják gyorsítani, s akinek a kerekeit, uraim, miként ezt az alperes saját kárán majd tapasztalhatja, önök hamarosan meg fogják kenni.

Buzfuz ügyvéd úr itt szünetet tartott, hogy lássa, nevetnek-e az esküdtek a tréfáján; de minthogy senkire sem hatott a fűszeres kivételével, aki valószínűleg azért volt olyan fogékony ebben a kérdésben, mert a kocsikenés műveletét éppen aznap reggel végezte el saját csézáján, a nagy műveltségű jogász tanácsosnak vélte, hogy beszéde befejezése előtt még visszakanyarodjon kissé a meghatott hangnembe.

- De ne többet erről, uraim - mondta Buzfuz úr -, mert hiszen nehéz dolog vérző szívvel mosolyogni, s nem esik jól a tréfa, amikor lelkünk mélyén részvétet érzünk. Védencem reményei és kilátásai összeomlottak, s nem szónoki szókép, ha azt mondom, hogy elesett a keresményétől. A hirdetés nem függ az ablakban többé, pedig nincsen lakója a házban; a Goswell utcában járnak-kelnek a magános urak, akik közül lehetne válogatni, de nincs számukra hirdetés, amely hívogatná őket, hogy érdeklődjenek a házban. Az egész ház komor és csöndes; még a gyermek kacagása is elnémult; a játék sem kell már neki, mikor az anyját sírni látja; nem törődik többé sem a színes golyócskákkal, sem a pittykövekkel; nem figyel többé pajtásai megszokott hívó szavára; nem játszik többé sem pilinckát, sem páros vagy páratlant. Pickwick azonban, uraim... az a Pickwick, aki kegyetlen kézzel földúlta ezt a családi oázist a Groswell utca sivatagában... az a Pickwick, aki betemette a forrást és letarolta a virágos rétet... az a Pickwick, akit megismertek ma önök is, a szívtelen paradicsommártásával és ágymelegítőjével... Pickwick még mindig pirulás nélkül jár, emelt fővel és megindulás nélkül nézi a pusztulást, amely az ő műve. Kártérítés, uraim... súlyos kártérítés... ez az egyetlen büntetés, amellyel az alperest sújthatják, és ez az egyetlen kárpótlás, amelyben védencemet részesíthetik. És ezért a kártérítésért fordul védencem művelt polgártársainak felvilágosult, nagylelkű, igazságszerető, lelkiismeretes, elfogulatlan, részvevő és mélybelátású esküdtszékéhez.

Ezután a szép szónoki fordulat után Buzfuz ügyvéd úr leült és Stareleigh bíró úr fölébredt.

- Szólítsák be Elizabeth Cluppins asszonyt - mondta Buzfuz ügyvéd úr, aki egy perc múlva újult erővel kelt fel ismét.

A legközelebb álló teremőr beszólította Elizabeth Tuppins asszonyt; egy másik, aki valamivel odább állt, Elizabeth Jupkins asszony nevét kiáltotta; a harmadik pedig lélekszakadva rohant ki a King Streetre, és rekedtre ordítozta magát Elizabeth Muffins után.

Cluppinsné asszonyt közben Bardellné, Sandersné, Dodson és Fogg úr egyesült erővel feltuszkolták a tanúk emelvényére, s amikor már szerencsésen fölért a legfelső fokra, Bardellné elhelyezkedett a legalsó lépcsőn, az egyik kezében a sárcipőkkel és a zsebkendővel, a másik kezében pedig egy üveggel, amelyben körülbelül negyed pint repülősó volt, hogy minden eshetőségre készen álljon. Sandersné, aki egy pillanatra sem vette le szemét a bíró arcáról, szorosan melléje állt a nagy esernyővel, s jobb hüvelykujját elszánt arccal a dugón tartotta, mint aki el van készülve rá, hogy a legcsekélyebb vészjelre rögtön kirántja.

- Cluppinsné, kérem - szólt Buzfuz úr -, térjen magához, asszonyom.

Cluppinsnénak sem kellett egyéb, persze, mint az a biztatás, hogy térjen magához. Rögtön még keservesebben kezdett zokogni, s egy küszöbönálló elájulás különböző fenyegető jeleit adta, merthogy, mint utóbb mondta, neki olyan gyönge a szíve.

- Emlékszik-e, Cluppinsné asszony - mondta Buzfuz ügyvéd úr néhány jelentéktelen kérdés után -, emlékszik-e, hogy a múlt év júliusának egy bizonyos reggelén ön Bardellné házának egyik udvari szobájában tartózkodott, amikor Bardellné Pickwick úr lakásában törülgette a port?

- Igenis, bíró úr és esküdt uraim, emlékszem - felelte Cluppinsné.

- Pickwick úr nappali szobája az első emeleten volt és az utcára nézett, úgy tudom, nem?

- Igenis, uram, ott volt - felelte Cluppinsné.

- És mit keresett ön az udvari szobában, asszonyom? - kérdezte a kicsi bíró.

- Bíró uram és esküdt uraim - mondta Cluppinsné feltűnő izgatottsággal -, nem akarom félrevezetni önöket.

- Azt okosan is teszi, asszonyom - mondta a kicsi bíró.

- Úgy voltam ott - folytatta Cluppinsné -, hogy Bardellné nem is tudott róla; vásárolni mentem a városba egy kis kosárral, uraim, három font rózsakrumpliért, ami két és fél pennymbe került, amikor látom, hogy Bardellné kapuja ki van támasztva.

- Hogy mondja? - kiáltott fel a kicsi bíró.

- Félig nyitva volt, bíró úr kérem - szólt közbe Snubbin ügyvéd úr.

- A tanú azt mondta, hogy ki volt támasztva - mondta a kicsi bíró furfangos pillantással.

- Ez ugyanazt jelenti, bíró úr - mondta Snubbin ügyvéd úr.

A kicsi bíró gyanakodó arcot vágott, és azt mondta, hogy majd számon tartja a dolgot. Cluppinsné így folytatta:

- Beszóltam hát Bardellnéhoz, uraim, csak éppen, hogy jó reggelt kívánjak neki, aztán szórakozottan fölmentem a lépcsőn, és beléptem az udvari szobába. Az utcai szobából hangok hallatszottak, uraim, aztán...

- Aztán maga hallgatózott, igaz-e, Cluppinsné? - kérdezte Buzfuz úr.

- Már engedelmet kérek, uram - felelte Cluppinsné méltóságteljesen -, nem vagyok én olyan asszony. De hát nagyon hangosan beszéltek, kérem, és akarva, nem akarva meghallottam minden szavukat.

- No jó, Cluppinsné, ön tehát nem hallgatózott, hanem hallotta a hangjukat. Nem Pickwick úr hangja volt az egyik?

- De igenis, az volt, kérem.

Aztán Cluppinsné határozottan kijelentette, hogy Pickwick úr Bardellnéval beszélt, majd hosszas faggatás után nagy nehezen előadta azt a beszélgetést, amelyet olvasóink már ismernek.

Az esküdtek gyanakvó képet vágtak, Buzfuz jogtanácsos úr mosolygott és leült. Határozottan fenyegetővé váltak azonban az arcok, amikor Snubbin ügyvéd úr kijelentette, hogy nem tesz fel keresztkérdéseket a tanúnak, mert Pickwick úr saját bevallása szerint tartozik a tanúnak azzal az elismeréssel, hogy előadása lényegében egyezik az igazsággal.

Cluppinsné, miután sikerült ilyeténképpen szóhoz jutnia, sietve megragadta az alkalmat, hogy részletesen kiteregesse saját személyes ügyeit; nem sokat kerülgette a forró kását, hanem mindjárt el is kezdte azzal, hogy jelen pillanatban nyolc élő gyermek anyja, de alapos kilátása van rá, hogy körülbelül hat hónap múlva Cluppins urat megajándékozza a kilencedikkel. Ennél az érdekes tanúvallomásnál azonban a kicsi bíró nagyon mérgesen közbevágott, aminek az lett az eredménye, hogy az érdemes hölgyet, Sandersnéval egyetemben Jackson úr kísérete mellett, minden további szóvita nélkül udvariasan eltávolították a teremből.

- Nathaniel Winkle! - kiáltotta Skimpin úr.

- Jelen! - felelte egy elhaló hang. Winkle úr föllépett a tanúk emelvényére, és miután letette az esküt, nagy tisztelettel meghajtotta magát a bíró előtt.

- Ne énrám nézzen, uram - mondta a bíró erélyesen, feleletül a köszönésre. - Nézzen az esküdtekre.

Winkle úr szót fogadott, és arrafelé pillantott, ahol számítása szerint legvalószínűbbnek látszott, hogy az esküdtek ülnek, mert ahhoz kétség sem férhet, hogy feldúlt lelkiállapotában a világon semmit sem látott.

Winkle urat Skimpin úr vallatta ki. Skimpin úr afféle negyvenkét-negyvenhárom esztendős sokat ígérő fiatalember volt, s ennélfogva természetesen mindenképpen azon igyekezett, hogy megzavarja ezt a részrehajló tanút, aki nyilvánvalóan az alperes javára iparkodik majd vallani.

- Nos, uram - mondta Skimpin úr -, legyen olyan szíves és mondja meg a bíró úrnak és az esküdtszéknek, hogy hívják?

Skimpin úr félrebillentette a fejét, hogy minél jobban figyelhessen a feleletre, és közben az esküdtek felé pislantott, mintha azt akarta volna jelezni nekik, hogy Winkle úr vele született hazug természetétől még az is kitelik, hogy hamis nevet mond be a törvényszék előtt.

- Winkle - felelte a tanú.

- De mi a keresztneve, kérem? - kérdezte ingerülten a kicsi bíró.

- Nathaniel, kérem.

- Daniel, jó... több keresztneve nincs?

- Nathaniel, uram... Nathaniel, bíró úr.

- Nathaniel Daniel vagy Daniel Nathaniel? - kérdezte a bíró.

- Nem, nem, bíró úr, csak Nathaniel; Daniel nélkül.

- Hát akkor miért mondta az előbb, hogy Danielnek hívják, uram? - kérdezte a kicsi bíró.

- Nem mondtam, bíró úr - felelte Winkle úr.

- De mondta, uram - felelte a bíró, szigorúan ráncolva a homlokát. - Miért írtam volna, hogy Daniel, ha nem mondta volna, uram?

Erre az érvre természetesen nem volt mit felelni.

- Winkle úrnak kissé rövid az emlékezőtehetsége, bíró úr - szólt közbe Skimpin úr, s megint az esküdtek felé pislantott. - De azt hiszem, találunk majd módot rá, hogy felfrissítsük, még mielőtt végeztünk volna vele.

- Jobb lesz, ha vigyáz magára, uram - mondta a kicsi bíró, és egy baljóslatú pillantást vetett a tanúra.

Szegény jó Winkle úr minden igyekezetével azon volt, hogy elfogulatlannak lássék, de nagy zavarában inkább olyanformán festett, mint egy tetten ért zsebtolvaj.

- Nos, Winkle úr - szólt Skimpin úr -, legyen szíves, kérem, és figyeljen a kérdéseimre, s hadd kössem a lelkére saját érdekében, hogy ne feledkezzék meg a bíró úr figyelmeztetéseiről és vigyázzon magára. Úgy tudom, hogy ön bizalmas barátja Pickwicknek, az alperesnek, ugyebár?

- Ha az emlékezetem nem csal, annak, hogy Pickwick urat ismerem, már majdnem...

- Nagyon kérem, Winkle úr, ne adjon kitérő feleletet. Bizalmas barátja ön az alperesnek, igen vagy nem?

- Éppen azt kezdtem mondani, hogy...

- Hajlandó felelni a kérdésre, uram, igen vagy nem?

- Ha nem felel, uram, hát büntetést szabok ki önre - vágott közbe a kicsi bíró, felnézve jegyzeteiből.

- Feleljen hát, kérem - mondta Skimpin úr. - Feleljen, uram, igen vagy nem?

- Igen - felelte Winkle úr.

- Igen, bizalmas barátja az alperesnek. Hát miért nem tudta ezt rögtön megmondani, uram? Talán a felperest is ismeri, igen? Halljuk, Winkle úr?

- Nem ismerem, de láttam már.

- Ej, ej, szóval nem ismeri, de látta már. Legyen olyan jó, Winkle úr, s mondja meg az esküdt uraknak, hogy ezt hogyan értette?

- Úgy értem, hogy nem ismerem személyesen, de láttam őt, amikor meglátogattam Pickwick urat a Goswell utcában.

- És hányszor látta a felperest, uram?

- Hogy hányszor láttam?

- Igenis, Winkle úr, hányszor? Ha kívánja, uram, akár tízszer is felteszem ezt a kérdést. - S azzal a nagy tudású jogász erélyesen és szigorúan ráncolgatni kezdte a homlokát, csípőre tette a két kezét, és gyanakvó arccal mosolygott az esküdtek felé.

Most aztán, ennek a kérdésnek a nyomán megkezdődött az az épületes nyaggatózás, amely ilyenkor elmaradhatatlan. Winkle úr kijelentette, hogy képtelen megmondani, hányszor látta Bardellnét. Erre megkérdezték tőle, hogy látta-e hússzor; mire azt felelte: "Hogyne... sőt többször is." Aztán megkérdezték tőle, hogy látta-e százszor - hogy meg merne-e rá esküdni, hogy ötvennél többször látta - meg tudná-e mondani, hogy hetvenötnél többször látta-e - és így tovább; végül arra a megnyugtató eredményre lyukadtak ki, hogy Winkle úr okosabban teszi, ha vigyáz magára, és ha jól megfontolja a szavait. Miután a tanút ilyen módon kellőképp összezavarták, úgy, hogy már azt sem tudta, fiú-e vagy lány, a kihallgatás így folyt tovább:

- Kérem, Winkle úr, emlékszik-e arra, hogy a múlt év július havának egy bizonyos reggelén meglátogatta az alperes Pickwicket Goswell utcai lakásán, a felperes házában?

- Igen, emlékszem.

- S vajon ez alkalommal egy Tupman nevű és egy Snodgrass nevű barátjával együtt látogatta-e meg az alperest?

- Igen, velük együtt.

- Jelen vannak itt ezek az urak?

- Igen, jelen vannak - felelte Winkle úr, és roppant komoly ábrázattal fordult a barátai felé.

- Kérem, Winkle úr, énrám figyeljen és ne törődjék most a barátaival - mondta Skimpin úr, újabb jelentős pillantással az esküdtek felé. - Ők is minden előzetes összebeszélés nélkül fogják előadni a maguk mondanivalóját, ha ugyan már eddig össze nem beszéltek (újabb pillantás az esküdtek felé). Nomármost, uram, mondja el, kérem, az esküdt uraknak, hogy mit látott azon a bizonyos reggelen, amikor belépett az alperes szobájába. Gyerünk, ki vele, uram; előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnunk.

- Az alperes, Pickwick úr a felperest karjai között tartotta és keze a derekára volt kulcsolva - felelte Winkle úr érthető habozással -, s úgy látszott, hogy a felperes el van alélva.

- Hallotta ön, hogy az alperes mondott-e valamit?

- Hallottam, hogy Bardellnét derék jó asszonynak nevezte és hallottam, amint könyörgött neki, hogy ne hagyja el magát, mert szép dolog lenne, ha így megláthatnák őket, vagy más efféle szavakat.

- Nos, Winkle úr, már csak egy kérdésem van önhöz, és arra kérem, jusson eszébe, amire a bíró figyelmeztette. Meg merne-e esküdni rá, hogy a szóban forgó alkalommal az alperes Pickwick nem a következőket mondta: "Kedves Bardellné, maga nagyon derék, jó asszony, nem hagyom el magát, s milyen szép dolog lenne, ha mások is mindig így láthatnának bennünket" vagy más efféle...

- Nem, nem... én igazán nem ezt hallottam - mondta Winkle úr, álmélkodva, hogy milyen ügyesen ferdítik el azt a pár szót, amit hallott. - Kint álltam a lépcsőházban, és nem hallhattam tisztán, de az volt az érzésem, hogy...

- Az esküdt urak egyáltalán nem kíváncsiak arra, hogy mi volt az ön érzése, Winkle úr - vágott közbe Skimpin úr. - Az ilyesmivel, azt hiszem, nem sokra mennek azok, akik szeretik az egyenes, becsületes beszédet. Ön tehát a lépcsőházban volt és nem hallotta tisztán, hogy mit beszéltek; de nem mer rá megesküdni, hogy Pickwick nem használta azokat a kifejezéseket, amelyeket idéztem? Jól értettem önt?

- Igen - felelte Winkle úr; s azzal Skimpin úr diadalmas arccal visszaült a helyére.

Pickwick úr ügye eddig nem haladt olyan kedvezően, hogy újabb gyanús körülmények súlyát megbírhatta volna. Viszont egy csöppet sem ártott volna neki, ha sikerül kedvezőbb világításba helyezni, Phunky úr tehát fölemelkedett a helyéről azzal a szándékkal, hogy a védelem kérdéseivel valami hasznos részletet csal ki Winkle úrból. Hogy aztán csakugyan kicsalt-e belőle valami hasznosat, azt rögtön meg fogjuk látni.

- Azt hiszem, Winkle úr - mondta Phunky úr -, azt hiszem, hogy Pickwick úr már nem fiatal ember?

- Ó, nem - felelte Winkle úr -, hiszen apám lehetne.

- Ön az imént azt mondotta az igen tisztelt kollégámnak, hogy már régóta ismeri Pickwick urat. Tapasztalt-e valaha olyasmit, amiből azt hihette, vagy azt következtethette volna, hogy nősülési szándékai vannak?

- Ó, dehogy, soha semmit - felelte Winkle úr olyan hévvel, hogy Phunky úrra nézve legjobb lett volna, ha minél hamarább eltávolítják őt a tanúk emelvényéről. Az ügyvédek azt tartják, hogy kétféle rossz tanú van: az olyan, aki vonakodó, és az olyan, aki nagyon is szófogadó; szerencsétlenségére Winkle úr mind a két fajtát egyesítette magában.

- Sőt, még tovább megyek, Winkle úr - folytatta Phunky úr szelíd és barátságos hangon. - Észrevett-e ön valaha Pickwick úr modorában és viselkedésében a másik nem iránt olyasvalamit, ami arra a föltevésre jogosította volna, hogy Pickwick úrnak egyáltalában szándéka van ilyen késő korban házasságot kötni?

- Ó, dehogy, soha - felelte Winkle úr.

- És a hölgyekkel való érintkezése mindenkor olyan emberre vallott, aki meglehetősen előrehaladott koránál fogva beéri a maga szórakozásaival és időtöltéseivel, s csak úgy bánik velük, mint apa a leányával?

- Kétségtelenül, kétségtelenül - felelte Winkle úr szívvel-lélekkel. - Azaz, hogy igen... ó, igen... hogyne.

- Ön tehát Bardellnéval vagy bármely más nővel szemben tanúsított magaviseletében sohasem vett észre semmit, ami a legcsekélyebb mértékben is gyanús lett volna? - kérdezte Phunky úr s már vissza is akart ülni a helyére, mert Snubbin ügyvéd úr intett neki.

- N-n-nem - felelte Winkle úr -, kivéve egy jelentéktelen kis esetet, amelyet igen könnyű kimagyarázni.

Ha a boldogtalan Phunky úr rögtön leült volna, amikor Snubbin ügyvéd úr intett neki, vagy ha Buzfuz ügyvéd úr mindjárt az elején tiltakozott volna ez ellen a szabálytalan keresztkérdés ellen (de hát volt annyi esze, hogy ne tiltakozzon, mert látta, hogy Winkle úr meg van ijedve s nagyon jól tudta, hogy a tanú zavarában esetleg éppen az ő malmára fogja hajtani a vizet), akkor ez a szerencsétlen vallomás sosem hangzik el. Alig szaladt ki Winkle úr száján ez a pár szó, Phunky úr leült, Snubbin úr pedig hirtelen odaszólt neki, hogy lépjen le az emelvényről, mire Winkle úr rögtön fogta is magát, és indult volna, Buzfuz ügyvéd úr azonban megállította.

- Maradjon, Winkle úr, maradjon! - mondta Buzfuz ügyvéd úr. - Legyen olyan kegyes, bíró úr és kérdezze meg a tanútól, miféle eset volt az, amely a nőkkel szemben való viselkedését illetően gyanússá teszi azt az urat, aki olyan koros, hogy a tanúnak akár az apja lehetne.

- Hallotta, hogy mit kérdezett az ügyvéd úr, kérem? - szólt a kicsi bíró a szerencsétlen és kétségbeesett Winkle-hez fordulva. - Mondja hát el, miben áll az az eset, amelyet említett.

- Bíró úr, kérem - mondta Winkle úr reszketve a félelemtől. - Én... én... inkább elhallgatnám.

- Azt elhiszem - felelte a kicsi bíró. - De mi tudni akarjuk.

S az egész tárgyalóterem mélységes figyelme közepette Winkle úr dadogva elmondta, hogy az a jelentéktelen kis gyanús eset annyiból állt, hogy Pickwick urat éjfél idején egy hölgy hálószobájában lelték; aminek, ha nem téved, az lett a vége, hogy a szóban forgó hölgy eljegyzése felbomlott, és hogy az egész társaságot bekísérték George Nupkins úr, Ipswich város elöljárója elé.

- Elhagyhatja az emelvényt, uram - mondta Snubbin úr. És Winkle úr el is hagyta az emelvényt, s esze nélkül rohant a György és Keselyűbe, ahol néhány órával később a pincér úgy találta őt, hogy fejét a pamlag párnái közé fúrva keservesen nyöszörgött és jajgatott.

Tracy Tupman és Augustus Snodgrass urakat egymás után szólították ki az emelvényre. Mind a ketten megerősítették boldogtalan barátjuk vallomását, s mind a kettőjüket a kétségbeesésbe kergette ez a gyötrelmes vallatás.

Azután Susannah Sanders lépett az emelvényre, akit Buzfuz úr kérdezett ki és Snubbin ügyvéd úr fogott keresztkérdések alá. Ő mindig is mondta és szentül meg volt róla győződve, hogy Pickwick úr el fogja venni Bardellnét; arról is tudomása van, hogy a júliusi ájulás után a környéken mindenki sűrűn emlegette Bardellné és Pickwick úr kézfogóját; ő maga is hallotta Mudberrynétől, a mángorlónőtől és Bunkinnétól, az ingvasalónőtől, de sem Mudberrynét, sem Bunkinnét nem látja most itt a tárgyalóteremben. Hallotta, amikor Pickwick úr azt kérdezte Bardell úrfitól, hogy örülne-e, ha új apát kapna. Nem tudja, hogy Bardellné akkoriban jóban volt-e a pékkel, de azt tudja, hogy a pék akkor még nőtlen ember volt és azóta megházasodott. Nem merne megesküdni rá, hogy Bardellné nem volt-e nagyon szerelmes a pékbe, de azt hiszi, hogy a pék aligha lehetett nagyon szerelmes Bardellnéba, mert különben nem vett volna mást feleségül. Úgy gondolja, hogy Bardellné azon a júliusi reggelen azért ájult el, mert Pickwick úr megkérte a kezét; azt biztosan mondhatja, hogy ő (tudniillik a tanú) úgy elvágódott, mint a darab fa, amikor az ura megkérte a kezét és azt hiszi, hogy hasonló körülmények között így tesz minden jóravaló asszony. Hallotta, amikor Pickwick úr a fiúcskát kikérdezte a pittykövekről, de eskü alatt meri állítani, hogy nem tudja, mi a különbség a színes golyók és a pittykövek között.

A bíró kérdésére válaszolva: amíg jegyben járt Sanders úrral, ő is kapott szerelmes leveleket, mint minden lány. A levelezés során Sanders úr gyakran nevezte őt "kis csibéjének", de soha "borjúsültnek", sem pedig "paradicsommártásnak". Sanders úr ugyanis nagyon szerette a csibehúst. Lehet, hogy ha a borjúsültet és a paradicsommártást is annyira szerette volna, talán ezeket a kifejezéseket használta volna szerelmes megszólításként.

Buzfuz ügyvéd úr most felállt, ha lehet még fontoskodóbb arckifejezéssel, mint eddig, és dörgő hangon mondta:

- Szólítsák be Samuel Wellert.

Samuel Wellert azonban nem kellett beszólítani, mert alighogy meghallotta a nevét, máris fönn termett az emelvényen; kalapját letette maga mellé a földre, karját a korlátnak támasztotta, egy pillantást vetett madártávlatból az ügyvédekre, s általános áttekintést igyekezett nyerni a bíróságról, miközben nyájas, mosolygó arcot vágott.

- Mi a neve, kérem? - kérdezte a bíró.

- Sam Weller, kérem - felelte a kérdezett.

- Dupla vagy szimpla V-vel írjam a nevét? - kérdezte a bíró.

- Ez már kizárólag a bíró úr ízlésén és tetszésén múlik - felelte Sam.

- Hát maga hogy írja? - kérdezte a bíró.

- Én kérem még életemben csak egyszer-kétszer írtam le, de mindig V-vel.

Ebben a pillanatban a karzaton valaki hangosan elkiáltotta magát:

- Nagyon jól van, Sammykém, nagyon jól van... írjon oda egy V-t, bíró úr, írjon csak oda egy V-t.

- Ki meri itt megszólítani a törvényszéket? - szólt a kicsi bíró, föltekintve. - Teremőr!

- Parancsára, bíró úr!

- Hozza ide rögtön azt az embert.

- Igenis, bíró úr.

Minthogy azonban a teremőr nem találta meg azt az embert, tehát nem is vitte oda; az egész közönség felállt, hogy lássa a rendbontót és nagy zajongás, nagy ribillió után ismét leültek. A kicsi bíró, mihelyt felháborodásából némiképpen magához tért, ismét a tanúhoz fordult és így szólt:

- Nem tudja, kérem, hogy ki volt az az ember?

- Gyanítom, hogy az apám volt, bíró úr - felelte Sam.

- Látja őt most is? - kérdezte a bíró.

- Nem, bíró úr, nem látom - felelte Sam, s közben fölbámult egyenesen a csillárra, mely a terem mennyezetéről csüngött alá.

- Ha most meg tudta volna mutatni, tüstént lecsukattam volna őt - mondta a bíró.

Sam hálás elismeréssel hajtotta meg magát és jókedvű arccal fordult Buzfuz ügyvéd úr felé.

- Nos, Weller úr - kezdte Buzfuz ügyvéd úr.

- Nos, uram? - felelte Sam.

- Azt hiszem, hogy ön az alperes Pickwick szolgálatában áll, ugyebár? Kérem, Weller úr, beszéljen bátran.

- Bátran beszélek én amúgy is, uram - felelte Sam. - Igen, Pickwick úr szolgálatában állok és mondhatom, hogy nagyon jó szolgálat.

- Keveset dolgozik, ugyebár, és sokat kap érte? - mondta Buzfuz úr tréfálkozva.

- Ó, éppen eleget kapok, ahogy a katona is mondta, amikor háromszázötven botütést szabtak ki rá - felelte Sam.

- Ne mondja el nekünk, hogy mit mondott a katona, vagy bárki más, kérem - szólt közbe a bíró -, ez nem tanúvallomás.

- Igenis, bíró úr - felelte Sam.

- Emlékszik-e, Weller úr, hogy aznap reggel, amikor az alperes szolgálatába lépett, történt-e valami szokatlan vagy különös dolog? - kérdezte Buzfuz úr.

- Igenis, uram, emlékszem - mondta Sam.

- Legyen olyan jó és mondja el az esküdt uraknak, hogy mi volt az.

- Aznap reggel egy rend vadonatúj öltözet ruha volt rajtam, esküdt uraim, ami rám nézve nagyon különös és szokatlan dolog volt abban az időben - felelte Sam.

Erre általános nevetés támadt; a kis bíró haragos arccal nézegetett jobbra-balra a bírói székből, és így szólt:

- Vigyázzon magára, kérem.

- Szóról szóra ugyanezt mondta Pickwick úr is aznap reggel, uram - felelte Sam -, s én nagyon vigyáztam is magamra az új ruhámban... igazán nagyon vigyáztam a ruhámra, bíró úr, kérem.

A bíró teljes két percig szigorúan nézett farkasszemet Sammel, de Sam arca olyan véghetetlenül nyugodt és derűs maradt, hogy a bíró egy szót sem szólt, csak intett végül Buzfuznak, hogy folytassa.

- Azt akarja ezzel mondani, Weller úr - mondta Buzfuz ügyvéd úr, méltóságteljesen összefonva a karját s félig az esküdtszék felé fordulva, mintha olyasfélét ígérne nekik a pillantása, hogy majd sarokba szorítja ő még a tanút -, azt akarja ezzel mondani, Weller úr, hogy ön semmit sem látott abból, amikor a felperes az alperes karjaiba ájult, miként a tanúk az imént itt részletesen elbeszélték?

- Hát persze hogy nem láttam - felelte Sam. - Én kint voltam a folyosón, amíg be nem hívtak, és akkorra az öreg hölgy már nem volt ott.

- Jól vigyázzon, Weller úr - mondta Buzfuz ügyvéd úr, s egy óriási lúdtollat vágott bele az előtte álló kalamárisba, hogy Samet megijessze s elhitesse vele, hogy följegyzi a vallomását. - Ön a folyosón volt, s mégsem látott semmit abból, ami történt. Van önnek látó két szeme, Weller úr?

- Igenis, uram, van látó két szemem - felelte Sam -, s ez éppen a baj. Ha a két szemem helyett valami extra-finom, milliomszorosan nagyító, távolbalátó mikroszkópiumom volna, akkor talán keresztülláthattam volna vele a lépcsőház padmalyán meg a tölgyfaajtón; de mivelhogy csak egy pár közönséges szemem van, hát a látásom sem ér tovább.

Erre a feleletre, melyben nyoma sem volt az ingerültségnek, hanem ellenkezőleg a lehető legnyugodtabb és legtermészetesebb hangon mondta el a tanú, a közönség vihogni kezdett, a kicsi bíró elmosolyodott, Buzfuz ügyvéd úr pedig rendkívül bambán festett. A nagy tudású jogász, miután néhány pillanatig Dodsonnal és Foggal tanácskozott, ismét Samhez fordult és bosszúságát leplezgetve, így szólt hozzá:

- Nos, Weller úr, most hát egy újabb kérdést teszek fel önnek, ha nincs ellenére.

- Ha önnek nincs ellenére, uram - felelte Sam nagyon jókedvűen.

- Emlékszik-e arra, hogy a múlt év novemberében egy este ön megjelent Bardellné házában?

- Ó, hogyne, nagyon jól emlékszem.

- Ó, hát szóval emlékszik rá, Weller úr - mondta Buzfuz úr, újra nekilelkesedve. - Lám, tudtam én, hogy végül mégiscsak kilyukadunk valamire.

- Magam is úgy vélem, uram - felelte Sam; mire a hallgatóság ismét vihogni kezdett.

- Ha nem csalódom, ön azért ment el a felpereshez, hogy elbeszélgessen vele a pörről... mi, Weller úr? - mondta Buzfuz ügyvéd úr, s egy ravasz, sokatmondó pillantást vetett az esküdtek felé.

- Azért mentem el hozzá, hogy kifizessem a házbért; de azért csakugyan beszélgettünk a pörről is - felelte Sam.

- Úgy, tehát beszélgettek a pörről is - mondta Buzfuz úr, s széles mosoly ült ki az arcára, abban a hiszemben, hogy valami fontos dolgot szedhet ki Samből. - No és mit beszélgettek a pörről? Nem volna olyan szíves elmondani nekünk, Weller úr?

- A legnagyobb örömmel, uram - felelte Sam. - Először is a két jóravaló asszonyság mondott egyet-mást, ami nem fontos, aztán a hölgyek nem győzték eléggé dicsérni Dodson és Fogg urakat, hogy milyen nagylelkűen viselkednek... azt a két urat, aki most itt ül ön mellett. - Ez természetesen az egész közönség figyelmét Dodson és Foggra irányította, akik igyekeztek tőlük telhetőleg jámbor képet vágni.

- A felperes ügyvédei - mondta Buzfuz úr. - No jó! Tehát magasztalták Dodson és Fogg urakat, a felperes ügyvédeit, nagylelkű viselkedésükért, ugyebár?

- Igen - mondta Sam. - Azt mondták, hogy milyen szép dolog volt tőlük, hogy spekulációra elvállalták a pört, és hogy csak akkor hajtják majd be ügyfelükön a perköltséget, ha majd Pickwick úrtól bezsebelik a kártérítést.

Erre a fölöttébb váratlan feleletre a hallgatóság ismét vihogni kezdett s Dodson és Fogg fülig elvörösödve odahajoltak Buzfuz ügyvéd úrhoz és nagy sietve súgtak valamit a fülébe.

- Tökéletesen igazuk van - mondta Buzfuz úr fennhangon, nyugalmat erőltetve magára. - Bíró úr, bejelentem, hogy a tanú áthatolhatatlan bárgyúságánál fogva teljesen hiábavaló minden kísérlet, hogy bármi felvilágosítást is nyerhessünk tőle. Nem élek tehát vissza a tekintetes törvényszék türelmével, s elállok a további kihallgatásától. Lépjen le, uram.

- Talán óhajt még valaki az urak közül kérdést intézni hozzám? - kérdezte Sam, s közben fölvette kalapját a földről, és figyelmesen szétnézett maga körül.

- Én nem, Weller úr, köszönöm - mondta Snubbin ügyvéd úr nevetve.

- Elmehet, kérem - mondta Buzfuz úr, s türelmetlenül integetett neki. Sam tehát eltávozott, miután Dodson és Fogg ügyének annyit ártott, amennyit szépszerével csak árthatott, Pickwick úrra vonatkozólag pedig csak annyit vallott, amennyi kellett - márpedig ennél többet ő nem is akart elérni.

- Bíró úr - mondta Snubbin ügyvéd úr -, amennyiben ezáltal újabb tanúk kihallgatása fölöslegessé válik, nincs kifogásom annak megállapítása ellen, hogy Pickwick úr visszavonult az üzlettől, s jelentékeny magánvagyonnal rendelkezik.

- Nagyon helyes - mondta Buzfuz úr, s benyújtotta a bizonyítéknak szánt két levelet. - Akkor én is befejeztem, bíró úr.

Azután Snubbin ügyvéd úr szólt az esküdtekhez az alperes védelmében s elmondott egy rendkívül hosszú és rendkívül lelkes beszédet, amelyben a legnagyobb magasztalásokkal halmozta el Pickwick úr jellemét és viselkedését; mivel azonban olvasóinknak sokkal inkább módjukban áll, mint állhatott Snubbin úrnak, hogy helyes ítéletet alkossanak Pickwick úr érdemeiről és kiválóságairól, nem érezzük magunkat indíttatva, hogy a nagy tudású jogász fejtegetéseinek részleteibe is belebocsátkozzunk. Iparkodott kimutatni, hogy a törvényszék elé tett levelek pusztán Pickwick úr ebédjére vonatkoztak, vagy pedig arra, hogy a lakásán minden készen várja őt, ha egy-egy vidéki utazásáról visszatért. Egyszóval, általánosságba véve annyit mondhatunk, hogy mindent megtett Pickwick úrért, ami csak tőle telt; többet pedig, mint mindnyájan tudjuk, a régi angol közmondás szerint, senki emberfiától nem lehet kívánni.

Stareleigh bíró úr ezek után összefoglalta a dolgot a hagyományos és régóta bevált formák szerint. Jegyzeteiből annyit olvasott fel az esküdteknek, amennyit ilyen futólagos följegyzésekből ki tudott betűzni, s az egyes tanúvallomásokhoz, amint sorra vette őket, rövid kis megjegyzéseket fűzött. Ha Bardellnénak igaza van, akkor napnál világosabb, hogy Pickwicknek nincs igaza; és ha Cluppinsné tanúvallomását az esküdtek hitelesnek tekintik, akkor elhiszik, ha nem tekintik hitelesnek, akkor nem hiszik el. Ha az a meggyőződésük, hogy itt csakugyan házassági ígéret megszegését követték el, akkor megítélik a felperesnek azt a kárpótlást, amelyet ez esetben megfelelőnek tartanak; másrészről azonban, ha az volna a véleményük, hogy ebben az esetben soha senki nem ígért házasságot senkinek, akkor az alperes javára döntik el a pert, természetesen minden kártérítés nélkül. Azután az esküdtek visszavonultak egy különterembe, ítélethozatalra, a bíró pedig visszavonult saját különtermébe, hogy fölfrissítse magát egy szép ürüszelettel és egy pohár sherryvel.

Eltelt egy negyedóra izgalmas várakozásban; az esküdtek visszajöttek, s a bírót is behívatták. Pickwick úr föltette pápaszemét és izgatott arccal, dobogó szívvel nézett az elnökre.

- Uraim - szólt a fekete ruhás ember -, megegyeztek az ítéletre nézve?

- Meg - felelte az elnök.

- S kinek a javára döntöttek, felperes vagy alperes javára?

- Felperes javára.

- S milyen kártérítést ítéltek meg, uraim?

- Hétszázötven fontot.

Pickwick úr levette pápaszemét, gondosan megtörülte az üveget, tokjába helyezte és zsebre vágta; majd szépen fölhúzta mind a két kesztyűjét, miközben egész idő alatt az esküdtszék elnökét nézte, s aztán Perker urat és a kék táskát gépiesen követve, ő is elhagyta a tárgyalótermet.

Egy mellékteremben megálltak, amíg Perker úr kifizette a törvényszéki illetéket; s itt csakhamar megjelentek Pickwick úr barátai is. Itt találkozott Dodson és Fogg urakkal is, akik a tenyerüket dörzsölgették, az elégedettség minden látható jelével ábrázatukon.

- Nos, uraim - mondta Pickwick úr.

- Nos, uram - mondta Dodson, a maga és társa nevében.

- Önök, persze, azt képzelik, uraim, hogy megkapják majd a költségeiket, ugye? - kérdezte Pickwick úr.

Fogg azt felelte, hogy ezt meglehetősen valószínűnek tartják. Dodson mosolygott és azt mondta, hogy majd megpróbálják.

- Próbálhatják, ahányszor csak akarják, igen tisztelt Dodson és Fogg uraim - mondta Pickwick úr indulatosan -, próbálhatják, amíg meg nem unják, de tőlem ugyan egy fitying költséget vagy kártérítést sem látnak, még ha holtom napjáig az adósok börtönében kell is ülnöm.

- Hahaha! - nevetett Dodson. - Majd meggondolja még magát, Pickwick úr, a következő ülésszakig.

- Hihihi! Majd nemsokára meglátjuk, hogyan is lesz ez, Pickwick úr - vigyorgott Fogg.

Pickwick úrnak a felháborodás elvette a szavát, inkább rábízta hát magát az ügyvédjére és a barátaira, akik lekísérték a kapu elé, s ott beültették egy bérkocsiba, amelyet a mindig figyelmes Samuel Weller e célból odahozott.

Sam felhajtotta a hágcsót s éppen föl akart kapaszkodni a bakra, amikor valaki gyöngéden megérintette a vállát; megfordult, s az apja állt előtte. Az öregúr nagyon gyászos ábrázatot vágott, bánatosan csóválgatta a fejét és szemrehányó hangon szólalt meg:

- Tudtam én előre, hogy az ilyen módszernek nem lesz jó vége. Ó, Sammy, Sammy, miért is nem volt alibitek!

- De igazán, édes jó uram - mondta a kis Perker, aki a tárgyalás után való nap reggelén meglátogatta Pickwick urat a fogadóban -, talán csak nem komoly szándéka... beszéljünk higgadtan és minden izgatottság nélkül... talán csak nem komoly szándéka, hogy nem fizeti meg a perköltséget és a kártérítést?

- Egy félpennyt sem fizetek - mondta Pickwick úr határozott hangon -, egy félpennyt sem.

- Ne engedjünk az elveinkből, ahogy az uzsorás is mondta, amikor nem akarta a váltót meghosszabbítani - jegyezte meg Sam, aki éppen leszedte az asztalt, mert reggeli után voltak.

- Sam - mondta Pickwick úr -, legyen olyan jó és menjen le.

- Igenis, uram - felelte Weller úr, s engedelmeskedve Pickwick úr barátságos felszólításának, visszavonult.

- Nem, Perker - mondta Pickwick úr nagyon komoly hangon. - A barátaim már igyekeztek lebeszélni elhatározásomról, de hiába. Folytatom szokott, rendes életmódomat, amíg az ellenfélnek módjában lesz a törvény segítségével végrehajtást eszközölni ki ellenem; és ha elég aljasak lesznek, hogy foganatosítsák is, s elrendelik a letartóztatásomat, hát azt is elégedetten és vidám lélekkel fogom elviselni. Mikorra eszközölhetik ki?

- A végrehajtást, édes jó uram, a kártérítésre és a megállapított perköltségekre nézve a legközelebbi ülésszakon rendelhetik el, vagyis mától számított két hónap múlva - felelte Perker.

- Nagyon jól van - mondta Pickwick úr. - Addig tehát, kedves barátom, szót se többet erről a dologról. És most - folytatta Pickwick úr, és körülnézett barátain vidám mosollyal és csillogó szemmel, mert a szeme ragyogását semmiféle pápaszem nem tudta elhomályosítani - most csak az a kérdés, hova menjünk legközelebb?

Tupman úr, és Snodgrass úr annyira meghatódott barátjuk hősiességén, hogy képtelenek voltak válaszolni, Winkle úr pedig még nem tért egészen magához a tegnapi tanúvallomás izgalmaiból és egyáltalában semmihez sem tudott volna hozzászólni: így hát Pickwick úr hiába várt feleletre.

- No jó - mondta Pickwick úr -, ha megnyugosznak a választásomban, én Bathot ajánlom. Azt hiszem, még egyikünk sem járt ott.

Csakugyan egyikük sem járt még ott, s minthogy a tervet Perker úr is hevesen támogatta, mert fölöttébb valószínűnek tartotta, hogy Pickwick úr más környezetben és szórakozások közepette be fogja látni, mennyivel rosszabb az adósok börtöne, s ennélfogva előveszi majd a jobbik eszét - az ajánlatot egyhangúlag elfogadták, és Samet rögtön elszalasztották a Fehér Lóba, hogy váltson öt helyet a másnap reggel fél nyolckor induló postakocsira.

Éppen két hely volt még kapható belül és három hely kívül; így hát Sam valamennyit megváltotta, s miután néhány barátságos szót is váltott a pénztárossal egy hamis félkoronással kapcsolatban, amelyet a visszaadásnál nyakába akartak sózni, visszaballagott a György és Keselyűbe, ahol lefekvésig még éppen eleget bajlódott, hogy a ruhát és fehérneműt minél szűkebb helyre szorítsa össze és egész technikai leleményességét beleölte különféle fortélyos szerkezetek kifundálásába, hogy ki ne nyíljon a ládák födele, amelyeken nem volt se zár, se pánt.

Másnap reggel éppenséggel nem volt utazásra való idő, szemelt az eső, ködös, nedves nap volt. A postakocsiba fogott lovak, amelyek már végigjöttek a városon, olyan sűrű párát leheltek, hogy a külső utasokat látni sem lehetett. A rikkancsok ázottak voltak és pállott szagúak. A narancsárusok kalapjáról lecsurgott az eső, amikor bedugták fejüket a kocsi ablakán, s friss zuhanyt bocsátottak a bent ülőkre. A bicskaárusok elkeseredetten csukták össze ötvenágú tollkéseik valamennyi ágát; a zsebkönyvárusok zsebre vágták portékájukat, ahová való is volt. Óraláncokat és fakanalakat leszállított áron kínálgattak, s nem volt keletje a plajbásztoknak és a szivacsnak sem.

Sam Wellerre rábízták, hogy szabadítsa ki a hét-nyolc hordár karmai közül a poggyászt, akik alighogy a kocsi megállt, fenevadak módjára estek neki, s miután kiderült, hogy húsz perccel korábban jöttek a kelleténél, Pickwick úr és barátai az eső elől behúzódtak a váróterembe - a kétségbeesett emberiség utolsó menedékébe.

A Fehér Ló váróterme persze elég kényelmetlen helyiség, nem is lehetne váróterem, ha nem volna kényelmetlen. Jobb kéz felől esik, s kályha helyett egy valóságos nagyralátó konyhai kemence telepedett meg benne, csípővassal, lapáttal, piszkavassal egyetemben. Fülkékre van osztva, hogy az utasok magánzárkákban ülhessenek, s az egész felszerelése egy óra, egy tükör és egy eleven pincér, mely utóbbi házibútor a szoba sarkában egy keskeny medence fölé hajolva öblítgeti a poharakat.

Aznap reggel az egyik fülkében egy körülbelül negyvenöt éves, marcona tekintetű úriember ült, akinek kopasz és fényes homloka, a halántéka körül meg a tarkóján sűrű fekete haja volt, azonkívül nagy, fekete pofaszakálla. Barna kabátját állig begombolta, és nagy, vidraprémes útisapkát viselt, nagykabátja és a köpönyege pedig mellette hevert egy széken. Fölnézett a tányérjából, amikor Pickwick úr benyitott, dacos és elszánt arccal, de egyúttal nagyon méltóságteljesen; s miután Pickwick urat és a barátait tetőtől talpig végigmérte és alaposan megnézte őket, egy dalt kezdett dudorászni olyan arckifejezéssel, amely azt jelentette, hogy ha valakinek eszébe találna jutni, hogy vele kikössön, hát abból nem eszik.

- Pincér! - szólt a pofaszakállas úr.

- Tessék parancsolni - felelt a már említett medence mellől, a sarokból előbújva a pincér, akinek éppen olyan maszatos volt az arca, mint a törlőruhája.

- Hozzon még pirítóst.

- Igenis, kérem.

- Vajas pirítóst, érti? - mondta a pofaszakállas úr nyersen.

- Azonnal hozom, uram - felelte a pincér.

A pofaszakállas úr megint dúdolgatni kezdett magában, ugyanúgy, mint az előbb, s a pirítós megérkezésére várakozva közelebb húzódott a kandalló nyílásához, kabátja szárnyát a hóna alá vette, a csizmáit bámulta és eltűnődött.

- Vajon hol áll meg Bathban a postakocsink? - fordult Pickwick úr csöndesen Winkle úrhoz.

- He... mi... mi az? - kérdezte az idegen.

- Csak a barátomhoz szóltam, uram - felelte Pickwick úr, aki bárkivel mindig szívesen szóba ereszkedett. - Szeretném tudni, hogy melyik ház előtt áll meg Bathban a postakocsi. Talán ön meg tudná mondani.

- Ön Bathba megy? - kérdezte az idegen.

- Oda, uram - felelte Pickwick úr.

- S a többi úr is?

- Szintén oda iparkodnak - felelte Pickwick úr.

- De nem bent a kocsiban... a rézangyalát - mondta az idegen. - De nem bent!

- Nem mindnyájan ülünk bent - mondta Pickwick úr.

- Nem mindnyájan - mondta az idegen erélyes hangon -, de nem ám. Én két helyet váltottam. És ha megpróbálnak hat embert belegyömöszölni abba az istenverte kalitkába, amibe legfeljebb négyen férnek, hát gyorskocsira ülök és bepörölöm őket. Én megfizettem a menetdíjat és megmondtam az irodában, amikor a jegyet váltottam, hogy nem megyek bele. Nem megyek bele. Tudom, hogy így szokták csinálni. Tudom, hogy ezt csinálják mindig; de én nem tűröm és nem egyezem bele. Aki engem ismer, nem is mer velem kukoricázni. Teringettét!

A dühös úr vadul megrázta a csöngőt és rámordult a pincérre, hogy ha öt másodperc múlva meg nem kapja a pirítósát, majd ő maga néz utána, hogy hol akadt meg.

- Kedves jó uram - szólt Pickwick úr -, engedje megjegyeznem, hogy teljesen fölösleges így tűzbe jönnie. Csak két ülésünk van bent a kocsiban.

- No, ennek örülök - mondta a dühös ember. - Visszavonom, amit mondtam. Megkövetem az urakat. Itt a névjegyem. Szívesen megösmerkedem önökkel.

- Ezer örömmel, uram - mondta Pickwick úr. - Úgyis útitársak leszünk, remélem hát, hogy kölcsönösen jól fogjuk magunkat érezni egymás társaságában.

- Magam is azt remélem - mondta a haragos úr. - Bizonyos vagyok benne. Nagyon jóképű urak; tetszik nekem az arcuk. Uraim, a kezüket. Ismerkedjünk össze.

Erre a barátságos fölhívásra természetesen nyájas üdvözlések következtek, és a dühös úriember a maga kurta, szaggatott mondataiban rögtön sietett közölni új ismerőseivel, hogy őt Dowlernek hívják, hogy szórakozni megy Bathba, hogy azelőtt a hadseregben szolgált, most mint magánember egy vállalkozásba fogott, annak jövedelméből él és az illető, akinek a második helyet váltotta a kocsiban, nem csekélyebb személyiség, mint maga Dowlerné, azaz a neje őnagysága.

- Szép asszony - mondta Dowler úr. - Büszke vagyok rá. Teljes joggal.

- Remélem, lesz szerencsénk meggyőződhetni róla - mondta Pickwick úr mosolyogva.

- Lesz - felelte Dowler. - Meg fog ismerkedni önökkel. Értékelni fogja önöket. Nagyon furcsa körülmények között udvaroltam neki. Egy elhamarkodott fogadalmamnak köszönhetem a kezét. Így történt. Megláttam; beleszerettem; megkértem; kikosarazott... - "Mást szeret?" - "Ne faggasson." - "Ismerem őt?" - "Ismeri." - "Jól van, ha el nem kotródik az illető, hát elevenen megnyúzom."

- Uramisten! - kiáltott fel Pickwick úr önkéntelenül.

- S csakugyan megnyúzta azt az urat, kérem? - kérdezte Winkle úr, nagyon elsápadva.

- Írtam neki levelet. Megírtam, hogy nagyon kínos a dolog. Az is volt.

- Meghiszem azt - szólt közbe Winkle úr.

- Megírtam, hogy most már az úri szavam köt, meg kell őt nyúznom. Becsületem forog kockán. Nincs más választásom. Mint őfelsége hadseregének tisztje, kénytelen vagyok megnyúzni őt, ha egyszer szavamat adtam rá. Sajnálom, hogy így áll a dolog, de meg kell lenni. Hajlott az okos szóra. Belátta, hogy a szolgálati szabályzattal nem lehet kukoricázni. Megszökött. Én megnősültem. No, itt a kocsi. Az ott a feleségem.

S azzal Dowler úr a postakocsira mutatott, amely ebben a pillanatban állt meg a Fehér Ló előtt, s a nyitott ablakból egy világoskék kalapos, meglehetősen csinos arcocska nézett ki a gyalogjáróra, s az emberek tömkelegében nyilván marcona urát kereste. Dowler úr fizetett és kirohant a váróteremből útisapkástul, köpenyestül, nagykabátostul; Pickwick úr és barátai pedig igyekeztek utána, hogy biztosítsák helyüket a kocsin.

Tupman úr és Snodgrass úr fölkapaszkodtak a postakocsi hátuljára; Winkle úr beült a kocsiba; Pickwick úr pedig szintén éppen be akart szállni, amikor Sam odalépett hozzá és roppant rejtélyes arccal fülébe súgta, hogy beszélni szeretne vele.

- No, Sam - kérdezte Pickwick úr -, mi baj van már megint?

- Mondhatom, nagyon furcsa kis eset, uram - felelte Sam.

- De micsoda? - kérdezte Pickwick úr.

- Ami itt esett, kérem - felelte Sam. - Attól tartok, hogy ennek a kocsinak a gazdája arcátlanul csúffá akar tenni bennünket.

- Hogyhogy, Sam? - kérdezte Pickwick úr. - Talán nincs rajta a nevünk az utasok jegyzékén?

- Sőt, uram - mondta Sam -, éppen az a baj, hogy nemcsak az utasok jegyzékén van rajta, hanem az egyik nevet még a kocsi ajtajára is rápingálták.

Sam a kocsiajtónak arra a felére mutatott, ahol rendesen a tulajdonos neve szokott állani és ahol most csakugyan, jókora aranybetűkkel ez a bűvös név volt olvasható: PICKWICK!

- No de ilyet! - kiáltott fel Pickwick úr, egészen megdöbbenve a furcsa véletlenen. - Igazán roppant különös dolog!

- Igen ám, de ez még nem minden - mondta Sam, gazdája figyelmét ismét a kocsi ajtajára terelve. - Nem érik be azzal, hogy odapingálják: Pickwick, hanem még azt is elébeteszik, hogy Mózes, s az erőszakosságukat csúfsággal tetézik, ahogy a papagáj is mondta, amikor nemcsak a szülőhazájától szakították el, hanem ráadásul még angol beszédre is fogták.

- Mindenesetre nagyon furcsa véletlen - mondta Pickwick úr -, de ha még sokáig itt ácsorgunk és fecsegünk, elfoglalják odabent a helyünket.

- Micsoda! Hát csak eltűrjük szó nélkül, uram? Nem csinálunk semmit? - kiáltott fel Sam, akit egyenesen megdöbbentett az a hidegvérűség, amellyel Pickwick úr éppen beszállni készült a kocsiba.

- De hát mit csinálhatnánk? - mondta Pickwick úr.

- Hát nincs itt senki, akit ezért az arcátlan pimaszságért elnáspángolhatnék, uram? - kérdezte Sam, aki legalábbis arra a megbízásra számított, hogy nyomban hívja ki ökölpárbajra a kocsist vagy a kalauzt.

- Nincs - felelte Pickwick úr sietve. - Szó sem lehet ilyesmiről. Kapaszkodjon fel rögtön a helyére, Sam.

"Szinte attól félek - dünnyögte Sam magában, ahogy megfordult -, hogy a gazdámmal nincs minden rendben, mert máskor le nem nyelt volna ilyesmit szó nélkül. Remélem, hogy csak ez a pör vette el a kedvét; de rosszul állnak a dolgok, nagyon rosszul." Weller úr aggodalmasan csóválgatta fejét és hogy mennyire szívére vette a dolgot, igazolja az a följegyzésre méltó körülmény is, hogy meg sem szólalt megint, míg a kocsi el nem érte a kensingtoni sorompót, márpedig, hogy ennyi ideig meg tudta állni szó nélkül, ez olyan nagy dolog volt, hogy egész életében kétségtelenül először esett meg vele.

Útközben semmi említésre méltó esemény nem történt. Dowler úr elmesélt egy csomó apró kis történetet, amelyek mind az ő vitézségéről és vakmerőségéről szóltak, s mindig a feleségére hivatkozott, mint tanúbizonyságra, és ilyenkor Dowlerné utószó vagy függelék formájában mindig kipótolta az elbeszélést valami nevezetes ténnyel vagy körülménnyel, amit Dowler úr kifelejtett, vagy alkalmasint szerénységből elhallgatott; mert ezek a pótlások minden egyes esetben oda lyukadtak ki, hogy Dowler úr még sokkal csodálatosabb ember, mint amilyennek ő maga feltüntette magát. Pickwick úr és Winkle úr nagy álmélkodással hallgatták, s közben-közben szóba elegyedtek Dowlernéval is, aki nagyon kellemes és elragadó asszonyka volt. Így hát, hála Dowler úr történeteinek, Dowlerné bájainak, Pickwick úr jókedvének és Winkle úr jó modorának, a bent ülők kellemesen töltötték idejüket végig az egész úton.

A kint ülők úgy viselkedtek, ahogy a kint ülők általában viselkedni szoktak. Nagyon vidámak és beszédesek voltak, amikor elhagytak egy-egy állomást; nagyon levertek és álmosak két állomás között a félúton; s megint nagyon éberek és hangosak, ha újabb állomásokhoz közeledtek. Volt ott egy gumiköpenyes fiatalember, aki egész áldott nap szivarozott, s volt ott egy másik fiatalember, olyan kabátban, hogy az csak csúfképe volt egy nagykabátnak, s ez a második számú fiatalember rengeteg szivarra gyújtott rá, de mert már a második szippantás után nyilvánvalóan bizonytalanul kezdte magát érezni, mindig eldobta, amikor azt hitte, hogy senki sem veszi észre. Volt ott egy harmadik fiatalember is, a bakon, aki a marhatenyésztésben akart nagyon jártasnak mutatkozni és egy öregember, hátul, aki roppantul értett a gazdálkodáshoz. Aztán találkoztak az úton egy egész sor vászonzubbonyos, fehér sipkás honfitársukkal, akiknek a kalauz leszólt, hogy csak ugorjanak föl melléje, s akik ismertek az országút mentén, de még azon túl is, minden lovat és minden háziszolgát; aztán ebéd is volt, amely nagyon megért volna fejenként félkoronát, ha akadtak volna olyanok, akik annyi idő alatt be is tudták volna kapni. Este hét órakor pedig Pickwick úr és a barátai, Dowler úr és neje, valamennyien már a bathi Fehér Szarvas szálloda lakosztályaiba vonulhattak vissza, mely szemben volt a nagy Ivócsarnokkal, s ahol a pincéreket öltözetük alapján westminsteri diákoknak lehetett volna nézni, ha le nem rombolták volna az ember illúzióját azzal, hogy sokkal illedelmesebben viselkedtek, mint a diákok.

Másnap reggel alig szedték le az asztalt, amikor egy pincér behozta Dowler úr névjegyét, aki engedelmet kért, hogy bemutathassa Pickwick úréknak az egyik barátját. A névjegyet nyomban követte maga Dowler úr, barátjával együtt.

Dowler úr barátja egy szeretetre méltó fiatalember volt, aki nem sokkal lehetett több ötvenévesnél, feltűnően világoskék kabátot viselt, csillogó gombokkal, fekete nadrágot és egy pár vakítóan fényes csizmát, amely nem is lehetett volna finomabb. Aranyos lornyon lógott a nyakában, kurta, széles, fekete zsinóron; bal kezében könnyedén és hanyagul egy arany burnótszelencét tartott; ujjain tömérdek aranygyűrű ragyogott és a mellfodrába tűzve egy aranyba foglalt nagy gyémántos melltű szikrázott. Aranyórát hordott és vastag aranyláncot, nagy arany pecsétnyomóval, s a könnyű ébenfa sétapálcájának is nehéz aranygombja volt. A legfehérebb, legfinomabb és legkeményebb fajta fehérneműje volt, s a legfényesebb, legfeketébb, legfürtösebb parókája. Burnótja császárkeverék volt, illatszere pedig bouquet du roi. Arcán örökös mosoly ült és fogsora olyan tökéletes volt, hogy közvetlen közelből is nehéz lett volna megmondani, hogy melyik foga valódi és melyik hamis.

- Pickwick úr - mondta Dowler úr -, a barátom, Angelo Cyrus Bantam úr, Magister Ceremoniarum Bantam, azaz ceremóniamester... Pickwick úr. Ismerkedjenek össze.

- Isten hozta itt minááálunk, Bathban, uram. Ez már igazán nagy szerencse ránk nézve. Még egyszer, Isten hozta minááálunk, uram. Nagy ideje... igen nagy ideje, Pickwick uram, hogy utoljára itta a vizünket. Egész örökkévalóság, Pickwick úr, olyan régen járt minááálunk, Bathban. Cso-ó-dálatos!

Angelo Cyrus Bantam úr, M. C., ilyen ömlengések között ragadta meg Pickwick úr kezét, sokáig szorongatta, szakadatlanul hajlongva és vonogatva a két vállát, mintha csakugyan nem tudta volna rászánni magát arra a szomorú cselekedetre, hogy elbocsássa Pickwick úr kezét.

- Bizony, nagy ideje, hogy utoljára ittam a vizüket - felelte Pickwick úr -, mert tudomásom szerint még soha életemben nem jártam Bathban...

- Még soha nem jááárt Bathban, Pickwick uram! - kiáltott fel a nagy ceremóniamester, s ámulatában hirtelen elengedte a jeles férfiú kezét. - Még sohasem járt Bathban! Hehehe! Pickwick úr, maga nagy kópé. Nem rossz, nem rossz. Jó, nagyon jó. Hihihi! Cso-ódálatos!

- Szégyenszemre be kell vallanom, hogy egészen komolyan beszélek - mondta Pickwick úr. - Még csakugyan nem jártam itt soha.

- Ó, értem, értem - kiáltott fel a ceremóniamester, nagyon elégedett képpel. - Igen, igen... jó, nagyon jó... egyre jobb. Ön hát, az az úr, kinek már hallottuk hírét. Igen, mi ismerjük önt, Pickwick úr... mi ismerjük önt.

"Biztosan olvasták a pörömet azokban az átkozott újságokban - gondolta magában Pickwick úr. - Már ezek is tudnak rólam mindent."

- Ön az az úr, aki Clapham Greenben lakik - folytatta Bantam -, s akinek mind a két lába megbénult, mert borozás után vigyázatlanul meghűtötte magát; ön az, akinek olyan heves fájdalmai voltak, hogy nem lehetett elszállítani, s ennélfogva a Királyforrásból palackokba fejtették a százhárom fokos vizet, és elküldték önnek szekéren Londonba, a hálószobájába, ahol aztán megfürdött benne, tüsszentett egyet, és még aznap meggyógyult. Cso-ódálatos, igazán cso-ódálatos!

Pickwick úr ugyan nagyon hízelgőnek találta magára nézve azt, ami ebben a föltevésben rejlett, de mégis volt annyi lelkiereje, hogy visszautasítsa, s minthogy a M. C. egy pillanatra elhallgatott, sietve fölhasználta az alkalmat, hogy bemutassa barátait, Tupman, Winkle és Snodgrass urakat, ami természetesen azzal járt, hogy a M. C. nem tudott hová lenni a nagy örömtől és megtiszteltetéstől.

- Bantam - szólt Dowler úr -, Pickwick úr és a barátai idegenek. Be kell írni a nevüket. Hol a vendégkönyv?

- Az előkelő fürdővendégek lajstroma ma délben két órakor kint lesz az Ivócsarnokban - felelte a M. C. - Lesz olyan szíves és elvezeti majd barátainkat ebbe a pompás épületbe, hogy megszerezhessem a névaláírásukat?

- Jó - felelte Dowler. - De most már elég. Ne lábatlankodjunk itt tovább. Ideje indulnunk. Egy óra múlva itt leszek értük. Gyerünk.

- Ma este bál lesz - mondta a M. C., s ismét megragadta Pickwick úr kezét, ahogy fölállt és indulni készült. - A bathi báli éjszakák a paradicsomból elragadott pillanatok, melyeknek káprázatos bűbájt ad a zene, szépség, előkelőség, úri modor, s az igazi nagyvilág illemszabályai... és... és... mindenekfölött a kereskedő- és iparosnépség távolmaradása, akik sehogyan sem illenének bele a paradicsomba, s akik minden két hétben maguk között rendeznek mulatságot a Guildhallban, ami, mondhatom, kérem, roppant érdekes, roppant érdekes. Viszontlátásra, uraim, viszontlátásra! - s azzal Angelo Cyrus Bantam úr, M. C., lerohant a lépcsőn, útközben váltig erősködve, hogy mennyire örül, mennyire meg van tisztelve, mennyire el van ragadtatva, milyen jólesik neki a dolog, milyen hízelgő ránézve, majd pedig beszállt egy nagyon elegáns hintóba, amely a kapu előtt várakozott, s elrobogott.

A kitűzött órában Pickwick úr és a barátai, Dowler úr vezetésével megjelentek a vigadóban és beírták nevüket egy könyvbe; ettől a kitüntető szívességüktől Angelo Bantam úr még jobban meg volt hatva, mint délelőtt. Az esti mulatságra belépőjegyeket szánt az egész társaságnak, a meghívók azonban még nem voltak kiállítva. Angelo Bantam minden ellenkezése és tiltakozása dacára Pickwick úr magára vállalta, hogy délután négy órakor elküldi Samet a jegyekért a M. C. lakására, a Queen Square-re. Miután rövid sétát tettek a városban és egyhangúlag arra a megállapodásra jutottak, hogy a Park Street nagyon hasonlít azokhoz a függőleges utcákhoz, melyeket álmában lát az ember, s amelyeken sehogyan sem bír fölkapaszkodni, visszatértek a Fehér Szarvasba és elküldték Samet a megbízással, amit gazdája vállalt az ő részére.

Sam Weller úr könnyedén és kecsesen fejébe csapta a kalapját, kezét mellényzsebébe dugta, s megfontolt léptekkel sétált a Queen Square felé, útközben néhány akkoriban divatos és népszerű dalt fütyörészve, ahogy azokat egészen új tételekkel bővítve néhány nemes hangszerre átírták, jelesen a sípra és a sípládára. A Queen Square-re érve megállt a ház előtt, amelynek számát emlékezetébe véste, abbahagyta a fütyörészést, és jókedvűen bekopogtatott, mire azonnal ajtót nyitott neki egy hajporos, díszes libériás és arányos termetű lakáj.

- Itt lakik Bantam úr, öreg komám? - kérdezte Sam Weller, akit egy szikrát sem hozott zavarba az a vakító fény, amely a hajporos fejű, díszes libériájú lakáj alakjáról feléje sugárzott.

- Miért, fiatalember? - kérdezte fölényesen a hajporos fejű lakáj.

- Mert, ha itt lakik, akkor beviszi majd neki ezt a névjegyet és megmondja, hogy Weller úr vár idekint, igen? - mondta Sam. S azzal hidegvérűen besétált az előcsarnokba és leült.

A hajporos fejű lakáj hevesen becsapta a kaput, és rendkívül megvető, komor képet vágott; de sem a kapuval, sem a képével nem tudott hatni Samre, aki a szakértő elragadtatásának szemmel látható jeleivel nézegetett egy mahagóni esernyőtartót.

A névjegy fogadtatása odabent láthatólag megváltoztatta a lakáj véleményét Samről, mert amikor újra kijött a gazdájától, nyájasan mosolygott rá és azt mondta, hogy rögtön meglesz a válasz.

- Jó, jó - mondta Sam. - Megmondhatja az öregúrnak, hogy kár volna, ha nagy sietségében megizzasztaná magát. Nem sietős a dolog, Góliát uram; én már megebédeltem.

- Korán szokott ebédelni, uram - mondta a hajporos fejű inas.

- Úgy tapasztaltam, hogy jobban ízlik a vacsora, ha korábban ebédelek - felelte Sam.

- Régóta van már Bathban, uram? - kérdezte a hajporos fejű lakáj. - Még nem volt szerencsém a nevét hallani.

- Még idáig nem keltettem itt valami nagy feltűnést - felelte Sam -, mert én meg a többi urak csak tegnap este érkeztünk meg.

- Szép hely ez, kérem - mondta a hajporos fejű lakáj.

- Annak látszik - jegyezte meg Sam.

- Nagyon jó társaság van itt, uram, nagyon kellemes szolgaszemélyzet, kérem.

- Magam is azt mondom - felelte Sam. - Közvetlen, szeretetre méltó, afféle ne-szólj-szám-nem-fáj-fejem fickók.

- Ó, nagyon jól mondja, uram, igazán - mondta a hajporos fejű lakáj, aki Sam megjegyzését hízelgő bóknak vette. - Úgy is van, nagyon jól mondja. Nem parancsol, uram? - kérdezte a nagy lakáj, és elővette kis burnótszelencéjét, melynek rókafej volt a fedelén.

- Nagyon trüsszögök tőle - felelte Sam.

- Hát bizony, az igazat megvallva, a burnótozás nem könnyű mesterség - mondta a nagy lakáj. - Apránként azonban megtanulhatja az ember. Legjobb gyakorlat darált kávén kezdeni. Magam is jó darabig kávét tartottam a szelencémben. Nagyon hasonlít a tubákhoz, uram.

Ebben a pillanatban heves csengettyűszó hallatszott, ami a hajporos fejű lakájt abba a méltatlan helyzetbe hozta, hogy kénytelen volt zsebre vágni rókafejes szelencéjét és alázatos arccal besietni Bantam úr "dolgozószobájába". Mellesleg szólva, ismert-e már valaki olyan embert, akinek - még ha soha semmi írnivalója vagy olvasnivalója nem is volt - ne lett volna meg az a bizonyos kis udvari szobája, amelyet dolgozószobának nevez?

- Itt a válasz, uram - mondta a hajporos fejű lakáj. - De nem okozunk vele nagy alkalmatlanságot önnek?

- Ó, nem tesz semmit - felelte Sam, s átvette a kis borítékba zárt levelet. - Remélem, megbirkózik majd vele elcsigázott szervezetem, és baj nélkül haza tudom vinni.

- Remélem, hogy még találkozunk, uram - mondta a hajporos fejű lakáj, a tenyerét dörzsölve, s lekísérte Samet egészen a kapuig.

- Igazán nagyon lekötelez vele, uram - mondta Sam -, de kérem, a világért se fárassza magát, a világért se erőltesse túl a szervezetét; tegye meg a kedvemért. Gondoljon csak arra, hogy mivel tartozik a társadalomnak és ne ártson a drága egészségének azzal, hogy többet dolgozik a kelleténél. Maradjon nyugton, amennyire csak nyugton tud maradni, már csak az embertársai kedvéért is; gondolja meg, hogy mit veszítene önnel a világ! - s ezzel a néhány megrendült búcsúszóval Sam Weller eltávozott.

- Nagyon különös egy fiatalember - mondta a hajporos fejű lakáj Weller úr után nézve, olyan arccal, amely világosan elárulta, hogy nem tud eligazodni rajta.

Sam egy kukkot sem szólt. Hunyorított a szemével, rázogatta a fejét, mosolygott, megint hunyorított egyet s mindezt olyan arckifejezéssel csinálta, amely arra vallott, hogy valami nagyon mulattatja, így ballagott haza jókedvűen.

Aznap este, pontosan húsz perccel nyolc óra előtt Angelo Cyrus Bantam úr, ceremóniamester, kiszállt a hintójából a vigadó kapujánál, ugyanazzal a parókával, ugyanazzal a fogsorral, ugyanazzal a szemüveggel, ugyanazzal az órával és pecsétnyomóval, ugyanazzal a melltűvel és ugyanazzal a sétapálcával, mint délelőtt. Egész külsején mindössze annyi változás volt észrevehető, hogy még világosabb kék kabátot hordott, fehér selyem béléssel, testhez álló fekete térdnadrágot, fekete selyemharisnyát és báli cipőt, fehér mellényt, és ha lehetséges, még illatosabb volt, mint reggel. A ceremóniamester tehát ebben az öltözetben bevonult a vigadó termeibe, nagy fontosságú hivatala kötelességeinek szigorú teljesítése végett, hogy fogadja a társaságot.

Minthogy Bath tele volt fürdővendéggel, a társaság és a teára való hatpennyk is tömegestül tódultak befelé. A táncteremben, a hosszú játékteremben, a nyolcszögletű kártyaszobában, a lépcsőkön és a folyosókon szinte belekábult az ember feje a zajba, ahogy a vendégsereg lába és szája szakadatlanul járt. Suhogtak a ruhák, lobogtak a tollak, fénylett a sok gyertya és ragyogtak az ékszerek. Szólt a muzsika, nem a francia négyes muzsikája, mert hiszen a tánc még el sem kezdődött, hanem a kicsi, gyönge lábak dallamos tipegése, olykor-olykor egy csengő, vidám kacaj - halkan és finoman, de azért nagyon jóleső volt hallani, ha női ajkon csendült meg, akár Bathban, akár másutt. Mindenfelől csillogó szemek ragyogtak rád, melyekben boldog várakozás tüzelt; és bármerre tekintettél, éppen valami tündéri alak suhant át kecsesen a sokaságon, s alig tűnt el, máris egy másik, ugyanolyan elbűvölő és könnyed teremtés lépett a helyére.

A teázóteremben és a játékasztalok körül rengeteg furcsa öreg hölgy és roskatag aggastyán tolongott s a legfrissebb napi pletykákat tárgyalták szemmel látható érdeklődéssel és mohósággal, mely eléggé elárulta, hogy milyen nagy gyönyörűségük telik ebben a foglalkozásban. Volt közöttük három-négy lányos mama is, akik lányaiknak szerettek volna férjet fogni s úgy tettek, mintha egészen belemerültek volna a társalgásba, de azért nem mulasztottak el időnként egy-egy nyugtalan oldalpillantást vetni leányaikra. Ezek az engedelmes gyermekek nem feledkeztek meg az anyai tanácsokról, hogy okosan használják fel fiatalságukat s már javában kacérkodtak, azaz minduntalan elvesztették a kendőjüket, húzogatták le-fel a kesztyűjüket, hordozgatták a teáscsészéket, és így tovább; ami látszólag mind csupa jelentéktelen apróság, de amit ügyes szakértelemmel bámulatosan ki lehet aknázni.

Az ajtók körül és a távoli szögletekben nagy csoportokban mafla fiatalemberek ácsorogtak, akik a piperkőcségnek és a bambaságnak különböző válfajait képviselték; a közelükben levő értelmes embereket ostobaságaikkal és önhittségükkel mulattatták, s abban a boldog hitben ringatóztak, hogy mindenki őket bámulja. Bölcs és irgalmas rendelése ez a sorsnak, nem zúgolódhatik ellene senki jótét-lélek.

Végül pedig a terem végében levő pamlagokon helyezkedett el néhány hajadonsorban maradt aggszűz, ezek nem táncoltak, mert nem volt táncosuk, és kártyázni sem mertek, nehogy visszavonhatatlanul vénkisasszonyok maradjanak, minélfogva abban a kedvező helyzetben voltak, hogy megszólhattak mindenkit anélkül, hogy ez visszaháramlott volna rájuk. Azt mondtuk, hogy mindenkit megszólhattak, mert csakugyan ott volt mindenki. Vidám, ragyogó, pompás kép volt: csupa fényes öltözetű ember, gyönyörű tükrök, krétával fehérített parkett, csillárok és viaszgyertyák; és amerre csak hullámzott a társaság, mindenütt felbukkant Angelo Cyrus Bantam úr, ceremóniamester kivasalt nyalka alakja, amint szép nesztelenül evezett egyik helyről a másikra, alázatosan hajlongva az egyik csoportnak, bizalmasan bólogatva a másik felé és nyájasan mosolyogva mindenkire.

- Gyerünk be teázni. Hat penny egy findzsával. Forró vizet töltenek bele és teának csúfolják. Igyék - mondta Dowler úr zajosan, Pickwick úrhoz fordulva, aki egy kis társaság élén lépett be és Dowlernét vezette a karján. Pickwick úr a teázóterem felé kanyarodott; Bantam úr pedig, mihelyt megpillantotta őt, keresztülfúrta magát a sokaságon, hogy elragadtatással üdvözölje.

- Kedves jó uram, micsoda megtiszteltetés rám nézve. Bath igazán boldognak vallhatja magát. Asszonyom - fordult Dowlernéhez -, az ön megjelenése fényt és ékességet kölcsönöz termeinknek. Gratulálok a tollaihoz. Cso-ódálatosak!

- Van már itt valaki? - kérdezte Dowler bizalmatlanul.

- Hogy van-e itt valaki! Bath színe-java, uram! Pickwick úr, látja ott azt a hölgyet a fejére csavart fátyollal?

- Azt a kövér, öreg hölgyet? - kérdezte Pickwick úr ártatlanul.

- Pszt, édes jó uram... Bathban senki sem öreg és senki sem kövér. Az a hölgy Snuphanuph lord özvegye, Lady Snuphanuph.

- Csakugyan? - mondta Pickwick úr.

- Ő maga, személyesen, biztosíthatom róla, uram - mondta a ceremóniamester. - Pszt! Hajoljon csak kissé közelebb, Pickwick úr. Látja ott azt az előkelően öltözött fiatalembert, aki éppen felénk tart?

- Azt a hosszú hajút, akinek olyan feltűnően szűk a homloka? - kérdezte Pickwick úr.

- Azt. Pillanatnyilag ő a leggazdagabb fiatalember Bathban. Az ifjú lord Mutanhed.

- Ne mondja - felelte Pickwick úr.

- De bizony. Mindjárt hallani fogja a hangját, Pickwick úr. Biztosan meg fog szólítani. A másik úr, aki vele van, az a piros mellényes, fekete bajuszos, testi-lelki jó barátja, Crushton úr őnagysága. Jó estét, mylord, hogy s mint?

- Naon nagy a fovvóság, Bantam - felelte őlordsága.

- Valóban, nagyon meleg van, mylord - mondta a ceremóniamester.

- Kutyául - helyeselt Crushton úr őnagysága.

- Látta már őlordsága saját postakocsiját, Bantam? - kérdezte Crushton úr őnagysága rövid szünet után, mert néhány percig az ifjú lord Mutanhed szótlanul nézett farkasszemet Pickwick úrral, s igyekezett kihozni őt a sodrából, míg Crushton úr azon töprengett, hogy őlordsága milyen témáról tudna legjobban beszélgetni.

- Ó, még nem! - felelte a ceremóniamester. - Saját postakocsi! Milyen ragyogó ötlet. Cso-ódálatos!

- Úvisten, még nem látta! - mondta őlordsága. - Pedig azt hittem, hogy máv mindenki látta az új postakocsimat. Ilyen gyönyövű, ilyen elvagadó kis szevszám még a világon sem volt. Pivosva van festve és egy sávga kesely van elébe fogva.

- Valódi postaládával és teljes fölszereléssel - mondta Crushton úr önagysága.

- Van egy kis fvontülése, vaskovláttal a kocsis számáva - tette hozzá őlordsága. - A minap veggel áthajtattam vajta Bvistolba, veves kabátban, s a két inasomnak meghagytam, hogy nyavgaljanak mögöttem, negyedmévföldnyive; és szavamva mondom, hogy a pavasztok mind kivohantak a házaikból és föltavtóztattak, hogy nem én vagyok-e a postás. Nagyszevű volt, nagyszevű!

A kis történeten őlordsága torkaszakadtából nevetett, és magától értetődik, hogy a többiek is nevettek. Aztán az ifjú lord belekarolt az alázatos Crushton úrba és odábbsétáltak.

- Elragadó fiatalember őlordsága - mondta a ceremóniamester.

- Valóban - jegyezte meg Pickwick úr szárazon.

Megkezdődött a tánc, átestek a szükséges bemutatkozásokon és miután minden előkészület megtörtént, Angelo Bantam úr ismét megkereste Pickwick urat, hogy bevezesse őt a játékterembe.

Éppen abban a pillanatban léptek be, amikor az özvegy Lady Snuphanuph és két másik lady, akiknek arcáról a vénség és a whistező kedv rítt le, egy le nem foglalt kártyaasztal körül ácsorogtak. Alig pillantották meg Pickwick urat Angelo Bantam kíséretében, rögtön jelentős pillantásokat váltottak egymással, aminek az volt az értelme, hogy éppen ő az az ember, akire szükség van negyediknek, hogy teljes legyen a parti.

- Édes Bantam - szólt az özvegy Lady Snuphanuph hízelkedő hangon -, keressen nekünk negyediknek egy kellemes partnert, legyen olyan aranyos.

Pickwick úr ebben a pillanatban véletlenül éppen másfelé nézett, minélfogva őladysége a fejével feléje intett és sokatmondóan ráncolgatta a homlokát.

- Bizonyos vagyok benne, hogy az én kedves barátom, Pickwick úr boldogan rendelkezésükre áll - mondta a ceremóniamester, elértve az intést. - Pickwick uram, bemutatom önt a hölgyeknek... Lady Snuphanuph... Wugsby ezredesné... Bolo kisasszony.

Pickwick úr mindegyik hölgy előtt meghajtotta magát és miután látta, hogy megszökni lehetetlenség, beletörődött a sorsába. Pickwick úr és Bolo kisasszony játszottak Lady Snuphanuph és Wugsby ezredesné ellen.

A második osztás elején, amikor az adut már felütötték, két fiatal kisasszony rontott be a terembe, s közrefogták két oldalról Wugsby ezredesné székét s türelmesen bevárták, amíg a játszmának vége lett.

- No, Jane - fordult Wugsby ezredesné az egyik lányhoz -, mi a baj?

- Mama, azt akartam megkérdezni tőled, hogy táncolhatok-e a legifjabb Crawley úrral? - kérdezte tőle súgva a két kisasszony közül a szebbik és a fiatalabbik.

- Jóságos Isten, hová gondolsz, Jane! - felelte a mamája felháborodott hangon. - Hányszor mondtam már neked, hogy Crawley apjának mindössze évi nyolcszáz fontja van és az is csak addig, amíg él. Szégyelld magad. Nem, semmi szín alatt.

- Mama - súgta a másik lány, aki jóval idősebb volt a húgánál, s nagyon mesterkélt és unalmas teremtésnek látszott -, mama, bemutatták nekem Mutanhed lordot. Azt mondtam neki, mama, hogy azt hiszem, még nem vagyok foglalt.

- Aranyos, édes, jó kislány vagy - felelte Wugsby ezredesné, s a legyezőjével megveregette leánya arcát. - Tebenned mindig megbízhatik az ember. Mutanhed dúsgazdag ember, szívecském. Isten áldjon meg! - s azzal Wugsby ezredesné nagy szeretettel megcsókolta idősebbik leányát, szemrehányó homlokráncolgatással vetett egy pillantást a kisebbikre, aztán rendezni kezdte lapjait.

Szegény Pickwick úr! Még soha életében nem játszott három ilyen kitanult női kártyással. Olyan irgalmatlanul szemfüles játékosok voltak, hogy Pickwick urat egészen megfélemlítették. Ahányszor csak rosszul hívott, Bolo kisasszony pillantásából éles tőrök szegeződtek rá; ha pedig gondolkozni kezdett, hogy melyik kártyát kellene ráadnia, Snuphanuph lord özvegye hátradőlt a széken s a türelmetlenség és a szánakozás vegyes érzésével mosolygott Wugsby ezredesné felé, mire Wugsby ezredesné csak a vállát vonogatta és köhécselt, mintha azt akarná mondani, hogy igazán kíváncsi rá, mikor fog már végre Pickwick úr kijátszani. Bolo kisasszony pedig azonfelül minden játszma után szomorú ábrázattal és szemrehányó sóhajtásokkal kezdte faggatni Pickwick urat, hogy miért nem hívta vissza a kárót, vagy miért nem hívott treffet, vagy miért nem lopta a pikket, vagy miért nem adott kőr impasszt, vagy miért nem hívott alá valamelyik figurának, vagy miért nem vágta le az ászt, vagy miért nem adott expasszt a királyra, és más hasonló dolgokat; s mindezen súlyos vádak ellenében Pickwick úr képtelen volt bármit is fölhozni a mentségére, mert időközben az egész játszmát elfelejtette. Ráadásul mások is leültek melléje, nézni a játékot, ami Pickwick urat idegesítette. Azonfelül nem messze az asztaluktól nagyon zajos és lármás társalgás folyt Angelo Bantam úr és a két Matinter kisasszony között, akik hajadonok voltak s petrezselymet árultak s ennélfogva hevesen udvaroltak a ceremóniamesternek, mert azt remélték tőle, hogy majd csak szerez nekik egy-egy elhagyatott táncost. Mindezek a dolgok, súlyosbítva a nagy lármával és a sok háborgatással, amelyet a folytonos járás-kelés okozott, csak azt eredményezték, hogy Pickwick úr meglehetősen rosszul játszott, azonkívül a lap sem járt neki, s amikor tíz perccel tizenegy óra után abbahagyták a játékot, Bolo kisasszony egészen feldúltan kelt fel az asztaltól s könnyek között vitette haza magát egy gyaloghintóban.

Pickwick úrhoz megint csatlakoztak a barátai s valamennyien kijelentették, hogy ennél kellemesebb estéjük még alig volt életükben, aztán visszatértek mindnyájan a Fehér Szarvasba. Pickwick úr egy pohár jó forró grog mellett kissé megvigasztalódott, aztán lefeküdt és nyomban el is aludt.

Pickwick úr úgy tervezte, hogy legalább két hónapig maradnak Bathban, tanácsosnak vélte hát, hogy erre az időre lakást béreljenek valahol maguknak; s minthogy éppen kapóra jött egy kedvező ajánlat - a Royal Crescentben mérsékelt áron kibérelhették egy ház felső emeletét, csakhogy ez túl tágas volt a pickwickistáknak -, Dowler úr és neje hajlandónak nyilatkoztak átvenni tőlük egy hálószobát és egy nappalit. Rögtön meg is egyeztek a dologban, és három nap múlva már valamennyien beköltöztek az új lakásba, Pickwick úr pedig lelkesen nekifogott a vízivásnak. Pickwick úr rendszeresen használta a kúrát. Reggeli előtt megivott egy negyed pint vizet, aztán fölsétált egy dombra; reggeli után megivott még egy negyed pinttel, s aztán lesétált egy dombról; s minden újabb negyed pint után ünnepélyes és nyomatékos szavakkal jelentette ki, hogy sokkal jobban érzi magát; aminek a barátai nagyon örültek, jóllehet azelőtt sem vették soha észre, hogy valami baja volna.

A nagy Ivócsarnok egy tágas terem, amelyet korinthusi oszlopok díszítenek, továbbá egy zenekari emelvény, egy lábas óra, egy szobor és egy arany metszésű felírás, amelyet minden vízivónak meg kellene szívlelnie, mert a keresztényi irgalom nevében szól hozzájuk. Elkerített helyen áll egy márványmedence, ahonnét a forrás kezelője kapja a vizet; s van ott egy csomó sárgásszínű pohár, melyekből a fürdővendégek kapják a vizet; s igazán épületes és fölemelő látvány, hogy milyen kitartással és milyen komolysággal isszák. Mindjárt a szomszédságában vannak a fürdők, melyeket a vendégek egy része használ; s azután játszik a zenekar és üdvözli a visszatérőket abból az alkalomból, hogy megfürödtek. Van még egy ivószoba, ahová a béna hölgyeket és urakat olyan változatos és meghökkentő formájú székeken és kocsikon gurítják be, hogy ha akad vállalkozó szellemű fürdővendég, akinek nem hiányzik egyetlen lábujja sem, amikor belép, odabent kétségtelenül az az állandó veszedelem fenyegeti, hogy mire kijön, egyetlen lábaujja sem lesz meg; van azután még egy harmadik szoba is, ahová a csöndes vendégek járnak, mert ez nem olyan hangos, mint a többi. Nagy sétálás is folyik egész nap, mankóval vagy anélkül, bottal vagy bot nélkül; és se vége, se hossza nincs a társalgásnak, mulatságnak, jó kedélynek.

Reggelente a rendszeres vízivók, köztük Pickwick úr is, az Ivócsarnokban találkoztak, kiitták negyed pintjüket és orvosi rendeletre sétáltak egyet. A délutáni korzón Mutanhed lord, Crushton úr őnagysága, Snuphanuph lord özvegye, Wugsby ezredesné és az egész előkelő társaság, meg a reggeli vízivók is mind, nagy találkozót rendeztek. Azután sétálni mentek vagy kikocsiztak, vagy tolószéken vitették magukat és külön-külön is találkoztak egymással. Azután az urak az olvasótermekbe vonultak és ott ismét találkoztak a társaság egy részével. Azután hazamentek. Ha színház volt este, akkor esetleg a színházban találkoztak; ha társas estély volt a fürdőépületben, akkor ott találkoztak; ha sem estély, sem színház nem volt, akkor másnap találkoztak. Igazán nagyon kellemes életmód volt ez, de talán némiképpen mégis kissé egyhangú.

Egy ilyen kellemesen eltöltött nap estéjén Pickwick úr egyedül virrasztott a szobájában és a naplójába jegyezgetett, míg barátai már lefeküdtek, amikor arra riadt fel, hogy valaki halkan kopogtat az ajtón.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta Craddockné, a háziasszony, bekukkantva az ajtón -, nem parancsol még valamit, kérem?

- Köszönöm, semmit, asszonyom - felelte Pickwick úr.

- A kis szolgálóm már lefeküdt, uram - folytatta Craddockné -, Dowler úr pedig olyan szíves volt és azt mondta, hogy fönnmarad, amíg a felesége hazajön, mert a társaság csak későn fog széjjeloszlani; így hát azt gondoltam, Pickwick úr, kérem, hogy ha nincs szüksége már semmire, én is lefeküdnék.

- Csak feküdjék le bátran, asszonyom - felelte Pickwick úr.

- Jó éjszakát kívánok, uram - mondta Craddockné.

- Jó éjszakát, asszonyom - felelte Pickwick úr.

Craddockné betette az ajtót, Pickwick úr pedig tovább jegyezgetett.

Egy félóra múlva befejezte az írnivalóit. Az utolsó lapot gondosan leitatta, becsukta a naplóját, megtörölte a tollat kabátja csücskének a bélésével s kihúzta az írókészlet fiókját, hogy gondosan visszategye a helyére írószerszámát. A fiókban néhány sűrűn teleírt papírlap feküdt, melyek úgy voltak összehajtogatva, hogy a szép, olvasható betűkkel írott cím éppen szemébe tűnt Pickwick úrnak. A címéből látta, hogy nem magánlevél s minthogy, úgy látszik, Bathra vonatkozott, s azonfelül nagyon rövid volt, Pickwick úr kibontotta, meggyújtotta az éjjeli gyertyáját is, hogy nagyobb világosság mellett olvashassa végig a kéziratot; aztán közelebb tolta székét a tűzhöz és olvasni kezdte az alábbiakat:

BLADUD KIRÁLYFI IGAZ HISTÓRIÁJA

Még alig kétszáz évvel ezelőtt az egyik helybeli fürdőben látható volt egy fölírás a hírneves Bladud hercegről, a fürdő hatalmas alapítójáról. Ez a fölírás azóta már teljesen elmosódott.

De már sok-sok évszázaddal azelőtt apáról fiúra szállt egy régi legenda, hogy a dicső királyfi, aki bélpoklosságba esett, miután visszatért a régi Athénból tudományokban gazdagon, elbujdosott királyi apja udvarából és bánatosan élte napjait parasztemberek és disznókondák között. A kondában (így szól a legenda) volt egy hatalmas és tekintélyes külsejű disznó, azt a királyfi nagyon megszerette - mert az is bölcs volt - s ez a disznó megfontolt és tartózkodó természetével kivált a többi közül; sokkal különb volt náluk, a sok falánk és csúnyán röfögő társánál. A fiatal királyfi nagyot sóhajtott mindig, amikor a disznó fenséges ábrázatára nézett; mert ilyenkor királyi apja jutott az eszébe, s a szeme megtelt könnyel.

Az okos disznó nagyon szeretett fürödni a sűrű, lucskos iszapban. Nem nyaratszaka, mint a többi közönséges disznó szokott manapság, hogy lehűtse magát, s ahogy már akkor is szokták, azokban a régi időkben (ami azt bizonyítja, hogy a civilizáció fénye bár homályosan, de már derengeni kezdett), hanem a hideg, zimankós téli napokban. A sörtéje mindig olyan sima volt, a színe mindig olyan ragyogó, hogy a királyfi elhatározta, ő is kipróbálja annak a víznek a hatását, amelyben barátja fürödni szokott. Ki is próbálta. A fekete iszap alól Bath meleg forrásai bugyogtak elő. A királyfi megfürdött és meggyógyult. Sietve visszatért apja udvarába, bemutatta fiúi hódolatát, aztán gyorsan újra visszajött ide és megalapította itt ezt a várost, híres fürdőjével együtt.

Régi barátságának egész melegével kutatott a disznó után, de ó! a disznó halálát lelte a vízben. Vigyázatlanságból egy nap túl forró fürdőbe talált belemenni, és a természetbúvár nem volt többé! Ezen a téren később utánzója támadt Pliniusban, aki szintén tudományszomjának esett áldozatul.

Így szól a legenda. Hallgassuk meg most az igazi históriát.

Sok évszázaddal ezelőtt fényben és dicsőségben uralkodott a híres és nevezetes Lud Hudibras, Britannia királya. Hatalmas fejedelem volt. Ha egyet lépett, rengett alatta a föld, mert olyan kövérre hízott. Népe az ő arcának melegében sütkérezett, olyan vörös és olyan fényes volt az ábrázata. Király volt tetőtől talpig, minden porcikájában. Márpedig nagyon sok porcikával rendelkezett, mert ha nem is volt nagyon magas, szélességben ugyancsak kitett magáért, és amennyivel kevesebb porcikája volt hosszúságban, azt bőven kipótolta széltében. Ha az újabb kor elsatnyult fejedelmei közül hozzá lehetne hasonlítani valakit, azt hiszem, csak a derék Cole király lehetne ez a dicső hatalmasság.

A jó Lud Hudibras királynak felesége is volt, akinek tizennyolc évvel előbb fia született, s ezt a fiát Bladudnak hívták. A királyfi tízéves koráig apja birodalmában egy intézet falai között nevelkedett, előkészítő tanításban részesült, azután egy megbízható kísérő oltalma alatt Athénba küldték felső iskolákra; s minthogy a szünidők alatt nem járt érte külön fizetség, s minthogy semmiféle növendéket nem bocsátottak el előbb, ott is maradt nyolc hosszú esztendeig, mely idő elteltével királyi apja elküldte érte a főkamarást, hogy fizesse ki a számlát és hozza haza a fiút; amit a főkamarás el is végzett, amiért otthon aztán nagy lelkesedéssel fogadták, és tüstént nyugdíjazták.

Amikor Lud király megpillantotta fiát, a herceget, s látta, hogy milyen szép szál fiatalemberré serdült, rögtön az ötlött az eszébe, hogy milyen nagyszerű dolog volna nyomban megházasítani úgy, hogy a királyfi gyermekei révén az idők végeztéig tovább élne és virulna a Ludok dicső nemzetsége. Evégből követséggel bízott meg egynéhány fényes nagyurat, akiknek semmi különös dolguk nem volt, de akiknek szükségük volt zsíros hivatalra, s elküldte őket a szomszéd királyhoz lánykérőbe azzal, hogy a király szép leányát kérjék feleségül fia számára, s egyúttal megüzente neki, hogy forró óhajtása a legmelegebb egyetértésben élni felséges barátjával és testvérével, de ha házasság nem jöhetne létre, ő fájó szívvel kénytelen volna országába törni és a szemeit kitolatni. Mire a másik király (kettejük közül a gyengébb) azt felelte, hogy nagyon hálásan köszöni felséges barátjának és testvérének jóságát és nagylelkűségét, s hogy lánya kész férjhez menni, ha Bladud királyfi lesz szíves érte jönni.

Mihelyt megjött az üzenet Britanniába, az egész nép ujjongott örömében. Széltében-hosszában hallatszott mindenfelé a vidám hejehuja, no meg természetesen a pénz csörgése, amit a királyi kincstartó a jó néptől besepert, hogy legyen miből megtartani a víg lakodalmat.

Ekkor történt az is, hogy Lud király, aki egybegyűlt tanácsosai körében ült a trónján, nem bírván örömével, fölkelt és meghagyta a főítélőmesternek, hogy hozassa fel a legtüzesebb borokat s rendelje be az udvari lantosokat: s ezt a kegyelmes elhatározását a krónikaírók hagyományos tudatlansága utóbb Cole királynak tulajdonította azokban a híres sorokban, amelyekben őfelsége:

Ami egyébként nem más, mint Lud király halhatatlan emlékének nyilvánvaló megsértése és Cole király érdemeinek hazug eltúlzása.

Ámde az általános vigadozás és mulatozás közepette volt olyan is, aki nem ivott ott, ahol patakokban folyt a csillogó bor és nem táncolt, amikor a lantosok zenéltek. És ez a valaki nem volt más, mint maga Bladud királyfi, akinek tiszteletére és ünneplésére éppen akkor erőltette meg a torkát és az erszényét egy egész nemzet. A dolgoknak az volt a kulcsa, hogy a királyfi megfeledkezvén a külügyminiszter elvitathatatlan jogáról, mely szerint a fejedelem nevében a miniszter lesz szerelmes, saját szakállára beleszeretett egy athéni nemes szép leányába, és titkon jegyet is váltott vele.

És itt ismét fényes bizonyságát láthatjuk, hogy milyen sokféle haszonnal jár a műveltség és haladás. Ha a királyfi egy későbbi korban születik, szó nélkül feleségül vette volna azt, akit az apja választott neki, s aztán komolyan hozzálátott volna, hogy megszabaduljon ettől a súlyos tehertől. Azon igyekezett volna, hogy rendszeres elhanyagolással és rossz bánásmóddal lassacskán sírba vigye a feleségét; ha pedig női méltósága, büszke öntudata és ártatlanságának érzete erőt adott volna az asszonynak a szenvedések elviseléséhez, akkor egyenesen az életére tört volna, és bizonyára gyökeresen megszabadítja magát tőle. Bladud királyfinak azonban egyik módszer vagy menedék sem jutott eszébe, így hát kihallgatást kért az apjától és mindent bevallott neki.

Ősi kiváltságuk a királyoknak, hogy mindenen uralkodjanak, csak az indulataikon nem. Lud király rettenetes dühre gerjedt, fölhajította koronáját a mennyezetre, aztán megint elkapta - mert abban az időben a királyok a fejükön tartották a koronájukat, nem a Towerban -, toporzékolt, verdeste a homlokát, tombolt, hogy miért lázadt fel ellene saját vére és ivadéka, s végül beszólította a testőröket és megparancsolta nekik, hogy a királyfit vessék azonnal tömlöcbe egy magas toronyban. A régi királyok rendesen így bántak fiaikkal, ha ezek a házasság dolgában történetesen nem szakasztott úgy gondolkoztak, mint az apjuk.

Miután Bladud királyfi már több mint hat hónapja sínylődött a magas toronyban s testi szemei előtt nem volt egyéb kilátás, mint egy nagy kőfal, lelki szemei előtt nem állt egyéb, mint az örökös fogság, érthető, hogy szökésen kezdte törni a fejét s több hónapi készülődés után sikerült is tervét végrehajtania; asztali kését szántszándékkal börtönőrének szívében hagyta, nehogy szegény ember (akinek családja is volt) bűnösnek találtassék az ő szökésében és a haragos király emiatt büntetéssel sújtsa.

A király őrjöngött, amikor megtudta, hogy a fia megszökött. Bánatában azt sem tudta, hogy kin töltse ki a haragját, míg végül, szerencsére, eszébe jutott a főkamarása, aki a királyfit hazahozta; rögtön megvonta hát a főkamarás nyugdíját, s egyszersmind leüttette a fejét is.

Ezalatt az ifjú királyfi álruhába öltözve bujdosott apja birodalmában, s minden megpróbáltatásában lelket öntött beléje és megvigasztalta az athéni lány édes emléke, aki ártatlanul oka volt keserves kálváriájának. Egy napon meg akart pihenni egy faluban. Látta, hogy a falu népe vígan járja a táncot a zöld gyepen és a sürgő-forgó embereknek öröm ül az arcukon: megkérdezte hát az egyik falubelitől, aki a közelében állt, hogy miért van ez a nagy vigasság?

- Ó, idegen - így hangzott a felelet -, hát nem ismered kegyelmes királyunk legújabb kiáltványát?

- Kiáltványát? Nem én. Miféle kiáltvány az? - kérdezte a királyfi; mert ő mindig csak mellékutakon, járatlan ösvényeken barangolt, és mit sem tudott arról, ami az országutak mentén történt (már amilyen országutak akkor voltak).

- Hát csak annyi - felelte a paraszt -, hogy az az idegen országbeli kisasszony, akit a mi királyfink feleségül akart venni, hozzáment egy hazájabeli nemes úrhoz; s a király ezt most tudtul adta mindenfelé és nagy, országos ünnepeket rendelt: mert most már csak világos, hogy Bladud királyfi hazajön s elveszi a királykisasszonyt, akit az apja neki szánt, s akiről azt mondják, hogy olyan szép, mint a felkelő nap. Isten áldja, uram! Isten óvja a királyt!

A királyfi többre nem is volt kíváncsi. Futott, menekült innét, bevette magát egy közeli erdő legsűrűbb vadonába. Ment, barangolt, tovább, mindig tovább, éjjel és nappal, a tüzelő nap hevében és a hűvös, halvány holdfénynél, tikkasztó déli forróságban és esős, hideg éjszakákon át, derengő reggeli szürkületben és pirosló alkonyi ég alatt. Sem az útra, sem az időre nem ügyelt, és így, noha Athénba iparkodott, annyira letévedt az útról, hogy egy szép nap Bathban találta magát.

Bathnak a helyén akkoriban még nem állt város. Nyoma sem volt ott emberi lakásnak, emberi településnek, de a vidék már akkor is éppen olyan szép volt, mint manapság, ugyanazok a szélesen váltakozó halmok és völgyek, ugyanaz a kedves patak, amely kígyózva bujkál a partok között; ugyanazok az égre meredő hegyek, amelyek hasonlatosan az élet bajaihoz, messziről nézve és a reggel ragyogó ködében félig homályba burkolva elvesztik érdességüket és komorságukat, s egészen szelídnek és barátságosnak látszanak. A vidék szépsége annyira hatott a királyfira, hogy lerogyott a zöld gyepre, s a fájós, dagadt lábait könnyeiben kezdte füröszteni.

- Ó! - mondta a boldogtalan Bladud, összekulcsolva a két kezét és bánatosan emelve ég felé a szemét - bárha bolyongásom itt véget érne! Bárha ezek az édes könnyek, melyekkel most füstbe ment reményeimet s megvetett szerelmemet siratom, örök időkig itt folydogálhatnának békességben!

Kívánsága teljesült. Akkoriban még pogány istenek uralkodtak, akik néha-néha olyan hirtelen szavukon fogták az embert, hogy némely esetben igazán kellemetlen volt. A királyfi lába alatt megnyílt a föld és ő lesüllyedt a mélységbe, amely nyomban ismét örökre összezárult a feje fölött, csak ott maradt rés, ahol forró könnyei felbuzogtak a föld alól, amelyek azóta is mindig szakadatlanul ömlenek.

Érdekes dolog, hogy attól fogva mind a mai napig, öreg hölgyek és urak, akiknek nem sikerült élettársra szert tenniük, továbbá ifjú hölgyek és urak, akik alig várják, hogy élettársat szerezhessenek maguknak, minden esztendőben nagy számban jelennek meg Bathban a forrás vizét inni, amelyből erőt és vigasztalást merítenek. Ez bizonyítja legjobban, hogy milyen nagy hatása van Bladud herceg könnyeinek, és hogy milyen igaz ez a történet.

Pickwick úr ásított néhányat, amikor a kis kézirat végére jutott, aztán gondosan összehajtotta és visszatette az írókészlet fiókjába; arcáról lerítt a fáradtság, fogta hát a gyertyáját és felment a szobájába, hogy lefeküdjön aludni.

Szokásához híven megállt Dowler úr ajtaja előtt s bekopogott, hogy jó éjszakát mondjon neki.

- Ó! - mondta Dowler. - Lefekszik? Bárcsak én is megtehetném. Csúf éjszaka. Fúj a szél, ugye?

- Nagyon - felelte Pickwick úr. - Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.

Pickwick úr fölment a hálószobájába, Dowler úr pedig a kandallóhoz tolta a széket, hogy eleget tegyen elhamarkodott ígéretének és fennmaradjon, amíg a felesége haza nem jön.

Alig van bosszantóbb dolog a világon, mint fönnmaradni és lesni valakit, különösen, ha az a valaki másfelé mulat. Ilyenkor az ember kénytelen-kelletlen arra gondol, hogy amannak milyen gyorsan repül az ideje, mialatt ő kínnal számlálja a perceket; s mennél többet gondol erre az ember, annál jobban tünedezik a reménye, hogy akit vár, nemsokára megjön. Az óra is hangosabban tiktakol, ha egymagadban ülsz, s az az érzésed támad, hogy pókháló van a testeden. Először a jobb térded kezd viszketni, azután meg a balban érzed ugyanezt a kellemetlen csiklandozást. Alig helyezkedtél el újra, már a két karodba ment; s miután a lábaidat mindenféle lehetetlen módon összevissza raktad, egyszerre az orrodban érezted a nyilallást; s azután csak dörzsölöd az orrod, hogy kidörzsöld belőle, s meg is tennéd bizonyosan, ha rajtad múlnék. A szemével is csupa baja van az embernek; s amíg az egyik gyertyát megkoppantod, a másiknak a kanóca megnő jó másfél hüvelyknyire. Mindez, s még sok egyéb bosszantó és idegesítő apróság egy szikrát sem teszi mulatságossá a virrasztást, kivált, ha már mindenki más lefeküdt a házban.

Dowler úrnak is szakasztott ez volt a véleménye, ahogy a tűz mellett üldögélt, s őszinte felháborodást érzett a társaság lelketlen tagjai ellen, akik miatt neki fenn kell virrasztania. S attól sem lett jobb a kedve egy csöppet sem, ha arra gondolt, hogy ma délután miért jutott eszébe, hogy fáj a feje, és odahaza marad. Végezetül is, miután már többször elbóbiskolt és többször nekiesett a kandalló rostélyának, de még mindig idejében visszakapta a fejét, hogy meg ne égjen, Dowler úr föltette magában, hogy bemegy a hátsó szobába s végigfekszik az ágyon, de csak azért, hogy fekve tűnődhessen tovább, és természetesen nem fog elaludni.

- Nagyon mélyen szoktam aludni - mondta Dowler úr magában, ahogy hanyatt vetette magát az ágyon. - Tehát ébren kell maradnom, ébren. Biztosan meghallom majd, ha kopognak. Igen. Egészen biztosan. Most is hallom az éjjeliőrt. Odalent járkál. Most már halkabbak a léptei. Még halkabbak. Már a sarokra ért. Befordul. Ó! - s ahogy Dowler úr idáig jutott, ő fordult be a falnak és azon nyomban mély álomba merült.

Éppen hármat ütött az óra, amikor a szél a Royal Crescent térre behajtott egy gyaloghintót, amelyben Dowlerné ült, s amelyet egy kurta kövér és egy hosszú vékony hordár cipelt, akik egész úton csak nagy kínlódással tudták egyenesen tartani magukat, a gyaloghintóról nem is beszélve. De ezen az emeltebb helyen és a Crescent téren, amelyet keresztül-kasul söpört a szélvész, mintha föl akarta volna szaggatni a kövezet kockáit, ijesztő volt a szél dühe. A hordárok örültek, hogy végre letehették a gyaloghintót, aztán jó hangosan, erélyesen kopogtattak kettőt a kapun.

Vártak egy darabig, de nem jött senki.

- A cselédek már az igazak álmát alusszák - mondta a kurta hordár s kezét a fáklyás gyerek fáklyájának lángjánál melengette.

- Bár ülne a mellükre a lidérc, hogy fölébrednének már végre - jegyezte meg a hosszú hordár.

- Kopogtassanak újra, legyenek olyan szívesek! - kiáltotta Dowlerné a gyaloghintóból. - Kopogtassanak kétszer vagy háromszor, kérem.

Az alacsony hordár maga is minél hamarább szeretett volna már szabadulni; így hát fellépett a kapuhoz és négyszer-ötször nagyon erélyesen bezörgetett, verte a kaput, hogy csak úgy döngött; a hosszú ember ezalatt kiállt az úttest közepére s onnét nézte az ablakokat, hogy nem lát-e valamelyikben világosságot.

De nem jött senki. Csönd volt és sötétség, csakúgy, mint eddig.

- Istenem, Istenem! - mondta Dowlerné. - Kopogjanak újra, kérem szépen.

- Nincs csengettyű a házban, asszonyom? - kérdezte a kurta hordár.

- Van, hogyne volna - szólt közbe a fáklyás fiú. - Egyre azt rángatom, amióta csak itt állunk.

- Csak a húzója van meg - mondta Dowlerné -, a sodronya elszakadt.

- Bár inkább a cselédek inai szakadtak volna el helyette - dörmögte a hosszú hordár.

- Kérem, ne haragudjanak, de kopogjanak újra - mondta Dowlerné végtelenül udvariasan.

Az alacsony hordár megint kopogtatni kezdett a kapun, de ennek sem lett semmi foganatja. A hosszú ember, akinek már fogytán volt a türelme, felváltotta a társát s szakadatlanul verni kezdte a kaput a kopogtatóval, nagy zajjal, mint egy megőrült levélhordó.

Végre aztán Winkle úr azt kezdte álmodni, hogy a klubban van s a tagok mind nagyon engedetlenek, miért is az elnök kénytelen szakadatlanul az asztalt verni, hogy helyreállítsa a rendet; aztán meg homályosan úgy rémlett neki, mintha árverésen volna, ahol egy vevő sincs jelen s ahol az árverező mindent maga vesz meg; utoljára aztán olyanformán kezdett gondolkozni, hogy nem föltétlenül lehetetlen, hogy valaki zörög a kapun. De hogy erről teljesen megbizonyosodjék, még vagy tíz percig nyugton maradt az ágyában és fülelt; s miután harminckét vagy harminchárom koppantást megszámlált, ennyivel most már be is érte, és nem csekély érdemül tudta be magának, hogy ilyen éberen alszik.

- Kip-kop, kip-kop... kip-kip-kip... kop-kop-kop... kipi-kopi-kipi-kopi, bumm-bumm-bumm! - hallatszott a kopogtató.

Winkle úr kiugrott az ágyból, mert nagyon fúrta oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi történhetett, s miután gyorsan harisnyát és papucsot húzott, belebújt a hálóköntösébe, meggyújtott egy gyertyacsutakot az éjjeli mécsesen, amely a kandallóban égett, aztán lerohant a lépcsőn.

- Végre-valahára jön már valaki, asszonyom - mondta a kurta hordár.

- Bár a háta mögött jöhetnék, hogy megsiettessem egy ostorral - dörmögte mérgesen a hosszú.

- Ki az? - kiáltott ki Winkle úr, s leakasztotta a láncot.

- Ne lopd az időt szamár kérdésekkel, te tökfilkó - felelte a hosszú hordár nagyon mérgesen, mert bizonyosra vette, hogy csak egy inassal van dolga -, hanem nyisd már ki a kaput.

- Gyerünk, szaporán, te álomszuszék - biztatta Winkle urat a másik.

Winkle úr, aki félig még aludt, gépiesen szót fogadott nekik, kinyitotta kissé a kaput és kikukkantott. Az első, ami a szemébe ötlött, a gyerek fáklyájának vörös fénye volt. Rögtön elfogta az ijedség, hogy talán tűz ütött ki a házban. Gyorsan kitárta hát a kaput, feje fölé emelte a gyertyát és kimeredt szemmel bámult az utcára, mert nem volt teljesen bizonyos afelől, hogy gyaloghintó-e, amit lát vagy pedig tűzoltószivattyú. Ebben a pillanatban heves szélroham támadt, s a gyertya kialudt; Winkle urat egy ellenállhatatlan erő kilökte a lépcsőre s mögötte nagy zajjal becsapódott a kapu.

- No, fiatalember, hát ezt jól megcsinálta! - mondta a kurta hordár.

Winkle úr, miután a gyaloghintó ablakán egy női arcot pillantott meg, rögtön megfordult, megragadta a kopogtatót s dörömbölni kezdett, ahogy csak bírt, s közben eszeveszetten kiabált a hordárokra, hogy vigyék innen a gyaloghintót.

- Vigyék innen, vigyék innen! - kiabált Winkle úr. - Jaj, valaki jön a szomszéd házból; hadd üljek be a gyaloghintóba. Bújtassanak el! Segítsenek rajtam!

Közben minden tagja reszketett a hidegtől s valahányszor a kopogtató után nyúlt, a szél nagyon kellemetlenül emelgette a hálóköntösét.

- Jönnek már az emberek a Crescent felől. Hölgyek is közelednek; takarjanak be valamivel. Álljanak elém legalább! - bömbölte Winkle úr. De a hordárok annyira kimerültek a nagy kacagástól, hogy egy ujjukat sem tudták mozdítani érte, a hölgyek pedig egyre közelebb és közelebb jöttek.

Winkle úr végső kétségbeesésében még egy nagyot ütött a kapura; a hölgyek már a harmadik háznál jártak. Elhajította a kialudt gyertyáját, melyet egész idő alatt a feje fölött tartott, aztán fogta magát és szépen beugrott a gyaloghintóba, egyenesen Dowlerné mellé.

Most végre Craddockné is meghallotta a kopogást és a lármát; csak annyi időt szakított magának, hogy valamivel csinosabb fejdíszt tegyen föl, mint a hálófőkötője volt, aztán rohant az utcai szobájába, hogy meggyőződjék róla, vajon csakugyan az ő lakója érkezett-e haza? Történetesen éppen abban a pillanatban húzta fel az ablakot, amikor Winkle úr a gyaloghintó felé rohant; s ahogy észrevette, hogy mi történik odalent, elkezdett rögtön visítani és jajveszékelni s fellármázta Dowler urat, hogy keljen fel tüstént, mert a felesége meg akar szökni egy másik úrral.

Dowler úr erre úgy pattant ki az ágyból, mint a gumilabda, berohant az utcai szobába s éppen abban a pillanatban ért az ablakhoz, amikor Pickwick úr egy másik ablakot szakított fel; az első dolog, ami mindkettejük szeme elé tárult, Winkle úr volt, aki éppen belökte a gyaloghintó ajtaját és beugrott.

- Őrség! - ordította Dowler úr vadul. - Fogják meg... fogják meg... el ne eresszék... kötözzék meg... zárják be, amíg lemegyek! Elvágom a torkát... el én... hamar egy kést, Craddockné... hadd vágjam el a torkát! - s a haragos férj azzal kiszakította magát a jajveszékelő háziasszony és Pickwick úr kezei közül, felkapott egy kis asztali kést és lerohant az utcára.

Winkle úr azonban nem várta be. Mihelyt meghallotta a vitéz Dowler szörnyű fenyegetéseit, rögtön kiugrott a gyaloghintóból, éppen olyan gyorsan, mint ahogy az imént beleugrott, lerúgta a papucsát az utca közepén, s uccu neki, vesd el magad, szaladt körös-körül a téren, miközben Dowler és az éjjeliőr izgatottan utána iramodtak. De Winkle úr előnyben volt; s amikor másodszor ért a ház elé, a kapu nyitva állt; berohant, becsapta Dowler úr orra előtt, fölszaladt a hálószobájába, bezárta az ajtaját, eltorlaszolta egy mosdóval, egy fiókosszekrénnyel és egy asztallal, aztán sebtében összecsomagolta a legszükségesebb holmiját, hogy kereket oldhasson, mihelyt virradni kezd.

Dowler odaért az ajtaja elé s a kulcslyukon keresztül esküdözni kezdett, hogy másnap reggel elmetszi a torkát; ezután nagy lárma és zűrzavar kezdődött a nappali szobában, élesen ki lehetett hallani a zajból Pickwick úr hangját, aki mindenáron békíteni igyekezett őket, majd mindegyik lakó visszavonult saját külön hálószobájába és a ház ismét elcsöndesedett.

Az olvasó valószínűleg fölveti azt a kérdést, hogy hol volt az egész idő alatt Weller úr? Hogy hol volt, arról majd beszámolunk a következő fejezetben.

- Weller úr - szólt Craddockné ennek az eseménydús napnak a reggelén -, itt egy levél, ami magának szól.

- No, ez már fura dolog - mondta Sam. - Attól félek, hogy valami baj van, mert nem emlékszem, hogy az ismerőseim között volna csak egy olyan úriember is, aki meg tud írni egy levelet.

- Talán valami rendkívüli dolog történt - jegyezte meg Craddockné.

- Már igazán nagyon rendkívüli dolog lehet, ha valamelyik barátomból ki tud szorítani egy levelet - felelte Sam, s bizonytalanul csóválgatta a fejét. - Legalábbis földrengés lehet, mint az egyszeri fiatalember mondta, amikor rájött a macskajaj. Az öregem nem írhatta - mondta Sam, a címzést nézegetve. - Ő mindig nyomtatott betűvel ír, tudom, mert a jegyváltó irodában tanult írni a nagy plakátokról. Igazán nagyon csodálatos dolog, hogy kitől jöhet ez a levél.

S azzal Sam Weller úgy tett, ahogyan nagyon sokan tesznek, amikor egy levélről nem tudják, hogy ki írta - vagyis megnézte a pecsétjét, aztán az elejét, aztán a hátát, aztán az oldalait, aztán a címzést; végül pedig, amikor már nem maradt egyéb hátra, eszébe jutott, hogy ennyi erővel talán belül is meg lehetne nézni, és azt is meg lehetne próbálni, hogy a szövegéből okoskodjék ki.

- Aranyszélű papírra van írva - mondta Sam, mialatt a levelet kibontotta -, és barna pecsétviasz van rányomva kapukulccsal. No hát, lássuk.

És Weller úr roppant komoly arccal lassan olvasni kezdte az alábbiakat:

"A bathi inasok zártkörű társasága üdvözletét küldi Weller úrnak s tisztelettel arra kéri, hogy szerencséltesse őket ma estére egy kis barátságos szoáréra, mely főtt ürücombból fog állni, a szokásos körítéssel. A szoáré pontban fél tízkor veszi kezdetét."

Ez a meghívó egy másik levélkébe volt zárva, amely így szólt:

"John Smauker úr, akinek néhány nappal ezelőtt közös ismerősük, Bantam úr házában szerencséje volt Weller úrhoz, tisztelettel küldi Weller úrnak az idemellékelt meghívót. Ha Weller úr lesz szíves kilenc órakor felkeresni John Smauker urat, akkor John Smauker úr a legnagyobb örömmel fogja Weller urat bevezetni a társaságba.

(Aláírás)     
John Smauker"

A borítékon mindössze ennyi állt: Weller úrnak, Pickwick úr leveleivel; s a bal szögletében zárójel között, utasításul a levélhordónak, ez a szó volt írva: "Cselédcsengő."

- No - mondta Sam -, ez már igazán nagyszerű dolog, annyit mondhatok. Soha életemben nem hallottam még, hogy a főtt ürücombot szoárénak nevezik. Szeretném tudni, hogy akkor minek neveznék a borjúsültet.

De azért nem törte tovább a fejét ezen a kérdésen, hanem bement azonnal Pickwick úrhoz és kimenőt kért aznap estére, amit a gazdája szívesen megadott neki. Ezzel az engedéllyel és a kapukulccsal Sam Weller úr a kitűzött időpontnál valamivel korábban elindult hazulról s ráérősen ballagott a Queen Square felé s alighogy odaért, nagy örömére máris megpillantotta John Smauker urat, aki hajporos fejével ott állt egy lámpaoszlopnak támaszkodva és borostyán szopókájából szivarozott.

- Jó estét, Weller uram - mondta John Smauker úr, s egyik kezével kecsesen megemelte a kalapját, miközben a másikkal barátságosan és leereszkedőleg intett. - Hogy van, hogy van?

- No, már lábadozom - felelte Sam. - Hát önnek, hogy szolgál a drága egészsége, kolléga uram?

- Megjárja - mondta John Smauker úr.

- Ó, bizonyosan nagyon megerőltette magát - jegyezte meg Sam. - Ettől féltem én mindjárt. Látja, ez semmire sem jó; zaboláznia kellene egy kissé ezt a féktelen buzgalmát.

- Nem annyira a munka teszi, Weller úr - felelte John Smauker úr -, mint inkább a rossz bor. Attól tartok, hogy kissé kirúgtam a hámból.

- Ó! Hát ez a baj? - mondta Sam. - Ez bizony kellemetlen egy nyavalya.

- Hiába, a kísértés, Weller úr, hiszen érti - jegyezte meg John Smauker úr.

- Hát persze - mondta Sam.

- Hiába, az embert magával ragadja a társasélet forgataga; hiszen érti, Weller úr - mondta John Smauker úr egy nagyot sóhajtva.

- Igazán borzasztó - felelte Sam.

- De hát ez már így van és nem másképp - mondta John Smauker úr. - Akit a sorsa a közpályára vet s aki a közéletben szerepel, az vessen számot azzal, hogy olyan kísértések környékezik meg, Weller úr, amiktől más emberek meg vannak kímélve.

- Szóról szóra ugyanezt mondta a nagybátyám is, amikor közpályára lépett és kocsmát nyitott; és nagyon igaza volt az öregnek, mert rövid három hónap alatt agyonitta magát - felelte Sam.

John Smauker úr mélységesen fölháborodott képet vágott, hogy Sam nem átallotta párhuzamot vonni közte és a szóban forgó úr között, de minthogy Sam arca teljesen nyugodt és mozdulatlan maradt, Smauker úr meggondolta magát és megint barátságos arcot öltött.

- Jó volna talán, ha indulnánk - mondta Smauker úr, megnézve rézóráját, amely egy mély órazseb fenekén rejtőzött s egy fekete zsinór segítségével került felszínre, melynek a másik végén rézkulcs lógott.

- Jó volna bizony - felelte Sam -, mert ha elkésünk, még elfő a szoáré és aztán nem lesz mit enni.

- Megkóstolta már a források vizét, Weller uram? - kérdezte Smauker úr, ahogy a High Street felé ballagtak.

- Egyszer - felelte Sam.

- S milyennek találja a vizet, uram?

- Feltűnően rossz ízűnek - felelte Sam.

- Ó! - mondta John Smauker úr. - Ön talán nem kedveli a killibeate ízét?

- Azt nem tudom, uram, mert arról nem sokat tudok - felelte Sam. - Én csak annyit vettem észre, hogy nagyon erős a szaga és éppen olyan, mint a meleg vasalóé.

- Ez éppen a killibeate, Weller úr - jegyezte meg John Smauker megvetően.

- Hát, ha ez, akkor annyit mondhatok, hogy elég értelmetlen egy szó - mondta Sam. - Lehetséges, hogy úgy van, de én nem szólhatok hozzá, mert a vegytan nem vág éppen a szakmámba. - És Weller úr azzal John Smauker úr nagy rémületére fütyörészni kezdett.

- Bocsánatot kérek, Weller úr - mondta John Smauker úr, akit ez az illetlen fütyörészés rettenetesen bántott -, nem fogadná el a karomat?

- Köszönöm, igazán nagyon kedves, de nem akarom megfosztani tőle - felelte Sam. - Ha nem bánja, akkor én inkább zsebre dugom a két kezemet, ahogy szoktam. - És alighogy ezt kimondta, a szót tett követte és Sam még sokkal hangosabban kezdett fütyülni mint eddig.

- Erre - mondta új barátja, aki szemmel láthatóan nagyon megkönnyebbült, amikor befordulhattak egy mellékutcába -, nemsokára ott leszünk.

- Nemsokára ott leszünk? - ismételte Sam, akit teljesen hidegen hagyott az a hír, hogy közvetlen közelében van már a bathi inasok színe-java.

- Igen - mondta John Smauker úr. - De azért ne féljen, Weller úr.

- Ó, dehogy - mondta Sam.

- Néhány nagyon szép libériát lát majd, Weller uram - folytatta John Smauker úr. - Eleinte az urak közül egypáran talán kissé rátartiak lesznek, de majd hamar fölengednek.

- No, ez nagyon szép tőlük - felelte Sam.

- Hiszen tudja - folytatta John Smauker pártfogó és leereszkedő hangon -, tudja, ön még idegen s lehet, hogy eleinte egy kicsit utaznak majd magára.

- De azért nem lesznek nagyon könyörtelenek, ugyebár? - kérdezte Sam.

- Nem, nem - felelte John Smauker úr, s útközben előszedte a rókafejes szelencéjét és előkelő módon szippantott egyet a burnótból. - Van közöttünk néhány ördöngös fickó, akik mindenáron megtréfálják az embert, hiszen érti; de nem kell törődni velük.

- Majd azon leszek, hogy kibírjam a szellemes támadásaikat - felelte Sam.

- Helyes - mondta John Smauker úr, s zsebre vágta megint a rókafejes szelencét, aztán felemelte a fejét -, helyes, majd támogatni fogom.

Ezalatt egy kis zöldségesbolt elé értek, s John Smauker úr, nyomában Sammel, belépett az üzletbe, Samnek, mihelyt kollégája háta mögé került, kiszélesedett a képe a vigyorgástól, folyton torzképeket vágott és egyéb jelekkel is mutatta, hogy jókedvében szinte ki szeretne bújni a bőréből.

Keresztülmentek a zöldségesbolton, kalapjukat elhelyezték a lépcsőn, a kis folyosón, mely a bolt mögött volt, aztán besétáltak egy kis terembe és itt Weller úr szeme elé tárult az estély a maga teljes pompájában.

A terem közepén két asztal állt összetolva, leterítve három-négy különböző korú és különböző időben mosott abrosszal, amelyek úgy voltak összeillesztve, hogy a körülményekhez képest lehetőleg egyet mutassanak. Az abroszokon hat-nyolc személy részére villák és kések voltak. Néhány késnek zöld volt a nyele, néhánynak pedig vörös, s egy-két sárga is akadt; és minthogy a villák egytől egyig feketék voltak, roppant feltűnő színegyveleg állt elő. A kandalló rostélya mögött melegedett megfelelő számú tányér a vendégek számára, maguk a vendégek pedig a rostély előtt melegedtek; közülük az első és legfontosabb személyiségnek egy jól megtermett úriember látszott, hosszú szárnyú, karmazsinpiros kabátban, rikító vörös nadrágban, háromszögletű kalappal; most ott álldogált háttal a tűznek, de csak éppen az imént léphetett be, mert azonkívül, hogy háromszögletű kalpagja még a fején volt, kezében hosszú pálcát tartott, ahogy ezt hasonló állásban levő urak rendesen ferdén szokták tartani a kocsi teteje fölött.

- Smauker, öreg komám, ide a mancsodat! - mondta a kalapos úr.

Smauker úr jobb keze kisujjának a hegyét odanyomta a háromszögletű kalapos úr jobb keze kisujjának a hegyéhez és azt mondta neki, hogy nagyon örül, mert ilyen pompás színben láthatja.

- Igen, mondják, hogy viruló jó színben vagyok - mondta a kalapos úr -, ami pedig szinte csoda. Az utolsó két hétben minden áldott nap majdnem két óra hosszat kellett futkosnom az öreg nagysága után és ha az ember örökösen azt kénytelen nézni, hogy emelgeti azt az átkozott levendulaszínű ruháját, hát biz istók elegendő ahhoz, hogy bárki emberfia egész életére búskomorságba essék... s fogják le negyedévi béremet, ha nem igaz, amit mondok.

Az egybegyűlt válogatott társaság erre jóízűen nevetni kezdett, s az egyik úr, aki sárga mellényt viselt, kocsispaszománnyal, fülébe súgta zöld térdnadrágos szomszédjának, hogy Tuckle ma, úgy látszik, elemében van.

- Igaz is, erről jut eszembe - fordult Tuckle úr John Smaukerhez. - Smauker, kérlek, kedves öcsém... - a többit már halkan súgta John Smauker fülébe.

- Ó, bocsánat, egészen megfeledkeztem róla - mondta John Smauker úr. - Uraim, ez itt a barátom, Weller úr.

- Ne haragudjék, Weller úr, hogy elfogom a tűz melegét magától - szólt Tuckle úr, s bizalmasan biccentett egyet Sam felé. - Remélem, hogy nem fázik, Weller úr?

- Ó, csöppet sem, Máglya uram - felelte Sam. - Nagyon fagyosszentnek kellene lennem ahhoz, hogy a maga közelében is fázzam. Viszont sok szenet lehetne megtakarítani, ha valamelyik hivatalnak a várótermébe magát állítanák oda a kandalló rostélya mögé.

Minthogy ebben a feleletben személyes célzás rejlett Tuckle úr karmazsinszínű libériájára, a rikító vörös úriember pár pillanatig nagyon méltóságteljes képet vágott, de aztán lassan elhúzódott a tűztől, mosolyogni próbált s azt mondta Samnek, hogy "nagyon szellemes" volt.

- Nagyon köszönöm a jó véleményét, uram - felelte Sam. - Apránként talán még többre is viszem majd, remélem.

Ebben a pillanatban a társalgást egy narancssárga bársonyruhába öltözött úr belépése szakította meg, aki egy másik hosszú harisnyás, piros posztós mintainas kíséretében érkezett. Az új jövevényeket a régiek melegen üdvözölték és Tuckle úr azt indítványozta, hogy tálalják be a vacsorát, amit egyhangúlag el is fogadtak.

A zöldségárus és a felesége betálalta a főtt ürücombot kaprimártással, répával és burgonyával. Tuckle úr az asztalfőre ült mint elnök, s vele szemben, az alvégen, a narancsszínű bársonyruhás úr foglalt helyet, mint alelnök. A fűszeres a felszolgáláshoz szarvasbőr kesztyűt húzott, s odaállt Tuckle úr széke mögé.

- Harris - szólt Tuckle úr parancsoló hangon.

- Parancs - felelte a zöldséges.

- Felhúzta a kesztyűjét?

- Igenis, uram.

- Akkor vegye le a fedőt.

- Igenis, uram.

A zöldséges nagy alázatoskodással megtette, amit parancsoltak neki s szolgálatkészen nyújtotta át Tuckle úrnak a szeletelő kést; de közben véletlenül egy nagyot ásított.

- Mit jelentsen ez, kérem? - förmedt rá Tuckle úr felháborodva.

- Bocsánatot kérek, uram - felelte a zöldséges rémülten. - Nem szántszándékkal történt, kérem; de tegnap éjjel nagyon sokáig fenn voltam.

- Tudja, hogy mi az én véleményem magáról, Harris? - mondta Tuckle úr roppant tekintélyes arckifejezéssel. - Az a véleményem, hogy maga egy közönséges barom.

- Remélem, uraim - szólt a zöldségárus -, hogy egy kissé elnézőek lesznek hozzám. Igazán nagy hálával tartozom a pártfogásukért, uraim, hogy mindenfelé ajánlanak, ahol a kiszolgálásnál kisegítőre van szükség. Remélem, uraim, hogy meg lesznek velem elégedve.

- Ebben nagyon téved, barátocskám - mondta Tuckle úr. - Egy cseppet sem vagyunk magával megelégedve.

- Magát mi egy figyelmetlen pimasznak tartjuk - szólt a narancsszínű bársonyban járó úr.

- És alávaló tolvajnak - tette hozzá a zöld térdnadrágos lakáj.

- És javíthatatlan gazembernek - tette hozzá a piros posztólibériás.

Harris, a szegény zöldségárus, nagy alázatossággal hajlongott, mialatt az inas urak igazi apró zsarnokok módjára elhalmozták ezekkel a díszítő jelzőkkel; s miután mindegyikük mondott valamit, hogy éreztesse vele a fölényét, Tuckle úr hozzálátott az ürücomb felszeleteléséhez, s kitett egy-egy szeletet mindenkinek a tányérjára.

Alig fogtak hozzá az est eme legfontosabb műveletéhez, amikor az ajtó hirtelen felpattant s belépett rajta még egy úr ólomgombos, világoskék libériában.

- Elkésett - mondta Tuckle úr. - Megsértette a szabályainkat. Elkésett.

- Nem, nem; igazán nem tehetek róla - mondta a kék színű úr. - Hallgassák meg, ítéljenek mindnyájan. Lovagias szolgálat... légyott a színházban.

- Ó, mi a szösz - mondta a narancsszínű úriember.

- Igazán, becsületemre mondom - felelte a kék libériás. - Megígértem, hogy fél tizenegykor elmegyek a legfiatalabbik kisasszonyunkért, s minthogy olyan ritka szép kis lány, nem bírtam lelkemre venni, hogy cserbenhagyjam. Nem akartam megsérteni a tisztelt társaságot, uraim, de a szoknya, uraim, az szoknya, s annak nem lehet ellenállni, uraim.

- Magam is azt gyanítom, hogy van valami a dologban - mondta Tuckle úr, ahogy az új vendég leült Sam mellé. - Észrevettem már egyszer-kétszer, hogy nagyon rátámaszkodik a maga vállára, amikor a kocsiból kisegíti vagy besegíti.

- Ej, igazán, Tuckle, minek beszéli ki az embert - mondta a kék libériás. - Nem szép magától. Lehet, hogy egy-két barátomnak már elmondtam, hogy milyen isteni teremtés és hogy már jó néhány kérőt minden érthető ok nélkül kikosarazott, de azért... nem, nem, igazán, Tuckle... idegenek előtt, ráadásul... ez nem való... minek beszél ilyesmit. Több tapintatot, édes barátom, több tapintatot! - S azzal a kék libériás úriember rántott egyet a nyakravalóján, megigazította a kézelőjét, aztán a fejét csóválgatta és a homlokát ráncolgatta, mintha még sok egyéb is volna, amit elmondhatna, ha akarna, de hát csupa tiszteletből és tapintatból kénytelen elhallgatni.

Minthogy ez a kék libériás, zsemleszín hajú, merev nyakú, hányaveti inas nagyon hencegő és szemtelen alaknak látszott, mindjárt az első pillanatban magára vonta Sam Weller figyelmét; de amikor ráadásul ilyen dolgokkal hozakodott elő, Samnek még nagyobb kedve támadt, hogy közelebbről megismerkedjék vele; nyomban meg is szólította hát, azzal a fesztelenséggel, mely Samnek már a vérében volt.

- Egészségére, uram - mondta Sam. - Nagyon szeretem önt hallgatni. Olyan szépen tud beszélni.

A kék színű úr erre elmosolyodott, mint aki már hozzá van szokva az effajta dicséretekhez, de ugyanakkor helyeslő pillantást vetett Samre s azt mondta, reméli, hogy majd közelebbről is megismerkednek egymással, mert minden hízelgés nélkül, őszintén megmondhatja, Weller úrnak úgy látszik, minden képessége megvan hozzá, hogy kedves fiú legyen és szakasztott olyan ember, amilyet ő szeret.

- Roppant jóságos hozzám, uram - mondta Sam. - De hiszen ön valósággal burokban született.

- Hogy érti ezt? - kérdezte a kék libériás úriember.

- Hát azt a fiatal hölgyet gondolom - felelte Sam. - Tudja Pál, mit kaszál. Van annak szeme, annak a kisasszonynak. Ó, értem, értem! - Weller úr lehunyta az egyik szemét és akként csóválta jobbra-balra, hogy a kék libériás úr hiúságának szerfölött hízelgett vele.

- Úgy látom, hogy ön nagy kópé, Weller úr - mondta a kék libériás.

- Dehogy, dehogy - felelte Sam -, ezt a nevet nem tudom elvitatni öntől. Önhöz sokkal közelebb van, mint hozzám, ahogy az egyszeri ember is mondta a kertből a másiknak, aki a kertfalon kívül volt, mikor a megvadult bika rohant feléje az úton.

- Nos, hát igen, Weller uram - mondta a kék úr. - A kicsikére bizonyára hatott a megjelenésem és a modorom, azt hiszem.

- Hát képzelem is, hogy a kisasszonyka ennek nem tudott ellenállni - mondta Sam.

- Talán maga is érdekelt fél valami hasonló ügyben? - kérdezte a kék libériás hölgyek kedvence, miközben egy fogpiszkálót húzott ki a mellényzsebéből.

- No, nem éppen - felelte Sam. - Az én gazdámnak nincsenek kisasszony leányai, mert különben én is okvetlenül megkörnyékeztem volna egyet közülük. Így azonban alig hiszem, hogy grófnén alul szóba álljak vászoncseléddel. Esetleg beérném egy dúsgazdag fiatal nővel, akinek rangja nincs, ha tudniillik halálosan belém szeretne, különben nem.

- Nagyon jól teszi, Weller úr - mondta a kék libériás. - Az ember nem dobhatja magát oda. És a magunkfajta ember, Weller úr... a magunkfajta ember, aki a nagyvilágban forgolódik... nagyon jól tudja, hogy egy csinos egyenruhának előbb vagy utóbb, de okvetlenül meghódol az asszonynép. Köztünk maradt szó legyen, ez az egyetlen dolog, amiért érdemes szolgálatot vállalni.

- Tökéletesen igaza van - mondta Sam. - Hát persze hogy csak ezért.

Ahogy bizalmas beszélgetésükben idáig jutottak, minden vendég elé poharat tettek, s mindegyik úr megrendelte a kedvenc italát, még a kocsmai záróra előtt. A kék libériás és a narancsszínű úriember, akik a társaság arisztokratái voltak, hideg pálinkaszörpöt rendeltek citrommal és cukorral, a többiek kedvenc itala fenyőpálinka volt szódavízzel és cukorral keverve. Sam a zöldségárust semmirekellő gazembernek nevezte és egy nagy tál puncsot rendelt; s ez a két cselekedete nagymértékben emelte tekintélyét a válogatott, zártkörű társaság előtt.

- Uraim - szólt a kék libériás, egy tökéletes ifjú világfi modorával -, emelem poharam a hölgyekre.

- Halljuk, halljuk! - mondta Sam. - A szép menyecskékre!

Valaki hangosan elkiáltotta magát, hogy "Rendre!", és John Smauker úr, mint aki Weller urat bevezette ebbe a társaságba, bátorkodott figyelmeztetni Samet, hogy az a kifejezés, amelyet az imént használt, nem parlamentáris.

- De melyik kifejezés, uram? - kérdezte Sam.

- A menyecske, uram - felelte John Smauker, és komoran ráncolgatta a homlokát. - Mi itt nem ismerünk ilyen kifejezéseket.

- Ó, annál jobb - mondta Sam. - Akkor hát visszavonom ezt a kifejezést és drága angyaloknak fogom őket nevezni, ha Máglya uram is megengedi.

A zöld térdnadrágos úr agyában mintha némi kétség támadt volna, hogy vajon lehet-e az elnököt jog szerint Máglyának nevezni; minthogy azonban a társaság, úgy látszik, jobban törődött a saját jogaival, mint az elnökével, ez a kérdés szóba sem került. A háromszögletű kalapos úr kurtán köhintett egyet és hosszan nézett farkasszemet Sammel, de nyilván jobbnak látta egy szót sem szólni, hogy még rosszabbul ne járjon.

Rövid szünet után az egyik úr, hímzett kabátban, mely a sarkát verte és hasonlóan hímzett mellényben, mely fölül még a lábszárait is melegen tartotta, nagy buzgalommal keverte meg fenyőpálinkáját szódavízzel, aztán egy hatalmas lendülettel egyszerre talpon termett s kijelentette, hogy néhány szót óhajt a társasághoz intézni, mire a háromszögletű kalapos személyiség nyomban kifejezést adott abbeli meggyőződésének, hogy a társaság nagyon boldog lesz, ha meghallgathatja azokat a megjegyzéseket, melyeket a hosszú kabátos úriember előterjeszteni kívánt.

- Uraim, restelkedve lépek önök elé - mondta a hosszú kabátos férfiú -, mert fájdalom, csak egyszerű kocsis vagyok s csak mint tiszteletbeli kültag jelenhetek meg ezeken a kellemes szoárékon; mindamellett, uraim, kötelességemnek tartom, s ha szabad e kifejezést használnom, érzem, hogy sebesen hajt a kötelesség, hogy egy szomorú eseményt közöljek önökkel, amelyről tudomást szereztem, s amelyről bízvást elmondhatom, hogy mindennapi működésem körén belül történt. Uraim, barátunk, Whiffers úr - minden szem a narancsszínű bársony libéria felé fordult -, barátunk, Whiffers úr, benyújtotta lemondását.

A társaság nagy meglepetéssel hallgatta mindezt. Az urak a szomszédjukra néztek, azután a kocsisra, aki állva szónokolt.

- Önök joggal vannak meglepetve, uraim - folytatta a kocsis. - Nem akarok előhozakodni az okokkal, amelyek ezt a veszteséget... ezt a szolgálatra nézve pótolhatatlan veszteséget... előidézték, de fölkérem Whiffers urat, hogy fejtse ki ő maga az okait tisztelőinek és barátainak okulására és épülésére.

Minthogy az indítványt zajos helyesléssel fogadták, Whiffers úr kifejtette okait. Kijelentette, hogy ránézve mindenesetre kívánatos lett volna, ha továbbra is megmarad abban az állásban, amelyről éppen most lemondott. Nagyon pompás és drága egyenruhában járhatott, a család nőtagjai roppant szeretetre méltóak voltak, s kénytelen azt is beismerni, hogy az állásával járó kötelességek nem vették őt túlságosan igénybe - legfőbb dolga, amit kiszabtak rá, abban állt, hogy egy másik úr társaságában, aki szintén lemondott, mennél többet nézegessen ki a hall ablakán. Szerette volna megkímélni a társaságot attól a kínos és fölháborító részlettől, amelyre most rá kell térnie, de minthogy magyarázatot kívántak tőle, nincs más választása, mint bátran és nyíltan kijelenteni: gazdái azt kívánták tőle, hogy hideg húst egyék.

El sem lehet képzelni, hogy ez a vallomás mekkora felháborodást váltott ki a hallgatóságból. Hangos "gyalázat!" kiáltások vegyültek össze dühös morgásokkal és sziszegésekkel, ami eltartott egy negyed óráig.

Whiffers úr azután még hozzátette, hogy ezt a botrányos dolgot részben talán saját engedékeny és alkalmazkodó természetének kénytelen betudni. Világosan emlékszik még, hogy egy ízben beérte sózott vajjal, sőt, mi több, egy alkalommal, amikor valaki váratlanul megbetegedett a házban, ő annyira megfeledkezett magáról, hogy saját kezűleg vitt föl egy szeneskosarat a második emeletre. Bízik benne, hogy hibáinak ez az őszinte beismerése nem fogja őt barátai jó véleményében kisebbíteni, vagy ha igen, reméli, hogy az a gyorsaság, amellyel az érzelmei ellen intézett legutóbbi nemtelen támadást megtorolta, ismét vissza fogja őt helyezni barátai becsülésébe.

Whiffers úr beszédét zajos elragadtatással fogadták és lelkesülten ittak a jeles mártír egészségére; mire a vértanú köszönetet mondott és felköszöntötte vendégüket is, Weller urat, akit ugyan nincs szerencséje közelebbről ismerni, de aki John Smauker úr barátja, ez pedig elegendő ajánlólevél bárhol és bármiféle úri társaságban. Ennélfogva indíttatva érezte volna magát, hogy szabályszerűen felköszöntse Weller urat, ha barátai bort innának; minthogy azonban a változatosság kedvéért éppen pálinkát isznak, és nem volna helyénvaló minden felköszöntő után egy tele kupát kiüríteni, azt indítványozza, tekintsék úgy, mintha a formának is eleget tettek volna.

A felköszöntő végeztével mindenki hörpintett egyet a poharából Sam egészségére; Sam pedig, miután a nagykanállal merített, a két teli pohár puncsot kiitta a saját egészségére, köszönet fejében talpraesett kis beszédet mondott.

- Öreg cimboráim - mondta Sam, mialatt a lehető legfesztelenebbül töltötte meg ismét a poharát punccsal -, hálásan köszönöm ezt a szép megtiszteltetést, amely olyan helyről ér, hogy egészen oda vagyok az örömtől. Már sokat hallottam az önök testületéről, de annyit mondhatok, sohasem hittem volna, hogy olyan rendkívül kedves emberek, mint ahogyan most saját szememmel látom. Én a magam részéről csak azt remélem, hogy ügyelnek majd magukra mindig, s egy hajszálnyit sem fognak engedni a tekintélyükből, amelyben mindenki gyönyörűségét leli, aki csak a városban jár, s amelyet magam is mindig repeső szívvel néztem, amikor még csak félekkora kölyök voltam, mint az igen tisztelt Máglya barátom rézgombos botja. Ami pedig a narancssárga ruhájú elnyomott áldozatot illeti, mindössze csak annyit mondhatok, hogy remélhetőleg talál majd magának olyan jó helyet, amilyet megérdemel, és ott nem fogják őt ismét hideg vacsorákkal gyötörni.

Sam nyájas mosollyal visszaereszkedett a székére. Beszédét zajos tetszés jutalmazta, s a társaság aztán föl is kelt az asztaltól.

- Ugyan, öregem, csak nem akar komolyan elmenni? - fordult Sam Weller úr a barátjához, John Smauker úrhoz.

- Sajnos, mennem kell - mondta Smauker úr. - Megígértem Bantamnek.

- Az már más - mondta Sam. - Akkor csak menjen, mert még a végén Bantam nyújtja majd be a lemondását, ha megvárakoztatja. De maga csak nem megy, Máglya uram?

- De bizony megyek - mondta a háromszögletű kalapos úriember.

- Micsoda? És a puncs háromnegyed részét itt hagynák az asztalon! - mondta Sam. - Ostobaság! Üljön vissza a helyére.

Ilyen meghívásnak Tuckle úr nem tudott ellenállni. Letette hát újra a kalapját és a botját, amelyet már a kezébe vett, s kijelentette, hogy a jó barátság kedvéért megiszik egy pohár puncsot.

Minthogy a kék libériás úr egy irányban lakott Tuckle úrral, őt is könnyű volt maradásra bírni. Mikor a puncsot már félig kiitták, Sam néhány osztrigát hozatott be a boltból és a puncs meg az osztriga együttesen olyan virágos jókedvre hangolta őket, hogy Tuckle úr háromszögletű kalapjával a fején és bottal a kezében az osztrigahéjak között eljárt egy jó kis matróztáncot, amihez a világoskék úr szolgáltatta a kíséretet egy nagyon leleményes hangszeren, melyet egy fésűből és egy szelet selyempapirosból állított össze. Végre, amikor már semmi sem maradt a puncsból s az éjszakából is alig valami, fölkerekedtek azzal a szándékkal, hogy mindnyájan szépen hazamennek. De alighogy Tuckle úr kijutott a szabad levegőre, hirtelen az a kívánság szállta meg, hogy végignyújtózzék a kövezeten. Sam úgy gondolkozott, hogy kár volna vele ellenkezni, és hagyta, hogy tegye, ami neki tetszik. De mivelhogy a háromszögletű kalapnak ilyen körülmények között lába kelhetett volna, Sam nagyon okosan, a kék libériás úriember fejébe nyomta, a vastag botot pedig a kezébe adta, magát az úriembert pedig odatámasztotta a kapuhoz, meghúzta a csengőt, s szép nyugodtan hazasétált.

Aznap reggel Pickwick úr jóval korábban kelt föl, mint rendesen, teljesen felöltözve lement a földszintre és csöngetett az inasának.

- Sam - szólt Pickwick úr, amikor Weller úr megjelent a hívásra -, csukja be az ajtót.

Weller úr engedelmeskedett.

- Tegnap éjjel itt egy kellemetlen dolog történt, Sam - mondta Pickwick úr -, s ennek következtében Winkle úrnak tartania lehet Dowler úr erőszakosságától.

- Hallottam már az öregasszonytól, odalent - felelte Sam.

- Sajnos, még azt is hozzá kell tennem, Sam - folytatta Pickwick úr, szerfölött bosszús arckifejezéssel -, hogy ettől az erőszakosságtól való félelmében Winkle úr kereket oldott.

- Kereket oldott! - mondta Sam.

- Ma reggel korán eltávozott a házból anélkül, hogy csak egy szóval is bejelentette volna nekem - mondta Pickwick úr -, elment, és nem tudom, hogy hová.

- Itt kellett volna maradnia, és meg kellett volna verekednie vele - felelte Sam megvető hangon. - Ezt a Dowlert ugyancsak könnyű volna megtanítani móresre.

- Az bizony meglehet, Sam - felelte Pickwick úr. - Magam sem tartok sokat ennek az úrnak a vitézségéről meg a bátorságáról. De hát akárhogy áll is a dolog, Winkle úr eltűnt. Meg kell őt találni, Sam, meg kell őt találni és vissza kell hozni.

- De ha nem akar visszajönni, uram? - kérdezte Sam.

- Akkor kényszeríteni kell rá, Sam - felelte Pickwick úr.

- És ki lesz az, aki kényszeríteni fogja? - kérdezte Sam mosolyogva.

- Maga - felelte Pickwick úr.

- Igenis, uram.

Ezzel Sam kiment a szobából s csakhamar hallatszott, amint bezárta maga mögött a kaput. Két óra múlva visszajött, olyan nyugodt arccal mintha a lehető legközönségesebb megbízásban járt volna el s hírül hozta, hogy egy úriember, akinek a személyleírása teljesen ráillik Winkle úrra, aznap reggel Bristolba utazott a Royal szállodától induló postakocsin.

- Sam - szólt Pickwick úr, s megragadta inasa kezét -, maga igazán nagyszerű gyerek; megbecsülhetetlen ember. Utána kell utaznia, Sam.

- Igenis, uram - felelte Sam.

- Mihelyt nyomára lel, rögtön írja meg nekem, Sam - mondta Pickwick úr. - Ha maga elől is meg akarna szökni, akkor üsse le vagy zárja be. Mindenre felhatalmazom, Sam.

- Lesz rá gondom, uram - felelte Sam.

- Mondja meg neki - folytatta Pickwick úr -, mondja meg neki, mennyire fölizgatott, mennyire bánt és mennyire fölháborít, hogy ilyen különös viselkedésre ragadtatta magát.

- Megmondom, uram - felelte Sam.

- Mondja meg neki - folytatta Pickwick úr -, hogy ha magával együtt vissza nem tér ide, ebbe a házba, hát majd vissza fog jönni énvelem, mert magam megyek el érte és visszahozom.

- Ezt is megmondom neki, uram - felelte Sam.

- Mit gondol, Sam, megtalálja majd vajon? - kérdezte Pickwick úr, és komoly szemmel nézett Samre.

- Meg én - felelte Sam nagy önbizalommal -, megtalálom, uram, hacsak a föld el nem nyelte valahol.

- Hát akkor jól van - mondta Pickwick úr. - Induljon minél előbb, Sam.

Ezzel az utasítással Pickwick úr egy pénzösszeget nyomott hűséges inasa markába s meghagyta neki, hogy utazzék rögtön Bristolba, a szökevény felkutatására.

Sam becsomagolt egy útitáskába néhány szükséges apróságot és indulni készült. Amikor azonban a folyosó végére ért, egyszerre csak megállt, szép csöndesen visszaballagott és bedugta fejét a nappali szoba ajtaján.

- Uram - suttogta Sam.

- No, mi kell, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Jól értettem, uram, amit rám bízott? - kérdezte Sam.

- Remélem, hogy jól - felelte Pickwick úr.

- Betű szerint értsem, amit a leütésről tetszett mondani, uram? - kérdezte Sam.

- Betű szerint - felelte Pickwick úr. - Szóról szóra. Tegye, amit jónak lát. Megmondtam, amit megmondtam.

Sam biccentett, hogy érti; aztán visszahúzta a fejét az ajtóból és jókedvűen vágott neki felfedező útjának.

A rossz csillagzat alatt született úriember, aki, szerencsétlenségére, okozója volt annak a szokatlan zűrzavarnak és lármának, mely fölverte a Royal Crescent lakóit - miként már részletesen elbeszéltük az előző fejezetben -, miután nagy nyugtalanság és félelem közepette átkínlódta az éjszakát, elhagyta a házat, ahol a barátai még szenderegtek, s ment, ment, maga sem tudta, hogy hová. Nem is lehet kellő méltánylással és eléggé meleg elismeréssel adózni Winkle úr nemes lelkű tapintatosságának, mely őt erre a lépésre bírta. - "Ha ez a Dowler - így okoskodott magában Winkle úr - nem átallja beváltani (amit pedig bizonyosra veszek) azt, amivel fenyegetett és tettlegességre vetemedik majd velem szemben, kénytelen leszek őt kihívni párbajra. Dowlernek felesége van, s a felesége szereti őt és rá van utalva. Jóságos ég! Ha vak dühömben meg találom ölni, egész életemen át gyötörne a lelkifurdalás!" - Ez a fájdalmas gondolat annyira erőt vett az érzékeny szívű fiatalemberen, hogy a térdei összeverődtek s arcán a súlyos lelki tusának rendkívül nyugtalanító tünetei jelentkeztek. Ilyen gondolatoktól űzetve fölkapta útitáskáját, lábujjhegyen leosont a lépcsőn, az átkozott kaput olyan nesztelenül tette be maga után, ahogy csak tudta és odábbállt. A Royal szálló felé irányozta lépteit s még éppen ott érte a postakocsit, amely indulóban volt Bristol felé; s minthogy neki Bristol éppen olyan jól megfelelt, mint bármely más város, ahová mehetett volna, fölkapaszkodott a bakra és olyan gyorsasággal jutott el rendeltetési helyére, amilyen gyorsaságot józan ésszel el lehetett várni a két lótól, melyek minden áldott nap legalább kétszer tették meg ezt az utat oda-vissza.

A Bokor fogadóban szállt meg, s elhatározta, hogy levél útján sem érintkezik addig Pickwick úrral, amíg föltehető nem lesz, hogy Dowler úr dühe legalább részben elpárolgott; aztán sétálni indult, hogy megnézze magának a várost; az máris feltűnt neki, hogy ennél piszkosabb helyet még soha életében nem látott. Miután bejárta a kikötőt és a dokkokat s megtekintette a székesegyházat, kérdezősködött, hogy merre visz az út Cliftonba; s miután útbaigazították, elindult abba az irányba, amerre mutatták. De valamint a bristoli kövezet nem éppen a legszélesebb és nem is a legtisztább kövezetek közül való, a bristoli utcák sem a legegyenesebbek vagy a legkevésbé zegzugosak; s így aztán Winkle úr, miután a különböző görbületek és kanyarulatok között alaposan eltévedt, kénytelen volt körülnézni, hogy hol találna egy tisztességes boltot, ahol újabb felvilágosításokat és útbaigazítást kérhet.

Pillantása egy újonnan festett házra tévedt, amelyet nemrégiben alakítottak át afféle átmeneti valamivé a bolt és magánlakás között, s amelyről az utcai kapu boltíves ablaka fölött kiugró piros lámpa eléggé elárulta, hogy egy gyakorló sebész rezidenciája, még ha a "Sebész és patikárius" felírás nem pompázott volna is arany betűkkel a táblán az ablak fölött, amely az egykori nappali szobából nyílt az utcára. Minthogy Winkle úr ezt a helyet alkalmasnak találta további kérdezősködésekre, belépett a kis boltba, ahol az aranyozott fölírású fiókok és palackok voltak láthatók; s minthogy odabent nem talált senkit, egy félkoronással kopogtatni kezdett a bolti asztalon, hogy felhívja a figyelmét valakinek, aki esetleg a hátulsó szobában tartózkodhatik, melyet Winkle úr a belső titkos szentélynek gondolt, mert az ajtaján megismétlődött a fölírás: "Sebész és patikárius" - de ezúttal már fehér betűkkel, hogy elkerüljék az egyhangúságot.

Az első kopogásra hirtelen megszűnt odabent a zaj, amely eddig nagyon is élénk volt és úgy hangzott, mintha piszkavasakkal párbajoztak volna odabent; a második kopogásra pedig egy tudós külsejű zöld pápaszemes fiatalember lépett be a boltba nyugodt léptekkel, s kezében egy irgalmatlan nagy könyvvel; megállt a pult mögött és megkérdezte a látogatót, hogy mivel szolgálhat.

- Nagyon sajnálom, uram, hogy háborgatnom kell - mondta Winkle úr -, de nem volna olyan szíves útbaigazítani engem?

- Hahaha! - kacagott a tudós külsejű fiatalember, s az irgalmatlan nagy könyvet fölhajította a levegőbe és roppant ügyesen elkapta megint, éppen abban a pillanatban, amikor már csak egy hajszálon múlt, hogy ízzé-porrá nem zúzta az asztalon álló palackokat. - No, ez aztán bolond dolog!

Az is volt valóban, mert Winkle urat annyira meglepte a sebész úr különös viselkedése, hogy önkéntelenül hátrálni kezdett az ajtó felé, s látszott rajta, hogy eléggé zavarba ejtette ez a furcsa fogadtatás.

- Micsoda, hát nem ismer meg? - kérdezte a tudós külsejű fiatalember.

Winkle úr olyasfélét hebegett, hogy még nem volt szerencséje.

- No, akkor még remélhetek - mondta a doktor úr. - Csak egy kis szerencsém legyen s én fogom kezelni a bristoli vénasszonyok felét. Pokolba veled, penészes vén bitang, pokolba veled! - s ezzel a ráolvasással, mely az irgalmatlan nagy könyvnek szólt, a doktor úr a fóliánst csodálatra méltó ügyességgel a bolt legtávolabbi sarkába röpítette; s miután letette zöld pápaszemét, szakasztott úgy vigyorgott Winkle úrra, mint Robert Sawyer úr, a Guy-kórház volt gyakornoka a Borough-ban, s a Lant Street egykori lakója.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy nem ismert meg mindjárt! - mondta Bob Sawyer úr, miközben meleg barátsággal rázta meg Winkle úr kezét.

- Szavamra mondom, hogy nem ismertem meg - felelte Winkle úr, viszonozva a kézszorítást.

- Hát nem látta a nevemet? - kérdezte Bob Sawyer s azzal felhívta barátja figyelmét a külső ajtóra, amelyre ugyancsak fehér betűkkel ezek a szavak voltak ráfestve: "Sawyer, azelőtt Nockemorf."

- Észre sem vettem - felelte Winkle úr.

- Biz istók, ha tudtam volna, hogy ön az, rögtön berohantam volna, hogy megöleljem - mondta Bob Sawyer úr. - De azt hittem, esküszöm, hogy a végrehajtó.

- Csak nem? - mondta Winkle úr.

- De igen, komolyan azt hittem - felelte Bob Sawyer -, s már éppen ki akartam szólni, hogy nem vagyok itthon, de ha valami üzenetet hagyna, azt Sawyer úr minden bizonnyal megkapná; a végrehajtó ugyanis nem ismer személyesen; se a világítási, se a városi illetékszedő. Azt hiszem azonban, hogy az egyházi adószedő félig-meddig gyanítja, hogy ki vagyok, a vízvezetéki ember pedig bizonyosan ismer, mert kihúztam egy fogát mindjárt az elején, amikor betettem a lábam ebbe a városba. De kerüljön beljebb, kerüljön beljebb!

Bob Sawyer úr, miközben így fecsegett, betuszkolta Winkle urat a hátulsó szobába, ahol ült valaki, mégpedig nem kisebb személyiség, mint Benjamin Allen úr, aki azzal szórakoztatta magát, hogy az izzó piszkavassal apró kerek lyukakat vájt a kandalló párkányába.

- Nini! - mondta Winkle úr. - Ez már igazán nem remélt szerencse. De milyen szép lakása van itt!

- Megjárja, megjárja - felelte Bob Sawyer. - Tudja, az után a sikeres mulatság után hamar levizsgáztam, s a rokonaim kiszurkolták, ami a fölszereléshez kellett; így hát fölvettem egy rend fekete ruhát, föltettem egy pápaszemet, s így jöttem el ide, hogy minél ünnepélyesebb képem legyen.

- És úgy látom, hogy nagyon jó prakszisa is van itt, ugye? - mondta Winkle úr olyan hangon, mint aki ért hozzá.

- Hogyne! - felelte Bob Sawyer. - Olyan szép, hogy pár esztendő múlva az egész jövedelmemet belerakhatja egy borospohárba és letakarhatja egy ribizkelevéllel.

- Csak nem mondja ezt komolyan? - mondta Winkle úr. - Hiszen csak maga a berendezés...

- Merő szélhámosság, édes öregem; a fiókok fele üres - felelte Bob Sawyer -, a másik fele meg ki sem nyílik.

- Ne bolondozzon! - mondta Winkle úr.

- Becsületszavamra, ez az igazság! - felelte Bob Sawyer, miközben kilépett a boltba s szavainak igazságát azzal bizonyította, hogy az álfiókok kis aranyozott gombjait erélyesen ráncigálni kezdte. - Az egész boltban aligha talál valami használhatót a piócákon kívül, s azok is másodkézből valók.

- No hát, ezt sem hittem volna! - kiáltott fel Winkle úr rendkívül meglepődve.

- Remélem is - felelte Bob Sawyer -, mert máskülönben hiába igyekeznénk itt szélhámoskodni, igaz-e? Hanem, mit iszik? Velünk tart? Pompás. Ben, édes komám, nyúlj csak be a pohárszékbe és emeld ki azt a szabadalmazott gyomorerősítőt.

Benjamin Allen úr készségesen elmosolyodott, s a faliszekrényből egy fekete, félig telt pálinkás palackot vett ki.

- Ön persze tisztán issza? - kérdezte Bob Sawyer.

- Köszönöm - felelte Winkle úr. - De még kissé korán van, és inkább vízzel innám, ha nincs ellene kifogása.

- Már hogy volna, ha ön meg tud alkudni a lelkiismeretével - felelte Bob Sawyer; s azzal felhajtott nagy élvezettel egy pohár pálinkát. - Ben, a csuprot!

Benjamin Allen úr az előbbi rejtekhelyéről egy kis réz csuprot vett elő, amelyről Bob Sawyer megjegyezte, hogy nagyon büszke rá, főként azért, merthogy olyan igazi patikai edény. Miután több kislapátra való szenet elégettek, amit Bob Sawyer egy "Szódavíz" felírású ablakszekrényből szedett ki, a patikai edényben nagy nehezen forrni kezdett a víz, s Winkle úr végre megkeresztelhette a pálinkáját. Már mind a hárman nagyon belemelegedtek a társalgásba, amikor egyszerre csak megzavarta őket egy suhancgyerek, aki belépett a boltba, egyszerű szürke libériában, aranyzsinóros kalappal, hóna alatt egy kis fedeles kosárral, s akit Bob Sawyer nyomban ezekkel a szavakkal üdvözölt:

- Gyere csak, Tom, gyere csak, te lókötő!

A fiú szót fogadott és odament hozzá.

- Haszontalan kis naplopó, biztosan megint megálltál mindenütt a városban verekedni! - mondta Bob Sawyer úr.

- Nem én, uram, nem verekedtem - felelte a fiú.

- No hát, nem is tanácslom neked! - mondta Bob Sawyer, fenyegető pillantással. - Mit gondolsz, kinek jut eszébe elhívatni azt az orvost, akinek az inasát az árokban látja golyózni, vagy pedig a kocsiúton sárkányt eregetni? Hát egy csöpp érzék sincs benned a mesterséged iránt, te csirkefogó? Átadtad valamennyi orvosságot?

- Igenis, uram.

- Akkor tedd be az ajtót és vigyázz a boltban - mondta Bob Sawyer úr.

- Lám - mondta Winkle úr, miután a fiú elkotródott -, hiszen az ügyei nem is mennek olyan rosszul, mint ahogy el akarta hitetni velem. Mégiscsak szállít gyógyszert ide vagy amoda.

Bob Sawyer úr kikandikált a boltba, hogy nincs-e idegen ember odakint, aki meghallhatná, aztán egészen közel hajolt Winkle úrhoz és halkan így szólt:

- Hiszen a gyógyszert mind rossz helyen hagyja.

Winkle úr nagyot nézett, Bob Sawyer és barátja pedig nagyot nevettek.

- Hát nem érti? - kérdezte Bob. - Megáll egy ház előtt, meghúzza a cselédcsengőt minden magyarázat nélkül a cseléd kezébe nyom egy csomag orvosságot és eltávozik. A cseléd beviszi az ebédlőbe, a ház ura felbontja és elolvassa a cédulát: - "Cseppek, lefekvés előtt szedendő... labdacsok, mint eddig... bedörzsölés rendelet szerint... az előírt porok. Dr. Sawyer, azelőtt Nockemorf."... - "Orvosi rendelvények gondos előkészítése stb. stb." - Megmutatja a feleségének, az is elolvassa a cédulát; aztán a csomag visszakerül a cselédséghez... azok is elolvassák a cédulát. Másnap ismét beállít a fiú. Nagyon sajnálja... eltévesztette a házszámot... nagy a forgalom... nagyon sok a kihordani való csomag... Dr. Sawyer, azelőtt Nockemorf, szíves elnézésüket kéri. Így aztán forgalomba jön a nevünk, s az orvosi pályán ez a fődolog, barátocskám. Higgye el nekem, édes öregem, hogy ez sokkal többet ér, mint a világ minden hirdetése. Van egy négy unciás üvegünk, amely már fél Bristolt megjárta és még forogni fog tovább is.

- Teringettét, most már értem - jegyezte meg Winkle úr. - De milyen okos módszer!

- Ó, Bennel együtt már sok ilyet kitaláltunk - felelte Bob Sawyer úr. - A lámpagyújtogató tizennyolc pennyt kap hetenként azért, hogy valahányszor elmegy a ház előtt, tíz percig rázza az éjjeli csengőt; az inasom pedig minden vasárnap beront a templomba éppen zsoltáréneklés előtt, amikor az embereknek nincs egyéb dolguk, mint nézelődni maguk körül, kihív a templomból rémült és riadt arccal. - "Uram Teremtőm - mondja mindenki -, valaki hirtelen rosszul lett! Elhívatták dr. Sawyert, azelőtt Nockemorfot. Milyen jól megy a prakszisa ennek a fiatalembernek!"

Bob Sawyer és a barátja, Benjamin Allen, miután az orvosi tudomány némely titkát ekképpen leleplezték, hátradőltek a székükben és torkukszakadtából kacagni kezdtek. Mikor aztán szívük szerint kinevették magukat, a társalgás olyan térre csapott át, mely Winkle urat közvetlenül érdekelte.

Azt hisszük, jeleztük már valahol, hogy Benjamin Allen úr a konyak után rendszerint el szokott érzékenyülni. Az eset nem éppen ritka, mi magunk is bizonyíthatjuk, hogy volt már dolgunk több ízben is olyan emberrel, aki ugyanezzel a betegséggel volt megverve. Életének jelenlegi időszakában pedig Benjamin Allen úr talán még sokkal inkább hajlott az érzelgősségre, mint valaha, amely nyavalyájának oka röviden a következő: már majdnem három hete Bob Sawyernél tartózkodott; Bob Sawyer úr sohasem volt híres a mértékletességéről, Benjamin Allen úrnak pedig könnyen fejébe szállt a szesz, aminek az volt a következménye, hogy Benjamin Allen úr a fent említett egész idő alatt a részleges és a teljes ittasság között ingadozott.

- Kedves barátom - mondta Ben Allen úr, fölhasználva az alkalmat, hogy Bob Sawyer úr átmenetileg kivonult a pult mögé, hogy a már említett, másodkézből származó piócák közül néhányon túladjon -, kedves barátom, én nagyon szerencsétlen vagyok.

Winkle úr erre a nyilatkozatra kifejezte őszinte sajnálatát és érdeklődött, hogy tehetne-e valamit, amivel a szenvedő diák bánatát enyhíthetné.

- Semmit, édes barátom... semmit - mondta Ben. - Emlékszik még Arabellára, Winkle... Arabella kisasszonyra... arra a fekete szemű kislányra, Winkle... amikor Wardle-éknál voltunk? Nem tudom, hogy észrevette-e akkor, de... szép kislány, tudja, Winkle? Talán ha jól megnéz engem, eszébe jut majd az arca?

Winkle úrnak egyáltalában semmire sem volt szüksége, hogy a bájos Arabella eszébe jusson; és ez nagy szerencse is volt ránézve, mert annyi szent, hogy a bátyja arcvonásait ugyan hiába nézte volna, az föl nem frissítette volna soha az emlékezőtehetségét. Nyugalmat színlelt, amennyire csak tőle telt, s azt felelte, hogy nagyon jól emlékszik a szóban forgó fiatal hölgyre, s őszintén reméli, hogy jó egészségnek örvend.

- Bob barátunk pompás fickó, Winkle - mindössze ennyit felelt Benjamin Allen úr.

- Kétségkívül - mondta Winkle úr, akinek nagyon rosszul esett, hogy ezt a két nevet együtt emlegették.

- Egymásnak szántam őket; egymásnak vannak teremtve, egymásért vannak a világon, egymásért születtek, Winkle - mondta Ben Allen úr, és nagy nyomatékkal tette le poharát az asztalra. - A sors különös rendelése ez, édes uram; mindössze öt év korkülönbség van köztük, s mind a kettejüknek augusztusban van a születése napja.

Winkle úr sokkal kíváncsibb volt a folytatásra, semhogy ezen a különös véletlenen valami nagyon tudott volna csodálkozni, bármennyire csodálatos volt is. Ben Allen úr tehát, miután kitörölt a szeméből egy-két könnyet, rátért arra, hogy bármennyire tiszteli és becsüli és szereti ő a barátját, Arabella minden józan ok nélkül, a belátás és kötelesség ellenére, a leghatározottabban ki nem állhatja Bob Sawyert.

- Én azt hiszem - ezzel fejezte be Benjamin Allen úr a szavait -, én azt hiszem, hogy emögött valami régi szerelem lappang.

- És nem sejti, hogy ki lehet az illető? - kérdezte Winkle úr nagyon nyugtalanul.

Benjamin Allen úr felkapta a piszkavasat, harciasan megforgatta a feje fölött, hatalmasat vágott vele egy képzeletbeli koponyára, s végezetül nagyon nyomatékos hangon annyit mondott, hogy ő nem kíván egyebet, csak azt szeretné tudni, hogy ki az illető.

- Megmondanám neki, hogy mit tartok róla - mondta Ben Allen úr, s még vadabbul kezdett hadonászni a piszkavassal.

Mindez természetesen nagyon csillapítólag hatott Winkle úr szívére, aki pár pillanatig szótlanul ült a helyén, de végre nekidurálta magát és megkérdezte, hogy Allen kisasszony Kentben van-e még.

- Nincs, nincs - felelte Ben Allen úr, letéve a piszkavasat, s nagyon ravasz képet vágott. - Wardle háza nem ilyen konok lánynak való hely; s minthogy a szüleink már nem élnek, s én vagyok Arabella természetes gyámja és oltalmazója, néhány hónapra elhelyeztem őt ezen a környéken egy öreg nagynénénknél, egy nagyon szép, unalmas és elzárt helyen. Azt hiszem, édes öregem, hogy ez majd kigyógyítja őt; és ha nem, hát elviszem egy időre külföldre, majd meglátjuk, hogy ez használ-e neki.

- Ó, és a nagynéni Bristolban lakik? - kérdezte Winkle úr dadogva.

- Dehogy, dehogy, nem Bristolban - felelte Ben Allen úr, s a hüvelykujjával hátrafelé bökött a jobb válla fölött. - Ott, ott... arrafelé. De, pszt! Itt jön Bob. Szót sem erről, édes barátom, szót sem erről.

Bármilyen rövid volt is ez a beszélgetés, Winkle urat a legnagyobb mértékben fölizgatta és nyugtalanná tette. Az az állítólagos régi szerelem belemarkolt a szívébe. Lehetséges-e, hogy ő az illető? Lehetséges-e, hogy Arabella őmiatta veti meg a jókedvű Bob Sawyert? Vagy valami szerencsés vetélytársa akadt? Eltökélte magában, hogy bármi úton, de fölkeresi Arabellát, csakhogy itt elháríthatatlan akadállyal találta magát szemben, mert lehetetlen volt kitalálni, hogy Ben Allen felvilágosítása: "ott, ott, arrafelé" három, harminc, vagy esetleg háromszáz mérföldet jelent-e?

De hát pillanatnyilag nem is tűnődhetett tovább a szerelmén, mert Bob Sawyer bejövetele közvetlen előfutára volt egy pékboltból származó húspástétomnak, amelyből Bob erélyes unszolására Winkle úrnak is ki kellett vennie a részét. A takarítónő, aki a gazdasszony szerepét töltötte be Bob Sawyernél, megterítette az asztalt, s miután a szürke libériás fiú anyjától beszereztek egy harmadik pár kést és villát (mert Sawyer úr háztartása nagyon szerény alapon volt berendezve), az ebédhez ültek, amelyhez a sört, mint Sawyer úr megjegyezte, "valódi hazai" pléh ibrikben szolgálták fel.

Ebéd után Bob Sawyer úr behozatta a legnagyobb mozsarát s egy szilke gőzölgő rumos puncsot kezdett főzni benne, mialatt a hozzávalókat nagyon ünnepélyesen és igazi patikárius módjára verte föl és keverte meg egy mozsártörővel. Mint afféle legényembernek, Bob Sawyer úrnak is csak egy pohara volt az egész házban, mely a vendégjog révén Winkle úrnak jutott. Ben Allen úr egy tölcsért kapott, melynek az alja be volt dugaszolva; Bob Sawyer úr maga pedig beérte egy különböző kabalisztikus jegyekkel telerótt, széles peremű kristálytégellyel, amilyenben a gyógyszerészek szokták kimérni folyékony gyógyszereiket, amikor a rendelvényeket elkészítik. Miután ezeken az előkészületeken átestek, megkóstolták a puncsot és kitűnőnek találták; s miután megegyeztek abban, hogy Bob Sawyer és Ben Allen mindig kétszer tölthetnek, amíg Winkle úr egyszer tölt magának, nagy megelégedéssel és jó pajtások módjára hozzáláttak a dorbézoláshoz.

Énekelni azonban nem énekeltek, mert Bob Sawyer úr kijelentette, hogy ez nem férne össze állásával, s hogy ezért a hiányért kárpótolják magukat, annyit fecsegtek és úgy kacagtak, hogy az utca végén is hallhatták s bizonyára hallották is a lármájukat. A vidám beszélgetés közben gyorsan telt az ideje és művelődött a lelke Bob Sawyer úr inasának is, aki a rendes esti foglalkozása helyett - mely abból állt, hogy nevét ráírta a pultra s aztán megint letörölte - most bekandikált az üvegajtón, s így egy füst alatt mindent látott és hallott is.

Bob Sawyer úr jókedve rohamosan tomboló duhajsággá fajult, Ben Allen úr pedig hamarosan elérzékenyedett, a puncs pedig majdnem az utolsó csöppig elfogyott már, amikor az inasgyerek nagy zajjal berontott a szobába és jelentette, hogy éppen most jött a patikába egy fiatal cselédlány dr. Sawyer, azelőtt Nockemorfért, hogy menjen tüstént hozzájuk az egyik szomszédos utcába, nem messze ide. Vagy hússzori elmondás után Bob Sawyer úr megértette az üzenetet, egy vizes ruhát csavart a feje köré, hogy kijózanodjék, s miután ez részben sikerült, föltette zöld pápaszemét és elment hazulról. Winkle urat hiába marasztalták, hogy várja be, amíg Bob Sawyer úr hazajön; miután meggyőződött arról, hogy teljes lehetetlenség Ben Allen úrral értelmesen társalogni az ő szívéhez legközelebb eső témáról, sőt egyáltalán bármilyen témáról, Winkle úr elbúcsúzott és visszatért a vendégfogadóba.

Lelki nyugtalansága és az a sok gondolat, amelyet Arabella idézett föl benne, elejét vette, hogy a puncs, melyet a mozsárból töltögetett magának, olyan hatást gyakoroljon rá, mint amilyet más körülmények között okvetlenül gyakorolt volna. Ennélfogva a söntésben megivott még egy pohár konyakot szódavízzel, aztán bevonult a vendégszobába, az esti élmények hatása alatt inkább lesújtva, semmint föllelkesedve.

A kandalló előtt, háttal a tűznek, egy jól megtermett úriember üldögélt nagykabátban - más vendég nem is volt a szobában. Az évszakhoz képest elég hűvös volt az este, s az úriember félretolta egy kissé a székét, hogy az új jövevénynek is juttasson valamit a tűz melegéből. De mit érzett Winkle úr, amikor e művelet közben egyszerre csak meglátta, hogy az idegen nem más, mint a bosszúra éhes és vérszomjas Dowler!

Winkle úr legelső gondolata az volt, hogy megrántja a hozzá legközelebb eső csengettyűt; szerencsétlenségére azonban a legközelebbi csengettyűzsinór éppen Dowler úr feje fölött lógott. Egy lépést tett feléje, de aztán meggondolta magát. Azonban, alighogy egyet lépett, Dowler úr villámgyorsan hátrálni kezdett.

- Kérem, Winkle úr! Nyugalom. Ne üssön meg, uram. Nem tűröm el, hogy megüssön! Soha! - szólt Dowler úr, és jámborabb képet vágott, mint amilyet Winkle úr egy ilyen ádáz férfitól várt volna.

- Hogy megüssem, uram? - dadogta Winkle úr.

- Nehogy megüssön, uram - felelte Dowler. - Csillapodjék le. Vegyen erőt magán. Foglaljon helyet, uram. Hallgasson meg.

- Uram - mondta Winkle úr, tetőtől talpig remegve -, mielőtt beleegyeznék abba, hogy leüljek ön mellé, vagy önnel szembe anélkül, hogy becsöngessem a pincért, addig is biztosítanom kell magamat az iránt, hogy megértjük majd egymást. Ön a múlt éjjel megfenyegetett engem, uram, borzasztóan megfenyegetett. - Winkle úr nagyon elsápadt és elhallgatott.

- Igaz - mondta Dowler úr, akinek az arca majdnem olyan fehér volt, mint Winkle úré. - A körülmények gyanúsak voltak. Azóta mindent tisztáztunk. Tisztelem az ön bátorságát. Ön egyenes lelkű ember. Tudatában volt ártatlanságának. Itt a kezem. Szorítsa meg.

- Igazán, uram - felelte Winkle úr, aki habozott, hogy nyújtson-e kezet, vagy nem, mert attól tartott, hogy Dowler ezzel a kézszorítással esetleg csak tőrbe akarja csalni -, igazán, uram, én...

- Tudom, hogy mit akar mondani - vágott közbe Dowler úr. - Ön sértve érzi magát. Ez igazán természetes. Magam is csak így volnék vele. Vétettem ön ellen. Megkövetem érte. Legyen jó hozzám. Bocsásson meg. - S azzal Dowler úr gyöngéd erőszakkal megragadta Winkle úr kezét, roppant hevesen megrázta, kijelentette, hogy Winkle úr igazán ember a talpán, és hogy sokkal többet tart róla, mint eddigelé.

- Most pedig üljön le - mondta Dowler úr. - Mondjon el mindent. Hogy talált rám? Mikor jött utánam? Legyen őszinte. Beszélje el.

- Merő véletlen az egész - felelte Winkle úr, aki egészen elhűlt, amikor látta, hogy milyen váratlan és érdekes fordulatot vesz ez a találkozás. - Merő véletlen.

- Ennek örvendek - mondta Dowler úr. - Ma reggel fölébredek. Fenyegetéseimet már elfelejtettem. Mulattam az eseten. Barátkozó kedvemben voltam. És ezt meg is mutattam.

- Kinek? - kérdezte Winkle úr.

- A feleségemnek... Fogadalmat tettél... mondta az asszony... Igaz, feleltem én... Elhamarkodott dolog volt, mondja ő... Az volt, feleltem én. De visszaszívom. Hol van ő?

- Kicsoda? - kérdezte Winkle úr.

- Ön - felelte Dowler úr. - Lementem a lépcsőn. Ön nem volt sehol. Pickwick komor képet vágott. A fejét csóválgatta. Azt mondta, reméli, hogy nem fog tettlegességre kerülni a sor. Mindent megértettem. Ön sértve érezte magát. Elment hazulról... talán egy barátjáért, vagy talán pisztolyokért. Bátor ember, mondtam én. Bámulom érte.

Winkle úr a torkát köszörülte, és miután kezdett rájönni a dolog nyitjára, nagyon fontoskodó képet vágott.

- Egy levelet hagytam hátra az ön számára - folytatta Dowler úr. - Megírtam benne, hogy sajnálom a történteket. Aminthogy igaz is volt. Sürgős üzleti ügyek Bristolba szólítanak. Ön nem érte be ezzel. Utánam jött. Szóbeli magyarázatot követelt. Igaza volt. De most már rendbe hoztuk az ügyet. Üzleti dolgaimat is elintéztem. Holnap visszamegyek. Utazzunk együtt.

Mennél messzebbre jutott Dowler úr a kimagyarázkodásban, annál komorabb és szigorúbb lett Winkle úr arca. Ez volt hát a nyitja, hogy Dowler úr beszédje miért volt az elején olyan talányos: Dowler úr éppúgy szűkölt a párbajtól, mint jómaga; szóval ez a félelmetes hetvenkedő alak a legpipogyább fráterek fajtájából való, s minthogy Winkle úr elutazását félelmében félreértette, ugyanarra a lépésre határozta el magát, mint ő, és bölcsen elpárolgott, amíg a fölkorbácsolt indulatok ismét le nem csillapodtak.

Mihelyt Winkle úr tisztába jött a dolgok valódi állásával, nagyon fenyegető arcot öltött s azt mondta, hogy teljesen beéri ezzel az elégtétellel; de ezt olyan hangon mondta, amiből Dowler úr csakis azt érthette ki, hogy ha Winkle úr nem érné be az elégtétellel, akkor itt okvetlenül történt volna valami szörnyűséges és gyilkos dolog. Dowler úr, úgy látszik, kellőképpen méltányolta is Winkle úr nagylelkűségét és békülékenységét; s miután ismételten örök barátságot fogadtak egymásnak, a hadviselő felek szépen aludni tértek.

Vagy félórával éjfél után, amikor Winkle úr már jó húsz perce élvezte az első álom édes gyönyörét, egyszerre csak hangos kopogás hallatszott szobája ajtaján, s minthogy a kopogás egyre fokozódó erővel ismétlődött, Winkle úr felült az ágyban és kiszólt, hogy ki van ott és mi a baj.

- Kérem, uram, egy fiatalember van itt és azt mondja, hogy tüstént beszélnie kell önnel - felelte a szobalány hangja.

- Egy fiatalember! - kiáltott fel Winkle úr.

- Az bizony, senki más - felelte egy másik hang a kulcslyukon keresztül. - És ha ezt a díszes fiatalembert azonnal be nem bocsátja, uram, hát könnyen megeshetik, hogy előbb lesz bent a szobában a lába, mint a feje. - És e jóakaró figyelmeztetés után a fiatalember gyöngéden megrúgta az ajtó egyik alsó betétjét, mint aki nyomatékot és súlyt akar kölcsönözni a szónak.

- Maga az, Sam? - kérdezte Winkle úr kiugorva az ágyból.

- Teljes lehetetlenség puszta ésszel megállapítani valakinek a személyazonosságát, amíg az ember szemtől szembe nem látja - felelte a hang csökönyösen.

Winkle úr azonban nem nagyon kételkedett a fiatalember személyazonosságában, minélfogva ajtót is nyitott neki; s alighogy ez megtörtént, hevesen berontott a szobába Samuel Weller úr, gondosan bezárta az ajtót belülről, a kulcsot megfontoltan a mellényzsebébe dugta, s miután Winkle urat tetőtől talpig végigmérte, így szólt:

- Ön aztán nagyon furcsa egy fiatalúr, kérem!

- Micsoda viselkedés ez, Sam? - kérdezte Winkle úr fölháborodva. - Távozzék innen rögtön. Mit jelent ez, kérem?

- Hogy mit jelent! - vágott vissza Sam. - Ejnye, uram, ez már mégis több a soknál, ahogy az egyszeri hentes mondta, amikor a felesége hármas ikreket szült neki. Hogy mit jelent ez! No, hát ez igazán nem rossz, nem rossz.

- Nyissa ki az ajtót és hagyja el tüstént ezt a szobát, kérem - mondta Winkle úr.

- El is fogom hagyni ezt a szobát abban a nyomban, mihelyt ön is elhagyja, uram - felelte Sam erélyesen, s nagy komolyan leült. - Ámde, ha úgy fordulna a dolog, hogy a hátamra kellene kapnom és úgy kellene kivinnem, akkor persze legalább egy fejhosszal előbb jutnék ki, mint uraságod. De legyen szabad abbeli reményemnek kifejezést adnom, hogy nem fog a végsőkre kényszeríteni... hogy szó szerint idézzem, amit az egyszeri nemes ember mondott a makacs osztrigának, aki csak nem akart kijönni a héjából, akárhogy birizgálta is egy tűvel, minek következtében az úriember már attól kezdett tartani, hogy kénytelen lesz őt az ajtó között összezúzni. - E szokatlanul hosszadalmas kijelentése után Sam a térdére fektette a két kezét s farkasszemet nézett Winkle úrral, s az arca világosan elárulta, hogy esze ágában sincs tréfálni.

- Ön igazán nagyon kellemes egy fiatalember, kérem - folytatta Weller úr szemrehányó hangon -, hogy a mi drága urunkat mindenféle kellemetlen galibába keveri, amikor ő a fejébe vette, hogy tűzön-vízen keresztül is kitart az elvei mellett. Ön sokkal rosszabb, mint Dodson, uram. Ami pedig Foggot illeti, az egy ma született bárány önhöz képest. - Weller úr ezt az utóbbi kijelentését azzal kísérte, hogy nagyot ütött mind a két térdére, aztán haragosan összefonta karjait és hátravetette magát a széken, mintha a bűnös védekezését várná.

- Édes jó barátom - szólt Winkle úr kezét nyújtva, s amíg beszélt, folyton vacogott a foga, mert Weller úr egész lelki prédikációját állva hallgatta végig, és hálóköntösben -, édes jó barátom, tisztelem, becsülöm kitűnő barátomhoz való hűséges ragaszkodását és igazán szívemből sajnálom, hogy megint aggodalmat okoztam neki. No, Sam, no!

- Sajnálhatja is - felelte Sam, kissé mogorván, de azért tisztelettudóan megrázta a feléje nyújtott kezet. - Bizony, sajnálhatja és nagyon örülök, hogy megbánta, amit tett; mert ha rajtam állna, én ugyan nem tűrném, hogy a gazdámat bárki is elkeserítse; hát csak ennyit akartam mondani.

- Hát persze, Sam, igaza van - mondta Winkle úr. - Így ni! Most pedig feküdjék le, Sam, majd holnap reggel folytatjuk.

- Nagyon sajnálom, uram - mondta Sam -, de nem fekhetem le.

- Nem fekhetik le? - ismételte Winkle úr.

- Nem - felelte Sam a fejét rázva. - Nem tehetem.

- Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy még ma éjjel visszautazik? - faggatta Winkle úr csodálkozó hangon.

- Dehogy, hacsak ön mindenáron nem kívánja - felelte Sam. - De nem hagyhatom el ezt a szobát. Szigorú parancsot kaptam a gazdámtól.

- Szamárság, Sam - mondta Winkle úr. - Két-három napig még itt kell maradnom, sőt mi több, Sam, magának is itt kell maradnia, segítségemre kell lennie, hogy találkozhassam egy fiatal hölggyel... Allen kisasszonnyal, Sam... hiszen emlékszik még rá... látnom kell őt és látni is fogom, mielőtt elhagyom Bristolt.

Feleletül Sam minden egyes szóra nagyon erélyesen rázta a fejét és nagy nyomatékkal jelentette ki:

- Nem lehet.

Hosszas magyarázgatás és rábeszélés után, s miután Winkle úr részletesen elmesélte, hogy esett meg a találkozása Dowler úrral, Sam mégis ingadozni kezdett és végül egyezség jött létre kettejük között, amelynek fő feltételei és pontjai a következők voltak:

Hogy Sam eltávozik és nem háborgatja Winkle urat szobájának korlátlan birtoklásában, de azzal a kikötéssel, hogy kívülről rázárhatja az ajtót s magával viheti a kulcsot; ezzel szemben köteles tűzilárma vagy egyéb veszedelem esetén haladéktalanul fölnyitni az ajtót. Hogy másnap reggel korán levelet írnak Pickwick úrnak, amelyet Dowler úr fog kézbesíteni, s amelyben engedélyt kérnek tőle, hogy a már említett cél érdekében Bristolban maradhassanak s postafordultával választ kérnek; ha kedvező a válasz, a szerződő felek továbbra is Bristolban maradnak, ha nem, a válasz vétele után haladéktalanul visszatérnek Bathba. És végül, Winkle úr kötelezi magát, hogy időközben sem az ablakon, sem a kandallón keresztül, sem más alattomos módon nem fog kereket oldani. Miután az egyezséget megkötötték, Sam bezárta az ajtót és eltávozott.

Már majdnem leért a lépcsőn, amikor megállt és kihúzta zsebéből a kulcsot.

- Arról teljesen megfeledkeztem, hogy leüssem - mondta Sam, félig visszafordulva. - Pedig a gazdám világosan meghagyta, hogy leüssem. No, nagy szamár voltam! De sebaj - mondta Sam megint fölélénkülve -, holnap könnyen helyrehozhatom ezt a mulasztást.

Ezen aztán Weller úr megvigasztalódott, visszadugta zsebébe a kulcsot, minden további lelkifurdalás nélkül lépkedett le az utolsó lépcsőfokokon és a fogadó többi lakójával egyetemben nemsokára ő is mély álomba merült.

Weller úr másnap egész nap szemmel tartotta Winkle urat és szilárdan föltette magában, hogy addig nem is veszi le róla a szemét, amíg határozott utasításokat nem kap a főhadiszállásról. Bármennyire bántotta is Winkle urat Sam szigorú őrködése és nagy ébersége, mégis úgy okoskodott, hogy jobb lesz, ha békén eltűri, mintsem heves vonakodásával megkockáztassa azt, hogy erőszakkal vigyék vissza, már csak azért is, mert Sam több ízben is nagyon érthetően tudtára adta, hogy ő mint kötelességtudó inas, kénytelen lesz ilyen értelemben eljárni. Nagyon valószínű, hogy Sam nemigen habozott volna Winkle urat farkasgúzsba kötve visszaszállítani Bathba, ha ennek a műveletnek elejét nem veszi az a körülmény, hogy Pickwick úr rögtön válaszolt a levelükre, amit Dowler úr elvitt neki. S méghozzá úgy válaszolt rá, hogy esti nyolc órakor személyesen toppant be a Bokor fogadó éttermébe és mosolyogva közölte Sammel, akinek nagy kő esett le a szívéről, hogy jól végezte a dolgát, és hogy már nem kell többé őrt állnia.

- Azt tartottam, legjobb lesz, ha magam jövök - szólt Pickwick úr Winkle úrhoz fordulva, mialatt Sam kihámozta őt nagykabátjából és útikendőjéből -, de mielőtt megengedném Samnek, hogy beleártsa magát a dologba, szeretném tudni biztosan, hogy komoly és tisztességes-e az ön szándéka azt a fiatal hölgyet illetőleg.

- Komoly, a legkomolyabb... tiszta szívből kijelenthetem! - felelte Winkle úr nagy hévvel.

- Gondolja meg, Winkle - szólt Pickwick úr, s a szeme felragyogott -, gondolja meg, hogy a mi derék, vendégszerető barátunk házában találkoztunk vele. Nem volna szép tőlünk, ha viszonzásul kellő megfontolás nélkül játékot űznénk ennek a fiatal kisasszonynak a szívével. Ezt nem fogom megengedni, uram, nem fogom megengedni.

- Igazán, eszem ágában sincs - kiáltott fel Winkle úr lelkes hangon. - Én már régen eldöntöttem a dolgot és úgy érzem, hogy nélküle sohasem lehetnék boldog. Én csakis Arabellában találom meg a boldogságomat.

- Hát akkor nagyon kicsi lehet az a boldogság, ha elfér a kisasszonyban, uram - szólt közbe Weller úr nyájas mosollyal.

Winkle úr kissé szigorú arcot vágott erre a közbeszólásra, Pickwick úr pedig ráförmedt az inasára és felszólította, hogy ne űzzön tréfát az emberi szív legszentebb érzelmeivel, mire Sam azt felelte, hogy ő ilyet sohasem tenne szántszándékkal, de az emberi szívnek annyi a legszentebb érzelme, hogy ő meg sem tudja állapítani, melyik közülük a legszentebb, amikor emlegetni hallja.

Winkle úr azután elmesélte, hogy mi történt közte és Ben Allen úr között, Arabellát illetőleg; elmondta, hogy találkozni akar a fiatal hölggyel, hogy annak rendje és módja szerint megvallhassa szerelmét; egyúttal a fent említett Ben Allen úr némely homályos célzásából és elejtett szavaiból következtetve, azt a meggyőződését is kifejezte, hogy Arabellát okvetlenül valahol a környéken tartják őrizet alatt. És hogy ez minden, amit a dologról tud vagy gyanít.

Elhatározták, hogy ennek a vékony és gyönge fonálnak a nyomán Sam másnap reggel fölfedező útra indul; egyúttal abban is megállapodtak, hogy közben Pickwick úr és Winkle úr, akik nem bíztak annyira a jó szimatjukban, bejárják a várost, és még a nap folyamán véletlenül bekukkantanak Bob Sawyer úrhoz, abban a reményben, hogy az ifjú kisasszony hollétére vonatkozólag látni vagy hallani fognak esetleg valamit.

Így aztán másnap reggel Sam Weller úr hozzá is fogott a nyomozáshoz, s egyáltalában nem csüggesztette el, hogy a kilátásai egy csöppet sem biztatók; végigment az egyik utcán, vissza a másikon, föl-le - majdnem azt mondtuk volna, hogy az egyik dombra föl, a másikról le, csakhogy Cliftonban mindig emelkedik a part anélkül, hogy bármire vagy bárkire is akadt volna, akitől a szóban forgó dologra nézve a legcsekélyebb felvilágosítást nyerhette volna. Pedig számtalanszor szóba ereszkedett az istállófiúkkal, akik az országúton jártatták a lovakat, s a dajkákkal, akik a gyalogutakon jártatták a gyerekeket; de sem amazokból, sem emezekből nem tudott kivenni olyasmit, ami akár a legtávolabbi vonatkozásban is lett volna azzal a dologgal, aminek ő fortélyos kérdésekkel akart a nyomára jönni. Igen sok házban igen sok fiatal hölgy volt, akiknek java részét a hímnemű és a nőnemű cselédek határozottan meggyanúsították azzal, hogy nagyon szerelmesek valakibe, vagy mindenesetre hajlandók nagyon beleszeretni valakibe, ha efféle alkalom kínálkozik. Minthogy azonban ezek közül a kisasszonyok közül senkit sem hívtak Arabella Allennek, Sam egy szikrával sem lett okosabb, mint volt.

Samnek alaposan meggyűlt a baja a nagy széllel, amely szembe fújt vele és csak azt szerette volna tudni, hogy vajon ezen a környéken az embernek mindig két kézzel kell-e fognia a kalapját; aztán egy lombos, árnyas mellékútra ért, amelytől jobbra-balra elszórtan, szinte elbújva, néhány csöndes villa állt. Egy hosszú, keskeny zsákutca végében, az istállóajtó előtt egy lovász ácsorgott, félig öltözetlenül, s szemmel láthatólag meg volt győződve arról, hogy ő most a lapáttal meg a targoncával dolgozik. Egyébként ezen a helyen meg kell jegyeznünk, hogy világéletünkben alig láttunk még lovászt, aki semmittevő pillanataiban az istálló ajtaja előtt, többé-kevésbé ne esett volna áldozatul ennek a sajátságos önáltatásnak.

Sam úgy vélekedett, hogy ezzel a lovásszal csak úgy szóba ereszkedhetik, mint bárki mással, márcsak azért is, mert közben elfáradt a sok gyaloglásban, s a targoncával éppen szemközt egy jókora kődarab volt; így hát végigballagott a keskeny utcán, s miután letelepedett a nagy kőre, megkezdte a társalgást azzal a fesztelenséggel és közvetlenséggel, mely őt annyira jellemezte.

- Jó reggelt, öreg cimbora - kezdte Sam.

- Talán inkább jó napot - felelte az istállófiú, és mogorván nézett Samre.

- Nagyon igaza van, öregem - mondta Sam. - Jó napot akartam mondani. Hogy van, hogy van?

- Attól ugyan nem vagyok sokkal jobban, hogy magát látom - felelte a rosszkedvű lovász.

- No, hát ez igazán különös - mondta Sam -, mert magának meg olyan ritka vidám a képe, s egyáltalában olyan jópipának látszik, hogy az embernek szinte repes a szíve örömében, ha magát nézi.

A mogorva lovász még mogorvább képet vágott, de nem tudott olyan mogorva lenni, hogy Samet kihozza a sodrából, aki rögtön nagy érdeklődéssel tudakolta, hogy nem Walkernek hívják-e a gazdáját.

- Nem - felelte a lovász.

- Vagy talán Brownnak?

- Annak se.

- Se Wilsonnak?

- Nem, annak se.

- Jó - felelte Sam -, akkor hát tévedtem; akkor hát a gazdájának sohase volt szerencséje hozzám, pedig én azt hittem. Az én kedvemért ne várakozzék idekint - szólt Sam, amikor a lovász betolta a targoncát s már éppen be akarta zárni az ajtót. - A kényelem előbbrevaló, mint az udvariasság, öreg cimbora; nem veszem zokon magától.

- Én meg szívesen ütném le a fejét egy félkoronásért - mondta a mogorva lovász, miközben az ajtó egyik szárnyát betette.

- No, ilyen olcsón nem adnám a fejemet. Magának legalábbis élethossziglani bérébe kerülne, és még így is jutányosan kapná. Tiszteltetem a házbelieket. Mondja meg odabent, hogy ne várjanak rám az ebéddel s ne is tegyenek félre semmit, mert úgyis kihűlne, amíg visszajövök.

Feleletül a lovász, akinek már fölforrt az epéje, azt dörmögte magában, hogy igazán kedve volna amúgy istenigazában ellátni valakinek a baját, de azért bement anélkül, hogy ezt a szándékát végrehajtotta volna; dühösen csapta be maga után az ajtót, s figyelemre sem méltatta Sam gyöngéd kérelmét, hogy adjon neki emlékül egy fürtöt a hajából.

Sam ülve maradt a nagy kövön, és azon tűnődött, hogy mitévő legyen; meghányta-vetette magában azt a tervet, hogy Bristol környékén öt mérföldön belül bekopogtat minden ajtón és naponként átlag százötven-kétszáz házat intéz el, s ilyen módon próbálja kinyomozni Arabella Allen kisasszonyt, amikor a véletlen egyszerre olyasmit hozott az útjába, amit ki nem tudott volna sütni, ha egy álló esztendeig üldögél is a nagy kövön.

A keskeny utcára, ahol Sam üldögélt, három vagy négy kertajtó nyílt, s mindegyik olyan házba vezetett, amelyek mind külön álltak ugyan, de amelyeket csakis a kertek választottak el egymástól. S minthogy a kertek igen nagyok és igen hosszúak voltak és sűrűn be voltak ültetve fával, a házak nemcsak jó messzire álltak egymástól, de jórészt el is voltak takarva. Sam ott ült, s merőn nézte a halom szemetet, mely egy kapun kívül volt, éppen annak a kapunak a szomszédságában, amelyen keresztül a lovász eltávozott, s alaposan meghányta-vetette elméjében, hogy milyen nehézségekkel jár majd ez a tervezett vállalkozása, amikor a kapu egyszerre csak kinyílt, s egy nőcseléd lépett ki az utcára, hogy kirázzon két, ágy elé való szőnyeget.

Sam annyira el volt foglalva a maga gondolataival, hogy valószínűleg nem is méltatta volna behatóbb figyelemre a lányt, hanem beérte volna annyival, hogy éppen csak föltekint és megállapítja róla, hogy nagyon formás és csinos a termete, ha lovagias érzelmeit föl nem ébreszti az a körülmény, hogy a kis cselédlánynak nem volt semmi segítsége, a szőnyegek pedig nyilvánvalóan nagyon is nehezek voltak neki egymagának. Sam a maga módján rendkívül lovagias úriember volt s mihelyt észrevette ezt a körülményt, felugrott a nagy kőről és a lány felé indult.

- Édes gyermekem - mondta Sam, miközben nagyon illedelmesen közeledett hozzá -, hiszen megárt a formás kis alakjának, ha egymaga rázza ki ezeket a szőnyegeket. Hadd segítek magának.

A hajadon, aki eddig szemérmesen úgy tett, mintha nem is tudná, hogy férfi van a közelben, erre a szóra megfordult - kétségkívül azért (ő legalábbis később így mondta), hogy visszautasítsa a teljesen ismeretlen ember ajánlatát -, amikor a visszautasító szó helyett csak visszahőkölt, s egy félig elfojtott sikolyt hallatott. Sam is alighanem ugyanúgy meghökkent, mint a lány, mert a szép termetű nőcseléd arcvonásaiban fölismerte az ő Bálint-napi párját, Nupkins úr csinos szobalányát.

- Teringettét, Mary, édes Mary! - kiáltott fel Sam.

- No, né, Weller úr - szólt Mary -, hogy megijeszti az embert!

Sam erre a szemrehányásra nem élőszóval felelt, sőt azt sem mondhatjuk meg pontosan, hogy milyen feleletet adott. Csak annyit tudunk, hogy rövid szünet után Mary így szólt: "Jézusom, Weller úr, legyen már elég!" - s hogy néhány pillanattal előbb Sam kalapja leesett a fejéről - ebből a két jelből pedig hajlandók vagyunk arra következtetni, hogy egy-két csókot váltottak egymással, ha ugyan nem többet.

- De hát hogy kerül maga ide? - kérdezte Mary, amikor ismét megindult a beszélgetés, amely a föntebbiek alatt szünetelt.

- Hát azért jöttem, hogy magát lássam, galambom, ez csak természetes, nem? - felelte Weller úr, aki ezúttal szerelméért föláldozta az igazmondását.

- És honnan tudta, hogy itt vagyok? - kérdezte Mary. - Ugyan ki mondhatta meg magának, hogy Ipswichben más helyre szegődtem, s hogy az uraságom ide költözött? Ugyan ki mondhatta meg magának, Weller úr?

- Hát persze - mondta Sam, sunyi pillantással -, ez persze fúrja az oldalát. Hogy ki mondhatta meg nekem.

- Nem Muzzle úr volt? - kérdezte Mary.

- Ó, dehogy - felelte Sam, és komolyan csóválta a fejét. - Nem ő volt.

- Akkor csak a szakácsné lehetett - mondta Mary.

- Hát persze, csak ő lehetett.

- No, ilyet még életemben sem hallottam! - kiáltott fel Mary.

- Magam se - felelte Sam. - Hanem, Mary, édes jó Mary - Sam itt már olvadozni kezdett a nagy szerelemtől -, Mary, galambom, más dolgon töröm most a fejemet, nagyon sürgős dolgon. A gazdámnak van egy barátja... Winkle úr, emlékszik-e rá?

- Az a zöld kabátos úr? - kérdezte Mary. - Ó, hogyne emlékeznék rá.

- No hát, az az úr - mondta Sam -, őrületesen szerelmes... meg van egészen keveredve, s azt sem tudja, hol áll a feje.

- Jézusom! - kiáltott fel Mary.

- Igen - folytatta Sam. - De ez nem volna még baj, ha rá tudnánk találni valahogyan arra a fiatal hölgyre... - s azzal Sam, közben-közben minduntalan kitérve Mary bájaira és azokra a kimondhatatlan gyötrelmekre, amelyeket ő utolsó találkozásuk óta átszenvedett, hűségesen beszámolt Winkle úr jelenlegi helyzetéről.

- No hát - mondta Mary -, még ilyet se hallottam!

- Hát persze hogy nem - felelte Sam. - Senki nem hallott még ilyet soha, és nem is fog senki soha ilyet hallani; én meg lótok-futok itt, akárcsak a bolygó zsidó... aki híres sportember volt a maga korában, mint talán már hallotta is, édes Mary, mindig versenyt futott az idővel és sohasem ért rá aludni... lótok-futok szakadatlan, s keresem-kutatom azt az Arabella Allen kisasszonyt.

- Milyen kisasszonyt? - kérdezte Mary álmélkodva.

- Arabella Allen kisasszonyt - felelte Sam.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Mary, s a kertajtóra mutatott, amelyet a mogorva lovász az imént bereteszelt maga mögött. - Hiszen ez az a ház, ott ni, már hat hete ott lakik. Az első szobalány, aki az asszonynak is komornája, az mesélte el nekem az egészet, a mosókonyha kerítésénél egy reggel, amikor még az egész háznép ágyban volt.

- Mi a csuda? Éppen a maguk szomszédjai? - kérdezte Sam.

- Igen, a tőszomszédaink - felelte Mary.

Weller úrra ez az értesítés olyan nagy hatást gyakorolt, hogy kénytelen volt mind a két karjával megfogózkodni a szép hírhozóba, mert különben okvetlenül földre roskadt volna; és ismét többrendbeli szöveg nélküli szerelmi közleményt váltottak egymással, amíg Weller úr annyira össze tudta szedni magát, hogy visszatérhetett a tárgyra.

- Teringettét - szólalt meg végül Sam -, ha ez nem ér fel egy kakasviadallal, hát akkor semmi a világon, mint a főpolgármester mondta, amikor a miniszter ebéd után a főpolgármesterné egészségére emelte poharát! Éppen a maguk szomszédjai! Üzenetet kell vinnem a kisasszonynak s már egész nap azzal bajlódom, hogy adhatnám át neki.

- Ó - mondta Mary -, most nem adhatja át neki, mert csak esténként jár le a kertbe sétálni és akkor is csak nagyon kis időre; a házból meg soha nem megy ki az öreg asszonyság nélkül.

Sam tűnődött egy darabig és végül a következő haditervet eszelte ki: visszajön majd alkonyatkor - amikor Arabella szokott sétáját végzi -, Mary bebocsátja az ő uraságának a kertjébe, ő azután majd egy nagy körtefa lehajló, sűrű lombozata alatt, amely okvetlenül eltakarja, iparkodik felmászni a kőkerítésre; onnét átadja majd az üzenetet és ha lehetséges, találkozót eszközöl ki Winkle úr számára másnap estére, ugyanabban az órában. Miután mindezt sietve megbeszélték, segíteni kezdett Marynek kirázni a szőnyegeket, amiről közben teljesen megfeledkeztek.

Kis szőnyegeket kirázni éppenséggel nem olyan ártatlan dolog, mint amilyennek látszik, mert ámbár maga a kirázás még nem nagyon veszedelmes, de az összehajtás annál fortélyosabb művelet. Amíg a kirázás tart és a két fél szőnyeghossznyira van egymástól, olyan ártatlan a mulatság, hogy ártatlanabbat ki sem lehetne találni; de amikor az összehajtogatás kezdődik, és a távolság kettejük között egyre jobban fogy, s már csak a fele van meg, aztán csak a negyede, aztán csak a nyolcada, aztán csak a tizenhatoda, és végül csak a harmincketted része, föltéve, hogy elég hosszú a szőnyeg, a dolog veszedelmessé válik. Nem tudjuk pontosan, hogy ők ketten hány szőnyeget hajtogattak össze, de merjük állítani, hogy ahány szőnyeg volt, Sam annyiszor meg is csókolta a takaros kis szobalányt.

Weller úr azután beült a szomszéd kocsmába, s a mértékletesség határain belül eszegetett és iszogatott, amíg alkonyodni nem kezdett; s aztán visszatért a szűk zsákutcába. Miután Mary bebocsátotta a kertbe s miután ugyancsak Mary ismételten a lelkére kötötte, hogy a lábát meg a nyakát valahogyan ki ne törje, Sam felmászott a körtefára, hogy ott várakozzék, amíg Arabella kisasszony meg nem jelenik.

Várt, várt sokáig, de a várva várt esemény csak nem akart bekövetkezni, és Sam már-már kezdte azt hinni, hogy egyáltalában nem is fog bekövetkezni, amikor egyszerre csak könnyű lépteket hallott a kert kavicsán, s nyomban utána megpillantotta Arabellát, aki eltűnődve jött kifelé a kerti úton. Mikor a körtefa közelébe ért, Sam, hogy jelenlétét finoman tudtára adja, különféle szörnyű hangokat hallatott, amelyek talán természetesen hatottak volna egy olyan élemedett ember szájából, aki már zsenge gyermekkora óta szamárhurutban, gégelobban és torokgyíkban szenved.

Arabella kisasszony ijedt pillantást vetett arrafelé, amerről ezek a pokoli hangok jöttek, minthogy azonban félelme egy csöppet sem hagyott alább, amikor az ágak között egy embert pillantott meg, valószínűleg elfutott volna s fellármázta volna a házat; de szerencsére a nagy ijedtségtől mozdulni sem tudott, csak lehanyatlott egy kerti padra, amely valamilyen szerencsés véletlen folytán a közelben állt.

- No tessék, most meg elájult - monologizált Sam meghökkenve. - Ej, de buta dolog, hogy ezek a kisasszonykák mindig ilyenkor ájulnak el, amikor nem kellene. Ej, no, kisasszony, Allen kisasszony, hallja-e, Arabella, Winkle-né, térjen már magához!

Hogy Winkle nevének a varázsa volt-e, vagy a hűvös esti levegő, vagy valami halvány visszaemlékezés Weller úr hangjára, ami Arabellát ismét eszméletre térítette - ezt nem tudjuk, de nem is fontos. Tény az, hogy felemelte a fejét, és bágyadt hangon megszólalt:

- Ki az és mit akar?

- Pszt - mondta Sam, s átlendült a kerítés peremére, miközben úgy összehúzta magát, ahogy csak lehetett -, csak én vagyok, kisasszony, csak én.

- Pickwick úr inasa? - kérdezte Arabella komoly arccal.

- Tulajdon személyében - válaszolta Sam. - Winkle úr itt van s azt sem tudja, hová legyen kétségbeesésében, kisasszony.

- Ó! - szólt Arabella, s közelebb lépett a kőfalhoz.

- Bizony! - mondta Sam. - Tegnap este már azt hittük, hogy kényszerzubbonyt kell ráadnunk; egész nap csak őrjöng, és azt mondja, hogy ha holnap estig nem találkozhatik a kisasszonnyal, hát vízbe fojtja magát, vagy valami nagy bolondságot csinál.

- Jaj, nem, nem, az Isten szerelmére, Weller úr! - kiáltott fel Arabella, összekulcsolva a két kezét.

- De igen, ő ezt mondta, kisasszony - felelte Sam. - Márpedig Winkle úr mindig állja a szavát, s én hiszem, hogy meg is teszi, ha mondta. A szemüveges kis doktortól tudott meg mindent magáról.

- A bátyámtól? - kérdezte Arabella.

- Nem tudom, hogy melyik a maga bátyja, kisasszony - felelte Sam. - Nem tudom pontosan, hogy melyik kettejük közül. A piszkosabbik?

- Igen, igen, Weller úr - felelte Arabella. - De folytassa, kérem. Gyorsan, gyorsan.

- No, jól van, kisasszony - mondta Sam. - Szóval mindent megtudott magáról; s a gazdám véleménye szerint Winkle úr, ha hamarosan nem beszélhet magával, annyi golyót röpít az említett doktor fejébe, hogy bizonyosan hátráltatja majd az értelme fejlődését, még ha spirituszba teszik is el utána.

- Jaj, hát hogyan tudnám én megakadályozni ezt a szörnyű vérontást! - kiáltott fel Arabella.

- Mindennek az az oka, hogy a kisasszonyt egy régebbi szerelemmel gyanúsítják - felelte Sam. - Az volna a legokosabb, ha beszélne vele, kisasszonykám.

- De hogyan és hol? - kérdezte Arabella riadtan. - Nem mehetek ki a házból egyedül. A bátyám olyan komisz hozzám és olyan igazságtalan. Tudom, hogy nagyon különösnek fogja találni, amit most mondok, Weller úr, de higgye el, hogy én nagyon, nagyon szerencsétlen vagyok - s azzal szegény Arabella olyan keserves sírásra fakadt, hogy Samben felébredtek lovagias érzelmei.

- Hát talán furcsa dolog, hogy a kisasszony nekem itt elmondja mindezt - szólt Sam nagy hévvel -, de én csak annyit mondok, hogy kész vagyok mindent elkövetni, sőt, el is fogok követni mindent, hogy a dolgot rendbe hozzuk. És ha az kell hozzá, hogy a doktorok közül kidobjanak egyet az ablakon, hát csak bízza rám, kisasszony, azt is megteszem.

Sam Weller meg akarta mutatni, hogy hajlandó akár mindjárt hozzáfogni a dologhoz, s e célból felgyűrte a kabátja ujjait, azzal sem törődve, hogy e művelet közben könnyen lebukhatik a kőkerítésről.

Bármily hízelgő volt is Samnek ez a jóindulata, Arabella az ajánlatot kereken visszautasította, amit Sam a maga részéről érthetetlennek talált. Arabella kisasszony egy darabig hevesen tiltakozott a Winkle úrral való találkozás ellen, amit Sam olyan szívrehatóan sürgetett; de végül aztán, mikor már attól lehetett tartani, hogy egy harmadik személy közbelépése megzavarja a beszélgetésüket, miután ismételten biztosította Weller urat a hálájáról, sietve közölte vele, hogy talán mégsem lehetetlen, hogy másnap egy órával később lejön majd a kertbe.

Sam tökéletesen megértette, hogy mit akar, Arabella pedig legbájosabb mosolyával tüntette ki, aztán kecsesen ellebbent és magára hagyta Weller urat, aki nem győzte csodálni a kisasszony testi és lelki bájait.

Miután Sam minden baj nélkül leereszkedett a falról s arról sem feledkezett meg, hogy néhány pillanatot saját külön ügyeinek szenteljen ezen a portán, amilyen gyorsan csak lehetett, visszatért a Bokorba, ahol már nagy fejtörést és sok nyugtalanságot okozott hosszú elmaradásával.

- Megfontoltan kell eljárnunk - mondta Pickwick úr, miután nagy figyelemmel végighallgatta Sam tudósításait. - Nem magunk miatt, hanem a fiatal hölgy miatt. Nagyon óvatosnak kell lennünk.

- Nekünk? - kérdezte Winkle úr, erősen megnyomva a szót.

Erre a hangra Pickwick úr szemében egy pillanatra kigyúlt a harag, de csakhamar ismét visszanyerte szokott jóságos kifejezését, és így felelt:

- Igenis, uram, nekünk: mert én is elkísérem.

- Ön? - kérdezte Winkle úr.

- Igen, én - felelte Pickwick úr szelíden. - Mikor a kisasszony találkozást ígért önnek, egy talán természetes, de mindenesetre megfontolatlan lépésre szánta el magát. Ha én, mint közös barátjuk, szintén jelen vagyok, aki elég idős ahhoz, hogy mindkettejük apja lehetne, a rossznyelvek nem szólhatják meg Arabellát.

S ahogy ezt mondta, Pickwick úr szemében becsületes öröm csillogott, hogy ilyen bölcs és ilyen előrelátó. Winkle urat mélyen meghatotta, hogy öreg barátja ilyen gyöngéd tapintattal van bájos kis pártfogoltja iránt, s a hódolattal határos meleg tekintettel ragadta meg Pickwick úr kezét.

- Velem kell jönnie - mondta Winkle úr.

- Igen, magával megyek majd - felelte Pickwick úr. - Sam, holnap este készítse ki a felöltőmet és a kendőmet s rendeljen kocsit valamivel korábbra, mint okvetlenül szükséges, úgy, hogy idejében ott lehessünk.

Weller úr megbillentette a kalapját annak jeléül, hogy megértette a parancsot, aztán visszavonult, hogy megtegye a szükséges előkészületeket a nagy kirándulásra.

A kocsi a meghatározott órában pontosan megjelent, s Weller úr, miután Pickwick urat és Winkle urat besegítette a kocsiba, helyet foglalt a bakon a kocsis mellett. Megbeszélésük értelmében a légyott helyétől egy negyed mérföldnyire leszálltak a kocsiról, s miután meghagyták a kocsisnak, hogy várjon rájuk, a hátralevő utat gyalogszerrel tették meg.

Nagy vállalkozásuknak ezekben a kezdeti pillanataiban történt, hogy Pickwick úr mosolyogva és az elégedettség egyéb különböző kifejezései között, felöltője zsebéből egy tolvajlámpát húzott elő, amellyel külön erre az alkalomra szerelte fel magát, s melynek technikai tökéletességét és szépségét útközben megmagyarázta Winkle úrnak, nem csekély csodálkozására annak a pár járókelőnek, akivel találkoztak.

- A legutóbbi kerti kirándulásomon, akkor éjszaka, nagy hasznát vettem volna egy ilyesféle portékának; igaz-e, Sam? - kérdezte Pickwick úr, és kedélyesen fordult hátra inasához, aki mögötte cammogott.

- Ügyes kis holmi, ha tud vele bánni az ember - felelte Weller úr. - De aki azt akarja, hogy ne lássák, az sokkal okosabban teszi, azt hiszem, ha eloltja a gyertyát.

Sam megjegyzése láthatólag meghökkentette kissé Pickwick urat, mert a lámpáját ismét zsebre dugta, és csak szótlanul haladtak tovább.

- Itt vagyunk már, uram - szólalt meg Sam. - Erre, majd én mutatom az utat. Ez az ösvény, uram.

Végigmentek az ösvényen, amely elég sötét volt. Botorkálásuk közben Pickwick úr néhányszor előhúzta tolvajlámpáját, mely egy másfél arasz átmérőjű ragyogó fénynyalábot vetett elébük az útra. Nagyon kedves és szép látvány volt, de mintha a környező homályra még nagyobb sötétséget borított volna.

Végre aztán odaértek a nagy kőhöz. Sam azt ajánlotta a gazdájának és Winkle úrnak, hogy üljenek le, amíg ő szétnéz egy kicsit és megbizonyosodik arról, hogy Mary várja-e őket.

Eltelt öt perc, eltelt tíz perc, s aztán Sam visszatért azzal a hírrel, hogy a kapu nyitva áll és minden csöndes. Pickwick úr és Winkle úr óvatos léptekkel követte Samet, s nemsokára a kertben találták magukat. Itt mindhárman egy jó darabig csak pisszegtek, csitítgatták egymást, de miután ez is megvolt, úgy látszik, hogy egyikük sem lehetett valami nagyon tisztában azzal, hogy mitévők legyenek.

- Allen kisasszony már kint van a kertben, Mary? - kérdezte Winkle úr nagyon izgatottan.

- Nem tudom, kérem - felelte a csinos kis szobalány. - Az lesz talán a legokosabb, ha önt Weller úr felsegíti a fára, és Pickwick úr talán lesz olyan szíves vigyázni, hogy meg ne lephessen bennünket senki az udvar felől, én pedig a kert másik végében állok majd őrt. Jézus Mária, Szent József, hát ez mi?

- Ez az átkozott lámpás még veszedelembe dönt mindnyájunkat - kiáltott fel Sam bosszúsan. - Vigyázzon, uram, mit csinál, kérem: hiszen egyenesen rávilágít a hátulsó szoba ablakára.

- Tyűha! - mondta Pickwick úr, és gyorsan elfordult. - Ezt igazán nem akartam.

- Most meg a szomszéd házra világít, uram! - figyelmeztette Sam.

- A kutyafáját neki! - kiáltotta Pickwick úr, és újra fordult egyet.

- Most meg az istállót világítja ki, s még azt hiszik majd, hogy kigyulladt. Oltsa el, uram, sötétítse el, vagy nem tudja?

- Hát én még ilyen különleges lámpást soha életemben nem láttam! - kiáltott fel Pickwick úr, akit nagyon megriasztott ez a sok érdekes hatás, amit lámpájával akaratlanul is elért. - Ilyen erős fényszórót még soha életemben nem láttam.

- Még túl erős is lesz nekünk, uram, ha ennyire világit vele - felelte Sam, mikor Pickwick úrnak többrendbeli hiábavaló kísérlet után végre sikerült elsötétítenie a lámpást. - Hallom a kisasszony lépteit. No, Winkle úr, most gyorsan föl a fára.

- Megálljunk! - szólt Pickwick úr. - Előbb én beszélek vele. Segítsen fel, Sam.

- Csak nyugodtan, uram - mondta Sam, és a hátából lépcsőt csinált. - Lépjen előbb erre a virágcserépre, uram. No, most gyorsan föl.

- De félek, hogy megütöm magát, Sam - mondta Pickwick úr.

- Sose törődjön énvelem, uram - felelte Sam. - Fogja meg a kezét, Winkle úr. Bátran, uram, bátran! No, most vagy soha!

Ezalatt Pickwick úrnak korát, valamint súlyát meghazudtoló, szinte természetellenesnek mondható hatalmas erőfeszítéssel sikerült Sam hátára felkapaszkodnia. Sam aztán lassan fölegyenesedett, Pickwick úr megfogózott a kőkerítés párkányában, mialatt Winkle úr szorosan átkarolta a két lábát s ezáltal sikerült elérniük, hogy Pickwick úr szemüvege éppen a kőkerítés széle fölé került.

- Kedves kisasszony - szólt Pickwick úr, ahogy átnézett a szomszéd kertbe és a kerítés túlsó oldalán megpillantotta Arabellát. - Ne ijedjen meg, drágám, csak én vagyok.

- Ó, kérem, Pickwick úr, menjen el - felelte Arabella. - Mondja meg a többieknek is, hogy menjenek el. Úgy félek. Édes, drága Pickwick úr, könyörgök, ne maradjon itt tovább. Le fog esni és agyonüti magát, tudom biztosan, hogy ez lesz a vége.

- Sose aggódjék, édes gyermekem - felelte Pickwick úr csitító hangon. - Biztosíthatom, hogy a legcsekélyebb oka sincs félni. Sam, ne mozogjon - tette hozzá Pickwick úr hátrapillantva.

- Jól van, uram - felelte Sam Weller. - Csak arra az egyre kérem, hogy fogja minél rövidebbre, uram. Most érzem csak, hogy van egy kis súlya.

- Csak még egy pillanat, Sam - felelte Pickwick úr. - Csupán azt akarom mondani magának, kedves Allen kisasszony, hogy az én fiatal barátom az én engedelmemmel nem találkozhatott volna önnel így titokban, ha az ön helyzete nem kényszerítette volna erre. És hogy önt egy csöppet se bánthassa az, hogy ez a dolog talán illetlen, szolgáljon megnyugtatásául az a tudat, hogy én is jelen vagyok. Csak ezt akartam mondani, drágám.

- Igazán nagyon hálás vagyok, hogy ilyen kedves és ilyen jó hozzám, Pickwick úr - felelte Arabella, zsebkendőjével törülgetve szemét. Valószínűleg még többet is mondott volna, ha Pickwick úr feje hirtelen el nem tűnik; ugyanis az egyik lába elmozdult Sam vállán és ez a kis ballépés Pickwick urat nyomban leszállította a földre. De rögtön talpra állt megint, figyelmeztette Winkle urat, hogy siessen és szabja rövidre a beszélgetését, aztán fiatalos elszántsággal és tűzzel törtetett ki az ösvényre, hogy őrt álljon. Winkle úr, akit a kedvező alkalom föllelkesített, egy pillanat alatt a falon termett, s csak annyi időt engedett magának, amíg megmondta Samnek, hogy legyen gondja a gazdájára.

- Csak bízza rám, uram - felélte Sam. - Lesz rá gondom.

- Hol van? Mit csinál, Sam? - kérdezte Winkle úr.

- Az Isten tartsa meg - mondta Sam, és kinézett a kertajtón. - Őrt áll odakint az utcán, a tolvajlámpájával, mint valami faszent. Ilyen jólelkű embert még soha életemben nem láttam. Vigyen el az ördög, ha a szíve nem legalább huszonöt esztendővel később jött a világra, mint őmaga.

Winkle úr nem hallgatta végig a barátja dicséretét. Gyorsan leugrott a kőfalról, odavetette magát Arabella lábai elé, és olyan ékesszólással kezdte ecsetelni igaz szerelmét, hogy még Pickwick úrnak is becsületére vált volna.

Mialatt kint a szabadban ezek a dolgok történtek, egy tudományos hírben álló idősebb úriember, aki két-három házzal odább lakott, éppen a könyvei között ült bent a szobájában és valami bölcsészeti értekezésen dolgozott; olykor-olykor egy mellette álló tekintélyes palackból vörös bort töltött magának és megöntözte vele a torkát. Az alkotás hevében a tudós úr hol a szőnyegre tekintett, hol a szoba mennyezetére, hol pedig a falra; s ha sem a szőnyeg, sem a mennyezet, sem a fal nem adta meg neki a kellő ihletet, hát kinézett az ablakon.

Amikor az esze éppen így szünetelt s a tudós úriember szórakozottan bámult ki a sűrű sötétségbe, egyszerre csak nagy meglepetéssel vette észre, hogy nem nagyon magasan, vakító fény villan át a levegőn s pár pillanat múlva kilobban. Aztán kisvártatva megismétlődött a jelenség, de nemcsak egyszer vagy kétszer, hanem többször is; a tudós úr végül letette a tollat és elkezdett elmélkedni, hogy vajon miféle természeti okoknak tulajdonítsa ezt a különös jelenséget.

Meteorok nem lehettek, nagyon is alacsonyan jártak; szentjánosbogárkák sem lehettek, mert sokkal magasabban jártak. Nem volt lidércfény, nem volt tűzijáték. Vajon mi lehet? Valami rendkívüli, csodálatos természeti tünemény, olyan, amit őelőtte még egy filozófus sem látott, olyan jelenség, melyet ő van hivatva fölfedezni, mely az ő nevét fogja halhatatlanná tenni, ha följegyzi az utókor számára. Eltelve ettől a gondolattól, a tudós úr ismét tollat ragadott és erről a páratlan tüneményről mindenféle pontos adatokat kezdett papírra vetni; a napot, órát, percet, másodpercet, amikor láthatók voltak, szóval mindent, ami alkalmas anyagot szolgáltathatott egy fáradhatatlan kutatásról és mély tudományosságról tanúskodó értekezéshez, amivel majd bámulatba ejti a civilizált világ bármely táján föllelhető összes tudós meteorológusokat.

Aztán hátravetette magát karosszékében és egészen elkábult jövendő nagyságának tudatától. A rejtélyes fény ismét megvillant, s méghozzá ragyogóbban, mint eddig; mintha fel-alá táncolt volna az utcán, mintha az utca egyik oldaláról átment volna a másikra, s olyan szeszélyes pályákat futott be, mint valami üstökös.

A tudós úriember agglegény volt. Nem volt felesége, akit behívhatott és bámulatba ejthetett volna, csöngetett hát az inasának.

- Pruffle - szólt -, ma éjjel valami rendkívüli dolgot tapasztaltam a levegőben. Látja, azt ott - tette hozzá a jeles természettudós, és kimutatott az ablakon, mikor a fény ismét feltűnt odakint.

- Igenis, uram, látom.

- És mi a véleménye róla, Pruffle?

- Hogy mi a véleményem róla, uram?

- No, igen. Maga ezen a vidéken nőtt fel. Mit gondol, honnét ered ez a fény? - A tudós úriember már előre mosolygott azon, hogy Pruffle sehogyan sem tudja majd okát adni a dolognak. Pruffle gondolkodóba esett.

- Én amondó volnék, hogy tolvajok, kérem - felelte végül Pruffle.

- Ej, maga tökfilkó, elmehet - förmedt rá a kiváló természettudós.

- Parancsára, uram - mondta Pruffle. S azzal eltávozott.

A tudós úriember azonban nem bírt belenyugodni abba a gondolatba, hogy ez a szellemes értekezése, amelynek terve már megfogant az agyában, veszendőbe menjen a világ számára, ami pedig elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha a leleményes Pruffle föltevését már csírájában meg nem fojtja. Fejébe nyomta hát a kalapját és lesietett a kertbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem nyugszik, amíg alaposan végére nem jár a dolognak.

A helyzet úgy állt, hogy mielőtt a jeles természettudós elindult volna felfedező útjára, Pickwick úr lóhalálában végigrohant a kis gyalogúton, azzal a vaklármával, hogy valaki jön az utca felől; közben időnként ki-kinyitotta a tolvajlámpa elsötétítő tolókáját, hogy az árokba ne forduljon. A vészjel hallatára Winkle úr nyomban visszamászott a kerítésen át, Arabella beszaladt a házba; a kertajtót bezárták, s a három kalandvágyó hősünk a tőlük telhető gyorsasággal sietett végig a kis ösvényen, amikor egyszerre csak rájuk ijesztett a tudós úriember, aki éppen abban a pillanatban nyitotta ki a kertje ajtaját.

- Állj! - súgta Sam, aki természetesen a kis csoport élén haladt. - Világítson csak egy pillanatra, uram.

Pickwick úr szót fogadott és Sam, látván, hogy valaki szinte az orra előtt óvatosan kidugja a fejét egy kapun, ökölbe szorított kezével szelíden fejbe kólintotta az idegent úgy, hogy a tudós úr koponyája tompa koppanással ütődött neki a kertkapunak. Miután ezt villámgyorsan és nagy szakértelemmel véghezvitte, hátára kapta Pickwick urat és egyenesen Winkle úr után iramodott, olyan nagy sebességgel, hogy az igazán meglepő volt, ha meggondoljuk, hogy mekkora súlyt cipelt a hátán.

- Kiszuszogta-e már magát, uram? - kérdezte Sam, amikor a gyalogút végére értek. - Magához tért-e már, uram?

- Teljesen, most már teljesen - felelte Pickwick úr.

- Akkor hát gyerünk, uram - mondta Sam, és letette gazdáját a földre. - Majd közrefogjuk, uram. Már alig egy fél mérföldet kell csak szaladnunk. Képzelje azt, uram, hogy versenyfutásban vesz részt és egy serleg lesz a díj. No hát, rajta.

Erre a biztatásra Pickwick úr szaporán kezdte szedni a lábát, s bízvást állíthatjuk, hogy soha fekete bokavédő még nem száguldott szebb stílusban, mint Pickwick úr fekete bokavédője e nevezetes alkalommal.

A kocsi várt rájuk, a lovak ki voltak pihenve, az út jó volt és a kocsis is vidám kedvében volt. A társaság ép bőrrel érkezett meg a Bokor fogadóba, s olyan gyorsan, hogy Pickwick úrnak jóformán még ideje sem volt lélegzethez jutni.

- Kerüljön beljebb, uram, de mindjárt - mondta Sam, ahogy a gazdáját kisegítette a kocsiból. - Ilyen testgyakorlat után egy pillanatig sem ácsoroghat kint az utcán. Bocsánatot kérek, uram - folytatta Sam, megbillentve a kalapját, amikor Winkle úr kiszállt. - Bocsánatot kérek, uram, de ugyebár semmiféle régi szerelem nem áll az útjában, ugye?

Winkle úr megrázta derék barátjának a kezét és a fülébe súgta:

- Minden rendben van, Sam; minden nagyon rendben van.

Mire Weller úr háromszor a saját orrára koppintott, annak jeléül, hogy érti a dolgot, aztán mosolygott, ráhunyorított Winkle úrra és örömtől sugárzó arccal megindult fölfelé a lépcsőn.

Ami pedig a jeles természettudóst illeti, ő egy mesteri kis értekezésben fejtette ki, hogy ezek a csodálatos fényjelenségek a villamosság hatásai és megcáfolhatatlanul be is bizonyította, amennyiben részletesen előadta, hogy amikor kidugta fejét a kapun, a villámló fény hogyan vibrált a szeme előtt, és hogyan érte őt az az ütés, amelytől egy teljes negyedóra hosszat nem tudott magához térni; a nagyszerű tanulmány szerfölött megörvendeztette az összes tudós társaságokat és a szerzőjét attól fogva mindig a természettudomány világító szövétnekének tartották.

A hátralevő idő, amit Pickwick úr még Bathban akart tölteni, minden különösebb esemény nélkül telt el. A törvényszéken megkezdődött a tavaszi ülésszak. Egy héttel később Pickwick úr és barátai visszatértek Londonba, s a kiváló elnök, természetesen hű inasának társaságában, egyenesen beköltözött régi lakásába, a György és Keselyű fogadóba.

Három nappal megérkezésük után, éppen akkor, amikor a City minden egyes órája külön-külön kilencet ütött, együttvéve és összesen pedig kilencszázkilencvenet, s Weller úr éppen vígan levegőzött a szálloda udvarán, egy frissen mázolt, különös formájú jármű állt meg a kapu előtt, s egy különös formájú úriember - aki éppen úgy illett a járműhöz, mint a jármű őhozzá - ugrott ki belőle nagy könnyedséggel, miután a gyeplőt a mellette ülő testes férfi kezébe nyomta.

A jármű nem volt szabályszerű kétkerekű gig, sem pedig phaeton. Nem volt sem homokfutó, sem üveges hintó; nem volt cséza, nem volt szekér, sem taliga, hanem e sokféle alkalmatosság mindegyikéből volt rajta valami. Világossárgára volt mázolva, ellentétben a kocsirúd és a kerekek fekete színével, a kocsis pedig a hagyományos vadászstílusban olyan párnákon ült, melyek két lábbal voltak magasabban az ülés hátánál. Egy elég jóképű pej volt elébe fogva; de egy kissé szilaj és makrancos paripának látszott, mely nagyon jól illett mégis a járműhöz meg a gazdájához is.

A gazda körülbelül negyvenéves lehetett, fekete haja volt, pofaszakállát gondosan fésülte, öltözéke szokatlanul pompás volt, tömérdek ékszert hordott és minden, amit viselt, legalább háromszor akkora volt, mint más úriembereken - s az egészet egy szőrös nagykabát koronázta meg. Kiszállásakor ennek a nagykabátnak a zsebébe mélyesztette bal kezét, míg a másik zsebéből jobb kezével egy nagyon rikító színű selyemkendőt húzott ki, s levert vele néhány porszemet a csizmájáról, aztán a markába gyűrte és peckesen végiglépdelt az udvaron.

Sam figyelmét nem kerülte el, hogy amikor ez az úr a kocsiról leszállt, egy kopott külsejű férfi, gombhíjas barna felöltőben - aki előbb a kocsmával átellenben fel-alá járkált - egyszerre átment a másik sorra és a kapunál megállt. Minthogy a szóban forgó úr látogatásának célját illetőleg Sam nagyon élt a gyanúperrel, a kapu alatt megelőzte és elállta az útját.

- Nos, kiskomám? - mondta a bolyhos kabátos ember gőgös hangon és félre akarta tolni Samet az útjából.

- Nos, mi baj van, kérem? - felelte Sam, és visszaadta neki a lökést kamatos-kamatjaival egyetemben.

- Hohó, ilyet ne tegyen, barátocskám; velem nem lehet kukoricázni - szólt a bolyhos nagykabát gazdája, fölemelve a hangját és sápadtan a dühtől. - Ide, Smouch!

- No, hát mi lesz itt, kérem? - mormogta a barna kabátos férfi, aki közben lassanként besettenkedett az udvarra.

- Semmi, csak ez a fiatalember kissé szemtelen - felelte a főnöke, és újra lökött egyet Samen.

- Ne bolondozzon, pajtás - mormogta Smouch, és még nagyobbat lökött rajta.

Ennek az utolsó lökésnek meg is lett a hatása, amelyre a tapasztalt Smouch úr pályázott, mert miközben Sam, hogy a nyájasságot sietve viszonozza, a barna kabátost az ajtófélfához szorította, a főnök egérutat nyert, és az ivószobába hatolt, ahová Sam követte, miután Smouch meg ő kölcsönösen még néhány hízelgő megjegyzéssel illették egymást.

- Jó reggelt, angyalom - szólt a főnök vakmerően és arcátlanul, a söntésasztalnál álló hölgyhöz fordulva. - Merre van Pickwick úr szobája, kincsem?

- Kísérje föl - szólt a kisasszony az egyik pincérhez anélkül, hogy a választékos vendéget csak egy pillantásra is méltatta volna.

A pincér megindult fölfelé a lépcsőn, s a bolyhos kabátú férfi követte, Sammel a nyomukban, aki a lépcsőn fölfelé menet a cselédség és más nézők kimondhatatlan gyönyörűségére, különféle taglejtésekkel fejezte ki határtalan megvetését és fölényét. Smouch úr, aki szakadatlanul köhögött, lent maradt és köpködve járt fel-alá a folyosón.

Pickwick úr mélyen aludt az ágyában, amikor korai vendége Sam kíséretében belépett a szobájába. Olyan zajjal nyitottak be, hogy Pickwick úr fölriadt álmából.

- Hozzon vizet a borotválkozáshoz, Sam - szólt ki Pickwick úr az ágy függönye mögül.

- Tüstént megborotválom, Pickwick úr, tüstént - szólt a vendég, s az ágy fejénél félrehúzta a függönyt. - Bardellné keresete alapján fel vagyok rá hatalmazva, hogy önt letartóztassam... Itt van a letartóztatási parancs... A polgári törvényszéktől. Itt a névjegyem. Felteszem, hogy hajlandó követni hivatalomba.

S azzal a járásbírósági tisztviselő (mert az volt) barátságosan a vállára ütött Pickwick úrnak, névjegyét a paplanhuzatra dobta és előszedett a mellényzsebéből egy arany fogpiszkálót.

- Namby a nevem - folytatta a bírósági tisztviselő, amikor Pickwick úr elővette szemüvegét a párna alól, s szemére illesztette, hogy elolvassa a névjegyet. - Namby, Bell Alley, Coleman Street.

Ebben a pillanatban közbelépett Sam Weller, aki le nem vette szemét Namby úr fényes hódkalapjáról.

- Maga talán quaker? - kérdezte tőle.

- Majd megtudja, hogy ki vagyok, ne féljen semmit, még mielőtt elmegyek innét - felelte felháborodva a járásbírósági hivatalnok. - Megtanítom én magát jó modorra, édes fiacskám, csak legyen még egy kis türelemmel.

- Köszönöm szépen - mondta Sam. - Hiszen én is csak jobb modorra akarom magát megtanítani. Vegye le a kalapját.

S azzal Weller úr a bírósági tisztviselő kalapját egy roppant ügyesen kiszámított mozdulattal a szoba túlsó sarkába röpítette, de olyan erélyesen, hogy Namby úr ráadásul majdnem lenyelte az arany fogpiszkálóját.

- Látja ezt, Pickwick úr - szólt a megrémült hivatalnok levegő után kapkodva. - Hivatalos kötelességem teljesítése közben az inasa az ön szobájában megtámadott. Nincs biztonságban az életem. Önt hívom fel tanúnak.

- Ne tanúskodjék semmiben sem, uram - vágott közbe Sam. - Hunyja be mind a két szemét. Legszívesebben kihajítanám az ablakon, csak az a kár, hogy a lapos ólomtető miatt nem esnék nagyot.

- Sam - szólt Pickwick úr haragosan, amikor Sam többrendbeli fenyegető mozdulatot tett. - Ha még egy szót szól vagy ha ennek az embernek csak a hajaszálát is meggörbíti, azonnal elbocsátom.

- De uram! - mondta Sam.

- Fogja be a száját - szakította félbe Pickwick úr. - Vegye fel azt a kalapot.

Ezt azonban Sam határozottan és kereken megtagadta, s miután gazdája keményen megdorgálta, a bírósági tisztviselő, akinek sietős volt a dolga, leereszkedett odáig, hogy saját kezűleg vegye fel a kalapját, közben azonban szakadatlanul fenyegetőzött, amit Sam nagy lelki nyugalommal hallgatott végig, csupán azt jegyezte meg, hogy ha Namby megint kegyeskednék fejére tenni a kalapját, akkor úgy leveri róla, hogy meg sem áll a harmadik utcáig. Namby úr talán úgy gondolta, hogy ez a művelet nem lenne nagyon kellemes reá nézve, minélfogva nem is akarta Samet kísértésbe vinni és rögtön felhívta Smouchot. Közölte vele, hogy a letartóztatás megtörtént és ráparancsolt, hogy várjon itt, amíg a fogoly teljesen felöltözik, aztán méltóságteljesen ellépett és elhajtatott.

Smouch mogorva hangon felszólította Pickwick urat, hogy siessen, ahogy csak tud, mert sok a dolog, aztán egy széket állított az ajtó elé és letelepedett, amíg az öregúr az öltözködésével elkészül. Samet bérkocsiért küldték s a triumvirátus a Coleman Streetre hajtatott. Szerencsére nem volt nagyon messze, mert Smouch úr, leszámítva azt, hogy nem volt valami elmés társalgó, határozottan kellemetlen szomszédnak bizonyult a szűk kocsiban, föntebb említett rekedt köhögésénél fogva.

A kocsi befordult egy keskeny és komor utcába s megállt egy vasrácsos ablakú ház előtt, melynek kapuja fölött ez a felírás volt olvasható: "Namby, a londoni bíróság tisztviselője" - a belső kaput olyanforma úriember nyitotta ki, akit Smouch úr elhanyagolt ikertestvérének lehetett volna nézni s aki hivatalánál fogva egy hatalmas kulccsal volt fölszerelve. Pickwick urat bevezették az "étterembe".

Ez az étterem egyszerű utcai szoba volt, melynek legjellemzőbb sajátossága a pállott dohányfüst és a frissen felhintett homok volt. Pickwick úr beléptekor üdvözölte a három embert, aki a szobában ült; aztán Samet elküldte Perker úrért, s egy sötét zugba vonult vissza, ahonnét némi kíváncsisággal szemlélgette új társait.

Az egyik közülük egy tizenkilenc-húsz éves fiú volt, aki, noha még csak tíz órára járt az idő, máris borókapálinkát ivott szódavízzel és nagyban szivarozott, s a vörös ábrázatáról ítélve, életének elmúlt egy-két esztendejét kizárólag ennek a mulatságnak szentelhette. Vele szemben, csizmája orrával a szenet piszkálgatva ült egy körülbelül harmincéves durva, közönséges, fakó képű, nyers hangú férfi, akiben láthatólag megvolt az az életrevalóság és az a megvesztegetően fesztelen modor, amelyet a lebujokban és a zugkocsmák biliárdasztalai mellett lehet elsajátítani. A szoba harmadik lakója egy hajlott korú ember volt, nagyon elnyűtt fekete kabátban, rendkívül sápadt és szikár alak, aki szakadatlanul fel-alá járt a szobában; csak néha-néha nézett ki az ablakon nagyon izgatottan, mintha valakit várna, s azután megint szaladgálni kezdett fel-alá.

- Nem volna jó, ha kölcsönadnám a borotvámat, Ayresleigh úr? - szólalt meg az az ember, aki a tüzet piszkálta, s közben rákacsintott fiatal barátjára.

- Köszönöm, de nem lesz rá szükségem; azt hiszem, hogy egy-két órán belül úgyis kiszabadulok - felelte a másik sietve. Aztán megint az ablakhoz lépett, s miután várakozásában újra csalódott, egy nagyot sóhajtott és kiment a szobából, mire a másik kettő hangosan felkacagott.

- Ilyen komédiát se láttam még soha - mondta a borotvás úriember, akinek Price volt a neve, amint kiderült. Price úr ezt az állítását esküre emelt kézzel bizonyította, s aztán megint elnevette magát, mire a fiatalember természetesen szintén nevetett, mert a társát a világ legtalpraesettebb fickójának tartotta.

- El sem hinné, kérem - fordult Price úr Pickwick úrhoz -, hogy ez az ember már nyolc nap óta itt van, s azóta még egyszer sem borotválkozott, mert szentül meg van róla győződve, hogy egy félóra múlva kiszabadul, s ezért halogatja a borotválkozást, amíg újra hazakerül.

- Szegény ember! - felelte Pickwick úr. - És nincs rá semmi kilátása, hogy csakugyan kiszabaduljon?

- Kilátása? - szólt Price úr. - Az nincs, egy csöpp kilátása sincs. Egy fabatkát sem adnék a kilátásáért, hogy tíz éven belül kiszabadul innét.

Price úr fitymálólag csettintett egyet az ujjával és megrázta a csengőt.

- Hozzon nekem egy ív papirost, Crookey - mondta Price úr a szolgálónak, aki öltözékében és egész megjelenésében úgy festett, mint valami átmeneti lény egy csődbe jutott állattenyésztő és egy fizetésképtelen marhakereskedő között -, és egy pohár konyakot szódával. Megértette, Crookey? Az apámnak akarok írni s egy kis ihletre van szükségem, különben nem bírom levenni a lábáról az öreget.

Fölösleges is mondanunk, hogy a fiatal legény erre a tréfás beszédre a kacagástól majdnem gyomorgörcsöt kapott.

- Ez az! - mondta Price úr. - Nagy a feje, búsuljon a ló. Az élet csupa bolondság, igaz-e?

- Jól mondja! - szólt a fiatalember.

- Önnek van magához való esze, annyi bizonyos - mondta Price. - Ismeri az életet, kiismerte jól.

- Meghiszem azt! - felelte a fiú. Ismerhette jól, hiszen a csapszékek piszkos ablakain keresztül tanulmányozta is eleget.

Pickwick úr, aki ettől az egész beszélgetéstől, nemkülönben a beszélgetők ábrázatától és viselkedésétől nem kis mértékben undorodott, éppen meg akarta kérdezni, hogy nem kaphatna-e különszobát, mikor két-három tisztességes külsejű idegen lépett be, akiknek láttára a fiú szivarját a tűzbe dobta és odasúgta Price úrnak, hogy ezek azért jönnek, hogy rendbe hozzák a dolgát s aztán velük együtt letelepedett egy asztalnál a szoba túlsó sarkában.

A dolgát azonban, úgy látszik, nem lehetett olyan könnyen rendbe hozni, mint ahogy a fiatalúr elképzelte, mert hosszú tárgyalás következett, amelyből Pickwick úr önkéntelenül is meghallott fél füllel bizonyos töredékeket a könnyelmű életmódról és az ismételt megbocsátásokról. Végül aztán a társaság legidősebb tagja nagyon is világos célzásokat tett egy bizonyos Whitecross utcára, mire az ifjú úriember a magához való esze, életrevalósága és minden élettapasztalata ellenére az asztalra borult és keservesen zokogni kezdett.

Pickwick úr nagy megelégedéssel tapasztalta, hogy a fiúnak milyen hamar inába szállt a bátorsága s mennyire alább szállt a hangja; aztán csöngetett, és kívánságára különszobába vezették, amelyben asztal, szőnyeg, pohárszék, pamlag és székek voltak s melyet egy tükör és több régi metszet díszített. Amíg a reggelije elkészült, itt abban az élvezetben részesült, hogy közvetlenül a feje fölött Namby urat hallhatta zongorázni; s a reggelivel együtt Perker úr is megjelent.

- Ó, ó, édes jó uram - mondta a kis ügyvéd -, hát végül mégiscsak lakat alá kerültünk? Nem is nagyon sajnálom, mert legalább belátja majd, hogy milyen képtelenség, amit művelt. Összeírtam a perköltségek és a kártalanítási pénzek végösszegét s legokosabb volna, ha a dolgot nyomban és halogatás nélkül elintéznénk. Namby időközben már biztosan megérkezett. Hát mit szól ehhez, édes jó uram? Írjam meg az utalványt, vagy saját kezűleg akarja megírni?

A kis ember színlelt jókedvvel dörzsölgette a kezeit, de nem állta meg, hogy közben egy kétségbeesett pillantást ne vessen Sam Weller úrra, amikor Pickwick úr viselkedését látta.

- Perker - mondta Pickwick úr -, kérem, ne beszélgessünk többet erről. Nincs semmi értelme, hogy itt lebzseljek tovább, s ezért még ma este megkezdem a fogságomat.

- A Whitecross utcába nem mehet - mondta Perker. - Lehetetlen! Ott hatvan ágy van egy osztályon, s a foglyok a nap huszonnégy órájából tizenhatot bezárva töltenek.

- Hát akkor inkább egy másik börtönbe megyek, ha lehetséges - felelte Pickwick úr. - De ha nem, akkor megleszek ott is, ahogy tudok.

- Mehet a Fleetbe, kedves jó uram, ha mindenáron be akarja záratni magát - mondta Perker úr.

- Jól van - szólt Pickwick úr -, mindjárt reggeli után indulunk.

- Csak lassan, lassan; igazán nincs mért olyan nagyon sietnie oda, ahonnét a legtöbb ember kifelé kívánkozik - mondta a jólelkű kis ügyvéd. - Előbb mindenesetre meg kell kapnunk a habeas corpust,^[10] de délután négy előtt nem találunk bírót. Addig hát várnunk kell.

- Nagyon jól van - mondta Pickwick úr rendületlen nyugalommal. - Akkor két órakor megebédelhetünk. Rendeljen egy kotlettet, Sam, s legyen rá gondja, hogy pontosan itt legyen.

Minthogy Pickwick urat a kis Perker érvelése sem tudta megingatni elhatározásában, a kotlettet annak rendje és módja szerint betálalták és bekebelezték. Pickwick urat azután beültették megint egy bérkocsiba, melyen a Chancery Lane-re hajtatott, miután még vagy egy félórát kellett várakoznia Namby úrra, akinek nagyon jeles vendégei voltak, s aki semmi körülmények között sem akart előbb fölkelni az asztaltól.

A Sergeant's Innben két soros bíró volt - egyik az ítélő törvényszéken, másik a polgári bíróságon -, s mindketten roppant sok ügyet bonyolíthattak le, ha lehet adni valamit arra a sok írnokra, akik nagy aktacsomókkal ki- és beszaladgáltak. Mikor az alacsony bolthajtás alá értek, amely az Inn bejárata volt, Perker úr egy darabig még a kocsissal tárgyalt a tarifa és a viteldíj kérdéseiről, mert a kocsisnak véletlenül nem volt aprópénze, hogy visszaadjon. Pickwick úr félrehúzódott, hogy a ki- és behömpölygő sokaság magával ne sodorja és kíváncsian nézelődött jobbra-balra.

Figyelmét különösen három-négy, félig züllött külsejű és mégis úrias alak vonta magára, akik igen sok ügyvéd előtt megemelték a kalapjukat, de hogy mi lehetett a foglalkozásuk, azt Pickwick úr nem tudta kitalálni. Furcsa szerzetnek látszottak. Az egyik szikár volt, és kissé sánta; elnyűtt fekete kabátot viselt, fehér nyakkendővel; a másik elhízott, otromba tuskó, s éppúgy volt öltözve, mint az első, csakhogy egy nagy, vörösesfekete nyakkendő volt a nyakára csavarva; a harmadik egy apró, ráncos képű, részeges külsejű fráter volt. Fel-alá sétáltak, hátrakulcsolt kézzel, és néha-néha fontoskodva odasúgtak valamit egy-egy aktacsomós úriembernek, aki elrobogott mellettük. Pickwick úrnak eszébe jutott, hogy már gyakran látta őket a boltíves kapu alatt, és mindig nagyon fúrta az oldalát, hogy vajon miféle pályán működhetnek ezek a szurtos külsejű naplopók.

Már éppen meg akarta kérdezni Nambytől, aki közvetlenül mellette állt s a kisujján hordott nagy aranygyűrűjét szopogatta - amikor Perker úr feléje sietett, odaszólt neki, hogy nincs veszteni való idejük, és belépett az épületbe. Pickwick úr éppen indulni akart utána, amikor a sánta odalépett hozzá, udvariasan kalapot emelt és egy teleírt névjegyet adott át neki, melyet Pickwick úr jólelkűen elfogadott - hogy meg ne bántsa az ismeretlen úriembert -, s bedugta a mellényzsebébe.

- Nos - szólt Perker úr, hátrafordulva, mielőtt belépett volna az irodába, hogy lássa, a többiek nem maradtak-e el tőle. - Csak erre, tessék bejönni, uram. Ejnye, hát maga mit keres itt?

Ez az utóbbi kérdés a sánta embernek szólt, aki csatlakozott a társasághoz anélkül, hogy Pickwick úr észrevette volna. Válasz helyett a sánta a lehető legudvariasabban megemelte a kalapját és Pickwick úr felé mutatott.

- Nem, nem - mondta Perker mosolyogva. - Nincs szükségünk önre, édes barátom, nincs.

- Engedelmet kérek - felelte a sánta -, ez az úr elfogadta a névjegyemet. Remélem, hogy nem fognak mellőzni, kérem. Az úr intett nekem. Magára az úrra hivatkozom. Nemde, ön intett nekem, uram?

- Eh, mit, ostobaság. Ön senkinek sem intett, Pickwick. Félreértés, félreértés - mondta Perker.

- Ez az úr ideadta nekem a névjegyét - felelte Pickwick úr, s mindjárt ki is húzta a mellényzsebéből. - Elfogadtam, mert láttam rajta, hogy ezt szeretné; azt gondoltam, hogy majd megnézem később, ha ráérek, mert érdekel kissé.

A kis ügyvéd hangosan elkacagta magát, visszaadta a sántának a névjegyet s fölvilágosította, hogy csak félreértés volt a dolog. Pickwick úrnak pedig, mikor az ismeretlen bosszúsan odábbállt, a fülébe súgta, hogy csak egy kezes.

- Micsoda? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Kezes - felelte Perker.

- Kezes?

- Igen, kedves jó uram, kezes... van itt ezekből egy egész rakás. Kezességet vállalnak, jótállnak magáért, bármekkora összegig, és csak egy fél koronát kérnek érte. Ugyebár, furcsa mesterség? - tette hozzá Perker, s szippantott egyet a burnótjából.

- Mi a csuda? - kiáltott fel Pickwick úr, aki valósággal megdöbbent ennek hallatára. - Úgy értsem-e, hogy ezek az emberek azzal keresik a kenyerüket, hogy hamis esküt tesznek a bíróság előtt, s potom fél koronáért bűnt követnek el?

- Ejnye, ejnye, ne nevezzük hamis eskünek, édes jó uram - felelte a kis ügyvéd -, ez a kifejezés igazán nagyon is szigorú, nagyon is súlyos. Jogi fikció ez, kedves jó uram, semmi több. - Vállat vont, mosolygott, még egyet szippantott, s azután előrement a bíró szobájába.

Szokatlanul piszkos helyiség volt ez, alacsony mennyezettel és ódon faburkolatú falakkal; ráadásul olyan homályos, hogy bár fényes nappal volt, nagy faggyúgyertyák égtek az íróasztalokon. Az egyik végében egy ajtó vezetett a bíró különszobájába, melyet egy sereg ügyvéd és írnok állt el, akik abban a rendben vonultak be egymás után, ahogy be voltak jegyezve a lajstromba. Valahányszor megnyílt egy ajtó s kilépett rajta egy fél, a következő máris erőszakkal be akart hatolni, s minthogy azok, akik még nem voltak bent a bírónál, nagyon élénken társalogtak, akik pedig már kijöttek tőle, hajba kaptak egymással, akkora lárma keletkezett, hogy egy szerény méretű helyiségben nagyobb lárma már igazán el sem fért volna.

De az urak szóváltásán kívül egyéb muzsika is gyönyörködtette az ember fülét. A terem másik végében egy fakorlátos rekeszben egy írnok állt, pápaszem az orrán; ő vette ki az esküt; s erről aztán terjedelmes jegyzőkönyveket küldött be halomszámra a bíró magánszobájába, aláírás végett. Egész sereg ügyvédi írnok akarta letenni az esküt, s minthogy fizikai lehetetlenség volt valamennyit egyszerre megesketni, a pápaszemes úr korlátja előtt olyan tolongást vittek véghez, mint mikor a tömeg a színház bejáratánál a királyi család tagjait várja. Egy másik írnokféle ember azzal tágította a tüdejét, hogy időnként a már megesketett emberek neveit kiáltotta ki, hogy kézbesítse nekik a bíró által hitelesített jegyzőkönyveket, ami természetesen ismét számos lökdösődésre adott alkalmat, s minthogy ez a sokféle dolog mind egyszerre történt, leírhatatlan volt a zűrzavar és a kiabálás; ennél különbet még a legélénkebb és legingerlékenyebb ember sem kívánhat. Voltak ott aztán egészen másféle alakok is, akik a tárgyalást várták, melyet a főnökük tűzetett ki, s amelyen az ellenfél ügyvédje megjelenhetett, vagy nem, ahogy neki tetszett; s ezeknek az ügyvédsegédeknek az volt a dolguk, hogy időről időre kikiáltották az ellenfél ügyvédjének a nevét, hogy így tudomást szerezzenek a jelenlétükről.

Példának okáért: Pickwick úr széke mellett a falnak támaszkodva egy tizennégy éves fiú állt, akinek tenor hangja volt, mellette pedig egy írnok, mély basszus hanggal. Berohan egy írnok, nagy aktacsomóval a hóna alatt, és szétnéz maga körül.

- Sniggle és Blink! - kiáltotta a tenor.

- Porkin és Snob! - üvöltötte a basszus hang.

- Stumpy és Deacon! - ordította a jövevény.

Senki sem felelt; a következő alakot, aki belépett, mindhárman üdvözölték, mire ez hangosan egy másik ügyvédi iroda nevét kezdte kiabálni; aztán ismét új hang ordított újabb neveket, és így tovább.

A pápaszemes ember közben egész idő alatt nagy buzgalommal vette ki az esküt az írnokoktól egymás után - a szokásos eskümintát következetesen pont és vessző nélkül olvasta fel, a következőképpen:

- Vegye jobb kezébe a könyvet ön nevével és aláírásával esküvel bizonyítja hogy amit mond minden betűje igaz úgy segélje Isten fizet egy shillinget kérem apróban visszaadni nem tudok.

- No, Sam - szólt Pickwick úr -, azt hiszem, elkészítették már a habeas corpust.

- Igen - felelte Sam -, szeretném, ha már hoznák is azt a corpust. Nem jó mulatság az ilyen hosszú várakozás. Ennyi idő alatt én már húszat is elkészítettem és becsomagoltam volna belőle, meg ami kell.

Hogy Sam miféle bonyolult és kezelhetetlen szerkezetnek képzelte a habeas corpust, azt nem tudjuk megmondani, mert ebben a pillanatban visszajött Perker úr, és magával vitte Pickwick urat.

Miután átestek a szokásos formaságokon, Samuel Pickwick corpusát a törvényszéki szolga őrizetére bízták, hogy nyomban kísérje át a Fleet-börtön igazgatójához azzal, hogy zár alatt kell maradnia mindaddig, míg a Bardell kontra Pickwick perben felmerült kártérítési összeget s ezenfelül a perköltségeket az utolsó fillérig ki nem fizeti.

- Arra ugyan sokáig várhatnak - mondta Pickwick úr nevetve. - Sam, hozzon egy bérkocsit. Kedves Perker barátom, a viszontlátásra.

- Elkísérem, ha akarja - felelte Perker.

- Nem, nem - mondta Pickwick úr -, jobban szeretném, ha csak Sam kísérne el. De mihelyt berendezkedem, írok majd s aztán elvárom önt minél előbb. Addig is, Isten áldja.

S azzal Pickwick úr a törvényszéki szolga kíséretében beszállt a kocsiba s miután Sam fölmászott a bakra, a kocsi elrobogott.

- Igazán rendkívüli ember - mondta Perker úr, ahogy megállt és kezdte felhúzni a kesztyűjét.

- Nagyszerűen megállná a helyét, ha csődbe jutna - jegyezte meg Lowten úr, aki mellette állt. - Ez ugyan megtáncoltatná a rendőrbiztosokat! Nem ijedne meg tőlük, ha azzal fenyegetnék, hogy becsukatják.

A kis ügyvéd, úgy látszik, nem volt nagyon elragadtatva attól a magasztalástól, amellyel írnoka Pickwick úr jellemét szakértői módon elhalmozta, mert elment anélkül, hogy feleletre méltatta volna.

A bérkocsi végigdöcögött a Fleet Streeten úgy, ahogy általában a bérkocsik szokták. A kocsis kijelentette, hogy a lovai fürgébben mozognak, ha megy valami előttük (igazán csigamódra mászhattak, ha nem járt előttük semmi), s ennélfogva egy kétkerekű taliga mögé került; ha a taliga megállt, a kocsi is megállt, s ha a taliga megindult, ők is megindultak. Pickwick úr szemben ült a törvényszéki szolgával, aki kalapját a két térde közé fogta, egy dalt fütyörészett és folyton kitekingetett az ablakon.

De hát az idő csodákat művel s ennek a hatalmas istenségnek a segítségével még egy bérkocsi is képes megtenni egy félmérföldnyi utat. A kocsi végre megállt, és Pickwick úr kiszállt a Fleet-fogház kapuja előtt.

A törvényszéki szolga hátranézett a válla fölött, hogy megbizonyosodjék róla, követi-e őt Pickwick úr, aztán elindult befelé a börtönbe, foglyával a nyomában; a kapun belépve balra fordultak s egy nyitott ajtón keresztül egy előcsarnokba értek, amelyből egy hatalmas kapu nyílt a börtön belsejébe, éppen szemben a főkapuval, és amelyet kulccsal a kezében egy jól megtermett porkoláb őrzött.

A kapu alatt várakoztak, míg a törvényszéki szolga átadta az írásokat, Pickwick úrral pedig közölték, hogy várnia kell mindaddig, amíg alá nem veti magát annak a ceremóniának, melyet a beavatottak úgy neveznek, hogy: modellt ülni.

- Hogy én modellt üljek! - mondta Pickwick úr.

- Igenis, uram, hogy ráismerhessünk - felelte a jól megtermett porkoláb. - Nagyszerűen megcsináljuk ám itt az ön képmását. Pillanatok alatt elkészül, és mindig remekül eltaláljuk. Tessék besétálni, kérem, és érezze magát otthon.

Pickwick úr eleget tett a szíves tessékelésnek, bement és leült, mire Sam Weller úr, aki odaállt a széke mögé, fülébe súgta, hogy a modell ülés itt csak abból áll, hogy a porkolábok valamennyien jól szemügyre veszik a foglyot, hogy később aztán meg tudják különböztetni őket a látogatóktól.

- Jól van, Sam - mondta Pickwick úr -, hát akkor csak jöjjenek már a művész urak. Mert itt mindenki megbámulja az embert.

- Nem késnek azok sokáig, uram - felelte Sam. - Nini, egy kakukkos óra.

- Látom - mondta Pickwick úr.

- Meg egy madárkalitka - mondta Sam. - Véletlenül hogy összevág! Börtön a börtönben. Igaz-e, uram?

Mialatt Sam Weller ezzel a filozofikus megjegyzéssel szórakoztatta, Pickwick úr észrevette, hogy a modell ülés már megkezdődött. A jól megtermett porkoláb, akit a kapuban felváltott valaki, leült és néha-néha szórakozottan ránézett Pickwick úrra, egy hosszú, sovány legény pedig, aki amazt felváltotta, megállt vele szemben, kabátja szárnyai alá dugott kézzel, s le nem vette róla a szemét. Egy harmadik mogorva képű ember, akit bizonyára uzsonnázás közben zavartak meg, mert amikor belépett, még egy falat vajas kenyeret majszolt, Pickwick úr tőszomszédságában telepedett le s a két kezét csípőre téve, közvetlen közelről nézte; két további ember pedig elvegyült a többiekkel s nagyon figyelmes és beható vizsgálat alá vette arcvonásait. Pickwick úr ezalatt kényelmetlenül feszengett a székén, szakadatlanul pislogva; látszott rajta, hogy nem érzi jól magát, de azért az egész idő alatt nem tett semmiféle megjegyzést, még Samhez sem szólt, aki a szék hátához támaszkodva egyrészt a gazdája helyzetén tűnődött, másrészt meg azon gondolkozott, hogy mekkora gyönyörűsége telnék benne, ha itt most nekimehetne ezeknek az egybegyűlt porkoláboknak s elintézhetné őket, egyiket a másik után, de anélkül, hogy a törvényt és a közrendet megsértené.

Végre elkészültek Pickwick úr képmásával s közölték vele, hogy most már mehet a börtönbe.

- Hol fogok aludni ma éjjel? - kérdezte Pickwick úr.

- Azt jóformán még magam sem tudom - felelte a jól megtermett porkoláb. - De holnapra már bekvártélyozzuk valamelyik lakóhoz, s aztán szépen és kényelmesen berendezkedhetik. Első éjszaka rendszerint csak lóg az ember, de holnapra rendbe hozzuk a dolgot.

Rövid tanácskozás után kiderült, hogy az egyik porkolábnak van egy kiadó ágya, amelyet átengedhet egy éjszakára. Pickwick úr persze örült, hogy megkaphatja.

- Ha velem jön, mindjárt megmutatom - mondta a porkoláb. - Nem valami nagy, de azért úgy fog aludni benne, mint a bunda. Erre tessék, kérem.

Keresztülmentek a belső kapun, aztán lementek egy rövid lépcsőn. A kulcs megfordult a zárban és Pickwick úr, először életében, az adósok börtönének falai közt találta magát.

Tom Roker úr, a porkoláb, aki Pickwick urat a börtönbe kísérte, lent, a rövid lépcső aljában jobbra fordult, s egy nyitva álló vasajtón keresztülvezette, azután egy másik rövid lépcsőn fel egy hosszú, keskeny, piszkos, alacsony, kikövezett folyosóra, amely mindegyik végében csak egyetlen ablakon keresztül kapott némi gyér világosságot.

- Ez a főlépcső - mondta, két kezét fesztelenül zsebre vágva, és Pickwick úr felé fordulva.

- Ó! - felelte Pickwick úr, letekintve a sötét nyirkos lépcsőn, amely egy egész sor dohos, komor föld alatti boltíves helyiségbe vezetett. - Ezek nyilván a kicsi pincék, ahol a foglyok csekély szénkészletüket tartják, ugye? A bejárat nagyon csúf, de a helyiségek bizonyára megfelelőek.

- Már hogyne volnának megfelelőek - mondta a porkoláb -, amikor sok olyan ember akad, aki jól érzi magát bennük. Ezek a mi föld alatti lakószobáink.

- Barátom - mondta Pickwick úr -, csak nem állítja komolyan, hogy ezekben a nyomorúságos lyukakban emberi lények laknak?

- Hogy nem állítom komolyan? - felelte Roker úr meglepetve és méltatlankodva. - Miért ne állítanám?

- Ott laknak! Odalent? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Igenis, ott laknak, odalent - felelte Roker úr -, ott élnek, sőt gyakran meg is halnak. Hát aztán, mi van ebben? Kinek lehet ez ellen kifogása? Nagyon jó lakások ezek, talán nem?

Minthogy Roker úr elég haragosan fordult Pickwick úr felé és a fogai között ugyancsak emlegette az ördögöt és az ördög hozzátartozóit, Pickwick úr jobbnak látta ezt a beszélgetést abbahagyni. Roker úr aztán megint felkapaszkodott egy lépcsőn, mely éppen olyan piszkos volt, mint az előbbi, amelyet az imént írtunk le; s Pickwick úr és Sam Weller úr nyomon követték.

- Íme - szólt Roker úr, lélegzetet véve, amikor egy emelettel följebb megint egy folyosóra értek, amely éppen olyan kiterjedésű volt, mint az alsó. - Innen nyílik az étterem; efölött van még egy emelet s azután jön a padlás; az a szoba, ahol ma éjjel aludni fog, a porkoláb-szoba; az erre van... csak tessék jönni.

Miután mindezt egy szuszra elmondta, Pickwick úrral és Sammel együtt, akik mindig a nyomában voltak, megindult fölfelé egy másik lépcsőn.

Ez a lépcső több alacsony ablakon át kapott világosságot, s ezek az ablakok egy homokkal behintett udvarra nyíltak, melyet magas téglafal vett körül, hegyes vascövekekkel a tetején.

Miként Roker úr felvilágosításából kiderült, ez volt a labdázó tér, s ugyanennek az úriembernek az állítása szerint a börtönnek a Farringdon utcával határos részén volt még egy kisebb tér, amelyet "Festett udvarnak" neveztek; valaha ugyanis a legkülönbözőbb hadihajók képmásai voltak láthatók kifeszített vitorlával az udvar falán, meg más egyéb művészi ábrázolások, melyeket egy régi bebörtönzött festő mázolt oda ráérő idejében.

Roker úr, miután mindezt előadta - nyilvánvalóan nem annyira Pickwick úr okulására való tekintettel, mint inkább azért, hogy könnyítsen a lelkén ezeknek a fontos körülményeknek az elmondásával -, végül egy újabb folyosóra ért, s ennek a folyosónak a túlsó végén befordult egy kis benyílóba, kinyitotta az ajtót, amely egy nem éppen barátságos helyiségbe szolgált, ahol nyolc-kilenc vaságy állt.

- Tessék - mondta Roker úr, a nyitott ajtó kilincsét fogva és diadalmas arccal nézett Pickwick úrra. - Ez aztán a szoba!

A szoba láttára azonban Pickwick úr arcán olyan halványan derengett csak az elragadtatás, hogy Roker úr a megértő szellemet Samuel Weller úrban iparkodott föllelni, aki eddig méltóságteljesen hallgatott.

- Ez aztán a szoba, fiatalember - ismételte Roker úr.

- Látom - felelte Sam, és bólintott egyet nagy nyugalommal.

- Ilyen szobát még a Farringdon-Hotelben sem nyitnának, igaz-e? - kérdezte Roker úr önelégült mosollyal.

Felelet helyett Sam Weller úr szép lassan és minden erőlködés nélkül behunyta a fél szemét, ami jelenthette azt is, hogy ő is így gondolja, jelenthette azt is, hogy ő nem így gondolja, és azt is, hogy egyáltalán semmit sem gondol erről az egészről: ahogy az embernek jobban esett. Weller úr, miután ezt a műveletet végrehajtotta és megint kinyitotta a szemét, azzal a kérdéssel fordult Roker úrhoz, hogy melyik is hát az a különös ágy, amelyben állítólag úgy lehet aludni, mint a bunda.

- Ez itt ni - válaszolta Roker, s egy nagyon ócska ágyra mutatott a szögletben. - Mindenki elalszik benne, akár akar, akár nem.

- Hiszen akkor ehhez képest a mákony semmi - felelte Sam, s mélységes undorral nézte a szóban forgó bútordarabot.

- Hát persze hogy semmi - mondta Roker úr.

- És felteszem - mondta Sam, miközben rásandított a gazdájára, mintha azt akarta volna látni, nincs-e az arcán valami nyoma annak, hogy elhatározását az eddigi események megingatták -, és felteszem, hogy a többiek, akik itt hálnak, igazi úriemberek.

- Magától értetődik - mondta Roker úr. - Az egyik naponként hat kanna sört iszik, a szivar pedig soha ki nem alszik a szájában, még ebéd közben sem.

- Ez már aztán az előkelő ember - mondta Sam.

- Egy-á, kérem, egy-á - felelte Roker úr.

Pickwick urat azonban még ez sem riasztotta vissza, sőt, határozottan kijelentette, hogy egy éjszakára kipróbálja az ágy altató hatását; s miután Roker úr még tudtára adta, hogy lefekhetik, amikor akar, ő maga minden további bejelentés vagy formalitás nélkül eltávozott, s Pickwick urat Sammel együtt magára hagyta a folyosón.

Sötétedni kezdett, ami annyit jelentett, hogy a falak között, ahová soha be nem hatolt a világosság, az odakint leszálló éjszaka tiszteletére meggyújtottak egy pár gázlángot. Minthogy meglehetősen meleg volt az idő, a folyosó két oldaláról nyíló sok pici szoba lakója félig nyitva hagyta az ajtaját, s Pickwick úr nagy érdeklődéssel és kíváncsian bekandikált, amint végigment a folyosón. Emitt négy-öt tagbaszakadt alak; alig látszottak ki a sűrű füstfelhőből, félig kiürült söröskancsók mellett vitatkoztak és lármáztak, vagy pedig piszkos kártyával játszottak. A szomszéd szobában egy magános férfi tűnt a szemébe, aki egy faggyúgyertya gyér világánál egy elsárgult, szétrongyolódott okmány fölött gubbasztott, amelynek színét vette a por s amelyet kirágott az idő, és már talán századszor írta le a szenvedéseit egy hosszú folyamodványban, valami nagy úr számára, akinek ez sohasem fog a szeme elé kerülni és sohasem fogja a szívét megindítani. A harmadik szobában egy embert látott, egy asszonnyal meg egy rakás gyerekkel, amint nyomorúságos ágyat vetett a padlón, meg egy pár széken, hogy a legapróbbakat elhelyezhesse éjszakára. A negyedik, az ötödik, a hatodik és a hetedik szobában egyre nagyobb és nagyobb volt a lárma meg a kártyázás, a sörszag meg a dohányfüst.

A folyosókon, de különösen a lépcsőkön tömegesen járkáltak az emberek, akik kijöttek a szobájukból - sokan azért, mert a szobájuk rideg és magányos volt, sokan pedig azért, mert fullasztó volt és zsúfolt -, a legtöbben pedig azért, mert nem találták a helyüket és sehogyan sem tudták kitalálni, hogy tulajdonképpen mihez is fogjanak. Volt itt minden rendű és rangú ember, daróc zubbonyos napszámostól kezdve a tönkrement pazarlóig, aki török hálóköntöst viselt, melyből kilátszott mind a két könyöke; de valamennyinek volt egy közös vonása - az a fásult, börtönlevegőtől sápadt és közömbös arc, az a hányaveti, hencegő, nyugtalan viselkedés, amit szóval nem lehet leírni, amiről azonban egy szempillantás alatt mindenki fogalmat alkothat magának, aki akar, csak tegye be a lábát a legelső adósok börtönébe és vegye szemügyre a legelső csoportot, amellyel találkozik, miként Pickwick úr tette.

- Az lep meg, Sam - mondta Pickwick úr, a lépcső vaskorlátjára támaszkodva -, az lep meg, Sam, hogy az adósok bebörtönzése nem is tekinthető büntetésnek.

- Úgy gondolja, uram? - kérdezte Sam.

- Nézze csak, ezek a fickók hogy isznak, hogy dohányoznak, hogy zajonganak - felelte Pickwick úr. - Lehetetlen, hogy nagyon a szívükre vegyék a dolgot.

- Ez az, uram, ez az - mondta Sam. - Persze hogy nem veszik nagyon a szívükre, mindennap ünnepet tartanak, söröznek, kugliznak. De vannak azután mások, akik nagyon is lelkükre veszik... azok a kétségbeesett emberek, akik se nem sörözhetnek, se nem kuglizhatnak, akik örömest kifizetnék adósságukat, ha volna miből, s akik nagyon elkeserednek, amikor lakat alá kerülnek. Mondok valamit, uram: azoknak, akik a kocsmában lopják a napot, nem árt a börtön; de azoknak, akik mindig dolgoznak, ha van munkájuk, azoknak nagyon is megárt. Nem igazságos osztály ez, ahogy az apám szokta mondani, ha grogjában nem ugyanannyi rumot kap, mint vizet... nem igazságos osztály... ez a dolog bibije.

- Igaza van, Sam - mondta Pickwick úr némi tűnődés után -, tökéletesen igaza van.

- Itt-ott akad talán köztük becsületes ember is - jegyezte meg Sam Weller úr eltöprengve -, akinek ínyére van a dolog; de amennyire vissza tudok emlékezni, még senkitől sem hallottam, kivéve azt a barna kabátos, maszatos képű kis embert, s azzal is csak a megszokás mondatta.

- Ki volt az? - kérdezte Pickwick úr.

- Ez az, amit senki sem tudott meg soha - felelte Sam.

- Mit követett el?

- Csak azt tette, amit nálánál sokkal híresebb emberek is megtettek fiatalságukban - felelte Sam -, tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért.

- Más szóval, adósságba verte magát, mi? - kérdezte Pickwick úr.

- Eltalálta, uram - felelte Sam. - S ennélfogva végül is ide került. Nem sokkal tartozott... mindössze kilenc fontot követeltek rajta és ennek az ötszörösét még a perköltségekért; s valahogyan mégis tizenhét esztendeig ült itt a börtönben miatta. S ha barázdás lett is az arca, a piszok beborította, mert a maszatos arca meg a barna kabátja szakasztott olyan volt a kiszabaduláskor, mint mikor behozták. Csendes, jámbor kis emberke volt, aki mindig szívességeket tett másoknak, vagy labdázott és sohasem nyert; végül a börtönőrök annyira megszerették, hogy minden este meghívták a szobájukba, ahol elbeszélgetett velük, meg történeteket mesélt nekik, meg minden. Egy este szokás szerint megint bent volt s egészen egyedül egy öreg cimborájával, aki a kulcsokat őrizte, amikor egyszerre csak megszólalt: "Bill, nem voltam már kint a piactéren (a Fleet Streeten tartották akkoriban a vásárt)... nem voltam kint a piactéren, Bill - azt mondja -, már tizenhét esztendeje"... "Tudom, hogy nem voltál" - feleli a börtönőr, s tovább szívja a pipáját. - "Szeretném látni csak egy percre, Bill" - mondja a kis ember. - "Meghiszem azt" - feleli a börtönőr, s nagyokat pöfékel, mintha nem értené, hogy mit akar mondani a másik. - "Bill - mondja megint a kis ember, most már élénkebben - hiába, fejembe vettem ezt a dolgot. Látni szeretném még egyszer az utcát, mielőtt meghalok; s ha a guta közben meg nem üt, öt perc múlva újra itt leszek"... "De mi lesz énvelem, ha csakugyan megüt a guta?" - kérdi a porkoláb. - "Ej - feleli a kis ember -, aki engem megtalál, az majd behoz ide, mert a jegyem a zsebemben van: 20. szám, Étterem-lépcső"... Ami igaz is volt, mert ha egy új lakóval akart megismerkedni, mindig kihúzta zsebéből összegyűrt kis névjegyét, megmondta a szobaszámát, de semmi egyebet, úgyhogy nem is hívták másképp, mint Húszas számnak. A börtönőr farkasszemet nézett vele egy darabig, s végül ünnepélyes hangon így szólt: "Húszas szám, én megbízom benned; nem fogod bajba keverni öreg cimborádat"... - "Nem, édes öregem - felelte a kis ember -, nem vagyok én olyan hitvány ember" - s ezzel nagyot ütött a mellényére s mindkét szemén könny rezgett, ami már csak azért is rendkívüli dolog volt, mert mindenki tudta róla, hogy soha nedvesség nem érte az arcát. Kezet adott a börtönőrnek és kiment...

- És vissza sem jött soha többé - mondta Pickwick úr.

- Ez egyszer nem találta el, uram - felelte Sam Weller úr -, mert visszajött az, két perccel korábban, mint kellett volna, éktelenül dühöngve; majdnem elgázolta egy bérkocsi, mesélte; ő nem szokta meg az ilyesmit, s kutya legyen, ha panaszt nem emel emiatt a polgármesternél. Végre sikerült lecsillapítani és álló öt esztendeig még csak ki sem dugta az orrát a börtön kapuján.

- S mikor letelt az öt esztendő, akkor meghalt, ugye? - kérdezte Pickwick úr.

- Dehogy halt meg, uram - felelte Sam. - Sőt, kedve szottyant megkóstolni a sört egy új kocsmában, amelyet a börtönépület mellett nyitottak. Olyan szép ivószobája volt ennek a kocsmának, hogy a fejébe vette, hogy ő minden este odamegy; jó darabig ezt is csinálta, de egy negyedórával kapuzárás előtt mindig szép csöndesen hazajött, ami nagyon szép és jó dolog volt. Végül aztán már annyira nekiadta magát a korhelykedésnek, hogy megfeledkezett az időről, vagy pedig nem is törődött vele és mindig később jött haza, míg végre egy este akkor ért a kapuhoz, amikor öreg cimborája már meg akarta fordítani a kulcsot a zárban. "Várj, Bill, várj!" - mondta a porkolábnak. - "Ejnye már, Húszas szám, hát te még nem vagy idehaza? - kérdi a börtönőr. - Azt hittem, hogy már régen megjöttél"... "Még nem" - felelte a kis ember mosolyogva. - "Akkor mondok valamit, édes cimborám - szólt a börtönőr nagyon lassú hangon, és nagyon bosszúsan nyitott neki kaput. - Úgy látom, hogy újabban rossz társaságba keveredtél, amit nagyon sajnálok. Nem akarok goromba lenni hozzád, de ha hozzá nem szoksz újra a rendes élethez, és ha nem tudsz hazajárni a kellő időben, akkor olyan igaz, mint ahogy itt állok, hogy én be se eresztelek többé!" A kis ember ijedtében egész testében remegni kezdett és azóta soha ki sem tette a lábát a börtönből!

Ahogy Sam befejezte, Pickwick úr megindult lefelé a lépcsőn s miután odalent a "festett udvaron" fel-alá sétált egy darabig elgondolkozva - alig lézengtek itt egynéhányan, mert már késő este volt -, kijelentette Weller úrnak, hogy ideje volna lefeküdni; keressen magának szállást egy közeli fogadóban és másnap reggel jöjjön el ismét idejekorán, hogy elhozathassa holmiját a szállóból. Samuel Weller úr tette magát, mintha készséggel engedelmeskednék a parancsnak, de azért nagyon észre lehetett venni rajta, hogy haragszik. Sőt, annyira ment, hogy több ízben, bár eredménytelenül, célzott arra, hogy illő volna, ha éjszakára itt vetne magának ágyat a földön; de minthogy Pickwick úr süket maradt a célzásokra, Sam végre visszavonult.

Nem szabad elhallgatnunk azt a körülményt, hogy Pickwick úr nagyon levert és csüggedt volt - nem azért, mintha nem akadt volna társasága, hiszen a börtön tele volt és egy üveg bor minden további bemutatkozási ceremónia nélkül egyszerre megszerezte volna neki néhány válogatott úriember szíves barátságát, de magányosnak érezte magát a durva csőcselék között, s kedvét szegte, bátorságát vette az a gondolat, hogy fogoly és rab, a kiszabadulás minden reménye nélkül. De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kiváltsa magát és ezzel igazolja Dodson és Fogg spekulációját.

Ebben a lelkiállapotban tért vissza az étterem folyosójára s lassú léptekkel járt fel-alá. Tűrhetetlenül piszkos volt ez a hely, s a dohányfüst fullasztó. Egyre nyíltak-csukódtak az ajtók, ahogy az emberek ki- és bejártak, s a beszélgetésük és a lépteik zajától szüntelenül hangos volt a folyosó. Karonülő gyermekével egy fiatal asszony, aki olyan sovány volt s olyan kiéhezett, hogy alig vonszolta magát, a folyosón járt fel és alá és az urával beszélgetett, mert másutt nem találkozhattak. Amint Pickwick úr mellett elhaladtak, az asszony hangosan feljajdult, s aztán egyszerre olyan keserves zokogásban tört ki, hogy a falhoz kellett támaszkodnia, míg a férfi karjára vette a gyermeket és igyekezett csitítgatni az asszonyt.

Pickwick úr igazán olyan érzékeny hangulatában volt, hogy nem bírta nézni őket, felment hát inkább szobájába.

Ámbár a porkoláb szobája nagyon kényelmetlen és barátságtalan volt (bútorzat és fölszerelés tekintetében legalábbis százszorta rosszabb, mint egy vidéki börtön közös betegszobája), mégis pillanatnyilag megvolt az az előnye, hogy Pickwick urat kivéve, nem tartózkodott benne senki. Odaült kis vaságya lábához és kezdte számítgatni, hogy évente átlag mennyi jövedelmet húzhat a porkoláb ebből a piszkos szobából. Miután e művelet révén arra az eredményre jutott, hogy legalábbis annyit hoz, mint egy kis utca London külvárosában, azon kezdett töprenkedni, hogy ugyan mi csábíthatta azt a barna legyet, mely a nadrágján mászott fölfelé, ebbe a szűk börtönbe, amikor annyi szellős lakás közt válogathat - s elmélkedésében végül arra a megcáfolhatatlan következtetésre jutott, hogy a légy okvetlenül bolond. Miután ezt is sikerült így tisztáznia, ráeszmélt arra is, hogy álmos, minélfogva előszedte hálósipkáját, amit aznap reggel előrelátóan zsebre vágott, kényelmesen levetkőzött, ágyba feküdt és elaludt.

- Bravó! Bokázni... Egyet jobbra, egyet balra... csak rajta, Zephyr! Kössenek föl, ha nem az operaházban van a helyed. Balett-táncosnak születtél! Járd csak, járd! Ihaj-csuhaj!

Ezek a harsogó nevetéssel kísért lármás kiáltások verték fel Pickwick urat mély álmából, ami a valóságban csak egy fél óráig tartott ugyan, de az alvónak mégis úgy rémlett, mintha három-négy hétig is tartott volna.

Alig csöndesedett el a zaj, amikor a szoba ismét úgy megrázkódott, hogy az ablakok csörömpölni kezdtek és az ágyak megremegtek. Pickwick úr megint felriadt és pár percig néma csodálkozással nézte, hogy mi folyik a szeme előtt.

A szoba közepén ugyanis egy zöld kabátba, rövid bársonynadrágba és szűk gyapjúharisnyába öltözött ember dudaszó mellett egy nagyon jól ismert táncot lejtett, mókás bájjal és könnyedséggel, s a ruhája meg a tánca együttvéve a lehető legképtelenebb dolog volt a világon. Egy másik alak, aki nyilván teljesen részeg volt, s akit valószínűleg a pajtásai löktek az ágyába, most a lepedőkbe burkolózva felült, s amennyire emlékezőtehetségéből telt, rendkívül fájdalmas, meghatott hangon és hasonló arckifejezéssel egy útszéli dalt énekelt; míg egy harmadik, aki szintén az ágyában ült, szakértő arccal tapsolt a két művésznek, s egyre buzdította őket, kitörő lelkesedéssel - ugyanúgy, ahogy az imént már Pickwick urat is felzavarta az álmából.

Ez az utóbbi alak valóságos mintaképe volt az úriemberek ama fajtájának, amelyet ilyen tökéletes kivitelben csak effajta helyeken lehet megtalálni - tökéletlenebb formában esetleg az istállók és a csapszékek körül lézengenek, de teljes pompájukban csakis ezekben a melegágyakban virulnak ki, melyeket a törvényhozói bölcsesség mintha csak egyenesen és kizárólag az ő tenyésztésükre létesített volna.

Hórihorgas, barna képű férfi volt, hosszú, fekete hajjal és sűrű, bozontos pofaszakállal, mely az álla alatt összeért. Nyakkendőt nem hordott, mert egész áldott nap labdázott, s nyitott inggallérja lévén, a szakálla teljes mértékben érvényesült. Fején tizennyolc pennys tarka francia sipkát viselt, melynek lecsüngő bojtja nagyon jól illett a durva barchet ujjashoz. Lábszárait, amelyek hosszúságuk miatt fölöttébb véznák voltak, oxfordi bugyogó fedte, mely nagyon alkalmas volt arra, hogy kiemelje végtagjainak arányos mivoltát. Mivel hanyagul volt becsatolva, sőt mi több, tökéletlenül volt begombolva, nem éppen kecses ráncokban simult egy pár letaposott sarkú cipő fölé, úgyhogy egy pár piszkos, fehér harisnya is kikandikált alóla. Volt az egész ember lényében valamiféle tolvaj- és csavargószerű elegancia és valamiféle hetvenkedő zsiványság, s ez mindennél többet ért.

Ez az alak vette észre legelőször, hogy Pickwick úr nézi őket, mire intett Zephyrnek és gúnyos komolysággal arra kérte, hogy föl ne keltse ezt az urat.

- Ó, hogy az a Jóisten áldja meg ezt a derék úriembert! - mondta Zephyr megfordulva, és nagy meglepetést színlelve. - De hiszen már felébredt! Jó reggelt, uram. Hogy van, hogy van? Mit csinál a Mary meg a Sarah, uram? És hogy van a kedves öreg nagysága odahaza? Legyen olyan szíves, uram, s a legelső csomagba, amit küld, pakolja majd be az üdvözleteimet is és írja meg, hogy már előbb elküldtem volna neki, csak attól féltem, hogy összetörnek majd a szekéren.

- Ne zaklassa az urat ilyen üres locsogással - szólt közbe a pofaszakállas úr tréfás hangon -, amikor látja, hogy mennyire szeretne már inni valamit. Miért nem kérdi meg tőle inkább, hogy mit innék?

- Uramfia, erről egészen megfeledkeztem - felelte a másik. - Mit parancsol, uram? Tetszik portói vagy talán inkább sherry? A világos sört is nagyon ajánlhatom, kérem, vagy talán mégis inkább barna sört innék, uram? Engedje meg, hogy a hálósipkáját felakasszam.

S azzal, se szó, se beszéd, lekapta Pickwick úr fejéről a nevezett ruhadarabot, s egy szempillantás alatt a részeg ember fejébe nyomta, aki szentül meg lévén győződve arról, hogy egy nagyszámú társaságot mulattat, folytatta az útszéli nóta dúdolását a lehető legbánatosabb hangon.

Önmagában véve nagyon elmés tréfa lehet valakinek a fejéről lekapni a hálósipkát és egy szurtos képű, ismeretlen úriembernek a fejébe nyomni, de az is kétségtelen, hogy a kockázatos tréfák osztályába tartozik. Minthogy Pickwick úr is ebből a szemszögből nézte a dolgot anélkül, hogy csak a legcsekélyebb jellel is elárulta volna szándékát, mint a villám kiugrott az ágyból s úgy mellbe vágta Zephyr urat, hogy ennek egyszerre elállt a lélegzete; s miután visszaszerezte hálósipkáját, nagy bátran védelmi állásba helyezkedett.

- No most gyertek! - kiáltotta Pickwick úr, lihegve a haragtól meg a rendkívüli erőkifejtéstől. - No csak gyertek, mind a ketten... mind a ketten!

S a szívélyes felszólítás után a Pickwick Klub kiváló elnöke derekasan forgatni kezdte az öklét, hogy tudományának fitogtatásával ráijesszen ellenfeleire.

Pickwick úrnak ez a fölöttébb váratlan hősies magatartása hatott-e az ellenfeleire, vagy az a bonyolult mód, ahogy kiugrott az ágyból és teljes súlyával nekiesett a dudás alaknak, nem tudjuk - elég az hozzá, hogy ezek valóban meg voltak hatva, s ahelyett, hogy szörnyű mészárlást rendeztek volna, miként Pickwick úr biztosra vette, egyszerre elhallgattak, egy darabig bámész szemmel néztek egymásra, s azután hangosan elnevették magukat.

- Hiszen maga nagyszerű gyerek - mondta Zephyr - s nekem nagyon tetszik a viselkedése. De most bújjon vissza az ágyba, mert különben meghűti magát. Remélem, hogy nem neheztel ránk? - s egyúttal nyújtotta feléje a kezét, mely akkora volt, mint azok az óriási összevarrott ujjak, amelyek néha a kesztyűs boltok fölött lógnak.

- Ó, a világért sem - felelte gyorsan Pickwick úr, mert most, hogy izgatottsága elpárolgott, kezdte érezni, hogy fázik a lába.

- Engedje meg, uram, hogy én is kezet szorítsak önnel - szólt a pofaszakállas úriember választékos hangon s nyújtotta a jobb kezét.

- Ezer örömmel, uram - válaszolta Pickwick úr, aztán egy hosszú és ünnepélyes kézszorongatás után megint bebújt az ágyba.

- Smangle a nevem, kérem - mondta a pofaszakállas úriember.

- Ó - mondta Pickwick úr.

- Az én nevem Mivins - mondta a harisnyás ember.

- Örvendek a szerencsének - szólt Pickwick úr.

- Hm - köhögött egyet Smangle úr.

- Parancsol? - kérdezte Pickwick úr. - Szólt valamit, uram?

- Nem, semmit, uram - felelte Smangle úr.

- Azt hittem, hogy mondott valamit, uram - mondta Pickwick úr.

Mindez igazán nagyon kedves és szeretetre méltó volt; de hogy még jobban összemelegedjenek, Smangle úr biztosította róla Pickwick urat, hogy előtte mindig szent egy igazi úriember érzékenysége; amely nyilatkozata igazán a becsületére vált, mert józan ésszel nem lehetett feltenni róla, hogy érti is, amit mondott.

- Csődöt kér maga ellen? - kérdezte Smangle úr.

- Mit csinálok? - kérdezte Pickwick úr.

- Csődöt kér maga ellen... A Portugál utcai törvényszék előtt... Hiszen tudja... A csődtörvényszék...

- Ó, nem - felelte Pickwick úr. - Nem, dehogy.

- Vagy talán kiszabadul? - kérdezte Mivins.

- Sajnos, attól félek, hogy nem - felelte Pickwick úr. - Nem vagyok hajlandó kártérítést fizetni, s ezért kerültem ide.

- Úgy? - mondta Smangle úr. - Engem az irodalom tett tönkre.

- Ó, talán könyvkiadó, uram? - kérdezte Pickwick úr gyanútlanul.

- Könyvkiadó? Isten ments, dehogy! Odáig még nem süllyedtem. Egyáltalában nem vagyok iparos. Én a váltóirodalmat értettem.

- Ó, hát ezt nevezi irodalomnak. Értem - felelte Pickwick úr.

- Teringettét! Egy úriembernek számolnia kell a balszerencsével - tette hozzá Smangle. - Hát aztán? Itt ülök a Fleet-börtönben. Jó, annyi baj legyen. Hát aztán? Mit árt ez nekem?

- Semmit - felelte Mivins úr.

S igaza is volt, sőt, a dolog nemcsak hogy nem ártott Smangle úrnak, hanem még inkább javított a helyzetén, mert a váltója révén, ami őt a börtönbe juttatta, ingyen jutott bizonyos ékszerek birtokába, amelyek már jóval előbb a zálogházba vándoroltak.

- Jól van, jól - mondta Smangle úr -, de hát ez így nagyon száraz mulatság. Öblítsük meg a gigánkat egy csöpp sherryvel; az fizet, aki legutoljára érkezett. Mivins majd felhozza, én meg segítek kiinni. Ez az igazságos és úri munkamegosztás. A rézangyalát!

Pickwick úr nem akart egy újabb verekedést megkockáztatni, örömmel fogadta hát az indítványt és átadta a pénzt Mivinsnek, aki sietett le az étterembe, minthogy már tizenegy óra felé járt az idő.

- Hm, izé - fordult Smangle úr súgva Pickwick úrhoz, ahogy a barátja elhagyta a szobát. - Mit is akarok mondani. Mennyit adott neki?

- Egy fél aranyat - felelte Pickwick úr.

- Pokolian kedves és mulatságos finom úriember ez a Mivins - mondta Smangle úr -, ördöngösen jópofa, tudja, kérem. Nincs még egy ilyen a világon, hanem... hanem azért...

Smangle úr elhallgatott és kétkedve kezdte csóválni a fejét.

- Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy képes volna a pénzt a maga céljaira felhasználni? - kérdezte Pickwick úr.

- Ó, dehogy! Isten ments, ezt egy szóval sem mondtam; ellenkezőleg, határozottan kijelenthetem, hogy pokolian tisztességes fickó - felelte Smangle úr. - Csak úgy gondolom, hogy talán nem ártana, ha valaki utánamenne és megnézné, hogy véletlenül nem dugja-e be a nyelvét a korsóba, vagy a lépcsőn felfelé jövet, vigyázatlanságból nem veszti-e el a visszajáró pénzt. Hé, maga ott, menjen csak és nézzen utána, hogy mit csinál az az úr!

Ezt a felszólítást egy félénk tekintetű, szerény viselkedésű kis emberhez intézte, akinek öltözete nagy szerénységet árult el, s aki egész idő alatt az ágyán gubbasztott; látszott rajta, hogy újdonsült fogoly, aki még nem tért magához az ijedtségből.

- Hiszen tudja, hogy hol van az étterem - mondta Smangle úr. - Szaladjon csak le és mondja meg annak az úrnak, hogy majd segít neki a korsót felhozni. Azazhogy... várjon csak... Mondok valamit... Tudja-e, hogyan foghatnánk ki rajta a legjobban? - kérdezte Smangle úr furfangos pillantással.

- Hogyan? - kérdezte Pickwick úr.

- Üzenje meg neki, hogy a megmaradt pénzért szivart hozzon. Óriási ötlet! Szaladjon gyorsan és mondja meg neki, érti? Nem fog kárba veszni a szivar - folytatta Smangle Pickwick úrhoz fordulva. - Majd én elszívom őket.

Ez olyan kitűnő és leleményes hadicsel volt, s olyan rendíthetetlen nyugalommal és hidegvérűséggel hajtották végre, hogy Pickwick úr még az esetben sem akadályozta volna meg őket benne, ha módjában lett volna. Csakhamar megjött Mivins úr és meghozta a sherryt; Smangle úr töltött belőle két kis repedt ibrikbe, tapintatosan megjegyezve (önmagára célzott), hogy ilyen körülmények között egy úriember nem lehet válogatós és ő a maga részéről nem röstell a kancsóból inni. S hogy szavának álljon, egy hajtással félig ki is ürítette a kancsót a jelenlevők egészségére.

Miután ilyen módon nagy egyetértés támadt köztük, Smangle úr a társaságot különböző regényes kalandok elbeszélésével kezdte mulattatni, amelyek mind vele történtek meg, s egy rendkívül érdekes adomát is beleszőtt, amely egy telivér lóról és egy nagyszerű zsidó nőről szólt, akik mind a ketten csodálatos szépségek voltak, s akikért nagy vetélkedés folyt az Egyesült Királyság arisztokráciájának és nemességének köreiben.

Még mielőtt az úriember befejezte volna életrajzának ezeket a finom részleteit, Mivins úr már régen bebújt az ágyába és elkezdett hortyogni; Smangle úr élményeinek élvezetét teljesen átengedte a félénk idegennek és Pickwick úrnak.

Egyébként ez a két utóbbi úr sem okult sokat azokon a megindító fejezeteken, amelyeket Smangle úr előadott. Pickwick úr már jó ideje erősen bóbiskolt, amikor homályosan úgy rémlett neki, hogy a részeg ember újra nótázni kezdett, mire Smangle úr a vizeskancsóval udvariasan figyelmeztette, hogy a hallgatóságnak pillanatnyilag nincs kedve zenét hallgatni. De azután egyszerre elnyomta az álom Pickwick urat és csak arra riadt fel egyszer, hogy Smangle úr még mindig egy hosszú történetet mesél, amely oda lyukadt ki, hogy egy bizonyos alkalommal, ahogyan körülményesen előadta, egy füst alatt váltóra fölszedett egy csomó pénzt és rászedett egy úriembert.

Amikor Pickwick úr másnap reggel kinyitotta a szemét, Samuel Weller úrra esett az első pillantása, aki egy kis fekete bőröndön üldögélt, s szemmel láthatólag egészen elmerült a jókedvű Smangle úr daliás termetének vizsgálatába, miközben Smangle úr maga már félig felöltözve ült az ágya szélén és kétségbeejtően hiábavaló kísérleteket tett, hogy szúrós tekintetével kihozza a sodrából Samuel Weller urat. Kétségbeejtően hiábavaló volt ez a kísérlete, mert Sam, miután jól szemügyre vette Smangle úr sapkáját, lábát, fejét, arcát, lábszárát és pofaszakállát, láthatólag nagyon meg volt elégedve az eredménnyel, de azért csak nézte őt tovább rendületlenül és Smangle úr érzékenységét csak annyiba vette, mintha akár egy faragott szent állt volna előtte vagy egy szalmával kitömött vásári bábu.

- No, jól megnézett magának? - kérdezte Smangle úr, a szemöldökét ráncolgatva. - Megismerne már ezután?

- Meg én, uram, akármerre látnám - felelte Sam jókedvűen.

- Ne szemtelenkedjék egy úriemberrel, kérem - mondta Smangle úr.

- Azt már nem tenném - felelte Sam -, a világ minden kincséért sem. Csak szóljon majd nekem, kérem, amikor az úriember felébred és olyan udvarias leszek hozzá, hogy még!

Minthogy ebben a megjegyzésben némi halvány célzás lappangott, hogy Smangle úr talán nem úriember, forrni kezdett benne a méreg.

- Mivins! - kiáltott fel Smangle úr indulatosan.

- Mi a baj? - felelte Mivins úr a fekhelyéről.

- Ki az ördög ez itt?

- Mit tudom én - mondta Mivins úr, álmosan kidugva fejét a takaró alól. - Inkább én kérdezhetném ezt magától. Van itt valami dolga neki?

- Nincs - felelte Smangle úr.

- Hát akkor lökje le a lépcsőn és mondja meg neki, hogy ne merjen újra feljönni, mert összetöröm a csontját - tette hozzá Mivins úr; s ezzel a jó tanáccsal a derék ember befordult a falnak és megint elaludt.

Minthogy a beszélgetés ilyenképpen már-már átcsapott a személyeskedésbe, Pickwick úr elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen.

- Sam - szólt Pickwick úr.

- Tessék parancsolni - felelte Weller úr.

- Történt valami tegnap este óta?

- Semmi különös, uram - felelte Sam, egy pillantást vetve Smangle úr pofaszakállára. - Csak, úgy látszik, hogy az elzárt és fülledt levegőn némely mérges dudva bujábban tenyészik, de máskülönben minden rendben van.

- Fel akarok kelni - mondta Pickwick úr. - Adjon tiszta fehérneműt.

Bármily ellenséges szándékai voltak is Smangle úrnak, a felfogása egyszerre megváltozott, ahogy meglátta a kinyitott bőröndöt, melynek tartalma rögtön nagyon kedvező véleményt ébresztett benne nemcsak Pickwick úr, hanem Sam iránt is; minélfogva hamarosan megragadta az alkalmat, és jó hangosan, hogy Sam is meghallhassa, kijelentette, hogy Sam igazi és vérbeli eredeti fickó, tehát éppen olyan ember, amilyet ő szeret. Ami pedig Pickwick urat illeti, rokonszenve egyszerűen nem ismert határt.

- Nem lehetnék talán szolgálatára valamiben, édes uram? - kérdezte Smangle úr.

- Igazán nem tudnám, hogy miben, de azért nagyon köszönöm - felelte Pickwick úr.

- Nincs mosatni való fehérneműje? Ismerek egy kitűnő mosónőt a szomszédban, aki hetenként kétszer jön hozzám és... kutyafáját! Milyen szerencsés véletlen!... Éppen ma van a napja. Ne rakjak néhány apró holmit a magamé közé? Igazán nem okoz semmi fáradságot. Vigye el az ördög, hát már igazán úgy illik, hogy az egyik úriember segítsen a másik úriemberen, még egy kis kényelmetlenség árán is, ha egyforma helyzetbe kerültek, no, nem igaz?

Smangle úr közben iparkodott minél közelebb férkőzni az útibőröndhöz s az arcáról csak úgy sugárzott a legforróbb és legönzetlenebb jóakarat.

- Nincs valami kiporolni való ruhája a szolga számára, édes barátom, nincs? - folytatta Smangle úr.

- Nincs egy szál se, tisztelt uram - felelte Sam a gazdája helyett. - Talán mindkét félre nézve kellemesebb volna, ha közülünk végezné el valaki s nem háborgatnánk mást is emiatt, ahogy az egyszeri tanító mondta, mikor az ifiúr tiltakozott az ellen, hogy a pedellus motozza meg őt.

- Tehát nincs semmije, amit a kis bőröndömben elküldhetnék a mosónémhoz, az én holmimmal együtt? - kérdezte Smangle úr, újra Pickwick úrhoz fordulva, noha már kissé csalódott arccal.

- Semmi a világon - szólalt meg újra Sam. - Attól félek, hogy a kis bőröndje már úgyis nagyon tele van a saját holmijával.

Sam közben sokatmondó pillantást vetett Smangle úr öltözetének ama darabjaira, amelyekből meg lehet ítélni egy mosónőnek a fehérnemű keményítésében és vasalásában való jártasságát, úgyhogy Smangle úr inkább sarkon fordult és legalábbis pillanatnyilag felhagyott minden tervével Pickwick úr tárcájára és ruhatárára vonatkozólag. Bosszúsan ment le a labdázótérre, elszívott egyet-kettőt a tegnap este beszerzett szivarok közül, ami könnyű és egészséges reggeli volt.

Mivins úr, aki nem volt dohányos és akinek a számlája a szatócsboltban már a fekete tábla aljáig ért, ágyban maradt, mivelhogy a szatócs nem volt hajlandó új sort kezdeni, amíg nem fizet, hogy álmában megreggelizzék, miként ő maga mondta.

Pickwick úr megreggelizett az étterem melletti kis benyílóban, amelyet hangzatos szóval kávéháznak neveztek, s ahol a vendégek csekély ráfizetés fejében abban a kimondhatatlan nagy szerencsében részesültek, hogy minden szót meghallhattak, amit az étteremben beszéltek; s miután Weller urat néhány szükséges megbízással elküldte, lement a kapus fülkéjébe, hogy Roker úrral megbeszélje leendő szállásának a kérdését.

- Szállás? - felelte Roker úr, s egy nagy könyvben kezdett lapozgatni. - Az van bőven, Pickwick úr. Itt a lakócédulája; harmadik emelet, huszonhetes szám.

- Ó - mondta Pickwick úr. - Micsodám? Hogy is mondta?

- A lakócédulája - felelte Roker úr. - Érti, ugye?

- Nem egészen - felelte Pickwick úr mosolyogva.

- Pedig világos, mint a nap - mondta Roker úr. - Az ön lakócédulája a harmadik emeletre szól, huszonhét számba, s akik ebben a szobában vannak, azok lesznek a lakótársai.

- És sokan vannak? - kérdezte Pickwick úr bizonytalan hangon.

- Hárman - felelte Roker úr.

Pickwick úr köhécselt.

- Az egyik egy lelkész - mondta Roker úr, miközben kitöltött egy kis cédulát. - A másik mészáros.

- Hogyan? - kérdezte Pickwick úr.

- Mészáros - ismételte Roker úr, tolla hegyét az asztalhoz ütögetve, hogy jobban fogjon. - Pedig micsoda mulatós ember volt, a kutyafáját! Emlékszik Tom Martinra, Neddy? - szólt oda egy emberhez, aki szintén ott ült a kapusfülkében s pillanatnyilag éppen egy sokágú zsebkéssel vakargatta cipőjéről a sarat.

- Meghiszem azt - felelte Neddy.

- Uram Istenem! - mondta Roker úr, s közben lassan csóválgatta a fejét és szórakozottan bámult ki a rácsos ablakon, mintha kora gyermekségének egy idillikus jelenetét akarta volna emlékezetében felidézni. - Úgy rémlik, mintha csak tegnap történt volna, hogy odalent a Fox-under-the-Hillen, a hajógyár mellett, földhöz vágta a szenesembert. Még most is látom őt, amint két rendőrlegény közt jön fölfelé a Stranden; a verekedés kissé kijózanította, a jobb szemén ecetes borogatás volt, nyomában pedig ez a mi kedves fogdmegünk, aki aztán hűvösre tette a kisöreget. Furcsa dolog, hogy eljár az idő, igaz-e, Neddy?

Az az úriember, akihez ezeket az elmefuttatásokat intézték, úgy látszik, csöndes és mélázó természetű férfiú volt s beérte azzal, hogy csak megismételte Roker úr megjegyzéseit. Roker úr pedig lassan lerázta magáról a búskomor és költői gondolatokat, amelyek megszállották, s leereszkedett az élet hétköznapi dolgaihoz és újra tollat fogott.

- Tudja azt is, hogy kicsoda a harmadik úr? - kérdezte Pickwick úr, akit nem nagyon elégített ki leendő lakótársainak személyleírása.

- Neddy! - fordult Roker úr a társához. - Mi is az a Simpson?

- Miféle Simpson? - kérdezte Neddy.

- Hát az a huszonhetes számú a harmadik emeleten, akinek ez az úr a lakótársa lesz.

- Hja, az? - felelte Neddy. - Az voltaképpen semmi. Előbb lócsiszár volt, most csak afféle lókötő.

- Mindjárt gondoltam - mondta Roker úr, s becsapta a könyvet és Pickwick úr markába nyomta a kis papírszeletet. - Itt a cédulája, kérem.

Pickwick úr nagyot nézett, hogy ilyen kurtán-furcsán elintézik őt, de aztán visszasétált a börtönbe, s útközben egyre azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. De úgy gondolta, hogy mielőtt bármiféle további lépésre is határozná el magát, mindenesetre tanácsos lesz megismerkedni és érintkezésbe lépni azzal a három úriemberrel, akikkel egy szobába szállásolták; fölsietett hát egyenesen a harmadik emeletre.

Miután egy darabig a folyosón botorkált s a gyér világítás mellett próbálta a különböző ajtókon a szobaszámokat kibetűzni, végül megszólított egy fiút, aki éppen szokásos reggeli munkáját végezte, ugyanis összeszedte a bádogkancsókat.

- Merre van a huszonhetes szám, édes fiam? - kérdezte Pickwick úr.

- Öt ajtóval odább - felelte a fiú. - Kívül az ajtóra egy akasztott ember képe van fölrajzolva krétával, amint a pipáját szívja.

Pickwick úr az útbaigazítás alapján lassan továbbsétált a folyosón, míg végre megpillantotta a föntebb leírt úr képmását, s mutatóujjának bütykével, előbb egészen halkan, azután hangosabban kopogni kezdett rajta. Miután ezt az eljárást többször egymás után sikertelenül megismételte, végül megpróbálta lenyomni a kilincset és bekandikált a szobába.

Csak egy ember volt odabent s az is úgy kihajolt az ablakon, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát és nagy kitartással fáradozott, hogy ráköpjön egy barátjának a kalapjára, aki lent ácsorgott az udvaron. Minthogy sem beszéd, sem köhögés, sem trüsszentés, sem kopogás, sem az észrevétetésnek egyéb közönséges módjai ennek az embernek a figyelmét az ablaktól el nem vonták, Pickwick úr némi habozás után az ablakhoz lépett és gyöngéden meghúzogatta a kabátja szélét. Az alak erre nagy hirtelen behúzta a fejét és a két vállát, végigmérte Pickwick urat tetőtől talpig, aztán mogorva hangon megkérdezte tőle, hogy mi az ördögöt akar.

- Ha nem tévedek - mondta Pickwick úr, a szálláscéduláját nézegetve -, ez a harmadik emeleti huszonhetes számú szoba.

- Hát aztán? - felelte a másik.

- Feljöttem, mert ezt a cédulát adták ide nekem - mondta Pickwick úr.

- Mutassa.

Pickwick úr megmutatta.

- Ez a Roker is berakhatta volna magát máshová - szólt Simpson úr (mert a lócsiszár volt), meglehetősen kínos szünet után.

Pickwick úrnak is ez volt a véleménye; de az adott körülmények között mindenesetre okosabb politikának tartotta, hogy ne szóljon egy szót sem.

Simpson úr néhány pillanatig eltűnődött, azután kidugta fejét az ablakon, egy hatalmasat füttyentett és lekiáltott egy szót, amelyet többször is megismételt. Pickwick úr nem tudta kitalálni, hogy mi volt az a szó, de úgy látszik, Martin úr csúfneve lehetett, mert odalent az udvaron több hang rögtön "mészáros"-t kezdett kiabálni, utánozva azt az éneklő hanglejtést, amellyel a társadalomnak ezek a hasznos tagjai a konyhaajtó elé való érkezésüket szokták tudtul adni.

Pickwick úr föltevését az események azonnal igazolták, mert néhány másodperc múlva szinte lélekszakadva rontott be a szobába egy korához képest túlságosan kövér ember, kék mészáros-ujjasban s kerek sarkú, lehajtott szárú csizmában, mögötte pedig egy másik, kopott, fekete kabátban és fókabőr sapkában. Az utóbbinak, aki a lépcsőn feljövet néhány gomb és néhány gombot helyettesítő tű segítségével egészen az álláig beburkolózott a kabátjába, durva vörös arca volt s úgy festett, mint egy részeges segédlelkész, aminthogy az is volt.

Miután ez a két úr is megtekintette Pickwick úr szálláscéduláját, az egyik abbeli véleményét fejezte ki, hogy "piszokság", a másik pedig annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy "rossz vicc". Miután ilyen szellemesen közölték felfogásukat, kényszeredett szótlansággal nézték Pickwick urat és egymást.

- Igazán bosszantó, s éppen most, amikor ilyen kényelmesen berendezkedtünk itt - mondta a lelkész, három piszkos matracra tekintve, amelyek külön-külön pokrócba göngyölítve álltak napközben a szoba egyik sarkában egy rakáson, az öltözőasztalt helyettesítve, egy kék virágokkal díszített közönséges, sárga, cserép mosdótállal, vizeskannával és szappantartóval. - Igazán nagyon bosszantó.

Martin úr még erősebb kifejezésekkel közölte ugyanezt a véleményét, Simpson úr pedig, miután egy rakás súlyos jelzővel illette a világot, főnév nélkül, felgyűrte a kabátja ujját és tisztítani kezdte a zöldséget ebédre.

Ezalatt Pickwick úr szemügyre vette a szobát, amely undorítóan piszkos volt és olyan fülledt, hogy alig lehetett benne megmaradni. Nyoma sem volt ott szőnyegnek, függönynek vagy ablakredőnynek. Még faliszekrény sem volt. Az igaz, ha lett volna is, nemigen volt mit elhelyezni benne. De ha nem is tesznek ki sokat s ha külön-külön apróságok is: kenyérmaradék, sajthéj, szennyes törülköző, ételhulladékok, ruhadarabok, törött fújtatók, csorba tányérok és nyeletlen villák - mégis kissé kellemetlenül festenek, ha rendetlenül hevernek szétszórva egy kis szoba padlóján, amely három dologtalan ember lakó- és hálószobája egyben.

- Talán valahogyan meg tudjuk oldani a dolgot - mondta a mészáros, meglehetősen hosszú szünet után. - Mennyiért hajlandó kiköltözni innét?

- Bocsánat - felelte Pickwick úr. - Bocsánat, de mit tetszett mondani? Nemigen értem.

- Mennyit kér kárpótlásul a kiszállásolásért? - kérdezte a mészáros. - A rendes taksa két shilling és hat penny. Elég három shilling?

- S ráadásul még egy hatos - tette hozzá a lelkész.

- Jó, nem bánom - mondta Martin úr. - Az fejenként úgyis csak két pennyvel több.

- No, mit szól ehhez, mi? Három shilling hat pennyt fizetünk magának hetenként, hogy ne maradjon itt. No, jól van?

- S még egy pint sörrel is megpótoljuk - vágott közbe Simpson úr. - Mit szól hozzá?

- S ezt mindjárt meg is ihatja - mondta a lelkész. - Áll az alku?

- Ne vegyék rossz néven - felelte Pickwick úr -, de igazán olyan járatlan vagyok az itteni szokásokban, hogy még mindig nem értem önöket? Hát másutt is lakhatnék? Én azt hittem, hogy azt nem lehet.

Martin úr ennek hallatára csodálkozva pillantott a barátaira, aztán mind a három úriember a jobb hüvelykujjával a bal válla mögé bökött. Ez a mozdulat, amelyet csak tökéletlenül ad vissza az a homályos kifejezés, hogy "hátrafelé bökni", ha egy csomó úriember vagy úrihölgy egyszerre csinálja, nagyon élénken és nagyon kedvesen hat; jókedv, könnyedség és játékos csúfondárosság van benne.

- Hogy lakhatna-e másutt! - ismételte Martin úr szánakozó mosollyal.

- No hát, ha én ilyen élhetetlen ember lennék, megenném a kalapomat pántlikástul - mondta a lelkész.

- Magam is - tette hozzá a harmadik úr ünnepélyes hangon.

E rövid bevezetés után a három lakótárs egy szuszra felvilágosította Pickwick urat arról, hogy a pénz a Fleet-börtönben is annyit ér, mint másutt; pénzzel mindent nyomban megszerezhet, amit csak akar, és ha van pénze és nem sajnálja, csak kívánnia kell s egy félóra múlva már meg is kapja a különszobát.

Ezek után a felek, mindnyájuk kölcsönös megelégedésére, elváltak egymástól. Pickwick úr ismét lement a kapus fülkéjébe, a három lakótárs pedig az éttermet kereste föl, hogy elköltse azt az öt shillinget, amit a lelkész csodálatra méltó okossággal és előrelátással e célra Pickwick úrtól kölcsönkért.

- Tudtam én azt előre - mondta Roker úr nevetve, amikor Pickwick úr közölte vele, hogy miért jött vissza. - Hát nem megmondtam, Neddy?

Az univerzális zsebkés filozófus gazdája igenlőleg morgott valamit.

- Mindjárt gondoltam, hogy különszobát fog kérni - mondta Roker úr. - Lássuk csak. Valami bútor is kellene. Tőlem veszi majd bérbe, ugyebár? Így csináljuk ezt mindig.

- Ezer örömmel - felelte Pickwick úr.

- Az étteremmel egy emeleten van egy pompás szoba, amelyben egy törvényszéki fogoly lakik - mondta Roker úr. - Egy fontba fog kerülni hetenként. Remélem, hogy nem sokallja.

- Ó, dehogy! - felelte Pickwick úr.

- No hát, akkor jöjjön velem, kérem - mondta Roker úr nagyon élénken. - Öt perc alatt nyélbe ütjük a dolgot. De miért is nem mondta mindjárt, hogy nem sajnálja a pénzt.

Amint a kapus előre megmondta, a dolgot hamar nyélbe ütötték. A törvényszéki fogoly már elég hosszú időt töltött ott ahhoz, hogy elveszítse barátait, birtokát, házát és boldogságát és hogy megszerezze a jogot egy különszobához. Minthogy azonban gyakran olyan sanyarú helyzetbe került, hogy betevő falatja sem volt, kapva kapott Pickwick úr ajánlatán, hogy kibérli a szobáját, és heti húsz shilling lakbér fejében örömest beleegyezett, hogy Pickwick úr egymaga és háborítatlanul bírja a szobát, s egyúttal kötelezte magát, hogy ebből az összegből kilakoltatja majd azt az új foglyot, vagy azokat, akiket esetleg beszállásolnának.

Mialatt az alkut megkötötték, Pickwick úr szomorúan és részvéttel nézte a foglyot. Hosszú, szikár, kísérteties alak volt, ócska hálóköntösben, papucsban; beesett arc, nyugtalan, sóvár szemek. Ajka vértelen volt, csontjai kiállók és vékonyak. Szegény ember! A börtön és a nélkülözés húsz év alatt lassan megőrölte.

- De hol fog ön majd azalatt lakni, uram? - kérdezte Pickwick úr, ahogy az első hétre járó pénzt letette a rozoga asztalra.

A fogoly remegő kézzel szedte fel az asztalról a pénzt, s azt felelte, hogy még nem tudja; majd utánajár, hogy hová vitethetné az ágyát.

- Attól félek, uram - mondta Pickwick úr, s gyöngéden és szánakozva fogta meg a karját -, attól félek, hogy valami lármás és zsúfolt helyre kerül. Kérem, tekintse ezt a szobát a magáénak, valahányszor csak szüksége van nyugalomra, vagy ha a barátai meg akarják látogatni.

- A barátaim! - vágott közbe a fogoly hörgő, rekedtes hangon. - Ha holtan feküdnék a legmélyebb tárna fenekén, szűk koporsóba zárva és ott rohadnék a sötét, undok árokban, melynek iszapja ennek a börtönnek az alapzatát mossa, hát akkor se lehetnék jobban elfelejtve vagy elhagyatva, mint most. Halott ember vagyok, uram... halott a társadalom számára, s még csak meg sem siratnak, mint azt, akinek a lelke már megjelent az Örök Bíró előtt. Ha a barátaim meg akarnak látogatni? Istenem, Atyám! Itt a börtönben viruló ifjúból aggastyán lettem, és ha majd holtan fekszem kiterítve, senki sem fog összekulcsolt kézzel így szólani: "Isten megváltotta őt szenvedéseitől!"

A fölindulás, melytől a szerencsétlen ember arca szokatlanul kipirult, mialatt beszélt, ismét lecsillapodott, aztán kapkodva és idegesen összekulcsolta kiaszott kezeit és kicsoszogott a szobából.

- Rájön néha, tetszik tudni - mondta Roker úr mosolyogva. - De nagyon rozoga szekér már. Persze olyanok, mint az elefánt. Néha rájuk jön, aztán megbokrosodnak.

Roker úr, miután ezt ilyen mélységes együttérzéssel leszögezte, olyan gyorsan hozzálátott a rendezkedéshez, hogy pillanatok alatt ott volt a szobában hat szék, egy asztal, szőnyeg, egy dívány, egy teáskanna és egyéb apróbb ingóságok, amelyekért Pickwick úrnak nagyon méltányosan mindössze heti huszonhét shilling és hat penny bért kellett fizetnie.

- Szolgálhatok még valamivel, uram? - kérdezte Roker úr, s nagy megelégedéssel nézett szét a szobában és vígan csörgette markában az első heti bért.

- Igen - mondta Pickwick úr, aki elég sokáig tűnődött magában valamin. - Igen. Van-e itt valaki, akit küldözgetni lehetne ezért-azért?

- Úgy érti, hogy olyan, akit ki lehetne küldeni a városba? - kérdezte Roker úr.

- Igen, úgy értem, hogy a városba. Ne fogoly legyen.

- Hogyne volna - felelte Roker úr. - Van itt egy szerencsétlen alak, akinek van egy barátja a szegénynegyedben, és ez szívesen vállalkozik ilyesmire. Már két hónapja őt küldözgetik mindig mindenfelé. Idehívassam?

- Legyen olyan szíves - mondta Pickwick úr. - Vagy várjon csak. Szegénynegyedet mondott? Szeretném megnézni. Majd inkább magam megyek oda.

Az adósok börtönének szegénynegyede, miként már a neve is elárulja, a legszegényebb és legnyomorultabb adósok tanyája. Aki a szegénynegyedbe szállásoltatja magát, nem fizet a lakásért semmit. A belépési és távozási illeték is jóval csekélyebb, és joguk van valami kevés élelmezéshez is; ezt azokból a kisebb összegekből fedezik, amiket néha-néha jólelkű emberbarátok erre a célra hagyományoznak. Olvasóink közül sokan emlékezni fognak, hogy még egy-két évvel ezelőtt is a Fleet-börtön falába egy vaskalitkaféle volt beillesztve, melyben egy kiéhezett arcú ember állt, aki időnként egy perselyt rázogatott és panaszos hangon kiáltozta: "Könyörüljetek a szegény adós foglyokon! Könyörüljetek a szegény adós foglyokon!" A persely tartalmát aztán a szegény adós foglyok között osztották ki; s a szegénynegyed lakói egymást váltogatták ebben a megszégyenítő szolgálatban.

Jóllehet ez a szokás már megszűnt, s a kalitkát befalazták, a szerencsétlenek nyomorúságos és reménytelen helyzete nem változott. Nem tűrjük többé, hogy a börtön kapuiban forduljanak az arrajárók jószívűségéhez és irgalmához. De a törvénykönyvünk lapjain még mindig megvan az a törvény - a jövendő korok ámulatára -, az az igazságos és bölcs törvény, amelynél fogva a legmegátalkodottabb gonosztevőt is etetik és ruházzák, a tönkrement adósnak pedig élelem és ruházat híján kell elpusztulnia. És ez, fájdalom, nem mesebeszéd. Nincs olyan hét, hogy az adósok börtönében, itt is, ott is, lassú éhhalállal ne pusztulna el egy csomó ezek közül a szerencsétlenek közül, ha fogolytársaik nem támogatnák őket.

Ilyen elmélkedések között ment fel Pickwick úr a keskeny lépcsőn, amelynek alján Roker úr magára hagyta, s lassan-lassan egyre nagyobb indulatba jött; ezek a gondolatok végül annyira kihozták a sodrából, hogy valósággal berontott abba a szobába, ahová utasították, mielőtt még fogalma lett volna róla, hogy hol is van tulajdonképpen, vagy hogy miért is megy be oda.

Csak egyszer kellett körülnéznie a szobában, hogy rögtön magához térjen, de alighogy rápillantott a kandalló mellett gubbasztó alakra, kiejtette kalapját a kezéből s meglepetésében szinte gyökeret vert a lába. Igen: elrongyolódva, kabát nélkül, teljesen kifakult és foszladozó ingben, arcába lógó hosszú hajjal, szenvedésektől eltorzult, éhségtől beesett arccal ott ült Alfred Jingle úr, homlokát a tenyerébe hajtva, szemét a tűzre szegezve; s egész mivolta nyomorról és csüggedésről beszélt!

Nem messze tőle, hanyagul a falnak dőlve, egy erőteljes külsejű falusi ember állt, s ócska lovaglóostorával kihajtott szárú csizmáját ütögette, mely a jobb lábán pompázott, míg a bal lábán egy öreg papucs volt (mert ráérősen, apránként öltözött fel). A ló, a falkavadászat meg az ital juttatta idáig. Fél pár csizmáján rozsdás sarkantyút hordott, amellyel olykor-olykor belevágott az üres levegőbe, s egyúttal a lovaglóostorral rácsapott a csizmájára, és olyan szavakat mormolt, amikkel a vadászember szokta ösztökélni a lovát. Képzeletében talán éppen valami vakmerő akadályversenyen nyargalt ebben a pillanatban. Szegény szerencsétlen! Drága istállójának leggyorsabb lova sem futott végig olyan gyorsan egy versenyt sem, mint amilyen hamar ő maga befutotta azt a versenypályát, amely a Fleet-börtönben végződött.

A szoba túlsó oldalán egy öregember ült egy faládikán, lesütött szemmel, s az arcáról mélységes kétségbeesés rítt le. Egy kislányka volt vele, a kis unokája, s ezernyi gyermeki fortéllyal igyekezett magára vonni a figyelmét, de az öregember se nem látott, sem nem hallott. Nem hatotta meg a hang, amely valaha zeneszó volt a fülének, nem hatotta meg a szempár, amely egykor napsugara volt. Egész testében reszketett, s elméjét megbénította a szélhűdés.

Még két-három ember volt ott a szobában, egy kis csoportba verődve, s hangosan vitatkoztak. Egy szikár, sovány arcú asszony is volt ott - az egyik fogoly felesége, aki nagy buzgalommal öntözgette egy kiszáradt, elsenyvedt növény nyomorúságos szárát, melyről a vak is láthatta, hogy soha többé nem fog kihajtani -; túlságosan is találó jelképe volt ez az asszonyi hivatásnak, amit a börtönben kellett betöltenie.

Ezek tűntek először Pickwick úr szemébe, amikor nagy csodálkozással körülnézett. Valaki nagy zajjal berontott a szobába, s ettől felocsúdott. Tekintete az ajtó felé fordult, s találkozott az új jövevénnyel, akiben elhanyagoltsága, züllöttsége és rongyai ellenére is fölfedezte Job Trotter úr ismerős ábrázatát.

- Pickwick úr! - kiáltott fel Job hangosan.

- Mi az? - szólalt meg Jingle, felpattanva a helyéről. - Pickwick...! Csakugyan... Ő az... Furcsa találkozás... Különös hely... de úgy kell nekem... Megérdemlem... mondhatom, uram!

S azzal Jingle úr bedugta a két kezét oda, ahol valamikor a nadrágzsebei voltak, s aztán lehorgasztotta a fejét és hátradőlt a székén.

Pickwick úr meghatódott; ez a két ember olyan nyomorultnak látszott. Az az akaratlanul is sóvár pillantás, amit Jingle egy kis darabka nyers ürühúsra vetett, amikor Job behozta, többet mondott sanyarú helyzetükről, mint amennyit kétórai magyarázat mondhatott volna. Pickwick úr szelíden nézte Jingle urat és így szólt:

- Szeretnék önnel négyszemközt beszélni. Nem jönne ki velem egy pillanatra?

- Ó, hogyne - felelte Jingle, s nyomban felállt. - Nem mehetek messzire... Itt legalább nem kell attól félni, hogy a sok gyaloglás kifárasztja az embert... Bekerített park... Festői... De nem nagyon tágas... Szabad a bemenet... Bárki megtekintheti... A gazda soha nincs itthon... A felügyelő kétségbeejtően figyelmes... Mondhatom, kérem.

- Elfelejtette fölvenni a kabátját - mondta Pickwick úr, ahogy kiértek a lépcsőházba és becsukták maguk mögött az ajtót.

- Hogyan? - mondta Jingle. - Igen... Nyaralni küldtem... Gondozásba adtam... Egy kedves rokonomhoz... Nincs mit tennem... Hiszen érti... Enni csak kell... A természet parancsa... És így tovább.

- Hogy érti ezt?

- Oda van, drága jó uram... Az utolsó kabátom volt... Nem tehettem egyebet. Egy pár csizmából éltem... Álló két hétig... Selyem esernyő... Elefántcsont fogantyúval... Egy hét... Becsületemre mondom... Kérdezze csak meg Jobot... Ő is megmondhatja.

- Három hétig élt egy pár csizmából és egy elefántcsont fogantyús selyemernyőből? - kiáltott fel Pickwick úr, aki csak a hajótörésekkel kapcsolatban hallott eddig ilyesmit, vagy a kalandos regényekben olvasott róluk.

- Bizony - mondta Jingle, bólogatva. - Zálogház... Itt vannak a cédulák... Potom összegek... Jóformán ingyen veszik be... Csupa gazember.

- Ó - mondta Pickwick úr, szinte megkönnyebbülve ettől a felvilágosítástól. - Most már értem. Szóval zálogba tette a ruháit?

- Mindent... Job holmiját is... Nincs több ingünk... Annyi baj legyen... Nem kell mosatni... De nem tart már sokáig... Fekszem az ágyban... Éhezem... Aztán vége... Halál... Jön a halottkém... Deszkakoporsó... Szegény fogoly... Nem volt betevő falatja... Eltusolják a dolgot... A vizsgáló bizottság tagjai... egyúttal a börtön szállítói is... csak semmi lárma... Természetes halál... Kiadják a halotti bizonyítványt... Szegényházi temetés... Úgy kellett neki... Vége a komédiának... Legördül a függöny.

Jingle a maga szokott gördülékeny, tömör beszédével ilyen különös módon foglalta össze jövendő kilátásait, s közben mindent elkövetett az arcával, hogy mosolygást kényszerítsen rá. Pickwick úrnak azonban nem volt nehéz észrevennie, hogy csak tetteti a vidámságot; jól a szeme közé nézett - de nem barátságtalanul -, s látta, hogy Jingle szeme könnybe lábad.

- Derék, jó ember - mondta Jingle, megszorítva Pickwick úr kezét, miközben elfordította az arcát. - Hálátlan kutya vagyok... Gyerekes dolog pityeregni... De nem tehetek róla... Átkozott betegség... Gyenge vagyok... Nyavalyás... Éhség is gyötör... Rászolgáltam mindenre... De sokat is szenvedtem... Mondhatom, kérem.

Jingle most már képtelen volt tovább színlelni, s talán az erőlködés csak még jobban elgyöngítette, mert a szegény, csüggedt komédiás leült a lépcsőre, tenyerébe hajtotta az arcát és zokogni kezdett, mint egy gyerek.

- Ejnye, ejnye - mondta Pickwick úr nagyon megindultan -, majd ha mindent megtudok a dologról, meglátjuk, hogy lehet-e segíteni rajta. Job, hol van?

- Itt vagyok, uram - felelte Job, fölbukkanva a lépcsőházban. Már egyszer megírtuk róla, amikor még nagyon jó sora volt, hogy mélyen beesett szemei voltak; mostani sanyarú és kétségbeesett állapotában úgy festett, mintha a látószervei egészen eltűntek volna.

- Itt vagyok, uram - mondta Job.

- Jöjjön ide, kérem - mondta Pickwick úr, aki mindenáron szigorúnak akart látszani, miközben négy nagy könnycsepp pergett végig a mellényén. - Jöjjön csak, adok magának valamit.

Mit adott neki? Rendes körülmények között ezt igazán csak úgy lehetett volna érteni, hogy egy nagy pofont. És bizony akárki fiától egy hatalmas, csattanós nyaklevest kapott volna; hiszen Pickwick urat rászedte, megkárosította, csúnyán felültette ez a szerencsétlen, gyámoltalan alak, aki most teljesen a hatalmában volt. Megmondjuk az igazat? Amit Pickwick úr adott neki, az a mellényzsebéből került elő és csengett, mikor Job markát ütötte s a mi jeles öreg barátunknak kissé megcsillant a szeme és dagadozott a szíve, amikor Job kezébe nyomta és sietve eltávozott.

Mire Pickwick úr visszakerült a szobájába, Sam is megjött a városból s nagyon mulatságos látvány volt, hogy milyen dühös megelégedéssel nézegette a kényelmes, új berendezést. Sam határozottan ellenezte, hogy a gazdája továbbra is a Fleet-börtönben maradjon, ennélfogva erkölcsi kötelességének tekintette, hogy semmit ne dicsérjen túlságosan, amit itt tettek, mondtak, terveztek vagy javasoltak.

- No, Sam? - szólalt meg Pickwick úr.

- Igenis, uram - felelte Sam.

- Elég kényelmes, mi, Sam?

- Megjárja, uram, megjárja - felelte Sam, miközben fitymáló pillantással nézett szét a szobában.

- Találkozott-e Tupman úrral meg a többi barátommal?

- Igenis, uram, találkoztam velük, majd holnap eljönnek. Csodálom, hogy már ma nem jöttek el - felelte Sam.

- Elhozott mindent, ami kell?

Felelet helyett Sam azokra a különféle csomagokra mutatott, amelyeket a lehető legszebb rendben a szoba egyik sarkában helyezett el.

- Nagyon jól van, Sam - mondta Pickwick úr egy kis habozás után. - Hát most hallgasson ide, Sam, akarok mondani magának valamit.

- Hallgatom, uram - felelte Sam Weller úr -, csak ki vele.

- Az első pillanattól fogva úgy éreztem, Sam - mondta Pickwick úr nagyon ünnepélyes hangon -, hogy ez a hely itt nem fiatalembernek való.

- Öreg embernek se való, uram - jegyezte meg Sam Weller úr.

- Tökéletesen igaza van, Sam - mondta Pickwick úr. - De az öreg emberek idekerülhetnek a saját meggondolatlanságuk vagy gyanútlanságuk révén, a fiatalok meg azoknak az önzéséből, akiknek a szolgálatában állnak. De a fiatalemberekre nézve minden tekintetben jobb, ha nem maradnak itt. Érti, amit mondok, Sam?

- Nem én, uram - felelte Weller úr konokul. - Nem értem.

- Akkor gondolkozzék rajta egy kicsit - mondta Pickwick úr.

- Jól van, uram - felelte Sam rövid szünet után -, sejtem már, hogy hova akar kilyukadni, és ha csakugyan oda akar kilyukadni, akkor én csak annyit mondok, hogy ez már mégiscsak sok, mint az egyszeri postakocsis mondta, amikor jött a havas förgeteg.

- Látom, hogy megértett engem, Sam - mondta Pickwick úr. - Attól függetlenül, hogy nem szeretném, ha esztendőkön át itt csavarogna dologtalanul a börtön körül, azt is megértem, hogy milyen szörnyű képtelenség inast tartani egy börtönbe zárt adósnak. Sam - tette hozzá Pickwick úr -, egy időre el kell válnunk egymástól.

- Ó, egy időre, úgy gondolja, uram? - felelte Weller úr kissé gúnyos hangon.

- Igen, amíg én itt maradok - mondta Pickwick úr. - A bérét továbbra is fizetem. Három barátom közül akármelyik, már csak rám való tekintettel is, örülni fog, ha magához veheti. S ha ezt a helyet valamikor ismét elhagyom - folytatta Pickwick úr tettetett jókedvvel -, ha valaha ismét elhagyom, akkor rögtön visszafogadom szolgálatomba, Sam.

- Megmondom én, uram, hogy miként lesz majd ez a dolog - felelte Weller úr komoly és ünnepélyes hangon. - Nem lesz ez jó sehogyan sem, amit ön akar, uram, úgyhogy ne is beszéljünk róla többet.

- De én komolyan beszélek - jelentette ki Pickwick úr. - Ez az eltökélt szándékom, Sam.

- Úgy? Eltökélt szándéka, uram? - kérdezte Sam Weller határozott hangon. - Jól van, uram, jól van. Hát nekem is eltökélt szándékom, hogy ez így nem megy, uram.

S azzal Weller úr gondosan fejére illesztette a kalapját, és hirtelen kirohant a szobából.

- Sam! - kiáltott utána Pickwick úr. - Sam! Jöjjön csak vissza!

De a hosszú folyosón már nem is hallatszott Sam lépteinek visszhangja. Weller úr eltűnt.

9. Idézés, szó szerinti jelentése: büntetés terhe mellett. ^[VISSZA]

10. Itt letartóztatási végzést jelent. A Habeas Corpus az angol állampolgár személye sérthetetlenségét biztosító törvény. ^[VISSZA]

---