A Lincoln's Inn Fieldsen, a Portugál utca egyik magasan fekvő, rosszul világított és még rosszabbul szellőztetett termében majdnem az egész esztendőn át, ahogy a véletlen magával hozza, két, három, sőt alkalomadtán négy parókás úriember üldögél olyan apró kis íróasztalok mögött, amilyeneket a falusi bírák használnak, csakhogy ezek politúros íróasztalok. Jobb kéz felől van az ügyvédek elkerített padsora, bal kéz felől pedig egy korláttal elzárt hely fizetésképtelen adósok részére, szemben velük pedig egy lejtős földszint, zsúfolva válogatottan piszkos alakokkal. Ezek az urak a csődtörvényszék biztosai, s a szoba, ahol üléseiket tartják, a csődtörvényszék tárgyalóterme.

Ennek a teremnek emberemlékezet óta az a különös rendeltetése, hogy az összes elzüllött alakok közmegegyezéssel közös gyülekezőhelyüknek és menedékhelyüknek tekintsék. Mindig tele van. Sör- és pálinkagőz száll fel a mennyezetre s a melegtől megsűrűsödve úgy szivárog lefelé a falakon, mint az eső. Itt egy nap alatt több ócska öltönyt láthat az ember, mint amennyit a zsibárus negyedben egy év alatt eladnak, és több mosdatlan pofát és bozontos szakállt, mint amennyi a Tyburn és a Whitechapel között levő kutakban és borbélyműhelyekben megtisztálkodhatnék.

De nehogy azt higgye valaki, hogy csak a legcsekélyebb dolguk is van ott, vagy csak a legcsekélyebb közük is van ahhoz a teremhez, ahová olyan rendszeresen járnak. Hiszen ha volna, akkor nem is lenne feltűnő a jelenlétük és nem is lehetne semmi rendkívülit találni a dologban. Némelyikük az ülések alatt jórészt alszik, mások magukkal hozzák az ebédjüket, amely vagy bele van kötve zsebkendőjükbe, vagy kikandikál lyukas zsebükből, és egyforma élvezettel falatoznak és figyelnek; de soha még egyikükről sem derült ki az, hogy személyileg csak a legcsekélyebb köze is lett volna az ügyhöz, amelyet tárgyalnak. Akármivel foglalkoznak is, mindenesetre ott ülnek az első perctől kezdve az utolsó percig. Borús, esős időben egészen átázva érkeznek, s ilyenkor úgy gőzölög a törvényszéki terem, mint egy mocsár.

Aki ilyenkor véletlenül benyitna, azt hinné, hogy az ágrólszakadtság istenének templomába került. Az egész teremben nincs egy küldönc vagy egy törvényszolga, aki saját testére szabott ruhát hordana; nincs egy teremtett lélek, aki tűrhetően egészségesnek és üdének látszana, egy kicsi piros arcú, fehér hajú hivatalszolgát kivéve, de az is olyan, mint egy rosszul eltett rumos meggy, amely egészen összeszáradt és fonnyadttá aszalódott, s noha megmaradt, nem nagyon dicsekedhetik vele. Még az ügyvédek parókái is rosszul vannak hajporozva, s fürtjeikre nagyon ráférne a sütővas.

De a legérdekesebb alakok mégis azok az ügyvédek, akik egy nagy üres asztal mellett valamivel lejjebb ülnek, mint a biztosok. A tehetősebb ügyvédek hivatalos felszerelése egy kék irattáskából áll és egy inasgyerekből; s ez az utóbbi rendszerint a zsidó hitet követi. Irodájuk tulajdonképpen nincsen, mert jogügyleteiket a kocsmákban és a börtönök udvarain bonyolítják le, ahova csoportosan betolakodnak, s ahol úgy toborozzák ügyfeleiket, mint az omnibuszkalauzok az utasaikat. Piszkos és züllött alakok, s ha bűneikről kell beszélnünk, ezek közt első helyen áll az ivás meg a csalás. Rendesen a törvényszék közelében laknak, főként abban a mérföldnyi sugarú körben, amely a St. George's Fields obeliszkjét veszi körül. Ábrázatuk éppenséggel nem megnyerő, modoruk pedig nagyon sajátságos.

Solomon Pell úr, egyik tagja ennek a tudós testületnek, halvány, pufók képű, potrohos férfiú volt, s olyan felöltőt viselt, amely az egyik pillanatban zöld, a másikban pedig barna színben játszott, s ugyanilyen kaméleon természetű volt a bársonygallérja is. Az arca széles volt, a homloka szűk, a feje nagy, s az orra teljesen félrehajlott, mintha megszületésekor olyan hajlamokat fedezett volna föl benne a természet, hogy felháborodásában megfricskázta s ettől a fricskától az orra sohasem tért volna magához. Mivel azonban kurta nyakú és asztmás volt, főképpen ezzel a szervével lélegzett; így hát az orra hasznosságával pótolta ki azt, ami a szépségéből hiányzott.

- Egészen biztos, hogy kiszabadítom - mondta Pell úr.

- Biztos? - válaszolta az illető, akit Pell úr oly nagyon biztosított.

- Szentül meg vagyok róla győződve - mondta Pell úr. - De ha valami zugprókátorhoz vitte volna, most nem állhatnék jót a következményekért.

- Ó! - szólt a másik, s tátva maradt a szája.

- Nem bizony, nem álltam volna jót érte - mondta Pell úr; s felbiggyesztette a száját, ráncolgatni kezdte a homlokát és rejtélyesen csóválgatta a fejét.

Az a hely pedig, ahol ez a beszélgetés lefolyt, a csődtörvényszékkel éppen szemben levő kocsma volt, s a személy, akihez az ügyvéd beszélt, nem volt más, mint idősb Weller úr, aki azért jött le ide, hogy vigasztalja és támogassa egyik barátját, akinek aznap tárgyalták a kényszeregyezségi kérelmét, s akinek az ügyvédjét ebben a pillanatban kérdezgette ki.

- És hol van George? - kérdezte az öreg Weller úr.

Pell úr fejével a hátulsó ivószoba felé intett, s Weller úr mindjárt be is lépett oda. Egy csomó kartársa a legmelegebben és leglelkesebben üdvözölte, annyira megörültek a jövetelének. A fizetésképtelen úriember, aki merész, de oktalan vállalkozási szenvedélyében postalovakat adott bérbe hosszú távolságokra, súlyos bonyodalmakba keveredett, de azért pillanatnyilag nagyon jó színben volt, s nyugtalanságát tengeri rákkal és barna sörrel csillapította.

Weller úr és barátai csak úgy üdvözölték egymást, ahogy mesterségük szabadkőművessége előírta: vagyis a jobb öklüket megforgatták, s ugyanakkor a kisujjukkal a levegőbe böktek. Ismertünk hajdan két híres kocsist (a szegény ördögök azóta már meghaltak), akik ikrek voltak, és őszintén, igazán szerették egymást. Huszonnégy esztendőn át minden áldott nap találkoztak a doveri országúton és sohasem üdvözölték egymást másképpen; s mégis, amikor az egyik meghalt, a másik bánatában szinte elsorvadt és csakhamar követte őt a sírba!

- No, George - mondta az idősb Weller úr, levetve felsőkabátját s a szokott méltósággal letelepedve -, no, George, hogy állunk? Tele a hasunk, s nem fáj a fejünk, igaz-e?

- Rendben van minden, öregem - felelte a csődbe jutott úriember.

- Hát a szürke kancát átadtad-e valakinek? - kérdezte Weller úr, nyugtalanul.

George rábólintott.

- No, akkor jól van - mondta Weller úr. - Hát a kocsira volt-e gondod?

- Biztos helyen van - felelte George, s egy rakás tengeri ráknak tépte le a fejét egyszerre, s minden további nélkül le is nyelte őket.

- Jól van, akkor jól van - jegyezte meg Weller úr. - Ha lefelé hajtunk a kaptatón, meg kell kötni jól a kereket, hiszen tudod. A papirosokat jól megcsinálták?

- A mérleget érti, uram? - vágott közbe Pell úr, mert kitalálta, hogy Weller úr miről beszél. - A mérleg olyan szépen rendben van, és olyan világos, hogy tintával és tollal már nem is lehetne jobbat csinálni.

Weller úr bólintott, mint aki teljesen egyetért ezekkel az intézkedésekkel, aztán George-ra mutatva, így szólt Pell úrhoz:

- Mit gondol, mikor kezdik az ő dolgát?

- Hát - felelte Pell úr -, harmadik a listán, úgy hiszem tehát, hogy körülbelül egy félóra múlva kerül rá a sor. Meghagytam az írnokomnak, hogy jöjjön át, és szóljon, ha itt lesz az ideje.

Weller úr lelkes nagyrabecsüléssel nézegette az ügyvédet, s aztán nyomatékos hangon így szólt:

- Nem innék valamit, uram?

- Ó, igazán - felelte Pell úr -, igazán nagyon... nagyon... Bizisten mondom, nem szokásom... még olyan korán van, hogy igazán nem is tudom... de azért mégis, hozzon nekem is három penny ára rumot, lelkem.

A pincérlány azonban már előre meghozta a rumot, be sem várva a rendelést, s most odatette Pell úr elé a poharat és kiment.

- Uraim - mondta Pell úr, körülnézve a társaságon. - Barátjuk egészségére és sikerére! Nem akarok dicsekedni, uraim, nem szokásom; de meg kell jegyeznem, hogy ha a barátjuk ügye nem olyan kezekbe jutott volna, mint... mint... no de nem szólok egy szót sem. Uraim, egészségükre! - Pell úr egy hajtásra kiürítette a poharát, csettintett a nyelvével és gyönyörűséggel legeltette szemét az egybegyűlt kocsisokon, akik úgy tekintettek fel rá, mint egy orákulumra.

- No - mondta a jogi tekintély -, hát mit is akartam mondani, uraim?

- Azt hiszem, éppen azt akarta megjegyezni, uram, hogy nem utasítana vissza egy második pohárka rumot, igaz-e - felelte idősb Weller úr, tréfás komolysággal.

- Hahaha! - nevetett Pell úr. - Nem rossz, igazán nem rossz. Nagy szakember maga is, már látom. Ebben a reggeli órában nem is árthatna... Hát, nem is tudom, angyalom... de hát... hozzon még eggyel, legyen szíves. Hm!

Ez az utolsó hang egy ünnepélyes és méltóságos köhintés volt, amellyel Pell úr úgy vélte, hogy tartozik önmagának, mikor észrevette, hogy hallgatóinak egy része illetlen hajlamokat árul el a nevetésre.

- A boldogult lordkancellár nagyon szeretett engem - kezdte Pell úr.

- Hát ez csak a becsületére válhatott - vágott közbe Weller úr.

- Halljuk, halljuk! - kiáltotta Pell úr ügyfele. - Miért is ne szerette volna?

- Hát persze - jegyezte meg egy túl piros arcú férfi, aki eddig semmit sem szólt, s akin látni lehetett, hogy ezután sem fog többet szólni. - Miért ne szerette volna?

A tetszés moraja futott végig a társaságon.

- Emlékszem, uraim - mondta Pell úr -, emlékszem, egy ízben nála ebédeltem; csak kettesben voltunk, de olyan remek volt minden, mintha húsz személyre főztek volna; jobb keze felől egy asztalkán az állam pecsétje feküdt s egy copfos parókájú férfi felvértezve, kivont karddal, selyemharisnyásan őrizte a jogart, mert az a szokás, uraim, hogy azt éjjel-nappal őrizzék. "Pell - mondta a lordkancellár -, félre az álszerénységgel, Pell. Ön tehetséges ember; ön mindent keresztülvisz a csődtörvényszéken, Pell; a haza büszke lehet magára"... így mondta, ezekkel a szavakkal. "Mylord - feleltem én -, ez igazán túlzás"... "Pell - mondta a lordkancellár -, vigyen el az ördög, ha ez túlzás."

- Ezt mondta? - kérdezte Weller úr.

- Ezt mondta - felelte Pell úr.

- No - jegyezte meg Weller úr -, hát akkor a parlamentnek le kellett volna őt tartóztatni káromkodás miatt; s ha egy szegény ember mondta volna, azt bizonyosan megbüntetik.

- No de, kedves barátom - mondta Pell úr -, hiszen a lordkancellár ezt bizalmasan mondta csak nekem.

- Hogyan? - kérdezte Weller úr.

- Bizalmasan.

- Hja, vagy úgy? - felelte Weller úr némi tűnődés után. - Ha bizalmasan kívánta önmagát a pokolba, hát az, persze, egészen más.

- Hát hogyne volna más - mondta Pell úr. - Mindjárt meglátja, hogy a kettő között mekkora a különbség.

- Ez nagyot változtat a dolgon - jegyezte meg idősb Weller úr. - Folytassa, uram.

- Nem, nem folytatom, kérem - mondta Pell úr halkan és komolyan. - Ön az imént eszembe juttatta, uram, hogy négyszemközt beszéltem a lordkancellárral, négyszemközt és bizalmasan, uraim. Uraim, én törvénytudó ember vagyok. Lehet, hogy nagyra becsülnek tudásomnál fogva, lehet, hogy nem. A legtöbb ember tudja, hogy mit tartson felőlem. Én nem szólok egy szót sem. Ebben a szobában az imént olyan megjegyzéseket hallottam, amelyek nemes barátom jó hírnevét sértik. Meg fognak bocsátani, uraim, vigyázatlan voltam. Már látom, hogy helytelenül jártam el, amikor ezt a témát az ő beleegyezése nélkül szóba hoztam. Köszönöm önnek, uram, köszönöm.

Pell úr, miután ekképpen könnyített lelkiismeretén, zsebre dugta a kezét, összeráncolt homlokkal dühösen körülnézett, aztán szörnyű elszántsággal csörgetni kezdett a markában néhány félpennyst. De alighogy fölébredt benne ez a hősies elhatározás, mikor a fiú meg a kék irattáska, mint elválaszthatatlan pajtások, nagy zajjal berontottak a szobába azzal a hírrel (illetve a hírt csak a fiú hozta, a kék táskának ebben nem volt semmi része), hogy az ügy rögtön sorra kerül. A hír hallatára az egész társaság kirohant az utcára, átvágta magát a tömegen, s ököllel tört magának utat a törvényszéki tárgyalóterembe - szinte pillanatok alatt, holott rendes körülmények között ez a bevonulás huszonöt-harminc percig is el szokott tartani.

Weller úr, aki erős ember volt, rögtön befurakodott a sokaság kellős közepébe, a kétségbeesett ember reménykedésével, hogy végül majd csak kap egy jó helyet. Az eredmény azonban nem felelt meg teljesen a várakozásának, mert a kalapját, amelyet elfelejtett levenni, jó mélyen a fejébe nyomta egy láthatatlan idegen, akinek alaposan a lába ujjára lépett. Ez az egyén nyilván rögtön megbánta indulatosságát, mert olyanformán mordult fel, mint akit nagy meglepetés ért, kivonszolta az öreget az előcsarnokba és nagy erőfeszítéssel kiszabadította fejét és az arcát a kalapból.

- Sammykém! - kiáltott fel idősb Weller úr, amikor végre szemügyre tudta venni szabadítóját.

Sam bólintott.

- Te igazán szerető, jó fia vagy apádnak, édes gyerekem - kezdte az öreg Weller. - Vén napjaimra fejembe vered a kalapomat.

- Hogy tudhattam volna, hogy te vagy, apám? - felelte a fia. - Hát azt hiszed, hogy felismerhettelek volna a lábad súlyáról?

- No már ebben igazad van, Sammy - felelte Weller úr, egyszerre megengesztelődve. - De mit keresel te itt? A te gazdád itt nem nyerhet semmit. A verdiktumot nem itt adják ki, Sammy, nem adják ki. - S idősb Weller úr ünnepélyes szakértelemmel rázogatta a fejét.

- Ej, de megátalkodott, csökönyös vén fejed van, apám! - kiáltott fel Sam. - Örökké csak verdikten meg alibin meg hasonlókon jár az eszed. Ki beszélt itt verdiktről?

Idősb Weller úr nem felelt egy szóval sem, csak még szakértőbben csóválgatta a fejét.

- Ne rázogasd annyira azt a drága fejedet, mert elromlanak ám a rugók - mondta Sam ingerülten. - Járj inkább az eszeden. Tegnap este tűvé tettem érted a Granby márkit.

- Hát a Granby márkinéval találkoztál-e? - kérdezte idősb Weller úr felsóhajtva.

- Találkoztam - felelte Sam.

- S hogy van a drága lélek?

- Hát, elég furcsán - felelte Sam. - Azt hiszem, apránként tönkreteszi magát a sok ananászgroggal és más efféle erős orvossággal.

- Azt hiszed, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr komoly hangon.

- Biz én azt - felelte a fia.

Idősb Weller úr megragadta Sam kezét, megszorította, s azután ismét eleresztette. Közben azonban az arcán nem tükröződött se félelem, se aggodalom, hanem inkább a remény édes, jótékony kifejezése sugárzott róla. A megadás, sőt megelégedés napsugara suhant végig ábrázatán, amikor lassan így szólt:

- Nem vagyok biztos benne, Sammy; nem merem azt mondani, hogy biztos vagyok benne... Mert hátha utóbb mégis csalódnám... de már-már azt hiszem... szinte az az érzésem... hogy a segédlelkész májbajba esett.

- Rossz színben van? - kérdezte Sam.

- Nagyon fakó az arca - felelte az apja. - Nagyon fakó, kivéve az orrát, mert az sokkal vörösebb, mint valaha. Az étvágya is nagyon meggyöngült, hanem a szeszt azt csudamód bírja.

Ahogy erről beszélt, Weller úr elméjébe, úgy látszik, a rummal kapcsolatos gondolatok hatoltak be; ugyanis elkomorodott és merengeni kezdett; de csakhamar magához tért, aminek bizonyságául egy egész ábécére valót hunyorgatott a szemével, amit csak olyankor szokott tenni, ha nagyon meg volt elégedve.

- Jól van - mondta Sam -, de most beszéljünk a magam dolgáról. Nyisd ki jól a füledet és ne szólj közbe, amíg be nem fejeztem.

A kurta bevezetés után Sam elmesélte Pickwick úrral való utolsó nevezetes beszélgetését, amilyen röviden csak lehetett.

- Egymagában ül a Fleetben, ó, szegény ember! - kiáltott fel az idősebbik Weller úr. - És nincs, aki gondját viselje! Ez nem maradhat ennyiben, Sammykém, ez nem maradhat ennyiben.

- Hát persze hogy nem - hagyta rá Sam. - Hiszen éppen ezt mondom én is.

- Hiszen azok ott elevenen felfalják, Sammy - mondta az öreg.

Sam helybenhagyólag bólintott.

- Most még tollas az istenadta, Sammykém - jegyezte meg idősb Weller úr képletesen -, de mire kikerül, úgy megkopasztják, hogy a legjobb barátja sem ismer rá. Annyi toll sem lesz rajta, mint a nyárson sült galambon.

Sam megint rábólintott.

- Hát ezt nem kellene hagyni, Sammykém - mondta idősb Weller úr komoly hangon.

- Ezt nem szabad hagyni - mondta Sam.

- Nem hát - mondta Weller úr.

- Te is éppen olyan finoman jósolsz - mondta Sam -, mint az a vörös képű Jónás, akinek a képe benne van a hatpennys füzetekben.

- Az ki volt? - kérdezte idősb Weller úr.

- Mindegy - felelte Sam -, érd be annyival, hogy nem volt fuvaros.

- Ismertem én egy ilyen nevű lovászt - mondta Weller úr eltűnődve.

- Hát nem az volt - mondta Sam. - Akiről én beszélek, az egy próféta volt.

- Mi az, hogy próféta? - kérdezte Weller úr, s szigorú arccal nézett a fiára.

- Az olyan ember, aki megjövendöli, hogy mi fog történni - felelte Sam.

- Szeretnék ismeretségben lenni vele, Sammy - mondta Weller úr. - Talán ő tudna némi felvilágosítást adni arról a májbajról, amiről az imént beszéltem. No de hát, ha már meghalt és nem vezeti tovább senki az üzletét, akkor úgyis hiába. Folytasd, Sammy - mondta Weller úr és felsóhajtott.

- No hát - mondta Sam - megjövendölted, hogy mi lesz a gazdám sorsa, ha magára hagyják. Nem tudnál kitalálni valamit, hogy miként lehetne gondját viselni?

- Nem, Sammy - mondta az öreg Weller úr, tűnődő arcot vágva.

- Semmit nem tudsz kitalálni? - kérdezte Sam.

- Semmit, a világon semmit - mondta Weller úr -, hacsak... - tette hozzá, s hirtelen felragyogott a képe egy okos ötlettől és a hangját lehalkította, szájával pedig gyermeke füléhez hajolt, így suttogta: - Hacsak a porkolábok tudta nélkül egy összecsukható ágyban ki nem vitetné magát, vagy pedig, ha zöld fátyolos öregasszonynak öltözne.

Sam Weller azonban váratlanul fitymálólag utasította vissza mind a két indítványt és újra föltette a kérdést.

- Nem - mondta az öregúr. - Ha téged nem akart megtűrni maga mellett, én más megoldást nem tudok kitalálni. Nem megy a dolog, Sammy, nem megy.

- No hát, akkor mondok én egyet - szólt Sam. - Arra kérlek, hogy adj nekem kölcsön huszonöt fontot.

- S azzal mire megyünk? - kérdezte idősb Weller úr.

- Bízd csak rám - felelte Sam. - Adj kölcsön huszonöt fontot, aztán hátha öt perc múlva eszedbe jut, hogy visszaköveteld s hátha én azt fogom mondani, hogy nem fizetek és ráadásul még gorombáskodom is veled. Talán csak nem teszed meg ebben az esetben, hogy tulajdon fiadat ezért a rongyos kis adósságért bepereld és becsukasd a Fleet-börtönbe? Vagy talán képes lennél megtenni, te szívtelen apa?

Erre a feleletre apa és fia egy egész Morse-ábécére való ravasz távirati pillantásokat és jeleket váltottak egymással, azután az idősebbik Weller úr leült egy kőlépcsőre és úgy kezdett kacagni, hogy egészen belevörösödött.

- Ó, te vén maskara! - kiáltott fel Sam, bosszankodva az idővesztegetés miatt. - Most mit ülsz itt le, az arcodat fintorgatni, mint egy réz szatír a ház kapuján, amikor sietős a dolgunk és még annyi tennivalónk van? Hol a pénzed?

- Adom mindjárt, Sammy, adom már - felelte Weller úr, összeszedve magát. - Fogd csak meg a kalapomat, fiacskám.

Miután a kalapjától megszabadult, az öreg Weller úr egy ügyes mozdulattal hirtelen megcsavarta a derekát, féloldalra dűlt s a jobb kezével belenyúlt hatalmas zsebébe és szuszogva, lihegve előhúzott egy nagy, fóliáns alakú levéltárcát, mely egy erős bőrszíjjal volt átkötve. Ebből kivett két ostorzsinórt, három-négy csatot, egy kis mintazacskót tele búzával, s végül egy csomó nagyon piszkos bankjegyet, amelyből leolvasta a kívánt összeget, és Sam kezébe nyomta.

- No most pedig, Sammy - mondta az öreg, miután megint visszacsomagolta az ostorzsinegeket, csatokat, mintazacskót, s a nagy levéltárcát szintén visszasüllyesztette a zsebébe -, most pedig, Sammy, ismerek itt egy urat, aki majd egy-kettőre nyélbe üti a dolgot... Nagy törvénycsavaró, Sammy, akinek olyan az agyveleje, mint a békának, hogy az egész teste csupa velőből áll, egészen az ujja hegyéig, Sammy; nagyon jóban van a lordkancellárral, Sammykém, s csak egy szavába kerül, hogy a lordkancellár akár életfogytiglani tömlöcbe csukasson.

- Izé - mondta Sam -, ebből inkább nem kérek.

- Miből nem kérsz? - kérdezte Weller úr.

- Hát csak semmi alkotmányba ütközőt ne csináljunk - felelte Sam. - Az a habeas corpus, a perpetuum mobilével együtt, olyan áldásos találmány, hogy jobb nincs is a világon. Sokszor olvastam már erről az újságban.

- De hát mi köze van annak ehhez? - kérdezte idősb Weller úr.

- Csak annyi - felelte Sam -, hogy én ehhez a találmányhoz tartom magam és így akarok bemenni a börtönbe. Nem kérek a lordkancellár protekciójából... nem tetszik nekem ez az ötlet. Nem tartom elég biztonságosnak, mert hátha baj támad, amikor aztán ki akarok majd szabadulni.

Idősb Weller úr ebben a pontban igazat adott a fiának; aztán mindjárt felkeresték a tudós Solomon Pell urat és közölték vele, hogy haladéktalanul állítson ki letartóztatási parancsot egy bizonyos ifjabb Samuel Weller ellen huszonöt font adósság és a perköltségek erejéig; a felmerülő illetékeket előre kifizetik Solomon Pell úr kezéhez.

Az ügyvéd nagyon jókedvű volt, mert a fizetésképtelen fuvarost fölmentették. Nagyon dicsérte Samnek gazdájához való ragaszkodását s kijelentette, hogy ez nagyon emlékezteti őt barátja, a lordkancellár iránt érzett hűségére, s az öreg Weller urat csakhamar átkísérte a Temple-be, hogy ott megeskettesse, tanúvallomást tétessen vele a követeléséről; ami nyomban meg is történt a fiú és a kék táska segítségével.

Ezalatt Samet ünnepélyesen bemutatták a fehérre mosott úrnak és barátainak, mint a Belle Savage-beli Weller úr ivadékát; rendkívüli tisztelettel bántak vele s meghívták, hogy az örvendetes esemény tiszteletére koccintson az egész társasággal. Sam ezt a meghívást habozás nélkül el is fogadta.

A kocsis- és a fuvarosszakmában működő urak jókedvükben rendszerint nagyon komolyak és nyugodalmasak maradnak, de ez a mostani alkalom különleges ünnepnap volt, s így a kelleténél többet engedtek meg maguknak. A törvényszék elnökére és Solomon Pell úrra elmondott néhány lármás felköszöntő után, mely utóbbi aznap olyan csodálatra méltó ügyességet fejtett ki, egy himlőhelyes arcú és kék nyakkendős úr azt az indítványt tette, hogy valaki énekeljen el egy dalt. Ezt a javaslatot, persze, az a kívánság követte nyomon, hogy maga az indítványozó énekeljen, ha már annyira óhajtja a nótázást; az illető azonban ezt határozottan és nem minden sértődés nélkül visszautasította, aminek, mint az ilyen esetekben meg szokott történni, egy kis dühös összeszólalkozás lett a vége.

- Uraim - mondta a postakocsi-istállós ember -, hogy ne zavarjuk meg ennek a szép napnak a békességét, talán Samuel Weller úr lesz szíves előadni nekünk egy dalt.

- Igazán, uraim - felelte Sam -, igazán nem szoktam zenekíséret nélkül énekelni, mondhatom; de hát nincs szebb a békességnél, ahogyan az egyszeri ember mondta, amikor elfogadta az éjjeliőri hivatalt a világítótoronyban.

S ezzel a kis bevezetővel Samuel Weller úr az alább következő regényes és szép románcot kezdte énekelni, melyet közölni bátorkodunk, abban a föltevésben, hogy talán nem ismeri mindenki. Szíveskedjenek különös figyelemmel lenni a második és a negyedik sor utolsó előtti szótagjára, mely nemcsak az előadónak ad módot, hogy ezen a helyen lélegzetet vegyen, hanem a ritmust is nagyban támogatja.

I

Kar:

II

Kar (gúnyosan):

- Ez a dal célzás a mi mesterségünkre - vágott közbe a himlőhelyes képű úr. - Szeretném tudni, hogy hívták azt a kocsist.

- Azt senki sem tudja - felelte Sam. - Nem volt névjegy a zsebében.

- Tiltakozom a politizálás ellen - mondta a himlőhelyes úr. - Ki kell jelentenem, hogy ez a dal itt a mi társaságunkban politikai természetű, s ami szóról szóra ugyanezt jelenti, hazugság. Kijelentem, hogy a kocsis nem hajtott el vágtatva, hanem ott halt meg elszántan... egy tapodtat sem mozdult... és csak annyit mondok, hogy ne merje senki az ellenkezőjét állítani.

Minthogy a himlőhelyes arcú úriember nagyon erélyesen és határozott hangon beszélt, s minthogy láthatólag a vélemények megoszlottak erről a kérdésről, megint nagy összeszólalkozás lett volna a dologból, ha ebben a pillanatban be nem toppan közéjük az idősebbik Weller úr és Pell úr, a lehető legjobbkor.

- Mindent elintéztünk, Sammy - mondta Weller úr.

- A törvényszéki szolga négy órakor itt lesz - tette hozzá Pell úr. - Remélem, hogy nem szökik meg addig, igaz-e? Hahaha!

- Talán addig megkönyörül rajtam az én szívtelen apám - felelte Sam vigyorogva.

- Szó sincs róla - mondta idősb Weller úr.

- Talán mégis - könyörgött Sam.

- Semmi szín alatt - felelte a könyörtelen hitelező.

- Adok hatpennys váltókat havi lejáratra - mondta Sam.

- Nem kell - felelte Weller úr.

- Hahaha! Nagyon jó, nagyon jó! - nevetett Solomon Pell úr, aki ezalatt elkészítette kisded költségszámláját. - Igazán nagyon mulatságos eset! Benjamin, másold le ezt. - És Pell úr megint mosolygott, ahogy bemutatta Weller úrnak a számlát.

- Köszönöm, köszönöm - szólt a jogtudós, és átvett egyet azokból a piszkos bankókból, melyeket Weller úr megint előhúzott a levéltárcájából. - Három font és tíz shilling meg egy font és tíz shilling, az összesen öt font. Hálásan köszönöm, Weller uram. A fia nagyon derék, jóravaló fiatalember, őszintén mondhatom, uram. Nagyon szép jellemvonás egy fiatalemberben, igazán nagyon szép jellemvonás - tette hozzá Pell úr, mialatt elégedetten mosolyogva, körülnézett a társaságon s a pénzt zsebre vágta.

- Jó móka! - mondta az öreg Weller úr, felkacagva. - Pazarló esze van ennek a gyereknek, pazarló!

- Pazar, uram - helyesbítette Pell úr szelíden -, talán inkább pazar esze!

- Az mindegy, uram - mondta Weller úr méltóságteljesen. - Ha azt mondom, hogy pazarló, hát akkor pazarló. Tudom én, hogy mit beszélek, kérem.

Mire megérkezett a törvényszéki szolga, Sam olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy az összes jelenlevők elhatározták, elkísérik testületileg a börtönbe. Föl is kerekedtek hát; az alperes és a felperes karonfogva mentek, elöl a törvényszéki szolga, s nyolc jól táplált kocsis volt az utócsapat. A Serjeant's Inn kávéház előtt megállt az egész társaság, hogy felfrissítsék magukat, s miután ez a törvényes előírások szerint megtörtént, a menet újra megindult.

A Fleet Streeten egy kis közlekedési zavar támadt, ugyanis a nyolc kocsis tréfás kedvében egy vonalban akart haladni; továbbá az is szükségessé vált, hogy a himlőhelyes arcú úr visszamaradjon és megverekedjék egy kapussal, s abban állapodtak meg, hogy a barátai visszafelé jövet majd érte jönnek. Ezeken az apróságokon kívül semmi más nevezetes dolog nem történt útközben. Mikor a Fleet-börtön kapujához értek, a díszfelvonulás a felperes vezényszavára háromszor lelkesen megéljenezte az alperest; s miután valamennyien kezet szorítottak vele, magára hagyták. Samet ünnepélyesen a felügyelő őrizetére bízták, Roker úr nagy meglepetésére; s a dolog még a hidegvérű Neddyt is szemmel láthatólag meghatotta. Az új fogoly aztán máris belépett a börtönbe és egyenesen a gazdája szobája felé indult. Ahogy odaért, bekopogott az ajtaján.

- Szabad! - szólt Pickwick úr.

Sam belépett, levette a kalapját és mosolygott.

- Ó, Sam, édes fiam! - mondta Pickwick úr, s szemmel láthatólag nagyon megörült hűséges barátjának. - Kedves jó fiam, nem akartam megsérteni azzal, amit tegnap mondtam. Tegye le a kalapját, hadd magyarázzam meg bővebben, miként értettem a dolgot.

- Nem ér rá egy kicsit később, uram? - kérdezte Sam.

- Dehogynem - felelte Pickwick úr. - De hát miért ne mondanám el most?

- Jobb szeretném, ha egy kicsit később mondaná el, uram - felelte Sam.

- Miért? - kérdezte Pickwick úr.

- Mert... mert... - mondta Sam habozva.

- Miért? - kérdezte Pickwick úr, akit meghökkentett inasának viselkedése. - Bökje már ki, Sam.

- Mert - folytatta Sam -, mert van még egy kis dolgom, egy kis elintézni valóm.

- Miféle elintézni valója? - kérdezte Pickwick úr, csodálkozva Sam zavaros beszédén.

- Semmi különös, uram - felelte Sam. - Nem fontos dolog.

- Hát ha nem fontos - mondta Pickwick úr mosolyogva -, akkor ráér előbb velem beszélgetni.

- Azt hiszem, jobb volna, ha most mindjárt elintézném a dolgomat - mondta Sam, még mindig habozva.

Pickwick úr álmélkodó képet vágott, de nem szólt egy szót sem.

- A dolog úgy áll... - kezdte Sam, s hirtelen elhallgatott.

- No! - mondta Pickwick úr. - Ki vele, Sam.

- Hát, a dolog úgy áll - kezdte Sam újra, kétségbeesett erőlködéssel. - A dolog úgy áll, hogy talán mégis jobb volna, ha előbb megágyaznék magamnak, mielőtt bármi máshoz fogok.

- Megágyazna magának! - kiáltott fel Pickwick úr elképedve.

- Igenis, uram, meg kell ágyaznom magamnak - felelte Sam. - Én is fogoly vagyok. Ma délután adósság miatt letartóztattak.

- Adósság miatt letartóztatták? - kiáltott fel Pickwick úr, s lerogyott egy székre.

- Igenis, uram, adósság miatt - felelte Sam. - És az az ember, aki lecsukatott, nem ereszt ki addig, amíg ön idebenn marad.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel Pickwick úr. - Mit akar ezzel mondani, Sam?

- Hogy mit akarok ezzel mondani, uram? - ismételte Sam. - Csak annyit, hogy ha negyven esztendeig tart, akkor is fogoly maradok önnel együtt és örülök is neki; s még ha a Newgate-ben kellene lennünk, azt se bánnám. No, most már kitálaltam, s vigyen el az ördög, ez így van, uram, punktum!

Sam Weller mindezt nagy hévvel és lelkesedéssel harsogta el, aztán szokatlanul izgatottan földhöz csapta a kalapját, keresztbe fonta a karját, és rendkívül szilárdan, határozott tekintettel nézett farkasszemet a gazdájával.

Pickwick urat sokkal jobban meghatotta Sam meleg ragaszkodása, semhogy haragjának vagy rosszallásának kifejezést tudott volna adni a miatt az elhamarkodott lépés miatt, hogy a maga jószántából becsukatta magát az adósok börtönébe, határozatlan időre. Az egyetlen dolog, amit mindenáron szeretett volna megtudni, Sam hitelezőjének a neve volt; ezt azonban Weller úr semmiképpen nem volt hajlandó elárulni.

- Úgy sem megyünk vele semmire - Sam egyre csak ezt hajtogatta. - Az egy rosszakaratú, gonosz, kapzsi, konok, bosszúvágyó, erőszakos fráter, akinek nem lehet meglágyítani a szívét... ahogy az egyszeri jámbor lelkész mondta egy öreg vízkóros úriemberről, amikor az közölte vele, hogy végeredményében mégiscsak okosabbnak tartja feleségére hagyni a vagyonát, mint kápolnát építtetni rajta.

- De gondolja csak meg, Sam - tiltakozott Pickwick úr -, ez az összeg olyan csekély, hogy könnyen ki lehetne fizetni, s ha már egyszer elszánta magát arra, hogy nálam marad, arra is gondolnia kell, hogy többet használhat nekem, ha kijárhat szabadon a börtönből.

- Hálásan köszönöm, uram - felelte Samuel Weller úr komoly hangon -, de én már inkább csak itt maradok.

- De miért, Sam?

- Mert nem alázom meg magam annyira, hogy szívességet kérjek attól a lelketlen ellenségemtől.

- De hiszen az nem szívesség tőle, ha visszafizetjük neki a pénzét, Sam - érvelt Pickwick úr.

- Már engedelmet kérek, uram - felelte Sam -, de igenis, nagy szívesség volna, ha visszafizetnénk neki, mert nem érdemli meg, és ez a dolog veleje.

Minthogy Pickwick úr most kissé bosszúsan kezdte vakargatni az orrát, Weller úr jónak látta másra terelni a szót.

- Én mindig tartom magam az elveimhez, uram, minden elhatározásomban - jegyezte meg Sam -, hiszen ön is csak így van vele; s erről jut eszembe az az úriember, aki elvből megölte magát, s akiről nyilván már ön is hallott, uram, gondolom.

Weller úr elhallgatott, s a szeme szögletéből huncut pillantással nézte a gazdáját.

- Rosszul gondolja, Sam - felelte Pickwick úr, akinek lassanként mosolyra derült az arca, jóllehet bántotta őt Sam csökönyössége. - Ennek a szóban forgó úriembernek soha hírét sem hallottam.

- Nem-e, uram! - kiáltott fel Sam. - Hát ezen igazán csodálkozom, kérem; az illető úriember az állam hivatalnoka volt.

- Igen? - felelte Pickwick úr.

- Igen, az volt, uram - folytatta Weller úr -, s azonfelül nagyon kedves ember volt... nagyon rendes, pontos, pedáns ember, aki esős időben mindig finom kis gumi sárcipőt húzott a lábára, s akinek sohasem volt más kebelbarátja, mint a nyúlprém; elvből takarékoskodott, elvből váltott mindennap inget, elvből nem állt szóba soha a rokonaival, nehogy kölcsönkérjenek tőle; egyszóval mindent egybevetve, igazán nagyon kellemes úriember volt. Elvből nyiratkozott meg kéthetenként, átalányt fizetett a szabójának, annak a gazdaságos elvnek az alapján, hogy évenként három új ruhát kap és a viselt ruhákat a szabó visszaveszi tőle. Minthogy nagyon rendszerető ember volt, mindennap ugyanazon a helyen ebédelt, ahol egy terítéknek az ára egy shilling és kilenc penny volt, s ezt becsületesen el is költötte, amint a vendéglős könnyező szemmel panaszolta, nem is beszélve arról, hogy ez az úr télen mindig mennyi szenet tett a tűzre; olyan sokat, hogy naponként legalább négy és fél penny veszteséget jelentett a vendéglősnek, s ráadásul azt a bosszúságot, hogy ezt mindig végig kellett néznie. S amellett hogy adta a nagyurat! - "Kérem a Morning Post-ot, mihelyt szabad lesz" - ezzel lépett be mindennap. - "Keresse meg nekem a Times-t, pincér; adja ide a Herald-ot, ha nincs kézben; ne felejtse el félretenni nekem a Chronicle-t; s hozza csak az Advertiser-t, legyen szíves." - Aztán csak ült és le nem vette a szemét az óráról, hogy abban a másodpercben elcsípje a gyereket, amikor az meghozza az esti lapokat; lecsapott az újságokra, és olyan mohón, olyan kitartással olvasta őket órákon át, hogy a többi vendéget valósággal kétségbeejtette és felbőszítette vele, kivált egy ingerlékeny öregurat, akit végül a pincér kénytelen volt állandóan szemmel tartani, mert attól kellett félniük, hogy a szeletelőkéssel egyszer még nekimegy az újságfalónak. No hát, így ült ott mindig a legjobb helyen három óra hosszat, pedig ebéd után már soha nem rendelt semmit; aztán átsétált a kávéházába, néhány utcával odább, s egy kis csésze kávét rendelt, négy meleg brióssal, elfogyasztotta, aztán hazament szépen kensingtoni lakására és lefeküdt aludni. Egy este nagyon rosszul érezte magát, s elküldött az orvosért; a doktor meg is jött egy zöld csézában, amelyen egy Robinson-féle hágcsó volt, melyet leereszthetett, ha kiszállt a kocsiból, s felhúzhatott, amikor újra beszállt úgy, hogy a kocsisnak nem kellett leszállnia miatta, és az emberek nem láthatták meg, hogy csak libériás kabátja van, de a hozzávaló nadrágja nincs meg. - "Mi baj van?" - kérdezte a doktor. - "Nagyon beteg vagyok" - felelte a páciens. - "Mit evett ma?" - kérdezte az orvos. - "Borjúsültet" - felelte a beteg. - "De mit evett legutoljára?" - kérdezte az orvos. - "Meleg brióst" - felelte a páciens. - "Hát ez volt a baj! - mondta a doktor. - Majd mindjárt elküldök magának pirulákat, de soha többé ne egyen ilyet" - mondta a doktor. - "Mit ne egyek többé? - kérdezte a beteg - pirulákat?" - ... - "Nem, meleg brióst" - mondta a doktor. - "Miért? - kérdezte a beteg, felülve az ágyán. - Én tizenöt esztendeje minden délután megettem négy darab meleg brióst, elvből" - ... - "No hát, akkor akassza szögre ezt az elvét" - mondta a doktor. - "A meleg briós egészséges, uram" - mondta a beteg. - "A meleg briós ártalmas, uram" - mondta az orvos mérgesen. - "De mikor olyan olcsó - mondta a beteg -, s úgy jóllakik tőle az ember" - ... - "Maga nagyon drágán fizeti meg, akármilyen olcsón is adják; még akkor is drága volna, ha magának fizetnének érte, hogy egyék belőle" - mondta a doktor. - "Ha így folytatja, naponként négy meleg brióssal, hát akkor hat hónap alatt el lesz intézve a dolga" - tette hozzá a doktor. A beteg merőn nézte az orvost, sokáig törte a fejét, s végül így szólt: - "Egészen biztos benne, uram, hogy ártalmas?" - ... - "Felelek érte az orvosi tekintélyemmel" - mondta a doktor. - "Hány darab meleg brióst kellene megennem, hogy rögtön meghaljak tőle?" - kérdezte a páciens. - "Nem tudom" - felelte a doktor. - "Egy fél korona ára vajon elég volna?" - kérdezte a beteg. - "Talán elég" - mondta az orvos. - "Három shilling ára biztosan megtenné, mit gondol?" - kérdezte a páciens. - "Feltétlenül" - felelte az orvos. - "Jól van - mondta a beteg - jó éjszakát!" - ...Másnap reggel felkelt, befűttetett, hozatott három shilling ára meleg brióst, megette mind, aztán főbe lőtte magát.

- De hát miért tette ezt? - kérdezte hirtelen Pickwick úr, akit az elbeszélésnek ez a tragikus befejezése nagyon meglepett.

- Hogy miért, uram? - ismételte Sam. - Hát, mert ragaszkodott az elvéhez, hogy a meleg briós egészséges, s egyszersmind azt is megmutatta, hogy őt bizony senki nem tántoríthatja el a meggyőződésétől.

Ilyesféle fordulatokkal és kitérésekkel ütötte el Sam a gazdája kérdéseit ezen az első estén, hogy beköltözött a Fleet-börtönbe. Pickwick úr belátta, hogy itt nem használ a szép szó, s kedvetlenül ugyan, de végül beleegyezett, hogy Sam beszállásolja magát egy hétre egy kopasz foltozóvargához, aki egy felső emeleti szűk kis kamrában lakott. Sam behordott ebbe a szerény szobácskába ágyneműt, matracot, amit Roker úrtól bérelt, aztán lefeküdt és máris olyan otthonosan érezte magát, mintha csak a börtönben született volna, és az egész családja már három nemzedéken át ott tengődött volna.

- Maga mindig pipázik, ha lefeküdt, vén gúnár? - kérdezte Sam a házigazdájától, mikor már mind a ketten ágyban voltak.

- Persze hogy pipázom, pelyhes libám - felelte a foltozóvarga.

- Ha meg nem sértem kérdésemmel - kérdezte Sam -, miért vet ágyat az asztal alatt?

- Mert mielőtt idekerültem, mindig mennyezetes ágyban aludtam - felelte a foltozóvarga -, s ez a négy asztalláb éppúgy megteszi, mint a négy oszlop.

- Már látom, hogy maga igazi jellem, uram - mondta Sam.

- Én még sohasem vettem ezt észre magamon - felelte a varga a fejét rázva. - És attól félek, hogy ha maga egy nagy jellemmel akar találkozni ebben a házban, akkor nagyon sokáig kell majd keresgélnie a listán.

Ez a rövid kis párbeszéd úgy folyt le, hogy Sam a szoba egyik végén feküdt az ágyán, a foltozóvarga pedig a szoba másik végében. Egy éjjeli mécses világított neki, meg a foltozóvarga pipája, amely olyan vörösen izzott az asztal alatt, mint a kandalló parazsa. Bármilyen rövid volt is a beszélgetés, Sam nagyon kedvező véleményt formált szobatársa felől ennek az alapján; s az ágyán felkönyökölve nézegetni kezdte a varga ábrázatát, amihez pedig se kedve, se ideje nem volt eddig.

Sápadt ember volt az öreg - mint minden foltozóvarga -, és nagy bozontos szakállt viselt - mint minden foltozóvarga. Az arca remekmű volt a maga nemében: barázdás, furcsa, viharvert, jóindulatú arc, s a két szeme valaha nagyon vidáman ragyoghatott, mert még most is csillogott kissé. Korát tekintve körülbelül hatvan esztendős lehetett az öreg, s az Isten tudja, hogy a börtön hány esztendővel vénítette meg - úgyhogy elég különös, hogy maradt még a képén némi kis vidámság és megelégedettség. Kis emberke volt s mert az ágyában összehúzta magát, csak olyan hosszúnak látszott, amilyen a lábszárai nélkül lehetett. Nagy vörös pipa égett a szájában, nagyokat szippantott belőle, s irigylésre méltó lelki nyugalommal nézett bele a mécses lángjába.

- Már régóta itt van maga? - kérdezte Sam, megtörvén a hosszú csendet.

- Tizenkét esztendeje - felelte a foltozóvarga, a pipa szopókáját harapdálva.

- A bíróság megsértése miatt? - kérdezte Sam.

A varga rábólintott.

- Hát akkor - mondta Sam, már-már szigorú hangon -, miért olyan megátalkodott, hogy ebben a nagy kalodában pocsékolja el a drága életét? Miért nem enged, s miért nem jelenti ki a Lordkancellár úrnak, hogy nagyon sajnálja a dolgot és bocsánatot kér a sértésért, többé nem teszi?

A foltozóvarga a szája egyik csücskébe csapta a pipáját, hogy mosolyogjon egyet, aztán újra visszaigazította; de nem szólt egy szót sem.

- Hát miért nem teszi meg? - kérdezte Sam, most már türelmetlenül.

- Ó - felelte a varga -, maga nem egészen érti még a dolgot. Mit gondol, mi tett engem tönkre?

- Hát - mondta Sam, megkoppantva a mécsest -, gondolom, úgy kezdődött a dolog, hogy adósságba verte magát, igaz-e?

- Soha életemben nem tartoztam senkinek egy fityinggel sem - felelte a foltozóvarga. - Találgasson csak tovább.

- Hát akkor talán - mondta Sam -, akkor talán házakat vásárolt, ami más szóval annyit jelent, hogy elment az esze; vagy építkezni kezdett, ami orvosi műszóval azt jelenti, hogy gyógyíthatatlan őrült.

A foltozóvarga a fejét rázta és így szólt:

- Találgasson csak tovább.

- Talán csak nem kezdett el pörösködni? - kérdezte Sam gyanakodva.

- Soha életemben - felelte a varga. - Megmondom: azon mentem tönkre, hogy pénzt örököltem.

- Ugyan, menjen már - mondta Sam -, az nem lehet. Bárcsak nekem volna olyan gazdag ellenségem, aki így akar tönkretenni. Elfogadnám.

- Ó, mindjárt gondoltam, hogy nem fogja elhinni - mondta a varga, s nyugodtan pöfékelt tovább. - A maga helyében én se hinném el, de azért mégiscsak így történt.

- Hát hogyan történt? - kérdezte Sam, akit félig-meddig már meggyőzött a varga pillantása.

- Így történt - felelte a varga. - Egy öregúr, akinél dolgoztam valaha, faluhelyen, s akinek egy szegény rokonát feleségül vettem... azóta már meghalt, Isten nyugosztalja, és hála neki... szóval ez az öregúr egyszerre csak gutaütést kapott és elköltözött.

- Hová? - kérdezte Sam, aki az aznapi sok élménye után már kezdett elálmosodni.

- Mit tudom én, hogy hová - felelte a foltozóvarga, s közben olyan nagy élvezettel szívta a pipáját, hogy az orrán keresztül beszélt. - A másvilágra.

- Ó, persze, persze - jegyezte meg Sam. - No és?

- No és - mondta a varga -, ötezer fontot hagyott hátra.

- Ez nagyon szép volt tőle - vágott közbe Sam.

- Amiből ezer fontot rám testált - folytatta a varga -, mert a rokonát vettem feleségül. Érti, ugye?

- Tökéletesen - dünnyögte Sam.

- S minthogy egész sereg unokaöccse és unokahúga lebzselt mindig körülötte, akik folyton acsarkodtak és civakodtak egymással a vagyona miatt, hát engem tett meg a végrendelete végrehajtójának, s rám bízta, hogy a végrendelet értelmében osszam fel közöttük az örökséget, mint meghatalmazott.

- Hogy érti azt, hogy meghatalmazott? - kérdezte Sam, fölneszelve. - Hát nem kapott készpénzt, csak meghatalmazást?

- Ej, ez csak amolyan jogi műszó, egyéb semmi - felelte a varga. - Mindegy.

- Dehogy mindegy - mondta Sam csóválgatva a fejét. - Az ügyvédekkel nagyon vigyázni kell. A készpénz az készpénz. No de folytassa.

- Szóval - mondta a varga -, amikor éppen ki akartam váltani a végrendelet hiteles másolatát, az unokahúgai és az unokaöccsei, akik keserűen csalódtak, amiért nem nekik jutott az egész örökség, óvást jelentettek be.

- Hát az meg mi? - kérdezte Sam.

- Az egy törvényes eljárás, amely annyit jelent, hogy "megálljunk az egésszel".

- Értem - mondta Sam -, ez amolyan mostohatestvére a habeas corpusnak.

- Aztán - folytatta a varga -, amikor látták, hogy nem tudnak megegyezni, s ennélfogva nem támadhatják meg pörrel a végrendeletet, az óvást megint visszavonták és én kifizettem mindenkinek, ami járt nekik. Alighogy ez megtörtént, az egyik unokaöcs megtámadta a végrendeletet. Néhány hónap múlva az ügy egy vén, süket úriember elé került egy kis udvari szobában, valahol a Szent Pál-székesegyház környékén; s miután négy napon át négy ügyvéd külön-külön gyötörte vele, egy-két hétig még törte rajta a fejét, böngészett a hat kötetre való peranyagban, aztán az ítélet azt sütötte ki, hogy az örökhagyónak az esze nem volt egészen a helyén és hogy nekem ki kell fizetnem az egész hagyatékot, az összes költségekkel együtt. Fellebbeztem. Az ügy három-négy álmos úriember elé került, akik az első törvényszéki tárgyaláson már végighallgatták egyszer, ahol ők még csak foglalkozás nélküli ügyvédek voltak (az egész különbség csupán abban állt, hogy itt doktoroknak hívták őket, amott pedig delegátusoknak... ha ugyan érti ezt), s ők kötelességszerűen helybenhagyták az öregúr ítéletét. Aztán a kancellária elé kerültünk, ahol most is vagyunk, és én valószínűleg már itt is maradok. Az ügyvédeim már régen megkapták az ezer fontomat, s a tőkét, amint ők nevezik, meg a költségeket; együttesen számítva, körülbelül tízezer font tartozás miatt vagyok itt és leszek is itt a holtom napjáig, cipőket foltozgatva. Egy-két úriember ugyan emlegette, hogy az ügyet a parlament elé viszi, s azt hiszem, hogy meg is tették volna; de hát nem értek rá eljönni énhozzám, én meg nem mehettem el hozzájuk; ráuntak a hosszú leveleimre, s végül elejtették a dolgot. S ez olyan igaz, mint a szentírás, se hozzá nem tettem, se el nem vettem belőle egy szót sem; vannak vagy ötvenen, idebent meg odakint is, akik megmondhatják.

A foltozóvarga elhallgatott, hogy megfigyelje, milyen hatást tett az elbeszélése Samre; de miután látta, hogy elaludt, kiverte pipájából a hamut, sóhajtott egyet, letette a pipát, fejére húzta a takaróját, és ő is elaludt.

Másnap reggel Pickwick úr egyedül ült az asztalnál (Sam a foltozóvarga szobájában nagy buzgalommal tisztogatta gazdája cipőit és kefélgette a bokavédőit), amikor valaki kopogtatott az ajtaján s mielőtt még Pickwick úr azt mondhatta volna, hogy - "szabad" - megjelent az ajtóban egy dús hajzat és egy bársonysipka. Pickwick úr mindkét holmiban könnyűszerrel ráismert Smangle úr tulajdonára.

- Jó reggelt, uram - mondta a jeles férfiú, kérdését a meghajlások egész sorozatával kísérve -, hogy van? Csak azt akarom mondani... vár-e ma reggel valakit, uram? Mert hárman kérdezősködtek odalent ön után, három pokolian előkelő úriember... s a folyosón minden ajtón bekopognak, s a bennlakók, akiknek ajtót kell nyitniuk, cudarul rájuk förmednek.

- Ó, Istenem! Miért csinálnak ilyen szamárságot - mondta Pickwick úr, felállva a helyéről. - Igen, biztosan a barátaim, akiket már tegnap vártam.

- Barátai! - kiáltott fel Smangle, s megragadta Pickwick úr kezét. - Egy szót se többet. A kutyafáját, hát ettől a pillanattól fogva az én barátaim és Mivins barátai is. Pokolian kedves alak ez a Mivins, igazi úrigyerek, igaz-e? - mondta Smangle nagy meggyőződéssel.

- Hát, én még alig ismerem - mondta Pickwick úr habozva -, még alig ismerem ezt az urat...

- Tudom - szakította félbe Smangle, megragadva Pickwick úr vállát. - Majd megismeri őt közelebbről is. El lesz ragadtatva tőle. Ez az ember - mondta Smangle ünnepélyes hangon -, olyan nagy komikai tehetség, hogy becsületére válna a Drury Lane színháznak is.

- Igazán? - kérdezte Pickwick úr.

- Bizony isten - felelte Smangle. - Csak hallaná tőle egyszer azt, hogy "négy macska egy talicskában"... négy különböző macska hangját tudja utánozni, uram, becsületszavamra mondom. Hát ez aztán pokolian ügyes dolog. Vigyen el az ördög, de akarva, nem akarva szeretni kell az olyan embert, akinek ilyen tehetsége van. Csak egyetlenegy hibájáról tudok... arról a kis gyengéjéről, amiről beszéltem már önnek, hiszen tudja.

Minthogy Smangle úr bizalmasan és nagy megértéssel csóválgatta hozzá a fejét, Pickwick úr érezte, hogy mondania kell valamit, minélfogva annyit mondott, hogy "Ó", és nyugtalanul nézegetett az ajtó felé.

- Ó - ismételte Smangle úr egy nagyot sóhajtva. - Kitűnő pajtás ez az ember, uram... nem ismerek jobb cimborát nála; csak az az egy hibája van: ha a nagyapjának a szelleme megjelennék most előtte, hát rögtön aláíratna azzal is egy váltót.

- No de ilyet! - kiáltott fel Pickwick úr.

- Bizony - tette hozzá Smangle úr -, és ha hatalmában állna másodszor is felidézni a nagyapja szellemét, hát a lejárat napján prolongáltatná vele a váltót.

- Ezek igazán nagyon érdekes jellemvonások - mondta Pickwick úr -, de félek, a barátaim már nagy zavarban vannak, hogy hol keressenek, amíg mi itt egymással beszélgetünk.

- Majd én idevezetem őket - mondta Smangle úr, s megindult az ajtó felé. - Jó napot. Hanem, izé, nem szeretném önt háborgatni, amíg itt vannak a barátai. Most jutott az eszembe...

S azzal Smangle úr hirtelen megállt, az ajtót újra becsukta, szép lassan visszament Pickwick úrhoz, s amikor melléje ért, lábujjhegyre állt és nagyon halkan a fülébe súgta:

- Mondja kérem, nem nélkülözhetne a jövő hét végéig egy félkoronást?

Pickwick úr alig bírta elfojtani a mosolygást, de mégis iparkodott megőrizni komolyságát, elővette a pénzt és Smangle úr tenyerébe tette, aki különféle jelek, hunyorgatások és kacsingatások között, amelyek mélységes titoktartást ígértek, eltűnt, hogy a három látogatót megkeresse. A következő pillanatban már vissza is tért velük együtt, s miután háromszor köhögött és háromszor bólintott, mintha biztosítani akarta volna Pickwick urat, hogy a kölcsönt okvetlenül vissza fogja fizetni, a jelenlevők mindegyikével nagyon nyájasan kezet szorított és végre-valahára elhordta magát.

- Kedves jó barátaim - mondta Pickwick úr, sorra kezet rázva Tupman, Winkle és Snodgrass urakkal, mert ők voltak a szóban forgó látogatók -, igazán mennyire örülök, hogy eljöttek.

A triumvirátus nagyon meg volt hatva. Tupman úr gyászosan rázogatta a fejét; Snodgrass úr őszinte megindultsággal szedte elő a zsebkendőjét; Winkle úr pedig az ablakhoz lépett és hangosan szipákolt.

- Jó reggelt, uraim - mondta Sam, aki ebben a pillanatban hozta be a cipőt és a bokavédőt. - Csak fel a fejjel, sose búsuljunk, mint a kisdiák mondta, amikor a tanítónője meghalt. Isten hozta önöket a kollégiumban, uraim.

- Ez a bolondos fiú - mondta Pickwick úr, s megsimogatta Sam fejét, ahogy az letérdelt, hogy a bokavédőjét begombolja - ez a bolondos fiú bezáratta magát, hogy mellettem maradhasson.

- Mi a szösz! - kiáltott fel a három jó barát.

- Igen, uraim - mondta Sam -, én bizony... tessék csak nyugton maradni, uram... én bizony fogoly vagyok, uraim.

- Fogoly! - kiáltott fel Winkle úr szokatlan hévvel.

- Ej, ej, uram! - felelte Sam föltekintve. - Mi baj van, kérem.

- Azt reméltem, Sam, hogy... mindegy, semmi, semmi - mondta hirtelen Winkle úr.

Winkle úr viselkedése olyan kapkodó és olyan nyugtalan volt, hogy Pickwick úr önkéntelenül a másik kettő felé fordult, mintha magyarázatot szeretne kérni tőlük.

- Mi sem tudjuk - mondta Tupman úr, fennhangon válaszolva a néma kérdésre. - Két napja rendkívül izgatott, és nem úgy viselkedik, mint rendesen szokott. Attól féltünk, hogy valami baj történt vele, de ő határozottan tagadja.

- Nem, nem - mondta Winkle úr, elpirulva Pickwick úr tekintetétől -, igazán nem történt semmi. Biztosítom róla, kedves uram, hogy nem történt semmi. El kell majd utaznom Londonból egy kis időre, magánügyben, s azt reméltem, hogy Sam majd velem jöhet.

Pickwick úr még jobban elcsudálkozott.

- Azt hittem - hebegte Winkle úr -, azt hittem, hogy Samnek nem lesz semmi kifogása ellene; de miután fogoly, most már persze úgy sem lehet belőle semmi. Így hát egyedül kell utaznom.

Mialatt Winkle úr beszélt, Pickwick úr kissé csodálkozva vette észre, hogy Sam keze a bokavédő begombolása közben reszket, mintha valami nagyon meglepte vagy megijesztette volna. Sam Winkle úrra fel is nézett közben, s habár csak egy futó pillantást váltottak egymással, úgy látszik, mégis megértették egymást.

- Maga tud valamit erről a dologról, Sam, ugye? - kérdezte Pickwick úr szigorú hangon.

- Nem, uram - felelte Weller úr, s kettőzött buzgalommal gombolgatta tovább a bokavédőt.

- Biztos, hogy nem, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát kérem - felelte Weller úr -, annyi legalábbis bizonyos, hogy mostanáig nem hallottam semmit erről a dologról. S ha mégis gyanítok valamit - tette hozzá Sam, Winkle úrra sandítva -, nincs hozzá jogom, hogy meg is mondjam, mert hátha tévedek.

- Nekem sincs jogom tovább kérdezősködni barátaim magánügyei felől - mondta Pickwick úr rövid hallgatás után -, akármilyen bizalmas barátságban vagyunk is egymással. Egyelőre hát csak annyit mondok, hogy mindebből egy árva szót sem értek. Jól van. Hagyjuk hát, elég volt ebből.

Miután ezt kijelentette, Pickwick úr más tárgyra terelte a beszélgetést, Winkle úr zavarodottsága pedig lassacskán feloldódott, ámbár nem tudta egészen visszanyerni a lelki nyugalmát. Annyi mindenféle beszélnivalójuk volt, hogy a délelőtt gyorsan elpárolgott, és amikor Sam három órakor a kis asztalra egy nagy ürücombot, egy óriási húspástétomot és néhány tál főzeléket hordott fel, s hozott néhány kancsó sört is - ezeket a kancsókat vagy a székre vagy az ágyra kellett letennie, vagy ahol éppen hely volt -, valamennyiüknek úgy megjött az étvágyuk, hogy alaposan nekiláttak az ebédnek, ámbár csak a szomszédból hozatták, a börtön konyhájáról, s a pástétomot is csak ott készítették és ott sütötték.

A sör után megittak egy-két palack kitűnő bort, amit Pickwick úr a Doctors' Commons-beli Horn-étteremből hozatott. Ezt az egy-két palackot, őszintén szólva, inkább egy-két-négy-hat palacknak lehetett volna nevezni, mert mire kiitták a borukat s az uzsonnán is túlestek, megszólalt a harang, mely a látogatókat távozásra szólította fel.

De ha Winkle úr viselkedése reggel megmagyarázhatatlan volt, most teljesen átszellemült és ünnepélyes lett, mikor részben tulajdon érzelmeinek, részben az egy-két-négy-hat palack bornak hatása alatt, búcsúzkodni kezdett barátjától.

Visszamaradt, megvárta, hogy Tupman úr és Snodgrass úr eltűnjön, s azután szenvedélyesen szorította meg Pickwick úr kezét, olyan arckifejezéssel, amelyben a félelmetes elszántság ijesztő módon vegyült a mélységes szomorúsággal.

- Jó éjszakát, édes jó uram - dünnyögte Winkle úr fogai között.

- Isten áldja meg, kedves barátom - felelte Pickwick úr meleg hangon, s kezet szorított fiatal barátjával.

- Jöjjön már - kiáltotta Tupman úr a folyosóról.

- Jövök - felelte Winkle úr -, jövök, tüstént. Jó éjszakát kívánok.

- Jó éjszakát - mondta Pickwick úr.

Még egyszer jó éjszakát kívántak egymásnak, azután még egyszer, s azután még egy fél tucatszor, s Winkle úr még mindig szorongatta öreg barátja kezét, s még mindig ugyanolyan különös tekintettel nézett az arcába.

- Történt valami? - kérdezte Pickwick úr, mikor a folytonos rázástól már fájni kezdett a karja.

- Semmi - felelte Winkle úr.

- Akkor hát jó éjszakát - mondta Pickwick úr, s közben igyekezett kiszabadítani a kezét.

- Barátom, jótevőm, tisztelt útitársam - mormogta Winkle úr, s megragadta Pickwick úr csuklóját. - Ne ítéljen meg szigorúan; ne ítéljen majd el, ha azt hallaná, hogy a leküzdhetetlen akadályok miatt, végső kétségbeesésemben...

- Ugyan jöjjön már - mondta Tupman úr, aki újra megjelent az ajtóban. - Jön hát végre, vagy azt akarja, hogy bezárjanak bennünket?

- Igen, igen, megyek már - felelte Winkle úr. S nagy nehezen tényleg erőt vett magán és eltávozott. Ahogy Pickwick úr néma csodálkozással nézett utánuk a folyosón, egyszerre csak azt látta, hogy fent a lépcsőnél megjelenik Sam Weller, és valamit Winkle úr fülébe súg.

- Ó, hogyne, számíthat rám - mondta Winkle úr fennhangon.

- Köszönöm szépen, uram. De ugye, nem feledkezik meg róla? - jegyezte meg Sam.

- Hát persze hogy nem - felelte Winkle úr.

- Minden jót, sok szerencsét kívánok, uram - mondta Sam, s megbillentette a kalapját. - Nagyon örültem volna, ha elkísérhetem, uram; de hát persze, a gazdámé az elsőség.

- Igazán a becsületére válik, hogy mellette marad, Sam - felelte Winkle úr. Aztán mind a hárman eltűntek a lépcsőn.

- Nagyon különös - tűnődött Pickwick úr, ahogy visszatért a szobájába és elgondolkozva leült az asztalhoz. - Vajon miben sántikál ez a fiatalember?

Egy darabig ezen tanakodott magában, aztán egyszerre csak megszólalt Roker, a porkoláb hangja odakint, s azt kérdezte, hogy bejöhet-e?

- Természetesen - mondta Pickwick úr.

- Hoztam egy puhább vánkost, uram - mondta Roker -, ahelyett, amin az éjjel aludt.

- Köszönöm - felelte Pickwick úr. - Nem innék egy pohár bort?

- Hálásan köszönöm, uram - felelte Roker úr, s elfogadta a poharat, amivel megkínálták. - Egészségére, uram.

- Köszönöm - mondta Pickwick úr.

- Sajnálattal kell közölnöm, uram, hogy a házigazdája ma este nagyon rosszul van - jegyezte meg Roker úr, mialatt a poharat letette, s a kalapja bélését nézegette, mert már készült megint föltenni.

- Micsoda? A kancellária foglya? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Nem sokáig lesz már az, uram - felelte Roker úr, s megfordította a kalapját, hogy jobboldalt a kalapos nevét elolvashassa, ha belenéz.

- Ne rémítgessen - mondta Pickwick úr. - Mit akar ezzel mondani?

- Tüdővészben szenved már régóta - felelte Roker úr -, s ma éjjel alig bírt lélegzeni. A doktor már hat hónappal ezelőtt kijelentette, hogy csak a levegőváltozás segíthetne rajta.

- Irgalmas Isten! - kiáltott fel Pickwick úr. - Így hát ezt az embert az igazságszolgáltatás fél esztendőn át lassú halállal gyilkolta meg!

- Már azt nem tudom, uram - felelte Roker úr, kalapjának a karimáját két kezébe fogva. - Valószínűleg bárhol másutt is ugyanígy járt volna. Ma reggel vitték be a betegszobába. Azt mondja az orvos, hogy tartani kell benne a lelket, amíg csak lehet; s a felügyelő küldött neki bort és húslevest, méghozzá a saját konyhájáról. A felügyelő igazán nem tehet róla, tetszik tudni.

- Hát persze hogy nem - mondta Pickwick úr hirtelen.

- De attól félek - folytatta Roker, csóválgatva a fejét -, attól félek, hogy mindez már hiábavaló. Még fogadást is ajánlottam Neddynek, két pohár pálinkát egy ellen, de nem fogadott, s jól is tette. Köszönöm szépen, uram. Jó éjszakát kívánok.

- Megálljon csak - mondta Pickwick úr komoly hangon. - Merre van az a betegszoba?

- Éppen az ön szobája fölött, uram - felelte Roker úr. - Megmutatom, ha szíveskedik velem jönni.

Pickwick úr szó nélkül vette a kalapját és megindult Roker után.

A porkoláb némán ment előtte, s az ajtókilincset halkan lenyomva, hátraszólt Pickwick úrnak, hogy lépjen be. Nagy, kopár, üres szoba volt, egy csomó tábori ágy állt benne, s az egyiken egy emberi árnyék feküdt - egy sovány, halvány, kísérteties emberi alak. Nehéz és szaggatott volt a lélegzete, s minduntalan felnyögött kínjában. Az ágy mellett egy csizmadiakötényes, kis öregember ült, csontkeretes szemüveggel az orrán, s hangosan olvasott fel a bibliából. A szerencsés örökös volt.

A beteg a varga vállára tette a kezét s arra kérte, hogy hagyja abba az olvasást. Emez becsukta a könyvet s letette az ágyra.

- Nyissa ki az ablakot - kérte a beteg.

A varga kinyitotta. Odalentről a kocsik, szekerek robogása, a kerekek zörgése, férfiak, gyermekek kiabálása, a dolgos sokaság életének és nyüzsgésének zúgó lármája hallatszott fel és áradt be a szobába. A tompa zúgásból olykor kivált egy-egy harsogó kacagás vagy pedig valamilyen vidám dal strófája, amit egy jókedvű ember énekelt, majd ismét beleveszett a hangok zsivajába, a léptek dobogásába - mintha meg-megtörnének az élet zajló tengerének hullámai, amelyek odakint csapkodnak és háborognak. Bánatos hangok ezek máskor is, a békés hallgató fülének is; hát még milyen bánatosak annak, aki a halálos ágyán hallgatja!

- Nincs itt levegő - szólalt meg a beteg gyenge hangon. - Ez a hely megfertőzi még a levegőt is. Amikor évekkel ezelőtt erre jártam, még mindenütt friss volt a levegő körös-körül. De tikkasztóvá és nyomasztóvá válik, mihelyt ezek közé a falak közé hatol. Megfullaszt.

- Sokáig szívtuk együtt ezt a levegőt - mondta az öreg. - Csak türelem, türelem.

Rövid szünet támadt, s a két látogató közelebb lépett az ágyhoz. A beteg magához húzta öreg fogolytársának egyik kezét, melegen megszorította két kézzel, és sokáig nem bocsátotta el.

- Remélem - sóhajtotta kisvártatva olyan gyenge hangon, hogy az ágya fölé kellett hajolni, máskülönben nem értették volna a szavakat, amiket vértelen ajkai csak félig ejtettek ki -, remélem, hogy az én irgalmas mennyei Bírám számba veszi majd súlyos bűnhődésemet itt a földön. Húsz év, kedves barátom, húsz év ebben a szörnyű kriptában! Majd megszakadt a szívem, amikor meghalt a gyerekem, s én meg sem csókolhattam kicsiny koporsójában. S azóta is, milyen irtózatos elhagyatottságban éltem itt, ebben a vad lármában és zűrzavarban. Isten bocsássa meg bűneimet! Ő látta az én elhagyatottságomat, az én lassú halálomat.

Összekulcsolta a két kezét, még valamit dünnyögött, amit nem lehetett érteni, aztán álomba merült - eleinte csak álomba, mert látták, hogy mosolyog.

Egy darabig még suttogtak egymással; a porkoláb aztán a párnája fölé hajolt, de rögtön hátrakapta a fejét.

- Szabadlábra került, Isten bizony! - mondta.

S csakugyan úgy is volt. De már életében annyira halottnak látszott, hogy észre sem vették, mikor halt meg.

Samuel Weller úr néhány nappal azután, hogy őt is bebörtönözték, egy reggel, miután a lehető legnagyobb gonddal kitakarított a gazdája szobájában és kényelmesen leültette őt könyvei és írásai mellé, visszavonult egy-két órára, hogy a legjobb tehetsége szerint eltöltse ezt az időt. Szép reggel volt és Samnek az jutott eszébe, hogy egy korsó barna sör a szabadban éppen olyan jó kis negyedórai élvezet volna, mint akármilyen más mulatság, amit megengedhet magának.

S ha már erre a végeredményre lyukadt ki, hát le is ment egyenesen a söntésbe. Kifizette a sört, s azonkívül megkapta a tegnapelőtt-előtti újságot is, elsétált a tekepályára, letelepedett egy padra, hogy roppant higgadtan és tervszerűen mulattassa magát.

Mindenekelőtt egy üdítő kortyot húzott a korsóból, aztán föltekintett az ablakra, ahol egy ifjú hölgy krumplit hámozott, s a kisasszonyt egy önzetlen és érdek nélküli kacsintással tisztelte meg. Aztán kibontotta az újságot és úgy hajtogatta össze megint, hogy a rendőri hírek legyenek kívül; s minthogy ez nagyon nehéz és fárasztó munka volt, mert egy kis szél is fújdogált, utána újabb korty sörrel üdítette fel magát. Aztán elolvasott két sort az újságból, s hirtelen abbahagyta, hogy két játékosban gyönyörködjön, akik éppen akkor fejeztek be egy játszma "racket" nevű labdajátékot. Sam a játszma végén egy harsány "Jól van!"-nal fejezte ki tetszését, majd körülnézett a jelenlevőkön, mintha tudni akarná, hogy azok is egy véleményen vannak-e vele. Ilyenformán azonban kénytelen volt újra fölnézni az ablakra, mert az ifjú kisasszony még mindig ott állt, s már csak az udvariasság is megkövetelte, hogy ismét rákacsintson és némajátékkal jelezze, hogy ezt a korty sört most az ő egészségére issza; majd vasvilla pillantásokat vetett egy apró gyerekre, aki ezt az utóbbi tevékenységét tágra meredt szemmel bámulta; aztán keresztbe vetette a lábát és két kezébe fogva az újságot, komolyan olvasni kezdte.

Még alig volt ideje elmélyedni az újságolvasásban, amikor hirtelen úgy rémlett neki, hogy valahonnét messziről az ő nevét kiabálják. Nem is tévedett, mert hamarosan szájról szájra adták, s néhány másodperc múlva csak úgy harsogott a levegő a "Weller!" kiáltásoktól.

- Itt vagyok! - bömbölte Sam dörgő hangon. - Mi baj van? Ki keres? Talán egy futár érkezett azzal a hírrel, hogy kigyulladt a kastélyom?

- Valaki keresi magát, ott várja az előcsarnokban - mondta egy férfi, aki ott ácsorgott a közelben.

- Nem vigyázna addig erre az újságra meg erre a korsóra, öregem? Legyen olyan jó - mondta Sam. - Megyek már. Atyaisten, hiszen még akkor sem üthetnének nagyobb lármát, ha a törvény elé idéznének! - jelentette ki Sam, s egyúttal szelíden rácsapott a már említett gyermek fejére, akinek sejtelme sem volt arról, hogy a kérdéses ember éppen mellette áll s torkaszakadtából kiabálta tovább a "Weller!" nevet. Aztán keresztülvágott az udvaron és felszaladt a lépcsőn, be az előcsarnokba. Az első dolog, ami itt a szemébe ötlött, szeretett apjaura volt, aki az egyik legalsó lépcsőfokon üldögélt és félpercenként teli tüdőből elordította magát, hogy: "Weller!"

- Ne ordíts már úgy, öregem - mondta Sam mérgesen, amikor az öreg megint elkiáltotta magát. - Hiszen már úgy ég a képed, mint egy kétségbeesett üvegfúvóé. Mi baj van?

- Ó! - mondta az öregúr -, már attól kezdtem félni, hogy elmentél sétálni a ligetbe, Sammy.

- Nono - mondta Sam -, ne gúnyolódj a kapzsiságod nyomorult áldozatán. S minek ültél le arra a grádicsra? Nem itt lakom.

- Nagyszerű mulatságot szereztem neked, Sammy - mondta idősb Weller úr és fölállt.

- Várj csak egy pillanatig - mondta Sam -, hiszen csupa mész a hátad.

- Jól van, Sammy, csak porold le - mondta idősb Weller úr, ahogy a fia tisztogatni kezdte a kabátját. - Még sértésnek vehetnék, ha itt valaki fehérre meszelt ruhában sétál, igaz-e, Sammy?

Minthogy Weller úron most már kétségbevonhatatlan jelei mutatkoztak egy közelgő nevetőgörcsnek, Sam közbevágott, hogy elhallgattassa.

- Maradj már nyugton - mondta Sam. - Még ilyen embert se láttam életemben. Mi a csudán nevetsz már annyira?

- Sammy - mondta Weller úr, a homlokát törölgetve - attól félek, hogy a végén gutaütést kapok a sok nevetéstől, édes fiam.

- Hát minek játszol akkor az életeddel? - kérdezte Sam. - Halljuk hát, mit akartál mondani?

- Mit gondolsz, kit hoztam magammal, Sammy? - kérdezte Weller úr, s egy-két lépést hátrált, miközben felbiggyesztette a száját és felhúzta a szemöldökét.

- Pell urat? - kérdezte Sam.

Idősb Weller úr tagadólag rázta a fejét s a kivörösödött ábrázata majd szétfeszült a nevetéstől.

- Talán a himlőhelyes embert? - találgatta Sam.

Weller úr megint csak a fejét rázta.

- Hát akkor kit? - kérdezte Sam.

- A mostohaanyádat, Sammy - felelte idősb Weller úr. S szerencse is volt, hogy végre kibökte, mert különben az ábrázata a természetellenes megfeszítés következtében okvetlenül szétpukkadt volna.

- A mostohaanyádat, Sammy - mondta idősb Weller úr -, meg a vörös orrú embert, édes fiam, a vörös orrú embert! Hahaha!

Erre aztán Weller úron kitört a nevetőgörcs, Sam pedig lassan elvigyorodott, s a képe egyre jobban kiszélesedett a vigyorgástól.

- Velem jöttek, hogy egy kicsit a lelkedre beszéljenek, Sammykém - mondta idősb Weller úr, s a szemét törülgette.

- De aztán el ne áruld egy szóval sem, hogy kicsoda a te szívtelen hiteleződ, Sammy.

- Mit? Hát nem tudják, hogy ki az? - kérdezte Sam.

- Még csak nem is sejtik - felelte az apja.

- Hol vannak? - kérdezte Sam, s ábrázata híven tükrözte apjának minden arcfintorítását.

- A kávéházban - felelte Weller úr. - Hát láttad már valaha, hogy a vörös orrú máshova menjen, mint ahol innivalót kap? Nem, Sammy, ő aztán nem megy máshová. Ma reggel nagyon szép utunk volt a márkitól idáig - mondta Weller úr, amikor végre magához tért annyira, hogy megint érthető hangon tudjon beszélni. - A vén szürkét fogtam be az öreg csézába, amely mostohaanyád első uráé volt. A lelkész úrnak felraktak egy karosszéket a kocsira, s vigyen el az ördög - mondta Weller úr, mélységesen megvető és gúnyos pillantással -, vigyen el az ördög, ha nem vittek ki egy hordozható lépcsőt is az utcára, ki a kapu elé, hogy a vörös orrú beszállhasson.

- Csak nem mondod komolyan? - jegyezte meg Sam.

- Persze hogy komolyan mondom - felelte az apja -, s csak azt szerettem volna, ha te is láthatod, hogyan kapaszkodott bele felszálláskor a karfába, mintha attól tartott volna, hogy lezuhan a hatlábnyi magasságból és ezer darabra zúzza össze magát. Végül aztán sikerült elhelyezkednie a kocsiban; megindultunk és azt hiszem... azt mondom, Sammykém, majdnem azt hiszem... hogy becsületesen összerázta őt a kocsi, mikor a sarkon befordultunk.

- Remélhetőleg nekimentél egy-két mérföldkőnek is, mi? - szólt Sam.

- Attól félek - felelte Weller úr ragyogó arccal -, attól félek, hogy súroltunk egyet vagy kettőt, Sammy, mert útközben kifordult néhányszor a karosszékből.

S azzal az öreg nagyon kezdte csóválgatni a fejét s valami belső, rekedt hörgés fogta el, miközben az arca egészen feldagadt és minden vonása egyszerre kiszélesedett - olyan jelek, amelyek a fiát alaposan nyugtalanítani kezdték.

- Ne ijedj meg, Sammy... ne ijedj meg - mondta az öreg, s miután óriási erőlködést vitt véghez, s a lábával néhányszor görcsösen dobbantott a földön, lassacskán ismét visszanyerte a hangját. - Ez csak afféle csöndes nevetés, ami rám szokott jönni néha.

- No - mondta Sam -, hát ha olyan szokott rád jönni, amilyen ez, akkor jobb volna felhagyni vele. Igen veszedelmes találmány.

- Nem tetszik neked, Sammy? - kérdezte az öreg.

- Egy csöppet sem - felelte Sam.

- No - mondta Weller úr, akinek még mindig pergett a könnye - hát talán csakugyan okosabb lett volna felhagyni vele, ha sikerült volna, és néha sok szóbeszédtől kímélt volna meg engem, meg a mostohaanyádat is; de hát azt hiszem, hogy igazad van, Sammy... könnyen megüthet a guta... nagyon is könnyen... Sammykém.

Közben odaértek a kávéháznak nevezett szoba ajtajához és Sam be is lépett rajta, de előbb még egy sunyi pillantást vetett hátra az apja felé, aki még mindig vihogott.

- Kedves mostohaanyám - szólt Sam, udvariasan üdvözölve a hölgyet -, hálásan köszönöm, hogy megtisztelt látogatásával. Isten hozta, lelkész úr.

- Ó, Samuel - mondta Wellerné -, ez borzasztó.

- Egy csöppet sem, kedves mostohaanyám - felelte Sam. - Igazam van-e, lelkész úr?

Stiggins úr ég felé emelte a két kezét és elforgatta a szemét, amíg csak a fehérje - vagyis inkább a sárgája - látszott; de nem szólt egy szót sem.

- Talán valami baja van az úrnak? - kérdezte Sam, s a mostohaanyjára tekintett, mintha magyarázatot várna tőle.

- A jó ember azért búsul, hogy téged itt kell látnia, Samuel - felelte Wellerné.

- Ó, hát ez a baja? - mondta Sam. - A viselkedése alapján szinte már azt hittem, hogy uborkasalátát evett bors nélkül. Üljön le, uram; az ülésért nem jár külön fizetés, mint az egyszeri király mondta, mikor szétkergette a minisztereit.

- Fiatalember - felelte Stiggins úr nagyképűen -, fájdalom, úgy látom, hogy a fogság még nem javította meg magát.

- Bocsánatot kérek - felelte Sam -, de hogyan tetszett csak mondani?

- Attól félek, fiatalember, hogy a büntetés még nem puhította meg a szívét - mondta Stiggins úr jó hangosan.

- Ó, ön igazán nagyon kedves hozzám, uram - felelte Sam. - Remélem is, hogy nincs puha természetem. Köszönöm, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam, uram.

Alighogy ezt kimondta, a szék felől, ahol az idősebbik Weller úr ült, illetlen, nevetésszerű hangok hallatszottak; mire Wellerné, aki egy szempillantás alatt teljesen felfogta a helyzetet, mulaszthatatlan kötelességének vélte, hogy a sírógörcshöz való előkészületeket megtegye.

- Weller - mondta az asszony (az öregúr egy sarokban üldögélt) -, Weller, gyere ide!

- Köszönöm, édesem - felelte idősb Weller úr -, de nagyon jól érzem magam a helyemen.

Erre Wellerné sírva fakadt.

- Mi baja van, asszonyom? - kérdezte Sam.

- Ó, Samuel! - felelte Wellerné. - Az apád szerencsétlenné tesz engem. Hát már semmi sem használ neki?

- Hallod ezt, apám? - kiáltott fel Sam. - Anyámasszony azt szeretné tudni, hogy használ-e még neked valami?

- Köszönöm a szíves érdeklődést - felelte az öregúr. - Azt hiszem, hogy egy kis pipaszó nagyon jót tenne nekem. Nem adhatnál pipát, Sammy?

Wellerné újabb könnyeket hullatott, Stiggins úr pedig felsóhajtott.

- Ó! Ó! Ez a szegény jó lelkész úr már megint rosszul lesz - mondta Sam, körülnézve. - Mije fáj, uram? Hol érzi a baját?

- Ugyanazon a helyen, fiatalember - felelte Stiggins úr -, ugyanazon a helyen.

- De hol? - kérdezte Sam, látszólag nagy naivitással.

- A szívemben, fiatalember - felelte Stiggins úr, s az esernyőjét a mellényére szorította. Stiggins úr megható felelete után Wellerné nem volt képes többé visszafojtani az érzelmeit; hangosan zokogni kezdett és kijelentette, hogy a vörös orrú ember szent; mire idősb Weller úr halkan azt a nyilatkozatot kockáztatta meg, hogy nyilván ő képviseli a Borközi Szent Simonról és a Pálinkás Szent Ferencről elnevezett egyesített egyházközségeket.

- Attól félek, mostohaanyám - mondta Sam -, hogy ezt az elferdült ábrázatú úriembert annyira meghatották szomorú tapasztalatai, hogy megszomjazott. Igaz-e, mostohaanyám?

A tiszteletre méltó hölgy fürkésző pillantást vetett Stiggins úrra, az pedig forgatni kezdte a szemét s jobb kezével a torkához nyúlt, mialatt a hörpintés műveletét némajátékkal ábrázolta, hogy ezáltal jelezze szomjúságát.

- Én is attól tartok, Samuel - jegyezte meg idősb Weller úr komoran -, hogy nagy lelki felindulásában megszomjazott.

- Mi a kedvenc itala, uram? - kérdezte Sam.

- Ó, kedves fiatal barátom - felelte Stiggins úr -, minden ital csak hiúság.

- Nagyon is igaz, valóban igaz - jegyezte meg Wellerné zokogó hangon, s helyeslőleg bólogatott hozzá.

- Megengedem, uram - mondta Sam -, megengedem; de hát akkor melyik az ön kedvenc hiúsága? Melyik hiúság ízlik önnek legjobban, uram?

- Ó, kedves fiatal barátom - felelte Stiggins úr -, megvetem én valamennyit. Ha azonban - folytatta Stiggins úr -, ha azonban mégis van egy, amelyik kevésbé gyűlöletes, mint a többi, akkor az a folyadék az, amelyet rumnak neveznek. Melegen, kedves fiatal barátom, minden pohárra számítson három darab cukrot.

- Legnagyobb fájdalmamra, arról kell értesítenem, uram - mondta Sam -, hogy ennek a kedvenc hiúságának az árusítása nincs megengedve ebben a helyiségben.

- Ó, milyen kemény szívűek ezek a megátalkodott emberek! - kiáltott fel Stiggins úr. - Ó, átkos kegyetlensége az embertelen elnyomóknak!

S ezzel Stiggins úr ismét égre emelte a tekintetét, s a mellényére szorította az esernyőjét. A tiszteletre méltó férfiúnak csak igazságot szolgáltatunk, ha kijelentjük, hogy felháborodása teljesen őszinte és hamisítatlan volt.

Wellerné és a vörös orrú férfiú nagyon erélyes kifejezésekkel szidták egy darabig ezt az embertelen szokást, s egész halom jámbor és szent átokkal sújtották az előírás szerzőjét, végül aztán a lelkész úr azt ajánlotta, hogy hozassanak egy palack portói bort, egy kevés meleg vízzel, fűszerrel és cukorral, mert ez jót tesz a gyomrának és nem érződik rajta annyira a hiúság, mint sok más keveréken. Ennélfogva meg is rendelték az italt s amíg elkészült, a vörös orrú férfiú és Wellerné egyre csak az idősebbik Weller urat nézték és sóhajtoztak.

- No, Sammy - mondta idősb Weller úr - remélem, hogy nagy örömet szereztünk neked ezzel a mi látogatásunkkal. Igazán nagyon kellemesen és hasznosan töltjük az időt, mi, Sammy?

- Ej, de elvetemült ember vagy te - felelte Sam. - Szeretném, ha nem intéznél hozzám ilyen istentelen megjegyzéseket.

Az öreg Weller úr azonban egy csöppet sem épült ezen a helyénvaló feleleten, sőt, ellenkezőleg, széles vigyorgás ült ki a képére; s a minősíthetetlen viselkedése folytán Wellerné és Stiggins úr kénytelenek voltak lesütni a szemüket, s megzavarodottan izegtek-mozogtak, fészkelődtek a helyükön, mire az idősb Weller úr további némajátékkal fejezte ki abbeli kívánságát, hogy az előbb említett Stiggins úr orrára üssön egyet - s nagyon megkönnyebbült volna, ha ennek a kívánságának eleget is tehetett volna. Az öregurat egy ízben majdnem rajtakapták; mert Stiggins úr, mikor a bort hozták, hirtelen odanézett, s a feje véletlenül alaposan beleütközött Weller úr öklébe: az öregúr ugyanis két ujjnyira Stiggins fülétől néhány percen át képzelt tűzkarikákat írt a levegőbe.

- Mit nyúlkálsz ilyen mohón a pohár után, apám - kiáltott fel Sam hirtelen. - Hát nem látod, hogy meglököd azt az urat?

- Nem szántszándékkal történt, Sammy - felelte az öreg, akit ez a nem várt baleset kissé zavarba hozott.

- Próbálkozzék meg egy kis italkúrával - jegyezte meg Sam, mikor a vörös orrú úr kárvallott képpel vakargatta a fejét. - Mi a véleménye az ilyen meleg hiúságról, uram?

Stiggins úr nem felelt rá egy szót sem, de a viselkedése elég világos volt. Kóstolóul hörpintett egyet a pohárból, amelyet Sam a kezébe adott; letette a földre az esernyőjét, megint ivott egyet, miközben a gyomra tájékát kétszer-háromszor lassan megsimogatta, azután egy hajtásra kiitta az egészet, csettintett a nyelvével és már nyújtotta is Sam felé az üres poharat, hogy töltsön.

Wellerné sem vallott szégyent, mikor arról volt szó, hogy a forralt bornak igazságot szolgáltasson. A jó asszony eleinte tiltakozott, hogy ő bizony nem iszik egy csöppet sem - azután mégis ivott egy csöppet - azután egy nagyobb csöppet - azután igen sok nagyobb csöppet, s minthogy az érzelmi világa olyan természetű volt, hogy a szeszes ital lelkesítőleg hatott rá, ivás közben egyre jobban rájött a sírás, minden csepp forralt bornál néhány könnycseppet hullatott és végül olyan nagyon elfogta a szomorúság, hogy egészen meghatotta az embert.

Idősb Weller úr ezeket a jeleket és tüneteket félreérthetetlen bosszúsággal figyelte, s amikor Stiggins úr a második kancsó után gyászosan sóhajtozni kezdett, az öregúr elégedetlenségének különféle összefüggéstelen motyogással adott kifejezést, amiben sűrűn fordult elő ez a haragos kijelentés: szélhámosság.

- Mondok neked valamit, fiam - súgta az öregúr Sam fülébe, miután sokáig és merőn nézte, hogy mit művel az ő kedves neje és Stiggins úr. - Azt hiszem, hogy a mostohaanyádnak és a vörös orrúnak valami belső baja van.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Sam.

- Úgy értem, Sammy - felelte az öregúr -, hogy amit isznak, az nem táplálja a vérüket, hanem egyszerre meleg vízzé válik, és megint kiszivárog a szemükből. Hidd el, Sammy, hogy ez velük született gyöngeségük.

Weller úr ezt az orvostudományi kijelentést egész sor fejbólintással és taglejtéssel kísérte, amit Wellerné észrevett, s minthogy sértő célzást látott benne magára vagy Stiggins úrra nézve, megint csak kis híja volt, hogy sírógörcsöt nem kapott, amikor végül Stiggins úr nagy nehezen talpra állt s egy épületes szónoklatot tartott, az egész társaság, de különösen Samuel úr jóvoltáért, akinek megindító szavakkal könyörgött, hogy álljon résen, mert máris a bűn fertőjébe tévedt, hogy kerülje a képmutatást és fennhéjázást, s mindenben híven kövesse és utánozza őt (Stigginset), amely esetben előbb-utóbb elmondhatja majd magának azt a megnyugtató dolgot, hogy - mintaképéhez hasonlóan - fölöttébb tiszteletre méltó és feddhetetlen jellemű ember, míg ellenben összes ismerősei és barátai nyomorult gazemberek, akik menthetetlenül elkárhoznak. Márpedig ez a tudat, mint Stiggins úr mondta, a legnagyobb lelki gyönyörűség.

Kérve kérte továbbá, hogy mindennél jobban kerülje az iszákosság bűnét, melyet a disznók utálatos szokásaival hasonlított össze és azokkal a mérges és butító kábítószerekkel, amiket ha elrág az ember, állítólag elveszti az emlékezőképességét is. A tiszteletre méltó és vörös orrú úr szónoklatának ez a része csodálatosan zavaros volt, s minthogy a szónoklás hevében hol erre, hol arra dűlt, a szék támlájába kellett fogóznia, hogy az egyensúlyát el ne veszítse.

Stiggins úr elmulasztotta óva inteni hallgatóit azoktól a hamis prófétáktól, akik gonoszul csúfot űznek a vallásból, mert annyi eszük sincs, hogy megmagyarázhatnák a legfőbb parancsolatait, s annyi szívük sincs, hogy megéreznék az alapelveit, s akik ennélfogva veszedelmesebbek a társadalomra nézve, mint a közönséges gonosztevők; hiszen szükségképpen a leggyöngébbeket és legtudatlanabbakat hálózzák be, kiteszik a megvetésnek és a gyűlöletnek azt is, ami a legszentebb, és nem egy kitűnő szekta és felekezet becsületes, erényes és jó erkölcsű tagjait rossz hírbe keverik. De minthogy jó ideig állt ott a szék támlájába fogózva, az egyik szemét behunyva, mialatt a másikkal folyton hunyorgatott, feltehető, hogy mindezt végiggondolta, de bölcsen elhallgatta.

A prédikáció alatt Wellerné minden újabb bekezdés után nagyokat nyögött és zokogott, oldalvást ülve a székén s a támlájára könyökölve; szelíd és bűnbánó ábrázattal nézte a szónokot; néha-néha sokatmondó pillantást vetett az öreg Weller úrra, aki eleinte nagyon jól mulatott, de már a prédikáció közepe táján elszundikált.

- Bravó! Nagyon szép volt! - kiáltott fel Sam, mikor a vörös orrú férfiú beszéde végeztével kezdte felhúzni kopott kesztyűit, amelyek olyan lyukasak voltak, hogy egyenként keresztüldugdosta rajtuk az ujjait, amíg mindegyik ujja a bütykéig ki nem látszott. - Nagyon szép volt.

- Remélem, hogy a javadra fog válni, Samuel - mondta Wellerné ünnepélyesen.

- Magam is azt hiszem, mostohaanyám - felelte Sam.

- Bárcsak remélhetném, hogy az apádnak is javára válik majd - mondta Wellerné.

- Köszönöm, angyalom - felelte az idősebbik Weller úr. - Hát te, hogy érzed magad utána?

- Istentelen ember! - kiáltott fel Wellerné asszony.

- Sötétben tévelygő! - kiáltott fel a nagytiszteletű Stiggins úr.

- Ha jobb lámpást nem kapok, mint a maga holdvilága, igen tisztelt barátom - felelte az idősebbik Weller úr -, akkor nagyon valószínű, hogy most már sötétben fogok kocsikázni mindaddig, amíg végképp ki nem mustrálnak. Hanem, angyalom, ha a szürke sokáig abrakol odalent, akkor hazafelé menet nem lehet majd bírni vele s a karosszéket lelkipásztorostul nekiviszi esetleg valamelyik tüskebokornak.

Erre a föltevésre Stiggins úr szemmel látható megdöbbenéssel vette a kalapját és esernyőjét, s azt indítványozta, hogy rögtön induljanak, amibe Wellerné is beleegyezett. Sam a börtön kapujáig kísérte őket, s ott tisztelettudóan búcsút vett tőlük.

- Addio, Sammykém - mondta az öregúr.

- Milyen dió? - kérdezte Sam.

- No hát, akkor Isten áldjon - mondta az öreg Weller úr.

- Vagy úgy, hát ezt gondoltad? - kérdezte Sam. - No hát, akkor Isten veled.

- Sammy - suttogta Weller úr, miközben óvatosan körültekintett -, tiszteltetem a gazdádat, és ha megunta a dicsőséget idebent, hát csak üzenje meg nekem. Egy műasztalos barátommal együtt kifőztünk egy remek tervet, hogy innét kiszabadítsuk. Egy klavír, Sammykém, csak annyit mondok, egy klavír! - tette hozzá Weller úr, mialatt a keze fejével fia mellére ütött és néhány lépést hátrált.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Sam.

- Egy zongora-klavír, Sammykém - felelte Weller úr még titokzatosabban -, amilyet bérbe vehet az ember, de nem lehet rajta játszani.

- Hát akkor mire jó? - kérdezte Sam.

- Arra, hogy aztán elhívatja a barátomat, a műasztalost, hogy vitesse vissza - magyarázta idősb Weller úr. - Rájöttél már?

- Nem - felelte Sam.

- Nincs benne a szerkezete - súgta az apja. - Kényelmesen belefér kalapostul, cipőstül, a zongora lábát pedig kifúratjuk, úgyhogy levegőt is kaphat. Megváltod a hajójegyet Amerikába. Az amerikai kormány sohasem adja ki, ha látja, hogy van egy kis költőpénze, Sammy. Aztán maradjon ott a gazdád, amíg Bardellné meghal, vagy amíg Dodsont és Foggot felkötik, amire valószínűleg előbb kerül a sor, Sammy; azután visszajöhet majd és írhat egy könyvet az amerikaiakról, amiből megtérül az útiköltsége, sőt, még annál is több, ha eléggé lepocskondiázza őket.

Weller úr az összeesküvés tervét röviden és sietve suttogta el a fia fülébe, aztán pedig, mintha attól tartott volna, hogy minden további szóbeszéd csak rontaná ennek a nagyszerű tervnek a hatását, kocsis módra köszönt és elpárolgott.

Alig nyerte vissza Sam a megszokott nyugalmát, amelyet tiszteletre méltó apjaurának titkos terve erősen fölkavart, amikor Pickwick úr lépett oda hozzá.

- Sam - szólalt meg Pickwick úr.

- Tessék parancsolni - felelte Weller úr.

- Körülsétálok a börtönben, s szeretném, ha velem jönne. Épp erre tart egy fogoly, Sam - tette hozzá Pickwick úr mosolyogva.

- Melyikre gondol, uram? - kérdezte Weller úr. - Az a bozontos fejű, vagy pedig az az érdekes alak, harisnyában?

- Egyik sem - felelte Pickwick úr. - Egy régi ismerőse közeledik, Sam.

- Régi ismerősöm? - kiáltott fel Weller úr.

- Biztosan jól emlékszik még erre az úrra - mondta Pickwick úr -, hacsak hamarabb meg nem szokott feledkezni régi ismerőseiről, mint hinném. Pszt! Egy szót se, Sam... Egy hangot se. Itt van!

Mialatt Pickwick úr beszélt, Jingle odaért hozzájuk. Ezúttal már nem volt olyan züllött, mert egy félig elviselt öltöny volt rajta, amit Pickwick úr segítségével kiváltott a zálogházból. Tiszta fehérneműt hordott s a haja meg volt nyírva. Mindamellett nagyon sápadt és sovány volt, s amint botjára támaszkodva, lassú léptekkel vánszorgott feléjük, látni lehetett rajta, hogy a betegség és a nélkülözés nagyon megviselte, s hogy még mindig nagyon gyönge. Kalapot emelt, amikor Pickwick úr üdvözölte, Sam Weller láttára pedig nagyon elszégyellte magát.

Közvetlenül a nyomában Job Trotter lépdelt, akiről annyit mindenesetre elmondhatunk, hogy bűneinek lajstromában nem fordult elő a cimborájához való hűtlenség és a ragaszkodás hiánya. Még mindig rongyos és piszkos volt, de arca már nem látszott olyan beesettnek, mint pár nappal ezelőtt, amikor Pickwick úrral találkozott. Ahogy megemelte a kalapját jószívű, öreg barátunk előtt, néhány köszönő szót dünnyögött töredezetten és arról is dadogott valamit, hogy Pickwick úr az éhenhalástól mentette meg őket.

- Jól van, jól - mondta Pickwick úr, türelmetlenül közbevágva. - Csak maradjon hátul Sammel. Beszélni akarok önnel, Jingle úr. Tud járni az ő támogatása nélkül?

- Hogyne, uram... szolgálatjára... nem nagyon sebesen... kissé rozoga a lábam... kábult a fejem... szédeleg... úgy érzem magam... mintha földrengés volna... mondhatom, kérem.

- Hát akkor karoljon belém - mondta Pickwick úr.

- Nem, nem - felelte Jingle úr. - Igazán nem... fölösleges... köszönöm, uram.

- Ostobaság! - mondta Pickwick úr. - Karoljon belém, támaszkodjék rám, kérem, ezt akarom.

Pickwick úr látta, hogy Jingle nagyon izgatott és zavarodott s nem tudja, hogy mitévő legyen - megoldotta hát a kérdést gyorsan, azzal, hogy a beteg színész karját a magáéba fűzte, s minden további szószaporítás nélkül elindult vele.

Samuel Weller úr ábrázata az egész idő alatt olyan megdöbbenést és olyan hihetetlen csodálkozást fejezett ki, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Hol Jingle úrra nézett, hol Job Trotterre, szótlanul és némán, aztán végül halkan csak ennyit mondott:

- No hát, vigyen el engem az ördög!

Ezt még vagy hússzor megismételte, aztán mintha teljesen megnémult volna, megint egyikükről a másikra nézett szótlan csodálkozással és álmélkodással.

- No, Sam! - mondta Pickwick úr hátrafordulva.

- Jövök, uram - felelte Sam Weller, s gépiesen követte a gazdáját, de még akkor sem vette le szemét Job Trotterről, aki hallgatagon lépegetett mellette.

Job egy darabig lesütötte a szemét a földre. Sam, aki úgyszólván Job arcába fúrta tekintetét, minden szembejövő emberrel összeütközött, kisgyermekeket taszított fel, megbotlott a lépcsőkben és karfákban, de észre sem vette mindezt, míg végül Job Trotter lopva fölnézett rá és így szólt:

- Hogy van, Weller úr?

- Ő az! - kiáltott fel Sam, s miután Job Trotter személyazonosságát most már kétséget kizáróan megállapította, a combjára csapott s egy hosszú és éles füttyentést hallatott, hogy így könnyítsen a lelkén.

- Nagyon kicseréltek ám engem, uram - mondta Job.

- Magam is úgy látom - kiáltott fel Weller úr, s leplezetlen csodálkozással nézegette a másik rongyait. - De rossz cserét csinált, mint az egyszeri úriember mondta, amikor két gyanús shillinget és hat hamis pennyt kapott egy jó félkoronásért.

- Bizony, az igaz - felelte Job Trotter a fejét csóválgatva. - Most már nem komédiázunk többé, Weller úr. A könnyhullatás - tette hozzá egy kis hirtelen ravaszsággal -, a könnyhullatás nem az egyetlen és nem is a legigazibb bizonysága az ember nyomorúságának.

- No, az már igaz - felelte Sam nagy nyomatékkal.

- Vannak hazug könnyek is, Weller úr - mondta Job.

- Tudom, hogy vannak - felelte Sam -, némely embernél mindig készen áll a csap, s úgy sír, ahogy akar.

- Az igaz - felelte Job. - De már az ilyesmit nem lehet olyan könnyen színlelni, Weller úr, mert nagyon keserves út az, amelyen idáig jut az ember.

S e szavakkal beesett, fakó arcára mutatott és feltűrte a kabátja ujját, hogy megmutassa csupasz karját, amely oly sovány volt, mintha egyetlen érintéssel össze lehetne törni, a csontja pedig olyan véznának látszott a bőre alatt, mintha nem is lenne rajta hús.

- Mit csinált magával, ember? - kérdezte Sam visszahőkölve.

- Semmit - felelte Job.

- Semmit? - ismételte Sam.

- Már hetek óta nem csináltam semmit - mondta Job - s főképp alig ettem és alig ittam valamit.

Sam még egyszer jól megnézte magának Job lesoványodott arcát és ösztövér alakját, azután karonfogta és erőszakosan kezdte őt vonszolni kifelé.

- Hová visz, Weller úr? - nyögte Job, aki hiába iparkodott kiszabadulni régi ellenségének izmos markából.

- Jöjjön csak - mondta Sam -, jöjjön csak!

Nem méltatta Trotter urat további magyarázatra, amíg a csapszékbe nem értek; ott pedig egy korsó barna sört rendelt, amit azonnal meg is hoztak.

- No - mondta Sam -, most igya ki az utolsó cseppig s aztán fordítsa meg a korsót, hadd lássam, hogy bevette-e mind a medicinát.

- No, de igazán, kedves Weller úr - szabadkozott Job.

- Csak le vele - mondta Sam parancsoló hangon.

Trotter úr erre a felszólításra ajkához emelte a korsót, s lassan és szinte észrevétlenül, hogy az ajka is alig mozgott, fenékig ürítette. Egyszer állt meg közben, egyetlenegyszer, hogy egy hosszú lélegzetet vegyen, de a korsót nem vette el a szájától, aztán pár pillanat múlva az üres korsót lefelé fordította és úgy tartotta a levegőben. Nem folyt a földre semmi, legfeljebb néhány csöpp hab, amely lassan leszivárgott a korsó szélén és lomhán a padlóra csöppent.

- No, jól van! - mondta Sam. - Hát most hogy érzi magát?

- Jobban, uram. Azt hiszem, egy kicsit jobban - felelte Job.

- Hát persze hogy jobban - mondta Sam, magyarázó hangon. - Éppen olyan ez, mint amikor gázt eresztenek a léggömbbe. Puszta szemmel is láthatja az ember, hogy erőre kap a medicinától. Mit szólna még egy ugyanilyen adaghoz?

- Nagyon köszönöm, uram - felelte Job -, de többet nem kérek. Igazán nem kérek többet.

- No jó - mondta Sam. - Hanem mit szólna egy kis harapnivalóhoz?

- Hála a maga derék gazdájának, uram - felelte Trotter úr -, ma háromnegyed háromkor ettünk egy fél ürücombot, vele sült burgonyával, hogy ne kelljen a krumplit külön megfőzni.

- Micsoda? Ő látta el magukat? - kérdezte Sam nyomatékkal.

- Ő bizony - felelte Job -, s még többet is tett, Weller úr. Minthogy a gazdám nagyon beteg, bérelt egy szobát... azelőtt egy ólban laktunk... és fizetett értünk, kérem. Még meg is látogatott bennünket éjszaka, hogy senki ne láthassa. Bizony, Weller úr - tette hozzá Job, ez egyszer igazi könnyekkel a szemében -, az ilyen embert képes volnék szolgálni, amíg csak holtan nem esnék a lábához.

- Nono! Hohó! - mondta Sam. - Akkor már én is ott leszek, barátocskám! Abból ugyan nem eszik!

Job Trotter csodálkozva nézett Samre.

- Abból ugyan nem eszik, érti-e, fiatalember - ismételte Sam határozott hangon. - Amíg én élek, addig ne szolgálja őt senki más. S ha már erről beszélünk, súgok magának egy titkot - tette hozzá Sam, mialatt kifizette a sört. - Még soha életemben nem hallottam, annyit mondhatok, se regénykönyvekben nem olvastam, se lepingálva nem láttam még olyan angyalt, aki bokavédőt hord meg szűk nadrágot... de még színházban sem láttam, ha jól emlékszem, habár azért előfordulhatott... de annyit mondhatok, annyit mondhatok magának, Job Trotter, hogy az én gazdám mégis igazi, vérbeli, született angyal és szeretném látni azt az embert, aki olyasmit mer állítani, hogy nálánál jobbat ismer.

Weller úr ezt a kihívó kijelentését különféle mozdulatokkal és taglejtésekkel kísérte, miközben a visszakapott aprópénzt bedugta az oldalzsebébe; aztán fölkerekedett, hogy megkeressék beszélgetésük tárgyát.

Pickwick urat Jingle társaságában találták, komoly beszélgetésbe merülve. A jeles férfiú még csak figyelemre sem méltatta a labdázótéren összeverődött sokaságot; pedig nagyon tarka tömeg volt, s érdemes lett volna egy pillantást vetni feléjük, már csak puszta kíváncsiságból is.

- Jól van - mondta Pickwick úr, ahogy Sam és kísérője odaért hozzá -, hát majd meglátja, hogyan javul az egészsége és közben lesz ideje megfontolni a dolgot. Ha majd elég erősnek érzi magát, kidolgozza nekem a tervet, s én is gondolkozom majd rajta, aztán együtt megbeszéljük. No, most pedig menjen vissza a szobájába. Elfáradt, és gyenge még ahhoz, hogy sokáig kint maradjon.

Alfred Jingle úr, akiben nyoma sem volt régi elevenségének, de még annak az akasztófahumornak sem, amelyet magára erőltetett, amikor Pickwick úr először akadt rá nagy nyomorúságában - szó nélkül mélyen meghajolt, s miután intett Jobnak, hogy ne jöjjön még utána, lassan elvánszorgott.

- Furcsa látvány, igaz-e, Sam? - kérdezte Pickwick úr, s jókedvűen nézett körül.

- Bizony nagyon furcsa, uram - felelte Sam. - Még mindig vannak csodák - tette hozzá magában. - Hacsak nem tévedek, ez a Jingle itt alighanem az öntözőkocsi csapját eresztette meg!

A fallal körülzárt térség, ahol Pickwick úrék álldogáltak, elég tágas volt ahhoz, hogy labdázópályának használhassák. Az egyik oldalát maga a Fleet-börtön fala alkotta, a másikat a börtönnek az a része, amely a Szent Pál-székesegyházra nézett, azaz hogy nézett volna, ha a fal nem áll előtte. Itt járkált, sétálgatott vagy üldögélt szanaszét, tétlenül és tunyán, az a sok becsukott adós, akinek java része a börtönben volt kénytelen kivárni, míg ügye a csődtörvényszék előtt tárgyalásra kerül; mások pedig hosszabb vagy rövidebb időre el voltak már ítélve és iparkodtak elhenyélni az időt, ahogy csak tőlük telt. Voltak közöttük ütött-kopott alakok, voltak nagyon előkelően kiöltözöttek is, sokan voltak piszkosak és csak kevesen tiszták, de mindnyája ott lebzselt és lézengett vagy fel-alá járkált minden cél és szándék nélkül, mint fenevadak az állatkertben.

Az ablakokból, melyek a labdázótérre nyíltak, szintén sok ember nézett ki; néhányan zajosan társalogtak odafentről a lent sétáló ismerőseikkel, mások elkapdosták a labdákat, ha feldobták nekik az udvarról és visszahajigálták, a többiek pedig a labdázókat nézték, és a gyerekek visongását hallgatták. Lompos, piszkos asszonyok ki-be jártak a konyhán, mely a labdázótér egyik szögletében volt; egy másik szögletben gyerekek kiabáltak, hancúroztak és játszottak egymással; a tekézők lármája, a játékosok kiabálása folyton elvegyült ezzel a zajjal és még százféle más hanggal. Csupa lárma, nyüzsgés és zenebona volt minden, csak néhány lépéssel odább, abban a nyomorult kis fészerben volt csend, ahol békésen és mozdulatlanul feküdt kiterítve a Kancellária foglya, aki előtte való éjszaka halt meg és most várta a halottkémi vizsgálat komédiáját. A teteme... Ez a hivatalos jogászi kifejezés a szakadatlan gondnak, félelemnek, szeretetnek, reményeknek és fájdalmaknak arra a nyugtalan és zaklatott tömegére, amely az eleven embert alkotja. A törvény megkapta most ezt a tetemet; itt feküdt halotti lepelbe burkolva, mint szörnyű tanúbizonysága a törvény gyöngéd könyörületességének.

- Nincs kedve benézni a lopótökhöz, uram? - kérdezte Job Trotter.

- Hát az micsoda? - kérdezte Pickwick úr.

- Lopótök - vágott közbe Samuel Weller úr.

- Mi lehet az, Sam? - kérdezte Pickwick úr. - Zöldséges kert?

- Isten ments, uram - felelte Job. - A lopótök az, ahol pálinkát mérnek.

Job Trotter úr aztán röviden elmagyarázta, hogy mivel az adósok börtönében büntetés terhe alatt tilos szeszes italokat árulni; és mivel ezeket a cikkeket az itt tartózkodó urak és hölgyek igen nagyra értékelik, néhány élelmes börtönőr arra az ötletre jutott, hogy a busás jövedelem reményében, a maga javára és hasznára, két-három fogolynak megengedje a pálinka nevezetű kedvenc italuk kicsinyben való árusítását.

- Ezt a rendszert - tette hozzá Job Trotter úr -, amint erről meggyőződhetik, uram, lassacskán minden adósbörtönben meghonosították.

- És megvan az a nagy előnye is - mondta Sam -, hogy a porkolábok nagy gonddal összefogdosnak mindenkit, aki a tilalmat áthágja és őket nem vesztegeti meg. Ha pedig az újságokba is bekerül a dolog, még meg is dicsérik őket az éberségükért. Így egy csapásra két legyet ütnek... elriasztanak másokat az üzlettől és növelik a maguk jóhírét.

- Jól mondja, Weller úr - jegyezte meg Job Trotter.

- No igen, de hát nem vizsgálják meg sohasem a szobákat, hogy nem rejtegetnek-e ott szeszes italokat? - kérdezte Pickwick úr.

- Dehogynem - felelte Sam -, persze, hogy van olykor vizsgálat; de a porkolábok már előre tudják, és megsúgják az illetőknek, aztán ha jön a felügyelő, nincs ott lopótök semmi, csak egy csomó tökfej.

Közben Job bekopogott egy ajtón, s egy borzas hajú úriember kinyitotta nekik, s miután beléptek, ismét bereteszelte az ajtót, és vigyorgott, mire Job is elvigyorodott, Sam pedig nemkülönben, úgyhogy Pickwick úr, abban a hitben, hogy ezt nyilván tőle is elvárják, a látogatás egész ideje alatt egyfolytában mosolygott.

A borzas hajú úriember, úgy látszik, teljesen meg volt elégedve az ügy ilyen néma lebonyolításával; előhúzott az ágy alól egy kétpintes lapos kőkorsót, és megtöltött három poharat borókapálinkával. Job Trotter és Sam nagy szakértelemmel lehörpintették az italt.

- Kell még? - kérdezte a borzas hajú úriember.

- Nem kell - felelte Job.

Pickwick úr fizetett, az ajtó kinyílt, s ők kimentek, mely alkalommal a borzas hajú úr barátságosan intett Roker úrnak, aki történetesen éppen abban a pillanatban haladt el az ajtó előtt.

Pickwick úr innét kijövet végigjárta az összes folyosót, minden lépcsőn felment, lejött, aztán még egyszer körüljárta az egész udvart. A börtön lakóinak zöme, úgy látszik, a Mivinsek vagy a Smangle-ek, a lelkész, a mészáros és a lókupec fajtájához tartozott. Mindenütt ugyanaz a piszok, ugyanaz a lárma és zúgás, ugyanazok a jellemző vonások, jó és rossz irányban egyaránt. Az egész épületben nyugtalan, zavaros nyüzsgés; az emberek ide-oda tolongtak, kavarogtak, mint egy lázas álom futóképei.

- Eleget láttam - mondta Pickwick úr, amikor kis szobájában a székre vetette magát. - Fáj a fejem attól, amit láttam, de fáj a szívem is. Ezután bezárkózom majd a szobámba.

S Pickwick úr állhatatosan meg is maradt elhatározása mellett. Három hosszú hónapon át bezárkózva élt a szobájában, s csak este ment ki, hogy friss levegőt szívjon, amikor fogolytársainak java része már ágyban volt vagy szobájában dorbézolt. Egészségét a börtön és az elzárkózás megrendítette, de sem Perkernek, sem barátainak sűrű könyörgései, sem pedig Samuel Wellernek még sűrűbb intelmei és figyelmeztetései nem tudták rábírni, hogy csak egy jottányit is engedjen törhetetlen elhatározásából.

Július havának utolsó hetében történt, hogy egy bérkocsi, amelynek száma nincs feljegyezve, gyors iramban végigrobogott a Goswell utcán. A kocsiba hárman voltak begyömöszölve a kocsison kívül, aki, mint rendesen, saját kis külső oldalülését foglalta el. Két vállkendő lógott le a kocsiról, s méghozzá a kocsiban ülő két kicsi, házsártos képű hölgy kendője, akik között nagyon szűk helyre beszorítva egy félénk, bánatos és hallgatag férfi ült, akit az előbb említett házsártos hölgyek egyike nyomban erélyesen letorkolt, mihelyt valami megjegyzést mert tenni. A két hölgy és a bánatos férfi ellentmondó utasításokat adtak a kocsisnak, de mindegyiknek az volt a veleje, hogy Bardellné asszony kapuja előtt álljon meg; amely a megfélemlített úriember szerint zöldre volt mázolva és nem sárgára, miként a házsártos hölgyek állították.

- Kocsis - mondta a félénk úriember -, álljon a zöld kapu elé.

- Ej! Te konok, megátalkodott alak! - kiáltott fel az egyik házsártos hölgy. - Kocsis, hajtson a sárga kapu elé!

A kocsis, aki hirtelen meg akart állni a zöld kapu előtt, s olyan szorosan húzta meg a gyeplőt, hogy a ló, amint felágaskodott, majdnem betaszította őt a kocsiba, most megint megeresztette a gyeplőt, hogy a ló a négy lábára állhatott, aztán várt egy kicsit.

- Hát most már hová hajtsak? - kérdezte végül a kocsis. - Döntsék el maguk között. Én csak azt szeretném tudni, hogy hová?

A civakodás erre fokozott erővel tört ki újra, s minthogy a lónak egy légy szállt az orrára, a kocsis emberiességből arra használta föl a szünetet, hogy a ló fejére csapjon az ostorral és így a csípés fájdalmát az ütés fájdalmával feledtesse.

- A többség szava dönt! - mondta végül az egyik zsémbes asszonyság. - Kocsis, hajtson a sárga kapu elé!

De amikor a bérkocsi a sárga kapus ház elé robogott, s miként az egyik házsártos hölgy diadalmasan megjegyezte: "Nagyobb zajt csapott, mint mikor valaki a saját hintaján érkezik" - és a kocsis már le is szállt, hogy a hölgyeket kisegítse a kocsiból - íme, egyszerre csak néhány házzal odább, egy vörös kapus ház ablakában Thomas Bardell úrfi kis kerek feje bukkant fel.

- Ez már igazán bosszantó! - mondta a fent említett zsémbes hölgy, s egy megsemmisítő pillantást vetett a félénk úriemberre.

- Drágám, nem az én hibám - felelte az úr.

- Ne szólj egy szót se, te tökfilkó - vágott vissza a hölgy. - Kocsis, a vörös kapus ház elé hajtson. Jaj, ha volt valaha a világon olyan asszony, akinek a komisz, mihaszna ura örömét találta abban, hogy őt minden lehetséges módon és még idegenek előtt is folyton gyötörje, hát akkor igazán én vagyok az.

- Szégyellje magát, Raddle - mondta a másik asszony, aki senki más nem volt, mint Cluppinsné.

- De hát mit vétettem? - kérdezte Raddle úr.

- Ne szólj egy szót se, hallod-e, te vadállat, mert még megfeledkezem arról, hogy nő vagyok és elpáhollak! - mondta Raddle-né.

Mialatt ez a párbeszéd folyt, a kocsis szégyenszemre kantárszáron fogva vezette tovább a lovát a ház elé, a vörös kapuhoz, amelyet Bardell úrfi már kinyitott. Bizony nagyon szomorú és csúf dolog volt így érkezni meg a barátnőjük háza elé! Nem érkezett vágtatva a tüzes és szilaj paripa; a kocsis nem ugrott le a bakról; nem kopogott be hangosan a kapun; nem nyitotta ki nagy lendülettel a kocsi ajtaját az utolsó pillanatban, a léghuzattól féltve a bent ülő hölgyeket; nem nyújtotta át előzékenyen a kendőket, mintha igazi urasági kocsis volna... az egész hatás kútba esett; rosszabbul jártak, mintha gyalog jöttek volna.

- No, Tommy - mondta Cluppinsné. - Hogy van szegény jó édesanyád?

- Ó, nagyon jól van - felelte Bardell úrfi. - Az utcai szobában várakozik, már felöltözködött. És már én is készen vagyok. S azzal Bardell úrfi zsebre vágta a két kezét s a kapulépcső alsó fokán kezdett fel- és leugrálni.

- Valaki más is jön még velünk, Tommy? - kérdezte Cluppinsné, a köpönyegét igazgatva.

- Sandersné is jön - felelte Tommy. - Meg aztán én is megyek.

- Haszontalan kölyke - mondta a kis Cluppinsné. - Mindig csak saját magára gondol. Hé, Tommy, fiacskám!

- Tessék? - mondta Bardell úrfi.

- Mondd csak, angyalkám, ki jön még velünk? - kérdezte Cluppinsné hízelgő hangon.

- Ó! Rogersné is velünk jön - felelte Bardell úrfi, és tágra meresztette a két szemét, ahogy ezzel a hírrel kirukkolt.

- Mi a szösz? Az a hölgy, aki hozzátok költözött? - kiáltott fel Cluppinsné.

Bardell úrfi még mélyebbre süllyesztette a két kezét nadrágzsebében és pontosan harmincötször bólintott annak jeléül, hogy valóban az albérlő hölgyről van szó és nem másról.

- Jézus Mária! - mondta Cluppinsné. - Hiszen ez valóságos lagzi lesz!

- Ó, hát még ha tudná, hogy mi minden van az éléskamrában - felelte Bardell úrfi -, akkor mit szólna!

- Hát mi van ott, Tommy? - kérdezte Cluppinsné nagyon barátságosan. - Nekem csak megmondod, Tommy, ugye?

- Nem, nem mondom meg - felelte Bardell úrfi a fejét rázva, s azzal megint ugrálni kezdett az alsó lépcsőfokon.

- Ebadta kölyke! - dünnyögte Cluppinsné. - Milyen kis haszontalan! Gyere, Tommykám, mondd el szépen a te jó Cluppy nénédnek.

- Anyám azt mondta, hogy nem szabad - felelte Bardell úrfi. - Én is kapok majd belőle, bizony, én is.

S ettől a biztató kilátástól felvidulva, a kotnyeles fiú fokozott lelkesedéssel folytatta az ugrándozást.

Mialatt a zsenge gyermeket így faggatták, Raddle úr és a felesége a kocsissal veszekedett a viteldíjon, s miután az ügy a kocsis javára dőlt el, Raddle-né megindult a kapu felé támolyogva.

- Jézus Mária, Mary Ann! Mi baj van? - kiáltott fel Cluppinsné.

- Jaj, olyan remegés jött rám, Betsy - felelte Raddle-né. - Reszket minden porcikám. Nem férfi az ilyen ember, mint ez az én uram; mindent rám hagy.

Ez a megállapítás nem volt egészen igazságos a boldogtalan Raddle úrral szemben, mert a derék asszonyság már az összetűzés legelején félretolta az urát, és szigorúan ráparancsolt, hogy fogja be a száját. Mindamellett Raddle úr nem védekezhetett, mert nyilvánvaló volt, hogy Raddle-né rögtön el fog ájulni; s amikor ezt Bardellné, Sandersné és az albérlő hölgy, valamint cselédje a szoba ablakából észrevették, valamennyien gyorsan lerohantak és bevezették a házba, miközben mindnyájan egyszerre beszéltek s elhalmozták őt szánakozó és részvevő szavakkal, mintha a világ legszerencsétlenebb teremtése volna. Bevitték az utcai szobába, lefektették egy pamlagra; az első emeleten lakó hölgy felrohant az emeletre s egy üvegcse szagosvízzel tért vissza, szorosan átfogta Raddle-né nyakát, igazi női gyöngédséggel és részvéttel az orra alá tartotta az üveget, amíg a hölgy többrendbeli nyögések és vonakodások után végül hajlandó volt kijelenteni, hogy most már jobban érzi magát.

- Ó, szegény asszony! - mondta Rogersné. - Tudom én jól, hogy mi bántja; nagyon is tudom.

- Szegény asszony! - mondta Sandersné. - Én is tudom.

Aztán a hölgyek valamennyien jajgatni kezdtek és egyhangúlag kijelentették, hogy ők jól tudják, mi a baj, s szívből sajnálkoztak is rajta, még a tizenhárom éves, három láb magas kis cseléd is olyasfélét dünnyögött, hogy nagyon sajnálja őt.

- De hát mi történt? - kérdezte Bardellné.

- Ó, hát mi izgatta így fel, édes jó asszonyom? - kérdezte Rogersné.

- Nagyon felbőszítettek - felelte Raddle-né szemrehányó hangon.

A hölgyek valamennyien felháborodva néztek Raddle úrra.

- A dolog úgy áll - mondta a szerencsétlen Raddle úr, előrébb lépve -, a dolog úgy áll, hogy amikor leszálltunk itt a kapu előtt, egy kis vitánk támadt a kocsissal...

A felesége erre hangosan elsikította magát, ami elejét vette minden további magyarázkodásnak.

- Okosabb volna, ha ránk bízná őt, Raddle, és nem avatkozna bele - mondta Cluppinsné. - Amíg maga itt van, addig úgysem tér magához.

A hölgyek mind csatlakoztak ehhez a nézethez; Raddle urat tehát kiebrudalták a szobából s megkérték, hogy menjen ki a hátsó udvarra levegőzni egy kicsit. Raddle úr ki is ment és Bardellné egy jó negyedóra múlva ünnepélyes arccal jelentette neki, hogy most már bejöhet, de jól vigyázzon, meg ne bántsa valahogy a feleségét. Ő ugyan nagyon jól tudja, hogy Raddle úr nem szántszándékkal bánik rosszul vele, de Mary Ann nagyon gyenge szervezetű, és ha Raddle úr nem vigyáz rá, hát könnyen elvesztheti éppen akkor, amikor legkevésbé számít rá, amit azután keservesen megbánna, és így tovább. Raddle úr mindezt nagy alázatossággal végighallgatta, és úgy tért vissza az utcai szobába, mint egy kezes bárány.

- Istenem, Rogersné - mondta Bardellné -, most jut eszembe, hogy még be sem mutattam magát a barátnőimnek! Engedje meg asszonyom... Raddle-né... Cluppinsné... Raddle-né... Sandersné...

- Cluppinsné nővére - tette hozzá Sandersné.

- Ó, igazán! - mondta Rogersné leereszkedő hangon; ő volt ugyanis a lakás bérlője s a cseléd nála volt szolgálatban, ennélfogva társadalmi helyzete azt parancsolta, hogy inkább leereszkedő legyen, mint bizalmas. - Ó, igazán!

Raddle-né nyájasan mosolygott, Raddle úr meghajtotta magát, Cluppinsné pedig azt mondta, hogy igazán nagyon boldog, hogy alkalma nyílt megismerkedni egy olyan hölggyel, mint Rogersné, akiről már annyi szépet hallott. Az első emeleti hölgy ezt a bókot is kegyes leereszkedéssel fogadta.

- Nos, Raddle úr - mondta Bardellné -, remélem, nagy szerencsének tartja, hogy ön és Tommy az egyedüli urak, akik ennyi hölgyet elkísérhetnek Hampsteadbe, a spanyol kertvendéglőbe. Nem gondolja maga is, Rogersné?

- Ó, hogyne, asszonyom - felelte Rogersné; mire a hölgyek valamennyien így szóltak: - Ó, hogyne!

- Természetesen - mondta Raddle úr a kezét dörzsölgetve, s némi kis hajlamot árult el, hogy felviduljon. - Természetesen, nagy szerencsémnek tartom, asszonyom. Igazán, őszintén szólva még magam is mondtam, amikor a kocsin idehajtattunk...

Erre a szóra, amely annyi emléket idézett fel, Raddle-né ismét szeméhez emelte zsebkendőjét és egy félig elfojtott sikolyt hallatott; úgyhogy Bardellné a homlokát kezdte ráncolgatni, és így adta tudtára Raddle úrnak, hogy sokkal okosabban teszi, ha nem szól egy kukkot sem, aztán intett Rogersné cselédjének, hogy hozza be a bort.

Ez volt a jeladás az éléskamra rejtett kincseinek felszolgálására, amelyek több tál narancsból és piskótából álltak, továbbá egy palack öreg portói borból (egy shilling, kilenc penny) s egy másik palack híres kelet-indiai borból (tizennégy penny), s ez mind az albérlő tiszteletére került elő és határtalan megelégedést keltett mindenkiben. Előbb azonban Cluppinsné átesett még egy nagy ijedelmen, aminek az oka az volt, hogy Tommy el akarta mondani, milyen keresztkérdésekkel faggatta őt az éléskamra titkait illetőleg - ez a próbálkozása azonban rögtön dugába dőlt, ugyanis egy fél pohárra való portói óbor cigányútra tévedt, minekfolytán Tommy élete néhány pillanatig veszélyben forgott.

A társaság felkerekedett, hogy egy hampsteadi társaskocsit keressen. Csakhamar meg is találták s két óra múlva szerencsésen megérkeztek a spanyol uzsonnázó kertbe, ahol a szerencsétlen Raddle úr rögtön olyasmit tett, aminek következtében szerető neje majdnem visszaesett az ájulásába. Tudniillik hét adag teát rendelt, holott, amint a hölgyek egyenként és összesen megjegyezték, mi sem lett volna könnyebb, mint hogy Tommy valakinek a findzsájából igyék, vagy mindenkinek a findzsájából, amikor a pincér éppen nem néz oda - vagyis egy adaggal kevesebbet is rendelhettek volna és a tea minősége sem lett volna rosszabb ettől.

Csakhogy ezen a dolgon már nem lehetett segíteni; a teaszállítmány megérkezett, hét csésze és ugyanannyi csészealj, a megfelelő adag vajas kenyérrel együtt. Bardellnét egyhangúlag elnöknőnek választották, Rogersné a jobbján ült, Raddle-né a balján, s nagy vidáman nekiláttak az uzsonnának.

- Milyen szép is ez a falusi élet, igazán! - sóhajtott fel Rogersné - mindig itt szeretnék élni.

- Ó, dehogyis laknék itt mindig, asszonyom - felelte Bardellné sietve; mert a kiadó lakásra való tekintettel éppenséggel nem volt tanácsos az ilyen gondolatokat helyeselni. - Dehogyis, asszonyom!

- Ó! Én azt hiszem - mondta a kis Cluppinsné -, én azt hiszem, hogy ön sokkal élénkebb és közkedveltebb a társaságban, semhogy meg tudna maradni falun, asszonyom.

- Meglehet, meglehet, kérem - sóhajtotta az első emeleti hölgy.

- Magános embereknek, akiknek senkijük sincs, hogy gondjukat viselné, vagy akiről nekik kellene gondoskodniuk, vagy akiket nagy fájdalom ért, vagy más efféle dolog - jegyezte meg Raddle úr, aki lassacskán valamicskét engedett a rosszkedvéből -, ilyen embereknek való a falusi élet. A falu - tette hozzá körülnézve - a sebzett szívnek való, szokás mondani.

A szerencsétlen ember bármit mondhatott volna inkább, csak ezt ne emlegette volna. Bardellné azonnal sírva fakadt és azt kívánta, hogy vezessék el az asztaltól, mire a szerető fia szintén kétségbeesetten jajgatni kezdett.

- Hinné-e az ember, asszonyom - kiáltott fel Raddle-né, s haragosan fordult az első emeleti hölgy felé -, hogy egy asszony egy ilyen embertelen fráternek legyen a felesége, aki unos-untalan csúfot űz egy nő érzelmeiből?

- De édesem - tiltakozott Raddle úr -, igazán eszem ágában sem volt.

- Eszed ágában sem volt! - ismételte Raddle-né metsző gúnnyal és megvető hangon. - Eredj a szemem elől! Rád sem tudok nézni, te vadállat!

- Ne izgassa fel magát, Mary Ann - vágott közbe Cluppinsné. - Igazán gondoljon magára is, drágám; vigyáznia kell az egészségére. No, menjen el, Raddle úr, legyen olyan jó, menjen el innét, hiszen csak halálra gyötri, ha itt marad.

- Okosabban tenné, uram, ha a teáját egyedül inná meg - mondta Rogersné, s újra elővette a szagos üveget.

Sandersné, aki szokásához híven rávetette magát a vajas kenyérre, hasonló nézetének adott kifejezést, mire Raddle úr csöndesen visszavonult.

Aztán Bardell úrfit, noha már régóta nem volt ölbeli gyermek, az anyja karjaiba emelték, amely művelet közben csizmái az uzsonnázóasztalra kerültek és némi mozgalmat idéztek elő a csészék és a csészealjak között. De hát az efféle ájulási rohamok, melyek a nők körében ragadósak, általában nem szoktak tartósak lenni, s Bardellné, miután a fiát összevissza csókolta, egy darabig zokogott még, aztán ismét magához tért, letette a fiút, csodálkozott, hogy ilyen csacsi módon viselkedett, és újra töltött magának egy kis teát.

Ebben a pillanatban egy közeledő kocsi kerekeinek dübörgését lehetett hallani. A hölgyek felnéztek s látták, hogy egy bérkocsi áll meg a kert kapuja előtt.

- Újabb társaság! - mondta Sandersné.

- Egy úr - mondta Raddle-né.

- Ó! Hiszen ez Jackson úr, a fiatal írnok Dodson és Fogg irodájából! - kiáltott fel Bardellné. - Jézus Mária, Szent József! Talán csak nem fizette meg Pickwick úr a kártérítést!

- Vagy talán hajlandó feleségül venni magát! - mondta Cluppinsné.

- Jaj, Istenem, milyen lassú az az úr! - kiáltott fel Rogersné. - Miért is nem siet jobban?

Mialatt Rogersné ezeket a szavakat mondta, Jackson úr megfordult - miután néhány szót intézett egy kopott fekete nadrágos emberhez, aki éppen abban a pillanatban szállt le a kocsiról, nagy, kőrisfa bottal a kezében -, megfordult és egyenesen a hölgyek felé indult, s útközben a kalapja karimája alatt végigsimította a haját.

- Valami baj van? Történt talán valami, Jackson úr? - kérdezte Bardellné mohó izgatottsággal.

- Semmi a világon, asszonyom - felelte Jackson úr. - Hogy vannak, hölgyeim? Bocsánatot kell kérnem a tolakodásért, de hát a törvény törvény, hölgyeim.

Jackson úr mosolyogva adta elő ezt a kis mentegetőzését, egy meghajlással üdvözölte az egész társaságot s megint végigsimította a haját. Rogersné odasúgta Raddle-nének, hogy igazán finom modorú fiatalember ez az írnok.

- Jártam a lakásán - folytatta Jackson -, kerestem a Goswell utcában, asszonyom, s miután a cseléd azt mondta, hogy itt vannak, kocsiba ültem és idehajtattam. A principálisaimnak azonnal szükségük van önre a városban, Bardellné.

- Szent Isten! - kiáltott fel a hölgy, akit ez a váratlan hír nagyon megijesztett.

- Igen - mondta Jackson, az ajkába harapva. - Nagyon fontos és sürgős ügy ez, semmi szín alatt nem tűr halasztást. Dodson úr határozottan kijelentette, úgyszintén Fogg úr is. Csakis azért fogadtam kocsit, hogy visszavigyem önt Londonba.

- Nagyon különös - mondta Bardellné.

A hölgyek valamennyien megegyeztek abban, hogy ez nagyon különös és egyhangúlag azon a nézeten voltak, hogy rendkívül fontos dolog lehet, mert különben Dodson és Fogg nem küldtek volna érte; továbbá abban is egyetértettek, hogy miután az ügy nagyon sürgős, Bardellné késedelem nélkül keresse fel Dodson és Fogg urakat.

Ha az embert ilyen rettentő gyorsan hívatják az ügyvédjei, ez bizonyos fontosságot kölcsönöz a személyünknek és emeli a büszkeségünket, ami nagyon is ínyére volt Bardellnénak, annyival is inkább, mert joggal tehette fel, hogy első emeleti lakója szemében ez növelni fogja a becsületét. Egy kicsit kényeskedett, tette magát, mintha bosszankodnék és habozna, de végül arra az eredményre jutott, hogy talán mégis jó lesz, ha elmegy.

- Nem innék egy kis frissítőt? - kérdezte Bardellné nagyon nyájas hangon. - Bizonyosan kifáradt.

- Köszönöm, de igazán nincs veszteni való időnk - felelte Jackson -, s azonkívül egy barátom is jött velem - s azzal rámutatott arra az úrra, akinek kőrisfa bot volt a kezében.

- Ó, hát hívja ide a barátját is, kérem - mondta Bardellné. - Szóljon neki, hogy jöjjön ide.

- Nem, köszönöm - felelte Jackson úr, némi zavarral. - Ő nemigen forgott női társaságban, úgyhogy nagyon félénk természetű. Ha talán a pincérrel küldene oda neki valamit, akkor sem vagyok bizonyos benne, hogy elfogadná, de meg lehet próbálni. - Jackson úr ujjaival az orra körül kezdett babrálni, mint aki figyelmeztetni akarja hallgatóit, hogy csak gúnyosan gondolta, amit mondott.

A pincért rögtön odaküldték a félénk úriemberhez, s a félénk úriember rendelt valamit; Jackson úr szintén rendelt valamit, s a hölgyek szintén rendeltek valamit, már csak a vendéglátás kedvéért is. Jackson úr aztán kijelentette, hogy egy percet sem késlekedhetnek tovább, mire Sandersné, Cluppinsné és Tommy (akiknek a megbeszélésük értelmében Bardellnét el kellett kísérniük, míg a többiek Raddle úr védelme alatt maradtak) beszálltak a kocsiba.

- Isaac - mondta Jackson úr, ahogy Bardellné be akart szállni, s felnézett a kőrisfabotos emberre, aki szivarozva ült a bakon.

- Tessék?

- Ez a hölgy Bardellné.

- Ó, tudom én azt már régen - felelte az Isaacnak szólított ember.

Bardellné beszállt, aztán Jackson úr is beszállt és elindultak. Bardellné akaratlanul is azon tűnődött magában, amit Jackson úr barátja mondott. Milyen ravasz, kitanult emberek ezek az ügyvédek! Jóságos Isten, hogy ki tudják nyomozni az embert!

- Szomorú dolog ez, ezzel a mi perköltségünkkel, igaz-e? - szólalt meg Jackson úr, amikor Cluppinsné és Sandersné elaludtak. - Az ön számláit gondolom, asszonyom.

- Nagyon sajnálom, hogy nem tudják behajtani - felelte Bardellné. - De hát, ha az ügyvéd urak spekulációra vállalják el a dolgot, akkor bele kell törődniük, hogy egyszer-másszor ráfizetnek.

- De ha jól tudom, ön a tárgyalás után cognovit-et^[11] adott, s ezzel elismerte a perköltségeket - mondta Jackson úr.

- Igen, de csak a forma kedvéért - felelte Bardellné.

- No persze - mondta Jackson úr szárazon. - Persze, kizárólag csak a forma kedvéért. Kizárólag.

Tovább kocsiztak, s Bardellné is elaludt. De nemsokára felébredt álmából, mert a kocsi megállt.

- Jaj Istenem - mondta Bardellné. - Már a Freeman's Courtban vagyunk?

- Nem megyünk olyan messzire - felelte Jackson úr. - Szíveskedjék itt kiszállni.

Bardellné, még álmosan, engedelmeskedett. Furcsa épület volt, ahová értek: egy nagy fal, közepén kapu, s a kapu alatt gázláng égett.

- Nos, hölgyeim - kiáltott fel a kőrisfa bot gazdája, ahogy bedugta fejét a kocsiba, s Sandersnét kezdte rázogatni, hogy felébressze. - Gyerünk, gyerünk!

Sandersné felkeltette a barátnőjét, és kiszállt. Bardellné Jackson úr karjára támaszkodva és kézen fogva vezetve Tommyt, már belépett a kapu alá. A másik két hölgy követte őket. A helyiség, ahová beléptek, még különösebb volt, mint a bejárat. Milyen sok ember ácsorgott itt mindenfelé! És hogy megbámulták őket!

- Miféle épület ez? - kérdezte Bardellné, s megállt.

- Csak egy középület - felelte Jackson úr és sietősen bevonszolta az asszonyt egy ajtón, aztán körülnézett, hogy a másik két nő jön-e utánuk. - Jól vigyázzon, Isaac!

- Sose féljen - felelte a kőrisfa bot gazdája. A nehéz ajtó becsapódott, s ők megindultak lefelé egy kis lépcsőn.

- Végre itt volnánk. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, Bardellné! - mondta Jackson úr s diadalmasan nézett szét.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Bardellné dobogó szívvel.

- Csak annyit - felelte Jackson úr s kissé félrevonta Bardellnét -, ne ijedjen meg, asszonyom... Nincs a világon finomabb, tapintatosabb ember, mint Dodson úr és nincs emberségesebb lélek, mint Fogg úr. Hivatalos kötelességük volt, hogy végrehajtási eljárást indíttassanak ön ellen, és a perköltségek miatt becsukassák önt; de mindenáron kímélni akarták az érzékenységét, amennyire csak tőlük telt. Igazán jó érzés lehet önnek, ha arra gondol, hogyan ment végbe ez a dolog! Ez itt a Fleet-börtön, asszonyom. Jó éjszakát kívánok, Bardellné. Jó éjszakát, Tommy!

Jackson úr a kőrisfa bot gazdájával együtt sietve elpárolgott, egy másik ember pedig, aki már ott állt kulccsal a kezében, a megrémült asszonyt egy másik lépcsőhöz kísérte, amely egy kapuhoz vezetett. Bardellné visítozott, jajveszékelt; Tommy üvöltött; Cluppinsné magába roskadt; Sandersné pedig minden további nélkül kereket oldott. Mert ott állt előttük a súlyosan megsértett Pickwick úr, aki éppen szokásos esti sétáját végezte, s mellette álldogált Samuel Weller úr, aki, mihelyt Bardellnét megpillantotta, gúnyos tisztelettel emelte meg a kalapját, míg a gazdája haragosan sarkon fordult.

- Ne háborgassa ezt az asszonyt - szólt a porkoláb Weller úrhoz. - Éppen most hozták be.

- Fogoly? - kiáltott Sam, s gyorsan feltette a kalapját. - Kik a vádlók? És miért csukták be? Halljuk, öreg cimbora, ki vele!

- Dodson és Fogg - felelte a porkoláb. - Ki nem fizetett perköltségek miatt.

- Job, Job! - kiáltotta Sam, s a folyosó felé rohant. - Job, szaladjon Perker úrhoz, gyorsan, gyorsan. Azonnal beszélni akarok vele. Úgy látom, hogy ez a dolog a mi malmunkra hajtja a vizet. Ebből még lehet valami! Hurrá! Hol a gazdám?

Ezek a kérdések azonban mind felelet nélkül maradtak, mert Job, alighogy átvette a megbízást, esze nélkül elrohant. Bardellné pedig ez egyszer csakugyan egészen komolyan elájult.

Job Trotter végigrohant Holbornon, mit sem engedve az iramából, hol az utca közepén, hol a járdán, hol pedig a csatornában, aszerint, amint a férfiak, nők, gyermekek és kocsik sűrű tolongásában hol itt, hol meg amott nyílt szabadabb útja; nem törődött semmiféle akadállyal, s nem állt meg egy pillanatra sem, amíg csak a Gray's Inn kapujáig nem ért. De akárhogy sietett is, a kapu már jó félórája zárva volt, amikor odaért; és mire felkutatta valahogyan Perker úr mosónőjét, aki együtt lakott az egyik asszony-leányával, akinek egy vidéki pincér volt az ura - egy bizonyos szám alatt, egy bizonyos utcában, egy bizonyos csapszéknek a tőszomszédságában, valahol a Gray's Inn Lane mögött - már csak tizenöt perce volt, hogy visszatérhessen a börtönbe. Pedig még Lowten urat is fel kellett kutatnia a Szarka vendéglő leghátulsó szobájában, s alig adta át neki Samuel Weller üzenetét, amikor a toronyóra tízet kezdett ütni.

- Már nagyon későre jár - mondta Lowten úr. - Maga már nem mehet vissza éjszakára, mert azt hiszem, hogy nincsen kapukulcsa, barátocskám.

- Rám ne legyen gondja - felelte Job Trotter. - Én bárhol alhatom. De nem volna jobb még ma éjjel elmenni Perker úrhoz, hogy mindjárt holnap reggel rendbe hozhassa a mi dolgunkat?

- Nem bánom - felelte Lowten úr egy kis gondolkozás után. - Ha másnak az ügye volna, Perker úr nem nagyon örülne, hogy a lakásán háborgatom; mivel azonban Pickwick úrról van szó, azt hiszem, hogy megkockáztathatok egy bérkocsit az iroda számlájára.

Miután Lowten úr erre határozta el magát, vette a kalapját, megkérte az egybegyűlt társaságot, hogy távolléte idejére válasszon helyettes elnököt, s elindult a legközelebbi bérkocsiállomáshoz. Kinézte magának a legbiztatóbb külsejű kocsit, s meghagyta a kocsisnak, hogy hajtson a Montague térre, Russell Square.

Perker úrnál aznap éppen vacsoravendégség volt, amit bizonyított a fogadószoba sok kivilágított ablaka, egy hangversenyzongora kifogástalan hangja és egy másik, már inkább kifogásolható hang, ami kiszüremlett a szobából, s a meglehetősen átható ételszag, amely elárasztotta a lépcsőházat és a bejáratot. Mivel véletlenül két igen jóhírű vidéki iroda emberei érkeztek egyszerre a városba, Perker úr egy kis társaságot hívott meg a tiszteletükre: Snicks urat, az életbiztosító társaság titkárát, Prosee urat, a kitűnő jogtanácsost, három más ügyvédet, a csődtörvényszék egyik biztosát, a Temple egyik szakemberét, egy malacszemű, izgága, fiatal ügyvédet, aki egyébként a tanítványa volt, s az örökösödési és vagyonátruházási jogról egy széljegyzetekkel és idézetekkel bőven ellátott izgalmas könyvet írt; s azonkívül még több jeles és kiváló egyéniséget. Ezt a társaságot hagyta ott a kis Perker úr, amikor megsúgták neki írnoka érkezését, s bement az ebédlőbe. Ott találta Lowten urat és Job Trottert, akikre halvány, gyenge fényt vetett a konyhai faggyúgyertya lángja, melyet az írnok és az irodához tartozó valamennyi személy iránti jogos megvetéssel tett le az asztalra az a rövid bársonynadrágos úr, aki negyedévi bér fejében ott lebzselt a házban.

- Nos, Lowten - kérdezte a kis Perker úr, betéve az ajtót -, mi baj van? Talán valami fontos levél érkezett?

- Nem, uram - felelte Lowten. - Üzenetet hoztak Pickwick úrtól.

- Pickwick úrtól? - ismételte a kis emberke, hirtelen Job felé fordulva. - Igen? No hát halljuk, mi az az üzenet?

- Dodson és Fogg becsukatták Bardellnét a perköltségek miatt - mondta Job Trotter.

- Csak nem? - mondta Perker úr, s azzal zsebre vágta a két kezét, és nekitámaszkodott a pohárszéknek.

- De igen - mondta Job. - Úgy látszik, hogy közvetlenül a törvényszéki tárgyalás után cognovit-et kaptak tőle a perköltségekre.

- Teringettét! - kiáltott fel Perker úr, s kihúzta a zsebéből mind a két kezét, és a jobb öklével a bal tenyerébe csapott. - Ennél ravaszabb fickókkal sem volt még dolgom soha életemben!

- A legagyafúrtabbak a szakmában, akiket valaha ismertem - jegyezte meg Lowten.

- Agyafúrtak - ismételte Perker úr -, nem lehet kifogni rajtuk.

- Jól mondja, uram - felelte Lowten -, nem lehet kifogni rajtuk.

Aztán néhány pillanatig mind a ketten, főnök és segédje, csak nézték egymást roppant sokatmondó arccal, mintha a legszebb és legelmésebb lefőzésen töprengtek volna, amit csak emberi ész valaha kifundált. Miután határtalan csodálkozásukból végül kissé magukhoz tértek, Job Trotter elmondta megbízásának hátralevő részét is. Perker úr elgondolkozva csóválgatta a fejét, aztán előhúzta a zsebóráját.

- Pont tíz órakor ott leszek - mondta a kis ügyvéd. - Samnek tökéletesen igaza van. Mondja meg neki az én nevemben. Nem innék egy pohár bort, Lowten?

- Nem, köszönöm, uram.

- Úgy érti, hogy igen - mondta a kis ügyvéd, és odalépett a pohárszékhez, hogy előszedjen egy boroskancsót és poharakat.

Minthogy Lowten úr csakugyan úgy értette, hogy igen, nem vesztegetett több szót a dologra, hanem hangos suttogással azt kérdezte Jobtól, hogy Perker úr arcképén, amely a kandallóval szemben függ, nem csodálatos-e a hasonlatosság - amire Job természetesen igennel felelt.

Perker úr közben töltött mindnyájuknak, aztán Lowten ivott Perkerné és a gyerekek egészségére, Job Trotter pedig Perker úr egészségére. Minthogy a rövid bársonynadrágos, előkelő úr méltóságán alulinak tartotta, hogy világítson nekik, amíg átmennek az irodán, nem is mozdult a csengetésre, s maguknak kellett kitalálniuk a házból. Az ügyvéd visszament a vendégeihez, az írnok visszament a Szarkába; Job pedig a Covent Garden piacára, hogy az éjszakát egy nagy zöldségeskosárban töltse.

Másnap reggel, pontosan a kitűzött órában, a jókedvű kis ügyvéd kopogott Pickwick úr ajtaján, s Sam Weller nagy sietséggel ajtót is nyitott neki.

- Perker úr, kérem - mondta Sam, bejelentve a látogatót Pickwick úrnak, aki elgondolkozva üldögélt az ablakban. - Nagyon örülünk, hogy véletlenül benézett hozzánk, ügyvéd úr. Azt hiszem, hogy a gazdám éppen szeretne úgyis néhány szót szólni önnel.

Perker úr lopva Samre pillantott, s így adta tudtára, hogy megértette a dolgot: nem fogja elárulni, hogy érte küldtek. Aztán intett neki, és néhány szót súgott a fülébe.

- Csak nem mondja ezt komolyan, ügyvéd úr! - kiáltott fel Sam, s nagy meglepetésében néhány lépést hátrált.

Perker úr bólintott és mosolygott.

Samuel Weller úr előbb a kis ügyvédre nézett, majd a gazdájára, majd a mennyezetre, majd ismét Perker úrra; vigyorgott, nevetett fennhangon, s végül lekapta a szögről a kalapját, és minden további magyarázat nélkül eltűnt.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Pickwick úr, s csodálkozva nézett a kis ügyvédre. - Mi lelte Samet, hogy ennyire magánkívül van?

- Semmi, semmi - felelte Perker úr. - No, jöjjön, édes jó uram, húzza ide a székét az asztalhoz. Sok mondanivalóm van önnek.

- Miféle írások ezek? - kérdezte Pickwick úr, mikor a kis ügyvéd letett az asztalra egy vörös szalaggal átkötött kis aktacsomót.

- A Bardell kontra Pickwick per aktái - felelte Perker úr, s kioldozta a fogával a csomót.

Pickwick úr odahúzta a székét, csikorgott vele a padlón; aztán leült, összekulcsolta a kezét és szigorúan nézett ügyvéd barátjára - már amennyire Pickwick úr szigorúan tudott nézni.

- Ön hallani sem szeret erről a perről, igaz-e? - kérdezte a kis ember, aki még mindig a csomóval bajlódott.

- Nem, bizony nem - felelte Pickwick úr.

- Hát, igazán sajnálom - folytatta Perker úr -, pedig éppen erről akarok önnel beszélni.

- Márpedig erről a témáról egy szó se essék többé köztünk, Perker - vágott közbe Pickwick úr hirtelen.

- Ej, ej, édes jó uram - mondta a kis ügyvéd, kibontva az iratcsomót, s a szeme szögletéből élesen figyelte Pickwick urat. - Kell róla beszélnünk. Éppen ezért jöttem. Hajlandó meghallgatni, amit mondani akarok, kedves jó uram? Nem sürgős a dolog; ha nincs kedve hozzá, én várhatok. Van egy mai újságom. Majd csak akkor beszélek, ha ön is akarja. Így ni! - S azzal a kis ügyvéd keresztbe vetette a lábát, és úgy tett, mintha a legnagyobb lelki nyugalommal és érdeklődéssel olvasná az újságot.

- Jól van, jól van - mondta Pickwick úr, sóhajtva egyet, de már abban a pillanatban el is mosolyodott. - Mondja hát el, amit akart. Bizonyosan megint a régi nóta, mi?

- Egy kis különbséggel, édes jó uram, egy kis különbséggel - mondta Perker úr, miközben az újságját gondosan összehajtogatta, és megint zsebre dugta. - Bardellné, a felperes, már szintén itt van, a falak között, uram.

- Tudom - felelte Pickwick úr.

- Helyes, nagyon helyes - mondta Perker úr. - S felteszem, hogy azt is tudja, miként került ide; úgy értem, hogy milyen okokból és kinek a feljelentésére.

- Tudom, azt is tudom - felelte Pickwick úr színlelt közönnyel -, legalábbis, ahogy Sam előadta nekem a dolgot.

- Sam előadása - mondta Perker úr -, merem állítani, teljesen megfelel a valóságnak. Nomármost, édes jó uram, az első kérdés, amit önhöz intéznem kell, az, hogy itt maradjon-e ez az asszony?

- Hogy itt maradjon-e? - ismételte Pickwick úr.

- Igen, hogy itt maradjon-e, édes jó uram - felelte Perker úr, s hátradőlt a székén, és merően nézett az ügyfelére.

- Miért kérdezi ezt tőlem? - mondta Pickwick úr. - Ez kizárólag Dodsontól és Foggtól függ, miként ön is nagyon jól tudja.

- Nem, erről nem tudok semmit - vágott vissza Perker úr erélyes hangon. - Éppenséggel nem Dodsontól és Foggtól függ. Ön éppen olyan jól ismeri ezeket az urakat, mint én, édes jó uram; a dolog egyes-egyedül és tisztán csakis öntől függ.

- Tőlem? - kiáltott fel Pickwick úr, s idegesen felugrott a helyéről, de aztán mindjárt visszaült.

A kis ügyvéd kétszer ráütött burnótszelencéjének a födelére, kinyitotta, egy nagy csipet burnótot vett ki belőle, becsukta a szelencét, és megismételte:

- Csakis öntől. Igenis, édes jó uram - folytatta aztán a kis ügyvéd, aki láthatólag bizakodást merített a burnótból -, igenis, azt mondom, hogy ennek az asszonynak a gyors kiszabadulása vagy az életfogytig tartó rabsága öntől függ, és csakis öntől. Hallgasson végig, édes jó uram, s ne heveskedjék annyira, mert az semmire sem jó, csak megizzad tőle. Azt mondom - folytatta Perker úr, s az érveit az ujjain számolgatta végig -, azt mondom, hogy ezt a szegény asszonyt senki más nem válthatja meg a nyomorúságnak ebből a poklából, mint ön, s hogy ezt csakis azzal teheti meg, ha ennek a pörnek az összes költségeit, mind a felperes, mind pedig az alperes költségeit kifizeti ezeknek a Freeman's Court-beli zsiványoknak. Uralkodjék magán, édes jó uram, ne veszítse el, kérem, a nyugalmát.

Pickwick úr arca, mialatt az ügyvéd beszélt, a legmegdöbbentőbb változásokon ment keresztül; láthatólag már azon a ponton állt, hogy szabad kitörést enged haragjának. Most igyekezett fékezni felindulását, amennyire csak tőle telt. Perker úr, aki rábeszélőképességét egy újabb szippantással fokozta, emígy folytatta:

- Én ma reggel beszéltem ezzel az asszonnyal. Ha ön kifizeti a perköltségeket, akkor teljesen és végleg lemond a kártérítési összegről, továbbá pedig... s tudom, hogy ez önnél sokkal többet nyom a latban... továbbá pedig kap tőle egy hozzám intézett levél formájában egy önkéntes nyilatkozatot, hogy ezt az ügyet az első pillanattól fogva azok az emberek, Dodson és Fogg eszelték ki, ők hajtották végre, és ők ütötték nyélbe; s hogy Bardellné mélységesen sajnálja, hogy eszközül szolgált az ön megkárosítására és megvádolására, s engem kér fel, hogy kieszközöljem számára az ön bocsánatát.

- Ha kifizetem helyette a perköltségeket - mondta Pickwick úr felháborodva. - Igazán nagyon értékes nyilatkozat, mondhatom.

- Nincs itt szó semmiféle feltételről, semmi "ha"-ról, édes jó uram - jelentette ki Perker úr diadalmas hangon. - Itt a levél, amiről beszéltem. Ma reggel kilenc órakor hozta az irodámba egy asszony, mielőtt még betettem volna ide a lábamat, vagy bármiféle módon érintkezésbe léptem volna Bardellnéval, szavamra mondom. - S a kis ügyvéd kikereste a levelet az iratcsomóból, és odatolta Pickwick úr elé, aztán két percig egyfolytában tubákolt anélkül, hogy egyet is hunyorított volna a szemével.

- Ez minden, amit nekem mondani akart? - kérdezte Pickwick úr szelíden.

- Nem a - felelte Perker úr. - Ebben a pillanatban még nem tudom megmondani, hogy vajon a cognovit szövegezése, az álszerződés mineműsége és a bizonyítékok, amiket a per egész lefolyásáról beszerezhetünk, elegendő alapot szolgáltatnak-e arra, hogy ravasz fondorlat miatt pört indítsunk ellenük. Attól tartok, édes jó uram, hogy nem; ezek az urak sokkal ravaszabbak. Én csak annyit mondok, hogy ha a nyilvánvaló tényeket mind összevetik, ezek minden józan eszű ember szemében igazolni fogják önt. S most, édes jó uram, önre bízom a dolgot. Ez a százötven font, vagy mit tudom én, mennyi... hogy kerek számot mondjak, önnek potom pénzt jelent. Az esküdtek elmarasztalták; az ítéletük igazságtalan volt, de mégis úgy ítéltek, ahogy ők helyesnek gondolták, és az ítéletük ön ellen szólt. Önnek most igen előnyös feltételek mellett alkalma nyílik sokkal magasabbra emelkedni a közvélemény előtt, mint hogyha itt marad a börtönben, amit egyébként is, higgye el nekem, csak hóbortos, nevetséges és erőszakos makacsságnak bélyegeznek azok, akik önt nem ismerik; semmi egyébnek, édes jó uram, higgye el nekem. Ne habozzon hát felhasználni ezt az alkalmat, amely visszaadja önt a barátainak, s visszaadja önnek megszokott foglalkozásait, életmódját, egészségét és mulatságait, s azonkívül kiszabadítja az ön hűséges, ragaszkodó inasát, aki máskülönben önnel együtt, az ön élete fogytáig börtönben fog ülni... és mindenekfölött, lehetővé teszi önnek, hogy igazán nagylelkű bosszút állhasson, amiről tudom, mennyire a szíve szerint való, és kiszabadítja ezt az asszonyt a nyomor és a bűn tanyájáról, ahová, ha rajtam állna, senki ember fiát nem zárnának be, de nőt még kevésbé, mert egy nőre nézve még sokkal rettenetesebb és irgalmatlanabb. Azt kérdezem most öntől, édes jó uram, nemcsak mint jogi tanácsadója, hanem mint igazi jó barátja, hogy el akarja-e mulasztani ezt az alkalmat, amikor mindezt elérheti, és annyi jót tehet, azzal a jelentéktelen kis bosszúsággal szemben, hogy néhány font sterling annak a két gazfickónak a zsebébe vándorol, akiknek úgyis tökéletesen mindegy, s akik csak annál többet akarnak, mennél több haszonra tesznek szert, s így annál hamarabb ragadtatják magukat valami olyan aljasságra, ami végül ki fogja törni a nyakukat. Elmondtam hát önnek, édes jó uram, az én nézeteimet, nagyon gyengén és tökéletlenül, de mégis, kérem, vegye fontolóra. Hányja-vesse meg magában, amit mondtam, és ne siesse el a dolgot. Türelmesen várok a válaszára.

Mielőtt még Pickwick úr felelhetett volna, s mielőtt Perker csak huszadannyi burnótot csíphetett volna fel, mint amennyit egy ilyen szokatlanul hosszú tárgyalás megkövetelt, kívülről halk hangok hallatszottak, aztán pedig valaki félénken bekopogott az ajtón.

- Ej, a kutyafáját - kiáltott fel Pickwick úr, akit barátjának felszólítása szemmel láthatólag felizgatott -, mennyit bosszantják az embert ezzel a kopogással! Ki az?

- Én vagyok, uram - felelte Sam Weller, bedugva a fejét.

- Most nem beszélhetek magával, Sam - mondta Pickwick úr. - El vagyok foglalva, Sam.

- Engedelmet kérek, uram - jegyezte meg Weller úr -, de egy hölgy van itt, kérem, aki azt mondja, hogy valami rendkívül fontos közlendője volna.

- Nem fogadhatok most semmiféle hölgyet - felelte Pickwick úr, aki képzeletében csupa olyan hölgyeket látott, mint Bardellné.

- No, ebben nem vagyok egészen bizonyos, uram - vélte Sam a fejét rázva. - Azt hiszem, ha tudná, hogy ki van odakint, mindjárt más nótát fújna, ahogyan a vércse is mondotta magában, jóízűen kacagva, mikor a vörösbegyet a bokorban énekelni hallotta.

- De hát ki az? - kérdezte Pickwick úr.

- Hajlandó fogadni őt, uram? - kérdezte Sam, s úgy fogta a kilincset, mintha odakint az ajtó mögött valami nagyon érdekes eleven állatot őrizne.

- Kénytelen vagyok vele, úgy látom - felelte Pickwick úr, egy pillantást vetve Perker úr felé.

- Akkor hát rajta, tessék besétálni, csak egymás után! - kiáltott fel Sam. - Kezdődik az előadás, jöhet a gongütés, felhúzni a függönyt, és lépjen be a két összeesküvő.

Sam Weller, mialatt így szónokolt, kitárta az ajtót, s berontott a szobába Nathaniel Winkle úr: kézen fogva húzta maga után ugyanazt a fiatal kisasszonyt, aki Dingley Dellben prémes topánkát viselt, és aki most elragadó vegyüléke volt a pirulásnak és a zavarnak, a lila selyemnek és egy csinos kalapnak, s egy drága csipkefátyolnak - s még szebbnek látszott, mint valaha.

- Arabella Allen kisasszony! - kiáltott fel Pickwick úr, s felugrott.

- Nem - felelte Winkle úr, térdre ereszkedve. - Nem, már Winkle-né a neve. Meg tud nekem bocsátani, édes jó barátom?

Pickwick úr alig mert hinni saját szemének és fülének, s talán nem is hitt volna nekik egyáltalán, ha nem igazolja mindezt Perker úr mosolygó arca és a háttérben Samnek és a csinos szobalánynak személyes jelenléte, akik láthatólag élénk gyönyörűséggel nézték a jelenetet.

- Ó, Pickwick úr! - mondta Arabella csöndesen, mintha Pickwick úr hallgatása nyugtalanította volna. - Meg tudja bocsátani az oktalanságomat?

Pickwick úr erre a kérdésre nem felelt élőszóval, hanem ehelyett gyorsan lekapta a szemüvegét, megragadta Arabella mindkét kezét, többször megcsókolta, talán sokkal többször, mint okvetlenül szükséges volt, s azután el sem eresztette az egyik kezét, csupán annyit mondott Winkle úrnak, hogy vakmerő fickó, és rászólt, hogy keljen fel; amit Winkle úr, aki már néhány perce a kalapja karimájával dörzsölgette az orrát, bűnbánó arccal meg is tett. Pickwick úr erre többször megveregette a vállát, majd melegen kezet rázott Perkerrel, aki nem akart lemaradni a jókívánságaival, s üdvözölte mind a fiatalasszonyt, mind pedig a csinos szobacicát, s miután őszinte örömmel és jóakarattal kezet szorított Winkle úrral, nagy megelégedettségét azzal tetőzte be, hogy annyi burnótot szippantott fel egyszerre, amennyitől hat normális orrú ember egész életén át tüsszögött volna.

- No hát, kedves kislányom - szólalt meg végre Pickwick úr -, hogyan történt mindez? Üljön ide mellém, és meséljen el nekem mindent. Milyen szép, ugye, Perker? - tette hozzá Pickwick úr, s olyan büszkén és boldogan nézte Arabella arcát, mintha a tulajdon leánya lett volna.

- Gyönyörű, édes jó uram - felelte a kis ügyvéd. - Ha magamnak nem volna már feleségem, igazán irigyelném öntől, szerencsés kópé. - S azzal a kis ügyvéd oldalba bökte Winkle urat, amit a fiatal férj rögtön viszonzott; erre mindketten hangosan nevetni kezdtek, de nem olyan hangosan, mint Samuel Weller úr, aki éppen akkor könnyített a lelkén azzal, hogy a pohárszék ajtajának födözete alatt megcsókolta a csinos szobacicát.

- Igazán, Sam, sohase hálálhatom meg magának - mondta Arabella a lehető legédesebb mosolyával. - Sohasem fogom elfelejteni, hogy mennyit fáradozott értem a cliftoni kertben.

- Szót sem érdemel, asszonyom - felelte Sam. - Én csak a természetnek segédkeztem, asszonyom, mint az egyszeri doktor mondta a gyerek anyjának, mikor a fiú elvérzett a keze alatt.

- Üljön le, kedves Mary - szakította félbe Pickwick úr Sam hasonlatait. - Nos - fordult Arabellához -, hát mióta van férjnél?

Arabella szégyenlősen nézett urára és parancsolójára, aki így felelt helyette: - Csak három napja.

- Csak három napja? Mi a szösz! - mondta Pickwick úr. - De hát mit csinált teljes három hónapig?

- Ó, az már igaz! - vágott közbe Perker úr. - Halljuk! Számoljon be, hogy miért lopta így a napot. Lám, Pickwick úr csak azon csodálkozik, hogy mindez már régebben meg nem történt, hónapokkal ezelőtt.

- A dolog így áll - felelte Winkle úr, s egy pillantást vetett pironkodó ifjú hitvesére. - Bellát sokáig nem tudtam rávenni, hogy szökjék meg velem, s amikor végre sikerült rábeszélnem, még hosszú időbe telt, amíg kedvező alkalom kínálkozott. Marynek is egy hónappal előbb kellett felmondania, mielőtt szolgálatát elhagyhatta, pedig az ő segítségére okvetlenül szükségünk volt.

- Szavamra - szólt Pickwick úr, aki ezalatt ismét föltette a szemüvegét, és Arabelláról Winkle úrra, Winkle úrról pedig ismét Arabellára nézett, s olyan elragadtatás tükröződött a képén, amilyet csak az igaz szeretet és a lelki jóság festhet az emberi arcra -, szavamra, úgy látszik, hogy nagyon módszeresen ütötték nyélbe a dolgot. S tud-e már mindent a bátyja, kedves gyermekem?

- Ó, nem, még nem - felelte Arabella elsápadva. - Kedves jó Pickwick úr, ezt csakis öntől, csakis az ön ajkairól szabad a bátyámnak megtudnia. Ő olyan szenvedélyes, olyan elfogult, s annyira pártfogolja a barátját, Sawyer urat - tette hozzá Arabella lesütve a szemét -, hogy iszonyúan félek a következményektől.

- Bizony, az már igaz - szólt közbe Perker úr komoly hangon. - Ezt a dolgot önnek kell a kezébe venni, édes jó uram. Ezek a fiatalurak önt respektálni fogják, ha senki másra nem hallgatnak is, csakis ön tudja elejét venni minden bajnak, édes jó uram. Tüzes vér, tüzes vér!

S a kis ügyvéd a nyomaték kedvéért egy csipet burnótot vett ki, és gondterhelten csóválgatta a fejét.

- Csakhogy ön elfelejti, édes gyermekem - mondta Pickwick úr szelíd hangon -, ön elfelejti, hogy én fogoly vagyok.

- Nem, kedves jó Pickwick úr - felelte Arabella -, nem. Sohasem feledtem el, s mindig sokat gondoltam arra, hogy mennyit szenvedhet ezen az utálatos helyen; de azt reméltem, hogy amit saját magára való tekintetből nem akart megtenni, megteszi talán a mi boldogságunkért. Ha a bátyám öntől hallja meg először a dolgot, bizonyos vagyok benne, hogy meg fog engesztelődni. Ő az én egyetlen rokonom a világon, Pickwick úr, s hacsak ön nem fogja pártomat, félek, hogy őt is elveszítem. Helytelenül cselekedtem, nagyon, nagyon helytelenül; jól tudom. - Szegény kis Arabella szeméhez emelte a zsebkendőjét, és keservesen sírni kezdett.

Pickwick urat már ezek a könnyek is nagyon megpuhították; de amikor Winkle-né letörölte a könnyeit, és édes hangjának legédesebb árnyalataival kezdett neki hízelegni és rimánkodni, nagy nyugtalanság fogta el, s szemmel láthatólag nem tudta, hogy mitévő legyen. Ami kitűnt abból is, hogy idegesen kapkodott a szemüvegjéhez, az orrához, a nadrágjához, a fejéhez és a bokavédőjéhez.

Pickwick úr tétovázásának ezeket a tüneteit kihasználva, Perker úr (akihez a fiatal pár már kora reggel odahajtatott) ügyvédi elmeéllel és fortélyossággal hangsúlyozta, hogy az idősb Winkle úrnak még nincs tudomása arról a fontos lépésről, melyet fia élete pályáján megkockáztatott, hogy a nevezett fiú jövendő kilátásai tisztán a nevezett idősb Winkle úrtól függnek, tudniillik attól, hogy az idősb Winkle úr ezentúl is változatlan szeretettel és ragaszkodással viseltetik-e majd fia iránt; ami azonban aligha tehető fel, ha ezt a nagy eseményt még sokáig titokban tartják előtte; hogy Pickwick úr, minthogy úgyis Bristolba megy, hogy Allen urat fölkeresse, egy füst alatt elmehet Birminghambe is, hogy beszéljen idősb Winkle úrral; s végül hogy idősb Winkle úr jog és igazság szerint bizonyos tekintetben bátran tekintheti Pickwick urat fia mentorának és tanácsadójának, s ennélfogva Pickwick urat megilleti, sőt önmagának tartozik vele, hogy személyesen és élőszóval tudomására hozza idősb Winkle úrnak az esetet, összes körülményeivel együtt, nemkülönben azt is, hogy mi volt az ő szerepe a dologban.

Idáig jutottak a tárgyalásban, amikor éppen kapóra beállított Tupman úr és Snodgrass úr; s persze mindent el kellett mondani nekik, ami történt, a különböző érvekkel és ellenérvekkel egyetemben; mire újból sorra kerültek az összes argumentumok, s mindenki újból hangsúlyozta a maga álláspontját, olyan formában és olyan hosszadalmasan, ahogy csak jólesett. Végül aztán úgy telebeszélték Pickwick úr fejét, hogy megingott elhatározásában, s mivel szemlátomást abban a veszedelemben forgott, hogy egészen megbolondítják, inkább karjaiba zárta hát Arabellát, s kinyilatkoztatta róla, hogy végtelenül kedves kis jószág; hogy maga sem tudja, miként történt, de már az első pillanattól fogva nagyon megszerette; s nem veheti lelkére, hogy útjába álljon a fiatalok boldogságának, azt tehetnek tehát vele, amit akarnak.

Mihelyt Weller úr meghallotta, hogy a gazdája enged, első dolga volt, hogy Job Trottert a nevezetes Pell úrhoz küldje azzal a megbízással, hogy hozza el azt az álnyugtát, melyet okos atyja elővigyázatból a tudós jogász kezére bízott arra az esetre, ha talán hirtelen sürgősen szükség lesz rá: második dolga pedig az volt, hogy összes készpénzéért huszonöt gallon gyenge sört vásárolt, s ő maga osztotta ki a labdázótéren mindenkinek, aki inni akart; aztán ujjongva beszaladgálta az egész épületet, amíg csak be nem rekedt, majd ismét szépen felöltötte régi nyugodalmas és filozofikus modorát.

Délután három órakor Pickwick úr még egy utolsó pillantást vetett kisded szobájára, azután nagy nehezen keresztülfúrta magát az adósok tömegén, akik mohón körülvették, hogy kezet szoríthassanak vele, mielőtt kifordul a kapun. Pickwick úr megállt, körülnézett, s a szeme felragyogott. A sápadt és vézna arcok sokaságában senkit sem látott, akit ő jóságával és szeretetével boldogabbá ne tett volna.

- Perker - mondta Pickwick úr, magához intve egy fiatalembert -, ez Jingle úr, akiről önnek beszéltem.

- Jól van, édes jó uram - felelte Perker úr, s élesen szemügyre vette Jingle urat. - Holnap majd találkozunk, fiatalember. Azt hiszem, hogy amit önnek mondani fogok, arról nem fog megfeledkezni, amíg él, barátom.

Jingle tiszteletteljesen meghajtotta magát, s egész testében remegett, amikor Pickwick úr kezet nyújtott neki, aztán eltűnt.

- Job Trottert, azt hiszem, már ismeri, ugye? - kérdezte Pickwick úr, s bemutatta a szóban forgó úriembert.

- Ismerem a gazembert - felelte Perker úr jókedvűen. - Menjen, viselje gondját a barátjának, s holnap egy órakor legyen itt kéznél. Megértette? Nos, van még valami?

- Semmi - felelte Pickwick úr. - Sam, átadta azt a kis csomagot, amit öreg házigazdájának szántam?

- Átadtam, uram - felelte Sam. - Ríva fakadt szegény feje, s azt mondta, hogy ön igazán nagyon jóságos és nagylelkű, s csak azt kívánta volna, hogy inkább egy kis gutaütést oltott volna beléje, mert a régi barátja, aki olyan sokáig élt itt, meghalt, és több barátja már sohasem lesz.

- Szegény ember, szegény ember! - mondta Pickwick úr. - Isten velük, barátaim!

Pickwick úr búcsúszavaira nagy kiáltozásban tört ki a tömeg, és sokan előre tolakodtak, hogy még egyszer megszoríthassák a kezét, amikor karon fogta Perker urat, és sietve kifelé indult a börtönből; s ezúttal sokkal bánatosabb és szomorúbb volt, mint amikor először lépte át a küszöbét. Fájdalom, hány bús és boldogtalan emberi lény maradt itt e falak között!

Vidám este volt ez, legalábbis annak a kis társaságnak, amely a György és Keselyűben szállt meg; s könnyű és vidám volt annak a két embernek a szíve, akik másnap reggel kiléptek a fogadó vendégszerető kapuján. Pickwick úr és Sam Weller volt ez a két ember; az előbbit gyorsan betuszkolták egy kényelmes postakocsi belsejébe, a másik pedig roppant fürgén felkapaszkodott a kocsi hátsó ülésére.

- Uram - szólt be Sam a gazdájának.

- Mi baj van, Sam? - felelte Pickwick úr, kidugva fejét a kocsi ablakán.

- Bárcsak ezek a lovak is több mint három hónapig lettek volna a Fleetben, uram.

- És miért, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Hej, uram - kiáltott fel Weller úr, a tenyerét dörzsölgetve -, hogy futnának ezek most, ha onnan jönnének!

Ben Allen úr és Bob Sawyer úr együtt ültek a kis orvosi rendelőben, a patika mögött, s éppen vagdalt borjúhússal és a jövendő kilátásaikkal voltak elfoglalva, amikor a beszélgetés nagyon természetesen fent nevezett Bob úr prakszisára fordult, s pillanatnyi kilátásaira, amelyek révén független megélhetést akart biztosítani magának abból a tiszteletre méltó hivatásból, amelynek életét szentelte.

- Azt hiszem - jegyezte meg Bob Sawyer úr, tovább fűzve a beszélgetés fonalát -, azt hiszem, nem nagyon fényesek, Ben.

- Micsodák? - kérdezte Ben Allen úr, aki közben egy pohár sörrel igyekezett az eszét élesíteni. - Nem nagyon fényesek? Mik nem nagyon fényesek?

- Ej, hát a kilátásaink - felelte Bob Sawyer.

- Vagy úgy, persze - mondta Ben Allen úr. - Egészen elfelejtettem. A sör eszembe juttatta, hogy elfelejtettem, Bob... Igen, nem nagyon fényesek.

- Bámulatos, hogy a szegény emberek mennyire pártfogolnak itt engem - mondta Bob Sawyer úr eltűnődve. - Az éjszaka minden órájában felzörgetnek; annyi orvosságot szednek, hogy az már szinte hihetetlen; s jobb ügyhöz méltó buzgalommal rakatnak magukra mustártapaszt és piócát; s amellett úgy szaporítják a családjukat, hogy az már igazán borzasztó. Most egyszerre hat ilyen kis váltó lesz esedékes, mind ugyanazon a napon, s mind az én gondomra van bízva.

- Igazán nagyon örvendetes dolog - mondta Ben Allen úr, s odatartotta a tányérját még egy kis vagdalt borjúhúsért.

- Ó, nagyon - felelte Bob -, de még örvendetesebb volna reám nézve az olyan betegek bizalma, akik fizetni is tudnak egy-két shillinget. A hirdetés remekül írta le ezt az orvosi rendelőt, Ben. Kiterjedt prakszis, kétségtelenül nagyon kiterjedt prakszis... de semmi egyéb.

- Bob - szólalt meg Ben Allen úr, s letette kezéből a kést és a villát, és merően barátja arcába nézett. - Mondanék én neked valamit, Bob.

- Mit? Halljuk - mondta Bob Sawyer úr.

- Meg kell szerezned az Arabella ezer fontját, amilyen gyorsan csak tudod.

- A háromszázalékos biztosított kamatlábbal együtt, ahogyan az Angol Nemzeti Bank betétkönyvében vagy betétkönyveiben az ő nevére be van jegyezve - tette hozzá Bob Sawyer, hivatalos jogász nyelven.

- Úgy van - mondta Ben. - Arabella akkor kaphatja csak meg, ha majd nagykorú lesz, vagy ha férjhez megy. Nagykorúvá csak egy év múlva lenne, de ha nekidurálod magad bátran, akkor egy hónap sem kell hozzá, és asszony lesz belőle.

- Nagyon szép lány, bájos, gyönyörű teremtés - felelte Bob Sawyer úr -, s tudtommal csak egyetlenegy hibája van, Ben. Sajnos, ez a kis hibája véletlenül éppen abból áll, hogy nincs jó ízlése. Nem tetszem neki.

- Véleményem szerint Bella maga sem tudja, hogy mit akar - mondta Ben Allen úr megvető hangon. - Maga sem tudja, hogy mi tetszik neki.

- Az meglehet - jegyezte meg Bob Sawyer úr. - Szerintem azonban nagyon jól tudja, hogy mi nem tetszik neki, s éppen ez a baj.

- Én csak azt szeretném tudni - mondta Ben Allen úr, a fogait csikorgatva, s inkább olyan hangon beszélt, mint egy vérszomjas harcos, aki eleven farkasokat tép szét, s a húsukon táplálkozik, mint egy békés természetű fiatal orvos, aki késsel és villával vagdalt borjúhúst eszik -, csak azt szeretném tudni, hogy csakugyan forgolódott-e körülötte valami gazdag ember, aki el akarta csavarni a fejét. Agyonverném azt a csirkefogót, Bob, azt hiszem.

- Én meg beleeresztenék egy golyót a hasába, ha ráakadnék - mondta Bob Sawyer úr szünetet tartva egy hosszú korty közben, s rosszindulatú szemmel meredt a söröskorsóra. - S ha ez még nem volna elég neki, hát kioperálnám belőle a golyót, és így tenném el láb alól.

Benjamin Allen úr néhány percig elgondolkozva és szótlanul nézte a barátját, aztán így szólt:

- Sohasem kérted meg a kezét egyenesen, Bob?

- Nem. Beláttam, hogy úgyis hiába kérném - felelte Robert Sawyer úr.

- Hát akkor meg kell kérned, huszonnégy órán belül - mondta Ben, a kétségbeesett emberek nyugalmával. - Hozzád fog menni, vagy pedig meg kell tudnom az okát, hogy miért nem. Egész tekintélyemet latba fogom vetni.

- Jó - felelte Bob Sawyer úr. - Majd meglátjuk.

- Majd meglátjuk, édes barátom - ismételte Ben Allen indulatos hangon. Elhallgatott egy-két percre, aztán megindultságtól remegő hangon tette hozzá: - Kicsi gyerekkorod óta szerelmes vagy belé, édes barátom, már akkor szeretted, amikor együtt jártatok iskolába, s ez a lány már akkor is makacs, önfejű volt, és semmibe vette a te ifjúi lángolásodat. Emlékszel-e még rá, mikor egyszer a szerelmes fiatalság egész hevével unszoltad őt, hogy fogadjon el tőled két kis darab köményes piskótát meg egy édes nyári almát, amiket egy irkalapból csavart papírtölcsérben szép finoman átnyújtottál neki.

- Emlékszem - felelte Bob Sawyer úr.

- S ő kosarat adott neked, ugye? - kérdezte Ben Allen úr.

- Igen - mondta Bob. - Azt mondta, hogy a staniclit olyan sokáig hordoztam a nadrágzsebemben, hogy az alma undok módon átmelegedett.

- Emlékszem - mondta Ben Allen úr elkomorodva. - Erre aztán magunk ettük meg az almát, egy harapást én, egy harapást te.

Bob Sawyer úr mélabúsan ráncolgatta a homlokát, s ezzel jelezte, hogy jól emlékszik még arra a részletre is, amiről a barátja most beszélt; aztán mind a ketten hallgattak egy darabig, elmerültek saját gondolataikba.

Mialatt Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr között ez az eszmecsere folyt, s mialatt a szürke libériás fiú időről időre nyugtalanul benézett hozzájuk az üvegajtón, csodálkozván, hogy az ebéd ilyen szokatlanul hosszúra nyúlik, s mert balsejtelmei támadtak aziránt, hogy marad-e neki annyi a vagdalt húsból, hogy étvágyát kissé lecsillapíthassa: Bristol utcáin egy sötétzöldre mázolt magánhintó gördült végig méltóságos nyugalommal, melyet egy kövér barna ló húzott, s egy mogorva képű ember hajtott, akin olyan fajta nadrág feszült, mint egy lovászon, különben pedig kocsislibériát hordott. Ilyen vegyes öltözeteket gyakran látni azokon a kocsikon, melyeknek a gazdái takarékos öreg asszonyságok; s abban a kocsiban is egy öreg asszonyság ült, aki a kocsi úrnője és gazdája volt.

- Martin! - szólt ki az öreg asszonyság az első ablakból.

- Tessék? - felelte a mogorva ember, s a kalapjához nyúlt.

- Sawyer úrhoz hajtson - mondta az öreg asszonyság.

- Hiszen oda hajtok - felelte a mogorva kocsis.

Az öreg asszonyság biccentett egyet, annak jeléül, hogy meg van elégedve a mogorva ember előrelátásával, ez pedig könnyedén végigvágott ostorával a lován, s aztán valamennyien egyszerre értek Bob Sawyer úr háza elé.

- Martin! - mondta az öreg asszonyság, ahogy a kocsi megállt Robert Sawyer, azelőtt Nockemorf, kapuja előtt.

- Tessék? - felelte Martin.

- Hívja ki a fiút, s bízza rá a lovat.

- Majd én magam vigyázok a lóra - mondta Martin, s ostorát a kocsi fedelére tette.

- Azt nem engedhetem meg semmi szín alatt - mondta az öreg hölgy. - A maga tanúskodása nagyon fontos, s okvetlenül be kell jönnie velem a házba. Ne is mozduljon mellőlem, amíg az öcsémmel beszélek. Érti?

- Igenis, értem - felelte Martin.

- No jó, hát mire vár még?

- Semmire - felelte Martin.

S azzal a mogorva ember kényelmesen leszállt a kerékről, amelyen jobb lábának ujja hegyével himbálta magát, s miután odaszólította a szürke libériás fiút, kinyitotta a kocsi ajtaját, lebocsátotta a hágcsót, odanyújtotta a kezét, amely sötét mosóvászon kesztyűbe volt bújtatva, s kilódította az öreg asszonyságot olyan nemtörődömséggel, mintha csak egy kalapskatulya lett volna.

- Jaj istenem! - kiáltott fel az öreg asszonyság. - Most, hogy ideértünk, úgy elfogott a nyugtalanság, Martin, hogy minden tagomban reszketek.

Martin úr sötét mosóvászon kesztyűjét a szája elé emelte, és harákolt egyet, de egyéb kifejezést nem adott megértésének; így hát az öreg asszonyság összeszedte magát, és felcsoszogott a lépcsőn; Martin követte.

Alighogy az öreg asszonyság belépett a boltba, Ben Allen úr és Bob Sawyer úr, akik sürgősen iparkodtak eltüntetni a szeszes italokat, és utálatos patikaszereket hintettek szét, hogy a dohányfüst szagát elűzzék, nagy örömmel és szeretettel siettek elébe.

- Ó, kedves néném - kiáltotta Ben Allen úr -, milyen szép magától, hogy meglátogat egyszer bennünket! Ez Bob Sawyer úr, a barátom, bemutatom magának, kedves néném. Már említettem őt egyszer, hiszen tudja már, mire vonatkozólag, néni.

Ben Allen úr, aki ebben a pillanatban nem volt túlságosan józan, hozzátette az Arabella szót, habár csak suttogva, amint ő hitte, de még mindig elég hangosan és hallhatóan, hogy mindenki okvetlenül meghallotta, még ha nem is akarta.

- Kedves Benjamin - mondta az öreg asszonyság, aki alig jutott lélegzethez, és csak úgy reszketett -, ne ijedj meg, édes fiam, de azt hiszem, jobb volna, ha egy pillanatra négyszemközt beszélhetnék Sawyer úrral... csak egy pillanatra.

- Bob - mondta Ben Allen úr -, vezesd be a nénémet a rendelőbe.

- Kérlek - felelte Bob hivatalos hangon. - Erre tessék, kedves asszonyom. Ne féljen, kérem. Egy pillanatig sem kételkedem, hogy a legrövidebb idő alatt teljesen talpra állítjuk. Erre tessék, kedves asszonyom. Kérem!

Bob Sawyer úr az öreg asszonyságot egy székhez vezette, betette az ajtót, egy másik széket húzott melléje, és várta, hogy az öreg néni körülményesen előadja a baját, s már számítgatta is magában, hogy mennyi haszna, mennyi keresete lesz neki ebből.

Az első, amit az öreg asszonyság tett, az volt, hogy rázni kezdte a fejét, azután pedig elkezdett jajgatni.

- Ideges - mondta Bob Sawyer úr nyájasan. - Csak egy kis idegesség. Kámforcsöppek háromszor naponta, vízben, s csillapító oldatot éjszakára.

- Nem is tudom, hogy fogjak hozzá, Sawyer úr - mondta az öreg asszonyság. - Olyan kínos és olyan fájdalmas ez a dolog.

- Ne is fogjon hozzá, asszonyom - jegyezte meg Sawyer úr -, kitalálok én mindent, amit mondani akar. A fejben székel a baj.

- Nagyon sajnálom, de én azt hiszem, hogy inkább a szív az oka - mondta az öreg asszonyság, és felsóhajtott.

- Ó, az egy csöppet sem veszedelmes, asszonyom - felelte Bob Sawyer úr. - A gyomorban van a baj oka.

- Sawyer úr! - kiáltott fel az öreg asszonyság hirtelen.

- Nem kétséges, édes asszonyom, ez nem kétséges - jegyezte meg Bob rendkívül bölcs képpel. - Ha idejében orvoshoz fordul, minden bajnak elejét veheti, drága asszonyom.

- Sawyer úr - mondta az öreg asszonyság még nyugtalanabbul, mint az imént. - Az ön viselkedése irántam, kénytelen vagyok kijelenteni, nagyon neveletlen, hacsak félre nem értette látogatásom célját. Ha én azt, ami megtörtént, gyógyszerekkel vagy elővigyázatossággal meggátolhattam volna, bizonyosan meg is tettem volna. Különben látom, az lesz a legjobb, ha egyenesen az unokaöcsémhez fordulok - tette hozzá az öreg néni, s nagy felháborodással rázogatta a kézitáskáját, és hirtelen felpattant a helyéről.

- Megálljon egy pillanatra, asszonyom - mondta Bob Sawyer úr. - Attól tartok, hogy nem értettem meg önt. Miről is van szó, asszonyom?

- Az unokahúgomról, Sawyer úr - mondta az öreg néni -, az ön barátjának a húgáról.

- Igen, igen, asszonyom - felelte Bob türelmetlenül, mert az öreg néni minden izgatottsága mellett is a leggyötrőbb lassúsággal beszélt, ami egyébként öreg néniknek gyakran szokása. - Igen, igen, asszonyom.

- Elhagyta a házamat, Sawyer úr, három nappal ezelőtt, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatja nővéremet, egy másik nénjét, akinek nagy leánynevelő intézete van közvetlenül a harmadik határkövön túl; ahol az a nagy lepényfa áll, meg az a tölgyfakapu, tudja - mondta az öreg néni, és elhallgatott, hogy megtörülgesse a szemét.

- Bánom is én a lepényfát, édes asszonyom - mondta Bob, aki ijedtében egészen megfeledkezett orvosi méltóságáról. - Bökje már ki; szaporábban egy kicsit; adjon több gőzt bele, asszonyom, könyörgök.

- Ma reggel - mondta az öreg néni lassan -, ma reggel... a húgom...

- Remélem, hogy visszajött, asszonyom, ugye? - kérdezte Bob nagyon élénken. - Visszajött, ugye?

- Nem, nem jött vissza - felelte az öreg néni. - Írt.

- És mit írt? - kérdezte Bob mohón.

- Azt írja, Sawyer úr - felelte az öreg asszonyság -, s nagyon kérem, hogy Benjamint erre lassan, fokozatosan, s nagyon óvatosan készítse elő... azt írja ez a lány, hogy ő... no de hiszen itt van a levél a zsebemben, Sawyer úr; de a szemüvegem a kocsiban maradt, s csak az idejét rabolnám el, ha szemüveg nélkül akarnám felolvasni önnek, amit ír... egyszóval, Sawyer úr, azt írja, hogy férjhez ment.

- Micsoda? - mondta, azaz inkább kiáltotta Bob Sawyer úr.

- Férjhez ment - ismételte az öreg néni.

Bob Sawyer úr hallani sem akart többet; kirohant a hátsó szobából a boltba, és harsány hangon kiáltotta:

- Ben, öregem, Bella megszökött!

Ben Allen úr, aki a pult mögött elszundikált, s a feje majdnem a térdére hanyatlott, alighogy meghallotta ezt a rémhírt, máris felpattant, és nekirohant Martinnak, s a hallgatag szolgát nyakravalójánál fogva megragadta, elárulva ezzel abbeli szándékát, hogy nyomban meg akarja fojtani. Ezt a szándékát azzal a gyorsasággal kezdte végrehajtani, amelyet gyakran a kétségbeesés sugall, s amely nagy erőt és orvosi hozzáértést árult el.

Martin, aki nagyon szűkszavú ember volt, s aki nemigen értett a szónoki tudományhoz, néhány pillanatig nyugodt és szelíd arccal tűrte ezt az orvosi eljárást, de amikor látta, hogy a dolognak hamarosan az lehet a vége, hogy utóbb még bért sem áll majd módjában követelni - egy zavaros és érthetetlen hanggal fejezte ki a tiltakozását, aztán minden további nélkül földhöz vágta Benjamin Allen urat. De mivel a fiatal orvos erősen belecsimpaszkodott a nyakkendőjébe, Martin kénytelen-kelletlen vele együtt elvágódott a padlón. Ott hemperegtek mind a ketten, amikor a bolt ajtaja egyszerre csak kinyílt, s a társaság két váratlan vendéggel megszaporodott; s ez a két vendég nem volt más, mint Pickwick úr és Samuel Weller.

Samnek az volt az első benyomása az eléje táruló jelenetről, hogy Martint a Bob Sawyer, azelőtt Nockemorf, orvosi rendelő abból a célból szerződtette, hogy erős orvosságokat szedjen, rohamokat kapjon, s kísérleteket végeztessen magán, vagy olykor-olykor mérget is nyeljen, hogy néhány új ellenméreg hatását kipróbálhassák rajta, szóval, hogy alávesse magát különböző eljárásoknak, s ezzel előmozdítsa a nagyszerű orvostudományt, és kielégítse azt a hatalmas tudásszomjat, mely a két ifjú medikus keblében lángolt. Így hát nem is próbált közbelépni, hanem csak csöndesen, nagy lelki nyugalommal nézte őket, mintha érdeklődéssel várná az előtte végbe menő kísérlet eredményét. Nem úgy Pickwick úr. Ő szokott erélyességével azonnal rávetette magát a meglepett küzdőfelekre, és felszólította a körülállókat, hogy válasszák szét őket.

Ettől aztán föleszmélt Bob Sawyer úr is, s ahogy meglátta barátja dühöngését, valóságos sóbálvánnyá meredt. Bob segítségével Pickwick úrnak sikerült Ben Allent ismét talpra állítania. Martin úr, miután magára maradt a padlón, szintén feltápászkodott, és körülnézett.

- Allen úr - szólalt meg Pickwick úr -, mi baj van, uram?

- Semmi köze hozzá, kérem - mondta Allen úr kihívó és dacos hangon.

- De hát mi történik itt? - kérdezte Pickwick úr, Bob Sawyer felé pillantva. - Talán beteg?

De mielőtt még Bob felelhetett volna, Ben Allen úr megragadta Pickwick úr kezét, és fájdalmas hangon dünnyögte:

- A húgom, édes jó uram, a húgom!

- Ó, hát csak erről van szó? - kérdezte Pickwick úr. - Ezt a dolgot remélhetőleg könnyen rendbe hozzuk. Az ön húga jó helyen van, és jól érzi magát, édes uram, s én azért jöttem, hogy...

- Nagyon sajnálom, hogy a mulatságot meg kell zavarnom, ahogyan a király mondta, mikor a parlamentet feloszlatta - vágott közbe Sam Weller úr, bekandikálva az üvegajtón -, de még hátra van egy kísérlet, uram. Itt fekszik egy tiszteletre méltó asszonyság a szőnyegen, aki arra vár, hogy vagy felboncolják, vagy felélesszék, vagy pedig más tudományos feltámasztásban részesítsék.

- Ó, erről egészen megfeledkeztem - kiáltott fel Ben Allen úr. - Ez a néném.

- Szent Isten! - mondta Pickwick úr. - A szegény asszony! Csak gyöngéden, Sam, gyöngéden!

- Kellemetlen dolog, de hát a családban marad - jegyezte meg Sam Weller, mialatt a nénit egy székre ültette. - No, ifjú kirurgus uram, hozza ki gyorsan azt a szagos vizet!

Ez utóbbi felszólítás a szürke libériás gyereknek szólt, aki a kocsit egy rendőr gondjaira bízta, s beszaladt, hogy megnézze, vajon mit jelent ez a nagy lárma. Hála a szürke libériás fiú, Bob Sawyer és Benjamin Allen urak egyesített fáradozásainak (Ben az előbb úgy ráijesztett a nénjére, hogy az elájult, most pedig odaadó szeretettel igyekezett magához téríteni), az öreg asszonyság végre ismét visszanyerte eszméletét; azután Ben Allen úr megdöbbenve fordult Pickwick úrhoz, s megkérdezte tőle, hogy mit akart tulajdonképpen mondani az előbb, amikor félbeszakították.

- Felteszem, hogy jó barátok között vagyunk - mondta Pickwick úr, a torkát köszörülve, s egy pillantást vetett a mogorva képű, szűkszavú emberre, aki a sötétzöld magánhintó kövér lovát hajtotta.

Bob Sawyer úrnak erről eszébe jutott, hogy a szürke libériás fiú is ott áll tágra nyílt szemmel, s ugyancsak hegyezi a fülét. Galléron ragadta hát a kezdő patikust, kitette az ajtón, s biztosította Pickwick urat, hogy most már minden tartózkodás nélkül beszélhet.

- Az ön húga, kedves uram - mondta Pickwick úr Benjamin Allenhez fordulva -, Londonban van, jól érzi magát és boldog.

- Semmi közöm az ő boldogságához, uram - mondta Benjamin Allen úr, megvető kézmozdulattal.

- De nekem közöm van az urához - mondta Bob Sawyer. - Lesz hozzá közöm, s ez a köz csak tizenkét lépés lesz, de nagyon elég ahhoz, hogy megtanítsam kesztyűbe dudálni azt az alávaló csirkefogót! - Ez így, önmagában, egészen ügyes és kiadós fenyegetés volt, sőt nagylelkű is ezenfelül; de Bob Sawyer úr kissé gyengítette a hatását azáltal, hogy még néhány általános megjegyzést fűzött hozzá, mint például azt, hogy szétveri majd a fejét, és kitolja a két szemét, amik már elég lapos és hétköznapi dolgok voltak.

- Megálljon, uram - mondta Pickwick úr -, gondolja meg jól, mielőtt ilyen kifejezéseket használna, fontolja meg előbb hidegvérűen, hogy voltaképpen mi is a vétke annak az illető úrnak, és mindenekelőtt jegyezze meg magának, hogy ő az én barátom.

- Micsoda? - kiáltott fel Bob Sawyer úr.

- Hogy hívják? - kiáltotta Ben Allen. - Hogy hívják?

- Nathaniel Winkle a neve - mondta Pickwick úr.

Benjamin Allen úr hidegvérűen széttaposta cipője sarkával a szemüvegét, s miután a darabokat fölszedte, és három különböző zsebében elhelyezte, keresztbe fonta a karját, az ajkába harapott, és fenyegető pillantással nézett Pickwick úr szelíd arcába.

- Hiszen akkor ön az, uram, aki ezt a házasságot pártfogolta és nyélbe ütötte? - kérdezte végül Benjamin Allen úr.

- Én azt hiszem, hogy ennek az úrnak az inasa az - vágott közbe az öreg néni -, aki a házam körül ólálkodott, és a cselédeimet fölbujtogatta, hogy kijátsszák az úrnőjüket. Martin!

- Tessék - mondta a mogorva kocsis előlépve.

- Ez-e az a fiatalember, akit a kertajtó előtt látott, s akiről ma reggel nekem beszélt?

Martin, aki miként már kitűnt, szűkszavú ember volt, ránézett Sam Weller úrra, biccentett egyet, és ezt dörmögte:

- Ez az.

Sam Weller, aki sohasem volt gőgös és rátarti, barátságosan rámosolygott a mogorva kocsisra, és udvarias szavakkal bevallotta, hogy már volt szerencséjük egymáshoz.

- És ez pedig a hűséges szolga, akit én majdnem megfojtottam! - kiáltott fel Ben Allen úr. - Pickwick úr, hogy merte megengedni ennek az embernek, hogy közben járjon a húgom megszöktetésében? Magyarázatot kérek öntől, uram.

- Igen, magyarázza meg, uram! - kiáltott dühösen Bob Sawyer úr.

- Hiszen ez valóságos összeesküvés! - mondta Ben Allen úr.

- Alattomos csalás és alávalóság - tette hozzá Bob Sawyer úr.

- Gyalázatos gazság - jegyezte meg az öreg asszonyság.

- Jól behálózták magukat - jegyezte meg Martin.

- Kérem, hallgassanak meg - mondta Pickwick úr, mikor Ben Allen úr lerogyott arra a székre, amelyen eret szokott vágni a betegein, és előszedte a zsebkendőjét. - Én egyáltalán nem vettem részt ebben a dologban, kivéve, hogy egyszer jelen voltam a két fiatal légyottján, amelyet nem gátolhattam meg, de úgy gondoltam, hogy jelenlétem által az illetlenség legcsekélyebb látszatát is elkerüljük, holott máskülönben illetlenség lett volna találkozniuk; mindössze ennyi volt az én szerepem. A továbbiakban nem avatkoztam bele az ügybe, sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen sietősen akarnak egybekelni. Ámbár, vegyék tudomásul - tette hozzá Pickwick úr, hirtelen félbeszakítva önmagát -, vegyék tudomásul, azt egy szóval sem mondom, hogy megakadályoztam volna a házasságukat, még ha tudtam volna is, hogy ez a szándékuk.

- Hallják ezt? - szólt Benjamin Allen úr. - Hallották ezt mindnyájan?

- Remélem, hogy hallották - jegyezte meg Pickwick úr szelíden, s körülnézett. - És remélem - tette hozzá, s az arca kipirult, ahogy beszélt -, remélem, hogy a következőket is hallani fogják. Azt ugyanis, hogy amennyire én értesültem, uram, éppenséggel nem volt igaza, amikor a húgát szíve ellenére máshoz akarta erőltetni, s inkább az lett volna a kötelessége, hogy jósággal és elnézéssel pótolja a szüleit, akiket szegény leány már kicsi korában elvesztett. Ami pedig az én fiatal barátomat illeti, bátorkodom hozzátenni, hogy vagyoni és társadalmi helyzetét tekintve, legalábbis olyan jól áll, mint ön, ha ugyan nem jobban, s hogy hallani sem akarok többé az egész dologról mindaddig, amíg nem lesznek képesek illő nyugalommal és mérséklettel tárgyalni ezt a kérdést.

- Én is bátorkodom néhány megjegyzést tenni - szólalt meg Sam, előrelépve. - Tudniillik a társaság egyik tagja embernek nevezett.

- Ez nem tartozik a dologhoz, Sam - vágott közbe Pickwick úr. - Kérem, fogja be a száját.

- Nem is akarok én a dologhoz szólni, uram - felelte Sam. - Csak ezt hallgassák meg. Talán azt hiszi az a másik úr, hogy egy régi szerelem volt a játékban, de hát ebből egy szó sem igaz; mert a fiatal kisasszony mindjárt az ismeretségük elején kijelentette, hogy utálja. Tehát senki sem ütötte őt ki a nyeregből, s rajta ugyan az sem segítene, ha a kisasszonyka és Winkle úr sohasem látták volna egymást. Csak ezt akartam mondani, uram, s remélem, hogy ezzel nagyot könnyítettem a fiatalúr lelkén.

Sam Weller úr vigasztaló megjegyzései után rövid szünet állt be. Azután Ben Allen úr felkelt a székéről, és égre-földre esküdözni kezdett, hogy Arabellának sohasem szabad többé a szeme elé kerülnie; Bob Sawyer úr pedig Sam hízelgő leleplezései ellenére is rettenetes bosszút esküdött a boldog férj ellen.

De éppen abban a pillanatban, amikor a helyzet már kezdett fenyegetővé válni, Pickwick úr hatalmas segítséget nyert az öreg asszonyság személyében, akinek nyilván nagyon megtetszett az, hogy Pickwick úr védelmére kelt unokahúgának. A néni odalépett Benjamin Allenhez, s néhány vigasztaló szót mondott neki, aminek az volt a veleje, hogy utóvégre mégiscsak jó, ahogy történt, mert rosszabbul is történhetett volna; mennél kevesebbet firtatjuk a dolgot, annál jobb; szavára mondhatja, hogy utóvégre a baj nem is olyan nagy baj; ami megtörtént, megtörtént, és eső után nem kell köpönyeg; s több más efféle épületes dolgokat. Benjamin Allen úr azt felelte mindezekre, hogy tiszteli, becsüli a nénjét és mindenkit, de ha ők nem is bánják, engedjék meg neki, hogy a saját felfogását követhesse, mert jobban esik, ha a húgát élete fogytáig gyűlölheti, sőt azon túl is.

Allen úr ezt a nyilatkozatát vagy ötvenszer megismételte, mire végül az öreg asszonyság felfortyant, méltóságosan körülnézett, és megkérdezte, mit vétett ő voltaképpen, hogy sem korának, sem a társadalmi helyzetének nem adják meg a kellő tiszteletet, s hogy ilyen módon kell kérlelnie az unokaöccsét, akinek a szüleit is huszonöt esztendőn át ismerte, mielőtt még a fiú megszületett, s akit magát is ismert még fogatlan csecsemő korában. Nem is szólva arról, hogy jelen volt, amikor először nyírták le a haját, és számtalan más hétköznapi vagy ünnepélyes események alkalmával is segédkezett, amivel mindörökre bőven kiérdemelte, hogy Ben szeresse őt, ragaszkodjék hozzá, és engedelmeskedjék neki.

Míg a derék asszonyság ilyen módon leckéztette Ben Allent, Bob Sawyer és Pickwick úr bizalmasan beszélgetve a belső szobába vonultak, ahol Bob Sawyer úr több ízben a szájához emelt egy fekete palackot, melynek hatására arcvonásai lassanként megelégedett, sőt derűs kifejezést nyertek. Végül aztán kilépett a szobából, kezében a palackkal, s kijelentette, hogy nagyon sajnálja, amiért az imént úgy viselte magát, mint egy bolond; azt mondta, hogy igyanak Winkle úr és Winkle-né egészségére és jólétére; azt mondta, hogy nem irigyli a boldogságukat, hanem az első akar lenni, aki szerencsét kíván nekik. Ennek hallatára Benjamin Allen úr felugrott a helyéről, megragadta a fekete palackot, és szintén ivott az ünnepelt fiatal pár egészségére, olyan őszinte szívvel, hogy az erős pálinkától majdnem olyan fekete lett az arca, mint a palack. Aztán kézről kézre járt a fekete palack, amíg ki nem ürült, s végül üdvözölték egymást, kezet szorongattak mindnyájan, úgyhogy Martin ércbe öntött ábrázatán is mosoly játszadozott.

- Most pedig - mondta Bob Sawyer úr, tenyerét dörzsölgetve -, most pedig töltsük együtt ezt a vidám estét.

- Sajnálom - felelte Pickwick úr -, de vissza kell térnem a fogadómba. Egy ideje elszoktam már a fáradságos dolgoktól, s az utazás is nagyon megviselt.

- De egy csésze teát csak elfogad, Pickwick uram - mondta az öreg asszonyság ellenállhatatlan kedvességgel.

- Köszönöm szépen, de sajnos nem tehetem - felelte Pickwick úr.

A dolog úgy állt, hogy Pickwick úr távozásának legfőbb indítóoka az volt, hogy az öreg asszonyság csodálata szemmel láthatólag növekedett iránta. Bardellné jutott erről az eszébe, s az öreg néni minden egyes pillantásától kiverte a hideg verejték.

Minthogy Pickwick úr semmi áron sem akart maradni, az ő indítványára elhatározták, hogy Benjamin Allen fogja elkísérni az idősb Winkle úrhoz való útjában, s hogy a kocsi másnap reggel kilenc órakor a kapu előtt fog állani. Pickwick úr tehát ajánlotta magát, és Samuel Weller kíséretében visszatért a Bokor fogadóba. Megemlíthetjük még, hogy Martin rettenetes arcot vágott, amikor búcsúzáskor Samuel kezet fogott vele - egyszerre mosolygott és káromkodott, s ezekből a jelekből azt következtették, akik Martin úr sajátságait legjobban ismerték, hogy Weller úr társasága nagyon megtetszett neki, s hogy igényt tart további ismeretségre.

- Nyittassak egy külön nappali szobát, uram? - kérdezte Sam, amikor a Bokorba értek.

- Nem, minek, Sam - felelte Pickwick úr. - Már úgyis megvacsoráztam a közös étteremben s nemsokára lefekszem, nemigen volna hát érdemes. Nézze csak meg, hogy ki van a vendégszobában, Sam.

Weller úr lement, és rögtön vissza is tért azzal a hírrel, hogy csak egy úr van odalent; egy félszemű úr, aki a vendéglőssel együtt püspökbólét iszik - portóit naranccsal meg cukorral.

- Én is lemegyek hozzájuk - mondta Pickwick úr.

- Furcsa szerzet az a félszemű, tetszik tudni - jegyezte meg Weller úr, ahogy lekísérte a gazdáját. - Bolondját járatja ezzel a fogadóssal, uram, de annyira, hogy szegény feje jóformán azt sem tudja, hogy fiú-e vagy leány.

A félszemű ember, akire ez a megjegyzés vonatkozott - a szoba felső végében ült, s amikor Pickwick úr belépett, egy nagy hollandi pipából pöfékelt, szemét a vendéglős kerek arcára szögezte. A vendéglős egy vidám képű, öreg ember volt, s a félszemű éppen valami csodálatos históriát mesélt el neki, nyilván, mert több ízben ilyen kiáltásokkal szakította félbe:

- Ejha, igazán nem hittem volna! Még ilyen bámulatos dolgot sem hallottam életemben! Sohasem hittem volna, hogy ez lehetséges! - S egyéb ilyen álmélkodó kifejezések szaladtak ki a száján önkéntelenül, ahogy ott ült, és farkasszemet nézett a félszeművel.

- Jó estét kívánok, uram - mondta a fél szemű ember Pickwick úrnak. - Szép esténk van, kérem.

- Igazán nagyon szép - felelte Pickwick úr, mikor a pincér letett eléje egy apró kis kancsó konyakot és forró vizet.

Mialatt Pickwick úr a konyakját keverte, a félszemű komoly arccal időnként feléje pillantott, s végül így szólt:

- Azt hiszem, uram, hogy mi már találkoztunk valahol.

- Nem emlékszem önre - felelte Pickwick úr.

- Persze hogy nem - mondta a félszemű. - Ön nem ismert engem, de én ismertem két barátját, akik a választás idején az eatanswilli Pávában laktak.

- Ó, csakugyan! - kiáltott fel Pickwick úr.

- Igen - felelte a félszemű. - Elmeséltem nekik egy kis történetet az egyik barátomról, akit Tom Smartnak hívtak. Talán önnek is elmondták.

- Hogyne - felelte Pickwick úr mosolyogva. - Gyakran emlegették. Az ön nagybátyja volt, ha nem tévedek.

- Nem, nem - mondta a félszemű -, csak a nagybátyámnak a barátja.

- Bámulatos egy ember lehetett az a maga nagybátyja - jegyezte meg a fogadós, a fejét csóválgatva.

- Magam is azt hiszem - felelte a félszemű -, bátran elmondhatom róla, hogy csodálatos ember volt, azt hiszem. Mesélhetnék önöknek, uraim, egy olyan történetet erről a nagybátyámról, hogy igazán nagyon csodálkoznának.

- Igazán? - mondta Pickwick úr. - Hát mesélje el nekünk, uram, mesélje el feltétlenül.

A félszemű vigéc töltött magának a forralt borból, aztán kiitta; nagyot szippantott hollandi pipájából; odaszólt Samuel Wellernek, aki az ajtóban lebzselt, hogy nyugodtan benn maradhat, ha akar, mert a története nem titok. Aztán a fogadósra szegezte a szemét, és mesélni kezdte a történetet, mely a következő fejezetben olvasható.

- Az én nagybátyám, uraim - kezdte a vigéc -, a legvidámabb, a legmulatságosabb és a legokosabb fickó volt, aki valaha ezen a földön járt. Bárcsak ismerték volna, uraim. De jobban megfontolva a dolgot, mégis szívesebben veszem, uraim, hogy nem ismerték, mert ha ismerték volna, a természet rendje szerint most már aligha lehetnének életben, vagy legalábbis olyan rokkantak volnának, hogy otthon kellene üldögélniük, s minden társaságot kerülniük, én pedig meg lennék fosztva attól a nagy élvezettől, hogy önökkel beszélgethetek. Nem, uraim, nem; inkább azt kívánom, bárcsak az apjuk és az anyjuk ismerte volna a nagybátyámat. Bizonyosan rajongtak volna érte, különösen a tisztelt édesanyjuk; erre a fejemet teszem. S ha a számtalan erényei közül, melyekkel nagybátyám dicsekedhetett, kettő különösen kiemelkedett, merem állítani, hogy ez a kettő: saját gyártmányú puncsa volt és a bordalai. Bocsássanak meg, hogy ilyen hosszasan beszélgetek régmúlt érdemeinek szomorú emlékéről; de nem mindennap találkozunk olyan emberrel, mint amilyen az én nagybátyám volt.

Én különösen azt becsültem nagyra benne, hogy ő, uraim, bizalmas barátja és jó cimborája volt Tom Smartnak, aki a nagy Bilson és Slum céget képviselte, a Cateaton Streeten, a Cityben. Az én nagybátyám a Tiggin és Welps cég utazója volt, de jó sokáig majdnem ugyanazokon a helyeken utazgatott, mint Tom; s mindjárt az első este, amikor megismerkedtek egymással, a nagybátyám megszerette Tomot, és Tom megszerette a nagybátyámat. Alig félórai ismeretség után fogadtak egy új kalapba, hogy kettejük közül ki tud jobb puncsot készíteni, és ki issza ki hamarább. Ami a puncs készítését illeti, nagybátyám nyerte meg a fogadást, de az ivásban Tom verte meg őt körülbelül fél kanálhosszal. Aztán mind a ketten kértek még egy pohár puncsot, hogy koccinthassanak egymás egészségére, s attól fogva testi-lelki jó barátok lettek. Már hiába, uraim, nem tehetünk róla, az ilyen dolgokat a sors maga intézi.

Ami a külsejét illeti, nagybátyám valamivel alacsonyabb volt a középtermetűnél, de egy kicsit kövérebb volt, mint a legtöbb ember, s az arca is talán vörösebb volt egy árnyalattal a kelleténél. Vidámabb arcot sohasem láttak, uraim; hasonlított kissé a paprikajancsihoz, csakhogy sokkal szebb volt az orra és az álla; a szemében mindig jókedv csillogott, és szikrázott, s a mosoly sohasem tűnt el az arcáról, mégpedig nem az az örökös semmitmondó vigyorgás, hanem az igazi, jóízű, megelégedett mosoly. Egyszer kiesett kétkerekű kocsijából, s fejjel zuhant neki egy határkőnek. Ott feküdt eszméletlenül, az arcát úgy felhasogatta a sok kavics, ami egy rakáson állt az út mentén, hogy - saját kifejező szavaival élve - tulajdon édesanyja sem ismert volna rá, ha a sírjából kikelhetett volna. Csakugyan, uraim, ha meggondolom a dolgot, magam is azt hiszem, hogy nem ismert volna rá, mert amikor meghalt, nagybátyám kétéves és kéthónapos volt, s a magam részéről valószínűnek tartom, hogy a kavicsok nélkül is nem csekély zavarba hozta volna a derék asszonyságot nagybátyám lehajtott szárú csizmája, nem is beszélve vidám, veres ábrázatáról. No, egyszóval, ott feküdt, s amint később gyakran elbeszélte, az az ember, aki őt fölszedte, azt mondta, hogy éppen olyan jókedvűen mosolygott, mintha puszta tréfából vágódott volna ki az útra; s miután eret vágtak rajta, a visszatérő életerő első gyenge jele abban nyilatkozott meg, hogy felugrott az ágyában, hangosan elnevette magát, megcsókolta a fiatal nőt, aki a mosdótálat tartotta neki, s nyomban ürükotlettet és dióbefőttet rendelt. Nagyon szerette a dióbefőttet, uraim. Mindig azt mondta, hogy tapasztalatai szerint, ha ecet nélkül eszi, jobban ízlik utána a sör.

Az én nagybátyám mindig az őszi lombhulláskor indult nagy útjára; ilyenkor hajtotta be a követeléseket, és vette fel a megrendeléseket, az ország északi részében. Londonból Edinburghba ment, Edinburghból Glasgow-ba, Glasgow-ból aztán visszatért Edinburghba, onnét pedig halászbárkán vissza Londonba. Ezt úgy értsék azonban, uraim, hogy a második edinburghi látogatását csak a saját mulatságára tette meg. Rendszerint egy hétre ment vissza, hogy felkeresse régi barátait; és miután az egyikkel reggelizett, a másikkal villásreggelizett, a harmadikkal ebédelt, a negyedikkel vacsorált, ezt az egy hetet igazán pompásan töltötte el. Nem tudom, uraim, volt-e már része valamelyiküknek egy valódi, kiadós skót reggeliben, és elfogyasztott-e utána villásreggelire néhány kosár osztrigát vagy húsz üveg erős sört és befejezésül néhány pint whiskyt? Mert ha már volt benne részük valaha, akkor el fogják ismerni, uraim, hogy jó gyomrú ember legyen az, aki ezek után még ebédelni és vacsorázni is képes.

No de hát, a kutyafáját, uraim, az én nagybátyámnak az ilyesmi meg se kottyant! Olyan edzett ember volt, hogy fel sem vette. Sokszor emlegette előttem, hogy a dundee-belieket mindennap az asztal alá tudná inni, s utána szépen hazasétálna a tulajdon lábán. Pedig a dundee-belieknek, uraim, olyan jó torkuk és olyan erős puncsuk van, hogy nemigen találnák párját ezen a földtekén. Hallottam egyszer, hogy egy glasgow-i és egy dundee-beli tizenöt óra hosszat versenyt ittak egymással. Igaz, hogy mind a ketten megfulladtak a végén, s amennyire meg lehetett állapítani, ugyanabban a pillanatban; de ettől a csekélységtől eltekintve, éppen olyan jól érezték magukat, uraim, mint azelőtt.

Egy este, huszonnégy órával előbb, hogy a hajón Londonba indult, nagybátyám egyik legrégibb barátjával ebédelt valami Mac- és még egy csomó szótag nevű tanácsosnál, aki Edinburgh városában lakott. Felesége is volt a tanácsosnak, továbbá három lánya, egy felnőtt fia; s a nagybátyám tiszteletére meghívott még három-négy derék, termetes, bozontos szemöldökű öreg skótot is, hogy a társaság annál vidámabb legyen. Pompás lakoma volt. Volt ott füstölt lazac, finn tőkehal, bárányfej és egy haggis - azaz egy híres skót húspuding, uraim, amire a nagybátyám azt szokta mondani, hogy az asztalra tálalva nagyon hasonlít egy kis Ámor hasához -, azonkívül még sok más fogás, aminek a nevét már elfelejtettem, de azért felséges falatok voltak. A lánykák csinosak és kedvesek voltak; a tanácsos felesége a legjobb lelkű asszony, aki valaha élt; a nagybátyám pedig ritka jó kedvében volt; ennek pedig az lett a következménye, hogy a kisasszonykák folyton nevetgéltek, az öreg hölgy hangosan kacagott, a tanácsos és a többi öreg cimbora az egész idő alatt ordítozott és kiabált, hogy az arcuk egészen belevörösödött. Nem emlékszem már pontosan, hogy hány pohár whisky-grogot ittak meg fejenként a vacsora után, csak annyit tudok, hogy a tanácsos felnőtt fia éjfél után egy órakor már alig tudott gagyogni, amikor el akarta énekelni annak a nótának az első strófáját, hogy: Vili egy mérce árpát főz; s amikor a nagybátyám látta, hogy már egy jó félórája csak ő egyedül nem került az asztal alá, úgy gondolta, hogy most már lassacskán ideje volna távozni; annyival is inkább, mert már este hét órakor elkezdték az ivást. De aztán eszébe jutott, hogy talán mégsem illik éppen most faképnél hagyni a társaságot; minélfogva megválasztotta magát elnöknek, kevert még egy pohár grogot, felállt, hogy igyék a saját egészségére, nagyon szép kis szónoklatot intézett önmagához, és nagy lelkesedéssel ürítette ki a poharát. De erre sem ébredt fel senki; a nagybátyám ivott tehát még egy kortyot, ezúttal kizárólag azért, hogy a grog meg ne ártson neki, aztán fejébe gyűrte a kalapját, és kitámolygott az utcára.

Zord, szeles éjszaka volt, mikor a nagybátyám a tanácsos kapuját betette maga mögött. Kalapját mélyen a fejébe nyomta, hogy a szél le ne kapja, zsebre vágta mindkét kezét, föltekintett az égre, és egy futó pillantással tájékozódott az időjárásról. A felhők nyílsebesen száguldottak el a hold előtt, s hol teljesen elsötétítették, hol pedig szabadon hagyták, hogy leragyoghasson az égről, és megvilágítson mindent körös-körül; azután máris újra továbbszáguldottak, fokozott gyorsasággal, és mindent sötétségbe borítottak. - "No hát, ez igazán nem járja - mondta a nagybátyám, a zivatarhoz beszélve, mintha sértve érezné magát személyesen. - Ilyen időben nem lehet utazni. Nem, ezt semmi áron nem lehet eltűrni" - tette hozzá a nagybátyám nagyon erélyes hangon. S miután még néhányszor megismételte mindezt, nagy nehezen visszanyerte ismét az egyensúlyát - tudniillik egy kissé elszédült, mert olyan sokáig nézett fel az égre -, és vidáman továbbsétált.

A tanácsos háza Canongate-ben volt, nagybátyám pedig a Leith Walk másik végébe iparkodott, s így egy mérföldnél is hosszabb útja volt. Mindkét oldalról nagy, ormótlan, magányos épületek meredtek a sötét égre, megbarnult, viharvert homlokzattal, és az ablakaik mintha ugyanarra a sorsra jutottak volna, mint az emberi szem, elhomályosodtak és beestek a vénségtől. Hat-, hét- és nyolcemeletes házak voltak ezek; emelet emeletre rakva, mint a gyerekek kártyavárai, s rávetették sötét árnyékukat az utca darabos kövezetére, úgyhogy a sötét éjszaka még sötétebbnek látszott. Itt-ott, messzire egymástól néhány elszórt olajlámpa égett, de csak arra szolgáltak, hogy megsejtessék egy-egy zsákutca homályos bejáratát, vagy rávilágítsanak egy közös lépcsőre, amely meredek és bonyolult kanyarulataival különböző felső emeletekre vezetett. Minthogy mindezt olyan ember szemével nézte, aki már azelőtt is nagyon sokszor látta, nem volt rá semmi oka, hogy sokat törődjön velük; mindkét hüvelykujját a mellénye egy-egy zsebébe dugva, lépegetett végig az úttest közepén, s időnként azzal mulattatta magát, hogy különböző daltöredékeket énekelt, olyan erőteljesen és olyan lelkesen, hogy a békés és tisztes polgárok felriadtak első álmukból, s remegve feküdtek az ágyukban, amíg a hangok a távolban el nem enyésztek; utána pedig azzal nyugtatták meg magukat, hogy biztosan csak valami részeg mihaszna volt, aki nem talál haza, s melegen betakaróztak, és ismét álomba merültek.

Azért írtam le ilyen részletesen, uraim, hogy a nagybátyám miként ballagott az utca közepén hüvelykujját a mellényzsebébe dugva, mert, amint ő maga is gyakran szokta mondani (méghozzá teljes joggal), az egész történetben semmi rendkívüli nincs, ha mindjárt az elején tudomásul nem vesszük, hogy nagybátyámnak egyáltalán nem voltak romantikus és képzelgő hajlamai.

A nagybátyám tehát, uraim, hüvelykujját a mellényzsebébe dugva a kocsiút kellős közepén, hol egy szerelmi, hol pedig egy bordalból énekelt el egy-egy versszakot, s amikor már mind a kettőből kifogyott, szépen fütyörészni kezdett, amíg az északi hídhoz nem ért, mely Edinburghban az óvárost és az újvárost összeköti. Itt egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye azt a sok-sok kusza fénypontocskát, amelyek egymás fölött ragyogtak, úgy, hogy csillagoknak nézhette volna az ember, s amelyek egyrészt az erőd falairól, másrészt Calton Hillről villogtak le, mintha csak valóságos kivilágított kastélyok lettek volna a levegőben; s alattuk mély álomba merülve feküdt a sötétségben és árnyékban az ódon, festői óváros: Holyrood vára és kápolnája, amelyet, mint nagybátyám egyik barátja szokta mondani, éjjel-nappal az öreg Artusz király testőrsége őrzött, komoran és sötéten meredt fel az égre, mint valami zordon géniusz, mely oly hosszú időn át vigyázott az ősi városra. Mondom, uraim, a nagybátyám itt egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen; aztán megdicsérte az időt, mely egy kissé kiderült, habár a hold már lenyugvóban volt; aztán megint ugyanolyan büszke, fenséges léptekkel indult tovább, mint az előbb; méltóságteljesen lefoglalta magának a kocsiút közepét, s körülnézett, mintha azt kívánná, hogy bárcsak jönne valaki, és próbálná elvitatni tőle ezt a jogát. Történetesen azonban nem akadt senki, aki kétségbe vonta volna az úttesthez való jogát; s ennélfogva, hüvelykujját a mellényzsebébe dugva, olyan szelíden és békésen folytatta az útját, mint egy kezes bárány.

Ahogy a nagybátyám Leith Walk végére ért, keresztül kellett vágnia egy meglehetősen nagy puszta telken, hogy befordulhasson abba a rövid kis utcába, amely egyenesen a lakásához vitt. Ezen az üres, elhagyatott területen akkoriban állt egy bekerített telek, valami kerékgyártónak a tulajdona, aki a postaigazgatóságtól a kimustrált postakocsikat rendszeresen megvásárolta; s minthogy a nagybátyám nagyon szerette a postakocsikat, régit, újat, közepes korút egyaránt, hirtelen az az ötlete támadt, hogy letér kissé az útjáról, s a kerítésen keresztül megnézi ezeket a postakocsikat - emlékezett rá, hogy látott ott egy egész rakást, egymás hegyén-hátán, rendkívül elhanyagolt és megrongált állapotban, jórészt szétszedve. Az én nagybátyám, uraim, nagyon lelkes és nagyon elszánt természetű ember volt; s amikor látta, hogy a deszkapalánk résein nem tud belesni, átmászott a kerítésen, szép nyugodtan leült egy vén kocsitengelyre, és komoly arccal kezdte nézegetni a postakocsikat.

Lehetett ott vagy tíz-tizenkét kocsi, sőt talán még több is - a nagybátyám erről soha nem tudott bizonyosat mondani, s minthogy a számadatok tekintetében nagyon pedáns ember volt, nem is nyilatkozott erről soha határozottan - de azért ott állt valamennyi tarka összevisszaságban, a lehető legelhanyagoltabb állapotban. Az ajtók ki voltak szakítva sarkaikból és hiányoztak, a bélés le volt tépve, s csak imitt-amott fityegett még egy-egy foszlánya a rozsdás szögeken, a lámpák is hiányoztak, a kocsirudak régen eltűntek, a vasalásuk megrozsdásodott, a festés lekopott, a hasadékokon keresztül befütyült a szél a puszta faalkotmányba; s az esővíz, amely meggyülemlett a tetejükön, cseppenként hullott be tompa, szomorú kopogással. Egyszóval, a hajdani postakocsiknak szétmálló vázai voltak ezek, s e magányos helyeken, éjnek évadján nagyon gyászosan, nagyon komoran festettek.

Nagybátyám tenyerébe hajtotta a fejét, és azokra a dolgos, serény emberekre gondolt, akik évekkel ezelőtt ezekben a régi postakocsikban robogtak városról városra, s akik azóta szintén elnémultak és átalakultak; arra a sok emberre gondolt, akiknek ezek a korhadt, szúette kocsik valamikor hosszú esztendőkön át estéről estére, szép időben, csúnya időben egyaránt meghozták a híreket, amelyeket szorongva lestek, meghozták a pénzt vagy a váltót, amit alig győztek várni, meghozták az ígért levelet, hogy az írója jól van és egészséges, vagy a váratlan híreket, betegségről és halálról. A kereskedő, a szerető, a feleség, az özvegy, az anya, az iskolás fiú, s még az apró gyerek is, aki a levélhordó kopogtatására az ajtóhoz tipegett, milyen sóváran leste valamikor, hogy jön-e már a vén postakocsi; és most vajon hová lettek ezek valamennyien?

A nagybátyám, uraim, mindig úgy mesélte, hogy akkor, ott, ezen járt az esze; de én inkább azt gyanítom, hogy később tanulta be egy könyvből - ugyanis ő határozottan azt állította, hogy amikor ott ült az öreg kocsitengelyen és a postakocsik romjait nézegette, félig-meddig álomba merült, és csak a toronyóra tompa ütése riasztotta fel, amikor kettőt ütött. Mármost, a nagybátyám nem volt valami gyors észjárású ember, és ha csakugyan végiggondolta volna mindezt, akkor bizonyosra veszem, hogy a gondolatai legalábbis fél háromig foglalkoztatták volna. Én ugyanis, uraim, határozottan azon a nézeten vagyok, hogy a nagybátyám szépen elszenderült anélkül, hogy a világon bármire is gondolt volna.

De hát akárhogyan áll is a dolog, elég az hozzá, hogy a toronyóra kettőt ütött. Nagybátyám felébredt, megdörzsölte a szemét, és csodálkozva pattant fel a helyéről.

Alig némult el a harangszó, az egész csöndes és elhagyatott telek egyszerre megélénkült, és benépesedett. A kocsiajtók megint ott voltak a helyükön, a bélés hibátlan, a vasalás olyan lett, mint új korában, a mázolás megint friss volt, a lámpák égtek, minden bakon párnák és nagy köpönyegek; a hordárok csomagokat raktak minden rekeszbe, a kalauzok elhelyezték a levélzsákokat, az istállófiúk nagy vödör vizekkel öntözték meg az újjávarázslódott kerekeket; tömérdek kocsis rohant elő, és minden postakocsinak berakta a rúdját; utasok érkeztek, málhákat raktak fel, lovakat fogtak be, szóval világosan látszott, hogy mindegyik kocsi indulni készül. A nagybátyám, uraim, olyan tágra nyitotta a két szemét, hogy élete fogytáig mindig is csodálkozott rajta, miképpen volt lehetséges, hogy később mégis be tudta csukni újra.

- No, hallja-e - szólalt meg egy hang, s a nagybátyám egy kezet érzett a vállán. - Ön belső helyet váltott. Jó lesz beszállni.

- Hogy én jegyet váltottam? - kérdezte a nagybátyám, hátrafordulva.

- Hát persze hogy ön.

Uraim, nagybátyámat úgy elfogta a csodálkozás, hogy egy szót sem tudott szólni. De a legfurcsább az volt a dologban, hogy ámbár roppant sokan voltak, és minden pillanatban új alakok érkeztek, nem lehetett tudni, hogy honnét jönnek; mintha csak valami különös módon a föld alól bújtak volna ki, vagy a levegőből szálltak volna le, s éppen olyan rejtélyesen el is tűntek. Mihelyt egy hordár felrakta a kocsira a poggyászt, és átvette a bérét, sarkon fordult, és nyoma veszett, s mielőtt még nagybátyámnak jóformán ideje lett volna érdeklődni, hogy mi történik vele, újabb csomó hordár bukkant elő, és cammogott odább a sok csomag terhe alatt, mely szinte agyonnyomta őket. Az utasok is mind olyan furcsán voltak öltözve! Nagy, bő kabátok, széles csipkeszegéllyel, kihajtott ujjakkal, gallér nélkül, és parókák, uraim, nagy, régimódi parókák, szalagos, tincses parókák. A nagybátyám sehogyan sem tudott kiokoskodni a dologból.

- No, beszáll-e már? - kérdezte az az ember, aki az imént már megszólította a nagybátyámat. Postakocsi-kalauznak volt öltözve, parókát viselt a fején, s óriási, felhajtott kabátujjakat; az egyik kezében lámpást tartott, a másikban egy hatalmas régimódi mordályt, amelyet éppen a fegyverládába akart berakni. - Beszáll-e már végre, Jack Martin? - mondta a kalauz, s a nagybátyám arcába világított.

- Mi a szösz! - mondta a nagybátyám, egy-két lépést hátrálva. - Hogy komázik az emberrel!

- Így áll a neve az utasok lajstromán - felelte a kalauz.

- Talán az is ott áll, hogy úr? - mondta a nagybátyám; mert úgy érezte, uraim, hogy egy kalauz, aki őt nem ismeri, nem szólíthatja egyszerűen Jack Martinnak, és hogy ezt a vakmerőséget a postaigazgatóság bizonyára nem helyeselné, ha tudomást szerezne róla.

- Nem, az nem áll ott - jegyezte meg a kalauz nagy lelki nyugalommal.

- És a viteldíjam is ki van fizetve? - kérdezte a nagybátyám.

- Hát persze hogy ki van fizetve - felelte a kalauz.

- Igazán, csakugyan? - mondta a nagybátyám. - No hát, akkor gyerünk! Melyik az én kocsim?

- Ez ni - felelte a kalauz, rámutatva egy ódivatú edinburgh-londoni postakocsira, amelynek nyitott ajtaja előtt le volt eresztve a hágcsója. - Megálljon! Itt van a többi utas. Hadd szálljanak be ők először.

Alighogy a kalauz ezt kimondta, egyszerre csak egy fiatal gavallér lépett nagybátyám szeme elé, fején hajporos parókával, ezüstpaszományos égszínkék kabátban, melynek hosszú és bő szárnyai voltak, kanavásszal bélelve. Tiggin és Welps mintás kartonnal és mellénybéléssel kereskedtek, uraim, s ennélfogva a nagybátyám első pillantásra meg tudta ítélni a szöveteket. A fiatal gavallér térdnadrágot viselt, selyemharisnyát, valami lábszárvédőfélét, és csatos cipőt. Csipkés kézelő volt rajta, fején háromszögletű kalap, az oldalán pedig egy hosszú, hegyes kard lógott. Mellényének a két szárnya félig eltakarta a combjait, s nyakkendőjének a csücske a derekáig ért. Peckesen és méltóságteljesen lépkedett a postakocsi ajtaja elé, leemelte a kalapját, és kinyújtott karral tartotta a levegőben a feje fölött; s ugyanakkor begörbítette a kisujját, mint némely finomkodó ember, amikor felemeli a teáscsészéjét; összeütötte a bokáit, mélyen meghajtotta magát, aztán előrenyújtotta a bal kezét. Nagybátyám már éppen feléje akart lépni, hogy barátságosan kezet rázzon vele, amikor észrevette, hogy ez az udvariasság nem neki szól, mert ebben a pillanatban jelent meg a postakocsi felhágójánál egy ódivatú, zöld bársonyruhába öltözött hölgy. Hosszú derekú ruhája volt és csipkés derékfűzőt viselt. Fején nem volt kalap, uraim, hanem egy fekete selyemcsuklya; egy pillanatig körülnézett, ahogy éppen be akart szállni a kocsiba, s látni lehetett az arcát, amihez fogható szépet a nagybátyám még soha életében nem látott, még festményen sem. A gyönyörű hölgy beszállt a kocsiba, s közben megemelte a ruháját, s nagybátyám ünnepélyes esküvel erősítette, valahányszor ezt a történetet elmondta, hogy sohasem hitte volna, hogy láb és boka elérhetik a tökéletességnek ezt a fokát, ha a tulajdon két szemével nem látta volna.

Csak egyetlen pillantást vethetett erre a szép arcra a nagybátyám, mégis észrevette, hogy a fiatal hölgy könyörgő tekintettel néz rá, és hogy nagyon riadtnak és kétségbeesettnek látszik. Az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a hajporos parókás fiatalember, noha nagyon adja a gavallért, ami mind nagyon szép volt, nagyon előkelő és nagyszabású - a hölgy csuklóját alaposan megszorította, amikor beszállt, s nyomban utána maga is beült a kocsiba. Velük volt még egy nagyon rossz arcú ember, feszülő, sötétbarna parókával a fején, szilvakék kabátban, oldalán hatalmas szablyával és csípőjéig érő csizmákban; s amikor letelepedett közvetlenül a fiatal hölgy mellé, aki közeledtére a kocsi szögletébe húzódott, nagybátyámban csak megerősödött első föltevése, hogy itt valami titokzatos és sötét dolog van készülőben, vagy amint ő szokta mondani, hogy itt "valami hiba van a kréta körül". Bámulatos gyorsasággal el is határozta magában, hogy okvetlenül segítségére siet majd a hölgynek, bármi veszedelem fenyegetné.

- Ördög és pokol! - kiáltott fel a fiatalember, megragadva kardjának markolatát, amikor nagybátyám beszállt a postakocsiba.

- Mennykő és villám! - dörögte a másik úriember. S azzal kirántotta a kardját, és minden további teketóriázás nélkül rátámadt a nagybátyámra. Nagybátyám keze ügyében nem volt fegyver, de roppant ügyesen lekapta a rossz arcú ember fejéről a háromszögletű kalapot s ahogy a kard hegye keresztülszaladt a kalapon, két oldalát összefogta s erősen megmarkolta a kard pengéjét.

- Szúrja le hátulról! - kiáltotta a rossz arcú ember a társának, mialatt igyekezett visszaszerezni a kardját.

- Azt nem ajánlom - kiáltott fel nagybátyám, és fenyegetőleg emelte feléje egyik cipője sarkát. - Kitaposom az agyvelejét, ha van neki, ha pedig nincs, akkor szétzúzom a koponyáját.

Minden erejét összeszedve, nagybátyámnak sikerült kicsavarnia a rossz arcú ember markából a kardot, s szépen kihajította a kocsi ablakán; mire a fiatalabbik úriember megint elkáromkodta magát, hogy: "Ördög és pokol!", s megint a kardja markolatához kapott, de azért nem húzta ki. Talán azért, uraim, ahogy a nagybátyám mondta mindig mosolyogva, talán azért, mert félt, hogy megijeszti vele a hölgyet.

- Nos, uraim - mondta a nagybátyám, nagy nyugalommal visszaülve a helyére -, én nem kívánom senkinek a halálát vagy a pokolba jutását, se villámmal, se pedig anélkül egy hölgy jelenlétében; s a mennykőből és az ördögből is elég volt egy útra; ha tehát önöknek is úgy tetszik, üljünk vissza a helyünkre, mint békés útitársak. Hé, kalauz, adja fel ennek az úrnak a szablyáját.

Alig ejtette ki nagybátyám ezeket a szavakat, máris megjelent a kalauz a kocsi ablakánál, kezében a karddal. Magasra emelte a lámpását, és komoly tekintettel nézett fel a nagybátyámra, ahogy beadta a kardot; nagybátyám pedig a lámpás fényénél nagy meglepetésére azt látta, hogy a kocsi körül tömérdek sok postakocsi-kalauz tolong, és valamennyien komoly arccal őt nézik. Soha életében nem látott még annyi sápadt arcot, annyi vörös kabátot és annyi komoly tekintetet.

- Mondhatom, ilyen furcsa dolog se történt még velem életemben - vélte a nagybátyám. - Engedje meg, hogy visszaadjam a kalapját.

A rossz arcú úr szó nélkül vette át háromszögletű kalapját, figyelmesen megnézte közepén a lyukat, aztán ünnepélyes arccal parókájára illesztette; olyan ünnepélyességgel, melynek hatását némiképpen csökkentette, hogy ebben a pillanatban egy nagyot tüsszentett, s a kalap ettől megint lerepült a fejéről.

- Mehet! - kiáltotta a kalauz, aki lámpást tartott a kezében, s felmászott a hátsó kis ülésre.

Elindultak. Nagybátyám kinézett a kocsi ablakán, ahogy kihajtottak az udvarról, s észrevette, hogy a többi postakocsi, a kocsisokkal, kalauzokkal, lovakkal és utasokkal együtt, lassú lépésben szakadatlanul csak körbe-körbe jár, lassú lépésben, óránként körülbelül öt mérföldnyi sebességgel. A nagybátyámat erre elöntötte a méreg, uraim. Kereskedő ember volt, s úgy érezte, uraim, hogy a postacsomagokkal nem illik kukoricázni, s elhatározta rögtön, hogy mihelyt megérkezik Londonba, jelentést tesz az esetről a postaigazgatóságnak.

Egyelőre azonban minden gondolatát lefoglalta a szép fiatal hölgy, aki a kocsi legtávolabbi sarkában ült, s az arcát teljesen elfödte a csuklyájával. Az égszínkék kabátos úr szemben ült vele, a szilvaszín kabátos úr pedig mellette, és le nem vették róla a szemüket. Hacsak egyet rezdült is a csuklyája, nagybátyám hallotta, hogy a rossz arcú ember rögtön a kardjára üt, a másiknak pedig a lélegzéséből állapította meg (tudniillik olyan sötét volt, hogy az arcát nem láthatta), hogy olyan dühös képet vág, mintha le akarná nyelni a hölgyet. Nagybátyámat kezdte a dolog egyre jobban érdekelni, s elhatározta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, ő bizony bevárja, hogy mi lesz a vége. Imádta a szép szemeket, a bájos arcokat meg a szép lábakat és bokákat; egyszóval szerette az egész női nemet. Ez már a vérében van a mi családunknak, uraim; magam is ilyen vagyok.

Nagybátyám különböző fortélyokkal iparkodott a hölgy figyelmét magára vonni, vagy pedig legalább beszédbe ereszkedni a rejtélyes urakkal. De hiábavaló volt minden. Az urak nem akartak szóba elegyedni vele, a hölgy pedig nem mert. Nagybátyám tehát időnként kidugta a fejét a kocsi ablakán, és rákiáltott a kocsisokra, hogy miért nem hajtanak sebesebben. Majdnem rekedtre kiabálta magát, de senki sem hederített rá. Hátradőlt tehát a kocsiban, és a szép arcról meg a szép lábakról kezdett gondolkozni. Ez már jobban sikerült; gyorsabban telt az idő, s nem ért rá azon csodálkozni, hogy mi történik, és hogy miként került ő ilyen furcsa helyzetbe. De nem azért, mintha talán inába szállt volna a bátorsága, uraim, nem, mert az én nagybátyám nagyon vidám, gondtalan, könnyed ember volt, aki sokat kószált a világban, és nem félt még az ördögtől sem.

Egyszerre csak megállt a postakocsi.

- Hé! - kiáltott fel a nagybátyám. - Már meg mi baj van?

- Kiszállni! - mondta a kalauz, és lebocsátotta a hágcsót.

- Itt? - kérdezte a nagybátyám csodálkozva.

- Itt - felelte a kalauz.

- Eszem ágában sincs kiszállni - mondta a nagybátyám.

- Jól van, hát akkor maradjon ott, ahol van - mondta a kalauz.

- Maradok is - mondta a nagybátyám.

- Jól teszi - mondta a kalauz.

A többi utas nagy figyelemmel hallgatta ezt a párbeszédet, s miután látták, hogy a nagybátyám nem hajlandó kiszállni, a fiatalabbik úr kifurakodott mellette a kocsiból, hogy kisegítse a hölgyet. A rossz arcú ember közben a lyukat nézegette háromszögletű kalapja tetején. A gyönyörű fiatal hölgy, ahogy elsuhogott nagybátyám mellett, fél pár kesztyűjét kezébe ejtette, s egy szócskát súgott oda neki halkan, s az arca olyan közel ért hozzá, hogy nagybátyám az orrán érezte forró leheletét; ez az egyetlen szócska pedig ez volt: "Segítség!" A nagybátyám erre rögtön kiugrott a kocsiból, uraim, méghozzá olyan hevesen, hogy a kocsi ringatózni kezdett a rugóin.

- Ó! Hát mégis meggondolta magát? - mondta a kalauz, mikor látta, hogy a nagybátyám kiszállt.

Nagybátyám néhány pillanatig csak nézte a kalauzt, és azon tanakodott magában, nem volna-e jobb, ha kiragadná kezéből régimódi puskáját, s lelőné a szablyás urat, a másikat pedig agyonverné a puskatussal, aztán karon ragadná a hölgyet, és kereket oldana vele együtt. De aztán jobban meggondolva a dolgot, mégis elejtette ezt a tervet, mert túlságosan színpadiasnak találta a végrehajtását; és követte a két rejtélyes embert, akik közrefogva a hölgyet, beléptek abba az ódon házba, melynek homlokzata előtt a postakocsi megállt. Befordultak a kapu alatt, nagybátyám pedig ment utánuk.

A nagybátyám már sok elhagyott, romba dőlt házat látott életében, de ilyet még soha. Külseje után ítélve, valamikor egy nagy vendégfogadó lehetett; de a teteje már sok helyen beomlott, a lépcső meredek volt, egyenetlen és rongált. A szobában, ahova beléptek, egy óriási tűzhely volt, nagy, kormos, füstös kandalló, de tűz nem égett benne. Elhamvadt fahasábok könnyű fehér hamujával volt tele a tűzhely, de a kandalló hideg volt, s az egész terem sötét és komor.

- No - mondta a nagybátyám, ahogy körülnézett -, hát ez már mégiscsak furcsa eljárás, gondolom, hogy egy postakocsi hat és fél mérföldet tesz meg egy óra alatt, aztán megáll, Isten tudja, mennyi időre egy ilyen zsiványtanya előtt. Megírom az újságoknak. Hadd tudják meg az emberek.

Nagybátyám ezt elég hangosan mondta, s olyan nyíltan és tartózkodás nélkül, hogy lehetőleg beszélgetésbe kezdjenek az idegenek. De egyik férfi sem vett tudomást róla, csak egymással pusmogtak, és közben sötét pillantásokat vetettek feléje. A szép hölgy a szoba túlsó végében ült, s egyszer tett egy mozdulatot, intett a kezével, mintha segítségért könyörögne a nagybátyámnak.

Végre aztán a két idegen egy kissé közelebb lépett, és a társalgás csakugyan megkezdődött.

- Úgy látszik, maga nem tudja, komám, hogy ez egy különszoba - szólalt meg az égszínkék kabátos úriember.

- Nem, nem tudom, komám - felelte a nagybátyám. - Csak azt szeretném tudni, hogy ha ez egy különszoba, amit maguk rendeltek maguknak erre az alkalomra, akkor milyen lehet itt a közös étterem.

S azzal a nagybátyám letelepedett egy magas hátú karosszékbe, és olyan alaposan méregetni kezdte az égszínkék úriembert, hogy ha Tiggin és Welps tisztán ennek a szemmértéknek az alapján levághattak volna egy ruhára való mintás kartont, ez egy ujjnyival sem lett volna több vagy kevesebb a kelleténél.

- Takarodjék ki innét - mondta egyszerre a két férfi, s mind a ketten a kardjukhoz kaptak.

- Tessék? - mondta a nagybátyám, mintha egy szót sem értett volna mindebből.

- Takarodjék innét, vagy pedig halál fia - mondta a rossz arcú szablyás úriember, s már ki is rántotta hatalmas kardját, és hadonászni kezdett vele a levegőben.

- Szúrd le! - kiáltotta az égszínkék úriember, aki szintén kirántotta a kardját, és három-négy lépést hátrált. - Szúrd le!

A szép hölgy hangosan elsikoltotta magát.

Nagybátyám mindig híres volt a bátorságáról és a lélekjelenlétéről. Miközben látszólag olyan közönyösen fogta fel, ami körülötte történik, egész idő alatt suttyomban nézelődött a szobában, keresett valami fegyvert, amivel védekezhetne, s abban a pillanatban, ahogy a kardok kirepültek hüvelyükből, a kandalló sarkában észrevett egy fonott markolatú régi vívótőrt, rozsdás hüvelyben. Egy ugrással elkapta, kirántotta hüvelyéből, vitézül megforgatta a feje fölött, odakiáltott a szép hölgynek, hogy álljon félre az útból, székét az égszínkék úriemberhez vágta, a tőr hüvelyét a szilvaszínű úriemberhez, s felhasználván a zűrzavart, egyszerre támadt rá mind a kettőre.

Uraim, ismerek egy történetet - régi történet, de igaz - egy fiatal, derék írről, aki arra a kérdésre, hogy tud-e hegedülni, azt felelte, hogy bizonyosan tud, de mégsem meri határozottan állítani, mert még sohasem próbálta.

Ez a történet nagybátyámra is talál és az ő vívására. Soha azelőtt kard vagy tőr nem volt a kezében, kivéve egyszer, amikor III. Richardot játszotta egy műkedvelő előadáson, de ez alkalommal is megegyezett Richmonddal, hogy Richmond hátulról fogja őt ledöfni anélkül, hogy előbb vívnának; itt azonban két tapasztalt vívóval verekedett és hadakozott; osztogatta és kivédte a vágásokat, kitért, ugrott, támadott, olyan férfiasan és ügyesen, ahogy csak lehetett, habár addig a pillanatig fogalma sem volt róla, hogy konyít ehhez a tudományhoz - ami csak azt bizonyítja, uraim, hogy milyen igaz a régi közmondás, hogy az ember sohasem tudhatja, mit tud, amíg meg nem próbálta.

A küzdelem óriási zajjal járt; a három bajvívó úgy káromkodott, mint a huszárok és kardjaikkal úgy csattogtak, mintha a newporti vásáron az összes eladó kések és pengék egyszerre kezdtek volna csörögni. Mikor a harc a leghevesebb volt, a szép hölgy félrehajtotta csuklyáját, valószínűleg azért, hogy a nagybátyámat bátorítsa; és a nagybátyám olyan ragyogó szépségű arcot pillantott meg, hogy ötven emberrel is szembeszállt volna, hogy meghalhasson egy mosolyáért. Már előbb is csodákat művelt, most azonban úgy kezdett vagdalkozni, mint egy dühöngő óriás.

Ebben a szent pillanatban megfordult az égszínkék úriember, s látván, hogy a fiatal hölgy felfedte arcát, dühében és féltékenységében felordított, s kardjával a hölgy szép keble felé döfött, azzal a szándékkal, hogy átszúrja a szívét, mire a nagybátyám úgy felhördült, hogy az egész ház megremegett bele. A fiatal hölgy könnyedén félreugrott, kikapta a fiatalember kezéből a kardot, s mielőtt az még visszanyerte volna egyensúlyát, a falhoz szorította és markolatig döfte szívébe saját kardját, úgy, hogy a penge a faburkolatba hatolt, s az égszínkék úr jó erősen odaszögeződött a falhoz. A gyönyörű fiatal hölgy nagyszerű példát mutatott ezzel. Nagybátyám hangos diadalordítással és ellenállhatatlan erővel ugyanabba az irányba szorította ellenfelét, beledöfte az ódon vívótőrt mellényének egyik nagy piros virágjába, s odaszögezte őt a barátja mellé; ott rugdalózott és ficánkolt, uraim, mind a két útitársa, halálküzdelmükben úgy rángatózva karjukkal és lábukkal, mint a bábszínház figurái, melyeket egy zsinóron mozgatnak. A nagybátyám később gyakran mondogatta, hogy ez a legbiztosabb eszköz eltenni láb alól az ellenségünket, csak az az egy hibája van, hogy egy kissé drága, mert minden egyes harcképtelenné tett ember egy kardjába kerül.

- A postakocsi! Hol a postakocsi! - kiáltott fel a szép hölgy, s odarohant a nagybátyámhoz, és szép karjait a nyaka köré fonta. - Talán még megmenekülhetünk.

- Talán? - kiáltott fel a nagybátyám. - Hogyan, drágám, hát van még valaki, akit le kell szúrni?

A nagybátyám ugyanis kissé csalódottnak érezte magát, uraim, mert úgy gondolta, hogy az öldöklés után jólesnék egy kis nyugodt szerelmeskedés, már csak a változatosság kedvéért is.

- Nincs egy perc veszíteni való időnk se - mondta a fiatal hölgy. - Ő (s ezzel az égszínkék ruhás fiatalemberre mutatott) a hatalmas Filletoville márki egyetlen fia.

- No, akkor attól tartok, drágám, hogy már sohasem fogja örökölni az apja címét - mondta a nagybátyám, s hidegvérrel nézte a fiatalembert, aki oda volt szögezve a falra, mint valami lepke. - Maga gondoskodott róla, egyetlenem, hogy magva szakadjon a főúri családnak.

- Ezek a banditák elraboltak hazulról - mondta a fiatal hölgy, s csak úgy tüzelt az arca haragjában. - A gazember egy óra múlva erőszakkal akart feleségévé tenni.

- Szemtelen fráter! - mondta a nagybátyám, s egy megvető pillantást vetett Filletoville haldokló örökösére.

- Kitalálhatja abból, amit látott - mondta a szép fiatal hölgy -, hogy a cinkostársával együtt meggyilkoltak volna, ha segítségért merek fordulni valakihez. Ha a bűntársai itt találnak bennünket, akkor elvesztünk. Két perc múlva már késő lehet. Hol a postakocsi?

E szavak után erőt vett rajta a felindulás, s annyira kimerítette az az erőfeszítés is, hogy felnyársalta az ifjú Filletoville márkit, hogy nagybátyám karjaiba ájult. Nagybátyám felkapta, és kivitte a kapu alá. Ott állt a postakocsi, melybe négy hosszú farkú, lobogó sörényű fekete paripa volt befogva, de kocsisnak, kalauznak vagy lovásznak híre-hamva sem volt.

Remélem, uraim, hogy nem sértem meg nagybátyám emlékét, ha annak a véleményemnek adok kifejezést, hogy ő már azelőtt is sok nőt szorított a karjaiba; habár agglegény volt; de csakugyan azt kell hinnem, uraim, hogy szokása volt a pincérlányokat megcsókolni, s tudom, hogy egy-két ízben szavahihető tanúk is látták, hogy elég feltűnően enyelgett egy-egy fogadósnéval. Megemlítem ezeket a körülményeket annak igazolására, hogy milyen rendkívüli teremtés lehetett ez a fiatal hölgy, hogy ennyire elragadta nagybátyámat. Sokszor emlegette, hogy amikor a karján érezte a hölgy leomló sötét haját, s amikor ez feleszmélt, és ránézett nagy, fekete szemével, olyan különös nyugtalanság fogta el őt, hogy alig tudott megállni a lábán. De hát ki is tekinthet egy édes, fekete, szelíd szempárba anélkül, hogy furcsán ne érezné magát, uraim! Én is ugyanúgy volnék vele. Az az igazság, uraim, hogy tudok olyan szemeket, amelyekbe nem mernék beletekinteni.

- Ugye, nem hagy el engem soha? - suttogta a fiatal hölgy.

- Soha! - felelte a nagybátyám; s ezt komolyan hitte is.

- Drága megmentőm! - kiáltott fel a fiatal hölgy. - Édes, jó, vitéz oltalmazóm!

- Hallgasson, hallgasson - vágott közbe a nagybátyám.

- Miért? - kérdezte a fiatal hölgy.

- Mert olyan szép az ajka, amikor beszél - felelte a nagybátyám -, hogy attól félek, erőszakos leszek, és megcsókolom.

A fiatal hölgy felemelte a kezét, mintha tiltakozni akart volna nagybátyám szándéka ellen, és azt mondta - de nem, semmit sem mondott, csak mosolygott.

Ha két édes, gyönyörű ajkat látsz magad előtt, amelynek nincs párja a világon, s ez a két ajak huncut mosolyra nyílik - ha nagyon közel vagy hozzájuk, és senki sincs jelen -, azzal bizonyíthatod legjobban, hogy milyen formás és milyen piros ez a két ajak, ha hirtelen megcsókolod. Nagybátyám meg is csókolta, és én nagyra becsülöm érte.

- Pszt! - kiáltott fel ijedten a fiatal hölgy. - Lódobogást hallok, és kocsizörgést.

- Igen, én is hallom - mondta a nagybátyám, a fülét hegyezve.

Mindig hamar meghallotta a kerékzörgést és a patkók zaját, de most annyi lónak és kocsinak a dübörgése hallatszott messziről, hogy teljes lehetetlenség volt megállapítani a számukat. Akkora zaj volt, mintha legalább ötven kocsi közeledett volna, mindegyik hat telivérrel.

- Üldöznek bennünket! - kiáltott fel a fiatal hölgy, a kezeit tördelve. - Üldöznek. Magában van minden bizodalmam!

Olyan rémület tükröződött szép arcán, hogy a nagybátyám azonnal elhatározta magát. Beemelte a postakocsiba, azt mondta neki, ne féljen, még egyszer csókot nyomott az ajkaira, s azután azt tanácsolta, hogy húzza fel az ablakot, nehogy meghűljön, majd felkapaszkodott a bakra.

- Várjon egy pillanatra, egyetlenem - kiáltotta a fiatal hölgy.

- Mi baj van? - kérdezte a nagybátyám a bakról.

- Beszélni szeretnék magával - mondta a szép kisasszony -, csak egy szót, édesem. Csak egyetlenegy szót, egyetlenem.

- Leszálljak? - kérdezte a nagybátyám.

A hölgy nem felelt, de megint mosolygott. Micsoda mosoly volt az, uraim! Túltett az előbbin, még százszorta elragadóbb volt. A nagybátyám egy szempillantás alatt lent termett a bakról.

- Mi baj van, kedvesem? - kérdezte a nagybátyám, és benézett a kocsi ablakán. A kisasszony véletlenül éppen abban a pillanatban hajolt előre, s nagybátyámnak úgy tűnt fel, hogy még sokkal bájosabban fest, mint eddig. Olyan közel volt most hozzá, uraim, hogy igazán módjában állt megítélni a dolgot.

- Mi baj van, drágám? - kérdezte a nagybátyám.

- Ugye, sohasem fog mást szeretni, csak engem; sohasem fog mást feleségül venni, csak engem? - kérdezte a szép kisasszony.

Nagybátyám megesküdött, hogy sohasem fog mást feleségül venni, aztán a fiatal hölgy behúzta a fejét, és becsukta az ablakot. Nagybátyám felkapaszkodott a bakra, kifeszítette a két könyökét, megigazította a gyeplőt, kezébe fogta az ostort, amely a kocsi tetején feküdt, rácsapott egyet a rudasra, s a négy hosszú farkú, lobogó sörényű, fekete paripa vágtatni kezdett, robogott az ódon postakocsival óránként tizenöt mérföldes sebességgel. Tyű! Hogy vágtattak!

Mögöttük nőttön-nőtt az üldözők zaja. Mennél sebesebben robogott a postakocsi, annál sebesebben törtettek utána az üldözők - emberek, lovak, kutyák egyesült erővel száguldottak utánuk. Rettenetes lármát csaptak, de a nagy zajt túlharsogta a szép kisasszony hangja, aki könyörögve sürgette a nagybátyámat - egyre csak azt kiáltozta:

- Gyorsabban! Gyorsabban!

A nagybátyám ugyancsak használta a gyeplőt és az ostort, s a lovak úgy repültek, hogy egészen fehérek lettek a tajtéktól; de az üldözők lármája mégis egyre fokozódott mögöttük; s a kisasszony egyre csak azt kiáltozta:

- Gyorsabban! Gyorsabban!

Nagybátyám a pillanat hevében egy nagyot dobbantott a csizmájával, aztán - egyszerre csak azt látta, hogy hajnalodik, és ő a kerékgyártó telkén ül egy ócska edinburghi postakocsi bakján, dideregve a hidegtől és a harmattól, s topog a lábával, hogy egy kicsit fölmelegedjék. Leszállt a bakról, s kíváncsian nézett be a kocsiba, kereste a szép, fiatal kisasszonyt. Sajnos azonban, a kocsinak se ajtaja, se ülése nem volt. Üres váz volt, semmi egyéb.

A nagybátyám persze nagyon jól tudta, hogy itt valami titok lappang a dolog mögött, és hogy minden szóról szóra úgy történt, ahogy ő elmesélte. Egész életén át hű maradt esküjéhez, amit a szép ifjú hölgynek fogadott, s az ő kedvéért kosarat adott nem egy hozzáillő fogadósnénak, s végül mint agglegény halt meg. Mindig mondogatta, milyen furcsa dolog, hogy őt az a véletlen körülmény világosította fel, hogy egyszer átmászott egy deszkapalánkon: így tudta meg, hogy a postakocsik és a lovak, a kalauzok, a kocsisok és az utasok lelkei minden éjszaka útra kelnek. Azt is hozzátette mindig, hogy valószínűleg ő az egyetlen eleven ember, aki valaha is részt vett egy ilyen éjszakai kiránduláson. Azt hiszem, uraim, hogy igaza is volt; én legalábbis soha másról ilyesmit nem hallottam.

- Csak azt szeretném tudni, hogy mi van ezeknek a kísérteties postakocsiknak a levélzsákjaiban? - kérdezte a fogadós, aki az egész történetet mélységes figyelemmel hallgatta végig.

- Hát a néhai levelek - mondta a vigéc.

- Ó, vagy úgy! Hát persze - jegyezte meg a fogadós. - Ez nem jutott volna soha az eszembe.

Másnap reggel pontosan háromnegyed kilenc órakor előállt a kocsi. Pickwick úr és Sam Weller elfoglalták helyüket, az egyik belül, a másik kívül, s meghagyták a postakocsisnak, hogy mindenekelőtt hajtson Bob Sawyer úr háza elé, hogy felvehessék Benjamin Allen urat is a kocsira.

Mikor a kocsi a vörös lámpás kapu előtt megállt, ahol nagy betűkkel volt olvasható: "Sawyer, azelőtt Nockemorf", s Pickwick úr kidugta a fejét az ablakon, nagy meglepetésére azt látta, hogy a szürke libériás fiú nagy buzgalommal rakja fel az ablaktáblákat, hogy bezárja a boltot; minthogy ez, a reggeli órára való tekintettel, éppen olyan szokatlan, mint amilyen üzletellenes eljárás volt, Pickwick úrnak mindjárt két dolog jutott eszébe; vagy Bob Sawyernek halt meg valamelyik jó barátja vagy páciense; vagy pedig maga Bob Sawyer úr jutott csődbe.

- Mi baj van? - kérdezte Pickwick úr a fiútól.

- Nincs semmi baj, uram - mondta a fiú, s olyan szélesen elvigyorodott, hogy a szája a két füléig nyúlt.

- Minden rendben van! - kiáltotta Bob Sawyer úr, aki ebben a pillanatban jelent meg a küszöbön, egyik kezében az ócska, piszkos kis bőr hátizsákjával, másik karján pedig bolyhos felöltőjével és sálkendőjével. - Én is megyek, öregem.

- Maga? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Én hát - felelte Bob Sawyer úr. - Rendezünk egy igazi jó kis kirándulást. Hé, Sam! Kapja el!

Miután Weller urat ilyen rövid úton figyelmeztette, odahajította neki a külső ülésre a bőr hátizsákot; Sam pedig, aki nagy tetszéssel figyelte az eseményeket, elkapta, és rögtön az ülés alá dugta. Ezek után Bob Sawyer úr a fiú segítségével nagy nehezen belebújt bolyhos felöltőjébe, amely nagyon szűk volt neki, aztán odalépett a kocsi ablakához, bedugta a fejét, és harsányan hahotázni kezdett.

- Jó ötlet, igaz-e? - kiáltotta Bob, s bolyhos felöltője ujjával törülgetni kezdte szeméből a könnyeket.

- Édes barátom - felelte Pickwick úr kissé zavartan -, fogalmam sem volt róla, hogy maga is velünk jön.

- Hát persze hogy nem, hiszen éppen ez a jó benne - mondta Bob, s megfogta Pickwick úr kabátja szárnyát. - Éppen ez a veleje az egész tréfának.

- Ó, a tréfának? - mondta Pickwick úr.

- Hát persze - felelte Bob. - Ez a dolog csattanója, tudja: faképnél hagyom a patikát meg a rendelőt, hadd boldoguljanak nélkülem, ahogy tudnak; mert úgy látom, hogy én sehogyan sem boldogulok velük.

Bob Sawyer úr, miután így megmagyarázta az ablaktáblák felrakásának rejtélyét, rámutatott a patikára, és megint fékevesztett kacagásban tört ki.

- Az Isten áldja meg magát, csak nem ment el egészen az esze, hogy magukra hagyja itt a betegeit, minden orvosi segítség nélkül? - kérdezte Pickwick úr nagyon komoly és feddő hangon.

- Miért ne hagynám? - kérdezte Bob Sawyer úr felelet helyett. - Én csak nyerek a dolgon, tetszik tudni. Egyetlenegy fizető betegem sincs. S azonfelül - tette hozzá bizalmasan, suttogásra halkítva a hangját -, ők is csak nyernek vele: mert az orvosságom már jóformán mind elfogyott, s minthogy pillanatnyilag nem tudnám felfrissíteni a készleteimet, kénytelen lennék mindnyájuknak egytől egyig csak keserűsót adni, ami valamennyiüknek okvetlenül megártana. Így hát mindnyájunkra nézve így lesz a legjobban.

Ebben a feleletben annyi filozófia és annyi szigorú logika volt, hogy Pickwick úr nem lehetett rá felkészülve. Néhány pillanatig hallgatott, s azután kevésbé határozott hangon tette hozzá:

- Igen ám, fiatal barátom, de a kocsiban csak kettőnknek van hely, s én már meghívtam Allen urat.

- Miattam ne aggódjék - felelte Bob. - Erre is gondoltam; Sam meg én majd elférünk egymás mellett a külső ülésen. Ide nézzen, uram, ezt a kis cédulát kiragasztom a patika ajtajára: "Sawyer, azelőtt Nockemorf. Felvilágosítás Crippsnénél átellenben"... Crippsné az inasom anyja. - "Sawyer doktor úr nagyon sajnálja - így szól majd Crippsné -, de nem tehet róla, ma reggel vidékre hívták konzíliumra, ahol a környék első sebészei lesznek jelen, nem boldogulhattak nála nélkül, mindenáron őt kívánták, egy veszedelmes operációról van szó"... - A dolog úgy áll - fejezte be szavait Bob -, hogy remélhetőleg jobban járok, mint ha itthon maradtam volna, több hasznom lesz belőle. Ha belekerül a hír az egyik helyi lapba, akkor megcsináltam a szerencsémet. Itt jön Ben... no, szaporán, Ben, ugorj fel!

Bob Sawyer úr elhadarta ezeket az utolsó szavakat, aztán félretolta a postakocsist, betuszkolta barátját a kocsiba, rácsapta az ajtót, lekapcsolta a hágcsót, a cédulát a kapura ragasztotta, a kaput bezárta, a kulcsot zsebre vágta, felkapaszkodott a külső ülésre, jelt adott az indulásra, s mindezt olyan hihetetlen gyorsasággal végezte el, hogy mielőtt még Pickwick úr meggondolhatta volna, hogy Bob Sawyer velük menjen-e, vagy sem, a kocsi már útnak is indult Bob Sawyerrel együtt, aki úgy beszállásolta magát közéjük, mint akinek joga és helye van a kocsin.

Amíg Bristol utcáin robogtak végig, a jókedvű Bob nem vette le orráról a zöld orvosi szemüvegét, s általában illő méltósággal és komolysággal viselte magát, s csak Weller úr kizárólagos használatára és mulatságára mondott el különböző tréfákat; de mihelyt kiértek a nyílt országútra, letette zöld szemüvegét, s azzal együtt komolyságát is, s olyan bolondságokat kezdett művelni, melyeknek az volt a céljuk, hogy fölkeltsék az arrajárók figyelmét és kíváncsiságát a kocsira, valamint a benne ülőkre; tréfás mutatványai közül még az volt a legkevésbé feltűnő, hogy a lehető leghangosabban utánozta egy vadászkürt hangját, s tüntetően lobogtatott egy rózsaszínű selyem zsebkendőt, melyet előbb egy sétapálcára tűzött, s a sétapálcát időnként fölényes és kihívó mozdulattal meglóbálta, mint valami zászlót.

- Vajon mit néznek úgy bennünket a járókelők - kérdezte Pickwick úr, félbeszakítva komoly beszélgetését Ben Allen úrral, akivel eddig Winkle úr és Arabella kisasszony számos jótulajdonságát vitatta meg -, vajon mit néznek rajtunk annyira ezek a járókelők?

- Hát a csinos fogatot - felelte Ben Allen némi büszkeséggel. - Biztos, hogy nem mindennap látnak errefelé ilyen jószágot.

- Lehet - mondta Pickwick úr. - Meglehet. Talán csakugyan azt nézik.

Pickwick úr valószínűleg apránként el is hitette volna önmagával, hogy csakugyan így van, ha véletlenül ki nem néz a kocsi ablakán s észre nem veszi, hogy a járókelők arca nem éppen tiszteletteljes álmélkodást árul el, és hogy a bámészkodók mindenféle távirati jeleket váltanak a kocsi külső utasaival; amiről rögtön arra következtetett, hogy ez a közfeltűnés esetleg kapcsolatban állhat Bob Sawyer úr humoros viselkedésével.

- Remélem - mondta Pickwick úr -, remélem, hogy ez a mi jókedvű barátunk nem művel bolondságokat ott a külső ülésen.

- Ó, dehogy - felelte Ben Allen. - Sohasem szokott, kivéve amikor egy kicsit felöntött a garatra. Bob a legcsöndesebb fiú a világon.

Ebben a pillanatban ismét felhangzott a vadászkürt szava, amelyre nagy üdvrivalgás volt a válasz, s mindez nyilván a legcsöndesebb fiú, vagyis világosabban szólva, Bob Sawyer úr torkából és tüdejéből származott. Pickwick úr és Ben Allen úr jelentősen egymásra néztek; az előbbi úr levette a kalapját, majdnem egész testével kihajolt a kocsi ablakán, s végül sikerült szemügyre vennie a tréfás kedvű fiatal barátját.

Bob Sawyer úr ülő helyzetben volt, de nem az inasülésen, hanem a kocsi tetején, szétvetette a két lábát, amennyire csak lehetett, fején félrecsapva Samuel Weller úr kalapja ékeskedett, az egyik kezében óriási sonkás zsemlét tartott, a másikban pedig egy jókora palackot, s nagy élvezettel szolgálta ki magát, hol az egyikkel, hol a másikkal; s ezt az egyhangú foglalkozását úgy tette változatossá, hogy időnként elordította magát, vagy pedig kellemes kis beszélgetésbe elegyedett valamelyik járókelővel. A piros lobogó a hátsó ülés korlátjára volt kitűzve. Samuel Weller úr pedig Bob Sawyer úr kalapjával a fején ott ült az ülés közepén, s szintén egy sonkás zsemlét falatozott, mégpedig olyan vidám ábrázattal, amely elárulta, hogy teljesen és tökéletesen meg van elégedve a dolgok menetével.

Mindez bőven elegendő volt ahhoz, hogy kihozzon a sodrából egy olyan illemtudó, jól nevelt embert, mint Pickwick úr; de ez még nem volt minden, mert ebben a pillanatban találkoztak egy szembejövő, kívül-belül zsúfolásig megtelt postakocsival, s a rajta ülők nagyon is észrevehetően adtak kifejezést csodálkozásuknak. Meglehetősen zajosan viselkedett az az ír család is, amelyik nagy rivalgással futott versenyt a kocsival; kiváltképpen pedig a családfő, aki, úgy látszik, azt hitte, hogy a fogat valami politikai vagy egyéb diadalmenethez tartozik.

- Sawyer úr! - kiáltotta Pickwick úr ingerült hangon. - Sawyer úr! Kérem, uram!

- Itt vagyok! - felelte Sawyer úr, s a legnagyobb lelki nyugalommal nézett le a kocsi oldalánál.

- Megbolondult, kérem? - kérdezte Pickwick úr.

- A világért sem - felelte Bob. - Csak jókedvem van.

- Jókedve van? - kiáltott fel Pickwick úr. - Vegye le onnét azonnal azt a botrányos piros kendőt, kérem. Követelem, uram, követelem, Sam, vegye le tüstént!

Mielőtt még Sam közbeléphetett volna, Bob Sawyer úr kegyesen bevonta zászlaját, zsebre vágta, barátságosan intett Pickwick úrnak, megtörölte a palack száját, és a saját szájához emelte, s ilyenformán minden fölösleges szószaporítás nélkül udvariasan értésére adta Pickwick úrnak, hogy ezúttal az ő egészségére s szerencséjére iszik. Miután ez megtörtént, Bob gondosan bedugaszolta a palackot, jóindulatúan tekintett le Pickwick úrra, egy nagyot harapott a sonkás zsemléből, és mosolygott.

- Jól van, jól - mondta Pickwick úr, akinek pillanatnyi haragja nem tudott ellenállni Bob rendíthetetlen lelki nyugalmának -, de kérem, most már igazán hagyja abba ezeket a bolondságokat, uram.

- Persze, persze - felelte Bob, s visszacserélte a kalapját Samuel Weller úrral. - Nem készakarva tettem, csak a kocsikázástól olyan jó kedvem kerekedett, hogy nem tudtam megállni.

- Gondolja meg, hogy mit szólnak majd az emberek - magyarázta Pickwick úr -, legyen egy kis tekintettel a látszatra is.

- Ó, természetesen - mondta Bob. - Igazán nagy illetlenség volt, no de már elmúlt, öregem.

Pickwick úr megnyugodva visszahúzta a fejét, és becsukta az ablakot; azonban alighogy ismét belemerült a beszélgetésbe, amelyet Bob Sawyer úr miatt megszakított, máris újra felrezzent, mert a kocsi ablaka előtt egy hosszúkás formájú, fekete jószág jelent meg, és többször az ablakhoz ütődött, mintha bebocsátást kérne.

- Mi ez? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Olyasformán fest, mint egy pálinkásflaska - jegyezte meg Ben Allen, s a szemüvegén keresztül némi érdeklődéssel vizsgálta a szóban forgó tárgyat. - Alighanem Bobé.

Allen úr feltevése teljesen helytálló volt; Bob Sawyer úr ugyanis a palackot botja végére kötötte, s az ablakot verdeste vele, azzal a szándékkal, hogy bent ülő barátai jó egyetértéssel és testvériesen osztozzanak meg a palack tartalmán.

- Mitévők legyünk? - kérdezte Pickwick úr a flaskát nézegetve. - Ez még illetlenebb bolondság, mint az előbbiek.

- Azt hiszem, legokosabb volna bevenni - felelte Ben Allen úr. - Megérdemelné, hogy bevegyük és kiigyuk, nem igaz?

- Igaz, megérdemelné - mondta Pickwick úr. - Bevegyem?

- Azt hiszem, hogy ennél okosabbat nemigen tehetünk - felelte Ben.

Minthogy ez az indítvány tökéletesen egybevágott Pickwick úr saját véleményével, szép lassan lebocsátotta az ablakot, leoldozta a palackot a sétabotról, mire Bob Sawyer úr visszahúzta a botot, és jóízűen felnevetett.

- Micsoda jókedvű egy bolond ez! - mondta Pickwick úr, kezében a palackkal, útitársára nézve.

- Az - felelte Allen úr.

- Nem lehet rá haragudni - jegyezte meg Pickwick úr.

- Nem, arról szó sem lehet - felelte Benjamin Allen úr.

Ez alatt a rövid eszmecsere alatt Pickwick úr szórakozottan, gépiesen kidugaszolta a palackot.

- Mi van benne? - kérdezte Ben Allen úr egykedvűen.

- Nem tudom - felelte Pickwick úr hasonló egykedvűséggel. - A szagáról ítélve tejpuncs lehet.

- Ó, igazán? - kérdezte Ben.

- Én legalábbis azt hiszem - felelte Pickwick úr, aki mindig nagyon vigyázott, hogy még véletlenül se mondjon valótlanságot -, biztosat nem mondhatok persze, amíg meg nem kóstoltam.

- Hát akkor kóstolja meg - mondta Ben -, legalább megtudjuk, hogy micsoda.

- Gondolja? - felelte Pickwick úr. - No jó, ha maga kíváncsi rá, hát szívesen megkóstolom.

Pickwick úr, aki mindig örömmel hozott áldozatot a barátjaiért, rögtön egy jó nagyot húzott a palackból.

- Hát micsoda? - kérdezte Ben Allen úr, s kissé türelmetlenül szakította őt félbe.

- Érdekes - felelte Pickwick úr, nyalogatva a szája szélét -, érdekes, de még most sem vagyok bizonyos benne. De igen - tette hozzá egy második kóstolópróba után. - Igen! Csakugyan puncs. - Ben Allen úr Pickwick úrra nézett; Pickwick úr pedig Ben Allen úrra nézett. Ben Allen úr mosolygott; Pickwick úr azonban megőrizte a komolyságát.

- Megérdemelné - mondta Pickwick úr kissé szigorú hangon -, megérdemelné, hogy egy cseppet se hagyjunk neki.

- Nekem is éppen ez jutott eszembe - mondta Ben Allen úr.

- Igazán? - mondta Pickwick úr. - Akkor hát, az ő egészségére!

S azzal a jeles férfiú egy nagyot húzott a palackból, s azután odaadta Ben Allen úrnak, aki nem sokat kérette magát, hanem követte a jó példát. A mosolygás most már kölcsönös lett, s a puncs a jó hangulatban lassacskán elfogyott az utolsó csöppig.

- Ha jobban meggondoljuk - jelentette ki Pickwick úr, ahogy az utolsó csöppet is kiitta -, végeredményben nagyon mulatságos ötletei vannak; igazán nagyon szórakoztató gyerek.

- Jól mondja - felelte Ben Allen.

S hogy bebizonyítsa, milyen páratlanul tréfás fickó Bob Sawyer, Allen úr roppant hosszasan és körülményesen kezdte mesélni Pickwick úrnak, hogy Bob a sok ivástól egyszer lázba esett, és leborotváltatta a haját; s ennek a mulatságos és izgalmas történetnek csak az vetett véget, hogy a kocsi megállt Berkeley Heathben, a Harang fogadónál, hogy lovakat váltsanak.

- Ugye, itt fogunk ebédelni? - szólt be az ablakon Bob.

- Ebédelni? - felelte Pickwick úr. - Hiszen még csak tizenkilenc mérföldet tettünk meg, s hátra van még nyolcvanhét és fél.

- Éppen azért ennünk kell valamit, hogy aztán könnyebben viselhessük el az utazás fáradalmait - okoskodott Bob Sawyer úr.

- Ó, de hiszen lehetetlenség fél tizenkettőkor ebédelni - felelte Pickwick úr az órájára nézve.

- Az már igaz - mondta Bob. - Tehát akkor villásreggelizünk! Hé, pincér! Kérünk villásreggelit három személyre, de rögtön; s a lovakat csak egy negyedóra múlva fogják be. Hordjanak fel az asztalra minden hideg ételt, néhány üveg sört is és a legjobb madeira bort, ami van a pincéjükben. - Miután Bob Sawyer nagy lármával és fontoskodva kiadta ezeket a parancsokat, berontott a vendéglőbe, hogy ellenőrizze a pincéreket; alig telt bele öt perc, amikor visszatért, és jelentette, hogy minden kitűnő lesz.

A villásreggeli minősége teljesen igazolta Bob dicséreteit; s alaposan hozzá is láttak, nemcsak Bob Sawyer úr, hanem Ben Allen úr és Pickwick úr is. A három útitárs egyesült erővel csakhamar elfogyasztotta a sört és a madeirát, s amikor (a lovakat közben újra befogták) ismét kocsira ültek - Bob a palackját puncs helyett a fogadóban kapható legjobb itallal töltötte meg, újra felhangzott a vadászkürt szava, s újra lengeni kezdett a piros zászló anélkül, hogy Pickwick úr a legcsekélyebb kifogást is emelte volna ellene.

Tewkesburyben a Komló vendéglőben megebédeltek; s ez alkalommal még több sört ittak, még több madeirát és ráadásul még oportóit is, a puncsos palackot pedig immár negyedszer töltötték meg. E különféle italok hatása alatt Pickwick úr és Ben Allen úr a következő harminc mérföldet átaludta, mialatt Bob és Sam a hátsó ülésen duettet énekeltek.

Már egészen besötétedett, mikor Pickwick úr annyira magához tért, hogy képes volt kinézni a kocsi ablakán. Szétszórt házikók az út mentén, a sötét árnyékba burkolózó tárgyak, a komor légkör, a szénnel és téglaporral behintett utak, az olvasztókemencék sötétvörös tüze a távolban, a sűrű füstfellegek, melyek lomhán szálltak fölfelé a magasra meredő kéményekből, s körös-körül mindent befeketítettek és bekormoztak, a távoli lámpák hunyorgása, a teherkocsik, amelyek végigdöcögtek az országúton, megrakva zörgő vasrudakkal vagy egyéb nehéz portékával: mindez arra vallott, hogy gyorsan közelednek Birminghamhez, a nagy gyárvároshoz.

Ahogy végigrobogtak a szűk mellékutcákon, melyek ebbe a nagy kavarodásba vittek, egyre jobban megragadta őket a lázas munkának sürgölődése és zsivaja. Az utcákon csak úgy nyüzsögtek a munkások. Minden házból a munka zakatolása hallatszott, a legfelső emeletek széles, szárnyas ablakaiból világosság tűzött ki, s a kerekek dübörgése és a nagy gépek zakatolása megreszkettette az épületek falait. A nagy műhelyekben és gyárakban hatalmas lánggal lobogtak a tüzek, melyeknek vörös visszfénye mérföldekre ellátszott. Kimért kalapácsütések, a gőz sípolása s a gépek tompa, nehéz dohogása - ez a zajos muzsika hallatszott mindenfelől.

A postakocsis nagyon gyorsan hajtott; áthaladtak a széles utcákon, a szépen kivilágított boltok csinos kirakatai előtt, amelyek a külvárosok s az Old Royal hotel között fekszenek, mielőtt még Pickwick úrnak eszébe juthatott volna elgondolkozni azon, hogy milyen nehéz és kényes természetű megbízás hozta őt ide.

A megbízás kényes természetéből és a kielégítő elintézés nehézségeiből mit sem vont le az a körülmény, hogy Bob Sawyer úr önként csatlakozott hozzájuk. Az igazat megvallva, Pickwick úr úgy érezte, hogy Bob Sawyer jelenléte, bármennyire becsüli és kedveli is máskülönben a társaságát, ez alkalommal igazán nem olyan megtisztelő rá nézve, hogy a maga részéről okvetlenül ragaszkodott volna hozzá; sőt, nem sajnált volna egy komolyabb összeget sem, ha ennek az árán Bob Sawyer urat legalábbis ötven mérföldnyire eltávolíthatta volna innét.

Pickwick úr soha életében nem találkozott még az idősb Winkle úrral, ámbár egy-két levelet már váltottak egymással, amelyekben Pickwick úr nagy dicsérettel számolt be a fiatal Winkle jelleméről és viselkedéséről az apjának; némi nyugtalansággal gondolt tehát arra, hogy ha a pillanatnyilag egyaránt kissé kótyagos Bob Sawyer és Ben Allen társaságában teszi először tiszteletét, talán nem lesz éppenséggel a legalkalmasabb módja, hogy az idősb Winkle urat megnyerje magának.

- Hiába - gondolta Pickwick úr, igyekezvén megnyugtatni saját magát -, mégis meg kell tennem mindent, ami csak tőlem telik. Még ma föl kell keresnem Winkle urat, mert szentül megígértem a fiának; s ha ezek ketten ragaszkodnak hozzá, hogy elkísérjenek, a látogatást a lehető legrövidebbre szabom majd, s remélem a saját érdekükben, hogy ügyelnek majd a viselkedésükre.

Mialatt Pickwick úr ilyesféle gondolatokkal nyugtatta meg magát, a kocsi megállt az Old Royal szálló kapuja előtt. Samuel Weller úrnak sikerült Ben Allent félig felvernie kábult álmából, s a gallérjánál fogva kiemelnie a kocsiból; ezek után Pickwick úr is kiszállhatott. Kényelmes lakosztályba vezették őket, s Pickwick úr rögtön megkérdezte a pincértől, hogy tudja-e, merre van Winkle úr háza.

- Itt van a szomszédban, kérem - felelte a pincér -, vagy ötszáz lépésnyire. Winkle úr kikötő-felügyelő a csatornánál. A magánlakása azonban nincs messzebb... ó, dehogyis... még ötszáz lépésnyire sincs, uram.

A pincér most elfújt egy gyertyát, és nekifogott nagy körülményesen, hogy újra meggyújtsa, mintha ezzel alkalmat akart volna adni Pickwick úrnak, hogy tovább kérdezősködjék, ha kedve tartja.

- Nem parancsol semmit, uram? - kérdezte végül a pincér, s elkeseredve meggyújtotta a gyertyát, minthogy Pickwick úr nem akart megszólalni. - Teát vagy kávét, uram? Vagy talán ebédet?

- Egyelőre nem kérek semmit.

- Igenis, uram. Parancsolja talán megrendelni a vacsorát?

- Majd később.

- Igenis, uram. - A pincér lassan az ajtóhoz lépdelt, de aztán hirtelen megállt, megfordult, és roppant udvariasan így szólt:

- Küldjem be a szobalányt, uraim?

- Jó, küldje - felelte Pickwick úr -, ha akarja.

- Ha ön parancsolja, uram.

- És hozzon szódavizet is - mondta Bob Sawyer.

- Szódavizet, uram? Igenis.

A pincérnek szemmel láthatólag nagy kő esett le a szívéről, hogy végül mégiscsak rendeltek valamit, s észrevétlenül eltűnt. A pincérek sohasem járnak, és nem is szaladnak, hanem valami rejtélyes módon tudnak elpárologni, amire más halandók nem képesek.

Minthogy a szódavíz hatására Benjamin Allen úron az életnek némi jelei kezdtek mutatkozni, rá tudták venni arra, hogy megmossa a kezét és az arcát, s megengedje Samnek, hogy lekefélje a ruháját. Pickwick úr és Bob Sawyer is rendbe hozták ruházatukat, aztán mind a hárman fölkerekedtek, karonfogva, hogy meglátogassák idősb Winkle urat, miközben Bob Sawyer dohánybűzzel itatta át a levegőt, amerre csak elhaladtak.

Körülbelül egy negyed mérföldnyire egy csöndes, komoly utcában állt egy régi, vörös téglaépület, három lépcsőfokkal a kapuja előtt, a kapun pedig réztábla hirdette nagy latin betűkkel, hogy: "Winkle." A lépcsők nagyon fehérek voltak, a téglák nagyon vörösek, a ház nagyon tiszta; s a kapu előtt ott állt Pickwick úr, Benjamin Allen úr és Bob Sawyer úr, amikor az óra tízet ütött. Takaros szolgáló jelent meg a kopogtatásra, s visszahőkölt, ahogy a három idegent megpillantotta.

- Itthon van Winkle úr, kedves gyermekem? - kérdezte Pickwick úr.

- Éppen vacsorázni készül, uram - felelte a lány.

- Adja át neki ezt a névjegyet, kérem - folytatta Pickwick úr -, s mondja meg neki, hogy sajnálom, hogy ilyen későn kell háborgatnom, de még ma este beszélni szeretnék vele, s csak most érkeztem meg.

A lány félénken tekintett Bob Sawyer úrra, aki mindenféle csodálatos arcfintorgatással fejezte ki tetszését és bámulatát bájai iránt; aztán egy pillantást vetett a kalapokra meg a nagykabátokra, amelyek a folyosón lógtak, s egy másik lányt hívott elő, hogy álljon a kapuban, amíg ő felmegy a házba. Az őrt hamar felváltották, mert a lány egy pillanat múlva visszatért, bocsánatot kért a három úrtól, hogy nem bocsátotta be őket, aztán egy filcpadlós udvari fogadószobába vezette őket, mely félig irodának, félig öltözőszobának látszott, s amely a következő használati tárgyakkal és díszbútorokkal volt berendezve: egy íróasztal, egy mosdóállvány, borotválkozó tállal, egy csizmahúzó, egy csizmatartó, egy magas ülőke, négy szék, egy asztal és egy nyolc napig járó öreg óra. A kandalló párkánya fölött egy falba süllyesztett pénzszekrény ajtaja látszott, s a falakon két könyvespolc, egy falinaptár és néhány sárguló, poros papírtekercs díszelgett.

- Engedelmet kérek, hogy a kapu előtt várakoztattam meg az urakat - mondta a lány, mialatt meggyújtott egy asztali lámpát és megnyerő mosollyal fordult Pickwick úr felé -, de hát nem ismertem az urakat; s annyi csavargó jár most errefelé, akik csak azt akarják kilesni, hogy mit lophatnának el, így hát igazán...

- Sose mentegesse magát, kedves gyermekem - mondta Pickwick úr jókedvűen.

- Nincs szüksége mentségre, galambom - mondta Bob Sawyer úr, s tréfásan kitárta a karját, és egy szökéssel a szoba másik végében termett, mintha el akarta volna állni a kisasszony útját.

Az ifjú kisasszonyt azonban csöppet sem hatotta meg ez a barátságos közeledés, mert nyomban kijelentette, hogy Bob Sawyer utálatos fráter, s miután Bob még tovább űzte a nyájaskodást, a kisasszony egyszerűen képen törölte, aztán kifejezést adva megvetésének és idegenkedésének, kirohant a szobából.

Bob Sawyer úr ezek után, megfosztva a fiatal hölgy társaságától, azzal szórakoztatta magát, hogy turkálni kezdett az íróasztalon, minden fiókot kihúzott, úgy tett, mintha fel akarta volna törni a pénzszekrény zárját, befelé fordította a falinaptárt, megpróbálta felhúzni az idősb Winkle úr csizmáit a magáéra, s a többi bútordarabbal is hasonló tréfás kísérleteket végzett, ami Pickwick urat kimondhatatlan aggodalommal és rémülettel töltötte el, neki magának viszont nagy gyönyörűségére szolgált.

Végre kinyílt az ajtó, és dohányszínű ruhában betipegett a szobába egy kis öregúr, akinek az arca, nagyfokú kopaszságát leszámítva, szakasztott mása volt az ifjabb Winkle úr ábrázatának. Egyik kezében Pickwick úr névjegyét szorongatta, a másikban egy ezüst gyertyatartót.

- Pickwick úr, ugyebár? Jó estét, jó estét - mondta idősb Winkle úr, s letette a gyertyatartót, és kezet nyújtott vendégének. - Hogy van, hogy van? Remélem, jól. Örvendek a szerencsének. Tessék helyet foglalni, Pickwick úr. Bocsánat - fordult Sawyer úr felé -, de kihez is van szerencsém?

- Bemutatom a barátomat, Sawyer urat - vágott közbe Pickwick úr. - Az ön fiának is jó barátja.

- Ó! - mondta idősb Winkle úr, s elég komor ábrázattal nézte Bobot. - Remélem, hogy önnek is jól szolgál a kedves egészsége, uram?

- Kutya bajom, uram - felelte Bob Sawyer.

- És ez a másik úr itt - folytatta Pickwick úr -, miként a rám bízott levélből látni fogja, nagyon közeli rokona, akarom mondani, meghitt jó barátja az ön fiának. Benjamin Allen a neve.

- Ez az úr? - kérdezte idősb Winkle úr, s a névjeggyel Ben Allen felé bökött, aki elaludt a székén, olyan helyzetben, hogy nem lehetett látni belőle egyebet, mint a háta közepét s a kabátja gallérját.

Pickwick úr éppen felelni akart a kérdésre, el akarta sorolni Benjamin Allen úr jelességeit és kiválóságait, amikor a pajkos Bob Sawyer azzal a szándékkal, hogy a barátját magára eszméltesse, akkorát csípett a karján, hogy Ben egy nagy ordítással felpattant a helyéről. Rögtön észrevette, hogy egy idegen is jelen van, s ennélfogva odalépett Winkle úrhoz, és körülbelül öt percig nagyon melegen rázogatta a kezét, félig értelmetlen és töredezett szavakban nagy örömének adott kifejezést, hogy láthatja, s azt a barátságos kérdést intézte hozzá, hogy a sétája után nem akar-e inni egy kortyot, vagy talán inkább megvárja vele az ebédet? Aztán ismét leült, s olyan réveteg szemmel nézett szét maga körül, mint hogyha halvány sejtelme sem volna arról, hogy hol van, aminthogy nem is volt.

Mindez roppant kínos volt Pickwick úrnak, annyival is inkább, mert idősb Winkle úr nagyon is elárulta csodálkozását a két útitárs különös, hogy ne mondjuk, rendkívüli viselkedése fölött. Hogy a dolognak minél előbb véget vessen, egy levelet húzott ki a zsebéből, és ezekkel a szavakkal nyújtotta át idősb Winkle úrnak:

- Ezt a levelet a fia küldte, uram. Meg fogja érteni belőle, hogy fiának egész jövendő élete, boldogsága és szerencséje a levél tartalmának jóakaratú és atyai megfontolásától függ. Legyen olyan szíves, olvassa el, hidegvérrel, nyugodtan, s aztán beszéljük meg kellő komolysággal és illő hangon. Hogy milyen fontos fiára nézve az ön elhatározása, s hogy milyen feszült nyugtalansággal várja az ön válaszát, ezt megítélheti abból is, uram, hogy én ilyen késői órában, minden előzetes bejelentés nélkül és - tette hozzá Pickwick úr futó pillantást vetve két fiatal barátjára - ilyen kedvezőtlen körülmények között jöttem el önhöz.

E rövid bevezetés után Pickwick úr egy sűrű, négyoldalas, extra finom levélpapírra írt töredelmes levelet nyomott az ámuló idősb Winkle úr kezébe. Aztán visszaült a helyére, és figyelte a házigazda arcát és viselkedését - kissé nyugtalanul ugyan, de egy olyan ember nyílt arckifejezésével, aki érzi, hogy semmi olyat nem tett, ami miatt mentegetőznie vagy pirulnia kellene.

Az öreg hivatalnok ide-oda forgatta a levelet, megnézte elölről, megnézte hátulról, vizsla szemmel nézegette pecsétjén a kövér kisfiút, újra felnézett Pickwick úrra, de aztán az íróasztalhoz ült, közelebb húzta a lámpát, feltörte a pecsétet, felbontotta a levelet, odatartotta a világosságba, s hozzáfogott az elolvasásához.

Ebben a pillanatban Bob Sawyer úr, akinek az elméssége már néhány perc óta szünetelt, kezét a két térdére támasztotta, és olyan arcot vágott, mint egy bohóc, a boldogult Grimaldi képein. Szerencsétlenségére úgy fordult, hogy az idősb Winkle úr ahelyett, hogy mélyen belemerült volna a levél olvasásába, miként Bob Sawyer úr hitte, véletlenül éppen föltekintett, és éppen Bob Sawyer úrra nézett. Mivel joggal tehette föl, hogy ezzel az arcfintorítással őt akarják kicsúfolni és nevetségessé tenni, olyan kemény és szigorú pillantást vetett Bobra, hogy a boldogult Grimaldi torzvonásai lassanként feloldódtak és átalakultak egy nagyon zavarodott és alázatos arckifejezéssé.

- Mondott valamit, uram? - kérdezte az idősb Winkle úr, kínos szünet után.

- Nem, uram - felelte Bob, akin már nyoma sem látszott a bohócnak, kivéve, hogy mind a két orcája tulipiros volt.

- Biztos, hogy nem mondott semmit, uram? - kérdezte idősb Winkle úr.

- Ó, hát persze hogy biztos - felelte Bob -, nem szóltam egy szót sem, kérem.

- Pedig azt hittem, hogy szólt, uram - jegyezte meg az öregúr haragos nyomatékkal. - Talán rám nézett, uram, nem?

- Ó, dehogy, uram, a világért sem! - felelte Bob végtelen udvariassággal.

- Hát ennek örülök, uram - mondta idősb Winkle úr. Még egy lesújtó pillantást vetett a leforrázott Bobra, aztán megint a lámpához tartotta a levelet, és komolyan olvasni kezdte.

Pickwick úr feszült figyelemmel nézte az öregurat, ahogy az első lap utolsó soráról átfordított a második lap első sorára, a második lap utolsó soráról a harmadik lap első sorára és a harmadik lap utolsó soráról a negyedik lap első sorára; idősb Winkle úrnak azonban egy arcizma sem rándult meg, amivel elárulta volna, hogy milyen érzéssel fogadja fia házassági hírét, melyről Pickwick úr tudta, hogy már a levél legelső soraiban olvasható volt.

Elolvasta a levelet az utolsó szóig; egy hivatalnokhoz illő gondossággal és rendszeretettel hajtotta ismét össze; s amikor Pickwick úr már éppen azt várta, hogy most kitör majd belőle az öröme vagy a haragja, az öregúr nyugodtan bemártotta tollát a tintatartóba, és olyan higgadt hangon szólalt meg, mintha csak a legközönségesebb hivatalos ügyről lett volna szó:

- Kérem Nathaniel címét, Pickwick úr.

- Pillanatnyilag a György és Keselyű szállodában lakik - felelte Pickwick úr.

- György és Keselyű. S hol van az?

- George Yard, Lombard utca.

- A Cityben?

- Igen.

Az öregúr aprólékosan és pontosan följegyezte a címet a levél hátára; aztán betette az íróasztal egyik fiókjába, bezárta a fiókot, felállt, a kulcscsomót zsebre vágta, és így szólt:

- Azt hiszem, Pickwick úr, hogy egyéb megbeszélnivalónk nincs.

- Egyéb nincs! De hát, édes jó uram! - kiáltott fel a melegszívű férfiú haragosan és elképedve. - Nincs? Semmi egyéb? Hát semmi megjegyeznivalója nincs fiának erről az életbevágó lépéséről? Nem óhajtja, nem akarja neki megüzenni, hogy ezentúl is szeretni és támogatni fogja? Nincs semmi mondanivalója, ami jólesnék neki, és megnyugtatná őt, meg azt az aggódó kis feleségét, aki tőle vár oltalmat és vigasztalást? Gondolja meg a dolgot, édes jó uram.

- Meg fogom gondolni - felelte az öregúr. - Ebben a pillanatban azonban nincs semmi mondanivalóm. Hivatalnokember vagyok, Pickwick úr. Nem szoktam elhamarkodni semmit, s amennyire meg tudom ítélni ezt a dolgot, nekem sehogyan sem tetszik. Ezer font bizony nem sok pénz, Pickwick úr.

- Tökéletesen igaza van, uram - vágott közbe Benjamin Allen úr, aki közben már annyira magához tért, hogy eszébe jusson, hogy ő a maga ezer fontját minden nehézség nélkül el tudta költeni. - Ön okos, nagyeszű ember, uram, Bob, ez az úr nem esett a feje lágyára, úgy nézz rá.

- Nagyon örvendek, hogy ebben a kérdésben éppen ön ad nekem igazat, uram - mondta idősb Winkle úr, s megvető pillantással mérte végig Benjamin Allent, aki bölcs ábrázattal csóválgatta a fejét. - A dolog úgy áll, Pickwick úr, hogy amikor a fiamnak megengedtem, hogy egy évig utazgasson és körülnézzen a világban (az ön védőszárnyai alatt), hogy aztán ne úgy lépjen ki az életbe, mint egy tejfeles szájú kisdiák, akit akárki behálózhat, erre a dologra igazán nem számítottam. Ő ezt nagyon jól tudja, s nem csodálkozhatik, ha most leveszem róla a kezemet. Majd hallani fog még rólam. Jó éjszakát, Pickwick úr. Margaret, nyiss ajtót az uraknak.

Bob Sawyer úr közben az egész idő alatt folyton böködte Ben Allen urat, hogy mondjon már valami okosat; Ben tehát minden bevezetés nélkül rövid, de annál melegebb rögtönzött szónoklatba fogott:

- Uram - mondta Ben Allen úr, s a ködös és bágyatag tekintetét rászegezte idősb Winkle úrra, miközben jobb karjával hevesen hadonászott. - Uram... szégyellheti magát!

- Ön aztán, mint a fiatal hölgy bátyja, igazán illetékes bíráskodni ebben az ügyben, mondhatom - felelte idősb Winkle úr. - No de elég is ebből. Kérem, ne szóljon egy szót sem, Pickwick úr. Jó éjszakát, uraim!

S azzal az öregúr felkapta a gyertyatartót, ajtót nyitott nekik, s udvariasan kimutatott a folyosóra.

- Megbánja még ezt, uram - mondta Pickwick úr, és összeszorította a fogát, hogy valami gorombaságot ne mondjon; mert érezte, hogy ezzel sokat ártana fiatal barátjának.

- Nekem nem ez a véleményem - felelte higgadtan idősb Winkle úr. - Tehát, uraim, még egyszer, jó éjszakát kívánok.

Pickwick úr haragos léptekkel távozott. Bob Sawyer úr, akit az öreg Winkle határozott fellépése nagyon lecsendesített, vele együtt lépett ki az utcára. Nyomban ezután Ben Allen úr kalapja gurult le a lépcsőn, s azonnal követte Ben Allen úr személye is. Mind a hárman szótlanul mentek lefeküdni, nem is vacsoráztak; Pickwick úr arra gondolt, mielőtt elnyomta az álom, hogy talán föl sem kereste volna az idősb Winkle urat egy ilyen természetű ügyben, ha előre tudta volna róla, hogy ennyire komoly hivatalnokember.

Amikor másnap reggel nyolc órakor Pickwick úr felébredt, olyan csúf idő volt odakint, ami egy csöppet sem volt alkalmas arra, hogy jókedvre hangolja, és elűzze levertségét, melyet küldetésének előre nem látott balsikere miatt érzett. Az ég sötét volt és borús, a levegő nyirkos és hideg, az utcák vizesek és sárosak. A füst lomhán lebegett a kémények fölött, mintha nem merne fölszállni, s az eső szakadatlanul s lassú, nehéz csöppekben hullt, mintha még zuhogni sem volna kedve. Egy kakas - ezúttal nyoma sem volt rajta a szokott hetyke jókedvnek - mélabúsan álldogált fél lábon az istállóudvar egyik zugában; egy szamár némán, lehorgasztott fővel, elszontyolodva ácsorgott a fészer keskeny eresze alatt, s tűnődő és siralmas ábrázatáról ítélve öngyilkossági gondolatokon töprenghetett. Az utcán nem lehetett egyebet látni, mint esernyőt, s nem lehetett egyebet hallani, mint a sárcipők kopogását és az esőcseppek locsogását.

Reggeli közben nagyon vontatott volt a társalgás; még Bob Sawyer úrra is hatott az időjárás és a tegnapi este izgalma. Ahogyan saját, kifejező nyelvén közölte: "Földhöz volt csapva." Benjamin Allen úr szintén földhöz volt csapva. És Pickwick úr is hasonlóképpen.

Sokáig várták, hogy kiderüljön az idő, de hiába; újra meg újra átolvasták a legfrissebb londoni újságot, azzal a mohó érdeklődéssel, amire csak végső kétségbeesésében képes az ember; ugyanilyen kitartással lépegették végig a szőnyeg minden egyes kockáját; s olyan sűrűn nézegettek ki az ablakon, hogy az ablakadó fölemelése teljesen jogosult lett volna; minden elképzelhető témát megpendítettek, de hiába, csak elakadt mindig a társalgás. Végül aztán, amikor már delet harangoztak, s az idő nem javult, Pickwick úr nagy elhatározással megrántotta a csengőt, és megparancsolta, hogy fogjanak be.

Habár az utak sárosak voltak, s a permet-eső egyre sűrűbben kezdett szitálni, habár a sár és a víz a kocsi nyitott ablakán befröccsent, úgyhogy a bent ülők éppen olyan kényelmetlenül érezték magukat, mint a kint ülők - mégis legalább nem voltak egy helyben, s az az érzés, hogy úton vannak, és tesznek valamit, sokkal kellemesebb volt, mint bezárva lenni egy unalmas szobában, s nézni, hogy az unalmas esőcseppek hogy hullanak le az unalmas utcában - úgyhogy már induláskor valamennyien egyetértettek abban, hogy sokat nyertek a cserén, s tulajdonképpen nem is tudják, miért húzták-halasztották annyira az indulást.

Amikor megálltak Coventryben lovakat váltani, a lovaik olyan sűrű párafellegeket bocsátottak ki magukból, hogy a lovász teljesen láthatatlanná vált, csak a hangja hallatszott ki a párafelhő kellős közepéből, hogy a legközelebbi díjkiosztás alkalmával a jótékonysági egyesülettől az első aranyérmet várja azért, hogy lekapta a postakocsis fejéről a kalapot, mert annyi víz csurgott le a karimájáról, hogy okvetlenül belefulladt volna (tudniillik a postakocsis), de ő nem vesztette el a lélekjelenlétét, hanem gyorsan lekapta a kalapját, s a fuldokló ember ábrázatát még egy szalmacsutakkal is letörölte.

- No, ez aztán jó mulatság - mondta Bob Sawyer úr, miközben feltűrte a gallérját, s a szája elé tartotta a sálkendőjét, hogy ki ne mehessen az illata annak a pohár pálinkának, amit egy pillanattal előbb ivott meg.

- Az ám - mondta Sam nyugodtan.

- No, úgy látszik, maga nem is nagyon bánja - jegyezte meg Bob.

- Nem tudnám, hogy mire mennék vele, ha bánnám is - felelte Sam.

- Ez megcáfolhatatlan igazság - mondta Bob.

- Az bizony, uram - felelte Weller úr. - Minden úgy van jól, ahogyan van, mint az egyszeri nemes úrfi mondta mosolyogva, amikor életjáradékot rendeltek neki, mivel anyai nagybátyjának anyai nagyapja egy ízben egy kézi tűzszerszámmal meggyújtotta a király pipáját.

- Nem is olyan rossz ötlet, Sam - mondta Bob Sawyer úr elismerő hangon.

- Ugyanezt mondta az a bizonyos nemes úrfi is, attól fogva minden negyedévkor, egészen a halála napjáig - felelte Weller úr.

- Ugyan mondja már meg, uram - fordult Sam rövid szünet után Bob Sawyerhez, egy pillantást vetve a kocsisra, s a hangját titokzatosan lehalkította -, mondja már meg, uram, amikor inaskodott a felcserségben, hívták-e valaha is egy postakocsishoz?

- Nem, nem emlékszem, hogy hívtak volna - felelte Bob Sawyer.

- Hát látott-e már valaha postakocsist a kórházban, amikor ön volt soron? - kérdezte Sam.

- Nem - felelte Bob Sawyer -, tudtommal még sohasem láttam.

- Hát tud-e olyan temetőt, ahol postakocsis van eltemetve, vagy látott-e már postakocsist halva? - faggatta tovább Bobot Weller úr.

- Nem - felelte Bob -, még nem láttam soha.

- Nem? - jegyezte meg Sam diadalmasan. - Hát nem is fog látni soha, és még valami van, amit az ember sohase láthat, tudniillik döglött szamarat. Soha ember még nem látott döglött szamarat.

- Jó, de hát mi köze van ennek a postakocsisokhoz? - kérdezte Bob Sawyer úr.

- Mindjárt megmondom - felelte Sam. - Nem akarom annyira elvetni a sulykot, és nem mondom, amit egyébként sok okos ember is állít, hogy a postakocsisok és a szamarak halhatatlanok; én csak annyit mondok: ha érzik, hogy kezd megmerevedni minden tagjuk, és nem bírják többé a munkát, hát fogják magukat, és együtt eltűnnek a világból, rendszerint két szamár és egy postakocsis; hogy hová lesznek, azt senki sem tudja; de nagyon valószínű, hogy valami jobb világba mennek át, hadd legyen egy kis örömük is, mert azt még halandó ember nem látta, hogy egy szamár vagy egy postakocsis ezen a világon örüljön az életének.

Sam Weller még tovább is fejtegette ezt a tudományos és érdekes elméletet, különböző statisztikai és egyéb adatokat idézett, amelyekkel támogatni igyekezett feltevését, s ezzel kitöltötte az időt, amíg Dunchurchbe értek. Itt lovakat váltottak, és kaptak egy száraz postakocsist is; a legközelebbi állomás Daventry volt, utána pedig Towcester; s minden új állomáson még jobban szakadt az eső, mint azelőtt.

- A kutyafáját - mérgelődött Bob Sawyer, s benézett a kocsi ablakán, amikor Towcesterben megálltak a Szaracénfej előtt. - Hát ez így nem mehet tovább.

- Tyűha! - mondta Pickwick úr, aki éppen szundikálásából ébredt fel. - Úgy látom, hogy jól megázott.

- Igen? Úgy látja? - felelte Bob. - Hát bizony, egy kissé megáztam. Kellemetlenül nedves lett a ruhám.

Bob csakugyan egy kissé nedvesnek látszott, mert az eső csak úgy csurgott a nyakából, könyökéről, kabátja ujjáról, kabátja szárnyáról és a térdeiről; az egész öltözete úgy fénylett a víztől, mintha tetőtől talpig viaszosvászonba lett volna öltözve.

- Megáztam kissé - mondta Bob, s egyet rázott magán, amivel olyan kiadós kis záport vert le a ruhájáról, mint egy újfundlandi kutya, amelyik éppen kiúszott a vízből.

- Azt hiszem, teljes lehetetlenség ma éjszaka tovább utaznunk - szólt közbe Ben.

- Teljes lehetetlenség - jegyezte meg Sam Weller, aki szintén belekapcsolódott a tárgyalásba. - Állatkínzás volna ezt követelni a lovaktól, uraim. Kapni itt ágyat, uram - tette hozzá a gazdájához fordulva -, minden tiszta és kényelmes itt. Jó kis ebédet is rendelhetünk, uram, félóra múlva betálalják... szárnyas, borjúkotlett, francia paszuly, burgonya, torta és tisztaság. Ha szabad egy tanácsot adnom, legokosabban tenné, uram, ha itt maradna. Fogadjon szót, uram.

Szerencsére éppen a kellő pillanatban érkezett oda a Szaracénfej fogadósa, hogy a maga részéről is bizonygassa és megerősítse mindazt, amit Sam Weller a fogadó berendezéséről mondott; s ezeket a kijelentéseket azzal is támogatta, hogy az utak kétségbeejtően rossz állapotban vannak; hogy a legközelebbi állomáson aligha kapnak majd friss lovakat; hogy egész éjszaka esni fog, ezt holtbiztosra vehetik, s éppoly holtbiztos, hogy reggelre kiderül majd az idő; továbbá felhozott még számos nyomós érvet, amilyent a fogadósok jól ismernek.

- Jól van, jól - mondta Pickwick úr -, de akkor valami módon levelet kell küldenem Londonba, úgy, hogy még holnap korán reggel kézbesítsék, mert különben kénytelen volnék továbbutazni.

A fogadós elégedetten mosolygott. Mi sem könnyebb, mint egy levelet egy ív csomagolópapírba takarva vagy a postán, vagy pedig a birminghami éjjeli gyorskocsival elküldeni. Ha az úrnak annyira szívén fekszik, hogy a levelet minél előbb kézbesítsék, csak írja rá kívül, hogy "sürgős", amit bizonyára figyelembe vesznek, vagy pedig azt, hogy: "A küldöncnek fizessenek fél korona különdíjat a sürgős kézbesítésért", ami még biztosabb.

- Jól van - mondta Pickwick úr -, akkor hát maradunk.

- Gyújts világot, John; szítsd fel a tüzet; az urak át vannak ázva - kiáltotta a fogadós. - Parancsoljanak erre, uraim, ne törődjenek most a postakocsissal, majd felküldöm önökhöz, ha csöngetnek érte. No, John, a gyertyákat.

Behozták a gyertyákat, felszították a tüzet, s egy nagy fahasábot vetettek rá. Tíz perc alatt egy pincér megterítette az asztalt, a függönyöket összehúzták, a tűz vígan lobogott, és minden arra vallott (aminthogy minden tisztességes angol fogadóban mindig minden arra vall), hogy az utasokat várták, és már napokkal ezelőtt mindent elkészítettek számukra. Pickwick úr leült egy asztalka elé, és sietve megírt egy levelet Winkle úrnak, amelyben csupán arról értesítette, hogy a rossz idő feltartóztatta őt, de másnap minden bizonnyal Londonban lesz; s akkor majd részletesen elmondja neki, hogy mi történt. Ezt a levelet hamar becsomagolták, és Samuel Weller úr rögtön levitte a söntésbe.

Sam átadta a levelet a fogadósnénak, s miután a tűzhely mellett megszárította a ruháját, vissza akart térni, hogy gazdája csizmáit lehúzza, amikor véletlenül benézett egy félig nyitott ajtón, s megpillantott egy vörösesszőke urat, aki előtt egy csomó újság feküdt kiterítve az asztalon, s aki éppen egy vezércikket olvasott, olyan mélységes gúnnyal, hogy az orrcimpái és összes arcvonásai csak úgy sugározták a gőgös megvetést.

- Nini, nini! - mondta Sam. - Mintha már láttam volna ezt az ábrázatot; meg ezt a szemüveget és ezt a széles karimájú kalapot is! Akármi legyek, ha nem Eatanswillben találkoztam velük.

Samet hirtelen erős köhögés fogta el, azzal a céllal, hogy magára vonja az illető úr figyelmét; a szemüveges idegen fel is nézett a zajra, felemelte a fejét és egyszerre láthatóvá lett Pott úrnak, az Eatanswilli Közlöny szerkesztőjének mélységesen bölcs ábrázata.

- Bocsánat, uram - mondta Sam, s egy meghajlással előrelépett -, itt van a gazdánk is, Pott úr.

- Csitt, csitt! - kiáltotta Pott úr, s rejtélyes, gyanakvó és ijedt arccal behúzta Samet a szobába s bezárta az ajtót.

- Mi baj van, kérem? - kérdezte Sam. Meglepve nézett körül.

- Ki ne ejtse a nevemet! - suttogta Pott úr. - Itt a sárgák területén vagyunk. Ha a felizgatott, erőszakos csőcselék megtudná, hogy itt vagyok, darabokra tépne.

- Ugyan! Darabokra tépnék, uram? - kérdezte Sam.

- Áldozatul esnék a nép dühének - felelte Pott. - No, fiatalember, mit csinál a gazdája?

- Úton van London felé, s két barátjával együtt itt tölti az éjszakát - felelte Sam.

- Winkle úr is vele van? - kérdezte Pott a homlokát ráncolgatva.

- Nem, uram - felelte Sam. - Winkle úr most odahaza van. Megházasodott.

- Megházasodott? - kiáltott fel Pott úr heves izgalommal. Hirtelen elhallgatott, sötéten elmosolyodott, és halk, vérszomjas hangon hozzátette: - Úgy kell neki!

Miután az elbukott ellenfél iránt érzett halálos gyűlölete ilyen könyörtelen és ilyen szívtelen diadalujjongást váltott ki belőle, Pott úr megkérdezte Samtől, hogy Pickwick úr barátai kékek-e. Sam, aki éppen annyit tudott erről a dologról, mint Pott úr maga, igennel válaszolt. Pott úr erre nagy örömmel beleegyezett, hogy elkíséri őt Pickwick úr szobájába. Szíves fogadtatásban volt része. Mindjárt el is határozták, hogy együtt fognak ebédelni.

- Mi újság Eatanswillben? - érdeklődött Pickwick úr, amikor Pott letelepedett a tűz mellé, és az egész társaság levetette a nedves cipőit és száraz papucsot húzott. - Megszűnt-e már a Függetlenség?

- A Függetlenség, uram - felelte Pott -, még nem szűnt meg, nyomorúságosan sínylődik és tengődik, megvetik és utálják még azok is, az a kevés ember is, akiknek tudomásuk van szégyenteljes és gyalázatos létezéséről... belefullad lassan abba a sok szennybe, amit maga körül áraszt szakadatlanul. Megvakulva és megsüketülve saját ocsmányságainak undok kigőzölgéseitől, ez a szennylap, amely szerencsére nem tudja, mennyire süllyedt, lassan elmerül abban a süppedős iszapban, mely, noha a látszat szerint szilárd alapjául szolgál a társadalom alantas és romlott rétegeinek, mégis a feje fölé nő, és nemsokára örökre elnyeli.

Miután a szerkesztő ezt a kiáltványt, mely egy része volt a múlt heti vezércikknek, szenvedélyes hangsúlyozással elszavalta, elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, és méltóságteljesen nézett Bob Sawyer úrra.

- Ön még fiatal ember, uram - jelentette ki Pott úr.

Bob Sawyer bólintott.

- S ön is az, uram - folytatta Pott, és Ben Allen felé fordult.

Bennek sem volt kifogása ezellen.

- S önök mind a ketten mélyen át vannak hatva a kék elvektől, amelyekért harcolni fogok, s amelyekhez hű maradok, amíg élek, amint ezt a hazámnak, s az egész Egyesült Királyságnak megfogadtam - folytatta Pott úr. - Ugyebár?

- Hát, őszintén szólva én nem tudom pontosan, hogy miről is van szó - felelte Bob Sawyer. - Én... a magam részéről...

- Csak nem sárga, Pickwick úr? - vágott közbe Pott, a székével hátrálva. - Az ön barátja csak nem sárga, uram?

- Nem, nem - felelte Bob. - Pillanatnyilag inkább olyan pepitaszínű vagyok, vagyis tarkabarka.

- Tehát ingadozik - jelentette ki Pott ünnepélyes hangon -, ingadozik. Meg szeretném mutatni önnek azt a nyolc cikkből álló sorozatot, amelyet közzétettem az Eatanswilli Közlöny-ben. Merem állítani, hogy ön csakhamar áttérne a kékek szilárd és biztos politikai nézeteire.

- Én is biztos vagyok benne - felelte Bob -, hogy hamarosan megkékülnék, ha belefognék.

Pott úr néhány pillanatig gyanakodva nézte Bob Sawyert, aztán Pickwick úrhoz fordult, és így szólt:

- Ön kétségtelenül elolvasta azokat az irodalmi cikkeket, melyek az utóbbi három hónap alatt jelentek meg az Eatanswilli Közlöny-ben, s amelyek általános, mondhatnám egyetemes figyelmet, sőt feltűnést keltettek?

- Be kell vallanom - felelte Pickwick úr, akit ez a kérdés kissé zavarba hozott -, be kell vallanom, hogy én ez alatt az idő alatt annyira el voltam foglalva más irányban, hogy valóban nem értem rá elolvasni őket.

- Az ilyesmit el kell olvasni, uram - mondta Pott úr szigorú arccal.

- Majd elolvasom - felelte Pickwick úr.

- Egy terjedelmes kritika keretébe foglaltam az egészet, mely a kínai metafizikáról szólt - mondta Pott úr.

- Ó - jegyezte meg Pickwick úr -, és remélem, az ön tollából?

- A kritikusom tollából, kérem - felelte Pott úr méltóságteljesen.

- Elég nehéz, nem könnyen érthető téma, gondolom - mondta Pickwick úr.

- Nagyon nehéz, uram - felelte Pott úr, s mélységesen bölcs arcot vágott. - De magolt is hozzá eleget a fiú; részletesen tanulmányozta a tárgyat az Encyclopaedia Britannicá-ban, az én kívánságomra.

- Valóban? - kérdezte Pickwick úr. - Nem is tudtam, hogy ez a kiváló mű a kínai metafizikával is foglalkozik.

- Tanulmányozta, uram - magyarázta tovább Pott, mialatt két kezét Pickwick úr térdére tette, s fölényes mosollyal nézett szét maga körül -, tanulmányozta a metafizikát az M betű alatt, Kínát pedig a K betű alatt, aztán összefogta a kettőt. - Pott úr arcán annyi fenség tükröződött, amikor visszagondolt arra, hogy mennyi tehetséget és tudást fejtett ki a szóban forgó tudományos értekezésekben, hogy beletelt néhány perc, amíg Pickwick úr ismét fel merte venni a beszéd fonalát; végre, mikor a szerkesztő arca lassacskán visszanyerte szokott fölényes kifejezését, Pickwick úr is meg merte kockáztatni a következő kérdést:

- Szabad-e tudnom, hogy miféle nagy dolog miatt jött el ilyen messzire hazulról?

- Ugyanaz a cél vezérelt, mely engem minden hatalmas munkámban serkent és lelkesít - felelte Pott úr higgadtan, mosolyogva -, a hazám java.

- Mindjárt gondoltam, hogy valami politikai küldetés - jegyezte meg Pickwick úr.

- Igen, uram - folytatta Pott úr -, az.

Odahajolt Pickwick úrhoz és mély, színtelen, ijesztő hangon ezt súgta a fülébe:

- Holnap este sárga bál lesz Birminghamben.

- Mi a szösz! - kiáltott fel Pickwick úr.

- Igen, uram, bál és vacsora is - tette hozzá Pott úr.

- Ne mondja! - kiáltotta Pickwick úr.

Pott úr gondterhelten bólintott.

Pickwick úr ugyan úgy tett, mintha ez a hír megdöbbentette volna, de be kell vallanunk, hogy olyan kevéssé volt jártas a helyi politikában, hogy nem alkothatott magának kellő fogalmat a szóban forgó szörnyű összeesküvés fontosságáról. Pott úr észrevette ezt, s kihúzta zsebéből az Eatanswilli Közlöny legújabb számát, és a következő cikket olvasta fel belőle:

SÁRGA FORTÉLYOK ÉS MESTERKEDÉSEK

Egyik csúszó-mászó laptársunk a minap kihányta fekete epéjét abban a hiú és hasztalan igyekezetében, hogy beszennyezze a mi kiváló és derék képviselőnknek, az igen tisztelt Slumkey úrnak tiszta nevét, azét a Slumkeyét, akiről mi jóval azelőtt, hogy mostani dicső és magas állásába jutott, előre megjósoltuk, hogy az lesz belőle, ami lett, s aki azóta hazájának fénye és büszkesége, bátor oltalmazója és legragyogóbb dísze-virága. A mi csúszó-mászó laptársunk, amint mondottuk, gúnyos megjegyzéseket tett arról a pompás vertvas szeneskannáról, mellyel a lelkes választók megajándékozták az igen tisztelt Slumkey urat, s melynek beszerzését illetőleg a nyomorult névtelen cikkíró azt állítja, hogy a dicső hazafi, inasának egy bizalmas barátja révén, az összegyűjtött összegnek több mint háromnegyed részét a saját zsebéből fedezte. Hogyan, hát ez a csúszó-mászó féreg nem látja be, hogy ez, még ha így volna is, az igen tisztelt Slumkey képviselő urat, ha ugyan lehetséges, csak még kedvezőbb színben, még ragyogóbb világításban tünteti fel. Hát bárgyú eszével még azt sem tudja megérteni, hogy az a kedves és megható törekvése, mellyel a választópolgárok óhajait teljesíteni akarja, mindörökre megszerzi számára polgártársai szívét és lelkét, legalábbis azokét, akik nem olyan aljasak, mint a disznók, vagy más szóval, akik nem süllyedtek még odáig, mint a mi laptársunk? De hát ilyenek a sárgák zugbandájának és csőcselékének nyomorúságos cselvetései és mesterkedései! És nem ez az egyedüli ármánykodásuk. Hazaárulással is fenyegetnek. Bátran kijelentjük, most, miután kikényszerítették belőlünk ezt a leleplezést, bátran kijelentjük, s az egész ország és a hatóságok védelme alá helyezzük magunkat - bátran kijelentjük, hogy ebben a pillanatban titkos előkészületek folynak a sárgák báljára, melyet egy sárga városban, a sárga gondolkozású lakosság központjában, szinte a székhelyén és a szívében készülnek megtartani; melynek élén egy sárga bálrendező áll, s amelyen négy szélsőségesen sárga parlamenti képviselő fog megjelenni, s csak sárga belépőjegyekkel bocsátják be az embert! Mit szól mindehhez hitvány laptársunk? Meggörnyed-e az igazság súlya alatt? De csak hadd vergődjék tehetetlen dühében, amikor elolvassa majd ezt a bátor kijelentésünket:

MI IS OTT LESZÜNK!

- Íme, uram - fejezte be Pott úr, kimerülten összehajtogatva az újságot -, így állnak a dolgok!

Minthogy a vendéglős és a pincér ebben a pillanatban hozta be az ebédet, Pott úr a szája elé emelte mutatóujját annak jeléül, hogy Pickwick úr kezében van az élete, és minden az ő titoktartásától függ. Bob Sawyer és Benjamin Allen urak, akik nagyon tiszteletlen módon elaludtak, amíg az Eatanswilli Közlöny felolvasása tartott, sőt a tárgyalás alatt is, mely utána következett, kizárólag arra ébredtek fel, hogy ez a bűvös szó elhangzott: "Ebéd!" De aztán jó étvággyal ültek le az ebédhez, ami jó egészségükről és kifogástalan emésztésükről tett tanúságot.

Az ebéd alatt és utána is, ahogy elüldögéltek az asztalnál, Pott úr kegyesen leereszkedett egy-két percre afféle közönséges házi ügyekhez, s elmondta Pickwick úrnak, hogy az eatanswilli levegő nem tett jót a feleségének, s ezért most különböző divatos fürdőhelyekre jár, hogy az egészségét és a jókedvét ismét visszanyerje; ez azonban csupán a tapintatos körülírása volt annak a ténynek, hogy Pottné asszony megvalósította abbeli sűrű fenyegetéseit, hogy elválik az urától, annak a megegyezésnek a segítségével, melyet bátyja, a hadnagy csikart ki Pott úrtól. Pottné hűséges testőrével együtt visszavonult, s megkapta a felét annak a jövedelemnek és haszonnak, ami az Eatanswilli Közlöny szerkesztéséből és kiadásából befolyt.

Mialatt a nagy Pott ilyen és ehhez hasonló dolgokról beszélt, s a csevegését időről időre saját mély szellemi szüleményeiből vett idézetekkel is élénkítette, a fogadó előtt megállt egy postakocsi, hogy letegyen néhány csomagot, s az ablakán kiszólt egy mogorva idegen, és azt kérdezte, hogy ha itt maradna éjszakára, kaphatna-e rendes ágyat és szállást.

- Hogyne, kérem - felelte a fogadós.

- Igen, csakugyan? - kérdezte az idegen, aki láthatólag gyanakvó és bizalmatlan természetű ember volt.

- Természetesen, uram - felelte a vendéglős -, hogyne kaphatna.

- Jó - mondta az idegen. - Kocsis, itt leszállok. Kalauz, adja le a táskámat!

Az idegen meglehetősen harapós hangulatban jó éjszakát kívánt a többi utasnak, aztán kiszállt. Köpcös ember volt, fekete sörtehaja úgy volt megnyírva, hogy egy sárkeféhez vagy egy sündisznóhoz hasonlított s minden egyes szála keményen égnek állt; viselkedése gőgös és kihívó volt; a modora parancsoló; a szeme szúrós és nyugtalan; s az egész magatartása roppant nagy önbizalomra vallott, s azt árulta el, hogy ez a kis ember hihetetlenül lenézi az egész világot.

Az idegent abba a szobába vezették, melyet eredetileg Pott úrnak szántak, a nagy hazafinak. A pincér néma csodálkozással vette észre azt a különös véletlent, hogy mihelyt meggyújtotta a gyertyákat, az idegen belenyúlt a kalapjába, kihúzott belőle egy újságot, s ugyanolyan haragos megvetéssel kezdte olvasni, mint amilyen egy órával ezelőtt Pott úr méltóságteljes arcvonásain ömlött el, és egész szellemi erejét megbénította. Azt is észrevette a pincér, hogy míg Pott úr haragját egy Eatanswilli Függetlenség című lap váltotta ki, ennek az úrnak a feneketlen megvetését az Eatanswilli Közlöny-nek nevezett újság keltette föl.

- Küldje be a fogadóst - mondta az idegen.

- Igenis, uram - felelte a pincér.

A pincér kiment, és a fogadós bejött.

- Maga a fogadós? - kérdezte az idegen.

- Igen, én vagyok, uram - felelte a fogadós.

- Ismer engem? - kérdezte az idegen.

- Még nem volt szerencsém az úrhoz - mondta a vendéglős.

- Nevem Slurk - mondta az idegen.

A fogadós könnyedén biccentett.

- Slurk a nevem, uram - ismételte az idegen gőgösen. - Most már tudja, hogy ki vagyok, jóember?

A fogadós megvakarta a fejét, felnézett a mennyezetre, aztán ismét az idegenre, és bágyadtan mosolygott.

- No hát, most már ismer engem? - kérdezte az idegen ingerült hangon.

A fogadós törte a fejét erősen, de végre kénytelen volt így felelni:

- Hát bizony, uram, nem ismerem önt.

- Atyaisten! - mondta az idegen, s öklével nagyot csapott az asztalra. - Ez hát a népszerűség!

A fogadós egy-két lépést hátrált az ajtó felé; az idegen pedig, szemét rászegezve, így folytatta:

- Ez tehát a hála - mondta -, ez a hála azért, hogy éveken át fáradoztam és dolgoztam a tömegek érdekében. Átázva és elcsigázva szállok ki, lelkes sokaság nem jön elém tolongva, hogy nagy harcosukat üdvözölje; a harangok nem szólnak, s még a nevem hallatára sem dobbannak meg a tompa és érzéketlen szívek. Ez elegendő ahhoz - mondta az izgatott Slurk úr, fel-alá járva a szobában -, hogy az ember kettétörje a tollát, és mindörökre cserbenhagyja a nép ügyét.

- Egy konyakot szódával, azt tetszett mondani, uram? - kockáztatta meg a fogadós.

- Rumot - felelte Slurk úr, dühösen megfordulva és vadul rámeredve a fogadósra. - Van valaki a konyhában?

Nem, a konyhában nem volt egy lélek se. Gyönyörűen ropogott a tűz. Már mindenki lefeküdt, és a kaput is bezárták éjszakára.

- Majd a tűzhely mellett iszom meg a rumot - mondta Slurk úr -, a konyhában.

Azzal fogta a kalapját és az újságot, s ünnepélyes léptekkel megindult a fogadós nyomában a konyha felé. Ott aztán letelepedett a tűzhely mellé, újra dölyfös arcot vágott, és szótlan méltósággal olvasni és inni kezdett.

Ebben a pillanatban azonban a viszály és a meghasonlás gonosz szelleme szállt le a Szaracénfej fogadóra, s tunya kíváncsiságból benézett az ablakon, s megpillantotta Slurk urat, amint kényelmesen üldögélt a tűzhely mellett, egy másik szobában pedig Pott urat, aki a bortól már kissé emelkedett hangulatban volt; mire a gonosz szellem nyomban be is röppent az említett utóbbi helyiségbe, egy szempillantás alatt bebújt Bob Sawyer úr fejébe, és saját ördögi céljainak érdekében a következő szavakat sugalmazta neki:

- No tessék, ki hagytuk aludni a tüzet. Az eső után olyan kutya hideg van itt, nem?

- Bizony, elég hideg van - felelte Pickwick úr megborzongva.

- Azt hiszem, nem volna rossz gondolat, ha elszívnánk egy szivart a konyhában a tűzhely mellett, igaz-e? - mondta Bob Sawyer úr, még mindig az említett rossz szellem ösztökélésére.

- Nem volna rossz - felelte Pickwick úr. - Nagyon kellemes volna, szerintem is. Mit szól hozzá, Pott úr?

Pott úr készségesen kötélnek állt, s mind a négyen megindultak a konyha felé, pohárral a kezükben. Sam Weller haladt a menet élén, hogy mutassa nekik az utat.

Az idegen még mindig olvasott; most felnézett és összerezzent. Pott úr is hátrahőkölt.

- Mi baj van? - suttogta Pickwick úr.

- Ez a féreg! - felelte Pott.

- Micsoda féreg? - kérdezte Pickwick úr, s ijedten körülnézett, nehogy rálépjen valami svábbogárra vagy valami kövér pókra.

- Ez a féreg - suttogta Pott úr, megragadva Pickwick úr karját, és az idegen felé mutatott. - Ez a csúszó-mászó féreg, Slurk, a Függetlenség szerkesztője.

- Talán okosabb volna, ha visszafordulnánk - suttogta Pickwick úr.

- Soha, uram - felelte Pott úr vitézül és harciasan -, soha!

S azzal Pott úr letelepedett a kandalló másik oldalán, Slurk úrral szemközt, kihúzott egyet az újságcsomójából, és farkasszemet nézve ellenségével, olvasni kezdett.

Pott úr természetesen a Függetlenség-et olvasta, Slurk úr pedig természetesen a Közlöny-t, s mind a ketten nagyon hallhatóan és érthetően csepülték közben a másik szellemi termékét, azzal, hogy olvasás közben minduntalan keserűen felkacagtak, és gúnyosan szipákoltak az orrukkal. De csakhamar áttértek a határozottabb kifejezések terére, mint például: "hihetetlen", "a nyomorult", "felháborító", "hazug maszlag", "aljasság", "mocsok", "szenny", "posvány", "trágyalé" és más hasonló kritikai megjegyzéseket tettek fennhangon.

Bob Sawyer úr és Ben Allen úr a vetélkedésnek és gyűlöletnek ezeket a megnyilatkozásait olyan gyönyörűséggel figyelték, amely nagyban fokozta a dohányzás élvezetét, pedig ugyancsak hatalmas füstfelhőket eregettek a levegőbe. S mihelyt a két ellenfél kezdett kimerülni, a kötélrevaló Bob Sawyer roppant udvariasan fordult Slurk úrhoz, és így szólt:

- Szabad kérnem egy pillanatra az újságot, uram, ha már kiolvasta?

- Ebben a hitvány szennylapban ugyan nagyon kevés olvasnivalót fog találni, uram - felelte Slurk, és sátáni pillantást vetett Pottra.

- Ezt máris odaadom önnek - mondta Pott úr feltekintve, sápadtan a dühtől s remegve a haragtól, akadozó nyelvvel. - Tessék. Hahaha! Ennek a firkásznak az arcátlansága igazán mulattatni fogja, uram.

A "szennylap" és a "firkász" szót nagy nyomatékkal ejtették ki, s mind a két szerkesztő arca égni kezdett a dühtől.

- Végtelenül undorító ennek a nyomorult firkásznak a szószátyárkodása - mondta Pott, Bob Sawyerhez fordulva, közben azonban Slurk úrra sandított.

Slurk úr erre jóízűen felkacagott, s fordított egyet, hogy az új hasáb olvasásához fogjon, miközben kijelentette, hogy ez a tökfilkó igazán mulattatja.

- Milyen arcátlan ez a tudatlan fajankó - mondta Pott úr, akinek az arca rózsaszínűről pirosra vált.

- Olvasott már valaha valamit ennek az embernek a hülyeségeiből, uram? - kérdezte Slurk úr Bob Sawyertől.

- Nem - felelte Bob -, még soha. Igazán olyan rosszul ír?

- Ó, botrányosan, botrányosan! - felelte Slurk.

- Hát ez már igazán több a soknál! - kiáltott fel Pott úr ebben a pillanatban; de még mindig úgy tett, mintha el volna merülve az olvasásba.

- Ha keresztül tud gázolni ezen a néhány zagyva, aljas, rosszindulatú, értelmetlen, hamis, hazug, képmutató és dagályos mondaton - szólt Slurk úr, Bob kezébe nyomva az újságot -, talán meglesz belőle az a haszna, hogy nevethet ennek a műveletlen, írástudatlan fecsegőnek a stílusán.

- Mit mondott, kérem? - kérdezte Pott úr feltekintve, s tetőtől talpig remegett a dühtől.

- Mi köze hozzá, kérem? - felelte Slurk.

- Írástudatlan fecsegő, így mondta, kérem? - kérdezte Pott úr.

- Igen, kérem, így mondtam - felelte Slurk -, s ha parancsolja, még azt is hozzátehetem: ha belekékül, még akkor sem tud megtanulni fogalmazni, hahaha!

Pott úr egy szót sem felelt erre a szellemes gorombaságra, csak gondosan összehajtogatta a maga Függetlenség-ét, ledobta a földre; összetaposta, szertartásosan ráköpött, aztán a tűzbe hajította.

- Tessék, uram! - mondta Pott úr, visszalépve a tűzhelytől. - Éppen így bánnék azzal a viperával, amely ezt a mérgező szennylapot szerkeszti, csak az a szerencséje, hogy hazám törvényei meggátolnak benne.

- Hát csak próbáljon meg így bánni vele, kérem! - kiáltotta Slurk úr felpattanva a helyéről. - Ő nem fog a törvényekre hivatkozni, nem bújik mögéjük. Csak bánjék vele így, kérem, próbálja meg!

- Úgy van! Úgy van! - mondta Bob Sawyer.

- Ez a helyes eljárás - jegyezte meg Ben Allen úr.

- Csak próbálja meg, kérem! - ismételte Slurk harsány hangon.

Pott úr olyan megvető pillantást küldött feléje, hogy ettől még egy vasmacska is elszégyellte volna magát.

- Csak próbálja meg, kérem! - ismételte Slurk még harsányabb hangon.

- Azt nem fogom megtenni, kérem - felelte Pott úr.

- Úgy! Nem fogja megtenni, kérem? - mondta Slurk úr kihívó hangon. - Hallják ezt, uraim? Nem fogja megtenni; nem azért, mintha félne; ó, dehogy! Nem azért. Csak hát nem akarja. Hahaha!

- Én önt, uram - jelentette ki Pott úr, akit ez a maró gúny még jobban felizgatott -, én önt hitvány csúszó-mászónak tartom. Olyan embernek tekintem önt, aki gyalázatos, szégyenletes és megvetésre méltó közszereplésével kizárta magát a társadalomból. Ön az én szememben, uram, egyénileg és politikai felfogása szerint is nem egyéb, mint egy igazi ocsmány csúszó-mászó.

A haragos Függetlenség nem várta be ennek a személyes gyalázkodásnak a végét, hanem felkapta jól megtömött útitáskáját, megforgatta a levegőben, amikor Pott éppen hátat fordított neki, s egy nagy lendülettel fejbe vágta vele, éppen azzal a csücskével, ahová egy jó vastag hajkefe volt becsomagolva. A táska nagyot csattant Pott úr fején, s a Közlöny szerkesztője nyomban elterült a földön.

- Uraim! - kiáltott fel Pickwick úr, amikor Pott úr talpra ugrott, és megragadta a piszkavasat. - Uraim, gondolják meg, az isten szerelmére! Segítség! Sam! Ide, ide! Könyörgök, uraim! Lépjen közbe valaki! Válasszuk szét őket!

S azzal Pickwick úr a két dühöngő harcos közé vetette magát, még éppen idejében, hogy az egyik oldalról felfogja a hozzávágott útitáskát, a másik oldalról pedig a lesújtó piszkavasat. Nem lehet tudni, hogy az eatanswilli közvélemény szószólóit a szenvedély vakította-e el egészen, vagy pedig mint elmés emberek, mind a ketten egyszerre megértették, hogy mennyivel jobb, ha egy harmadik fél kapja az ütéseket - csak annyi bizonyos, hogy rá sem hederítettek Pickwick úrra, hanem vitézül szembeszálltak egymással, és továbbra is hősiesen vagdalkoztak az útitáskával és a piszkavassal. Pickwick úr kétségtelenül nagyon ráfizetett volna jószívű közbelépésére, ha Samuel Weller úr, gazdájának segélykiáltására, ebben a pillanatban be nem ront, s fel nem kap egy liszteszsákot, amellyel csakugyan sikerült eredményesen véget vetnie a nézeteltéréseknek, ugyanis a zsákot ráhúzta a nagy Pott úr fejére és vállára, s jól megmarkolta a nyakát.

- Vegyék el azt a táskát attól a másik őrülttől - mondta Sam Ben Allen úrnak és Bob Sawyer úrnak, akik egész idő alatt csak tétlenül nézték a verekedőket, legfeljebb ki-kitértek előlük, s mindegyik egy teknőcnyelű sebészkést tartott a kezében, hogy nyomban eret vághassanak azon, aki közülük először elájul. - Tegye le azt a táskát, maga kis nyomorult, mert különben belepréselem - mondta Sam.

A Függetlenség szerkesztője, akinek már különben is kifogyott a lélegzete, meghátrált ettől a fenyegetéstől, és nyugodtan tűrte, hogy lefegyverezzék; Sam Weller úr aztán levette Pottról a szájkosarat, s óvatosan őt is szabadlábra helyezte.

- Most pedig menjenek szépen aludni - mondta Sam -, ha nem akarják, hogy mind a kettejüket bedugjam ebbe a zsákba, és bekössem a zsák száját, hogy aztán ott marakodhassanak tovább; mert ez lesz a vége, ha ilyen bolondul viselkednek. Ön pedig legyen szíves, és jöjjön velem, uram.

S azzal Sam karon fogta a gazdáját, és elvezette, a két vetélkedő lapszerkesztőt pedig a fogadós Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr felügyelete alatt külön-külön a szobájába vitette; útközben vérszomjasan fenyegették egymást, s célzásokat tettek, hogy másnap életre-halálra megküzdenek majd. Később aztán mégis jobban fontolóra vették a dolgot és úgy gondolták, hogy birkózásnál többet ér a tollharc; ennélfogva késedelem nélkül újra kezdték a régi halálos ellenségeskedést; s egész Eatanswill bámulta, hogy milyen nagy hősök ők - a papíron.

Másnap korán reggel külön-külön kocsin elutaztak, még mielőtt a többi utas felébredt volna; s miután az idő csakugyan kiderült, Pickwick úrék ismét elindultak London felé.

Pickwick úr tapintatosságból addig nem akarta elvinni Bob Sawyert vagy akár Ben Allent a fiatal párhoz, amíg nem voltak minden tekintetben felkészülve a fogadásukra, s lehetőleg kímélni akarta Arabella érzékenységét is, azt indítványozta tehát, hogy ő majd Sammel együtt leszáll a György és Keselyű közelében, a két fiatalember pedig egyelőre máshol keressen szállást. A fiatalembereknek semmi kifogásuk nem volt az indítvány ellen, készséggel elfogadták; s így aztán Ben Allen úr és Bob Sawyer úr a Borough legtávolabbi szélein, egy félreeső kocsmában húzták meg magukat, melynek söntésajtaja mögött hajdanta gyakran pompázott a nevük, egy-egy hosszú és bonyodalmas rovás élén.

- Jaj nekem, Weller úr! - kiáltott fel a csinos kis szobalány, akivel Sam a kapuban találkozott.

- Bizony én volnék, drágám - felelte Sam, kissé visszamaradva, hogy a gazdája meg ne hallja, amit mond. - Ej, de édes, de gyönyörű teremtés maga, Mary!

- Jézusom, Weller úr, mennyi bolondságot beszél maga! - mondta Mary. - Ó! Ne izéljen már, Weller úr.

- Mit ne izéljek, galambom? - mondta Sam.

- Hát csak ne izéljen - felelte a csinos szobacica. - Jaj, menjen már innét.

E rendreutasítás után a csinos szobalány a falhoz lökte Samet, és kijelentette, hogy egészen összegyűrte a főkötőjét, és a haját is összeborzolta.

- Azonfelül nem hagyja, hogy elmondjam, amit el akartam mondani - tette hozzá Mary. - Már négy napja várja itt magát egy levél; alig egy félórával azután érkezett, hogy elmentek; pedig a borítékon az áll, hogy: sürgős.

- Hát hol az a levél, édes kincsem? - kérdezte Sam.

- Vigyáztam rá a maga kedvéért, mert különben biztosan már rég elkallódott volna - felelte Mary. - Itt van, ni; meg se érdemli, annyit mondhatok.

S azzal Mary, tömérdek kis kacér izgalommal és aggodalommal, hogy jaj, csak tán nem vesztette el mégis, előszedte a levelet a világ leggyönyörűbb kis muszlin mellkendője alól, és átadta Samnek, aki nagy hódolattal, imádattal és lovagiassággal megcsókolta a borítékot.

- Jézus Máriám! - mondta Mary, megigazítva a mellkendőjét és színlelt ártatlansággal. - De nagyon beleszeretett egyszerre ebbe a levélbe.

Weller úr csak egy kacsintással felelt erre, de olyan sokatmondó kacsintással, melynek valódi jelentőségéről semmiféle leírás nem adhatna kellő fogalmat; aztán leült Mary mellé az ablakmélyedésbe, felbontotta a levelet, és belepillantott.

- Hohó! - kiáltott fel Sam. - Mi ez?

- Remélem, nincs semmi baj? - kérdezte Mary, Sam válla fölött az írásba kandikálva.

- Ej, hogy ragyog ez a két szép szeme, csillagom! - mondta Sam föltekintve.

- Ne törődjön most az én szememmel; olvassa el inkább a levelét - mondta a takaros kis szobalány, s szépséges szemei olyan dévajul villogtak, hogy képtelenség lett volna ellenállni nekik.

Sam erőt merített egy újabb csókból, aztán olvasni kezdte az alábbiakat:

Granby már-
ki, Dorking                                                                                                                 Szerdán.

KEDVES FIJAM SAMUEL!

Sajnálatal van szerencsém tudósittani téged, miszerint mostohaanyádról rosz hirekett kel jelentenem, mivelhogy vigyázattlanul meghüttöte magát mer sokáig ült a nedves füben mikor eset az esső hogy meghalgasa a lelkipásztort aki csak éccakára hagyta abba a beszédjét merhogy pálinkával annyira teleszitta magát hogy csak mindég dőlt belőlle a szó mig csak ki nem józanodot ami sok időbe telt és a doktor azt mondta ha mostohaanyád mingyárt utána foró grogot ivot volna ahejet hogy előbb ivot akkor semi baja se let volna és a kerekeit mingyárt jól megkenték és mindent elkövettek hogy megint viszazökenjen a rendes kerékvágásba és az apád már azt remélte hogy megint kilábal mint máskor is de amikor a kaptatóhoz ért be kelet volna fordulnia hát kizökent a kerékvágásból fijam és lerobogot a lejtőn olyan sebesen hogy olyat még senki se látot és ámbátor a doktor használta a kerékkötőt de nem let semi foganatja mer tennap este háromfertály hat előt öt percel leadta az obulust szegény az utolsó vámsorompónál és időnek előte tette meg a nagy utat aminek tán az is oka lehet hogy nagyon kevés bagázsit vit magával apád azt üzeni ha el akarsz jöni hogy meglátogas nagyon fogok örülni mer nagyon magamra marattam édes fijam Samivel apád akarja hogy igy irjam pedig tudom hogy nem igy kell irni a nevedet és mivel hogy igen sok minden elintéznivalótok volna hát biztosan számit rá hogy a gazdád elereszt persze hogy elereszti én jobban ismerem a gazdáját továbbá tisztelteti sokszor valamint maradok örökké hü atyád

Tony Weller

- Ejnye, de érthetetlen egy levél - mondta Sam -, hát ki tud ebből kiokoskodni, hol úgy írja: én, hol pedig úgy: ő! Nem az apám írása, kivéve az aláírást, nyomtatott betűkkel. Ez az ő keze vonása.

- Talán másvalakivel íratta a levelet, s csak aztán tette alá a nevét - mondta a csinos kis szobalány.

- Várjon csak - felelte Sam, s még egyszer átfutotta a levelet, közben meg-megállt és elgondolkozott. - Eltalálta. Az az ember, aki ezt írta, szép sorjában elmondta az egész szerencsétlenséget, aztán odajött az apám, a vállán át a levélbe nézegetett, minduntalan beleszólt, s ezzel összekuszálta a dolgot. De ezt csinálja mindig. Igaza van.

Weller úr, miután ebben megnyugodott, újra átolvasta a levelet, s úgy látszik, ezúttal kisütötte az értelmét, mert bánatosan felkiáltott, ahogy ismét összehajtogatta:

- Ó, hát meghalt a szegény lélek! Igazán sajnálom. Nem volt rossz asszony, csak a lelkipásztorok hagyták volna békében. Nagyon sajnálom.

Sam ezt olyan komoly hangon mondta, hogy a csinos kis szobalány lesütötte a szemét és neki is elkomolyodott az arca.

- De hát, hiába - mondta Sam, ahogy a levelet egy sóhajjal zsebre vágta -, ennek már így kellett lennie; s így is lett, mint az egyszeri vénasszony mondta, mikor feleségül ment az inasához. Most már nem tudunk változtatni rajta, igaz-e, Mary?

Mary a fejét rázta, és szintén felsóhajtott.

- Szabadságot kell kérnem a gazdától - mondta Sam -, s el kell utaznom.

Mary megint sóhajtott egyet. Olyan megható volt az a levél.

- Isten vele! - mondta Sam.

- Isten vele! - válaszolt a szép szobalány, s elfordította a fejét.

- No hát, kezet se ad búcsúzóul? - kérdezte Sam.

A csinos szobalány odanyújtotta a kezét, s ámbár csak egy szobalány keze volt, mégis nagyon kicsi kéz volt; aztán fölállt, hogy távozzék.

- Nem maradok oda sokáig - mondta Sam.

- Maga mindig másfelé jár - mondta Mary, s alig észrevehetően fölszegte a fejét. - Csak jön és megy, alighogy megjött, Weller úr, már megint elutazik.

Weller úr közelebb vonta magához a szép kis fehércselédet, és suttogni kezdett a fülébe; aztán egy rövid kis pusmogó társalgás után Mary megint feléje fordította az arcát, és kegyeskedett a szemébe nézni. Mikor elváltak egymástól, hogy, hogy nem, Mary kénytelen volt fölmenni a szobájába, hogy a főkötőjét és a hajfürtjeit megigazítsa, mielőtt úrnője szeme elé kerül; s ahogy könnyű léptekkel felszaladt a lépcsőn, a korláton át sűrűn integetett és mosolygott Sam felé.

- Legfeljebb egy-két napig leszek oda, uram - mondta Sam, amikor tudatta Pickwick úrral, hogy milyen veszteség érte az apját.

- Maradhat, ameddig szükséges, Sam - felelte Pickwick úr -, beleegyezem, hogy addig maradjon, amíg jónak látja.

Sam meghajtotta magát.

- Mondja meg az édesapjának, Sam - tette hozzá Pickwick úr -, hogy ha jelenlegi helyzetében valami módon a segítségére lehetek, szíves örömest megteszek mindent, amit tehetek.

- Köszönöm, uram - felelte Sam. - Megmondom neki.

Még néhány jóakaró és baráti szót váltottak egymással, aztán Pickwick úr elbúcsúzott az inasától.

Este hét óra volt pontosan, amikor Samuel Weller úr, néhány száz lépésnyire a Granby márki fogadótól leszállt az omnibusz bakjáról, amely keresztülment Dorkingon. Hideg, bánatos este volt, a kis utca komor és elhagyatott, s a nemes és vitézlő márki fából faragott arca mintha még búsabb és elszontyolodottabb lett volna, mint rendesen, ahogy ide-oda lóbálózott, és gyászosan csikorgott a szélben. A redőnyök le voltak bocsátva, az ablakok jórészt be voltak spalettázva; s ezúttal egyetlen ingyenélő sem ácsorgott az ajtó körül; a kis fogadó néma volt és elhagyatott.

Sam egy teremtett lelket sem látott semerre, akihez egypár előzetes kérdést intézhetett volna, szép csöndesen belépett hát a házba. Körülnézett, és csakhamar megpillantotta messziről jó apját.

Az özvegy fuvaros a söntés mögötti kis szobában üldögélt egy kerek asztalkánál, s a pipáját szívta, és mereven bámult a tűzbe. Nyilván aznap temették az asszonyt, mert a kalapján, melyet még nem tett le a fejéről, másfél rőfös gyászszalag volt, mely a szék támláját verte, s leért egészen a földig.

Idősb Weller úr nagyon el volt merülve a gondolataiba. Sam több ízben is nevén szólította, de az öreg csak nyugodt és mozdulatlan arccal pipázott tovább, s végül csak arra rezzent fel, hogy a fia a vállára tette a kezét.

- Sammy! - mondta Weller úr. - Isten hozott.

- Már vagy tízszer szóltam hozzád - mondta Sam, kalapját a fogasra akasztva -, de nem hallottad meg.

- Nem, Sammy, nem hallottam - felelte idősb Weller úr, s megint a tűzbe bámult elgondolkozva. - Elandalogtam egy kicsit, Sammy.

- Mit csináltál? - kérdezte Sam, székét a tűzhöz tolva.

- Elandalogtam, Sammy - felelte idősb Weller úr -, mert őrá gondoltam. - Weller úr fejével a dorkingi temető felé intett, s ezzel a néma jellel fejezte ki, hogy szavai a megboldogult Wellernére vonatkoznak.

- Éppen arra gondoltam, Sammy - folytatta idősb Weller úr, s közben nagy komolysággal nézte a fiát a pipája fölött, mintha azt akarná kifejezni vele, hogy bármily különösnek és hihetetlennek látszik is, amit mondani fog, mégis nyugodtan és megfontoltan kimondja: - Arra gondoltam, hogy akárhogy volt is, Sammy, mégiscsak nagyon sajnálom, hogy meghalt.

- Hát így is illik - felelte Sam.

Idősb Weller úr helybenhagyólag bólintott, megint a tüzet kezdte nézni, nagy füstfelhőbe burkolta magát, és mélyen elmerült gondolataiba.

- Nagyon okos dolgokat mondott ő nekem, Sammy - mondta Weller úr, hosszú szünet után, s a kezével elhajtotta a pipafüstöt.

- Miféle dolgokat? - kérdezte Sam.

- Azokat értem, amiket a betegsége alatt mondott - felelte az öregúr.

- De mit mondott?

- Körülbelül ilyenformán beszélt: Weller, így szólt, azt hiszem, hogy nem egészen úgy bántam veled, ahogy kellett volna; te egy áldott, jólelkű ember vagy, s igazán kellemesebb otthont teremthettem volna neked. Most, amikor már késő, kezdem belátni... így mondta... hogy ha egy férjes asszony jámbor és vallásos akar lenni, akkor kezdje azon, hogy a házi kötelességeit teljesíti, s boldoggá és elégedetté tesz mindenkit, aki körülötte van, és ha eljár is a templomba vagy a kápolnába, vagy akárhová, amikor annak ideje van, jól vigyázzon, és ki ne használja ezt arra, hogy a lustaságát vagy a kényelmességét takargassa vele. Ilyen voltam én, s bizony, sok időt és pénzt fecséreltem olyanokra, akik rosszabbak voltak nálamnál; de remélem, Weller, ha meghaltam, eszedbe fog jutni, hogy milyen voltam én azelőtt, mielőtt megismerkedtem azokkal az emberekkel, s milyen volt az én igazi természetem... Susan, mondtam én, mert nem tagadhatom, fiam, a dolog nagyon meghatott... Susan, mondtam, végeredményben mégiscsak jó feleségem voltál, hát ne is beszéljünk most erről, és ne hagyd el magad; ne félj semmit, megéred még, hogy annak a Stigginsnek beverjem a koponyáját... Erre elmosolyodott, tudod, Sammykém - folytatta az öregúr, s nagyot szippantott a pipájából, hogy belefojtsa a sóhajtását -, de azért mégiscsak meghalt!

- Ejnye, no - mondta Sam, hogy megvigasztalja kissé az apját, három-négy percnyi hallgatás után, mialatt az öregúr csöndesen csóválgatta a fejét, és nagy komolysággal pöfékelt -, ejnye, no, apám, előbb vagy utóbb úgyis meg kell halni mindnyájunknak.

- Bizony, mindnyájunknak - mondta idősb Weller úr.

- Már ezt így intézi a gondviselés - mondta Sam.

- Hát persze - felelte az apja, komolyan bólintva egyet. - Miből élnének különben a temetkezési vállalkozók.

Ez a gondolat olyan tág teret nyitott az elmélkedésnek, hogy idősb Weller úr letette a pipáját az asztalra, s tűnődő arccal kotorta meg a tüzet. Míg az öregúr ekképp volt elfoglalva, egy gyászruhás, pirospozsgás szakácsnő lépett a szobába, aki eddig a söntésben szorgoskodott; barátságosan intett egyet-kettőt Sam felé, aztán szó nélkül az atyja széke mögé állt, s először csak halkan köhécselt, hogy észrevétesse magát, de mivel ez nem használt, hangosabban kezdte köszörülni a torkát.

- Ohó! - mondta idősb Weller úr, kiejtve kezéből a piszkavasat, s hirtelen megfordult a székén. - Mi baj van?

- Hoznék egy csésze teát, jó uram - felelte a pirospozsgás szakácsnő, hízelkedő, rábeszélő hangon.

- Nem kell - felelte Weller úr kissé nyersen. - Menjen a... - itt Weller úr hirtelen elharapta a szót, és halkabban hozzátette: - menjen csak ki, lelkem, majd később.

- Ó, Szűzmáriám! Mennyire megváltoztatja az embereket a szerencsétlenség, ha így magukra maradnak! - mondta a szakácsnő, égnek fordított szemmel.

- Ej, a doktornak is, meg magának is örökké csak az én bajomon jár az eszük, hogy mennyire magamra maradtam! - dünnyögte mérgesen idősb Weller úr.

- Még ilyen goromba, haragos embert se láttam soha életemben - mondta a pirospozsgás nőszemély.

- Sose nyugtalankodjék miattam - tette hozzá az öregúr -, hiszen csak a javamra válik, ahogy az egyszeri iskolás gyerek is vigasztalta magát nagy töredelmesen, amikor a tanítója elnadrágolta.

A pirospozsgás asszonyság nagy megértéssel és szánakozással csóválgatta a fejét, aztán Samhez fordult, s megkérdezte tőle, hogy nem volna-e igazán okosabb, ha az apja összeszedné magát, és nem adná úgy bánatnak a fejét.

- Mert tetszik tudni, Samuel úr - magyarázta a pirospozsgás szakácsnő -, ahogy már tegnap is mondtam neki, nagyon magányosan fogja ám érezni magát, pedig nem számíthat semmire, hacsak össze nem szedi magát, mert mi igazán valamennyien nagyon sajnáljuk, hogy ekkora csapás érte, és szívesen megtennénk mindent a kedvéért; s az embernek nem lehet olyan rossz sora az életben, Samuel úr, hogy ne tudna javítani rajta. Szakasztott így mondta nekem egy nagyon kiváló valaki, amikor szegény uram meghalt.

A pirospozsgás szakácsnő szája elé emelte a kezét, megint köhécselt, és rajongó pillantással nézte idősb Weller urat.

- Nézze, tisztelt asszonyság - mondta Weller úr komoly és határozott hangon -, hamarjában semmi szükségem sincs a maga beszédjeire, legyen hát olyan szíves, és hagyjon magunkra.

- Jaj, Weller úr - felelte a pirospozsgás nőszemély -, hiszen csak a szívemből jött, amit mondtam.

- Azt elhiszem - felelte idősb Weller úr. - Samuel, kísérd ki az asszonyságot, és csukd be utána az ajtót.

Ezt a célzást már megértette a pirospozsgás szakácsnő, mert rögtön kitakarodott a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót; mire idősb Weller úr, akin már kiütött a verejték, hátradőlt a székében, és így szólt:

- Sammy, ha még egy hétig magamra maradok itt... csak még egy hétig, fiam... hát bizonyos vagyok benne, hogy ez az asszony valami erőszakos módon a nyakamba varrja magát.

- Mi a csuda! Hát olyan szerelmes beléd? - kérdezte Sam.

- Hogy szerelmes-e? - felelte az apja. - Nem tudom lerázni a nyakamról, még ha egy szabadalmazott, tűzálló páncélszekrénybe záratnám be magamat, akkor is hozzám férkőznék valahogyan, Sammy.

- Szép dolog, ha ennyire bolondulnak az ember után! - jegyezte meg Sam mosolyogva.

- No, én egy csöppet sem vagyok rá büszke, Sammy - felelte Weller úr, s dühösen kotorgatta a tüzet. - Rettentő egy állapot. Az embert egyszerűen kikergetik a házából. Szegény mostohaanyád még ki sem adta a lelkét jóformán, amikor egy vénasszony máris egy köcsög lekvárt küldött, a másik meg egy fazék marmeládot, a harmadik pedig maga állított be hozzám egy óriási nagy kanna pipitér teával, amit főzött.

Az öreg Weller mély undorral elhallgatott, s miután körülnézett, suttogva hozzátette:

- Özvegyasszony volt valamennyi, Sammy, csak az nem, aki a pipitér teát hozta, az egy ötvenhárom éves ifjú hajadon volt.

Sam felelet helyett csak tréfásan ráhunyorított az öregre, idősb Weller úr pedig a piszkavassal szétvert egy konok széndarabot, olyan komoly és kaján arckifejezéssel, mintha csak valamelyik özvegyasszonynak a feje lett volna, aztán így szólt:

- Egy szó, mint száz, Sammy, sehol sem vagyok biztonságban, csak a bakon.

- S miért volnál ott nagyobb biztonságban, mint máshol? - vágott közbe Sam.

- Mert a kocsis kiváltságos istenteremtménye - felelte Weller úr, s komoly arccal nézte a fiát. - Mert a kocsis nem kelt gyanút azzal, amiért más embert rögtön gyanúba fognak; mert a kocsis akár nyolcvan mérföldnyi úton is elnyájaskodhat az asszonynéppel, s mégse fogja rá senki, hogy feleségül akarja venni valamelyiket. Hát melyik ember mondhatja el ezt magáról, Sammy?

- Az igaz - mondta Sam -, ebben van valami, csakugyan.

- Ha a te gazdád kocsis lett volna - folytatta Weller úr az okoskodását - hát azt hiszed, hogy az esküdtek elítélik, ha ugyan egyáltalában odáig jutott volna a dolog? Nem merték volna megtenni!

- Miért nem? - kérdezte Sam kétkedő hangon.

- Hogy miért nem? - felelte idősb Weller úr. - Mert a lelkiismeretük nem engedte volna. Az igazi fuvaros összekötő kapocs a nőtlen és a házas állapot között, fiam, miként ezt minden okos ember tudja.

- Mi a csuda! Úgy érted, hogy a kocsisok mindenkinek a kedvencei, és hogy őket meg sem próbálják behálózni? - kérdezte Sam.

Az apja rábólintott.

- Hogy ez miért lett így, azt nem tudom - felelte idősb Weller úr. - Miért van az, hogy a postakocsisok olyan megnyerő emberek, s hogy minden városban, ahol megfordulnak, olyan elragadtatással... sőt mondhatnám, imádattal... néznek fel rájuk a fiatal nők, azt én már nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy ez így van. Ez a természet rendje.

E szavakkal Weller úr megtömte a pipáját, és megint rágyújtott, majd ismét felöltötte tűnődő arckifejezését, és így folytatta:

- S mivelhogy úgy érzem, édes fiam, hogy nem tanácsos itt maradnom, ahol akarva, nem akarva, végül mégiscsak megházasítanának, de azért azt sem szeretném, ha sohasem láthatnék magam körül asszonynépet, eltökéltem hát magamban, hogy megint felülök a kocsimra, ahol biztonságban vagyok, és újra Belle Savage-ben ütöm fel a tanyám, mert hiába, én már az ilyen életre születtem.

- De mi lesz a vendéglőből? - kérdezte Sam.

- A vendéglőből, Sammy? - felelte az öregúr. - Eladjuk az egészet, berendezéssel, mindennel együtt, kéz alatt; s az árát, ami lesz vagy kétszáz font, az árát, ahogy a mostohaanyád a lelkemre kötötte nem sokkal a halála előtt, a te nevedre befektetjük azokba az izékbe, hogy is hívják csak?...

- Micsoda izékbe? - kérdezte Sam.

- Azokba az izékbe, amik a Cityben mindig úgy fel- és lemennek.

- Omnibuszokba? - találgatta Sam.

- Nyavalyát - felelte idősb Weller úr. - Olyan izékbe, amik mindig emelkednek meg esnek, s valahogyan össze vannak gabalyodva az államadóssággal meg a költségvetéssel meg mindennel.

- Vagy úgy! - mondta Sam. - Állampapírokba?

- Az hát! - felelte Weller úr. - Állampapírokba. Azokba fektetek kétszáz fontot a te számodra, Sam, négy és fél százalékos kötvényekbe.

- Igazán nagyon szép a mostohaanyámtól, hogy gondolt rám - mondta Sam. - Nagyon hálás vagyok érte.

- A többit a magam nevén helyezem el - folytatta idősb Weller úr -, és ha egyszer majd elpatkolok, ez is a tied lesz. Így hát vigyázz, fiam, ne dobáld ki az ablakon a pénzt, s még jobban vigyázz, hogy valamelyik özvegyasszony meg ne tudja, hogy pénzed van, mert különben lőttek neked.

Ez után az atyai intelem után idősb Weller úr derültebb arccal vette ismét kezébe a pipáját, s látszott rajta, hogy az előbbi kijelentésével nagyot könnyített a lelkén.

- Kopognak - mondta Sam.

- Csak hadd kopogjanak - felelte az apja méltóságteljesen.

Sam tehát meg sem mozdult. Megint kopogtak az ajtón, aztán megint, aztán egyre szaporábban hangzott a kopogtatás, úgyhogy végül Sam megkérdezte, hogy miért nem eresztik be az illetőt.

- Pszt! Pszt! - suttogta idősb Weller úr szemrehányó tekintettel. - Rá se hederíts, Sam. Biztosan valamelyik özvegyasszony.

Minthogy a kopogtatásra ügyet sem vetettek, az ismeretlen látogató egy kis szünet után megkockáztatta, hogy benyisson, és bedugta a fejét az ajtón. Nem asszony feje volt, hanem Stiggins úrnak a vörös ábrázata, meg a hosszú, fekete fürtjei. Weller úr kezéből kiesett a pipa.

A főtisztelendő úr lassanként és alig észrevehetően tolta be az ajtót, egyre jobban, míg végre hosszú termete is befért a nyíláson; aztán becsusszant a szobába, és szép óvatosan és lassan betette maga mögött az ajtót. Sam felé fordult, fölemelte a két kezét, égnek fordította a szemeit, mint aki kimondhatatlan fájdalmat érez a nagy csapás miatt, mely a családot érte; a magas hátú széket odatolta régi helyére, a tűzhely sarkába, aztán leült rá, éppen csak a szélére, s előszedett egy barna zsebkendőt, és a szemét kezdte nyomogatni vele.

Idősb Weller úr ezalatt hátradőlve ült a székében tágra nyílt szemmel, kezét a térdére fektetve, s bámulatában és csodálkozásában leesett az álla. Sam némán és szótlanul ült vele szemben, s nagy érdeklődéssel figyelte a dolgok fejlődését.

Stiggins úr pár pillanatig szeme elé tartotta barna zsebkendőjét, közben illedelmesen sóhajtozott, végre aztán nagy nehezen erőt vett érzelmein, zsebre vágta a zsebkendőt, és begombolta a zsebét. Aztán megkotorta a tüzet, összedörzsölte a két tenyerét, és felnézett Samre.

- Ó, fiatal barátom! - mondta Stiggins úr. Nagyon halkan szólalt meg. - Bizony, ez fájdalmas csapás!

Sam biccentett egyet.

- Fájdalmas csapás, a harag gyermekére is! - tette hozzá Stiggins úr. - Vérzik az ember szíve!

Sam hallotta, hogy az apja valami olyasfélét dünnyög magában, hogy az embernek nagyon könnyen vérezhetik az orra is; de Stiggins úr ezt nem hallotta meg.

- Nem tudja, fiatalember - kérdezte Stiggins úr suttogva, s a székét közelebb húzta Samhez -, nem tudja, nem hagyott-e valamit Emanuelre?

- Hát az ki? - kérdezte Sam.

- A mi kápolnánk - felelte Stiggins úr. - A mi kápolnánk, a mi aklunk, Samuel úr, a mi gyülekezetünk.

- Nem, az akolnak nem hagyott semmit, a pásztornak sem, éppoly kevéssé a juhoknak - felelte Sam határozott hangon -, se a kutyáknak nem hagyott semmit.

Stiggins úr ravaszul pislogott Samre; ránézett az öreg Wellerre, aki hunyt szemmel ült a helyén, mintha aludnék; aztán közelebb húzta a székét, és így szólt:

- Nekem sem hagyott semmit, Samuel úr?

Sam a fejét rázta.

- De hát valaminek mégiscsak kell ott lennie - mondta Stiggins úr, aki olyan fehér lett, mint a fal. - Gondoljon csak utána egy kicsit, Samuel úr; nem hagyott rám még egy kis emléket sem?

- Még annyit sem, mint amennyit ez az ócska esernyője ér - felelte Sam.

- Hát akkor talán - folytatta habozva Stiggins úr, néhány pillanatig tartó tűnődés után -, talán a harag gyermekének ajánlott a gondjaiba, Samuel úr?

- Az lehet - felelte Sam -, sőt valószínű, mert az öreg éppen az imént beszélt magáról.

- Igen? Csakugyan? - kiáltott fel Stiggins úr, felvidulva. - Ó! Nagyon megváltozott az öregúr, azt hiszem. Úgy gondolom, hogy ezentúl nagyon jól megférünk majd egymással, ugye, Samuel úr? Én majd gondját viselem a vendéglőnek, amíg önök nincsenek itthon... Nagyon szépen gondját viselem, majd meglátja, Samuel úr.

Stiggins úrból egy mély sóhajtás szakadt ki, aztán elhallgatott, mint aki feleletre vár. Sam csak bólintott, idősb Weller úr pedig egy olyan sajátságos hangot hallatott, ami nem volt sem sóhajtás, sem nyögés, sem zihálás, sem morgás, hanem mind a négynek a vegyüléke.

Stiggins urat felbátorította ez a hang, melyből a lelkifurdalás és a bűnbánat jelét hallotta ki; körülnézett, a kezét dörzsölte, sírt, mosolygott, megint sírt, aztán csöndesen keresztülment a szobán a sarokban álló jól ismert polc felé, levett róla egy poharat, s nagyon megfontoltan négy szem kockacukrot ejtett bele. Miután ezt elvégezte, megint körülnézett, fájdalmasan sóhajtott egyet, szépen besétált a söntésbe, majd rögtön visszatért a pohárral, amelyet félig megtöltött ananász-groggal, odalépett az üsthöz, amely vidáman zümmögött a tűz fölött, megkeverte a grogját, felkavarta, megkóstolta, leült, és miután egy jó nagyot húzott az italból, megpihent, hogy lélegzetet vegyen.

Idősb Weller úr, aki továbbra is rendkívül furcsa és esetlen kísérleteket tett, hogy azt higgyék, alszik, közben egész idő alatt nem szólt egy szót sem; de amikor Stiggins úr megállt lélegzetet venni, rögtön nekiesett, kicsavarta kezéből a poharat, a maradék grogot az arcába öntötte, s a poharat a kandallóba dobta. Aztán erélyesen galléron ragadta a tisztelendő urat, nagy dühvel kezdte rugdosni, ahányat csak rúgott rajta magas szárú csizmájával, annyi haragos és összefüggéstelen átkot szórt Stiggins úr fejére, végtagjaira, szeme párjára és elméjének épségére.

- Sammy - mondta idősb Weller úr -, nyomd csak jól a fejembe a kalapomat.

Sam fiúi engedelmességgel jó erősen a fejébe nyomta apjának a gyászszalagos kalapot, az öregúr pedig még élénkebben folytatta Stiggins rugdosását, s a söntésen, a folyosón és a kapun keresztül kipenderítette őt az utcára; s ahányat csak lépett, annyit rúgott bele, inkább fokozódó lendülettel, mint lanyhuló iramban.

Épületes és szórakoztató látvány volt, amint a vörös orrú ember idősb Weller úr markában vergődött, s ahogy egész testében remegett a félelemtől, amint egyik rúgás villámgyorsan követte a másikat; a hatalmas birkózás után idősb Weller úr bemártotta Stiggins úr fejét egy vízzel teli itatóvályúba, és csak akkor eresztette el, amikor már félig megfulladt.

- Nesze! - mondta idősb Weller úr, amikor végre-valahára megengedte Stigginsnek, hogy felemelje fejét a vályúból. - Nesze! - mondta az öregúr, és minden erejét beleadta egy kitűnően sikerült rúgásba. - Csak küldj ide még egyet azok közül a tunya naplopó lelkipásztorok közül, majd én ellátom a baját! Előbb puhára verem, aztán vízbe fojtom! Sammy, add ide a karodat, fiam, meg egy kis pohár pálinkát is. Kifogytam a szuszból, gyerekem.

Pickwick úr Arabellát a leggyöngédebb módon előkészítette a rossz hírre, többszörösen megnyugtatta, hogy semmi oka nincs a csüggedésre, s végül aztán elmondta neki, hogy a birminghami látogatása semmi eredménnyel nem járt. A szegény asszonyka könnyekben tört ki, keservesen zokogni kezdett, s megható szavakkal panaszolta el, hogy az apósa most őmiatta haragudott meg a fiára.

- Édes gyermekem - mondta Pickwick úr kedvesen -, nem maga az oka. Ki tudhatta volna előre, hogy az öregúr ilyen határozottan ellenezni fogja a fia házasságát? Bizonyos vagyok benne - tette hozzá Pickwick úr, ahogy Arabella csinos arcocskáját nézte -, hogy sejtelme sincs arról, milyen örömtől fosztja meg magát.

- Ó, édes jó Pickwick úr - mondta Arabella -, de hát mitévők legyünk, ha nem fog kibékülni velünk?

- Hát várunk majd szép türelmesen, kislányom, amíg az öreg meggondolja magát - felelte Pickwick úr jókedvűen.

- De drága Pickwick úr, hát mi lesz Nathanielből, ha az apja leveszi róla a kezét? - kérdezte Arabella nyugtalanul.

- Ebben az esetben, édes kicsikém - jegyezte meg Pickwick úr -, előre meg merném jósolni, hogy akad majd olyan barátja, aki támogatni fogja őt, hogy zöld ágra vergődhessen.

Ennek a feleletnek a rejtett értelmét Pickwick úr nem leplezte el annyira, hogy Arabella föl ne foghatta volna. Így hát a nyakába borult, szeretettel megcsókolta, s még hangosabban kezdett zokogni, mint az előbb.

- Ejnye, ejnye - mondta Pickwick úr, s megfogta Arabella kezét. - Ne sírjon már, no. Várunk még néhány napig, s majd meglátjuk, hogy ír-e az öregúr, vagy felel-e valami más módon az ura levelére. Ha nem válaszol, hát már kigondoltam egy csomó tervet, és bármelyiknek a segítségével maguk ketten rögtön boldogulhatnak. No, kislányom, no!

S azzal Pickwick úr gyöngéden megszorította Arabella kezét, s arra kérte, hogy szárítsa fel könnyeit, és ne szomorítsa el az urát. Arabella, aki a legjobb szívű teremtés volt a világon, visszadugta a zsebkendőjét a kézitáskájába, s mire Winkle úr is odajött, ugyanazt a sugárzó mosolyt, azokat a ragyogó szemeket láthatta, amelyek annak idején megigézték.

- Ezeknek a fiataloknak a helyzete mégiscsak kellemetlen - gondolta magában Pickwick úr, ahogy másnap reggel öltözködni kezdett. - Elmegyek Perkerhez, és megbeszélem vele a dolgot.

Pickwick úr egyébként is nagyon készült már a Gray's Inn Square-re, mert nagyon szerette volna már rendbe hozni számláját a jólelkű kis ügyvéddel, gyorsan megreggelizett hát, és olyan sietve látott neki a dolognak, hogy még el sem verte a tíz órát, amikor már a Gray's Innbe ért.

Még tíz perc híja volt az időnek, amikor felment a lépcsőn, amely Perker úr irodájához vezetett. Az írnokok még nem érkeztek meg. Pickwick úr azzal ütötte el az időt, hogy kinézett a lépcsőház ablakán, s nézte a nagy teret odalent.

A szép októberi reggel tiszta verőfényében még a szomorú vén házak is felélénkültek kissé; néhány porlepett ablak derűs fényben csillogott, amint a nap rájuk sütött. Egyik írnok a másik után fordult be sietve a térre, a különböző utcatorkolatok felől, fölnéztek a Hall órájára, s gyorsítani vagy lassítani kezdték lépteiket aszerint, hogy mikor kezdődött a hivatalos órájuk; akiknek fél tízkor kezdődött az irodájuk, egyszerre nagyon nekiiramodtak, akiknek pedig tízkor, azok főúri módon meglassították lépteiket. Az óra tízet ütött, s az írnokok még gyorsabban özönlöttek be, mint eddig, s mindegyikük még jobban verejtékezett, mint az előtte való; mindenfelé nagy zajjal kulcsolták és nyitották ki az ajtókat, hogy csak úgy visszhangzott; mintegy varázsütésre minden ablakban emberi fejek bukkantak fel; a portások elfoglalták szokott helyeiket; lompos mosónők siettek elfelé; a postás házról házra szaladgált; s az egész nagy jogászi méhkas élénk sürgés-forgásban volt.

- Nagyon korán jött, Pickwick úr - szólalt meg egy hang a háta mögött.

- Ó, jó reggelt, Lowten úr - felelte Pickwick úr, amint hátranézett, s megpillantotta régi ismerősét.

- Kimelegszik az ember a járásban, ugyebár? - mondta Lowten úr, miközben előszedett a zsebéből egy szabadalmazott kulcsot, melyben egy kis dugasz volt, hogy a por be ne hatolhasson.

- Magának mindenesetre melege lehet, úgy látom - jegyezte meg Pickwick úr, s rámosolygott az írnokra, aki olyan piros volt, mint a főtt rák.

- De siettem is eléggé, mondhatom, uram - felelte Lowten. - Már a felet ütötte, amikor keresztüljöttem a Polygonon, de hát mégis megelőztem a főnökömet, úgyhogy megérte.

Miután ezzel a gondolattal megvigasztalta magát, kihúzta a dugaszt a kulcsból, kinyitotta az ajtót, a kulcsot ismét bedugaszolta, és zsebre vágta, aztán kiszedte a leveleket, amiket a levélhordó a szekrénybe dobott. Azután bevezette Pickwick urat az irodába. Itt egy szempillantás alatt kihámozta magát a kabátjából, belebújt egy elnyűtt zubbonyba, melyet az íróasztalából vett ki, felakasztotta kalapját egy kampóra, előszedett néhány ív író- és itatóspapírt, melyek már össze voltak rakva, aztán egy tollat tűzött a füle mögé, s elégedetten kezdte dörzsölni a tenyerét.

- Látja, Pickwick úr - mondta -, most már készen vagyok. Fölvettem a hivatalos kabátomat, kitettem a papírokat, úgyhogy most már jöhet, amikor neki tetszik. Nem kínálhatna meg egy csipet burnóttal?

- Nem, sajnos, nincs nálam - felelte Pickwick úr.

- Kár - mondta Lowten úr. - No de sebaj. Majd mindjárt elszaladok egy palack szódavízért. Nem lát valami furcsát a szemem körül, Pickwick úr?

A kérdezett úriember bizonyos távolságból vizsgálgatni kezdte Lowten úr szemeit, aztán annak a nézetének adott kifejezést, hogy semmi furcsát vagy szokatlant nem vett észre rajta.

- No ennek örülök - mondta Lowten úr. - Az éjjel meglehetősen sokáig voltunk a Szarkában, s ma reggel mintha nem egészen érezném jól magamat. Mellesleg szólva, Perker úr elintézte az ön ügyét.

- Micsoda ügyemet? - kérdezte Pickwick úr. - A Bardellné perköltségeiről beszél?

- Nem, nem arról beszélek - felelte Lowten úr -, hanem annak az adósnak az ügyéről, aki helyett kényszeregyezséget kötöttünk, s az adóssága felét kifizettük az ön számlájára, hogy kiszabadítsuk a Fleet-börtönből, s hogy elindítsuk őt Demerarába, hiszen tudja, uram.

- Ó, Jingle úr - mondta Pickwick úr hirtelen. - Persze. No és?

- No és, mindent elintéztünk - felelte Lowten úr, a tollát farigcsálva. - A liverpooli ügynök azt írta, hogy ön annyiszor lekötelezte őt, amikor még ön is az üzlettel foglalkozott, hogy az ön ajánlatára szívesen fogadja őt magához.

- Helyes - mondta Pickwick úr. - Ezt igazán örömmel hallom.

- De mondhatom - jegyezte meg Lowten úr, mialatt levakarta tolla végét, hogy azután újra behasíthassa -, mondhatom, hogy az a másik bárgyú egy alak.

- Melyik másik?

- Hát az inasa vagy a barátja, vagy tudom is én, hogy mije... hiszen tudja, uram: az a Trotter.

- Vagy úgy - mondta Pickwick úr mosolyogva. - No, én mindig éppen az ellenkezőjét hittem róla.

- Eleinte magam is, abból a kevésből ítélve, amit láttam belőle - felelte Lowten úr. - De ez csak azt bizonyítja, hogy az ember milyen könnyen tévedhet. Mit szól ahhoz, uram, hogy ő is el akar menni Demerarába?

- Mi a csuda? S visszautasítja azt az állást, amit itt felajánlottak neki? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Egyszerűen fittyet hányt Perker úr ajánlatának, aki tizennyolc shillinget ígért neki hetenként és később fizetésemelést, ha megbecsüli magát - felelte Lowten. - Azt mondta, hogy nem válhat el a barátjától, úgyhogy rábeszélték Perkert, hogy írjon még egyszer, s kérjen ugyanott neki is valami helyet; Perker azt mondja, hogy az új helyével rosszabbul fog járni, mint az az új-dél-walesi vádlott, aki vadonatúj ruhában jelenik meg a főtárgyalásán.

- De nagy szamár - mondta Pickwick úr, csillogó szemmel. - Ej, de nagy szamár!

- Nemcsak szamár, rosszabb: ez már igazán szolgalelkűség, tetszik tudni - felelte Lowten, s megvető arccal faragta tovább a tollat. - Azt mondja, hogy ő az egyetlen barátja, hogy nem hagyhatja cserben, meg minden. Hát a barátság nagyon szép dolog a maga nemében: mi például nagyon jó pajtások és jó barátok vagyunk a Szarkában a grog mellett, ahol mindenki magáért fizet, de bolond ember az olyan, aki más kedvéért megkárosítja magát. Az embernek voltaképpen csak két dologgal szabad törődnie: az első az egyes szám első személy, a második pedig a nők; ez az én véleményem... hahaha! - Lowten úr hangos kacagással fejezte be félig jókedvű, félig gúnyos szavait, melyeket időnek előtte félbeszakított Perker úr lépteinek zaja a lépcsőházban; mihelyt Lowten ezt meghallotta, csodálatos fürgeséggel a székén termett, és buzgón írni kezdett.

Pickwick úr és a jogi tanácsadója melegen és szívből üdvözölték egymást. De alig helyezkedett el az ügyfél az ügyvéd karosszékében, amikor egyszerre kopogtak az ajtón, és egy hang azt kérdezte, hogy bent van-e Perker úr?

- Hallja? - mondta Perker. - Az egyik csavargó barátunk... Maga Jingle, úgy hallom, édes jó uram. Akar vele találkozni?

- Mit tanácsol? - kérdezte Pickwick úr habozva.

- Én azt hiszem, hogy jó volna, ha beszélne vele. Hé, hogy is hívják csak, maga, jöjjön be, legyen szíves!

Erre a kurta-furcsa invitálásra Jingle és Job Trotter belépett a szobába, de ahogy megpillantották Pickwick urat, kissé zavartan megtorpantak.

- No - mondta Perker úr -, nem ismeri ezt az urat?

- Már hogyne ismerném - felelte Jingle úr előrelépve. - Pickwick uram... örök hála... életem megmentője... embert faragott belőlem... nem fogja megbánni soha... mondhatom.

- Örülök, hogy ezt hallom öntől - mondta Pickwick úr. - Sokkal jobb színben van.

- Önnek köszönhetem, uram... nagy fordulat volt az életemben... őfelsége börtöne... egészségtelen hely... mondhatom - felelte Jingle úr a fejét csóválgatva. Csinosan és tisztán volt öltözve, valamint Job Trotter is, aki feszesen állt mögötte, s olyan mereven nézett Pickwick úrra, mint egy ércszobor.

- Mikor indulnak Liverpoolba? - kérdezte Pickwick úr Perkertől halkan.

- Ma este hét órakor, uram - felelte Job, s egyet lépett előre. - A Cityből induló éjszakai postakocsin, kérem.

- Megváltották már a helyüket?

- Igenis meg, uram - felelte Job.

- Tehát csakugyan rászánta magát, hogy vele megy?

- Igenis, uram - felelte Job.

- Minthogy Jingle-nek szüksége volt egy kis fölszerelésre - szólt Perker úr hangosan, Pickwick úrhoz fordulva -, a magam szakállára úgy intézkedtem, hogy minden negyedévben levonjanak a fizetéséből egy kis összeget, s ezekből egy év alatt letörlesztheti ezt az előleget. A leghatározottabban ellenzem, édes jó uram, hogy bármit is tegyen érte, amit ő a saját iparkodásával és jó magaviseletével meg tud szerezni.

- Természetesen - vágott közbe Jingle szilárd hangon. - Tökéletesen igaza van... tiszta fej... ismeri a világot... jól mondja.

- Ön kielégítette a hitelezőit, kiváltotta ruháit a zálogházból, élelmezte a börtönben, kifizette az útiköltségeit - folytatta Perker anélkül, hogy ügyet vetett volna Jingle megjegyzéseire -, s máris elpazarolt rá több mint ötven fontot.

- Nem kidobott pénz - vágott közbe Jingle gyorsan. - Mindent megtérítek... a munkának fogok élni... takarékoskodom... élére rakom a garast... megtérítek minden fillért... hacsak a váltóláz... arról nem felelhetek... hacsak az...

Jingle úr elhallgatott, heves indulattal rácsapott a kalapjára, aztán a keze fejével megdörzsölte a szemét, és leült.

- Azt akarja mondani - szólt Job, néhány lépéssel közelebb lépve -, hogy ha a váltóláz el nem viszi, a pénzt vissza fogja fizetni. Vissza is fizeti, Pickwick úr, ha életben marad. Magam is rajta leszek. Tudom, hogy megfizeti, uram - mondta Job nagyon határozott hangon. - Esküdni mernék rá.

- Jól van, jól - mondta Pickwick úr, aki már nagyon haragos pillantásokat vetett Perkerre, hogy hagyja végre abba jótéteményeinek felsorolását, a kis ügyvéd azonban sehogyan sem akarta észrevenni ezeket a szemrehányó pillantásokat. - Csak arra vigyázzon, Jingle úr, hogy többé ne játsszanak olyan megerőltető krikettmérkőzéseket, és hogy ne újítsa fel ismeretségét Thomas Blazo úrral, s akkor egy csöppet sem féltem az egészségét.

Jingle úr elmosolyodott, de azért látszott rajta, hogy kissé zavarban van; Pickwick úr tehát másra terelte a szót:

- Nem tudja véletlenül - kérdezte -, hogy mi lett egy másik barátjával, azzal a szegény ördöggel, akit Rochesterben láttam?

- A bánatos Jemmyvel? - kérdezte Jingle.

- Igen.

Jingle a fejét rázta.

- Agyafúrt gazfickó - mondta. - Fura alak... nagyszerű csirkefogó... Job testvérbátyja.

- Job testvérbátyja? - kiáltott fel Pickwick úr. - Csakugyan, ha így közelebbről nézem, hasonlítanak egymásra.

- Mindig mondták, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, uram - mondta Job, s a szeme szögletében megvillant egy kis ravasz pillantás -, csakhogy én mindig komoly természetű voltam alapjában véve, ő meg soha. Kivándorolt Amerikába, uram, mivelhogy itt nagyon keresték, ami nem volt ínyére, s azóta hírét sem hallottuk.

- Most már értem, hogy miért nem kaptam meg azt a fejezetet a való élet regényéből, amit megígért nekem egy reggel, amikor a rochesteri hídon állt, s alighanem öngyilkosságon törte a fejét - mondta Pickwick úr mosolyogva. - Fölösleges is megkérdeznem, vajon az a búskomor viselkedése természetes volt-e, vagy tettetett.

- Mindenféle szerepet el tudott ő játszani, uram - mondta Job. - Áldhatja a szerencséjét, kérem, hogy olyan könnyűszerrel megszabadult tőle. Ha közelebbről ismeri meg, talán még rosszabbul járhatott volna, mint... - Job Jingle-re nézett, habozott, s végül hozzátette: - mint... mint velem.

- Finom kis család az ön családja, Trotter úr - mondta Perker, s közben lepecsételt egy levelet, melyet éppen akkor fejezett be.

- Nagyon igaz, uram - felelte Job.

- No jó - folytatta mosolyogva a kis ügyvéd -, remélem, hogy ön ki fog ütni a családból. Adja át ezt a levelet az ügynöknek, mihelyt Liverpoolba érkeznek, s fogadják meg a tanácsomat, uraim, ne akarjanak Nyugat-Indiában is túljárni mindenkinek az eszén. Mert ha ezt a szerencséjüket is elszalasztják, akkor mind a ketten bőven rászolgáltak az akasztófára, és aligha fogják elkerülni. Most pedig, hagyjanak magunkra Pickwick úrral, mert még egyéb megbeszélnivalónk is van, s az idő drága, kérem. - S azzal Perker úr az ajtó felé mutatott, s látszott rajta, hogy a búcsúzást minél rövidebbre akarja szabni.

Jingle úr részéről elég rövid is volt. Néhány sietős szóval megköszönte a kis ügyvédnek a jóságát és a fáradozásait, amellyel őt támogatta, azután azonnal a jótevőjéhez fordult, s néhány percig tétován állt előtte, mint aki nem tudja, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen. Job Trotter véget vetett a zavarának - alázatosan meghajolt Pickwick úr előtt, szépen karon fogta a barátját, és kivezette.

- Díszes, jóravaló egy pár - mondta Perker úr, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük.

- Remélem, hogy azzá válnak - felelte Pickwick úr. - Mi a véleménye? Van-e kilátás, hogy tartósan megjavulnak?

Perker úr hitetlenül vonogatta a vállát; de ahogy meglátta Pickwick úr aggódó és csalódott arcát, így szólt:

- Hát hogyne volna rá kilátás, sőt, azt hiszem, hogy elég biztatóak is a kilátásaink. Annyi bizonyos, hogy pillanatnyilag szánják-bánják a múltat, de ön is jól tudja, hogy most még nagyon frissen él bennük a kiállott szenvedések emléke. Hogy mi lesz belőlük, ha ezen túlestek, azt sem ön, sem én nem tudjuk előre megmondani. Mindamellett - tette hozzá Perker, kezét Pickwick vállára téve -, bármi lesz is az eredmény, az ön szándéka mindenképpen tiszteletre méltó. Vajon a jótékonyságnak az a fajtája, mely annyira óvatos és körültekintő, hogy egyáltalában csak ritkán gyakorolható, mert a jótevő attól fél, hogy rászedik, ami a hiúságát bántaná... hogy ez-e az igazi könyörületesség, vagy pedig csak a könyörületesség kifelé való mímelése: ezt hadd döntsék el nálamnál okosabb emberek. Én az ön eljárását akkor is éppen olyan nagyra tartanám, ha ez a két fickó már holnap éjszaka betörne valahová.

Miután Perker úr így kibeszélte magát, sokkal nagyobb hévvel és meggyőződéssel, mint általában szokták a fiskális urak, odatolta székét az íróasztalhoz, s végighallgatta Pickwick úr beszámolóját az öreg Winkle nyakasságáról.

- Adjon neki egy hetet - mondta Perker, s jövőbe látó bölcsességgel bólintott hozzá.

- Azt hiszi, hogy addigra megpuhul? - kérdezte Pickwick úr.

- Azt hiszem, hogy meg - felelte Perker. - Ha nem, akkor meg kell próbálnunk, hogy mit tud tenni a fiatalasszony; más az ön helyében ezzel kezdte volna.

Perker úr szippantott egyet, s nagyon furcsa torzképet vágott, amivel a fiatal hölgyek rábeszélő tehetségét akarta dicsérni, mikor a külső irodából beszélgetés zaja hallatszott be, s Lowten kopogott az ajtón.

- Szabad! - kiáltott a kis ügyvéd.

Az írnok belépett, és titokzatos arccal húzta be maga után az ajtót.

- Mi tetszik? - kérdezte Perker.

- Önt keresik, uram.

- Kicsoda?

Lowten Pickwick úrra nézett, és a torkát kezdte köszörülni.

- Ki keres? Nem tud beszélni, Lowten úr?

- De igen, uram - felelte Lowten. - Dodson keresi önt, és vele van Fogg is.

- Teringettét - mondta a kis ügyvéd, órájára pillantva -, iderendeltem őket fél tizenkettőre, hogy rendezzem velük az ön ügyét, Pickwick úr. Adtam nekik egy utalványt, melynek ellenében ők ideküldték az elbocsátó levelet. Nagyon kellemetlen, hogy éppen most jöttek, édes jó uram, de hát mit tegyünk? Nem fáradna át a szomszéd szobába?

Minthogy azonban Dodson és Fogg urak is a szomszéd szobában voltak, Pickwick úr azt felelte, hogy inkább itt marad, ahol van; annyival is inkább, mert Dodson és Fogg uraknak van miért szégyenkezniük, ha a szeme elé kerülnek, neki viszont egyáltalán nincs mit szégyellnie; erre az utóbbi körülményre Pickwick úr kipirult arccal és haragos hangon hívta fel Perker figyelmét.

- Helyes, édes jó uram, nagyon helyes - felelte Perker -, de én csak annyit mondok; ha ön azt képzeli, hogy akár Dodson, akár Fogg egy csöppet is szégyenkeznek majd, vagy zavarba jönnek, ha szembetalálják magukat önnel, vagy bárki mással, akkor ön a legnagyobb optimista, akit világéletemben láttam. Vezesse be őket, Lowten úr.

Lowten vigyorogva eltűnt, s nyomban visszatért, betessékelve az ügyvédi irodába az illő sorrendben, először Dodsont, azután Foggot.

- Azt hiszem, már ismerik Pickwick urat - fordult Perker úr Dodsonhoz, s a tollával Pickwick úr felé bökött.

- Hogy van, Pickwick úr? - mondta Dodson hangosan.

- Ó, Pickwick úr, hogy van, hogy van? - kiáltotta Fogg. - Remélem, hogy nagyon jól, kedves uram? Persze hogy ismerem az urat - tette hozzá Fogg, miközben egy széket húzott magának, és mosolyogva körülnézett.

Pickwick úr azzal viszonozta az üdvözlést, hogy alig észrevehetően biccentett egyet, s amikor látta, hogy Fogg egy egész csomó iratot húz ki a zsebéből, felkelt a helyéről, és az ablakhoz lépett.

- Ó, bátran itt maradhat, Pickwick úr - mondta Fogg, leoldva a vörös szalagot, mellyel az iratcsomó át volt kötve, s még nyájasabban mosolygott, mint az imént. - Pickwick úr alaposan ismeri ezt az ügyet, s azt hiszem, hogy nincs közöttünk semmi titok. Hehehe!

- Aligha van - mondta Dodson. - Hihihi!

A két társ összenevetett, jóízűen és elégedetten, mint az olyan emberek sokszor, akik tudják, hogy pénz üti a markukat.

- Hiszen úgyis megfizettetjük Pickwick úrral a kíváncsiságát - mondta Fogg, sok természetes humorral, ahogy kibontotta az iratait. - A költségek százharminchárom fontot, hat shillinget és négy pennyt tesznek ki, Perker úr.

A nyereség és a veszteség ilyetén pontos megállapítása után Fogg és Perker hosszadalmasan és nagy gonddal összehasonlították az iratokat, s ugyancsak forgatták a lapokat, mialatt Dodson nyájas hangon így szólt Pickwick úrhoz:

- Mintha már nem volna olyan kövér, Pickwick úr, mint amikor utoljára volt szerencsém találkozni önnel.

- Az meglehet, uram - felelte Pickwick úr, aki szikrázó és felháborodott pillantásokat lövellt a két furfangos ügyvédre, de ez a legcsekélyebb hatással sem volt rájuk. - Nem is csoda, ha lefogytam, uram, mert az utóbbi időben gazemberek üldöztek és kellemetlenkedtek nekem, kérem.

Perker úr erősen köhögött, és azt kérdezte Pickwick úrtól, hogy nem volna-e kedve átlapozni a reggeli újságot. Erre a kérdésre Pickwick úr a leghatározottabb nemmel felelt.

- Igaz - mondta Dodson -, biztosan sok bosszúságban lehetett része a Fleet-börtönben; mindenféle csőcselék van ott. Merre volt az ön lakosztálya, Pickwick úr?

- Az én egyetlen szobám - felelte a súlyosan megbántott férfiú - az éttermi folyosón volt.

- Ó, csakugyan? - mondta Dodson. - Azt hiszem, hogy az nagyon kellemes része az épületnek.

- Nagyon kellemes - felelte Pickwick úr szárazon.

Az ügyvéd olyan hidegvérűen viselkedett, hogy egy ingerlékeny természetű ember ilyen körülmények között könnyen kijött volna a sodrából. Pickwick úr azonban óriási önuralommal tartotta féken az indulatát; mikor azonban Perker úr kiállította az egész összegről szóló utalványt, amit Fogg elrakott kis tárcájába, s közben himlőhelyes arcán diadalmas mosoly játszadozott, amely átragadt Dodson szigorú ábrázatára is, Pickwick úr úgy érezte, hogy a harag arcába kergeti a vért.

- Nos, Dodson úr - mondta Fogg, zsebre dugva a tárcáját, és felhúzva a kesztyűjét -, mehetünk.

- Helyes - mondta Dodson felállva -, rendelkezésére állok, Fogg úr.

- Nagyon örülök - mondta Fogg, aki a csekktől egészen megszelídült -, hogy szerencsém volt megismerkedni Pickwick úrral. Remélem, hogy nincs már olyan rossz véleménnyel rólunk, Pickwick úr, mint amikor először volt szerencsénk találkozni.

- Azt én is remélem - mondta Dodson, a megrágalmazott becsület szilárd hangján. - Pickwick úr most már kétségtelenül jobban ismer bennünket. De bárminő véleménye legyen is az ügyvédekről, higgye el, uram, hogy sem haragot, sem bosszúvágyat nem táplálok ön iránt azokért a szavakért, melyeket a Freeman's Courtban, az irodánkban jónak látott elmondani azon a bizonyos napon, melyre a kollégám célzott.

- Ó, nem, nem, én sem - mondta Fogg nagyon megbocsátó hangon.

- A mi tetteink, uram - mondta Dodson -, önmagukért beszélnek, s remélem, igazolják is önmagukat mindig, minden esetben. Már hosszú idő óta működünk az ügyvédi pályán, Pickwick úr, és számos kiváló ügyfelünk tisztelt meg bennünket a bizalmával. Jó napot kívánok, uram.

- Jó napot kívánok, Pickwick úr - mondta Fogg. S azzal hóna alá csapta az esernyőjét, lehúzta a jobb kesztyűjét, és a megbékélés jeléül odanyújtotta kezét a felháborodott Pickwick úrnak; mire ez hátradugta kezét kabátja szárnya alá, s dühös meglepetéssel meredt az ügyvédre.

- Lowten! - kiáltott fel Perker úr sietve. - Nyissa ki az ajtót.

- Várjon egy pillanatig - mondta Pickwick úr. - Várjon, Perker, még mondani akarok valamit.

- Édes jó uram, ne firtassuk tovább ezt a dolgot - mondta a kis ügyvéd, aki az egész beszélgetés alatt rendkívül nyugtalan és ideges volt. - Kérem, Pickwick úr, könyörgök!

- Ettől pedig el nem állok, uram - felelte Pickwick úr heves hangon. - Dodson úr, ön néhány megjegyzést intézett hozzám.

Dodson visszafordult, nyájasan bólintott egyet, és mosolygott.

- Néhány megjegyzést - ismételte Pickwick úr, szinte visszafojtott lélegzettel -, a társa pedig a kezét nyújtotta nekem, s mind a ketten valami elnéző és nagylelkű hangot ütöttek meg velem szemben, ami olyan nagyfokú arcátlanság, hogy ezt még maguktól sem vártam volna.

- Micsoda? - kiáltott fel Dodson.

- Micsoda? - ismételte Fogg.

- Talán nem tudják, kérem, hogy én az önök furfangjainak és cselszövényeinek lettem az áldozata? - folytatta Pickwick úr. - Talán nem tudják, hogy én vagyok az az ember, akit önök becsukattak és kiraboltak? Nem tudják, hogy önök voltak a Bardell kontra Pickwick perben a felperes ügyvédei?

- De igen, uram, ezt tudjuk - felelte Dodson.

- Persze hogy tudjuk - tette hozzá Fogg, miközben (nyilván véletlenül) a zsebére ütött.

- Látom, hogy szívesen emlékeznek rá - mondta Pickwick úr, s életében először megpróbált gúnyosan mosolyogni, ami azonban sehogyan sem sikerült neki. - Habár már régóta szerettem volna nyíltan és kereken megmondani a véleményemet önökről, ezúttal sem éltem volna az alkalommal, mert kímélni óhajtottam Perker barátomat, ha önök nem ütöttek volna meg ilyen megengedhetetlen és ilyen szemérmetlenül pimasz hangot velem szemben. Szemérmetlenül pimasz hangot, kérem - mondta Pickwick úr, s olyan dühös mozdulattal fordult Fogg felé, hogy az ügyvéd nagy sietséggel kezdett hátrálni az ajtó irányában.

- Vigyázzon, kérem - mondta Dodson, aki bölcs óvatossággal meghúzódott Fogg háta mögött, noha a legnagyobb ember volt az egész társaságban, s nagyon sápadt arccal beszélt társának a feje fölött: - Csak hadd üsse meg, Fogg úr; csak hagyja, de semmi szín alatt ne üsse vissza.

- Dehogy, dehogy; a világért sem ütöm vissza - mondta Fogg, s közben folytatta visszavonulását, társának szemmel látható megkönnyebbülésére, aki ilyenformán lassacskán kijuthatott a külső irodába.

- Önök ketten - folytatta Pickwick úr újra fölvéve a társalgás fonalát -, önök ketten igazán összeillő csirkefogók, hitvány, rabló, aljas zugügyvédek.

- Befejezte? - vágott közbe Perker.

- Igen, befejeztem - felelte Pickwick úr -, mindent összefoglaltam azzal, hogy hitvány, rabló, aljas zugügyvédek.

- No jó, no jó! - mondta Perker úr békítő hangon. - Édes jó uraim, most már mindent elmondott, ami mondanivalója volt. Kérem, távozzanak. Lowten, kinyitotta az ajtót?

Lowten úr elfojtott vihogással azt felelte, hogy igen.

- No jó, no jó... Isten velük... Jó napot kívánok... Menjenek kérem, édes jó uraim... Lowten úr, nyisson ajtót! - kiáltotta a kis ügyvéd, miközben Dodson és Fogg urakat bosszúsan taszigálta ki a szobájából. - Erre tessék, édes jó uraim... Ne nyújtsuk még hosszabbra, könyörgök... Jaj Istenem... Lowten úr, nyissa már ki az ajtót... miért nincs a helyén?

- Van még bíróság Angliában, uram - mondta Dodson Pickwick úr felé fordulva, ahogy feltette a kalapját -, van még törvény ebben az országban, uram, s ezért bűnhődni fog.

- Önök ketten hitvány...

- Jusson majd eszébe, uram, hogy drágán fog ezért megfizetni - mondta Fogg.

- Aljas, rabló zugügyvédek! - folytatta Pickwick úr, ügyet sem vetve az ügyvéd fenyegetéseire.

- Rablók! - kiáltotta Pickwick úr, s utánuk rohant a lépcsőházba, amikor az ügyvédek lefelé mentek.

- Rablók! - ordította Pickwick úr, kitépve magát Lowten és Perker karjai közül, és kidugta fejét a lépcsőház ablakán.

Mire Pickwick úr megint visszahúzta a fejét, nyugalom és békés mosoly ült az arcán; szép csöndesen besétált az irodába, aztán kijelentette, hogy nagy kő esett le a szívéről s nagyon boldognak és elégedettnek érzi magát.

Perker egy szót sem szólt, míg ki nem ürítette burnótszelencéjét, s ki nem küldte Lowtent, hogy töltse meg újra; aztán olyan nevetőgörcsbe esett, hogy öt percig is eltartott, amíg lecsillapodott. Végül kijelentette, hogy neki most tulajdonképpen nagyon kellene haragudnia, de pillanatnyilag nem képes komolyan venni a dolgot - s ha tudná, sem akarná.

- Most hát intézzük el mi is a számadásunkat - mondta Pickwick úr.

- Olyanformán, mint az imént? - kérdezte Perker, s megint elnevette magát.

- No nem egészen - felelte Pickwick úr, s kihúzta a tárcáját, és melegen megrázta a kis ügyvéd kezét -, csak a pénzbeli számadásunkat értettem. Ön annyi szívességet tett nekem, amit megfizetni nem tudok, de nem is akarok, mert jobb szeretem, ha ezentúl is a lekötelezettje maradok.

Ezek után a két barát belemélyedt a bonyolult számadásokba és iratokba; Perker úr kötelességszerűen barátja elé terjesztette, s átvizsgálta a számlákat, aztán Pickwick úr, tiszteletének és barátságának ismételt biztosítása mellett, kifizette tartozásait.

Alig jutottak el idáig, mikor egyszerre csak zajos és türelmetlen kopogás hallatszott az ajtón; nem az a közönséges kettős kopogtatás, hanem szakadatlan és szünet nélkül való hangos dörömbölés, mintha a kopogtató perpetuum mobile volna, vagy pedig a kint ácsorgó elfelejtette volna abbahagyni a kopogást.

- Uramisten, mi ez? - kiáltott fel Perker úr ijedten.

- Azt hiszem, kopogtatnak - mondta Pickwick úr, mintha ehhez a tényhez csak a legcsekélyebb kétség is férhetett volna.

A kopogtató kalapácsa sokkal nagyobb zajjal felelt, mint szóval lehetett volna, mert a lehető legnagyobb zajjal és meglepő erővel folytatta a dörömbölést, egy pillanatnyi szünetet sem tartva.

- Úristen - mondta Perker, meghúzva a csengőt -, felverik az egész negyedet. Lowten úr, hát nem hallja, hogy kopognak?

- Rögtön ajtót nyitok, kérem - felelte az írnok.

A kívül ácsorgó, úgy látszik, meghallotta a feleletet, de egyúttal azt is meg akarta értetni, hogy ő annyi ideig semmi esetre sem várakozhat. Minélfogva iszonyatos lármát ütött.

- Hisz ez szörnyű - mondta Pickwick úr, a füleit bedugva.

- Siessen, Lowten úr - kiáltott ki Perker -, még betörik az ajtót.

Lowten úr, aki éppen kezet mosott egy sötét fülkében, az ajtóhoz rohant, lenyomta a kilincset, s megpillantotta azt, akit azonban csak a következő fejezetben fogunk leírni.

A különös tünemény, akivel az elámult írnok szembetalálta magát, egy fiú volt - egy bámulatosan kövér fiú, inaslibériában - s ámbár egyenesen állt a lábtörlőn, a két szeme csukva volt, mintha aludna. Lowten még soha életében nem látott ilyen hájas gyereket, sem vándorcirkuszban, sem vándorcirkuszon kívül; s a terjedelme, nemkülönben higgadt és álmatag megjelenése után ítélve, józan ésszel föl sem lehetett tételezni róla, hogy ő volt az, aki az imént olyan erélyesen dörömbölt; az írnok nem tudott hová lenni csudálkozásában.

- Mi tetszik? - kérdezte Lowten úr.

A kövér fiú egy szóval sem felelt, hanem csak bólintott, s az írnoknak úgy rémlett, mintha hortyogott volna.

- Honnan jön? - kérdezte az írnok.

A kövér fiú füle botját sem mozdította. Nagyokat szuszogott, de máskülönben meg sem moccant.

Az írnok háromszor megismételte a kérdést, s minthogy nem kapott feleletet, már éppen be akarta tenni az ajtót, amikor a fiú hirtelen kinyitotta a szemét, hunyorított egyet-kettőt, trüsszentett, aztán felemelte a kezét, mintha megint kopogni akarna. De amikor látta, hogy nyitva az ajtó, álmélkodva nézett szét maga körül, s végül Lowten úr arcán akadt meg a pillantása.

- Mi az ördögnek dörömböl itt így? - kérdezte az írnok mérgesen.

- Miért? Hát hogyan dörömböltem? - kérdezte a fiú lassú és álmos hangon.

- Hát úgy, mint negyven bérkocsis - mondta az írnok.

- Gazdám meghagyta, hogy addig kopogtassak, amíg ajtót nem nyitnak, nehogy elaludjak közben - mondta a fiú.

- Jó - mondta az írnok -, de hát miféle üzenetet hozott?

- Odalent van - felelte a fiú.

- Kicsoda?

- A gazdám. Kérdezteti, hogy itthon vannak-e?

Lowten úr hirtelen meggondolta magát, s kinézett az ablakon. Egy nyitott hintót pillantott meg odalent, melyben egy vidám öregúr ült, aki nyugtalanul nézegetett fölfelé. Az írnok leintett neki, mire az öregúr rögtön megindult fölfelé.

- Ugye, a maga gazdája ül abban a kocsiban? - kérdezte Lowten.

A fiú biccentett.

Minden további kérdezősködést fölöslegessé tett az öreg Wardle úr belépése, aki közben felrohant a lépcsőn, s miután odabiccentett Lowtennek, rögtön besietett Perker szobájába.

- Nini, Pickwick! - kiáltott fel az öregúr. - Hadd szorítsam meg a kezét, komám! Hát miért nem értesített róla, hogy becsukatta magát az adósok börtönébe? Csak tegnapelőtt tudtam meg a dolgot. És miért engedte meg neki, Perker?

- Nem tudtam megakadályozni, édes jó uram - felelte Perker mosolyogva, és egyet csippentett a burnótjából. - Hiszen tudja, hogy milyen önfejű.

- Hát persze hogy tudom... persze hogy tudom - felelte az öregúr. - De azért igazán örülök, hogy ismét láthatom. S nem fog egyhamar megszabadulni tőlem.

Wardle úr ismét megrázta Pickwick úr kezét, s miután kezet szorított Perker úrral is, belevetette magát egy karosszékbe; szép piros arca csak úgy sugárzott a derűtől és a vidámságtól.

- No - mondta Wardle úr -, szép kis dolgok történnek itt. Egy csipet burnótot, Perker, öregem. No, ilyet sem értem még meg soha.

- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr.

- Hogyhogy? - felelte Wardle. - Hát úgy, hogy szerintem a lányok mind megbolondultak. Erre azt mondhatja, hogy ez nem újság, és igaza is lehet, hogy csakugyan nem újság, de azért mégis így van.

- Talán csak nem azért jött fel egyenesen Londonba, hogy ezt nekünk elmondja, édes jó uram? - kérdezte Perker álmélkodva.

- Nem éppen csak ezért - felelte Wardle úr -, de főképpen mégiscsak ezért jöttem. Hogy van Arabella?

- Nagyon jól - felelte Pickwick úr. - Biztosan nagyon fog örülni, ha meglátja önt.

- Fekete szemű kis boszorkány. Nekem is nagy kedvem lett volna feleségül venni, ha el nem kel közben. De hát igazán nagyon örülök, nagyon.

- Hogy tudta meg a dolgot? - kérdezte Pickwick úr.

- Természetesen a lányoktól - felelte Wardle. - Arabella tegnapelőtt írt, s tudatta velünk, hogy apósának beleegyezése nélkül titokban megesküdött Winkle úrral, és hogy ön elment az öreg Winkle-hez, hogy megkérlelje, miután a dolgon most már úgysem lehet változtatni, és így tovább, és így tovább. Nekem éppen kapóra jött a dolog, hogy megleckéztessem a lányaimat; elmagyaráztam hát nekik, hogy milyen szörnyű az, ha a gyermekek szülői beleegyezés nélkül kötnek házasságot, és így tovább; de hát, teringettét, a lányaim egy csöppet sem rendültek meg. Ők sokkal szörnyűbbnek találták, hogy koszorúslányok nélkül kellett megtartani az esküvőt; úgyhogy akárcsak Joe-nak prédikáltam volna.

Az öregúr elnevette a többit, s miután jól kikacagta magát, így folytatta:

- De hátra van még a java; még csak a felét mondtam el a szerelmeskedéseknek és cselszövényeknek. Hat hónap óta puskaporos aknák fölött járunk, s végül aztán felrobbantak.

- Mit akar ezzel mondani? - kiáltott fel Pickwick úr elsápadva. - Csak nem egy újabb titkos házasság?

- Nem, nem - felelte az öreg Wardle. - Annyira még nem vagyunk; nem.

- De hát micsoda? - kérdezte Pickwick úr. - Nekem is van közöm a dologhoz?

- Feleljek erre a kérdésre, Perker? - mondta Wardle úr.

- Ha a feleletével nem keveri magát bajba, édes jó uram, akkor miért ne?

- Akkor hát megmondom - felelte Wardle úr -, igenis, van köze hozzá.

- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr nyugtalanul. - Mennyiben?

- Hát tudja - felelte Wardle úr -, maga olyan hevesvérű fiatalember, hogy alig merem elmondani; de ha Perker hajlandó közénk ülni, hogy elejét vegye az esetleges bajoknak, akkor megkockáztatom.

Miután becsukta a szoba ajtaját, s szíverősítőül szippantott egyet Perker burnótszelencéjéből, az öreg Wardle hozzáfogott, hogy elmesélje a nagy titkot:

- A dolog úgy áll, hogy Bella lányom... Bella, tudja, aki a fiatal Trundle-hoz ment feleségül.

- Igen, igen, tudjuk - vágott közbe Pickwick úr türelmetlenül.

- Ne szakítson félbe, és ne ijesztgessen mindjárt az elején. Szóval, minap este Emily lányom, miután felolvasta nekem Arabella levelét, azt mondta, hogy fáj a feje, és lefeküdt aludni. Bella pedig mellém telepedett, és beszélgetni kezdett velem erről a házasságról. "No, papa, hát mit szólsz hozzá?" - kérdezte.

- "Szívecském - feleltem én -, szerintem minden rendben van, és a dolog jól fog végződni." - Azért feleltem így, mert a kandalló mellett ültem, s eltűnődve szürcsölgettem a grogomat, és tudtam jól, hogy ha itt-ott egy-egy semmitmondó szócskát felelek, Bella tovább fog csevegni. Mind a két lányom szakasztott hasonmása szegény jó édesanyjának, s mennél inkább öregszem, annál jobban szeretek velük üldögélni hármasban; mert a hangjuk és a pillantásuk visszaröpít életem legboldogabb időszakába, s egy-egy percre olyan fiatalnak érzem magam, mint akkor voltam; ha nem is egészen olyan jókedvűnek. "Szerelmi házasság" - mondta Bella egy kis szünet után. - "Igen, drága gyerekem - feleltem én -, csakhogy a szerelmi házasságok nem mindig a legboldogabbak."

- No, ezt már nem hiszem - vágott közbe Pickwick úr hevesen.

- Jól van, jól - felelte Wardle úr -, ne higgye, ha nem akarja, csak várjon a sorára, és ne szakítson félbe folyton.

- Bocsánatot kérek - mondta Pickwick úr.

- Megadom! - felelte Wardle. - "Sajnálom, hogy a szerelmi házasságok ellen nyilatkozol, papa" - mondta Bella kissé elpirulva. - "Nem volt igazam, nem kellett volna ezt mondanom, kislányom - feleltem erre, s megveregettem az arcocskáját, olyan gyengéden, amilyen gyengéden egy ilyen faragatlan öreg tuskótól kitelik -, a te anyád is szerelemből ment férjhez, és te szintén." - "Nem, nem erre gondolok én, papa - mondta Bella. - A dolog úgy áll, hogy Emilyről szeretnék veled beszélni."

Pickwick úr összerezzent.

- Mi lelte? - kérdezte Wardle úr, s elhallgatott.

- Semmi - felelte Pickwick úr -, kérem, folytassa.

- Sohasem tudtam egy történetet szép sorjában előadni - mondta Wardle úr hirtelen. - Előbb-utóbb úgyis kisül a dolog, s mennél hamarább pattan ki, annál több időt takarít meg az ember. Hát szóval a dolognak az a veleje, hogy Bella végül is nekidurálta magát, s elmesélte nekem, hogy Emily nagyon boldogtalan; hogy Emily és a maga fiatal barátja, Snodgrass, tavaly karácsony óta állandóan leveleztek és érintkeztek egymással; hogy Emily, mint kötelességtudó lány föltette magában, hogy követni fogja régi barátnője és iskolatársnője dicséretre méltó példáját, s ő is megszökik Snodgrass úrral. De mégis némi lelkifurdalásai támadtak, mert hogy én mindig nagyon jól bántam mindkettejükkel, úgyhogy jobbnak látják elsősorban megtisztelni engem azzal a kérdéssel, hogy vajon nem volna-e kifogásom az ellen, hogy ők annak rendje és módja szerint egybekeljenek. Hát így áll a dolog, Pickwick barátom, s nagy hálára kötelezne, ha a két szemét ismét visszaszorítaná a medrükbe, és tanácsot adna nekem, hogy mitévő legyek.

A vidám öregúr nem minden ok nélkül emelte fel úgy a hangját az utolsó mondatnál; ugyanis Pickwick úr arcán olyan meglepetés és olyan megdöbbenés tükröződött, hogy az nem volt mindennapi látvány.

- Snodgrass! Tavaly karácsony óta! - ezek voltak az első töredezett szavak, amelyek a megzavarodott Pickwick úr ajkát elhagyták.

- Tavaly karácsony óta - felelte Wardle úr. - Ez elég világos, s bizony nagyon rossz pápaszemünk lehet, hogy már előbb észre nem vettük.

- Nem értem - mondta Pickwick úr maga elé meredve. - Igazán nem értem.

- Pedig a dolog nagyon is érthető - felelte a vérmes öregúr. - Ha fiatalabb ember volna, már rég beavatták volna ebbe a titokba. Amellett - tette hozzá Wardle úr pillanatnyi habozás után -, megvallom, hogy mivel a dologról nem tudtam semmit, már vagy négy-öt hónapja folyton unszoltam Emilyt, hogy fogadja jó szívvel egy szomszédbeli fiatal úriember udvarlását, ha nehezére nem esik, mert a világért sem akartam volna erőltetni a lányt. Bizonyos vagyok benne, hogy ő, már amint a lányok szokták, részint hogy saját becsét emelje, részint pedig hogy Snodgrass szerelmét még jobban fokozza, ezt a dolgot szörnyű rikító színekkel festette le előtte, mire mind a ketten arra lyukadtak ki, hogy ők boldogtalan szerelmesek, akiket üldöz a balsors, s nincs más menedékük, mint a titkos házasság vagy a halál. Hát most az a kérdés, hogy mitévők legyünk?

- Hát mit tett ön? - kérdezte Pickwick úr.

- Én?

- Igen, azt kérdem, hogy mit tett akkor, amikor asszonylánya beavatta a titokba?

- Hát persze hogy nagy ostobaságot követtem el - felelte Wardle.

- Hát persze - szólt közbe Perker úr, aki a párbeszéd közben folyton az óraláncát rázta, az orrát vakarta, s más hasonló jelekkel is elárulta a türelmetlenségét. - Ez természetes; de hát mit csinált pontosan?

- Dühbe jöttem, és úgy megijesztettem az anyámat, hogy elájult - mondta Wardle úr.

- Ez aztán bölcs dolog volt - jegyezte meg Perker úr. - Hát még mit csinált?

- Másnap egész nap háborogtam és dühöngtem, s felforgattam az egész házat - folytatta az öregúr. - Aztán végül ráuntam, hogy tovább emésszem magamat, és halálra gyötörjem a többieket; kocsit béreltem hát Muggletonban, eléje fogattam a lovaimat, s feljöttem a városba, azzal az ürüggyel, hogy Emilyt elhozom Arabellához látogatóba.

- Hát Wardle kisasszony is itt van? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát hogyne volna itt - felelte Wardle. - Éspedig ebben a pillanatban az Osborn szállodában van, az Adelphin, hacsak az ön vállalkozó szellemű barátja meg nem szöktette azóta, amíg én idejöttem.

- Hiszen akkor szent a béke? - kérdezte Perker úr.

- Szó sincs róla - felelte Wardle úr. - Emily azóta egyre csak búsul, sír, kivéve tegnap este uzsonna után és vacsora előtt, amikor tüntetőleg levelet írt, de én csak tettem magamat, mintha észre se venném.

- Ön tehát a tanácsomat akarja kikérni ebben az ügyben, ugye? - kérdezte Perker úr, Pickwick úr méla arcáról Wardle úr nyugtalan arcára pillantva, s többször egymás után szippantott kedvenc burnótjából.

- Persze - mondta Wardle úr, Pickwick úrra nézve.

- Természetesen - felelte az utóbbi is.

- Hát akkor - mondta Perker úr, s felállt, és a székét hátratolta -, azt tanácsolom mind a kettejüknek, hogy fogják magukat, és menjenek el gyalog vagy lóháton, vagy akármiféle alkalmatossággal, de menjenek már innét, mert meguntam magukat, s beszéljék meg a dolgot egymással. S ha nem tudnának megegyezni addig, amíg újra találkozunk, akkor majd legközelebb megmondom, hogy mitévők legyenek.

- Hát ez igazán jó tanács! - mondta Wardle úr, aki nem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék.

- Ej, mit, édes jó uram - felelte Perker. - Jobban ismerem én magukat, mind a kettejüket, mint ahogyan önmaguk ismerik. Hiszen már úgyis eldöntötték, hogy mitévők legyenek.

A kis ügyvéd burnótszelencéjével először Pickwick úr, azután Wardle úr mellére ütött, mire mind a hárman elnevették magukat, különösen pedig a két utóbbi úriember, akik minden nyilvánvaló ok nélkül megint egymás kezét kezdték rázogatni.

- Ma velünk ebédel - mondta Wardle úr Perkernek, amikor az ügyvéd kikísérte őket.

- Nem ígérhetem meg, édes jó uram, nem ígérhetem meg - felelte Perker -, de estefelé okvetlenül beszólok.

- Várom öt órára - mondta Wardle úr. - Hé, Joe!

Miután Joe-t végre felrázták álmából, a két jó barát elhajtatott Wardle úr kocsiján, melynek hátulsó ülése is volt, a tulajdonos emberszeretetéből a hájas fiú számára, mert ha csak a hágcsója lett volna, álmában biztosan legurul, és agyonveri magát.

Először a György és Keselyűbe hajtattak, s itt megtudták, hogy mihelyt megjött Emily levele, amelyben érkezéséről értesítette barátnőjét, Arabella és a szobalánya rögtön bérkocsiba ültek, s mentek egyenesen az Adelphibe. Minthogy Wardle úrnak elintézni való ügyei voltak a Cityben, a kocsit és a hájas fiút elküldték a fogadóba azzal az üzenettel, hogy Wardle és Pickwick urak öt órakor együtt fognak megérkezni az ebédre.

Ezzel az üzenettel a hájas fiú visszahajtatott a fogadóba, s olyan békésen elszendergett a rázós kocsi hátulsó ülésén, mintha egy ruganyos ágy pelyhes párnái közt feküdt volna. Valami nagy csoda történhetett vele, mert magától felébredt, amikor a kocsi megállt, s miután egy nagyot rándított a vállán, hogy visszanyerje öntudatát, felment a lépcsőn, hogy átadja az üzenetet.

Meglehet, hogy ez a rándítás megzavarta a hájas fiú eszét ahelyett, hogy a helyére igazította volna; vagy pedig annyi új gondolatot ébresztett fel benne, hogy emiatt teljesen megfeledkezett az illedelem és az udvariasság szabályairól; vagy pedig (ami szintén nem lehetetlen) a rándításnak ugyan nem lett semmi következménye, csak a fiú a lépcsőn felmenet megint elaludt; mert annyi bizonyos, hogy minden kopogtatás nélkül egyszerűen csak benyitott a vendégszobába; itt egy urat pillantott meg, aki karját fiatal úrnője dereka köré fonta, és nagyon szerelmesen ült mellette a pamlagon, míg Arabella és csinos szobalánya úgy tettek, mintha a szoba túlsó végében az ablakon keresztül nagyon néznének valamit. Ennek láttára a hájas fiú csodálkozva felkiáltott, a hölgyek elsikoltották magukat, az úr pedig elkáromkodta magát - majdnem egyszerre.

- Mit keresel itt, te nyomorult csirkefogó? - kiáltotta az úr, akiről fölösleges is mondanunk, hogy Snodgrass úr volt.

Mire a hájas fiú eléggé megrémülve, röviden csak ennyit felelt:

- A kisasszonyt.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte Emily, elfordítva a fejét. - Mit akarsz, te kis ostoba?

- A gazda és Pickwick úr öt órára idejönnek ebédelni - felelte a hájas fiú.

- Takarodj innét! - förmedt rá dühösen Snodgrass úr a meghökkent gyerkőcre.

- Nem, nem - vágott közbe Emily. - Édes Bellám, mit tegyünk?

Erre aztán Emily, Snodgrass úr, Arabella és Mary összebújtak a szoba sarkában, s néhány percig nagyon élénken pusmogtak egymással, a hájas fiú pedig közben elszenderült.

- Joe - mondta végül Arabella, s a legbájosabb mosolyával nézett körül -, hogy vagy, Joe?

- Joe - mondta Emily -, jó gyerek vagy; nem fogok megfeledkezni rólad, Joe.

- Joe - mondta Snodgrass úr, odalépve az elképedt gyerkőchöz, s megragadta a kezét. - Nem ismertelek meg az imént. Nesze öt shilling, ez a tiéd, Joe!

- Tőlem is kapsz majd öt shillinget - mondta Arabella -, hiszen tudod, milyen régi ismerősök vagyunk, Joe.

S azzal igézően rámosolygott a hívatlan dagadt vendégre. Minthogy a hájas fiú fölfogása kissé lomha volt, eleinte zavarba jött, hogy ilyen hirtelen mindnyájan a kedvét kezdik keresni, s nagyon nyugtalan szemmel nézelődött maga körül. Végül is széles ábrázata megfelelő arányokban még jobban kezdett szélesedni, ugyanis vigyorgás ült ki rá; a két félkoronást nadrágja két zsebébe csúsztatta, aztán a kezét is zsebre vágta, és rekedt nevetésben tört ki - ez volt az első és egyetlen eset életében, hogy nevetni hallották.

- Látom már, hogy megértett bennünket - mondta Arabella.

- Jó volna, ha mindjárt adnának neki valami ennivalót - jegyezte meg Emily.

Erre a szóra a hájas fiú kis híján megint elnevette magát. Egy kis sugdolózás után Mary elvált a többiektől, és így szólt:

- Magával fogok ebédelni, ifiúr, ha nincs kifogása ellene.

- Gyerünk! - mondta a hájas fiú mohón. - Olyan gyönyörű húspástétomot láttam odalent!

S azzal a hájas fiú elindult lefelé a lépcsőn; csinos társnője megigézett minden pincért, és felbosszantott minden szobalányt, ahogy ment utána az étterembe.

Ott állt a húspástétom, amiről a dagadt fiú olyan lelkesen beszélt; de volt azonfelül marhasült, egy tál burgonya és egy korsó sör is.

- Üljön le - mondta a hájas fiú. - Ó, a mindenit! Csudajó lesz! Már olyan éhes vagyok.

Elragadtatásának hevében még vagy ötször-hatszor elemlegette a mindenit, aztán helyet foglalt az asztalfőn, Mary pedig az asztal másik végéhez ült le.

- Kér maga is egy kicsit? - kérdezte a hájas fiú, s a kését és villáját markolatig döfte bele a húspástétomba.

- Kérek szépen, egy keveset - felelte Mary.

A hájas fiú kitett Mary tányérjára egy kis szeletet, magának pedig egy jókora adagot, s már éppen hozzá akart fogni a falatozáshoz, amikor hirtelen leeresztette a kését és villáját, előrehajolt a székén, két kezét késsel és villával együtt a két térdére támasztotta, és nagyon lassan így szólt:

- Ejha! Milyen szép maga!

A bámulat hangján jelentette ki ezt, s ennyiben hízelgő is volt, amit mondott; a szemében azonban olyan kannibáli tekintet ült, amely kétértelművé tette a bókot.

- Jézus Máriám, Joseph - mondta Mary, s tette magát, mintha elpirulna -, mi jut eszébe?

A hájas fiú lassanként visszaereszkedett előbbi helyzetébe, s csak egy nehéz sóhajtással felelt; néhány pillanatig maga elé meredt, aztán nagyot húzott a sörből. Miután ezt a műveletet is végrehajtotta, megint sóhajtott, aztán nagy buzgalommal nekiesett a pástétomnak.

- De szép lány ez az Emily kisasszony! - szólalt meg Mary hosszú hallgatás után.

A hájas fiú közben már bekebelezte az egész pástétomot. Most Maryre szegezte a szemét, és így szólt:

- Tudok én annál szebbet is.

- Igazán? - mondta Mary.

- Bizony - felelte a hájas fiú szokatlan élénkséggel.

- S ki az? Hogy hívják? - kérdezte Mary.

- Magát hogy hívják?

- Marynek.

- Őt is úgy hívják - mondta a hájas fiú. - Hiszen magáról beszélek.

A hájas fiú elvigyorodott, hogy a bók annál jobban hasson, aztán forgatni próbálta a szemeit, ide-oda nézett, bandzsított, hunyorgatott, úgyhogy föltehető, hogy kacsintani akart.

- Ne mondjon nekem ilyet - felelte Mary. - Hiszen maga sem gondolja komolyan.

- Már miért ne gondolnám - felelte a hájas fiú. - Úgy van, ha mondom.

- No jó.

- Máskor is szokott itt lenni?

- Nem - felelte Mary a fejét rázva. - Ma este megint elmegyek. Miért kérdi?

- Ó! - mondta a hájas fiú mély érzéssel. - Milyen jól elmulatnánk mi kettesben az asztalnál, ha nem menne el!

- Néha-néha talán eljövök majd, hogy meglátogassam magát - mondta Mary, és zavart színlelve babrált az abrosszal -, ha megtesz nekem egy szívességet.

A hájas fiú előbb a pástétomos tálra, majd a marhasültre nézett, abban a hiszemben, hogy ez a szívesség nyilván összefügg az ennivalóval; azután kivette az egyik félkoronást, és nyugtalanul kezdte nézegetni.

- Hát nem érti? - mondta Mary, s huncut pillantással nézett a fiú dagadt képébe.

Joe megint a félkoronásra nézett, és gyenge hangon ezt felelte:

- Nem.

- A hölgyek arra szeretnék kérni, hogy ne szóljon semmit az öregúrnak arról, hogy a fiatalurat odafönt látta; és én is erre kérem.

- Ennyi az egész? - kérdezte a hájas fiú, s nagy kő esett le a szívéről, ahogy a félkoronást visszadugta a zsebébe. - Hát persze hogy nem szólok róla semmit.

- Mert látja - folytatta Mary -, Snodgrass úr nagyon szerelmes Emily kisasszonyba, Emily kisasszony pedig nagyon szerelmes őbeléje, s ha maga ezt kifecsegné, az öregúr valamennyiüket elvinné messze falura, ahol még embert se látna soha.

- Nem, nem, nem mondom el - ismételte a hájas fiú határozott hangon.

- Ez szép magától - mondta Mary. - No de most már föl kell mennem, felöltöztetni a kisasszonyomat az ebédhez.

- Ne menjen még - kérlelte a hájas fiú.

- Mennem kell - felelte Mary. - Isten vele. A viszontlátásra!

A hájas Joe egy elefánt kecsességével nyújtotta ki a két karját Mary felé, hogy csókot raboljon tőle; mivel azonban nem nagy fürgeség kellett hozzá, hogy kitérjenek előle, mire a karjait ismét összezárta, szívének bájos elrablója már eltűnt; minélfogva az egykedvű ifjú bánatában bekebelezett vagy egy font marhasültet, meghatott ábrázattal, aztán mély álomba merült.

Odafönt a fiataloknak annyi mondanivalójuk volt, a szökésnek és a titkos egybekelésnek annyiféle módját kellett megbeszélniük arra az esetre, ha Wardle úr meg nem puhulna, hogy Snodgrass úr csak egy félórával az ebéd előtt tudott elbúcsúzni tőlük. A hölgyek Emily hálószobájába rohantak, hogy felöltözködjenek, az imádó pedig fogta a kalapját, és kiment a szobából. Alig ért azonban az ajtó elé, amikor Wardle úr hangos beszéde ütötte meg a fülét, s amint a korláton át letekintett, megpillantotta őt néhány másik úr társaságában; fölfelé jöttek a lépcsőn. Snodgrass úr nem ismerte a járást a házban, nagy zavarában gyorsan visszaosont hát a vendégszobába, ahonnét csak az imént lépett ki, aztán berontott egy belső szobába - Wardle úr hálószobájába -, óvatosan betette az ajtót, épp abban a pillanatban, amikor az urak beléptek a szobába. Pickwick úr, Nathaniel Winkle úr és Benjamin Allen úr volt Wardle úr társaságában; könnyen fölismerhette őket a hangjukról.

- Szerencse, hogy volt annyi lélekjelenlétem, és nem szaladtam beléjük - gondolta magában Snodgrass úr mosolyogva, s megindult lábujjhegyen az ágy mellett levő ajtó felé. - Ez az ajtó ugyanarra a folyosóra nyílik, és én szép nyugodtan és csendesen odábbállhatok.

Ennek a csöndes és nyugodt odábbállásnak csak egyetlenegy akadálya volt: hogy tudniillik az ajtó be volt zárva, és a kulcs nem volt a zárban.

- A legjobb borukból adjon nekünk ma, pincér - mondta az öreg Wardle úr, a tenyerét dörzsölgetve.

- Igenis, uram, a legeslegjobbat hozom majd - felelte a pincér.

- Mondja meg a hölgyeknek, hogy itt vagyunk.

- Igenis, kérem.

Snodgrass úr is forrón és epedve óhajtotta, bárcsak megtudnák a hölgyek, hogy ő is itt van. Egyszer meg is kockáztatta, hogy a kulcslyukon keresztül suttogva odaszóljon a pincérnek, de aztán arra gondolt, hogy hátha egy idegen pincér jön oda hívására, s minthogy egyébként is az az érzése támadt, hogy a helyzete fölöttébb hasonlít egy másik úriember helyzetéhez, akit a minap egy szomszédos fogadóban találtak meg idegen ember szobájában, s akinek viszontagságait a reggeli lapok bűnügyi rovatának élén lehetett olvasni, letelepedett egy útitáskára, és egész testében remegni kezdett a félelemtől.

- Nem várunk Perkerre - mondta Wardle úr, az órájára pillantva. - Egy pillanatig sem várunk rá. Ő mindig pontos. Ha jönni akar, megjön idejében, ha pedig nem jön, akkor úgyis hiába várjuk. Nini, nini! Arabella!

- Ó, húgocskám - kiáltott fel Benjamin Allen úr, s színpadias mozdulattal zárta karjaiba Arabellát.

- Ó, kedves Ben, milyen dohányszagú vagy! - mondta Arabella, akit meglepetésszerűen ért a testvéri szeretetnek ez a heves megnyilatkozása.

- Igazán? - mondta Benjamin Allen úr. - Csakugyan dohányszagú vagyok, Bella? No hát, nem lehetetlen.

Nem is volt lehetetlen, mert csak nemrég vált el a tizenkét orvosnövendékből álló vidám kis társaságtól, akikkel együtt pipázgatott egy kis udvari szobában, lobogó tűz mellett.

- De hát úgy örülök neked, Bella - mondta Benjamin Allen úr. - Isten éltessen, szívem.

- Ó! - mondta Arabella, előrehajolva, hogy megcsókolja a bátyját. - De most már többet ne nyúlj hozzám, Ben, drágám, mert egészen összegyűröd a ruhámat.

Miután idáig jutottak a kibékülésben, Benjamin Allen úr átadta magát meghatottságának, továbbá a szivarnak és a sörnek, s a könnyektől párás szemüvegén keresztül nézte a társaságot.

- Hát énhozzám nincs egy szava se? - kiáltott fel Wardle úr, s kitárta a karját Arabella felé.

- Sőt nagyon is sok - suttogta Arabella, amikor az öregúr melegen megölelte, és gratulált neki. - Maga egy kőszívű, lelketlen, kegyetlen szörnyeteg!

- Maga pedig egy kis lázadó - felelte Wardle úr, ugyanolyan suttogó hangon -, s attól félek, hogy kénytelen leszek kitiltani a házamból. Az olyanokat, mint maga, akik az egész világgal szembeszállnak, s mégis férjhez mennek, hiába ellenzi mindenki, voltaképpen ki kellene zárni a társadalomból. No de gyerünk! - tette hozzá az öregúr fennhangon. - Az ebéd tálalva van; maga mellettem fog ülni. Joe, ej ebadta kölyke, milyen éber ma!

Gazdája nagy megrökönyödésére a hájas fiú csakugyan szokatlanul éber volt; a szemét tágra nyitotta, s mintha többé le sem akarta volna csukni. Egész viselkedése olyan élénkséget árult el, ami teljességgel megmagyarázhatatlan volt; s valahányszor megakadt a szeme Arabellán vagy Emilyn, somolygott és vigyorgott; egyszer pedig Wardle úr úgy látta, hogy rájuk is kacsintott. A hájas fiú viselkedésében beállott változás abból is eredt, hogy fontosságának tudata és büszkesége nagyon megnőtt, amióta a fiatal hölgyek beavatták őt titkukba; ez a somolygás, vigyorgás és hunyorgatás megannyi jóakaratú biztatás volt, hogy bátran számíthatnak hűségére. Minthogy azonban ezek a jelek inkább arra voltak alkalmasak, hogy gyanút keltsenek, semmint hogy elaltassák a gyanút; s mert ráadásul nagyon aggasztóak is voltak; Arabella időnként a homlokát kezdte ráncolgatni, vagy a fejét csóválta, amit a hájas fiú úgy értett, hogy csak legyen résen, s annak jeléül, hogy ő ezt megértette, még jobban somolygott, vigyorgott és kacsingatott rájuk.

- Joe - szólt Wardle úr, miután a zsebeiben hasztalanul keresgélt -, nincs ott a pamlagon a burnótszelencém?

- Nincs, uram - felelte a hájas fiú.

- Ó, persze, emlékszem; ma reggel az öltözőasztalon hagytam - mondta Wardle úr. - Szaladj csak be érte a szomszéd szobába.

A hájas Joe bement a szomszéd szobába; s egy perc múlva behozta a burnótszelencét, de soha még kövér gyereknek nem volt olyan sápadt az arca.

- Mi lelte ezt a fiút? - kiáltott fel Wardle úr.

- Semmi - mondta Joe idegesen.

- Talán kísértetet láttál? - kérdezte az öregúr.

- Vagy talán a korsó vitt téged kísértetbe? - tette hozzá Ben Allen.

- Azt hiszem, hogy eltalálta - súgta oda neki Wardle úr az asztal fölött. - Berúgott, egészen biztos, hogy berúgott ez a kölyök.

Ben Allen úr azt felelte, hogy neki is ez a véleménye; s minthogy Ben ezt a betegséget számtalan eset alapján már jól ismerte, Wardle úr csak megerősödött gyanújában, ami már egy jó félórája motoszkált benne, úgyhogy most már bizonyosra vette, hogy a hájas fiú részeg.

- Figyeljük csak néhány percig - dünnyögte Wardle úr. - Majd mindjárt megtudjuk, hogy berúgott-e vagy sem?

A szerencsétlen Joe mindössze vagy tíz szót váltott Snodgrass úrral, aki könyörögve kérte, hogy szóljon titokban valamelyik barátjának, aki őt kiszabadíthatná, aztán a burnótszelencével együtt kituszkolta a szobából, hogy hosszú távolmaradása nyomra ne vezesse a házigazdát. Joe egy darabig zavarodott képpel maga elé meredt, aztán kiment a szobából, hogy megkeresse Maryt.

Mary azonban, miután felöltöztette a kisasszonyát, hazament, s a hájas fiú még zavartabb képpel jött vissza, mint ahogy kiment.

Wardle úr és Ben Allen úr összenéztek.

- Joe! - mondta Wardle úr.

- Tessék, uram?

- Mit kerestél odakint?

A hájas Joe kétségbeesve nézett egyikükről a másikra, s végül dadogva azt felelte, hogy ő maga sem tudja.

- Úgy? - mondta Wardle úr. - Te magad sem tudod, hogy mit kerestél odakint, mi? No, vidd oda Pickwick úrnak a sajtot.

Pickwick úrnak nagyon jó kedve volt; jól szolgált az egészsége; s az egész ebéd alatt pompásan mulatott; ebben a pillanatban pedig éppen egy érdekes beszélgetésbe volt elmerülve Emilyvel és Winkle úrral; a társalgás hevében udvariasan előrehajolt, bal kezével néhány mozdulatot tett, hogy nyomatékot adjon szavainak, s az arca csak úgy ragyogott a derűs mosolytól. Kivett egy darab sajtot a tálból, s éppen vissza akart fordulni, hogy folytassa a beszélgetést, amikor a hájas fiú, aki úgy állt ott mellette, hogy a feje egyenlő magasságban volt Pickwick úr fejével, hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött, s olyan iszonyatos és visszataszító torzpofát vágott, amilyent még a karácsonyi némajátékokban sem látni mindig.

- Szent Isten! - mondta Pickwick úr meghökkenve. - Hát ez meg... mi a csuda?...

Elhallgatott, mert a hájas Joe ismét fölegyenesedett, s vagy igazán elaludt, vagy csak tettette magát.

- Mi baj van? - kérdezte Wardle úr.

- Ej, de furcsa gyerek ez a maga inasa! - felelte Pickwick úr, s nyugtalanul nézegette a fiút. - Talán furcsa, hogy ezt mondom, de bizistók attól tartok néha, hogy nincs egészen helyén az esze.

- Ó! Édes Pickwick úr, ne mondjon ilyet - kiáltotta Emily és Arabella egyszerre.

- Hát hiszen nem állítom határozottan - jelentette ki Pickwick úr, miközben mindenki néma megütközéssel tekintett rá. - De annyit mondhatok, hogy a viselkedése az imént komolyan megijesztett. Ó! Jaj! - kiáltott fel Pickwick úr, s egy rövid sikoltással hirtelen felpattant a helyéről. - Bocsánatot kérek, hölgyeim, de ez a gyerek valami hegyes jószágot szúrt a combomba. Igazán veszedelmes bolond.

- Részeg - ordította dühösen az öreg Wardle. - Húzzák meg a csengőt! Hívják be a pincéreket! Részeg.

- Nem vagyok részeg - mondta a hájas Joe térdre esve a gazdája előtt, amikor Wardle úr galléron ragadta. - Nem vagyok részeg.

- Hát akkor bolond vagy, ami még rosszabb. Hívják be a pincéreket - mondta az öregúr.

- Nem vagyok bolond, eszemen vagyok - mondta a hájas fiú, és sírni kezdett.

- Hát akkor mi az ördögnek szúrtál egy hegyes jószágot Pickwick úr lábába? - kérdezte Wardle úr dühösen.

- Mert nem akart rám nézni - felelte a gyerek. - Beszélnivalóm volt vele.

- Mi beszélnivalód volt vele? - kérdezte egyszerre egy csomó hang.

A hájas Joe hápogott, a hálószoba ajtaja felé pislogott, megint hápogott, s a két mutatóujjával két könnycseppet törölt ki a szeméből.

- Mi beszélnivalód volt vele? - kérdezte Wardle úr, és jól megrázta.

- Megálljon! - mondta Pickwick úr. - Engedelmet kérek. Mit akartál nekem mondani, szegény fiam?

- Súgni akartam valamit - felelte a hájas gyerek.

- Biztosan le akartad harapni a fülét - mondta Wardle úr. - Ne menjen közel hozzá, Pickwick; meg van veszve; csöngessenek! Hadd vigyék le.

Winkle úr már éppen meg akarta rántani a csöngő zsinórját, amikor az egész társaság felkiáltott meglepetésében; a bezárt udvarló ugyanis szégyentől kipirult arccal berontott a hálószobából, és meghajtotta magát az egész társaság előtt.

- Ohó! - kiáltott fel Wardle úr, s elengedte a hájas Joe gallérját, és egy lépéssel hátrált. - Hát ez meg mi?

- El voltam bújva a szomszéd szobában, uram, mióta önök megjöttek - magyarázta Snodgrass úr.

- Emily, fiacskám - mondta Wardle úr szemrehányó hangon -, én gyűlölöm a hazugságot és a csalást; ez az eljárás igazán nagyon illetlen és menthetetlen. Ezt nem érdemeltem meg tőled, Emily, mondhatom!

- Apus, drágám! - mondta Emily. - Arabella is tudja... mindenki tudja, Joe is tudja... hogy nekem ebben nincsen semmi részem. Augustus, az Isten szerelmére, magyarázd hát meg nekik!

Snodgrass úr, aki csak arra várt, hogy megkérdezzék, rögtön elmondta, hogy miképpen jutott ebbe a kínos helyzetbe, hogy csakis azért bújt el Wardle úr elől, mert attól tartott, hogy családi perpatvar lesz miatta, hogy ő egy másik ajtón távozni akart, de zárva találta, s így akarata ellenére kénytelen volt itt maradni. Nagyon kínos helyzetbe került; de most már egy csöppet sem bánja, mert alkalmat nyújt neki közös barátjuk jelenlétében kijelenteni, hogy őszintén és igaz szívből szereti Wardle úr leányát; s büszkén mondhatja el, hogy vonzalmuk kölcsönös, és ha százezer mérföld választaná is el őket, vagy az óceán vize hullámzana is közöttük, soha egy pillanatra sem felejthetné el azokat a boldog napokat, amikor megismerkedtek... és így tovább.

Snodgrass úr még egyszer meghajtotta magát, miután ezzel a vallomással könnyített a lelkén, aztán kalapjába nézett, és megindult az ajtó felé.

- Megálljon! - kiáltotta Wardle úr. - A kutyafáját neki, hát mi az Isten...

- Csudájának - szólt közbe szelíden Pickwick úr, mert attól félt, hogy az öreg Wardle valami csúnyát talál mondani.

- Igen; mi az Isten csudájának - mondta Wardle úr, elfogadva Pickwick úr ajánlatát - nem mondta meg ezt mindjárt?

- Vagy miért nem mondta meg legalább nekem? - tette hozzá Pickwick úr.

- Jaj - szólt közbe Arabella, s maga vette át a védelmet -, jaj, hát mire való most már ez a sok kérdés, amikor úgyis tudja jól - fordult Wardle úrhoz -, hogy a maga vén, kapzsi szíve gazdagabb vőre áhítozott, s különben is olyan felfortyanó természetű méregzsák, hogy mindenki fél magától, rajtam kívül. Fogjanak kezet, és az Isten szerelmére adasson neki valamit enni, hiszen egészen ki van éhezve a szegény; aztán hozassa fel mindjárt a bort is, mert amíg két palackkal meg nem ivott, úgysem férhet meg magával az ember.

A derék öregúr meghúzta Arabella fülét, minden lelkifurdalás nélkül megcsókolta, nagy szeretettel megcsókolta a leányát is, és melegen megrázta Snodgrass úr kezét.

- Egy dologban mindenesetre igaza van ennek a lánynak - mondta az öregúr jókedvűen. - Csöngessenek a borért!

Meghozták a bort, és ugyanabban a pillanatban Perker úr is megjelent. Snodgrass úrnak egy kis asztalra tálalták be az ebédet, s miután hamarosan bekebelezte, székét Emily mellé tolta anélkül, hogy az öregúrnak a legcsekélyebb kifogása is lett volna ellene.

Az est pompásan telt el. A kis Perker óriási sikert aratott; mindenféle tréfás történeteket mesélt el, és előadott egy komoly dalt is, mely majdnem olyan nevetségesen hatott, mint az adomái. Arabella nagyon bájos volt, Wardle úr nagyon jókedvű, Pickwick úr nagyon derűs, Ben Allen úr nagyon lármás, a szerelmesek nagyon szótlanok, Winkle úr nagyon beszédes, és valamennyien nagyon boldogok.

- Sammy - mondta idősb Weller úr a fiának, a temetés után való reggel -, megtaláltam, Sammy. Mindjárt gondoltam, hogy ott lesz.

- Mit gondoltál, hogy mi lesz ott? - kérdezte Sam.

- Mostohaanyád végrendelete, Sammy - felelte Weller úr. - Melynek értelmében végre kell hajtani azokat a rendelkezéseket, amikről tegnap este beszéltem neked, az állampapírokat illetőleg.

- Hát nem mondta meg neked, hogy hová tette a végrendeletet? - kérdezte Sam.

- Egy szóval se, Sammy - felelte Weller úr. - Éppen eligazítottuk a mi kis nézeteltérésünket, és én vigasztalgattam és buzdítottam egy kicsit, úgyhogy el is felejtettem megkérdezni, hova tette, de nem tudom, hogy megkérdeztem volna-e tőle, még ha eszembe jutott volna is - tette hozzá Weller úr -, mert mégiscsak furcsa dolog az, Sammy, hogy az ember valakinek a vagyonát szimatolgassa, amikor betegségében ápolja. Éppen olyan lenne ez, mint amikor egy külső utast, aki lepottyant a postakocsiról, megint felsegítünk a helyére, és kilopunk a zsebéből valamit, közben pedig sóhajtozva kérdezzük tőle, hogyan érzi magát, tudod, Sammy.

Miután a felfogását ilyen szemléltető módon megmagyarázta, az öregúr kinyitotta bankótárcáját, s egy piszkos ív levélpapirost húzott elő, amelyen nagy összevisszaságban egy csomó ákombákom állt.

- Ez az az okmány, ni, Sammy - mondta idősb Weller úr. - A söntés faliszekrényének legfelső polcán találtam, egy kis fekete teáskannában. Bankókat szokott tartogatni benne, mielőtt hozzám jött feleségül, Sammy. Százszor is láttam, amint a födelét leemelte, amikor egy-egy számlát kifizetett. Szegény asszony, minden teáskannájába dughatott volna egy végrendeletet anélkül, hogy a maga szájától elvont volna valamit, mert az utolsó időben nagyon kevés teát ivott, kivéve a mértékletességi estéken, ahol teával kezdődött meg a sor, s csak azután jött a sör meg a többi!

- S hogy szól a végrendelet? - kérdezte Sam.

- Csak az áll benne, amit már mondtam neked, fiam - felelte jó atyja. - Kétszáz font sterlinget hagyok a mostohafiamra, Samuelre, minden egyéb vagyonomat, ingóságaimat és ingatlanaimat pedig az uramra hagyom, Tony Weller úrra, aki egyben jelen végrendelet egyedüli végrehajtója legyen.

- Ennyi az egész, mi? - kérdezte Sam.

- Ennyi - felelte Weller úr. - S mivelhogy ez világos, s mind a ketten, te is meg én is meg lehetünk vele elégedve, más érdekelt fél meg nincs is, hát gondolom, ezt a darab papirost akár tűzbe is dobhatjuk.

- Mit csinálsz, apám, elment az eszed? - kiáltott fel Sam, s kiragadta kezéből az iratot, mikor az öregúr jámbor együgyűségében már kezdte is felszítani a tüzet, hogy a szót tett kövesse. - Szép kis végrendeleti végrehajtó vagy te.

- Hát miért nem? - kérdezte Weller úr, s szigorúan nézett szét maga körül, kezében a piszkavassal.

- Miért nem? - kiáltotta Sam. - Azért nem, mert ezt előbb hitelesíttetni kell, eskü alatt, s még egyéb formaságokra is szükség van.

- Csak nem mondod komolyan? - kérdezte Weller úr, s letette a piszkavasat.

Sam a végrendeletet gondosan berakta az oldalsó zsebébe, és közben egy pillantással értésére adta az öregúrnak, hogy komolyan beszél, mégpedig nagyon is komolyan.

- Hát akkor mondok én neked egyet - szólt Weller úr rövid kis gondolkozás után. - Ez a dolog éppen a Lordkancellár puszipajtásának való ügy. Rá kell ezt bízni Pellre, fiam. Az effajta fogós kérdésekben ember ő a talpán. Rögtön a csődtörvényszék elé visszük az ügyet, Sammykém.

- Ej, ilyen konok vén szamarat sem láttam még soha életemben - kiáltott fel Sam haragosan. - Örökké csak az Old Bailey, a csődtörvényszék, az alibi, meg más hasonló butaság motoszkál a fejében. Okosabban tennéd, ha felvennéd az ünneplő ruhádat, s bemennél a városba, elintézni ezt az ügyet, ahelyett, hogy itt prédikálsz olyasmiről, amihez nem értesz.

- Jól van, Sammy, nagyon jól van - felelte idősb Weller úr. - Ráállok mindenre, hogy a dolog gyorsabban menjen, Sammy. De jól jegyezd meg, fiam, csakis Pell... csakis Pell... lehet az ügyvédünk.

- Nekem sem kell más - felelte Sam. - No, készen vagy-e már?

- Várj csak egy kicsit, Sam - felelte Weller úr, s miután az ablakban lógó kis tükör előtt nyakára csavarta a sálkendőjét, a legfurcsább csavarodások segítségével igyekezett belebújni a kabátjába.

- Mindjárt, Sammy. Várj egy kicsit. Ha majd te is olyan öreg leszel, mint az apád, te sem fogod olyan könnyen felhúzni a kabátodat, mint mostanság, fiam.

- No, ha csak ilyen könnyen tudnék belebújni, fel se öltözködnék inkább, soha életemben - jegyezte meg a fia.

- Most így gondolkozol - mondta Weller úr korához illő komolysággal -, de majd egyszer te is belátod, hogy mennél szélesebb az ember, annál eszélyesebb. A szélesség meg az eszélyesség mindig együtt járnak, Sammy.

Miután idősb Weller úr kimondta ezt a csalhatatlan elvet, amit sok évi tapasztalásból és megfigyelésből szűrt le, egy ügyes mozdulattal sikerült kabátja legalsó gombját begombolnia. Pihent egy kicsit, hogy ismét lélegzethez jusson, könyökével leporolta a kalapját, aztán kijelentette, hogy indulhatnak.

- Minthogy nyolc szem többet lát, mint négy, Sammy - mondta Weller úr, ahogy a kocsi végigrobogott a londoni országúton -, s minthogy ez a vagyon itt nagyon könnyen kísértésbe viheti az ügyvédet, majd magunk mellé veszünk két jó barátot, hogy résen legyenek, ha az ügyvéd valami hamisságon törné a fejét; kettőt azok közül, akik téged a múltkor a Fleet-börtönbe kísértek. Senki sem ismeri úgy a lovakat, mint ők ketten - tette hozzá Weller úr félig suttogva -, senki sem ismeri úgy a lovakat.

- De ismerik-e az ügyvédeket is? - kérdezte Sam.

- Aki jól meg tudja ítélni a lovat, az minden egyebet is jól meg tud ítélni - felelte az apja, olyan dogmatikusan, hogy Sam nem is merte kétségbevonni az állítását.

E figyelemre méltó elhatározás folytán Weller úr felkérte a himlőhelyes arcú úriembert és a két nagyon kövér kocsist - a két utóbbit valószínűleg a szélességükre való tekintettel szemelte ki, mert hiszen ebből következett az eszélyességük is -, s miután megnyerték maguknak az urakat, a társaság a Portugál utcai kocsmába ment, ahonnét azonnal átszalasztottak egy küldöncöt a csődtörvényszékre, azzal az üzenettel, hogy Solomon Pell úr tüstént szíveskedjék átfáradni.

Szerencsére a küldönc éppen ott találta Solomon Pell urat, aki egy kis hideg reggeli mellett ült - tekintettel arra, hogy az üzlet kissé lanyhán ment -, s a reggeli mindössze egy rövid kolbászból és kétszersültből állt. Mihelyt fülébe súgták az üzenetet, reggelije maradékát a zsebébe gyűrte a különböző hivatalos iratok közé, s olyan sebesen futott át az utca másik oldalára, hogy már a söntés elé ért, mikor a küldönc még jóformán ki sem jött a törvényszék előcsarnokából.

- Uraim - mondta Pell úr, megemelve a kalapját -, üdvözlöm mindnyájukat. Nem hízelgésből mondom, de nem tudok még öt embert a világon, akinek a kedvéért ma eljöttem volna a törvényszékről.

- Annyi a dolga? - kérdezte Sam.

- Annyi - felelte Pell. - Nyakig vagyok a munkában, ahogyan boldogult barátom, a Lordkancellár mondta, mikor a felsőházból jött, ahol folyton interpellálták. Szegény ember! A sok munka nagyon megviselte, az interpellációk rettenetesen kifárasztották. Nemegyszer már igazán azt gondoltam, hogy összeroskad a kimerültségtől; bizistók azt gondoltam.

Pell úr elhallgatott, és a fejét csóválgatta; mire idősb Weller úr könyökével meglökte a szomszédját, mintha figyelmeztetni akarta volna az ügyvéd magas összeköttetéseire, aztán megkérdezte tőle, hogy a szóban forgó hivatalos fáradalmak aláásták-e az ügyvéd úr kiváló barátjának az egészségét?

- Annyira aláásták, hogy azt hiszem, sohasem szedte össze magát egészen - felelte Pell. - Sőt pontosan tudom, hogy nem. "Pell - mondta nekem sokszor -, Pell, hogy a nyavalyába bírja maga azt a sok szellemi munkát? Kutya legyek, ha értem, Pell." "Lelkemre mondom - feleltem én -, magam sem tudom." "Pell - tette hozzá aztán sóhajtva, s némi irigységgel nézett rám... tudják, uraim, olyan baráti irigységgel, csakis baráti irigységgel... én sohase róttam fel neki... hiszen nem volt ebben semmi rosszakarat... - Pell - tette hozzá -, maga csuda ember, maga valóságos két lábon járó csoda"... Ó, uraim, maguk is nagyon megszerették volna őt, ha ismerhették volna... Hozzon nekem egy tripla rumot, lelkem.

Pell úr ezt az utóbbi megjegyzését az elfojtott fájdalom hangján a pincérlányhoz intézte, aztán felsóhajtott, lenézett a cipőjére, majd fel a mennyezetre, s minthogy közben meghozták a rumot, rögtön fel is hajtotta.

- De hát hiába - mondta Pell, egy széket tolva az asztalhoz -, egy hivatásos ügyvédnek nincs joga a magánismeretségeit figyelembe venni, amikor jogi tanácsért fordulnak hozzá. Egyébként, uraim, mióta utoljára találkoztunk itt, egy nagyon szomorú esemény történt; el kellett siratnom valakit.

Pell úr kihúzta a zsebkendőjét, amikor ehhez a szóhoz ért, hogy: "siratnom", de csak arra kellett neki a zsebkendő, hogy letörüljön vele egy csöpp rumot a szája széléről.

- Olvastam a gyászjelentését az Advertiser-ben, Weller úr - folytatta Pell. - Édes Istenem, még csak ötvenkét éves volt! Ha meggondolja az ember!

Ezeket a méla megjegyzéseket a himlőhelyes arcú úrhoz intézte, aki véletlenül éppen ránézett. Pell úr szavaira a himlőhelyes ember, akinek a felfogása elég ködösen működött, fészkelődni kezdett a székén, és kijelentette, hogy ami azt illeti, igazán sohasem lehet tudni, hogyan történnek a dolgok; s minthogy ebben a kijelentésében olyasfajta finoman burkolt állítás rejlett, amit érvekkel nagyon nehéz megcáfolni, nem is akadt senki, aki kétségbevonja.

- Hallottam a hírét, hogy nagyon szép asszony volt, Weller úr - mondta Pell részvevő hangon.

- Igen, uram, az volt - felelte idősb Weller úr, akinek nem nagyon volt ínyére az a mód, ahogyan ezt a témát szóba hozták; de aztán azt gondolta, hogy az ügyvéd, aki olyan sokáig volt bizalmas barátságban a Lordkancellárral, mégiscsak jobban tudja, mi illik és mi nem. - Nagyon szép asszony volt, uram, amikor megismerkedtem vele. Akkoriban özvegyasszony volt.

- No, ez érdekes - mondta Pell úr, s bánatos mosollyal nézett körül -, az én feleségem is özvegyasszony volt.

- Hát ez igazán érdekes - mondta a himlőhelyes arcú ember.

- Igen, csodálatos véletlen - mondta Pell.

- Szó sincs róla - jegyezte meg mogorván idősb Weller úr. - Mindig több özvegyasszony megy férjhez, mint hajadon.

- Nagyon jó, nagyon jó - mondta Pell -, tökéletesen igaza van, Weller úr. Szegény feleségem nagyon előkelő és művelt asszony volt; finom modorát mindenki bámulta a környéken. Büszke voltam rá, mikor azt az asszonyt táncolni láttam; olyan határozott és méltóságos, s mégis olyan természetes volt minden mozdulata. S milyen egyszerű asszony volt, ó, Istenem, Istenem! Bocsánat a kérdésért, Samuel úr - folytatta az ügyvéd halkabb hangon -, az ön mostohaanyja magas termetű volt?

- Nem éppen - felelte Sam.

- Az én feleségem magas termetű volt - mondta Pell -, ragyogó asszony, gyönyörű alakja volt, s az orra olyan, uraim, hogy igazán uralkodásra és parancsolásra termett. Nagyon szeretett engem... nagyon... és igen jó családból való volt, uraim. Anyjának a testvérbátyja, aki bélyeg- és papírkereskedő volt a jogásznegyedben, nyolcszáz fonttal ment csődbe.

- No - mondta Weller úr, aki már kezdett kissé nyugtalanul fészkelődni -, hát talán térjünk rá a mi ügyünkre.

Ez a szó muzsika volt Pell úr fülének. Már úgyis azon törte a fejét, hogy vajon hivatalos ügyben hívatták-e, vagy csak egy pohár pálinkára vagy puncsra invitálták meg, vagy pedig csak merő udvariasságból; most hát eloszlott ez a kételye anélkül, hogy egy szikrát is elárulta volna a kíváncsiságát. Ragyogott a szeme, letette a kalapját az asztalra, és így szólt:

- Miféle ügyről van szó? Hm? Talán az urak közül valaki csődöt akar kérni maga ellen? Majd kieszközöljük a letartóztatását; afféle baráti letartóztatást, remélem, itt csupa jó barát között vagyunk?

- Add ide azt az írást, Sammy - mondta Weller úr, s átvette a végrendeletet a fiától, akit ez az egész beszélgetés meglepő módon nagyon mulattatott. - Amit mi ki akarunk eszközölni, uram, az ennek az írásnak a hitele.

- Hitelesítése, édes jó uram, talán hitelesítése - szólt közbe Pell úr.

- No hát, kérem - felelte Weller úr éles hangon -, az már igazán egészen mindegy, hogy hitele vagy hitelesítése. Ha nem érti, amit mondok, uram, majd találunk olyant, aki megérti.

- Csak nem bántottam meg, Weller úr? - mondta Pell szelíden. - Amint látom, ön a végrendeleti végrehajtó - tette hozzá az okmányra sandítva.

- Igen - felelte Weller úr.

- S a többi urak bizonyára a hagyományozottak? - kérdezte Pell úr, s a mosolya szinte szerencsét kívánt nekik az örökséghez.

- Sammy a hozományozott - felelte idősb Weller úr -, a többi urak a barátaim, s csak azért jöttek, hogy ügyeljenek. Ők az én választott bíráim.

- Ó, helyes, nagyon helyes - mondta Pell úr. - Semmi kifogásom sincs ellene, kérem. De mielőtt hozzáfoghatnék, szükségem van öt fontra. Hahaha!

Miután a bizottság megszavazta az öt font előleget, Weller úr kitette a pénzt; azután, bár semmi különös megbeszélnivalójuk nem volt, hosszú tanácskozást tartottak, melynek folyamán Pell úr a választott bírák teljes megelégedésére kimutatta, hogy ha nem őrá bízták volna ezt az ügyet, az egész nagyon balul ütött volna ki. Hogy miért? Azt nem fejthette ki világosan, de azért kétség sem férhetett hozzá. Miután ezt a fontos részletet is tisztázták, Pell úr az örökség terhére elfogyasztott három kotlettet, különböző, árpaléből és egyébből készült szeszes italokat, aztán elindultak valamennyien a Doctor's Commons felé.

Másnap ismét megjelentek a Doctor's Commonsban, ahol meggyűlt a bajuk egy tanúnak megidézett lovász miatt, aki egy kissé pityókos volt, s a prokurátor és az egyik delegált nagy megbotránkozására eskü helyett folyton káromkodni akart. A következő héten megint több ízben be kellett nézniük a Doctor's Commonsba, azonkívül egyszer az örökösödésilleték-hivatalba, aztán szerződést kellett kötni a vendéglő és a bérlet átadásáról; aztán hitelesíttetni, aztán leltárt felvenni; aztán villásreggelit elfogyasztani, ebédet bekebelezni, és még más hasonló hasznos dolgokat elintézni; s annyi okmányt halmoztak rakásra, hogy Solomon Pell úr, meg a fiú és ráadásul a kék aktatáska annyira megdagadtak, hogy senki sem hitte volna róluk, hogy ez ugyanaz az ember, ugyanaz a fiú és ugyanaz a táska, akik néhány nappal azelőtt ott lézengtek a Portugál utcában.

Végre mind elintézték ezt a sok fontos ügyet, s kitűztek egy napot az eladásra és az állampapírok beszerzésére. Közvetítőül felkérték Wilkins Flasher tőzsdebizományos urat, aki a bank közelében lakott, s akit Solomon Pell úr ajánlott erre a célra.

Afféle ünnepélyes alkalom volt ez, s a felek ennélfogva ki is csípték magukat. Idősb Weller úr csizmája frissen volt subickolva, s a ruházata is különös gondot árult el; a himlőhelyes arcú úr egy óriási dáliát tűzött a gomblyukába, egy csomó zöld levéllel együtt; két barátjának kabátját pedig csokrocskák, babérlevelek és egyéb örökzöld lombocskák díszítették. Mind a hárman felvették a legszebbik ünneplőjüket; vagyis állig be voltak gombolkozva, s annyi ruha volt rajtuk, hogy még - mert amióta föltalálták a bérkocsikat, a kocsisok mindig ebben látták, s ezután is csak ebben látják az előkelő öltözködést.

Pell úr a kitűzött órában megjelent a szokott helyen; s még ő is felhúzott egy pár kesztyűt, sőt tiszta inget is vett, amely a gallér és a csukló körül ugyan elég rojtos volt már a sok mosástól.

- Három fertály kettő - mondta Pell úr a szobában álló órára nézve. - Ha fertály háromkor ott leszünk Flasher úrnál, éppen legjobbkor érkezünk.

- Mit szólnának egy korty sörhöz, uraim? - indítványozta a himlőhelyes ember.

- És egy darabka hideg marhasülthöz? - mondta a második kocsis.

- Vagy néhány osztrigához? - tette hozzá a harmadik, aki mindig rekedt volt, s szépen ívelt karika lábszárai voltak.

- Úgy van! Úgy van! - mondta Pell úr. - Hadd köszöntsük fel Weller urat, mint az új birtokost: igaz-e? Hahaha!

- Szíves örömest, uraim, állok elébe - felelte Weller úr. - Sammy, csöngess!

Sam csöngetett; a sört, a hideg pecsenyét és az osztrigát hamarosan elibük tálalták, s a társaság alaposan nekilátott a villásreggelinek. Ahol mindenki olyan tevékenyen működik, szinte nem is járja, hogy különbséget tegyünk; de ha volt köztük valaki, aki mégis túltett a többieken, akkor ez a rekedt hangú postakocsis volt, aki az osztrigái mellé elfogyasztott egy teljes pint borecetet, s még csak meg sem látszott rajta.

- Pell úr - mondta idősb Weller úr, fölemelve konyakkal megtöltött poharát, mely italból mindnyájuknak hoztak egy-egy pohárral, miután az osztrigahéjakat eltakarították az asztalról -, Pell úr, az volt a szándékom, hogy ez alkalommal az állampapírokra koccintok, de Samuel fiam azt súgta a fülembe...

Samuel Weller úr, aki szótlanul és mosolygó arccal ette az osztrigát, most hirtelen hangosan közbekiáltott:

- Halljuk!

- Azt súgta a fülembe - folytatta az apja -, hogy illendőbb, ha a poharamat az ön szerencséjére és boldogulására ürítem, és egyúttal megköszönöm, hogy ilyen szépen nyélbe ütötte a mi dolgunkat. Tehát, az ön egészségére, Pell úr!

- Megálljunk egy pillanatra, uraim! - vágott közbe a himlőhelyes arcú úr hirtelen, erélyes hangon. - Forduljanak felém, uraim!

Azzal a himlőhelyes arcú úr felállt, és a többiek is felálltak. A himlőhelyes arcú úr végignézett a társaságon, s lassan fölemelte a kezét, mire mindegyik úr (a himlőhelyest is beleértve) hosszú lélegzetet vett, s a poharát ajkához emelte. A következő pillanatban a himlőhelyes úr lebocsátotta a kezét, s mindegyik pohár üresen csapódott le az asztalra. Nem lehet leírni, hogy ennek a hatalmas szertartásnak milyen megrendítő volt a hatása; nagyszerű volt, ünnepélyes és megkapó, szóval megvolt benne a nagyság minden eleme.

- Nos, uraim - szólalt meg Pell úr -, én csak annyit mondhatok, hogy a bizalom e jelei nagyon jólesnek egy hivatásos ügyvédnek. Nem szeretnék olyat mondani, ami önzésnek látszanék, uraim, de a saját érdekükben nagyon örvendek, hogy énhozzám fordultak, ennyi az egész. Ha valami silány ügyvédhez mentek volna, szentül meg vagyok győződve róla, s maguk is bizonyosra vehetik, hogy már réges-rég csávába kerültek volna. Bárcsak életben volna még az én nemes barátom, a Lordkancellár, hogy láthatta volna, miként bonyolítottam le ezt az ügyet; nem hiúságból mondom, de azt hiszem... de nem, uraim, nem akarom önöket ezzel untatni. Engem rendszerint itt találnak, de ha nem itt vagyok, akkor vagy odaát a törvényszéken, vagy pedig itt van a lakásom címe. Meg fogják látni, hogy az áraim nagyon olcsók és méltányosak, s hogy senki sem szolgálja ki jobban az ügyfeleit, mint én, s azt hiszem, hogy értek egy kissé a mesterségemhez. Ha adandó alkalommal egyik-másik barátjuknak ajánlhatnak, nagy hálára köteleznek, uraim, és őket is hálára kötelezik, ha énhozzám küldik. Egészségükre, uraim!

Solomon Pell úr, miután ekként kiöntötte a szívét, letett három kis névjegyet Weller úr barátai elé, aztán megint az órára nézett, s kijelentette, hogy jó lesz sietni, mert elkésnek. Erre a célzásra idősb Weller úr kifizette a számlát, aztán az örökségi végrehajtó, az örökös, az ügyvéd s a választott bírák fölkerekedtek, és elindultak a City felé.

Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr irodája az első emeleten volt az Angol Nemzeti Bank mögötti háztömbben; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr háza Brixtonban volt, Surreyben; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr lova és hintaja egy közeli istállóban állt; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr lovásza útban volt a West End felé, ahová éppen vadat vitt; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr írnoka ebédelni ment; úgyhogy Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr személyesen kiáltott ki, hogy: "Szabad!", amikor Pell úr kísérőivel együtt bekopogott az iroda ajtaján.

- Jó reggelt, uram - mondta Pell úr, alázatos meghajlással. - Egy kis átírást szeretnénk elintéztetni, kérem.

- Ó, tessék besétálni - mondta Flasher úr. - Foglaljanak helyet egy pillanatra. Azonnal a rendelkezésükre állok.

- Köszönöm, uram - mondta Pell úr. - Nem sietős a dolgunk. Üljön le, Weller úr.

Idősb Weller úr leült egy székre, Sam egy ládára, a választott bírák pedig leültek ott, ahol helyet találtak, s nézegetni kezdtek a falon egy naptárt és néhány felragasztott írást, olyan kerekre nyílt szemmel, mintha régi mestereknek a leggyönyörűbb remekművei lettek volna.

- Hát szóval, fogad velem hat üveg vörös borba? - mondta Wilkins Flasher úr, folytatva a beszélgetést, amelyet Wellerék belépése egy pillanatra félbeszakított. - No?

Ezeket a szavakat egy roppant elegáns fiatalúrhoz intézte, aki a kalapját félrecsapva viselte, s aki az íróasztalra könyökölve egy vonalzóval a legyeket csapdosta agyon. Wilkins Flasher úr irodai székének két hátsó lábán himbálta magát, és egy levélragasztó papírpecsétes dobozzal meg a zsebkésével játszott úgy, hogy a kést mindig ráejtette a dobozra, olyan ügyesen, hogy a hegye éppen közepén fúrta át a kis vörös pecsétet, mely a doboz födelére volt ragasztva. Mind a két úr nagyon mély kivágású mellényt hordott, nagyon kihajtott gallért, nagyon piciny csizmát s nagyon nagy gyűrűket, nagyon kis zsebórát, nagyon vastag óraláncot, testhezálló nadrágot és illatos zsebkendőt.

- Nem szoktam fogadni féltucatban - mondta a másik úriember. - Fogadjunk tizenkét üvegbe.

- Tartom, Simmery, tartom! - jelentette ki Wilkins Flasher úr.

- Házhoz szállítva, persze - jegyezte meg a másik.

- Természetesen - felelte Wilkins Flasher úr.

Wilkins Flasher úr bejegyezte a fogadást egy kis könyvbe, aranytokos ceruzával, s a másik úr szintén bejegyezte egy másik könyvecskébe, egy másik aranytokos ceruzával.

- Ma reggel olvastam az újságban egy kis hírt Bofferről - jegyezte meg Simmery úr. - Szegény szerencsétlent kizárták a tőzsdéről.

- Fogadni mernék, hogy elvágja a torkát - mondta Wilkins Flasher úr -, tíz guineát teszek öt ellen.

- Tartom - felelte Simmery úr.

- Ohó! Várjunk csak - mondta Wilkins Flasher úr elgondolkozva. - Az is lehet, hogy fölakasztja magát.

- Rendben van - felelte Simmery úr, s máris előszedte megint az aranytokos ceruzáját. - Azt is elfogadom, ha fölakasztja magát. Mondjuk úgy, hogyha véget vet az életének.

- Jó, ha öngyilkos lesz, és meg is hal - mondta Wilkins Flasher úr.

- Helyes - felelte Simmery úr, és bejegyezte a könyvecskéjébe.

- Flasher, tíz guinea öt ellen, hogy Boffer öngyilkos lesz... És mennyi időn belül dől el a fogadás?

- Legyen két hét? - kérdezte Wilkins Flasher úr.

- Nyavalyát - felelte Simmery úr, s egy pillanatra elhallgatott, amíg leütött a vonalzóval egy legyet. - Szó sincs róla. Legfeljebb egy hét.

- Felezzük meg a különbséget - mondta Wilkins Flasher úr. - Legyen tíz nap.

- Jó, nem bánom, legyen tíz nap - mondta Simmery úr.

Így hát beírták a kis könyvekbe, hogy Boffer tíz napon belül öngyilkos lesz, s ha nem, akkor Wilkins Flasher úr köteles lefizetni Frank Simmery úr kezéhez tíz guineát; ha pedig Boffer ennyi idő alatt megöli magát, akkor Frank Simmery úr fog Wilkins Flasher úrnak öt guineát fizetni.

- Sajnálom szegényt, hogy csődbe került - jegyezte meg Wilkins Flasher úr. - Felséges vacsorákat adott.

- Remek portói bora is volt - jegyezte meg Simmery úr. - Elküldöm holnap a komornyikomat az árverésre, hogy szerezzen meg néhány palackot abból a hatvannégyes évjáratból.

- A csudát! - vágott közbe Wilkins Flasher úr. - Már én is elküldtem az emberemet. Fogadjunk öt guineába, hogy az én emberem túllicitálja az önét.

- Tartom.

Ezt megint bejegyezték a kis könyvekbe az aranytokos ceruzájukkal, s miután Simmery úr az összes legyeket agyoncsapta, és az összes fogadásokat bejegyezte, átment a tőzsdére, hogy megtudja, mi az újság.

Most már Wilkins Flasher úr is volt olyan kegyes meghallgatni Solomon Pell úr előterjesztéseit, s miután néhány nyomtatott űrlapot kitöltött, felszólította a társaságot, hogy menjenek el vele a bankba, ami meg is történt. Weller úr és három jó barátja mérhetetlenül megbámultak és megcsodáltak mindent, amit csak láttak, Sam azonban azzal a hidegvérűséggel vette szemügyre a dolgokat, amelyből semmi nem tudta őt kizökkenteni.

Átmentek egy nagyon lármás és forgalmas udvaron, aztán elhaladtak néhány portás mellett, akiknek az öltözete a sarokban látható vörös tűzifecskendőhöz hasonlított, majd beléptek egy irodába, ahol az ő ügyük elintézésre került, s ahol Pell és Flasher úr egy-két percre magukra hagyták őket, amíg felmentek a hagyatéki hivatalba.

- Miféle hely ez itt? - kérdezte suttogva a himlőhelyes arcú kocsis idősb Weller úrtól.

- A kötvényiroda - felelte a végrendeleti végrehajtó.

- S kik azok az urak, akik az asztaloknál ülnek? - kérdezte a rekedt kocsis.

- Azt hiszem, hogy ők a leszállított kamatlábú kötvények - felelte Weller úr. - Nézd csak meg a lábukat, Sammy.

- Miért nézném? - kérdezte Sam.

- Hát, hogy le van-e szállítva nekik - felelte idősb Weller úr.

- Micsoda? Csak nem hiszed, hogy a kötvények eleven emberek? - kérdezte Sam némi lenézéssel a hangjában.

- Honnan tudjam én azt - vágott vissza Weller úr. - Én olyanformáknak látom őket. Hát kicsodák, micsodák akkor?

- Írnokok - felelte Sam.

- S miért esznek mind sonkás zsemlét? - kérdezte apja.

- Biztosan a hivatali teendőik közé tartozik - felelte Sam. - Én sem értek a valutarendszerünkhöz. De annyi bizonyos, hogy egész álló nap sonkás zsemlét esznek.

Weller úr és barátai nem értek rá az ország valutarendszerének ezen a különös sajátságán eltűnődni, mert ebben a pillanatban belépett Pell úr és Wilkins Flasher úr, s a pénztárasztalnak arra az oldalára vezették őket, ahol egy kerek, fekete tábla lógott egy nagy W betűvel.

- Hát ez mire való, uram? - kérdezte Weller úr, s felhívta Pell úr figyelmét a szóban forgó céltáblára.

- Az elhunyt nevének a kezdőbetűje - felelte Pell.

- Nono - fordult idősb Weller úr a választott bírák felé -, nono! Itt valami hiba lesz. A mi betűnk V... úgyhogy ez nem lesz jó.

A választott bírák nyomban ki is jelentették a leghatározottabban, hogy W betű alatt nem lehet az ügyet törvényesen elintézni, és valószínűleg ki is tolták volna legalább egy nappal, ha Sam közbe nem lép sietve. Viselkedése az első pillantásra nem látszott éppen illedelmesnek, mert apját a kabátja szárnyánál fogva odahúzta az íróasztalhoz, s ott fogta mindaddig, amíg alá nem írta a nevét néhány okmányra; márpedig ez annyi fáradságba és időbe telt - tekintve, hogy idősb Weller úr csak nyomtatott nagybetűt tudott írni -, s olyan sokáig tartott, hogy a hivatalnok időközben három bőralmát meghámozott és fölszeletelt.

Minthogy idősb Weller úr mindenáron azonnal el akarta adni az ő örökségét, a bankból egyenesen átmentek az értéktőzsdére, s a tőzsde kapujában megvárták Wilkins Flasher urat, aki egy rövid kis kirándulás után visszatért egy Smith, Payne és Smith bankházhoz kiállított és ötszázharminc fontról szóló csekkel; mert ennyire rúgott az az összeg, amit Weller úr a rendes napi árfolyam szerint követelhetett, mint második felesége állampapírokban elhelyezett tőkéjének rá eső részét. Sam kétszáz fontját átíratták az ő nevére, Wilkins Flasher úr pedig, miután megkapta jutalékát, a pénzt hanyagul zsebre vágta, s visszaballagott az irodájába.

Idősb Weller úr először szilárdan föltette magában, hogy a csekkjéért csak aranypénzt fogad el, de amikor a választott bírák felvilágosították, hogy ebben az esetben egy kis zsákot is kellene vásárolnia, hogy legyen miben hazavinnie a pénzt, végül mégis megnyugodott abban, hogy ötfontos bankjegyekben is elfogadhatja.

- Ma délután még nagyon fontos elintéznivalónk van a fiammal együtt - mondta Weller úr, amikor kijöttek a bankból - s szeretném előbb rendezni ezt az ügyet itt; gyerünk hát el valahová, ahol elszámolhatunk.

Találtak is hamarosan egy csöndes szobácskát, ahol a számlákat előszedték és átvizsgálták. Pell úr költségszámláját Sam nézte át, s a választott bírák töröltek belőle néhány tételt; s ámbár Pell úr kijelentette, sőt égre-földre esküdözött, hogy nagyon fukarul bántak vele, ennél jobb üzletet soha életében nem csinált, mert hat hónapra futotta belőle lakásra, kosztra és mosásra.

A választott bírák még egy búcsúpoharat ürítettek, megrázták egymás kezét, aztán elváltak, mert még aznap éjjel el kellett indulniuk egy-egy fuvarral Londonból. Solomon Pell úr is melegen elbúcsúzott, miután látta, hogy az eszem-iszomnak immár vége van, úgyhogy Sam és az apja magukra maradtak.

- No hát - mondta idősb Weller úr, s bedugta pénztárcáját az oldalsó zsebébe. - No hát, a bérösszeg meg ez együttvéve kitesz ezeregyszáz és nyolcvan fontot. Most pedig, Sammy, édes fiam, fordítsuk a szekerünk rúdját a György és Keselyű felé.

Pickwick úr egymagában ült a szobájában, és sok mindenfélén töprengett, de különösen azon, hogyan gondoskodhatnék a legjobban a fiatal párról, melynek jelenlegi bizonytalan helyzete állandóan nyugtalanította, amikor Mary halkan benyitott hozzá, s az asztalhoz lépve nagy sebbel-lobbal így szólt:

- Ó, kérem szépen, uram, Samuel lent várakozik, és kérdezteti, hogy feljöhet-e az apjával?

- Hát hogyne - felelte Pickwick úr.

- Köszönöm szépen, uram - mondta Mary, és sietve megindult kifelé.

- Sam már régóta itt van? - kérdezte Pickwick úr.

- Ó, nem, uram - felelte Mary gyorsan. - Éppen most jött meg. Azt mondja, hogy ezentúl már nem fog többet szabadságot kérni.

Mary maga is érezhette, hogy az utóbbi szavakat nagyobb lelkesedéssel mondta, mint okvetlenül szükséges lett volna, vagy talán észrevette, hogy Pickwick úr milyen jólelkű mosollyal néz rá, mikor befejezte a mondókáját. Annyi bizonyos, hogy lesütötte a szemét, és sokkal nagyobb figyelemmel vizsgálgatta csinos kis köténye csücskét, mint amennyire az alkalom megkívánta.

- Mondja meg nekik, hogy jöjjenek fel azonnal - mondta Pickwick úr. Mary, aki láthatólag megkönnyebbült, kisietett az üzenettel. Pickwick úr kétszer-háromszor fel-alá járt a szobában s láthatólag nagyon el volt merülve a gondolataiba, mert a bal kezével az állát dörzsölgette.

- Igen, igen - morfondírozott magában Pickwick úr barátságos, de kissé bánatos hangon -, ez lesz a legjobb, így tudom a legjobban megjutalmazni ragaszkodásáért és hűségéért. Isten neki, nem bánom. Hiába, a magányos öregembernek már csak az a sorsa, hogy akik körülötte vannak, új ismeretségeket kötnek, és faképnél hagyják. Nem kívánhatom, hogy velem másképp bánjanak. Nem, nem - tette hozzá Pickwick úr vidámabban -, hálátlanság és önzés volna tőlem. Örülnöm kell, hogy alkalmam nyílik ilyen szépen gondoskodni róla, és örülök is. Hát hogyne örülnék.

Pickwick úr annyira elmerült ezekbe a gondolataiba, hogy háromszor-négyszer is kopogtak az ajtaján, amíg végre meghallotta. Gyorsan leült, arca felöltötte barátságos kifejezését, s kikiáltott, hogy szabad; mire belépett Samuel Weller az apja kíséretében.

- Isten hozta, Sam, örülök, hogy megint látom - mondta Pickwick úr. - Hogy van, Weller úr?

- Köszönöm, uram, nagyon jól - felelte az özvegy kocsis. - Remélem, ön is jól érzi magát, uram?

- Köszönöm, elég jól - felelte Pickwick úr.

- Volna egy kis beszélnivalóm önnel, uram - mondta Weller úr -, ha nem sajnálna tőlem öt percet.

- Parancsoljon - felelte Pickwick úr. - Sam, adjon egy széket az édesapjának.

- Köszönöm, Sammy, már találtam magamnak - mondta idősb Weller úr, s egy széket húzott oda. - Gyönyörű idő van ma, uram - tette hozzá az öreg, miközben a kalapját letette maga mellé a földre.

- Igen, nagyon szép az idő - felelte Pickwick úr. - Igazán jókor jött ez a szép idő.

- Jobbkor nem is jöhetett volna, uram - mondta idősb Weller úr.

Az öreget heves köhögési roham fogta el, s amikor elmúlt, biccentett néhányat, és más különböző könyörgő és fenyegető jelekkel kezdte ostromolni a fiát, aki azonban makacsul úgy tett, mintha nem venne észre semmit.

Pickwick úr látta, hogy az öregúr kissé zavarban van, úgy csinált hát, mintha egy könyv felvágásával volna elfoglalva, ami ott feküdt előtte az asztalon, s türelmesen várta, hogy Weller úr rátérjen látogatása céljára.

- Soha életemben nem láttam ilyen csökönyös fiút, mint te, Samuel - mondta Weller úr, s haragosan nézett a fiára. - Soha életemben.

- Hát mit vétett, Weller úr? - kérdezte Pickwick úr.

- Nem akar belekezdeni, uram - felelte Weller úr -, pedig tudja, hogy én nem tudok beszélni, ha valami fontos dologról van szó; s mégiscsak itt áll, s bámul rám, és pocsékolja az ön drága idejét, és csúffá tesz itt engem ahelyett, hogy kisegítene egy szóval. Nem való így viselkedni az apáddal szemben, Sammykém - mondta Weller úr, a homlokát törülgetve -, ez már igazán nem való.

- Hiszen azt mondtad, hogy te akarsz beszélni, apám - felelte Sam. - Honnét tudhattam volna, hogy máris befejezted, mielőtt még belekezdtél volna?

- Nagyon jól láthattad, hogy nem indul el a szekerem - mondta az apja. - Rossz oldalára kerültem az országútnak, befordultam az árokba, mindenféle baj ért, s te még a kezedet sem nyújtod, hogy talpra segíts. Szégyellem magam miattad, Sammy.

- A dolog úgy áll, uram - mondta Sam, kissé meghajtva magát -, hogy az apám felvette a tőkéjét.

- Jól van, Sammy, nagyon jól van - mondta Weller úr, s elégedetten bólintott -, ne vedd rossznéven, amit az előbb mondtam, Sammy. Nem akartalak megbántani. Nagyon jól van. Így kell ezt elkezdeni. Csak mindjárt ki a farbával. Nagyon jól van, Sammykém.

Az öreg Weller úr annyira meg volt elégedve, hogy nem győzött eleget bólogatni, s kíváncsian leste, hogy Sam folytassa a mondókáját.

- Üljön le, Sam - mondta Pickwick úr, aki észrevette, hogy ez a beszélgetés tovább fog tartani, mint eleinte gondolta.

Sam ismét meghajtotta magát, és leült; az apja ránézett, s így folytatta:

- Ötszázharminc fontot vett fel az apám, uram.

- Leszállított kamatlábú kötvényekből - vágott közbe idősb Weller úr suttogva.

- Az már mindegy, hogy leszállított kamatlábú kötvényekből, vagy sem - mondta Sam. - Ötszázharminc font volt, igaz-e?

- Annyi, Sammykém - felelte Weller úr.

- Ehhez még hozzájött az, hogy eladta a házat, a vendéglőt...

- A bérletet, a kocsmát s minden felszerelését és ingóságait - vágott közbe Weller úr.

- Ami összesen - folytatta Sam - ezeregyszáznyolcvan fontot tett ki.

- Mi a csuda? - mondta Pickwick úr. - No, ennek már igazán örülök. Gratulálok, Weller úr, hogy ilyen jól gazdálkodott.

- Várjon csak egy kicsit, uram - mondta Weller úr, és felemelte a kezét. - Folytasd, Samuel.

- Ezt a pénzt - mondta Sam, kissé habozva - nagyon szeretné elhelyezni úgy, hogy biztonságban tudja, s én is nagyon szeretném, mert ha nála marad, akkor vagy kölcsönadja valakinek, vagy lovakat vesz rajta, vagy elhagyja valahol a pénztárcáját, vagy valamiképpen elherdálja végül.

- Helyes, Samuel, nagyon jól mondod - jegyezte meg az apja olyan nyájasan, mintha Sam a legnagyobb magasztalással szólt volna az ő okosságáról és előrelátásáról. - Nagyon jól van.

- Ennélfogva tehát - folytatta Sam, s idegesen babrált a kalapja karimájával -, ennélfogva tehát fölvette ma a pénzt, s eljött velem, hogy megmondja, vagy legalábbis felajánlja, azaz... szóval...

- Hogy megmondjam - vágott közbe türelmetlenül idősb Weller úr -, hogy én semmi hasznát nem vehetem ennek a pénznek. Én megint felülök a bakra s nem tudom, hová tegyem a pénzt, hacsak a kalauznak nem fizetek, hogy vigyázzon rá, vagy be nem dugom valamelyik kocsizsákba, ami könnyen kísértésbe vihetné az utasokat. Nagyon megköszönném, uram, ha ön megőrizné számomra. Talán - tette hozzá az öreg, s odalépett Pickwick úrhoz, hogy a fülébe súgja -, talán hasznát vehetné egy kicsit a perköltségek irányában. De hát csak arra kérem, hogy tartsa meg addig, amíg megint vissza nem kérem.

S azzal Weller úr Pickwick úr kezébe nyomta a pénztárcáját, felkapta a kalapját, s kirohant a szobából olyan sebesen, hogy egy ilyen testes emberről senki fel sem tételezte volna.

- Hívja vissza, Sam! - kiáltott fel Pickwick úr határozott hangon. - Szaladjon utána, és hozza vissza azonnal! Weller úr! Hé! Jöjjön vissza!

Sam látta, hogy a gazdája parancsának engedelmeskednie kell; karon ragadta hát az apját, aki éppen lefelé szaladt a lépcsőn, s erőszakkal visszacipelte.

- Kedves barátom - mondta Pickwick úr, s megragadta az öreg Weller kezét. - Az ön őszinte bizalma meghat.

- Nem tudnám, miért, uram - felelte Weller úr csökönyösen.

- Higgye el, édes barátom, hogy több pénzem van, mint amennyit valaha el tudok költeni - mondta Pickwick úr -, sokkal több, mint amennyit egy magamkorabeli ember egész életében kiadhat.

- Senki sem tudhatja, hogy mennyit adhat ki, amíg meg nem próbálta - jegyezte meg Weller úr.

- Meglehet - felelte Pickwick úr. - De mivel semmi kedvem sincs az ilyen próbálgatásokhoz, nem valószínű, hogy valamikor is rászorulnék. Kérem tehát, Weller úr, vegye vissza a pénzét.

- Jól van - mondta Weller úr, nagyon elszontyolodva. - Jegyezd meg, Sam, amit mondok: még valami nagy bolondot teszek ezzel a pénzzel, valami szörnyű bolondságot.

- Nagy kár volna - felelte Sam.

Weller úr egy darabig tűnődött, aztán elszántan begombolta a kabátját, és így szólt:

- Sorompót fogok bérelni.

- Micsoda! - kiáltott fel Sam.

- Vámsorompót - ismételte Weller úr a fogai között. - Sorompóőr lesz belőlem. Örökre búcsút vehetsz apádtól, fiam. A hátralevő életemet a sorompó mögött fogom eltölteni.

Ez olyan borzasztó fenyegetés volt, s az öregen annyira meglátszott, hogy el van rá szánva, amiért Pickwick úr olyan mélyen megbántotta visszautasításával, hogy ez az utóbbi férfiú egy kis gondolkozás után így szólt:

- No jó, Weller úr, elfogadom ezt a pénzt. Talán több jót tehetek vele, mint maga.

- Hát persze, ez már beszéd, uram - felelte Weller úr felvidulva. - Már hogyne tehetne többet, mint én!

- Rendben van, ne is beszéljünk többet róla - mondta Pickwick úr, s a pénztárcát íróasztalába zárta. - Nagyon köszönöm önnek, kedves barátom. Most pedig üljön le még egyszer. Tanácsot akarok kérni magától.

Idősb Weller urat néma nevetés fogta el diadalmas örömében, hogy látogatása ilyen fényesen sikerült, s ettől a szótlan nevetéstől nemcsak az arca rázkódott, hanem a karja, lába és az egész teste is remegni kezdett, mialatt Pickwick úr elzárta a pénztárcát. Most azonban e szavak hallatára az öregúr egyszerre visszanyerte méltóságteljes komolyságát.

- Sam, várjon odakint néhány percig, legyen szíves - mondta Pickwick úr.

Sam nyomban kivonult.

Weller úr rendkívül bölcs és roppant álmélkodó képet vágott, amikor Pickwick úr így kezdett beszélni:

- Azt hiszem, ön nem nagyon rajong a házasság gondolatáért, ugye, Weller úr?

Az öreg Weller a fejét rázta. A szava is elállt; teljesen megbénította nyelvét az a homályos gyanú, hogy valami átkozott özvegyasszonynak sikerült Pickwick urat lépre csalnia.

- Nem látta véletlenül odalent azt a fiatal lányt, amikor az előbb feljött a fiával? - kérdezte Pickwick úr.

- De igen, láttam egy fiatal lányt - felelte Weller úr kurtán.

- No, mit szól hozzá, mi? Mondja meg őszintén, Weller úr, mi a véleménye róla?

- Úgy láttam, hogy nagyon gömbölyű és formás - felelte Weller úr műértő arccal.

- Az bizony - mondta Pickwick úr -, az bizony. És mit tart a viselkedéséről meg a modoráról, már amennyit látott belőle?

- Nagyon kellemes - felelte Weller úr. - Nagyon kellemes és filigrános.

Hogy miféle jelentést fűzött Weller úr ehhez az utóbbi jelzőhöz, az nem volt világos; minthogy azonban a hangjából kiérződött, hogy az ítélete kedvező, Pickwick úr éppúgy meg volt vele elégedve, mintha tökéletesen értette volna, amit Weller úr mondani akart.

- Nagyon érdekel engem ez a lány, Weller úr - mondta Pickwick úr.

Weller úr zavartan köhécselt.

- Úgy értem, hogy érdekel a sorsa - folytatta Pickwick úr. - Szeretném, hogy boldog és szerencsés legyen. Ért engem?

- Tökéletesen - felelte Weller úr, aki egy árva szót sem értett az egészből.

- Ez a fiatal lány - mondta Pickwick úr -, nagyon szerelmes a maga fiába.

- Samuel Wellerbe? - kiáltott fel az apa.

- Igen - felelte Pickwick úr.

- No igen, magától értetődő - mondta Weller úr némi gondolkodás után. - Magától értetődő, de annál aggasztóbb, Sammy vigyázzon magára.

- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr.

- Sammy nagyon vigyázzon magára, hogy ne mondjon neki semmit - felelte idősb Weller úr. - Nagyon vigyáznia kell, nehogy egy őrizetlen pillanatban valami olyant mondjon neki, amiért pörbe lehetne fogni, házassági ígéret megszegése miatt. A nőktől sohasem lehet biztonságban az ember, Pickwick úr, ha egyszer kivetették ránk a hálójukat. Az ember észre sem veszi, s egyszerre csak arra eszmél fel, hogy meg van fogva. Így jártam én is, uram, amikor először házasodtam, és ennek a cselszövénynek Sammy lett a következménye.

- Hát ez nem nagyon biztató arra nézve, amit mondani akarok - jegyezte meg Pickwick úr -, de legjobb, ha minél előbb átesünk rajta. A dolog úgy állt, hogy nemcsak a leány szerelmes a maga fiába, hanem a fia is szerelmes a lányba.

- No, mondhatom, egy apának jólesik ilyesmit hallani - mondta Weller úr keserű hangon.

- Több ízben megfigyeltem őket - folytatta Pickwick úr, ügyet sem vetve Weller úr megjegyzésére -, s mondhatom, hogy egészen biztos vagyok a dologban. Ha tehát valami kis üzletről vagy állásról gondoskodnám, hogy tisztességesen megélhessenek belőle kettesben, mint férj és feleség, mit szólna ehhez, Weller úr?

Weller úr eleinte savanyú ábrázattal fogadta azt az ajánlatot, hogy meg akarnak házasítani egy fiatalembert, aki nem közömbös előtte; de mikor Pickwick úr részletesebben megmagyarázta neki a dolgot, különösen kiemelve azt a körülményt, hogy Mary nem özvegyasszony, lassacskán puhulni kezdett. Pickwick úr nagyon tudott hatni rá, Mary külseje is nagyon elbájolta, hiszen, az igazat megvallva, már a lépcsőn fölfelé jövet is, nem éppen apai módon kacsingatott a lányra. Végül aztán kijelentette, hogy ő a világért sem akar ellenszegülni Pickwick úr kívánságának, s a legnagyobb örömmel fogadja meg a tanácsát; mire Pickwick úr nagy boldogan rögtön szavánál fogta, és Samet ismét behívta.

- Sam - mondta Pickwick úr, a torkát köszörülve -, éppen magáról beszéltünk az édesapjával.

- Igen, rólad, Sammykém - mondta Weller úr pártfogoló hangon és nagy nyomatékkal.

- Nem vagyok olyan vak, Sam - folytatta Pickwick úr -, hogy már régen észre ne vettem volna, hogy a rendesnél jóval melegebben érdeklődik Winkle-né szobalánya iránt.

- Hallod ezt, Sammykém? - mondta Weller úr éppen olyan hangon, mint az előbb.

- Remélem, uram - felelte Sam, a gazdájához fordulva -, remélem, uram, hogy nincs abban semmi rossz, ha egy fiatalember érdeklődik egy nagyon csinos és nagyon illedelmes lány iránt.

- Már hogy volna? - mondta Pickwick úr.

- A világért se - tette hozzá Weller úr, nyájas, de azért fölényes hangon.

- Eszem ágában sincs, hogy az ilyen természetes dologban valami rosszat lássak - folytatta Pickwick úr -, s éppen ezért ebben az irányban pártolni és támogatni óhajtom a terveit, Sam. Az édesapjával is megbeszéltem ezt a dolgot, s mivel úgy látom, hogy ő is az én nézetemen van...

- Merthogy a fiatal nő nem özvegyasszony - vetette közbe Weller úr magyarázatképpen.

- Mivelhogy nem özvegyasszony - folytatta Pickwick úr mosolyogva. - Azt akarom, hogy mostani függő helyzetéből kiszabaduljon, Sam; s hogy kimutassam hálámat a hűségéért és a sok jó tulajdonságáért, gondoskodni fogok róla, hogy azonnal feleségül vehesse ezt a lányt, és függetlenül élhessen önmagának és a családjának. Büszkévé fog tenni, Sam - tette hozzá Pickwick úr, akinek eddig egy kissé remegett a hangja, most azonban ismét visszanyerte biztonságát -, büszkévé és boldoggá fog tenni, Sam, ha hálám jeléül gondoskodhatom a jövőjükről.

Egy darabig mélyen hallgattak, s aztán Sam halkan és elfogódott, de azért szilárd hangon így szólt:

- Nagyon köszönöm a jóságát, uram, mely teljesen magára vall; de hát nem lehet a dologból semmi.

- Nem lehet belőle semmi? - kiáltott fel Pickwick úr meglepetve.

- Samuel! - mondta Weller úr méltóságteljesen.

- Nem, uram, nem lehet belőle semmi, azt mondom - ismételte Sam, kissé felemelve a hangját. - Mert mi lesz akkor önnel, uram?

- Édes fiam - felelte Pickwick úr. - Barátaimnak megváltozott életkörülményei nekem is egészen más életmódot írnak elő; azonkívül öregszem is, és békességre s nyugalomra vágyom. Az én bolyongásaimnak vége, Sam.

- Azt nem tudhatjuk előre, uram - okoskodott Sam. - Most persze ezt tartja, de könnyen lehet, hogy egyszer meggondolja magát, ami nem valószínűtlen, mert még mindig olyan eleven és lelkes a szíve mélyén, mint egy huszonöt éves fiatalember; s mihez fogna akkor nálam nélkül? Nem, uram, nem lehet a dologból semmi, hiába, nem lehet abból semmi.

- Jól beszélsz, Samuel, sok igaz van abban, amit mondasz - szólt Weller úr bátorítva a fiát.

- Én jól megfontoltam a dolgot, Sam, s ki is tartok elhatározásom mellett - mondta Pickwick úr, a fejét rázogatva. - Számomra nem nyílnak már új terek; a bolyongásaimnak vége.

- Helyes - felelte Sam. - Akkor is, ez csak eggyel több ok arra, hogy mindig legyen valaki mellette, aki megérti önt, ápolja és gondját viseli. Ha valami finomabb és pallérozottabb inast akar helyettem, uram, jó, fogadjon fel olyat; de Sam Weller, fizetéssel vagy fizetés nélkül, koszttal vagy koszt nélkül, felmondással vagy felmondás nélkül, lakással vagy lakás nélkül, Sam Weller, akit a boroughi öreg fogadóból vett ki, akármi történjék is, önnel marad, uram; s ezt nem tudja megakadályozni senki és semmi, még ha az egész világ a feje tetejére áll is!

Sam mindezt nagy indulattal adta elő, s ahogy befejezte szavait, az öreg Weller úr felpattant a helyéről, s megfeledkezve az időről, a helyről, az illendőségről, mindenről, lengetni kezdte kalapját a feje fölött, és háromszoros harsány éljent kiáltott.

- Édes fiam - mondta Pickwick úr, ahogy Weller úr ismét leült, kissé elrestellve magát a nagy lelkesedése miatt -, édes fiam, magának arra a kislányra is kell gondolnia.

- Gondolok is rá, uram - mondta Sam. - Gondoltam én rá, beszéltem vele, s elmondtam neki, hogy milyen helyzetben vagyok; ő pedig azt felelte, hogy várni fog rám, amíg elvehetem, s én bízom is benne. Ha pedig nem várna, akkor nem az a lány, akinek én tartottam, s akkor úgysem sokat veszítek vele. Elég régóta ismer már engem, uram. Föltettem, hogy ez így lesz, s ezen már nem lehet változtatni.

Ki szállhatott volna szembe ezzel az elhatározással? Pickwick úr semmi esetre sem. Ebben a pillanatban több büszkesége és öröme telt egyszerű barátainak önzetlen ragaszkodásában, mint amennyit a világ legelőkelőbb embereinek legmelegebb baráti nyilatkozatai szereztek volna neki.

Mialatt Pickwick úr szobájában ez a beszélgetés folyt, odalent egy kis öregúr jelent meg, dohányszínű ruhában, egy hordárral a nyomában, aki kis útitáskáját hozta; s miután szobát rendelt éjszakára, megkérdezte a pincértől, lakik-e a fogadóban egy bizonyos Winkle-né; amire a pincér természetesen igennel válaszolt.

- Egyedül van a hölgy? - kérdezte a kis öregúr.

- Azt hiszem, igen, uram - felelte a pincér. - Idehívhatom a komornáját, kérem, ha ön...

- Nem, nincs rá szükségem - szakította félbe az öregúr. - Vezessen a szobájába bejelentés nélkül.

- Tessék, kérem? - kérdezte a pincér.

- Maga süket? - kérdezte a kis öregúr.

- Nem, uram.

- Akkor nyissa ki a fülét. Hallja, amit mondok?

- Igenis, hallom, uram.

- Helyes. Vezessen Winkle-né szobájába, bejelentés nélkül.

A kis öregúr, miközben így ráparancsolt a pincérre, öt shillinget csúsztatott a kezébe, s szigorúan nézett vele farkasszemet.

- Igazán, uram - mondta a pincér -, nem tudom, hogy vajon...

- Jó, jó! Tudom, hogy úgyis megteszi - mondta a kis öregúr. - Okosabb hát, ha nem lopjuk itt az időt. Gyerünk!

A kis öregúr viselkedése olyan nyugodt és határozott volt, hogy a pincér az öt shillinget zsebre vágta, és minden további feleselés nélkül fölvezette a lépcsőn.

- Ez az a szoba? - kérdezte az öreg. - Jól van. Elmehet.

A pincér el is ment, s azon tűnődött magában, hogy vajon ki lehet ez az úr, s mit akarhat; a kis öregúr pedig várt, amíg a pincér eltűnt, aztán bekopogott az ajtón.

- Szabad! - mondta Arabella.

- Hm! A hangja mindenesetre kedves - dünnyögte magában az öregúr -, de ez még nem jelent semmit.

S azzal lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Arabella, aki éppen kézimunkázott, felállt, ahogy megpillantotta az idegent - kissé zavarba jött -, de csak annál bájosabbnak látszott.

- Kérem, asszonyom, ne keljen fel - mondta az ismeretlen öregúr, ahogy belépett, s betette maga mögött az ajtót. - Winkle-néhez van szerencsém, ha nem csalódom?

Arabella biccentett egyet.

- Nathaniel Winkle feleségéhez, ugyebár, aki a birminghami öreg Winkle fiához ment hozzá? - kérdezte az idegen, s szemmel láthatóan kíváncsian nézte Arabellát.

Arabella ismét biccentett, s nyugtalanul nézett körül, mintha azt latolgatná magában, hogy kiáltson-e segítségért.

- A látogatásom meglepi önt, asszonyom, amint látom - mondta a kis öregúr.

- Bevallom, meglepett egy kissé - felelte Arabella, aki egyre jobban csodálkozott.

- Ha megengedi, asszonyom, leülök - mondta az idegen.

Leült; egy tokot húzott ki a zsebéből, ráérősen kivette belőle a pápaszemét, és az orrára illesztette.

- Ön nem ismer engem, asszonyom? - kérdezte az öregúr, s olyan szúrós szemmel nézett Arabellára, hogy a fiatalasszony félni kezdett.

- Nem, uram - felelte bátortalan hangon.

- Nem? - mondta az öregúr, s átkarolta a bal térdét. - Nem is tudnám, hogy honnan ismerhetne. De a nevemet azért mégis tudja, asszonyom.

- Tudom? - kérdezte Arabella reszketve, bár fogalma sem volt róla, hogy mitől remeg így. - S ha szabad megkérdenem, mi a neve, uram?

- Rögtön, asszonyom, rögtön - mondta az idegen, s még mindig nem vette le szemét a fiatalasszonyról. - Csak nemrégiben ment férjhez, ugye, asszonyom?

- Igen - felelte Arabella alig hallható hangon, s letette a kézimunkáját. Nagyon izgatott lett, mert egy gondolat, ami már előbb megvillant az agyában, egyre erősebben kezdte hatalmába keríteni.

- S anélkül, hogy a férjét figyelmeztette volna arra, hogy talán illenék előbb megkérdezni az apját, aki őt eltartja, ugyebár? - kérdezte az idegen.

Arabella szeméhez emelte a zsebkendőjét.

- S anélkül, hogy fáradságot vett volna magának megtudakolni, ha közvetett úton is, hogyan vélekedik az öregúr erről a dologról, ami őt természetesen nagyon közelről érinthette? - folytatta az idegen.

- Nem tagadhatom, uram - mondta Arabella.

- És anélkül, hogy önnek elegendő saját vagyona lett volna, hogy kárpótolja vele a férjét azokért az anyagi javakért, melyektől elesett, minthogy nem az apja kívánsága szerint nősült - mondta az öregúr. - Éretlen fiúk és lányok ezt önzetlen szerelemnek nevezik, amíg nekik maguknak is nincsenek fiaik meg lányaik, mert akkor aztán egészen más, kevésbé rózsás színben látják a dolgot.

Arabella könnyei szakadatlan peregtek; azzal mentegette magát, hogy fiatal és tapasztalatlan volt; hogy csak a szerelem bírta rá erre a lépésre; s hogy már gyermekkorában elvesztette a szüleit, akik irányíthatták és gyámolíthatták volna.

- Helytelen dolog volt - mondta az öregúr, szelídebb hangon -, nagyon helytelen. Hóbortos, regényes, célszerűtlen dolog volt.

- Az én hibám, csakis az én hibám, uram - felelte a szegény Arabella, sírva.

- Csacsi beszéd - mondta az öregúr -, nem a maga hibája, hogy ő beleszeretett magába; az tán csak nem a maga hibája? Ámbár - tette hozzá a kis öreg, s egy ravasz pillantást vetett Arabellára -, mégiscsak azt hiszem, hogy a maga hibája volt. Ő nem tehetett ellene semmit.

Ez a kis bók, vagy pedig a bók furcsa módja, vagy a kis öregúr megváltozott viselkedése - mert sokkal barátságosabb volt már, mint eleinte -, vagy mind a három együttvéve: egy kis mosolyt csalt Arabella könnyes arcára.

- Hol van az ura? - kérdezte az öregúr hirtelen, s elfojtott egy mosolyt, mely már-már kiült az ábrázatára.

- Minden pillanatban megjöhet, uram - felelte Arabella. - Rávettem, hogy tegyen egy kis sétát ma reggel. Nagyon boldogtalan és szomorú, mert nem hallott hírt az apjáról.

- Szomorú, igen? - kérdezte az öregúr. - Úgy kell neki!

- Szomorú, s attól félek, hogy én vagyok az oka - mondta Arabella. - S igazán mondhatom, uram, hogy ez nagyon fáj nekem. Csakis miattam került ilyen helyzetbe.

- Sose gyötörje magát őmiatta, édesem - mondta az öregúr. - Megérdemli. Úgy kell neki. Örülök... igazán örülök, már amennyiben őróla van szó.

Alig ejtette ki az öregúr ezeket a szavakat, amikor lépések zaja hallatszott fel a folyosón, s az öregúr és Arabella egyszerre ismerték fel, hogy kinek a léptei. A kis öregúr elsápadt, de nagyon iparkodott nyugodtnak látszani, s ahogy Winkle úr belépett a szobába, felállt a helyéről.

- Apám! - kiáltott fel Winkle úr, s meglepetésében hátrahőkölt.

- Úgy van - felelte a kis öregúr. - Nos, mi mondanivalója van számomra, barátom?

Winkle úr egy kukkot sem szólt.

- Remélem, hogy szégyelli magát, barátom? - mondta az öregúr.

Winkle úr még mindig hallgatott.

- Szégyelli magát, kérem, vagy nem szégyelli magát? - kérdezte az öregúr.

- Nem - felelte Winkle úr, s karon fogta Arabellát. - Nem szégyellem magamat, sem magam, sem a feleségem miatt.

- Mi a szösz! - kiáltott fel az öregúr gúnyosan.

- Nagyon sajnálom, hogy olyasmit tettem, amiért megvonja tőlem a szeretetét, apám - mondta Winkle úr -, egyúttal azonban azt is kijelentem, hogy semmi okom nincs szégyenkezni a feleségem miatt, s maga is minden szégyenkezés nélkül fogadhatná őt lányának, apám.

- Add a kezedet, Nat - mondta az öregúr egészen megváltozott hangon. - Csókoljon meg, kislányom. Maga azért mégiscsak az én bájos kis menyem!

Néhány perc múlva ifjabb Winkle úr elment megkeresni Pickwick urat, aztán vele együtt jött vissza, s bemutatta az apjának, mire a két öregúr álló öt percig rázogatta egymás kezét.

- Pickwick úr, szívből köszönöm önnek, hogy olyan jó volt a fiamhoz - mondta idősb Winkle úr, minden teketóriázás nélkül. - Kissé hirtelen ember vagyok, s amikor a minap felkeresett, meg voltam lepve, s nagyon bosszús lettem. Most a magam szemével győződtem meg a dologról, s igazán nagyon meg vagyok elégedve. Mit hozzak még fel a mentségemre, Pickwick uram?

- Semmit a világon - felelte Pickwick úr. - Ön megajándékozott engem azzal az eggyel, ami még hiányzott a boldogságomhoz.

Erre aztán megint öt percig rázogatták egymás kezét, s számtalan bókkal halmozták el egymást, melyeknek az udvariasságon kívül megvolt az a szokatlan előnyük, hogy őszinték voltak.

Sam gyermeki kötelességtudással elkísérte az apját a Belle Sauvage-ba, ahonnét visszajövet találkozott a hájas Joe-val, aki éppen egy levélkét hozott Emily Wardle kisasszonytól.

- Ó, Sam - mondta Joe, aki szokatlanul beszédes kedvében volt -, milyen szép lány az a Mary, igaz-e? Olyan szerelmes vagyok beléje, igazán!

Samuel Weller úr erre a kijelentésre nem adott élőszóval feleletet, hanem egy pillanatig csak nézte a hájas fiút, szinte megdermedve ettől a vakmerőségtől; aztán galléron ragadta, a legközelebbi utcasarokig vitte, s ott egy ártatlan, de ünnepélyes rúgással útjára bocsátotta. Aztán megindult hazafelé fütyörészve.

Az öreg Winkle úr szerencsés megérkezése után Pickwick úr és Sam Weller egy álló hétig folyton a városban jártak, s csak ebédelni mentek haza, ráadásul pedig mindig olyan fontoskodó és rejtélyes arcot vágtak, ami sehogyan sem illett a természetükhöz. Nyilvánvaló volt, hogy nagy és komoly dolgok vannak készülőben, de hogy mik lehetnek ezek, azt a többiek hiába találgatták. Különféle feltevések voltak; néhányan (köztük Tupman úr is) hajlandók voltak azt hinni, hogy Pickwick úr házasodni készül; ezt az elméletet azonban a hölgyek a leghatározottabban visszautasították. Mások inkább hajlottak arra a nézetre, hogy Pickwick úr egy nagyobb utazást tervez, s annak előkészületeivel van elfoglalva; ezt viszont Sam cáfolta meg erélyesen; ugyanis Mary faggatózására kétséget kizáró módon kijelentette, hogy nincsen szó újabb utazásról. Végül aztán, amikor az egész társaság már álló hat napja hiába törte a fejét, egyhangúlag elhatározták, hogy felszólítják Pickwick urat, magyarázza meg a viselkedését, s jelentse ki nyíltan, hogy miért kerüli hű barátait.

E célból Wardle úr meghívta ebédre az egész társaságot az Adelphibe, s miután a kancsó már kétszer megjárta a kört, Wardle úr megpendítette az ügyet.

- Mindnyájan szeretnénk tudni - mondta az öregúr -, mivel sértettük meg önt, hogy teljesen visszavonul tőlünk, s mindig csak magányos sétákkal tölti az idejét.

- Igazán? - felelte Pickwick úr. - Különös dolog, hogy éppen ma akartam én is nyilatkozni erről a kérdésről, saját jószántamból; és ha ad még egy pohár bort, hát ki fogom elégíteni a kíváncsiságukat.

A kancsó szokatlan sebességgel járt kézről kézre, s Pickwick úr, miután elégedett mosollyal nézett körül a társaságon, így folytatta:

- Az utóbbi időben változások álltak be barátaim életkörülményeiben - mondta Pickwick úr -, azaz, arról az esküvőről beszélek, ami már lezajlott, és arról a másikról, amit csak ezután fognak megtartani. Ezek a változások, meg ami velük jár, szükségessé tették rám nézve, hogy minél hamarább és minél komolyabban foglalkozzam a jövőre vonatkozó terveimmel. Elhatároztam hát, hogy London környékén valami szép kis csöndes helyen telepszem le; találtam is egy nagyon kedvemre való házat; megvettem és berendeztem. Most már bármikor beköltözködhetem, s be is költözködöm hamarosan, abban a reményben, hogy még sok szép esztendőt tölthetek ott békés visszavonultságban, s hogy amíg élek, élvezni fogom jó barátaim társaságát, s ha meghaltam, akkor is szeretettel gondolnak majd vissza rám.

Pickwick úr elhallgatott, s halk moraj futott végig a társaságon.

- A ház, amit megvettem - folytatta Pickwick úr -, Dulwichban van. Nagy kert veszi körül, s London környékén a legszebb vidéken fekszik. Azon voltam, hogy a lehető legkényelmesebben rendezzem be; sőt, kissé elegáns is lett; de ezt majd ítéljék meg maguk. Sam velem jön. Perker barátom ajánlatára fogadtam egy gazdasszonyt, de nagyon öreget, s melléje annyi cselédséget, amennyit ő szükségesnek fog tartani. Azzal szeretném felszentelni ezt a kis hajlékot, hogy ott tartsuk meg azt a szertartást, amely nagyon a szívemen fekszik. Ha Wardle barátomnak nincs kifogása ellene, azt óhajtanám, hogy leánya az én új házamból menjen férjhez aznap, amikor én oda beköltözöm. A fiatalok boldogsága - mondta Pickwick úr kissé megindultan -, mindig legnagyobb gyönyörűsége volt életemnek; fel fog melegedni a szívem, ha a magam portáján láthatom, hogy milyen boldogok azok a barátaim, akiket én legjobban szeretek.

Pickwick úr megint elhallgatott; Emily és Arabella hangosan zokogtak.

- A klubbal már beszéltem élőszóban is, és írásban is - folytatta Pickwick úr -, s tudattam velük az elhatározásomat. Hosszú távollétünk alatt a klub sokat szenvedett belső torzsalkodásoktól, s minthogy én most visszavonulok, de egyébként is, más körülmények miatt is, elhatározták, hogy föloszlanak. A Pickwick Klub nincs többé.

- Sohasem fogom megbánni - folytatta Pickwick úr halkabban -, sohasem fogom megbánni, hogy majdnem teljes két esztendőt szenteltem annak, hogy az emberi természetet legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban és változataiban tanulmányozzam, habár ez a szokatlan törekvésem némelyek szemében haszontalanságnak tűnhetett fel. Addigi életem java részét a munkának és a pénzszerzésnek szenteltem, most azonban számos olyan jelenséggel ismerkedtem meg, amiről azelőtt sejtelmem sem volt, s remélem, hogy látóköröm kiszélesedett, s a világot is nagyobb megértéssel tudom nézni. Ha nem is sokat használtam az embereknek, remélem, hogy még kevesebbet ártottam, s remélem, hogy életem alkonyán ezek a kalandjaim csak kellemes és gyönyörködtető emlékek forrásai lesznek számomra. Isten áldja meg mindnyájukat!

Pickwick úr remegő kézzel töltötte meg és ürítette ki a poharát, s a szeme csillogott a könnytől, s a barátai, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre álltak fel a helyükről, és igaz szívből ittak vele áldomást.

Snodgrass úr esküvőjéhez nem kellett sok előkészület. Minthogy sem apja, sem anyja nem élt, s kiskorúsága alatt Pickwick úr volt a gyámja, az öregúr nagyon jól ismerte vagyoni viszonyait és kilátásait. A felvilágosítással, mellyel e tekintetben szolgált, Wardle úr tökéletesen meg volt elégedve, aminthogy bármilyen felvilágosítással beérte volna, mert a derék öregúr csupa jóindulat és csupa derű volt, s miután szép hozományt ajánlott meg a leányával, negyednapra kitűzték az esküvőt, s ez a rövid határidő három varrónőt és egy férfiszabót félig őrületbe kergetett.

Másnap az öreg Wardle úr postalovakat bérelt, s hazament az édesanyjáért. A házasság hírét szokott hirtelenségével adta tudtára az öreg néninek, úgyhogy ez rögtön elájult, de csakhamar magához tért és megparancsolta, hogy csomagolják be selyembrokát ruháját, s nyomban mesélni kezdett egy csomó hasonló természetű dolgot a boldogult Lady Tollimglower legnagyobbik lányának az esküvőjéről; elbeszélése teljes három óra hosszat tartott, s akkor is csak alig jutott a közepéig.

Trundle-nét is értesíteni kellett a nagyszabású előkészületekről, melyek Londonban folytak, s mivel egészségi állapota kíméletre szorult, Trundle úr maga közölte vele a dolgot, hogy a hírek nagyon föl ne izgassák. A fiatalasszony azonban kibírta az izgalmat, mert rögtön irt Muggletonba, hogy egy új kalapot és egy fekete atlaszruhát rendeljen, azonfölül kijelentette, hogy minden körülmények között elmegy az esküvőre. Trundle úr erre elhívatta a doktort, a doktor pedig azt mondta, hogy Trundle-né tudhatja a legjobban, hogyan érzi magát, mire Trundle-né azt válaszolta, hogy elég erősnek érzi magát az utazásra, s különben is már a fejébe vette, hogy ott lesz; mire a doktor, aki nagyeszű ember volt, és értette a mesterségét, s tudta, hogy mi jó neki, és mi jó a betegeknek, kijelentette, hogy ha Trundle-né odahaza maradna, a sok idegesség jobban ártana neki, mint ha elutazik, s így talán okosabb volna, ha utaznék. Csakugyan el is utazott; a doktor pedig nagyon figyelmesen küldött neki egy rakás orvosságot, hogy útközben szedje be.

Hogy a zavar még annál nagyobb legyen, Wardle úrra rábíztak két kis levelet két kis leány számára, akik koszorúslányoknak voltak kiszemelve; az ifjú hölgyek pedig, amikor megkapták a leveleket, rögtön kétségbeestek, hogy nekik semmi holmijuk sincs készen ilyen fontos alkalomra, s most már csináltatni sem lehet - de ez az utóbbi körülmény a két ifjú kisasszony érdemes papáját, úgy látszik, inkább megelégedéssel töltötte el. Mindamellett gyorsan nekifogtak, régi ruhákat alakítottak át, új kalapokat csináltak, s a fiatal hölgyek végül olyan csinosan festettek, hogy többet kívánni sem lehetett volna tőlük; s minthogy ezenfelül az esküvő alatt mindig a megfelelő pillanatban sírtak, s mindig a kellő időben remegtek, kiérdemelték az összes jelenvoltak csodálatát.

Hogy a két szegény rokon hogyan ért Londonba, gyalog-e vagy a kocsik hátulján, vagy fölkérezkedtek fuvarosok szekereire, vagy pedig egymást vitték-e felváltva, azt már nem lehet tudni; tény az, hogy még Wardle úr előtt megérkeztek, s az első látogató, aki az esküvő napjának reggelén Pickwick úr ajtaján bekopogott, a két szegény rokon volt, ragyogó arccal és keményített gallérral.

De azért szívesen fogadták őket, mert Pickwick úr nem nézte, hogy ki gazdag, ki szegény; az új cselédek serények voltak és szolgálatkészek; Sam páratlan jókedvében volt s csupa izgatottság; Mary pedig tündökölt a szépségével és sok-sok szalagocskájával.

A vőlegény, aki már két-három napja Pickwick úr házában lakott, ünnepi díszben - Pickwick úr, Ben Allen, Bob Sawyer és Tupman urak társaságában - a dulwichi templom elé hajtatott, hogy a menyasszonyával találkozzék; Samuel Weller a bakon ült, gomblyukában egy fehér rozettával, melyet szíve hölgyétől kapott, s újdonatúj pompás libériában, mely külön erre az alkalomra készült. Ott találkoztak Wardle úrékkal és Winkle úrékkal, a menyasszonnyal és a koszorúslányokkal és Trundle-ékkal. Amikor a szertartás véget ért, az összes kocsik Pickwick úr házához hajtottak a menyegzői ebédre, ahol a kis Perker úr már várta őket.

Itt szétoszlottak azok a könnyű kis fellegek, amelyekkel az esküvői komoly szertartás fátyolozta be az arcokat; mindenki ragyogott a jókedvtől, s nem lehetett egyebet hallani, mint jókívánságokat és gratulációkat. Minden olyan szép volt! A gyep a ház előtt, a kert a ház mögött, a kis télikert, az ebédlő, a nappali, a hálószobák, a dohányzó, s mindenekfölött a dolgozószoba a festményeivel, karosszékeivel, csodálatos szekrénykéivel, furcsa asztalaival, a számtalan könyvvel, nagy világos ablakával, mely a pázsitra nézett, és kilátást engedett a szép vidékre, ahol itt-ott elszórva apró házikók álltak, szinte megbújva a fák mögött; azután a függönyök meg a szőnyegek meg a székek meg a pamlagok; minden olyan szép volt, olyan erős, olyan tiszta, olyan ízléses, hogy mindenki azt mondta, nem is tudja, mit bámuljon meg jobban.

S mindezektől körülvéve, ott állt Pickwick úr, arcán azzal a sugárzó mosollyal, amelynek sem férfi, sem asszony, sem gyermek nem tudott ellenállni; ő volt a legboldogabb az egész társaságban; újra meg újra megrázta a kezét mindenkinek, s ha éppen szabad volt a tenyere, örömében a saját kezeit dörzsölte. Minden kíváncsi kérdésre, minden bámuló megjegyzésre hol ide, hol oda fordult, s mindenkit elragadott jóságos és sugárzó tekintetével.

Jelentették, hogy tálalva van. Pickwick úr az öreg nénit (aki nagyon sokat beszélt a Lady Tollimglower dolgáról) az asztalfőhöz vezette; Wardle úr az asztal túlsó végében foglalt helyet; a többi vendég kétoldalt helyezkedett el, Sam gazdája háta mögé állt, a csevegés és nevetgélés elnémult; Pickwick úr elmondta az asztali áldást, egy pillanatig elhallgatott és körülnézett, s közben az arcán végigperegtek a könnyek a nagy örömtől.

És most búcsúzzunk el öreg barátunktól a boldogságnak ebben a zavartalan pillanatában, amilyen akad azért néha-néha az ember életében, ha akarjuk, hogy felvidítsa kissé ezt a múló földi létünket. A földi életnek sötét ugyan az árnyéka, de a fénye legalább annál élesebb, erősebb. Vannak emberek, akik a denevérek és a baglyok módjára jobban látnak a sötétben, mint a nap fényénél; mi, akiknek nem adatott meg ez a képesség, nagyobb örömünket találjuk abban, ha a sok-sok magányos óránk képzeletbeli osztályrészeseitől akkor búcsúzunk el, amikor a boldogság rövid életű napja teljes fényében ragyog le rájuk.

Az a sorsa az embernek, ha sokat forgolódik a világban, és elér egy bizonyos kort, hogy sok igaz jó barátot szerez, és a természet rendje szerint aztán el is veszti őket. Írók és krónikások sorsa pedig az, hogy képzeletbeli alakokat teremtenek, aztán elvesztik őket, a művészet rendje szerint. De nemcsak ennyiből áll a balszerencséjük; hanem ráadásul még azontúl is be kell számolniuk sorsukról.

Ehhez a szokáshoz híven - mely kétségtelenül nagyon rossz szokás - még néhány életrajzi adattal szolgálunk a Pickwick úrnál egybegyűlt társaságra vonatkozólag.

Winkle úr és felesége, akiket az öreg kegyeibe fogadott, nemsokára beköltözködtek egy újonnan épült házba, fél mérföldnyire Pickwick úrtól. S minthogy Winkle úr mint apjának megbízottja és városi levelezője működött a Cityben, régi jelmezét felcserélte az angol úriemberek szokásos öltözetével, s attól fogva a külső megjelenése mindig egy művelt keresztényre vallott.

Snodgrass úr és felesége Dingley Dellben telepedett le, ahol egy kis birtokot vettek, s azon gazdálkodtak, ámbár inkább csak időtöltésből, mint a haszon kedvéért. Snodgrass urat, minthogy néha szórakozott és búskomor, barátai és ismerősei mind a mai napig nagy költőnek tartják, habár tudomásunk szerint semmit sem írt, ami ezt a feltevést igazolhatná. Vannak igen kiváló nagyságok az irodalomban, a bölcsészetben és más téren is, akik hasonló úton-módon tettek szert nagy hírnévre.

Tupman úr, miután barátai megnősültek, és Pickwick úr visszavonult, Richmondban vett ki lakást, és ott is maradt. A nyári hónapokban mindig a parton sétál, éspedig olyan fiatalosan és ruganyosan, hogy az a sok vénkisasszony, aki a környéken lakik, állandó bámulója, de ő többé soha senkinek nem kérte meg a kezét.

Bob Sawyer úr, miután belekerült a hivatalos újság csődrovatába, Ben Allen úr társaságában elhajózott Bengáliába, s mind a két úriembert a Kelet-indiai Társaság alkalmazta orvosi minőségben. Mind a ketten tizennégyszer estek sárgalázba, s végül némi mértékletességre szánták el magukat. Azóta jól folyik dolguk.

Bardellné asszony még mindig bútorozott szobákat ad ki magányos uraknak, busás nyereséggel, de azóta nem perelt be senkit házassági ígéret megszegése miatt. Ügyvédei, Dodson és Fogg urak rendületlenül folytatják mesterségüket, s nagy jövedelmet húznak belőle; általában az a vélemény róluk, hogy ezen a téren a ravaszok között a legravaszabbak.

Samuel Weller a szavának állt, és még két évig legénysorban maradt; ekkor meghalt az öreg gazdasszony, s Pickwick úr Maryt nevezte ki utódjául, azzal a kikötéssel, hogy rögtön menjen hozzá Sam Wellerhez, amit ő zokszó nélkül teljesített. Abból a körülményből, hogy a ház mögött, a kert kapuja körül gyakran lehet látni két kis vasgyúrót, arra lehet következtetni, hogy Samnek családja van.

Az idősebbik Weller úr még tizenkét hónapig hajtotta postakocsiját, de aztán köszvény esett a lábába, és kénytelen volt visszavonulni. Pickwick úr olyan előnyösen helyezte el a pénzét, hogy csinos évjáradékot húz utána, amelyből kényelmesen megélhet egy kitűnő fogadóban Shooter's Hill közelében, ahol őt mint orákulumot tisztelik; igen nagyra van azzal, hogy Pickwick úr barátja, és leküzdhetetlen ellenszenvvel viseltetik az özvegyasszonyok iránt.

Pickwick úr még mindig új házában lakik, és szabad óráit emlékiratainak rendezésével tölti, amit később az egykor oly híres klub titkárának akar átnyújtani; vagy pedig Samuel Weller olvas fel neki, akinek alkalmi megjegyzésein Pickwick úr mindig nagyon jól elmulat. Eleinte sokat látogatták őt Snodgrass, Winkle és Trundle urak, akik azzal a kéréssel háborgatták, hogy legyen a gyerekeik keresztapja; de most már hozzászokott, és egészen természetes foglalkozásnak tartja. Jingle iránt való jóságát nem kellett soha megbánnia, mert mind Jingle, mind pedig Job Trotter, idővel tisztességes tagjai lettek az emberi társadalomnak; de állhatatosan megmaradtak amellett, hogy nem térnek vissza régi kalandjaik és kísértésbe esésük színhelyére. Pickwick úr kissé megrokkant, de megőrizte lelki frisseségét, s gyakran látni őt, amint a dulwichi képtár festményeit szemlélgeti, vagy szép napokon a kies környéken sétálgat. A vidék szegényei mind ismerik, és mindig nagy tisztelettel veszik le a fejükről a kalapjukat, ha elmegy mellettük. A gyerekek bálványozzák, s úgyszintén az egész környék. Minden esztendőben elmegy Wardle úrékhoz a nagy családi ünnepekre, s mint mindenhová, oda is hűséges Samje kíséri el, mert inast és gazdáját szilárd és kölcsönös szeretet fűzi össze, melynek csak a halál vethet véget.

11. Felperesi követelés jogosságának peres eljárásban történt írásbeli elismerése. A magyar jogban: elismerés. ^[VISSZA]

---