Vinicius - Lygiának:

"Kedvesem, jártál-e te valaha Aulusékkal Antiumban? Ha nem, boldog leszek, ha idővel én mutathatom meg neked. Már Laurentumtól egymást érik a parton a villák, Antium maga pedig véghetetlen sora a palotáknak és porticusoknak, melyeknek oszlopai szép időben a víz tükrében nézegetik magukat. Nekem is van itt egy házam közvetlenül a víz partján, a villa mögött olajfakert és cipruserdő, s ha arra gondolok, hogy ez a hajlék valamikor a tied lesz, márványait fehérebbeknek, kertjeit árnyasabbaknak, tengerét kékebbnek látom. Ó, Lygia, milyen jó élni és szeretni! Az öreg Menicles, e házam gondnoka, egész íriszbokrokat ültetett a réten a mirtuszok alatt, s erről jutott eszembe Aulusék háza, a ti impluviumotok meg a kertetek, ahol annyiszor ültem melletted. Ezek az íriszek neked is szülőhazádat fogják eszedbe juttatni, azért tudom biztosan, hogy megszereted Antiumot és ezt a villát. Mindjárt megérkezésünk után sokáig beszélgettünk Pállal a prandium alatt. Rólad beszéltünk, azután Pál elkezdte a tanítást, én pedig sokáig hallgattam, s csak annyit mondok, ha úgy tudnék is írni, mint Petronius, akkor sem tudnám elmondani mindazt, ami agyamon és lelkemen átsuhant. Sosem hittem volna, hogy lehet még a világon olyan boldogság, olyan szépség és békesség, amelyről az emberek nem tudnak. De mindezt elteszem, hogy veled beszéljem meg, majd ha első szabad pillanatomban Rómába mehetek. Mondd meg, hogyan bír meg a föld egy időben olyan embereket, mint Péter apostol vagy a tarsusi Pál és Caesar? Ezt azért kérdem, mert Pál tanítása után az estét Nerónál töltöttem, s tudod, mit hallottam ott? Nos, előbb ő maga olvasta fel Trója pusztulásáról írt költeményét, aztán panaszkodott, hogy még sosem látott égő várost. Irigyelte Priamust, és boldog embernek nevezte azért, mert láthatta szülővárosa égését és pusztulását. Erre Tigellinus felkiáltott: »Csak egy szót kell szólnod, isteni Caesar, már fogom a fáklyát, s mielőtt az éj leszáll, látni fogod az égő Antiumot.« De Caesar a szemébe vágta, hogy ostoba. »Akkor hova járnék tengeri levegőt szívni, mondotta, és hangomat óvni, amellyel az istenek megajándékoztak, s amelyre, amint mondják, a nép érdekében vigyáznom kell? Hát nem Róma árt nekem, nem a Suburra és az Esquilinus kigőzölgései okozzák rekedtségemet, s avagy az égő Róma nem százszorta nagyszerűbb és tragikusabb látvány volna, mint Antium?« Erre mindnyájan arról kezdtek beszélni, milyen hallatlanul tragikus látvány lenne az, ha e város, mely meghódította a világot, egy csomó szürke hamuvá válnék. De Caesar kijelentette, hogy akkor az ő költeménye felülmúlná Homérosz énekeit, azután arról beszélt, miként építené fel újból a várost, s a jövendő századoknak hogyan kellene csodálniuk művét, mellyel szemben minden más emberi alkotás összezsugorodnék. Erre a részeg lakomázók kiáltozni kezdtek: »Tedd hát meg! Tedd meg!«, de ő kijelentette: »Ahhoz hűségesebb és odaadóbb barátokra volna szükségem.« Bevallom, engem nyugtalanított ez a beszéd, mert hiszen te is Rómában vagy, carissima. Most már magam is mosolygok ezen az aggályomon, s úgy vélem, hogy bár Caesar és az augustianusok őrültek, ekkora őrültséget mégsem mernének elkövetni. S látod, az ember hogy félti azt, akit szeret, mert bizony jobban szeretném, ha Linus háza nem a Transtiberisen, abban a szűk sikátorban, az idegen negyedben volna, amellyel adott esetben nem sokat törődnének. Szerintem a Palatinus minden palotája sem volna számodra méltó lakóhely, szeretném tehát, ha megvolna az a kényelmed, s nem hiányoznának a díszek sem, amelyekhez gyerekkorod óta hozzászoktál. Költözz át Aulusékhoz, Lygiám. Én sokat gondolkoztam itt ezen. Ha Caesar Rómában volna, átköltözésed híre a rabszolgák útján valóban eljuthatna a Palatinusra, reád irányíthatná a figyelmet, s reád vonhatná Caesar bosszúját, amiért szembefordultál akaratával. De ő sokáig itt marad Antiumban, s mire visszatér, a rabszolgák már régen nem fognak arról beszélni. Linus és Ursus is ott lakhatnának veled együtt. Egyébként éltet a remény, hogy mire a Palatinus viszontlátja Caesart, te, isteni Lygiám, már saját házadban fogsz lakni a Carinaen. Legyen áldott a nap, az óra meg a perc, amelyben átléped küszöbömet, s ha Krisztus, akiben hinni tanulok, megadja ezt, legyen áldott az Ő neve is. Szolgálni fogom őt, s életemet és véremet adom érte. Rosszul mondtam: mindketten Őt fogjuk szolgálni, amíg éltünk fonala meg nem szakad. Szeretlek, és teljes lelkemmel köszöntelek."

Ursus vizet merített a ciszternából, s míg a kötélen felfelé húzta a kettős amforát, halkan dúdolt valami furcsa lygius nótát, s közben örvendezve nézte Lygiát és Viniciust, amint Linus kertjének ciprusai között fehérlettek, mint két szobor. Ruhájukat a legenyhébb fuvallat sem lebbentette meg. A világ lassanként aranyoslila homályba borult, ők pedig az esti csendben, egymás kezét fogva, beszélgettek.

- Nem lehet semmi bajod belőle, Marcus, hogy a Caesar tudta nélkül hagytad el Antiumot? - kérdezte Lygia.

- Nem, kedvesem - felelte az ifjú. - Caesar kijelentette, hogy két napra bezárkózik Terpnosszal új dalokat költeni. Gyakran megteszi ezt, s olyankor senki mással nem törődik, és semmire nem emlékszik. Különben is, mit nekem Caesar, ha veled vagyok, és téged nézhetlek? Már nagyon vágyódtam utánad, s az utóbbi éjszakákon már aludni sem tudtam. Gyakran, hogy elszundítottam a fáradtságtól, hirtelen felrettentem, mert az volt az érzésem, hogy veszedelemben vagy; néha arra gondoltam, hogy elrabolták az egyes állomásokon előre elhelyezett lovaimat, amelyeken Antiumból Rómába akartam jönni, s amelyeken olyan gyorsan megtettem az utat, mint soha egyetlen caesari futár sem. S tovább már nem bírtam ki nélküled. Nagyon szeretlek, én egyetlen kincsem!

- Tudtam, hogy jössz. Ursus kérésemre kétszer is kiszaladt a Carinaera, hogy házadban kérdezősködjék felőled. Linus kinevetett, meg Ursus is.

S valóban látszott rajta, hogy várta, mert a megszokott sötét ruhája helyett lágy, fehér stólát viselt, melynek szelíd redőiből úgy virított ki feje és két karja, mint a nyíló kankalin a hóból. Haját néhány rózsaszín kökörcsin díszítette.

Vinicius ajkát a leány kezéhez szorította, aztán a vadszőlő között meghúzódó kőpadra ültek, vállukkal egymáshoz támaszkodva nézték az alkonypírt, melynek már utolsó villanásai tükröződtek vissza szemükből.

Lassan úrrá lett rajtuk a csendes este varázsa.

- Milyen csend van itt, s milyen gyönyörű a világ - jegyezte meg Vinicius halkabban. - Nagyon derűs éjszaka lesz. Olyan boldognak érzem magam, amilyen még soha életemben nem voltam. Mondd meg, Lygia, mi ez? Sosem hittem volna, hogy ilyen szerelem is lehet a világon. Én azt hittem, hogy a szerelem nem más, mint az ember vérében keringő tűz és szenvedélyes vágy, s csak most látom, hogy szerethetünk minden csepp vérünkkel, minden lélegzetünkkel, s ugyanakkor lehet olyan csendes békességünk, mintha már az Álom és a Halál békéltette volna meg lelkünket. Ez egészen új dolog számomra. Nézem a fák mélységes nyugalmát, s úgy érzem, hogy az a nyugalom bennem van. Csak most érzem, hogy lehet olyan boldogság, amilyent az emberek eddig nem ismertek. Csak most értem meg, miért vagy te és Pomponia Graecina olyan derűs... Igen!... Ezt a Krisztus adja...

A leány e pillanatban bájos fejecskéjét az ifjú vállára hajtva suttogta:

- Én édes Marcusom...

S többet nem bírt szólni. Az öröm, a hála, és az a tudat, hogy most már szabad őt igazán szeretnie, elakasztotta szavát, de szemét elárasztották a megindultság könnyei. Vinicius átkarolta a leány karcsú testét, egy darabig magához ölelve tartotta, aztán így szólt:

- Lygia! Áldott legyen a pillanat, amikor először hallottam meg nevét.

A leány pedig halkan suttogta:

- Marcus, szeretlek.

Aztán mindketten elhallgattak megint, mert a túláradó boldogság elakasztotta szavukat. A ciprusokon kialudtak az alkony utolsó lila lángjai, s a kert ezüstös fényt öltött a hold sarlójától.

Kisvártatva Vinicius ismét megszólalt:

- Tudom... Alig léptem be ide, alig csókoltam meg drága kezedet, szemedből kiolvastam a kérdést, hogy megértettem-e már amaz isteni tanokat, amelyeket te vallasz, és megkeresztelkedtem-e? Nem! Még nem kereszteltek meg, tudod-e, virágom, miért? Mert Pál azt mondta: "Én győztelek meg arról, hogy az Isten leszállt erre a világra, s keresztre feszíttette magát, hogy a világot megváltsa, de a kegyelem forrásában hadd mosson meg Péter, aki először nyújtotta föléd kezét, és áldott meg." S magam is azt akartam, édesem, hogy te is lásd megkereszteltetésemet, s hogy Pomponia legyen az anyám. Nos, ezért nem kereszteltek még meg, bár hiszek a Megváltóban és drága tanaiban. Pál meggyőzött, megtérített, de történhetett-e másképpen? Hogyan kételkedhettem volna benne, hogy a Krisztus leszállt erre a világra, mikor Péter mondja, aki tanítványa volt, és Pál, akinek megjelent? Hogyan kételkedhettem volna abban, hogy Isten volt, ha feltámadt? Hiszen látták őt a városban, a tónál és a hegyen, mégpedig olyan emberek, akiknek ajkát hazug szó soha el nem hagyta. Ezt én már azóta hiszem, mióta az Ostrianumban hallottam Pétert beszélni, mert már akkor azt mondtam: bárki inkább hazudhat ezen a világon, mint ez, aki azt mondta: "Én láttam!" De féltem a vallásotoktól. Azt hittem, megfoszt tőled. Úgy láttam, nincs benne sem bölcsesség, sem szépség, sem boldogság. De ma, hogy már megismertem, micsoda ember volnék, ha nem akarnám, hogy a földön igazság uralkodjék s ne a hazugság, a szeretet s ne a gyűlölet, a jóság s ne a gonoszság, a hűség s ne a hűtlenség, az irgalom és ne a bosszú? Van-e ember, aki nem ezt szeretné jobban, aki nem ezt akarná? Pedig hát a ti vallásotok ezt tanítja. Más vallások is az igazságot akarják, de csak a tietek tanítja meg a szívet arra, hogy igazságos legyen. S ezenfelül tisztává és hűségessé teszi, mint amilyen a tied és Pomponiáé. Vak volnék, ha ezt nem látnám. S ha ezenfelül a Krisztus-Isten még örök életet és olyan mérhetetlen boldogságot is ígér, amilyent csak a mindenható Isten adhat, mi többet kívánhatna még az ember? Ha megkérdezném Senecától, miért ajánlja az erényességet, holott a bűnös élet boldogabbá tesz, nem tudna semmi okosat válaszolni. De én most már tudom, miért kell erényesnek lennem. Íme, azért, mert a jóság és a szeretet Krisztusból fakad, és azért, hogy ha majd a halál befogja szememet, megtaláljam az életet, a boldogságot, megtaláljam önmagamat, és megtaláljalak téged, egyetlenem... Hogyan ne szeresse meg az ember és ne fogadja el azt a tanítást, amely nemcsak igazat mond, hanem a halált is legyőzi? Ki ne becsülné többre a jót a rossznál? Én azt hittem, ez a vallás ellenkezik a boldogsággal, Pál pedig meggyőzött róla, hogy nemcsak el nem veszi a boldogságot, hanem még növeli. Mindez alig fér a fejembe, de érzem, hogy így van, mert még sosem voltam és akkor sem lehettem volna ilyen boldog, ha erőszakkal elraboltalak volna, s tartanálak a házamban. Íme, az imént azt mondtad: "Szeretlek", pedig ezt a szót Róma minden hatalmával sem bírtam volna tőled kicsikarni. Ó, Lygia! Az eszem azt mondja, ez a legjobb, ez az isteni vallás, a szívem érzi ezt, s két ekkora hatalmasságnak ki bírna ellenállni?

Lygia csak hallgatta, ráfüggesztve kék szemét, mely a hold fényében olyan volt, mint valami titokzatos virág, s könnyétől még harmatos is volt, mint a virág.

- Igen, Marcus! Igaz! - mondta, s feje még erősebben simult az ifjú vállához.

E pillanatban mindketten végtelenül boldogok voltak, mert megértették, hogy a szerelmen kívül valami más erő is összeköti őket, s ez az erő éppoly édes, mint amilyen legyőzhetetlen, s általa a szerelem is örök és változhatatlan, csalódás nem fenyegeti, s még a halál sem úr fölötte. Szívük megtelt biztonsággal, hogy bármi történjék is, mindig szeretni fogják egymást, s őket egymástól soha semmi el nem választja. Ez a tudat kimondhatatlan békességgel töltötte el szívüket. Vinicius még azt is érezte, hogy ez a szerelem nemcsak tiszta és mélységes, hanem egészen új is, amilyent a világ eddig nem ismert, s nem is adhatott. Az ő szívében e szerelem alkotórésze volt minden: Lygia, Krisztus tanítása, a ciprusiakon nyugodtan szendergő holdfény, meg ez a derűs éjszaka is. Mintha az egész világegyetemet ez a szerelem töltötte volna ki.

Kis idő múlva halkabb, remegő hangon szólalt meg:

- Lelkemnek lelke leszel, és a legdrágábbam ezen a világon. Szívünk együtt fog dobbanni, közös lesz az imádságunk, és közös a Krisztus iránti hálánk. Ó, én egyetlenem! Együtt élni, együtt imádni a jóságos Istent, s tudni, ha jön a halál, szemünk mintegy boldog álomból ébredve újra kinyílik az új világosságra. Lehet-e ennél jobbat elképzelni? Most már csak azon csodálkozom, hogy ezt előbb meg nem értettem. S tudod, mit gondolok most? Azt, hogy ennek a tanításnak senki sem állhat ellen. Két- vagy háromszáz év múlva az egész világ befogadja. Az emberek elfelejtik Iuppitert, s nem lesznek más istenek, csak Krisztus, és nem lesz más templom, csak a keresztényeké. Ki ne kívánná a saját boldogságát? Ah, hiszen hallottam Pál és Petronius beszélgetését, s tudod, mit mondott Petronius a végén? "Ez nem nekem való", de egyebet nem bírt mondani.

- Mondd el nekem Pál szavait - kérte Lygia.

- Nálam történt egy este. Petronius, szokása szerint, könnyedén kezdett beszélni és tréfálkozott, Pál pedig így szólt: "Petronius, okos ember létedre hogyan tagadhatod, hogy Krisztus a földön járt, és feltámadt a halálból, holott akkor a világon sem voltál? De Péter meg János látták őt, s a damaszkuszi úton én is láttam. Bölcsességed tehát előbb bizonyítsa be, hogy mi hazugok vagyunk, s csak azután cáfolja meg bizonyságtételünket." De Petronius kijelentette, hogy nem szándékozik cáfolni, hiszen tudja, hogy sok felfoghatatlan dolog történik a világon, amelyet hitelt érdemlő emberek megerősítenek. De hozzátette, hogy más dolog egy új, idegen istent felfedezni, és más annak vallását átvenni. "Semmiről sem akarok tudni, mondta, ami elronthatná életemet, és semmivé tehetné annak szépségét. Nem fontos, hogy isteneink valódiak-e, de szépek, és mi vidáman s gondtalanul élhetünk mellettük." Erre Pál így felelt: "Elveted a szeretet, az igazságosság és irgalom vallását, mert félsz az élet gondjaitól, de vedd csak fontolóra, Petronius, vajon a ti életetek valóban gondtalan? Hiszen mikor fejeteket lehajtjátok, sem te, uram, sem senki más, még a leggazdagabb és leghatalmasabb sem tudhatja, hogy másnap nem halálos ítéletetekre ébredtek-e. De mondd meg, ha Caesar azt a hitet vallaná, amely az igazságot és könyörületet hirdeti, nem volna biztosabb a boldogságod? Félted örömeidet, de vajon életetek akkor nem volna vidámabb? Ami pedig az élet szépségét és ékességeit illeti, ha a ti rossz, bosszúálló, parázna és hamis isteneitek tiszteletére annyi gyönyörű templomot és szobrot emeltetek, mi mindent meg nem tennétek a szeretet és igazság egy Istenének dicsőségére? Áldod sorsodat, mert hatalmas vagy, és gyönyörök közepette élsz, de noha hatalmas családból származol, éppen úgy lehetnél szegény és elhagyatott is, s akkor kétségkívül jobban menne dolgod e világon, ha az emberek a Krisztus vallását követnék. A ti városotokban néha jómódú szülők is kitaszítják gyermekeiket, mert nem akarnak nevelésükkel fáradozni, az ilyen gyerekeket alumnusoknak^[127] hívják. Nos, uram, te is lehettél volna ilyen alumnus, ellenben ha szüleid a mi vallásunk szerint éltek volna, ilyesmi nem történhetett volna meg veled. S ha férfikort érvén, feleségül vettél volna egy szeretett nőt, azt akartad volna, hogy halálodig hű legyen hozzád. Most pedig nézz szét, mi történik nálatok, mennyi itt a szemérmetlenség, mennyi a gyalázat, s micsoda szabad kalmárkodás folyik a hitvesi hűséggel! Hiszen már magatok is csodálkoztok, ha akad nő, akit univirának nevezhettek. Én pedig azt mondom neked, azok a nők, akik a Krisztust hordozzák szívükben, nem törik meg a férjük iránti hűséget, de a keresztény férjek is megőrzik azt feleségük számára. Ti azonban nem lehettek bizonyosak sem uraitok, sem atyáitok, sem feleségeitek, sem gyermekeitek felől, sőt még cselédeitek felől sem. Az egész világ reszket tőletek, ti pedig rabszolgáitoktól reszkettek, mert tudjátok, hogy bármely órában harcba szállhatnak elnyomásotok ellen, mint ahogyan már többször megtették. Gazdag vagy, de nem tudod, holnap nem parancsolják-e meg, hogy hagyd itt gazdagságodat, fiatal vagy, de holnap talán már meg kell halnod. Szeretsz, de máris a hűtlenség leselkedik rád, szerelmese vagy a villáknak és a szobroknak, de talán már holnap kiűznek Pandataria szigetére; ezrével vannak rabszolgáid, de talán már holnap ők ontják ki véredet. S ha ez így van, akkor hogyan lehettek boldogok, nyugodtak, és hogyan élhettek örömökben? Én pedig, íme, a szeretetet hirdetem, és olyan tanokat, amelyek a hatalmasoktól megkövetelik, hogy szeressék alattvalóikat, az uraktól, hogy szeressék rabszolgáikat, a rabszolgáktól, hogy szeretettel szolgáljanak; megkövetelik az igazságot és könyörületet, s végül boldogságot ígérnek, mely végtelen, akár a tenger. Hogyan mondhatod hát, Petronius, hogy ez a vallás megrontja az életet, holott megjavítja azt, s magad is sokszorta boldogabb és biztosabb volnál, ha ez a vallás úgy betöltené a világot, ahogyan betölti azt a ti római uralmatok?" Igen, Lygia, Pál így beszélt, s arra Petronius azt mondta: "Ez nem nekem való!", s mintha álmos lett volna, kiment, de búcsúzóul még megjegyezte: "Kedvesebb nekem Euniké, mint a te tudományod, de nem szeretnék veled a szószéken harcba szállni." De én egész lelkemmel hallgattam szavait, s mikor a mi asszonyainkról beszélt, szívem mélyéből magasztaltam ezt a vallást, amelyből te kinőttél, mint ahogy tavasszal a liliom kinő a televényföldből. S akkor arra gondoltam: íme, Poppaea két férjét is otthagyta Nero kedvéért, íme, Calvia Crispinilla, Nigidia, meg úgyszólván mindnyájan, akiket ismerek, az egy Pomponiát kivéve, mind áruba bocsátották hitüket és esküjüket, csak ez az egyetlenegy, ez az én leánykám nem tágít, nem csal meg, nem oltja meg a tüzet, s nem tenné akkor sem, ha mindenben csalódnom kellene is, amiben hittem. S akkor azt mondtam lelkemben: mivel hálálhatom ezt meg neked, ha nem szerelemmel és megbecsüléssel? Érezted-e, hogy Antiumban hozzád beszéltem, s folyton beszélgettünk, mintha ott lettél volna mellettem? Százszorosan szeretlek azért, mert elszöktél tőlem Caesar palotájából. Már nekem sem kell az. Nem kellenek a gyönyörei, a zenéje, egyedül csak te kellesz. Egy szót szólj csak, s itt hagyjuk Rómát, s valahol messze telepszünk le.

A leány pedig, anélkül hogy fejét felemelte volna az ifjú válláról, feltekintett, s mintegy elgondolkozva nézett a ciprusok ezüstös koronájára, majd így szólt:

- Jó, Marcus. Te írtál nekem Szicíliáról, ahol Aulusék is meg akarnak telepedni öregségükre...

Vinicius örvendezve vágott közbe:

- Igen, kedvesem! Birtokaink közel vannak egymáshoz. Gyönyörű partvidék az, az éghajlat még enyhébb, az éjszakák még derűsebbek, mint Rómában, s illatosak és világosak... Ott az élet meg a boldogság szinte egy és ugyanaz.

Aztán a jövőről kezdett ábrándozni.

- Ott az ember elfelejtheti gondjait. A ligetekben olajfák között járunk majd, s az árnyékban pihenünk meg, ó, Lygia! Micsoda élet: szeretni, vigasztalni egymást, együtt gyönyörködni a tengerben és az égben, együtt imádni a jóságos Istent, s békességben jót és igazságot cselekedni, mindenfelé.

Mindketten elhallgattak, a jövőbe néztek, csak az ifjú vonta magához egyre erősebben a leányt, s közben a holdfényben megcsillant ujján az arany lovagi gyűrű. A szegény munkásnép által lakott negyedben már minden aludt, s parányi nesz sem zavarta meg a csendet.

- Megengeded, hogy Pomponiát olykor meglátogassam? - kérdezte Lygia.

- Meg, kedves. Majd meghívjuk őket magunkhoz, vagy mi megyünk el hozzájuk. Akarod, hogy magunkkal vigyük Péter apostolt? Őt már nagyon nyomja kora és a sok munka. Pál is gyakran meglátogat majd, megtéríti Aulus Plautiust, s ahogyan a katonák kolóniákat létesítenek a távoli országokban, mi ott létesítünk keresztény kolóniát.

Lygia felemelte kezét, s Vinicius jobbját megfogva ajkához akarta emelni, de az ifjú suttogásra fogta a szót, mintha attól tartana, hogy el találja riasztani a boldogságot:

- Ne, Lygia, ne! Én tisztellek és becsüllek téged, add te a kezedet.

- Szeretlek.

De az ifjú már Lygia jázminfehér kezéhez szorította száját, s egy ideig csak a saját szívük dobogását hallották. A levegőben a legenyhébb szellő sem rezdült, s a ciprusok mozdulatlanul álltak, mintha ők is visszatartották volna lélegzetüket...

A csendet egyszerre váratlanul mély dübörgés szakította meg, mintha a föld alól jött volna. Lygia teste végigborzongott, Vinicius pedig felállt, s így szólt:

- Az oroszlánok ordítanak a vivariumokban...^[128]

S mindketten hallgatóztak. Közben az első ordítást a második követte, majd a harmadik, a tizedik hangzott mindenfelől, minden városrészből. A városban olykor néhány ezer oroszlánt is elhelyeztek az egyes arénáknál, s ezek éjjelente, óriási fejüket a ketrec falának támasztva, így adták jelét a szabadság és a sivatag utáni vágyuknak. Így vágyakoztak most is az éjszaka csendjében, s egyik a másikának adva át a szót, ordításukkal megtöltötték az egész várost. Volt ebben valami kimondhatatlanul hatalmas, fenyegető erő, mely nyomban szét is rebbentette a jövendő derűs, békés látomásait. Lygia összeszoruló szívvel, félelemmel és szomorúan hallgatta.

De Vinicius átölelte, s így szólt:

- Ne félj, kedves, közel a viadal, tehát az összes vivariumok tele vannak.

Aztán az oroszlánok egyre erősödő, dörgő ordításától kísérve, mindketten beléptek Linus házába.

Eközben Petronius Antiumban úgyszólván napról napra diadalt aratott augustianus társai fölött, akik vele együtt versenyeztek Caesar kegyeiért. Tigellinus befolyása teljesen aláhanyatlott. Rómában, ha veszedelmesnek vélt embereket kellett eltenni láb alól, vagyonukat elharácsolni, politikai ügyeket elintézni, látványosságokat rendezni, hogy fényűzésükkel és ízléstelenségükkel mindenkit elkápráztassanak, vagy a Caesar borzalmas kedvteléseit kellett kielégíteni, ott a körmönfont és mindenre kapható Tigellinus nélkülözhetetlen volt. De Antiumban, az azúrkék tengerből visszatükröződő paloták között Caesar hellén életet élt. Reggeltől estig költeményeket olvastak, szerkezetüket és nagyszerűségüket latolgatták, gyönyörködtek a sikerült fordulatokban, zenével és színházzal, egyszóval csakis olyan dolgokkal foglalkoztak, amelyeket a görög lángelme talált fel, s díszítette fel velük az életet. De ilyen viszonyok között feltétlenül a Tigellinusnál és minden más augustianusnál sokkal műveltebb, szellemes és ékes szavú, a finom érzésekben bővelkedő, jó ízlésű Petroniusnak kellett előtérbe nyomulnia. Caesar kereste társaságát, véleményét tudakolta, tanácsokat kért tőle alkotás közben; sokkal szorosabb barátságot mutatott iránta, mint bármikor. Környezetük azt hitte, hogy befolyása most már véglegesen győzelmet aratott, hogy a Caesarral való barátsága most már szilárd alapokon áll, s éveken át fog tartani. Még azok is, akik régebben idegenkedve nézték az előkelő epikureust, most kezdtek köréje seregleni, s kegyét keresni. Sokan még őszintén örültek is titokban, hogy olyan ember kerül előtérbe, aki tudta ugyan, hogy kiről mit tartson, és szkeptikus mosollyal fogadta a tegnapi ellenségek hízelkedését, de akár lustaságból, akár előkelő finomságból nem volt bosszúálló, s hatalmát nem használta fel mások vesztére vagy kárára. Voltak pillanatok, amikor még Tigellinust is elveszthette volna, de ő inkább csak kinevette, s élvezettel leplezte le hiányos műveltségét és közönségességét. Rómában a senatus fellélegzett, mert másfél hónap óta egyetlen halálos ítéletet sem hoztak. Igaz, hogy Antiumban is meg Rómában is csodákat meséltek arról, hogy a rafináltság milyen fokáig jutott el Caesar és kedvence feslettsége, de mindenki szívesebben vette, hogy egy rafinált Caesar legyen fölötte, mintsem egy vadállattá süllyedt zsarnok Tigellinus kezében. Tigellinus maga is elvesztette a fejét, s habozott, hogy nem volna-e jobb megadni magát, hiszen Caesar sokszor elmondta, hogy Rómában és az egész udvarban csupán két igazi hellén van, kik egymást valóban megértik: ő és Petronius.

Petronius bámulatra méltó ügyessége megszilárdította az embereknek azt a meggyőződését, hogy befolyása minden másét túléli. Már nem is tudták elképzelni, hogyan is lehetne meg Caesar nélküle, kivel beszélgethetne a költészetről, a zenétől, a versenyekről, s kinek a szemébe nézne, ha meg akarná tudni, hogy alkotása valóban tökéletes-e. Petronius viszont, megszokott könnyedségével, mintha semmiféle fontosságot nem tulajdonított volna helyzetének. Késedelmes és lusta, szellemes és szkeptikus volt, mint rendesen. Az emberek gyakran úgy érezték, mintha belőlük is, önmagából is, Caesarból is és az egész világból gúnyt űzne. Néha Caesart is szemtől szembe korholni merte, s mikor már azt hitték, hogy túlfeszítette a húrt, sőt egyenesen vesztébe rohan, ő értett hozzá, hogy a korholást hirtelen úgy tálalja, hogy az ő hasznára forduljon. Ez a jelenlevőket bámulatba ejtette, s azt a meggyőződést keltette bennük, hogy nincsen olyan helyzet, amelyből Petronius ne diadallal kerülne ki. Egyszer, körülbelül egy héttel azután, hogy Vinicius visszatért Rómából, Caesar szűkebb körben Troicájából olvasott fel egy szakaszt, s mikor befejezte, s az elragadtatás kiáltásai elcsendesedtek, Caesar kérdő tekintetet vetett Petroniusra, az pedig így felelt:

- Hitvány munka, megérett a tűzre.

A jelenlevők szívverése is elállt rémületükben, hiszen Nero gyermekkorától fogva soha senkitől nem hallott ilyen ítéletet. Csak Tigellinus arcán villant fel az öröm. Ellenben Vinicius elsápadt, mert azt hitte, hogy Petronius, aki sosem szokta leinni magát, most részeg.

Nero pedig mézédesen kérdezte:

- Mi rosszat találsz benne? - de hangjában érezhető volt a vérig sértett hiúság.

Erre Petronius még rátámadt:

- Ne higgy nekik - mondta a jelenlevőkre mutatva -, ezek nem értenek semmihez. Azt kérded, mi nem jó ezekben a versekben? Hát ha tudni akarod, megmondom: ezek a versek jók lennének Vergiliustól, jók Ovidiustól, még Homérosztól is, de tőled nem. Neked nem szabad ilyen verseket írnod. Az a tűzvész, amiről írsz, nem lángol eléggé, a te tüzed nem elég forró. Ne hallgass Lucanus hízelgésére. Öróla ugyanezekért a versekért elismerném, hogy lángelme, de rólad nem. S tudod, miért? Mert te nagyobb vagy náluk. Akinek az istenek annyit adtak, mint neked, attól többet szabad igényelni. De te kezdesz lustulni. Prandium után inkább alszol egyet, hogysem munkához látnál. Te olyan művet alkothatsz, amilyent még nem látott a világ, azért mondom egyenesen a szemedbe: írj jobbat!

S csak úgy kelletlenül s egyúttal zsörtölődve beszélt, de Caesar szemét elhomályosította a gyönyörűség köde, s így szólt:

- Az istenek megáldottak némi tehetséggel, de ennél többel is, mert adtak olyan műértő barátot, aki egyedül mondja szemembe az igazságot.

Azzal rozsdaszínű szőrrel borított kövér kezét a Delphiben harácsolt kandeláber felé nyújtotta, hogy a verseket elégesse.

De Petronius kikapta kezéből, mielőtt a láng a papyrust érinthette volna.

- Nem, nem! - mondta. - Még e hozzád nem méltó versek is az emberiség tulajdonai. Hagyd nálam.

- Akkor engedd meg, hogy saját elképzelésem szerint tokot csináltassak hozzá, s úgy küldjem el neked - felelte Nero, barátját megölelve.

S kis szünet után folytatta:

- Úgy van. Igazad van. Versemben Trója égése nem lángol, s a tűz nem éget eléggé. Én azonban azt hittem, ha Homéroszt utolérem vele, az elég. Bizonyos bátortalanság és önmagam alábecsülése mindig akadályozta szárnyalásomat. Te nyitottad ki a szemem. De tudod, miért van úgy, ahogy mondod? Nos, ha a szobrász istenszobrot akar alkotni, mintát keres hozzá, nekem pedig nem volt mintám. Sosem láttam égő várost, s leírásomból ezért hiányzik a valóság.

- Mondhatom, nagy művésznek kell lennie, aki ezt megérti.

Nero elgondolkozott, kis idő múlva azonban így szólt:

- Felelj egy kérdésemre, Petronius: te sajnálod, hogy Trója leégett?

- Hogy sajnálom-e?... Venus sánta férjére mondom, cseppet sem sajnálom! S azt is megmondom, miért. Nos, Trója nem égett volna le, ha Prometheus nem adott volna az embernek tüzet, és a görögök nem üzentek volna háborút Priamusnak; de ha nem lett volna tűz, Aiszkhülosz nem írta volna meg Prometheusát, éppen úgy, mint ahogy a háború nélkül Homérosz nem írta volna meg az Iliászt; én pedig jobb szeretem, hogy van Prometheus és van Iliász, mintsem hogy megmaradt volna egy valószínűleg csúnya és piszkos városka, ahol most legalábbis egy begyepesedett fejű procurator a helybeli areopagusszal huzakodnék unalmában.

- Ez az, ha valaki értelmesen beszél - felelte Caesar. - A költészetért és a művészetért az ember mindent feláldozhat, és fel is kell áldoznia. Boldogok az achaiabeliek, hogy témát adtak Homérosznak az Iliászhoz, és boldog Priamus, hogy végignézhette hazája pusztulását. És én? Én nem láttam égő várost.

Pillanatnyi csend következett, amelyet végül Tigellinus tört meg:

- Mondtam már, Caesar, csak parancsolnod kell, s én felgyújtom Antiumot. Vagy tudod, mit? Ha sajnálod ezeket a villákat és palotákat, felgyújtatom Ostiában a hajókat, vagy építtetek az albai hegyek lábánál egy várost fából, s te magad dobod bele a csóvát. Akarod?

De Nero mély megvetéssel mérte végig.

- Égő faviskókat nézzek? A te értelmed végképp megzápult, Tigellinus! S ebből látom, hogy tehetségemet és Troicámat sem becsülöd valami sokra, ha úgy véled, hogy ennél nagyobb áldozatot nem érdemel meg.

Tigellinus zavarba esett, Nero pedig, másra akarván terelni a szót, hozzátette:

- Jön a nyár... Ó, milyen bűzös lehet most Róma... De azért a nyári viadalokra mégis haza kell mennünk.

Erre Tigellinus megszólalt:

- Ha az augustianusokat elküldöd, Caesar, engedd meg, hogy egy pillanatig veled maradjak...

Egy órával később Vinicius a caesari villából Petroniusszal hazafelé tartva így szólt:

- Egy pillanatra megrémítettél. Azt hittem, részeg fejjel menthetetlenül vesztedbe rohansz. Vigyázz, mert életeddel játszol.

- Ez az én küzdőterem - felelte Petronius hanyagul. - És mulattat az az érzés, hogy ezen a porondon én vagyok a legjobb gladiátor. Láttad, mi lett a vége. Befolyásom az este még jobban megerősödött. Elküldi nekem a verseit egy tokban, amely (fogadsz velem?) rettentő díszes és rettentő ízléstelen lesz. Majd megmondom orvosomnak, hogy abban tartsa a hashajtó szereket. Még azért is tettem az egészet, mert Tigellinus, látván, hogyan végződnek az ilyen dolgok, kétségkívül utánozni akar majd, s elképzelem, mi lesz abból, ha belevág. Olyan lesz az, mintha egy pireneusi medve kötélen akarna táncolni. Olyat nevetek, mint Demokritos. Ha nagyon akarnám, elveszthetném Tigellinust, és én lehetnék helyette a praetorianusok praefectusa. Akkor maga a Rőtszakállú is a kezemben volna. De lusta vagyok hozzá... Jobb híján inkább elfogadom azt az életet, amelyet élek, sőt még a Caesar verseit is.

- Micsoda ügyesség, amely még a korholást is hízelgéssé tudja változtatni! De valóban olyan rosszak azok a versek? Én nem értek hozzá.

- Nem rosszabbak a többinél. Lucanusnak a kisujjában több tehetség van, de azért a Rőtszakállúban is van valami. Mindenekelőtt nagy adag hajlama van a költészethez és a zenéhez. Két nap múlva nála leszünk, hogy meghallgassuk az Aphrodité-himnusz zenéjét, amellyel ma vagy holnap elkészül. Csak szűk körben leszünk. Csak én, te, Tullius Senecio meg az ifjú Nerva. De a versekre visszatérve, nem igaz, amit mondtam, hogy a lakoma után arra használom őket, amire Vitellius a flamingótollat!... Néha nagy kifejezőerő van bennük. Hecuba szavai megindítóak... A szülési fájdalmak miatt panaszkodik, s Nero meg tudta találni a szerencsés kifejezéseket, talán azért, mert ő is kínok között szül meg minden verssort... Néha sajnálom is. Polluxra! Micsoda furcsa keverék! Caligulának hiányzott egy kereke, de azért nem volt ilyen csodabogár.

- Ki láthatja előre, hova vezethet a Rőtszakállú őrülete? - kérdezte Vinicius.

- Bizony, senki. Történhetnek még olyan dolgok, hogy az embereknek évszázadokon át még az emléküktől is égnek áll majd a hajuk. De éppen ez az érdekes, ez az, ami leköti az embert, s bár én néha unom magam, mint Iuppiter Ammon a sivatagban, azt hiszem, más Caesar alatt még jobban unatkoznék. El kell ismernem, hogy a te júdeai Pálod tud beszélni, és ha ilyen emberek fogják hirdetni azokat a tanokat, akkor a mi isteneinknek résen kell lenniük, hogy idővel a padlásra ne kerüljenek. Igaz, hogyha Caesar például keresztény volna, mindnyájan nagyobb biztonságban éreznénk magunkat. De az a te tarsusi prófétád, mikor érveit velem szemben alkalmazta, nem gondolt arra, hogy az én számomra éppen ez a bizonytalanság adja az élet varázsát. Aki nem kockázik, nem veszíti el a vagyonát, s lám, az emberek mégis kockáznak. Van ebben valami gyönyör és valami feledés. Ismertem lovag- és senator-fiakat, akik önként lettek gladiátorokká. Azt mondod, az életemmel játszom, s igazad is van, de ezt azért teszem, mert mulattat, míg a ti keresztényi erényeitek egyetlen nap alatt eluntatnának, akár Seneca előadásai. Így hát Pál ékesszólása kárba veszett. Meg kellene értenie, hogy a magamfajta emberek sosem fogják bevenni azokat a tanokat. Te egészen más vagy! A te kedélyállapotoddal éppen úgy meggyűlölheted a keresztény nevet, akár a dögvészt, mint ahogy magad is kereszténnyé lehetsz. Én igazat adok nekik, de ásítva. Tombolunk, a szakadék felé rohanunk, valami ismeretlen dolog közeledik felénk a jövendőből, valami recseg-ropog a talpunk alatt, valami meghal mellettünk, ez mind igaz, de egyrészt, tudunk meghalni, azonban másrészt nem vagyunk hajlandók életünket megterhelni, és a halált szolgálni, mielőtt elvitt volna. Az élet az életért van, nem pedig a halálért.

- Én pedig sajnállak, Petronius.

- Ne sajnálj engem jobban, mint ahogy magamat sajnálom. Régebben jól érezted magad közöttünk, s míg Armeniában hadakoztál, Róma után vágytál.

- Róma után most is vágyom.

- Persze, mert beleszerettél egy keresztény Vesta-szűzbe, aki a Transtiberisen lakik. Sem nem csodálkozom rajta, sem meg nem rólak érte. Inkább azon csodálkozom, hogy noha azt mondod, az a vallás valóságos tengere a boldogságnak, s hogy szerelmed hamarosan megkapja a diadal koszorúját, arcodról el nem múlik a szomorúság. Pomponia Graecina állandóan szomorú, s te, mióta keresztény lettél, még el nem mosolyodtál. Ne akarj hát meggyőzni arról, hogy ez vidám vallás! Rómából még szomorúbban tértél vissza. Ha nálatok, keresztényeknél, ez a szerelem, akkor Bacchus szőke fürtjeire mondom, nem követem példátokat.

- Az egészen más - felelte Vinicius. - Én szintén esküszöm, de nem Bacchus fürtjeire, hanem atyám lelkére, hogy soha életemben még kóstolóképpen sem éreztem annak a boldogságnak az ízét, amellyel ma tele van a szívem. De kimondhatatlanul epekedem, s ami még különösebb, ha távol vagyok Lygiától, az az érzésem, hogy valami veszedelem fenyegeti. Nem tudom, mi az, azt sem tudom, honnan jöhet, de előre érzem, ahogy előre meg lehet érezni a vihart.

- Vállalom, hogy két nap múlva kieszközlöm számodra az Antiumból való eltávozást annyi időre, amennyire akarod. Poppaea mintha nyugodtabb volna, s úgy tudom, az ő részéről nem fenyeget veszély sem téged, sem Lygiát.

- Még ma is megkérdezte, mit csináltam Rómában, bár elutazásom titok volt.

- Lehet, hogy kémkedett utánad. De velem most neki is számolnia kell.

Vinicius megállt, s így szólt:

- Pál azt mondta, hogy az Isten néha előre figyelmezteti az embert, de jóslatokban hinni nem enged, én tehát védekezem ez ellen az előérzet ellen, de nem bírok tőle szabadulni. Megmondom, mi történt, hogy könnyítsek szívemen. Egymás mellett ültünk Lygiával, az éjszaka olyan derűs volt, mint a mai, s a jövendő terveit szövögettük. El sem mondhatom, milyen boldogok és nyugodtak voltunk. Egyszerre felhangzott az oroszlánok ordítása. Megszokott dolog ez Rómában, de azóta még sincsen nyugtom. Úgy érzem, mintha fenyegetés vagy valami szerencsétlenség előhírnöke lett volna... Tudod, nem nagyon fog rajtam a félelem, de akkor olyasvalami történt, hogy az éj sötétjét teljesen megtöltötte a rettegés. Olyan furcsán, olyan váratlanul jött az egész, hogy azok a hangok folyton a fülembe csengenek, s a szívem folyton nyugtalan, mintha Lygiának volna szüksége védelmemre, valami rettenetes veszedelem, talán éppen amaz oroszlánok ellen... És kínlódom. Eszközöld ki számomra, hogy elutazhassam, mert ha nem, engedély nélkül utazom. Nem bírok itt megülni, ismétlem, nem bírok!

Petronius elmosolyodott.

- Ott még nem tartunk, hogy a consulviselt férfiak fiait vagy feleségeiket lökjék az oroszlánok elé az arénákban. Bármilyen másféle halál elérhet, de ez nem. Egyébként, ki tudja, oroszlánok voltak-e azok, mert a germán vadbivalyok éppen úgy ordítanak. Ami engem illet, én fittyet hányok a jóslatoknak és horoszkópoknak. Tegnap sötét éjszaka volt, s olyan csillaghullás, akár az eső. Vannak, akiknek lekókad a kedvük az ilyen látványtól, de én arra gondoltam: ha az enyém is köztük van, akkor legalább társaságban leszek...

Aztán kis időre elhallgatott, egy kicsit gondolkozott, majd így szólt:

- Különben is, ha a ti Krisztusotok feltámadt, akkor ti kettőtöket is megvédhet a haláltól.

- Meg - felelte Vinicius, a csillagos égre tekintve.

Nero "Cyprus úrnője" tiszteletére énekelt és játszott el egy himnuszt, melynek zenéjét és szövegét egyaránt ő maga szerzetté. Ezen a napon hangjánál volt, s érezte, hogy zenéje valóban magával ragadja a jelenlevőket, s ez az érzés olyan erőt adott a torkából feltörő hangoknak, s úgy felajzotta lelkét, hogy valóban ihletettnek látszott. Végül egészen belesápadt őszinte megindultságába. Bizonyára ez volt az első eset életében, hogy nem kívánta hallani a jelenlevők dicséretét. Egy darabig a citerára támaszkodva lecsüggesztett fejjel ült, de aztán hirtelen felállt s megszólalt:

- Fáradt vagyok, s levegőre van szükségem. Ti addig hangoljátok fel a citerákat.

Azzal a selyemkendőt nyaka köré tekerte.

- Ti jertek utánam - mondta, a terem szögletében ülő Petroniushoz és Viniciushoz fordulva. - Te, Vinicius, nyújtsd kezedet, mert elhagy az erőm, Petronius pedig majd a zenéről beszél nekem.

Aztán együtt kimentek a palota alabástrommal kirakott és sáfránnyal behintett teraszára.

- Itt szabadabban lélegzik az ember - jelentette ki Nero. - Lelkem szomorú és megindult, bár látom, hogy amit mutatóba énekeltem nektek, azzal nyilvánosan is felléphetek, s olyan diadalt aratok, amelyhez foghatóban római embernek még nem volt része.

- Felléphetsz itt, Romában és Achaiában. Egész szívemmel és értelmemmel csodáltalak, isteni Caesar! - felelte Petronius.

- Tudom. Te túlságosan lusta vagy ahhoz, hogy dicsérő szóra kényszerítsd magad. S őszinte is vagy, akár Tullius Senecio, de jobban értesz a dolgokhoz, mint ő. Mondd, mi a véleményed a zenéről?

- Ha költeményt hallgatok, ha a quadrigát nézem, amelyet te hajtasz a cirkuszban, ha egy szép szobrot, templomot vagy képet látok, úgy érzem, mindazt, amit látok, fel is fogom, s elragadtatásomban benne van minden, amit ezek a dolgok nyújthatnak. De ha zenét, különösen a te zenédet hallom, egyre újabb szépségek és gyönyörök tárulnak fel előttem. Futok utánuk, elkapkodom, de mielőtt befogadnám őket, már ismét újabbak és újabbak bukkannak fel, akár a tenger hullámai, amelyek a végtelenből jönnek. Nos, azt mondom hát, hogy a zene olyan, mint a tenger. Ott állunk az egyik partján, látjuk a messzeséget, de a túlsó partot meglátni lehetetlen.

- Ah, milyen kiváló műértő vagy! - lelkesedett Nero.

S egy darabig szótlanul járkáltak, csak a sáfrány zizegett halkan a lábuk alatt.

- Az én gondolatomat mondtad ki - szólalt meg végre Nero -, ezért mondom mindig, hogy egész Rómában egyedül te értesz meg engem. Úgy van. Nekem is ez a véleményem a zenéről. Ha játszom és énekelek, olyan dolgokat látok, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek birodalmamban, vagy akár a világon. Íme, Caesar vagyok, enyém a világ, s mindent megtehetek. S lám, a zene új királyságokat, új hegyeket és tengereket és új gyönyörűségeket tár fel előttem, amelyeket addig nem ismertem. A legtöbbször nem is tudom, minek nevezzem őket, fel nem tudom fogni értelmemmel... csak érzem. Érzem az isteneket, látom az Olympust. Valami földöntúli szél jön felém; mérhetetlen nagyságokat látok mintegy ködön át, de nyugodtak s olyan fényesek, mint a napfelkelte... Az egész világmindenség muzsikál körülöttem, s mondhatom... (s itt hangja őszinte csodálkozással remegett meg) hogy én, a Caesar, az isten, ilyenkor olyan kicsinynek érzem magam, mint egy porszem. Elhiszed?

- Úgy van. Csak a nagy művészek érezhetik magukat kicsinyeknek a művészettel szemben...

- Az őszinteség éjszakája ez, kitárom hát előtted lelkemet, mint barátom előtt, s még többet is mondok... Azt hiszed, vak vagyok, vagy nincs eszem? Azt hiszed, nem tudom, hogy Rómában szidalmakat firkálnak a falakra ellenem, hogy anyagyilkosnak és feleséggyilkosnak neveznek, s hogy kegyetlen vadállatnak tartanak azért, mert Tigellinus kicsikarta tőlem néhány ellenségem halálos ítéletét?... Igen, kedvesem, szörnyetegnek tartanak, s én ezt tudom... Annyira belém beszélték már a kegyetlenséget, hogy néha már magam is felteszem magamnak a kérdést, nem vagyok-e valóban szörnyeteg?... De ők nem értik, hogy az ember cselekedetei néha lehetnek kegyetlenek anélkül, hogy ő maga is kegyetlen volna. Ah, senki el nem hiszi, talán te sem, kedvesem, hogy néha, mikor a zene elringatja lelkemet, olyan jónak érzem magam, mint a bölcsőben fekvő csecsemő. A fölöttünk ragyogó csillagokra esküszöm, hogy a színigazat mondom: az emberek nem tudják, mennyi jóság rejlik ebben a szívben, s magam is mennyi kincset fedezek fel benne, ha a zene feltárja a hozzájuk nyíló ajtót.

Petroniusnak semmi kétsége nem volt aziránt, hogy Nero e pillanatban őszintén beszél, s hogy a zene valóban felszínre hozhatja lelke nemesebb indulatait, amelyeket mélyen maguk alá temetnek az önzés, a feslettség és a gonoszság hegyei, tehát így szólt:

- Téged olyan közelről kell ismerni, ahogy én ismerlek. Róma sohasem tudott téged értékelni.

Caesar, mintha az igazságtalanság súlya alatt görnyedezne, erősebben támaszkodott Vinicius karjára, s így felelt:

- Tigellinustól hallom, a senatusban azt suttogják, hogy Diodoros és Terpnos jobban citeráznak, mint én. Már ezt is el akarják vitatni tőlem! De te, aki mindig az igazat mondod, mondd meg őszintén, jobban játszanak-e, vagy éppen olyan jól, mint én?

- Egyáltalán nem. Neked lágyabb a húrkezelésed, s játékodban több az erő. Tebenned megismeri az ember a művészt, bennük a gyakorlott mesterembereket. Sőt ha az ember előbb őket hallja, jobban megérti, hogy te mi vagy.

- Ha így van, hát hadd éljenek tovább. Soha rá nem jönnek, milyen szolgálatot tettél ma nekik. Különben is, ha elítélném őket, kénytelen volnék másokat fogadni a helyükre.

- S ráadásul az emberek azt beszélnék, hogy a zene iránti szerelmedből irtod ki az országban a zenét. Sose öld meg a művészetet a művészetért, isteni Caesar.

- Milyen más vagy te, mint Tigellinus - felelte Nero. - De látod, én mindenben művész vagyok, s mivel a zene új tájakat nyit meg előttem, amelyeknek létezéséről nem is álmodtam, országokat, amelyekkel nem rendelkezem, gyönyört és boldogságot, amelyeket nem ismertem, tehát nem élhetek közönséges életet. A zene azt mondja nekem, hogy igenis van rendkívüliség, én tehát keresem minden erőmmel és hatalmammal, amelyet az istenek adtak a kezembe. Néha úgy érzem, hogy ha az ember fel akar emelkedni abba az olympusi világba, akkor olyasvalamit kell cselekednie, amit eddigelé egyetlen ember sem tett meg, túl kell szárnyalni az emberi mértéket, akár a jóban, akár a rosszban. Azt is tudom, az emberek azzal vádolnak, hogy őrjöngök. Pedig nem őrjöngök, csak keresek! S ha őrjöngök is, csak azért teszem, mert unatkozom, és türelmetlen vagyok, hogy nem találom. Én keresek, érted, s azért akarok nagyobb lenni az embernél, mert csak így lehetek a legnagyobb a művészek között.

Aztán annyira halkította hangját, hogy Vinicius nem hallhatta, mit mond, s száját Petronius füléhez tartva suttogta:

- Tudod-e, hogy főleg ezért ítéltem halálra anyámat és feleségemet? Az ismeretlen világ kapuja elé akartam helyezni a legnagyobb áldozatot, amit ember hozhat. Azt hittem, aztán majd történik valami, talán kinyílik egy ajtó, s azon túl megpillantok valamit, amit nem ismerek. Lett volna bár szebb vagy borzalmasabb annál, amit az emberi elme fel tud fogni, csak rendkívüli és nagy lett légyen... De az áldozat nem volt elég. A tudás kapujának megnyitásához nyilván nagyobb áldozatra van szükség: - s hadd legyen hát, amit a jósok kívánnak.

- Mit szándékozol tenni?

- Majd meglátod, majd meglátod, hamarabb, mintsem gondolnád. De addig is tudd meg, hogy két Nero van: az egyik olyan, amilyennek az emberek ismerik, a másik a művész, akit csak te ismersz, s aki ha öl, mint a halál, vagy tobzódik, mint Bacchus, azt azért teszi, mert fojtogatja a hétköznapi élet silány sekélyessége, s ki akarja azt irtani, még ha vasat vagy tüzet kellene is hozzá ragadnia... Ó, milyen szürke lesz ez a világ, ha én nem leszek!... Senki el sem képzeli, még te sem, kedvesem, micsoda művész vagyok én. De éppen ezért szenvedek, s őszintén mondom, a szívem néha olyan szomorú, akár azok az itt előttünk feketéllő ciprusok. Nehéz az embernek egyszerre vállán viselni a legfőbb hatalom és a legnagyobb tehetség terhét...

- Egész szívemmel együtt érzek veled, Caesar, s velem együtt a föld meg a tenger is, nem is említve Viniciust, aki szívében istenít téged.

- Ő is mindenkor kedves volt szívemnek - felelte Nero -, ámbár Marsot szolgálja, nem a múzsákat.

- Ő mindenekelőtt Aphroditét szolgálja - felelte Petronius.

S hirtelen elhatározta, hogy egy füst alatt elintézi unokaöccse ügyét is, s egyszersmind elhárít minden veszedelmet, amelyek esetleg fenyegethetnék.

- Olyan szerelmes, mint Troilus volt Cressidába - mondta. - Engedd meg, uram, hadd menjen Romába, mert itt elsorvad. Tudod-e, hogy az a lygius túszleány, akit neki ajándékoztál, megkerült, s Vinicius, mikor Antiumba jött, egy bizonyos Linus oltalma alatt hagyta őt? Nem szóltam még erről, mert a himnusszal voltál elfoglalva, s az minden más dolognál fontosabb. Vinicius szeretőjévé akarta őt tenni, de mivel a leány erényes, akár Lucretia, fülig beleszeretett az erényébe, s most már feleségül kívánja őt venni. Királylányról van szó, tehát e házasság semmiben sem csorbítja Vinicius méltóságát, de ő igazi katona, sóhajtozik, sorvad és sínylődik, de várja imperatora engedélyét.

- Az imperator nem választ feleséget katonáinak, minek neki az én engedélyem?

- Mondtam, uram, hogy istenít téged.

- Annyival is inkább biztos lehet hozzájárulásomban. A lány szép, csak éppen csípőben keskeny egy kicsit. Augusta Poppaea panaszkodott rá, hogy ő igézte meg gyermekünket a Palatinus kertjében...

- De én megmondtam Tigellinusnak, hogy az istenségek nincsenek alárendelve gonosz varázslatoknak. Emlékszel, isteni Ceasar, milyen zavarban volt, s hogyan kiáltottad magad: "Habet!"

- Hogyne.

Aztán Viniciushoz fordult:

- Valóban annyira szereted, ahogy Petronius mondja?

- Szeretem, uram! - felelte Vinicius.

- Akkor hát megparancsolom, hogy holnap azonnal indulj Rómába, vedd őt feleségül, s meg ne lássalak jegygyűrű nélkül!

- Szívemből, lelkemből köszönöm, uram.

- Ó, milyen kedves dolog az embereket boldogítani - sóhajtotta Caesar. - Szeretnék egész életemben mást se tenni, csak ezt.

- Még egy kegyet kérünk, isteni Caesar - szólt Petronius -, nyilvánítsd ki ezt az akaratodat az Augusta előtt is. Vinicius sosem merne feleségül venni egy nőt, akitől az Augusta idegenkedik, de te, uram, egyetlen szavaddal eloszlatod előítéletét, ha megmondod neki, hogy te magad parancsoltad.

- Jól van - hagyta helyben Caesar. - Tőled és Viniciustól semmit sem tudnék megtagadni.

S a villa felé indult velük együtt, az ő szívük pedig tele volt a győzelem örömével. Viniciusnak türtőztetnie kellett magát, hogy Petronius nyakába ne boruljon, mert most már mintha minden veszedelem és akadály elhárult volna.

A villa atriumában az ifjú Nerva és Tullius Senecio beszélgetéssel szórakoztatták az Augustát, Terpnos és Diodoros pedig a citerákat hangolták. Nero belépett, leült a teknőccel kirakott székre, valamit súgott a belső szolgálatra rendelt görög fiúnak, és várt.

A legényke csakhamar aranyszekrénykével tért vissza. Nero kinyitotta, s egy jókora opálokkal kirakott nyakéket vett ki, aztán így szólt:

- Íme, itt a mai estéhez méltó ékszer.

- A hajnal játszik színt rajta - felelte Poppaea, abban a biztos tudatban, hogy Caesar neki szánta az ékszert.

Nero egy darabig hol feljebb emelte, hol leeresztette a rózsaszín köveket, végül megszólalt:

- Vinicius, ezt a nyakéket nevemben átadod az ifjú lygius királylánynak, akit parancsomra feleségül veszel.

Poppaea haragtól és a hirtelen ámulattól szikrázó tekintete Caesarra szegeződött, majd róla Viniciusra siklott, végül Petroniuson nyugodott meg.

De Petronius a szék karján hanyagul áthajolva a hárfa nyakát tapogatta végig, mintha alakját pontosan emlékezetébe akarná vésni.

Eközben Vinicius, az ajándékot megköszönve, Petroniushoz lépett, s így szólt:

- Mivel hálálom meg, amit ma tettél értem?

- Áldozz Euterpének egy pár hattyút - felelte amaz -, magasztald a Caesar dalait, s fütyülj a jóslatokra. Remélem, az oroszlánok ordítása sem a te éjszakáidat, sem lygius liliomod álmát meg nem zavarja többé.

- Nem - felelte Vinicius -, most már egészen nyugodt vagyok.

- Fortuna legyen kegyes hozzátok. De most vigyázz, mert Caesar ismét a líra után nyúl. Tartsd vissza lélegzetedet, hallgass, és onts könnyeket.

S Caesar valóban fogta a lírát, s szemét felvetette. A teremben megszűnt a beszélgetés, s az emberek mozdulatlanul ültek, mintha kővé dermedtek volna. Csak Terpnos és Diodoros - akiknek az éneket kísérniük kellett - fejüket forgatva nézegettek ide-oda, hol egymásra, hol a Caesar szájára, s lesték az első hangokat.

Ekkor az előszobában mozgás és zaj támadt, s kis idő múlva a függöny mögül előbb Phaon, a Caesar szabadosa, majd Lecanius consul lépett elő.

Nero összeráncolta szemöldökét.

- Bocsáss meg, isteni imperator - szólalt meg Phaon lihegve -, Rómában tűz van! A város nagy része lángokban áll!...

Mindnyájan felugráltak helyükről, Caesar pedig a lírát letéve kiáltotta:

- Istenek!... Meglátom az égő várost, s befejezem a Troicát.

Aztán a consulhoz fordult:

- Ha most mindjárt indulok, meglátom még a tűzvészt?

- Uram! - felelte a consul halálsápadtan. - A város fölött egyetlen lángtenger minden: a füst fojtogatja a lakosokat, az emberek ájuldoznak, vagy őrjöngve vetik magukat a tűzbe... Róma elpusztul, uram!

Pillanatnyi csend állt be, melyet Vinicius kiáltása tört meg:

- Vae misero mihi!...

Azzal ledobta tógáját, s csak tunikában rohant ki a palotából.

Nero pedig, kezét az égre emelve, kiáltotta:

- Jaj neked, Priamus szent városa!...

Viniciusnak alig volt annyi ideje, hogy néhány rabszolgáját lóra parancsolja, s maga is lóra ülve, már vágtatott is a sötét éjszakában az üres antiumi utcákon át Laurentum felé. A rettenetes hír hatására majd megőrült, elméje vadul működött, néha azt sem tudta, mi történik vele, csak az volt az érzése, hogy lován a háta mögött ül a balsors, a fülébe kiabálja: "Róma ég!", s őt is, lovát is korbácsolva űzi, hajtja bele a tűzbe. Födetlen fejét a ló nyakára hajtva, egy szál tunikában hanyatt-homlok vágtatott előre, mit sem törődve az akadályokkal, amelyekben széjjelzúzhatná magát. Ebben a csendben, a derűs, csillagos éjszakában, a holdfényben úszó ló és lovas olyan volt, mint egy álomkép. Az idumaeai mén, fülét hátracsapva, nyakát előreszegve repült, mint a nyíl a mozdulatlan ciprusok és a közöttük rejtőző fehér villák között. A kőlapokról visszaverődő hangos lódobogás itt-ott felriasztotta a kutyákat, melyek ádáz ugatással kísérték e furcsa tüneményt, majd annak hirtelenségétől nyugtalanítva, fejüket a holdra emelték, s keserves vonításba fogtak. A Viniciust követő rabszolgák, sokkal gyengébb lovaikon, csakhamar elmaradtak uruktól. Ő maga viharként száguldott keresztül az alvó Laurentumon, s befordult Ardea felé, ahol éppen úgy, mint Ariciában, Bovillaeben és Ustrinumban is, amióta Antiumba érkezett, váltani való, pihent lovakat tartott, hogy a legrövidebb idő alatt megtehesse az utat Rómáig. Ebben a tudatban minden erőt kiszorított lovából. Ardeán túljutva úgy látta, mintha az égen északkelet felől rózsaszín fény terjengene. Ez lehetett hajnalpír is, mert már késő éjszaka volt, s júliusban korán virrad. De Vinicius abban a hitben, hogy ez a tűzvész fénye, nem bírta visszafojtani a veszett düh és a kétségbeesés kiáltását. Eszébe jutottak Lecanius szavai: "A város egyetlen lángtenger!" - s egy darabig azt hitte, valóban meg kell őrülnie, mert minden reményét elvesztette, hogy Lygiát megmenti, sőt, hogy akár csak oda is érhet, mielőtt a város egyetlen rakás hamuvá változnék. Kétségbeejtő, borzalmas gondolatai most gyorsabbak voltak, mint a lova, s fekete madárseregként röpültek előtte. Nem tudta ugyan, a városnak melyik részében keletkezett a tűz, de feltételezte, hogy a házakkal sűrűn beépített faraktárakkal és a rabszolga-kereskedők fabódéival megtűzdelt Transtiberis eshetett leghamarabb áldozatául. Rómában elég gyakoriak voltak a tüzek, s ilyen alkalmakkor ugyanolyan gyakran előfordultak erőszakoskodások és rablások is, különösen a szegény és félig barbár tömeg által lakott negyedekben - mi történhetett hát a Transtiberisen, amely a világ minden részéből felgyülemlett csőcselék fészke volt? Most Ursus villant az eszébe, a maga roppant erejével, de hát ha után lett volna is, mit tehetett volna a pusztító tűz erejével szemben? A rabszolgalázadástól való félelem szintén évek óta fojtogató réme volt Rómának. Azt beszélték, hogy e nép százezrei ábrándoznak Spartacus idejéről, s csak az alkalmat várják, hogy fegyvert ragadhassanak elnyomóik és a város ellen. S íme, a pillanat elérkezett! Lehetséges, hogy a városban a tűzvész mellett háború és mészárlás is dúl. Talán még a praetoriánusok is megrohanták a várost, s Caesar parancsára gyilkolják a népet. Erre egyszerre égnek meredt minden haja szála. Emlékezetébe idézett minden beszélgetést, melyek bizonyos idő óta furcsa következetességgel folytak a Caesar udvarában a városok égéséről, eszébe jutott a Caesar panasza, hogy egy égő várost kell megénekelnie anélkül, hogy valaha is látott volna igazi tűzvészt, aztán megvető pillantása, amellyel Tigellinust végigmérte, mikor az ajánlkozott, hogy felgyújtja Antiumot vagy egy mesterséges favárost, végül hogy mennyit panaszkodott Róma és a Suburra bűzös sikátorai miatt. Úgy van! Caesar gyújtatta fel a várost. Egyedül ő merészelhette ezt megtenni, mint ahogy egyedül Tigellinus vállalhatta a parancs teljesítését. De ha a város Caesar parancsára ég, akkor ki kezeskedhetik arról, hogy az ő parancsára a lakosságot is nem gyilkoltatják-e halomra? Az a szörnyeteg erre is képes. Tehát tűzvész, rabszolgalázadás és vérfürdő! Tehát valami rettenetes káosz, a pusztító elemek és a veszett emberi düh fékevesztett tombolása, és ennek közepette Lygia! Vinicius sóhajai összeolvadtak lovának nyögésével, mely az Aricia felé folytonosan emelkedő úton felfelé vágtatva már erejének végén járt. Ki ragadja ki őt az égő városból, s ki mentheti meg? Erre végigfeküdt a lovon, ujjait hajába mélyesztette, s fájdalmában képes lett volna a ló nyakába harapni. De ebben a pillanatban egy lovas, aki éppen úgy száguldott, mint ő, csakhogy ellenkező irányban, Antium felé, mellette elhaladva nagyot kiáltott: "Rómának vége!", s vágtatott tovább. Vinicius még ezt az egy szót tudta elkapni: "istenek", a többit elnyomta a lódobogás. De ez a szó kijózanította. Istenek!... Hirtelen felkapta fejét, s két kezét a csillagos ég felé emelve, imádkozni kezdett: "Nem titeket hívlak, kiknek szentélyei égnek, hanem téged!... Te magad is szenvedtél. Egyedül Te vagy irgalmas! Egyedül Te értetted meg az emberi fájdalmat! Te lejöttél erre a világra, hogy az embereket irgalmasságra tanítsd, most hát mutass irgalmasságot magad! Ha olyan vagy, amilyennek Péter és Pál mond, akkor mentsd meg Lygiát. Emeld karodra, s vidd ki a lángokból. Te megmentheted! Add vissza őt nekem, s én véremet adom érted. S ha értem nem akarod ezt megtenni, tedd meg érte. Ő szeret téged, és bízik benned. Te életet és boldogságot ígérsz a halál után, de hiszen a halál utáni boldogság el nem kerül bennünket, s Lygia még nem akar meghalni. Engedd, hadd éljen még. Vedd karodba, s vidd ki Rómából. Te megteheted, ha akarod!"

Itt abbahagyta, mert érezte, hogy a további imádság fenyegetéssé válhat, s félt megsérteni az istenséget akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt irgalmára és kegyelmére. Már a puszta gondolatától is megijedt, hogy a fenyegetésnek akárcsak az árnyékát is magához engedje férkőzni, s ismét verni kezdte a lovat, annál inkább, mert a félúton levő Aricia fehér falai már megvillantak előtte a hold fényében. Bizonyos idő múlva teljes iramban vágtatott el Mercuriusnak a város előtti ligetben álló temploma előtt. Itt nyilván tudtak már a szerencsétlenségről, mert a templom körül szokatlan mozgást látott. Vinicius szinte röptében látta a lépcsőkön és oszlopok között nyüzsgő embereket, akik fáklyákkal világítottak maguknak, és siettek az istenség oltalma alá. Az út sem volt már sem olyan üres, sem olyan szabad, mint Ardeán túl. A tömegek a mellékösvényeken igyekeztek ugyan a ligetbe, de a fő országúton is ácsorogtak csoportok, és sietve húzódtak félre a vágtató lovas elől. A városból beszéd zaja hallatszott. Vinicius viharként vágtatott előre, s útközben fel is lökött néhány embert. Most már körös-körül hangzottak a kiáltások: "Róma ég! A város lángokban áll! Istenek, mentsétek meg Rómát!"

A ló megbotlott, de lovasa keményen visszarántotta, mire farára ült a fogadó előtt, ahol Vinicius váltani való lovait tartotta. A rabszolgák, mintha csak uruk érkezésére várakoztak volna, ott álltak a fogadó előtt, s az ifjú parancsára egymással versenyezve rohantak, hogy a pihent lovat elővezessék. Vinicius pedig megpillantva egy tíz lovasból álló praetorianus csapatot, amely nyilván Antiumba igyekezett a hírrel, odaugratott s megkérdezte:

- Melyik városrész ég?

- Ki vagy? - kérdezte a tizedes.

- Vinicius, katonai tribunus és augustianus! Beszélj, mert fejedre szólsz!

- A tűzvész a nagy cirkusz melletti bódékban kezdődött, uram. Mikor minket elindítottak, a város közepe már lángokban állt.

- S a Transtiberis?

- Odáig még nem terjedt a tűzvész, de feltarthatatlanul csap át egyre újabb és újabb városrészekre. Az emberek pusztulnak a hőségtől és a füsttől, s minden mentési kísérlet hiábavaló.

E pillanatban vezették elő a pihent lovat. Az ifjú tribunus felkapott rá, s vágtatott tovább.

Most Albanum felé fordult, s jobb kéz felől hagyta Alba Longát és pompás tavát. Az országút Aricia felé hegynek vezetett, amely teljesen eltakarta a láthatárt és a túlsó oldalon fekvő Albanumot. Vinicius azonban tudta, hogyha feljut a hegyre, nemcsak Bovillaet és Ustrinumot pillantja meg, ahol megint pihent lovak várják, hanem Rómát is, mert Albanumon túl az appiai út mindkét oldalán, a szűk és mély Campania terült el, amelyen csak a vízvezetékek oszlopsorai húzódtak, és semmi sem zavarta a kilátást.

- A hegytetőről meglátom a tüzet - mondta magában.

S megint ostorozni kezdte a lovat.

De mielőtt a hegytetőt elérte volna, arcát megcsapta a szél, s vele együtt füstszag ütötte meg orrát.

Most már a hegy teteje is aranyos fényben úszott.

"Tűzfény!" - gondolta Vinicius.

Az éjszaka azonban már régóta világosodni kezdett, a szürkület hajnalfénnyé erősödött, s valamennyi közeli dombon is aranyos és rózsaszín fények villantak, amelyek éppen úgy származhattak a tűzvésztől, mint a hajnalpírtól. Vinicius felugratott a tetőre, s ekkor borzalmas kép tárult eléje.

Az egész lapályt füstfoltok borították, melyek mintha egyetlen óriási felhővé folytak volna össze, mely közvetlenül a föld fölött úszott, s melyben eltűntek a városok, a vízvezetékek, a villák és fák, e borzalmas, szürke lapály végén pedig a dombokon égett a város.

A tűzvész azonban nem oszlop alakú volt, mint mikor egyetlen épület ég, bármilyen nagy is az. Inkább a hajnalpírszerű hosszú sávhoz hasonlított.

E sáv fölött néhol egészen fekete, másutt rózsaszín és véres színben játszó füstfal húzódott, mely hol összetömörült, hol kinyúlt, majd vonaglott, mint a kígyó. Ez a szörnyű füstfal néha mintha eltakarta volna magát a tüzes sávot is, úgyhogy az elkeskenyült, mint egy szalag, máskor pedig alulról megvilágította, s alsó gomolyagjait mintegy lángoló hullámokká változtatta. Mind a kettő a láthatár egyik szélétől a másikig terjedt, s úgy bezárták azt, mint ahogy néha egy-egy erdősáv bezárja. A szabin hegyek egyáltalán nem látszottak.

Viniciusnak az első pillanatban úgy tűnt, mintha itt nemcsak a város, hanem az egész világ égne, és hogy egyetlen élő lélek sem menekülhet meg ebből a láng- és füsttengerből.

A tűz felől egyre erősebb szél fújt, s hordta az égésszagot és a pernyés füstöt, amely még a közeli tárgyakat is eltakarta a szem elől. Már teljesen kivilágosodott, s a nap megvilágította az Alba-tó körüli csúcsokat. De a reggeli aranyos napsugarak vöröses, beteges színt öltöttek a füstfátyolban. Vinicius, Albanum felé leereszkedve, egyre sűrűbb s egyre áthatolhatatlanabb füstbe jutott. Maga a városka is teljesen elmerült benne. A nyugtalan lakosok kitódultak az utcákra, s rettenetes volt még elképzelni is, mi történhetik Rómában, mikor már itt is alig lehetett lélegzeni.

Viniciust ismét elfogta a kétségbeesés, s a rémülettől égnek állt a haja. De igyekezett erősíteni magát, ahogy tudta. "Lehetetlen - gondolta magában -, hogy az egész város egyszerre kezdett volna égni. A szél észak felől fúj, s a füstöt csak errefelé hajtja. A túlsó oldalon nincs füst. A Transtiberis talán egészen megmenekült, hiszen a tűzvésztől elválasztja a folyó, de mindenesetre elég lesz Ursusnak Lygiával együtt kijutnia a ianiculusi kapun, hogy megmeneküljenek a veszedelemből. Az is lehetetlen, hogy az egész lakosság elpusztuljon, s hogy egy város, amely az egész világon uralkodik, egyszerre, lakosaival együtt, eltűnjön a föld színéről. Hiszen még a fegyverrel bevett városokban is, ahol mészárlás és tűzvész egyszerre pusztít, a lakosság egy része mindig életben marad, miért kellene hát éppen Lygiának elvesznie? Hiszen Isten őrködik fölötte, aki legyőzte a halált." Így gondolkozva, ismét imába fogott, s a megszokott módon fogadalmakat tett, majd gazdag ajándékokat és áldozatokat ígért Krisztusnak. Mikor áthaladt Albanumon, amelynek jóformán minden lakosa a háztetőkön és a fákon ült, hogy Rómát lássa, némileg megnyugodott, és visszanyerte hidegvérét. Elgondolta, hogy hiszen Lygiát nemcsak Ursus és Linus oltalmazza, hanem Péter apostol is. E gondolat újabb reményt öntött szívébe. Péter az ő szemében mindig felfoghatatlan, szinte emberfeletti lény volt. Mióta az Ostrianumban hallotta, megmaradt benne valami furcsa hatás, amelyről Antiumból írt is Lygiának: hogy ennek az aggastyánnak minden szava igaz, vagy igazzá kell válnia. Mikor aztán betegsége folyamán közelebbről is megismerkedett az apostollal, ez a hatás még fokozódott, s később már rendíthetetlen hitté erősödött. Ha tehát az apostol megáldotta szerelmét, s neki ígérte Lygiát, akkor a leány nem pusztulhat el a tűzvészben. A város leéghet, de Lygia ruhájára egyetlen szikra sem hullhat. Az álmatlan éjszaka, a veszett vágtatás és a megrázkódtatások következtében Viniciuson most furcsa egzaltáltság vett erőt, s ebben az állapotában mindent lehetségesnek tartott: Péter keresztet vet a lángokra, azokat egyetlen szavával széjjelválasztja, s ők biztonságban haladnak át a tűz alkotta sorfalon. Ezenkívül Péter a jövőbe látott, tehát bizonyára előre látta a tűzvészt is, hát hogyne figyelmeztette volna jó előre, s hogyne vitte volna ki a városból a keresztényeket s közöttük Lygiát is, akit úgy szeretett, mintha tulajdon gyermeke lett volna. S egyre erősebb remény költözött Vinicius szívébe. Elgondolta, ha azok elmenekülnek a városból, megtalálhatja őket Bovillaeban, vagy valahol útközben. Lehet, hogy bármely pillanatban kibukkan a drága arcocska a füstből, mely egyre jobban elterjed egész Campaniában.

Ezt annyival is valószínűbbnek tartotta, mert útközben mind gyakrabban találkozott emberekkel, akik a várost elhagyva, az albai hegyek felé tartottak, hogy ha a tűzvészből már megmenekültek, a füstből is minél hamarabb kijussanak. Még Ustrinumot el sem érte, máris lassítania kellett, mert az út el volt torlaszolva. A holmijukat hátukon cipelő gyalogosok mellett látott felmálházott lovakat, öszvéreket, alaposan megrakott szekereket, s végül gyaloghintókat, amelyekben a tehetősebb polgárok vitették magukat rabszolgáikkal. Ustrinum már annyira zsúfolva volt római menekültekkel, hogy Vinicius alig bírt a tömegen áttörni. A piacon, a templomok oszlopsoraiban és az utcákon nyüzsgött a sok ember. Itt is, ott is sátrakat vertek már, amelyekben egész családok igyekeztek menedéket találni. Mások a szabad ég alatt táboroztak, s az isteneket hívták segítségül, vagy sorsukat átkozták. Az általános rémület közepette bajos volt bármit is megtudni. A megszólított emberek vagy egyszerűen nem feleltek kérdéseire, vagy ráemelték rémülettől eszelős szemüket, s azt hajtogatták, hogy Róma pusztul, s vele együtt elpusztul az egész világ. Róma felől egyre újabb tömegek, férfiak, nők és gyermekek érkeztek, s még csak növelték a kavarodást és a sopánkodást. Egyesek a nagy tolongásban elszakadtak öveiktől, s kétségbeesve keresték őket. Mások a táborozási helyekért verekedtek. Csapatosan érkeztek a kisvárosba félvad campaniai pásztorok, híreket vagy lopási lehetőségeket kutatva, amit még megkönnyített a nagy zűrzavar. Itt-ott a mindenféle nemzetiségű rabszolgákból és gladiátorokból álló tömeg fosztogatni kezdte a házakat és villákat, s ölre mentek a lakosságot védő katonákkal.

Vinicius a batavus rabszolgáktól körülfogott fogadó előtt megpillantotta Iunius senatort, s ő volt az első, aki némileg pontosabb felvilágosítást adott neki a tűzvészről. A tűz csakugyan a nagy cirkusz környékén ütött ki, ott, ahol az a Palatinust és a Caelius-dombokat érinti, de hihetetlen gyorsasággal harapózott el, s terjedt ki az egész belvárosra. Brennus óta még soha ilyen csapás nem érte a várost. "Az egész cirkusz leégett, a körülötte levő boltokkal és házakkal együtt - mondta Iunius -, az Aventinus és a Caelius pedig lángokban áll. A tűz teljesen körülfogta a Palatinust, aztán átterjedt a Carinaera..."

Itt Iunius, akinek a Carinaen remek insulája volt, tele a szívéhez nőtt művészi alkotásokkal, felragadott egy marék szennyes port, fejére hintette, s kétségbeesett jajgatásba fogott.

De Vinicius megragadta vállát, s megrázta.

- Az én házam is a Carinaen van, de ha minden elpusztul, pusztuljon az is.

Aztán eszébe jutott, hogyha Lygia megfogadta tanácsát, akkor átköltözhetett Aulusékhoz, s erre megkérdezte:

- Hát a Vicus Patrícius?

- Lángokban áll - felelte Iunius.

- Hát a Transtiberis?

Iunius csodálkozva nézett rá.

- Mit számít a Transtiberis? - felelte, tenyerével nyomkodva halántékát.

- Nekem fontosabb a Transtiberis, mint egész Róma! - kiáltotta Vinicius hevesen.

- Oda talán eljuthatsz a Via Portuensisen át, mert az Aventinus környékén megöl a hőség... A Transtiberis?... Nem tudom. Oda aligha juthatott még el a tűz, de hogy most ott nincs-e már, azt csak az istenek tudják...

Itt Iunius egy pillanatig habozott, majd halkabban folytatta:

- Tudom, nem árulsz el, hát megmondom, hogy ez nem közönséges tűzvész. A cirkuszt nem engedték oltani... Magam hallottam... Mikor a házak körös-körül égni kezdtek, ezernyi hang kiabálta: "Halál azokra akik mentenek." Bizonyos emberek futkosnak végig a városon, s égő fáklyákat dobálnak a házakba... Másfelől a nép lázadozik, s kiabál, hogy Róma parancsszóra ég. Egyebet nem mondhatok. Jaj a városnak, jaj mindnyájuknak, és jaj nekem! Ami ott végbemegy, azt emberi nyelv el nem mondhatja. A lakosság a lángokban pusztul el, vagy egymást tiporja össze a tolongásban... Ez Róma vége...

S újra rákezdte: Jaj a városnak, és jaj nekünk! - de Vinicius lóra pattant, s továbbnyargalt a Via Appián.

Ez azonban ezúttal nem volt más, mint keresztül nyomakodás az emberek és szekerek tömegén, amely a városból hömpölygött kifelé. A város most egész terjedelmében kibontakozott Vinicius előtt a szörnyű lángtenger közepette... A tűz- és füsttenger felől rettenetes hőség áradt, s az emberek ordítozása nem bírta elnyomni a tűzvész sziszegését és a lángok lobogását.

Ahogy Vinicius a falakhoz közeledett, mindjobban kiderült, hogy könnyebb volt eljönni a városig, mint bejutni annak belsejébe. A Via Appián nehéz volt keresztültörni a tolongó embertömegen. Az út két oldalán sorakozó házak, mezők, temetők, kertek és templomok mind táborhelyekké váltak. A Porta Appia közelében Mars templomának ajtaját a tömeg betörte, hogy a templomban találjon menedéket éjszakára. A temetőkben a vérontásig menő harcokat vívtak azért, hogy ki foglalhassa el a nagyobb sírboltokat. Az ustrinumi fejvesztettség csak éppen mutató volt abból, ami a város falai tövében végbement. Megszűnt a törvény, a hivatalok tekintélye, nem törődtek semmit a családi kapcsolatokkal, sem a társadalmi különbségekkel. Láttak rabszolgákat, akik a szabad polgárokat botozták. Az Emporiumban zsákmányolt bortól részeg gladiátorok nagy csapatokba verődtek, s az embereket vad ordítozással kergetve, fosztogatva és tiporva rohantak végig az út menti üres telkeken. Az eladás végett vásárra vitt barbárok közül rengetegen megszöktek az árusok bódéjából. A város égése és veszedelme számukra a rabság végét és a bosszú óráját jelentette, mikor tehát a tűzvészben minden vagyonát elvesztett helybeli lakosság kétségbeesve emelte kezét az istenekhez, s kért tőlük segítséget, ezek örömrivalgással szórták szét a tömegeket, tépték le az emberekről a ruhát, s rabolták el a fiatal nőket. Csatlakoztak hozzájuk a már régen Rómában szolgáló rabszolgák, nyomorult ágrólszakadtak, akiknek testét a gyapjú ágyékkötőn kívül semmiféle ruházat sem takarta, a sikátorok ijesztő alakjai, akiket nappal jóformán sosem lehetett látni az utcákon, sőt nem is gondolta volna az ember, hogy Rómában ilyenek is vannak. Ez az ázsiaiakból, afrikaiakból, görögökből, thrákokból, germánokból és britannokból álló, s mindenféle nyelven ordítozó, megveszekedett vad tömeg szinte őrjöngött, mert úgy érezte, hogy elérkezett a pillanat, amikor sokévi szenvedésért kárpótolhatja magát. E hullámzó tömeg között a tűzvész és a nap fényében megcsillantak a praetorianusok sisakjai, ugyanis az ő védelmük alá menekült a nyugodtabb lakosság, s több helyen kénytelenek is voltak fegyveresen rajtaütni a nekivadult csőcseléken.

Vinicius sok haddal bevett várost látott életében, de sohasem volt része olyan látványban, ahol a kétségbeesés, a könny, a sóhajok, a vad öröm, az őrült tombolás, a veszett düh és az elvadult indulatok ilyen mérhetetlen zűrzavarban keveredtek volna össze. S e tébolyultan hullámzó emberi tömeg fölött tombolt a tűzvész, a halmokon égett a világ legnagyobb városa, tüzes leheletet árasztva ebbe a zűrzavarba, s beborítva a kék eget teljesen elfödő füsttakaróval. Az ifjú tribunus a legnagyobb erőfeszítéssel s minden pillanatban életét kockáztatva jutott el végre a Porta Appiához, de itt látta, hogy a Porta Capena negyeden át nem juthat el a városba, nemcsak a tolongás, hanem a rettenetes hőség miatt sem, amely a kapun belül rezgésbe hozta az egész levegőt. A Porta Trigemina melletti híd a Bona Dea templommal szemben akkor még nem volt meg, ha tehát el akart jutni a Transtiberisre, be kellett nyomulnia a Sublicius-hídig,^[129] vagyis el kellett haladnia az Aventinus mellett, egy lángtengerbe borult városrészen át. Ez pedig teljességgel lehetetlen volt. Vinicius belátta, hogy vissza kell mennie Ustrinumi felé, ott le kell kanyarodnia a Via Appiáról, a város alatt át kell kelnie a folyón, s úgy eljutnia a Via Portuensisre, amely egyenesen a Transtiberisre vezet. Ez sem volt könnyű dolog, főleg a Via Appián uralkodó s egyre növekvő zűrzavar miatt. Ott legfeljebb karddal vághatott volna magának utat, de neki nem volt fegyvere, hiszen Antiumból úgy indult el, ahogyan a tűzvész híre érte a Caesar villájában. De Mercurius forrásánál találkozott egy ismerős centurióval, aki néhány tucat embere élén őrizte a templom területének bejáratát. Ennek megparancsolta, hogy kövesse, az pedig, felismervén a tribunust és augustinust, nem mert a parancsnak ellene szegülni.

Vinicius maga vette át a csapat parancsnokságát, s e pillanatra elfelejtve Pálnak a felebaráti szeretetről szóló tanítását, olyan lendülettel nyomta maga előtt a tömeget, hogy jaj volt mindenkinek, aki idejében félre nem állt az útból. Átkok és kőzápor kísérték, de ő ezzel mit sem törődve csak arra törekedett, hogy minél előbb kijusson a szabadabb helyre. De hát csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett előbbre jutni. Akik már tábort ütöttek, nem akartak letérni az útról, s hangosan átkozták Caesart és a praetorianusokat. Néhol a tömeg fenyegető magatartást tanúsított. Viniciusnak olyan hangok jutottak fülébe, melyek Caesart vádolták Róma felgyújtásával. Nyíltan halállal fenyegették Nerót is meg Poppaeát is. "Sannio!", "Histrio!",^[130] "Anyagyilkos!" kiáltások hallatszottak mindenfelől. Egyesek követelték, hogy dobják a Tiberisbe, mások azt kiabálták, hogy elég volt Róma türelméből. Szemmel látható volt, hogy e fenyegetések nyílt lázadássá fajulhatnak, s ha akad megfelelő vezér, a lázadás bármely pillanatban kirobbanhat. Közben a tömeg veszett dühe a praetorianusok ellen fordult, akik azért sem bírtak kijutni a tolongásból, mert az utat eltorlaszolták a tűzvészből hevenyében kimentett holmik: élelmiszerrel telt hordók és ládák, értékesebb bútorok, edények, gyermekbölcsők, ágynemű, szekerek és kézi hordágyak nagy tömegei. Itt is, ott is összeütközésre került a sor, de a praetorianusok hamarosan elbántak a fegyvertelen csőcselékkel.

Nagy üggyel-bajjal átvágtak a Via Latinán, Numicián, Ardeatinán, Lavinián és Ostiensisen, s a villákat, kerteket, temetőket és templomokat megkerülve, végül eljutottak a Vicus Alexandri nevű városkához, amely mögött átkeltek a Tiberisen. Ott már szabadabban lehetett mozogni, s kevesebb volt a füst is. Menekültek itt is bőven akadtak, s ezektől Vinicius megtudta, hogy a Transtiberisen csak néhány utcára terjedt át a tűzvész, de bizonyos, hogy ez a városrész sem menekül meg, mert vannak, akik szándékosan gyújtogatnak, s nem engedik a tüzet oltani, mondván, hogy parancsra cselekesznek. Az ifjú tribunusnak most már semmi kétsége nem volt afelől, hogy valóban Caesar gyújtatta fel Rómát, s a tömeg bosszúszomja jogos és igazságos. Mi egyebet tehetett volna Mithridates vagy bárki Róma legádázabb ellenségei közül? A mérték betelt, az őrület nagyon is vadállati méreteket öltött, s vele szemben az emberi élet nagyon is lehetetlenné vált. Vinicius hitte is, hogy ütött Nero órája, s hogy az összeomló város romjainak maguk alá kell temetniük ezt a bohóc-szörnyeteget, minden gonosztettével együtt. Ha akadna egy elég bátor férfiú, aki a kétségbeesett tömeg élére állna, ez órákon belül be is következhetnék. Erre merész gondolatok suhantak át Vinicius bosszúvágyó fején. Hátha ő tenné meg? A Vinicius-nemzetséget, mely a legutóbbi időkig a consulok egész sorát mutathatta fel, Róma-szerte ismerték. A tömegnek csak név kellett. Hiszen már Pedanius Secundus négyszáz rabszolgájának halálra ítélése miatt is majdnem lázadásra és belháborúra került sor, hát még mi történhetnék ma, e rettenetes szerencsétlenség miatt, hiszen ez csaknem minden csapást felülmúl, amely Rómát az utolsó nyolc évszázad alatt érte. Aki fegyverbe szólítja a quiriseket - gondolta Vinicius -, az kétségkívül megbuktatja Nerót, s maga ölti fel a bíbort. Miért ne tenné hát meg ő? Hiszen ügyesebb, erősebb és fiatalabb volt a többi augustianusnál... Nero az ország szélein állomásozó harminc légiónak parancsol ugyan, de vajon ezek a légiók és vezéreik is nem háborodnak-e fel Róma és templomainak felgyújtása miatt?... S ebben az esetben ő, Vinicius, Caesar lehetne. Hiszen az augustianusok között suttogták, hogy egy bizonyos jövendőmondó Othónak jósolta meg a caesari bíbort. Miért lenne ő rosszabb, mint Otho? Talán Krisztus is segítené isteni erejével. Hátha Ő sugalmazza ezt? "Bárcsak úgy volna!" - sóhajtotta Vinicius lelke mélyén. Bosszút állana Nerón Lygia veszedelme és saját nyugtalansága miatt, bevezetné az igazságosság és az igazság uralmát, a Krisztus tanait elterjesztené az Euphratestől Britannia ködös partjaiig, s Lygiát is bíborba öltöztetné, s a föld úrnőjévé tenné.

De e gondolatok, melyek úgy robbantak ki fejéből, mint egy szikrakéve az égő házból, ki is aludtak, mint a szikrák. Mindenekelőtt Lygiát kellett megmenteni. Most közelről látta a csapást, tehát ismét erőt vett rajta a félelem, s e tűz és füsttenger láttára a szörnyű valósággal való találkozástól teljesen kihamvadt szívében az a nagy bizalom, amellyel hitte, hogy Péter apostol megmenti Lygiát. Másodszor is megszállta a kétségbeesés, amikor tehát kijött a Via Portuensisre, amely egyenesen a Transtiberisre vezetett, csak a kapunál ocsúdott fel, ahol megismételték neki, amit már az előbb a menekültektől is hallott, hogy a Transtiberis túlnyomó részére még nem terjedt ki a tűz, bár a lángok néhány helyen már átcsaptak a folyó túlsó partjára.

De a Transtiberis is tele volt füsttel és menekülő tömegekkel, amelyeken át nehéz volt behatolni a városrész belsejébe, mert itt az embereknek több idejük lévén, több holmit mentettek ki házaikból. Magát a Via Portuensis főútvonalát is eltorlaszolták, Augustus naumachiája^[131] körül pedig egész halmokban hevertek ezek a holmik. A keskenyebb sikátorok, amelyekben sűrűbben meggyülemlett a füst, valósággal megközelíthetetlenek voltak. A lakosok ezrével menekültek belőlük. Vinicius riasztó képeket látott útközben. Olykor két ellentétes irányból hömpölygő emberáradat a szűk átjáróban találkozva kölcsönösen egymásnak esett, s halálos harcot vívott egymással. Az emberek verekedtek, s egyik a másikán taposott végig. A családok széjjelszakadtak a nagy zűrzavarban, anyák kétségbeesve hívták gyermekeiket. Vinicius haja szála az égnek meredt a gondolatra, hogy mi történhetett a tűzvészhez közelebb eső helyeken.

A kiáltozások és zaj közepette nehéz lett volna kérdezősködni, vagy a hívást meghallani. Időnként a folyó túlsó partja felől újabb fekete és olyan súlyos füstgomolyagok zúdultak át, hogy közvetlenül a föld felszíne fölött hömpölyögtek, s házakat, embereket és tárgyakat úgy eltakartak, mint ahogy az éjszaka sötétje eltakar mindent. De a tűzvész indította szél szerteoszlatta őket, s ilyenkor Vinicius előbbre juthatott a sikátor felé, amelyben Linius háza állt. A júliusi nap heve meg az égő városrészekből áradó hőség elviselhetetlen volt. A füst csípte a szemet, a tüdő nem kapott levegőt. Akik eleinte otthon maradtak, abban reménykedve, hogy a tűzvész nem terjed át a folyón, most szintén elhagyták házaikat, s így a tolongás óráról órára fokozódott. A Viniciust kísérő praetorianusok hátramaradtak. A nagy tolongásban valaki egy kalapáccsal megsebesítette lovát, s az most felkapkodta véres fejét, s fel-felágaskodva, megtagadta az engedelmességet. Díszes tunikájáról megismerték az augustianust, s azonnal hangzottak a kiáltások: "Halál Neróra és gyújtogatóira!" A helyzet fenyegető és veszedelmes volt, mert száz meg száz kar nyúlt ki Vinicius felé, de a megbokrosodott ló az embereken végigtiporva elragadta, s ugyanakkor újabb füsthullám zúdult rá, és sötétségbe borította az utcát.

Vinicius, látva, hogy lóháton nem juthat előbbre, végül is leugrott a lóról, s gyalog iramodott neki, a falak mellett osont tovább, s olykor megvárta, hogy a menekülő tömeg elhaladjon mellette. Lelke mélyén belátta, hogy mindez hiábavaló erőlködés. Lygia talán már nem is volt a városban, talán e pillanatban már útban volt ő is, hogy mentse magát, de hát könnyebb lett volna egy tűt megtalálni a tengerpart fövényében, mint őt ebben a tolongásban és zűrzavarban. Mégis, élete árán is el akart Jutni Linus házáig. Egyszer-egyszer megállt, megdörzsölte szemét. Letépte tunikája szélét, bekötötte orrát s száját, s rohant tovább.

Ahogy a folyóhoz közeledett, a hőség óriási mértékben erősödött. Tudván, hogy a tűz a Circus Maximus környékén tört ki, eleinte úgy vélte, hogy ez a hőség a cirkusz üszkei felől meg a Forum Boarium meg a Velabrum felől árad, amelyek közelben lévén, bizonnyal szintén lángokban álltak. De a forróság már kibírhatatlanná vált. Egy menekülő, mankós öregember, az utolsó azok közül, akikkel Vinicius találkozott, odakiáltotta: "Ne menj a Cestius-híd felé! Az egész sziget ég!" S nem is áltathatta magát tovább. A kanyarulatnál, a Vicus Iudaeorum felé, amelyen Linus háza is állt, az ifjú tribunus a füstfelhőben lángokat pillantott meg: nemcsak a sziget égett, hanem a Transtiberis is, de legalábbis annak az utcácskának a túlsó vége, melyben Lygia lakott.

Vinicius azonban emlékezett rá, hogy Linus házát kert vette körül, amely mögött, a Tiberis felől, nem valami nagy terjedelmű, beépítetlen terület volt. Ez a gondolat új reménnyel töltötte el. A puszta terület elszigetelhette a tüzet. Ebben a reményben rohant tovább, noha minden fuvallat most már nemcsak füstöt, hanem szikrazáport is hozott, amiről tüzet foghatott a sikátor másik vége is, s ez elvághatta volna a visszafelé vezető utat.

Végül azonban a füstfüggönyön át mégis megpillantotta Linus kertjének ciprusfáit. A beépítetlen tér mögött álló házak már égtek, mint megannyi máglya, de Linus kis szigete még érintetlen volt. Vinicius hálás pillantást vetett az égre, aztán közelebb futott a házhoz, pedig már a levegő is égette. Az ajtó be volt hajtva, de ő belökte, és beugrott a házba.

A kertben egy árva lélek sem volt, s a ház is üresnek látszott.

"Hátha elájultak a füsttől meg a hőségtől" - gondolta magában Vinicius.

S nagyot kiáltott:

- Lygia! Lygia!

Mély csend volt a válasz. A csendben csak a távoli tűzvész zaja hallatszott.

- Lygia!

Egyszerre az a komor hang ütötte meg a fülét, amelyet már egyszer hallott ebben a kertben. A közeli szigeten nyilván meggyulladt az Aesculapius temploma közelében lévő vivarium, amelyben a különböző vadállatok s köztük az oroszlánok is ordítani kezdtek rémületükben. Vinicius tetőtől talpig végigborzongott. Íme, most másodszor történik meg, hogy mikor minden gondolata Lygia körül összpontosul, megszólalnak ezek a borzalmas hangok, mint valami nagy szerencsétlenség előhírnökei, mint valami baljós jövendő furcsa jóslata.

De ez csak rövid, pillanatnyi megrázkódtatás volt, mert a tűzvésznek a vadállatok ordításánál is ijesztőbb harsogása arra kényszerítette, hogy egyébre gondoljon. Lygia nem felelt ugyan a hívásra, de azért ott lehetett a fenyegetett házban ájultan vagy a füsttől elkábítva. Vinicius behatolt a ház belsejébe. A kis atrium üres volt, és a füst mindent elhomályosított benne. Kezével a cubiculumba nyíló ajtót tapogatva egy lámpa lobogó fényét pillantotta meg, s közelebb lépve, meglátta a larariumot, amelyen a laresek helyett kereszt volt. E kereszt alatt égett a mécses. A fiatal katekumen^[132] fején villámként cikázott át a gondolat, hogy a kereszt küldi neki e mécsest, s annak világánál találja meg Lygiát, fogta hát a mécsest, s a cubiculumok keresésére indult. Mikor egyet megtalált, félrehúzta a függönyt, bevilágított és széjjelnézett.

De itt sem volt senki. Vinicius mégis bizonyos volt benne, hogy Lygia cubiculumába talált, mert a falba vert szögeken lógott a ruhája, s az ágyon hevert egy capitium, vagyis az a feszes ruhadarab, amelyet a nők közvetlenül a testükön viselnek. Vinicius felkapta, ajkához szorította, aztán karjára vetve sietett a további keresésre. A ház kicsiny volt, tehát rövid idő alatt végignézett minden szobát, még a pincéket is. De sehol sem talált egyetlen élő lelket sem. Napnál is világosabb volt, hogy Lygia, Linus és Ursus e városrész többi lakosával együtt menekültek el a tűzvész elől. "A város kapuin kívül a tömegben kell őket keresnem" - gondolta Vinicius.

Azon sem csodálkozott valami nagyon, hogy a Via Portuensisen nem találkozott velük, mert hiszen elhagyhatták a Transtiberist az ellenkező oldalon, a Vaticanus felé. Mindenesetre legalább a tűztől megmenekültek. Viniciusnak nagy kő esett le a szívéről. Látta ugyan, hogy a menekülés milyen szörnyű veszedelmekkel járt, de Ursus emberfeletti erejére gondolt, s ez újra lelket vert bele "Most már magamnak is menekülnöm kell innen - gondolta magában -, a Domitia kertjén át el kell jutnom Agrippina kertjébe. Ott megtalálom őket. Ott a füst nem olyan rettenetes, mert a szél a szabin hegyek felől fúj."

De most már valóban itt volt a legfőbb ideje, hogy a menekülésre gondoljon, mert a tűzhullám egyre közelebb jött a sziget felől, s a füstgomolyagok csaknem teljesen eltakarták a sikátort. A mécses, amellyel a házban világított, elaludt a léghuzattól.

Vinicius kirohant az utcára, s teljes erejéből futott a Via Portuensis felé, ugyanabban az irányban, amerről idejött, a tűzvész pedig mintha üldözte volna tüzes leheletével, hol újabb és újabb füstfelhőkel borította el, hol a szikrák özönét zúdította rá, melyek lehulltak hajába, nyakába, ruhájára. A tunika már néhány helyen égett rajta, de nem törődött vele, csak futott tovább, mert félt, hogy a füst megfojtja. A szája valóban tele volt az égés és korom ízével, torka és tüdeje pedig égett, mint a tűz. A vér a fejébe tódult, úgyhogy néha mindent vörösnek látott, s már a füstöt is vörösnek nézte. Ekkor azt mondta magában: "Ez élő tűz! Jobb lesz, ha a földre vetem magam, és elpusztulok." A futás egyre jobban fárasztotta. Feje, nyaka és háta verejtékben úszott, s a verejték égette, mint a forró víz. Ha nem emlegeti folyton Lygia nevét, s ha nem lett volna nála Lygia capitiuma, mellyel száját bebugyolálta, összeesett volna. Néhány pillanat múlva azonban már nem látta a sikátort, amelyben futott. Lassanként elvesztette öntudatát, csak azt tudta, hogy menekülnie kell, mert a nyílt mezőn vár rá Lygia, akit Péter apostol neki ígért. S egyszerre valami furcsa, már szinte a halál előtti lázas látomáshoz hasonló biztonság töltötte el, hogy meg kell őt látnia, el kell vennie feleségül, s aztán azonnal meghal.

Most már úgy futott, hogy keresztül-kasul tántorgott az úton, mintha részeg lett volna. S ekkor valami megváltozott az óriási várost átölelő szörnyű tűzvészben. Minden, ami eddig csak izzott, most egyszerre lángtengerként lobbant fel, a szél ugyanis nem hordta már a füstöt, s ami a sikátorokban megrekedt, azt az izzó levegő vad áramlása oszlatta széjjel. Ez a légáramlat most a szikrák millióit lövellte szét, úgy, hogy Vinicius mintha tüzes felhőben futott volna. De jobban látott maga elé, s éppen abban a pillanatban, mikor már majdnem összeesett, megpillantotta a sikátor végét. Ez a látvány ismét új erőt öntött bele. A saroképületet elhagyva, kijutott arra az utcára, amely a Via Portuensis és a Codeta-mező felé vezetett. A szikrák már nem üldözték. Megértette, hogy ha el bír jutni a Via Portuensisig, akkor megmenekül, még ha ájultan esik is össze.

Az utca végén ismét mintha felhőt vett volna észre, amely elfödte a kijáratot. "Ha az füst - gondolta -, akkor már nem jutok át rajta." Végső erejét megfeszítve futott már. Útközben ledobta magáról a tunikát, amely már több helyen izzott, és égette, mint Nessus inge. Teljesen mezítelenül futott, nem volt rajta más, csak Lygia capithima a fején és a száján. Közelebb érve rájött, hogy amit füstnek nézett, az porfelhő volt, amelyből ráadásul még emberi hangok is hallatszottak.

- A csőcselék a házakat fosztogatja - mondta magában.

De a hangok irányába rohant. Hiszen ott emberek vannak, akik segítséget nyújthatnak neki. Ebben a reményben, mielőtt még odaért volna, torkaszakadtából segítségért kiabált. De ez már az utolsó erőfeszítése volt: a szeme előtt még jobban elvörösödött minden, lélegzete elakadt, csontjaiban elernyedt az erő, s összeesett.

Mégis meghallották, vagy inkább meglátták, s két ember vízzel telt csöbrökkel sietett segítségére. Vinicius összeesett ugyan a kimerültségtől, de eszméletét nem vesztette el, most hát megragadta a csöbröt, s félig kiitta a vizet.

- Köszönöm - mondta -, állítsatok fel, tovább már elmegyek magam!

A másik munkás fejére öntötte a vizet, s mind a kettő nemcsak lábra állította, hanem elvitte egy másik csoporthoz, azok pedig körülfogták, s gondosan megvizsgálták, nem szenvedett-e nagyobb sérülést. Ez a gondoskodás ámulatba ejtette Viniciust.

- Emberek, kik vagytok ti? - kérdezte.

- Leromboljuk a házakat, hogy a tűzvész ne terjedhessen át a Via Portuensisre - felelte az egyik munkás.

- Segítségemre siettetek, mikor már összeestem. Köszönöm.

- Nekünk nem szabad megtagadnunk a segítséget - felelt néhány hang.

Ekkor Vinicius, aki eddig reggel óta egyebet sem látott, mint fékevesztett tömeget és fosztogatást, figyelmesebben megnézte a körülötte állók arcát, s így szólt:

- Jutalmazzon meg érte... Krisztus.

- Dicsőség nevének! - felelték azok karban.

- Linus? - kérdezte Vinicius.

De tovább nem kérdezhette, s a választ sem hallhatta, mert a megindultságtól és a kiállott fáradalmaktól elájult. Csak a Campus Codetanuson egy kertben tért magához, ahol néhány férfi és nő állta körül. Mikor ismét meg bírt szólalni, első kérdése ez volt:

- Linus hol van?

Eleinte nem kapott választ, de aztán egy ismerősnek vélt hang így szólt:

- A Porta Nomentanán túl... az Ostrianumba ment... két nap óta... Békesség neked, perzsák királya.

Vinicius feltámaszkodott, majd felült, s váratlanul Chilont pillantotta meg maga mellett.

A görög pedig folytatta:

- Házad bizonyára leégett, uram, mert a Carinae lángokban áll, de te mindig gazdag maradsz, akár Midas.^[133] Ó, micsoda szerencsétlenség! A keresztények, ó, Serapis fia, régóta megjósolták, hogy tűz emészti meg ezt a várost... Linus pedig, Iuppiter leányával együtt az Ostrianumban van... Ó, micsoda szerencsétlenség zúdult erre a városra!...

Vinicius megint rosszul lett.

- Láttad őket? - kérdezte.

- Láttam, uram!... Hála legyen Krisztusnak és minden isteneknek, hogy jó hírrel hálálhattam meg sok jóságodat. De az égő Rómára esküszöm, hogy még ezután is meghálálom!

Kezdett sötétedni, de a kertben nappali világosság volt, mert a tűzvész még erősödött. Mintha már nem is egyes városrészek, hanem a város egész terjedelmében égne. Ameddig a szem ellát, az ég mindenütt vörös volt, s vörös éjszaka borult a világra.

Az égő város vörös fénye széltében-hosszában elöntötte az egész eget. A hegyek mögül felbukkant a nagy telihold, a tűz fényétől csakhamar lángba borult, olyan lett, mint az izzó réz, s mintha ámulva szemlélte volna a világ e pusztuló fővárosát. Az ég rózsaszínre festett térségeiben a csillagok is rózsaszínben fénylettek, de a közönséges éjszakákkal ellentétben most a föld világosabb volt, mint az égbolt. Róma, mint egy óriási máglya, megvilágította egész Campaniát. A vörös fény világánál látszottak a távolabbi hegyek, városok, villák, templomok, szobrok és a környékbeli hegyekből a város felé összefutó vízvezetékek, rajtuk pedig az emberek rajai, akik vagy a veszedelem elől, vagy azért gyülekeztek oda, hogy a tűzvészt jobban láthassák.

Közben pedig a rettenetes elem egyre újabb városrészeket hódított meg. Semmi kétség nem volt aziránt, hogy bűnös kezek gyújtogatnak a városban, mert minduntalan újabb tüzek lobbantak fel a fő tűzfészektől messze eső helyeken. A dombokról, amelyeken Róma épült, a láng mint a tenger árja hömpölygött lefelé az öt-hat emeletes házakkal sűrűn beépített völgyekbe, de ezek emellett még tele voltak elárusító bódékkal, a különböző látványosságok számára alkalomszerűen felállított hordozható fa-amphitheatrumokkal, fa-, olaj-, gabona- és dióraktárakkal is. Itt halmozták fel a fenyőtobozkészleteket, melyeknek magvával táplálkozott a szegénynép, meg a ruhaneműeket, amelyeket időnként a Caesarok kegyéből kiosztottak a szűk sikátorokban tanyázó csőcseléknek. Ott a tűzvész, elegendő táplálékra találva, sorozatos robbanásokká erősödött, s hallatlan gyorsasággal harapózott el egész utcák hosszat.

A városon kívül táborozó vagy a vízvezetékeken álldogáló emberek a lángok színéről találgatták, hogy mi ég. A szörnyű légáramlat időnként ezer- és milliószám hordta ki a lángtengerből az izzó dió- és mandulahéjat, s hirtelen felrepítette a magasba, mint megannyi fénylő lepkerajt, aztán ropogva pattogtak szét a levegőben, vagy a légáramlattól hajtva egyre újabb városrészekre, vízvezetékekre és a várost környező mezőkre hullottak. A mentésnek még a gondolata is képtelenségnek látszott, ezzel szemben a zűrzavar nőttön-nőtt, mert míg egyfelől a városi lakosság az összes kapukon át menekült ki a városból, másfelől a tűzvész ezrével vonzotta a környékbeli városkák lakosait, a parasztságot, sőt a campaniai félvad pásztorokat is, akiket még a rablási lehetőségek is csalogattak.

A "Rómának vége!" kiáltás el nem halt a tömeg ajkán, a város pusztulása pedig akkoriban mintha egyértelmű lett volna a római uralom végével és minden olyan kötelék felbomlásával, amelyek eddigelé a lakosságot egyetlen egésszé forrasztották össze. A csőcselék rabszolgákból és jövevényekből álló többsége tehát helyenként fenyegető magatartást tanúsított, hiszen ezek számára egyáltalán nem volt fontos Róma uralma, s egy fordulat csak megszabadíthatta volna őket bilincseiktől. Az erőszakoskodás és a rablás mind nagyobb méreteket öltött. Azt lehetett hinni, hogy már csak a pusztuló város látványa bilincseli le az emberek figyelmét, fékezi egyelőre a mészárlás kirobbanását, ami azonban nyomban megtörténik, amint a város üszkös romhalmazzá válik. A rabszolgák százezrei elfelejtették már, hogy Rómának falain és szentélyein kívül van még néhány tucat légiója is a világ minden részében - s mintha már csak a jelszót és a vezért várták volna. Már Spartacus nevét is emlegették, de hát Spartacus már nem volt, viszont a polgárok kezdtek tömörülni és fegyverkezni, ki hogyan tudott. Minden kapuban a legborzalmasabb hírek járták. Egyesek azt állították, hogy Iuppiter parancsára Vulcanus pusztítja a várost a föld alól feltörő tűzzel; mások azt bizonygatták, hogy ez Vesta istenasszony bosszúja Rubria Vesta-szűzért. Akik ezt szentül elhitték, nem voltak hajlandók a várost menteni, csak a templomokat ostromolták, s az istenektől könyörögtek irgalmat. De a legjobban elterjedt hír szerint Caesar gyújtatta fel a várost, hogy megszabaduljon a Suburrából terjedő szagoktól, és Neronia néven új várost építtethessen. Erre veszett düh fogta el az embereket, s ha - amint Vinicius gondolta - akadt volna vezér, aki kihasználta volna a gyűlöletnek ezt a kirobbanását, akkor évekkel korábban ütött volna Nero utolsó órája.

Azt is beszélték, hogy Caesar megőrült, s a praetorianusoknak és gladiátoroknak megparancsolta, hogy rohanják meg a népet, s rendezzenek általános vérfürdőt. Voltak, akik az összes istenekre esküdtek, hogy a Rőtszakállú parancsára valamennyi vivariumból kieresztették a vadállatokat. Az utcákon láttak égő sörényű oroszlánokat, megveszekedett elefántokat s embertömegeken gázoló vadbivalyokat. S ebben volt is némi igazság, mert néhány helyen az elefántok, a közeledő tűzvésztől megrémülve, széjjelzúzták a vivariumot, s a szabadba jutva, vad rémületben száguldottak a tűzvésszel ellentétes irányban, viharként törve-zúzva mindent, ami útjukba akadt. A közhír sok tízezerre becsülte a tűzben elpusztult emberek számát. S valóban, nagyon sokan pusztultak így el. Voltak, akik elvesztették egész vagyonukat vagy legkedvesebb szeretteiket, s kétségbeesésükben önként vetették magukat a lángok közé. Másokat a füst fojtott meg. A város közepén, egyfelől a Capitolinus, másfelől a Quirinalis és Viminalis, valamint az Esquilinus között, éppen úgy, mint a Palatinus- és a Caelius-domb között, ahol a legsűrűbben beépített utcák voltak, a tűzvész egyszerre annyi helyen tört ki, hogy népes embercsoportok, amint az egyik irányba menekültek, az ellenkező irányból váratlanul újabb lángfalba ütköztek, s a legborzalmasabb halállal pusztultak el ebben a tűzárban.

Az ijedtségtől már nem tudták, hogy a tébolyult zűrzavarban merre meneküljenek. Az utakat eltorlaszolta s számos helyen valósággal elzárta a menekültek felhalmozott holmija. Akik a fórumokra és terekre menekültek, vagy oda, ahol később Plavius amphitheatruma épült, akik a Föld temploma, Lívia porticusa és feljebb Iuno és Lucina temploma vagy a Clivus Virbius és a régi Porta Esquilina között kerestek oltalmat, azokat minden oldalról körülfogta a lángtenger, s a gyilkos hőségtől pusztultak el. Ahova a láng már nem jutott el, később száz meg száz szénné égett holttestet találtak, bár a szerencsétlenek több helyen is fölszaggatták a kőlapokat, s félig földbe ásták magukat, hogy a hőségtől meneküljenek. A belvárosban lakó családok közül úgyszólván egyik sem menekült meg teljes számban, ezért aztán a falak hosszában, minden kapuban és minden úton hallatszott a tolongásban elveszett vagy a tűzben elpusztult szeretteik nevét kiáltozó asszonyok kétségbeesett jajgatása.

S így, míg egyesek könyörületért esedeztek az istenekhez, mások káromlással emlegették neveiket a rettenetes pusztulásban. Látni lehetett öregembereket, amint Iuppiter Liberator temploma felé kinyújtott kézzel kiáltozták: "Te vagy a megmentő, mentsd hát meg oltárodat és városodat!" Az elkeseredés azonban mindenekelőtt a régi római istenek ellen irányult, akiknek - a lakosok felfogása szerint - a többi isteneknél jobban kellett őrködniük a város fölött, mivel pedig erőtleneknek bizonyultak, az emberek kigúnyolták őket. Ellenben megtörtént, hogy mikor a Via Asinarián feltűnt az egyiptomi papok egy csoportja, amint a Porta Caelimontana környékén levő templomából kimentett Isis-szobrot szállították el, a tömeg a kíséret közé elegyedett, beállt a szekeret húzó emberek közé, elhúzták azt egészen a Porta Appiáig, s a szobrot megragadva, elhelyezték Mars templomában, s ugyanakkor a templom papjait, akik ellenkeztek velük, alaposan elverték. Más helyeken Serapishoz, Baalhoz vagy Jehovához kiáltottak, kinek hívei a Suburra és a Transtiberis környéki sikátorokból kitódulva, jajgatással és kiáltozással töltötték meg a fal tövében elterülő mezőket. Ezekben a kiáltozásokban azonban mintha a diadal hangjai is megrezdültek volna. Ezért aztán, mikor a lakosság közül némelyek a kórushoz csatlakoztak, s "A világ urá"-t dicsőítették, mások felháborodva igyekeztek ezt az örvendező zajt erőszakkal is elnémítani. Máshol javakorabeli férfiak, aggastyánok, nők és gyermekek furcsa, ünnepélyes éneke hallatszott, melynek értelmét nem lehetett ugyan felfogni, de minduntalan ezek a szavak ismétlődtek benne: "Íme, jön a bíró a harag és pusztulás napján." A hullámzó, álmatlan emberi áradat így fogta körül háborgó tengerként a lángokban álló várost.

De sem a kétségbeesés, sem a káromlás, sem az ének nem használt semmit. Úgy látszott, hogy a csapás ellenállhatatlan, teljes és kérlelhetetlen, mint maga a Végzet. Pompeius amphiteatruma mellett tüzet fogtak a kender- és kötélraktárak. A cirkuszokban, arénákban és a mérkőzésekhez alkalmazott mindenféle gépekhez rengeteg kötélre volt ugyanis szükség. S ugyanott tüzet fogtak azok a csatlakozó épületek is, amelyekben a kötelek kenéséhez használt szurokkal telt hordókat tartották. Ezt az egész városrészt, a mögötte elterülő Marsmezővel együtt, a tűzvész néhány órán át olyan világossárga fénnyel árasztotta el, hogy a rémülettől félig öntudatlan nézők egy ideig azt hitték, hogy az általános felfordulásban az éjjel és nappal rendje is felborult, s most nappali fényt látnak. De később az egyöntetű vörös fény a lángok minden másféle színét elnyomta. A lángtengerből mintha óriási szökőkutak és lángoszlopok csapkodtak volna fel az izzó égbolt felé, s odafent tüzes pamatokká és tollakká szakadoztak széjjel, melyeket elkapott a szél, s szikrázó aranyos fonalakká és hajszálakká hasogatva vitte a távoli Campania fölött egészen az albai hegyekig.

Az éjszaka egyre világosabb lett, s a levegő mintha nemcsak fénnyel, hanem lánggal is megtelt volna. A Tiberis szinte élő tüzet hömpölygetett. A szerencsétlen város egyetlen pokollá változott. A tűzvész egyre nagyobb területeket kerített hatalmába, rohammal vette be a dombokat, széjjelömlött a síkságokon, elárasztotta a völgyeket, tombolt, zúgott és mennydörgött.

Macrinus, a takács, akinek házába Viniciust bevitték, megmosta őt, ellátta ruhával, megvendégelte, s a fiatal tribunus, miután teljes erejét visszanyerte, kijelentette, hogy még az éjjel elindul Linus keresésére. A keresztény Macrinus megerősítette Chilon szavait, hogy Linus, Clemens főpappal együtt, az Ostrianumba ment, ahol Péter apostol az új hit követőinek népes csoportját készült megkeresztelni. E városrészben lakó keresztények mind tudták, hogy Linus két nap óta egy Gaius nevű emberre bízta házát. Ez Vinicius számára elég bizonyíték volt amellett, hogy sem Lygia, sem Ursus nem maradt a házban, és hogy nekik is az Ostrianumba kellett menniük.

Ettől a gondolattól nagyon megkönnyebbült. Linus öregember volt, akinek nehéz lett volna naponta eljárni a Transtiberisről a távoli Porta Nomentanához, s onnan vissza a Transtiberisre, valószínű tehát, hogy arra a néhány napra a falakon kívül, egyik ottani hitsorsosánál szállt meg, s vele együtt Lygia és Ursus is. Ily módon elkerülték a tűzvészt, amely nem is terjedt át az Esquilinus túlsó lejtőjére. Vinicius mindebben Krisztus rendelését látta; maga fölött érezte oltalmát, szíve az eddiginél sokkal nagyobb szeretettel telt meg iránta, s megesküdött, hogy egész életével hálálja meg a kegy látható jeleit.

De annál sürgősebb volt neki, hogy átjusson az Ostrianumba. Megtalálja Lygiát, megtalálja Iinust, megtalálja Pétert, s elviszi őket valahova, valamelyik távoli birtokára, akár Szicíliába is. Íme, Róma ég, s néhány nap múlva nem marad belőle más, mint egy halom üszkös hamu, minek maradjanak hát itt e veszedelemben, a fékevesztett lakosság között? Ott a fegyelmezett rabszolgák egész csapata veszi majd őket körül, ott teljes lesz a csend, s nyugodtan élnek majd Péter áldásával, Krisztus védőszárnyai alatt. Most már csak találja meg őket.

Ez azonban nem volt könnyű dolog. Vinicius emlékezett rá, milyen nagy nehézségek árán jutott el a Via Appiáról a Transtiberisre, s milyen kerülőket kellett tennie, hogy eljusson a Via Portuensisre, most hát elhatározta, hogy az ellenkező oldalról kerüli meg a várost. A Via Triumphalison, a folyó mentén haladva, el lehetett jutni a Pons Aemiliusig, onnan pedig a Pincius-hegyet megkerülve, a Marsmező hosszában, Pompeius, Lucullus és Sallustius kertje mellett át lehetett hatolni a Via Nomentanára. Ez volt a legrövidebb út, de sem Macrinus, sem Chilon nem tanácsolta, hogy nekivágjon. A tűzvész ugyan még nem terjedt ki erre a városrészre, de a piacokat és utakat teljesen eltorlaszolhatták az emberek és poggyászaik. Chilon azt tanácsolta, hogy az Ager Vaticanuson át menjen el a Porta Flaminiáig, ott keljen át a folyón, s a falakon kívül menjen tovább Acilius kertje mögött a Porta Salaria felé. Vinicius pillanatnyi habozás után elfogadta ezt a tanácsot.

Macrinusnak ott kellett maradnia, hogy a házat őrizze, de gondoskodott két öszvérről, amelyeket Lygia is használhatott a további utazásnál. Egy rabszolgát is akart küldeni, de Vinicius elhárította, gondolván, hogy - amint már korábban is megtörtént - az első praetorianus csapat élére áll.

S kis idő múlva Chilonnal együtt elindult a Pagus Ianiculensisen át a Via Triumphalis felé. A nyílt helyeken itt is táborok voltak, de ezeken már könnyebb volt keresztülhatolniuk, mert a lakosság nagyobb része a Via Portuensisen át a tenger felé menekült.

A Porta Septimán túl a folyó és Domitia pompás kertje között haladtak, melynek hatalmas ciprusai úgy vöröslöttek a tűzvész fényétől, mintha alkonypírban fürödtek volna. Az út itt mintha szabadabb lett volna, csak időnként kellett megküzdeniük a szemben haladó parasztok áradatával. Vinicius, ahogy csak lehetett, hajszolta öszvérét, Chilon pedig közvetlenül a nyomában haladva, az egész úton füstölgött magában:

- Íme, a tűzvész elmaradt mögöttünk, s most a hátunkat melegíti. Ezen az úton éjszaka még sohasem volt ilyen világos. Ó, Iuppiter! Ha nem zúdítasz záport erre a tűzre, akkor világos, hogy nem szereted Rómát. Emberi erő ezt el nem oltja. Egy ilyen város, amelyet egész Görögország és az egész világ szolgált! S most minden jöttment görög itt pörkölheti babját a város tüzes üszkein! Ki hitte volna!... Nem lesz már Róma, nem lesznek római urak... S akinek kedve támad a kihűlt üszkökön fütyörészve sétálni, az bátorsággal megteheti. Ó, istenek! Egy ilyen város üszkein fütyülni, mely az egész világ ura volt! Melyik görög vagy pláne barbár gondolhatta volna ezt?... S íme, mégis lehet fütyülni, mert egy rakás hamu akár pásztortűzből, akár egy nagyváros pusztulásából származik, csak egy rakás hamu marad, amelyet előbb-utóbb elhord a szél.

Így beszélgetve, meg-megfordult a tűzhullámok felé, s arca egyszerre örömet és haragot fejezett ki. Aztán folytatta:

- Pusztul! Pusztul! S többé nem lesz a világon. Hova fogja most küldeni a világ a maga gabonáját, olaját és pénzét? Ki fogja kifacsarni számára aranyát és könnyét? A márvány nem ég el, de a tűzben szétporlad. A Capitolium, a Palatinus rommá lesz. Ó, Iuppiter! Róma olyan volt, mint a pásztor, az egyéb népek pedig mint a juhok. Ha a pásztor megéhezett, levágott egy juhot, megette a húsát, neked pedig, istenek atyja, a juhbőrt adta áldozatul. Ó, fellegek ura, ki fog most juhot vágni, s kinek a kezébe helyezed a pásztorbotot? Mert Róma ég, atyám, olyan alaposan, mintha magad gyújtottad volna fel mennyköveiddel.

- Siess! - sürgette Vinicius. - Mit művelsz ott?

- Siratom Rómát, uram - felelte Chilon. - Ilyen isteni város!...

Egy darabig szótlanul haladtak, s a tűzvész zúgását és a madárszárnyak csattogását hallgatták. Rengeteg galamb fészkelt Campania városkáiban és villáiban, s ezek, valamint mindenféle tengerparti és környékbeli mezei madár is, a tűzvész fényét napfénynek nézve, csapatostul vakon röpültek a tűzbe.

Elsőnek Vinicius törte meg a csendet:

- Hol voltál, mikor a tűz kitört?

- Euricius barátomhoz igyekeztem, akinek boltocskája van a Circus Maximus mellett, s éppen Krisztus tanain gondolkoztam, mikor kiáltozni kezdtek, hogy tűz van. Az emberek a cirkusz mellett gyülekeztek menteni, meg kíváncsiságból is, de mikor a tűz átcsapott a cirkuszra, és több más helyen is fellobbant, már a magunk mentésére kellett gondolnunk.

- Láttál embereket, akik csóvákat dobáltak a házakra?

- Mi mindent láttam én, ó, Aeneas unokája! Láttam embereket, akik karddal vágtak maguknak utat a tömegben, láttam ütközeteket és a kövezeten széttaposott emberi beleket. Ah, uram, ha láttad volna, azt hitted volna, hogy a barbárok foglalták el Rómát, s vérfürdőt rendeznek. Az emberek körülöttem azt kiabálták, hogy itt a világ vége. Némelyek elvesztették fejüket, s a menekülésről lemondva, bambán várták, hogy a lángtenger elnyelje őket. Mások megtébolyodtak, megint mások üvöltöttek kétségbeesésükben, de láttam olyanokat is, akik örömükben üvöltöttek, mert sok rossz ember van a világon, uram, akik nem tudják értékelni enyhe uralkodásotok jótéteményeit s azokat a helyes törvényeket, amelyek alapján mindenkitől elveszitek, amije van, és eltulajdonítjátok magatoknak. Az emberek nem tudnak megbékélni az istenek akaratával!

Viniciust sokkal jobban elfoglalták saját gondolatai, semhogy észrevette volna a Chilon szavaiban rezgő gúnyt. Egész testét megborzongatta a gondolat, hogy Lygia itt lehetett abban a kavarodásban, azokban a rettenetes utcákban, ahol kitaposták az emberek belét. Ezért, noha már tízszer elkérdezett mindent, amit az tudhatott, újból faggatni kezdte:

- S őket tulajdon szemeddel láttad az Ostrianumban?

- Tulajdon szememmel, ó, Venus fia. Láttam a szüzet, a jó lygiust, a szent életű Linust meg Péter apostolt.

- A tűzvész előtt?

- A tűzvész előtt, ó, Mithras!

De Vinicius nem volt biztos benne, hogy Chilon nem hazudik-e, megállította hát öszvérét, fenyegetően ránézett, s megkérdezte:

- Mit kerestél te ott?

Chilon zavarba esett. Igaz, hogy mint annyian mások, ő is azt hitte, hogy Róma pusztulásával a római uralomnak vége, de egyelőre egyedül volt itt Viniciusszal, s eszébe jutott, milyen rettenetes fenyegetésekkel tiltotta meg neki, hogy a keresztények, főleg pedig Linus és Lygia után leselkedjék.

- Uram - mondta -, miért nem hiszed, hogy szeretem őket? Úgy van! Az Ostrianumban voltam, mert már félig keresztény vagyok. Pyrrhon megtanított rá, hogy az erényt többre becsüljem a filozófiánál, tehát egyre jobban kívánkozom az erényes emberek után. Emellett, uram, szegény ember vagyok, s míg te, ó, Iuppiter, Antiumban mulattál, gyakran éheztem könyveim fölött, így hát odaültem az Ostrianumban a fal tövébe, mert a keresztények, jóllehet maguk is szegények, több alamizsnát osztogatnak, mint Róma többi lakói együttvéve.

Ezt az okot Vinicius elegendőnek tartotta, tehát most már szelídebben kérdezte:

- S nem tudod, Linus hol szállt meg arra az időre?

- Egyszer már rettenetesen megbüntettél, uram, kíváncsiskodásomért - felelte a görög.

Vinicius elhallgatott, s továbbmentek.

- Uram. - szólalt meg Chilon kisvártatva -, nem találnád meg a leányzót, ha én nem lennék, de ha megtaláljuk, nem feledkezel meg a szegény bölcsről?

- Kapsz egy házat szőlőskerttel Ameriola mellett - felelte Vinicius.

- Köszönöm, ó, Hercules! Szőlőskerttel?... Köszönöm!

- Úgy van, szőlőskerttel!

Most elhaladtak a Vaticanus halmai mellett, melyek vörösen fénylettek a tűztől de a Naumachián túl jobbra fordultak, hogy a Campus Vaticanust átszelve elérjék a folyót, s azon átkelve, a Porta Flaminiát. Chilon hirtelen visszarántotta öszvérét, s megszólalt:

- Uram, nagyszerű ötletem támadt.

- Beszélj - biztatta Vinicius.

- A Ianiculus-halmok és a Vaticanus között, Agrippina kertje mögött föld alatti vermek vannak, amelyekből Nero cirkuszának építéséhez bányászták ki a követ és a homokot. Hallgass meg uram! A zsidók, akik tömegesen laknak a Transtiberisen, a legutóbbi időkben rettenetesen kezdték üldözni a keresztényeket. Emlékszel, még az isteni Claudius idejében olyan zavargások voltak ott, hogy Caesar kénytelen volt kiűzni őket Rómából. Ma, hogy visszajöttek, s az Augusta oltalma alatt biztonságban érzik magukat, annál jobban zaklatják a keresztényeket. Én tudom, mert láttam! Semmiféle edictumot nem adtak ki a keresztények ellen, de a zsidók azzal vádolják őket a város praefectusa előtt, hogy gyermekeket gyilkolnak, szamarat imádnak, s a senatus által el nem ismert tanokat hirdetnek, de ők maguk is verik őket, s olyan makacsul támadják imaházaikat, hogy a keresztények kénytelenek elrejtőzni előlük.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Vinicius.

- Azt, uram, hogy a Transtiberisen nyílt zsinagógák vannak, de a keresztényeknek, ha az üldözést el akarják kerülni, bujkálva kell imádkozniuk, s elhagyott fészerekben vagy az arenariákban gyülekeznek össze a városon kívül. Akik a Transtiberisen laknak, éppen azt választották ki maguknak, amely a cirkusz meg a Tiberis mentén különböző házak építése után maradt meg. Most, hogy a város ég, a Krisztus követői nyilván imádkoznak. Megszámlálhatatlan tömegben találhatjuk őket a katakombákban, azért hát azt tanácsolom, uram, hogy útközben nézzünk be oda!

- Hiszen azt mondtad, hogy Linus az Ostrianumba ment! - kiáltotta Vinicius türelmetlenül.

- Te pedig házat és szőlőskertet ígértél nekem Ameriola mellett - felelte Chilon -, én tehát keresni akarom a szüzet mindenütt, ahol remélhetem, hogy megtalálom. A tűzvész kitörése után visszatérhettek a Transtiberisre... Megkerülhették a várost, mint ahogy mi is megkerüljük most. Linusnak háza van, talán közel akart lenni hozzá, hogy lássa, a tűz nem terjed-e át arra a városrészre is. Ha visszatértek, akkor Persephonéra esküszöm, megtaláljuk őket a katakombákban imádkozva, de legrosszabb esetben is hírt hallunk róluk.

- Igazad van, tehát vezess! - egyezett bele a tribunus.

Chilon gondolkozás nélkül a bal oldali domb felé fordult. A domb lejtője egy kis időre eltakarta a tüzet, úgy, hogy noha a közeli halmokat megvilágította a tűzvész fénye, ők árnyékban haladhattak. Amint a cirkuszt elhagyták, ismét balra fordultak, s egy szurdékféle útba jutottak, ahol egészen sötét volt. De a sötétségben Vinicius számtalan fel-felvillanó lámpást pillantott meg.

- Íme, ők! - mondta Chilon. - Ma többen lesznek, mint máskor, mert az imaházak leégtek vagy tele vannak füsttel, mint az egész Transtiberis.

- Igen! Éneket hallok - jegyezte meg Vinicius.

S valóban, a hegybe vájt sötét nyílásból emberi éneklés hallatszott, a lámpások pedig egymás után eltünedeztek a mélységben. De az oldalsó szurdékutakból egyre újabb alakok bukkantak ki, Viniciust és Chilont rövidesen egész népes embercsoport vette körül.

Chilon lesiklott az öszvérről, intett egy arra menő suhancnak, s odaszólt:

- Krisztus papja és püspök vagyok, vigyázz ezekre az öszvérekre, s elnyered áldásomat és bűneidnek bocsánatát.

Azzal választ sem várva, a fiú kezébe nyomta a kantárszárakat, ő pedig Viniciusszal együtt a továbbhaladó csoporthoz csatlakozott.

Kis idő múlva lejutottak a föld alá, s most már a lámpások bágyadt fényénél haladtak tovább egy sötét folyosóban, amíg egy tágas barlangba jutottak, amelyből a követ nemrégen bányászhatták ki, mert a barlang kőfalain is látszott a friss törés.

Itt világosabb volt, mint a folyosón, mert a mécseseken és lámpásokon kívül fáklyák is égtek, s fényüknél Vinicius egész tömeg embert látott. Mind térdepeltek, s kezüket a magasba emelték. Lygiát, Péter apostolt és Linust sehol sem látta, ellenben mindenfelől ünnepélyes arcok vették körül. Egyesek szeméből várakozás, szorongás és remény sugárzott. A fény visszaverődött a magasba tekintő szemek fehérjéről, a halottsápadt homlokok verejtékeztek, egyesek énekeltek, mások lázasan ismételgették Jézus nevét, némelyek pedig mellüket verték. Mindnyájukon látszott, hogy rendkívüli dologra várnak, mely bármely pillanatban bekövetkezhet.

Ekkor az ének elhallgatott, s a gyülekezet felett egy óriási kőtömb kiemelése után maradt falmélyedésben ismerős arc jelent meg, melyben Vinicius Crispusnak félig szinte öntudatlan, sápadt, fanatikus, szigorú arcára ismert. A szemek feléje fordultak, mintha reménykeltő, biztató szavakat várnának, ő pedig keresztet vetett a gyülekezetre, aztán gyorsan, csaknem kiabálva kezdett beszélni:

- Bánjátok meg bűneiteket, mert elérkezett a pillanat! Íme, az Úr pusztító tüzet bocsátott e gonosz és parázna városra, erre az új Babilonra. Ütött az ítélet, a harag és a veszedelem órája... Az Úr megmondta, hogy visszajön, s tüstént meglátjátok őt. De most már nem úgy jön, mint Isten Báránya, aki vérét adta bűneitekért, hanem mint szigorú bíró, aki igazságos ítéletével a külső sötétségbe taszítja a bűnösöket és hitetleneket... Jaj a világnak és jaj a bűnösöknek, mert nem lesz már számukra irgalom... Látlak, ó, Krisztusom! A csillagok záporként hullanak a földre, a nap elhomályosul, a föld meghasad, a halottak feltámadnak, s Te jössz, trombitaszó és angyalok serege, mennydörgés és villámlás közepette. Látlak és hallak, ó, Krisztusom!

Itt elhallgatott, s arcát felemelve, mintha valami távoli, valami rettenetes dologra meredt volna. S erre a föld alatt tompa dübörgés hallatszott, aztán a második... a tizedik. Az égő városban a kiégett házak egész sorai kezdtek nagy robajjal omladozni. De a keresztények többsége e hangokat világos jelnek tekintette, hogy elkövetkezett a rettenetes óra, hiszen általános volt a hit, hogy Krisztus hamarosan visszatér, s ezzel együtt bekövetkezik a világvége. Ezt a hitet még megerősítette a város égése. A gyülekezetet tehát elfogta az istenfélelem. Számos hang ismételgette: "Ítélet napja!... Íme, elközelgett!" Sokan tenyerükkel takarták el arcukat abban a meggyőződésben, hogy a föld alapjai megrendülnek, s mélyéből előtörnek a pokol szörnyei, hogy a bűnösökre vessék magukat. Mások hangosabban kiáltozták: "Krisztusom, könyörülj rajtam! Megváltóm, irgalmazz!" - némelyek fennszóval vallották meg bűneiket, míg egyesek egymás ölelő karjaiba borultak, hogy a borzalmas pillanatban legyen egy hűséges szív a közelükben.

De voltak olyanok is, akiknek átszellemült arcán földöntúli mosoly ült, és semmi félelmet nem mutattak. Egy-egy helyen hangok hallatszottak: egyes emberek vallásos rajongásukban érthetetlen nyelveken érthetetlen szavakat kiáltoztak. Valaki a barlang sötét szegletéből felkiáltott: "Ébredj, aki alszol!" De minden zajt túlkiabált Crispus hangja: "Vigyázzatok! Vigyázzatok!"

Időnként azonban elcsendesült minden, mintha mindnyájan lélegzet-visszafojtva várnák, hogy mi fog történni. S ilyenkor hallatszott az összeomló városrészek távoli dübörgése, s utána megint sóhajok, imák és "Megváltóm, irgalmazz!" kiáltások. Olykor ismét Crispus szólalt meg, s hangosan kiáltotta: "Mondjatok le a földi javakról, mert még egy kis idő, és kisiklik a föld lábatok alól! Mondjatok le a földi szerelemről, mert az Úr elpusztítja azokat, akik jobban szerették feleségüket és gyermekeiket, mint Őt. Jaj annak, aki a teremtményt jobban szereti, mint a Teremtőt! Jaj a hatalmasoknak! Jaj a fényűzőknek! Jaj a paráználkodóknak! Jaj a férfinak, nőnek és gyermeknek!"

Egyszerre az előzőknél is erősebb dörej rázta meg a kőbányát. Mindenki a földre vetette magát, s karját keresztként széttárta, hogy ezzel a jellel védekezzék a gonosz szellemek ellen. Csend lett, melyben csak a lázas lihegés, a rémült "Jézus! Jézus! Jézus!" suttogás s imitt-amott gyermeksírás hallatszott. Ekkor e fölött az arcra boruló embersokaság fölött megszólalt egy nyugodt hang:

- Békesség nektek!

Péter apostol hangja volt, aki az imént lépett a barlangba. Hangjára egyszerre elmúlt a félelem, mint ahogy a pásztor közeledtére elmúlik a nyáj riadalma. Az emberek felálltak, a közelebb levők az apostol térdéhez simultak, mintha az ő védőszárnyai alatt keresnének menedéket, ő pedig föléjük nyújtotta kezét, s így szólt:

- Miért rettegtek szívetekben? Ki az közületek, aki kitalálja, mi lesz vele, mielőtt elérkeznék a rendelt ideje? Az Úr tűzzel sújtotta Babilont, de fölöttetek, akiket lemosott a keresztvíz, s kiknek bűneit a Bárány magára vette, fölöttetek ott lebeg az Ő irgalma, s az Ő nevével ajkatokon haltok meg. Békesség veletek!

Crispus fenyegető, kegyetlen szavai után Péter beszéde balzsamként hatott a jelenlevőkre. Isten haragja helyett Isten szeretete töltötte el a lelkeket. Az emberek megtalálták azt a Krisztust, akit az apostol elbeszéléséből ismertek meg, vagyis nem a kérlelhetetlen bírót, hanem a szelíd és türelmes Bárányt, akinek irgalma százszorosan nagyobb, mint az emberek gonoszsága. A gyülekezet megkönnyebbült, s a felszabadulás érzése és az apostol iránti hála töltötte meg a szíveket. Mindenfelől felhangzott a kiáltás: "A te juhaid vagyunk, legeltess minket!" A közelebb állók pedig így szóltak: "Ne hagyj el a pusztulás napján!" És letérdeltek lába elé. Vinicius, ezt látva, közelebb lépett, megragadta az apostol palástja szélét, s fejét lehajtva szólt:

- Uram, ments meg engem! Kerestem őt a tűzvész füstjében, a tömeg tolongásában, és nem találtam, de hiszem, hogy te visszaadhatod őt nekem.

Péter az ifjú fejére tette kezét.

- Bízzál - mondta -, s jöjj velem.

A város egyre égett. A nagy cirkusz összeomlott, aztán azokon a helyeken, ahol a tűz kitört, egész sikátorok és utcák dőltek romba. Minden ilyen összeomláskor egy-egy pillanatra lángoszlopok lövelltek az égig. A szél megfordult, most a tenger felől fújt rettenetes erővel, s hordta a tüzet, pernyét és zsarátnokot a Caelius, Esquilinus és Viminalis felé. De most már a mentésre is gondoltak. Tigellinus a harmadik napon Antiumból Rómába érkezett, s az ő parancsára kezdték lebontani a házakat az Esquilinuson, hogy a tűzvész üres térre akadva önmagától megszűnjék. Ez azonban meddő védekezés volt, s csak az volt a célja, hogy a város megmaradt részét megmentse, mert ami már lángokban állt, annak megmentésére gondolni sem lehetett. Ezenfelül meg kellett előzni a szerencsétlenség egyéb következményeit is. Rómával együtt elpusztult rengeteg érték, megsemmisült a város lakosainak minden vagyona, úgyhogy a falak körül, a szabad ég alatt táborozok és kóborlók ezrei most már mind nyomorult koldusok voltak. Már második napja az éhség is kezdte kínozni ezt a sokaságot, mert a városban felhalmozott óriási élelmiszerkészletek a várossal együtt lángokban álltak, az általános zűrzavarban a hivatalnokok elvesztették fejüket, és senki sem gondolt arra, hogy új élelmiszerkészleteket kellene hozatni. Csak Tigellinus megérkezése után ment ilyen parancs Ostiába, de a lakosság időközben egyre fenyegetőbb magatartást kezdett tanúsítani.

Az Aqua Appia melletti házat, melyben Tigellinus ideiglenes szállása volt, asszonyok tömege vette körül, s reggeltől éjszakáig hangzott a kiáltozás: "Kenyeret és hajlékot!" A Via Salaria és Nomentana közötti nagy táborból iderendelt praetorianusok mindhiába igyekeztek legalább látszólagos rendet teremteni. Néhol a tömeg fegyveresen ellenszegült, másutt a fegyvertelen csoportok, az égő városra mutatva, kiáltozták: "Öljetek hát meg ráadásul ebben a tűzvészben!" Szidalmazták Caesart, az augustianusokat, a praetorianus katonákat, s a felháborodás óráról órára nőtt, úgyhogy Tigellinus, amikor éjjel szétnézett a körös-körül égő ezer meg ezer tűzön, mintha egy ellenséges tábor őrtüzeit látta volna. Parancsára liszten kívül a lehető legnagyobb mennyiségű kész kenyeret is hozattak, melyeket nemcsak Ostiából, hanem az összes környező helységekből szedtek össze, de mikor egy éjjel az első szállítmány megérkezett az Emporiumra, a nép az Aventinus felől bedöntötte a főkaput, s egy szempillantás alatt széjjelszedte az egész készletet, amivel rettenetes kavarodást okozott. A tűzvész világánál harcoltak minden egyes cipóért, s nagyon sokat a sárba tapostak. A szétszaggatott zsákokból kiszóródott a liszt, s mintegy hó-lepellel borította be az egész térséget, a magtárakból Drusus és Germanicus diadalívéig. A zavargás mindaddig tartott, amíg a katonák meg nem szálltak minden épületet, s széjjel nem kergették a tömeget.

A gallusoknak Brennus vezérlete alatt történt betörése óta sosem érte Rómát ekkora csapás. Kétségbeesve hasonlítgatták is össze ezt a két tűzvészt. De akkor legalább a Capitolium épségben maradt, míg jelenleg azt is rettenetes tűzkoszorú nyaldosta körül. A márvány nem égett ugyan lánggal, de éjszakánként, ha a szél a lángokat szétfújta, látszottak a felső Iuppiter-templom oszlopsorai, amint tüzes rózsaszínben világítottak, mint a parázs. Végül Brennus idejében Róma lakossága egységes és fegyelmezett volt, s ragaszkodott városához és oltáraihoz, míg jelenleg az égő város falai körül különböző nyelvű, főként rabszolgákból és szabadosokból összeverődött, nekivadult, rendetlen tömegek táboroztak, amelyek a nyomor kényszerítő nyomására készek voltak a hatóság és a város ellen fordulni.

De maga a tűzvész óriási mérete rémülettel töltötte meg a szíveket, s ezzel bizonyos mértékig megbénította a csőcseléket. A tűzvész csapása után következhetett az éhség és a ragály, mert a baj betetőzéseképpen Júliusban óriási volt a hőség. A tűztől és a nap sugaraitól felhevült levegőt lehetetlen volt belélegezni. Az éjszaka pedig nemcsak hogy könnyebbséget nem jelentett, hanem valóságos pokol volt. Nappal ijesztő és vészjósló látvány tárult az ember szeme elé. Középütt a dombokon épült óriási város, mint egyetlen mennydörgő vulkán, körös-körül pedig, el egészen az albai hegyekig, egy végeláthatatlan táborhely, tele bódékkal, sátrakkal, gallykunyhókkal, szekerekkel, taligákkal, hordágyakkal, elárusító bódékkal, tábortüzekkel, tele füsttel, porral, amint megvilágítják a tűzön átszűrődő vörös napsugarak, tele zajjal, kiáltozással, fenyegetésekkel, gyűlölettel és rettegéssel, mint valami férfiaktól, nőktől és gyermekektől nyüzsgő borzalmas trópusi ország. A quirisek között görögök, kék szemű, göndör északi népek, afrikaiak meg ázsiaiak, a polgárok között rabszolgák, szabadosok, gladiátorok, kalmárok, kézművesek, parasztok és katonák, az embereknek valóságos tengere nyaldosta a lángokban álló sziget partjait.

S ezt a tengert a legkülönbözőbb hírek hullámoztatták, mint a szél a valóságos víz habjait. Voltak kedvező és kedvezőtlen hírek. Beszélték, hogy óriási gabona- és ruhakészletek vannak útban az Emporium felé, s azokat ingyen fogják szétosztani. Azt is mondták, hogy Caesar parancsára Ázsia és Afrika valamennyi provinciáját kifosztják minden gazdagságából, és az így összegyűjtött kincseket kiosztják Róma lakosainak, hogy mindenki saját házat építhessen magának. De ugyanakkor olyan hírek is szárnyra keltek, hogy a vízvezeték vizét megmérgezték, és hogy Nero el akarja pusztítani a várost, s egy szálig kiirtani minden lakosát, aztán átteszi székhelyét Görögországba vagy Egyiptomba, s onnan uralkodik a világ fölött. Minden hír villámgyorsan terjedt, mindegyik hitelre is talált a csőcselék körében; hol új reménységet, hol rémületet keltett, hol veszett dühkitörést eredményezett. Végül is bizonyos láz lett úrrá a táborozó tömegek ezrein. A keresztényeknek az a hite, hogy a tűzvész által közeledik a világ vége, napról napra jobban terjedt az istenek hívei között is. Az emberek megdermedtek, vagy veszett dühbe gurultak. A lángok visszfényétől vörös felhők között látták az isteneket, amint a föld pusztulását nézik, s hol kezüket nyújtották feléjük segítséget kérve, hol káromolták őket.

Eközben a katonaság, a lakosok egy részének segítségével, tovább bontotta a házakat az Esquilinuson, a Caeliuson és a Transtiberisen, úgyhogy utóbbinak ezáltal java része megmenekült. De magában a városban felbecsülhetetlen értékek, művészi alkotások, pompás templomok s a római múlt és római dicsőség legdrágább emlékei pusztultak el, amelyeket évszázadok győzelmei során halmoztak ott fel. Számoltak vele, hogy Rómából alig marad meg néhány városszéli negyed, s hogy a lakosság százezrei hajléktalanná válnak. Mások mégis olyan híreket terjesztettek, hogy a katonák nem azért bontják le a házakat, hogy a tűz terjedését megakadályozzák, hanem azért, hogy a városból semmi se maradjon. Tigellinus minden levelében könyörgött, hogy Caesar jöjjön Rómába, s megjelenésével nyugtassa meg a kétségbeesett népet. De Nero csak akkor indult el, mikor a lángok már a Domus Transitoriát is elborították, és sietett, hogy el ne szalassza a pillanatot, amikor a tűzvész tetőfokára hág.

Közben a tűzvész elérte, a Via Nomentanát, s onnan a szél irányváltozásával a Via Lata és a Tiberis felé fordult, megkerülte a Capitoliumot, széjjelterjedt a Forum Boariumon, s amit első rohamában elkerült, azt most mind elpusztítva, megint a Palatinus felé közeledett. Tigellinus, összeszedve a praetorianusok minden erőit, egyik futárt a másik után menesztette Caesar elé a jelentésekkel, hogy semmit sem veszít a látvány nagyszerűségéből, mert a tűz még egyre terjed. De Nero éjszaka akart megérkezni, hogy annál jobban betelhessék a pusztuló város képével. E célból Aqua Albana környékén megállapodott, sátrába hívatta Aliturus drámai színészt, kinek segítségével próbálgatta a pózokat, arc- és szemjátékot, s tanulta a megfelelő mozdulatokat, közben pedig vitatkozott vele, hogy ennél a szövegnél: "Ó, szent város, melyről azt hittük, hogy szilárdabb vagy, mint Ida hegye" - mind a két kezét fel kell-e emelnie, vagy csak az egyiket, a másikat pedig, a lírával, leeresztve kell-e tartania. S e kérdést most minden másnál fontosabbnak tartotta. Mikor végre alkonyatkor elindult, még kikérte Petronius tanácsát, hogy e csapásnak szentelt költeményében ne helyezzen-e el néhány nagyszerű istenkáromlást, s hogy vajon a művészet szemszögéből vizsgálva a dolgot, az ilyen káromlások nem szakadnak-e fel önként a hazája pusztulását szemlélő ember szájából.

Éjféltájban végre az udvaroncok, senatorok, lovagok, szabadosok, rabszolgák, nők és gyermekek seregeiből álló hatalmas udvarával megérkezett a város falai alá. Tizenhatezer praetorianus az út hosszában katonai rendben felsorakozva, vigyázott bevonulásának biztonságára és nyugalmára, megfelelő távolságban tartva a háborgó népet. A nép káromkodott ugyan, fütyült és kiabált a kíséret láttára, de rátámadni nem mert. Számos helyen azonban tapsolt is a csőcselék, amelynek semmije sem lévén, a tűzvész folytán nem is vesztett semmit, ellenben remélte, hogy az eddiginél bővebben fogják osztani a gabonát, olajat, ruházatot és a pénzt. Végül is a taps és kiáltások meg a fütyülés zaját teljesen elnyomta a Tigellinus parancsára megszólaló kürtök és trombiták harsogása. Nero az ostiai kapun áthaladva, egy pillanatra megállt, s felkiáltott: "Hajléktalan népem hajléktalan uralkodója én, ugyan hol hajtom le boldogtalan fejemet!", aztán végigment a Clivus Delphinin, s az augustianusok, valamint a citerákat, lantokat és egyéb hangszereket vivő énekesek karától kísérve, a számára előkészített lépcsőn felhágott az appiai vízvezeték árkádos építményére.

S mindnyájan lélegzet-visszafojtva lesték, nem mond-e valami nagyot, amit saját biztonságuk érdekében jól meg kellett jegyezniük. De ő ünnepélyesen, némán állt ott, vállán bíborpalást, fején arany babérkoszorú, s a tomboló lángokba nézett. Mikor aztán Terpnos átadta neki az aranylantot, Nero a tűzvörös égre emelte tekintetét, mintha az ihletet várná.

A nép messziről ujjal mutogatott a tűz vörös fényében úszó alakra. A távolban sziszegtek a lángkígyók, s égtek a legszentebb ősi emlékek: égett Hercules temploma, melyet Evander építtetett, Iuppiter Stator meg Luna temploma, melyet még Servius Tullius emeltetett, aztán Numa Pompilius háza meg Vesta temploma a római nép penateseivel; a lángok között néha megvillant a Capitolium. Róma múltja és lelke lángokban állt, ő pedig, Caesar, ott állt lanttal a kezében, egy drámai színész ábrázatával, s gondolatai nem a pusztuló városon jártak, hanem azon, melyik lenne a legmegfelelőbb póz és melyek a leghatásosabb szavak, amikkel a csapás nagyságát a leghívebben visszaadhatná, minél nagyobb csodálatot kelthetne, s minél viharosabb tapsokat arathatna.

Gyűlölte ezt a várost, gyűlölte lakosait is, nem szeretett mást, csak saját verseit és dalait, szívében örvendezett tehát, hogy végre láthat is a megénekelthez hasonló tragédiát. A versfaragó boldognak, a szavaló ihletettnek érezte magát, az élményhajhászó megittasult a borzalmas látványtól, s gyönyörrel gondolt rá, hogy még Trója égése is semmiség volt ez óriási város pusztulásához képest. Mit kívánhatott volna még? Róma, Róma, a világ ura ég, s ő, kezében aranylanttal, itt áll a vízvezeték boltívein bíborban, fenségesen és költőien, jól láthatóan és megbámulva. Valahol lentebb a homályban zúgolódik a nép! De csak hadd zúgolódjék. Évszázadok elmúlnak, évezredek követik egymást, s a népek emlékezni fognak a költőre, aki egy ilyen éjszakán Trója pusztulásáról zengett. Micsoda Homérosz őhozzá képest? Micsoda maga Apolló is a maga néma lírájával?

Itt felemelte kezét, s húrjába csapva, Priamus szavaival szólt:

- Ó, atyáim fészke, ó, drága bölcsőm!...

Hangja a nyílt téren, a tűzvész harsogása és a távoli ezrek lármája közepette szokatlanul tompának tetszett, mintha reszketett volna, s nagyon gyenge volt, a kíséret pedig, akár a légy zümmögése. De a senatorok, hivatalnokok és augustianusok, akik a vízvezeték ívein gyülekeztek össze, előrehajolva, néma elragadtatással hallgatták. Ő pedig sokáig énekelt, s egyre szomorúbb hangulatba ringatta magát. Amikor abbahagyta, hogy lélegzetet vegyen, a kísérő énekkar elismételte az utolsó sorokat, aztán Nero az Aliturustól megtanult mozdulattal lelökte válláról a tragikus uszályt, húrjába csapott, és tovább énekelt. Mikor az előre elkészített énekkel végzett, újabbakat rögtönzött, keresve a tűzvész képében kínálkozó nagy összehasonlításokat, közben pedig arca egyre váltogatta színét. Szülővárosának pusztulása nem hatotta ugyan meg, ellenben saját szavainak pátosza annyira elkábította és megindította, hogy hirtelen nagy pendüléssel ejtette a lantot lábához, s syrmájába burkolózva mintegy megkövülten állt ott, akár a Palatinus udvarát díszítő Niobida szoborcsoportok egyike...

Rövid csend után feltört a tapsvihar, de a távolból a tömegek üvöltése felelt rá. Most már senki sem kételkedett abban, hogy a várost Caesar gyújtatta fel, hogy az így előkészített látvány mellett himnuszokat énekelhessen. Ő pedig, hallván a százezres tömegek lármáját, lemondást kifejező szomorú mosollyal fordult az augustianusokhoz, mint akit mélyen megbántottak, s így szólt:

- Íme, mennyire értékelik a quirisek a költészetet, s mennyire becsülnek meg engem.

- Latrok! - kiáltotta Vatinius. - Uram, parancsold meg a praetorianusoknak, hogy menjenek nekik.

Nero Tigellinushoz fordult:

- Számíthatok a katonák hűségére?

- Számíthatsz, isteni Caesar! - felelte a praefectus.

De Petronius vállat vont.

- A hűségükre igen, de a számukra nem - mondta. - Egyelőre maradj itt, ahol vagy, mert itt a legbiztonságosabb, a népet pedig le kell csendesíteni.

Ugyanez volt a véleménye Senecának és Licinius consulnak is. Közben pedig a völgyben nőtt a háborgás. A nép felfegyverkezett kövekkel, sátorrudakkal, a szekerekből és taligákból kiszedett deszkákkal és mindenféle vasdarabbal. Kis idő múlva néhány cohorsparancsnok jelentette, hogy a nép szorongatja a praetorianusokat, s azok csak a legnagyobb erőfeszítéssel bírják tartani harci vonalukat, s nem lévén parancsuk a támadásra, nem tudják, mit tegyenek.

- Istenek! - sóhajtotta Nero. - Micsoda éjszaka! Egyfelől a tűzvész, másfelől a nép háborgó tengere.

S tovább kereste a szavakat, amelyek a leghívebben kifejezhetnék a pillanat veszedelmes voltát, de látva maga körül a sápadt és nyugtalan arcokat, ő is megijedt. - Adjatok egy kámzsás, sötét palástot! - kiáltotta. - Vajon valóban összetűzésre kerül a sor?

- Uram - felelte Tigellinus bizonytalan hangon -, én mindent megtettem, ami tőlem tellett, de a veszedelem fenyegető... Szólj, uram, a néphez, s ígérj neki valamit.

- A Caesar beszéljen a csőcseléknek? Tegye meg valaki más az én nevemben. Ki vállalkozik rá?

- Én! - jelentette ki Petronius nyugodtan.

- Menj, barátom! Minden szükségben te vagy a leghűségesebb hozzám... Menj, s ne fukarkodj az ígéretekkel.

Petronius hanyag, gúnyos arccal fordult a kísérethez.

- A jelen levő senatorok s rajtuk kívül Piso, Nerva és Senecio velem jönnek.

Azzal lassan megindult lefelé a vízvezetékről, azok pedig, akiket szólított, nem minden habozás nélkül mentek ugyan utána, de szívüket némi reménységgel töltötte el Petronius nyugalma. Ő pedig az oszlopsor lábánál megállt, fehér lovat adatott magának, s arra felülve, társai élén elindult a praetorianus csapatok között az üvöltöző, sötét gyülevész népség felé. Teljesen fegyvertelen volt, csupán egy vékony elefántcsont pálcát tartott kezében, amelyre támaszkodni szokott.

Mikor a tömeghez ért, lovát egyenesen közé hajtotta. A tűzvész fényénél körös-körül látszottak a felemelt kezek s bennük mindenféle fegyver, az égő szemek, a verejtékes arcok és az ordítozó, tajtékzó szájak. Egy nekivadult emberhullám csakhamar körülfogta őt és kíséretét, s azon túl a mozgó, kavargó, rettenetes fejeknek valóságos tengere hullámzott.

Az ordítozás még erősödött, s embertelen üvöltéssé fajult; Petronius feje fölött karók, vasvillák, sőt kardok is meglendültek, ragadozó kezek nyúltak feléje és lovának kantárszára után, de ő hűvösen, közömbösen, megvetően, egyre beljebb nyargalt közéjük. Időnként botjával a legvakmerőbbek fejére ütött, mintha csak közönséges tolongásban csinálna magának utat, s ez a biztonság, ez a csodálatos nyugalom mégiscsak ámulatba ejtette a megvadult csőcseléket. Végül is felismerték, s számos hang kiáltotta feléje:

- Petronius! Az arbiter elegantiarum! Petronius...

- Petronius! - hangzott mindenfelől.

S míg e név ismétlődött, körös-körül az arcok elvesztették fenyegető kifejezésüket, az ordítozás sem volt már olyan dühös, mert ez az előkelő patrícius, noha sosem hajhászta a tömeg kegyeit, mégis a nép kedvence volt. Emberséges, nagylelkű úrnak tartották, s népszerűsége különösen a Pedanius Secundus-féle üggyel kapcsolatban növekedett meg, amikor a praefectus összes rabszolgáit halállal sújtó ítélet enyhítéséért emelt szót. Különösen a rabszolgatömegek szerették őt azóta azzal a fékezhetetlen szeretettel, ahogyan csak az elnyomott, szerencsétlen emberek tudják szeretni azokat, akik valamelyes részvétet tanúsítanak irántuk. Ezenfelül a jelen pillanatban csatlakozott ehhez az érzéshez a kíváncsiság is, hogy ugyan mit fog mondani Caesar küldötte, mert abban senki sem kételkedett, hogy Caesar küldte őt közéjük.

Petronius pedig levette skarlátszegélyű fehér tógáját, s a magasba emelve meglengette feje fölött a levegőben, jelezvén, hogy beszélni akar.

- Csend! Csend! - kiáltoztak mindenfelől.

A zaj csakhamar elcsitult. Ekkor Petronius kiegyenesedett lován, s nyugodt, emelt hangon mondta:

- Polgárok! Akik hallanak, adják tovább szavaimat a távolabb állóknak, de mindenki viselkedjék úgy, ahogy emberekhez illik, nem pedig mint az állatok az arénában.

- Halljuk! Halljuk!

- Akkor hát hallgassatok. A város újra felépül. Lucullus, Maecenas, Caesar és Agrippina kertjeit megnyitják számotokra! Már holnap megkezdik a gabona-, bor- és olajosztást, úgyhogy mindenki torkig ehesse, ihassa magát! Aztán Caesar olyan cirkuszi játékokat rendeztet nektek, amilyeneket eddigelé nem látott a világ, s utánuk pedig lakomák és ajándékok várnak rátok. A tűzvész után gazdagabbak lesztek, mint előtte voltatok!

Moraj volt rá a válasz, mely a középről kiindulva úgy terjedt kifelé, mint a vízgyűrűk a bedobott kő nyomán. A közelebb állók tovább adták szavait a távolabbiaknak. Aztán itt-ott dühös vagy helyeslő kiáltás hangzott, míg végül a zaj egyetlen hatalmas ordítássá olvadt:

- Panem et circenses!^[134]

Petronius tógájába burkolózott, s amint egy darabig mozdulatlanul hallgatott, fehér ruhájában olyan volt, mint egy márványszobor. Az ordítozás erősödött, elnyomta a tűzvész zaját is, mindenfelől s egyre távolabbról is hangzott, de a küldöttnek nyilván volt még mondanivalója, mert várt.

Végül felemelt kezével ismét csendet parancsolt, s megszólalt:

- Megígérem, kaptok panem et circenses, most pedig kiáltsatok éljent Caesarra, aki táplál és ruház benneteket, azután pedig menj aludni, csőcselék, mert nemsokára virrad.

Azzal megfordította lovát, pálcájával könnyedén fejbe és arcul ütötte azokat, akik útjába álltak, s lassan elléptetett a praetorianus csapatokhoz.

Kis idő múlva a vízvezetéknél volt. Odafent csaknem pánik fogadta. Nem értették meg a Panem et circenses! kiáltást, s valami új dühkitörésnek vélték. Nem is hitték volna, hogy Petronius megmenekül, mikor tehát Nero megpillantotta, a vízvezeték lépcsőjéig futott elébe, s a megindultságtól sápadt arccal kérdezte egymás után:

- No, mi az? Mi történt? Már összecsaptak?

Petronius teleszívta tüdejét, mélyen fellélegzett, s így felelt:

- Polluxra! Izzadnak és bűzlenek! Adjon valaki egy kis epilimmát,^[135] mert elájulok.

Aztán Caesarhoz fordulva, folytatta:

- Gabonát, olajat, a kertek megnyitását és cirkuszi játékokat ígértem nekik. Most már megint istenítenek, s torkuk szakadtából éljeneznek téged. Istenek, milyen kellemetlen szaga van ennek a plebsnek!

- A praetorianusaim készenlétben voltak - kiáltotta Tigellinus -, s ha te le nem csillapítod őket, a szájaskodók örökre elnémultak volna! Sajnálom, Caesar, hogy nem engedtél fegyvert használni.

Petronius a beszélőre pillantott, vállat vont, majd így szólt:

- Ami késik, nem múlik. Talán már holnap rákerül a sor.

- Nem, nem! - kiáltotta Caesar. - Kinyittatom nekik a kerteket és gabonát osztatok. Köszönöm, Petronius! Rendeztetek cirkuszi játékokat, s azt az éneket, amelyet ma hallottatok, nyilvánosan is eléneklem!

Azzal kezét Petronius vállára tette, egy darabig hallgatott, majd lecsillapodva megkérdezte:

- Mondd meg őszintén, milyennek láttál, mikor énekeltem?

- Méltó voltál a látványhoz, mint ahogy a látvány is méltó volt hozzád - felelte Petronius.

Azzal a tűzvész felé fordult:

- De nézzük meg jobban - mondta -, s búcsúzzunk el a régi Rómától.

Az apostol szavai lelket öntöttek a keresztényekbe. Mindig közelinek hitték a világ végét, most azonban kezdték elhinni, hogy a rettenetes végítélet nem következik be azonnal, s hogy talán még megérik Nero, vagyis hitük szerint az Antikrisztus uralmának végét és az Isten büntetését Nero égbekiáltó gaztetteiért. Szívükben így megerősödve, az imádság végeztével kezdtek széjjeloszlani a katakombából, s visszatértek ideiglenes menedékeikbe, sőt a Transtiberisre is, mert híre érkezett, hogy a több helyen gerjesztett tűz a széllel együtt ismét a folyó felé fordult, s ami itt-ott éghető volt, azt felemésztette, aztán már nem terjedt tovább.

Az apostol, Vinicius társaságában és az utánuk lépkedő Chilonnal, szintén elhagyta a barlangot. Az ifjú tribunus nem merte megzavarni imáját, tehát egy ideig szótlanul lépkedett mellette, csak szemével könyörgött irgalomért, s reszketett a nyugtalanságtól. De még sokan jöttek az apostolnak kezet csókolni, vagy ruhája szegélyét ajkukkal illetni, anyák nyújtották feléje gyermekeiket, mások letérdeltek a hosszú, sötét folyosóban, s mécseseiket magasra emelve kérték áldását; sokan oldalvást elhaladva énekeltek, úgyhogy egyetlen alkalmas pillanat sem volt sem a kérdezősködésre, sem a feleletre. S így volt a mélyútban is. Csak mikor kijutottak a szabadabb térre, ahonnan már látszott az égő város, az apostol háromszor keresztet vetett feléje, aztán Viniciushoz fordult:

- Ne félj, közel már a fossor kunyhója, s ott megtaláljuk Lygiát, Linusszal és hűséges szolgájával együtt. Krisztus, aki neked rendelte őt, meg is őrizte számodra.

Vinicius megtántorodott, hogy a sziklafalhoz kellett támaszkodnia. Az Antiumból megtett út, a város falai előtt lejátszódott események, Lygia keresése a forró füstben, az álmatlanság és az érte kiállott szörnyű nyugtalanság kimerítette erőit, de végleg az a hír verte le lábáról, hogy ez a számára mindennél kedvesebb teremtés, íme, itt van a közelben, s nemsokára már láthatja is. Egyszerre úgy elhagyta minden ereje, hogy az apostol lábához rogyott, s térdét átkarolva hallgatott egy darabig, mert egyetlen szót sem bírt kimondani.

Az apostol pedig a hálálkodást és tiszteletadást elhárítva, így szólt:

- Ne nekem, ne nekem, hanem Krisztusnak!

- Micsoda hatalmas istenség! - szólalt meg hátul Chilon. - De nem tudom, mi legyen az öszvérekkel, melyek itt várakoznak a közelben.

- Kelj fel, s jer velem - mondta Péter, kézen fogva az ifjút.

Vinicius felállt. A tűz fényénél látszott, hogy a megindultságtól halvány arcán könnyek csorognak végig. Ajka remegett, mintha imádkoznék.

- Gyerünk - mondta.

De Chilon megismételte:

- Uram, mit tegyek az öszvérekkel, amelyek itt várnak? Talán e tiszteletre méltó próféta inkább öszvérháton menne, mint gyalog.

Vinicius maga sem tudta, mit feleljen, de miután Pétertől megtudta, hogy a bányász kunyhója a közelben van, így szólt:

- Vezesd vissza Macrinushoz.

- Engedd meg, uram, hogy emlékeztesselek az ameriolai házacskára. E borzalmas tűzvészben könnyű megfeledkezni az ilyen csekélységekről.

- Megkapod.

- Ó, Numa Pompilius unokája, sosem kételkedtem benned , de most, hogy ígéretedet e nagylelkű apostol is hallotta, már meg sem említem, hogy szőlőskertet is ígértél hozzá. Paxvobiscum. Megtalállak én, uram. Pax vobiscum.

- Veled is - felelték amazok.

Azzal mindketten jobbra fordultak, s a dombok felé vették útjukat. Útközben Vinicius megszólalt:

- Uram! Moss meg engem a keresztség vizével, hadd neveztessem Krisztus igazi követőjének, mert lelkem minden erejével szeretem Őt. Moss meg hamar, mert lélekben már készen vagyok. Amit parancsol, megcselekszem, de te mondd meg, mit tehetnék még azonfelül.

- Szeresd embertársaidat, mint testvéreidet - felelte az apostol -, mert őt csak a szeretettel szolgálhatod.

- Igen! Ezt már értem és érzem is. Mikor gyermek voltam, a római istenekben hittem, de nem szerettem őket, ezt az Egyetlent pedig úgy szeretem, hogy életemet is örömmel odaadnám érte.

S az égre tekintve, lelkesen ismételgette:

- Mert Ő egy! Mert egyedül Ő jóságos és könyörületes! Pusztulna bár el nemcsak ez a város, hanem az egész világ, egyedül csak őt fogom szolgálni, és benne fogok hinni!

- Ő pedig megáld téged és házadat - fejezte be az apostol.

Eközben befordultak egy másik szurdékba, melynek végén halvány fény látszott. Péter ujjával rámutatott, s így szólt:

- Íme, a bányász kunyhója, aki menedéket adott nekünk, mikor a beteg Linusszal az Ostrianumból visszatérve már nem juthattunk át a Transtiberisre.

Rövidesen odaértek. A kunyhó inkább egy hegyomlásba vájt barlang volt, melyet kívülről agyagból és nádból tapasztott fallal zártak el. Az ajtó be volt csukva, de az ablakot helyettesítő nyíláson át látni lehetett a tűzhely által megvilágított szobát.

Egy óriási sötét alak emelkedett fel a jövevények fogadására, s megkérdezte:

- Kik vagytok?

- Krisztus szolgái - felelt Péter. - Békesség neked, Ursus.

Ursus az apostol lábához hajolt, s Viniciust megpillantva, megkapta csuklóját, s kezét ajkához emelte.

- Te is, uram? - kiáltotta. - Áldott legyen a Bárány neve, hogy ilyen örömet szerzett Kallinának.

Azzal kinyitotta az ajtót, s beléptek. A beteg Linus egy csomó szalmán feküdt, arca lesoványodott, s homloka sárga volt, mint az elefántcsont. A tűzhely mellett ült Lygia; s kezében zsinegre fűzve egy csomó, nyilván vacsorára szánt apró halacska.

Elfoglalta a halak leszedése a zsinegről, abban a meggyőződésben tehát, hogy Ursus jön vissza, fel sem tekintett. De Vinicius hozzá lépett, s nevén szólítva, kitárta feléje két karját. Erre a leány gyorsan felállt, arcán végigcikázott a csodálkozás és öröm villáma, s miként a gyermek, ha napokon át tartó rettegés után apját vagy anyját nyeri vissza, az ifjú kitárt karjába omlott.

Vinicius pedig szintén nagy megindultsággal, egy darabig melléhez szorítva tartotta ölelő karjaiban, mintha csodával menekült volna meg a nagy veszedelemből. Aztán, karját lefejtve róla, két tenyere közé fogta a leány fejét, csókolgatta homlokát, szemét, majd megint átölelte, s nevén szólítgatta, térdéhez meg a kezére hajolva köszöntötte, becézgette, s elhalmozta gyöngédségeivel. Öröme éppen olyan határtalan volt, mint szerelme és boldogsága.

Végül elmondta, hogyan repült ide Antiumból, hogyan kereste a város falai előtt, a füstben, Linus házában, mennyit aggódott érte, mennyit rettegett miatta, és mennyit szenvedett, míg az apostol megmutatta menedékét.

- De most - jelentette ki -, hogy megtaláltalak, nem hagylak itt a tűzvészben és a nekivadult tömeg között. Itt a falaknál az emberek öldöklik egymást, lázadoznak, s a rabszolgák fosztogatnak. Csak az Isten tudja, milyen csapások várnak még Rómára. De én megmentelek téged és mindnyájatokat. Ó, én egyetlenem!... Eljönnétek velem Antiumba? Ott hajóra ülünk, s elmegyünk Szicíliába. Az én földem a ti földetek, házaim a ti házaitok. Hallgass rám! Szicíliában megtalálod Aulusékat, visszaadlak Pomponiának, s az ő kezéből viszlek el aztán. Ugye, carissime, már nem félsz tőlem? A keresztvíz még nem mosott meg, de kérdezd csak meg Pétert, nem mondtam-e neki most útközben, hogy a Krisztus igazi követője akarok lenni, s nem kértem-e, hogy kereszteljen még akár a fossor házában is. Bízzál bennem, s bízzatok meg bennem mindnyájan.

Lygia ragyogó arccal hallgatta e szavakat. Itt azelőtt a zsidók részéről elszenvedett üldöztetés miatt, most pedig a tűzvész és a csapás folytán előállott zűrzavar miatt mindnyájan folytonos bizonytalanságban és rémületben éltek. Az elutazás, a nyugalmas Szicília véget vetett volna minden hányattatásuknak, s egyúttal új, boldog korszakot nyitott volna meg életükben. Ha Vinicius csak őt, Lygiát akarná elvinni, akkor bizonyára ellenállt volna a kísértésnek, mert nem akarná itt hagyni Péter apostolt meg Linust, de hiszen ő azt mondta: "Gyertek velem! Az én földem a ti földetek, házaim a ti házaitok!"

Lygia tehát az ifjú kezére hajolt, hogy engedelmessége jeléül megcsókolja, aztán így szólt:

- A te tűzhelyed az én tűzhelyem.

De el is szégyellte magát, hogy azokat a szavakat használta, amelyeket római szokás szerint a menyasszony csak az esküvőn mondott ki, mélyen elpirult tehát, s lehorgasztott fejjel állt a tűz fényében, mert nem tudta, nem veszik-e tőle rossz néven.

De Vinicius tekintetében csak a határtalan rajongás tükröződött. Mindjárt Péterhez is fordult, s ismét hozzá intézte szavát:

- Rómát Caesar parancsára gyújtották fel. Már Antiumban panaszkodott, hogy még sosem látott nagy tűzvészt. De ha ettől a gonosztettől nem riadt vissza, képzeljétek el, mi minden történhetik még. Ki tudja, nem vonja-e össze a hadakat, s nem mészároltatja-e le a lakosságot? Ki tudja, milyen proscriptiók^[136] következnek, ki tudja, a tűzvész után nem következik-e belháború, vérfürdő és éhínség? Rejtőzzetek hát el, s rejtsük el Lygiát is. Ott békességben bevárjátok, míg a vihar elvonul, aztán visszajöhettek folytatni a magvetést.

Odakint az Ager Vaticanus felől - mintha csak Vinicius szavait akarná igazolni - kétségbeesett, dühös kiáltozás hallatszott a távolból. E pillanatban érkezett meg a kőbányász, a kunyhó tulajdonosa, sietve bezárta maga mögött az ajtót, aztán így szólt:

- Az emberek gyilkolják egymást Nero cirkusza előtt. A rabszolgák és gladiátorok a polgárságra vetették magukat.

- Halljátok? - jegyezte meg Vinicius.

- A mérték betelik - szólalt meg az apostol -, s jönnek a csapások, mint a tenger áradata.

Azzal Viniciushoz fordult, s Lygiára mutatva, így szólt:

- Vidd e leánykát, kit Isten neked rendelt, s mentsd meg őt, a beteg Iinus és Ursus is hadd menjen veled.

De Vinicius, aki szilaj lelke egész erejével megszerette az apostolt, felkiáltott:

- Esküszöm, mester, téged sem hagylak itt a pusztulásban.

- S meg is áld az Úr szándékodért - felelte az apostol. - De nem hallottad-e, hogy Krisztus háromszor is megismételte a tó partján: "Legeltesd az én juhaimat."

Vinicius elhallgatott.

- Ha tehát te, kinek senki sem bízott oltalmára, azt mondod, hogy nem hagysz itt elveszni, hogyan kívánod, hogy én elfussak nyájamtól a veszedelem napján? Mikor a tó háborgott, s mi rettegtünk szívünkben, Ő nem hagyott el bennünket, én tehát, a szolga, mi módon ne kövessem Uram példáját?

Ekkor Linus felemelte lesoványodott arcát, s megkérdezte:

- Hát én miképpen ne járjak a te nyomdokaidon, aki az Úr helytartója vagy?

Vinicius végigsimította haját, mintha önmagával harcolna, vagy gondolataival tusakodnék, aztán megragadta Lygia kezét, s hangjában a római katona erélyével szólalt meg:

- Hallgassatok meg, Péter, Linus és te is, Lygia! Én azt mondtam, amit emberi értelmem diktált, de nektek más értelmetek van, amely nem a maga biztonságát nézi, hanem a Megváltó parancsait követi. Igen! Én ezt nem értettem s eltévelyedtem, mert szememről még nem esett le a hályog, s régi természetem szólalt meg bennem. De már szeretem Krisztust, és az Ő szolgája akarok lenni, ezért, noha számomra többről van itt szó, mint a magam fejéről, térden állva esküszöm előttetek, hogy én is teljesítem a szeretet parancsát, s nem hagyom el testvéreimet a veszedelem napján.

Azzal letérdelt, hirtelen megindultság vett rajta erőt, s tekintetét és kezét a magasba emelve, kiáltotta:

- Értelek-e már, Krisztusom? Méltó vagyok-e már hozzád?

Keze reszketett, szemében könnyek csillogtak, testét megrázta a hit és szeretet borzongása. Péter apostol pedig fogta a vízzel telt cserép amphorát, s Viniciushoz lépve, ünnepélyesen szólt:

- Én téged megkeresztellek az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, ámen!

Erre az összes jelenlevőket elfogta a vallásos elragadtatás. Úgy érezték, hogy a szoba megtelik mennyei fénnyel, valami földöntúli zenével, a barlang sziklája megnyílik fejük fölött, angyalok seregei ereszkednek le az égből, s odafönt messze látszik a kereszt és az áldást osztó, átszegezett kéz.

Közben odakint a marakodó emberek kiáltozása és az égő város lángjainak pattogása hallatszott.

A nép tábort ütött Caesar pompás kertjeiben, amelyek régebben Domitiáé és Agrippináé voltak, a Marsmezőn, valamint Pompeius, Sallustius és Maecenas kertjében is. Elfoglalták a porticusokat, a labdajátékok csarnokait, a csodás nyári lakokat és a fenevadak számára épült fészereket. A kertek díszéül szolgáló pávák, flamingók, hattyúk és struccok, afrikai gazellák és antilopok, szarvasok és őzek mind a csőcselék bográcsaiba kerültek. Ostiából annyi élelmiszert szállítottak, hogy a tutajokon és a különböző hajókon át lehetett kelni a Tiberis egyik partjáról a másikra, mint valami hídon. A gabonát hallatlanul olcsón, három sestertiusért osztották, a szegényebb népnek pedig egészen ingyen adták. Óriási bor-, olaj és gesztenyekészleteket gyűjtöttek; s a hegyekből naponta hajtottak fel juhnyájakat és ökörcsordákat. A nyomorultak, akik a tűzvész előtt a Suburra sikátoraiban húzódtak meg, s rendszerint az éhhalállal küszködtek, most jobban éltek, mint valaha. Az éhínség fenyegető veszélyét határozottan sikerült elhárítani, ellenben sokkal nehezebb volt megakadályozni a betöréseket, fosztogatást és visszaéléseket. A kóbor, hajléktalan élet büntetlenséget biztosított az útonállóknak, annyival is inkább, mert Caesar híveinek vallották magukat, s nem is takarékoskodtak a tapsokkal, valahol csak megjelentek. Mivel pedig a hivatalok az adott helyzetben nem működtek, s a helyszínen megfelelő fegyveres erő sem állt rendelkezésre, amely megakadályozhatta volna az erőszakoskodásokat, az egész világ söpredéke által lakott városban minden emberi képzeletet meghaladó dolgok történtek. Minden éjszaka akadt verekedés, gyilkosság, nő- és gyermekrablás. A Porta Mugionis tájékán a Campaniából felhajtott nyájak állomáshelye előtt kirobbanó harcokban az emberek százai pusztultak el. A Tiberisben minden reggel csapatostul úsztak a hullák, anélkül, hogy valaki eltemetésükre gondolt volna, s így a tűzvésztől is fokozott hőségben gyorsan oszlásnak indulva bűzös kigőzölgéssel telítették a levegőt. A táborhelyeken betegségek léptek fel, s a félénkebb emberek már óriási járványokat jósoltak.

S a város egyre égett. A tűzvész csak a hatodik napon kezdett alábbhagyni, amikor elérte az Esquilinus üres területeit, amelyeken szándékosan lebontottak rengeteg házat. De az izzó parázshalmok még mindig olyan kápráztató fényt árasztottak, hogy a nép nem akarta hinni, hogy ez már a csapás vége. S valóban, a hetedik éjszakán a tűz újult erővel lobbant fel Tigellinus épületeiben, de ott már nem lévén elég tápláléka, csak rövid ideig tartott. Csak a kiégett házak omladoztak, itt-ott hatalmas lángoszlopokat és szikraesőt zúdítva a magasba. De a tűz mélyén izzó zsarátnok felülete lassanként kezdett feketedni. Napnyugta után az ég már nem izzott vörös fényben, csak éjszakánként a pusztulás nagy fekete területein lövelltek fel a zsarátnokhalmokból kékes lángnyelvek.

Róma tizennégy kerületéből alig maradt meg négy, a Transtiberisszel együtt. A többit megemésztette a tűz. Mikor végre a zsarátnokhalmok kihamvadtak, a Tiberistől az Esquilinusig terjedő szomorú, kihalt, szürke térségből kémények sorai meredeztek felfelé, mint megannyi temetői fejfa. S nappal e fejfák között komor embercsoportok ődöngtek, kedvelt holmijaikat vagy még kedvesebb szeretteik csontjait keresve. Éjszakánként kutyák vonítottak a hajdani házak üszkös hamvai fölött.

De hiába volt Caesar minden bőkezűsége és segítsége, ez sem vetett féket a szidalmaknak és a felháborodásnak. Csupán az útonállók, tolvajok és hajléktalan csavargók tömege volt megelégedve, mert kedvére ehetett, ihatott és rabolhatott. De akik elvesztették szeretteiket és egész vagyonukat, azokat nem lehetett kibékíteni sem a kertek megnyitásával, sem a gabonaosztással, sem a cirkuszi játékok és ajándékok ígéretével. A szerencsétlenség ennél sokkal nagyobb és rendkívülibb volt. Akikben még izzott a szülőváros és haza iránti szeretet szikrája, azokat kétségbe ejtette az a hír, hogy a régi Róma elnevezésnek el kell tűnnie a föld színéről, mert Caesar Neropolis néven akar a romokból új várost építeni. Az elkeseredés hulláma napról napra erősödött, s Nero, aki minden elődjénél érzékenyebb volt a nép kegye iránt, az augustianusok hízelkedései és Tigellinus hazugságai ellenére rettegve gondolt arra, hogy a patríciusok és a senatus elleni sötét élethalálharcában kicsúszhat lába alól a talaj. Maguk az augustianusok is éppen ilyen nyugtalanok voltak, hiszen minden nap meghozhatta számukra a pusztulást. Tigellinus azon gondolkozott, hogy Kis-Ázsiából fel kellene hozatni néhány légiót; Vatiniusnak, aki még akkor is nevetni szokott, mikor pofozták, most elmúlt a jókedve; Vitellius elvesztette étvágyát.

Mások azon tanácskoztak egymás között, hogy miként fordíthatnák el fejükről a fenyegető veszedelmet, mert az senki előtt nem volt titok, hogy ha valamiféle zavargás elsöpörné Caesart, talán Petroniuson kívül egyetlen augustianus sem kerülne ki élve a zűrzavarból. Hiszen az ő befolyásuknak tulajdonították Nero minden eszeveszett tobzódását, az ő sugalmazásuknak minden elkövetett gonosztettét. Őket még talán jobban gyűlölték, mint magát Ceasart.

Most hát azon törték a fejüket, hogyan háríthatnák el magukról a felelősséget a város felgyújtásáért. De magukról csak úgy háríthatták el, ha Caesart is tisztára mossák, mert másképpen senki el nem hiszi, hogy nem ők a szerencsétlenség okozói. Tigellinus Domitius Aferrel, sőt még Senecával is tanácskozott erről, pedig őt gyűlölte. Poppaea jól tudta, hogy Nero pusztulása az ő halálos ítéletét is jelentené, kikérte hát bizalmasai és a zsidó papok tanácsát, mert általános volt a vélemény, hogy már néhány éve Jehova vallását követi. Nero saját szakállára eszelt ki módokat, amelyek néha rettenetesek, máskor ügyefogyottak voltak, s hol rettegett, hol játszott, mint egy gyerek, de mindenekelőtt sopánkodott.

Egy napon Tiberius megmenekült házában hosszan tartó, de eredménytelen tanácskozás folyt. Petroniusnak az volt a véleménye, hogy üsse kő a gondokat, utazzanak el Görögországba, onnan Egyiptomba, majd Kis-Ázsiába. Az utazás régen elhatározott dolog volt, minek halogatnák hát, ha egyszer Rómában nemcsak szomorú, hanem veszélyes is az élet.

Caesar lelkesen fogadta a tanácsot, de Seneca rövid megfontolás után így szólt:

- Elutazni könnyű, de visszatérni annál nehezebb lenne.

- Herculesre! - felelte Petronius. - Visszafelé már ázsiai légiók élén jöhetnénk.

- Azt teszem! - kiáltotta Nero.

De Tigellinus ellenkezni próbált. Ő ugyan semmit sem tudott kitalálni, s ha ő jött volna rá Petronius ötletére, azt a menekülés egyetlen módjának kiáltotta volna ki, de most fontosabb volt neki, hogy ne Petronius bizonyuljon ismét az egyedüli férfiúnak, aki minden veszedelemből mindent és mindenkit ki tud menteni.

- Hallgass meg, isteni Caesar! - kezdte. - Ez a tanács vesztünkbe vinne. Mielőtt eljutnál Ostiába, kitör a polgárháború, s ki tudja, az isteni Augustus valamelyik még életben lévő oldalági rokona nem kiáltatja-e ki magát Caesarnak, s ha még a légiók is a pártjára állnak, akkor mit csinálunk?

- Azt, hogy még előbb gondoskodunk róla, hogy Augustusnak ne maradjanak rokonai. Úgy sincs már sok, nem lesz nehéz tőlük megszabadulni.

- Ezt meg lehet tenni, de hát csupán őróluk van szó? Embereim tegnap hallották a tömegben, hogy olyan ember kellene Caesarnak, mint Thrasea.

Nero összeharapta száját, de csakhamar felvetette szemét, s így szólt:

- A telhetetlenek, a hálátlanok! Van elég gabonájuk s parazsuk is, amelyben megsüthetik lángosaikat, mit akarnak hát még?

- Bosszút - felelte Tigellinus.

Csend lett. Caesar hirtelen felállt, felemelte kezét, s szavalni kezdett:

- Bosszút szomjaz a nép, és áldozatot les a bosszú.

Aztán mindenről elfeledkezve, derűs arccal kiáltotta:

- Adjanak táblát és stílust, hadd írom le e verset. Lucanus sosem írt ilyent. Figyeltétek, hogy egy szempillantás alatt ötlött eszembe?

- Ó, utolérhetetlen! - hallatszott néhány hang.

- Igen! A bosszú áldozatokat követel - mondta Nero, miután a verset leírta.

Aztán tekintetét végighordozta a jelenlevőkön:

- Hátha elhíresztelném, hogy Vatinius gyújtotta fel a várost, s őt áldoznánk fel a nép dühének?

- Ó, isteni Caesar, hát ki vagyok én? - kiáltotta Vatinius.

- Igaz! Náladnál nagyobb ember kell ehhez... Vitellius?

Vitellius elsápadt, de elnevette magát.

- Az én hájam - felelte - még újból tüzet gerjeszthetne.

De Nerónak máson járt az esze. Ő olyan áldozatot keresett, aki valóban kielégíthetné a nép haragját, s meg is találta.

- Tigellinus - mondta kis idő múlva -, te gyújtottad fel Rómát!

A jelenlevők végigborzongtak. Megértették, hogy Caesar már nem tréfál, s hogy eseményektől terhes idők következnek.

Tigellinus arca összehúzódott, mint a harapni készülő eb szája.

- Én, de a te parancsodra! - vágott vissza.

S úgy néztek egymásra, mint két démon. Olyan csend lett, hogy az atriumon átrepülő legyek zümmögése is hallatszott.

- Tigellinus - szólalt meg Nero -, szeretsz te engem?

- Te tudod, uram.

- Áldozd fel magad értem!

- Isteni Caesar, miért tartasz édes italt ajkamhoz, holott nem szabad azt kiinnom? A nép zajong és lázong, azt akarod-e, hogy a praetorianusok is fellázadjanak?

A jelenlevők szíve összeszorult az iszonyattól. Tigellinus volt a praetorianusok praefectusa, s szavai csaknem fenyegetésszámba mentek. Maga Nero is megértette ezt, s belesápadt.

Ekkor lépett be Epaphroditus, Caesar szabadosa, s jelentette, hogy az isteni Augusta kíván beszélni Tigellinusszal, mert olyan emberek vannak nála, akiket a praefectusnak ki kell hallgatnia.

Tigellinus meghajolt Caesar előtt, s nyugodt, megvető arccal távozott. Íme, meg akarták ütni, de ő megmutatta a fogát, hadd lássak, kicsoda ő, s ismerve Nero gyávaságát, bizonyos volt felőle, hogy a világ urának sosem lesz bátorsága őrá kezet emelni.

Nero egy darabig szótlanul ült, de látva, hogy a jelenlevők várnak tőle valamit, így szólt:

- Kígyót melengettem keblemen.

Petronius vállat vont, mintha azt akarta volna mondani, hogy egy ilyen kígyónak nem nehéz összetaposni a fejét.

- No, mi az? Mondjad, adj tanácsot! - biztatta Nero barátja mozdulatát látva. - Egyedül benned bízom, mert több az eszed, mint e többinek együttvéve, s szeretsz engem!

Petroniusnak már az ajkán volt a szó: "Nevezz ki engem a praetorianusok praefectusává, én a nép kezébe adom Tigellinust, s egyetlen nap alatt lecsendesítem a várost." De veleszületett lustasága győzedelmeskedett. Praefectusnak lenni annyit jelentett, mint a vállán viselni Caesar személyét és még ezernyi közügyet. Minek neki ez a teher? Nem jobb dolog-e kényelmes könyvtárban verseket olvasni, vázákban vagy szobrokban gyönyörködni, vagy Euniké isteni testét térdén ringatva, ujjait aranyos fürtjeibe meríteni, s száját a leány korallajkaihoz közelíteni?

Így szólt tehát:

- Én azt tanácsolom, menjünk Achaiába.

- Ah - felelte Nero -, tőled többet vártam volna. A senatus gyűlöl engem. Ha elutazom, ki biztosít afelől, hogy fel nem lázadnak ellenem, s nem kiáltanak ki mást Caesarrá? A nép régebben hű volt hozzám, de ma hozzájuk csatlakozik... Hadesre! Ha a senatusnak és a népnek egyetlen feje lenne!...

- Hadd mondjam meg neked, isteni Caesar, ahhoz, hogy megtartsuk Rómát, meg kell tartanunk néhány rómait is - jegyezte meg Petronius mosolyogva.

- Mi hasznom Rómából és a rómaiakból?! - sopánkodott Nero. - Achaiában meghallgatnának, itt csak árulás vesz körül. Mindenki elhagy! Ti is hajlandók vagytok az árulásra! Tudom, tudom!... Nem is gondoljátok, mit mondanak majd rólatok a jövendő századok, hogy elhagytatok egy ilyen művészt.

Erre hirtelen homlokára ütött s felkiáltott:

- Igaz!... E gondjaim között magam is elfelejtem, ki vagyok.

S most már derűs arccal fordult Petroniushoz.

- Petronius - mondta -, a nép zúgolódik, de ha fognám a lantot, s kiállnék a Marsmezőre, és elénekelném azt a himnuszt, amelyet nektek énekeltem a tűzvészkor, nem gondolod, hogy megindítanám vele a népet, mint ahogy hajdan Orpheus megindította játékával a vadállatokat?

Erre Tullius Senecio, aki már nagyon ment volna Antiumból hozott rabszolganőihez, s ezért régóta türelmetlenkedett, így szólt:

- Kétségkívül Ceasar, csak az a kérdés, lesz-e alkalmad belekezdeni.

- Menjünk Hellasba! - kiáltotta Nero kedvetlenül.

De ebben a pillanatban belépett Poppaea s nyomában Tigellinus. A jelenlevők tekintete önkéntelenül a praefectus felé fordult, mert eddig még egyetlen győzelmes hadvezér sem vonult be a Capitoliumra olyan büszkén, mint ahogy ő Caesar előtt megállt.

Aztán lassan, nyomatékkal beszélni kezdett, de hangjában mintha vas recsegett volna.

- Hallgass meg, Caesar, mert én is azt mondhatom: "Heuréka!" A népnek bosszú és áldozat kell, de nem egy, hanem ezer meg ezer. Hallottad-e valaha, ki volt az a Chrestos, akit Pontius Pilátus megfeszíttetett? S tudod, kik azok a keresztények? Nem beszéltem-e neked gaztetteikről és erkölcstelen szertartásaikról, meg arról a jóslatukról, hogy tűzvész vet véget a világnak? A nép gyűlöli őket, és gyanakszik rájuk. Szentélyeikben senki sem látta őket, mert isteneinket gonosz szellemeknek tartják, nem láthatod őket a stadionban sem, mert a játékokat megvetik. Soha egyetlen keresztény ember tenyere sem tisztelt meg téged tapsával. Soha egyik sem ismerte el istenségedet. Ellenségei ők az emberi nemnek, ellenségei a városnak, és ellenségei neked. A nép ellened zúgolódik, de nem te adtál parancsot a város felgyújtására, és nem én gyújtottam fel... A nép bosszút kíván, szerezzük hát meg neki. A nép vérre és cirkuszi játékokra szomjúhozik, hadd lelje hát kedvét. A nép rád gyanakszik, forduljon gyanúja más irányba.

Nero eleinte ámulva hallgatta, de színészarca a beszéd folyamán kezdett megváltozni, s hol a harag, hol a fájdalom, a részvét vagy a felháborodás kifejezését öltötte. Egyszerre felállt, tógáját ledobta magáról, hogy az a lábához omlott, mindkét kezét felemelte, s egy darabig így állt szótlanul.

- Zeus, Apollo, Hera, Athene, Persephone és ti mindnyájan, halhatatlan istenek, miért nem jöttetek segítségünkre? - szavalta végül a drámai hős hangján. - Mit vétett e szerencsétlen város ama szörnyetegeknek, hogy ilyen embertelenül felgyújtották?

- Ellenségei az emberi nemnek és ellenségeid neked - mondta Poppaea.

- Tégy igazságot! - kiáltották mások. - Büntesd meg a gyújtogatókat! Maguk az istenek is bosszúra szomjaznak!

Nero leült, fejét mellére horgasztotta, mintha a hallott aljasság elkábította volna, de csakhamar megrázta kezét, s megszólalt:

- Micsoda büntetés és micsoda kínok méltóak ehhez a gaztetthez? De az istenek megihletnek, s a Tartaros hatalmainak segítségével olyan látványosságot szerzek szegény népemnek, hogy századok múlva is hálával fogják emlegetni nevemet.

Petronius homloka hirtelen elborult. Arra gondolt, mily nagy veszedelem fenyegeti Lygiát és Viniciust, akit szeretett, meg mindazokat, akiknek vallását elvetette ugyan, de ártatlanságukról meg volt győződve. Az is eszébe villant, hogy itt most ama véres orgiák egyike közeledik, amelyeket az ő esztéta szeme el nem viselt soha. De mindenekelőtt azt mondta magában: "Meg kell mentenem Viniciust, mert ő megőrül, ha az a leány elpusztul." S ezt minden egyébnél fontosabbnak találta, hiszen tisztában volt vele, hogy olyan veszedelmes játékba fog, amilyenbe még soha az életében nem volt része.

Mindazonáltal szokásához híven fesztelenül és hanyagul beszélt, mint máskor, mikor Caesar és az augustianusok nem eléggé esztétikus ötleteit bírálta vagy gúnyolta:

- Szóval találtatok áldozatokat! Jól van! Bedobhatjátok őket az arénákba, vagy rájuk adhatjátok a "kínszenvedés tunikáját". Nagyon helyes! De hallgassatok csak meg. Kezetekben a hatalom, a praetorianusok, az erő, legyetek hát őszinték, legalább akkor, ha senki sem hallja. Csaljátok meg a népet, de ne önmagatokat. Adjátok a nép kezébe a keresztényeket, ítéljétek őket olyan kínokra, amilyenekre akarjátok, de legyen bátorságotok bevallani önmagatok előtt, hogy nem ők gyújtották fel Rómát!... Piha! Engem arbiter elegantiarumnak neveztek, hát kijelentem, hogy nem bírom a kutyakomédiát. Piha! Ah, mennyire eszembe juttatja ez a Porta Asinaria melletti komédiásbódét, ahol a színészek isteneket és királyokat alakítanak a városszéli csürhe gyönyörködtetésére, előadás után pedig hagymát vacsoráznak, és savanyú borral öblögetik le, vagy a deresre húzzák őket. Legyetek valóban istenek és királyok, mert én mondom, van rá módotok. Ami pedig téged illet, Caesar, te a jövendő nemzedékek ítéletével fenyegettél meg bennünket, de el ne feledd, hogy azok téged is megítélnek. Az isteni Klióra! Nero, a világ ura, Nero, az isteni, felgyújtatta Rómát, mert olyan hatalma volt a földön, mint Zeusnak az Olympuson. Nero, a költő, úgy szerette a költészetet, hogy feláldozta érte a hazáját! Amióta a világ világ, ilyesmit soha senki nem mívelt, mert nem volt hozzá bátorsága. A kilenc múzsa nevében könyörgök, ne mondj le erről a dicsőségről, s századokon át zengeni fog rólad az ének. Mi lesz hozzád képest Priamus, mi lesz Agamemnon, Achilles, vagy akár maguk az istenek? Nem fontos, hogy Róma felgyújtása jó dolog-e, de kétségkívül nagy és rendkívüli! S különben is, azt mondom, a nép nem emel rád kezet! Nem igaz! Légy bátor! Óvakodj a hozzád nem méltó cselekedetektől, mert csakis téged fenyeget az a veszély, hogy a jövendő századok majd azt mondják: "Nero felgyújtotta Rómát, de mint hitvány Caesar és hitvány költő megijedt, gyáván letagadta tettét, és ártatlanokra hárította bűnét."

Petronius szavai rendszerint nagy hatással voltak Caesarra, de most ő maga sem áltatta magát, mert érezte, hogy amit mondott, az az utolsó szalmaszál, amely szerencsés esetben megmentheti a keresztényeket, de sokkal könnyebben elveszítheti őt is. Mégsem habozott, mert egyrészt Viniciusról volt szó, akit szeretett, másrészt egy kockázatos játékról, amely mulattatta. "A kocka el van vetve - mondta magában -, s most elválik, mi erősebb ebben a majomban, a saját bőrének féltése-e vagy becsvágya."

De lelkében nem kételkedett, hogy végül is a félelem fog győzni.

Szavait egyelőre csend követte. Poppaea és a többiek minden figyelmükkel Nerón csüggtek, ő pedig csaknem az orráig húzta fel felső ajkát, amit olyankor szokott tenni, mikor nem tudta, mitévő legyen. Végül is világosan kiült arcára a zavar és a kedvetlenség kifejezése.

Tigellinus ezt látva felkiáltott:

- Uram! Engedd meg, hogy távozzam, mert ha személyedet veszedelembe akarják taszítani, s ezenfelül még hitvány Caesarnak, hitvány költőnek, gyújtogatónak és komédiásnak neveznek, azt az én fülem el nem bírja.

"Vesztettem" - gondolta Petronius.

De azért olyan tekintettel fordult Tigellinushoz, amelyben benne volt minden megvetés, amit egy előkelő nagyúr egy rongy ember iránt érezhet, aztán így szólt:

- Téged neveztelek komédiásnak, Tigellinus, mert, íme, most is komédiázol.

- Talán azért, mert nem vagyok hajlandó sértéseidet végighallgatni?

- Azért, mert úgy teszel, mintha végtelenül szeretnéd Caesart, pedig csak az imént fenyegetted meg a praetorianusokkal, amit vele együtt mi is mindnyájan megértettünk.

Tigellinus nem volt elkészülve rá, hogy Petronius ilyen kockákkal merjen játszani, fejét vesztve elsápadt hát, és megnémult. De ez volt az arbiter elegantiarum utolsó győzelme ellenlábasa felett, mert e pillanatban Poppaea szólalt meg:

- Hogy engedheted, uram, hogy ennek még csak gondolata is megvillanjon valaki fejében, sőt hogy azt teelőtted ki is merje mondani?

- Büntesd meg a vakmerőt! - kiáltotta Vitellius.

Nero megint orráig húzta ajkát, aztán Petroniusra irányítva rövidlátó, üveges szemét, így szólt:

- Így fizetsz hát barátságomért?

- Ha tévedek, győzz meg róla - felelte Petronius -, de tudd meg, hogy azt mondom, amit az irántad érzett szeretetem diktál.

- Büntesd meg a vakmerőt! - ismételte meg Vitellius.

- Büntesd meg! - hallatszott több hang.

Az atriumban zaj és mozgás támadt, mert az emberek kezdtek elhúzódni Petroniustól. Még Tullius Senecio is elhúzódott, aki pedig hűséges társa volt az udvarnál, meg az ifjú Nerva is, holott eddig a legjobb barátai közé tartozott. Petronius csakhamar egyedül maradt az atrium bal oldalán, mosolyogva simította ki tógája redőit, s még várt, hogy mit szól vagy mit tesz Nero.

Az pedig így szólt:

- Azt akarjátok, hogy megbüntessem, de ő barátom és társam nekem, ha tehát megsebezte is szívemet, tudja meg, hogy ebben a szívben barátai iránt csak... megbocsátás van.

"Vesztettem, és végem" - gondolta Petronius.

Közben Caesar felállt, a tanácskozás véget ért.

Petronius hazament. Nero pedig Tigellinusszal együtt átment Poppaea atriumába, ahol azok az emberek várták, akikkel a praefectus az imént beszélt.

Két transtiberisi rabbi volt ott, ünnepélyes, hosszú köntösben, fejükön mitrával, meg a segédjük, egy írnok és Chilon. A papok Caesar láttára elsápadtak a megindultságtól, s kezüket válluk magasságáig emelve, fejüket tenyerükig hajtották.

- Üdv neked, monarchák monarchája és királyok királya - szólt az idősebb -, üdv neked, világ ura, Caesar, a választott nép oltalmazója, ki oroszlán vagy az emberek között, s kinek uralkodása olyan, mint a napfény, mint a Libanon cédrusa, mint a forrás, mint a pálma, meg mint a Jerikói balzsam!

- Ti nem mondotok engem istennek? - kérdezte Caesar.

A papok még jobban elsápadtak, s megint az idősebbik szólt:

- Szavaid édesek, uram, mint a szőlőfürt, meg mint az érett füge, mert Jehova jósággal töltötte meg szívedet. De atyád elődje, Caius Caesar kegyetlen volt, és követeink mégsem nevezték istennek, mert inkább választották a halált, mint a törvény megszegését.

- S Caligula az oroszlánok közé lökette őket?

- Nem, uram. Caius Caesar megijedt Jehova haragjától.

S fejüket felemelték, mert a hatalmas Jehova neve bátorságot öntött beléjük. Az ő erejében bízva most már bátran néztek Nero szemébe.

- Ti a keresztényeket vádoljátok Róma felgyújtásával? - kérdezte Caesar.

- Mi, uram, csak azzal vádoljuk őket, hogy ellenségei a törvénynek, ellenségei az emberi nemnek, Rómának és neked, meg hogy régóta tűzzel fenyegetik a várost és a világot. A többit elmondja neked ez az ember, akinek ajkát hazug szó be nem szennyezi, mert anyja ereiben a választott nép vére folyik.

Nero Chilonhoz fordult:

- Ki vagy te?

- A te tisztelőd, ó, Osiris, s ezenfelül egy szegény sztoikus...

- Gyűlölöm a sztoikusokat - jelentette ki Nero -, gyűlölöm Thraseát, Musoniust és Cornutust. Utálom beszédüket, azt is, hogy megvetik a művészetet, utálom önkéntes szegénységüket és ocsmányságukat.

- Uram, mesterednek, Senecának ezer citrusfa asztala van. Csak akarnod kell, s nekem kétszer annyi lesz. Én szükségből vagyok sztoikus. Díszítsd fel sztoicizmusomat, ó, sugárzó Caesar, rózsakoszorúval, állíts eléje egy kancsó bort, s úgy fogja zengeni az anacreoni dalokat, hogy túlharsog vele minden epikureust.

Nerónak hízelgett a "sugárzó" jelző, elmosolyodott hát, s így szólt:

- Tetszel nekem!

- Ez az ember annyi aranyat ér, amennyit nyom - lelkesedett Tigellinus.

Chilon pedig így felelt:

- Uram, egészítsd ki súlyomat bőkezűségeddel, mert különben a szél elviszi a fizetséget.

- Annyi bizonyos, hogy Vitelliust nem nyomná le a mérlegen - vetette közbe Caesar.

- Eheu, ó, ezüstnyilas Caesar, az én értelmem nem ólomból van.

- Látom, a te törvényed nem tiltja, hogy istennek nevezz.

- Az én törvényem benned van, ó, halhatatlan! A keresztények káromolták a törvényt, s ezért gyűlöltem meg őket.

- Mit tudsz a keresztényekről?

- Megengeded, isteni Caesar, hogy sírjak?

- Nem - felelte Nero -, ez untat.

- S háromszorosan is igazad van, mert a szem, mely téged látott, soha többé nem sírhat. Uram, ments meg ellenségeimtől.

- Beszélj a keresztényekről - szólt közbe Poppaea kissé türelmetlenül.

- Úgy lesz, amint parancsolod, ó, Isis - felelte Chilon. - Íme, ifjúságom óta a filozófiának szenteltem életemet, s az igazságot kerestem. Kerestem a régi isteni bölcseknél, kerestem az athéni Akadémián és az alexandriai Serapeumban. Mikor a keresztényekről hallottam, azt hittem, ez valami új iskola, ahol megtalálhatom az igazságnak néhány magvacskáját, s vesztemre megismerkedtem velük! Az első keresztény, akihez balsorsom odasodort, Glaucus, aneapolisi orvos volt. Idővel tőle tudtam meg, hogy egy bizonyos Chrestost imádnak, aki megígérte nekik, hogy kiirt a földről minden népet, és elpusztít minden várost, csak őket hagyja meg, ha segítenek neki kiirtani Deucalion gyermekeit. Ezért gyűlölik ők az embereket, uram, ezért mérgezik meg a szökőkutakat, ezért szórnak szitkokat gyűléseiken Rómára és minden templomra, amelyekben a mi isteneinket imádjuk. Chrestost megfeszítették, de megígérte nekik, hogyha Rómát elpusztítja a tűzvész, ő újra eljön erre a világra, s őket teszi meg a világ uraivá...

- Most aztán megérti a nép, miért égett le Róma - szólt közbe Tigellinus.

- Már sokan értik, uram - felelte Chilon -, mert eljárok a kertekbe, a Marsmezőre, és tanítom őket. De ha végighallgattok, meglátjátok, hogy bőven van okom a bosszúra. Glaucus, az orvos, eleinte nem árulta el nekem, hogy vallásuk parancsára gyűlölniük kell az embereket. Sőt azt mondta, hogy Chrestos jó istenség, s tanainak alapja a szeretet. Érzékeny szívem nem állhatott ellene ennek az igazságnak, tehát megszerettem Glaucust, s megbíztam benne. Megosztottam vele minden falatomat, minden garasomat, s tudod, uram, hogyan hálálta meg? Mikor Neapolisból Rómába mentünk, útközben kést döfött belém, feleségemet, az én szép, fiatal Berenicémet pedig eladta a rabszolga-kereskedőknek. Ha Sophokles ismerte volna történetemet... De mit beszélek! Sophoklesnél nagyobb költő hall engem.

- Szegény ember - sajnálkozott Poppaea.

- Nem szegény az, aki Aphrodite arcát látta, úrnőm. Márpedig én most is látom. De akkor a filozófiában kerestem vigasztalást. Rómába érkezve igyekeztem megtalálni a keresztények véneit, hogy igazságot szolgáltassanak nekem Glaucus ellen. Azt hittem, rákényszerítik, hogy adja vissza feleségemet... Megismerkedtem a főpapjukkal, meg egy bizonyos Pállal, aki itt fogoly volt, de aztán felmentették, megismerkedtem Zebedeus fiával, meg Linusszal, Clitusszal és még másokkal is. Tudom, hol laktak a tűzvész előtt, tudom, hol gyülekeznek, megmutathatok egy katakombát a Vaticanus-domb alatt, meg egy temetőt a Porta Nomentanán kívül, ahol gyalázatos szertartásaikat végzik. Ott láttam Pétert, az apostolt, láttam Glaucust, amint gyermekeket gyilkolt, hogy az apostolnak legyen mit a hívek fejére hintenie, s láttam Lygiát, Pomponia Graecina nevelt leányát, aki azzal dicsekedett, hogy mivel gyermekvért nem hozhatott, egy gyermek halálát hozza, mert megbűvölte a kis Augustát, a ti leánykátokat, ó, Osiris és Isis!

- Hallod ezt Caesar? - figyelmeztette Poppaea.

- Lehetséges ez? - kiáltott fel Nero.

- A saját sérelmemért megbocsáthattam - folytatta Chilon -, de a ti sérelmeitek hallatára le akartam szúrni. Sajnos, megakadályozott ebben szerelmese, a nemes Vinicius.

- Vinicius? Hiszen a leány elszökött tőle!

- A leány elszökött, de Vinicius kereste, mert nem tudott nélküle élni. Éhbérért segítettem neki keresni, s én mutattam meg a házat, amelyben Lygia keresztényekkel együtt lakott a Transtiberisen. Együtt mentünk oda, s velünk jött Kroton is, a te díjbirkózód, akit Vinicius a saját biztonsága végett bérelt fel. De Ursus, Lygia rabszolgája agyonszorította Krotont. Irtózatos erejű ember az, uram, egy bika nyakát úgy kitekeri, mint más egy mákfejet. Aulus és Pomponia szerették is ezért.

- Herculesre! - kiáltotta Nero. - Az a halandó, aki Krotont agyonszorította, megérdemli, hogy szobra a Forumon álljon. De tévedsz, öreg, vagy füllentesz, mert Krotont Vinicius ölte meg késsel.

- Így hazudnak az emberek az isteneknek. Ó, uram, tulajdon szememmel láttam, hogyan roppantak össze Kroton bordái Ursus kezében, aki aztán Viniciust is leütötte. Ha Lygia ott nincs, meg is ölte volna. Vinicius azután sokáig beteg volt, s ők ápolták, mert remélték, hogy szerelnie kedvéért kereszténnyé lesz. Aminthogy azzá is lett.

- Vinicius?

- Ő bizony!

- Akkor talán Petronius is? - kapott a szón Tigellinus.

Chilon izgett-mozgott, kezét dörzsölte, majd így szólt:

- Csodálom éleslátásodat, uram!... Ó... az meglehet! Nagyon is meglehet!

- Most már értem, mért védte úgy a keresztényeket.

Nero azonban felkacagott:

- Petronius mint keresztény!... Petronius mint az élet és a gyönyör ellensége! Ne beszéljetek bolondokat, s ne akarjátok ezt elhitetni velem, mert mindjárt semmit sem hiszek.

- De a nemes Vinicius kereszténnyé lett, uram. A belőled áradó fényre esküszöm, hogy igazat mondok, s hogy semmitől sem undorodom jobban, mint a hazugságtól. Pomponia keresztény, a kis Aulus keresztény, s Lygia és Vinicius is keresztények. Hűségesen szolgáltam őt, ő pedig Glaucus kívánságára megvesszőztetett, bár öreg vagyok, beteg voltam, és éheztem. De megesküdtem Hadesre, hogy ezt el nem felejtem. Ó, uram, állj bosszút rajtuk sérelmeimért, s én kiadom neked Péter apostolt, Linust, Clitust, Glaucust és Crispust, csupa főembert, meg Lygiát meg Ursust, megmutatok ezer meg ezer mást, megmutatom imaházaikat, a temetőket, úgyhogy összes börtöneitekben sem férnek el!... Nélkülem soha meg nem találjátok őket!... Eddigelé nagy nyomoromban csak a filozófiában kerestem vigaszt, hadd találjam most meg a tőletek reám áradó kegyben... Öreg vagyok, s még nem kóstoltam meg az életet, hadd pihenjek meg!...

- Te a tele tál mellett akarsz sztoikus lenni - jegyezte meg Nero.

- Aki neked szolgálatot tesz, már azzal magában véve is megtölti tálát.

- Nem tévedsz, filozófusom.

De Poppaea nem hagyta futni ellenségeit. Vinicius iránti felgerjedése a féltékenység, harag és a sértett hiúság szülte pillanatnyi szeszély volt ugyan, a fiatal patrícius hűvössége mégis mélységesen sértette, s kérlelhetetlen gyűlöletet keltett benne. Már maga az a tény, hogy egy más nőt föléje mert helyezni, bosszúért kiáltó bűn volt az ő szemében. Ami Lygiát illeti, őt az első pillanattól fogva gyűlölte, amikor nyugtalanná tette ennek az északi liliomnak a szépsége. Petronius Caesarral elhitethette, hogy Lygiának túlságosan keskeny a csípője, Caesarnak mesélhetett, amit csak akart, de Poppaeának nem. Az Angusta szakértő szeme jól látta, hogy Rómában egyedül Lygia versenyezhet vele, sőt le is győzheti őt. Már attól a pillanattól kezdve bosszút esküdött ellene.

- Uram - mondta -, állj bosszút gyermekünkért!

- Siessetek! - sürgette Chilon. - Siessetek, mert különben Vinicius elrejti őt. Megmutatom a házat, amelybe a tűzvész után visszatértek.

- Adok melléd tíz embert, indulj azonnal - mondta Tigellinus.

- Uram, te nem láttad Krotont Ursus kezében: ha ötven embert adsz, akkor is csak messziről mutatom meg a házat. De ha Viniciust is börtönbe nem vetitek, nekem végem.

Tigellinus Neróra nézett.

- Nem volna jó, ó, isteni Caesar, egyszerre elintézni az ifjút és nagybátyját is?

Nero rövid gondolkozás után így felelt:

- Nem! Most nem!... Az emberekkel hiába akarnánk elhitetni, hogy Petronius, Vinicius vagy Pomponia Graecina gyújtotta fel Rómát. Nagyon is szép házuk volt... Ma más áldozatokra van szükség, rájuk majd később kerül sor.

- Akkor hát adj katonákat, uram, hogy vigyázzanak rám - kérte Chilon.

- Majd Tigellinusnak gondja lesz rá.

- Addig hozzám költözöl - nyugtatta meg a praefectus.

Chilon arcán felvillant az öröm.

- Mindnyájukat kiadom! Csak siessetek! Siessetek! - kiáltozta rekedten.

Petronius, mikor Nerótól távozott, a Carinaen levő házába vitette magát. A házat három oldalról kert vette körül, előtte pedig a kis Forum Caecilianum terült el, és így kivételesen megmenekült a tűzvésztől.

Az augustianusok, akiknek házai elpusztultak, s benne tömérdek kincset, műremeket elvesztettek, Petroniust szerencsés flótásnak nevezték. Egyébként már régóta azt beszélték felőle, hogy ő Fortuna istenasszony elsőszülött fia, s Caesar barátsága, mely az utóbbi időben egyre szorosabbá vált, igazolta is ezt a véleményt.

De Fortuna istenasszony elsőszülöttje most eltűnődhetett anyjának állhatatlanságán, illetőleg Kronoshoz való hasonlatosságán, aki saját gyermekeit falta fel.

"Ha a házam leégett, s gemmáim, etruszk vázáim, alexandriai üvegeim és korinthusi érceim is odavesztek volna, Nero talán el is felejtette volna sérelmét. Polluxra! Ha az ember elgondolja, hogy csak tőlem függött, s most én lehetnék a praetorianusok praefectusa! Tigellinust kikiáltottam volna gyújtogatónak, mert az is, elrendeltem volna, hogy adják rá a kínszenvedések tunikáját, s adják ki a népnek, a keresztényeket megvédtem s Rómát felépítettem volna. S ki tudja, a becsületes emberek sorsa nem javult volna-e meg? Kár, hogy meg nem tettem, már csak Vinicius miatt is. Ha túlságosan sok lett volna a dolgom, neki engedtem volna át a praefectusi tisztet, s Nero még csak meg sem kísérelte volna, hogy ellenkezzék... Akkor aztán Vinicius hadd keresztelte volna meg felőlem az összes praetorianusokat, sőt magát Caesart is, mit árthatott volna az nekem! A kegyes Nero, az erényes és irgalmas Nero! Milyen mulatságos látvány lett volna!"

S annyira nem törődött gondjaival, hogy elmosolyodott. De gondolatai csakhamar másfelé fordultak. Mintha megint Antiumban hallgatta volna a tarsusi Pál beszédét:

"Ti minket az élet ellenségeinek neveztek, de mondd meg magad, Petronius, ha Caesar keresztény lenne, s a mi vallásunk szerint élne, vajon a ti életetek is nem lenne-e nyugodtabb és biztonságosabb?"

S e szavakra visszaemlékezve, így elmélkedett tovább:

"Castorra! Ahány keresztényt meggyilkolnak, Pál ugyanannyi újat talál, mert ha a világ nem állhat meg gonoszságokon, akkor neki van igaza... De ki tudja, hogy nem állhat-e meg, mikor azokon áll? Én, aki annyi mindent megtanultam, azt nem tanultam meg, hogyan legyen az ember minél nagyobb lator, s éppen ezért alighanem fel kell majd vágnom ereimet.... De hiszen ezzel vége is lenne, vagy ha nem ezzel, hát mással. Csak Eunikét és a mirhaserleget sajnálom, de Euniké szabad, a váza pedig velem jön. A Rőtszakállú semmiképpen meg nem kaparintja! Viniciust is sajnálom. Egyébként, bár az utóbbi időkben kevesebbet unatkoztam, mint azelőtt, készen vagyok. Vannak az életben szép dolgok, de az emberek túlnyomórészt annyira szennyesek, hogy nem érdemes az életet sajnálni. Aki tudott élni, annak tudnia kell meghalni is. Noha az augustianusokhoz tartoztam, sokkal szabadabb ember voltam, mintsem gondolnák."

Azzal vállat vont.

"Azok talán azt hiszik, hogy most reszket a térdem, s a rémülettől égnek áll a hajam szála, pedig ha hazaérek, ibolyaillatos fürdőt veszek, aztán az én aranyhajú Eunikém maga keni meg testemet olajjal, s ha ettünk, elénekeltetjük magunknak több szólamra Anthemius Apollo himnuszát. Valamikor magam mondtam: »Nem érdemes a halálra gondolni, mert ő a mi segítségünk nélkül is gondol ránk.« Mégis csodálatra méltó dolog volna, ha csakugyan volnának elysiumi mezők s rajtuk árnyak... Euniké eljönne néha hozzám, s együtt kóborolnánk a királyharaszttal borított mezőkön. Bizony, jobb társaságot találnék ott, mint itt. Micsoda bohócok, micsoda csepűrágók, ízléstelen és faragatlan, ocsmány csőcselék! Tíz arbiter elegantiarum sem tudna rendes embereket faragni ezekből a Trimalchiókból. Persephonéra, torkig vagyok velük!"

S csodálkozva döbbent rá, hogy valami máris elválasztotta ezektől az emberektől. Hiszen jól ismerte őket, már régen tudta, mit gondoljon felőlük, s most mégis úgy látta, mintha távolabb állnának tőle, s megvetésre méltóbbak volnának, mint máskor. Valóban torkig volt velük.

De aztán kezdett a helyzetről gondolkozni. Éleslátása révén megértette, hogy közvetlen veszély nem fenyegeti. Nero kapva kapott az alkalmon, hogy mondhat néhány szép, magasztos szót a barátságról, a megbocsátásról, s ezzel többé-kevésbé le is kötötte magát. Most majd ürügyet kell keresnie, s amíg megtalálja, sok idő eltelhet. "Mindenekelőtt cirkuszi játékokat rendez a keresztényekkel - mondta magában -, csak aztán gondol majd rám, márpedig ha így van, akkor nem érdemes bíbelődnöm vele, és életrendemet megváltoztatnom. Közelebbi veszedelem fenyegeti Viniciust!"

Ettől fogva már csak Viniciusra gondolt, s elhatározta, hogy segítségére siet.

A rabszolgák gyorsan haladtak a gyaloghintóval a Carinaet még mindig elborító üszkös romok és kémények között, s ő mégis sürgette, hogy fussanak, mert minél hamarabb otthon akart lenni. Vinicius háza leégett, ő tehát most Petroniusnál lakott, s szerencsére otthon is volt.

- Találkoztál ma Lygiával? - kérdezte Petronius, amint belépett.

- Tőle jöttem haza.

- Figyelj hát, mit mondok, s ne vesztegesd az időt kérdezősködésre. Caesarnál ma elhatározták, hogy a keresztényekre hárítják Róma felgyújtásának bűnét. Üldöztetés és kínszenvedések fenyegetik őket. A hajtóvadászat bármely pillanatban megindulhat ellenük. Fogd Lygiád, s azonnal meneküljetek, ha kell, az Alpokon túlra, vagy akár Afrikába. De siess, mert a Palatinus közelebb van Transtiberishez, mint mi!

Vinicius valóban sokkal inkább katona volt, semhogy felesleges kérdezősködéssel töltötte volna az időt. Összevont szemöldökkel, figyelmes, fenyegető arccal, de minden rémület nélkül hallgatta Petronius szavait. Az első érzés, amit a veszedelem keltett benne, a védekezés és a harc vágya volt.

- Megyek - mondta.

- Még egy szót: vigyél magaddal egy erszény aranyat, fegyvert és egy maroknyi keresztény rabszolgát. Szükség esetén erővel szabadítsd ki a kezükből.

Vinicius már az atrium ajtajában volt.

- Küldj hírt egy rabszolga útján! - kiáltotta Petronius a távozó után.

Mikor egyedül maradt, fel s alá járkált az atriumot díszítő oszlopok között, s latolgatta, mi történhetik. Tudta, hogy Lygia és Linus a tűzvész után visszatértek régi házukba, amely, miként a Transtiberis legnagyobb része, szintén megmenekült. Ez kedvezőtlen körülmény volt, mert másképp nehéz lett volna őket megtalálni a tömegek között. De abban reménykedett, hogy a Palatinuson senki sem tudja, hol laknak, s így Vinicius megelőzi a praetorianusokat. Az is átvillant az agyán, hogy Tigellinus nyilván igyekezni fog minél több keresztényt összefogdosni, s akkor egész Rómát be kell hálóznia, vagyis a praetorianusokat apróbb csapatokra kell széjjelosztania. Ha tíz embernél nem többet küldenek a leányért, akkor az óriás egymaga összetöri a csontjaikat, hát még ha Vinicius is segítségére siet. S e gondolat reménnyel töltötte el. Igaz ugyan, hogy a praetorianusoknak fegyveresen ellenállni csaknem ugyanannyi volt, mint háborút kezdeni Caesar ellen. Petronius azt is tudta, hogy ha Viniciusnak sikerül megmenekülnie Caesar bosszújától, akkor ez a bosszú őt érheti, de ezzel nem sokat törődött. Ellenkezőleg, valósággal felvidította, hogy Nero és Tigellinus terveit megzavarhatja. Elhatározta, hogy az ügy érdekében sem a pénzt, sem az embereket nem sajnálja, mivel pedig a tarsusi Pál még Antiumban rabszolgáinak túlnyomó részét megtérítette, biztos lehetett felőle, hogy a keresztény leány védelménél számíthat áldozatkészségükre.

Euniké lépett be, s ez megzavarta elmélkedését. A leány láttára minden gondja-baja nyomtalanul elröppent. Elfelejtette Caesart, el a kegyvesztettséget, a lealjasodott augustianusokat, a keresztényeket fenyegető hajtóvadászatot, Viniciust és Lygiát, csak a leányt nézte, úgy is, mint e pompás idomokban gyönyörködő esztéta, és úgy is, mint szerető, aki felé e látványból szerelem árad. A leány rózsaszínű teste átvilágított a Coa-vestis^[137] nevű áttetsző, lila köntösön, s valóban gyönyörű volt, mint egy istenség. Érezte, hogy csodálják, s mivel Petroniust egész lelkével szerette, s örökösen vágyott gyöngédségeire, úgy elpirult örömében, mintha nem is ágyasa, hanem ártatlan leányka volna.

- Mi jót hoztál, Charis? - kérdezte Petronius, feléje nyújtva két kezét.

A leány aranyos fejét feléje hajtva, felelte:

- Uram, itt van Anthemius az énekesekkel, s azt kérdi, kívánod-e őt ma hallgatni?

- Várjon egy kicsit. Majd ebédnél elénekli nekünk Apolló himnuszát. Körös-körül még minden rom és hamu, s mi Apolló himnuszát fogjuk hallgatni! A paphosi ligetekre! Ha téged e Coa-vestisben látlak, azt hiszem, Aphrodité öltötte fel az ég egy kis darabját, s ő áll előttem.

- Ó, uram! - szerénykedett Euniké.

- Jer, Euniké, ölelj meg, s nyújtsd felém a szád... Szeretsz?

- Zeust sem szerethetném jobban.

Azzal száját Petroniuséra forrasztotta, s karjai között megremegett a boldogságtól.

De Petronius kisvártatva így szólt:

- S ha el kellene válnunk egymástól?

Euniké ijedten nézett a szemébe:

- Hogyan, uram?

- Ne ijedj meg!... De látod, ki tudja, nem leszek-e kénytelen hosszú útra menni?

- Vigyél magaddal...

De Petronius hirtelen változtatott a beszéd tárgyán, s megkérdezte:

- Mondd csak, a kerti pázsiton van asphodelos?

- A kertben a ciprusok és a pázsit megsárgult a tűzvésztől, a mirtusz levelei lehullottak, s az egész kert olyan, mintha halott volna.

- Egész Róma olyan, mintha halott volna, s nemsokára valóban temetővé válik. Tudod-e, hogy edictumot adnak ki a keresztények ellen, megkezdődik az üldözés, s akkor ezer meg ezer ember elpusztul?

- Miért akarják őket büntetni, uram? Hiszen csendes, jó emberek.

- Éppen azért.

- Akkor hát menjünk a tengerre. A te isteni szemed nem szeret vért látni.

- Jó, de addig is meg kell fürödnöm. Gyere az elaeothesiumba, s kend meg karjaimat. Cypris övére! Még sosem láttalak ilyen szépnek. Csináltatok neked egy kagyló alakú kádat, s te leszel benne a drága igazgyöngy... Gyere, aranyhajú Eunikém.

S elment. Egy órával később pedig mindketten fejükön rózsakoszorúval és ködös szemmel helyezkedtek el az aranyedényekkel megrakott asztalnál. Ámornak öltözött fiúk szolgálták fel az ételeket, borostyánnal díszített kancsókból itták a bort, s hallgatták a kart, mely Anthemius vezetésével hárfakísérettel énekelte Apolló himnuszát. Mit törődtek ők azzal, hogy a villa körül a romokból házak kéményei meredeztek, s a szél a leégett Róma hamvait hordta széjjel? Boldogok voltak, és csak a szerelemre gondoltak, amely életüket mintegy isteni álommá változtatta.

De mielőtt a himnusz véget ért, egy rabszolga, az atrium felügyelője lépett a terembe.

- Uram - jelentette nyugtalanságtól remegő hangon -, praetorianus csapat élén egy centurio érkezett a kapu elé, s Caesar parancsára veled kíván beszélni.

A hárfa és az énekszó elcsendesült. A nyugtalanság mindenkire átterjedt, mert Caesar barátaival szemben általában nem használt praetorianusokat, megjelenésük tehát amaz időkben semmi jót nem jósolt. Csak Petronius nem árult el semmiféle indulatot, s olyan hangon válaszolt, mint akit untat a folytonos zaklatás:

- Igazán megengedhetnék, hogy nyugodtan elköltsem ebédemet.

Aztán az atrium felügyelőjéhez fordult:

- Ereszd be őket.

A rabszolga eltűnt a függöny mögött, csakhamar súlyos léptek hallatszottak, s Petronius ismerőse, Aper centurio lépett a szobába, állig páncélban, fején vassisakkal.

- Nemes uram - jelentette -, íme, levél Caesartól.

Petronius lustán nyújtotta ki fehér kezét, átvette a táblácskákat, beléjük pillantott, aztán teljes nyugalommal odanyújtotta Eunikének.

- Este új éneket énekel a Troicából - mondta -, hív, hogy menjek el.

- Nekem csak az a parancsom, hogy adjam át az írást.

- Úgy van. Nincs válasz. De talán lepihennél, centurio, s meginnál velünk egy serleg bort?

- Köszönöm, nemes uram. Egy serleg bort szívesen megiszom egészségedre, de le nem pihenhetek, mert szolgálatban vagyok.

- Miért neked adták át a levelet, ahelyett, hogy rabszolgával küldték volna?

- Nem tudom, uram. Talán azért, mert más ügyben is erre kellett jönnöm.

- Tudom - jegyezte meg Petronius -, a keresztények ellen.

- Igen, uram.

- Régen megkezdték az üldözést?

- Egyes csapatokat még délelőtt kiküldtek a Transtiberisre.

Azzal a serlegből kiloccsantott egy kevés bort Mars tiszteletére, a többit pedig felhajtotta, majd így szólt:

- Adják meg neked az istenek, uram, amit magad kívánsz.

- Vidd el a serleget is - biztatta Petronius.

Azzal jelt adott Anthemiusnak, hogy fejezze be Apolló himnuszát.

"A Rőtszakállú ingerkedni kezd velem és Viniciusszal - mondta magában, mikor a hárfák ismét megszólaltak. - Sejtem, mi a szándéka! Meg akart ijeszteni, azért küldte centurióval a meghívót. Majd este kifaggatják a centuriót, hogy milyen képpel fogadtam őt. Nem, nem! Nem lesz valami nagy örömöd, gonosz, kegyetlen pojáca. Tudom, hogy a bántalmat el nem felejted, tudom, hogy vesztemet el nem kerülöm, de ha azt hiszed, hogy könyörögve nézek majd a szemedbe, s arcomon meglátod a rémült alázatot, hát nagyon tévedsz."

- Caesar azt írja: "Jöjjetek el, ha van kedvetek" - jegyezte meg Euniké. - Elmegy, uram?

- Olyan pompás a kedélyállapotom, hogy még az ő verseit is meghallgathatom - felelte Petronius -, tehát elmegyek, annyival is inkább, mert Vinicius nem mehet.

S az ebéd meg a szokásos séta után máris átengedte magát a rabszolganőknek, akik haját rendbe hozták, majd más rableányok elrendezték tógája redőit, s egy órával később már szépen, mint egy istenség, vitette magát a Palatinusra. Már későre járt az idő, csendes, meleg este volt, a hold olyan erővel világított, hogy a gyaloghintó előtt haladó lampadarik eloltották a fáklyákat. Az utcákon, a romok között, csoportosan kódorogtak a bortól részeg emberek, borostyán- és fűzfalombokba öltözve, kezükben a caesari kertekből szedett mirtusz- és babérágakkal. A bőséges gabonaosztás és nagy cirkuszi játékok reménye vidámsággal töltötte el az emberek szívét. Néhol az "isteni éjszakát" és a szerelmet dicsőítő dalokat énekeltek, másutt a hold világánál táncoltak úgy, hogy a rabszolgáknak többször kellett kiáltaniuk: "Helyet a nemes Petronius gyaloghintójának!", mire a nép utat nyitott, s hangos kiáltással köszöntötte kedvencét.

Ő pedig Viniciusra gondolt, s csodálkozott, hogy semmi hír nem érkezett tőle. Epikureus volt és önző ember, de a tarsusi Pállal és Viniciusszal folytatott beszélgetések során naponta hallott a keresztényekről, s némileg meg is változott, bár ő maga nem is tudta. Őt is megcsapta ama bizonyos fuvallat, mely a két ember felől áradva, elhintette lelkében az ismeretlen magvakat. A saját személyén kívül most már más emberek is kezdték érdekelni, Viniciushoz pedig mindig ragaszkodott, gyermekkorában ugyanis nagyon szerette az ifjú anyját, aki neki húga volt, most pedig, miután az ifjú dolgait ismerte, olyan érdeklődéssel szemlélte azokat, mintha tragédiát nézne.

Még mindig abban reménykedett, hogy Viniciusnak sikerült megelőznie a praetorianusokat, s megszöknie Lygiával, vagy a legrosszabb esetben is erővel szabadította ki őt kezükből. Mégis szeretett volna biztosat tudni, feltételezte ugyanis, hogy különböző kérdésekre kell majd felelnie, s azokra jó lett volna előkészülni.

Tiberius házához érkezve kiszállt a gyaloghintóból, s nyomban belépett az atriumba, amely már tele volt augustianusokkal. Tegnapi barátai csodálkoztak ugyan, hogy őt is meghívták, de azért még elhúzódtak tőle, ő azonban hanyagul, üdén és fesztelenül elegyedett közéjük, oly fölényes volt, mintha ő lett volna itt a legfőbb kegyosztó. Egyesek ezt látva, nyugtalankodtak is, hogy nem idő előtt mutattak-e közönyt iránta.

Caesar azonban mintha nem is látta volna, meghajlását nem viszonozta, s úgy tett, mintha nagyon lekötné a beszélgetés. Ellenben Tigellinus hozzálépett, s így szólt:

- Jó estét, arbiter elegantiarum. Még mindig azt állítod, hogy nem a keresztények gyújtották fel Rómát?

De Petronius vállat vont, s Tigellinust lapockán veregette, mint egy szabadost.

- Te éppen olyan jól tudod, mint magam - felelte -, hogy mit tarthatunk e dologról.

- Nem merem magamat a te bölcsességedhez hasonlítani.

- S alighanem igazad is van, mert ellenkező esetben, ha Caesar felolvassa nekünk a Troica új énekét, ahelyett, hogy rikácsolnál, mint a páva, valami épkézláb véleményt kellene mondanod.

Tigellinus összeharapta ajkát. Nem nagyon örült Caesar elhatározásának, hogy ma új éneket ad elő, mert ezzel ismét arra a térre siklottak, amelyen nem versenyezhet Petroniusszal. S valóban, a vers előadása közben Nero, már régi szokásból is, Petroniusra tekingetett, ügyelve, hogy mit olvashatna ki arcából. Az pedig felvont szemöldökkel hallgatta, helyenként elismerőleg bólogatott, máskor feszülten figyelt, hogy jól hallott-e. Azután egyes részeket megdicsért, másokat megbírált, itt-ott egy-egy sor kijavítását vagy csiszolását ajánlotta. Nero maga is érezte, hogy mások túláradó dicséreteikkel csak a maguk hasznát nézik, egyedül Petronius foglalkozik a költészettel magáért a költészetért, egyedül ő ért hozzá, s ha valamit megdicsér, akkor bizonyos, hogy az valóban dicséretre méltó. Lassanként belemelegedett, vitába elegyedett vele, s mikor végül Petronius egyik kifejezés helyességét kétségbe vonta, Nero így felelt:

- Majd az utolsó éneknél meglátod, miért használtam ezt a kifejezést.

"Ah - gondolta magában Petronius -, tehát megérem az utolsó éneket is."

Ennek hallatára némelyiküknek megfordult a fejében: "Jaj nekem. Ha Petronius időt nyer, még ismét bejuthat Nero kegyeibe, s akár Tigellinust is megbuktathatja."

S ismét kezdtek körülötte sündörögni. De az est befejezése kevésbé volt szerencsés, mert Caesar, mikor Petronius búcsúzott tőle, összehunyorította szemét, s kárörvendő ábrázattal hirtelen megkérdezte:

- S Vinicius miért nem jött el?

Ha Petronius tudta volna, hogy Vinicius és Lygia már túl vannak a város kapuin, egyszerűen azt felelte volna: "Engedelmeddel megnősült, s elutazott." De látva Nero furcsa mosolyát, így felelt:

- Meghívásod nem találta őt otthon, isteni Caesar.

- Mondd meg neki - felelte Nero -, hogy örülnék, ha láthatnám, meg azt is, hogy el ne maradjon a cirkuszi játékokról, amelyeken a keresztények szerepelnek.

Petroniust nyugtalanná tették e szavak, mert úgy érezte, hogy egyenesen Lygiára céloznak. Beült gyaloghintójába, s még gyorsabban vitette magát haza, mint reggel. Ez azonban nem volt könnyű dolog. Tiberius háza előtt zajongó tömeg ácsorgott, részegek voltak, mint azelőtt, de nem énekeltek, és nem táncoltak, hanem mintha háborogtak volna. A távolból kiáltások hallatszottak, melyeket Petronius nem értett meg mindjárt, de egyre erősödtek, hangosabbakká lettek, míg végül egyetlen vad ordítással olvadtak össze:

- Oroszlánok elé a keresztényekkel!

Az udvaroncok pompás gyaloghintói az üvöltöző csőcselék között törtek előre. A leégett utcák mélyéből egyre újabb csoportok bukkantak ki, s hallván a kiáltásokat, maguk is megismételték őket. Szájról szájra járt a hír, hogy a keresztények összefogdosása már dél óta folyik, és sikerült már számos gyújtogatót kézre keríteni, s a Palatinus romban heverő régi, valamint a frissen kitűzött új utcáin és sikátorain, meg az összes dombokon és kerteken, a város széltében és hosszában hangzott a veszett ordítás:

- Oroszlánok elé a keresztényekkel!

- Csorda! - ismételgette Petronius megvetéssel. - A nép méltó Caesarjához!

S elgondolta, hogy ez az erőszakon s még a barbárok előtt is ismeretlen kegyetlenségen, gonosztetteken és tobzódó erkölcstelenségen felépült világ mégsem maradhat meg sokáig. Róma a világ ura, de egyúttal a világ fekélye is. Messzire árad belőle a hullaszag. A rothadt életre rávetődött a halál árnyéka. Gyakran szóba került ez az augustianusok között is, de Petronius szeme előtt sosem állt olyan tisztán az igazság, hogy az a koszorúval ékesített szekér, amelyben Róma áll mint triumphator, s amely a nemzetek megbilincselt nyáját vonszolja maga után, a vesztébe rohan. E világura város életét udvari bolondok farsangi menetének, vad orgiának látta, amelynek egyszer mégiscsak véget kell érnie.

Most már megértette, hogy csakis a keresztényeknek van valamiféle új létalapjuk, de úgy vélte, hogy a keresztényeknek rövidesen írmagjuk sem marad. S akkor mi lesz?

A bohócok farsangi menete tovább vonul Nero vezérlete alatt, ha pedig Nero nem lesz, akad egy másik, ugyanilyen vagy még rosszabb, mert semmi indoka sem volna, hogy ilyen nép és ilyen patríciusok mellett jobb akadjon. Lesz új orgia, de még sokkal szennyesebb és undorítóbb, mint az eddigi.

De az orgia nem tarthat örökké, s aludni is kell utána, már csak a kimerültség miatt is.

Mikor erre gondolt, maga is szörnyen fáradtnak érezte magát. Hát érdemes volt élni, s ráadásul teljes bizonytalanságban, csak azért, hogy az ember a világnak ezt a rendjét szemlélje? Hiszen a halál géniusza is van olyan szép, mint az álomé, s annak is szárnyai vannak a vállán.

A gyaloghintó megállt a ház kapujában, amelyet az éber kapus azonnal kinyitott.

- A nemes Vinicius hazajött már? - kérdezte Petronius.

- Éppen az imént, uram - felelte a rabszolga.

"Akkor hát nem szabadította ki!" - gondolta Petronius.

S tógáját ledobva, az atriumba sietett. Vinicius egy háromlábú széken ült, fejét csaknem térdéig lógatta, kezét a fején összekulcsolta, de a léptek zajára felemelte megkövült arcát, melyből csak szeme világított ki lázas fényben.

- Későn érkeztél? - kérdezte Petronius.

- Igen. Már délelőtt elfogták.

Pillanatnyi csend lett.

- Láttad?

- Igen.

- Hol van?

- A Mamertinus-börtönben.

Petronius megremegett, s kérdő tekintettel nézett Viniciusra.

Az ifjú megértette.

- Nem - mondta. - Nem lökték a Tullianumba, még a középső börtönbe sem. Megvesztegettem az őrt, hogy adja át neki a saját szobáját. Ursus lefeküdt a küszöbre, s vigyáz rá.

- Ursus miért nem védte meg?

- Ötven praetorianust küldtek oda. Különben Linus meg is tiltotta neki.

- S Linus?

- Haldoklik. Azért már el sem vitték.

- Mit szándékozol tenni?

- Megmentem őt, vagy meghalok vele együtt. Én is hiszek Krisztusban.

Vinicius látszólag nyugodtan beszélt, de hangjában volt valami olyan szívet tépő, hogy Petronius megremegett az őszinte részvéttől.

- Megértelek - jelentette ki -, de hogyan akarod megmenteni?

- Megvesztegettem az őröket először azért, hogy kíméljék meg a durva bántalmazástól, azután meg, hogy ne akadályozzák szökésében.

- Mikor lesz az?

- Azt mondták, azonnal nem adhatják ki, mert félnek a felelősségtől. De ha a börtönök megtelnek, s már nem győzik a rabokat nyilvántartani, akkor kiadják. De ez a végső eset. Előbb te próbáld megmenteni, őt is, engem is! Caesar barátja vagy, s ő maga adta őt nekem. Menj hozzá, és ments meg!

Petronius felelet helyett behívott egy rabszolgát, két sötét palástot és két kardot hozatott, aztán Viniciushoz fordult:

- Útközben megtudod - mondta. - Közben vedd fel a palástot, fogd a fegyvert, s menjünk a börtönbe. Adj az őröknek százezer sestertiust, vagy akár kétszerte, ötszörte annyit, csak bocsássák ki Lygiát azonnal, mert különben elkésünk.

- Gyerünk - sürgette Vinicius.

Egy perc múlva mindketten az utcán voltak.

- Most pedig hallgass ide - kezdte Petronius -, nem akartam az időt vesztegetni. Én mától fogva kegyvesztett vagyok. Saját életem is hajszálon függ, s ezért Caesarnál semmit el nem érhetek Sőt bizonyos vagyok felőle, hogy éppen kérésem ellenére cselekedne. Ha nem így volna, tanácsoltam volna, hogy szökj meg Lygiával, vagy akár erőszakkal is szabadítsd ki őt? Hiszen ha te elmenekülnél, Caesar dühe ellenem fordulna. Ma a te kérésedre inkább megtenne valamit, mint az enyémre. De erre se számíts. Szabadítsd ki őt a börtönből, és meneküljetek! Semmi más nem marad hátra. Ha ez nem sikerül, akkor majd ráérünk más lehetőségeken gondolkozni. Addig is tudd meg, hogy Lygiát nemcsak azért börtönözték be, mert keresztény. Őt is, téged is Poppaea haragja üldöz. Nem emlékszel, mennyire megsértetted őt, amikor visszautasítottad? S ő tudja, hogy ezt Lygia miatt tetted, akit egyébként az első pillanattól fogva gyűlöl. Hiszen már azelőtt is megkísérelte, hogy elveszítse, mondván, hogy gyermeke azért halt meg, mert Lygia megigézte. Ami történt, abban Poppaea keze van! Mivel magyarázod, hogy Lygia volt az első, akit elfogtak? Ki mutathatta meg Linus házát? Én azt mondom, régóta kémkedtek utána! Tudom, hogy a lelkedet marcangolom, és maradék reményedet is széjjelfoszlatom, de mindezt csak azért mondom, mert ha ki nem szabadítod őt, mielőtt rájönnének, hogy ezt megkísérelheted, akkor mindketten elvesztek.

- Úgy van! Értem! - felelte Vinicius tompán.

Későre járt az idő, az utcák üresek voltak, de beszélgetésüket megzavarta egy részeg gladiátor, aki tántorogva jött az ellenkező irányból, s Petroniusnak dőlve, tenyerével vállára támaszkodott, arcát egyszerre elárasztotta borgőzös leheletével, s rekedten ordította:

- Oroszlánok elé a keresztényekkel!

- Ide figyelj - szólalt meg Petronius nyugodtan -, hallgass a jó szóra, s menj a dolgodra.

Erre a részeg másik kezével is megragadta Petronius karját:

- Kiáltsd velem együtt, mert kitekerem a nyakadat: oroszlánok elé a keresztényekkel!

De Petronius idegei megelégelték már ezt az ordítozást. Amióta a Palatinusról eljött, fojtogatták, mint a dögvész, s a lelkét marcangolták, mikor tehát ráadásul még meglátta maga fölött az óriás felemelt öklét, betelt türelmének mértéke.

- Barátom - mondta -, büdös vagy a bortól, és utamban állsz.

Azzal az otthon magához vett rövid kardot markolatig döfte a gladiátor mellébe, majd, mintha mi sem történt volna, karon fogta Viniciust, s tovább beszélt:

- Caesar ma azt mondta nekem: "Add át Viniciusnak üzenetemet, hogy legyen ott a játékokon, amelyeken a keresztények szerepelnek." Érted, mit jelent ez? Fájdalmadban akarnak gyönyörködni. Ez előre kitervelt dolog. Talán éppen ezért nem fogtak még el téged és engem. Ha nem sikerül őt azonnal kiszabadítanod... akkor... nem tudom!... Talán Akté szót emel érted, de elér-e valamit?... Szicíliai birtokaid talán Tigellinust is megkísértik, próbáld meg.

- Mindenemet neki adom - felelte Vinicius.

A Carinae nem volt nagyon messze a Forumtól, tehát hamarosan odaértek Az éjszaka már szürkülni kezdett, s a vár falai tisztán kirajzolódtak a sötétben.

De mikor befordultak a Mamertinus-börtön felé, Petronius hirtelen megállt, és így szólt:

- Praetorianusok!... Elkéstünk!

A börtönt valóban két sor katona fogta körül. A hajnal ezüsttel vonta be vassisakjukat és lándzsáik hegyét.

Vinicius arca fehér lett, mint a márvány.

- Gyerünk - mondta.

Egy pillanat múlva már ott álltak a sor előtt. Petroniusnak kitűnő emlékezőtehetsége volt, s nemcsak a magasabb rangú tiszteket ismerte, hanem csaknem minden praetorianus katonát is, mindjárt megismerte hát a cohors parancsnokát, s magához intette.

- Mi ez itt, Niger? - kérdezte. - Veletek őriztetik a börtönt?

- Úgy van, nemes Petronius. A praefectus attól tart, hogy megkísérlik a gyújtogatók kiszabadítását.

- Parancsotok van, hogy ne eresszetek be senkit? - kérdezte Vinicius.

- Nincs, uram. Az ismerősök majd meglátogatják a foglyokat, s így annál több keresztényt összefogdosunk.

- Akkor hát eressz be - mondta Vinicius.

S Petronius kezét megszorítva, odasúgta:

- Beszélj Aktéval, s majd elmegyek megkérdezni, mit mondott.

- Gyere - felelte Petronius.

E pillanatban a föld alatt és a vastag falak mögött felhangzott az ének. Az először tompa, elfojtott éneklés egyre hangosabb lett. Férfi-, női és gyermekhangok egyetlen összhangzó énekkarrá forrottak össze. A hajnal csendjében az egész börtön zengett, mint a hárfa. De korántsem a panasz vagy kétségbeesés hangján. Ellenkezőleg, öröm és diadal csendült ki belőle.

A katonák ámulva nézték egymásra. Az égen felvillantak a hajnal első arany és rózsaszín fényei.

A város minden negyedében egyre hangzott a kiáltás: "Oroszlánok elé a keresztényekkel!" Az első percben nemcsak nem kételkedett senki, hogy valóban ők gyújtották fel a várost, de nem is akartak kételkedni, hiszen a büntetés egyúttal nagyszerű mulatságot jelentett a nép számára. De elterjedt az a felfogás is, hogy a csapás nem lett volna olyan nagy, ha nem járult volna hozzá az istenek haragja. Ezért aztán piaculumokat, vagyis engesztelő áldozatokat rendeltek el a templomokban. A senatus a Sibylla-könyvek tanácsa nyomán ünnepségeket és nyilvános imádságokat rendezett Vulcanus, Ceres és Proserpina tiszteletére. A matrónák Iunónak áldoztak, s valóságos körmenetben vonultak a tengerpartra, hogy vizet merítsenek az istennő szobrának meghintéséhez. A férjes asszonyok lakomákat készítettek az isteneknek, és éjszakai virrasztásokat tartottak. Egész Róma igyekezett megtisztulni bűneiből, áldozatokat mutatott be, és sietett kiengesztelni a halhatatlanokat. Közben pedig az üszkös romok között kitűzdelték az új, széles utcákat. Imitt-amott már rakták is a pompás házak, paloták és templomok alapjait. Mindenekelőtt azonban nagy sietséggel építették az óriási fa amphitheatrumokat, a keresztények kínhalálának jövendő színhelyeit. A Tiberius házában folytatott tanácskozás után azonnal kimentek a parancsok a proconsulokhoz, hogy szállítsanak vadállatokat. Tigellinus kifosztotta valamennyi itáliai város vivariumát, még a kisebb városoknak sem kegyelmezett. Utasítására Afrikában óriási méretű hajtóvadászatokat rendeztek, amelyeken az egész bennszülött lakosságnak részt kellett vennie. Ázsiából elefántokat és tigriseket, a Nílusból krokodilusokat és vízilovakat, az Atlas-hegységből oroszlánokat, a Pireneusokból farkasokat és medvéket, Hiberniából vérebeket, Epirusból molossus vadászkutyákat, Germániából vadbivalyokat és óriási bölényeket hozattak. Tekintettel a foglyok óriási számára, a cirkuszi játékok minden eddiginél nagyobb szabásúaknak ígérkeztek. Caesar elhatározta, hogy a tűzvész emlékét vérbe fojtja, s megittasítja tőle Rómát, ennél nagyobb vérontásra tehát még sosem volt kilátás.

A nekivadult nép segített a praetorianusoknak és vigileknek a keresztények összefogdosásában. Ez nem volt nehéz, mert a keresztények népes csoportjai, melyek még az egyéb lakossággal együtt a kertekben táboroztak, hangosan vallották keresztény hitüket. Ha körülfogták őket, letérdeltek, énekeltek, s ellenállás nélkül tűrték, hogy elfogják őket. Türelmük csak növelte a nép haragját, mely nem ismerve annak forrását, azt konokságnak és a bűnben való megrögzöttségnek tekintette. Az üldözőket valóságos düh fogta el. Megesett, hogy a csőcselék kiragadta a keresztényeket a praetorianusok kezéből, s úgy szaggatta darabokra: a nőket hajuknál fogva vonszolták a börtönbe, a gyermekek fejét a kőhöz verdesve zúzták össze. Éjjel-nappal az emberek ezrei járták be üvöltözve az utcákat. Áldozatokat kerestek az üszkös romok között, a kéményekben és a pincékben. A börtönök előtt lakomáztak, és bacchusi táncokat jártak a tábortüzek és a boroshordók körül. Esténként nagy élvezettel hallgatták a vadállatok mennydörgésszerű ordítását, amelyektől az egész város visszhangzott. A börtönök megteltek a rabok ezreivel, s a csőcselék és a praetorianusok naponta újabb áldozatokat hajtottak be. Az irgalom meghalt. Az emberek mintha elfelejtettek volna beszélni, s vad őrjöngésükben csupán erre az egy mondatra emlékeztek volna: "Oroszlánok elé a keresztényekkel!" Furcsa, rettenetesen forró napok s olyan fullasztó éjszakák következtek, amilyenek azelőtt sosem voltak. Mintha maga a levegő is telítve lett volna tobzódással, vérrel és gonoszsággal.

De ha a kegyetlenség így túláradt minden mértéken, éppen így felbuzgott a vértanúságra való vágyakozás is. Krisztus követői önként mentek a halálba, sőt keresték is a halált, amíg ezt a vének meg nem tiltották nekik. Az ő parancsukra most már csak a városon kívül gyülekeztek, a Via Appia mentén levő barlangokban meg katakombákban, a keresztény patríciusok külvárosi szőlőiben, mert patríciust egyelőre egyet sem fogtak el. A Palatinuson jól tudták, hogy Flavius és Domitilla, Pomponia Graecina és Cornelius Pudens meg Vinicius is Krisztus követői. Caesar azonban, attól tartva, hogy a csőcselék nem hiszi el, hogy ilyen emberek gyújtották fel Rómát, pedig most elsősorban a nép meggyőzése volt fontos, ezeknek büntetését és a bosszút a későbbi napokra halasztotta. Voltak, akik azt hitték, hogy ezeket a patríciusokat Akté közbenjárása mentette meg. Ez a vélemény azonban téves volt. Petronius, amint Viniciustól elvált, azonnal Aktéhoz ment ugyan, hogy segítségét kérje Lygia számára, de a leány csak könnyeit ajánlhatta fel, mert maga is teljesen elfeledve, fájdalomban élt, csak éppen annyiban tűrték el, amennyiben el tudott rejtőzni Poppaea és Caesar szeme elől.

De meglátogatta Lygiát a börtönben, vitt neki ruhát és élelmet, s ezzel még jobban megóvta a már amúgy is megvesztegetett börtönőrök durvaságaitól.

Petronius azonban nem bírta elfelejteni, hogyha ő be nem avatkozik, és nem támad az az ötlete, hogy vegyék el Lygiát Auluséktól, akkor a leány most valószínűleg nem lenne börtönben, ezenfelül pedig Tigellinusszal is le akart számolni, tehát sem az időt, sem a fáradságot nem kímélte az ügy érdekében. Néhány nap alatt beszélt Senecával, Domitius Aferrel és Crispinillával, mert az ő útján akart Poppaeához férkőzni, aztán Terpnosszal, Diodorosszal, a szép Pythagorasszal, végül pedig Aliturusszal és Parisszal, akiktől Caesar rendszerint semmit sem tagadott meg. Chrysothemis útján, aki jelenleg Vatinius szeretője volt, még ennek segítségét is igyekezett megszerezni, nem sajnálva sem tőle, sem másoktól a pénzt, sem az ígéreteket.

De minden erőfeszítése kudarcot vallott. Seneca, aki a maga sorsa felől sem volt biztos, igyekezett neki megmagyarázni, hogy a keresztényeket, még ha Róma felgyújtásában ártatlanok voltak is, akkor is ki kell irtani, vagyis az állam érdekével igyekezett igazolni az eljövendő vérontást. Terpnos és Diodoros elvették a pénzt, de semmit sem tettek érte. Vatinius jelentette Caesarnak, hogy meg akarták vesztegetni. Csak Aliturus, aki eleinte ellensége volt ugyan a keresztényeknek, de most már sajnálta őket, merített bátorságot, hogy Caesarnál szót emeljen a leány érdekében, de semmit el nem ért, mert Caesar ezt felelte:

- Azt hiszed tán, kisebb lelkem van, mint Brutusnak, aki Róma érdekében saját fiait sem kímélte?

Petronius e válasz hallatára megjegyezte:

- Ha rájött, hogy Brutusszal hasonlítsa össze magát, akkor már nincs mentség.

De Viniciust sajnálta, s attól félt, hogy saját életére fog törni. "Most - mondta magában - még tartják benne a lelket a leány megmentésére irányuló kísérletek; aztán, hogy a leányt láthatja, meg maga a kín, de ha minden eszköz hiábavalónak bizonyul, s a remény utolsó szikrája is kialszik, Castorra mondom, nem éli túl Lygiát, s kardjába dől." Petronius jobban megértette, hogy az ember így fejezheti be az életét, mint azt, hogy így szerethessen valakit, és így tudjon szenvedni. Közben Vinicius mindent megtett még, amit Lygia megmentése érdekében agya kieszelhetett. Ő is sorba járta az augustianusokat, s aki eddig olyan büszke volt, most segítségükért könyörgött. Vitellius útján felajánlotta Tigellinusnak szicíliai birtokait és mindent, amit csak kívánt. Tigellinus azonban nyilván nem akart ujjat húzni az Augustával, s visszautasította. Elmenni Caesarhoz, térdéhez hajolni és könyörögni céltalan lett volna. Vinicius ezt is megtette volna, de Petronius, megtudván e szándékát, megkérdezte:

- S mit csinálsz, ha elutasít, ha tréfával vagy gyalázatos fenyegetéssel felel?

Erre Vinicius arcvonásai fájdalmas dühvel összehúzódtak, s hallatszott, hogy összeszorított fogait csikorgatja.

- Úgy van! - magyarázta Petronius. - Ezért nem tanácsolom. Elzárod vele a menekülés minden útját.

De Vinicius fékezte magát, végigsimított hideg verejtéktől belepett homlokán, s így szólt:

- Nem! Nem! Keresztény vagyok!

- De elfeledkezel róla, mint ahogy az imént is elfeledkeztél. Magadat jogod van elveszteni, de őt nem. El ne feledd, mi történt Seianus leányával, mielőtt meghalt volna.

Beszéde azonban nem volt egészen őszinte, mert neki fontosabb volt Vinicius, mint Lygia. De tudta, hogy semmivel sem tarthatja vissza olyan biztosan e veszedelmes lépéstől, mint ha megmagyarázza, hogy azzal kétségtelenül vesztébe dönthetné Lygiát. Egyébként igaza volt, mert a Palatinuson várták Vinicius megjelenését, s meg is tették a szükséges óvintézkedéseket.

Vinicius fájdalma azonban túlment minden határon, amit ember elviselhet. Mióta Lygia börtönbe került, s vértanúsága előrevetette árnyékát, Vinicius százszorta jobban megszerette, sőt lelkében már valósággal vallásos tisztelettel övezte, mint valami földöntúli lényt. Most azért, ha elgondolta, hogy ezt az imádott, szent teremtést elvesztheti, s hogy Lygiára nemcsak a halál, hanem annál sokkal rosszabb kínszenvedés is várhat, a vér megfagyott ereiben, lelke egyetlen jajjá változott, s érzékei megzavarodtak. Néha úgy érezte, hogy koponyája élő tűzzel van tele, s az fejét vagy elégeti, vagy széjjelveti. Már nem értette, mi történik, nem értette, hogy Krisztus, az irgalmas Isten, miért nem jön hívei segítségére, a Palatinus kormos falai miért nem süllyednek a föld alá, s velük együtt Nero, az augustianusok, a praetorianusok tábora és az egész gonosz város. Úgy érezte, nem lehet és nem is szabad másképp lennie, s hogy amit lát, amitől lelke összetörik, és szíve felsír, mindaz csak álom. De a vadállatok ordítása, az arénákat építő fejszék csapásai azt mondták, hogy valóság, megerősítette ezt a nép üvöltése, és megerősítették a zsúfolásig megtelt börtönök is. Erre megtorpant a Krisztusba vetett hite; s ez a megtorpanás újabb, talán minden másnál rettenetesebb kínszenvedés volt számára.

Közben Petronius megismételte:

- El ne feledd, mi történt Seianus leányával, mielőtt meghalt volna.

Minden csődöt mondott. Vinicius odáig süllyedt, hogy Caesar és Poppaea szabadosaitól és rabszolganőitől kért támogatást, üres ígéreteiket túlfizette, s gazdag ajándékokkal igyekezett biztosítani jóindulatukat. Felkereste az Augusta első férjét, Rufius Crispinust, s levelet eszközölt ki tőle; antiumi villáját Poppaea első házasságából származó fiának, Rufiusnak ajándékozta, de ezzel csak magára haragította Caesart, mert az gyűlölte mostohafiát. Külön futárral levelet küldött Hispániába, Poppaea második férjének, Othónak; felajánlotta neki egész vagyonát, sőt önmagát is, míg végre rájött, hogy az emberek csak gúnyt űznek belőle, s ha azt színlelte volna, hogy Lygia fogsága vajmi keveset érdekli, könnyebben kiszabadította volna.

Ugyanezt észrevette Petronius is. Közben pedig egyik nap múlt a másik után. Az amphitheatrumok elkészültek. Már osztották a tesserákat, vagyis a ludus matutinusra^[138] szóló belépőjegyeket. De ezúttal a "reggeli" játékok, tekintettel az áldozatok óriási számára, eltarthattak napokig, hetekig, sőt hónapokig. Már nem tudták, hol helyezzék el a keresztényeket. A börtönök zsúfolásig megteltek, s a láz garázdálkodott a foglyok között. A puticulumok, vagyis a rabszolgák eltemetésére szolgáló közös sírok kezdtek megtelni. Félő volt, a betegség elterjed az egész városban, úgy határoztak hát, hogy sietni kell.

Mindezek a hírek Vinicius fülébe is eljutottak, s reménye utolsó szikráit is kioltogatták. Amíg volt idő, áltathatta magát azzal, hogy sikerül valamit elérnie, de most már ideje sem volt. Úgy volt, hogy kezdődnek a játékok. Lygia bármely napon a cirkusz cuniculumába kerülhetett, ahonnan már csak az arénába lehetett jutni. Vinicius nem tudta, hova veti a leányt sorsa és a kegyetlen erőszak, végigjárta hát az összes cirkuszokat, s megvesztegette az őröket és a vadállatok gondozóit, de olyan követeléseket támasztott, amelyeket azok nem teljesíthettek. Néha rájött, hogy most már csak azon fáradozik, hogy Lygia halálát minél könnyebbé tegye, s ilyenkor érezte, hogy agyveleje helyett izzó parázs van koponyájában.

Túlélni nem akarta őt, elhatározta hát, hogy vele együtt hal meg. De úgy érezte, a fájdalom kiégeti benne az életet, még mielőtt ama borzalmas időpont elérkezik. Barátai és Petronius is úgy vélték, hogy bármely napon megnyilhatik előtte az árnyak királysága. Vinicius arca fakó lett, s olyan volt, mint a larariumokban őrzött viaszmaszkok. Arcvonásaiban ott volt a dermedt csodálkozás, mintha nem értené, mi történt, s mi történhetik még. Ha valaki szólt hozzá, gépiesen emelte kezét a fejéhez, s két halántékát kezei közé szorítva ijedt, kérdő tekintettel nézett rá. Az éjszakákat Ursusszal együtt a börtönben, Lygia ajtaja előtt töltötte, ha pedig a leány küldte, hogy térjen már pihenni, hazatért Petroniushoz, s reggelig járkált fel és alá az atriumban. A rabszolgák gyakran találták térdelve s két kezét a magasba tartva, vagy arccal a földre borulva. Krisztushoz imádkozott, mert ez volt utolsó reménye. Minden csődöt mondott. Lygiát csak a csoda menthette meg, ő tehát homlokával a padló kőkockáit verdesve könyörgött a csodáért.

De annyi öntudata még megmaradt, hogy belátta, Péter imája többet jelent, mint az övé. Péter neki ígérte Lygiát, Péter keresztelte meg, Péter maga is csodákat művelt, jöjjön hát segítségére, és mentse meg őt.

Egy éjszaka aztán elment, hogy megkeresse. Az a kevés keresztény, aki még megmaradt, most még egymás elől is gondosan rejtegette, hogy a gyengébb lelkűek közül valaki akarva, akaratlanul el ne árulhassa. Viniciust az általános zűrzavar és pogrom közepette teljesen Lygia kiszabadításának kísérletei foglalták le, elvesztette hát az apostolt szem elől, úgyhogy mióta megkeresztelkedett, alig egyszer, még az üldözés megkezdése előtt látta. De elment a fossorhoz, akinek kunyhójában megkeresztelték, s megtudta, hogy a keresztények Cornelius Pudensnek a Porta Salarián kívül levő szőlőjében fognak összegyűlni. A fossor vállalta, hogy odavezeti Viniciust, s biztosította, hogy ott megtalálja Pétert. Alkonyatkor el is indultak, s mikor a városból kiértek, egy náddal benőtt szurdékon továbbhaladva, eljutottak a szőlőbe, mely egy elvadult helyen, oldalvást húzódott meg. A szőlő sajtolására szolgáló fészer volt a gyülekezőhely. Vinicius fülét mindjárt megütötte az imádkozás moraja, s mikor belépett, néhány tucat imádságba merült térdeplő embert pillantott meg a lámpások bágyadt fényénél. Litániaszerű imát mormoltak s a férfi és női hangok karában egyre ismétlődött a kiáltás: "Krisztusunk, irgalmazz!" Szívet tépő szomorúság és fájdalom remegett e szavakban.

Péter is ott volt. Ott térdelt elöl a fészer falához szegezett fakereszt előtt, és imádkozott. Vinicius messziről megismerte hófehér haját és felemelt kezét. Az ifjú patrícius első gondolata az volt, hogy végigmegy a hívők között, az apostol lába elé borulva kiáltja: "Segíts!" De az ima ünnepélyessége vagy a testi gyengeség meghajtotta térdét, letérdelt hát, s kezét összetéve, mély sóhajtással ismételgette: "Krisztusom, irgalmazz!" Ha öntudatánál lett volna, megértette volna, hogy nemcsak az ő kérésében rezgett a fájdalom, s nemcsak ő hozta ide fájdalmát, panaszát és félelmét. Nem volt ebben a gyülekezetben egyetlen lélek sem, aki szívéhez közel álló szeretteit ne vesztette volna el, s mikor a legbuzgóbb és legbátrabb hitvallók már börtönben voltak, mikor minduntalan újabb hírek érkeztek, hogy milyen gyalázatot és kínokat kell a börtönökben elszenvedniük, mikor a csapás méretei minden képzeletet felülmúltak, mikor már csak ez a maroknyi tábor maradt meg, egyetlen szív sem volt közöttük, amely meg ne rendült volna hitében, s ne kérdezte volna kétkedve, hol a Krisztus, s miért tűri, hogy a gonoszság erősebb legyen az Istennél?

De egyelőre még kétségbeesve könyörögtek irgalmáért, mert minden lélekben ott pislogott egy szikra reménység, hogy eljön, eltörli a gonoszt, Nerót letaszítja a mélységbe, s Ő veszi kezébe a világ fölötti uralmát... Még az égre függesztették tekintetüket, még feszülten hallgatóztak, még remegve imádkoztak. S Viniciust, míg imádkozva ismételgette: "Krisztusom, irgalmazz!", ugyanaz a rajongás fogta el, mint annak idején a fossor kunyhójában. Íme, hívják Őt nagy fájdalmukban, hívják a mélységből, Őt hívja Péter is, tehát bármely pillanatban meghasadhat az égbolt, a föld alapjaiban megremeg, s Ő lejön káprázatos fényben, lába alatt csillagokkal, lejön irgalmasan, de rettenetesen is, híveit felemeli, s parancsot ad a földnek, hogy nyelje el az üldözőket.

Vinicius kezével eltakarta arcát, s a földre borult. Egyszerre körös-körül csend lett, mintha a félelem az összes jelenlevők torkára fojtotta volna a könyörgést. Úgy érezte, hogy most feltétlenül történnie kell valaminek, most jön a csoda pillanata. Biztosra vette, hogy ha felemelkedik, s kinyitja a szemét, olyan fény árad feléje, amelytől megvakul a halandó szem, s olyan hangot hall, amelytől elalélnak a szívek.

De a csend tovább tartott. Végül is egy nő zokogása szakította meg.

Vinicius felkelt, s dermedt szemmel bámult maga elé.

A fészerben a földöntúli fény helyett csak a lámpások bágyadt lángja pislogott, és a tető nyílásán át beszüremlő holdsugarak töltötték meg a helyiséget ezüstös világossággal. A Vinicius közelében térdelő emberek szótlanul emelték könnyes szemüket a keresztre, itt-ott mások zokogása is felhangzott, kívülről pedig behallatszott a vigyázok óvatos füttyjele. Erre Péter felállt, s a gyülekezethez fordulva így szólt:

- Gyermekeim, emeljétek szíveteket Megváltótokhoz, s ajánljátok neki könnyeiteket.

Azzal elhallgatott.

A gyülekezetben egyszerre egy fájdalmas panasztól és mérhetetlen szenvedéstől remegő női hang hallatszott:

- Özvegy vagyok, egyetlen fiam tartott el... add vissza őt nekem, Uram!

Ismét pillanatnyi csend lett. Péter, ahogy öregen, gondterhelten állt a térdeplő gyülekezet előtt, olyan volt, mint a korhatag erőtlenség megtestesülése.

Ekkor egy másik panaszos hang hallatszott:

- A hóhérok meggyalázták leányaimat, s Krisztus ezt tűrte!

Azután a harmadik:

- Magam maradtam gyermekeimmel, de ha engem is elhurcolnak, ki ad nekik enniük és inniuk?

Majd a negyedik:

- Linust, akit előbb itt hagytak, most elvitték, s kínpadra hurcolták!

Utána az ötödik:

- Ha hazamegyünk, elfognak a praetorianusok. Nem tudjuk, hova rejtőzzünk.

- Jaj nekünk, ki véd meg bennünket?

S így hangzott egyik panasz a másik után a csendes éjszakában. A vén halász lehunyta szemét, s fejét ingatta az emberi félelem és fájdalom fölött. Ismét csend lett, csak a vigyázók füttyentgettek halkan a fészer mögött.

Vinicius ismét felugrott, hogy a tömegen át az apostolhoz férkőzzék, és segítséget követeljen tőle, de hirtelen mintha szakadék tátongott volna előtte, megbénult. Mi lesz, ha az apostol beismeri tehetetlenségét, s megállapítja, hogy a római Caesar hatalmasabb, mint a názáreti Jézus? S e gondolatra égnek meredt a haja szála, mert megérezte, hogy akkor nemcsak utolsó reménysége zuhan ebbe a szakadékba, hanem ő maga, Lygia meg a Krisztus iránti szeretete meg hite is, meg mindene, ami éltette, s nem marad más, csak a halál meg a végtelen tengernyi éjszaka.

De Péter közben beszélni kezdett, eleinte olyan halkan, hogy alig lehetett érteni:

- Gyermekeim! Én láttam, hogyan szegezték az Urat keresztre a Golgotán. Hallottam a kalapácsütéseket, s láttam, hogyan emelték fel a keresztet, hogy a tömeg lássa az Emberfiának halálát...

..................................................................................................................................................

"...S láttam, hogyan döfték át oldalát, s hogyan halt meg. S mikor a kereszttől hazafelé mentem, én is úgy siránkoztam fájdalmamban, mint ti: »Jaj, jaj! Uram! Te Isten vagy! Miért tűröd ezt, miért haltál meg, miért szomorítottad meg szívünket, akik hittük, hogy eljön a Te országod?«

...Ő pedig, a mi Urunk és Királyunk, harmadnapra feltámadt halottaiból, és lakozott miközöttünk, amíg nagy dicsőségben fel nem ment az Ő országába...

Mi pedig megismervén kishitűségünket, megerősödtünk szívünkben, s attól kezdve az Ő magvetői vagyunk..."

..................................................................................................................................................

Ekkor arrafelé fordult, ahonnan az első panasz elhangzott, s most már hangosabban folytatta:

- Miért panaszkodtok?... Az Isten önként adta magát kínszenvedésre és halálra, ti pedig azt akarnátok, hogy titeket megvédjen ettől? Ó, kicsiny hitűek! Mégsem értitek tanításait? Hát ezt az egy életet ígérte Ő nektek? Íme, előtökbe jön, és hívogat: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan", íme, magához akar emelni benneteket, ti pedig két kézzel kapaszkodtok a földbe, s úgy kiáltjátok: "Uram, ments meg!" Én, aki az Úr előtt porszem, de tielőttetek az Ő apostola és helytartója vagyok, a Krisztus nevében mondom nektek: nem a halál vár rátok, hanem az élet, nem kínszenvedés, hanem határtalan gyönyör, nem könnyek és sóhajok, hanem énekek éneklése, nem rabság, hanem királyi uralom! Én, az Isten apostola, mondom neked, te özvegy: fiad nem hal meg, hanem dicsőségben megszületik az örök életre, s te egyesülsz vele! Neked pedig, te atya, kinek ártatlan leánykáit a hóhérok megszeplősítették, ígérem, hogy megtalálod őket, s Hebron liliomainál is fehérebbek lesznek! Nektek pedig, ti anyák, akiket árváitoktól ragadnak el, nektek, akik atyáitokat veszítitek el, nektek, akik panaszkodtok, akik szeretteitek halálát fogjátok nézni, nektek, ti gondterhelt, szerencsétlen, reszkető emberek, s nektek, akiknek a Krisztus nevében meg kell halnotok, azt mondom, hogy mintegy álomból ébredtek fel a boldog virrasztásra, s mintegy éjszakából az Úr hajnalára. A Krisztus nevében hulljon le a hályog szemetekről, s gyúljon lángra szívetek!

Azzal felemelte kezét, mintha parancsot osztana, azok pedig érezték, hogy ereiket új vér tölti meg, s csontjaikat reszketés rázza, mert most már nem az a gondterhelt, korhatag aggastyán állt előttük, hanem egy tagbaszakadt óriás, aki mindnyájuk lelkét kiemelte a porból és a félelemből.

- Ámen! - mondta rá néhány hang.

Az apostol szeméből pedig egyre ragyogóbb fény sugárzott s áradt belőle a magasztos erő és a szentség. A fejek meghajoltak előtte, s mikor az ámen elhangzott, így folytatta:

- Könnyezve vessetek, hogy vidáman arathassatok! Miért féltek a gonosz erejétől? A föld, Róma és a városok falai felett az Úr uralkodik, s ő a ti szíveitekben lakozik. A kövek nedvesek lesznek a könnytől, a homokot vér áztatja, a gödrök megtelnek tetemeitekkel, de bizony mondom nektek: ti győztetek! Az Úr indul a gonoszság, az elnyomás és a kevélység e városának meghódítására, s ti vagytok az Ő légiói! S miként ő kínszenvedésével és vérével váltotta meg e világot, azt akarja, hogy ti is kínszenvedésetekkel és véretekkel váltsátok meg ezt a parázna várost!... Íme, ezt üzeni nektek az én szájamon át!

S karját kitárva merően a magasba nézett. Azoknak meg a szívverésük is elállt, mert érezték, hogy az apostol lát valamit, amit az ő halandó szemük meg nem láthat.

S Péter arca valóban elváltozott, fény áradt róla, s egy darabig szótlanul nézett, mintha az elragadtatástól némult volna meg, de csakhamar ismét megszólalt:

- Itt vagy, Uram, s megmutatod nekem utaidat!... Hogyan, Krisztusom?... Hát nem Jeruzsálembe, hanem a sátán e városába helyezed el királyi székedet? Itt, e könnyekből és e vérből kívánod felépíteni egyházadat? Itt, ahol ma még Nero uralkodik, épüljön meg a Te örökkévaló királyságod? Ah, Uram! Se megfélemlítetteknek parancsolod, hogy csontjaikból rakják le a világ Sionjának fundamentumát, s az én lelkemtől kívánod, hogy azt és a világ minden népét kormányozza?... S íme, kiárasztod erődet a gyengékre, hogy erősek legyenek s íme megparancsolod, hogy innen legeltessem a Te nyájadat az idők teljességéig... Ó, áldottak a Te ítéleteid, ki azt parancsolod, hogy győzzünk. Hozsanna! Hozsanna!...

S akik megfélemlettek, most felálltak, akik kételkedtek, azoknak szívébe új hit áradt. "Hozsanna!" - kiáltották egyesek. "Pro Christo!" - mondták rá mások, aztán csend lett. Cikázó nyári villámok világították meg a fészer belsejét s a megindultságtól sápadt arcokat.

Péter még sokáig imádkozott látomásaiba merülve, de végül feleszmélt, sugárzó, ihletett arcát a gyülekezet felé fordította, s megszólalt:

- Íme, miként az Úr legyőzte bennetek a kételkedést, elmenvén, ti is győzedelmeskedjetek az Ő nevében!

S noha tudta már, hogy győznek, noha tudta, mi fakad könnyeikből és vérükből, hangja mégis megremegett a megindultságtól, mikor a kereszt jelével így búcsúzott tőlük:

- Most pedig megáldalak titeket, gyermekeim, a kínszenvedésre, halálra és örökkévalóságra!

De azok könyörögve fogtak körül: "Mi már készen vagyunk, de te óvjad szent fejedet, mert te vagy a helytartó, aki a Krisztus kormánypálcáját kezedben tartod!" Ruhájába kapaszkodtak, ő pedig fejükre tette kezét, s mindegyiktől külön búcsúzott, mint az apa messze útra induló gyermekeitől.

S már szállingóztak is kifelé a fészerből, mert siettek haza, hogy onnan a börtönökbe, majd az arénákba kerüljenek. Értelmük elszakadt a földtől, lelkük az örökkévalóság felé szárnyalt, s mentek mintegy álomszerű elragadtatásban, hogy a bennük buzgó erőt szembeállítsák a "vadállat" erejével és kegyetlenségével.

Az apostolt pedig Pudens szolgája, Nereus fogadta magához, s a szőlőskert egy elrejtett ösvényén vezette háza felé. De a világos éjszakában nyomon követte őket Vinicius, s mikor végre Nereus kunyhójához értek, az apostol lába elé roskadt.

Péter megismerte.

- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte.

De Vinicius a fészerben hallottak után már semmiért sem mert könyörögni, csak mindkét kezével átölelte az apostol lábát, zokogva szorította hozzá homlokát, s így, némán esdekelt irgalomért.

Péter pedig így szólt:

- Tudom, elragadták tőled a leánykát, akit szerettél. Imádkozz érte.

- Uram! - nyögte Vinicius, még erősebben ölelve az apostol lábát. - Uram, én nyomorult féreg vagyok, de te ismerted Krisztust, te könyörögj, te emelj szót érte.

S fájdalmában remegett, mint a falevél, homlokával a földet verte, mert megismerve az apostol erejét, tudta, hogy csakis ő adhatja neki vissza Lygiát.

Pétert meghatotta ez a fájdalom. Visszaemlékezett rá, hogy nemrégen a Crispus által megdorgált Lygia is így hevert lábainál, irgalomért esedezve. Visszaemlékezett rá, hogy ő akkor Lygiát felemelte és megvigasztalta, most hát felemelte Viniciust is.

- Fiacskám - mondta -, én imádkozom érte, de te el ne feledd, amit azoknak a kételkedőknek mondtam, hogy maga az Úr is elszenvedte a kereszthalált, s el ne feledd, hogy a földi élet után kezdődik a másik, az örökkévaló élet.

- Tudom!... Hallottam - felelte Vinicius halvány ajkával levegő után kapkodva -, de látod, uram... nem bírom! Ha vér kell, kérd Krisztust, hogy vegye el az enyémet... Én katona vagyok. Kétszerezze, háromszorozza meg a Lygiának rendelt kínszenvedést, kiállom, de őt mentse meg! Hiszen gyermek még, uram, Ő pedig erősebb Caesarnál, hiszem, hogy erősebb! Hiszen te is szeretted őt. Te áldottál meg bennünket. Hiszen ártatlan gyermek még!...

Azzal megint lehajolt, s arcát Péter térdéhez szorítva, egyre ezt ismételgette:

- Te ismerted Krisztust, uram, te ismerted. Téged meghallgat! Emelj szót érte!

Péter behunyta szemét, s buzgón imádkozott.

A nyári villámok ismét megvilágították az eget. Vinicius a villámok fényénél az apostol száját leste, onnan várva az ítéletet: életet vagy halált. A szőlőskert csendjében a fürjek egymást hívogató kiáltása meg a Via Salaria melletti taposómalmok távoli tompa zúgása hallatszott.

- Vinicius - kérdezte végre az apostol -, hiszel-e?

- Uram, hát idejöttem volna másképpen? - felelte az ifjú.

- Akkor hát higgy végig, mert a hit hegyeket mozgat meg. Ha tehát ama leánykát a hóhér pallosa alatt vagy az oroszlán szájában látnád is, még akkor is hidd, hogy Krisztus megszabadíthatja. Higgy és imádkozz hozzá, s én veled együtt imádkozom.

Azzal arcát az égre emelve, hangosan mondta:

- Irgalmas Krisztusom, tekintsd e fájó szívet, és vigasztald meg! Irgalmas Jézusom, enyhítsd a vihart e kicsiny bárány gyapjának ereje szerint! Irgalmas Krisztusom, aki arra kérted atyádat, hogy múljék el Tőled ama keserű pohár, fordítsd most el azt e szolgád ajakától! Ámen!

Vinicius pedig, a csillagok felé nyújtva kezét, még hozzátette:

- Ó, Krisztusom, én a Tied vagyok! Fogadj el engem helyette!

A keleti ég alján hasadt a hajnal.

Vinicius, miután az apostoltól elbúcsúzott, a reménytől újjászületett szívvel ment a börtönbe. Valahol a lelke mélyén még felsírt a kétségbeesés és a rémület, de ő elnyomta magában e hangokat. Lehetetlennek tartotta, hogy az Isten helytartójának közbenjárása s imájának hatalma eredménytelen maradjon. Félt reményét veszteni, félt kételkedni. "Bízni fogok irgalmában - ismételgette -, még ha az oroszlán szájában látnám is." S bár lelke remegett, s homlokát hideg veríték borította, e gondolat hitet öntött belé. Most szíve minden dobbanása imádság volt. Kezdte megérteni, hogy a hit hegyeket mozgat meg, mert valami furcsa erő áradt szét benne, amelyet ezelőtt sosem érzett. Úgy érezte, hogy ezzel az erővel véghez tud vinni olyan dolgokat, amelyekkel tegnap még meg nem birkózott volna. Néha úgy érezte, mintha már minden baj elmúlt volna. S amikor a kétségbeesés újra felsírt lelkében, eszébe jutott az az éjszaka és az aggastyán szent arca, amint imádkozva a magasba nézett. "Nem! Krisztus nem tagadja meg első tanítványától és a nyáj pásztorától! Krisztus nem tagadja meg tőle, én pedig nem kételkedem."

S futott a börtönbe, mintha örvendetes hírt vinne.

De váratlan dologra érkezett.

A Mamertinus-börtön egymást váltó praetorianus őrségének már minden tagja jól ismerte, s rendszerint semmiféle akadályt nem gördítettek útjába, de ezúttal a lánc nem nyílt ki, a centurio pedig hozzálépve így szólt:

- Bocsáss meg, nemes tribunus, de ma azt a parancsot kaptuk, hogy senkit be ne bocsássunk.

- Parancsot? - ismételte meg Vinicius elsápadva.

A katona részvéttel nézett rá.

- Igen, uram - felelte -, Caesar parancsa. A börtönben sok a beteg, s talán attól félnek, a látogatók széthordhatják a ragályt a városban.

- De úgy mondtad, hogy a parancs csak a mai napra szól?

- Délben váltjuk az őrséget.

Vinicius elhallgatott, s fejéről levette sisakját, mert úgy érezte, hogy az ólomból van.

Erre a katona közelebb lépett, s hangját hallatva tette hozzá:

- Nyugodj meg, uram, az őrök meg Ursus vigyáznak rá.

Azzal lehajolt, s hosszú, gall kardjával egy szempillantás alatt odarajzolt a kőkockára egy halat.

Vinicius élesen ránézett.

- És praetorianus vagy?

- Amíg oda nem kerülök - felelte a katona, a börtönre mutatva.

- Én is Krisztust imádom.

- Dicsértessék az Ő neve! Tudom, uram. A börtönbe nem engedhetlek be, de ha levelet írsz, azt átadom az őröknek.

- Köszönöm, testvér.

S a katona kezét megszorítva távozott. A sisak már nem nyomta ólomsúllyal. A reggeli nap a börtön falai fölé emelkedett, s amint fénye erősödött, éppen úgy telt meg Vinicius szíve újra reménységgel. Ez a keresztény katona ismét mint egy a Krisztus hatalmának bizonyítéka volt számára. Kis idő múlva megállt, s tekintetét a Capitolium és Iuppiter Stator temploma fölött függő rózsaszínű felhőkre irányítva így szólt:

- Ma nem láttam őt, Uram, de hiszek irgalmadban.

Otthon Petronius várta, aki, mint rendesen, "az éjszakát is nappallá téve" csak nemrég tért haza. De arra már volt ideje, hogy megfürödjék, s az alváshoz megkenesse testét.

- Új híreim vannak számodra - kezdte. - Tullius Seneciónál voltam, s ott volt Caesar is. Nem tudom, honnan jutott eszébe az Augustának, hogy a kis Rufiust is magával hozza... Talán hogy szépségével meglágyítsa Caesar szívét. Sajnos, a gyereket a felolvasás közben elnyomta az álom, mint annak idején Vespasianust. Mikor a Rőtszakállú ezt meglátta, hozzávágott egy serleget, és súlyosan megsebesítette. Poppaea elájult, s mindnyájan hallották, hogy Caesar így szólt: "Torkig vagyok már ezzel a fattyúval", pedig tudod, ez annyi, mint a halál!

- Isten büntetése függ az Augusta feje fölött - felelte Vinicius -, de miért mondod ezt nekem?

- Azért, mert téged és Lygiát Poppaea haragja üldözött, most pedig, hogy elég neki a maga baja, talán eláll a bosszútól, s könnyebb lesz őt kibékíteni. Ma este találkozunk, s beszélek vele.

- Köszönöm, jó hírt mondtál.

- Te pedig fürödj meg, és térj nyugovóra. Az ajkad kék, s mintha önmagád árnyéka volnál.

De Vinicius megkérdezte:

- Nem beszéltek róla, mikor lesz az első ludus matutinus?

- Tíz nap múlva. De más börtönökkel kezdik. Minél több időnk lesz, annál jobb. Még nincs minden elveszve.

De maga sem hitte, amit mond, hiszen jól tudta, hogy ha Caesar Aliturus kérésére olyan nagyszerű feleletet talált, hogy Brutushoz hasonlította magát, akkor Lygia számára már nincs mentség. Könyörületből elhallgatta azt is, amit Seneciótól hallott, hogy Caesar és Tigellinus elhatározták, a legszebb keresztény szüzeket kiválogatják maguknak és barátaiknak, s mielőtt kínhalálra adnák, megbecstelenítik őket, a többit pedig a játékok napján kiadják a praetorianusoknak és a vadállatok őreinek.

Tudta, hogy Vinicius semmiképpen sem akarja túlélni Lygiát, szándékosan szította hát a reményt az ifjú szívében, először azért, mert részvétet érzett iránta, másodszor pedig, esztéta lévén, fontos volt neki, hogy ha Vinicius meghal, mint szép férfi haljon meg, ne pedig a fájdalomtól és az álmatlanságtól elnyomorított és feketévé aszalt arccal.

- Körülbelül ezt mondom majd az Augustának: "Mentsd meg Lygiát Viniciusnak, s én megmentem Rufiust neked." S valóban gondolkozni fogok ezen. A Rőtszakállúnál úgy van, hogy egy megfelelő pillanatban kimondott szó megmenthet vagy akár elveszthet valakit. A legrosszabb esetben is időt nyerünk.

- Köszönöm - ismételte meg Vinicius.

- Azzal köszönöd meg legjobban, ha eszel, és lefekszel aludni. Athénére! Odysseus a legnagyobb veszedelemben sem feledkezett meg az evésről és alvásról. Biztosan az egész éjszakát a börtönben töltötted.

- Nem - felelte Vinicius. - Most akartam a börtönbe menni, de parancsuk van, hogy ne engedjenek be senkit. Tudd meg kérlek, hogy ez a parancs csak a mai napra szól-e, avagy így lesz a játékok megkezdéséig.

- Ma éjjel megtudom, s holnap reggel megmondom, mennyi időre szól, s miért adták ki. Most pedig, ha maga Helios szállna is le bánatában az alvilág mezőire, megyek aludni, s te is kövesd példámat.

Elváltak, de Vinicius a könyvtárba ment, s levelet írt Lygiának. Mikor befejezte, maga vitte el; s adta át a keresztény centuriónak, az pedig azonnal vitte a börtönbe. Csakhamar vissza is tért Lygia köszöntésével, s azzal az ígérettel, hogy még aznap elviszi Lygia válaszát.

Vinicius azonban nem akart hazamenni, hanem leült egy kőtömbre, s ott várta meg a választ. A nap már magasan járt, s a Clivus Argentariuson át szokás szerint már gyülekezett a tömeg a Forumra. Az árusok hangosan kínálgatták portékájukat, a jósok szolgálataikat ajánlgatták a járókelőknek, a polgárok komolyan lépkedtek a rosta felé, hogy meghallgassák az alkalmi szónokokat, vagy közöljék egymással a legfrissebb híreket. De amint a nap heve erősebb lett, a naplopók egyre inkább behúzódtak a templomok porticusaiba, ahonnan minduntalan egész galambrajok röppentek ki, s nagy szárnycsattogással csillogtatták fehér tollukat a napfényben és a kék égbolt alatt.

Vinicius szeme az erősödő fénytől, a zsivajgástól, a hőségtől és a hosszas álmatlanságtól lassanként kezdett ólmossá válni. A közelben morát játszó suhancok egyhangú kiáltozása s a katonák egyenletes léptei lassan álomba ringatták. Egyszer-egyszer még felemelte fejét, végignézett a börtönön, aztán odatámasztotta a szikla pereméhez, nagyot sóhajtott, mint a hosszas sírás után álomba szenderülő gyerek, és elaludt.

S nyomban megrohanták a látomások. Azt álmodta, hogy Lygiát vitte a karján egy ismeretlen szőlőskerten át, előtte ment Pomponia Graecina, és egy lámpással világított: "Fordulj vissza!" - kiáltozta utána a távolból egy hang, talán Petroniusé. De ő nem törődött a hívással, csak ment tovább Pomponia után, amíg el nem érték a kunyhót, amelynek küszöbén állt Péter apostol. Ekkor ő megmutatta az apostolnak Lygiát, s így szólt: "Az arénából jövünk, uram, de nem bírjuk őt felébreszteni, ébreszd hát fel te." Péter azonban azt mondta: "Maga Krisztus jön el, hogy felébressze!"

Aztán a képek összezavarodtak előtte. Almában látta Nerót meg Poppaeát, karján a kis Rufiusszal, kinek véres homlokát Petronius mosogatta, látta Tigellinust, amint hamut hintett a drága étkekkel megrakott asztalra, meg Vitelliust, aki ezeket az ételeket falta, s látott az asztal körül sok más augustianust. Ő maga Lygia mellett nyugodott, de az asztalok között oroszlánok jártak, s fakó állukról vér csorgott le. Lygia kérte, hogy vezesse ki, de őt olyan rettenetes erőtlenség szállta meg, hogy mozdulni sem bírt. Ezután látomásai még zűrzavarosabbakká lettek, s végül minden teljes sötétségbe borult.

Mély álmából csak a nap heve ébresztette fel, meg a közvetlen közelből hallatszó hangos kiáltások. Vinicius megdörzsölte szemét: az utcán nyüzsgött a nép, de két sárga tunikás futár hosszú nádpálcával hárította félre a tömeget, s kiáltozva csinált helyet egy pompás gyaloghintónak, melyét négy hatalmas egyiptomi rabszolga vitt.

A gyaloghintóban egy fehérbe öltözött férfi ült, de arcát nem lehetett jól látni, mert papyrustekercset tartott szeme elé, s figyelmesen olvasott valamit.

- Helyet a nemes augustianusnak! - kiáltozták a futárok.

Az utca azonban annyira tömve volt emberekkel, hogy a gyaloghintónak egy pillanatra meg kellett állnia. Ekkor az augustianus türelmetlenül eresztette le a kezében tartott papyrustekercset, s a gyaloghintóból kihajolva kiáltotta:

- Kergessétek széjjel ezeket a naplopókat. Gyorsan!

De észrevette Viniciust, mire visszakapta fejét, s hirtelen ismét maga elé tartotta a papyrustekercset.

Vinicius pedig végigsimította homlokát mert azt hitte, még mindig álmodik.

A gyaloghintóban Chilon ült.

Eközben a futárok utat csináltak, s az egyiptomiak megindultak, az ifjú tribunus azonban most egy szempillantás alatt sok mindent megértve, ami eddig érthetetlen volt számára, a gyaloghintóhoz lépett.

- Üdv neked, Chilon! - köszöntötte.

- Üdv neked is, ifjú - felelte Chilon méltóságteljesen és büszkén, s arcára nyugalmat erőltetett, bár lelke annál nyugtalanabb volt -, de ne tartóztass fel, mert barátomhoz, a nemes Tigellinushoz sietek.

Vinicius azonban a gyaloghintó peremét megragadva, feléje hajolt, s egyenesen a szemébe nézve elváltozott hangon kiáltotta:

- Te árultad el Lygiát!

- Ó, Memnon kolosszusa! - kiáltotta Chilon ijedten.

De Vinicius tekintete nem volt fenyegető, a görög félelme tehát hamar elpárolgott. Eszébe jutott, hogy Tigellinus, sőt ő is Caesar oltalma alatt áll, aki előtt mindenki reszket, s erős rabszolgái is vannak, míg Vinicius elkínzott arccal, a fájdalomtól megrokkant alakkal, fegyvertelenül áll itt előtte.

E gondolat visszaadta vakmerőségét. Viniciusra függesztette vörös szegélyű szemét, s odasúgta:

- Te pedig megvesszőztettél, mikor majd éhen haltam.

Egy pillanatra mind a ketten elhallgattak, aztán Vinicius tompa hangja hallatszott:

- Bántottalak, Chilon...

Erre a görög felkapta fejét, s ujjával pattintva, ami Rómában a lenézés és megvetés jele volt, így szólt, olyan hangosan, hogy mindenki meghallja:

- Ha kérni akarsz tőlem valamit, barátom, gyere el a reggeli órákban esquilinusi lakásomra, mert vendégeimet és klienseimet reggeli fürdőm után fogadom.

S intett, mire az egyiptomiak felkapták a gyaloghintót, a sárgába öltözött futárok pedig nádpálcáikkal hadonászva kiáltozták:

- Helyet a nemes Chilon Chilonides gyaloghintajának! Helyet, helyet!...

Lygia gyorsan papírra vetett hosszú levélben búcsúzott örökre Viniciustól. Tudta, hogy ezentúl senki be nem léphet a börtönbe, s hogy Viniciust most már csak az arénáról láthatja. Arra kérte hát, tudja meg, mikor kerül rá a sor, s akkor legyen ott a játékokon, mert szeretné életében még egyszer látni. Levelében nyoma sem volt a félelemnek. Azt írta, hogy ő is meg a többiek is vágynak már az aréna után, mert akkor megszabadulnak a börtöntől. Remélte, hogy Aulus és Pomponia is feljönnek Rómába, s kérte, hogy ők is legyenek ott. Minden szavából érzett a rajongás és a teljes elszakadás az élettől, s ebben az állapotban éltek mindnyájan a börtönben, de érzett a rendíthetetlen hit is, hogy az ígéreteknek a síron túl teljesedniük kell. "Akár most, akár halálom után szabadít is meg Krisztus - írta -, Ő, Péter apostol útján, neked ígért, tehát én a tied vagyok." S könyörgött Viniciusnak, hogy ne sajnálja őt, s ne hagyja, hogy a fájdalom erőt vegyen rajta.

A halál nem jelentette számára az eskü feloldását. Gyermeki bizalommal ígérte, hogy kínhalála után azonnal megmondja Krisztusnak, hogy Rómában maradt a vőlegénye, Marcus, aki egész szívével vágyódik utána. S azt hitte, Krisztus talán megengedi, hogy egy pillanatra visszajöjjön a lelke Viniciushoz, s megmondja neki, hogy él, a kínokra nem is emlékszik, és nagyon boldog. Egész leveléből áradt a boldogság és a határtalan reménység. Csak egyetlen olyan kérés volt benne, amely földi dolgokat érintett: hogy Vinicius vigye el holttestét a spolariumból,^[139] s mint feleségét temesse el abba a sírboltba, amelyben valamikor majd ő is nyugodni fog.

Az ifjú vérző szívvel olvasta a levelet, de sehogyan sem tudta elhinni, hogy Lygia vadállatok agyaraitól veszhet el, s hogy Krisztus meg ne könyörüljön rajta. De éppen ez adta neki a reményt és bizalmat. Hazament, s válaszolt, hogy mindennap elmegy a Tullianum falaihoz, s ott fog várni, míg Krisztus össze nem morzsolja a falakat, s vissza nem adja őt neki. Meghagyta, Lygia is higgye, hogy Krisztus még a cirkuszból is visszaadhatja őt neki, hogy a Nagy Apostol is könyörög ezért, s hogy a szabadulás pillanata közel van. A megtért centurio azt mondta, hogy másnap átadja Lygiának a levelet.

De mikor Vinicius másnap kiment a börtönhöz, a centurio kilépett a sorból, maga sietett hozzá, s így szólt:

- Hallgass meg, uram! Krisztus, aki megpróbált, megmutatta neked kegyelmét. Ma éjjel eljöttek Caesar és a praefectus szabadosai, hogy kiválogassák nekik a meggyalázásra szánt keresztény szüzeket, kérdezősködtek szerelmesed után is, de az Úr ráküldte a lázt, amely a Tullianum rabjait pusztítja, s így őt békében hagyták. Tegnap este már eszméletlen volt, s áldott legyen a Megváltó neve, mert ez a betegség, amely megóvta őt a gyalázattól, megóvhatja a haláltól is.

Vinicius kezével a katona vállpáncéljába kapaszkodott, hogy el ne essék, az pedig folytatta:

- Köszönd az Úr irgalmának. Linust elhurcolták, s kínpadra vitték, de látván, hogy haldoklik, visszaadták. Talán neked is visszaadják őt most, s Krisztus visszaadja egészségét.

Az ifjú tribunus egy darabig még lehorgasztott fejjel állt ott, de aztán fejét felemelve, halkan így szólt:

- Úgy van, centurio. Krisztus, aki megmentette a gyalázattól, megmenti a haláltól is.

S miután estig ott ült a börtön fala tövében, hazament, hogy elküldjön Linusért, s elvitesse őt egyik városszéli villájába.

Petronius azonban, mindenről tudomást szerezvén, elhatározta, hogy tovább kísérletezik. Már megelőzőleg is volt az Augustánál, de most ismét elment hozzá. A kis Rufius ágyánál találta. A betört fejű gyermek félrebeszélt a magas láztól, anyja pedig kétségbeesve ápolgatta, talán csak azért, hogy aztán annál kínosabb halállal haljon meg.

Annyira lefoglalta saját fájdalma, hogy hallani sem akart sem Viniciusról, sem Lygiáról, de Petronius megrémítette.

- Megsértetted az új, az ismeretlen istenséget - mondta neki. - Te, Augusta, állítólag a héber Jehovát imádod, de a keresztények azt állítják, hogy Krisztus az ő fia, gondold hát meg, nem az Atya haragja üldöz-e. Ki tudja, hogy mindaz, ami veled történt, nem az ő bosszújuk-e, s hogy Rufius élete nem a te viselkedésedtől függ-e?

- Mit tegyek hát? Mit kívánsz? - kérdezte Poppaea ijedten.

- Békítsd ki a megharagított istenséget.

- Hogyan?

- Lygia beteg. Eszközöld ki Caesartól vagy Tigellinustól, hogy adják ki Viniciusnak.

Az asszony kétségbeesve kérdezte:

- Azt hiszed, megtehetem?

- Akkor megtehetsz mást. Ha Lygia meggyógyul, halálra kell mennie. Menj el tehát Vesta templomába, s követeld, hogy a Virgo Magna^[140] legyen véletlenül a Tullianum közelében, mikor a rabokat halálra viszik, s parancsolja meg, hogy a leányt bocsássák szabadon. A nagy Vesta-szűz nem tagadja ezt meg tőled.

- S ha Lygia meghal betegségében?

- A keresztények azt mondják, hogy Krisztus bosszúálló, de igazságos: lehet, hogy már szándékoddal is kibékíted.

- Adjon valami jelt, hogy megmenti Rufiust.

Petronius vallat vont.

- Én nem az ő követe vagyok, csak annyit mondok, isteni Augusta, jobban teszed, ha békességben vagy minden istenséggel, a rómaiakkal éppen úgy, mint az idegenekkel.

- Megyek! - jelentette ki Poppaea megtört hangon.

Petronius mélyen fellélegzett. "Végre elértem valamit" - gondolta, s Viniciushoz visszatérve így szólt:

- Kérd Istenedet, hogy Lygia ne haljon meg a láztól, mert ha kigyógyul, a nagy Vesta-szűz szabadon bocsáttatja. Maga az Augusta kéri meg erre.

Vinicius rávetette lázas tekintetét.

- Őt Krisztus szabadítja meg - felelte.

Poppaea pedig, aki Rufius megmentése érdekében kész lett volna a világ minden istenségeinek hekatombákat áldozni, még aznap elment a Forumra a Vesta-szüzekhez, s a beteg gyermeket addig hűséges dajkájának, Silviának oltalmára bízta, aki még őt is dajkálta.

De a Palatinuson már kimondták az ítéletet a gyermek felett. Alig tűnt el ugyanis a császárné gyaloghintaja a Nagy Kapun túl, a kis Rufius betegszobájába belépett Caesar két szabadosa, az egyik rávetette magát Silviára, s betömte a száját, a másik pedig felkapott egy réz szfinxszobrocskát, s egyetlen ütéssel elnémította a dajkát.

Aztán Rufiushoz léptek. A lázas gyermek öntudatlanságában, nem tudván, mi megy végbe körülötte, rájuk mosolygott, összehunyorította gyönyörű szemecskéjét, hogy megismerje őket. De azok levették a dajkáról a cingulumot, az övet a fiúcska nyakára tekerték s megszorították. A gyermek egyetlen kiáltással hívta anyját, s már vége is volt. Azzal beburkolták egy lepedőbe, s a készen álló lovakra felülve elvitték Ostiába, s ott a kis holttestet a tengerbe dobták.

Poppaea nem találta ott a nagy szüzet, mert az a többi Vesta-szűzzel együtt Vatiniusnál volt, csakhamar visszatért hát a Palatinusra. Az üres ágy és Silvia kihűlt teteme láttára elájult, s mikor magához térítették, eszelős kiáltozásba fogott, s vad kiabálása egész éjjel és a következő napon is folyton hallatszott.

Harmadnap azonban Caesar lakomára hívta, felöltötte tehát ametisztszínű tunikáját, s aranyhajú szépségében, megkövült arccal, szótlanul, de fenyegetően ült ott, mint a halál angyala.

Mielőtt a Flaviusok felépítették volna a Colosseumot, Rómában az amphitheatrumokat leginkább fából építették, s így a tűzvész alkalmával csaknem mind el is pusztultak. Nero azonban, hogy a megígért cirkuszi játékokat megtarthassák, építtetett néhányat, s egyebek között egy óriási méretűt is, amelynek számára a tűzvész eloltása után azonnal tengeren és a Tiberisen szállítottak az Atlas-hegység lejtőiről kitermelt óriási szálfákat. Mivel pedig a cirkuszi játékoknak nagyszerűség és az áldozatok tömege tekintetében felül kellett múlniuk minden eddigit, hatalmas helyiségeket építettek a vadállatoknak és az embereknek is. Ezer meg ezer mesterember éjjel-nappal dolgozott az építkezésnél. Pihenés nélkül folyt a munka, díszítés. A nép csodákat beszélt a bronzzal, borostyánnal, elefántcsonttal, gyöngyházzal és tengeren túli teknőcök teknőjével kirakott mellvédekről. Az üléssorok mentén húzódó csatornákba bevezették a hegyekből a jéghideg vizet, hogy még a legnagyobb hőség idején is kellemesen hűtse a cirkusz levegőjét. Az óriási bíborszínű velarium védte a közönséget a nap sugaraitól. A széksorok között füstölőket helyeztek el az arab illatszerek füstölögtetésére. Fent permetező készülékek voltak, amelyekből sáfrány- és királyharaszt-harmat hullott a közönségre. Severus és Celer, a híres építészek, minden tehetségüket latba vetették, hogy eddig soha nem látott amphitheatrumot építsenek, amely egyúttal az eddigieknél sokkal nagyobb számú közönséget is befogadhasson.

Így aztán a ludus matutinus megnyitásának napján a népség tömegei már hajnaltól vártak a kapunyitásra, s élvezettel hallgatták az oroszlánok ordítását, a párducok horkoló üvöltését és a kutyák vonítását. A vadállatoknak két nap óta nem adtak enni, ellenben véres húsdarabokat mutogatták nekik, hogy annál jobban felingereljék éhségüket és dühüket. Volt is néha olyan vad ordítozás, hogy a cirkusz előtt ácsorgó emberek nem hallották egymás szavát, sőt a félénkebbek el is sápadtak ijedtükben. Napkeltekor azonban felzendült a hangos, de nyugodt éneklés a cirkusz területén. A nép ámulva hallgatta, s egyre ismételgette: "A keresztények! A keresztények!" S valóban, már az éjszaka folyamán nagy csapatokban hajtották őket az amphitheatrumba, de nem egy börtönből, ahogyan kezdetben tervezték, hanem mindegyikből egy keveset. A tömeg tudta, hogy a látványosságok elhúzódnak hetekig, sőt hónapokig, de azon vitatkoztak, hogy vajon a mai napra kijelölt keresztényekkel végezni tudnak-e egy nap alatt. A reggeli éneket annyi férfi-, női és gyermekhang énekelte, hogy a hozzáértők véleménye szerint, ha egyszerre százat vagy akár kétszázat hajtanak is ki az arénára, a vadállatok elfáradnak, jóllaknak, s estig nem bírják valamennyit széttépni. Mások úgy vélték, hogy ha az arénán egyszerre túl sok áldozat szerepel, az megosztja a nézők figyelmét, s nem élvezhetnék eléggé a látványosságot. Amint közeledett az időpont, a nézőtérre vezető folyosók, vagyis vomitoriumok megnyitásának ideje, a nép is mindjobban felélénkült, jókedvű lett, s egyre hangosabban vitatkozott a látványosságot érintő különböző dolgok felett. Pártok alakultak, az egyik szerint az oroszlánok, a másik szerint a tigrisek tudják ügyesebben széttépni az embereket. Itt-ott már fogadtak is. Mások viszont a gladiátorokról tárgyaltak, akiknek a keresztények előtt kellett fellépniük. Itt is pártokba tömörültek, akár a szamnitok, akár a gallusok, a murmillók, a thrákok vagy a hálóvetők köré, kiknek apróbb csapatai mestereik, az úgynevezett lanisták vezetésével már kora reggel bevonultak az amphitheatrumba. Hogy idő előtt ne fárasszák magukat, vértezet nélkül, egyesek teljesen mezítelenül jöttek, néha zöld gallyal a kezükben, vagy virággal koszorúzva. Fiatal szépségük kidomborodott a hajnali napfényben, s csak úgy lüktetett bennük az élet. Olajtól csillogó, hatalmas testük, mintha márványból faragták volna, igaz elragadtatást keltett a szép idomokban gyönyörködni tudó népben. Sokat közülük személyesen ismertek, s minduntalan fel is hangzott egy-egy kiáltás: "Üdv, Furnius! Üdv, Leo! Üdv, Maximus! Üdv, Diomedes!" Fiatal lányok szerelmesen néztek rájuk, ők pedig kiválogatták a legszebbeket, s azoknak felelgettek tréfás szóval, mintha semmiféle szorongás nem nyomná lelküket, csókokat dobáltak, vagy ilyeneket kiáltottak feléjük: "Ölelj meg, mielőtt a halál átölelne!" Aztán eltűntek a kapu mögött, ahonnan sokan soha többé ki nem jöttek. De egyre újabb menet kötötte le a tömeg figyelmét. A gladiátorok után jöttek a mastigophorusok, vagyis akiknek az volt a feladatuk, hogy korbáccsal ösztökéljék a küzdőket. Azután egész sor öszvérfogatú szekér vonult a spolarium felé, telerakva egymásra halmozott deszkakoporsókkal. A nép megörült e látványnak, mert a koporsók számából a látványosság óriási méreteire következtethetett. Utánuk vonultak, akik majd a sebesülteknek megadják a kegyelemdöfést, ezek mind Charonnak vagy Mercuriusnak voltak öltözve. Ezeket követték a rendfenntartók, akik az ülőhelyeket jelölték ki, majd az ételek és hűsítő italok széthordására kijelölt rabszolgák, végül apraetorianusok, mert ezeket minden Caesar kéznél tartotta az amphitheatrumban.

Végre kinyitották a vomitoriumokat s a tömeg bezúdult a nézőtérre. De olyan rengetegen voltak, hogy órák hosszat özönlöttek befelé, szinte csodálatos volt, hogy az amphitheatrum ilyen hallatlan tömeg népet be bír fogadni. A vadállatok megérezték az emberszagot, s most még jobban ordítottak. A nép úgy zúgott, míg helyét elfoglalta, mint a viharos tenger hulláma.

Végül megérkezett a város praefectusa a vigilek kíséretében, utána pedig már végeláthatatlan láncolata következett a senatorok, consulok, raetorok, aedilisek, köztisztviselők és a caesari palota tisztviselői, a praetorianus főtisztek, patríciusok és előkelő hölgyek gyaloghintóinak. Egyes gyaloghintók előtt lictorok lépkedtek, kezükben a vesszőnyaláb és benne a bárd, más gyaloghintók előtt rabszolgák tömegei haladtak. A napfényben csak úgy csillogott a gyaloghintók aranyozása, a fehér és színes ruhák, tollak, fülönfüggők, ékszerek tömege s a bárdok acélja. A cirkuszból kihallatszottak a tömeg üdvkiáltásai, amelyekkel a hatalmas előkelőségeket köszöntötte. Időnként még egyre érkeztek kisebb praetorianus csapatok.

De a különböző templomok papjai kissé később jöttek, s csak őutánuk hozták Vesta szent szüzeit, akik előtt lictorok lépkedtek. Most már csak Caesarra vártak a látványosság megnyitásával. Nero nem akarta a népet sokáig várakoztatni, sőt pontosságával meg akarta nyerni hajlandóságát, csakhamar jött is, az Augusta és az augustianusok kíséretében.

Petronius az augustianusok között érkezett, s az ő gyaloghintájában jött Vinicius is. Az ifjú tudta, hogy Lygia beteg, és eszméletlen állapotban van, de mivel az utóbbi napokban a börtönök látogatását a legszigorúbban megtiltották, a régi őrséget leváltották, s az újnak nem volt szabad fegyőrökkel beszélnie, vagy a látogatóknak a rabok felől bármilyen felvilágosítást adnia, nem volt hát biztos abban, hogy Lygia nincs-e a látványosság első napjára kijelölt áldozatok között. Az oroszlánok elé odavethették betegen, akár eszméletlen állapotban is. Mivel azonban az áldozatokat bevarrták állatbőrökbe, s csoportosan terelték az arénába, a nézők közül senki sem állapíthatja meg, hogy eggyel többen vagy kevesebben vannak-e, de nem is ismerhették fel őket. Az őrök és az amphitheatrum egész szolgaszemélyzete meg volt vesztegetve, s a vadállatok őreivel is fennállt a megállapodás, hogy elrejtik Lygiát az amphitheatrum valamelyik sötét zugába, s éjszakának idején kiadják Vinicius egyik megbízható árendásának, aki azonnal elviszi az albai hegyekbe. Petronius is be volt avatva a titokba. Ő azt tanácsolta, hogy Vinicius nyíltan menjen el vele az amphitheatrumba, csak a bejáratnál, a tolongásban surranjon ki a börtönkamrákhoz, s minden tévedés elkerülése végett ő maga mutassa meg az őröknek, hogy melyik Lygia.

Az őrök azon a kis ajtón át eresztették be, amelyet ők is használtak, s az egyik fegyőr, név szerint Sirus, azonnal elvezette a keresztényekhez, de még útközben megjegyezte:

- Nem tudom, uram, megtalálod-e, akit keresel. Mi kérdezősködtünk a Lygia nevű szűz felől, de senki sem adott választ, lehet azonban, hogy nem bíztak meg bennünk.

- Sokan vannak? - kérdezte Vinicius.

- Bizonnyal sokan megmaradnak holnapra is.

- Vannak köztük betegek?

- Olyan nincs, aki ne tudna megállni a lábán.

Azzal kinyitott egy ajtót, s beléptek egy roppant nagy, de alacsony, sötét szobába, melyet csak az arénába vezető rácsos nyílásokon átszűrődő fény világított meg. Vinicius eleinte nem látott semmit, csak emberi neszt hallott a szobában, és az amphitheatrumból hallatszott be a nép zajongása. De mikor szeme kissé hozzászokott a homályhoz, egész csomó farkasokhoz és medvékhez hasonló furcsa lényt látott. Ezek állatbőrökbe varrt keresztények voltak. Egyesek álltak, mások térdelve imádkoztak. Itt-ott az állatbőrre leomló hosszú hajról lehetett látni, hogy nők is vannak közöttük. Nőstény farkasokhoz hasonló anyák karjukon tartották ugyancsak bozontos bőrökbe varrt gyermeküket. De az állatbőrökből derűs arcok tekintettek ki, s szemükben öröm és láz csillogott a sötétben. Szemmel látható volt, hogy ezeknek az embereknek nagy részét egyetlen kizárólagos, földöntúli érzés töltötte el, amely már életükben érzéketlenné tette őket minden iránt, ami körülöttük vagy velük történhetett. Egyesek, akiktől Vinicius Lygia felől kérdezősködött, úgy néztek rá, mintha álomból ébredtek volna, s nem feleltek a kérdésre; mások ujjukat szájukra téve mosolyogtak, s a rács felé mutattak, amelyen át a világosság fényes sugárkévéi beszűrődtek. Csak a gyerekek sírtak itt-ott, mert megijedtek a vadállatok ordításától, a kutyák vonításától, a nép lármájától és szüleik állatokéhoz hasonló alakjától. Vinicius, Sirus fogházőr mellett haladva, a foglyok arcába nézegetett, keresett, kérdezősködött, néha meg-megbotlott egy-egy földön heverő alakban, aki elájult a tolongástól, bűztől és forróságtól, de egyre beljebb nyomult a terem homályba borult közepe felé, amely már csaknem akkorának látszott, mint maga az amphitheatrum.

De hirtelen megállt, mert a rács közelében mintha ismerős hangot hallott volna. Rövid hallgatózás után megfordult, s a tömegen áthaladva, megállt a közelben. Egy sugárkéve a beszélő fejére vetődött, s a fényben Vinicius felismerte Crispusnak az állatbőr alól kilátszó lesoványodott, kemény arcát.

- Bánjátok meg bűneiteket - mondta Crispus -, mert íme, elközelgett az idő. De aki azt hiszi, hogy puszta halálával megválthatja bűneit, az újabb bűnt követ el, s az örök tűzbe vettetik. Életetekben elkövetett minden bűnötökkel megújítottátok az Úr kínszenvedését, hogyan meritek hát azt hinni, hogy a rátok váró kínhalállal eleget tesztek ama másikért? Ma egyforma halállal halnak meg igazak és hamisak, de az Úr különválasztja az övéit. Jaj nektek, mert az oroszlánok széjjelszaggatják testeteket, de nem szaggatják széjjel sem bűneiteket, sem az Úrral való számadásotokat. Az Úr elég irgalmat tanúsított, mikor megengedte, hogy keresztre feszítsék, de ezentúl már csak bíró lesz, aki semmiféle bűnt nem hagy büntetlenül. Aki tehát azt hitte, hogy kínszenvedéseivel megváltja bűneit, az az igazságos Istent káromolja, s annál szigorúbb büntetés alá esik. Véget ért a kegyelem, s elérkezett az Úr haragjának ideje. Íme, hamarosan a rettenetes bírói szék elé kerültök, ahol az erényesek is alig állhatnak meg. Bánjátok meg bűneiteket, mert megnyíltak a poklok kapui, jaj nektek, férjek és feleségek, jaj nektek, szülők és gyermekek!

S csontos kezét felemelve megrázta a lehajtott fejek fölött. Rettenthetetlen és könyörtelen volt még a halál árnyékában is, amellyel ezek az elítéltek bármely pillanatban valamennyien szembekerülhettek. Szavai után felhangzott a válasz: "Szánjuk, bánjuk bűneinket!", aztán csend lett, csak a gyerekek sírása és a meaculpázás hallatszott. Vinicius ereiben megfagyott a vér. Ő, aki minden reményét a Krisztus irgalmába vetette, most azt hallja, hogy elkövetkezett a harag napja, s hogy még az arénában elszenvedett halál sem kelt könyörületet. De agyán egy pillanat alatt keresztülcikázott a gondolat, hogy Péter apostol másképpen beszélt volna ehhez a halálra szánt tömeghez, mindazonáltal Crispus fenyegető, fanatikus szavai, meg ez a sötét szoba, melynek rácsán túl már a kínszenvedés helye következik, a kínok közelsége s a már halálra felkészült áldozatok tömege borzadállyal és rémülettel töltötte el lelkét. Mindezt együtt ijesztőbbnek és sokkal rettenetesebbnek látta, mint a legvéresebb ütközetet, amelyben valaha is részt vett. A rossz levegő meg a hőség fojtogatta. Homlokát ellepte a hideg verejték, elfogta a rémület, hogy elájul, mint azok, akiknek testében meg-megbotlott, amint a szoba belsejében Lygiát kereste, mikor tehát még elgondolta, hogy bármely pillanatban kinyithatják a rácsot, hangosan kiáltozni kezdte Lygia és Ursus nevét, abban a reményben, hogyha ők nem is, de valaki, aki ismeri őket, csak válaszol.

S valóban, egy medvebőrbe öltözött férfi azonnal megrántotta tógáját, s így szólt:

- A börtönben maradtak, uram. Én voltam az utolsó, akit kihajtottak, s láttam a leányt betegen az ágyban.

- Ki vagy? - kérdezte Vinicius.

- A fossor, akinek házában az apostol téged megkeresztelt, uram. Három nappal ezelőtt fogtak el, s ma már meghalok.

Vinicius fellélegzett. Mikor idejött, azt kívánta, hogy itt találja Lygiát, most azonban kész volt megköszönni a Krisztusnak, hogy nincs itt, s ebben is a Megváltó kegyelmének jelét látta.

Közben a fossor még egyszer meghúzta tógáját.

- Emlékszel, uram - kérdezte -, hogy én vezettelek Cornelius szőlőjébe, ahol az apostol tanított?

- Emlékszem - felelte Vinicius.

- Később még láttam őt, egy nappal azelőtt, hogy engem elfogtak. Megáldott, s azt mondta, hogy eljön az amphitheatrumhoz, hogy elbúcsúzzék tőlünk. Szeretnék ránézni halálom órájában, és látni a kereszt jelet, mert úgy könnyebb lesz meghalnom, ha tehát tudod, uram, hol van, mondd meg.

- Petronius emberei között van, rabszolgának öltözve - mondta halkan Vinicius. - Nem tudom, hol foglaltak helyet, de visszamegyek a cirkuszba, s megnézem. Ha kijösztök az arénára, nézz rám, én felállok, s fejemet arrafelé fordítom, úgy majd megtalálod őt.

- Köszönöm, uram, és békesség veled.

- A Megváltó legyen kegyelmes hozzád.

- Ámen.

Vinicius kilépett a cuniculumból, s visszament az amphitheatrumba, ahol Petronius mellett volt a helye a többi augustianus között.

- Itt van? - kérdezte Petronius.

- Nincs. A börtönben maradt.

- Ide hallgass, mi jutott eszembe, de míg rám figyelsz, nézz Nigidiára, hogy azt higgye, az ő hajviseletéről beszélünk... E pillanatban Tigellinus és Chilon ide néznek... Hallgass hát ide: Lygiát az éjjel tegyék koporsóba, s vigyék ki a börtönből, mintha meghalt volna. A többit magad is kitalálod.

- Ki - felelte Vinicius.

Beszélgetésüket Tullius Senecio zavarta meg, mert hozzájuk hajolva kérdezte:

- Nem tudjátok, adnak fegyvert a keresztényeknek?

- Nem tudjuk - felelte Petronius.

- Jobb szeretném, ha adnának, mert másként az aréna hamarosan olyan lesz, mint egy mészárszék. De micsoda pompás amphitheatrum!

A látvány valóban pompás volt A tógákkal megtelt alsó ülések fehérlettek, mint a hó. Egy aranyozott emelvényen ült Caesar gyémánt nyaklánccal, aranykoszorúval a fején, mellette a gyönyörű, de komor Augusta, tovább, mindkét oldalon, a Vesta-szüzek, aztán a magas rangú tisztviselők, a senatorok szegélyes palástjaikban, a katonaság főtisztjei ragyogó vértezetben, egyszóval mindenki, aki Rómában hatalmas, előkelő és gazdag volt. A további sorokban ültek a lovagok, fentebb körös-körül feketéllett a tengernyi nép, s fölöttük oszloptól oszlopig rózsából, liliomból, lánykökörcsinből, borostyánból és szőlőből font füzérek függtek.

A nép hangosan beszélgetett, egymást hívták, énekeltek, időnként egy-egy szellemes megjegyzésre, amelyet szájról szájra adtak tovább, kirobbant a nevetés, aztán türelmetlenül topogtak, hogy siettessék a játékok megkezdését.

Végül a topogás már véget nem érő mennydörgéssé erősödött. Ekkor a város praefectusa, aki már korábban, fényes kíséretétől követve, körülhajtatott az arénán, kendőjével jelt adott, amire az amphitheatrumban egy általános "Óóó!" kiáltás szakadt fel ezer torokból.

A látványosság rendszerint a vadállatokra való vadászással kezdődött, amelyben a különböző északi és déli barbárok tűntek ki, ezúttal azonban bőven volt vadállat, így hát az andabatával kezdték. Ez abból állt, hogy az ellenfelek fején sisak volt, de a szem számára nem volt rajta nyílás, s csali úgy vaktában vagdalkoztak. Tíz-egynéhány harcos lépett egyszerre az arénára, s vakon hadonásztak a kardjukkal, a mastigophorusok pedig hosszú nyelű villákkal taszigálták őket egymás felé, hogy minél hamarabb találkozzanak. Az előkelőbb közönség közömbösen, sőt megvetéssel nézte ezt a látványosságot, de a nép pompásan mulatott a verekedők ügyetlen mozdulatain, ha pedig úgy adódott, hogy háttal estek egymásnak, egyszerre kitört a hangos kacagás és kiabálás: "Jobbra! Balra! Előre!", s gyakran szándékosan tévesztették meg az ellenfeleket. Néhány pár azonban mégis összeakaszkodott, s a harc kezdett véressé válni. Az elszántabb harcosok ledobták pajzsaikat, s bal kezükkel összekapaszkodtak, hogy el ne veszítsék egymást, jobbjukkal pedig életre-halálra harcoltak. Aki elesett, ujját feltartotta annak jeléül, hogy kegyelmet kér, de a nép a látványosság elején rendszerint a sebesült halálát követelte, különösen ha andabatákról volt szó, akiknek arca el volt takarva, s nem ismerhették meg őket. A küzdő felek száma lassan mindinkább csökkent, s mikor végül már csak ketten maradtak, egymásnak lökték őket, s mikor összeütköztek, mind a ketten a homokba estek, s agyonszúrták egymást. Ekkor felhangzott a kiáltás: "Peractum est!" - a szolgák eltakarították a hullákat, fiatal suhancok pedig elgereblyézték a homok véres nyomait, s behintették sáfránylevelekkel.

Most már komolyabb harc következett, úgyhogy nemcsak a csőcselék, hanem az előkelőbb közönség érdeklődését is felkeltette. A fiatal patríciusok olykor óriási összegekben fogadtak, s gyakran teljesen kifosztották egymást. Már kezdtek is körbejárni a táblácskák a kedvenc nevével és a sestertiusok összegével, amelyet az illető patrícius tett fel a maga jelöltjére. A spectati, vagyis az ismert gladiátorok, akik már szerepeltek és győzelmeket is arattak az arénán, a legtöbb pártfogóra találtak, de voltak olyan játékosok is, akik tetemes összegeket tettek új, ismeretlen gladiátorokra abban a reményben, hogyha ezek győznek, óriási nyereséget sepernek be. Fogadott Caesar is, a papok, a Vesta-szüzek, a senatorok, a lovagok és a nép is. A köznép, ha elfogyott a pénze, gyakran saját szabadságát tette fel. Szívdobogva, sőt félelemmel várták hát a küzdő felek megjelenését, s akadtak, akik hangosan fogadalmat tettek az isteneknek, hogy megnyerjék segítségüket kedvencük számára.

Mikor tehát felhangzott a kürtök éles harsogása, az amphitheatrumban feszült várakozás támadt. Ezernyi szempár szegeződött a nagy reteszek felé, amelyekhez odalépett egy Charonnak öltözött férfi, s azt a mély csendben egy kalapáccsal háromszor megkoppantva, mintegy a halálra hívta a kapu mögött várakozókat. Ezután lassan kinyílt a kapu mindkét szárnya, feltárva a fekete mélységet, amelyből egymás után jöttek elő a gladiátorok az arénára. Huszonötös csoportokban jöttek külön a thrákok, a murmillók, a szamnitok, a gallusok, mindnyájan nehéz fegyverzetben, végül a hálóvetők, egyik kezükben a hálóval, a másikban a háromágú szigonnyal. Láttukra itt is, ott is felhangzott a taps, amely csakhamar általános óriási viharrá erősödött. A nézőtér felső soraitól az alsókig mindenütt égő arcokat, tapsoló kezeket, kitátott szájakat lehetett látni, s az utóbbiakból minduntalan felharsant egy-egy hangos kiáltás. Azok pedig fegyverüket és gazdag vértezetüket csillogtatva nyugodt, rugalmas léptekkel megkerülték az egész arénát, aztán büszkén, nyugodtan és ünnepélyesen megálltak Caesar emelvénye előtt. A riasztó kürtszó elcsendesítette a tapsot, s ekkor a gladiátorok jobb kezüket a magasba emelve, fejüket és tekintetüket Caesar felé fordítva, hangosan kiáltották, jobban mondva elnyújtott hangon énekelték:

Aztán gyorsan széjjelhúzódtak, s elfoglalták kijelölt helyüket az arénán. Úgy volt, hogy csapatostul támadnak egymásra, de engedélyt kaptak, hogy a jelesebb vívók előbb egymással folytassanak le néhány páros mérkőzést, mert ezekben nyilvánul meg legjobban a küzdő felek ereje, ügyessége és bátorsága. Mindjárt elő is lépett egy a "gallusok" közül, akit a cirkuszbarátok jól ismertek, mert "Hentes" (lanio) néven számos mérkőzésben aratott győzelmet. Hatalmas sisakjában és roppant testét elöl-hátul beborító vértjében úgy állt a fényben, az aréna sárga homokján, mint egy óriási, csillogó bogár. Szintén nem kisebb híresség, a hálóvető Kalendio jelentkezett ellenfélként.

A nézők azonnal megkezdték a fogadásokat:

- Ötszáz sestertiust a gallusra!

- Ötszázat Kalendióra!

- Herculesre! Ezer!

- Kétezer!

Közben a gallus az aréna közepére érve, kardját előrenyújtotta, s ismét hátrálni kezdett, miközben fejét kissé lehajtva, sisakrostélya nyílásain át figyelte ellenfelét. A szoborszerűen szép idomzatú, könnyed hálóvető pedig egészen mezítelenül, mindössze csípőjén egy ágyékkötővel, gyors léptekkel kerülgette nehézkes ellenfelét, kecsesen lengette hálóját, a háromágú szigonyt pedig hol leeresztve, hol felkapva, énekelte a hálóvetők ismert dalát:

De a gallus nem menekült, mert kis idő múlva megállt egy helyben, s csak apró fordulatokat végzett, arra vigyázva, hogy ellenfele mindig előtte legyen. Alakjában és hatalmas fejében most volt valami ijesztő. A nézők tisztában voltak vele, hogy ez az ércbe öltözött súlyos test ugrásra készülődik, s az eldöntheti a harcot. Eközben a hálóvető hol hozzáugrott, hol visszaperdült, s háromágú szigonyát oly gyors mozdulattal kezelte, hogy az emberi szem alig bírta követni. A szigony fogai jó néhányszor megkoppantak a pajzson, de a gallus mégsem moccant, ezzel is igazolva rendkívüli erejét. Minden figyelmét mintha nem is a szigony, hanem a háló kötötte volna le, amely folytonosan a feje fölött lebegett, mint egy vészjósló madár. A nézők visszafojtott lélegzettel figyelték a gladiátorok mesteri küzdelmét. Végül a lanio, egy alkalmas pillanatot kilesve, ellenfelére vetette magát, az azonban megszokott gyors mozdulataival elsiklott ellenfele kinyújtott karja és kardja alatt, aztán felegyenesedett, s kivetette a hálót.

A gallus helyben megfordulva felfogta pajzsával, aztán mindketten hátraugrottak. Az amphitheatrumban felhangzott a kiáltás: "Macte!"^[142] - az alsóbb padsorokban pedig újabb fogadásokat kötöttek. Caesar eddig Rubria Vesta-szűzzel beszélgetett, s nem sok érdeklődést tanúsított a látványosság iránt, de most maga is az aréna felé fordult.

Azok pedig ismét egymásnak ugrottak, s olyan ügyesen, olyan pontos mozdulatokkal küzdöttek, mintha nem is élet-halálharcról lett volna szó, hanem csupán ügyességüket akarták volna bemutatni. A lanio még kétszer kikerülte a hálót, aztán ismét az aréna széle felé hátrált. Ekkor azonban azok, akik ellene fogadtak, nem akarván, hogy kipihenje magát, rárivalltak: "Támadj!" A gallus engedelmeskedett és támadott. A hálóvető karját egyszerre elöntötte a vér, s a háló tehetetlenül lógott lefelé. A lanio összehúzódott, s nagyot ugrott, hogy egy végső vágást mérjen rá. De Kalendio csak színlelte, hogy már a hálót sem bírja kezelni, e pillanatban oldalt hajolt, hogy kikerülje a döfést, s szigonyát ellenfele térdei közé nyomva, a földre döntötte.

Amaz fel akart ugrani, de egy szempillantás alatt körülfonták a végzetes kötelek, s minden mozdulattal csak még jobban beléjük gabalyodott. Közben pedig a szigony ágai sűrű döfésekkel minduntalan a földhöz szegezték. Még egyszer összeszedte erejét, kezére támaszkodott, és nekifeszült, hogy felálljon, de hiába! Még egyszer fejéhez emelte bénuló karját, amely már a kardot sem bírta tartani, aztán hanyatt esett. Kalendio szigonya ágaival a földhöz szorította ellenfele nyakát, ő maga pedig két kezével a szigony nyelére támaszkodva Caesar páholya felé fordult.

Az egész cirkusz megremegett a tapsvihartól és az emberek üvöltésétől. Akik rá fogadtak, azok számára ő e pillanatban többet jelentett, mint Caesar, de éppen ezért elmúlt a lanio elleni haragjuk is, hiszen ő vére árán töltötte meg zsebüket. Az emberi kívánságok tehát kétfelé oszlottak. A padokban egyenlően oszlottak meg a halál és az irgalom jelei, de a hálóvető csak Caesar és a Vesta-szüzek páholyát nézte, lesve, hogy mit határoznak.

A laniót, vesztére, Caesar nem szerette, mert a tűzvész előtti utolsó játékok alkalmával ellene fogadott, s nagy összeget vesztett Licinius javára, most tehát kezét az emelvényről kinyújtva, hüvelykujját lefelé fordította.

A Vesta-szüzek azonnal követték példáját. Erre Kalendio a gallus mellére térdelt, öve mellől elővette rövid tőrét, s ellenfele nyaka alatt kikapcsolta a vértet, a háromélű tőrt markolatig döfte a torkába.

- Peractum est! - hallatszott a kiáltás az amphitheatrumban.

A lanio pedig még egy darabig vonaglott, mint egy levágott ökör, s lábával kapálta a homokot, aztán megmerevedett, és többet nem mozdult.

Mercuriusnak nem kellett tüzes vassal próbálgatnia, hogy él-e még. Hamarosan eltakarították onnan, s máris újabb párok álltak elő, csak mikor ezek is végeztek, kezdődött a csoportos küzdelem. A nép szívvel-lélekkel és szemével is részt vett benne: üvöltött, ordított, fütyült, tapsolt, nevetett, tombolt, és biztatta a küzdőket. Az arénán a két csapatra osztott gladiátorok vadállatokként küzdöttek: mell mellnek feszült, testek fonódtak össze halálos szorításban, recsegtek-ropogtak a hatalmas ízületek, kardok hatoltak a mellekbe és hasakba, elsápadó szájak okádták a vért a homokra. Tíz egynéhány újoncon a vége felé olyan rémület vett erőt, hogy a kavarodásból kiválva menekülni igyekeztek, de a mastigophorusok nyomban visszakergették őket a küzdelembe ólmos korbácsaikkal. A homokon csakhamar nagy, sötét foltok látszottak, egyre több mezítelen és felvértezett test hevert a földön egymás hegyén-hátán, mint megannyi gabonakéve. Az élők a holttesteken tapostak, meg-megbotlottak, bukdácsoltak a vértekben és pajzsokban, a lábukat felvérezték az összetört fegyverek. A nép nem tudott hova lenni örömében, megittasulva lélegezte be a halált, szemét jóllakatta látásával, s élvezettel szívta be magába illatát.

Végül a legyőzöttek már majdnem mindnyájan elhullottak. Alig néhány sebesült térdelt le az aréna közepén, s ingadozva nyújtotta kezét a nézők felé irgalomért. A győzteseknek kiosztották a díjakat, koszorúkat és olajágakat, aztán pillanatnyi pihenő következett, amely a mindenható Caesar parancsára lakomává alakult át. A vázákban meggyújtották az illatos fűszereket. A permetezőkből sáfrány- és ibolyaillatú szelíd eső hullott a népre. Hűsítőket, sült húst, édes süteményt, bort, olajat és gyümölcsöt hordtak széjjel. A nép falt, beszélgetett és lármásan éltette Caesart, hogy még nagyobb bőkezűségre ösztönözze. S valóban, mikor a tömeg éhét és szomját elverte, a rabszolgák százai hordták be az ajándékokkal telt kosarakat, melyekből Amoroknak öltözött fiúk apró tárgyakat vettek elő, s két marékkal szórták a padok közé. Mikor pedig a tombolajegyeket osztották, verekedésre került a sor: az emberek tolongtak, egymást lökdösték fel és taposták össze, segítségért kiáltoztak, üléssorokon ugráltak át, s majd megfulladtak a borzalmas tolongásban, mert aki szerencsés számot kapott, az nyerhetett akár egy kertes házat, rabszolgát, pompás ruházatot vagy ritka vadállatot, amelyet aztán eladhatott az amphitheatrumnak. Ebből aztán olyan kavarodás támadt, hogy gyakran a praetorianusoknak kellett rendet teremteniük. Minden osztogatás után eltört kezű vagy lábú, vagy a tolongásban halálra gázolt embereket kellett kivinni a nézőtérről.

De a gazdagabbak nem vettek részt a tombolajegyekért folyó harcban. Az augustianusok ezúttal Chilonon mulattak, s gúnyolták hiábavaló erőlködését, mellyel be akarta bizonyítani, hogy éppen úgy végig tudja nézni a harcot és a vérontást, mint bárki más. Pedig hát a szerencsétlen görög hiába ráncolta szemöldökét, harapta össze száját, és szorította ökölbe kezét, hogy körmei tenyerébe vájódtak. Sem görög természete, sem személyes gyávasága nem bírta az ilyen látványt. Elsápadt, homlokát belepte a verejték, ajka elkékült, szeme beesett, foga vacogott, s egész testében reszketett. A harc befejeztével kissé magához tért, de mikor a jelenlevők a nyelvükre vették, elfogta a düh, s kétségbeesetten vagdalt vissza.

- Na, görög, nem bírod a szakadt emberbőrt nézni, mi? - mondta Vatinius, Chilon szakállát megrángatva.

Az pedig rávicsorította két maradék sárga fogát, s visszavágott:

- Az én apám nem volt cipész, honnan tudnék bőrt foltozni?

- Macte! Hbet! - hallatszott néhány hang.

De egyesek tovább csipkedték:

- Nem tehet róla, hogy szíve helyett egy darab sajt van a mellében! - kiáltotta Senecio.

- Te sem tehetsz róla, hogy fej helyett hólyag van a nyakadon - adta vissza a kölcsönt Chilon.

- Nem csapnál fel gladiátornak? Jól illenél az arénára hálóval a kezedben.

- Ha rád borítanám, elmondhatnám, hogy büdösbankát fogtam!

- Hogyan lesz a keresztényekkel? - kérdezte a liguriai Festus. - Nem akarnál vérebbé válni, s beléjük harapni?

- Nem kívánok testvéred lenni.

- Ó, te meotisi fekély!

- Te liguriai öszvér!

- Nyilván viszket a bőröd, de nem tanácsolom, hogy velem vakartasd meg.

- Csak vakartasd magadat. Ha lekaparod pattanásaidat, pont azt pusztítod el, ami a legértékesebb benned.

Így csipkedték, ő pedig dühösen vagdalt vissza az általános vidámság közepette. Caesar tapsolt, nagyokat kiáltott: "Macte!", s tovább biztatta őket. Kis idő múlva azonban odalépett Petronius, s faragott elefántcsont pálcájával megbökte a görög vállát, hidegen szólt:

- Rendben van, bölcs filozófus, csak egyet hibáztál el: az istenek útonállónak teremtettek, te pedig démonná váltál, így hát semmiképpen meg nem úszod!

Az öreg ránézett gyulladásos szemével, de ezúttal sehogyan sem találta meg a megfelelő választ. Egy pillanatig hallgatott, aztán nem minden erőlködés nélkül nyögte ki:

- Megúszom!...

Ekkor megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy a szünetnek vége. Az emberek elhagyták a szomszéd páholyokat, amelyekben azért gyülekeztek össze, hogy tagjaikat kiegyengessék, és egy kicsit elbeszélgessenek. Általános mozgás támadt, aztán veszekedések az előbb elfoglalt helyekért. A senatorok és patríciusok is helyeikre siettek. Lassanként elült a zaj, s az amphitheatrumban kezdett helyreállni a rend. Az arénán megjelent egy csapat ember, hogy az itt-ott még alvadt vértől szennyes homokot felgereblyézze.

Most a keresztények következtek. Mivel azonban ez a nép számára újfajta látványosság volt, nem tudták, hogy fognak viselkedni, s ezért mindenki kíváncsian várta őket. Tekintettel a várható rendkívüli jelenetekre, a tömeg hangulata feszülten érdeklődő, de egyszersmind ellenséges volt. Hiszen akiknek most kell megjelenniük, azok hamvasztották el Rómát és ősrégi kincseit. Hiszen gyermekvérrel táplálkoztak, megmérgezték a vizet, átkozták az emberi nemet, s a legaljasabb gaztetteket követték el. A felkorbácsolt gyűlöletet a legszigorúbb büntetés sem elégítette ki, s ha valami aggály volt is a szívekben, legfeljebb az, hogy vajon a kínok kiegyenlítik-e ezeknek az elvetemült gonosztevőknek a gaztetteit.

Közben a nap magasra emelkedett, s a bíborszínű velariumon átszűrődő sugarai vörös fénnyel töltötték meg az amphitheatrumot. A homok tüzes fényben úszott, s volt benne valami ijesztő, éppen úgy, mint az arcokban meg az üres arénában is, amely csakhamar megtelik emberi kínszenvedéssel és feldühödött vadállatokkal. Mintha a levegőben ott lebegne a borzalom és a halál. A rendszerint vidám tömeg gyűlöletében makacsul hallgatott. Az arcokról ádáz düh tükröződött.

Ekkor a praefectus jelt adott, mire megjelent ugyanaz a Charonnak öltözött aggastyán, aki az imént a gladiátorokat szólította a halált jelentő porondra, lassú léptekkel végigment az egész arénán, s a mély csendben ismét háromszor megkoppantotta kalapácsával az ajtót.

Az amphitheatrum felmorajlott:

- A keresztények! A keresztények!

A vasreteszek megcsikordultak, s a sötét nyílásokban felhangzott a mastigophorusok ismert kiáltása: "Porondra!", s az aréna egy szempillantás alatt megtelt állatbőrökbe öltözött alakokkal, mintha erdőlakókkal népesítették volna be. Gyorsan, mintegy lázasan futottak ki mindnyájan, s a porond közepére érve, kezüket felemelték, s letérdeltek egymás mellé. A nép azt hitte, hogy kegyelmet kérnek, s e gyávaságon felháborodva topogott, fütyült, üres borosedényeket és lerágott csontokat vagdosott hozzájuk, s üvöltve kiáltozta: "Vadállatokat! Vadállatokat!"... De erre váratlan dolog történt. Íme, e bozontos tömegből énekhangok hallatszottak, s egyszerre felzendült az ének, amelyet eddigelé sosem hallottak a római cirkuszban:

A tömeg elámult. Az elítéltek, tekintetüket a velariumra emelve, énekeltek. Látták a sápadt, de átszellemült arcokat. Mindnyájan megértették, hogy ezek nem kérnek kegyelmet, s mintha nem látnák sem a cirkuszt, sem a népet, sem a senatust, sem Caesart. "Christus regnat!" - zengett az ének egyre hangosabban, s a padokban, egészen fel a nézők utolsó soráig, sokan kérdezték önmaguktól: mi ez, s kicsoda az a Christus, aki e halni induló emberek szerint uralkodik. De közben kinyílt egy másik rács, s vadul száguldva és veszett ugatással, falkástul rohantak ki az arénára a peloponnesosi fakó, molossusi vérebek, a sávos pireneusi szelindekek és a farkasokhoz hasonló hiberniai kuvaszok, mind szándékosan kiéheztetve, vékonyuk horpadt, szemük vérben forgott. A szűkölés és vonítás betöltötte az egész amphitheatrumot. A keresztények az ének befejeztével mintha megkövültek volna, mozdulatlanul térdeltek tovább, csak sóhajtva ismételgették együtt: "Pro Christo! Pro Christo!" Az ebek megszimatolták az embereket az állatbőrök alatt, de mozdulatlanságuktól meghökkenve, eleinte nem mertek rájuk rohanni. Némelyik a páholyok falára kapaszkodott, mintha a nézőkhöz akarna jutni, mások veszettül ugatva rohantak körbe, mintha valami láthatatlan vadat űznének. A nép felbőszült. Ezer meg ezer hang harsant, egyesek a vadállatok ordítását utánozták, mások ugattak, mint a kutyák, megint mások mindenféle nyelven uszították az ebeket. Az amphitheatrum remegett az ordítozástól. A felingerelt kutyák már a térdeplők felé kapkodtak, majd fogaikat csattogtatva megint visszaugrottak, végül az egyik molossusi egy elöl térdeplő nő nyakába merítette agyarát, és maga alá teperte a szerencsétlent.

Erre most már tucatjával rohantak a tömeg közé, mintha megtört volna a védőfal. A nézők felhagytak az ordítással, hogy annál nagyobb figyelemmel nézhessék a jelenetet. Az ebek horkoló üvöltése közepette még hallatszottak a férfi és női hangok: "Pro Christo! Pro Christo!", de az arénán már itt is, ott is emberek és kutyák összekapaszkodó, vonagló teste hentergett. A széttépett testekből patakokban folyt a vér. A kutyák egymás szájából rángatták ki a kitépett emberi tagokat. A vér és a széjjelmarcangolt emberi belsőrészek szaga az arab fűszerek illatát elnyomva, megtöltötte az egész cirkuszt. Végül már csak itt-ott látszott egy-egy térdeplő alak, amelyeket szintén hamarosan elleptek az üvöltő, mozgó falkák.

Amint a keresztények betódultak az arénába, Vinicius a fossornak tett ígéretéhez híven felállt s megfordult, hogy megmutassa, hol rejtőzik az apostol Petronius emberei között, aztán ismét elfoglalta helyét, s élettelen arccal és üveges szemmel nézte a borzalmas látványt. Eleinte attól tartott, hogy hátha a fossor tévedett, s Lygia mégis ott van az áldozatok között, de mikor a "Pro Christo!" kiáltásokat hallotta mikor látta a töméntelen áldozat vértanúságát, akik kínjaik közepette tettek bizonyságot Istenükről és igazukról, akkor már más érzés töltötte el. Fájdalmas volt, mint a legkínosabb szenvedés, de egyben lebírhatatlan is: ha a Krisztus maga is kínhalált halt, s ha íme, ezrek pusztulnak el az Ő nevéért, és patakokban folyik a vér, akkor már egy cseppel több nem jelent semmit, s bűn is volna kegyelemért esedezni. Ez a gondolat szállt feléje az arénából, ez hatotta át a haldoklók sóhajával s vérük szagával együtt. És mégis imádkozott, cserepes ajkai egyre ismételgették: "Christe! Christe! A te apostolod is őérte imádkozik!" Azzal elvesztette öntudatát, már nem tudta, hol van, csak azt érezte, hogy a vér egyre árad és árad az arénában, egyre magasabbra csap, már ki is folyik a cirkuszból, s elárasztja egész Rómát. Egyébként nem hallott semmit, sem a kutyák üvöltését, sem a nép ordítozását, sem az augustianusok hirtelen kiáltását:

- Chilon elájult!

- Chilon elájult! - ismételte meg Petronius is, a görög felé fordulva.

Valóban elájult, úgy ült ott, falfehér arccal, hátracsukló fejjel és nyitott szájjal, mint egy hulla.

Ebben a pillanatban tuszkolták ki az arénára az állatbőrbe varrt áldozatok újabb csoportját.

Ezek is azonnal letérdepeltek, mint elődeik, de a halálra fáradt kutyák nem akartak nekik esni. Alig néhány vetette rá magát a legközelebb térdeplőre, de a többiek leheveredtek, s véres szájukat a magasba emelve fújtattak s lihegtek.

Ekkor a lelkében nyugtalan, de a vértől megittasult, nekivadult nép fülsiketítő ordítozásba kezdett:

- Oroszlánokat! Oroszlánokat! Kiereszteni az oroszlánokat!...

Az oroszlánokat másnapra tartogatták, de hát az amphitheatrumban a nép mindenkire, még Caesarra is rákényszerítette akaratát. Csak a nagyon csapongó szeszélyű, vakmerő Caligula mert ellene szegülni a nép akaratának, sőt előfordult, hogy meg is vesszőztette őket, de legtöbbször ő is engedett nekik. Nerónak mindennél drágább volt a taps, ő tehát sosem ellenkezett, legkevésbé most, amikor arról volt szó, hogy a tűzvész miatt felháborodott népet lecsillapítsa, s a keresztényekre hárítsa a csapás előidézésének bűnét.

Intett tehát, hogy nyissák ki a cuniculumot, s erre a nép azonnal lecsendesedett. Felhangzott az oroszlánokat elzáró rács csikorgása. A kutyák az oroszlánok láttára az aréna túlsó végében egy falkában tömörültek, s halkan szűköltek, a bozontos fejű, óriás, fakó oroszlánok pedig egymás után jelentek meg az arénában. Maga Caesar is feléjük fordította unott arcát, s szeméhez emelte smaragdját, hogy jobban lásson. Az augustianusok tapssal fogadták a vadállatokat. A tömeg ujjain számlálta őket, s közben mohón leste, milyen hatással van a középen térdeplő keresztényekre, akik most megint ismételgetni kezdték sokak számára érthetetlen és mindenkit idegesítő jelmondatukat: "Pro Christo! Pro Christo!"

De az oroszlánok hiába voltak kiéheztetve, nem rohantak mindjárt az áldozatokra. Az arénában uralkodó vöröses fény sértette szemüket, tehát összehunyorították, mintha kápráznék: némelyik lomhán nyújtóztatta ki aranyos testét, mások szájukat kitátva ásítottak, mintha rettenetes agyaraikat akartak volna a nézőknek megmutogatni. De a vérszag és az arénán sűrűn heverő széttépett testek kezdtek hatni rájuk. Mozdulataik csakhamar nyugtalanokká váltak, sörényük felborzolódott, orruk horkolva szívta a levegőt. Az egyik hirtelen egy szétmarcangolt arcú női hullához ugrott, s mellső lábaival a testre feküdve, érdes nyelvével nyaldosni kezdte a megalvadt vért, egy másik egy keresztény férfihoz közeledett, aki egy szarvasgida bőrébe varrt gyermekét tartotta karján.

A gyermek reszketett a sírástól, s görcsösen kapaszkodott apja nyakába, az pedig, hogy gyermeke életét legalább egy pillanattal meghosszabbítsa, igyekezett lefejteni nyakáról a kezét, s tovább adni őt a távolabb térdeplőknek De a kiáltás és mozgás felizgatta az oroszlánt. Rövid, megszakított ordítást hallatott, mancsának egyetlen csapásával összezúzta a gyermeket, azután az apa fejét szájával elkapva egy szempillantás alatt összeroppantotta.

Ezt látva, a többiek is mind rávetették magukat a keresztényekre. Egyik-másik nő nem bírt visszafojtani egy rémült sikoltást, de a tapsvihar elnyomta e hangokat, azonban csakhamar a taps is elcsendesült, mert a nép inkább a látnivalónak szentelte teljes figyelmét. Borzalmas dolgok tárultak most a nézők szeme elé: emberfejek tűntek el teljesen a vadállatok szájában, az agyarak egyetlen csapásától emberi mellek nyíltak széjjel, szívek és tüdők hevertek kifejtve; csontok ropogtak az oroszlánok fogai között. Némelyik oroszlán oldalánál vagy derekánál fogva kapta el áldozatát, s őrült szökésekkel száguldott vele végig az arénán, mintha rejtett helyet keresne, ahol felfalhatja; mások támadólag ugrálva, mancsukkal ölelték át egymást, mint a birkózók, mennydörgő ordítással töltve be az amphitheatrumot. Az emberek felugráltak a helyükről. Sokan elhagyták ülőhelyüket, s lejjebb mentek, hogy közelebbről lássák az arénát, s halálos zsúfoltságban szorongtak. Már-már úgy látszott, a nekivadult tömeg maga is beront az arénába, s a vadállatokkal versenyezve esik neki a keresztényeknek. Hol embertelen ordítás, hol taps, hol üvöltés vagy moraj, fogak csattogása, a molossusi ebek vonítása hallatszott, máskor viszont csak sóhajokat lehetett hallani.

Most Caesar is figyelve nézett, smaragdját szeménél tartva. Petroniusnak rossz volt a szája íze, s arca a megvetés kifejezését öltötte. Chilont már korábban kivitték a cirkuszból.

S a cuniculumból egyre újabb áldozatokat hajtottak az arénába.

Az amphitheatrum legfelsőbb sorából Péter apostol tekintett le rájuk. Őt senki sem nézte, mert minden szem az aréna felé fordult, ő tehát felállt, s mint annak idején Cornelius szőlőjében, áldása kísérte a halálba és az örök életre, akiket majd elfognak, s most is keresztjellel búcsúzott a vadállatok agyarai között kimúló testvérektől, vérüktől, kínszenvedésüktől, alaktalan gyurmává roncsolt, élettelen testüktől és a véres homokról felszálló lelküktől. Némelyek fel is néztek rá, felderült az arcuk, és elmosolyodtak, mikor messze maguk fölött meglátták a kereszt jelét. Ő pedig vérző szívvel így imádkozott: "Ó, Uram! Legyen meg a Te akaratod, mert a Te dicsőségedre, az igazság bizonyságaképpen pusztulnak el ezek az én báránykáim! Azt parancsoltad, hogy legeltessem őket, én hát visszaadom őket neked, Te pedig, Uram, vedd számon, vedd magadhoz őket, gyógyítsd be sebeiket, enyhítsd fájdalmukat, s adj nekik több boldogságot, mint amennyi kínban itt volt részük."

S sorban elbúcsúzott mindnyájuktól, egyik csoportot a másik után áldotta meg oly nagy szeretettel, mintha a tulajdon gyermekei lettek volna, akiket egyenesen a Krisztus kezébe tesz le. Ekkor Caesar, akár feledékenységből, akár azért, mert azt akarta, hogy e játékok túltegyenek mindenen, amit Rómában eddig láttak, néhány szót súgott a város praefectusának, mire az elhagyta az emelvényt, s azonnal a cuniculumhoz sietett. S már maga a nép is elámult, látva, hogy ismét megnyílnak a rácsok. Most mindenféle vadállatot eresztettek az arénába: euphratesi tigriseket, numidiai párducokat, medvéket, farkasokat, hiénákat és sakálokat. Az egész arénát ellepték a sávos, fakó, sárga, barna és foltos testek. Rettenetes kavarodás támadt, amelyben nem lehetett semmit kivenni, legfeljebb az állati testek borzalmas hentergését és gomolygását. A látványosság elvesztette a valóság színezetét, s a vér orgiájává, borzalmas álommá, egy tébolyult agy szörnyű rémlátomásává változott. A mérték betelt. Az állati ordítás, üvöltés és szűkölés közepette a nézők padjaiban itt-ott ijesztően, görcsösen felkacagott egy-egy nő, akit már minden ereje elhagyott. Az emberek megborzadtak. Az arcok elborultak. Egyre több hang kiáltotta: "Elég! Elég!"

De könnyebb volt az állatokat beengedni az arénába, mint onnan kikergetni. Caesar azonban megtalálta az aréna megtisztításának módját, mégpedig úgy, hogy egyúttal újabb mulatságot is szerzett a népnek. A padok között minden átjáróban tollakkal és fülbevalókkal ékesített fekete numida harcosok jelentek meg, kezükben íjjal. A nép kitalálta, mi következik, s hangos tetszésnyilvánítással fogadta őket, azok pedig a mellvédhez lépve, a nyílvesszőket a húrra illesztették, s a vadállatok csoportjaiba nyilaztak. Ez valóban új látványosság volt. A karcsú, fekete testek hátrahajoltak, felajzották a hajlékony íjakat, s egyik nyilat a másik után lőtték ki. A húrok pendülése és a tollas nyilak süvöltése összevegyült a vadállatok ordításával és az ámuló közönség kiáltozásával. Farkasok, medvék, párducok és a még életben maradt emberek sűrűn hullottak el egymás mellé rogyva. Itt-ott egy-egy oroszlán, megérezve a nyilat oldalában, hátrafordította vadul összehúzott száját, s fogaival morzsolta össze a nyílvesszőt. Más vadállatok üvöltöttek fájdalmukban. Az apróbb vad rémületében hanyatt-homlok száguldozott végig az arénán, vagy fejét a rácsba verdeste, de közben a nyilak folyvást süvöltöttek, mindaddig, amíg minden élőlény a haláltusa utolsó rándulásaiban fetrengett az aréna homokján.

Ekkor száz meg száz cirkuszi rabszolga tódult az arénába, ásóval, lapáttal, seprűvel, talicskával, kosarakkal felszerelve, hogy kihordják a kifejtett beleket, és zsákokban friss homokot hoztak. Egyik csoport a másik után tódult be, s az egész arénán nagy sürgés-forgás támadt. Csakhamar megtisztogatták a hulláktól, vértől és trágyától, feltúrták és kiegyengették, majd vastag réteg friss homokkal hintették fel. Ezután amorettek jöttek futva, s behintették a homokot rózsa-, liliom- és egyéb virágszirommal. Ismét meggyújtották a füstölőket, s a velariumot leszedték, mert a nap már erősen nyugovóra hajlott.

A nép pedig ámulva nézett össze, s egymástól kérdezgette, micsoda látványosság vár rájuk még a mai napon.

S valóban olyasmi következett, amit senki sem várt. Caesar, aki már jó ideje elhagyta az emelvényt, most bíborpalástban, fején aranykoszorúval, megjelent a felvirágozott arénán. Tizenkét énekes követte, kezükben citerával, ő pedig ezüstlantot tartva, ünnepélyes léptekkel a középre ment, s a nézők felé néhányszor meghajolva, az égre emelte szemét, s egy darabig így állt, mintha az ihletet várná.

Aztán húrjába csapott, s énekelni kezdett:

A dal lassan siralmas, fájdalmas elégiába csapott át. A cirkuszban csend lett. Kis idő múlva Caesar maga is megindultan énekelt tovább:

Hangja megremegett, szemét ellepte a könny. A Vesta-szüzek szeme is könnybe lábadt, a nép szótlanul hallgatta, aztán véget nem érő tapsviharban tört ki.

Közben odakintről a szellőzés végett nyitva tartott folyosókon át behallatszott a szekerek zörgése, amelyekre a keresztény férfiak, nők és gyermekek véres maradványait rakták fel, hogy elszállítsák a puticulumoknak nevezett borzalmas gödrökbe. Péter apostol reszkető, ősz fejére kulcsolta kezét, s így kiáltott lelkében:

"Uram! Uram! Kinek adtad a világ fölötti uralmat? S mégis e városba akarod helyezni királyi székedet?"

Közben a nap nyugat felé hajlott, s mintha beleolvadt volna az alkonypírba. A cirkuszi látványosság véget ért. A tömegek a vomitoriumoknak nevezett kijáratokon át kifelé vonultak az amphitheatrumból, s elszéledtek a városban. Csak az augustianusok késlekedtek, mert várták, hogy a hullám eltávolodjék. Az egész társaság elhagyta helyét, s az emelvény köré sereglett, amelyen újra megjelent Caesar, hogy meghallgassa a dicséreteket. A nézők bőséges tapssal jutalmazták ugyan, mikor énekét befejezte, de őt ez nem elégítette ki, mert az őrjöngésig menő lelkesedést várt. Hiába hangzottak most is a dicshimnuszok, hiába csókolgatták a Vesta-szüzek Caesar "isteni" kezét, miközben Rubria olyan közel hajolt hozzá, hogy vörös haja csaknem Caesar mellét érte, Nero nem volt megelégedve, s ezt nem is tudta titkolni. Azon is csodálkozott, meg nyugtalanította is, hogy Petronius hallgat. Milyen vigasztalás lett volna számára most egyetlen dicsérő szava, mely találóan emelné ki az ének értékeit! Végül is nem bírta ki, s intett Petroniusnak, mikor pedig az az emelvényre lépett, Nero így szólt:

- Mondd meg...

- Hallgatok, mert nem találok szavakat - felelte Petronius hidegen. - Felülmúltad önmagadat.

- Magam is azt hittem, s ez a nép mégis...

- Azt kívánod ezektől a korcsoktól, hogy értsenek a költészethez?

- Egyszóval te is észrevetted, hogy nem köszönték meg úgy, ahogy megérdemeltem volna?

- Mert rossz időpontot választottál.

- Miért?

- Azért, mert a vérgőztől kábult agyak nem hallgathatnak figyelmesen.

Nero összeszorította öklét, s így felelt:

- Ó, ezek a keresztények! Felégették Rómát, s most engem is bántanak. Milyen büntetést találjak még ki számukra?

Petronius észrevette, hogy rossz irányban halad, mert szavai éppen az ellenkező hatást keltették, mint amilyenre számított, el akarván hát terelni Nero gondolatait, hozzáhajolt, s súgva mondta:

- Éneked gyönyörű, csak egyetlen megjegyzést teszek: az utolsó előtti versszak negyedik sorában az időmérték nem tökéletes.

Nero mélyen elpirult, mintha valami gyalázatos tetten érték volna, ijedten nézett Petroniusra, s ugyancsak súgva felelte:

- Tudom, te mindent észreveszel!... Átdolgozom!... De senki más nem vette észre, ugye? Te pedig... az istenek szerelmére... el ne mondd senkinek... ha kedves az életed...

Petronius összehúzta szemöldökét, s mintha unná a dolgot, kelletlenül felelte:

- Halálra ítélhetsz, isteni Caesar, ha utadban vagyok, de ne ijesztgess a halállal, mert az istenek tudják a legjobban, hogy nem félek tőle.

Míg beszélt, egyenesen Caesar szemébe nézett, az pedig kis idő múlva így szólt:

- Ne haragudj... Tudod, hogy szeretlek...

"Rossz jel" - gondolta magában Petronius.

- Ma lakomára akartalak hívni benneteket, de most már inkább bezárkózom, és kijavítom a harmadik versszaknak azt az átkozott sorát. Rajtad kívül még Seneca és talán Secundus Carinas vehette észre a hibát, de rajtuk mindjárt túladok.

Azzal már hívatta is Senecát, s közölte vele, hogy Acratusszal és Secundus Carinasszal együtt pénzért küldi Itália minden provinciájába, azzal a paranccsal, hogy hajtsák be a városokon, a falvakon, a nevezetesebb szentélyeken, vagyis mindenütt, ahol csak feltalálható vagy kisajtolható. De Seneca, megértvén, hogy rabló, fosztogató és szentségtörő feladatot bíznak rá, erélyesen ellentmondott.

- Falura kell utaznom, uram - mondta -, s ott bevárnom a halált, mert öreg vagyok, s idegeim betegek.

Seneca ibériai idegei erősebbek voltak, mint a Chilonéi, s talán nem is voltak betegek, de egészsége általában gyenge lábon állt, olyan volt, mint az árnyék, s haja az utóbbi időben egészen megőszült.

Nero ránézett, s arra gondolt, hogy talán valóban nem sokáig kell várnia Seneca halálára, majd így felelt:

- Nem akarlak az út fáradalmaival terhelni, ha beteg vagy, de mivel szeretlek, s magam mellett akarlak tudni, ahelyett, hogy falura utaznál, bezárkózol házadba, s ki nem mozdulsz.

Aztán elnevette magát, s így folytatta:

- Ha Acratust és Carinast küldeném egyedül, az olyan volna, mintha farkasokat küldenék a bárányokért. Kit helyezzek föléjük?

- Engem, uram! - ajánlkozott Domitius Afer.

- Nem! Nem akarom Rómára vonni Mercurius haragját, akit szégyenbe hoznátok tolvajságotokkal. Valami sztoikusra van szükségem, amilyen Seneca, vagy új filozófus barátom, Chilon.

S körülnézegetve megkérdezte:

- Mi van Chilonnal?

Az pedig a friss levegőn magához tért, s Caesar énekére vissza is ment az amphitheatrumba, most hát így szólt:

- Itt vagyok, ó, nap és hold fényes ivadéka. Beteg voltam, de éneked meggyógyított.

- Elküldelek Achalába - mondta Nero -, neked garasnyi pontossággal tudnod kell, mennyi pénz van ott minden szentélyben.

- Tedd azt, ó, Zeus, s az istenek úgy fognak adózni neked, mint még soha senkinek.

- Megtenném, de nem akarlak megfosztani attól, hogy a cirkuszi játékokban gyönyörködj.

- Ó, Baal! - kiáltotta Chilon.

De az augustianusok örültek, hogy Caesar jókedve visszatért, s nevetve kiabálták:

- Nem, uram! Ne foszd meg e bátor görögöt a játékok gyönyörűségétől.

- De fossz meg, uram, e lármás capitoliumi ludak gágogásától, akiknek agya együttesen sem töltené meg egy makk csészéjét - felelte Chilon. - Íme, himnuszt írok görög nyelven a te tiszteletedre, ó, Apolló elsőszülöttje, s szeretnék néhány napot a múzsák szentélyében tölteni, hogy ihletért könyörögjek.

- Nem, nem! - kiáltotta Nero. - Ki akarsz bújni a további játékok alól! Abból nem lesz semmi!

- Esküszöm, uram, hogy himnuszt írok.

- Majd írod éjszakánként. Könyörögj Dianához ihletért, hiszen ő Apolló húga.

Chilon lehorgasztotta fejét, s haragosan pillantott a jelenlevőkre, akik megint nevetni kezdtek. Caesar pedig Senecióhoz és Suilius Nerulanushoz fordult:

- Képzeljétek, a mára kijelölt keresztényeknek legfeljebb a felével tudtunk végezni.

Erre az öreg Aquilius Regulus, az amphitheatrum kérdéseiben kiváló szakértő, rövid gondolkozás után megjegyezte:

- Azok a látványosságok, amelyekben az emberek sine armis et sine arte szerepelnek, csaknem ugyanannyi ideig tartanak, de nem annyira érdekesek.

- Adjatok nekik fegyvert - felelte Nero.

De a babonás Vestinus hirtelen felrezzent tűnődéséből, s titokzatosan szólt:

- Megfigyeltétek, hogy ezek, mikor a halálba mennek, látnak valamit? Felfelé néznek, s úgy halnak meg, mintha nem is szenvednének. Én biztos vagyok benne, hogy látnak valamit...

Azzal tekintetét az amphitheatrum nyílása felé emelte, amely fölött az éjszaka már kiterjesztette csillagokkal sűrűn kivarrt velariumát. Mások azonban nevetéssel meg tréfás megjegyzésekkel feleltek, hogy mit láthatnak a keresztények haláluk pillanatában. Közben Caesar jelt adott a fáklyavivő rabszolgáknak, azzal elhagyta a cirkuszt, s példáját követték a Vesta-szüzek, a senatorok, a tisztviselők és az augustianusok is.

Világos, meleg éjszaka volt. A cirkusz előtt még tömegek ácsorogtak, hogy lássák Caesar elvonulását, de mintha hallgatagok, komorak lettek volna. Itt-ott taps hallatszott, de azonnal el is hallgatott. A spolariumból csikorgó szekerek folyton szállították a keresztények véres maradványait.

Petronius és Vinicius szótlanul mentek hazafelé. Már közel voltak a villához, mikor Petronius megkérdezte:

- Gondolkoztál azon, amit mondtam?

- Igen - felelte Vinicius.

- Elhiszed, hogy ez most már nekem is nagyon fontos ügyem? Ki kell őt szabadítanom Caesar és Tigellinus ellenére is... Megkötöttem magam, hogy ebben a harcban győznöm kell. Olyan játék ez, amelyet meg kell nyernem, még a bőröm árán is... A mai nap még megerősített ebben a vállalkozásomban.

- Krisztus fizessen meg érte!

- Majd meglátod!

Így beszélgetve értek a villa ajtajához, s kiszálltak a gyaloghintóból. Ekkor egy sötét alak lépett hozzájuk, s megkérdezte:

- Itt van a nemes Vinicius?

- Itt - felelte a tribunus -, mit akarsz?

- Nazarius vagyok, Miriam fia; a börtönből jövök, s híreket hozok neked Lygiáról.

Vinicius a fiú vállára tette kezét, s a fáklya fényénél a szemébe nézett, de egyetlen szót sem bírt kimondani. Nazarius azonban kitalálta az ifjú ajkán elhalt kérdést, s már meg is felelt rá:

- Még él. Ursus küldött hozzád, uram, hogy mondjam meg, Lygia lázálmában is imádkozik, s a te nevedet emlegeti.

- Hála legyen Krisztusnak, aki vissza tudja őt adni nekem - mondta rá Vinicius.

Aztán Nazariust a könyvtárba vezette. Kis idő múlva belépett Petronius is, hogy hallja beszélgetésüket.

- Betegsége megmentette a gyalázattól, mert a pribékek félnek - jelentette a fiatal fiú. - Ursus és Glaucus, az orvos, éjjel-nappal ágya mellett vannak.

- Ugyanazok az őrök vannak ott most is?

- Igen, uram, s Lygia az ő szobájukban van. Akik az alsó börtönben voltak, egytől egyig meghaltak a láztól, vagy megfulladtak a rossz levegőtől.

- Ki vagy te? - kérdezte Petronius.

- A nemes Vinicius ismer. Egy özvegyasszony fia vagyok, akinél Lygia lakott.

- És keresztény?

A fiú kérdő pillantást vetett Viniciusra, de látva, hogy ez e pillanatban imádkozik, felemelt fejjel mondta:

- Igen.

- Mi módon járhatsz be szabadon a börtönbe?

- Beszegődtem a hullák kihordására. Szándékosan tettem, hogy testvéreimen segíthessek, s híreket hordjak nekik a városból.

Petronius figyelmesebben fürkészte a fiú szép arcát, kék szemét és sűrű fekete haját, aztán megkérdezte:

- Hova való vagy, fiú?

- Galileába, uram.

- Szeretnéd, ha Lygia kiszabadulna?

A fiú felvetette a szemét:

- Akár életem árán is.

Vinicius abbahagyta az imádságot:

- Mondd meg az őröknek - fordult a fiúhoz -, hogy tegyék koporsóba, mintha meghalt volna. Te pedig végy magadhoz embereket, akikkel éjszaka kiviszed őt. A Bűzös Gödrök mellett emberek várnak majd gyaloghintóval, azoknak átadjátok a koporsót. Az őröknek ígérd meg nevemben, hogy annyi aranyat kapnak, amennyit palástjukban el bírnak vinni.

S míg beszélt, arcáról elmúlt a megszokott élettelenség, újra felébredt benne a katona, akinek a remény visszaadta régi energiáját.

Nazarius elpirult örömében, s kezét felemelve kiáltotta:

- Krisztus adja vissza egészségét, mert megszabadul!

- Azt hiszed, az őrök ráállnak? - kérdezte Petronius.

- Azok, uram? Csak biztosak legyenek felőle, hogy nem éri őket érte büntetés és kín!

- Úgy van! - helyeselt Vinicius. - Az őrök ráálltak volna a szökésre is, annál inkább ráállnak, hogy mint holtat vigyék ki.

- Van ugyan egy ember, aki izzó vassal ellenőrzi, hogy akiket kiviszünk, halottak-e, de az néhány sestertiusért megteszi, hogy a halottnak nem az arcát érinti a tüzes vassal, egyetlen aureusért pedig a koporsóhoz nyomja majd a tüzes vasat, nem a testhez.

- Mondd meg neki, hogy egy egész erszény aureust kap - szólt Petronius. - De találsz-e megbízható segítőket?

- Találok olyanokat, akik pénzért tulajdon feleségüket és gyermekeiket is eladnák.

- Hol vannak ezek?

- Akár a börtönben, akár a városban. A megvesztegetett őrök azt engedik be, akit akarok.

- Akkor vezess be engem mint munkást - kérte Vinicius.

De Petronius a leghatározottabban igyekezett őt lebeszélni erről a szándékáról. A praetorianusok még álöltözetben is felismerhetnék, s akkor minden elveszhetne.

- Sem a börtön, sem a Bűzös Gödrök! - mondta. - Fontos, hogy mindnyájan, Caesar is meg Tigellinus is meg legyenek győződve róla, hogy Lygia meghalt, mert másképpen azonnal elrendelnék az üldözést. A gyanút csak úgy kerülhetjük el, ha azután, hogy őt elviszik az albai hegyekbe, vagy még messzebb, Szicíliába, mi Rómában maradunk. Csak egy vagy két hét múlva betegszel meg, s elhívatod Nero orvosát, aki megállapítja, hogy hegyvidékre kell utaznod. Akkor majd találkoztok, aztán...

Itt egy pillanatra elgondolkozott, de aztán legyintett, s hozzátette:

- Aztán talán más időket érünk.

- Krisztus legyen irgalmas hozzá - sóhajtotta Vinicius. - Te itt Szicíliáról beszélsz, pedig ő beteg, s talán meg is hal...

- Egyelőre valahol közelebb helyezzük el. Már a friss levegő is meggyógyítja, csak a börtönből szabadítsuk ki. Nincs valahol a hegyekben egy megbízható árendásod?

- De igen, van! - felelte Vinicius mohón. - Corioli környékén, a hegyekben van egy ember, aki kisgyermekkoromban dajkált, s most is szeret.

Petronius egy táblácskát nyújtott át neki.

- Írj neki, hogy holnap jöjjön ide. Azonnal elindítom a futárt.

Azzal hívta is az atrium gondnokát, s kiadta a szükséges utasításokat. Kis idő múlva egy lovas rabszolga indult éjszakára Corioliba.

- Szeretném - jegyezte meg Vinicius -, ha Ursus kísérné el útján... Nyugodtabb lennék...

- Uram - szólalt meg Nazarius -, roppant erős ember az, kitöri a vasrácsot is, de utána megy. Az egyik magas, meredek falban van egy ablak, amely alatt nem áll őr. Majd viszek neki kötelet, a többit elintézi ő maga.

- Herculesre! - kiáltotta Petronius. - Szökjék ám, ahogyan akar, de ne Lygiával együtt, s ne is egy vagy két nappal később, mert felfedezhetik s utána eredhetnek. Herculesre! El akarjátok veszíteni magatokat is, meg őt is? Megtiltom, hogy Coriolit említsétek előtte, mert különben mosom kezeimet.

Mind a ketten elismerték, hogy igaza van, s elhallgattak. Ezután Nazarius elbúcsúzott, s megígérte, hogy másnap hajnalban eljön.

Remélte, hogy az őrökkel még aznap éjjel megegyezik, de előbb be akart nézni anyjához, akinek e rettenetes, bizonytalan időkben egy pillanatnyi nyugta se volt miatta. Komoly megfontolás után elhatározta, hogy nem a varosban keres segítséget, hanem a börtönben veszteget meg egyet azok közül, akik vele együtt a holttesteket hordozzák ki.

De távozása előtt még félrevonta Viniciust, s súgva mondta neki:

- Uram, senkinek, még anyámnak sem szólok szándékunkról, de Péter apostol megígérte, hogy az amphitheatrumból eljön hozzánk, neki elmondok mindent.

- Ebben a házban beszélhetsz hangosan - nyugtatta meg Vinicius. - Péter apostol Petronius embereivel ment el az amphitheatrumba. Különben magam is veled megyek.

Azzal rabszolgapalástot adatott magának, s elindultak.

Petronius mélyen fellélegzett.

"Magamban azt kívántam, hogy halt volna meg betegségben, mert Vinicius számára még ez lett volna a legkevésbé szörnyű. Most azonban már szívesen felajánlok Aesculapiusnak egy arany tripust, csak gyógyítsa meg... Ó, Rőtszakállú, a szerelmes ifjú kínjaiban akarsz gyönyörködni! Ó, Augusta, előbb szépségére voltál féltékeny, most pedig elevenen felfalnád, mert Rufius meghalt... Ó, Tigellinus, azért akarod őt elveszteni, hogy engem bosszants!... Majd elválik. Bizony mondom nektek, szemetek meg nem látja őt az arénán, mert vagy természetes halállal hal meg, vagy én ragadom ki őt tőletek, mint az ebek fogai közül... S úgy ragadom ki, hogy észre sem veszitek, s valahányszor meglátlak, mindannyiszor elmondom, íme, az ostobák, akiket lóvá tett Petronius..."

S önelégülten ment a tricliniumba, ahol Eunikével együtt estebédhez ült. A lector ezalatt Theokritos idilljeiből olvasott fel nekik. Odakint a szél Soracte felől fellegeket hozott, s hirtelen vihar zavarta meg a derűs nyári éjszakát. A hét halmon minduntalan hangzott a mennydörgés, ők pedig az asztalnál egymás mellett nyugodva hallgatták az idillikus költő dalait, aki dallamos dór tájnyelven énekelte meg a pásztorok szerelmét. Aztán elcsendesülve készülődtek az édes nyugovóra.

De még mielőtt sor került volna rá, megérkezett Vinicius. Mikor Petronius megtudta, hogy megjött, kiment hozzá, s megkérdezte:

- Nos?... Nem sütöttetek ki valami újat? Nazarius visszament már a börtönbe?

- Vissza - felelte az ifjú, esőtől ázott fürtjeit kisimítva arcából. - Nazarius elment, hogy az őrökkel megállapodjék, én pedig Péterrel találkoztam, aki azt mondta, hogy imádkozzam és higgyek.

- Akkor jó. Ha minden kedvezően alakul, holnap éjjel ki lehet őt vinni...

- Az árendásnak embereivel együtt hajnalra itt kell lennie.

- Nem hosszú út az. Most térj nyugovóra.

De Vinicius letérdelt cubiculumában, s imádkozott.

Napkeltekor megérkezett Niger, a Corioli vidéki árendás, s a Viniciustól kapott utasítás értelmében hozott magával öszvéreket, egy gyaloghintót és négy megbízható embert, akiket a britanniai rabszolgák közül válogatott ki, de ezeket óvatosságból a Suburrán egy fogadóban hagyta.

Vinicius, aki az egész éjszakát átvirrasztotta, kiment árendása elé, az pedig ifjú urát látva, megindultan csókolta meg a kezét és szemét, majd így szólt:

- Beteg vagy, kedves, avagy a súlyos gondok szívták ki a vért arcodból? Alig ismertelek meg első látásra.

Vinicius bevezette a xystusnak nevezett belső oszlopcsarnokba, s ott beavatta a titokba. Niger nagy figyelemmel hallgatta, s napbarnította, szívós arcán is meglátszott nem titkolt, mélymegindultsága.

- Tehát keresztény? - kiáltotta, s fürkészve vizsgálta Vinicius arcát, az pedig nyilván megértette, mit akar kérdezni, s mindjárt meg is felelt:

- Én is keresztény vagyok...

Niger szemében megcsillant a könny; egy darabig hallgatott, aztán kezét felemelve, fohászkodott fel:

- Hála neked, Krisztusom, hogy levetted a hályogot arról a szemről, amely nekem a legdrágább a világon.

Azzal magához ölelte Vinicius fejét, s boldog könnyeket hullatva csókolgatta homlokát.

Kis idő múlva bejött Petronius is, s magával hozta Nazariust.

- Jó hírek! - mondta már messziről.

S a hírek valóban jók voltak. Mindenekelőtt Glaucus, az orvos kezeskedett Lygia életéért, ámbár ugyanabban a betegségben szenvedett, amelyben a Tullianumban és a többi börtönben is százával haltak meg az emberek. Nazariusnak az őrökkel meg azzal az emberrel, aki tüzes vassal ellenőrizte a halál beálltát, semmi nehézsége nem akadt. Attisszal, akit segítségül szerződtetett, szintén megalkudott már.

- Lyukakat fúrtunk a koporsóba, hogy a beteg lélegezhessen - jelentette Nazarius. - Minden veszély abban rejlik, hogy esetleg éppen akkor nyög fel vagy szólal meg, amikor a praetorianusok mellett haladunk el. Igaz, hogy nagyon gyenge, s reggel óta behunyt szemmel fekszik. Különben is Glaucus altatót ad be neki, amit maga készít el, a hozzá való orvosságokat pedig majd én hozom a városból... A koporsó födelét nem szegezzük, le. Könnyen felemelhetitek, s áttehetitek a beteget a gyaloghintóba, mi pedig a koporsóba tesszük a hosszú homokzsákot, de az legyen kéznél nálatok.

Vinicius halálsápadt arccal, de olyan feszült figyelemmel hallgatta Nazarius szavait, hogy szinte előre kitalálta, mit fog mondani.

- Visznek ki a börtönből más halottakat is? - kérdezte Petronius.

- Ma éjjel meghalt vagy húsz ember, s estig még meghal jó néhány - felelte a fiú. - Nekünk a csoporttal együtt kell mennünk, de majd úgy intézzük, hogy elmaradjunk. Társam az első kanyarnál szándékosan sántítani kezd majd. Ilyen módon alaposan elmarad a többitől. Ti Libitina kis temploma mellett várjatok ránk. Adna Isten minél sötétebb éjszakát.

- Megadja az Úr - vélte Niger. - Tegnap derűs volt az este s aztán hirtelen vihar támadt. Ma megint derűs az ég, de reggel óta párás a levegő. Mostanában minden éjjel lesznek esők és viharok.

- Fáklyák nélkül mentek? - kérdezte Vinicius.

- Csak elöl mennek fáklyások. Ti mindenesetre legyetek a Libitina-templom mellett, amint besötétedik, bár mi csak közvetlenül éjfél előtt kezdjük kihordani a halottakat.

Elhallgattak, csak Vinicius lázas lihegése hallatszott. Petronius hozzáfordult:

- Tegnap azt mondtam - jegyezte meg -, hogy legjobb lenne, ha mind a ketten itthon maradnánk. Most azonban már látom, hogy magam sem bírnám ki itthon... Egyébként, ha szöktetésről volna szó, jobban kellene vigyáznunk, de ha mint halottat viszik ki, senkinek eszébe sem jut, hogy gyanakodjék.

- Úgy van, úgy van! - erősítette Vinicius is. - Nekem el kell mennem. Magam veszem ki őt a koporsóból...

- Ha egyszer ott Corioliban az én házamban lesz, akkor már felelek érte - jelentette ki Niger.

Ezzel a beszélgetés véget is ért. Niger elment embereihez a fogadóba. Nazarius az erszény aranyat tunikája alá rejtve visszament a börtönbe. Vinicius számára megkezdődött a nyugtalanság, a rettegés és lázas várakozás napja.

- A dolognak sikerülnie kell, mert az elgondolás jó - vélte Petronius. - Jobban már nem is lehetett volna mindent elrendezni. Neked a bánatos gyászolót kell játszanod, és sötét tógát viselned. De azért a cirkuszi játékokról el ne maradj. Hadd lássanak... Minden úgy ki van tervelve, hogy nem érhet csalódás. De vajon tökéletesen megbízol az árendásban?

- Ő keresztény - felelte Vinicius.

Petronius csodálkozva nézett rá, aztán vállat vont, s így szólt mintegy önmagához:

- Polluxra! Mégis hogy terjed ez a vallás! És hogy megragadja az emberek lelkét!... Ilyen borzalmak közepette az emberek nyomban megtagadnának minden római, görög és egyiptomi istent. Polluxra!... Ez mégis különös... Ha el tudnám hinni, hogy a mi isteneinktől még függ valami, ígérnék mindegyiknek hat fehér bikát, a capitoliumi Iuppiternek pedig tizenkettőt... De te se fukarkodj ígéreteiddel Krisztusod számára...

- Én a lelkemet adtam neki - mondta Vinicius.

S elváltak. Petronius visszatért cubiculumába, Vinicius pedig elment, hogy távolból láthassa a börtönt, aztán a Vaticanus-domb lejtőjére, a fossor kunyhójába sietett, ahol az apostol kezéből vette fel a keresztséget. Úgy érezte, hogy Krisztus ebben a kunyhóban inkább meghallgatja, mint bárhol másutt. Mikor tehát megtalálta a házat, a földre borult, s fájó lelkének minden erejét megfeszítve imádkozott könyörületért, s úgy elmélyedt a könyörgésben, hogy elfelejtette, hol van, és mi történik vele.

Délután már a Nero cirkusza felől hallatszó trombitaharsogás ébresztette fel. Ekkor kiment a kunyhóból, s olyan szemmel nézett körül, mintha most ébredt volna fel álmából. Odakint hőség és mély csend volt, melyet a mezei tücskök makacs cirpelése s néha a trombita érces hangja zavart meg. A levegő kezdett párás lenni, a város fölött még kék volt az ég, de a Szabin-hegyek felé, lent a láthatár alsó szélén, sötét felhők gyülekeztek.

Vinicius hazament. Az atriumban Petronius várta.

- A Palatinuson voltam - mondta. - Szándékosan mutatkoztam meg, sőt kockázni is leültem. Aniciusnál este lakoma lesz: bejelentettem, hogy ott leszünk, de csak éjfél után, mert előbb ki kell aludnom magam. Én ott is leszek, de jó lenne, ha te is eljönnél.

- Nem volt semmi hír Nigertől vagy Nazariustól? - érdeklődött Vinicius.

- Nem. Csak éjfélkor találkozunk velük. Megfigyelted, hogy vihar készül?

- Meg.

- Holnap keresztre feszített keresztények szolgáltatják a látványosságot, de talán az eső megakadályozza.

Azzal közelebb lépett, s Vinicius karját megbökve tette hozzá:

- De őt nem a keresztfán, hanem Corioliban látod viszont. Castorra! Róma összes gemmáiért oda nem adnám azt a pillanatot, amikor kiszabadítjuk. Már közel az este...

S valóban közeledett az este. A város korábban sötétségbe borult, mint máskor, mert az egész láthatárt felhők borították Mikor beesteledett, bőséges záporeső esett, s az esővíz a nap hevétől felmelegedett köveken elpárologva, köddel töltötte be a város utcáit. Azután hol elcsendesült az eső, hol ismét megeredt egy-egy rövid zivatar.

- Siessünk - szólalt meg végre Vinicius. - A vihar miatt esetleg korábban kihordják a holttesteket.

- Idő van! - felelte Petronius.

S a csuklyás gall palástokat felöltve a kerti kiskapun át az utcára léptek. Petronius egy rövid római tőrt, úgynevezett sicát vett magához, amelyet minden éjszakai vállalkozáshoz magával vitt.

A város a vihar miatt üres volt. Időnként egy-egy villám szaggatta széjjel a felhőket, vakító fénnyel világítva meg az újonnan felépített vagy még épülőfélben levő házak friss falait meg az utcaburkolat nedves kőkockáit. Elég hosszan tartó út után egy villám fényénél megpillantották végre a kis dombot, amelyen Libitina apró szentélye állt, a dombocska lábánál várakozott egy öszvérekből és lovakból álló csoport.

- Niger! - szólalt meg Vinicius halkan.

- Itt vagyok, uram! - válaszolt egy hang az esőben.

- Készen van minden?

- Készen, kedves. Amint besötétedett, itt voltunk. De húzódjatok be a töltés alá, mert bőrig áztok. Micsoda vihar! Azt hiszem, jégeső lesz.

S Niger aggálya valóra is vált, mert csakhamar megeredt a jégeső, előbb apró, aztán egyre nagyobb és sűrűbb szemekkel. A levegő egyszerre lehűlt.

Ők pedig a töltés alatt állva, a széltől és a jégdaraboktól védve, halkan beszélgettek.

- Még ha meglátna is valaki - jegyezte meg Niger -, nem foghat gyanút, mert úgy állunk itt, mintha csak a vihar végét várnánk. Csak attól félek, hogy a halottak kihordását holnapra találják halasztani.

- A jégeső nem tart sokáig - vélte Petronius. - Várnunk kell legalább virradatig.

S vártak is, figyelve, hogy nem hallatszik-e még a menet zaja. A jégeső csakugyan elvonult, de rögtön utána zúgott a felhőszakadás. Időnként szél lendült a Bűzös Gödrök felől, s hozta a sekélyen és gondatlanul elföldelt, már oszlásban levő hullák borzalmas bűzét.

Egyszerre Niger szólalt meg:

- A ködön át halvány fényt látok... Egyet... kettőt... hármat... azok fáklyák!

S embereihez fordult:

- Vigyázzatok, hogy az öszvérek ne prüszköljenek!

- Jönnek! - mondta Petronius.

S valóban, a fények egyre tisztábban látszottak. Kis idő múlva már ki lehetett venni a szélben lobogó fáklyalángokat.

Niger keresztet vetett, és imába fogott. Közben a komor menet közelebb jött, s végül Libitina szentélyét elérve megállt. Petronius, Vinicius és Niger szótlanul a dombocskához simultak, mert nem értették, mit jelent ez. De azok csak azért álltak meg, hogy arcukat és szájukat bekötözzék rongyokkal, hogy a rettenetes bűz ellen védekezzenek, amely a puticulumok közvetlen közelében már kibírhatatlan volt. Aztán fogták a targoncákat a koporsókkal, s vitték tovább.

Csak egy koporsó maradt ott a kis templom mellett. Vinicius odaugrott, utána Petronius, Niger és két britanniai rabszolga a gyaloghintóval.

De mielőtt odaértek volna, a sötétből Nazarius fájdalmas hangja hallatszott:

- Uram, Ursusszal együtt átvitték őt az esquilinusi börtönbe... Mi más hullát viszünk, őt már éjfél előtt elhurcolták!...

Petronius hazaérve komor volt, mint a vihar, s meg sem próbálta Viniciust vigasztalni. Tudta, arra gondolni sem lehet, hogy Lygiát az esquilinusi börtön föld alatti odújából kiszabadítsák. Sejtette, valószínűleg azért vitték át a Tullianumból, hogy meg ne haljon a láztól, s el ne kerülje az amphitheatrumot. Ez volt az oka, hogy jobban őrizték őt, mint bárki mást. Petronius szíve mélyéből sajnálta őt is meg Viniciust is, de ezenfelül az is fúrta-gyötörte, hogy életében most először nem sikerült neki valami, s most először győzték le a harcban.

"Úgy látom, Fortuna hűtlen lett hozzám - mondta magában -, de az istenek csalódnak, ha azt hiszik, hogy én is beletörődöm az olyan életbe, mint például Vinicius."

Azzal az ifjúra nézett, aki meg őt bámulta tágra nyitott szemével.

- Mi bajod? Lázad van? - kérdezte Petronius.

Az ifjú pedig különös, lassú, megtört hangon felelte, mint egy beteg gyerek:

- Én pedig hiszem, hogy Krisztus visszaadhatja őt nekem.

A város fölött a vihar utolsó mennydörgései is elültek.

A háromnapos eső Rómában nyáron kivételes jelenség, s ráadásul a természet rendjével teljesen ellentétes jégesők, amelyek nemcsak nappal és estefelé, hanem még éjszakánként is megismétlődtek, megszakították a látványosságok folytatását. A nép kezdett félni. Jósolgatták, hogy a szőlőtermés rossz lesz, s mikor egy délután egy villámütés a Capitoliumon megolvasztotta Ceres szobrát, áldozatokat rendeltek Iuppiter Salvator számára. Ceres papjai azt híresztelték, hogy az istenek haragja fordult Róma ellen, amiért olyan késedelmesen hajtják végre a keresztények megbüntetését. A tömegek tehát követelték, hogy tekintet nélkül az időjárásra, siettessék a cirkuszi játékok folytatását, s Róma valóságos örömmámorban úszott, amikor végre kihirdették, hogy háromnapi szünet után ismét megkezdődik a ludus.

Közben megjött a jó idő is.

Az amphitheatrumba hajnaltól éjszakáig tódult a nép, s Caesar is korán megérkezett a Vesta-szüzekkel és udvarával. A látványosságnak a keresztények egymás elleni harcával kellett kezdődnie. Gladiátoroknak öltöztették őket, s ellátták mindenféle fegyverrel, amit a vívók a védekező és támadó harchoz használtak. De ez a terv csalódást hozott. A keresztények elhajigálták a hálókat, szigonyokat, lándzsákat és kardokat, s összeölelkezve biztatták egymást kitartásra a kínokkal és a halállal szemben. Erre a tömeg szívét bosszúság és mélységes felháborodás töltötte el. Egyesek gyáváknak és pipogyáknak nevezték őket, mások azt állították, hogy azért nem verekszenek, mert gyűlölik a népet, s meg akarják fosztani attól, hogy bátorságukban gyönyörködhessék. Végül is Caesar parancsára valódi gladiátorokat szabadítottak rájuk, akik egy szempillantás alatt lemészárolták a védtelen térdeplő embereket.

De a hullák eltakarítása után a néznivaló már nem a harc volt, hanem mitológiai életképek egész sora következett, mégpedig Caesar ötlete szerint. Látták például, hogyan égett Hercules élő lánggal az Oeta hegyén. Vinicius megremegett a gondolatra, hogy netán Ursusnak kell betöltenie Hercules szerepét, de úgy látszik, ezúttal még nem érkezeit el Lygia hű szolgájának ideje, mert egy másik keresztény égett el máglyán, akit Vinicius nem is ismert. Ellenben a következő képben Chilon, akit Caesar nem mentett fel a játékokon való megjelenéstől, ismerős arcokat pillantott meg. A kép Daidalos és Ikaros halálát ábrázolta. Daidalos szerepét az agg Euricius töltötte be, aki annak idején megmagyarázta Chilonnak, hogy mit jelent a hal. Ikaros szerepét pedig a fia, Quartus, játszotta el. Mindkettőjüket erre való gépek segítségével felemelték, azután óriási magasságból hirtelen letaszították az arénába. Quartus a caesari emelvényhez olyan közel ért földet, hogy vére nemcsak annak külső díszeit, hanem bíborral bevont támláját is befröcskölte. Chilon behunyta szemét, s így nem látta a zuhanást, csak a tompa puffanást hallotta, s mikor a következő pillanatban szorosan maga mellett megpillantotta a vérfoltot, megint majdnem elájult. De a képek gyorsan változtak. A szüzek embertelen kínszenvedése, akiket - haláluk előtt - állatoknak öltözött gladiátorok becstelenítettek meg, felvidították a nézők szívét. Láthatták Cybele és Ceres papnőit, a Danaidákat, Circét és Pasiphaet, végül láttak serdületlen leánykákat, akiket vadlovakkal tépettek széjjel. A nép megtapsolta Caesar újabb és újabb ötleteit, ő pedig ötleteire büszkén s a tapsoktól boldogan egy pillanatra sem vette el szemétől a smaragdot, csak nézte, hogyan szaggatja a vad a fehér testeket, s gyönyörködött az áldozatok görcsös vonaglásában. De voltak a város történetéből vett képek is. A szüzek után bemutatták Mucius Scaevolát úgy, hogy az áldozat kezét a tüzet tartó tripushoz erősítették. A jelenet az égett hús bűzével töltötte meg a levegőt, de az áldozat, akár az igazi Scaevola, egyetlen jajszó nélkül tűrte a kínokat, szemét felvetette, s elfeketülő ajka imádságot mormogott. Miután megadták neki is a kegyelemdöfést, s holttestét kivonszolták a spolariumba, megkezdődött a szokásos ebédszünet. Caesar a Vesta-szüzek és az augustianusok kíséretében elhagyta az amphitheatrumot, s egy külön e célra készült skarlátszínű sátorba vonult, ahol őt és vendégeit pompás prandium, villásreggeli várta. A tömeg nagy része követte Caesar példáját, s a cirkuszból kitódulva festői csoportokban helyezkedett el a sátor körül, hogy a hosszas üléstől meggémberedett tagjait kiegyengesse, s elfogyassza az ételt, amelyet a rabszolgák Caesar kegyelméből bőségesen hordtak széjjel. Csak a legkíváncsibbak mentek le az arénába, s miután ülőhelyeiket elhagyták s ujjukkal megtapintva a vértől ragadós homokot, mint avatott cirkuszkedvelők tárgyalták, mit láttak eddig, s mi látnivaló lesz még. De csakhamar a vitatkozók is távoztak, hogy le ne késsenek a lakomáról, csak néhány ember maradt ott, de őket már nem kíváncsiságuk tartotta vissza, hanem a még sorra kerülő áldozatok iránti részvét.

Ezek elrejtőztek a padok közötti átjárókban vagy az alsóbb helyeken, közben pedig a szolgák kiegyengették az aréna homokját, s kezdtek gödröket ásni szorosan egymás mellett, sorjában a porond egyik szélétől a másikig, úgyhogy az utolsó sor alig tíz-egynéhány lépésre volt Caesar emelvényétől.

Kívülről behallatszott a nép lármája, a kiáltások és a tapsok, odabent pedig lázasan folytak az újabb kínszenvedések bemutatásának előkészületei. Egyszerre kinyíltak a cuniculumok, s az arénába vezető minden nyílásból hajtották kifelé a mezítelen keresztényeket, s mindegyik vállán cipelte a keresztjét. Csak úgy nyüzsgött tőlük az amphitheatrum. A nehéz kereszt súlya alatt görnyedve jöttek aggastyánok, mellettük java erejükben levő férfiak és nők, kik kibontott hajukkal igyekeztek takargatni meztelenségüket, jöttek serdületlen fiúk és egészen kicsiny gyermekek. A legtöbb kereszt, éppen úgy, mint a legtöbb áldozat is, virággal volt díszítve. A cirkuszi szolgák ostorcsapásokkal kényszerítették a szerencsétleneket, hogy keresztjeiket rakják le a kiásott gödrök elé, s maguk álljanak sorba a keresztek mellett. Ilyen halált szántak azoknak, akiket az első napon már nem győztek kihajtani a vadállatok és vérebek martalékául. Most fekete rabszolgák ragadták meg őket, hanyatt fektették a keresztfára, s kezüket odaszegezték a harántgerendához, olyan gyorsan és buzgón, hogy mire a szünet után beözönlik a nép, már minden keresztet felállítva találjon. Az egész amphitheatrumot betöltötte a kopácsolás zaja, amely felhatolt a legfelsőbb sorokig, s kiáradt az amphitheatrumot környező térre, sőt a sátorba is, ahol Caesar látta vendégül a Vesta-szüzeket és barátait. Itt folyt a bor, a csipkelődés Chilonnal, furcsa szavakat suttogtak Vesta papnőinek fülébe, az arénán pedig forrott a munka, a szögek mélyen hatoltak a keresztények kezébe, lábába, csusszantak a lapátok, amint a földet hányták a gödrökbe a beállított keresztek köré.

A rövidesen sorra kerülő áldozatok között ott volt Crispus is. Arról lekésett, hogy az oroszlánok tépjék szét, így hát neki is a kereszthalál jutott, ő pedig a halálra mindig készen lévén, örült, hogy nemsokára elérkezik az ő órája is. Most egészen más volt, mint egyébkor, sovány teste teljesen mezítelen, csupán csípőit takarta egy borostyánból font ágyékkötő, s a fején volt rózsakoszorú. De szemében a régi törhetetlen erő csillogott, a rózsakoszorú alól is az ismert szigorú, fanatikus arc tekintett ki. Szíve sem változott meg, mert miként a cuniculumban is Isten haragjával fenyegette az állatbőrbe varrt testvéreket, most is korholta őket, ahelyett, hogy vigasztalta volna.

- Köszönjétek meg a Megváltónak, hogy az Ő kegyelméből olyan halállal halhattok meg, mint Ő. Talán bűneitek egy részét el is engedi ezért, mindazonáltal reszkessetek, mert az igazságon nem eshetik sérelem, s az nem lehet, hogy jó és gonosz egyazon ítélet alá essék.

S szavait a kalapácsütések kísérték, amint az áldozatok kezét és lábát a keresztfákhoz szegezték. Egyre több kereszt meredt már a magasba, ő pedig most azokhoz fordult, akik még ott álltak keresztjük mellett, s tovább beszélt:

- Látom a megnyilatkozott eget, de látom a nyitott poklot is. Magam sem tudom, hogyan adok számot az Úrnak életemről, bár az Úrban hittem, a gonoszt gyűlöltem, s nem a haláltól félek, hanem a feltámadástól, nem a kínoktól, hanem az ítélettől, mert elkövetkezett a harag napja.

Erre a közeli sorokból felhangzott egy nyugodt, ünnepélyes hang:

- Nem a haragé, hanem az irgalomé, a megváltásé és boldogságé, mert bizony mondom nektek, Krisztus magához ölel, megvigasztal és jobbjára ültet benneteket. Bízzatok, mert, íme, az ég nyilatkozik meg előttetek.

E szavakra minden szem a padok felé irányult; akik már a keresztfan függtek, azok is felemelték elkínzott, sápadt arcukat, s a beszélő férfiú felé néztek.

Az pedig lejött egészen az arénát határoló korlátig, s a kereszt jelével búcsúztatta el őket.

Crispus feléje nyújtotta kezét, mintha meg akarta volna feddni, de mikor megpillantotta arcát, keze lehanyatlott, térde meghajolt alatta, s ajka halkan rebegte: - Pál apostol!...

Akik még nem voltak keresztre feszítve - a cirkuszi szolgák ámulatára -, valamennyien letérdeltek, a tarsusi Pál pedig Crispushoz fordulva folytatta:

- Ne fenyegesd őket, Crispus, mert még ma veled lesznek a paradicsomban. Azt hiszed, ezek elkárhozhatnak? Ki kárhoztatná őket? Talán az Isten, aki egyszülött fiát odaadta érettük? Vagy talán Krisztus, aki meghalt, hogy főket megváltsa, mint ahogy most ők meghalnak az Ő nevéért? S miképpen kárhoztatna, aki szeret? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Ki mondja erre a vérre, hogy: "Átkozott?"

- Uram, gyűlöltem a gonoszt - felelte az öreg pap.

- Krisztus parancsa szerint jobban kell az embereket szeretni, mint a gonoszt gyűlölni, mert az ő vallása a szeretet, s nem a gyűlölet.

- Vétkeztem halálom órájában - felelte Crispus.

S bűnbánattal verte mellét.

Erre a padok gondnoka az apostolhoz lépett, s megkérdezte:

- Ki vagy, aki az elítéltekhez szólsz?

- Római polgár - felelte Pál nyugodtan.

Azzal Crispushoz fordulva folytatta:

- Bízzál, mert ez a kegyelem napja, s halj meg békességben, Isten szolgája.

Két szerecsen Crispushoz lépett, hogy a keresztre fektesse, ő azonban még egyszer körülnézett, s így szólt:

- Testvéreim, imádkozzatok értem!

Arcáról elmúlt megszokott szigorúsága, kőkemény vonásai békességet és szelídséget sugároztak. Ő maga nyújtotta kezét a keresztfa két szárnyára, hogy megkönnyítse a munkát, s egyenesen az égre nézve, buzgón imádkozott. Mintha semmit sem érzett volna, mert mikor a szögek behatoltak kezébe, testén a legkisebb remegés sem futott végig, s arcán sem jelent meg a fájdalom legkisebb redője sem; imádkozott, mikor lábait szegezték; imádkozott, mikor a keresztet felállították, s körös-körül letaposták a földet. Csak mikor a tömeg nevetve és kiáltozva töltötte meg az amphitheatrumot, akkor húzódott kissé össze a szemöldöke, mintha haragudnék, hogy ez a pogány nép megzavarja szelíd halálának békéjét és csendjét.

De már előbb felállították az összes kereszteket, úgy, hogy az egész arénát mintha erdő borította volna, melynek a fáin emberek függnek. A keresztfák ágait és a vértanúk fejét megvilágították a nap sugarai, az arénára hulló vaskos árnyak pedig mintegy összekuszált fekete rácsot alkottak, amelynek nyílásain átvilágított a sárga homok. E látványosságban a nép minden öröme az volt, hogy végignézhette az áldozatok lassú haláltusáját. De eddigelé sohasem láttak ilyen rengeteg keresztfát egymás mellett. Olyan sűrűn megtűzdelték velük az arénát, hogy a szolgák csak nagy üggyel-bajjal fértek el közöttük. Az aréna szélén leginkább nők függtek, Crispust azonban mint a keresztények egyik főemberét, a caesari emelvény közvetlen közelében feszítették egy óriási keresztfára, melynek alját Jerikói lonccal fonták be. Az áldozatok közül még senki sem halt meg, de a legkorábban megfeszítettek némelyike elájult. Senki sem jajgatott, s nem könyörgött kegyelemért. Egyesek fejüket vállukra hajtva vagy mellükre horgasztva függtek, mintha aludnának, mások mintha mélyen tűnődnének, megint mások az égre néztek, s ajkuk hangtalanul mozgott. De ebben a borzalmas keresztfaerdőben, ezekben a szétfeszített testekben, az áldozatoknak ebben a szótlan szenvedésében volt valami félelmetes. A nép, mikor a lakoma után jóllakottan, vidáman kiáltozva betódult a cirkuszba, egyszerre elhallgatott, nem tudta, melyik kereszten pihentesse meg tekintetét, s mit gondoljon. A szétfeszített női testek mezítelensége már nem izgatta érzékeit. Még fogadásokat sem kötöttek arra, hogy melyik hal meg hamarabb, pedig ez rendes szokás volt, ha az arénában kevesebb áldozat szerepelt. Mintha Caesar is unta volna magát, mert amint fejét elfordította, s lomha mozdulattal megigazította nyakékét, arca fáradt és álmatag volt.

Ekkor a vele szemben függő Crispus, akinek szeme az imént le volt hunyva, mintha elájult vagy haldoklott volna, most kinyitotta szemét, s Caesarra nézett.

Arca ismét felvette engesztelhetetlen kifejezését, s szemében olyan tűz gyulladt ki, hogy az augustianusok összesúgva ujjal mutogattak rá, végül Caesar is felfigyelt, s lomhán a szeméhez emelte a smaragdot.

Néma csend lett. A nézők szeme Crispusra szegeződött, aki megpróbálta jobb kezét mozdítani, mintha el akarta volna szakítani a kereszttől. Kis idő múlva melle kitágult, bordái kidomborodtak, s hangosan kiáltotta:

- Jaj neked, anyagyilkos!

E halálos sértés ezrekre menő tömeg füle hallatára érte a világ urát. Az augustianusok lélegzeni sem mertek. Chilon megdermedt, Caesar megremegett, s ujjai közül kiesett a smaragd.

A nép is visszafojtotta lélegzetét. Crispus hangja egyre hatalmasabban szárnyalta végig az egész amphitheatrumot:

- Jaj neked, feleség- és testvérgyilkos, jaj neked, Antikrisztus! A mélység megnyílik alattad, a halál kinyújtja érted kezét, s vár rád a sír szája. Jaj neked élő hulla, mert rémületben halsz meg, s örökre elkárhozol!...

S ő, aki már életében is olyan volt, mint egy csontváz, átszegezett kezét nem bírva elszakítani a keresztfától, rettenetesen, félelmetesen széjjelfeszítve rázta meg fehér szakállát Nero emelvénye fölött, s a fején levő koszorúból hullatta lefelé a rózsaszirmokat.

- Jaj neked, gyilkos! Betelt a mérték, s időd elközelgett!...

Ezután még egyszer kifeszült, egy pillanatig úgy látszott, hogy kezét elszakítja a kereszttől, s fenyegetően Caesar föle emeli, de sovány karjai egyszerre még jobban kinyúltak, teste lejjebb süllyedt, feje mellére csuklott, és meghalt.

A kereszterdő közepette a gyengébbek szintén egymás után merültek örök álomba.

- Uram - szólt Chilon -, a tenger most olyan, mint az olaj, s a hullámok mintha aludnának... Menjünk Achalába. Ott Apolló hírneve, koszorúk, diadalok várnak, ott a nép istenít, s az istenek magukkal egyenlő vendégükként fogadnak, itt pedig...

S abbahagyta, mert alsó ajka annyira remegett, hogy szavai érthetetlen hangokká olvadtak össze.

- Megyünk, amint vége a játékoknak - felelte Nero. - Tudom, hogy egyesek a keresztényeket már így is innoxia corporának^[145] nevezik. Ha elmennék, mindnyájan ezt mondanák. Miért félsz, te pudvás, vén gomba?

Azzal összehúzta szemöldökét, s kérdő tekintettel nézett Chilonra, mintegy magyarázatot várva, mert valójában ő sem volt olyan nyugodt, amilyennek mutatta magát Az utolsó látványosságon maga is megijedt Crispus szavaitól, s mikor hazament, nem bírt elaludni a vad dühtől, a szégyentől, de a félelemtől sem. Ekkor a babonás Vestinus, aki szótlanul hallgatta beszélgetésüket, most körülnézett, s titokzatosan így szólt:

- Fogadj szót, uram, ennek az aggastyánnak, mert ezekben a keresztényekben van valami furcsa... Istenségük könnyű halált ad nekik, de azért bosszúálló lehet.

Mire Nero hirtelen így felelt:

- Nem én rendezem, a játékokat, hanem Tigellinus.

- Úgy van, én rendezem - felelte Tigellinus, meghallva Caesar válaszát. - Én rendezem, s fittyet hányok az összes keresztény isteneknek. Ez a Vestinus egy babonákkal tömött hólyag, ez a hős görög pedig egy csirkéi védelmében berzenkedő kotlóstól is nyomban szörnyethalna ijedtében.

- Jól van - hagyta rá Nero -, de mától kezdve vágasd ki a keresztények nyelvét, vagy tömesd be a szájukat.

- Majd betömi a tűz, isteni Caesar.

- Jaj nekem! - nyögte Chilon.

De Caesarba lelket öntött Tigellinus vakmerő önbizalma, elnevette hát magát, s a vén görögre pillantva szólt:

- Íme, Achilles ivadéka!

Chilon valóban rettenetes állapotban volt. Hajának maradványai teljesen megőszültek koponyáján, arcába beledermedt a szörnyű nyugtalanság, rémület és levertség kifejezése. Néha mintha kábult és félig öntudatlan lett volna. Gyakran nem felelt a kérdésekre, máskor meg haragra lobbant, s vakmerő volt, úgyhogy az augustianusok inkább nem kötekedtek vele.

Most is éppen ilyen hangulatban volt.

- Tegyetek velem, amit akartok, de én többé nem megyek a játékokra! - kiáltotta kétségbeesetten, ujjával pattintva.

Nero egy darabig ránézett, aztán Tigellinushoz fordulva, így rendelkezett:

- Gondoskodjatok róla, hogy ez a sztoikus a kertben mindig a közelemben legyen. Látni akarom, milyen hatással lesznek rá fáklyáink.

Chilon azonban megijedt a Caesar hangjában rezgő fenyegetéstől.

- Uram - mondta -, nem fogok látni semmit, mert éjjel egyáltalán nem látok.

De Caesar félelmetes mosollyal felelte:

- Az az éjszaka olyan világos lesz, mint a nappal.

Aztán más augustianusokhoz fordult, s a versenyekről beszélgetett velük, amelyeket a játékok végeztével akart rendeztetni.

Most Petronius lépett Chilonhoz, s karját megérintve szólt:

- No, nem megmondtam? Nem úszod meg.

- Szeretném leinni magam... - felelte Chilon.

S remegő kezét a boroskancsó felé nyújtotta, de nem bírta szájához emelni. Vestinus elvette tőle az edényt, aztán közelebb lépve, kíváncsi, de egyszersmind ijedt arccal kérdezte:

- Mi az, fúriák üldöznek?

Az aggastyán egy darabig nyitott szájjal bámult rá, mintha nem értené a kérdést, s csak hunyorgott.

Vestinus megismételte:

- A fúriák üldöznek?

- Nem - felelte Chilon -, de előttem az éjszaka.

- Micsoda éjszaka?... Az istenek irgalmazzanak neked! Micsoda éjszaka?

- Rettenetes, beláthatatlan éjszaka, amelyben valami mozog és jön felém, de nem tudom, micsoda, és félek.

- Mindig tudtam, hogy ezek varázslók. Nem álmodol te?

- Nem, mert nem tudok aludni. Nem gondoltam, hogy ilyen kegyetlen büntetést kapnak.

- Sajnálod tán őket?

- Minek ontotok ennyi vért? Hallottad, mit mondott az ott a kereszten? Jaj nekünk!

- Hallottam - felelte Vestinus halkan. - De hát ezek gyújtogatók.

- Nem igaz!

- És az emberi nem ellenségei!

- Nem igaz!

- És kútmérgezők!

- Nem igaz!

- És gyermekgyilkosok...

- Nem igaz!

- Hogyan? - kérdezte Vestinus csodálkozva. - Te magad mondtad, s te adtad ki őket Tigellinusnak!

- Ezért vett körül az éjszaka, s jön felém a halál... Néha úgy érzem, máris meghaltam, és ti is.

- Nem! Ők halnak meg, mi pedig élünk. De mondd, mit látnak ők, mikor a halálba mennek?

- Krisztust...

- Az az istenük? Hatalmas isten?

Chilon kérdéssel felelt:

- Micsoda fáklyákat akarnak gyújtani a kertben? Hallottad, mit mondott Caesar?

- Hallottam és tudom. Sarmentitii és Semaxii a nevük... Rájuk adják a kínszenvedés gyantával itatott tunikáját, póznákhoz kötözik s meggyújtják őket. Csak aztán az istenük ne bocsásson valamiféle csapásokat a városra... Semaxii! Rettenetes büntetés.

- Jobb szeretem ezt, mert ebben nem folyik vér - felelte Chilon. - Mondd meg a rabszolgának, hogy tartsa a szájamhoz a kancsót. Ihatnám, s széjjellocsolom a bort, mert a kezem reszket az öregségtől...

A többiek ezalatt ugyancsak a keresztényekről beszélgettek. A vén Domitius Afer gúnyt űzött belőlük.

- Annyian vannak, hogy akár polgárháborút kezdhetnének. Emlékeztek, attól féltünk, hogy védekezni találnak, pedig hát úgy mennek a halálba, mint a birkák.

- Csak próbálnák másképpen - jegyezte meg Tigellinus.

Petronius közbeszólt:

- Tévedtek. Ők védekeznek.

- Mi módon?

- Türelemmel.

- Ez valami új módszer.

- Bizonnyal. De ki meri azt állítani, hogy úgy halnak meg, mint a közönséges gonosztevők? Nem! Úgy halnak meg, mintha azok volnának a gonosztevők, akik halálra ítélték őket, vagyis mi és az egész római nép.

- Ostoba fecsegés! - kiáltotta Tigellinus.

- Hic Abdera!^[146] - vágta rá Petronius.

De mások Petronius találó megjegyzésétől meglepődve egymásra néztek, s ámulva ismételgették:

- Igaz! Van az ő halálukban valami másféle, valami sajátságos.

- Mondom, hogy az istenségüket látják! - kiáltotta Vestinus kissé távolabbról.

Erre néhány augustianus Chilonhoz fordult:

- Hé, öreg, te jól ismered őket: mondd meg, mit látnak?

A görög kiköpte a bort tunikájára:

- A feltámadást! - felelte.

S úgy reszketett, hogy a közelben ülő vendégek hangos hahotára fakadtak.

Vinicius néhány nap óta az éjszakákat nem töltötte otthon. Petronius azt hitte, hogy az ifjú talán ismét valami tervet forral, hogy Lygiát kiszabadítsa az esquilinusi börtönből, de már nem akart kérdezősködni, hogy bajt ne hozzon munkájára. Ez az előkelő szkeptikus bizonyos tekintetben szintén babonás volt már, jobban mondva, amióta nem sikerült a leányt kiszabadítania a Mamertinus-börtön katakombáiból, nem bízott többé jó csillagzatában.

Egyébkent most sem számított arra, hogy Vinicius törekvései sikerrel járnak. Az esquilinusi börtön, amelyet hevenyészve rendeztek be a tűzvész elszigetelése végett lebontott házak pincéiben, nem volt ugyan olyan borzalmas, mint a Capitolium melletti régi Tullianum, de viszont százszorta jobban őrizték. Petronius igen jól tudta, hogy Lygiát azért vitték át oda, hogy betegségében meg ne haljon, s el ne kerülje az amphitheatrumot, könnyű volt tehát rájönnie, hogy éppen ezért vigyáznak is rá, mint a szemük fényére.

"Úgy látszik - gondolta magában -, Caesar és Tigellinus valami különleges, minden eddiginél kegyetlenebb látványosságra tartogatják, s Vinicius hamarabb meghal, mint hogy kimentse őt onnan."

Most már Vinicius sem reménykedett abban, hogy sikerül Lygiát kiszabadítania. Ezt immár csak Krisztus tehette volna meg. Az ifjú tribunus megelégedett volna azzal, ha a börtönben meglátogathatja.

Egy idő óta nem hagyta nyugton a gondolat, hogy íme, Nazariusnak sikerült bejutnia a Mamertinus-börtönbe mint halottvivőnek, elhatározta hát, hogy ő is megpróbálja ezt az utat.

Óriási összeggel megvesztegette a Bűzös Gödrök felügyelőjét, s az felvette őt cselédei közé, akiket minden éjjel kiküldött a börtönökbe a hullákért. Valóban nagyon csekély volt a kockázat, hogy Viniciust felismerhetik. Ettől megvédte az éjszaka, a rabszolgaruha és a börtönök gyatra világítása. De kinek is jutott volna eszébe, hogy egy patrícius, consulok unokája és fia, odakerülhet a temetői szolgák közé, hogy velük együtt szívja a börtönök és a Bűzös Gödrök mindenféle kigőzölgését, s vállalja azt a munkát, amelyre csak a rabszolgaság és a végső nyomor kényszeríthet embereket?

Ő azonban a várva várt este beálltával örömmel tekerte csípője köré az ágyékkötőt, bugyolálta be fejét terpentinbe mártott ronggyal, s dobogó szívvel indult a csoporttal együtt az Esquilinusra.

A praetorianus őrség nem akadályozta őket, hiszen mindnyájuknak volt megfelelő tesserájuk, ismertetőjegyük, amelyet a centurio lámpása fényénél megvizsgált. Csakhamar megnyílt előttük a nagy vasajtó, és beléptek.

Vinicius egy tágas, bolthajtásos pincét látott maga előtt, amelyből egész sor más pince nyílt. Homályos mécsesek világították meg az emberekkel telt helyiséget. Voltak, akik álomba merülve vagy talán holtan hevertek a falak tövében. Mások a pince közepén álló hatalmas víztartályt fogták körül, s mohón ittak, mint a lázbetegek, megint mások könyöküket térdükre támasztva, fejüket kezükbe hajtva ültek a földön, itt-ott gyermekek aludtak, anyjukhoz simulva. Mindenütt sóhajtozás, a lázbetegek gyors lihegése, sírás vagy suttogó imádkozás, hol halk, dúdoló éneklés, hol pedig az őrök káromkodása hallatszott. A föld alatt hullaszag terjengett a nagy tolongásban. A helyiség homályos belsejében sötét alakok rajzottak, közelebb pedig, a lobogó lángok fényénél sápadt, beesett arcú, réveteg vagy láztól csillogó szemű, elkékült ajkú, verejtékes homlokú és csapzott hajú, megrémült, kiéhezett embereket lehetett látni. A szegletekben hangosan félrebeszéltek a betegek vagy vizet kértek, vagy könyörögtek, hogy vigyék már őket a halálba. S ez a börtön mégsem volt olyan félelmetes, mint az öreg Tullianum. Vinicius térde megcsuklott, s a lélegzete is elakadt ettől a látványtól. Ha elgondolta, hogy Lygia is itt van, ebben a nyomorúságos, szörnyű sorsban, a haja égnek meredt, s torkán akadt a kétségbeesés kiáltása. Az amphitheatrum, a vadállatok agyara, a keresztfák, minden jobb volt ezeknél a hullabűzzel telt, rettenetes, föld alatti odúknál, ahol mindenfelől hangzott a nyomorultak könyörgése:

- Vigyetek már a halálba!

Vinicius a tenyerébe vájta körmét, mert érezte, hogy ereje elhagyja, s elveszti eszméletét. Minden, amin eddig átment, egész szerelme és minden fájdalma most egyetlen vággyá olvadt össze: meghalni.

Ekkor közvetlenül mellette a Bűzös Gödrök felügyelőjének hangját hallotta:

- Hány halott van ma?

- Lesz vagy egy tucat - felelte a fegyőr -, de reggelig még több is, mert a fal tövében egyik-másik már hörög.

S panaszkodott az asszonyokra, akik elrejtik halott gyermekeiket, hogy tovább maguknál tarthassak, s amíg lehet, ne vigyék őket a Bűzös Gödrökbe. - Itt a szaguk után kell felismernünk a halottakat, s emiatt a már amúgy is borzalmas levegő még jobban elromlik. Inkább lennék rabszolga egy falusi ergastulumban - mondta -, mint hogy itt őrizzem ezeket a már életükben rothadó kutyákat - A gödrök felügyelője azzal vigasztalta, hogy az ő szolgálata sem könnyebb. Közben Vinicius ismét magához tért, s szétnézett a föld alatti odúban, de hiába kereste Lygiát. Az is eszébe villant, hogy talán meg sem látja, amíg életben van. Több mint tíz pince volt itt, melyeket frissen ásott folyosók kötöttek össze egymással, de a temetőszolgák csak azokba mehettek be, ahonnan hullákat kellett kihozni. Vinicius tehát megrémült a gondolatra, hogy amit oly nehezen sikerült nyélbe ütnie, esetleg semmi hasznát nem veszi.

Szerencsére pártfogója jött segítségére.

- A holttesteket azonnal ki kell hordani - mondta -, mert a ragályt leginkább a hullák terjesztik. Másképpen a rabokkal együtt ti is meghaltok.

- Az összes pincékhez tízen vagyunk - felelte a fegyőr -, pedig hát aludnunk is kell.

- Akkor itt hagyom négy emberemet, azok majd éjjel végigjárják a pincéket, hogy nem halt-e meg valaki.

- Holnap iszunk egyet, ha megteszed. Minden hullát vigyenek be vizsgálatra, mert parancs jött, hogy a halottaknak át kell szúrni a nyakát, aztán azonnal kivinni a Gödrökbe!

- Jó, de iszunk rá! - mondta a felügyelő.

Azzal kijelölt négy embert, köztük Viniciust is, a többivel pedig munkához látott, hogy a hullákat felrakják a targoncákra.

Vinicius fellélegzett. Most már legalább biztosan tudta, hogy megtalálja Lygiát.

S először gondosan átvizsgálta az első föld alatti helyiséget. Benézett minden sötét zugba, ahova már a mécses világa is alig hatolt be, megnézte a falak tövében, ponyvatakarók alatt alvó embereket, megtekintette a legsúlyosabb betegeket, akiket egy külön szegletbe húztak be, de Lygiát nem találta sehol. A második és harmadik pincét ugyancsak eredménytelenül vizsgálta végig. Közben késő lett, a hullákat már kihordták. A fegyőrök elhelyezkedtek az összekötő folyosókban és elaludtak, a sírástól eltörődött gyermekek elcsendesedtek, a pincékben most már csak a beteg mellek lélegzését, s itt-ott suttogó imádkozást lehetett hallani.

Vinicius, mécsesével a kezében, belépett a negyedik pincébe, amely sokkal kisebb volt a többinél, s mécsesét magasra emelve szétnézett. Egyszerre megremegett, mert a falba vájt rácsos nyílás alatt mintha Ursus óriási alakját látta volna.

Hirtelen eloltotta a mécsest, s hozzálépett.

- Ursus, te vagy az? - kérdezte.

Az óriás hátrafordult:

- Ki vagy?

- Nem ismersz meg? - kérdezte az ifjú.

- A mécsest eloltottad, hogyan ismerjelek fel?

De Vinicius már megpillantotta a fel tövében egy köpönyegen fekvő Lygiát, nem felelt hát semmit, hanem letérdelt a leány mellé. Most már Ursus is megismerte, s így szólt:

- Hála legyen Krisztusnak! De ne keltsd fel őt, uram.

Vinicius térdelve, könnyein át nézte a leányt. A homályban is kivette alabástromszerű arcát és lesoványodott karjait. S e látványra felbuzgott benne a szerelem, de olyan szerelem, mint a szívet tépő fájdalom és a lelket legmélyebb rejtekéig megrázó szenvedés, ugyanakkor azonban tele volt szánalommal, tisztelettel és imádattal is, úgyhogy arcra borult, s csókjaival halmozta el a köpeny szegélyét, amelyen ez a szívének mindennél drágább fej nyugodott.

Ursus sokáig szótlanul nézte, de végül megrántotta tunikáját.

- Hogyan jutottál be ide, uram - kérdezte -, s azért jöttél, hogy őt megmentsd?

Vinicius felállt, s egy darabig még megindultságával küzdött.

- Mondd meg, hogyan? - felelte.

- Azt hittem, uram, te megtalálod a módját. Énnekem csak egyetlen mód jár az eszemben...

Azzal a rácsos nyílásra tekintett, aztán mintha önmagának felelne, így szólt:

- Igen... De ott katonák vannak...

- Egy praetorianus század - felelte Vinicius.

- Így hát nem jutunk át!

- Nem!

A lygius kezével végigtörölte a homlokát, s megint megkérdezte:

- Hogyan jutottal be ide?

- Van tesserám a Bűzös Gödrök felügyelőjétől...

S hirtelen elhallgatott, mintha valami eszébe, ötlött volna.

- A Megváltó kínszenvedésére - mondta gyorsan. - Én itt maradok, ő pedig vegye tesserámat, fejét bugyolálja be ronggyal, vegye vállára a palástot, s menjen ki. A temetőszolgák között van egypár serdületlen fiú, a praetorianusok tehát nem ismerik fel, s eljut Petronius házába, ő megmenti!

De a lygius lehorgasztotta fejét.

- Ő ebbe nem egyeznék bele - felelte -, mert szeret téged, de különben is beteg, s a maga erejéből meg nem áll a lábán.

Aztán még hozzátette:

- Ha te, uram, meg a nemes Petronius nem bírtátok kiszabadítani a börtönből, akkor ki szabadíthatja ki?

- Csak Krisztus egyedül...

Mindketten elhallgattak. Ursus a maga paraszti fejével így gondolkodott: "Ő valamennyiünket megmenthetett volna, de ha meg nem tette, akkor nyilván ütött a kínszenvedés és a halál órája!" S ami őt illeti, bele is egyezett volna, de szíve mélyéből sajnálta ezt a gyermeket, ki az ő karján nőtt fel, s akit mindennél jobban szeretett.

Vinicius tehát letérdelt Lygia mellé. A rácsos nyíláson át beszűrődtek a hold sugarai, s jobban megvilágították a pince belsejét, mint az ajtó fölött pislogó egyetlen mécses.

Ekkor Lygia kinyitotta szemét, s égő kezét Viniciuséra tette, majd így szólt:

- Látlak... és tudtam, hogy eljössz.

Az ifjú Lygia lázas kezére hajolt, s homlokához, szívéhez szorongatta, aztán kissé felemelte a leányt fekhelyén, s keblére vonta.

- Eljöttem, kedves - mondta. - Krisztus oltalmazzon és mentsen meg, én egyetlenem!...

Többet nem bírt mondani, mert a szíve zakatolt a mellében a fájdalomtól és szerelemtől, s fájdalmát nem akarta a leány előtt elárulni.

- Beteg vagyok, Marcus - felelte Lygia -, s meg kell halnom, akár az arénában, akár itt a börtönben... De imádkoztam, hogy mielőtt meghalnék, láthassalak, és íme, eljöttél: Krisztus meghallgatott!

S hogy az ifjú még mindig nem bírt szólni, csak szerelmesét ölelte mellére, a leány tovább beszélt:

- A Tullianumban is sokszor láttalak az ablakon át, s tudtam, hogy be akarsz jönni. S most a Megváltó egy pillanatra visszaadta eszméletemet, hogy elbúcsúzhassunk. Én már megyek hozzá, Marcus, de szeretlek, s örökké szeretni foglak.

Vinicius legyőzte magát, elfojtotta fájdalmát, s erőltetett nyugalommal kezdett beszélni:

- Nem, kedves. Nem halsz meg. Az apostol azt mondta, hogy bízzunk, s megígérte, hogy imádkozik érted, ő pedig ismerte Krisztust, Krisztus szerette őt, és semmit meg nem tagad tőle... Ha meg kellene halnod, Péter nem mondta volna, hogy bízzam, pedig azt mondta: "Bízzál!" Nem, Lygia! Krisztus könyörül rajtam. Nem kívánja Ő a te halálodat. Nem engedi meg... A Megváltó nevére esküszöm, hogy Péter imádkozik érted!

Csend lett. Az ajtó fölött függő egyetlen mécses elaludt, de helyette most már az egész nyíláson át áradt befelé a holdfény. A pince túlsó szegletében felsírt egy gyermek, de elhallgatott. Csak kintről szűrődött be a praetorianusok beszéde, akik szolgálatuk végeztével scriptae duodecimet játszottak a fal tövében.

- Ó, Marcus - felelte Lygia -, Krisztus maga is így kiáltott az Atyához: "Múljék el tőlem e keserű pohár!", s íme, mégis kiitta. Krisztus maga is kereszthalált szenvedett, s most ezrek halnak meg az Ő nevéért, miért kímélne hát meg egyedül engem? Ki vagyok én, Marcus? Hallottam, mikor Péter azt mondta, hogy ő is kínhalállal fog meghalni, s ki vagyok én hozzá képest? Mikor a praetorianusok eljöttek értünk, féltem a kíntól meg a haláltól, de most már nem félek. Nézd, milyen borzalmas ez a börtön, s én elmegyek innen a mennyországba. Gondold csak el, itt a Caesar, ott meg a jó és könyörületes Megváltó. És nincs halál. Te szeretsz engem, képzeld hát el, milyen boldog leszek. Ó, Marcus, kedvesem, gondold csak el, hogy te is odajössz hozzám!

Elhallgatott, hogy beteg melle lélegzetet vegyen, aztán az ifjú kezét ajkához emelte. - Marcus!

- Tessék, kedves!

- Ne sirass engem, s ne feledd, hogy te is odajössz hozzám. Rövid ideig éltem, de az Isten nekem adta a te lelkedet. Meg akarom hát mondani Krisztusnak, hogy bár meghaltam, és te láttad halálomat, hogy bár nagy bánatban maradtál, nem lázadoztál akarata ellen, s örökké szereted őt. Szeretni fogod hát őt, s elviseled halálomat?... Mert akkor ő köt össze bennünket, s én szeretlek, és veled akarok lenni...

Megint elállt a lélegzete, s alig hallható hangon fejezte be:

- Ígérd meg ezt nekem, Marcus!...

Vinicius reszkető kézzel ölelte át:

- Erre a szent fejedre, ígérem! - mondta.

Ekkor a hold szomorú fényében felragyogott Lygia arca. Még egyszer ajkához emelte az ifjú kezét, és súgva mondta:

- Feleséged vagyok!...

Odakint a praetorianusok a scriptae duodecim játékon hangosabb vitába fogtak, de ők itt bent megfeledkeztek a börtönről, az őrökről, az egész földről, s angyalok lelkét érezvén magukban, imádkozni kezdtek...

Három napig, jobban mondva három éjjel semmi sem zavarta meg békességüket. A börtönbeli rendes foglalatosság elvégzése után, amely abból állt, hogy a halottakat külön kellett választani az élőktől és a súlyos betegeket az egészségesektől, s miután a fáradt őrök lefeküdtek aludni a folyosókon, Vinicius bement a pincébe, amelyben Lygia feküdt, s vele maradt mindaddig, amíg a hajnal be nem pillantott az ablakrácson át. Lygia fejét Vinicius mellére hajtotta, s így beszélgettek a szerelemről és a halálról. Beszédjükben, sőt vágyaikban és reményeikben is mind a ketten önkéntelenül egyre jobban eltávolodtak az élettől, s mintha már nem is érezték volna, hogy élnek. Olyanok voltak, mint akik hajón eltávolodnak a szárazföldtől, már nem látják a partokat, s lassanként beleolvadnak a végtelenségbe. Mindketten fokozatosan átalakultak az egymás és Krisztus iránti szeretetükben elmerült szomorú lelkekké, amelyek már elröppenni készültek. Csak az ifjú lelkéből szakadt fel néha a fájdalom, mint a vihar, s néha cikázó villámként csillant meg benne a remény: a szerelem és a megfeszített Krisztusba vetett hit szülötte, de ő is napról napra jobban elszakadt a földtől, s adta át magát a halálnak. Reggelenként, mikor kiment a börtönből, úgy bámult a világra, a városra, ismerőseire és a hétköznapi dolgokra, mintha álomban látná őket. Mindent idegennek, távolinak, meddőnek és mulandónak látott. Már a kínszenvedés réme sem félemlítette meg, mert úgy érezte, olyasvalami az, amin gondolatokba mélyedve, szemét valami másra szegezve lehet átmenni. Mindketten úgy érezték, hogy immár az örökkévalóság veszi körül őket. A szerelemről beszélgettek, arról, hogyan fogják szeretni egymást, s hogyan élnek majd együtt, csak éppen a síron túl, s ha gondolataik néha mégis visszatértek a földi dolgokhoz, az is csak olyan volt, mint mikor a hosszú útra készülődő emberek az utazási előkészületekről beszélgetnek. Egyébként olyan csend vette őket körül, mint valami puszta helyen elfeledve álló két oszlopot. Már csak az volt a fontos nekik, hogy Krisztus el ne válassza őket egymástól, s mikor minden perc megerősítette őket e biztonságukban, úgy megszerették Krisztust, mint a végtelen boldogságot és békességet, azt a kapcsot, amely majdan összeköti őket egymással. Már a földön lehullott róluk a föld pora. Lelkük tiszta lett, mint a kristály. Itt, a halál ijesztő árnyékában, a nyomorúságban és a szenvedések között, itt, a börtön vackán, elkezdődött már számukra a mennyország, mert Lygia kézen fogta szerelmesét, s már mint megváltott és szent vezette őt az örök élet forrásához.

Petronius pedig csodálkozva látta Vinicius arcán az egyre mélyebb békességet s fényeket, amelyeket eddig sosem látott. Agyában néha megvillant a sejtés, hogy Vinicius valami mentő utat talált, s bántotta, hogy őt nem avatja be titkába.

Végül is nem bírta már ki.

- Most egészen más vagy, mint voltál - jegyezte meg -, ne titkolózz hát előttem, mert segítségedre akarok és tudok lenni: kisütöttél valamit?

- Ki - felelte Vinicius -, de ebben már nem lehetsz segítségemre. Lygia halála után bevallom, hogy keresztény vagyok, s megyek utána.

- Tehát nincs remény?

- Dehogy nincs. Krisztus visszaadja őt nekem, s akkor soha többé el nem szakadunk egymástól.

Petronius arcán a csalódás és türelmetlenség kifejezéséve járt fel s alá az atriumban, majd így szólt:

- Ehhez nem kell a ti Krisztusotok, ezt a szolgálatot megteheti neked a mi Thanatosunk^[147] is.

De Vinicius szomorú mosollyal mondta:

- Nem, kedvesem, csak te nem akarod megérteni.

- Nem akarom, és nem is tudom - felelte Petronius. - Nem vitatkozásra való idő ez, de emlékszel, mit mondtál, amikor nem sikerült őt a Tullianumból kiszabadítanunk? Én minden reményemet elvesztettem, te pedig hazafelé menet azt mondtad: "Én pedig hiszem, hogy Krisztus visszaadhatja őt nekem." Hát adja vissza. Ha egy drága serleget a tengerbe dobok, a mi isteneink közül egyik sem tudja azt nekem visszaadni, de ha a tietek sem tudja, akkor nem látom be, miért tiszteljem őt jobban, mint a régieket.

- Ő vissza is adja - erősítette Vinicius.

Petronius vállat vont.

- Tudod-e - kérdezte -, hogy holnap a keresztények testével fogják kivilágítani Caesar kertjét?

- Holnap? - ismételte meg Vinicius.

S a borzalmas valóság közelsége mégis fájdalommal és iszonyattal remegtette meg szívét. Elgondolta, hogy talán ez lesz az utolsó éjszaka, amelyet Lygiával tölthet, elbúcsúzott hát Petroniustól, és sietett a puticulumok felügyelőjéhez, hogy tesseráját átvegye. De itt csalódás várt rá, mert a felügyelő nem akart neki tesserát adni.

- Bocsáss meg, uram - mondta -, mindent megtettem érted, de az életemet nem kockáztathatom. Ma éjszaka elviszik a keresztényeket Caesar kertjébe. A börtön tele lesz katonákkal és hivatalnokokkal. Ha felismernének, elvesznék én is és gyermekeim is.

Vinicius megértette, hogy itt hiábavaló volna minden rábeszélés. De azért megvillant benne a remény, hogy a katonák, akik már sokszor látták, talán a tessera nélkül is beengedik. Amint az éjszaka beállt, most is felöltötte hát daróctunikáját, fejét bebugyolálta, s odaállt a börtön kapujába.

Ezen a napon azonban még szigorúbban megvizsgálták a tesserákat, mint máskor, sőt Scaevinus, a szívvel-lélekkel cézárhű százados felismerte Viniciust.

De vasba szorított mellében nyilván pislogott valami szánalomféle az emberi balsors iránt, mert ahelyett, hogy lándzsájával pajzsára ütve riasztotta volna katonáit, félrevonta Viniciust, s azt mondta:

- Menj haza, uram. Felismertelek, de hallgatok, mert nem akarlak elveszteni. Be nem ereszthetlek, de menj haza, s az istenek adjanak neked enyhülést.

- Ha már be nem engedsz - felelte Vinicius -, engedd meg, hogy itt maradjak, s lássam, kiket visznek el.

- Ezt nem tiltja a parancs - egyezett bele Scaevinus.

Vinicius megállt a kapu előtt, s várta, hogy az elítélteket kihajtsák. Végre éjfél felé kitárult a kapu, s hosszú sorokban tódultak a rabok; férfiak, nők, gyermekek, körülfogva fegyveres praetorianusokkal. Holdtölte lévén, az éjszaka nagyon világos volt, úgyhogy nemcsak az egyes alakokat, hanem a szerencsétlenek arcát is fel lehetett ismerni. Hosszú, komor menetben, párjával vonultak a mély csendben, amelyet csak a vértezet csörgése zavart meg. Olyan sokan voltak, mintha az összes pincéket kiürítették volna.

Vinicius a menet végén megpillantotta Glaucus orvost, de sem Lygiát, sem Ursust nem látta az elítéltek között.

Még be sem sötétedett, s a nép első hullámai máris kezdték elárasztani a caesari kertet. Az ünneplőbe öltözött tömeg felvirágozva, jókedvűen énekelve, részben részegen sietett, hogy tanúja lehessen a nagyszerű, új látványosságnak. A "Semaxii!", "Sarmentitii!" kiáltások visszhangzottak a Via Tectán, az Aemilius-hídon, a Tiberis túlsó partján, a Via Triumphalison, Nero cirkuszai körül, el egészen a Mons Vaticanusig. Rómában már máskor is láttak póznához kötözött embereket elégni, de az elítélteknek ekkora tömegét még soha. Caesar és Tigellinus végezni akartak a keresztényekkel, hogy a ragályt is megakadályozzák, mely a börtönökből mindjobban kiáradt a városra, megparancsolták hát, hogy ürítsenek ki minden börtönpincét, úgyhogy csak az a néhány tucat ember maradt vissza, akiket a cirkuszi játékok befejezéséhez tartogattak. S a tömeg, amint a kapun belépett, valóban szinte megnémult a csodálkozástól. A sűrű fák között húzódó, a pázsitokat, bokrokat, tavakat, halastavakat és virágágyakat övező minden út és ösvény meg volt tűzdelve kátrányos póznákkal, s azokhoz kötözték a keresztényeket. A magasabb helyekről, ahol a lomb nem zavarta a kilátást, a póznák hosszú sora látszott, s rajtuk a virággal, mirtusszal és borostyánnal felékesített keresztények. Úgy húzódtak ezek a póznák befelé a kert mélyébe, a magaslatok és völgyek felé, olyan messzire, hogy míg a közelebbiek akkorák voltak, mint egy-egy árboc, a távoliak már csak földbe szúrt színes lándzsáknak vagy thyrsusoknak látszottak. Óriási tömegük a nép minden várakozását felülmúlta. Mintha egy egész nemzetet póznákhoz kötöztek volna, Róma és Caesar szórakoztatására. A nézők csoportosan meg-megálltak egyes póznáknál, ahogy éppen felkeltette az érdeklődésüket az áldozat alakja, kora vagy neme, megnézegették arcukat, a borostyánkoszorúkat és füzéreket, aztán mentek tovább, s csodálkozva tették fel önmaguknak a kérdést: "Hát lehetséges, hogy ennyien mind bűnösök, vagy hogyan gyújthatták fel Rómát járni is alig tudó gyermekek?" S a csodálkozás megint csak nyugtalanságba csapott át.

Közben besötétedett, s az égen felragyogtak az első csillagok. Ekkor minden elítélt mellé odaállt egy rabszolga, kezében égő szövétnekkel, s mikor a kertben itt is, ott is megharsantak a kürtök, jelezvén, hogy kezdődik a látványosság, az égő szövétneket odanyomták a pózna aljához.

A virágok alatt elrejtett szurkos szalma csakhamar fényes lángra lobbant, s a tűz, percről percre erősödve, lebontogatta a borostyánfüzért, s egyre feljebb és feljebb kúszva az áldozat lábát kezdte nyaldosni. A nép elhallgatott, a kertet betöltötték a velőtrázó sikoltások és a kínos jajgatás. Némelyik áldozat azonban, fejét a csillagos ég felé emelve, énekszóval dicsérte a Krisztust. A nép hallgatta. De a legkeményebb szívet is elfogta a rémület, mikor az alacsonyabb póznákról felhangzott a szívet tépő gyermeki sikoltás: "Anyám! Anyám!", s bizony a részegek szívén is végigfutott a remegés, a kínoktól eltorzult ártatlan arcok s a füsttől fojtogatott lehanyatló fejek láttára. S a láng egyre feljebb kúszott, s egyre újabb és újabb rózsa- és borostyánkoszorúkat égetett át. Tűzbe borultak a fő- és mellékutak, tűzbe borultak a facsoportok, a gyep- és virágágyak, megvillant a halastavak vize, a fák reszkető levelei rózsaszínt öltöttek, s mindenütt nappali világosság támadt. Az égett hús bűze megtöltötte az egész kertet, de a rabszolgák máris mirhát és aloét hintettek a póznák között jó előre előkészített füstölőkre. A tömegből kiáltások hangzottak, nem tudni, a részvét vagy a mámoros öröm kiáltásai-e, s percről percre erősödtek a tűzzel együtt, amely a póznákat körülnyaldosva már az áldozatok melléig csapkodott, s tüzes leheletével összezsugorította hajukat, fátyolt borított megfeketedett arcukra, s végül még magasabbra csapott, mintha annak az erőnek győzelmét és diadalát hirdetné, amely a tüzeket meggyújtotta.

De még a látványosság elején megjelent a nép között Caesar, egy pompás cirkuszi quadrigán, melyet négy fehér paripa húzott, ott állt kocsihajtóruhában a Zöld párt színeiben, mert ő is, udvara is, ahhoz tartozott. Utána a szekerek sora következett, tele pompás ruházatú udvaroncokkal, senatorokkal, papokkal és nagyrészt részeg, mezítelen bacchánsnőkkel, kik fejükön koszorúval, kezükben boroskancsóval, vadul sikongattak. Mellettük faunoknak és szatíroknak öltözött zenészek citerán, lanton, lírán, sípon és kürtön játszottak. Más szekereken jöttek a római matrónák és szüzek, szintén részben részegen és félmeztelenül. A quadrigák körül kötéltáncosok rázták, szalagokkal díszített thyrsusaikat, mások dobot vertek, vagy virágokat szórtak. A kert főútján, az élő fáklyasor füstjében vonult ez a pompás menet, hangos "Evoé!" kiáltozással. Caesar Tigellinuson kívül Chilont is szekerén vitte, mert rémületén szórakozni akart, ő maga hajtotta a lovakat, s lépésben haladva nézte az égő testeket, de ugyanakkor a nép kiáltozását is figyelte. Amint a magas aranyquadrigában, a tűz fényében állt, fején a cirkuszi győztes aranykoszorújával, s körülötte az alázatosan köszöngető, hullámzó tömeg, fejjel kimagaslott az udvaroncok és a nép tengeréből, mintha valóban óriás lett volna. Förtelmes karjai, amint előrenyújtva fogta a gyeplőt, mintha a népet áldották volna. Arcán és összehunyorított szemében mosoly bujkált, s ő maga úgy fénylett az emberek fölött, akár a nap, vagy mint egy rettenetes, de pompás és hatalmas istenség.

Egyszer-egyszer megállt, hogy jobban megnézzen egy-egy szüzet, akinek éppen öle kezdett sisteregni a tűzben, vagy egy-egy görcsös kínokban vonagló gyermekarcot, aztán továbbment, s vitte maga után nekivadult, tomboló kíséretét. Néha odaköszönt a népnek, máskor pedig hátrahajolt, s a gyeplőt szorosabbra fogva Tigellinusszal beszélgetett. Végül a nagy szökőkúthoz értek, ahol két főút keresztezte egymást, ott kiszállt a quadrigából, s társai felé biccentve elvegyült a tömegben.

Kiáltozással és tapssal fogadták. Egyszerre körülfogta a bacchánsnők, nimfák, senatorok, augustianusok, papok, faunok, szatírok és katonák tomboló gyűrűje, ő pedig oldalán Tigellinusszal és Chilonnal körüljárta a szökőkutat, amely körül néhány tucat élő fáklya égett. Mindegyik mellett megállt, megjegyzést tett az áldozatra, vagy a vén görögöt gúnyolta, akinek arcáról lerítt a határtalan kétségbeesés.

Végül megálltak egy mirtusszal díszített s lonccal körülfuttatott magas pózna mellett. A vörös lángnyelvek már az áldozat térdét nyaldosták, de arcát nem lehetett mindjárt felismerni, mert az égő friss ágak füstje eltakarta. Kis idő múlva azonban a könnyű éjszakai szellő eloszlatta a füstöt, s felfedte az aggastyán arcát és mellére omló ősz szakállát.

Chilon e látványra egyszerre összekuporodott, mint egy megsebzett hüllő, s ajkáról inkább károgásszerűen, mintsem emberi hangon tört fel a kiáltás:

- Glaucus! Glaucus!...

S valóban, az égő póznáról Glaucus, az orvos nézett le rá.

Még élt. Fájdalmas arca lehajlott, mintha még egyszer utoljára látni akarná hóhérját, aki elárulta, megfosztotta feleségétől és gyermekeitől, gyilkost küldött rá, s mikor mindezt a Krisztus nevében megbocsátották neki, megint a pribékek kezébe adta. Ember embernek soha nem okozott rettenetesebb és véresebb sérelmeket. S íme, az áldozat most a szurkos póznán égett, a hóhér pedig ott állt előtte a pózna tövében. Glaucus szeme el nem szakadt a görög arcától. Egy-egy pillanatra eltakarta a füst, de ha szellő lendült, Chilon megint látta a reá szegeződő szemeket. Felkelt s menekülni akart, de nem bírt. Egyszerre úgy érezte, hogy lába ólomból van, s egy láthatatlan kéz, emberfeletti erővel, ott tartja a pózna előtt. S kővé dermedt. Csak azt érezte, hogy valami csordultig telik benne, valami felfelé tör, érezte, hogy már elég volt neki a kínokból és vérből, itt az élet vége, s körülötte minden eltűnik: Caesar, az udvar, a tömegek, valami feneketlen, ijesztő, fekete űr veszi körül, melyben nem lát semmi mást, csak e vértanú ítéletre hívó szemét. Az pedig, fejét egyre lejjebb hajtva, folyton csak rá néz. Az ott levők kitalálták, hogy e két ember között történik valami, de ajkukra fagyott a kacagás, mert Chilon arcában volt valami borzalmas. Olyan rettegés és kín torzította el, mintha ama lángnyelvek az ő testét nyaldosták volna. Egyszerre megtántorodott, s két kezét felemelve, borzalmas, szívszaggató hangon kiáltotta:

- Glaucus! A Krisztus nevében, bocsáss meg!

Körös-körül csend lett: a jelenlevőkön végigfutott a hideg, s minden szem önkéntelenül a magasba nézett.

A vértanú feje alig észrevehetően megmozdult, aztán a pózna tetejéről sóhajszerűen hallatszott a szó:

- Megbocsátok!...

Chilon arcra vetette magát, s vadállati üvöltéssel szedte tele két markát földdel, és szórta a fejére. Közben a lángok felcsaptak, körülölelték Glaucus mellét és arcát, a fején levő mirtuszkoszorút széjjelbontották, elkapták a pózna tetején lengő szalagokat, aztán az egész szálfa fellángolt, vakító fényt árasztva körös-körül.

Chilon kis idő múlva felkelt, de arca annyira elváltozott, hogy az augustianusok azt hitték, egészen más embert látnak. Szeme szokatlan tűzzel égett, összeráncolt homlokáról rajongás tükröződött, s az imént még ügyefogyott görög olyan volt most, mint egy pap, aki az istenségtől megihletve valami ismeretlen igazságot készül felfedni.

- Mi van vele? Megőrült! - hallatszott néhány hang.

Ő pedig a tömeg felé fordult, s jobb kezét magasra emelve beszélni, sőt kiabálni kezdett nagy hangon, hogy ne csak az augustianusok hallják, hanem az egész csőcselék is:

- Róma népe! Halálomra esküszöm, hogy akik itt pusztulnak, mind ártatlanok, mert a gyújtogató: ez!

S ujjával Neróra mutatott.

Pillanatnyi csend lett. Az udvaroncok megdermedtek. Chilon még mindig úgy állt ott, hogy kinyújtott, remegő ujja Caesarra mutatott. Aztán hirtelen zavar támadt. A nép, mint viharverte hullám, rohant az öreg felé, hogy jobban megnézhesse. Itt-ott azt kiáltották: "Fogd meg!", másutt meg: "Jaj nekünk!" A tömeg fütyült és ordítozott: "Rőtszakállú! Anyagyilkos! Gyújtogató!" A zűrzavar percről percre nőtt. A bacchánsnők egetverő sikongatással menekültek a szekerekre. Egyszerre néhány átégett pózna ledőlt, s szikraesőt szórva még növelte a zűrzavart. A tolongó nép vak hulláma elragadta Chilont, s vitte magával a kert mélyébe.

Az átégett póznák most már mindenütt kezdtek keresztbe dőlni az utakon, füsttel, szikrákkal, az égő fa és égő emberi zsiradék bűzével töltve meg a kertet. Az élő fáklyák a közelben és távolban kialudtak. A kert sötétségbe borult. A nyugtalan, komor, rettegő tömeg a kapuk felé tolongott. A történtek híre elferdítve és felnagyítva járt szájról szájra. Egyesek azt állították, hogy Caesar elájult, mások szerint bevallotta, hogy ő gyújtotta fel Rómát, a harmadik úgy tudta, hogy súlyosan megbetegedett, végül azt is mondták, hogy holtra váltan vitték el a szekéren. Itt-ott szánakozó hangok hallatszottak a keresztények felé: "Nem ők gyújtották fel Rómát, mire való volt hát ez a sok vérontás, szenvedés, igazságtalanság? Vajon az istenek nem fognak bosszút állni az ártatlanokért, s milyen piaculumokkal^[148] lehet majd őket megint kiengesztelni?" Egyre gyakrabban ismétlődtek az "innoxia corpora!" - ártatlan testek! - kiáltások. A nők a gyermekeket sajnálták, hiszen annyit odadobtak a vadállatoknak, keresztre feszítettek vagy elégettek ebben az átkozott kertben! S végül a részvét a Caesar és Tigellinus elleni szidalmakká változott. De akadtak, akik hirtelen megálltak, s önmaguknak vagy másoknak tették fel a kérdést: "Micsoda istenség az, aki ekkora erőt ad a kínszenvedések és a halál árnyékában?" S tűnődve mentek hazafelé...

Chilon pedig még ott kóborolt a kertben, s nem tudta, hova menjen, és mihez fogjon. Most megint erőtlen, ügyefogyott, beteg aggastyánnak érezte magát. Meg-megbotlott egy-egy félig égett testben, meg-megrúgott egy-egy csóvát, amely ezernyi szikrát záporozott széjjel, néha meg leült, s üres tekintettel nézett körül. A kert már csaknem teljes sötétségbe borult, csak a halvány hold úszott a fák között, s bizonytalan fényt vetett az utakra, a rajtuk keresztben heverő megszenesedett póznákra és az áldozatok alaktalan tuskókká vált maradványaira. De a vén görög úgy érezte, hogy a holdban is Glaucus arcát látja, aki még mindig ránéz, úgyhogy el kellett bújnia a világosság elől. Végül mégis kilépett az árnyékból, s önkéntelenül, mintha ismeretlen erő taszította volna, megindult a szökőkút felé, ahol Glaucus kilehelte lelkét.

Ekkor egy kéz érintette karját.

Az aggastyán hátranézett, s ismeretlen alakot látva maga előtt, rémülten kiáltotta:

- Mi van ott? Ki vagy?

- A tarsusi Pál apostol.

- Átkozott vagyok!... Mit akarsz tőlem?

- Meg akarlak menteni - felelte Pál.

Chilon a fához támaszkodott.

Lába megingott alatta, s két karja tehetetlenül csüggött le teste hosszában.

- Számomra nincs megváltás! - mondta tompán.

- Nem hallottad, hogy az Úr megbocsátott a latornak, aki bűneit megbánta a keresztfán? - kérdezte az apostol.

- Tudod te, mit tettem?

- Láttam a fájdalmadat, s hallottam, hogy bizonyságot tettél az igazságról.

- Ó, uram!...

- S ha Krisztus szolgája kínszenvedései közepette, halála órájában megbocsátott neked, hogyan ne bocsátana meg Krisztus?

Chilon erre szinte tébolyultan kapta fejét két keze közé:

- Bűnbocsánat! Nekem bűnbocsánat!

- A mi Istenünk az irgalmasság Istene - felelte az apostol.

- Nekem? - ismételte Chilon.

S jajgatott, mint akinek már annyi ereje sincs, hogy fájdalmán és kínjain uralkodjék Pál pedig így szólt:

- Támaszkodj rám, s gyere velem.

S karon fogva vitte magával az útkeresztezés felé, a szökőkút csobogásához igazodva, amely az éjszaka csendjében mintha a halálra kínzottakat siratta volna.

- A mi Istenünk az irgalmasság Istene - ismételte meg az apostol. - Ha megállnál a tenger partján, s köveket hajigálnál a vízbe, be tudnád-e temetni velük a tenger mélységét? Bizony mondom neked, Krisztus irgalmassága olyan, mint a tenger, az emberek bűnei és vétkei pedig eltűnnek benne, mint a kövek a víz mélyében. Bizony mondom neked, olyan, mint az ég, amely betakarja a hegyeket, a földet és a tengereket, mert mindenütt jelen van, s nincsen se határa, se vége. Te szenvedtél Glaucus póznájánál, s Krisztus látta szenvedésedet. Te mit sem törődvén azzal, hogy holnap mi lesz veled, felkiáltottál: "Íme, ez a gyújtogató!", s Krisztus emlékezik szavaidra. Mert szívedből elmúlt a gonoszság és a hazugság, s nem maradt más, mint a mérhetetlen bűnbánat... Jer velem, s halljad, amit mondok: íme, én is gyűlöltem Őt, s üldöztem választottait. Nem fogadtam be és nem hittem benne, amíg meg nem jelent nekem, s el nem hívott. S azóta Ő az én szerelmem. S íme, most téged látogatott meg gyötrelemmel, fájdalommal és félelemmel, hogy magához hívjon. Te gyűlölted Őt, Ő pedig szeretett téged. Te kínhalálra adtad az Ő követőit, de Ő megbocsát, és meg akar váltani.

A nyomorult öreg mellét szörnyű zokogás rázta, amelytől lelke végighasadt, Pál pedig átölelte, úrrá lett felette, s vezette, mint a katona a foglyát.

S csakhamar megint megszólalt:

- Jöjj velem, én elvezetlek hozzá. Mert ugyan mi másért jöttem volna ide? Íme, Ő parancsolta meg, hogy szedjem össze az emberi lelkeket a szeretet nevében, én tehát az Ő szolgálatában járok. Te azt hiszed, elkárhoztál, én pedig azt mondom neked: higgy benne, s a megváltás vár rád. Te azt hiszed, gyűlöletes vagy, én pedig ismét azt mondom, Ő szeret téged. Nézz meg engem! Amíg Ő nem volt az enyém, semmim sem volt a szívemben lakó gonoszságomon kívül, most pedig az Ő szeretete felér nekem atyámmal, anyámmal, minden gazdagsággal és királysággal. Egyedül nála a menekülés, egyedül Ő tudja be fájdalmadat, egyedül Ő tekint le nyomorúságodra, leveszi rólad a félelmet, és magához emel.

Míg így beszélt, elértek a szökőkúthoz, amelynek ezüstös vízsugarai távolról csillogtak a hold fényében. Körös-körül csend és üresség volt, mert a rabszolgák már eltakarították a megszenesedett póznákat és a vértanúk testét.

Chilon sóhajtva borult térdre, s arcát tenyerébe rejtve úgy maradt mozdulatlanul. Pál pedig arcát a csillagok felé emelve imádkozott:

- Uram, nézz le e nyomorult emberre, tekintsd meg fájdalmát, könnyeit és szenvedését! Irgalmasság Ura, aki bűneinkért véredet adtad, kínszenvedésedért, halálodért és feltámadásodért bocsáss meg neki!

Elhallgatott, de még sokáig nézett a csillagokra, és imádkozott.

S ekkor, lába mellett, sóhajszerű kiáltás hangzott:

- Krisztusom!... Krisztusom!... Bocsáss meg!...

Erre Pál a szökőkúthoz lépett, vizet vett tenyerébe, s visszatért a térdeplő nyomorulthoz:

- Chilon! Íme, én téged megkeresztellek az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, ámen!

Chilon felemelte fejét, kitárta karját, s így maradt mozdulatlanul. A hold teljes fényével megvilágította ősz haját, s éppen olyan fehér, mozdulatlan, szinte élettelen vagy kőbe vésett arcát. Egymás után múltak a percek; Domitia kertjének nagy baromfiudvarából odahallatszott a kakasok kukorékolása, ő pedig még mindig ott térdelt mozdulatlanul, mint egy síremlék.

Végül felrezzent, felállt, s az apostolhoz fordulva kérdezte:

- Uram, mit kell tennem, mielőtt meghalnék?

Pál szintén felrezzent ama roppant hatalom fölötti tűnődéséből, amelynek még az ilyen lelkek sem tudnak ellenállni, mint ezé a görögé, s így felelt:

- Bízzál, és tégy bizonyságot az igazságról!

Aztán együtt hagyták el a kertet. A kapuban az apostol még egyszer megáldotta az aggastyánt, azután elváltak. Maga Chilon kívánta ezt, mert számított rá, hogy a történtek után Caesar és Tigellinus üldöztetni fogják.

S nem is tévedett. Mikor hazaért, házát már praetorianusok fogták körül, mindjárt meg is ragadták őt, s Scaevinus vezérlete alatt a Palatinusra hurcolták.

Caesar már nyugovóra tért, de Tigellinus várta, s most, hogy a szerencsétlen görögöt megpillantotta, nyugodt, de vészjósló arccal fordult hozzá...

- Felségsértést követtél el - mondta -, s a büntetést el nem kerülöd, de ha holnap az amphitheatrumban kijelented, hogy részeg és őrült voltál, s a tűzvészt a keresztények okozták, akkor vesszőzéssel és száműzetéssel megúszod.

- Nem tehetem, uram! - felelte Chilon halkan.

De Tigellinus lassan hozzá lépett, s ugyancsak halk, de félelmetes hangon kérdezte:

- Miért nem teheted, te görög kutya? Talán nem voltál részeg, és nem tudod, mi vár rád? Nézz oda!

S az atrium szegletébe mutatott, ahol egy hosszú lóca mellett négy mozdulatlan thrák rabszolga állt a homályban, kezükben kötelekkel és harapófogóval.

- Nem tehetem, uram! - ismételte meg Chilon.

Tigellinust veszett düh kerülgette, de még uralkodott magán.

- Láttad, hogyan haltak meg a keresztények? - kérdezte. - Te is olyan halált kívánsz?

Az aggastyán felemelte sápadt arcát; ajkai egy darabig csendesen mozogtak, aztán így szólt:

- Én is hiszek Krisztusban!

Tigellinus ámulva nézett rá.

- Csakugyan megőrültél, kutya!

S a belsejében összegyűlt vad düh egyszerre átszakította gátját. Chilonhoz ugrott, mindkét kezével megragadta szakállát, a földhöz vágta, s összevissza taposva, habzó szájjal rikácsolta:

- Visszavonod! Visszavonod!

- Nem tehetem! - felelte Chilon a földön fekve.

- Kínpadra vele!

A thrákok a parancsot hallva, megragadták az aggastyánt, lefektették, a padhoz kötözték, s a harapófogókkal összezúzták ösztövér lábszárait. De amíg kötözték, Chilon alázattal csókolgatta kezüket, aztán behunyta szemét, s olyan volt, mintha meghalt volna.

De még élt, mert mikor Tigellinus föléje hajolt, s még egyszer megkérdezte: "Visszavonod?", színtelen ajkai leheletszerűen megmozdultak, s alig hallható hangon suttogta:

- Nem... tehetem!...

Tigellinus abbahagyta a kínzást, s a dühtől elváltozott, tanácstalan arccal járt fel s alá az atriumban. Végül nyilván újabb ötlete támadt, mert a thrákokhoz fordulva megparancsolta:

- Tépjétek ki a nyelvét.

Az Aureolus című drámát rendszerint úgy adták elő a színházakban vagy amphitheatrumokban, hogy azok szétnyílhattak, és két különálló színpadot alkothattak. De a caesari kertben megrendezett látványosság után elvetették az eddigi szokást, mert most fontos volt, hogy minél nagyobb tömeg nézhesse végig a keresztre feszített rabszolga halálát, akit a drámában egy medve fal fel. A színházban a medve szerepét egy medvebőrbe öltözött színész játszotta, de most "valódi" előadást készítettek elő. Ez Tigellinus újabb ötlete volt. Caesar eleinte úgy döntött, hogy ő nem megy el, de kedvence rábeszélésére megváltoztatta elhatározását. Tigellinus megmagyarázta neki, hogy a kertben történtek után annál inkább mutatkoznia kell a nép között, s ugyanakkor kezeskedett róla, hogy a megfeszített rabszolga nem fogja szidalmazni, mint ahogy Crispus tette. A nép már kissé megcsömörlött a vérontástól, és bele is fáradt, most tehát kihirdették, hogy új tombolajegyeket és ajándékokat fognak szétosztani, és az előadást, amely este a fényesen kivilágított amphitheatrumban fog lejátszódni, lakoma követi.

Amint besötétedett, az épület valóban zsúfolásig meg is telt. Az augustianusok, Tigellinusszal az élükön, teljes számban megjelentek, nem is annyira a néznivaló kedvéért, mint inkább azért, hogy a legutóbb történtek után megmutassák Caesarnak hűségüket, s halljanak valamit Chilonról, akiről már egész Róma beszélt.

Suttogva beszélték egymás között, hogy Caesar, mikor a kertből hazatért, valósággal dührohamot kapott, s nem bírt elaludni, félelmek lepték meg, s furcsa látomásai voltak, amelyek hatása alatt másnap kijelentette, hogy hamarosan Achaiába utazik. Mások viszont cáfolták ezt, s azt állították, hogy ezek után még kérlelhetetlenebb lesz a keresztényekkel szemben. Akadtak azonban gyávák is, akik attól tartottak, hogy a vádaknak, amelyeket Chilon a tömegek füle hallatára vágott Caesar szemébe, igen keserves következményei lehetnek. Végül voltak olyanok is, akik csupa emberiességből kérték Tigellinust, hogy mondjon le a keresztények további üldözéséről.

- Íme, hova jutottatok - jegyezte meg Barcus Soranus. - A nép bosszúját akartátok kielégíteni, s elhitetni vele, hogy a büntetés a bűnösöket sújtja, de éppen az ellenkező hatást értétek el.

- Úgy van! - tódította Antistius Verus. - Most mindenki azt suttogja, hogy a keresztények ártatlanok. Ha ezt nevezitek ügyességnek, akkor Chilonnak igaza volt, amikor azt állította, hogy agyatok egy makk csészéjét sem töltené meg.

Tigellinus azonban feléjük fordulva visszavágott:

- Az emberek azt is suttogják, hogy a te Servilia leányod, Barcus Soranus, és a te feleséged, Antistius, elrejtették keresztény rabszolgáikat a caesari igazságszolgáltatás elől.

- Nem igaz! - kiáltotta Barcus nyugtalanul.

- Feleségemet a ti elvált asszonyaitok akarják elveszíteni, mert irigylik erényeit! -mondta Antistius Verus, nem kisebb nyugtalansággal.

Mások azonban Chilonról beszélgettek.

- Mi történt vele? - kérdezte Eprius Marcellus. - Ő maga adta őket Tigellinus kezébe, koldusból egyszerre gazdag úrrá lett, békésen élhette volna le életét, lehetett volna szép temetése és szép sírköve, de ő: nem! Inkább egyszerre elvesztett mindent és önmagát is! Valóban nem lehet másként, mint hogy megőrült.

- Nem őrült meg, hanem kereszténnyé lett - jegyezte meg Tigellinus.

- Az lehetetlen - szólalt meg Vitellius.

- No, nem megmondtam? - vetette közbe Vestinus. - A keresztényeket ám gyilkoljátok halomra, ha kedvetek tartja, de hallgassatok rám, az istenségük ellen ne hadakozzatok. Az nem tréfadolog!... Nézzétek, mi történik! Én ugyan nem gyújtottam fel Rómát, de ha Caesar megengedné, azonnal hekatombát áldoznék az ő istenségüknek. S mindenkinek ezt kellene tennie, mert ismétlem, az nem ismer tréfát! Emlékezzetek rá, hogy megmondtam!

- Én pedig mást mondtam - szólalt meg Petronius. - Tigellinus kinevetett, mikor azt mondtam, hogy védekeznek, nos, most még többet mondok: hódítanak!

- Hogyan? Hogyan? - kérdezték többen is egyszerre.

- Polluxra!... Mert ha Chilon sem tudott nekik ellenállni, akkor ki tud? Ha azt hiszitek, hogy minden látványosság után nem szaporodik meg a keresztények száma, akkor nem ismeritek Rómát, s inkább menjetek el üstkovácsoknak vagy borbélyoknak, mert akkor jobban fogjátok tudni, mit gondol a nép, és mi történik a városban.

- Diana szent peplumára! Szent igaz, amit mond! - kiáltotta Vestinus.

De Barcus Petroniushoz fordult:

- Hova akarsz kilyukadni?

- Azzal fejezem be, amivel ti elkezdtétek: elég volt a vérből!

Tigellinus gúnyos pillantást vetett felé:

- Ej! Még egy kicsit! - mondta.

- Ha a fejed felmondta a szolgálatot, ott a másik, a botod gombja! - vágott vissza Petronius.

A beszélgetést Caesar megjelenése szakította meg, aki Pythagoras társaságában elfoglalta helyét. Ezután mindjárt megkezdték az Aureolus előadását, amely nem keltett valami nagy figyelmet, mert mindenkinek Chilonon járt az esze. A vér és kínok látásához szokott nép is unatkozott, sziszegett, az udvarra nézve nem éppen hízelgő kijelentéseket tett, s követelte a medvejelenetet, mert csak arra volt kíváncsi. Ha nem tartotta volna a remény, hogy meglátja az elítélt aggastyánt, és nem ígértek volna ajándékokat, maga a látványosság ugyan nem tartotta volna együtt a tömeget.

De végre elérkezett a várva várt pillanat. A cirkuszi legények előbb egy fakeresztet hoztak, mely elég alacsony volt, hogy a medve, ha két hátsó lábára ágaskodik, elérje a vértanú mellét. Azután két ember bevezette vagy inkább bevonszolta Chilont, mert saját lábán nem bírt volna bejönni, hiszen lábszárcsontjait a harapófogókkal összeroncsolták. Lefektették, s olyan gyorsan szegezték a keresztre, hogy a kíváncsi augustianusok meg se nézhették jól, csak mikor a keresztet beállították az elkészített gödörbe, akkor fordult feléje minden szem. De e mezítelen aggastyánban alig ismerhette fel valaki a régi Chilont. A Tigellinus parancsára elszenvedett kínvallatás után arcában egy csepp vér sem maradt, csak fehér szakállán maradt egy vérnyom, mióta nyelvét kitépték. Bőre olyan áttetsző volt, hogy szinte csontjai is látszottak. Sokkal öregebbnek is, csaknem korhatagnak látszott. De míg régebben szeme nyugtalan, gonosz pillantásokat lövellt, s éber arca állandóan rémületet és bizonytalanságot fejezett ki, most ez az arc fájdalmas volt ugyan, de olyan szelíd és derűs, mint az alvóké vagy a halottaké. Talán a keresztre feszített latorra gondolt, akinek Krisztus megbocsátott, s ez töltötte el bizalommal, vagy talán lelkében azt mondta az irgalmas Istennek: "Uram, martam, miként a mérges féreg, de egész életemben nyomorult voltam, éheztem, az emberek megtapodtak, vertek és kínoztak. Szegény voltam és nagyon boldogtalan, Uram, s íme, most még kínpadra húztak, és keresztre feszítettek, de Te, aki irgalmas vagy, nem taszítasz el engem halálom órájában!" S nyilván békesség költözött töredelmes szívébe. Senki sem nevetett, mert a megfeszítettben volt valami olyan csendesség, olyan öregnek, védtelennek, gyengének látszott, s a maga alázatosságában olyan buzgón esdekelt irgalomért, hogy önkéntelenül is mindenki feltette magának a kérdést: hogyan lehet megkínozni, keresztre feszíteni egy embert, aki már amúgy is haldoklik. A tömeg hallgatott. Az augustianusok között Vestinus, jobbra-balra hajolva, ijedten suttogta: "Nézzétek, hogyan halnak meg ezek!" Mások a medvét várták, s lelkükben azt kívánták, hogy érne már véget ez a látványosság.

Végre a medve fejét mélyen lógatva s jobbra-balra himbálózva becammogott az arénába, sandán körülnézett, mintha valamin gondolkoznék, vagy valamit keresne. Végül megpillantva a keresztet és rajta a mezítelen testet, közelebb ment, fel is ágaskodott, de csakhamar ismét visszahuppant mellső mancsaira, s a kereszt tövében letelepedve csendesen mormogott, mintha az ő állati szívében is felébredt volna a szánalom ez iránt az emberi roncs iránt.

A cirkuszi szolgahad kurjongatva biztatta, de a nép hallgatott. Eközben Chilon lassan felemelte fejét, s egy ideig a nézőtéren jártatta tekintetét. Szeme végül megpihent valahol az amphitheatrum ülőhelyeinek legfelső során, melle erősebben kezdett hullámzani, s ekkor olyasvalami történt, ami csodálatba és ámulatba ejtette a nézőket. Arca mosolyra derült, homlokát mintha sugarak övezték volna, halála előtt szeme feltekintett, s egy pillanat múlva a szemhéjai alatt meggyülemlő könny két könnycsepp alakjában gördült végig arcán.

Meghalt.

S ekkor odafönt, a velarium alatt, egy érces férfihang zendült:

- Békesség a vértanúknak!

Az amphitheatrumban mély csend uralkodott.

A caesari kertekben rendezett látványosság után a börtönök majdnem kiürültek. Igaz, hogy közben tovább üldözték és börtönbe vetették azokat, akikről gyanították, hogy a keleti babonaság hívői, de az embervadászatok egyre csekélyebb eredménnyel jártak, s csak éppen annyi áldozatot tudtak felhajtani, amennyivel a következő látványosságokat elláthatták, de már a játékok is végük felé jártak. A nép betelt a vér látásával, sőt bele is fáradt, s egyre nagyobb nyugtalansággal töltötte el az áldozatok eddig sohasem tapasztalt viselkedése. A babonás Vestinus aggodalmai átterjedtek ezer meg ezer lélekre. A tömeg körében egyre különösebb dolgokat beszéltek a keresztény istenség bosszúszomjáról. A börtönben kitört tífuszjárvány elterjedt a városban is, s még növelte az általános rettegést. Látták a gyakori temetéseket, s mind azt hajtogatták, hogy újabb piaculumokkal kell kiengesztelni az ismeretlen istent. A templomokban áldozatokat mutattak be Iuppiternek és Libitinának. Végül is Tigellinus és csatlósai minden erőlködése ellenére egyre általánosabb lett a vélemény, hogy Rómát a Caesar parancsára gyújtották fel, s a keresztények ártatlanul szenvednek.

De Nero és Tigellinus éppen ezért nem hagyták abba a keresztények üldözését. Hogy a népet lecsillapítsák, új rendelettel szabályozták a gabona-, bor-, és olajosztást; külön előírások könnyítették meg a házak újjáépítését, s számos kedvezményt nyújtottak a háztulajdonosoknak; más rendelkezések az utcák szélességét szabályozták, meg hogy a tűzvész elkerülése végett milyen anyagból kell a házakat építeni. Caesar maga is részt vett a senatus ülésein, s együtt tanácskozott az "atyákkal" a város és a nép jólétén, de a kegyelemnek még csak árnyéka sem esett az elítéltekre. A világ ura mindenekelőtt arról akarta meggyőzni a népet, hogy ilyen könyörtelen büntetések csakis bűnösöket sújthatnak. A senatusban szintén egyetlen szó sem hangzott el a keresztények védelmében, mert senki sem akart ujjat húzni Caesarral, s ezenfelül az előrelátóbb emberek azt állították, hogy az új hittel szemben nem állhatnának meg a római birodalom fundamentumai.

Csak a halottakat és a haldoklókat adták vissza a családjuknak, mert a római jog nem állt bosszút a holtakon. Vinicius számára némi megkönnyebbülést jelentett az a tudat, hogy ha Lygia meghal, családi sírboltjában temeti el, s ő is mellette fog nyugodni. Most már cseppet sem reménykedett abban, hogy Lygiát megmentheti a haláltól, félig ő maga is elszakadt már az élettől, s teljesen elmerült Krisztusban, úgyhogy már nem is ábrándozott arról, hogy Lygiával másképpen is egyesülhet, mint az örökkévalóságban. Hite szinte mérhetetlenül elmélyült, s ilyen hit mellett az örök élet hasonlíthatatlanul valószínűbb és kézzelfoghatóbb volt az ideigvaló életnél, amelyben mostanáig élt. Szíve mélységes rajongással telt meg. Már életében szinte teljesen átszellemült, s mivel a maga számára a teljes felszabadulás után áhítozott, ugyanezt kívánta a másik szeretett léleknek is. Úgy képzelte, hogy ő és Lygia majd kézen fogva mennek fel az égbe, ahol Krisztus megáldja őket, s megengedi, hogy ott lakjanak az örök világosságban, amely békés és végtelen, akár a hajnalpír. Csak azért könyörgött Krisztushoz, hogy kímélje meg Lygiát az aréna kínjaitól, s engedje meg, hogy a börtönben szenderüljön el békésen, mert abban egészen bizonyos volt, hogy Lygiával együtt ő is meghal. Úgy vélte, ha ez a tengernyi vér kifolyt, még csak remélnie sem szabad, hogy egyedül Lygia menekül meg. Pétertől és Páltól is hallotta, hogy nekik is vértanúhalált kell halniuk. Látta Chilont a keresztfán, s ez meggyőzte arról, hogy a vértanúhalál is lehet édes, most hát azt kívánta, jönne már el mindkettőjük számára, mint szomorú, nehéz sorsuk várva várt jobbra fordulása.

Időnként már előre érezte a síron túli élet ízét. A lelkük fölött lebegő szomorúság mindinkább elvesztette régi égető keserűségét, s fokozatosan átalakult az Isten akaratában való földöntúli, békés megnyugvássá. Vinicius régebben nagy erőfeszítéssel úszott az ár ellen, harcolt és gyötrődött, most pedig rábízta magát, s hitte, hogy az az örök csend felé viszi. Érezte, hogy Lygia is készül a halálra, mint ő, s hogy hiába választják el őket egymástól a börtön falai, ők már együtt mennek, s úgy mosolygott erre a gondolatra, mint a boldogságára.

S valóban, olyan egy akarattal mentek egymás mellett, mintha naponta órák hosszat megosztották volna egymással gondolataikat. Lygiának szintén nem volt már más vágya, sem reménye, mint a síron túli élet. A halált nemcsak megváltásnak tekintette, mely megszabadítja a börtön falai, Caesar és Tigellinus karmai közül, hanem Viniciusszal való egyesülése pillanatának is. E rendíthetetlen biztonsággal szemben minden egyéb elvesztette jelentőségét. A halál után még földi boldogság is kezdődött számára, tehát úgy várta azt, mint a menyasszony a menyegző percét.

S a hitnek az a rohanó árja, amely az első hívők ezreit szakította el az élettől, s vitte a síron túl, Ursust is magával ragadta. Ő is sokáig nem akart beletörődni szívében Lygia halálába, de mikor a börtön falain naponta átszivárogtak a hírek, hogy mi történik az amphitheatrumokban és a kertben, mikor a halál mintha az összes keresztények közös és elkerülhetetlen sorsává, de egyszersmind kincsévé, sőt nagyobb kincsévé is vált volna, hogysem a halandó ember fel tudta volna érni, már nem merte kérni Krisztust, hogy Lygiát fossza meg ettől a boldogságtól, vagy hosszú évekre halassza el azt számára. A maga barbár paraszti lelkében úgy gondolkozott, hogy a lygius király leányának több jár, és többet is kap ama mennyei gyönyörökből, mint az egész paraszti tömeg együttvéve, amelyhez ő maga is tartozott, és hogy az örök dicsőségben Lygia közelebb ül majd a Bárányhoz, mint mások. Hallotta ugyan, hogy Isten előtt minden ember egyforma, lelke mélyén mégis ott kísértett a meggyőződés, hogy a vezér, mégpedig az összes lygiusok vezérének leánya mégsem egyenlő akármelyik jöttment rabszolgaleánnyal. Azt is remélte, Krisztus megengedi neki, hogy tovább szolgálja Lygiát. A maga számára csak egyetlen kívánsága volt, hogy ő is a keresztfán halhasson meg, mint a Bárány. De ez olyan hihetetlen boldogság lett volna, hogy noha hallott arról, hogy Rómában a legsötétebb gonosztevők közül is sokat megfeszítenek, szinte imádkozni sem mert az ilyen halálért. Úgy vélte, bizonyára vadállatok agyarától kell elvesznie, s ez volt legfőbb belső gondja. Gyermekkora óta a végtelen rengetegben, örökös vadászatok közepette nevelkedett, s emberfölötti ereje révén még férfivá serdülése előtt nagy hírt-nevet szerzett magának a lygiusok között. Annyira kedvelt foglalkozása volt a vadászat, hogy később, mikor Rómába kerülvén le kellett mondania róla, eljárt a vivariumokba és amphitheatrumokba, hogy legalább láthassa az ismerős és ismeretlen vadállatokat. Látásuk felkeltette harci kedvét, s ölni szeretett volna, most tehát attól félt lelkében, hogyha az amphitheatrumban találkozik velük, olyan gondolatai támadnak, amelyek nemigen lesznek méltók keresztény emberhez, akinek kegyesen és türelmesen kell meghalnia. De ebben is Krisztusnak ajánlotta magát, mert vigasztalására voltak más, szelídebb gondolatai. Hallotta ugyanis, hogy a Bárány hadat üzent a pokoli hatalmaknak és gonosz lelkeknek, s ezek közé számítottak a keresztények minden pogány istenséget, azt gondolta hát, hogy ebben a harcban jó hasznát veszi majd neki a Bárány, mert jobb szolgálatokat tehet neki, mint mások, az sem fért ugyanis a fejébe, hogy az ő lelke ne legyen erősebb, mint más vértanúké. Egyébként pedig naphosszat imádkozott, szolgált a raboknak, segített a felügyelőknek, és vigasztalta királykisasszonyát, aki néha azon sajnálkozott, hogy rövid életében nem tudott annyi jót cselekedni, mint ama híres Thabita, akiről annak idején Péter apostol beszélt neki. Végül a fegyőrök is megszerették Ursust a nagy szelídségéért, bár még a börtönben is félelemmel töltötte el őket rendkívüli ereje, amelynek sem kötél, sem vasrács nem állhatott ellen. Gyakran ámulatba ejtette őket derűs kedélye, s igyekeztek kipuhatolni ennek forrását, mire Ursus olyan rendíthetetlen bizonyossággal beszélte el nekik, milyen élet vár rá halála után, hogy a fegyőrök ámulva hallgatták, s most először érezték, hogy ide a föld alá, ahova a napsugár sem szűrődhet be, a boldogság mégis behatol. S mikor megpróbálta rábeszélni őket, hogy higgyenek a Bárányban, egyik-másiknak átvillant az agyán, hogy szolgálata rabszolgaszolgálat, élete nyomorúságos élet, s némelyikük eltűnődött balsorsa fölött, melynek majd csak a halál vet véget.

De a halál újabb félelemmel töltötte el őket, és semmi jót sem vártak tőle, míg ez a lygius óriás és az a leány, aki olyan, mint a börtön szalmájára dobott virág, örvendezve mentek feléje, mintha a boldogság kapujához közelednének.

Egy este Scaevinus szenátor látogatta meg Petroniust, s hosszasan elbeszélgetett vele Caesarról meg a nehéz időkről, melyekben mindketten élnek. S olyan nyíltan beszélt, hogy Petronius, noha jó barátságban volt vele, kezdett óvatos lenni. Panaszkodott, hogy a világ eszeveszettül és rossz irányban vágtat, s ennek józan megfontolás szerint valami óriási, még Róma égésénél is nagyobb csapással kell végződnie. Elmondta, hogy még az augustianusok is kedvüket vesztették, és Fennius Rufus, a praetorianusok másodpraefectusa már milyen nehezen viseli Tigellinus undorító uralmát, és hogy Seneca egész nemzetségét a végsőkig elkeseríti Caesarnak az agg mesterrel és Lucanusszal szemben tanúsított viselkedése. Végül megemlítette, hogy a nép, sőt a praetorianusok is elégedetlenkednek, s Fennius Rufus már meg is nyerte magának nagy többségüket.

- Miért mondod ezeket? - kérdezte Petronius.

- Aggódom Caesar miatt - felelte Scaevinus. - Van egy távoli rokonom a praetorianusok között, azt is Scaevinusnak hívják, s tőle tudom, hogy mi történik a táborban... Ott is növekszik a kedvetlenség... Látod, Caligula is őrült volt, s ugye, mi lett belőle! Az, hogy akadt egy Cassius Chaerea... Borzalmas cselekedet volt az, s bizonnyal nem akad közöttünk, aki magasztalná, de Chaerea mégis megszabadította a világot egy szörnyetegtől.

- Vagyis azt mondod - vetette közbe Petronius: - "Én ugyan nem dicsérem Chaerea cselekedetét, de mégiscsak nagyszerű ember volt, s bár adnának nekünk az istenek minél többet ebből a fajtából."

Scaevinus változtatott a beszéd fonalán, s váratlanul Pisót kezdte magasztalni. Dicsérte nemzetségét, nemes lelkét, feleségéhez való ragaszkodását, végül eszét, nyugalmát és azt a különös tehetségét, hogy meg tudta magának nyerni az embereket.

- Caesarnak nincs gyermeke - mondta -, s mindenki Pisóban látja utódját. Kétségtelen, hogy mindenki szívvel-lélekkel segítené is őt a hatalom átvételében. Fennius Rufus is szereti, az Annaeus család pedig odaadó híve. Plautius Lateranus és Tullius Senecio tűzbe menne érte, valamint Natalis és Subrius Flavius, Sulpicius Asper, Afrus Quinctianus, sőt Vestinus is.

- Ez utóbbiból ugyan nem sok haszna lenne - jegyezte meg Petronius. - Vestinus a saját árnyékától is fél.

- Ő az álmoktól és a szellemektől fél - felelte Scaevinus - de derék ember, s helyes, hogy consullá akarják kinevezni. S hogy lelkében nem ért egyet a keresztények üldözésével, azt nem veheted tőle rossz néven, hiszen neked is fontos, hogy vége legyen már ennek az őrületnek.

- Nem nekem, hanem Viniciusnak - javította ki Petronius. - Vinicius miatt szeretnék megmenteni egy leányt, de nem tehetem, mert kiestem a Rőtszakállú kegyeiből.

- Hogyan? Nem vetted észre, hogy Caesar ismét közeledik hozzád, beszélget is veled? S meg is mondom, miért. Ismét Achaiába készül, ahol saját szerzeményű görög dalokat akar énekelni. Szinte lángol ezért az utazásért, de ugyanakkor remegve fél is a görögök gúnyos hangulatától. Úgy képzeli, hogy most arathatja legnagyobb diadalát, de most érheti a legcsúfosabb bukás is. Jó tanácsra van szüksége, s tudja, hogy jobbat senkitől sem kaphat, mint tőled. Ez az oka annak, hogy ismét kegyeibe fogad.

- Lucanus helyettesíthetne.

- A Rőtszakállú gyűlöli őt, s lelke mélyén máris halálra ítélte, csak ürügyet keres, mert neki mindig fontos a látszat. Lucanus érzi, hogy sietnie kell.

- Castorra! - kiáltott fel Petronius. - Az meglehet. De tudnék még egy módot, hogy gyorsan visszafogadjon kegyeibe.

- Mi az?

- Elmondani neki mindazt, amit az imént mondtál.

- Én nem mondtam semmit! - kiáltotta Scaevinus nyugtalanul.

Petronius azonban a vállára tette kezét:

- Őrültnek nevezted Caesart, Pisóban látod az utódját, és azt mondtad: "Lucanus érzi, hogy sietnie kell." Ugyan mivel akartok sietni, carissime?

Scaevinus elsápadt, s egy darabig farkasszemet néztek egymással.

- Te nem mondod el!

- Cypris csípőire! Milyen jól ismersz! Nem! Nem mondom el. Semmit sem hallottam, de nem is akarok hallani. Érted? Az élet sokkal rövidebb, semhogy érdemes volna valamire vállalkozni. Csak arra kérlek, még ma látogasd meg Tigellinust is, s vele is beszélgess el olyan sokáig, mint velem, amiről éppen akarsz.

- Miért?

- Azért, hogy ha Tigellinus egyszer a szemembe vágná: "Scaevinus nálad járt!", visszavághassam neki: "Ugyanaznap nálad is járt."

Scaevinus, ezt hallván, eltörte a kezében tartott elefántcsont pálcát, s így szólt:

- Minden gonosz igézet szálljon e pálcára. Még ma elmegyek Tigellinushoz, aztán Nervához a lakomára. Remélem, te is ott leszel. Mindenesetre viszontlátásra holnapután az amphitheatrumban, ahol az utolsó keresztények lépnek fel!... A viszontlátásra!

- Holnapután! - ismételte meg Petronius, mikor egyedül maradt - Tehát nincs veszteni való idő. A Rőtszakállúnak valóban szüksége van rám Achaiában, tehát talán mégis számolni fog velem.

S elhatározta, hogy megkísérli az utolsó lehetőséget.

Nerva lakomáján Caesar valóban azt kívánta, hogy Petronius vele szemközt foglaljon helyet, mert beszélgetni akart vele Achaiáról, meg arról, hogy mely városokban léphet fel a legnagyobb siker reményével. A legfontosabbak voltak neki az athéniak, de félt tőlük. Az augustianusok nagy figyelemmel hallgatták a beszélgetést, hogy Petronius elkapkodott véleményét később a magukéi gyanánt nyilváníthassák.

- Úgy érzem, eddig nem is éltem - mondta Nero -, csak majd Görögországban fogok megszületni.

- Megszületsz az új hírnév és halhatatlanság számára - jelentette ki Petronius.

- Bízom benne, hogy így lesz, s Apolló nem lesz irigy. Ha diadallal térek meg, olyan hekatombát áldozok neki, amilyent még egy isten sem kapott.

Scaevinus Horatius egyik versét idézte:

- A hajó már Neapolisban vár - folytatta Caesar. - Szeretnék akár holnap indulni.

Erre Petronius felkelt, s egyenesen Nero szemébe nézve szólt:

- Megengeded, isteni Caesar, hogy előbb lakodalmi vacsorát adjak, s arra elsőnek téged hívjalak meg?

- Lakodalmi vacsorát? Milyent? - kérdezte Nero.

- Viniciusét meg a lygius királylányét, aki a te túszod. Igaz, hogy pillanatnyilag börtönben van, de először is mint túsz nem vethető fogságba, másodszor pedig magad engedted meg Viniciusnak, hogy őt feleségül vegye, mivel pedig a te határozataid, akár a Zeuséi, visszavonhatatlanok, te szabadon bocsáttatod őt, én pedig visszaadom szerelmesének.

A Petronius szavaiból felcsendülő nyugalom, a patrícius hidegvére és önbizalma kizökkentette Nerót a kerékvágásból, mint ahogy mindig megzavarodott, valahányszor így beszéltek hozzá.

- Tudom - mondta -, gondoltam is rá, meg arra az óriásra is, aki Krotont agyonszorította.

- Akkor hát mind a ketten megmenekülnek - felelte Petronius nyugodtan.

De Tigellinus ura segítségére sietett:

- Ő Caesar akaratából van a börtönben, s íme, magad mondtad, hogy Caesar parancsa visszavonhatatlan.

A jelenlevők mindnyájan ismerték Vinicius és Lygia történetét, nagyon jól tudták, miről van szó; elhallgattak tehát, s kíváncsian várták, hogyan végződik a beszélgetés.

- Ő a te tévedésed folytán, Caesar akarata ellenére van fogságban, mert nem ismered a népjogot! - vágott vissza Petronius nyomatékkal. - Naiv ember vagy, Tigellinus, azt azonban nyilván te sem akarod állítani, hogy Lygia gyújtotta fel Rómát, de ha állítanád is, Caesar nem hinné el.

Nero közben lecsillapodott, s összehunyorított, rövidlátó szeméből hihetetlen rosszindulat tükröződött.

- Petroniusnak igaza van - mondta kisvártatva.

Tigellinus csodálkozva nézett rá.

- Petroniusnak igaza van - ismételte meg Nero. - Holnap megnyílik előtte a börtön ajtaja, a lakodalmi ebédről meg majd beszélünk holnapután az amphitheatrumban.

"Megint vesztettem" - gondolta Petronius.

S hazatérve már nem volt kétsége Lygia sorsa felől. Másnap egy megbízható szabadosát azzal az utasítással küldte az amphitheatrumba, állapodjék meg a spolarium vezetőjével, hogy adja ki Lygia holttestét, mert azt át akarja adni Viniciusnak.

Nero idejében jöttek divatba az esti előadások, melyeket régebben csak ritkán, kivételes alkalmakkor rendeztek a cirkuszokban és az amphitheatrumokban. Az augustianusok szerették ezeket, mert utánuk gyakran reggelig tartó lakomák és korhelykedések következtek. Noha a nép torkig volt már a vérontással, mégis, mikor híre terjedt, hogy a cirkuszi játékok vége közeledik, s az utolsó keresztények az esti látványosság során véreznek el, megszámlálhatatlan tömegek tódultak az amphitheatrumba. Az augustianusok egytől egyig mind megjelentek, hiszen sejtették, hogy nem közönséges előadásról van szó, hanem Caesar elhatározta, hogy különleges tragédiát rendez magának Vinicius fájdalmából. Tigellinus titokban tartotta, hogy milyen kínhalált szántak az ifjú tribunus menyasszonyának, de ez még csak szította az általános kíváncsiságot. Akik valamikor látták Lygiát Plautiuséknál, csodákat meséltek szépségéről. Másokat mindenekelőtt az a kérdés izgatott, hogy valóban látják-e ma Lygiát az arénán, mert a Nerva lakomáján lefolyt beszélgetés fültanúi közül egyesek kétféleképpen értelmezték Caesar szavait. Némelyek úgy vélték, hogy Nero visszaadja vagy máris visszaadta a leányt Viniciusnak; eszükbe jutott, hogy Lygia túsz, tehát joga van olyan istent tisztelni, amilyent akar, s a népjog is tiltja a túsz megbüntetését.

Minden nézőn úrrá lett a bizonytalanság, a várakozás és kíváncsiság. Caesar a szokottnál korábban érkezett, s megjelenésekor tüstént megindult a suttogás, hogy bizonyára valami rendkívüli dolog fog történni, mert Tigellinusszal és Vatiniusszal együtt Cassius, a rendkívüli erejű, óriás centurio is Nero társaságában volt, pedig őt Caesar csak akkor szokta magával vinni, ha védelmezőre volt szüksége, például ha kedve kerekedett némi éjszakai kalandra a Suburrán, ahol kedvenc szórakozása volt a sagatio, ami abból állt, hogy az útközben elfogdosott leányokat katonaköpönyegen feldobálták a magasba. Az is feltűnt, hogy az amphitheatrumban is bizonyos óvintézkedések történtek. A praetorianus őrséget megerősítették, s parancsnokuk most nem a centurio, hanem Subrius Flavius tribunus volt, akiről mindenki tudta, hogy vakon ragaszkodik Neróhoz. Mindezekből kitűnt, hogy Caesar minden eshetőségre biztosítani akarja magát Vinicius kétségbeesett dührohama ellen, s ez még jobban felajzotta a kíváncsiságot.

Minden tekintet feszült figyelemmel szegeződött arrafelé, ahol a szerencsétlen szerelmes ült. Vinicius sápadt volt, homlokát verítékcseppek borították, ő sem tudott semmi biztosat, akárcsak a többiek, de a lelke mélyéig nyugtalan volt. Petronius maga sem tudta pontosan, mi készül, nem szólt hát neki semmit, csak mikor Nervától hazatért, kérdezte meg, hogy elkészült-e mindenre, és ott lesz-e az előadáson. Vinicius mindkét kérdésre igennel felelt, de azért végigborsódzott a háta, mert feltételezte, hogy Petronius nem ok nélkül kérdi ezeket. Ő maga egy idő óta már csak félig élt, maga is belemerült a halál gondolatába, s Lygia számára is elfogadta a halált, hiszen mindkettőjük számára az jelentette a felszabadulást és a menyegzőt egyaránt, de most rádöbbent, hogy más dolog messziről látni a végső pillanatot mint csendes elalvást, s megint más elmenni, hogy végignézze az életénél is kedvesebb lélek kínszenvedését. Minden eddig elszenvedett fájdalma újra felsajgott lelkében. Elaltatott kétségbeesése ismét felsikoltott, s elfogta a régi vágy, hogy Lygiát bármily áron megmentse. Reggel óta igyekezett bejutni a cuniculumokba, hogy megállapítsa, vajon Lygia ott van-e, de praetorianusok őriztek minden bejáratot, s oly szigorú parancsuk volt, hogy még az ismerős katonák szívét sem lehetett meglágyítani sem kéréssel, sem arannyal. Vinicius úgy érezte, a bizonytalanság megöli, még mielőtt az előadást látná. Valahol a szíve mélyén még ott pislogott a remény, hogy Lygia talán nincs is az amphitheatrumban, s ő feleslegesen aggódik miatta. Néha minden erejéből ebbe a reménybe kapaszkodott. Elgondolta magában, hogy a Krisztus magához vehette volna őt a börtönből, de azt nem tűrheti, hogy a cirkuszban vessék kínhalálra. Azelőtt már minden tekintetben belenyugodott Krisztus akaratába, most azonban, hogy a cuniculumok ajtajától elutasítva visszatért az amphitheatrumba, s a reá szegeződő kíváncsi tekintetekből megértette, hogy a legborzalmasabb sejtés is valóra válhat, lelke mélyén szinte fenyegetésszerű szenvedéllyel kezdett Krisztushoz könyörögni, hogy mentse meg őt. "Te megteheted!" - ismételgette, görcsösen ökölbe szorítva kezét. "Te megteheted!" Ezelőtt nem is sejtette, hogy ez a pillanat ilyen borzalmas lesz, ha valósággá válik. Most, anélkül hogy tudta volna, mi történik vele, az volt az érzése, hogy ha meglátja Lygia kínszenvedését, minden szeretete gyűlöletté, minden hite kétségbeeséssé válik. S már meg is rémült ettől az érzéstől, mert félt megsérteni Krisztust, akitől irgalmat kért, és csodát várt. Már nem Lygia életéért könyörgött, már csak azt kívánta, hogy haljon meg, mielőtt kihurcolnák az arénára. S a fájdalom mérhetetlen mélységeiből ismételgette lelkében: "Legalább ezt ne tagadd meg tőlem, s én még jobban foglak szeretni, mint eddig." Végül gondolatai úgy száguldoztak, mint a vihartól űzött hullámok. Felébredt benne a vérszomj és a bosszúvágy. Őrült vágya támadt, hogy Caesarra vesse magát, s itt a nézők szeme láttára megfojtsa, de ugyanakkor érezte, hogy ez a vágy sérti Krisztust, s parancsolatainak megszegését jelenti. Időnként átvillant még agyán a remény, hogy egy könyörületes, mindenható kéz még jóra fordíthat mindent, amitől lelke úgy reszket, de minden felvillanás nyomban el is enyészett a végtelen keserűségben, hogy Ő, aki egyetlen szavával lerombolhatná ezt a cirkuszt, és megmenthetné Lygiát, íme, elhagyta őt, bár Lygia bízott benne, és tiszta szíve minden erejével szerette. S gondolatai tovább szövődtek, hogy Lygia most ott fekszik a sötét cuniculumban betegen, védtelenül, elhagyatva, az elállatiasodott, durva fegyőrök kénye-kedvének kiszolgáltatva, talán már az utolsókat lélegzi, neki pedig itt kell várnia tanácstalanul ebben a borzalmas amphitheatrumban, s nem tudja, milyen kínokat szánnak Lygiának, és mit pillant meg a következő percben. Végül is, miként a mélységbe zuhanó ember mindenbe belekapaszkodik, ami a szakadék partján nő, ő is két kézzel ragadta meg a gondolatot, hogy Lygiát csakis hittel mentheti meg. Hiszen már csak ez az egyetlen útja maradt. Hiszen Péter azt mondta, hogy hittel a földet is ki lehet mozdítani alapjából!

Magába szállt tehát, elnyomta kétségeit, egész lényét bezárta ebbe az egyetlen szóba: "Hiszek!" És várta a csodát.

De miként a túlfeszített húrnak el kell pattannia, őt is letörte ez az erőfeszítés. Arca halottsápadt lett, s teste megmerevedett. Ekkor arra gondolt, hogy könyörgését meghallgatták, mert íme, meghal. Úgy érezte, hogy Lygia is biztosan meghalt, s Krisztus így veszi őket magához. Az aréna, a nézők megszámlálhatatlan sokaságának fehér tógái, az ezer meg ezer lámpa és fáklya fénye, mind egyszerre eltűnt a szeme elől.

Ez az erőtlenség azonban nem tartott sokáig. Hamarosan felébredt, jobban mondva felébresztette a türelmetlen nép topogása.

- Beteg vagy - mondta Petronius -, vitesd haza magad!

S ügyet sem vetve rá, mit szól majd ehhez Caesar, felállt, hogy Viniciust karon fogja, s vele együtt távozzék. Szíve megtelt részvéttel, de kibírhatatlan bosszúsággal is, hogy Caesar smaragdján át Viniciust figyeli, s nagy kedvteléssel tanulmányozza fájdalmát, talán hogy majd hangulatos verset írjon róla, s kivívja vele a közönség tapsát.

Vinicius megrázta fejét. Itt az amphitheatrumban meghalhatott, de kimenni nem bírt volna. Hiszen bármely percben megkezdődhetett az előadás.

S valóban, ebben a pillanatban a város praefectusa a földre dobta vörös kendőjét, s e jelre Caesar emelvényével szemben megcsikordult a kapu, s a sötét nyílásból Ursus lépett ki a fényesen megvilágított arénára.

Az óriás hunyorgott, nyilván bántotta szemét az aréna fénye, aztán a közepére ment s szétnézett, mintha azt keresné, mivel kell megbirkóznia. Minden augustianus, sőt a nézők túlnyomó része is tudta, hogy ez az, aki Krotont agyonszorította, láttára tehát minden padsor felmorajlott. Rómában volt elég gladiátor, akinek termete jóval meghaladta a közönséges emberek méretét, de ilyen óriást még sosem láttak a quirisek. Az emelvényen a Caesar mögött álló Cassius hozzá képest törékeny emberkének látszott. A senatorok, a Vesta-szüzek, Caesar, az augustianusok és a nép a hozzáértő cirkuszlátogatók elragadtatásával szemlélték fatörzsnyi lábszárait, két egymás mellé illesztett pajzshoz hasonló domború mellét és herculesi karjait. A moraj percről percre erősödött. E tömeg nem ismert nagyobb élvezetet, mint az ilyen izmok játékában gyönyörködni, mikor azok a küzdelem hevében megfeszülnek. A moraj kiáltásokban csapott fel, s lázas kérdések röpködtek: hol az a nép, amely ilyen óriásokat terem. Ursus pedig ott állt az amphitheatrum közepén mezítelenül, inkább egy kőkolosszushoz hasonlított, mint emberhez, barna arca elmélyült, de egyúttal szomorú is volt, s az üres aréna láttára gyermeki kék szemét álmélkodva emelte hol a nézőkre, hol Caesarra, hol a cuniculumok rácsára, ahonnan hóhérjait várta.

Mikor az arénára lépett, szívét még egyszer utoljára megdobogtatta a remény, hogy hátha mégis a kereszthalál vár rá, de mikor nem látta sem a keresztet, sem az előkészített gödröt, elgondolta, hogy bizonyára nem méltó ekkora kegyre, s más halállal, valószínűleg vadállatok agyaraitól kell elpusztulnia. Védtelen volt, s eltökélte, úgy hal meg, ahogyan a Bárány követőihez illik: nyugodtan és türelmesen. Közben még imádkozni akart a Megváltóhoz, letérdelt hát az arénán, kezét összetette, s tekintetét a cirkusz felső nyílásán át beragyogó csillagokra emelte.

Ez a magatartás nem tetszett a tömegnek. Megelégelték már azokat a keresztényeket, akik úgy mentek a halálba, mint a birkák. Tudták, hogyha ez az óriás nem fog védekezni, a látványosság füstbe megy. Itt-ott pisszegés hallatszott. Némelyek a mastigophorusoknak kiabáltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy korbáccsal biztassák a harcolni nem akarókat. De csakhamar csend lett, mert senki sem tudta, mi vár az óriásra, s hogy nem kíván-e majd küzdeni, ha szemtől szembe kerül a halállal.

Nem is kellett sokáig várni. Egyszerre megharsant a réztrombiták fülsiketítő hangja, erre kinyílt a caesari emelvénnyel szemben levő rács, s a bestiariusok kurjongatásai közepette az arénába rontott egy szörnyű germán bölény, fején egy mezítelen női testtel.

- Lygia! Lygia! - kiáltotta Vinicius.

Azzal a haját két halántékán megmarkolva összegörnyedt, mint aki a kés pengéjét vagy a lándzsa hegyét érzi testébe hatolni, s horkoló, állati hangon hörögte:

- Hiszek! Hiszek!...: Krisztusom! Tégy csodát!

Azt sem érezte, hogy Petronius e pillanatban fejére borította tógáját. Azt hitte, a halál vagy a fájdalom vette el szeme világát Nem nézett, nem látott. Rettenetes űrt érzett maga körül. Fejében egyetlen gondolat sem maradt, csak a szája ismételgette szinte tébolyultan:

- Hiszek! Hiszek! Hiszek!...

Az amphitheatrum egyszerre elnémult. Az augustianusok egy emberként ugrottak fel helyükről, mert az arénán valami rendkívüli dolog történt. A halálra szánt, alázatos lygius, amint megpillantotta királykisasszonyát a vadállat szarvain, úgy ugrott fel, mintha tűz égette volna meg, s előrehajolva rézsút rohant a vadállatnak.

Valamennyi torokból az ámulat rövid kiáltása tört elő, s azután néma csend lett. Közben a lygius egy szempillantás alatt elérte a nekivadult bikát, s megragadta a szarvát.

- Nézd! - kiáltotta Petronius, letépve a tógát Vinicius fejéről.

Az ifjú felemelkedett, hátravetette halotthalvány arcát, s tétova, üveges szemmel meredt az arénára.

Minden mellben elhalt a lélegzet. Az amphitheatrumban a légy szárnya is hallatszott. Az emberek nem akartak hinni tulajdon szemüknek. Mióta Róma Róma, ilyent még sosem láttak.

A lygius szarvánál fogva tartotta a vadállatot. Lába bokán felül fúródott a homokba, háta meghajlott, mint a megfeszített íj, feje eltűnt vállai között, karján az izmok úgy kidagadtak, hogy a bőrt majd kirepesztették, de a bikát megfékezte. Ember is, állat is mozdulatlanságba dermedt, a nézők azt hihették, Hercules vagy Theseus hőstetteit ábrázoló képet vagy kőbe vésett szoborcsoportot látnak. De ebből a látszólagos nyugalomból kiérzett az egymással küzdő két erő rettenetes feszültsége. A bölény lábai szintén a homokba fúródtak, és sötét, bozontos teste úgy összehúzódott, hogy olyan volt, mint egy óriási golyó. Melyik merül ki hamarabb, melyik esik össze előbb, ez volt most a kérdés, mely a viadalokban gyönyörködni tudó nézők szemében e pillanatban fontosabb volt, mint saját sorsuk, mint egész Róma, minden világuralmával együtt. Ez a lygius most félisten volt számukra, méltó a tiszteletadásra, és arra, hogy szobrai legyenek. Még Caesar is felállt helyéről. Ő és Tigellinus hallottak Ursus rendkívüli erejéről, szándékosan rendezték hát ezt a látványosságot, s gúnyosan jegyezték meg egymás között: "Győzze hát le a Krotonölő a bölényt, amelyet mi választunk ki számára." Most azonban ámulva nézték az elébük táruló képet, mintha nem hinnék, hogy az valóság. Az amphitheatrumban voltak, akik felkapták a kezüket, s ilyen helyzetben maradtak. Másoknak verejték lepte be a homlokát, mintha ők küzdöttek volna a bölénnyel. A cirkuszban nem hallatszott más nesz, mint a lámpák sercegése és a fáklyákról aláhulló apró széndarabok zizegése. A nézők torkán akadt a hang, ellenben szívük oly hevesen dobogott, mintha szét akarta volna vetni a mellüket. Mindenki úgy érezte, hogy már egy örökkévalóság óta tart a harc.

S ember és állat még mindig ott állt, rettenetesen nekifeszülve, mintha a földbe gyökereztek volna.

Ekkor az arénából nyögésszerű kurta ordítás hallatszott, utána minden torokból felszakadt a kiáltás, aztán megint csend lett. Az emberek azt hitték, álmodnak: íme, a bika szörnyű feje kezdett elfordulni a barbár vasmarkában.

A lygius arca, nyaka és karja bíborvörös lett, s háta még jobban meghajlott. Látszott, hogy emberfeletti erejének maradványait szedi össze, de már nem bírja sokáig.

A bölény egyre tompább, rekedtebb, fájdalmasabb bőgése egybefolyt az óriás mellének süvöltő zihálásával. Az állat feje egyre jobban kicsavarodott, s szájából kifordult hosszú, tajtékos nyelve.

Még egy pillanat, s a közelben ülők fülét megütötte egy hang, mint a csontok reccsenése, aztán a vadállat halálosan kitekert nyakkal zuhant a földre.

Ekkor az óriás egy szempillantás alatt leoldotta a kötelet az állat szarvairól, s a szüzet karjára emelve, hangosan lihegett.

Arca elsápadt, haja csapzott volt a verejtéktől, vállát és karjait mintha vízzel öntötték volna le. Egy darabig úgy állt ott, mintha nem volna öntudatánál, de aztán felvetette tekintetét, s a közönségre nézett.

Az amphitheatrum őrjöngött.

Az épület falait megreszkettette a tízezrekre menő tömeg ordítozása. A látványosságok megkezdése óta nem emlékeztek ilyen lelkesedésre. A felsőbb sorok közönsége kezdett lefelé nyomulni, s összezsúfolódott a padsorok között, hogy közelebbről láthassa a Herculest. Mindenfelől a kegyelmet követelő, szenvedélyes, makacs hangok hallatszottak, amelyek végül is egyetlen általános kiáltássá olvadtak össze. Az óriás egy csapásra Róma első embere s ennek a fizikai erőt annyira szerető népnek szeme fénye lett.

Ő is megértette, hogy a nép kegyelmet és szabadságot követel számára, de neki nemcsak magára volt gondja. Egy darabig körülnézelődött, aztán a caesari emelvényhez lépett, s a leány testét kinyújtott karján ringatva, felvetette könyörgő tekintetét, mintha azt mondaná:

- Rajta könyörüljetek! Őt mentsétek meg! Én ezt őérte tettem!

A nézők pontosan megértették, mit kíván. Az ájult leány láttára, aki a lygius roppant teste mellett kisgyermeknek látszott, nagy megindultság vett erőt a tömegen, a lovagokon és a senatorokon egyaránt. A leány apró, mintegy alabástromból metszett alakja, ájultsága s a rettenetes veszedelem, amelyből ez az óriás kimentette, végül pedig szépsége és a lygius hűséges ragaszkodása megindította a szíveket. Egyesek azt hitték, hogy az atya könyörög irgalmat gyermeke számára. Hirtelen felcsapott a szánalom lángja. Elég volt már a vérből, elég a halálból meg a kínokból is. Sírástól elcsukló hangok követeltek kegyelmet mindkettőjük számára.

Közben Ursus körben járt az arénán, s a leányt karján ringatva, tekintetével és mozdulataival könyörgött életéért. Ekkor Vinicius felugrott helyéről, átugrott a korláton, mely az első helyet az arénától elválasztotta, odafutott Lygiához, s tógájával betakarta a leány mezítelen testét.

Aztán mellén felszakította tunikáját, feltárta az armeniai háborúban kapott sebek nyomait, s kezét a nép felé nyújtotta.

Erre a tömeg lelkesedése az amphitheatrumban minden eddig látottak mértékét felülmúlta. A csőcselék toporzékolt és üvöltött. A kegyelmet követelő hangok már szinte fenyegetőek voltak. A nép most már nemcsak az atlétát vette pártfogásába, hanem a szűzért, a katonáért és kettőjük szerelméért is kiállt. A nézők ezrei haragtól villogó szemmel és összeszorított ököllel fordultak Caesar felé. Nero azonban húzódozott és habozott. Viniciust nem gyűlölte ugyan, s Lygia halála sem volt fontos neki, mindazonáltal jobban szerette volna a leány testét a bika szarvától felszaggatva vagy vadállatok fogaitól széttépve látni. Kegyetlensége, elfajzott képzelete és fajtalan szenvedélyei egyaránt gyönyörűséget találtak az ilyen látványokban. S íme, a nép most meg akarta fosztani ettől. E gondolatra hájas arcán megvillant a harag. Hiúsága sem engedte, hogy a tömegek akaratának engedjen, de veleszületett gyávasága miatt félt ellenkezni vele.

Körülnézett hát, hogy legalább az augustianusok között nem lát-e a halál jeléül lefelé fordított ujjakat. De Petronius felemelt kézzel, szinte kihívóan nézett a szemébe. A babonás, de minden nemes felbuzdulásra hajlamos Vestinus, ki a szellemektől félt ugyan, de az emberektől nem, a kegyelem jelét mutatta. Ugyanezt tette Scaevinus senator, Nerva, Tullius Senecio meg Ostorius Scapula, a híres vén hadvezér is, ugyanezt Antistius, Piso és Vetus, Crispinus, Minutius Thermus, Pontius Telesinus, valamint a legtekintélyesebb, a nép előtt köztiszteletben álló Thrasea is. E látványra Caesar a megvetés és sértődöttség kifejezésével vette el a szemétől a smaragdot, Tigellinus pedig, akinek fontos volt, hogy Petroniusnak borsot törjön az orra alá, hozzá hajolt, s így szólt:

- Ne engedj, isteni Caesar: itt vannak a praetorianusaink.

Erre Caesar odafordult, ahol mind ez ideig odaadó híve, a szigorú Subrius Flavius parancsnokolt a praetorianusok fölött, s ott valami rendkívüli dolgot látott. A vén tribunus fenyegető arca könnyben ázott, s kezét magasra tartotta a kegyelem jeléül.

Közben a tömeg már dühöngeni kezdett. A topogó lábak alól felszálló porfelhő elhomályosította az egész amphitheatrumot. Az általános zajból kihallatszott egy-egy kiáltás: "Rőtszakállú! Anyagyilkos! Gyújtogató!"

Nero megijedt. A cirkuszban a nép volt a mindenható úr. Az előző Caesarok (különösen Caligula), néha megengedték maguknak, hogy a tömeg akaratával dacoljanak, de ez mindig zavargásokra vezetett, melyeknek néha vérontás lett a végük. Nero helyzete azonban más volt. Először is mint komédiásnak és énekesnek szüksége volt a nép kegyére, azután a maga pártján akarta őt tudni a senatus és patríciusok ellen, harmadszor pedig Róma égése után minden erejével azon volt, hogy a tömeget megnyerje magának, és haragját a keresztények ellen fordítsa. Végre megértette, hogy tovább ellenkezni veszedelmes lenne. A cirkuszban kirobbanó zavargás átterjedhet egész Rómára, s beláthatatlan következményekkel járhat.

Még egy pillantást vetett Subrius Flaviusra, Scaevinus centurióra, a senator rokonára, meg a katonákra, s mindenütt összeráncolt szemöldököket, megindult arcokat meg a rászegezett tekinteteket látva, ő is megadta a kegyelem jelét.

Erre kirobbant a mennydörgésszerű taps, az amphitheatrum legfelső sorától le, egészen az aljáig. A nép most már biztos volt az elítéltek élete felől, mert ettől a pillanattól kezdve az ő védelme alatt állottak, s maga Caesar sem merte volna őket többé bosszújával üldözni.

Négy bithyniai rabszolga vitte Lygiát óvatosan Petronius háza felé, Vinicius és Ursus pedig sietve mentek mellette, hogy minél hamarabb átadhassák őt a görög orvosnak. Szótlanul haladtak, mert a mai nap eseményei után nem bírtak beszélgetni. Vinicius mintha még most sem lett volna teljes öntudatánál. Egyre azt ismételgette magában, hogy Lygia megmenekült, hogy most már sem börtön, sem a cirkuszi halál nem fenyegeti, boldogtalanságuk egyszer s mindenkorra véget ért, íme, viszi őt haza, hogy soha többé el ne szakadjanak egymástól. S úgy érezte, hogy ez inkább egy új élet kezdete, mintsem valóság. Időnként a nyílt gyaloghintó fölé hajolt, hogy lássa a kedves arcot, amely a holdvilág fényénél olyan volt, mintha aludt volna, s el-elmondta magában: "Ő az, Krisztus megmentette!" Visszaemlékezett rá, hogy mikor Lygiát Ursusszal együtt a spolariumba vitték, odajött egy ismeretlen orvos, és biztosította, hogy Lygia él, és életben is marad. E gondolatra olyan ujjongó öröm feszegette mellét, hogy néha majd elájult, s Ursus karjára kellett támaszkodnia, mert saját erejéből nem bírt volna továbbmenni. Ursus pedig csak a csillagos eget nézte, és imádkozott.

Gyorsan haladtak végig az utcákon, ahol a frissen épített fehér házak ragyogtak a holdfényben. A város üres volt. Csak itt-ott láttak borostyánkoszorús embereket, amint csoportokba verődve fuvolaszó mellett énekeltek és táncoltak a porticusok előtt, kihasználva a gyönyörű éjszakát és az ünnepi hangulatot, mely már a játékok kezdetétől tartott. Már közel voltak Petronius házához, mikor Ursus befejezte az imát, s hogy Lygiát fel ne ébressze, halkan megszólalt:

- Uram, a Megváltó megmentette őt a haláltól. Mikor megpillantottam a bölény szarvain, lelkemben hangot hallottam: "Védd meg!", s ez minden bizonnyal a Bárány hangja volt. A börtön kiszívta erőmet, de Ő visszaadta arra a pillanatra, s Ő indította ezt a kegyetlen népet is, hogy fogja pártját. Legyen meg az Ő akarata!

- Áldassék az Ő neve! - mondta rá Vinicius.

De többet nem mondhatott, mert hirtelen megérezte, hogy rettentő sírás feszegeti mellét. Fékezhetetlen vágya támadt a földre borulni, s úgy megköszönni a Megváltónak a csodát és a könyörületet.

Közben azonban hazaértek. A cselédség, amelyet egy előreküldött rabszolga figyelmeztetett, kitódult fogadásukra. A tarsusi Pál nagyrészt még Antiumban megtérítette őket. Vinicius boldogtalanságát nagyon is jól ismerték, annál nagyobb volt hát örömük, hogy láthatták a Nero gonosz kezéből megszabadított áldozatokat, s túláradó örömüket még növelte, mikor Theocles, az orvos, a beteget megvizsgálva kijelentette, hogy komolyabb sérülést nem szenvedett, s ha a börtönbeli lázbetegség után megmaradt gyengesége elmúlik, teljesen egészséges lesz.

Eszméletét még aznap este visszanyerte. Mikor a korinthusi lámpákkal megvilágított pompás cubiculumban, a verbénaillatos szobában felébredt, nem tudta, hol van, és mi történik vele. Annak a pillanatnak az emléke élt benne, mikor a láncokkal gúzsba kötött bika szarvaihoz kötözték, most tehát, mikor Vinicius szelíd, színes fénnyel megvilágított arcát látta maga fölött, azt hitte, talán már nem is a földön vannak. A gondolatok még kavarogtak elgyengült fejében, s természetesnek találta, hogy az ég felé vezető útjukon valahol megpihentek elkínzottsága és gyengesége miatt. Mivel azonban semmi fájdalmat nem érzett, Viniciusra mosolygott, s meg akarta kérdezni, hol vannak, de ajkáról csak halk suttogás szállt fel, amelyből az ifjú saját nevét is alig tudta kivenni.

Letérdelt hát a leány mellé, s kezét gyöngéden homlokára téve mondta:

- Krisztus megmentett s visszaadott nekem!

A leány ajka ismét megmozdult, s érthetetlen suttogás hagyta el, kis idő múlva azonban szeme lekoppant, keble felemelkedett, s könnyed sóhajjal mély álomba merült, amelyet Theocles, az orvos, várt is, s amely után gyógyulást ígért.

Vinicius ott maradt mellette, s letérdelve imádkozni kezdett. Lelke olyan kimondhatatlan szerelemben oldódott fel, hogy minden másról elfeledkezett. Theocles néhányszor benézett a cubiculumba, a félrehúzott függöny mögül egyszer-kétszer az aranyhajú Euniké feje is előbukkant, végül a kertekben tenyésztett darvak krúgatása már jelezte, hogy kezdődik a nappal, s ő gondolatban még mindig a Krisztus lábát ölelgette, nem látta és nem hallotta, mi történik körülötte, szíve a hálaáldozat lángjává változott, s mélységes rajongásba merülve már életében a mennyországban érezte magát.

Petronius, hogy Caesart ne ingerelje, Lygia megszabadulása után a többi augustianussal együtt követte őt a Palatinusra. Hallani akarta, miről beszélnek ott, különösen pedig meg akarta tudni, hogy Tigellinus nem eszelt-e ki megint valamit a leány elvesztésére. Igaz ugyan, hogy most már a leány is meg Ursus is mintegy a nép védelme alatt álltak, és senki sem emelhetett kezet rájuk, ha nem akart zavargásokat kelteni, Petronius azonban, tudván, hogy a praetorianusok mindenható praefectusa mennyire gyűlöli őt, feltételezte, hogy miután nyíltan fel nem érhetett hozzá, bármilyen úton-módon igyekezni fog öccsén bosszút állni.

Nero haragudott és ideges volt, mert az előadás merőben másképp végződött, mint ahogy szerette volna. Petroniust eleinte látni sem akarta, de az, hidegvérét megőrizve, az arbiter elegantiae teljes fesztelenségével fordult hozzá:

- Tudod-e, isteni Caesar, mi járkál az eszemben? - kezdte. - Írj éneket a szűzről, akit a világ urának parancsa megszabadít a bölény szarváról, s visszaad szerelmesének. A görögöknek érző szívük van, s biztosra veszem, hogy egy ilyen ének megbabonázza őket.

Nerónak minden idegessége ellenére két okból is tetszett az ötlet, először mint énektéma, másodszor pedig mert önmagát mint a világ nagylelkű urát dicsőíthette benne. Egy darabig tehát Petroniusra nézett, aztán így szólt:

- Igen! Lehet, hogy igazad van! De illik az, hogy saját jóságomat énekeljem meg?

- Nem kell megnevezned magad. Rómában úgyis mindenki tudni fogja, kiről van szó, s Rómából eljut a hír az egész világra.

- S biztos vagy benne, hogy Achaiában tetszeni fog?

- Polluxra! - kiáltotta Petronius.

S elégedetten távozott, mert most már nem volt kétséges, hogy Nero, akinek egész élete abból állt, hogy a valóságot az irodalmi ötletekhez alkalmazta, nem mond le erről a témáról, s ezzel megköti Tigellinus kezét. Ez azonban mit sem változtatott azon a szándékán, hogy Viniciust azonnal eltávolítja Rómából, amint azt Lygia egészségi állapota lehetővé teszi. Mikor tehát másnap megpillantotta, így szólt:

- Vidd el őt Szicíliába. Történt valami, ami miatt Caesar részéről semmiféle veszedelem nem fenyegeti, de Tigellinus még a méregtől sem riad vissza, ha nem is miattad, hát miattam, mert engem gyűlöl.

Vinicius elmosolyodott:

- Lygia a bölény szarvain volt, s Krisztus mégis megszabadította.

- Ezért áldozz neki hekatombát - felelte Petronius a türelmetlenség némi árnyalatával -, de ne kívánd tőle, hogy másodszor is megszabadítsa... Nem emlékszel, hogy fogadta Aeolus Odysseust, mikor az visszatért hozzá, s másodszor is kedvező szeleket kért tőle? Az istenségek nem szeretik az ismétléseket.

- Amint visszatér egészsége - felelte Vinicius -, elviszem Pomponia Graecinához.

- Azt annyival is helyesebben teszed, mert Pomponia betegen fekszik. Aulusék egyik rokonától, Antistiustól hallottam. Itt azalatt olyan dolgok fognak történni, hogy rólatok teljesen megfeledkeznek, márpedig a mai időkben azok a legboldogabbak, akikről megfeledkeztek. Fortuna legyen számotokra télen nap, nyáron pedig árnyék!

Azzal Viniciust magára hagyta boldogságával, ő pedig Theocleshoz sietett, hogy kikérdezze Lygia egészsége és élete felől.

A leány már túl volt minden veszélyen. A börtönbeli lázbetegség annyira elgyengítette, hogy a föld alatti odúban megölte volna a dohos levegő és a sok kényelmetlenség, de most nemcsak a kényelem, hanem egyenesen fényűzés közepette a leggyöngédebb ápolásban részesült. Két nap múlva, Theocles utasítására már gyakran kivitték a villa kertjébe, s órák hosszat ott is maradt. Vinicius kökörcsinnel s főleg írisszel díszítette fel a gyaloghintót, hogy Aulusék házának atriumát juttassa eszébe. A terebélyes fák árnyékában, egymás kezét fogva, gyakran elbeszélgettek régi fájdalmaikról és félelmeikről. Lygia megmagyarázta, hogy Krisztus szándékosan azért vitte keresztül Viniciust azon a sok szenvedésen, hogy megváltoztassa és magához emelje lelkét, az ifjú pedig érezte, hogy ez igaz, s hogy nem maradt benne semmi a régi patríciusból, aki nem ismert más törvényt, mint a saját szenvedélyeit. De e visszaemlékezésekben nem volt semmi keserűség. Mindketten úgy érezték, hogy hosszú évek múltak el fölöttük, s az egész borzalmas múlt már messze mögöttük van. Közben pedig olyan békesség töltötte el szívüket, amilyent eddig sohasem éreztek. Egy nagyon boldog új élet közeledett feléjük s vonta őket magához. Caesar tombolhatott Rómában s rémülettel tölthette el az egész világot, ők százszorta erősebb oltalmat érezve maguk fölött, nem féltek már sem haragjától, sem őrjöngésétől, mintha már nem is lenne életük és haláluk ura. Egyszer, napnyugta körül, meghallottak az oroszlánok és egyéb vadállatok ordítását, mely a távoli vivariumokból hallatszott oda. Valamikor ezek a hangok rémülettel töltötték el Viniciust, mert rossz jelnek vette őket. Most mosolyogva néztek egymásra, aztán mindketten az alkonypír felé emelték tekintetüket. Lygia, mikor gyengélkedett, s jártányi ereje sem volt, néha elszunnyadt a kert csendjében, Vinicius pedig ott maradt mellette, s az alvó leány arcát fürkészve, önkéntelenül eszébe villant, hogy ez már nem is az a régi Lygia, akivel Auluséknál találkozott. A börtön és a betegség valóban kissé elhomályosította szépségét. Mikor Auluséknál járt hozzá, meg mikor elment, hogy Miriam házából elragadja, Lygia gyönyörű volt, mint egy szobor és mint egy virágszál egyszerre. Most arca szinte áttetszővé vált, karja sovány lett, testét lefogyasztotta a betegség, ajka sápadt, meg talán a szeme se volt olyan kék, mint azelőtt. Az aranyhajú Euniké, aki virágokat hordott neki és finom takarót, hogy lábát azzal takargassák be, olyan volt mellette, mint egy cyprusi istenség. Petronius, az esztéta, hiába is kereste benne a régi kívánatos szépségeket, s vállat vonva elgondolta magában, hogy ez az elysiumi mezőkről jött árnyék bizony nem érte meg azt a sok fáradságot, kínt és szenvedést, amelyek majdnem kiszívták Viniciusból az életet. De Vinicius most már Lygia lelkét szerette, mégpedig annál jobban szerette, s mikor mellette virrasztott, úgy érezte, hogy az egész világ fölött őrködik.

Lygia csodás megmenekülésének híre gyorsan elterjedt a megmaradt keresztények között. A hívők kezdtek gyülekezni, hogy lássák azt, akin olyan nyilvánvalóvá lett a Krisztus kegyelme. Elsőnek az ifjú Nazarius jött el Miriammal, akik még most is maguknál rejtegették Péter apostolt, de utánuk jöttek mások is. Viniciusszal és Lygiával, valamint Petronius keresztény rabszolgáival együtt mindnyájan nagy figyelemmel hallgatták Ursus elbeszélését a hangról, amely megszólalt lelkében, s azt parancsolta, hogy küzdjön meg a vadállattal, s mindnyájan megerősödött lélekkel és azzal a reménységgel távoztak, hogy íme, Krisztus nem engedi teljesen kiirtani híveit, mielőtt Ő maga eljönne a rettenetes ítéletre. S ez a remény tartotta bennük a lelket, mert az üldözés még mindig nem szűnt meg. Akire a közvélemény rámondta, hogy keresztény, azt a városi vigilek azonnal elhurcolták, s vitték a börtönbe. Igaz, hogy most már kevesebb áldozat akadt hurokra, mert a híveket nagyjában már összefogdosták és agyonkínozták, akik pedig megmaradtak, azok vagy kiköltöztek Rómából, hogy a távoli provinciákban várják be, míg a vihar elvonul, vagy gondosan elrejtőztek, s a közös imákra sem mertek másutt összegyülekezni, mint a városon kívüli katakombákban. Mindazonáltal tovább nyomoztak utánuk, s noha a cirkuszi játékok már véget értek, a következő játékokra tartogatták őket, vagy azon módon ítélkeztek felettük. Noha a római nép már nem hitte, hogy a keresztények gyújtották fel Rómát, mégis az emberiség és az állam ellenségeinek nyilvánította őket, s az ellenük kiadott edictum továbbra is érvényben maradt.

Péter apostol sokáig nem mert mutatkozni Petronius házánál, míg végül egy este Nazarius bejelentette látogatását. Lygia, aki már fenn járt, meg Vinicius sietett elébe, s a lábát ölelgették, ő pedig nagy megindultsággal fogadta őket, annyival is inkább, mert nem sok báránya maradt meg a nyájból, melynek vezetését Krisztus reá bízta, s melynek sorsa fölött most keserű könnyeket hullatott az ő érző szíve, így hát mikor Vinicius azt mondta: "Uram, a te könyörgésedre adta őt nekem vissza Krisztus", Péter így felelt: "Visszaadta a te hitedért, meg azért, hogy meg ne némuljon minden száj, amely az Ő nevét vallja." S ekkor nyilván gyermekeinek ezreire gondolt, akiket a vadállatok téptek szét, vagy a keresztekre, amelyekkel olyan sűrűn meg volt tűzdelve az aréna, vagy ama tüzes póznákra a "vadállat" kertjében, mert hangjában mélységes fájdalom rezgett. Vinicius és Lygia észre is vették, hogy az apostol haja teljesen fehér lett, tartása meggörnyedt, s arcáról annyi szomorúság és szenvedés áradt, mintha ő maga is átesett volna mindazokon a szenvedéseken és kínokon, amelyeken Nero veszett dühének és őrületének áldozatai átmentek. De most már mindketten megértették, hogyha Krisztus is alávetette magát a kínhalálnak, senki sem háríthatja azt el magától. Mindazonáltal a szívük vérzett, mikor az éveinek, fáradalmainak és fájdalmainak terhét viselő apostolt látták. Vinicius már néhány nap múlva készült elvinni Lygiát Neapolisba, ahol Pomponiával kellett találkozniuk, most hát kérve kérte Péter apostolt, hogy hagyja el Rómát, és tartson velük.

Az apostol azonban kezét Vinicius fejére téve felelte:

- Íme, hallom az Úr szavait, amelyeket Tiberias tavánál mondott: "Mikor ifjabb voltál, övet kötöttél, és jártál, ahol akartál; de majd ha megöregszel, kiterjeszted kezeidet, és más övez fel téged, és oda visz, ahová te nem akarod." Az a helyes tehát, hogy nyájam után menjek.

S hogy elhallgattak, mert nem értették, mit beszél, még hozzátette:

- Törődésem nemsokára véget ér, de vendégszeretetet és pihenést majd csak az Úrnál találok.

Aztán ismét hozzájuk fordult:

- Gondoljatok rám, mert megszerettelek, miként az atya szereti gyermekeit, s amit az életben cselekesztek, az Úr dicsőségére cselekedjetek.

Azzal föléjük nyújtotta reszketős, öreg kezét, és megáldotta őket, ők pedig hozzá húzódtak, mert érezték, hogy ez talán az utolsó áldás, amit az ő kezéből vesznek.

De megadatott nekik, hogy még egyszer lássák. Néhány nap múlva Petronius vészes híreket hozott a Palatinusról. Rájöttek, hogy Caesar egyik szabadosa keresztény, s leveleket találtak nála Péter és a tarsusi Pál apostoloktól, Jakabtól Júdástól és Jánostól. Tigellinus már korábban tudta, hogy Péter Rómában tartózkodik, de azt hitte, ő is elpusztult a sok ezer más hívővel együtt. Most azonban kiderült, hogy az új hit két főembere még életben van, és a fővárosban tanít. Elhatározták hát, hogy mindenáron felkutatják és elfogják őket, remélvén, hogy az ő haláluk után sikerül a gyűlölt szekta utolsó gyökereit is kiirtani. Petronius Vestinustól hallotta, maga Caesar adott parancsot, hogy Péter és a tarsusi Pál három nap alatt legyenek a Mamertinus-börtönben, s egész praetorianus osztagokat küldtek ki, hogy a Transtiberis minden házát átfésüljék.

Vinicius e hír hallatára elhatározta, hogy elmegy, és figyelmezteti az apostolt. Estefelé Ursusszal együtt gall palástot öltöttek, mely arcukat is befödte, és elmentek Miriamnak a Transtiberis szélén, Ianiculus-domb lábánál levő házába, ahol Péter lakott. Útközben láttak katonák által körülfogott házakat. A katonákat ismeretlen emberek vezették. A városrészben nagy volt a nyugtalanság, s helyenként kíváncsi csoportok verődtek össze. Itt-ott a centuriók kihallgatták a rabokat. Simon Péter és a tarsusi Pál felől kérdezősködtek.

Ursus és Vinicius megelőzték a katonákat, s szerencsésen eljutottak Miriam házához. Ott is találták Pétert egy maroknyi hívő társaságában. Timotheus, a tarsusi Pál segédje, és Linus szintén Péter környezetében voltak.

A fenyegető veszedelem hírére Nazarius mindnyájukat egy rejtett úton a kerti kiskapuhoz, majd onnan a Porta Ianiculától néhány száz lépésnyire lévő elhagyatott kőbányákba vezette. Ursusnak karján kellett vinnie Linust, mert a kínvallatás során összeroncsolt csontjai nem forrtak össze. A katakombákba érve mindjárt nagyobb biztonságban érezték magukat, Nazarius lámpást gyújtott, s annak világánál halkan tanácskozni kezdtek, hogyan mentsék meg az apostolnak mindnyájuk számára drága életét.

- Uram - mondta Vinicius -, Nazarius holnap hajnalban vezessen ki a városból az albai hegyek felé. Ott megtalálunk, s elviszünk Antiumba, ahol már vár a hajó, amely Neapolisba és Szicíliába visz bennünket. Áldott lesz a nap és az óra, amikor házamba lépsz, és megáldod tűzhelyemet.

A többiek örömmel hallgatták, s maguk is igyekezték rábeszélni az apostolt:

- Menekülj, pásztorunk, mert Rómában meg nem maradhatsz. Őrizd meg az élő igazságot, hogy velünk és veled együtt el ne pusztuljon. Mint atyánkhoz, könyörgünk, hallgass meg bennünket.

- Tedd meg a Krisztus nevében! - kérlelték mások, köntösébe kapaszkodva.

Ő pedig így felelt:

- Gyermekeim, ki tudja, hogyan mérte ki az Úr életem határát?

De nem mondta, hogy nem megy el Rómából, sőt maga is habozott, mert már régóta belopakodott a szívébe a bizonytalanság és a félelem. Nyája szétszóródott, műve összeomlott, s az egyházat, mely a tűzvész előtt úgy kivirágzott, mint egy pompás fa, porrá zúzta a "vadállat" ereje. Nem maradt más, csak a könny, a sok emlék, a tömérdek kín és a halál. A vetés bő termést adott, de a sátán a sárba taposta. Az angyalok seregei nem jöttek a pusztulók segítségére, s íme, Nero elterpeszkedik a világ fölötti dicsőségében, rettenetesebb és hatalmasabb, mint valaha, minden országok és minden tengerek ura. Isten halásza magányában hányszor emelte már kezét az ég felé, s hányszor kérdezte: "Uram, mit tegyek? Miképpen álljak meg én, az erőtlen öregember, s hogyan harcoljak a gonosz e mérhetetlen ereje ellen, holott megengedted neki, hogy uralkodjék és győzzön?"

S végtelen fájdalma mélységeiből kiáltotta, egyre ezt ismételgetve lelkében: "Nincsenek már a juhok, kiknek legeltetését rám bíztad, nincs meg a Te egyházad, székvárosodban pusztaság és gyász uralkodik, mit parancsolsz hát most nekem? Itt maradjak-e, avagy kivezessem innen a nyáj maradványát, hogy valahol, a tengereken túl, bujkálva dicsőítsük nevedet?"

És habozott. Hitte, hogy az élő igazság el nem pusztul, s győznie kell, de olykor úgy látta, hogy még nem jött el az ideje, s majd csak akkor jön el, ha az Úr a maga dicsőségében s a Neróénál százszorta nagyobb hatalommal leszáll a földre az ítélet napján.

Gyakran gondolt rá, ha ő maga elhagyja Rómát, a hívők mind utána mennek, ő pedig elvezeti őket a messze Galilea árnyas ligeteibe, a csendes Genezáret-tó partjára, ama pásztorok közé, akik szelídek, mint a galambok vagy mint a juhok, melyek a csombor- és nárdusréteken legelnek. S egyre erősebb vágy töltötte el halász-szívét a csend és pihenés, a tó és Galilea után, s egyre sűrűbben tolult a könny öreg szemébe.

De mikor egy pillanatra már döntött, hirtelen félelem és nyugtalanság fogta el. Hogyan hagyja el ezt a várost, ahol annyi mártír vérét itta be a föld, s annyi haldokló szája tett bizonyságot az igazságról? Egyedül csak ő vonja ki magát ez alól? S mit felel majd az Úrnak, ha ezt hallja: "Íme, azok meghaltak hitükért, te pedig megfutamodtál?"

Gondok és gyötrődés között teltek napjai és éjszakái. A többiek, akiket oroszlánok téptek szét vagy keresztre szegeztek, vagy Caesar kertjében égettek el, a kínszenvedés pillanatai után elaludtak az Úrban, ő pedig már nem bír aludni, s nagyobb kínokat szenved azoknál, amelyeket a hóhérok eszeltek ki az áldozatok számára. Gyakran a hajnal már fehérre festette a házakat, s ő még mindig így kiáltott sajgó szíve mélyéből:

- Uram, ideküldtél-e, hogy a "vadállat" fészkében helyezzem el székedet?

Harmincnégy éven át, Urának halála óta nem tudott megpihenni. Vándorbottal a kezében járta a világot, s hirdette az "örvendetes hírt". A vándorlás, a fáradalmak kimerítették erőit, míg végül, mikor ebben a városban, mely a világ feje volt, megszilárdította a Mester művét, a gonosz egyetlen tüzes lehelete porrá égette azt, s ő látta, hogy újra kell kezdenie a harcot. S milyen harcot?! Egyfelől Caesar, a senatus, a nép, a világot vasabronccsal övező légiók, megszámlálhatatlan vár, megszámlálhatatlan ország, akkora hatalom, amilyent emberi szem még nem látott, másfelől pedig ő, éveinek számától és a sok munkától meggörnyedve, hogy reszkető keze a vándorbotot is alig bírja.

Olykor így szólt magában, hogyan mérkőzhetnék ő Róma Caesarjával? Ezt csak maga Krisztus teheti meg.

Ezek a gondolatok most mind végigcikáztak gondterhelt fején, amíg utolsó maroknyi hívének kérését hallgatta, azok pedig egyre szorosabban fogták körül, s könyörögve ismételgették:

- Menekülj, Rabbi, s ragadj ki minket a "vadállat" hatalmából.

Végül Linus is meghajtotta előtte elkínzott fejét.

- Uram! - mondta. - A Megváltó azt parancsolta neked, hogy legeltesd az ő juhait, de hiszen itt már nincsenek, vagy holnapra nem lesznek, menj hát oda, ahol még megtalálhatod őket. Íme, Isten szava él még Jeruzsálemben, Antiochiában, Ephesusban meg egyéb városokban is. Mi hasznod lehet belőle, ha Rómában maradsz? Ha elesel, csak a "vadállat" diadalát öregbíted. János életének határát nem jelölte ki az Úr, Pál római polgár, őt tehát ítélet nélkül nem lehet büntetni, de ha rajtad tölti ki haragját a pokol hatalma, akkor bizony így szólnak majd az ingatag szívűek: "Kicsoda nagyobb Nerónál?" Te vagy ama kőszikla, akin felépült az Úr egyháza. Hagyj minket meghalni, de ne engedd, hogy az Antikrisztus győzedelmeskedjék Isten helytartója fölött, s ne jöjj ide vissza, amíg az Úr össze nem zúzza az ártatlan vér kiontóját.

- Tekintsd könnyeinket! - kérlelték a jelenlévők mindnyájan.

Péter arcát is könnyek áztatták. Csakhamar azonban felállt, s kezét a térdeplők fölé nyújtva szólt:

- Dicsértessék az Úr neve, és legyen meg az Ő akarata!

Másnap hajnalban két sötét alak igyekezett a Via Appián Campania rónái felé.

Az egyik Nazarius volt, a másik Péter apostol, aki elhagyta Rómát és ott szenvedő hittestvéreit.

Az égbolt keleten már könnyed zöldes árnyalatot öltött, amelyet alul egyre világosabb sárgás csík szegélyezett. A homályból sorra kibukkantak az ezüstös levelű fák, a villák fehér márványai s a város felé húzódó vízvezeték építményének ívei. Az ég zöldje egyre világosabb lett, s mindinkább arannyal szövődött át. Azután a keleti égbolt kezdett rózsaszínűvé válni, s megvilágította az albai hegyeket, amelyek mintha csupa fényből álltak volna, most gyönyörűséges lila színben tündököltek.

A hajnal visszatükröződött a fák levelein remegő harmat-cseppekben. A köd ritkult s egyre szélesebb kilátást nyitott a rónaságra, a rajta levő házakra, temetőkre, városkákra, facsoportokra, melyek közül kifehérlettek a templomok oszlopai.

Az út üres volt. A városba zöldséget szállító parasztoknak még nyilván nem volt idejük befogni a szekerekbe. Az utat egészen a magaslatokig kőlapok borították, s hangosan kopogtak rajtuk a vándorok fasarui.

Aztán a nap kibukkant a hegyek között, de ugyanakkor furcsa látvány tárult az apostol szeme elé. Íme, mintha az aranyos korong, ahelyett hogy magasabbra emelkednék az égen, leereszkedett volna a magaslatról, s az úton gurult volna tovább.

Ekkor Péter megállt, s így szólt:

- Látod ezt a fényt, amely felénk közeleg?

- Nem látok semmit - felelte Nazarius.

Péter azonban kezét szeme fölé emelte, s kis idő múlva ismét megszólalt:

- Egy alak jön felénk a napfényben.

De a lépések leghalkabb zaját sem hallották. Körös-körül teljes csend volt. Nazarius csak annyit látott, hogy a távolban reszketnek a fák, mintha valaki rázná, s a fény egyre szélesebben ömlik el a lapályon.

S csodálkozva nézett az apostolra.

- Rabbi! Mi bajod? - kiáltotta nyugtalanul.

Péter kezéből kihullott a vándorbot, szeme előremeredt, szája kinyílt, s arcáról csodálkozás, öröm és rajongás tükröződött. Egyszerre térdre rogyott, kezét maga elé nyújtotta, s szájából feltört a kiáltás:

- Krisztusom! Krisztusom!...

S arccal a földre borult, mintha valakinek a lábát csókolgatná.

Sokáig csend volt, majd az aggastyán zokogástól szaggatott hangon kérdezte:

- Quo vadis, Domine?^[150]

Nazarius nem hallotta a választ, de Péter fülébe eljutott a szomorú, szelíd hang:

- Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek.

Az apostol, arccal a porban, mozdulatlanul, hangtalanul feküdt a földön. Nazarius már azt hitte, elájult vagy meghalt, de ő csakhamar felkelt, reszkető kezével felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva, visszafordult a város hét halma felé.

A legényke pedig, ezt látva, visszhangként ismételte meg:

- Quo vadis, Domine?

- Rómába - felelte az apostol halkan.

És visszament.

Pál, János és Linus meg a hívők valamennyien csodálkozva és annál nagyobb rémülettel fogadták, mert hajnalban, közvetlenül Péter távozása után, a praetorianusok körülfogták Miriam házát, s az apostolt keresték. De ő minden kérdésükre nyugodtan és örvendezve csak ennyit felelt:

- Láttam az Urat!

S még aznap este kiment az ostrianumi temetőbe, hogy tanítsa és megkeresztelje azokat, akik meg akartak mártózni az élet vizében.

S attól fogva mindennap kiment oda, s mindennap nagyobb és nagyobb tömegek követték. Olyan volt ez, mintha a vértanúk minden könnycseppjéből újabb hívők születtek volna, és az arénán felhangzó minden sóhaj ezer meg ezer lélekben talált volna visszhangra. Caesar vérben fürdött, Róma és az egész pogány világ őrjöngött. De akiknek már elég volt a gaztettekből és az őrjöngésből, akiket megtapodtak, kiknek az élete balsors és elnyomatás volt, az elnyomottak, a szomorúak, a boldogtalanok mind összesereglettek, hogy hallják a furcsa beszédet az Istenről, aki úgy szerette az embereket, hogy magát kereszthalálra adta bűneik megváltására.

S mikor megtalálták az Istent, akit szerethettek, megtalálták azt, amit mindaddig senkinek meg nem adhatott az akkori világ: a szeretetből fakadó boldogságot.

Péter pedig megértette, hogy az élő igazságot sem Caesar, sem minden légiója le nem győzi, sem a könny, sem a vér el nem árasztja, s hogy csak most kezdődik annak győzelme. Azt is megértette, miért térítette vissza az Úr útjáról; íme, ez a város a kevélység, gonoszság, erkölcstelenség és a hatalom fészke, most kezdett az ő városává és kétszeres székhelyévé válni, mert innen áradt ki a világra a test és lélek fölötti uralom.

Végül betelt mind a két apostol ideje. De megadatott az Isten halászának, hogy szolgálata befejezéséül még a börtönben is kihalásszon két lelket. Két katona, Processus és Martinianus, akik a Mamertinus-börtönben őrizték őt, felvették a keresztséget. Aztán elkövetkezett a kínszenvedés órája. Akkor Nero nem volt Rómában. Az ítéletet Helius és Polythetes, a két szabados adta ki, akikre Nero, távolléte idejére, rábízta Róma kormányzását. Az agg apostolt először a római jog értelmében megvesszőzték, másnap kihurcolták a város falain kívül a Vaticanus-dombok felé, hogy ott szenvedje el a reá kirótt kereszthalált. A katonák csodálkoztak a börtön előtt összegyülekezett nagy tömegen, mert az ő fogalmuk szerint egy egyszerű s ráadásul még idegen ember halálának nem kellett volna ekkora érdeklődést keltenie, s azt sem értették, hogy a tömeg nem is kíváncsiskodókból állt, hanem hívőkből, akik el akarták kísérni a nagy apostolt kínhalála helyére.

Végre délután megnyílt a börtön kapuja, és megjelent Péter egy osztag katona között. A nap már kissé Ostia felé hajlott, az idő derűs és csendes volt. Pétert hajlott korára való tekintettel nem kényszerítették, hogy maga vigye keresztjét, gondolván, hogy el sem bírná, nyakát sem szorították villa közé, hogy a járást meg ne nehezítsék számára. Szabadon ment, s a hívek jól láthatták. Mikor a katonák vassisakjai között feltűnt az apostol ősz feje, a tömegben felhangzott a zokogás, de tüstént el is csendesült, mert az aggastyán arcáról annyi derű és oly nagy öröm sugárzott, hogy mindnyájan megértették, itt nem az áldozat megy a vesztőhelyre, hanem a győztes tartja diadalmenetét.

S valóban úgy is volt. A mindig alázatos, görnyedt halász most kiegyenesedett, úgy, hogy magasabb volt a katonáknál, s egész alakja csupa tekintély. Tartásában sosem láttak ennyi fenséget. Mintha egy uralkodó vonult volna népe és katonái kíséretében. Mindenfelől hangzott a szó: "Íme, Péter megtér Urához." Mintha mindenki megfeledkezett volna arról, hogy a kínszenvedés és a halál vár rá. Ünnepélyes áhítattal, de békésen vonultak, mert érezték, hogy a Golgotán elszenvedett kereszthalál óta nem történt ebhez fogható esemény, és ahogyan amaz megváltotta az egész világot, ez megváltja ezt a várost.

Az emberek ámulva álltak meg útközben az aggastyán láttára; a hívek pedig kezüket a csodálkozók vállára téve, nyugodtan mondták: "Nézzétek, hogyan hal meg az igaz ember, aki ismerte Krisztust, s a szeretetet hirdette a világon." Azok pedig gondolatokba mélyedve mentek el, így szólván magukban: "Ez valóban csak igaz ember lehet!"

Útközben elcsendesültek az utcai kurjongatások és kiáltások. A menet újonnan épült házak s a templomok fehér oszlopai között haladt előre, amelyek csúcsa fölött alacsonyan feszült a csendes, kék égbolt. Szótlanul mentek, csak néha csörrent meg a katonák vértje, vagy hangzott fel az imádság moraja. Péter hallgatta, s arcán egyre nagyobb öröm sugárzott, hiszen tekintete alig bírta felölelni az itt lévő hívek ezreit. Érezte, hogy művét befejezte, s hogy az igazság, amelyet egész életében hirdetett, hullámként áraszt el mindent, s immár semmi fel nem tartóztathatja. S e gondolatra a magasba emelte szemét, mondván: "Uram, azt parancsoltad, hogy hódítsam meg ezt a várost, amely a világ fölött uralkodik, s én, íme, meghódítottam. Azt parancsoltad, hogy itt helyezzem el székedet, s én, íme, elhelyeztem. Ez már a te városod, Uram, s én immár megtérek hozzád, mert igen megfáradtam."

S mikor a templomok előtt elhaladtak, feléjük fordulva azt mondta: "A Krisztus templomaivá lesztek." A szeme előtt elvonuló emberek tömegét látva, így szólt hozzájuk: "Gyermekeitek Krisztus szolgái lesznek." S az elvégzett hódítás tudatában, érdeme és ereje ismeretében, megbékélve, magasztosan ment tovább. A katonák átvezették a Pons Triumphalison,^[151] mintha öntudatlanul is diadalát igazolták volna, aztán mentek tovább Naumachia és a cirkusz felé. A Transtiberisen lakó hívek is a menethez csatlakoztak, s akkora tömeg verődött össze, hogy a centurio, a praetorianusok parancsnoka rádöbbent, hogy valami főpapot kísér, akit a hívek tömege vesz körül, s már azon nyugtalankodott, hogy nagyon is kevés katonája van. De a tömegben a felháborodás vagy a düh egyetlenegy kiáltása sem hangzott el. Az arcokra kiült a pillanat nagysága, az ünnepélyesség és a várakozás, egyes hívők ugyanis, visszaemlékezvén arra, hogy az Úr halálakor megnyílt a föld a rémülettől, s a halottak kiléptek sírjukból, azt hitték, most is lesz valami látható jel, hogy azután a nagy apostol halálát soha semmi el ne homályosítsa. Némelyek már ilyesmire is gondoltak: "Hátha az Úr Péter óráját választja ki, hogy ígérete szerint leszálljon a földre, s ítélkezzék a világ felett?" S e gondolatra a Megváltó irgalmába ajánlották magukat.

Körös-körül nyugodt volt minden. A dombok mintha a napfényben sütkéreztek és pihentek volna. A menet végre megállapodott a cirkusz és a Vaticanus-domb között. A katonák hozzáfogtak a gödör kiásásához, mások letették a keresztet, a kalapácsokat és a szögeket a földre s várták, amíg az előkészületek befejeződnek, a mindig csöndes és magába szállt tömeg pedig körben letérdelt...

Az apostol aranyló fényben úszó feje még utoljára a város felé fordult. A távolban, kissé mélyebben, látszott a csillogó Tiberis, s túlsó parton a Marsmező, fentebb Augustus mauzóleuma, lentebb az óriási thermák, amelyeket Nero most kezdett építtetni, s még lejjebb Pompeius színháza, mögötte pedig részint jól láthatóan, részint más épületektől eltakarva a Saepta Iulia, a rengeteg porticus, templom, oszlop, egymás felé tornyosuló épületek, végül a messze távolban házakkal megtűzdelt halmok, egy óriási emberi hangyaboly, melynek széle beleolvadt a kéklő ködbe, a bűn, de egyszersmind az erő, az őrület, de egyszersmind a rend fészke, egy mindenható, legyőzhetetlen és örök város, mely a világ fejévé és elnyomójává, de egyszersmind törvényévé és békéjévé vált.

Péter, katonáktól körülvéve, úgy nézett rá, mint ahogy az uralkodó nézi örökségét. "Megváltottalak, enyém vagy!" mondta, s nemcsak a kereszt számára gödröt ásó katonák, de a hívők közül sem sejtette senki, hogy valóban e város igazi ura áll közöttük, hogy a Caesarok elmúlnak, a barbárok hullámai elhömpölyögnek, évszázadok múlnak el, de ez az aggastyán itt fog uralkodni örökké.

A nap még jobban Ostia felé hajlott, megnövekedett, és vörös színt öltött. Az ég egész nyugati fele ragyogó fényben úszott. A katonák Péterhez léptek, hogy levetkőztessék.

Ő azonban imádkozás közben hirtelen felegyenesedett, s jobbját magasra emelte.

A pribékek ijedten torpantak meg, a hívők szintén visszafojtották lélegzetüket, azt hívén, hogy beszélni akar, s mély csend lett.

Ő pedig a magaslaton állva, jobbjával keresztjeleket rajzolt, halála órájában áldást osztva:

- Urbi et orbi!^[152]

..................................................................................................................................................

Ugyanezen a csodálatosan szép estén egy másik katonai osztag a tarsusi Pál apostolt kísérte az ostiai úton Aquae Salviae felé. Őt is a hívők jókora csoportja követte, akiket ő térített meg. Egyeseket fel is ismert, s meg-megállva meg is szólított, mert vele mint római polgárral az őrség elnézőbben bánt. A Tergemina-kapun túl találkozott Plautillával, Plavius Sabinus praefectus leányával, s látván a leány könnyben ázó fiatal arcát, így szólt hozzá: "Menj el békével, Plautilla, az örök Megváltás leánya. Csak fátyolodat add kölcsön, hogy bekössék vele szememet, amikor az Úrhoz megyek." S a fátyolt átvéve, ment tovább, s arcáról olyan öröm áradt, mint a munkásé, aki a napot derekasan átdolgozva hazafelé tart. Gondolatai, miként a Péteré is, nyugodtak és derűsek voltak, akár az esti égbolt. Szeme eltűnődve nézte az előtte terjengő síkságot meg a fényben úszó albai hegyeket. Elgondolkozott utazásairól, fáradalmairól és munkájáról, győzelmes harcairól, a tengereken túli országokban alapított egyházakról, s úgy érezte, hogy íme, megérdemli a pihenést. Ő is befejezte művét. Érezte, hogy magvetését most már nem hordhatja széjjel a gonoszság szele. Azzal a bizonyossággal távozott, hogy a harcban, melyet az Ő igazsága üzent meg a világnak, az Ő igazsága győz, s végtelen derű költözött lelkébe.

Hosszú volt az út a vesztőhelyig, s már alkonyodott. A hegyek bíborszínben játszottak, a lábuk pedig a homályba merült. A gulyák hazafelé tartottak. Itt-ott egy-egy csoport rabszolga vonult, vállukon szerszámaikkal. A házak előtt az úton gyerekek játszottak, s kíváncsian nézték az arra vonuló katonákat. Ezen az estén, ebben az aranyos, áttetsző levegőben nemcsak szelíd békesség volt, hanem valami harmónia is, amely mintha a földről az ég felé szállt volna. Pál hallotta ezt a harmóniát, s szíve megtelt örömmel a gondolatra, hogy íme, ehhez a zenéhez ő is hozzájárult egy hanggal, amely eddig hiányzott belőle, s amely nélkül a föld olyan volt, "mint a zengő érc és a pengő cimbalom".

S eszébe jutott, hogy tanította az embereket a szeretetre, hogyan magyarázta nekik, hogy osszák bár el egész vagyonukat a szegényeknek, és ismerjék bár az összes nyelveket és minden tudományt, semmik sem lesznek a szeretet nélkül, mely nyájas, türelmes, nem cselekszik rosszat, nem nagyravágyó, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Íme, az ő élete abban telt el, hogy erre az igazságra tanította az embereket: Most pedig azt mondta lelkében: "Milyen erő állhat ellene, mi győzheti le azt? Hogyan nyomhatná el Caesar, ha kétszer annyi légiója, kétszer annyi városa, tengere, országa és nemzete volna is?"

S diadalmasan ment tovább, hogy elvegye jutalmát. A menet végre letért a nagy útról, s egy keskeny ösvényen keletnek, az Aquae Salviae felé vette útját. Az avarfüvet vörösre festette a nap. A forrás mellett a centurio megállította a katonákat, mert elérkezett a pillanat.

Pál azonban karjára vetette Plautilla fátyolát, hogy bekösse vele szemét, aztán tekintetét még egyszer utoljára, végtelen békességgel az örök esti fények felé fordítva imádkozott. Igen, elérkezett a pillanat, de ő látta maga előtt az alkonypír vonta széles utat, mely az ég felé vezet, s lelkében ugyanazokat a szavakat mondta, amelyeket korábban a teljesített szolgálat és a közeli vég érzetében írt meg:

"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nekem az igazság koronája."

Róma pedig tombolt tovább, mintha mi sem történt volna. Olyan volt ez, mintha a város, mely az egész világot meghódította, most vezetők híján belülről omladoznék. Még mielőtt az apostolok végórája ütött volna, jött a Piso-féle összeesküvés, utána pedig olyan irgalmatlan aratásban hullottak porba Róma legelőkelőbb fejei, hogy akik Nerót istenségnek tartották, azok is a halál istenét látták benne. A város gyászba borult, a házakba és szívekbe rémület költözött, de a porticusok borostyán- és virágdíszben úsztak, tilos volt a megholtakat gyászolni. Az emberek, mikor reggel felébredtek, feltették maguknak a kérdést, vajon ki kerül ma sorra. A Caesart nyomon követő kísértetek serege napról napra növekedett.

Piso fejével fizetett az összeesküvésért, az ő sorsára jutott Seneca és Lucanus, Fennius Rufus és Plautius Lateranus, Flavius Scaevinus és Africanus Quinctianus, meg Caesarnak minden veszett tivornyában feslett erkölcsű barátja, Tullius Senecio, Proculus és Araricus, Tugurinus és Gratus, Silanus és Proximus, valamint Subrius Flavius, aki valamikor szívvel-lélekkel Nero híve volt, végül Sulpicius Asper. Egyeseket a saját gyalázatosságuk vesztett el, másokat a félelem, megint másokat gazdagságuk vagy bátorságuk. Caesar, az összeesküvők nagy számától megrémülve, katonasággal árasztotta el a falakat, a várost mintegy ostromzár alatt tartotta, s naponta küldte ki a centuriókat halálos ítéletekkel a gyanús házakhoz. Az elítéltek még meghunyászkodva hízelegtek levelükben, megköszönve Caesarnak az ítéletet, s vagyonuk egy részét reá hagyták, hogy másik részét gyermekeik számára megmenthessék. Nero mintha szándékosan feszítette volna túl a húrt, hogy megtudja, mennyire aljasodtak le az emberek, s meddig tűrik még ezt a véres uralmat. Az összeesküvők után kiirtották rokonaikat, barátaikat, sőt egyszerű ismerőseiket is. A tűzvész után újonnan épült pompás házak lakói bizonyosak voltak afelől, hogy ha kilépnek az utcára, számos temetési menettel találkoznak. Pompeius, Cornelius Martialis, Flavius Nepos és Statius Domitius ellen az volt a vád, hogy nem szeretik Caesart, s ezért pusztultak el; Novius Priscus azért, mert Seneca barátja volt. Rufius Crispinust azért tiltották el a tűz és víz használatától,^[153] mert valamikor Poppaea férje volt. A nagy Thraseát erénye vesztette el, sokan nemesi származásuk miatt fizettek életükkel, még Poppaea is áldozatul esett Caesar pillanatnyi fellobbanásának.

A senatus meghunyászkodott a rettenetes zsarnok előtt, templomokat építtetett tiszteletére, fogadalmakat tett, hogy hangját el ne veszítse, megkoszorúzta szobrait, s papokat rendelt mellé, mintha isten lett volna. A senatorok remegve mentek a Palatinusra, hogy a "Periodenices" énekét magasztalják, s hogy vele együtt tobzódjanak a mezítelen testek, a bor és virágok orgiájában.

Odalent pedig a vér- és könnyáztatta talajban ezalatt kihajtott s csendesen egyre erősebb szárba szökkent Péter magvetése.

Vinicius - Petroniusnak:

"Itt is tudjuk, carissime, mi történik Rómában, s amit nem tudunk, azt elmondják nekünk leveleid. Ha követ dobsz a vízbe, a gyűrűk egyre távolabb és távolabb terjednek, így jutottak el az őrjöngés hullámai a Palatinusról hozzánk. Carinas, akit Caesar Görögországba küldött, útközben itt is megjelent, s végigrabolta a városokat, és kifosztotta a templomokat, hogy az üres kincstárat megtöltse. A nép verejtéke és könnyei árán építik Rómában a Domus Aureát.^[154] Lehet, hogy ilyen házat még nem látott a világ, de ilyen sérelmeket sem. Hiszen ismered Carinast. Chilon volt hozzá hasonló, amíg halálával meg nem váltotta életét. De a mi közelünkben levő városkákba nem jutottak el emberei, talán azért, mert itt nincsenek templomok és kincsek. Azt kérded, biztonságban vagyunk-e? Erre csak azt felelem: elfeledtek bennünket. Érd be ennyivel. A porticusból, ahol írok, látom a mi nyugodt öblünket és Ursust egy csónakban, amint éppen beveti a hálót a tiszta vízbe. Feleségem vörös gyapjút fon itt mellettem, s a kertben, a mandulafák árnyékában, rabszolgáink énekelnek. Ó, micsoda békesség, carissime, s mennyire elfelejtettük már a régi félelmeket és fájdalmakat! De nincs igazad, nem a Párkák fonják ilyen édesdeden életünket, hanem Krisztus, a mi szeretett Istenünk és Megváltónk áldott meg bennünket. A fájdalom és a könny nem idegen számunkra, mert vallásunk parancsolja, hogy megsirassuk a fájdalmat, de még e könnyekben is ott a vigasztalás, amit ti nem ismertek, hogy majdan, ha életünk ideje letelt, megtaláljuk megholt szeretteinket, s azokat is, akik még ezután halnak meg az isteni tanokért. A mi számunkra Péter és Pál nem haltak meg, hanem megszülettek a dicsőségre. Lelkünk látja őket, s míg szemünk könnyet hullat, szívünk örvendezik az ő örömüknek. Igen, carissime, boldogok vagyunk, s boldogságunkat semmi le nem rombolhatja, mert a halál, amely a ti számotokra mindennek a végét jelenti, a mi számunkra csak átmenet a még teljesebb békességbe, még tisztább szeretetbe, még nagyobb örömbe.

Így telnek napjaink és hónapjaink, s szívünk tele van derűvel. Cselédeink és rabszolgáink szintén hisznek a Krisztusban, mint mi, s mivel Ő szeretetet követel, tehát mindnyájan szeretjük egymást. Naplementekor, vagy mikor a hold már fenn ragyog a víz fölött, gyakran elbeszélgetünk Lygiával a régi időkről, amelyek most már olyanok számunkra, mint egy álom, s ha elképzelem, hogy ez a drága fejecske, amelyet most mindennap keblemen ringatok, milyen közel volt a kínszenvedéshez és a pusztuláshoz, egész lelkemmel imádom Uramat, mert csakis Ő ragadhatta ki azokból a kezekből, csakis Ő menthette meg az arénától, hogy örökre visszaadja őt nekem. Ó, Petronius, hiszen láttad, mennyi vigaszt és kitartást ad ez a vallás a balsorsban, mennyi türelmet és bátorságot a halállal szemben, jöjj hát, s lásd meg, mennyi boldogságot is ad az élet szürke hétköznapjain. Látod, az emberek eddig nem ismertek olyan istent, akit szeretni lehetett, ezért egymást sem szerették, s ebből származott boldogtalanságuk, mert miként a világosság a naptól, a boldogság a szeretetből fakad. Erre az igazságra nem tanították meg őket sem a törvényhozók, sem a filozófusok, nem volt meg ez se Görögországban, se Rómában, s ha azt mondom, »se Rómában«, ez azt jelenti, hogy az egész világon se. A sztoikusok száraz, hideg tanai, amelyekhez úgy tódulnak az erényes emberek, megedzik a szíveket, mint az acélt, azonban inkább közömbössé teszik, mint javítják. De minek is mondom ezt neked, hiszen te többet tanultál, és többet tudsz, mint én! Hiszen ismerted a tarsusi Pált, sokszor, hosszasan elbeszélgettél vele, legjobban tudod hát, hogy az általa hirdetett igazsággal szemben a ti filozófusaitok és rhetoraitok minden tudománya csupán üres buborékok, tartalom nélküli szavak hiú csengése. Emlékszel a kérdésre, amit ő tett fel neked: »Ha Caesar keresztény lenne, avagy nem lennétek-e nagyobb biztonságban, nem lennétek-e biztosabbak vagyonotokban, nem szabadulnátok-e meg a félelemtől, s nem lennétek-e nyugodtabbak jövőtök felől?« Te azt mondtad, hogy a mi vallásunk ellensége az életnek, amire én csak azt felelem, ha levelem elejétől kezdve egyre csak e két szót ismételgettem volna: »boldog vagyok« - még azzal sem tudtam volna híven kifejezni boldogságomat. Most majd azt mondod, hogy az én boldogságom Lygia! Igen, carissime! Mert szeretem az ő halhatatlan lelkét, s mert mindketten Krisztusban szeretjük egymást, az ilyen szerelemben pedig nincsen elválás, sem hűtlenség, sem változandóság, sem öregség, sem halál. Mert ha az ifjúság és a szépség elmúlik, ha testünk elfonnyad, és jön a halál, a szeretet megmarad, mert a lélek maradandó. Mielőtt szemem megnyílt volna a világosságra, Lygiáért kész lettem volna tulajdon házamat is felgyújtani, s most azt mondom, akkor nem szerettem őt, mert szeretni csak Krisztus tanított meg. Ő a boldogság és a békesség kútfeje. Nem én mondom ezt, hanem a valóság. Hasonlítsd össze a ti félelemmel bélelt gyönyöreiteket, a jövő felől bizonytalan mámoraitokat, halotti tor szagú tivornyáitokat a keresztények életével, s megkapod a kész választ. De hogy az összehasonlítás hívebb legyen, gyere ide a mi balzsamos illatú hegyeink közé, árnyas olajligeteinkbe, borostyánlombos partjainkhoz. Itt téged igazán szerető szívek várnak, és békesség, amilyent rég nem kóstoltál. Te jó és nemes ember vagy, tehát boldognak kellene lenned. Éles eszed fel tudja ismerni az igazságot, s ha felismered, meg is szereted, mert lehet valaki az igazság ellensége, mint Caesar vagy Tigellinus, de közömbös senki se lehet iránta. Ó, Petronius, Lygiával együtt örvendezünk a reménynek, hogy nemsokára viszontlátunk. Járj egészséggel, légy boldog, és gyere."

Petronius Cumaeban kapta meg Vinicius levelét, mert ő is odament a Caesar után induló többi augustianusokkal együtt. A Tigellinusszal éveken át vívott hosszú harca vége felé járt. Most már tudta, hogy e harcban neki kell elbuknia, s ennek okát is ismerte. Amilyen mértékben Caesar napról napra mélyebben süllyedt a komédiás, a kocsihajtó és bohóc szerepébe, amilyen mértékben lejjebb és lejjebb merült az undok, vaskos, beteges feslettségbe, az előkelő arbiter elegantiae mindinkább terhére volt. Ha Petronius hallgatott, Nero hallgatásában is látta a korholást, ha pedig dicsért, akkor is kiérezte szavaiból a gúnyt. Az előkelő patrícius sértette önimádatát; s irigységet keltett benne. Gazdagsága és pompás műkincsei felkeltették Caesar és mindenható minisztere kapzsiságát. Eddig tekintettel voltalt rá az achaiai út miatt, mert ott hasznukra lehetett ízlése, és az, hogy a görög dolgokat kitűnőn ismerte. De Tigellinus máris igyekezett Caesarral elhitetni, hogy Carinas ízlésben is, tudásban is túltesz Petroniuson, s az achaiai játékokat, fogadásokat és diadalmeneteket is sokkal jobban meg tudja rendezni, mint ő. Petronius most már el volt veszve. De Rómában nem merték elküldeni neki az ítéletet. Caesar is, Tigellinus is emlékezett még rá, hogy ez a látszólag elnőiesedett esztéta, aki "az éjt nappá téve" csupán gyönyörökkel, művészetekkel és lakomákkal foglalkozik, amikor bithyniai proconsul, majd római consul volt, egészen bámulatos szorgalomról és erélyről tett tanúbizonyságot. Mindenre alkalmasnak tartották, s tudták róla, hogy Rómában nemcsak a nép, hanem a praetorianusok körében is népszerű. Caesar bizalmasai közül senki se tudta, mit tenne adott esetben, így hát okosabbnak vélték, ha kicsalják a városból, s vidéken kaparintják a kezükbe.

Meghívót kapott hát, hogy a többi augustianusszal együtt menjen Cumaeba, ő pedig, noha sejtette, hogy tőrbe csalják, elment, talán azért, mert nem akart nyíltan ellenszegülni, vagy hogy még egyszer megmutassa gondtalan, vidám arcát Caesarnak is meg az augustianusoknak is, s halála előtt még utoljára diadalt arasson Tigellinuson.

Közben Tigellinus nyomban bevádolta, hogy jó barátja volt Scaevinus senatornak, a Piso-féle összeesküvés lelkének. Petroniusnak Rómában maradt embereit elfogták, s házát praetorianus őrség fogta körül. Ő azonban, tudomást szerezvén erről, nem árult el félelmet, sőt zavart sem mutatott, s mosolyogva mondta a cumaei pompás villájában vendégül látott augustianusoknak:

- A Rőtszakállú nem szereti az egyenesen nekiszegezett kérdéseket, meglátjátok hát, milyen zavarban lesz, ha megkérdem, hogy az ő parancsára vetették-e börtönbe Rómában maradt házam népét.

Aztán bejelentette, hogy a "továbbutazás előtt" lakomát ad, s éppen annak előkészületeivel foglalatoskodott, mikor megérkezett Vinicius levele.

Petronius a levél vételekor egy kicsit elgondolkozott; de aztán arca visszanyerte szokott derűjét, s aznap este a következő választ írta:

"Örülök boldogságtoknak, s csodálom szíveteket, carissime, mert sosem hittem volna, hogy két szerelmes egy távol levő harmadik emberre is gondolhasson. Ti pedig nemcsak emlékeztek rám, hanem meg is akarjátok osztani velem kenyereteket és Krisztusotokat, aki - mint írod - olyan bőkezűen árasztja rátok a boldogságot.

Ha így van, hát imádjátok őt. Én azt hiszem, carissime, hogy Lygiát egy kicsit Ursus s egy kicsit a római nép is segített neked visszaadni. Ha Caesar másféle ember lenne, azt hinném, hogy netán ő hagyta abba az üldözést, tekintettel a veled való rokonságra, amaz unoka révén, altit Tiberius adott annak idején egy Viniciushoz. De ha te azt hiszed, hogy Krisztus tette, én ugyan nem bocsátkozom ezen vitába. Úgy van! Ne sajnáljátok tőle az áldozatokat. Prometheus is feláldozta magát a népért, de hát eheu! Prometheus állítólag csak a költők találmánya, Krisztusról azonban szavahihetőbb emberek mondták nekem, hogy tulajdon szemükkel látták. Veletek együtt magam is amondó vagyok, hogy a legbecsületesebb isten.

A tarsusi Pál kérdésére emlékszem, s abban egyetértek vele, hogy ha a Rőtszakállú Krisztus tanácsai szerint élne, akkor talán volna időm elutazni hozzátok Szicíliába. Akkor a fák árnyékában, a forrás mellett elbeszélgetnénk az összes istenekről és minden igazságról, mint ahogy a görög filozófusok tették. Ma azonban röviden kell válaszolnom.

Csupán két filozófust akarok ismerni, az egyik Pyrrhon, a másik Anacreon. A többit olcsón eladnám neked a görög és a saját sztoikusaink egész iskolájával együtt. Az igazság valahol olyan magasan lakik, hogy az istenek sem láthatják az Olympus tetejéről. Te azt hiszed, carissime, hogy a ti Olympusotok még magasabb, s te a csúcsán állva, szólsz le hozzám: »Gyere, s olyan tájat látsz, amilyent eddig sosem láttál.« Lehet, de én azt felelem: »Barátom, nincs lábam!« S ha végigolvasod levelemet, azt hiszem, igazat adsz nekem.

Nem, Hajnal királykisasszony boldog férje! A ti vallásotok nem nekem való. Hogy én szeressem a gyaloghintómat cepelő bithyniai rabszolgákat vagy az egyiptomiakat, akik fürdőházamban fűtenek, vagy a Rőtszakállút meg Tigellinust? A Charisok fehér térdére esküszöm, ha akarnám, sem bírnám. Rómában legalább százezer embernek vagy görbe a lapockája, vagy vastag a térde, vagy sorvadt a lábikrája, vagy kerek a szeme, vagy szerfelett nagy a feje. Azt kívánod, hogy ezeket is szeressem? Honnan vegyem a szeretetet, ha egyszer a szívemben nem érzem? Ha pedig a ti Istenetek azt akarja, hogy szeressem őket, mindenható lévén miért nem adott nekik olyan idomokat, mint például a Niobidáknak, akiket a Palatinuson láttál? Aki a szépet szereti, már ezért sem szeretheti a csúnyát. Más dolog hinni isteneinkben, de azért szeretni lehet őket, mint ahogy szerette Pheidias, Praxiteles, Myron, Scopas vagy Lysippus.

Még ha akarnék is oda menni, ahová vezetsz, nem bírok. Mivel azonban nem is akarok, így hát kétszeresen nem bírok. Te éppen úgy hiszed, mint a tarsusi Pál, hogy valamikor a Styx túlsó partján valamilyen elysiumi mezőkön találkoztok Krisztusotokkal. Rendben van! Majd akkor mondja meg ő maga, hogy elfogadna-e engem gemmáimmal, mirhaserlegeimmel és a Sosiusok kiadványaival meg az én aranyhajú Eunikémmel együtt. A puszta gondolatra is nevethetnék, carissime, hiszen a tarsusi Pál is megmondta, hogy a Krisztusért le kell mondani a rózsakoszorúkról, a lakomákról és a gyönyörökről. Igaz, hogy cserébe más boldogságot kínált, de én erre azt feleltem, hogy azokhoz én már öreg vagyok, a rózsában viszont mindig gyönyörködni fog a szemem, s az ibolyaillat is mindig kedvesebb lesz nekem, mint a suburrai mocskos »felebarátaim« bűze.

Ezek azok az okok, amiért a ti boldogságotok nem nekem való. De ezenfelül van még egy, amelyet a végére tartogattam, íme, engem Thanatos hív. Nektek most kezdődik az élet hajnala, az én napom már lement, s fejem az alkonyatba vész. Más szóval: meg kell halnom, carissime.

Kár erről sokat beszélni. Ennek így kellett végződnie. Te ismered a Rőtszakállút, hát könnyen megérted. Tigellinus legyőzött, vagyis nem! Csak az én győzelmeim értek véget. Úgy éltem, ahogy akartam, s úgy halok meg, ahogy nekem tetszik.

Ne vegyétek nagyon a szívetekre. Egyik isten se ígért nekem halhatatlanságot, tehát nem ér semmiféle meglepetés. Egyébként abban tévedsz, Vinicius, hogy csakis a ti istenetek tanít meg nyugodtan meghalni. Nem. A mi világunk korábban tudta, mint mi, hogyha az utolsó serleget felhajtotta, ideje elmenni, megpihenni, s ezt derűsen meg tudja tenni. Plato azt mondja, hogy az erény zene, a bölcs élete pedig harmónia. Ha ez így van, akkor erényesen halok meg, aminthogy erényesen is éltem.

Szeretnék még isteni hitvesedtől ugyanazokkal a szavakkal elbúcsúzni, amelyekkel valamikor Auluséknál köszöntöttem: »Mert sohasem láttam még én ily földi halandót...«

Ha tehát a lélek másvalami, mint aminek Pyrrhon tartja, akkor az enyém az Oceanos széléhez vezető úton leül házatok előtt lepke, vagy, ahogy az egyiptomiak hiszik, sólyom alakjában.

Másképp nem mehetek.

Addig is Szicília változzék át számotokra a Hesperidák kertjévé, a mezők, erdők és a források apró istennői szórjanak virágokat utatokra, s házatok oszlopainak minden akanthusában fészkeljenek fehér galambok."

Petronius valóban nem tévedett. Két nap múlva a fiatal Nerva, ki mindig jóindulatú és odaadó híve volt, elküldte hozzá Cumaeba szabadosát a Caesar udvarában történtek hírével.

Petronius veszte már elhatározott tény volt. Másnap este akarták elküldeni a centuriót a paranccsal, hogy maradjon Cumaeban, s ott várja be a további intézkedéseket. A következő futárt néhány nappal később indították volna útnak a halálos ítélettel.

Petronius zavartalan derűvel hallgatta végig a szabados híreit, aztán így szólt:

- Elviszed uradnak egyik vázámat, amelyet távozásod előtt adnak majd át neked. Mondd meg néki azt is, hogy egész lelkemből köszönöm, mert ily módon megelőzhetem az ítéletet.

Aztán hirtelen elnevette magát, mint akinek nagyszerű ötlete támadt, s előre örül végrehajtásának.

Rabszolgái még aznap este szerte jártak, hogy az arbiter elegantiae pompás villájába lakomára hívják a Cumaeban tartózkodó összes augustianusokat, férfiakat és nőket egyaránt.

Ő maga délután a könyvtárban írt, majd megfürdött, s utána felöltöztette magát a vestiplicákkal, s magasztosan, díszesen, mint egy isten lépett a tricliniumba, hogy egy műértő pillantást vessen az előkészületekre, majd a kertre, ahol fiatal fiúk és a görög szigetekről idekerült leányok rózsakoszorúkat fontak a lakomához.

Arcán a legkisebb gond sem látszott. A cselédség csak arról tudta, hogy a lakoma valami rendkívüli esemény lesz, mert megparancsolta, hogy adjanak bőséges jutalmat azoknak, akiknek munkájával meg volt elégedve, és enyhe vesszőzést mindenkinek, akinek munkája nem felelt meg ízlésének, vagy aki már régebben megérdemelte a korholást és büntetést. Azt is meghagyta, hogy a citerásokat és énekeseket jó előre bőkezűen fizessék ki. Végül leült a kertben a bükkfa alá, amelynek levelei között áthatoltak a napsugarak, s világos foltokkal tarkították a földet, majd Eunikét hívatta.

A leány jött fehér ruhában, mirtuszágacskával a hajában, gyönyörűen, akár egy Charis, ő pedig maga mellé ültette, s ujjával halántékát gyengéden megérintve, olyan kedvteléssel nézett rá, mint ahogy a műértő nézi az ihletett mester vésője alól kikerült isteni szobrot.

- Tudod-e, Euniké - kérdezte -, hogy már régóta nem vagy rabszolga?

A leány ráemelte nyugodt, égszínkék szemét, s fejét tagadólag rázta.

- Mindig az vagyok, uram - felelte.

- De azt talán nem tudod - folytatta Petronius -, hogy ez a villa, azok a rabszolgák, akik ott koszorúkat fonnak, s mindaz, ami ehhez tartozik, a földek, a gulyák, mától kezdve mind a tieid.

Euniké e szavak hallatára hirtelen elhúzódott tőle, s hangjából kiérezhető nyugtalansággal kérdezte:

- Miért mondod ezt nekem, uram?

Majd ismét közelebb húzódott, s a rémülettől hunyorgó szemmel nézett rá. Arca kis idő múlva fehér lett, mint a fal, a férfi pedig folyton mosolyogva csak egyetlen szót mondott:

- Igen!

Pillanatnyi csend lett, csak enyhe szellő mozgatta meg a bükkfa leveleit.

Petronius valóban azt hihette, hogy egy márványszobor áll előtte.

- Euniké! - mondta. - Derűsen akarok meghalni.

A leány pedig szívet tépő mosollyal nézett rá, és súgva felelte:

- Hallgatlak, uram!

Estefelé a vendégek, akik már többször voltak Petroniusnál lakomán, s tudták, hogy azokhoz képest a Caesar lakomái is unalmasak és barbárok, tömegesen gyülekezni kezdtek, de egyiknek se jutott eszébe, hogy ez az utolsó "symposion" lesz. Sokan tudták, hogy az előkelő arbiter feje fölött a kegyvesztettség felhői gyülekeznek, de ez már annyiszor megtörtént, s Petronius egy-egy ügyes fogással vagy egyetlen bátor szóval annyiszor szétoszlatta azokat, hogy komoly veszélyt valóban senki se sejtett. S Petronius vidám arca és megszokott könnyed mosolya mindenkit megerősített ebben a véleményében. A gyönyörű Euniké számára Petronius minden szava parancs volt, minthogy pedig megmondta neki, hogy derűsen akar meghalni, a leány isteni vonásain nyugalom ült, s szemében különös fény ragyogott, amelyet az öröm csillogásának lehetett tartani. A triclinium ajtajában a fiatal legénykék, hajukon aranyhálóval, rózsakoszorút tettek az érkezők fejére, s szokás szerint figyelmeztették őket, hogy jobb lábbal lépjék át a küszöböt. A teremben könnyed ibolyaillat terjengett, a színes alexandriai üvegekben lángok égtek. A padok mellett görög lányok álltak, hogy illatszerekkel nedvesítsék meg a vendégek lábát. A fal tövében az athéni citerások és énekesek várták karmesterük jeladását.

A teríték fényűző volt, de ez a fényűzés senkit sem bántott, senkire se hatott nyomasztólag, mintha egyszerűen önmagából virult volna ki ilyenné. Az ibolyaillattal együtt vidámság és fesztelenség áradt el a teremben. Az ide belépő vendég érezte, hogy itt se kényszer, se fenyegető veszedelem nem függ a feje fölött, mint Caesarnál, ahol az ének vagy vers nem elég fellengzős vagy nem elég találó dicséretéért az ember életével fizethetett. Így aztán a fények, a borostyános kancsók, a hótakaró alatt hűlő borok és a válogatott ételek láttára egyszerre felvidult a vendégek szíve. Vidáman zsongott a beszélgetés, mint ahogy a méhraj zsong a virágba borult almafa körül. Csak néha szakította meg egy-egy felharsanó kacagás, néha a dicsérő szavak zaja vagy egy-egy fehér vállra cuppanó túlságosan hangos csók.

A vendégek, mielőtt ittak volna, néhány csepp bort kiloccsantottak a halhatatlan istenek tiszteletére, hogy megnyerjék oltalmukat és jóindulatukat a házigazda számára. Az mit se számított, hogy sokan nem is hittek az istenekben, így kívánta ezt a szokás és a babona. Petronius Euniké mellett nyugodott, s a római újdonságokról, a legújabb válásokról, a szerelemről és szerelmi kalandokról, a versenyekről és Siculusról beszélgetett, aki korábban nagy hírre tett szert az arénában, majd az Atractusnál, és a Sosiusoknál megjelent legfrissebb könyvekről szólt. A bort kiloccsantva kijelentette, hogy csak Cypris istenasszonya tiszteletére teszi, mert az istenek között ő a legidősebb és legnagyobb, csak ő a halhatatlan, örök és uralkodó.

Beszéde olyan volt, mint a napsugár, mely mindig más tárgyat világít meg, vagy mint a nyári szellő, mely meglendíti a kert virágait. Végül intett a karmesternek, s erre halkan megpendültek a citerák, s a fiatal hangok fújták hozzá a kíséretet. Aztán a Kos-szigeti táncosnők, Euniké földijei villogtatták meg rózsaszín testüket az áttetsző fátylak alatt. Végül egy egyiptomi jövendőmondó jósolta meg a vendégeknek jövendőjüket a kristályedénybe zárt, szivárványszínű aranyhalak mozgásából.

Mikor aztán az effajta szórakozást megelégelték, Petronius kissé felemelkedett szíriai párnájáról, s hanyagul szólt:

- Barátaim! Bocsássatok meg, hogy a lakomán kéréssel fordulok hozzátok: fogadja el tőlem mindegyikőtök ajándékba azt a serleget, amelyből először loccsantott az istenek dicsőségére és az én jó szerencsémre.

Petronius serlegei csillogtak az aranytól, a drágakövektől és a művészi vésésektől, így hát, noha az ajándékozás Rómában megszokott dolog volt, a lakomázók szívét nagy öröm töltötte el. Egyesek hálálkodtak, s hangosan magasztalták őt, mások azt állították, hogy maga Iuppiter se tisztelte meg az isteneket az Olympuson ilyen ajándékokkal, de voltak olyanok is, akik haboztak, hogy elfogadják-e az ajándékot, annyira túlhaladta az a mindennapi szokás méreteit.

Ő pedig magasra emelte a felbecsülhetetlen értékű mirhaserleget, mely a szivárvány minden színében játszott, aztán így szólt:

- Ebből pedig én áldoztam Cypris istenasszonya tiszteletére. Ezt soha többé senki ajka ne illesse, és soha senki ne loccsantson belőle más istennő tiszteletére.

Azzal az értékes edényt a lila sáfrányvirágokkal behintett kövezethez vágta, s mikor az apró szilánkokra tört, az álmélkodó arcok láttára így folytatta:

- Vigadjatok, carissimi, ahelyett hogy csodálkoztok. Az öregség, az erőtlenség szomorú társa az élet utolsó éveinek. De én jó példát és jó tanácsot adok nektek: nem kell őket bevárni, s mielőtt jönnének, el lehet menni önként, mint ahogy én is elmegyek.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte néhány nyugtalan hang.

- Vigadni, bort inni, zenét hallgatni, csodálni ezeket az isteni idomokat, amelyeket itt láttok mellettem, aztán koszorús fejjel elaludni. Caesartól már elbúcsúztam. Akarjátok hallani, mit írtam neki búcsúzóul?

Azzal elővette a levelet bíborszínű párnája alól, s a következőket olvasta:

- "Tudom, ó, Caesar, hogy türelmetlenül várod érkezésemet, s hűséges baráti szíved éjjel-nappal utánam vágyakozik. Tudom, elárasztanál ajándékaiddal, kineveznél a praetorianusok praefectusává, Tigellinust pedig azzá tennéd, amire az istenek teremtették: öszvérhajcsárrá a birtokaidon, amelyeket Domitiától örököltél, miután megmérgeztetted őt. Kérlek, bocsáss meg, mert Hadesre s benne anyád, feleséged, testvéred és Seneca árnyékára esküszöm, nem mehetek. Az élet nagy kincs, kedvesem, s én értettem hozzá, hogy ebből a kincsből kiválogassam a legértékesebb drágaköveket. De vannak az életben olyan dolgok is, amelyeket többé nem bírok miattad elviselni. Ó, ne hidd, nem az zavart meg, hogy megölted anyádat, feleségedet és testvéreidet, meg hogy felgyújtottad Rómát, és az állam minden becsületes férfiját az Erebusba küldted. Nem, ó, Kronos dédunokája. Minden ember osztályrésze a halál, tőled pedig mást úgyse lehetett várni. De hogy még éveken át hasogassa fülemet éneked, hogy lássam pirrhusi táncodban kapálózó domitiusi cingár lábadat, halljam játékodat, halljam szavalásodat és verseidet, te szerencsétlen fűzfapoéta, ez az, ami erőmet meghaladja, ez az, ami öngyilkosságra késztet. Róma bedugja fülét, ha téged hall, a világ kinevet, én pedig nem akarok és nem is bírok tovább pirulni. A Cerberus üvöltése - bár hasonlít énekedhez, kedvesem - kevésbé lesz számomra kínos, mert annak sose voltam barátja, s az ő hangja miatt nem vagyok köteles szégyenkezni. Járj egészséggel, csak ne énekelj; gyilkolj, de ne írj verseket; keverd a mérget, de ne táncolj; gyújtogass, de ne vedd kezedbe a citerát, ezt kívánja neked s ezt az utolsó baráti tanácsot adja az arbiter elegantial."

A vendégek megdermedtek, hiszen tudták, ha Nero a birodalmat vesztette volna el, az sem mért volna rá ekkora ütést. Megértették, hogy aki ezt a levelet megírta, annak meg kell halnia, de azért is borsódzott a hátuk, hogy egy ilyen levelet végighallgattak.

Petronius azonban olyan őszintén, olyan vidáman kacagott, mintha a legártatlanabb tréfáról lenne szó, aztán végignézett a jelenlévőkön, s így szólt:

- Vigadjatok, s űzzétek messze a félelmet. Senkinek se kell azzal dicsekednie, hogy ezt a levelet végighallgatta, én pedig legfeljebb Charonnak henceghetek el vele majd az átkelésnél.

Azzal intett a görög orvosnak, s feléje nyújtotta karját. A gyakorlott görög egy pillanat alatt átkötötte egy aranyszalaggal, s a hajlásban átvágta erét. A vér kifröccsent a párnára s Eunikére, aki Petronius fejét feltámasztva föléje hajolt:

- Uram - rebegte -, hihetted-e, hogy elhagylak? Ha az istenek a halhatatlanságot, Caesar pedig a világ fölötti uralmat kínálná nekem, akkor is utánad mennék.

Petronius elmosolyodott, kissé felemelkedett, s ajkát a leány ajkához érintve mondta:

- Jöjj!

Majd még hozzátette:

- Te igazán szerettél engem, isteni Eunikém!...

Ő pedig már az orvos felé nyújtotta rózsás karját, s egy pillanat múlva már csörgött a vére, s összefolyt Petroniuséval.

Petronius jelt adott a karmesternek, s ismét felhangzott a citeraszó és az ének. Előbb a Harmadiost énekelték, aztán Anacreon egyik dalát, amelyben a költő panaszkodik, hogy egyszer az ajtaja előtt rátalált Aphrodité összefagyott, síró gyermekére: magához vette, megmelengette, szárnyacskáit megszárította, az a hálátlan pedig köszönetképpen nyilával átfúrta szívét, s azóta nincsen nyugalma...

Ők ketten pedig, mint két szép istenség, egymáshoz simulva, mosolyogva hallgatták, s arcuk egyre sápadtabb lett. A dal befejeztével Petronius ismét körülhordatta a bort és az ételeket, aztán beszélgetésbe eredt a közelében ülőkkel jelentéktelen, de kedves dolgokról, amilyenekről lakomákon általában beszélni szoktak. Végül az orvost hívta, s kérte, hogy egy pillanatra kötözze még be az erét, mert elálmosodott, s még szeretné magát Hypnosnak átadni, mielőtt Thanatos örökre elaltatná.

S el is aludt. Mikor felébredt, a leány feje már mint egy fehér virág nyugodott mellén. Áttette a párnára, hogy még egyszer jól megnézze, aztán ismét megnyitották erét.

Intésére az énekesek Anacreon egy új dalába fogtak, s citerák halkan kísérték, hogy a szövegét ne zavarják. Petronius egyre halványabb lett, de mikor a dal utolsó szavai is elhangzottak, egyszer még a vendégekhez fordult:

- Barátaim, valljátok be, hogy velünk együtt pusztul el...

Nem fejezhette be. Karja utolsó mozdulatával Eunikét ölelte át, aztán feje a párnára hanyatlott és - meghalt.

A vendégek azonban e két csodálatos szoborhoz hasonló fehér test láttára megértették, hogy e két emberrel együtt múlik el az ő világuk utolsó értéke, költészete és szépsége.

A galliai légióknak Vindex vezérlete alatt kitört lázadása eleinte nem látszott valami veszélyesnek. Caesar még alig harmincegy éves volt, és senki sem merte remélni, hogy a világ egyhamar megszabadulhat ettől a fojtogató rémétől. Visszaemlékeztek rá, hogy a légiók körében már a régebbi uralkodók alatt is voltak zavargások, ezek azonban elmúltak anélkül, hogy az uralkodó személyében változásra vezettek volna. Így például Tiberius idejében Drusus elfojtotta a pannóniai, Germanicus pedig a rajnai légiók lázadását. "De ki is vehetné át az uralkodást Nero után - mondták az emberek -, mikor az isteni Augustusnak jóformán minden rokona elpusztult Nero uralma alatt?" Mások az óriási szobrokat látva, melyek Nerót Hercules alakjában ábrázolták, önkéntelenül arra gondoltak, hogy nincs olyan erő, amely ekkora hatalmat megtörhetne. Voltak olyanok is, akik már vágytak az Achaiában tartózkodó Caesar után, mert Helius és Polythetes, akikre Róma és Itália kormányzását bízta, még nála is véresebben uralkodtak.

Senki se volt biztos se élete, se vagyona felől. A törvény már nem nyújtott védelmet. Az emberi méltóság és az erény semmivé lett, a családi kötelékek meglazultak, s a lealjasodott szívek már reménykedni se mertek. Görögországból hírek érkeztek Caesar hallatlan diadalairól, az elnyert koszorúk és a legyőzött versenytársak ezreiről. A világ mintha a véres kutyakomédiák orgiájává változott volna, de egyúttal gyökeret vert az a felfogás is, hogy itt az erény és a komoly dolgok vége, s eljött a tánc, a muzsika, korhelykedés, feslettség és a vér ideje, s hogy ezután már így kell folynia az életnek. Maga Caesar, akinek a zendülés újabb alkalom volt a fosztogatásra, nem sokat törődött a fellázadt légiókkal és Vindexszel, sőt gyakran hangoztatta, hogy még örül is az eseményeknek. Mozdulni sem akart Achaiából, csak mikor Helius jelentette, hogy a további halogatás birodalma elvesztésével járhat, akkor indult el Neapolisba.

Ott ismét énekelt és játszott, s füle mellett eregette el az események egyre fenyegetőbb folyásáról szóló híreket. Hiába magyarázta neki Tigellinus, hogy a korábbi zendüléseknek nem volt vezérük, most azonban a fellázadt légiók élén olyan férfiú áll, aki a régi aquitaniai királyok családjából származik, s emellett híres és tapasztalt hadvezér is. "Itt - felelte Nero - görögök hallgatnak engem, s csakis ők tudnak zenét hallgatni, s csakis ők méltók az én énekemre." Kijelentette, hogy neki első kötelessége a művészet és a hírnév. Mikor azonban megtudta, hogy Vindex őt facér ripacsnak nevezte, felugrott, s azonnal Rómába indult. Petroniustól kapott sebei, melyeket a görögországi tartózkodás begyógyított, most ismét felszakadtak, s ő a senatusnál akart igazságot keresni e hallatlan sérelmére.

Útközben egy bronz szoborcsoportot látott, mely egy római vitéz kezétől elejtett gall harcost ábrázolt. Ezt jó jelnek vette, s ettől kezdve, ha szóba hozta is a fellázadt légiókat és Vindexet, azt csak azért tette, hogy jót nevessen rajtuk. A városba való bevonulása elhomályosított mindent, amit eddig láttak. Ugyanazon a szekéren vonult be, amelyen valamikor Augustus tette meg diadalútját. A cirkusz egyik ívét lebontották, hogy a menetnek utat nyissanak. A senatus, a lovagok és megszámlálhatatlan tömegek tódultak fogadására. A falak remegtek a kiáltásoktól: "Üdv neked, Augustus, üdv neked, Hercules! Üdv neked, egyetlen, isteni, olympusi, pythói, halhatatlan Caesar!" Utánavitték az elnyert koszorúkat, a városok nevét, ahol győzedelmeskedett, s egy táblára felírva a legyőzött mesterek nevét. Nero maga is szinte megittasult, s megindultan kérdezte a környezetében levő augustianusoktól, hogy mi volt Caesar diadalmenete az övéhez képest? Az meg se fordult a fejében, hogy a halandók között akadhatott, aki kezet mert volna emelni egy ilyen mesterre, egy ilyen félistenre. Csakugyan olympusinak érezte magát, s éppen ezért hitte, hogy biztonságban van. A tömegek lelkesedése és őrjöngése még szította saját őrületét. Valóban azt lehetett hinni, hogy e diadalmenet napján nemcsak a Caesar és a város, hanem az egész világ elvesztette ép érzékeit.

A virágok és koszorúk halmai alatt senki sem látta meg a szakadékot. De az oszlopokat és a templomok falait még aznap este elborították a feliratok, amelyekben felrótták Caesar gaztetteit, közeli megtorlással fenyegették, s mint művészt kigúnyolták. Szállóigévé vált a mondás: "Addig énekelt, amíg a kakasokat (gallos) fel nem ébresztette." Rémhírek kaptak szárnyra a városban, s szörnyű méreteket öltöttek. Az augustianusokat elfogta a nyugtalanság. Az emberek, nem tudván, mit hoz a jövő, nem merték kifejezni kívánságaikat és reményeiket, s szinte érezni, gondolkozni se mertek.

Ő pedig tovább is csak a színháznak és a zenének élt. Elfoglalták az újonnan feltalált hangszerek és az új víziorgona, amelyet most próbáltak ki a Palatinuson. Egyetlen elhatározásra vagy cselekedetre se képes gyerekes értelme azt képzelte, hogy ha előre megtervez annyi előadást és látványosságot, hogy azoknak lebonyolítása távoli jövőbe nyúlna, az már önmagában is elhárítana minden veszedelmet. A hozzá legközelebb állók, látva, hogy a szükséges eszközök előteremtése és katonaság szervezése helyett egyre csak azon töri a fejét, milyen szavakkal fejezhetné ki leghívebben a borzalmakat, kezdték elveszíteni a fejüket. Mások ellenben azt állították, hogy az idézetekkel csak magát és környezetét akarja elkábítani, pedig lelkét a félelem és nyugtalanság emészti. S cselekedetei valóban kapkodókká váltak. Naponta ezer meg ezer újabb terv villant át agyán. Néha nekibuzdult, hogy elébe megy a veszedelemnek, szekerekre rakatta a citerákat és lantokat, a fiatal rabszolgalányokat amazonokként felfegyvereztette, s elrendelte, hogy vonjanak össze légiókat keletről. Máskor meg arra gondolt, hogy nem háborúval, hanem énekkel vet véget a galliai légiók lázadásának. S lelke előre örült a látványnak, amely majd a katonáknak énekkel való megbékéltetését követi. Íme, a vitézek könnyes szemmel sereglenek köréje, ő pedig eldúdolja nekik az epiniciumot,^[155] s utána megkezdődik Róma és az ő aranykora. Máskor megint vért kívánt, néha kijelentette, hogy megelégszik Egyiptom kormányzásával. Visszaemlékezett a jövendőmondókra, akik azt jósolták neki, hogy Jeruzsálemben fog uralkodni, vagy ellágyult a gondolatra, hogy mint vándorénekes fogja megkeresni mindennapi kenyerét, s a városok és országok már nem Caesart, a földkerekség urát fogják benne tisztelni, hanem a dalnokot, amilyent még nem szült a világ.

Így tombolt, őrjöngött, játszott és énekelt, váltogatta szándékait, váltogatta az idézeteket, s saját és a világ életét valami dagályos kifejezésekből, selejtes versekből, sóhajokból, könnyekből és vérből összetevődő értelmetlen, fantasztikus s egyúttal rettenetes álommá, lármás zűrzavarrá változtatta. S közben nyugaton a felhők napról napra vészesebben tornyosultak. A mérték betelt, a ripacskomédia nyilván vége felé járt.

Mikor fülébe jutott a hír, hogy Galba és Hispania is csatlakozott a lázadáshoz, vad dühbe gurult, s őrjöngeni kezdett. Lakoma közben összetörte a serlegeket, felfordította az asztalt, s olyan parancsot adott, amelyet még Helius, sőt maga Tigellinus sem mert végrehajtani. Halomra gyilkolni a Rómában lakó gallokat, aztán ismét felgyújtani a várost, a vadállatokat nekiereszteni az arenariumokból, s a fővárost áttenni Alexandriába - mindezt óriási, csodálatra méltó és könnyű feladatnak képzelte. De mindenhatóságának ideje már elmúlt, s még akik régebbi gaztetteiben cimborái voltak, azok is úgy néztek már rá, mint egy őrültre.

Vindex halála és a fellázadt légiók körében kitört egyenetlenség azonban mintha ismét az ő javára billentette volna a mérleget. Rómában már bejelentették az új lakomákat, diadalmeneteket és ítéleteket, mikor egy éjszaka tajtékos lovon futár érkezett a praetorianusok táborából, s jelentette, hogy a katonák bent a városban kibontották a lázadás zászlaját, s Galbát kiáltottak ki cézárrá.

Caesar éppen aludt, mikor a futár megérkezett, de mikor felébredt, hiába szólította testőreit, akik éjszakánként ajtajánál őrködtek. A palota már üres volt. Csak a rabszolgák raboltak a távolabb eső zugokban, ami éppen kezük ügyébe esett. De Caesar láttára megijedtek, ő pedig egyedül bolyongott a házban, rémülten és kétségbeesetten kiáltozva.

Végül három szabadosa: Phaon, Sporus és Epaphroditus sietett segítségére. Kérték, hogy meneküljön, mert nincs pillanatnyi veszteni való idő se, de ő még mindig áltatta magát. Hátha gyászba öltözve szólna a senatusban, vajon a senatus ellene tudna állni könnyeinek és ékesszólásának? Ha latba vetné minden ékesszólását, minden kifejezőkészségét és színésztehetségét, ellen tudna-e állni bárki is a világon? Nem adnák-e meg neki legalább Egyiptom praefectúráját?

Azok pedig, hozzá lévén szokva a hízelkedéshez, még nem merték szemtől szembe megcáfolni, csak figyelmeztették, hogy mielőtt elérné a Forumot, a nép darabokra tépné, s megfenyegették, hogy ha azonnal lóra nem ül, ők is elhagyják.

Phaon felajánlotta, hogy elrejti a Porta Nomentanán kívül eső villájában. Pár perc múlva lóra szálltak, s fejüket palástjukba burkolva elvágtattak a város széle felé. Az éjszaka már kezdett szürkülni. De az utcák nagy forgalma már a rendkívüli idő előhírnöke volt. A katonák hol egyenként, hol kisebb osztagokban járták be a várost. Már közel voltak a táborhoz, mikor Caesar lova megijedt egy hullától, s hirtelen félreugrott. Erre a palást lecsúszott Nero fejéről, s a katona, aki ebben a pillanatban haladt el mellette, megismerte az uralkodót, de a váratlan találkozástól annyira megzavarodott, hogy katonai tisztelgéssel üdvözölte. Amint a praetorianusok tábora mellett elhaladtak, hallották a Galbát éltető mennydörgésszerű kiáltásokat. Nero végül megértette, hogy közeledik halála órája. Erőt vett rajta a rémület és a lelkiismeret-furdalás. Azt mondta, hogy fekete felhő alakú sötétséget lát maga előtt, a felhőből pedig arcok bukkannak ki, amelyekben anyját, feleségét és testvérét ismeri fel. Foga vacogott félelmében, de komédiás lelke mégis mintha valami varázst talált volna a pillanat borzalmában. Hogy valaki, a világ mindenható ura létére, egyszerre mindent elveszítsen, a tragédia csúcspontjának tekintette, s magát meg nem tagadva végigjátszotta benne a főszerepet. Elfogta az idézetek láza és a szenvedélyes vágy, hogy a jelenlévők véssék azokat emlékezetükbe az utókor számára. Olykor kijelentette, hogy meg akar halni, s kérte, hívják elő Spiculust, aki a gladiátorok közül a legügyesebben tudott ölni... Máskor hangosan szavalta: "Anyám, feleségem és atyám a halálba hívnak!" Időnként azonban a meddő és gyermekes reménység szikrái is fel-felvillantak benne. Tudta, hogy közeledik a halál, de ugyanakkor nem is hitt benne.

A Porta Nomentanát nyitva találták. Továbbhaladva ellovagoltak az Ostrianum mellett, ahol Péter apostol tanított és keresztelt. Hajnalban Phaon villájában voltak.

Ott szabadosai már nem titkolták előtte, hogy ideje meghalnia. Erre kérte, hogy ássanak gödröt számára, s lefeküdt a földre, hogy pontos mértéket vehessenek. De a kiásott hant láttára elfogta a rémület. Hájas arca elsápadt, s homlokát ellepte a verejték, mint a hajnali harmat. Halogatni próbált. Remegő, színészi hangon kijelentette, hogy még nincs itt az idő, aztán megint idézetekbe fogott. Végül kérte, hogy égessék el testét. "Micsoda művész pusztul itt el!" - ismételgette mintegy csodálkozva.

Eközben megérkezett Phaon futárja, s jelentette, hogy a senatus már meghozta az ítéletet, s hogy a gyilkost a régi szokás szerint büntetik meg.

- Mi az a szokás? - kérdezte Nero fehérlő ajkakkal.

- Nyakadat a villa közé fogják és halálra korbácsolnak, testedet pedig a Tiberisbe dobják! - felelte Epaphroditus durván.

Nero palástját széjjeltárta mellén.

- Tehát itt az idő! - mondta az égre tekintve.

S még egyszer megismételte:

- Micsoda művész pusztul itt el!

E pillanatban lódobogás hallatszott. Egy centurio közeledett katonái élén, a Rőtszakállú fejéért.

- Siess! - kiáltották a szabadosok.

Nero nyakához illesztette a kést, de remegő kezével csak szurkálta magát, s látszott, hogy sosem merné a pengét húsába mélyeszteni. Ekkor Epaphroditus váratlanul meglökte kezét, s a kés markolatig behatolt Nero nyakába, s rettenetes, óriás, rémült szeme kidülledt.

- Az életet hozom számodra! - kiáltotta a centurio belépve.

- Késő - felelte Nero hörögve.

Majd még hozzátette: - Íme, a hűség!

A halál egy szempillantás alatt birtokába vette fejét. A vér fekete sugárban zúdult kifelé vastag nyakából a kerti virágokra. Lába a földet kapálta, aztán meghalt.

A hűséges Akté másnap testét drága szövetekbe burkolta, és elégette egy illatszerektől áradó máglyán.

Így múlt el Nero, mint ahogy elmúlik a szélvész, a vihar, a tűzvész, a háború vagy a dögvész, Péter bazilikája pedig a Vaticanus halmairól ma is uralkodik a városon és a világon.

A hajdani Porta Capena közelében ma egy kis kápolna áll. Homlokzatán kissé elmosódott a felirat: "Quo vadis, Domine?"

135. Illatszer, kenőcs. ^[VISSZA]

138. Délelőtti cirkuszi előadás. ^[VISSZA]

140. A Vesta-szüzek testületének főnökasszonya. ^[VISSZA]

148. Engesztelő áldozat. ^[VISSZA]

153. A tűz és a víz használatától való eltiltás a római császárság korában egyértelmű volt a halálbüntetéssel vagy száműzetéssel. ^[VISSZA]

155. Győzelmi ének. ^[VISSZA]

---