Minek előtte pedig e könyvet az olvasók elébe bocsájtanám, szólanom kell annak céljáról, valamint nemes és bölcs barátomról és mesteremről, Henricus Institorisról, továbbá anélkül, hogy a szerénytelenség bűnébe esnék, magamról is. Mindezt pedig annak okáért, hogy az olvasó megérthesse azokat a dolgokat, melyek benne foglaltatnak e könyvben. A könyv szerzője, Jacob Sprenger, a már említett Institoris mesterrel együtt mintegy ötszáz évvel ezelőtt élt, s mint tapasztalt, domonkosrendi főinkvizítorai Mainz, Köln, Bréma és Trier vidékének, mindenkinél jobban ismerték a boszorkányokat, és igen eredményesen harcoltak ellenök. Ötödfél század után azonban úgy nevük, mint cselekedeteik feledésbe merültek, s ma már kevesen ismerik hajdani művüket, a Malleus Maleficarumot, mely a boszorkányok practicáinak, cselekedeteinek, és az ellenök való harcnak summája. A boszorkányság azonban nem halt meg, s manapság újra feltámadott - a fenyegető veszedelemben pedig ismét szükség van egy munkára, mely eligazítja a közönséges embereket, mert a régit már nem ismerik, s a körülményekkel együtt a boszorkányok is megváltoztanak. Mindazonáltal, a napjainkban uralkodó sötétség és tudatlanság ellenére, a boszorkányság feltámadásáról már sokan tudomást szereztek, s bár hangjuk nem ért messze, néhányan figyelmeztetni próbálták az embereket.

Elsőként az eretnekek, szektavezetők és okkult mesterek döbbentek rá a boszorkányság új térhódítására - és ez érthető, mert részben ők hívták létre, de legalábbis egy gyökérből fakadt hajtásuk. Ők azonban részint féltek ezt elmondani, részint nem hittek nekik.

Ugyanakkor néhány tiszta, istenfélő pap is felfigyelt a jelenségre; mindenféle felekezetek papjai. A távoli Keletről az ilyen hírek azonban nem juthattak el Nyugatra, a muzulmán országokban történtek pedig nem tűntek fel, hiszen ott amúgy is erős kézzel uralkodtak a nőkön. A keresztények közül egyedül a katolikusoknak volt tapasztalatuk és elég éles érzékük a veszély megszimatolására - itt azonban a hivatalos bürokrácia, a kötelező ranglétra meghosszabbította az ellenlépésekig telt időt. Az Anyaszentegyháznak pedig nincsen már meg a világi cselekvéshez szükséges ereje és hatalma, így '72-ben, mikor Őszentsége kinyilatkoztatta: a Sátán elszabadult, és démonai szerte garázdálkodnak a földön, a rettenetes tényből röpke életű sajtócsemege, kuriózum válott; s ebben nem kevés része volt maguknak a boszorkányoknak is, akik mindenkor jelen voltak az írástudók és betűvetők mellett, és azokat befolyásolva, ellenőrizve kétszeres hatalomra tehettek szert.

Végül, utolsókként bár, de az írók és költők egy részének szeméről is leesett a hályog - az ő cselekvésük azonban valóban szánalmas eredménnyel járt. Az írástudók ugyanis alkatuknál fogva hagyták magukat sodortatni az árral, vagy éppen új lehetőséget, alkotói ihletforrást látva benne, álltak át önszántukból lelkes boszorkányimádókká. Azok számára, akik fel tudták mérni a valóságos veszélyt, két út létezett: az önpusztításba torkolló kétségbeesés, avagy erejüken felül alkotva az emberiség tudomására hozni az inváziót. Az utóbbiban azonban - és joggal - majd mindenki csupán írói fantáziát, fikciót látott, ami gyakorlati lépéseket szintúgy nem vont maga után.

Ilyenformán hát jómagam, az isteni gondviselésből adódóan, ötödfél évszázad után bocsátom útjára a Redivivus Maleficarum-ot, - s minden bizonnyal tetszésére szolgálna és áldását adná rá hajdani társam, Institoris is. Azóta magam is sokat tanultam még, és tudok az újabbkori boszorkányokról, s mit akkor nem tudtunk: ma világosan látom, hogy legnagyobb veszedelmet szerelmükkel jelentik. Mert "mágiával kezdődik a szerelem, és varázslattal ér véget. Először az égről hazudik a földön, aztán a pokolról"- mondotta Eliphas Levy, a bölcs, kit sokan igaztalanul boszorkánymesternek is tartottak, holott jó keresztény, s a dolgok ismerője volt. Ahogyan hajdani mesterem, Institoris is okos volt, és meglepően tájékozott az élet dolgaiban. Bölcs volt, mint a kígyó, céltudatos, mint a hajó útja a tengeren, és könyörtelen, mint a szerelmes férfinek kellene lenni a nővel. Talán ennek is köszönhető, hogy tartott a kígyóktól, nem szerette a vizet, a szerelmet pedig megvetette.

Ezen szerelem, a boszorkányok bűnös és veszélyes szerelme iránti megvetést, de leginkább az attól való elrettentést szándékozom magam is az emberek elé tárni újra - avagy, ha már elkerülni nem lehet, mert véges az emberi erő, s az érzelmeket egyedül Isten kormányozhatja, bölcs tanácsokkal látnám el az arra érdemeseket.

Isten óvjon mindannyiunkat a boszorkányoktól, és ne védjen minket az irántuk való szerelemtől, de szabadítson meg gonoszságuktól.

Íratott az Úr 1996. évében, Jacob Sprenger által.

Abban az évben, karácsony előtt, úgy hullott a hó, amilyenre még a legöregebbek sem emlékeztek azon a tájon. Sűrű, áthatolhatatlan havazás lepte be a várat, és éjfélre már az őrjárat sem tudott végighatolni szokásos útján. Nem sok idő múltán a várkapitány még a strázsákat is bevonta: ebben az időben sem ellenséges csapat, sem gonosztevő, sem eretnek nem mozdulhatott. Ilyen télidőt, mint 1487 karácsonya táján, csak ötszázegynéhány év után értek meg Szeklerburg városában; s mindkét alkalommal megvolt az oka e pokoli időjárásnak.

Akkoriban azonban a népek könnyebben viselték a kegyetlen időt. Békeidő volt, a város élés- és kincsestára tele, s még a póroknak is jutott bővében árpadara, köles, a szent Karácsonyra pedig a herceg rendeletéből bort is osztottak a szegényeknek.

Mi magunk a várban tanyáztunk, a püspökség meghívására, - híres és rettegett vendégeknek számítottunk, kiket a kor legbölcsebb férfiúiként emlegettek. Mesteremet és társamat, Henrik Kramert, Institoris néven félte Tirol, Magdeburg és Bréma környéke, jómagam, Jacob Sprenger nevét pedig úgyszintén félték az eretnekek és tisztelte a klérus. Egyenesen a pápa képében s annak teljes felhatalmazásával voltunk jelen, nem tartozva sem számadással, sem engedélykéréssel a világi és papi rendeknek: a Szent Inkvizíció terjesztette ki általunk hatalmát az ország ezen vidékére.

Aligha akadt akkoriban ember a keresztény világban, ki ne ismerte volna nevünket; áldásos és igen tanulságosnak bizonyuló könyvünk pedig, a nemrégiben kibocsátott "Malleus Maleficarum...", néhol súlyával egyenlő aranyért cserélt gazdát. Az emberek rettegtek tőlünk és csodáltak bennünket: mert halandó ember többet, mint mi, nem tudhatott a boszorkányokról. Úgy tartották, az angyalok bölcsessége s a ragadozó állatok szimata párosul bennünk az isteni ítélőképességgel: meglehet, így is volt, s ha valaki kételkedett is ebben, nem szívesen győződött volna meg erről a maga bőrén.

Azidőtájt azonban, a jól fűtött püspöki vendégszobában, úgy éreztük, sem bölcsesség, sem szimat nem segített rajtunk, ítélőképességünk pedig megrendült az utóbbi napok történéseitől. Fáradtsággal és szomorúsággal volt terhes közöttünk a csend, s benne a Szenteste előtt elpusztult boszorkány árnya kísértett fel egy-egy pillanatra - a boszorkányé, mely hosszú pályafutásunk csúcspontján legyőzött, megalázott, és bűnbe ejtett mindkettőnket.

Senki nem tudhatta, s kevéssel előtte még magunk sem sejthettük, hogy éppen e ködös és zord időjárással bíró városban akadunk hivatásunk egyik legnehezebb ügyére: s a rettenetes történéseket sem tudta meg soha senki; kettőnkön kívül egyedül csak a menschági kántor lánya, a vélelmezett boszorkány tudhatta, ő azonban már harmadnapja halott volt, s hacsak rokonai a renddel dacolva el nem hantolták, a farkasok rég széthordták az eretnekek árkából.

Az ügy pedig egyszerűen indult, olyan egyszerűen, mint bármely másik: három, teljesen szabályos feljelentés érkezett, s a szóban forgó lányt berendeltük színünk elé; inkábbat csak a rend kedvéért, a közelgő ünnepek előtt. A lány fiatal volt még, buzgó keresztény családból; s a közelmúltban nem estek a környéken oly dolgok, melyek neki tulajdoníttathattak volna. A feljelentések szerelmi bűbájról, fajtalankodásról és mágikus praktikákról szólottak, melyek abban az időben közhelyszámba mentek - s alighanem még a rémült család is úgy hitte, szigorú feddésnél rosszabb nem történhet a lánnyal. S több mint bizonyos: kevésbé tapasztalt és érzékenyebb ítélőmester ennél súlyosabb ítéletet nem is hozott volna. Institoris és jómagam azonban másként találtuk. Hosszú és eredményes munkánk alatt volt már alkalmunk igen sokféle boszorkánnyal megismerkedni: asszonyok százai mérettek meg szemünk, elménk és lelkünk mérlegén, és sebezhetetlenek voltunk mindennemű bűbájjal, varázslattal és csábítással szemben; hitünk pedig mindenkor megóvott bennünket a nem kevés veszedelemtől.

A lány azonban, kit a szent szűz és vértanú Lucza napján hoztak be a fogdmegek, s ki a Violetta névre hallgatott, mindjárt a kihallgatás első pillanatától megragadta, és lebilincselte figyelmünket. Rendkívüli szépség volt, amilyenről csak Salamon éneklése szólhatna méltón; s bár félt tőlünk, akaraterejével ellene mert szegülni a két rettegett inkvizítornak. Ártatlanságát hangoztatta, s érvei szilárdnak és hihetőnek tűntek; azt azonban maga sem tudhatta, puszta jelenléte mennyire feldúlt bennünket. Nyugtalanok lettünk és összeszorult a gyomrunk az első pillanatban ahogy megláttuk; s ha ránk nézett íves szemöldökei alól, veríték öntött el és megdagadt nyelvünk a szánkban.

Ennek pedig, a vélt ártatlanság dacára, nem lehetett más nyilvánvaló magyarázata, mint az ördöngősség, s a boszorkányos bűbáj; így alig a vádismertetés s a lány védekezése után tömjént gyújtattunk, és visszavonultunk Institorissal. Két teljes napig tanácskoztunk: a tények ismeretében világos volt, hogy a lány bűne nem főbenjáró; az a zavarodottság azonban, amelyet magunkon észleltünk, ha szembenéztünk a vádlottal, óvatosságra intett. Sokat tudtunk a boszorkányok hatalmáról és természetéről, de amit itt tapasztaltunk, az nem tudást, hanem érzést és intuíciót kívánt; ismeretlen titok rejtezett, ami aggodalommal töltött el.

Éreztem magamon a zavarodottságot, s alighanem Institoris is, ki a boszorkány pillantásától elfordította a fejét, és maga elé nézett. Életünk virágán jóval túl, megedződve minden női szépséggel szemben, döbbenettel vettük tudomásul azt az emberfeletti vágyakozást, ami a boszorkányhoz taszított - és tudtuk azt is, hogy azonos ez a halálvággyal. Azt is tudtuk, az ilyen bűverő a boszorkányok sajátja - a lány azonban mindenek ellenére tisztának és ártatlannak látszott, s bár minden ítélőmesternek joga volt saját megérzéseire hivatkozni, a döntés nagy felelősséget igényelt. Mert egyik oldalon állott a szent kötelesség és hivatás, kivizsgálni és csírájában fojtani el a gonoszt, másik oldalon meg a lány fiatalsága, és látszólagos ártatlansága. Mindezek fölött pedig ott lebegett félelmetes, bűnös szépsége, telt idomokat viselő karcsúsága, hosszú, fekete csigákban vállára omló haja, s ha a formás orr fölött kissé összenőtt szemöldök alól kivillanó tekintet ránk esett, elakadt lélegzetünk a veszedelmes szépség láttán. Maga az ős-Éva, a kísértés állott előttünk teljes nagyságban - háta mögött pedig ott rejtezkedett valahol Lucifer, a kígyó.

A kihallgatott tanúk azonban, akár szépségének, akár bűbájosságának miatt, egyöntetűen a lány mellett szóltak. Csupa szép, erényes dolgokkal ruházták fel, ami kevésbé tapasztalt vizsgálómestert minden bizonnyal megtévesztett volna. Istenfélő, templomi előénekes, jó magaviseletű lány - tanúsították a falu nagyjai, sőt még irigyei, vagy célt nem ért udvarlói is igen mértéktartóan nyilatkoztak. Ezen vallomások tükrében a szerelmi bűbájt akár egyféle cicomaként is fel lehetett volna fogni; a fajtalankodásról illetve a lány szüzességéről pedig a vádemelés előtt lehetetlen volt bizonyosságot szerezni. Az egyetlen világos pont a mágikus praktikák voltak, bár itt is jórészt orvoslás, ártalmatlan fehérmágia esete forgott fenn - no de fekete-, fehér-, vagy vörösmágia, egyaránt Isten ellen való.

Néha volt egy-egy pillanat, amikor megenyhült a szívem, s hajlottam arra, ítélet nélkül, első figyelmeztetéssel engedjük el a lányt; Institoris azonban hajthatatlan és sziklaszilárd volt, kettőnk közül pedig ő volt a szakértő, ki zsigereiben érezte a tisztátalan jelenlétét. Hosszas mérlegelés után, végül, két nap után, nehéz szívvel ugyan, de vádat emeltünk a lány ellen: ezzel pedig megpecsételtük sorsát.

Tudni kell ugyanis: kínvallatás csak a vádemelés után következett, amennyiben a gyanúsított nem tesz önként töredelmes vallomást, ezáltal megmenekülve a kínoktól, s a máglya által megtisztítva kárhozatnak induló lelkét. Ha valamely megátalkodott aztán a kínvallatások alatt sem ismeri be a neki tulajdonított vétket, elejtik a vádat, s szabadon engedik - ámbár erre igen ritkán volt példa. Hosszú és eredményes gyakorlatunk alatt mindössze egy ember, egy Mainz-környéki kovács volt csak, ki mindvégig kitartott ártatlansága mellett - s ma már azt hiszem, valóban ártatlan is volt. Másként nem tarthatott volna ki: hiszen az emberi test esendő és törékeny, az ördög védelmező ereje pedig, amelyről annyit beszélnek, mindig alulmarad egy kellőképpen felkészült egyházi személy ellenében.

A lány pedig, mindamellett, hogy tudhatta, mi vár rá, visszautasította a vallomástételt, holott ő akkor mégcsak máglyát sem kockáztatott ezzel - döntésével pedig igen nagy nyugtalanságot okozott nekünk. Ennek csak egy része volt az önnön tévedésünk lehetősége - a nagyobbik veszély abban rejlett, hogy tisztában voltunk azzal, mit jelent majd e gyönyörű testet mezítelen, meggyötörten látni a csigán vagy kínpadon, s csak remélni tudtuk, sem a szánalom, sem a testi vágy nem hatalmasodik el rajtunk, és bevégezhessük küldetésünket.

Közeledett a szent karácsony, s nem volt vesztegetnivaló idő - úgy gondoltuk, a Szentestére már végzünk az üggyel, hiszen képtelenség, hogy a filigrán, fiatal lány ellen tudjon állni a csontrepesztő fájdalmaknak. Így hát azon nyomban, döntésünk után nekikezdtünk a kínvallatásnak, s mindjárt az elején bizonyítékot kaptunk bűnösségéről: ahogy a legények letépték ruháit, szemünkbe tűnt két fiatal melle alól, középről a "stigma diabolica", a sátán kézjegye. Institoris testvér diadalmasan mutatott rá, és igaza is volt: szinte fölösleges volt tűt szúrni ebbe a látszólagos anyajegybe, mint várható volt, nem jött belőle vér. Vallani azonban nem vallott a lány, így aznap este még a csigára is felvonták. Eredménytelenül. Fiatal volt, és élni akart: a törékeny testben pedig meglepően nagy erő rejtezett. Az eljárások rendje szerint aznap, a csigázás után már nem folytathattuk a kínzást, így elvezették; s alighanem ugyanolyan elcsigázott lélekkel tértünk mi magunk is nyugovóra, mint a lány teste.

Másnap aztán folytattuk a vallatást. A hüvelykszorító, spanyolcsizma és a vízzel itatás után már elhagyta tartása - eddigre rendszerint a mégoly erős férfiak is megtörtek. Még nem vallott - de sikoltozott, vergelődött, míg ereje volt hozzá, és könyörgött a legényeknek. Szemlátomást idő kérdése volt már csak, mikor adja fel a reményt.

Kevéssel ebédidő előtt egy ízben sikerült kisiklania a legények kezéből: csizmámra borult, és állati félelmében két kezével kétségbeesetten kulcsolta át a combomat. Rémülten rúgtam el magamtól - az inkvizítornak kerülnie kell a tisztátalanokkal való testi érintkezést - de, bár keresztet vetettem, fogott már rajtam a rontás, s miután elvonszolták, még éreztem kezének nyomát a combomon. Kimentem a hideg téli napra, imádkoztam és havat raktam ingembe; kevéssel utánam Institoris is kijött: nem vall a beste - hörögte, s lila arcán láttam, rá is hatott a kísértés, s a rontás rajta is megfogant.

Ebéd után aztán, amíg a legények pihentek, a pincébe mentünk, felajánlani a vallomás újabb lehetőségét. Ott feküdt, a tűzhely mellé láncolva, s bár szépsége megfakult, összetört, szinte állati erővel sugárzott belőle a hús vétke, bűnösen és bűnre csábítóan. Verejték, korom, vér és égési foltok fénylettek testén, s időnként uralhatatlan remegés futott át rajta, ahogy kiszolgáltatottan, rettegve, szemérmet és emberi tartást elfeledve hevert a földön. Rőt lángokkal, ropogva égett a tűz, fénye visszaverődött, szertecsapongott az előtte fekvő mezítelen testen, és tükröződve lobbant a riadt szemekben. Institoris közel hajolt a lányhoz, s mellén a feszületet megmarkolva, szokatlanul gyengéden tette fel a kérdést:

- Isten nevében, teszel-e vallomást, lányom?

Egy pillanatra csend ereszkedett le, a lány erőlködve fél könyökére támaszkodott, és felszegte fejét. A megtörtnek vélt szemekből egy pillanatra izzó, perzselő gyűlölet sütött - bosszúra vágyó, sötét, démoni gyűlölet az íves szemöldökök alól. Aztán kinyújtotta kezét, és ő is megmarkolta az Institoris nyakában csüngő feszületet; majd maradék erejével hirtelen magához rántotta Institorist, és szájon csókolta: erősen, és erőszakosan, hogy fogai nyomán kiserkent a vér.

Éreztem, ahogy ereimben megáll a vér, és szemeim elhomályosulnak: már csak Institorist láttam, amint elbődül, és nyakától fogva, mint egy macskakölyket, felrántja a földről, és a falhoz csapja a boszorkányt. Állati, izgató asszonyi szag csapott orromba, és elvesztettem józanságomat: a babilóni nagy parázna állott előttünk, vergődött kezeink közül, belőlünk pedig kiszállt az isteni kegyelem.

Vétkeztünk, mindketten. Megbecstelenítettük, erőszakot tettünk rajta: aztán csak álltunk fölötte, levegő után kapkodva, a ránk nehezedő bűn és a rontás rettenetes súlya alatt. A lány szűz volt, és immár holtan feküdt kései ártatlanságának vérében - talán a magam, talán az Institoris keze szorult össze az őrült pillanatokban a nyakán, s bűnével együtt lelke is kiszállt testéből.

Sápadtan, háborgó lélekkel és gyomorral menekültünk ki a pincéből, ki a napvilágra, messze innen. Valamivel később utánunk jött a hóhér, és ijedten jelentette a boszorkány halálhírét: "minden bizonnyal ura, a Sátán tekerte ki a nyakát, hogy el ne árulhassa".

- Isten irgalmazzon mindannyiunk lelkének - vetettünk keresztet.

Másnap karácsony előestéje volt, a megváltó születése. Visszavonultunk szobánkba, s nem vettünk részt a püspök, s a várúr által adott karácsonyi vacsorán: csupán kevés bort és kenyeret kérettünk föl. Így múlt el a szenteste, másnap karácsony napján pedig, kora reggel elállott a havazás, és kisütött a nap: ilyen szép, szikrázó napsütés emberemlékezet óta nem volt karácsonykor e vidéken. Becsuktuk az ablaktáblákat, mert érdemtelennek éreztük magunkat az isteni kegyelemre, s néma csendben ültünk az asztal mellett. Mikor azonban nagymisére harangoztak, éreztük, soha nem tapasztalt félelem, és nyugtalanság vesz erőt rajtunk: szinte tapinthatóvá vált a boszorkány jelenléte, s úgy éreztük, valami rettenetes, és szörnyű van bekövetkezőben. Szinte fojtogatott ez az érzés: felálltam, és szélesre tártam az ablaktáblákat, majd földbegyökerezett lábbal bámultunk ki Institorissal az ablakon.

A környéken mindenhol súlyos, olajasan fénylő cseppek, és vérvörös valamint lila virágok hullottak az égből a szűz hótakaróra: méz és virágeső esett azon a nap. Egyesek a világvége, mások az isteni bűnbocsánat jeleként magyarázták a csodás eseményt: - mi ketten azonban azóta is elborzadva gondolunk a meggyilkolt boszorkányra; a lányra, akit Violeta Honig Blumnak hívtak.

Tudni kell mindenekelőtt: két, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttük igen nagyok a külömbségek - s ahogyan az emberek között megkülömböztetjük a nemeslelkűt és a pokolraszületettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazonféleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy aspektusok mint természetök szerént, cselekvéseikben és szándékokban, mégiscsak egy családnak különféle ivadékai.

Első nemzedék, s mindek közül a legnagyobbak azok, akik Lilyth-től származtanak, mert magukban hordják még a nyers teremtőerő egy töredékét. Az angyalok mellé rendelt asszonyok egyike volt Lilyth, ki Ádámnak első feleségéül szolgált. S akárcsak annak, ezen boszorkányoknak is bujasága mérhetetlen, szépségük nem ragyog, de megragad és elveszejt. Lilyth-től és lányaitól idegen az anyaság, mivel ők még az ősbűn előtt formálódtak azzá, amik: - egyetlen, hatalmas lángolás életük, mely erővel és vérrel táplálkozik. Ők a démonok és az éjszakák úrnői, akiknek sikerült elkerülnie a lázadó angyalok sorsát, s azóta is állandó veszedelemként örökös ellensúlyként lakozhatnak a felsőbb világokban. Kevesen vannak ők az emberek között, és jobbára öntudatlanul - pusztító erejükkel, a káoszteremtés képességével csak így élhetnek az emberek között anélkül, hogy felperzselnék a földet. Földi létük pedig mindörökre összefonódott a művészetekkel, s szerelmükben úgy hevül fel és hamvad el a kiválasztott, mint athanorban a prima materia nyomán a közönséges fém: színarany marad nyomukban, salaktól mentesen. A bölcsek mindenkor ismerték és félték ezen boszorkányokat, Astarté, Hekaté, Káma, Ízisz, és más neveken áldoztak nekük hím állatokat, a férfiakat és harcosokat megóvandó.

Aspektusokat tekintve Lilyth földön lakozó leányai magas termetűek, és nagy szeműek, a természet akaratából pedig vörös, avagy égővörös hajjal vannak megáldva, merthogy elemük a tűz. Az emberek betegségei nemigen fognak rajtuk, az mi ellentétes tűz-természetükkel azonban igen árthat nekik. Azt, mit mindközönségesen szerelemnek neveznek, ezen boszorkányok nem ismerik, csupán a szenvedélyt, s elsőbben is céljaiknak rendelik alá vágyaikat. Némelykor, valamely férfiú nyomán elszabadulhatnak ösztöneik, ezeknek medret találni azonban nem halandóra mért feladat, ahogyan a tűzvészt sem lehet vizelettel eloltani.

Második nemzedék és rangban következők pedig azok, kik Azáél bűnös angyalaitól származnak, azoktól, kik testet öltve leszálltak az emberek lányai közé, megkívánván azokat. Paráználkodtak velök, és megismertették őket a tudás fájának érintetlenül hagyott gyümölcseivel, oly dolgokat árulva el, melyeknek nevét és formáját mindmái napig féltve őrzi az isteni titoktartás, mert nem embernek teremtettek, s merő fertelem az a halandóknak. Ezen dolgok miatt pusztult el Szodoma és Gomorra, Azáél lányai azonban ismerik e titkokat: a gonosz és jószándékú varázslást, de kiváltképpen a testi szerelemnek elképzelhetetlen módjait, s asszony létükre ők hordják magukban a sivatagba száműzött és láncolt angyalok összes hatalmát. Mindazonáltal halandók ők, mert felerészt embertől, emberi módon származtanak, a kívánság és a vágy pedig a földhöz köti őket. Ők azok, kik kezdettől fogva kielégíthetetlen nemi vággyal bírnak, melyhez valóban csak angyalok és nem evilági férfierő lenne méltó. Ennek okáért örökké szomjasan bolyonganak, s céljaikat alávetik gerjedelmeiknek, ezáltal némelyest uralhatókká válva, mígnem a csalódás bosszút nem ébreszt bennük. Első sorban ez külömbözteti meg őket Lilyth lányaitól, valamint az, hogy életet is adnak, ámbár aligha szívesen. A papokat és vitézeket igen kedvelik, mert azon angyalokat vélik feltalálni bennök, melyektől származtanak. Mindenkor föld-jegy uralja őket, hajzatuk fekete, szemöldökük ívelt, testük mint a föld porából vétetett víztartó korsók. Alkatuknál fogva mindeneknél kívánatosabbak a férfiak szemének - az ki pedig részesül húsukból és a tiltott gyönyörűségből, bizonyos hogy nemsok időnek utána meggyűlöltetik esendősége miatt, és kínos véget ér általuk.

Harmadik fajta pedig, s mindek között a legalantasabbak azon boszorkányok, melyek hatalmukat nem örökölték, és semmilyen égi, avagy pokoli származással nem bírnak. Ők a leggyakoribbak a való életben, tudásuk pedig szerzett tudás, melyet innen s onnan csipegetve sajátítottak el, s élnek vissza vele. Ezen fajtának pedig külső jegyei nincsenek, bármely asszonyi formában lehetnek, mivelhogy nem boszorkánynak születtek, hanem azzá váltak. Ők azok, az kik legjobban félnek Lilyth és Azáél lányaitól, s leginkább mesterkednek ellenök - mert boszorkányságok nőietlen és céltalan, s férfi és nő, ember és lélek között hánykódnak parttalan. Boszorkányságokból nem csinálnak titkot, s szívesen fitogtatják erejöket, bárha az csak olyan is, mint a vásári kóklerek mutatványai; némelykor pedig teljességgel hamis az ő boszorkányságok - de erről majd a megfelelő részen.

Mindazonáltal hiba lenne erejöket lebecsülni, mert emberi teremtmények lévén, ők fertezhetik meg leginkább az ember életét - s bár útjukat szegni nem túl nehéz, sokan vannak és tevékenyek. Világi és szellemi hatalmuk pedig egyre inkább gyarapodik: egyrészt a világ számukra kedvező mostani állása miatt, másrészt mert az okkult művészetek hozzáférhetőkké váltak a közemberek számára is. Gyakorta céhekbe, egyletekbe gyűlnek, melyek a coventől a nőegyletig megszámlálhatatlan sok nevet viselhetnek, s nagy örömmel ártják magukat a tudományokba, világi hatalomba avagy a kormányzásba, hasonlóképpen az ifjak oktatásába is, melyből igen nagy károk származhatnak. Tevékenységökkel azonban leginkább nő-társaiknak ártanak, mert a férfiak ellen folytatott küzdelmök minden egyes lépését újabb teherrel és lemondással kell megfizetniök. Valamikor, míg kellő hatalma volt, a Szent Inkvizíció erős kézzel megfékezte ezen teremtményeket - az idők múlásával azonban szabad lábra kaptak, s némely boszorkánymesterek vezetésével előretörve ma már büntetlenül garázdálkodnak a földön.

Annak pedig, hogy a nők közül számosan boszorkányságra adják fejöket, négy fő oka van, mint azt Henricus Institoris nemes mesterem és barátom írta:

pro primo: a nők természetüktől fogva akaratgyengék, így a hamis tanítások könnyen hatalmukba kerítik; pro secundo: a nők erkölcsileg is gyengék, és különösképp hajlamosak a csalásra és bosszúállásra; pro tertio: a nők keresztény hite gyenge, és könnyen feladják az igaz hitet, végezetül pedig, de nem utolsósorban pro quattro: a nőket kielégíthetetlen nemi vágy uralja, s ezért tudatosan engednek bárki, de főként a Sátán bűnre csábításának.

Tudatlanság, és téves a köznek azon hite, miszerint a boszorkányoknak macskák és baglyok a kedvenc állatai. Való igaz, sok boszorkány tart macskát - és ez érthető, mert a macskák isteni eredetű és természetfeletti állatok - és némelyek baglyot is; azonban éppen így akadnak olyanok is, akik kutyát, másfajta madarat, avagy hüllőt tartanak otthonukban.

Ezen esetekben pedig, a hüllők kivételével, mindenkor nagytestű, vagy harcias állatokról van szó, mert lényüknek nem felel meg az olyan állat, mely külsejében nem tükröz erőt és hatalmat. A boszorkányoknak igen kevés kivétellel mindenféle állat hűséges segítőtársául és cinkosául szegődik, mivel az állatok, hozzájuk hasonlóan, ösztönös lények, s megérzik azt, ki hozzájuk hasonlóan cselekszik. Csupán a ló, a sólyom és a delfin az, mely tisztaságánál és férfitermészeténél fogva nem állhatja a boszorkányokat. Egyébiránt a boszorkányokban rejlő sötét, és célirányos erő bűvkörébe vonja az állatokat, és megbilincseli azok akaratát; falkavezérként, domináns egyedként uralkodik rajtuk, rendszerint felhasználva, feláldozva őket céljai véghezviteléhez.

Mindennemű állatok közül pedig különösképpen a hüllők, a ragadozó madarak és a kutyák azok melyek gyakran előfordulnak társaságukban. A varangyos- és bármilyen béka, mely nedves és a földön mászik, a közös elemek, a föld és a víz révén kiválóan használható a gonosz praktikákban. A madarakat a szabadságvágy, és a gyilkolás ösztöne, vagy egyszerűen csak a prédát elejtők kísérésének belső parancsa szólítja melléjük.

Leginkább azonban a kutyák, s azok közül is a vadászkutyák vonzódnak hozzájuk, ezek ugyanis asztrális lények, melyek csak félig tartoznak a fizikai világhoz, s kiváltságos képességük, hogy akár a boszorkányok, egyaránt képesek mind fizikai, mind asztrális képességeiket használni. Előre megérzik a halált, a veszedelmet, és gazdájuk hangulatváltozásait - ráadásul pedig hajlamosak a fajtalankodásra, melyet a kecskebakon és papagájon kívül más teremtett állat nem igen mível.

Azon boszorkányok, kik maguk mellett bármilyen állatot tartanak, rendszerint emberként kezelik őket - amivel egyrészt az oktalan állatot emelik emberi rangra, másrészt az emberi természetet fokozzák állati szintre. Ezek az állatok egy tálból esznek a boszorkánnyal, és egy ágyban alszanak vele. A közösen végzett létfunkciók révén pedig a boszorkány kisugárzása által valóban különös képességeket kapnak, és örömest beilleszkednek az emberi viselkedésbe - mindazonáltal, vadságuk mellett megőrzik azt a feltétlen engedelmességet és hűséget, ami az emberre nem jellemző. Mindezt pedig azért, mert mint a boszorkányok jobb ismerői, tudatában vannak azok hatalmának és ismerik félelmeik forrását.

Igen sokan a bölcsebb és ennélfogva veszedelmesebb boszorkányok közül megfosztják nemüktől állataikat, aminek három oka is van. Egyrészt a nemi öröm olyan kiváltság, mely az erősebbet, s ez esetben csak a boszorkányt illeti meg; másrészt a termékenység irritálja a boszorkányokat, mint olyan varázserő, amelytől megfosztattak. Harmadrészt pedig a nemétől megfosztott állat androgünné válik, mely isteni sajátosság, s így válik eggyé az állat testében a két princípium kihagyva a közbenső, esendő és gyengeségekkel teli emberi létet. Az ilyen állat hatalmasabbá, erősebbé és kegyetlenebbé válik - önálló értelem nélkül azonban kormányozhatóvá, feltétlen szolgálójává válik úrnőjének, és félelmetes fegyverré kezében. Az igen erős és tapasztalt, vörösmágiában jártas boszorkányok ilyenkor incubusokat és succubusokat formálnak belőlük, melyekkel embereket gyötörhetnek és hajthatnak hatalmukba. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, a fizikai állattal tisztelettel és kedvességgel kell bánni - ezért van hát, hogy némelyik boszorkány rá nem jellemző módon gyöngéd állata iránt.

A megszokott, és használt állat elvesztése pedig mindenkor különleges fájdalmat okoz a boszorkánynak; az incubussá vagy succubussá alakított állat halála pedig rendszerint a boszorkány hatalmának gyengülését, annak közelgő vesztét jelzi. A boszorkány hatalmának elvesztése pedig a maga során átalakulást, igen sokszor veszettséget eredményez az állatoknál - értelem és vezérlő erő nélkül öncélúan dühöngő fenevadakká válnak, míg saját gonoszságuk elemészti őket. Az ilyen állatokat pedig, miután megölték, tűzzel kell elemészteni, mint hajdan gazdáikat, hogy imígyen megtisztulva rontást ne hozhassanak fajtársaikra.

Varázsereje van a neveknek, ahogyan az a teremtés óta megszabatott; s bár manapság nem tudnak erről a hitetlenek, vagy régi meseként nevetnek rajta, most is hatásos, és működik a nevek mágiája. Így van az, hogy a boszorkányok nevei varázserővel bírnak, s nevük jelenti mindazt, mi lényegük.

Kezdetben, Isten akaratából Ádám nevet adott az állatoknak, és ezáltal birtokba vette őket. Csak a kígyónak nem adhatott nevet, így hatalmat sem kaphatott felette. Feleségét Évának nevezte; annak előtte azonban Lilyth és Szófia felett nem rendelkezett, kik nevüket a Teremtőtől bírták. Valamikor megismerkedni annyit jelentett mint feltárulkozni - s ki megmondta nevét, megbízott a másikban és kiszolgáltatta magát. A mitikus időkben a házasok még "megismerték" egymást, mikor magot támasztottak; az uralkodó pedig fejedelmi címét kiterjesztve a királyi többes nevében hajtotta uralma, a hatalmát jelentő név alá népét. A lovagkorban valakinek a nevére rákérdezni sértést, kihívást, birtokbavételi kísérletet jelentett; ezért festettek a nemes lovagok inkább jelképeket pajzsaikra, a köznép száján pedig csak kvalitásaik alapján emlegettettek, mint a Tó Lovagja, az Oroszlánszívű, vagy a Sárkányölő. Ugyanaz volt ez lenn, ami fenn történt: hiszen az angyalok nevei sem ismeretesek az emberek számára: Mikháelnek, Ráfáelnek, Uriélnek, stb. neveztetnek, a képviselt isteni kvalitás alapján.

Mindezt pedig a boszorkányok neveinek megértéséért tartatott szükségesnek elmondani. Mert nevén nevezni azt, ami hatalmasabb nálunk, ostoba kísérletet, fennhéjázó gőgöt jelent, és magunkra szabadíthatjuk vele a veszedelmet.

A boszorkányok pedig, mint létezők, alapjában véve nem emberi lények. Több bennük az éteri alkotó, mint a közönséges halandóban: elsősorban éteri, majd asztrális lények ők, akik sajátos törvényeiknek és szokásaiknak engedelmeskednek. A földön létezők közül pedig éteri teremtmény minden növény s virág - ezért van hát, hogy a boszorkányoknak rendszerint virágneveik vannak. Violának, Gyopárnak, Ibolyának, és Hajnalkának, Imolának, Borókának és Rózsának nevezik őket, s a mágikus analógiák jegyében többé-kevésbé magukon is viselik ezek tulajdonságait. Nem minden virágnevű nő boszorkány, és nem minden boszorkány virágnevű, de tagadhatatlan, hogy összefüggésben vannak egymással, s a név alapos gyanúra szolgáltat okot.

Néhány évszázaddal ezelőttről még emlékszem egy boszorkányra, Azáél lányainak egyikére, kit Gyopárnak hívtak; s valóban olyan volt ő a boszorkányok között, mint a virág, amelyről nevét vette: gyönyörű, ritka, magányos, és feneketlen mélységek felé kellett merészkednie annak, aki őt megszerezni kívánta. Vörös hajával és tejfehér bőrével, hibátlan szépségével valóban emlékeztetett a névadó növényre, s fogékonyabb emberekkel nem egyszer megtörtént, hogy ismeretlenül is nevén nevezték, mert megjelenésével e virágra emlékeztetett. S ugyanolyan vad volt, akár e növény, amely csak saját világában, a havasok között él, magányos fenségében. Akkoriban Institoris bírta őt rövid ideig; s ha csak kevéssé is, de ő volt az egyetlen ember, kinek sikerült valamelyest megszelídítenie és bírnia. Gyopár szépsége ugyanis önmagáért való volt, nem ismerte a szerelmet, és nem árasztott éltető szeretetet, ahogyan a havasi gyopár is illat nélkül való. Institoris felismerte az analógiát, s azt is, hogy tőle szerelmet várni nem lehet, és adni sem lehet neki: Gyopár csupán jelenség volt, szépség mely megkísérti az embereket, melyen a halál sem változtat, érintetlen marad, és változatlan, nem hervad el, akár névadó növény, mely nedvek nélkül is kortalan megőrzi szépségét.

Ezernégyszáznyolcvannégy karácsonyán Bréma környékén méz- és virágeső hullott. Ezerötszáztízben, ugyanekkor, Madridban kilencvennyolc boszorkányt égettek el egy autódafén a város főterén. Kétszázhuszonhárom évvel később, a szentestén Pétervár felett tüzes szekereket láttak, utánuk pedig napokig sűrű füstköd szállta meg a környéket. A mormon prédikátorok ezernyolcszázötven karácsonyára jósolták meg a világvégét, ezerkilencszázhetvennégy karácsonyán pedig mindezen történések összefoglalójaként, s a továbbiak eredőjeként megszületett egy lány, - melyet Institorissal további húsz év múlva, karácsony napján ismertünk fel ama boszorkány képében, mellyel ötszáztíz évvel korábban, Bréma mellett inkvizítorokként szembesültünk.

Furcsák, de nem rendkívüliek az események, amelyek a boszorkányokat, és azok eljövetelét övezik. Az analógiák soráról már szólottunk, s e tények is odatartoznak. Ami annál különösebb, hogy a boszorkány felismerésének pillanatában tudtuk az említett történéseket, noha a brémai eset kivételével nem értesültünk róluk. Mindez pedig azért van, mert halandóknak a boszorkányok földi mivoltáról nincsenek emlékeik - személyükre emlékezve kitágul a világ, a történések súlytalanná és egyetemessé válnak, mindennek mindenhez köze lesz és hajmeresztő analógiák sorakoznak fel. Egy boszorkány szőkesége sosem lehet más mint búzamező, csókja méz és tej, mosolya nyári zápor - tanúk erre az általuk mindenkor veszélyeztetett költők emlékezései. Fizikai alkatára képszerűen emlékezni lehetetlenség, hiszen amit annak láttunk és öleltünk, mindössze álca volt, ami az emlékezetet nem képes becsapni: s az előhívásnál csupán képzeteink lenyomatára bukkanunk - avagy, ha testét különösen jól ismertük, és szerelem fűzött hozzá, testének egyes részeit torzóként viseljük memóriánkban. Ezért képtelenek a festők és szobrászok boszorkányokat festeni avagy mintázni; ábrázolásuk csak elvont, absztrakt formában lehetséges, ahogyan a zene is csak ismerős utánérzéseket képes életre kelteni velük kapcsolatban. A boszorkányokról beszélni, őket megidézni ezért kiváltképpen nehéz - s ezen nyugszik hatalmuk is, mert a leggazdagabb fantáziát és legszorgalmasabb elmét is bilincsbe veri a megismerés tilalma. Megismerni valamit ugyanis annyi, mint uralni - kimondani, leírni pedig mágia, és birtokbavétel. Ahogyan pedig a boszorkányok soha nem uralhatók teljességgel, úgy a róluk maradt emlékek is töredékesek és csak hasonlatok formájában jelennek meg.

Ezek az emlékképek azonban egyúttal nyomravezető jelek, mintegy titkos térképei a boszorkányok természetének, s az értő számára feltárhatják azon megfeleléseket, melyek által megismerhető, s így kordában tartható lényegük, továbbá valódi szándékairól és érzéseiről is képet kaphatunk. Egy boszorkány fenekére emlékezni nem lehet, de az arra simuló farmernadrág íve elevenen él, s még a kéz is emlékezik; néha pedig egy soha észre nem vett mozdulatban találunk rá a történtek eredőjére. És ugyanakkor, ezen jelenések magukba foglalnak mindent, mi ezekkel összefügg: a fenékre simuló nadrággal egyidőben jelen van minden valaha látott amfora, farmer-reklám, és szeretkezés - mindez végtelen sorban, egyszerre. Az emlékezésnek ez a formája, amely a boszorkányok kapcsán fordul elő, s mely szinte elviselhetetlen, mert az ember megszokta a szelektálást, másként csupán bizonyos füvek, gombák és szerek elfogyasztása után tapasztalható, melynek okából utóbbiak tudattágítónak neveztetnek - bár mindössze az elfekvő emlékképek jelennek meg összességükben, szokatlan élességben, mi hallucinációhoz vezet. Ezen növények pedig, úgymint a beléndek, nadragulya, csattanó maszlag, légyölő galóca, mák és trombitavirág, valamint mások is, a boszorkányokhoz tartoznak, s részei fegyvertáruknak, akár azon növények, melyekkel a férfiasságot erősítik meg és hajtják szolgálatukba.

Ugyanakkor azonban, a boszorkányokra nem emlékezni sem lehet: azon dolgok ugyanis, melyek eszünkbe jutnak róluk, fordítva is működnek, s minduntalan felidézik emléküket. Néha egy madár röptéről hasít belénk az emlékezés a csók ízére, máskor egy-egy szín, hang, avagy illat vezet vissza hozzájuk: megszámlálhatatlanok, és kiismerhetetlenek az emlékképek eredői.

Vannak némely nők, akik minden valódi, öröklött hatalom nélkül boszorkánynak tetszenek, ámbár mindössze utánzatai ezeknek. Álcájuk azonban annyira tökéletes, hogy még a legtapasztaltabb lovagot avagy inkvizítort is megtéveszthetik, a közönséges férfiakról nem is beszélve. Fő veszélyük pedig abban rejlik, hogy leggyakrabban maguk sem tudják, boszorkányságuk csupán álca, utánzat, melléktermék, akár a fénynek az árnyék. Cselekvéseik és megnyilvánulásaik majd mindenik esetben boszorkányokra vallanak, s némelykor többet is árthatnak az igaziaknál: a jó és rossz tudásának hiányában olyan súlyos bűnöket és következményeket idézhetnek elő, melyektől a valódi boszorkány visszahőkölne.

Az ilyen utánzat azonban, hála a Fennvalónak, ritka, s még ritkább azon eset, hogy egy férfiember mellé szegődve azt tartósan hatalmába kerítse - noha erre is van példa. A boszorkányokra jellemző kvalitások: a függetlenség, makacsság, szereleméhség, etcetera, rájuk is jellemzőek, talán még valamivel fokozottabb mértékben is mint Lilyth lányainál; különleges képességeik éppoly szeszélyesen és hatásosan nyilvánulnak meg, s szépségben és kívánatosságban sem maradnak el a valódiak mögött. Mindezek a tulajdonságok azonban nem mélyről és bentről fakadnak: nem az örökkévalóságtól származnak, így nem is tartanak örökké és idő előtt hervadásnak, romlásnak indulnak. Folytonos táplálékra, új és új termőtalajra, állandóan férfitestre van szükségük - ennek okáért pedig az álboszorkányok ragaszkodóbbak a férfiakhoz, s néha áldozatokra is képesek megszerzésükért vagy megtartásukért. Szerelem, testi szerelem nélkül ugyanis lefoszlik róluk az álca: báj, kedvesség, szépség, és elsorvadnak képességeik is, hiszen mindezek csak ebből, a hús csodálatos vétkéből táplálkoznak.

A férfiak teste azonban, hála a Gondviselésnek, védekezik az ilyes művi boszorkányság ellen, ahogyan minden, ami él és érzékelését nem homályosítja el a tudat fénye, védekezik a betolakodóak és élősdiek ellen. Itt tárul fel a különbség igazi és hamis boszorkány között és válik szét a valódi a vélt szenvedélytől. Az első, káprázatos szeretkezések után ugyanis, látszólag minden ok nélkül, megváltozik a testiség gyönyöreinek íze, a férfi pedig egyre kevésbé kívánja az álboszorkányt. Okát ennek pedig nem tudhatja, mert továbbra is éppoly szeretetreméltónak, szépnek és kívánatosnak ítéli meg - tudatával; szeretkezni azonban már nem tud vele, s ha mégis igen, csupán kényszerű, lelketlen fizikai közösülésként, mely mámor helyett csalódást és keserű szájízt hagy maga után. A test, a szexus ugyanis érzi a kizsákmányolást, és ellene szegül annak, - ideig-óráig hajlandó a tudat parancsának engedelmeskedni, azonban kielégülést és örömet már nem nyújt.

Ennél a foknál pedig választás áll a férfiember előtt: sorsára hagyja a romlásnak induló boszorkányutánzatot, megválik tőle és másokat enged áldozatául, vagy "lelkiismeretére" hallgatva karmaiban maradva ökörként húzza az igát, kényszerű szerelemben sorvasztva el testét-lelkét. Menekülést jelenthet még az is, ha az áldozatul esett férfi időnként megcsalja valamely más nővel a műboszorkányt, és erőt merít az egészséges szeretkezésből - ilyenkor ugyanis könnyebben ellenáll a tudat kényszerének, a megcsalt utánzat pedig a hiány miatt elébb-utóbb távozik más préda után.

Ezért mondom hát: óvakodjatok azoktól a szeretett nőktől, akikhez nem fűz testi kívánság; mert olyanok ők, akár a kábító szerek és tisztátalan italok: rabjukká tesznek, holott élvezetet már nem találsz benne.

Nem kell ahhoz a boszorkányok értőjének lenni: minden férfiember, ki nyitott szemmel és elmével élt a nők mellett, tudhatja: mindenkor többre becsülik azok a gonoszságot, mint a kicsinyes rosszindulatot, s könnyebben nyer megbocsátást náluk a legnagyobb gonoszság, mint akár a legcsekélyebb rosszindulat. Így van ez, természetüktől fogva, minden nők között; a boszorkányok azonban különösképpen közel állnak, és külön vonzódnak a gonoszságra hajló emberekhez. Ennek pedig számos, és igen szerteágazó oka van, melyek ismerete nem az emberi elmére szabatott, mindazonáltal, úgy az egyházi, mint világi tudós emberek erre három magyarázatot látnak:

Elsőbben is, a boszorkányok megérzik a gonosz szándékban a hasonlatosságot önmagukkal, mivelhogy alaptermészetük szerint maguk is gonoszságra és erkölcstelenségre termettek.

Másodjára, ez előbbi okából, könnyebben eligazodnak a gonosz szándékon, és jobban uralhatják azt, ahogyan az ember is jobban ismeri saját fegyverét, s lehetőség szerint azzal harcol, minek ismeri erejét.

Harmadjára pedig, s nem utolsó sorban, a gonoszságban erő rejtezik, és sötét hatalom, míg a rosszindulat csupán a gyáva emberek fegyvere - márpedig, amint azt korábban megírtuk, nincs a hatalomnál nagyobb delejesség és vonzerő a boszorkányok számára.

Minthogy azonban a boszorkányok útjai is elrendeltetettek, és Isten, valamint a természet törvényei bölcsek, ezen gonoszságkedvelésnek is megvan a maga gyengesége, és haszna az emberek számára. A két ellentétes irányú gonoszság ugyanis felőrli, és kioltja egymást, ha kellő hevességgel csap össze, s ahogyan tüzet tűzzel is lehet oltani, nem csupán vízzel, úgy emésztődik el a gonoszság a boszorkányokon. Mert keresik ők, és úgy vonják magukra a gonoszságot, mint magányos fa a mennykövet, s akaratlanul is oltalmat nyújtanak ezzel mások számára.

Annak azonban, hogy a boszorkányok maguk is módfelett kedvelik, és mívelik a gonoszságot, ugyancsak mélyebb értelme van. Mindez ugyanis abban gyökerezik, hogy a boszorkányok nagyobbik része, kivált Azáél lányai, képtelenek az igazi hazugságra és mindenkor önmagukat nyújtják. Mint a lázadó angyalok leszármazottjai, megvetik és tökéletlennek tartják az embereket, részvét híján pedig a gonoszság ver gyökeret bennük, - de ahogyan az angyalok nem hazudhattak a teremtőnek, úgy lányaik a földön sem képesek erre. Az emberekkel ellentétben, az angyali származású boszorkányok cselekedeteikkel és szerelmükkel nem hazudhatnak - csak a beszéd az, mely emberi találmányként módot ad nekük erre, mely vékony és igen átlátszó máz csupán, s ezért is hazudik az erre képes ember cselekedeteivel és magatartásával, sokszor öntudatlanul is. A boszorkányok esetében pedig éppen ez az a belső, hideg őszinteség, mely félrevezeti az ehhez nem szokott embert, ki a maga gondolkozáshoz híven mögöttes szándékot rejt, s ezen eltévelyedettsége miatt nem ismerheti meg a boszorkányokat.

Az őszinteségnek azonban sokkal fontosabb és hatalmasabb következménye van náluk: mivel bűnük eredendő, és nem szerzett, őszinteségük pedig érinthetetlen, nem ismerik a megbánást, és lelkiismeret sem akadályozza őket terveikben. Gonoszságuk mindenkor egyenes utat követ, és nem riad vissza semmi vakmerőségtől. Ezért vetik meg kiváltképp a rosszindulatot és a sunyi aljasságot, mert az bizonyosan a gyengeség és hazugság jele. Rosszindulatot csak az táplál kebelén, ki egyenes úton célt nem érhet, s kinek sem ereje, sem bátorsága szembeszállni ellenével. A boszorkányok megvetése és utálata pedig akkora a rosszindulatúság iránt, hogy ha csak mód van rá, kerülik az ilyen embert, mert nem tartják méltónak gyűlöletükre sem.

Ilyenformán, minthogy csak ritkán keresztezik egymás útjait, rosszindulat és gonoszság egyformán gyarapodhat egymás mellett - holott mindkettő gyűlöletes, utálatos, és elpusztítani való. A külömbség csak annyi, hogy míg egyik a bölcsesség, másik az értelem romlásából keletkezett; s ahogyan a csalán is megterem a tiszta és nemes földön és ganéjdombon egyaránt, úgy gyökereznek ezek az őszinteségben és hazugságban.

Tudvalévő, Institoris barátom tanítása szerint minden mindennel összefügg, az analógiák sora pedig végtelen. Vannak dolgok, amelyek látszólag semmiféle kapcsolatban nem állnak egymással, a bennük rejlő princípiumok azonban találkozásukkor hihetetlen energiákat szabadítanak fel - és ezek közé sorolható az is, mikor a boszorkányok banánt esznek. Férfi és nő, pólus és antipólus találkozik ebben a műveletben, a teremtés két, ellenkező előjelű komponense: a befogadó, salakmentes nőiesség, a boszorkány és a férfi teremtőerőjének szimbóluma, a formába, gyümölcsbe zárt fallosz-allegória. A szimpatetikus mágia révén az említett aktus tulajdonképpen rituálé, varázslat - méghozzá a leggonoszabbak közül való. Nem véletlenül nevezem aktusnak - hiszen nem más ez, mint a teremtő aktus megidézése. Hatása, a létrehozott erők azonban rombolnak és pusztítanak - mint minden, ami a szentségek megbecstelenítése, eltorzítása által keletkezik. A boszorkány egyesül a banánnal, a szó szoros értelmében: azonban az egyesülés módja, a szájon át Chassiél bűnös angyal utálatos tanításait idézi, ennek során pedig eltünteti, elfogyasztja a banánt; befogad, de nem ad vissza a természet rendje szerint, végezetül pedig, születés helyett elemészt, élő helyett holt salakot termel belőle. Egyféle fekete mise ez - de annál súlyosabb, minthogy az isteni princípiumot meggyalázni nem lehet, a természetet és törvényeit ellenben igen. Az innen keletkező rontást aztán a boszorkány kedve szerint használhatja - részben, mert másrészt a romboló erők keletkezésük pillanatában szétszóródnak és önálló életet kapnak. A boszorkányok ugyanis, amint azt Agrippa, Lévy, Institoris, és mások is megállapították, elő tudják idézni a gonoszt, uralni azonban nem.

Évekkel ezelőtt volt részem egy ilyen borzalmas művelet megtekintésében, s megvallom, manapság is bizseregni kezd bőröm, és izzadságpatak folyik le gerincemen, ha emlékezetembe veszem azt az estét. Nemcsak nézője, egyenesen előidézője voltam az aktusnak, hiszen én szolgáltam fel ama boszorkánynak a banánt - s minden bizonnyal csak felkészültségem, s a boszorkányságok ismerete mentett meg azon az estén a kárhozattól.

Akkoriban újra egy virágnevű boszorkány üldözött, s én üldöztem őt - gyűlöltük egymást, de mert elfogadtuk a törvényszerűséget, és egymáshoz láncolt a küzdelem, egyféle szerelem is volt közöttünk. Annyira, természetszerűen nem, hogy küldetésünk végrehajtva, megégethettük volna egymást - szerelemnek csak a közönséges emberek szemében tűnhetett, kik nem ismerték fel benne a boszorkány és az inkvizítor szent harcát.

Nem állt szándékomban a kísértés, mikor átadtam neki a banánt. Akkoriban nem voltam még bölcs ismerője az analógiáknak. Nem is gondoltam semmire, csak amikor kezébe vette a gyümölcsöt, és szemében megvillant a jól ismert fény, kezdtem sejteni, hibáztam: innen azonban nem volt visszaút. S hogy ma mégis itt vagyok, és nem ő nyerte meg az akkor még el sem kezdődött háborút, az csakis annak köszönhető, az eset nyilvánosságban történt, hol megoszlottak a pusztító következmények.

A város egyik könyvkereskedőjéhez voltunk hivatalosak, más előkelőségekkel együtt: afféle tivornyába hajló művelésére a szellemnek. Néhány, jóhírű poéta volt műsoron, kik műveiket szavalni voltak hivatalosak - reménykedve a mecénások jóindulatában. Már készen álltak a poéták, s a várakozás csendje feszült közöttünk, mikor meggondolatlanul átnyújtottam neki a csemegével felszolgált banánt. Átvette, éppen abban a pillanatban, mikor az első poéta nekilendült a csengő szavaknak - s a művészet által áthatott atmoszféra külön súlyt adott az aktusnak.

Pár pillanatig mozdulatlan állt, aztán jobb kezébe fogva, bal kézzel megbontotta a banánt. A barnássárga héj egy negyede nesztelenül bomlott le a testről - a közelebb ülők azonban szinte egyazon pillanatban fordultak felé, s tapadtak tekintetükkel a látványra - ő pedig, megfürödve és megdicsőülve a figyelemtől, lassan lebontotta a második negyedet is. Végig, egészen addig, hogy éppen csak kézben tartható legyen. A harmadik negyednél a szavaló poéta szeme is rátapadt, homlokán veríték ütött ki, és hangja megreszketett.

Aztán szünetet tartott. Rámosolygott a poétára, ujjaival, mintegy céltalan megcirógatta a lecsüngő héjdarabokat. Az izgalom, a megfoghatatlan varázs elült - ez azonban vésztjósló csend volt, s benne a poéta szava lélekharang. A meghívottak ismét versre igazították érzékelésüket - mindaddig, míg hatalmas robajjal le nem esett az északi falról a remekbe festett csendélet, megtörve az áhítatot. Senki más, nem látta, csak én, hogy a banán ekkor vált teljesen mezítelenné - a boszorkány elmosolyodott, s ha a robaj el nem tereli a közönség figyelmét, mégoly vak és érzéketlen ember is ráérzett volna a történések eredőjére.

A moraj elült, a poéta újabb versnek készült - ezt a verset azonban soha nem tudta többé elmondani. A rituálé folytatódott: egy kecses, lassú mozdulattal a banán az ajkak elé ért; leheletnyi távolságra megállt, aztán egy pillanat után megérintette az ajkakat. A poéta székébe csuklott - ettől fogva soha többé nem volt képes kimondani a szájban már megformázott szavakat. Nem vált némává - azt a verset azonban, amelynek akkor kívánt hangot adni, többé nem tudta szavakba önteni. Művész volt, fogékony művész, azonban gyenge, és tudatlan - a boszorkányból áradó érzékiséget, a bűnös mozdulat által létrehívott erőket mágnesként vonzta magára, anélkül hogy ezt elviselni lett volna képes.

Ő pedig, meggondolta magát, leengedte a banánt, szeme egy pillanatra megpihent az összeroskadt poétán, majd felém fordult, s a bűnös ősanyai mozdulattal nyújtotta, kínálta felém a banánt.

Soha semmit, mi létező, úgy nem kívántam, mint akkor azt a banánt. Egy pillanatra hajlandó lettem volna semmiért újra bűnbeesni, elkárhozni, kiűzetni a Tudás kertjéből a gyönyör fájának gyümölcse miatt. Már mozdult felé a kezem, és nyílásra készült a száj; ebben a pillanatban azonban kialudt a terem minden világító eszköze, meleg, illatos szél csapott át a csarnokon, kioltva a fáklyákat, gyertyákat, mécseseket. Ez térített magamhoz hirtelen, hogy a beállt homályban szelíden, de határozottan eltoljam kezét.

Mire a szolgák újabb fáklyákat hoztak, a rituálé elvégeztetett. Csak a láng égett valamivel fényesebben a szövetnékeken, s a versek csengése fakult meg kissé. Némely vidéken, messze tőlünk, megrázta magát a föld, néhány hajó elsüllyedt, és pár napig nem születtek gyerekek a banántermő helyeken. Erről azonban úgyszintén nem tudott senki, ahogyan a banán végső elfogyasztásának titkáról sem - mert három dolog van, melyet nem foghat fel az értelem: a kígyó útja a sziklán, a hajó útja a tengeren, és a boszorkány útja a banánnal.

Igazat szólott hajdan Institoris mester, amikor azt állította, hogy a boszorkányok örömmel és készséggel hajlandók a közösülésre és igen szívesen mívelik a szeretkezést - azonban téved az, ki úgy gondolja, mindenkor és bárkivel hajlandóak erre. Mert bár a boszorkányok - és éppen ebben különböznek a közönséges asszonyoktól, valamint az álboszorkányoktól - gátak nélkül és maradéktalanul árasztják ki nőiességüket, ennek értékét is ismerik, minélfogva megválogatják azt, kiket érdemesítsenek erre. Mivelhogy pedig, mint mondottuk, a testiség mellett a hatalom a boszorkányok legfőbb stimulusa, megesik néha, hogy az utóbbi okából erényesebbek az orsolyás nővéreknél, ha érdekük úgy kívánja, s ezzel jobban lenyűgözhetik a férfit.

Ugyancsak különböznek Éva lányaitól abban is, hogy a boszorkányok nem odaadják magukat - a boszorkányok magukévá teszik a férfit. Eszközként használják, mely alkalmas a gyönyör szerzésére, s ezért van az, hogy a boszorkányok szerelme édesebb, és nagyobb kitartást ad - mert mesteri kezekben a legsilányabb szerszám is megnemesül és elvégzi munkáját. Az pedig kétségbevonhatatlan, hogy a boszorkányok urai, és mesterei a szeretkezésnek.

Mindazok a szerencsétlenek, avagy kiválasztottak, kik megismerhették a boszorkányok szerelmét, tudhatják: a boszorkányokat meghódítani nehéz és fáradságos munka. Véres vadászat és kegyetlen küzdelem után oldják meg övüket, mert harc a szerelem előjátéka, s az erőhöz szokott boszorkányok nem adják ingyen magukat. És minél nagyobb az erőfeszítés, annál értékesebbé válik a boszorkány, a végső zsákmány pedig busás és minden képzeletet felülmúló, melyet lehetetlen mégcsak érzékeltetni is. "Boldog ki nem próbálta még"- nyögte hajdanában egy boldogtalan poéta, ki szintén boszorkányáldozatként veszett oda, belehalva ebbe a szerelembe, romlásnak adva testét-lelkét.

Ezt a fajta szerelmet elnyerni nehéz - irányítani azonban lehetetlen, megtartani úgyszintén. Igen keveseknek adatott meg ez a lehetőség, és sohasem békés úton - pár boszorkánymesternek és néhány bölcs inkvizítornak sikerült csak, kik tudták, hogy meg kell ölniük magukban a vágyat ahhoz, hogy uralhassák a vágy tárgyát. Ez pedig nem emberi feladat, s az követheti csupán, ki a bölcsesség megszerzése mellett életével is leszámolni képes. Csak ha ez sikerül, uralhatja halandóként a boszorkány testét és vágyait, mert bár a boszorkány tudja hogy alulmaradt, és gyűlöli az ilyen férfit, két okból is kitart mellette, és el nem szakadhat tőle. Egyrészt a gyönyör láncolja hozzá, az egyetlen földi érzés, mely hatással van rájuk, - ez azonban nem lenne elegendő, ha nem élne bennük a lázadás, és a bosszú vágya, mely nem engedi eltávolodni: minél erősebb a férfi, annál erősebb a harc is, és nagyobbnak tűnik a majdani győzelem, melyet a boszorkány aratni kíván. Ennek a győzelemnek a reménye az, mely a boszorkányt leginkább a boszorkánymesterhez köti - s ezért van az is, hogy ennek a kapcsolatnak rendszerint csak az erőszakos halál vet véget, mert vagy egyiknek, vagy másiknak meg kell ölnie társát, hogy szabadulhasson e kényszerű kötelékből. Ez azonban, mint mondottuk, igen ritka, s az ilyen győzelem keserű és nincs benne elégtétel, sem kielégülés.

Institoris mesterrel hajdanában, majd később, egészen napjainkig, számos boszorkány halálánál voltunk jelen, s nem egyet magunk idéztünk elő - a boszorkányok halálát azonban megszokni nem lehet, s minden egyes alkalommal újra megérintik a lelket, nyomot hagyva benne. Mert ahogyan a boszorkányok élete és szerelme sem emberre méretezett és éppen ezért gyakran rontást okoz, úgy haláluk is olyan, akár a természet elemeinek tombolása: felkavarnak és megráznak mindent maguk körül, az ebből származó következmények hatalmukba kerítik környezetüket, s csak lassan, vagy soha nem múlnak el.

Mindenekelőtt tudni kell, a boszorkányok mindenkor kétszer halnak meg az emberek számára. Elsőként akkor, mikor elvesztik hatalmukat, és megrendül boszorkányságuk, másodszor pedig a végzetük szerinti fizikai halállal. Ezek közül pedig a boszorkány számára az első az igazi halál, bár a második, a fizikai pusztulás érinti leginkább az embereket.

Boszorkányságuk halála pedig akkor következik be, mikor a férfiember, a szerelmen és a fájdalmon, valamint a későbbi gyűlöleten túl, elfogadja a tényt, és lemond róluk, belenyugszik elvesztésükbe. Ettől kezdve, a vágy, a szerelem és a gyűlölet megtartó ereje nélkül a boszorkány meghal, és kiég, elveszti létezésének értelmét. A beletörődés az egyetlen fegyver, mi halálos sebet ejthet rajtuk: ugyanis létezésük legalább annyira a képzeletben, és vágyak világában gyökerezik, mint a hús-vér valóságban.

Ezen halál pillanata pedig előreláthatatlan, s szinte észrevétlenül következik be. Egy napon a férfi, ki nem menekült a halálba, vagy nem őrült bele kilátástalan szerelmébe, hirtelen rádöbben a valóságra, és higgadtan, végképp leírja a boszorkányt, lemond róla, mint csalóka illúzióról, melynek birtoklásáért többé nem harcol, és még emlékképeiből is száműzi.

Ilyenkor pedig, a felismerés nyomán, a boszorkány végleges elvesztésekor olyan csendes, mély és mozdulatlan szomorúság száll a halandóra, amilyent talán csak saját halálának pillanatában érez majd. Ez a fajta szomorúság nem tart sokáig, de nyomai örökkétig megmaradnak, és többé már nem az a férfi, aki volt, mert megtanulta és megízlelte a legszeretettebb és legféltettebb dologról való lemondás ízét: kiüresítette életét és eltemette annak egy részét. Többé soha semmi nem juthat közel szívéhez, és terméketlen marad mindennemű szenvedéllyel szemben. A boszorkány magában hordozott képének megöléséhez önmaga egy részét kell elpusztítsa - ezért az, hogy igen kevesek képesek erre, s ritkán, vagy talán sohasem tudatos döntés eredménye ez; mintegy kiválasztottság, a kevesek számára.

Ennek megtörténte után a boszorkány teljesen ártalmatlanná válik az ilyen férfi számára, és sokkal kevésbé lesz veszélyes másokra is - ugyanis, mint leíratott, a boszorkányok éltető eleme a hatalom és a szenvedély, s e kettő nélkül üressé válnak, és értelmetlenné létezésük. Ha egyetlen szerető, egyetlen férfi fölött uralmukat vesztik, hatalmuk alapjaiban rendül meg, mert a teljesség birtoklása nélkül mit sem érnek a részek fölötti győzelmekkel.

Ismertem magam is olyan boszorkányt, ki szemem előtt veszítette el hatalmát, és halt meg boszorkánysága. Úgy múlt el, akár a vihar, mely fákat dönt ki, vizeket áraszt és falvakat söpör el, majd egy pillanat múlva néma, embertelen csend és nyugalom marad helyén az elpusztított helyen. Felfoghatatlan, félelmetes és fenséges volt az elmúlás, és valamennyit belőle mindenki érzékelhetett, ki akkor közelében volt. Szépsége és vonzereje mit sem csorbult: ettől kezdve azonban többé nem fordultak utána a férfiak, és láttán nem támadt föl bennük a megmagyarázhatatlan halálvágy. Valami hiányzott belőle, s ettől fogva annyi volt csak, mint bármely más, kivételesen szép nő, avagy állat. Az elkövetkezőkben ő maga is kerülte a férfiak társaságát, és többé senki nem érintette meztelen testét: kihunyt, és magányosan, érzelmek nélkül élt tovább, mint aki kötelességét végzi, minden lázadás nélkül. A férfiemberek számára ezennel elmúlt: s csupán akkor támadt föl kísértő alakja egy kis időre, mikor végérvényes, fizikai halála is bekövetkezett.

A végső, testi elmúlás ugyanis a boszorkányoknál az összes emlékképek feltámadásával, és hajdani hatalmuk utolsó fellobbanásával jár. Nincs ez másként a közönséges halandók esetében sem - a boszorkányok halálakor azonban mindezt azok is érzik, akik halálukról nem szerezhettek tudomást, és sokkal erősebb az érzés, mint bármely más teremtmény esetében. Néha, évtizedek múltán felriad álmából a férfi, és tenyerén érzi még a boszorkány mellei vonalának fájdalmas emlékét, teste pedig kimerült, akár a hajdani, pusztító szeretkezések után. Olyan élmény ez, mely néha még ölni is képes, és belehalhat az ember a valóság határát átlépő emlékezésbe. A boszorkányok halálának pillanatában az el- és felszabadult démoni hatalom, az érzelmeket és érzeteket lebilincselő erő még egyszer, utoljára átsöpör a földön, s egy kis időre újra hatalmába kerít mindenkit, akihez a boszorkánynak valaha köze volt.

Aztán eltűnik nyomtalan: s többé már emléke sem fáj, csupán az idő, az elveszített és soha vissza nem térő boszorkányszerelem ideje rémlik fel egyre gyakrabban, a végső elkerülhetetlen fele közeledve.

"- Ti, akik soha még boszorkányt nem szerettetek, s tán nem hisztek őbennök, hiába is próbálnátok megérteni szavaimat; mert nincs fületek a hallásra, és szemeitek nem ismerik a fényt, sem a sötétséget. Veszedelemmel teljes mámor az ők ölelésük, koponyákkal szegélyezett kincsesbarlangok öleik, s bódító méreg az ők szerelmük, melyet gyönyörűséggel teljes kiinni aranyserleghez hasonlatos testükből."

Imigyen szólt az én barátom és mesterem, Henricus Institoris, ötödfél századdal ennek előtte - s bizony mondom, igazat mondott, az igazság pedig, ha kendőzve is, de fennmaradt, akár a boszorkányok szerelme. S lehet tudomást nem venni róla, lehet ráció fátylába burkolózni és elfordítani orcánkat tőle - de balga ember és ízetlen életű az, ki így teszen. Ezt pedig most én mondom: én, Jacob Sprenger, kit mainapság György Attilának is neveznek.

Számos boszorkányt ismertem életemben; szerelmükről azonban csak azt mondhatom, hogy több ez, mint ami egyszerű halandónak kijuthat, és több, mint amit egyszerű halandó elviselni képes. Ismertem embereket, kik annak idején életüket vették és életüket adták rettenetes szerelmüknek - még rendem tagjai közül is, kik úgy értettek a boszorkányokhoz, mint senki más. Jómagam, halálukkal és haláluk révén részesültem a dolgok ismeretében; boszorkányt szeretni azonban még így is csak úgy lehet, ha az ember veszedelemre veti testét és tisztességét.

Ma már az emberek nem tudnak, és nem hisznek a boszorkányokról; dőreség, de meglehet, így van ez rendjén. Lylith és Azáel lányai félig öntudatlanul, de örökölt misztériumaik teljes birtokában élnek és uralkodnak a hétköznapi Évák és tudatlan férfiak között. S tanúja voltam bár évszázadokon át a boszorkányok színeváltozásának, néhanap most is döbbenettel tölt el az emberek vaksága. A férfiaké: mert a nők, ha érteni nem is, de érezni tudják a felszín alatt rejtőzködő boszorkányságot, mint ahogyan az állat is megérzi fajtájában a veszettet.

A férfiak azonban vakok, s valójában nem is illeti meg őket ezen név - igen kevesen akadnak közülük, akik méltók lennének a démoni szenvedélyre. Rezzenetlen, bénán haladnak el vörös hajú, ívelt szemöldökű nők mellett, akiknek kisugárzásáért még a kankutyák is otthagyják a tüzelő szukát; virágnevű, mosolytalan lányok mellett már nem éreznek vészjósló nyugtalanságot, s szánalmas áldozatként terülnek lábaik elé még a véres vadászat kezdete előtt. Alamizsnaként részesednek abból, amiből elvenniük kellene - és fizetni érte pénzzel, vérrel, tisztességgel, kárhozattal.

Régen, mikor a férfi még férfi volt, és Henricus Institoris, valamint a magam nevétől reszketett Bréma környékén, Tirolban, Németalföldön és Bohémiában a nép; régen még tudták a férfiak, mi a szerelem, és hogyan kell a boszorkányokat szeretni. És mindaddig, amíg a dolgok a régi helyükön állottak, azt is tudták, miért: mire jó a nő és szerelem. Az emberiség és az idők aranykora volt ez, mit később a megfertőzött elméjűek sötét középkornak neveztek, pedig csak szemük volt képtelen befogadni a ragyogást. Akkoriban még harc volt a szerelem, a nő pedig ellenség, akit meg kellett hódítani és meg kellett törni; azután pedig kincs, melyet őrizni kellett. Mindazok pedig, akik testüket veszedelemre vetették, jól tudták, nehezebb és súlyosabb ez a harc, mint a háború és a lovagi viadalok, hiszen amott csak életét, de itt lelke üdvösségét is elveszítheti. Minél erősebb volt a szeretett nő, és minél veszedelmesebb volt meghódítása, annál inkább nőtt értéke; az pedig kétségtelen, hogy minden létező asszonyok között a boszorkányok a leghatalmasabbak.

Beszélni persze már akkor is sokat beszéltek és énekeltek a szerelemről, és keresték rejtett titkait - az igazi lovagok azonban mindig is tudták a titkot. Fiatal, tüzes kancák kellettek nekik, zabolátlan, féktelen asszonyi állatok, akiknek öle örökös tűzben égett, szemeik pedig felcsillantak a kiontott vérre. Állandó nyugtalanság, veszedelmes küzdelem volt az ilyen szerelem; magába fogadott és üldözött, erős pajzsként védett és halálra sebzett. Kiváltképpen ilyen volt a boszorkányok szerelme, bálványimádat és feneketlen gyűlölet között - akkoriban azonban, mint mondottam, a férfiak többet tudtak, s az egyház erős kézzel őrködött felettük.

Ma azonban, a boszorkányok legkiválóbbjainak már aligha akad rangjukhoz méltó áldozat, gyilkos és szerető. Az évszázados tapasztalatokat már elfelejtették az emberek - mi több, ellenfél híján a boszorkányság is másként nyilvánul meg, s jórészt álomba merültek képességeik. Időről időre azonban felélednek, s hatalmuk megújul, pusztító szerelmük pedig végigsöpör a földön, s kevesen állhatnak meg előttük. Manapság leginkább Azáél angyalainak újkori leszármazottjai keltek életre kik olyanok az asszonyok és boszorkányok között, mint a havasi virágok, melyekről gyakran nevüket veszik: - gyönyörűk, ritkák és magányosak, s feneketlen mélységek fölé kellett merészkednie annak ki megszerezni kívánja őket. Betöretlen, és megzabolázhatatlan asszonyok, kinek nőiessége és kívánatossága szinte fáj; s csupán a helyes ösztön, vagy az övékéhez mérhető szerelmi vágy az, mi megfékezi őket. Enélkül a mégoly erős és bölcs férfi is hiába próbálja betörni és magáénak tudni őket - próbálkozása eleve kudarcra ítéltetik, s az első éjszaka után menthetetlenül rabjává válik a boszorkánynak. Érzékeinek nem ura többé, s egy idő után, a dolgok törvényszerűsége folytán már nem adhat több szerelmet. A feneketlen szerelem elemészti a férfit, s az egyenlőtlen harcban nemsokára már a kívülállók számára is nyilvánvalóvá válik az ilyen szerelem öngyilkos volta. Ilyenkor, egy-egy pillanatra még a közönséges emberek is megérzik a boszorkány hatalmát, mely a férfi szerelméből táplálkozik - s megriadt értelemmel, de vágytól kiszáradó ajakkal bámulják ezeket a nőket, ha néha feltűnnek az emberek között. Ezekben a szerelmekben rendszerint egy napon aztán bekövetkezik a vég, s a mégoly tudatlan férfiember is rádöbben: a boszorkányok iránti vágy azonos a halálvággyal, s e vágyakozás csupán a halálban oldható fel maradéktalanul. Ettől kezdve megújul számára a világ - kedve, s lankadó ereje visszatér, - mindaddig, míg a boszorkány végérvényesen elhagyja. Ezután pedig már nincs nyugovása, mert ki egyszer megkóstolja a boszorkányok szerelmét, méltatlanul is képtelen lemondani róla, s az emlékezés és kínzó vágy elől végül csak a halálban talál enyhülést, s fogalma sincs a tévedésről és bűnről, mit elkövetett.

Ezért mondom hát: veszedelmes a boszorkányok ölelése, de édes mint a lépes méz, s bűnöknek bűne az ők szerelmük, de gyönyörűséggel teljes. Nyugodalmat többé nem lel ki megízlelte, s megkurtítja a férfiak életét.

A kurta életet azonban tartalommal tölti meg - s ez manapság nem kevés.

Vannak a férfiember életében némelykor pillanatok, amikor erőt vesz rajta a boszorkányok iránti vágy - ilyenkor aztán testét, üdvösségét és tisztességét veszedelemre vetve, mintegy őrülten követi, hajtja a boszorkányt. Több ez mint testi vágy, és erősebb mint a szerelem; a minden emberben jelenlévő és bujkáló halálvágy nyilvánul meg ilyenformán, s a megsemmisülés gyönyöre hatalmasodik el. A tudat nem homályosodik el, csupán átvált, alárendeli magát a célnak: s szokatlan leleményességgel vezérel a kiszemelt cél fele. Az emberen kívül csupán három lelketlen állatfajban nyilvánul meg ezen halálvágy: a lepkében, az ámbrás cetben és a lemmingpatkányokban. Nem véletlen, hogy mindhárom a Hold befolyása alatt cselekszik: ők ugyanis így, analógia révén érzékelik a kiáradó, pusztító nőiességet, amelyet a földhöz kötöttebb emberek a boszorkányok révén tapasztalnak meg.

A halál, és a megsemmisülés vágya, mely a boszorkányokhoz kötődik, leginkább azoknál fordul elő, akik részesei voltak a boszorkányok mezítelenségének. Mert a rejtett igazságoknak egyike az, hogy a mezítelenség a halállal összefügg, s nemcsak nyugtalanító szépségük és vonzásuk, de az élettel való viszonyulásuk révén is: hisz minden, mi mezítelenül születik, meghal, és minden halál lemezíteleníti az élőt.

Általános igazság, hogy a mezítelen ember áldozattá szelídül, mert a mezítelenség több, mint a ruházat hiánya - világra tárja a test esendőségét, s a mezítelenséggel hazudni nem lehet. Ugyanakkor, mint minden a világon, a mezítelenség is más és másféle lehet: a férfi mezítelensége támadó, a női mezítelenség pedig védekező, gyöngédséget kérő, mely felfogja és magába olvasztja a férfi támadását. Valamikor régen ez még így is volt, amíg fel nem borult a nemek közötti egyensúly, s nagy általánosságban ma is így van ott, hol őszinték magukhoz az emberek.

A boszorkányok mezítelensége azonban nem tartozik ezek közé, s míg az emberek mezítelensége életet ad a halál árnyékában, a boszorkányoké beteljesíti a végzetet, A néhai bölcsek még tudták, a halál és a felejtés angyala női formában, ősanyaként jelenik meg, s ki rátekint, elhagyja a földi világot - a boszorkányok pedig ezen angyalnak hírnökei.

Első látásra az ő mezítelenségük nem külömbözik a nők mezítelenségétől: vágyat támaszt, és a magatehetetlen szépség iránti gyengédséget, tökéletességével pedig áhítatot, akár azok a görög szobrok, melyeket Pán utódai, a szobrászok modelleztek az akkoriban szirének és najádok néven ismert boszorkányokról. Ez a fajta mezítelenség az, amelytől megtörténik, hogy erejük teljében lévő férfiak elbizonytalanodnak, s látszólag minden ok nélkül meghátrálnak a testi vágyak, ha ilyenkor a józan életösztönnek sikerül áttörnie a vágy gátjait. Ha az értelem nem is, az élethez ragaszkodó test megérzi a veszedelmet, az érzékek megtévesztése ellenére.

"Farkasveremhez hasonlatos az ő mezítelenségük" - állapította meg hajdanában Institoris, a boszorkányok értője, s valóban találó a hasonlat, mert ahogyan a farkasverem halált rejt az anyaföldön, úgy a boszorkányok mezítelensége is csak fátyol, az utolsó előtti álca, alatta pedig feneketlen mélység, kínos gyötrelem rejtezik. Még az arra felkészültek, a titkok tudói is csak mintegy szakadék feletti pallón, ingatag kötélhídon kelhetnek át mezítelenségükön, melynek túloldalán megtapasztalható igazi lényegük. És éppen ezért szolgál különleges elégtétellel a boszorkányok testi szerelme - mert feloldódik, kiömlik a túlparton a férfi, mint aki halálos veszedelemből menekül. Csak e mezítelenség megtapasztalásával érti meg a halandó, mit ábrázol a villendorfi Vénusz, valamint Astarté és Hekaté szobrai - s bár innen többé nincs visszaút, nem is kívánkozik vissza a férfi.

Állandó nyugtalanság, szüntelen csatározás, veszedelmes vadállat, igen súlyos teher a boszorkányok mezítelensége, s ki egy pillanatra lazít védelmén meglehet, halálos csapást szenved - ezen halál azonban várva várt, mert beteljesíti a vágyat: a halál, és a boszorkányok mezítelenségének vágyát, melyektől nem mentes egyetlen ember sem.

Néha, minden ok nélkül kinyílik az emberben a szerelem, akár egy rég nem öntözött, és porosodó virág; s az ilyen közhelyes állapotokban nincs más menedék, mint régi, bölcs írásokba kapaszkodni, vagy írástudóként mondatokkal védekezni, lefesteni az érzelmet, akár a hajdani scriptorok és kódexrajzolók. Mert nincs védelem, sem bölcs cinizmus, sem tapasztalat, mely megóvhatna a májusi szerelemtől - talán az idő csupán, azonban bizonyosat erről senki nem tud, s meglehet, matuzsálemként sincs erre védelem és menedék. A májusi szerelem, akár a boszorkányok, úgy jön, akár a tolvaj éjjel, s mikor már azt hisszük, rég túl vagyunk rajta; holott csak éppen rárakodott az érzésre minden kiábrándulás, és minden, mi nem szerelem, hogy aztán a tartógerenda első roppanására halomba dőljön az egész építmény. Ehhez az érzéshez nem hasonlítható semmi, az ellene való küzdelem pedig csak megerősíti azt, akár a mesebeli sárkányt, melynek levágott feje helyett két másik nő nyomban, és még hevesebbé teszi azt. Az ilyen májusi szerelemben feltámad minden, s az elmúlt szerelem-csaták minden lovagiassága, megértése, gátlása és tartózkodása, valamint féktelensége, és gátlástalansága, számítása és cselvetése új életre kap. S hogy májusban jön, annak oka hogy májusban újul meg minden élő, májusban lemeztelenednek a karok és combok, s a külső hőség ellen csak egy asszony forrósága lehet orvosság, vagy a boszorkányok szerelme - s jaj annak ki ezt nem találja meg, ahogyan elvész az is, ki megtalálja. Emlékek élednek ilyenkor, és volt szerelmek és szeretők között bolyong az emlékezésbe fulladó elme. Meglehet, csak a kielégülés, az orgazmus a májusi szerelem tétje - ez azonban mindent elsöpör: madárlátta orgazmusok reménye lapít minden sarkon és minden női mosolyon; állati vágyakozás a szabadságra, és kétségbeesett keresése a kötelékeknek.

Ilyenkor, szerelemvirágzás idején pedig célt kap a képzelet, és újra meg újra felfedezi a Nőt, a nőket, akikkel valamikor nagyon jó volt - az irányított képzelet pedig megfeledkezik arról, hogy nem is volt annyira jó. Így térnek vissza évről évre a boszorkányok, május szövetségesei, és újra udvarol a férfi annak, akiről évente lemondott, s aki évente lemondott róla, - visszatérnek a bűnök, és a bűnök színhelyei. Május van, szerelem, és észbontó boszorkányok mosolya - évről évre, újra, és újra kivirágzik a mindig tavalyi szerelem, melynek illata következő májusig tart. A hajdani szerető időtálló szépsége ilyenkor újra ragyogni kezd, s a megszokottá koptatott test kívánatosabbá válik, mint valaha, melynek holnapi birtoklásáért képes lemondani a férfi a ma gyönyöréről is. A régi kedves gesztusai madárlátta emlékeket szabadítanak fel, a combok vonalai rég elfeledett szeretkezéseket idéznek meg, melyről már csak annyit tudunk: ma még jobb lehetne, s erről a szeretkezésről eszünkbe jut minden birtokolt nő, és minden szeretkezés, kedvet kínálva arra, hogy mindezt újra átéljük vele, az újonnan megjelent pünkösdi boszorkánnyal, ki mindig egy és ugyanaz. Több ez mint öleléskényszer: minden létező ölelést végigölelni kíván a test, és még a szerelem kellemetlenségei is a legmagasabb céloknak tűnnek - csak egyszer, még egyszer végigkínlódni az egészet, ölelni, szeretkezni a májusi boszorkánnyal, ahogyan az férfihez illik, beletemetkezni és kitölteni, szolgálni és szolgáltatni a szeretkezésben.

A többi csak mese, illúzió - májusban nincs más valóság és hatalom, mint a szerelemé és a boszorkányoké. Védekezni pedig nem lehet ellene. Hiszen csak május van, és kibomlanak az érzelmek, amelyek nemsokára felégetik önmagukat, kormot és pernyét hagyva hátra. És egyetlen szikrát, mely mindig, kiolthatatlanul megmarad jövőre.

Amely férfiember pedig boszorkánnyal közösködik, időnek utána veszendőnek indul, - s a romlás leggyakrabban megzavarodásának tudható be. Ezen megzavarodás pedig nem annyira elméjének, mint inkább szellemének megbomlása miatt következik be: s minden, mit ezentúl cselekszik, magán viseli zavarodottságát, s gyakran teljesen elemészti az embert.

Az efféle megzavarodottság még közönséges asszonyok nyomán is előfordulhat, mivelhogy a férfiak járatlanok a lélek s a szerelem rejtelmeiben; leginkább mégis a boszorkányok ennek kiváltói, mert Ők azok, akik kiváltképpen erős kötődést és szerelmet képesek ébreszteni, s öncélúságuk miatt igen keveset törődnek ennek következményeivel. S noha ingatag palló, és bizonytalan kapaszkodó az ő szerelmük, igen nagy a kísértés iránta.

A dolgok természete szerint pedig a férfiember a szerelemben fogódzkodót, és biztos révet remél, - mert míg szellemét és tevékenységét leköti a külvilág, állandó szüksége van a feltöltekezésre, s az elmélyülésre, mely erőt adhat a folytatáshoz, s erre leginkább a szerelemben, s főként a testi szerelemben talál rá. Másrészt, mint azt számosan igen helyesen megállapították, a férfi hatalmat kíván, melynek illúzióját ugyancsak a szerelemben véli megtalálni, a szexus pedig, ha pillanatokra is, képes kiemelni a valóságból, naggyá, erőssé, és hatalmassá tenni a férfit. A boszorkányok, de mindennemű nő is ettől válik feltétlen urává a szerelemnek és a szeretkezésnek; míg a férfi ilyenkor hatalmasnak és erősnek érzi magát, az asszonyok ha nem is tudják, érzik, hogy ezzel a hatalommal ők ruházták fel, s ez bármikor visszavonható.

A férfi pedig az irányítást, s a dolgok valóságának ismeretét éppen akkor veszíti el, mikor hamis tapasztalatainak birtokában rábízza magát a szerelemre, és feltétlen bizalommal adózik neki: ezzel ugyanis tudatosan is átengedi magát a másik félnek, mintegy kapitulál. Minél erősebb a szerelem, és minél gyönyörteljesebb a szeretkezés, annál hamarább következik ez be: ilyenkor aztán megnyílik a férfi, betekintést enged érzelmeibe, és kitárja magát asszonya előtt. Mivel pedig nem tudja, hogy egyrészt mindazt, amit ő sajátjának vélt, a nő vagy boszorkány elejétől fogva bírta, másrészt hogy az, mi számára fontos, annak számára érdektelen, hamarosan megváltozik viszonya. Úgy véli, hatalommal ruházta fel a nőt, s mivel a hatalom tőle származik, hiúsága ezt a valósnál nagyobbnak tünteti fel. Ettől fogva megváltozik magatartása, s kiütköznek rajta a megzavarodás első jelei. Innen fogva ösztöneinek többé nem enged szabad utat, gátlássá válik mindaz, mi azelőtt természetes volt, s e beavatkozás nyomán megváltozik a szerelem. A férfi bizonytalanná válik, és megpróbálja irányítani érzéseit - a változást pedig a nő avagy boszorkány nem érti, mert míg a természetes vágyak és ösztönök ismerője, az elferdített akaraton és vágyakon Ő sem ismeri ki magát: a szerelem útja ugyanis a legrövidebb út a vágy és akarat között, melyet az értelem fölösleges kanyarokkal zavar meg. Az ebből adódó félreértések csak még fokozzák a megzavarodást, ami végérvényessé a megbánás és lelkiismeret miatt válik.

Az ösztönök és vágyak ugyanis elfojthatatlanok, s a kívánság ereje gyakran felülkerekedik az értelmen; az ilyen pillanatok után aztán a megzavarodott férfi megbánást, és szégyent érez - magyarázkodásával, s ilyenformán megalázkodásával pedig még jobban eltávolodik a nőtől. A megváltozott körülmények miatt pedig a megzavarodott férfi méginkább kapaszkodót keres a szerelemben, s mint a fuldokló, kétségbeesett kapálózásával egyre mélyebbre kerül, holott csak tétlennek kellene maradnia. Végezetül, a teljes megzavarodottság a birtoklási vágyban nyilvánul meg: s minél nehezebb a megértés, és minél hosszabb az út a vágy és akarat között, annál féltékenyebbé válik a férfi. Innen már csak a legritkább esetekben van visszaút, s igen kevés a szerencsés, ki a gondviselés, vagy szeretett nő segédletével önmagára találhat. Közönséges nők esetében erre még van remény, bennük ugyanis megvan a hűség és segítőkészség, mely a boszorkányoknak nem sajátja - utóbbiak azonban ilyenkor sorsukra hagyják a megzavarodott férfit, melyet már nem ismernek, és nem értik meghasonlott vágyait.

A megzavarodott férfi számára pedig ilyenkor az egyetlen út a tisztuláshoz, ha végképp elszakad a megzavarodását kiváltó asszonytól avagy boszorkánytól - ez azonban, bár sikerre vezethet, még több fájdalommal jár, s a gyógyulás sosem végleges: csak a következő szerelemig tart, melyet újra megfertőz zavarodottságának emlékével.

Hiábavalóság minden, és hiúságoknak hiúsága - mondotta a prédikátor, és így van ez, mert minden, mi van, elmúlik, elmúlását pedig fájdalom kíséri. Az ember igen nehezen tud lemondani arról, minek részese volt, vagy egyáltalán nem, s ha megérti is a dolgok törvényeit, érzéseinek nem parancsolhat. Mindenek közül pedig kivált a szeretett személyek elvesztése okoz nagy fájdalmat, - mert az emlékezés életben tartja őket, s igazságtalannak tűnik annak elveszítése, mit valaha birtokoltunk.

Ezért van hát, hogy a boszorkányok szerelmének elvesztése tartós és maradandó, ha éppenséggel nem halálos sebet ejt az emberen. A veszteség tudatán túl, ölelésükhöz hozzászokik a test, mozdulataik otthonossá válnak és többé soha nem talál hasonló gyönyörre a férfi. Ugyanis, ahogyan a boszorkányok megismerésekor nem tudja a halandó, hogy határidőre méretett ki a szerelem, úgy az elválás pillanatában sem érzi, hogy végérvényes a veszteség - mert hiába keresi kétségbeesve minden nőben az elveszítettet, az többé nem található. A boszorkányok szerelme olyan, mint a tükör, mely csak a ráruházott szépséget, jót, és titkos kívánságokat ragyogja vissza - elmúltával mindez eltűnik, akár a tükörkép, ha kilépünk előle. Ennek ismerete nélkül meddő keresés, reménytelen bolyongás a férfi további útja - aki azonban átlát a dolgokon, gyakran alig képes elviselni az igazságot, mert az nem vigaszt, csupán magyarázatot nyújt.

Mivelhogy pedig húsból, és vérből teremtetett az ember, a boszorkányok szerelme kiváltképp a hús kívánsága és gyönyöre által bilincseli meg a halandót. A testi szerelem misztériuma a mégoly bölcs férfiak számára is átláthatatlan; s a férfiaknál még a közönséges nők is többet tudnak erről. A testi szerelem legfőbb úrnői és ismerői azonban a boszorkányok, akik számára nincs titok. Ők ugyanis otthonosak a szeretkezésben, és ezek azok a pillanatok, mikor önmagukat adják: szeretkezéssel ugyanis senkinek nincs hatalma hazudni. Ilyenkor a halandó is megtapasztalhatja, de legalábbis érzi a teremtés gyönyörűségét és annak hatalmát - a boszorkányok pedig, ismerve minden titkos vágyakat, erősséget és gyengét, ennek megfelelően viselkednek. A férfierőből hatalmat merítenek, s ebből a hatalomból az aktus alatt valamennyi visszahárul a férfira is: imígyen pedig a testi és szellemi elégedettség, a kielégítettség és kielégítőség biztos tudata teszi pótolhatatlanná a boszorkányokat. Az így kapott, gyönyörrel párosult hatalom a férfit erőssé és vonzóvá teszi - azonban, mint minden gyönyör és minden hatalom, ez is rövidéletű, s a boszorkány elvesztésével tovatűnik.

Mindaz ugyanis, mit a férfi a boszorkánynak nyújthat, véges, és annak erejéhez képest igen csekély - s bár ő maga ezt nem veheti észre, egy idő után a boszorkány már nem kaphat újat tőle: vágyait kielégítve nem képes új és új tüzet gerjeszteni, és nincsen kiváltó szándék, mi a boszorkányt cselekvésre ösztökélné. Ekkor jön el a pillanat, mikor a boszorkány más férfit keres magának: az általa nyújtott boldogság pedig százannyi későbbi kín és vágyakozás forrásává válik.

A végső elválás előtt azonban a boszorkány még egyszer, utoljára részesíti a férfit mindabban, amit csak testével megadhat neki. A boszorkányok utolsó szeretkezése során még a balga is betekintést nyerhet a földi szerelem minden mélységébe és magasságába; akkor és ott, egyszerre, minden kívánsága és vágya, még a meg nem fogalmazódtak is teljesülnek: kimeríthetetlen és véget nem érő forrást, uralhatatlan elemi erőt tapasztal meg a férfi. Az értelem ekkor már érzi, a gyönyör és a jó ilyen foka nem lehet fizetség nélkül, s a boszorkánynak célja van e nem embernek szánt és méretezett szeretkezéssel; az elszabadult ösztönök azonban letaglózzák és engedelmes eszközt formálnak belőle.

A boszorkányok végső szeretkezését pedig soha többé nem lehet felejteni: erre ugyanis nemcsak az elme, de minden létező érzék emlékezik, s még a férfikoron jóval túl is kínzó a kéz, a száj és a bőr emlékezése. Ez a szeretkezés válik az utolsó és legerősebb láncszemmé a bilincsben, mellyel a boszorkány magához láncolja a férfit. Ehhez hasonló élményt többé más, mint a boszorkány, nem nyújthat; s még az is csak kivételes esetekben lenne rá képes: hiszen e szeretkezés egyedi és megismételhetetlen. A boszorkányok utolsó szeretkezését nem követheti legutolsó: egyszeri, és végérvényes, ahogyan szerelmük, és a boszorkányuk maguk is azok.

Nincs hősiesebb a földön, de balgább dolog sem, mint az ártatlan, és a test vétkétől mentes szerelem - mondotta Institoris mesterem és barátom egykoron - mert beteljesületlen marad, és terméketlenül szép, akár a virágzó, de gyümölcsöt nem termő fa; s végtelenül emészti önmagát, akár a farkába harapó kígyó. S bár igazat szólott akkoron, a későbbiekben ő maga sem kerülhette el e veszedelmet, amint a továbbiakban azt elbeszélem. S valóban csodálatos e történet, mert csodálatos emberrel esett meg, s egyedülálló eset a boszorkányokra vonatkozóan; bár írva vagyon, hogy a ritka a ritkaságot vonzza, s különleges emberek különleges élményekben részesülnek. Így történhetett meg, hogy sok időkkel ezelőtt, minden tanult, eleve tudott és kinyilatkoztatott bölcsesség ellenére is felparázslott Institorisban, minden inkvizítorok legnagyobbikában e terméketlen, hősies és balga szerelem.

A boszorkányt, ki képes volt áttörni Institoris vértjein, Hangának hívták, s annyival volt külömb nemzetségénél, amennyire Institoris kimagaslott az emberek közül. Azon ritka lányai közé tartozott Azáél angyalainak, melyek kik mintegy kivételképp léteznek csak a boszorkányok rendjében: - ugyanis minden hatalma, és angyali eredete mellett valamely csodálatos módon örökölte a lázadó angyalokkal hajdan bűnbeeső asszonyok érzékenységét és megértését is. Boszorkány, és királyi nő ötvözete volt, ellenállhatatlanul vonzó, de ugyanakkor csendesen nyugtató, akár a kandalló tüze; s valóban meleget árasztott maga körül, és jó volt mellé leheveredni.

Institorisról azt tartotta a köznép, hogy szív nélkül született, és ő maga is sokáig úgy vélte, elérte a hindus bölcsek végső állomását, mikor már nincsenek érzelmek, s éppen ettől vált erőssé és megközelíthetetlenné. Én azonban, hűséges társaként, ki mindenkinél, talán még ama boszorkánynál is jobban ismertem, tudtam, egyszerűen csak megfagyott benne mindennemű érzelem, s tetszhalottként fekszik benne minden, mi emberi gyengeség. Azt azonban magam sem hittem volna, hogy akad nő, avagy boszorkány, aki képes az érzelmeket, s kiváltképpen a szerelmet új életre kelteni benne.

Egy nap azonban ez is bekövetkezett - nem azonnal, és nem látványosan, hanem szinte észrevétlenül, akár a lappangó betegség -, bár bölcsessége és hatalma sokáig kordában tartotta ezt a szerelmet, érzelmeiről pedig soha, senki tudomást nem szerezhetett. Miként pedig az is megíratott, hogy kard által vész, ki kardot ragad, Institorisnak is éppen e bölcsesség és hatalom lett a veszte. Nem ő volt az első, ki elbukott a cél után, s kit megszédített önnön hatalma - neki azonban maradt még tartása és ereje ezt észrevétlenné tenni, imigyen jutva el önmaga zsákutcájában a terméketlen szerelemhez, s harcolt meg egyedül véle.

Hangát, e minden boszorkányok legkiválóbbikát, egy udvari mulatságon ismerte meg, s azon nyomban megérezte benne, nemcsak a boszorkányságot, de annak különleges voltát is. Egy nemesúr kíséretében látta akkor, s bár a találkozás nem tartott többet egy fertályóránál, ráérzett benne a kezdetre; valaminek a kezdetére mit nem lehet behatárolni. Többet azonban nem gondolt rá, mert tudta, a bekövetkezendő csak idő kérdése, s az alkalmas vagy alkalmatlan pillanat amúgy is elodázhatatlan és végzetszerű.

Nem sokkal ezután pedig valóban, ugyanaz a rangos házból származó nemesúr hívta meg birtokára Institorist, bizonyos egyházi és világi jellegű ügyek kezelésére. Ő maga elvállalta ezt, s hamarosan az is kiderült az ügyek intézése, s a viszonyok jobb megismerése által, hogy Hanga nemcsak irigylésre méltó társa és szeretője a nemesúrnak, de felettébb figyelemreméltó és nyílt eszű asszony - tanulékonysága és segítőkészsége alatt pedig a ragadozó néma készülődése és feszült figyelme lappang. E kettőség volt az, mi még inkább megragadta Institorist, s ettől fogva sejtette azt is, hogy a vendégjoggal visszaélve alighanem vétkezni fog a nemesúrral szemben. Institoris ugyanis nem volt álszent, és ismerője volt a test szeszélyeinek - szerzetessége és hite mélyebb volt, mintsem hogy cölibátussal vakítsa el elméjét. Csupán csak óvatosabb volt másoknál az asszonynépet illetően, s a boszorkányokat azért kerülte férfiként, mert ismerte őket, és nem voltak illúziói: tudta, szerelmük nemcsak bűnös dolog, de végérvényesen elnyerni sem lehet.

Ez alkalommal azonban, mint mondottam, bízott tapasztalatában és tudásában. Úgy gondolta, nemcsak hogy vállalja a bekövetkezőt, de az események irányítását is átveszi - noha tudta, a sors történéseibe beavatkozni veszedelmes és visszafordíthatatlan dolog. Így követte el hát a végzetes lépést, s még egyszer bebizonyosodott, hogy való igaz - a hatalom csábítása igen nagy, az erő birtoklása pedig egyaránt veszélyezteti a lelket, s a szellem nyugalmát. A tiltott gyümölcsből szakítani azonban nemcsak eredendő bűn, hanem eredendő késztetés is, s mindazok az ismeretek, melyeket boszorkányoktól, varázslóktól és bölcs teológusoktól szerzett, magukban hordozták a kísértést, hogy jó és rossz tudását önnön céljaira fordítsa. Így cselekedett hát Institoris is, mint előtte annyi más, s így esett bűnbe a boszorkánnyal, hogy a későbbiekben, mintegy önvédelemből, olyan fegyvert ragadjon tudása tárházából mellyel magát is halálra sebezheti.

Attól a pillanattól ugyanis, hogy megkóstolták egymás testét, Institoris már nem volt ura a történéseknek - ember volt maga is, kit magával sodort a boszorkányban rejtező igézet. Mindössze a kezdeti irányt, s elhatározását tudta csak megtartani, akár a háborgó tengeren a hajó; később azonban ezt is elveszítette, s mikor az egyre gyorsuló örvényben ráébredt, hogy érzelmek, féltékenység, gyengédség, vágy és szerelem lakozik benne, végképp irányt vesztve zuhant bele a testi szerelembe. Egyetlen biztos pont maradt csupán, s az is, mint sötét labirintusban a kijárat távoli fénye: hogy egyszer csak vége, végérvényesen vége szakad az egésznek. S ezen senki, sem ő maga, sem a boszorkány nem képes változtatni.

Más boszorkány ebben az állapotban minden bizonnyal könyörtelen végzett volna vele és szerelmével, s az általa annyira jól ismert áldozatok sorsára jutott volna, kik sem élni, sem halni nem tudnak többé. Hanga azonban kivétel volt, s a boszorkányoktól eltérő módon kitartott mellette még, és biztos kézzel rendezve a szerelmi káoszt, visszavezette Institorist a józanság és bölcsesség útjára. Részben talán azért, mert gyöngédség és megértés is lakozott benne - részben talán azért, mert alkatánál fogva értékelte a férfit, ki méltó e névre. Biztosat erről azonban már soha nem lehet tudni; s meglehet, az esztelen szenvedély mindkettőjük vesztét okozta volna.

Meg nem történtté azonban már nem lehetett tenni a dolgokat, s ahogyan minden, mi életre kel, elsősorban teremtőjéhez kötődik, úgy Institoris feltámadó érzelmei is végérvényesen kötődtek a kivételes boszorkányhoz. Másrészt, nem létezhetvén ok okozat nélkül, Hanga sem tudott végérvényesen elszakadni Institoristól, s innen vette kezdetét ama kapcsolat, melyet történetünk elején szóbanforgó mesterünk szavaival a leghősiesebb, de legbalgább dolognak neveztünk. Mert nincs hamisabb, mint az értelem foglyává tett érzelem, s lépten-nyomon erőszakot követ el magán az ember, ki ennek csapdájába esett.

Institoris pedig, ezeknek utána levonta a végső, fájdalmas következtetést: rájött, hogy az, amiről mindvégig biztosan tudta, a szenvedély vége, és az érzelmek labirintusának kijárata, mindössze ennek az állapotnak kezdete, melyben élnie kell, vállalva hősiességét és balgaságát. Tennie ellen pedig nem lehet, mert nem akar - a távolban ugyanis, valahol látszik ama másik labirintus bejárata, mely visszavezet az elszabadult ösztönök, vágyak és érzelmek káoszába, melyért elviselhetővé válik minden, és kibírhatóvá a kibírhatatlan.

Ez volt hát Institoris mester gyöngesége és titka, melyet csak magam ismerhettem meg - s hogy végül visszajutott-e oda, honnan alig szabadult, vagy elkerülhette érzelmei elkerülhetetlen útvesztőjét, magam sem tudhatom: Institoris eltűnt egy szép napon. Némelykor azonban, most, hogy ma Institoris tudását és hatalmát birtoklom, arról álmodom, hogy magam vagyok Institoris - s ilyenkor megnyugodva veszem tudomásul: ott vagyok, és újra eltévedtem az ismerős labirintusban.

Ezerszer igaz, hogy kard által vész, ki kardot ragad - írja a Prédikátor, és senki nem kerülheti meg önnön végzetét; s ez alól jómagam, Henricus Institoris, a boszorkányok értője sem voltam kivétel. Akárcsak annyi illusztris mesterem és barátom, egy napon magam is találkoztam egy boszorkánnyal, és beteljesedett az elrendelés: engedtem a boszorkány csábításának, és elbizakodottan alávetettem magam a történéseknek. Rendeltetés volt, - mert nemcsak a mennyeket, de a poklot is meg kell tapasztalnia az igazaknak - de ugyanakkor saját balgaságom is, mert a megkezdett útról többé letérni nem lehet. S ahogyan a boszorkányok minden cselekedete örökérvényű és kínzó emlékezéssé válik, úgy magam sem tudtam végképp szabadulni tőle.

A boszorkány, ki nekem rendeltetett, nem érkezett váratlanul: első pillanatban, amikor megláttam, éreztem benne a nekem szóló gyönyört és veszélyt. Zsákmány és vadász voltam egy személyben - azt azonban, hogy mikor, és hogyan következik be egymás elejtése, nem sejthettem, - ahogyan természetesen azt sem, hogy végül e küzdelemből sem győztesen távozni, sem maradéktalanul szabadulni nem lehet. Erősebbnek bizonyult, és kezdettől fogva erősebb volt mint én: s hogy azért volt-e erősebb, mert őszinte volt és tettei mérlegelése nélkül cselekedett; vagy azért, mert hazudott, s én megbíztam benne: mindmai napig nem tudhatom, s akkor sem sejtettem, egy pillanatra sem. Kezdetben szépsége és gyönyörűsége miatt nem firtattam indítékait és cselekedeteit - s ez így is volt természetes, hiszen önmagát ajánlotta fel. Birtokba vennem azonban nem volt szabad - s mihelyt az elfogadásnál többet akartam, a nyomban megszülető kérdésekre választ már nem kaphattam.

Hazudnék, ha azt mondanám, szerelem volt az, ami történt: - nem lehetett szerelem, mert rendem tagjai, különösképpen jómagam megtanultuk kerülni, és kezelni ezt az érzést; részéről pedig talán csak egyike volt a szerelmeknek. Valami más történt kettőnk között: nem több, de nem is kevesebb a szerelemnél. Szerelemalattinak nevezhetném talán: valaminek, mi felbukkant a mélyből és rombolt, akár az elfojtott gondolat, vagy a tengerszín alatti ár a megtört dagály után.

A megismerés pillanata nem volt fenséges, és nem származott belőle semmi visszavonhatatlan: akkor még nem volt kényszer, csupán saját döntésem, hogy feladva minden óvatosságot, testem hívó szavára bízzam magam. Holott tudnom kellett volna: a test kívánsága nem csal, s a testi vonzódás olyan kötelék, melyet egyszer megcsomózva az értelem minden pengéje sem képes elvágni. E kötelék pedig az első, harc és küzdelem nélküli, ajándékba kapott szeretkezésben megfogott: mert soktucatnyi boszorkány és nő birtoklása mellett sem tapasztaltam azt, amit Vele. Igazából akkor értettem meg a pogány és eretnek hitvallások, a kabbalisták tételét, miszerint a testi szerelem több lehet, és közelebb hozhat Istenhez mint az elmélyülés, és megtapasztalhatni általa az Örökkévalóságot, s a teremtés felelőtlen örömét. Éva, a boszorkány, több volt mint nő, és a vele való együttlét több volt mint szeretkezés: maga volt mindez, és belőle eredt minden, ahogyan az első nő, az első Éva hordozta magában mindazt, s bomlott ki belőle minden, mi férfi és nő között lehetséges.

A hús kötődését, a test hívását és követelését azonban még mindig leküzdhetni a kezdetekben: megteheti ezt minden erős akaratú, bölcs ember, ki képes elválasztani érzelmi és értelmi életét. Ebben bíztam magam is, bár sejtettem, az érzetek és élmények záporától elszakadhat a gát, mi féken tartja az érzelmeket.

Ez pedig bekövetkezett: s áldozattá akkor váltam, mikor átléptem a határt, s testem mellett gondolataimat is megosztottam vele. Abban a pillanatban tudtam, a lépés végzetes, megállni azonban nem volt erőm, s testének igézetében megválaszoltam kérdéseit. Feltártam magam, s ezen nem változtatott az sem, hogy igazából nem tekintett belém: maga a tény, a megadás volt az, mi leontotta rólam a vérteket. Ajándékba adtam magam - s mihelyt nemcsak testem, de gondolataim és döntéseim is birtokolhatta, attól fogva éppoly meztelenül és védtelenül álltam a bekövetkezendők előtt, ahogyan mellette feküdtem az ágyban. A gyönyörért és megnyugvásért pedig, mit testétől kaptam, nyugtalansággal és bizonytalansággal fizettem - egyszóval megzavarodtam, ahogyan a férfiemberek zavarodnak meg, s a legkínosabb az volt, hogy magam választottam ezt.

Ő, a boszorkány persze nem követett el ilyen hibát, és nem tárta föl gondolatait: hűvös erő volt, titokzatosan, a maga rejtelmeiben, gyönyörűen és megközelíthetetlenül, s ha századszor kínálta ide testét sem tudhattam meg róla semmit. Mindaddig azonban, míg testét bírtam, akár az ópiumszívó, elaltathattam és megnyugtathattam magam vele. És éppúgy nem tudtam továbbra sem, miért létezik számomra, ahogyan később hiányára nem találtam magyarázatot - holott magam is leírtam, hogy ez a boszorkányok sajátossága.

Egy napon pedig, mint előrelátható volt, vége lett mindennek: előreláthatóan, de el nem fogadhatóan és meg nem érthetően. A vég előtt közvetlen pedig már tudtam, a forrás utolsó kortyait iszom, és mikor utoljára ízleltük egymás testét, felismertem benne a boszorkányok utolsó szeretkezését. Elfogadni a tényeket azonban nem lehetett. Csupán ideig-óráig elfojtani a vágyat, és reménykedni a soha meg nem történőben - és én a mágus és inkvizítor csodákra bíztam magam, s a véletlenre, mert mindaz, mit magam teremtettem, kiszabadult kezeim közül. A tudás, a tapasztalat csak arra használt, hogy kordában tartsam önmagam; az elveszett és elmúló, teremtett élet megtartására nem volt már erő. Mert aki egyszer megadta magát, örökre elveszett, s ki önszántából hajtotta nyakát a kard alá, megérdemli végzetét.

Így jártam magam is, Henricus Institoris, és tapasztaltam meg a boszorkányok lélekveszejtő hatalmát: nem legyőztek, hanem megadtam magam, s boszorkány talán nem is tudott erről - meglehet most sem tud róla. S így maradt számomra is, ki mindent tudok a boszorkányokról, egyetlen titok: ez pedig nem más, mint a magam, és az Éva-boszorkány közös történetének végső fejezete; a történet ugyanis befejezetlen, minthogy saját sorsát senki meg nem ismerheti. Tudni, azt lehet; a tudás azonban a boszorkányok ügyében semmit sem jelent, ahogyan éppen e történet a példa rá. Így marad nyitott e történet, zavaros, tragikusan befejezetlen és hiányt hagyó, ahogy a boszorkány hagy hiányt maga után, s csak a csodában lehet reménykedni a happyendhez, a visszatérésben, mely aligha történik meg. A boszorkányok ugyanis nem szoktak visszatérni: mint ismeretes, egyek és megismételhetetlenek. A magam boszorkányát azonban ismeretlenül szerettem, és nem tudhatok róla semmit: s így mégis megmarad a hit a csodára, annak reménytelen reménye, hogy e szeremalatti szerelem, s e történet

mégsem befejezet...

Karácsony előtt öt nappal, a száraz fagyok után hirtelen havazni kezdett; s ilyen bőséges havazást emberemlékezet óta nem láttak Szeklerburgban. Vastagon, töményen ömlött a hó, folyamatosan és végeérhetetlenül: a város közlekedése lebénult, s az útszélre húzott autókat csupán néhány bucka jelezte. A város vezetősége alig bírta a fő útvonalakat valamelyest járhatóvá tenni - s aki csak tehette, nem bújt ki a házból. A szokatlan időjárás, és a közlekedés lehetetlensége miatt az intézmények jó része is szünetelt - no meg az ünnepek is közeledtek, s a mindennapi rohanásban, a szűkebb éléskamra mellett is jó volt lazítani néhány napot. Csak a fő útvonalak melletti templomok és a kocsmák látogatottsága nőtt, az ünnepi hangulat, s a fahéjas forralt bor miatt.

Institoris újdonsült barátommal, ki a napokban, a havazással együtt tűnt fel a városban, és ismertem meg, magunk is az egyik kávéházban üldögéltünk: jómagam teát, ő bort ivott, és csendes semmittevésben töltöttük a napot. Karácsony előestéje volt, kellemes ünnepi hangulat. Nem sokat beszélgettünk, s ha igen, akkor is jobbára elvontabb dolgokról - hiszen jóformán nem is ismertük egymást. Azt sem tudtam, honnan érkezett és igazából nem is érdekelt - abban az időben már megszoktam a furcsa, és időnként városunkban feltűnő embereket. Igaz, Institoris mindenki másnál furább ember volt, s ezzel még keveset mondtam róla. Pár nappal korábban kopogott be hozzám egy este, mindössze egy kézitáskával kezében, s egy külföldi, közös ismerősünkre hivatkozva kért szállást néhány napra. Befogadtam, mert történetesen egyedül voltam, és ő maga is ismerősnek tűnt, s utóbb valóban kellemes, bár kissé hallgatag társaságnak bizonyult.

Rejtélyessége azonban nemcsak hallgatagságában nyilvánult meg: valójában nevét sem lehetett tudni. Henrik, Institoris, vagy Kraemer néven mutatkozott be, ötletszerűen, és nem szerette ha nevén szólították. Neve, furcsa, szokatlan viselkedése, ruházata és nyelvezete egyaránt idegenes volt - azonban kétlem, hogy létezne a világon hely, ahol Institoris otthonosnak tűnne. Az ő idegensége valahogy más időből való volt; megmagyarázhatatlan, és kissé nyugtalanító. Azon kevesek közül, akik megismerték, senki nem tartotta normális jelenségnek - de érdekes módon erről nem is nagyon beszéltek. Minden különcsége és furcsasága ellenére, Institoris nem volt társalgási téma - személye, az őt körüllebegő misztikum túlságosan is nyugtalanító volt ahhoz. Azt hiszem, az emberek többsége félt tőle, megmagyarázhatatlan, ösztönös félelemmel; és Institorisban valóban volt valami, amitől megborzongott az ember és karján felállott a szőr.

Valószínűleg én voltam az egyedüli, aki jól éreztem magam a társaságában. Eleinte, bevallom, kis ideig őrültnek hittem, ez a véleményem azonban nagyon hamar megváltozott. Egészen biztos, hogy nem volt őrült, és erről bárki meggyőződhetett, aki egyszer is a szemébe nézett. Éppen ellenkezőleg: Institoris intelligens volt, művelt, s minden idegensége dacára kitűnően eligazodott a legváratlanabb helyzetben is; ráadásul valami hűvös nyugalom lebegte körül, ami csak a nagyon kiegyensúlyozott emberek sajátja. Ha nagy ritkán beleszólt egy vitába, mindig tisztelettel kellett adóznunk műveltségének és tájékozottságának - ezek a közbeszólások azonban mindig úgy hangzottak, mintha valahonnan idézett volna. Szabatos, kerek mondatokban beszélt: voltaképpen nem is beszélt, hanem kinyilatkoztatott, mintha valami régi, láthatatlan könyvből olvasna fel, régies, ámde helytálló bölcsességeket.

Az utóbbi néhány napban azonban megszoktam már viselkedését, és kisebb rigolyáit is: ezek egyike volt az, hogy időnként Attila helyett szórakozottan Jakabnak szólított, szemlátomást keverve a két nevet. Ha szóvá tettem a dolgot, csak mosolygott, esetleg tekervényes kiselőadást tartott a nevekről és jelentőségükről, míg végül elterelődött a beszéd. Végül, kissé szédülten inkább beletörődtem ebbe a szeszélyébe: hiszen igazából nem volt fontossága, milyen néven szólít.

Egy másik dolog, mi Institorist szemlátomást zavarba hozta, s ha lehet, még furcsábban viselkedett, a nők jelenléte volt, - márpedig akkoriban társaságomban igencsak sok nő fordult meg. Institoris nem volt gátlásos, mégcsak nőgyűlölő sem, s ferde hajlamokról sem tett tanúságot - a nőkben azonban mintha egyféle természetes ellenséget látott volna, vagy potenciális veszélyt; tartózkodóan, s szinte bántó hűvösséggel viszonyult hozzájuk.

Azon a délután azonban váratlanul, és számomra is megmagyarázhatatlan módon megértettem Institoris minden furcsaságát, a névzavart és azt is, hogy igaza van a nőket illetően. Mindezt pedig egy lány miatt - a legszebb lány miatt, kit valaha is láttam, s ki immár örökre, és végérvényesen hozzám tartozik, akárcsak Institoris, míg be nem teljesül hármunk végzete.

A lány kevéssel a déli harangszó után lépett be a helyiségbe, s bár háttal ültem a bejáratnak, megfordultam az ajtónyílásra, s elakadt a lélegzetem, ahogy a lányra pillantottam. Hosszú, fekete csigákban vállára omló haján vékony hóréteg koronázta, s ahogy kabátját levetette az ajtó melletti fogasnál, szívszorítóan telt idomokat viselő karcsú termet tűnt elő; a formás orr fölött kissé összenőtt szemöldök alóli kihívó tekintettől pedig kiszáradt a szám. Maga volt a megtestesült nőiesség, s szépsége szinte bénítóan hatott.

Teát, gyümölcsteát vásárolt a pultnál, majd kezében a csészével szétnézett a telt helyiségben. Tekintete megállapodott az asztalunk melletti üres székeken, s határozott léptekkel jött oda:

- Szabad?

- Igen.

- Nem - válaszolt Institoris szinte velem egyidőben, s holtsápadtra vált arcán verejtékcseppek ütköztek ki: a heves reakció miatt egy pillanatra azt hittem, ismerik egymást. Néhány másodperc múlva azonban Institorisba visszatért a szín, s erőltetett mozdulattal intett: - végül is... lehet.

- Zavarok?

- Á, dehogy...parancsolj - válaszoltam, s a lány leült, kettőnk közé. Enyhe, ibolyaillatú parfümöt árasztott, s ebből a közelségből csak még nyilvánvalóbbá vált rendkívüli szépsége - szinte fizikai fájdalomba került uralkodnom magamon, hogy ne érintsem meg, s még tekintetemet levenni róla is nehéz volt. Zavarodottságot éreztem magamon, s alighanem Institoris is, ki a lány pillantása elől elfordította a fejét, és maga elé nézett.

- Azt hiszem, ismerlek benneteket - szólalt meg újra a lány. Meglepődve néztem rá - mosolyogva mért végig, a szemekből azonban hideg, tiszta tekintet villant rám, s a pillanatnyi beálló csendben combomra tette kezét: - Te nem emlékszel rám. Ő azonban igen.

Az érintéstől görcsbe rándult gyomrom, s szinte éreztem, ahogy a lángoló vér kiüt arcomon. Soha, egyetlen nővel sem éreztem ezt a bénító érzést - felálltam, s egy pillanatra elnézést kérve kimentem az ajtón, a hóesésbe. Úgy éreztem, megfulladok, ha nem veszek friss levegőt; friss havat vettem a tenyerembe és megnedvesítettem arcomat.

Mire visszamentem, Institoris halottsápadtan ült a lánnyal szemben. Visszaültem az asztalhoz, s mosolyt erőltetve megkérdeztem a lányt:

- Honnan ismersz?

Nem válaszolt. Válltáskájába nyúlt, kis csokor virágot vett elő, és szétszórta az asztalon. Ibolyák voltak, illatozó, egészen friss ibolyák és valami apró, vérvörös virág. Aztán fölállt, áthajolt az asztalon, és megcsókolta, először Institorist, majd engem. Erősen, erőszakosan, szinte harapott: fájt és fogai nyomán alighanem kiserkent a vér. Csókjának azonban mézíze volt, s előttem elhomályosult a világ.

Azt hiszem, elájultam néhány pillanatra. Ezek alatt azonban hosszú évszázadokat öregedtem, s mire felnyitottam a szemem, s újra a lányra néztem, éreztem, hogy másvalaki vagyok - valaki, akit Jacobnak hívnak, s egyre világosabbá vált minden: Institoris, a lány, és jómagam változása. Láttam magam és Institorist, ahogyan az idők folyamán udvarházakban, palotákban, mezőkön és börtönökben üldözzük a lányt és üldöz ő minket, s már tudtam, hogy ő az, ki évről évre, életről életre, újra és újra megjelent, minden nőben, s akitől nincs szabadulás, mindaddig, míg be nem teljesül az öt évszázadja tartó végzet, s el nem kárhozunk, mint ő, a tisztátalan, kinek testével vétkeztünk egykor, s boszorkánysága alól nem tisztulhatott tűz által.

- Violának hívnak - mondta a lány, és magatehetetlenül, néztük, ahogyan fölveszi kabátját, és kiment az ajtón. Ahogy kilépett az utcára, a hóesés megállt: azonnal, egy csapásra, a városra pedig csend, havazás utáni csend ereszkedett le.

MALLEUS MALEFICARUM: a boszorkányokról szóló híres középkori mű; címének jelentése "boszorkányok pörölye". A MALLEUS először 1487-ben jelent meg; szerzői inkvizítorok voltak, név szerint Heinrich Kramer és Jacob Sprenger. A könyv felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett megdöbbentő részletességgel ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. (A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikonából - Nevill Drury, Prism Press, Dorset, Anglia '92)

MALLEUS MALEFICARUM: latin kifejezés, annyi, mint "boszorkánypöröly", Institoris és Sprenger sokat emlegetett könyvének címe, mely módszeresen ismerteti a befejeződő középkor és kezdődő újkor boszorkányhitét, éspedig a maleficiumot összeköti eldöntött "nőgyűlölő" értelemben a "delictum exceptum"-nak az eretnekperekből átvett fogalmával (ördöggel való szerződés, ördöggel való bujálkodás). A könyv teljes címe: Malleorum quorundam maleficarum, tam veterum quam recentiorum autorum, tomi duo, illetve Tertia pars mallei maleficarum. Ezt a könyvet (...) 1487-ben először, aztán 1520-ig tizenháromszor, végül 1574 és 1669 között tizenhatszor, összesen tehát huszonkilencszer nyomtatták ki - ebből tizenhat kiadás Németországban jelent meg. (...) Dieffenbach szerint a M. M. " a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, a legbolondabb és mégis legveszedelmesebb könyve", ami "jóllehet mint magánirat sose jutott törvényerőre az Egyházban, mégis kimondhatatlan szerencsétlenségek forrása lett." (...) Feltételezhető, hogy a legtöbb boszorkánybíró "fel volt fegyverkezve a M. M.-mal, és úgy igazodott hozzá, mint a majdnem "legis vigort" (törvényerőt) élvező szabálymintákhoz." Hogy több tekintélye legyen a könyvnek, a szerzők VIII. Incze pápa "Summis Desiderantis" c. bullájával kezdték a szöveges részt., és ehhez csatolták még I. Miksa császár pátensét is, amiből az következett, hogy a birodalom alattvalóinak tőlük telhetően támogatniuk kellett az inkvizítorokat. (...) A három részre tagolt munka az első két részben elsősorban a klerikusokat világosítja fel a boszorkányság lényegéről a Biblia és a kánonjog gyakorlata szerint, és megemlíti a boszorkányok gaztetteivel szemben alkalmazandó vallási gyógyeszközöket; a harmadik rész utasításokat ad a papi és világi bíráknak, hogyan indítsák meg és folytassák le a boszorkánypereket. Látszólagos tudományossága folytán a M. M. - szöges ellentétben a szerzők szándékaival - nemcsak ahhoz járult hozzá, hogy megerősítse a boszorkányhitet, "hanem a boszorkányüldözések megkezdéséhez, és ezek számának növekedéséhez is, annál is inkább, mert az abban leírt eljárási mód csak alkalmas fogódzót nyújtott ahhoz, hogy valamely gyanúsított személy ellen foganatosított vizsgálat következtében folyamatosan új pereket indítsanak más személyek ellen". (A mágikus művészetek zseblexikona - Hans Biedermann, Graz, Droemer Knaur Kiadó, 1973)

SPRENGER JACOB (kb. 1436-1495): svájci születésű dominikánus inkvizítor, aki Heinrich Kramerral együtt írta meg a MALLEUS MALEFICARUM című, boszorkányokról szóló könyvet. Sprenger a kölni rend vezetője lett; egy vallásos látomás hatására megalapította a Rózsafüzér Testvériséget. Hatalma egyre nőtt, és 1487-ben Köln, Trever és Mainz tartományok inkvizítora lett. Általában úgy tartják, a két szerző közül Sprenger volt a téma szakértője, noha a Malleust nagyrészt Kramer állította össze. (A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikonából - Nevill Drury, Prism Press, Dorset, Anglia '92)

SPRENGER, JACOBUS: német dominikánus a 15. század második felében, a MALLEUS MALEFICARUM két szerzője közül ő az egyik, aki Kölnben a teológia doktora és szerzetesrendjének házfőnöke lett, alapított egy rózsafüzéregyletet, később pedig kinevezték Németország dominikánus tartományfőnökévé. Ezután IV. Sixtus pápa megtette őt Németország vallásügyi inkvizítorának, s mint ilyen, elítélte egyebek közt Johann de Wesalia eretnek tantételeit (1479). Sprengert azonban elsősorban a Heinrich Institorissal közösen írt Hexenhammer tette ismert emberé. Életrajzi adatait nem lehet pontosan kideríteni. (...) A Gelehrtenlexikon szerint Sprenger 1494-ben még élt Kölnben, "de a halál éve nem ismeretes". (A mágikus művészetek zseblexikona - Hans Biedermann, Graz, Droemer Knaur Kiadó, 1973)

KRAMER HEINRICH (1430-1505): Jacob Sprenger mellett a hírhedt MALLEUS MALEFICARUM társszerzője; ez a mű tüzelte a Szent Inkvizíciót a boszorkányok és eretnekek elleni hadjárat megindítására. Kramer tapasztalt domonkosrendi inkvizítor volt; Tirol körzetében félelemmel ejtették ki nevét. Sigismund főherceg személyében befolyásos segítőtársa akadt, aki megjutalmazta erőfeszítéseit, és nagy segítséget nyújtott a Malleus megírásában. Kramer egy csehországi apostoli misszió során halt meg. (A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikonából - Nevill Drury, Prism Press, Dorset, Anglia '92)

INSTITORIS (a Kramer - szatócs latin megfelelője) HENRICUS: 15. századi német dominikánus (...); 1484-ben Jacob Sprengerrel együtt kinevezték Mainz, Köln, Trier, Salzburg és Bréma körzeti főinkvizítorává, de a boszorkányüldözések felkeltették mind a klérus, mind a hatóságok ellenállását. Institoris a pápához fordult segítségért, mire VIII. Incze kiadta a "Summis desiderantis" c. bulláját, (1484 december 5-én), amely mindkettőjüket felruházta a szükséges tekintéllyel. Institoris 1495-ben teológiai lektor lett Salzburgban, 1496-ban pedig kiadta Nürnbergben a "Tractatus"-át. (...) VI. Sándor pápasága alatt "censor fidei" volt Cseh- és Morvaországban; e működése ihlette következő művét, a Clypeum S. Romanae Ecclesiae defensionis contra Picardos et Waldenses-t.

FÉNYKÉPEK A SZERZŐRŐL

Amint éppen modellt áll ...

... vagy feji kedvenc jószágát