Angolában harcolnak, Szomáliában lőnek, Szudánban éheznek, Észak-Írországban
robbantanak, Irakban mérgesgázzal gyilkolják a lápvidék síitáit, Nagorno Karabahban
a levegőből bombázzák az örményeket, Grúziában közelharcot folytatnak az abházokkal,
a "Királysírok" völgyében gépfegyversorozattal lyuggatják az egyiptomi idegenforgalmi
buszok oldalát, Tibetben rágyújtják a szerzetesekre kolostoraikat és Ex-Jugoszláviában
se világítás, se fűtés: a "fajtisztogató" népirtás rémületében krumplihéj-levest
kanalaznak a nem harcoló öregek. Nálunk, a fenyegetettség légkörében és kenyérgondokkal
küzdve, ugyan ki ne adna igazat a kiszikkadt, beszürkült léleknek, aki félretolja
az ilyen, "elvontnak" elhírhedt s amúgy is, veszedelmes gyakorlati következményekkel
terhes elmefuttatást, amilyen ez is, ez a kis mini-referátum? A falakon áthallatszik
a fegyverropogás, korgó gyomorral nem fog az agy. Tolja félre: az ő helyében
magam is azt tenném, félretolnám, igaza van a mogorvaságában is nekem oly igen
Nyájas Olvasónak - miért adom hát közre akkor mégis ezt az absztrakt elmélődést?
- két okból. Mert központi gondolata - az optikus reflexív túltengése gondolkozásunkban
- egyik vaskos opuszomnak fő vonulata volt ugyan; ám ezt a könyvemet nem hogy
félretolta volna - észre se vette az irodalom promontóriumára állított figyelő,
hiszen a várta is olyan, akárcsak a jövőtől rettegő, űzött-agyonhajszolt Nyájas
Olvasó. Ez a kisebbik; a nagyobbik ok meg ez: mikor volt - volt valaha is úgy,
hogy nem torkolati tüzek villogása, arcubalisták süvítése, catapultariuszok
ordítozása, dárdaszórók/golyószórók pergése, égzengés/fegyverropogás közepette
vetette papírra eszméit a gondolkozó? nem követte-e perzsa hadjáratára Gordianuszt
s épp csak hogy ép bőrrel kimenekült a vesztett csata sűrűjéből a császár meggyilkolása
után, Plotinosz, hogy Antiochiában, első rémületéből magához térjen? Marcus
Aurelius nem a pannoniai véres harcok közepette írdogált sátrában a Mértékletes
Életről? S nem Jógonosz "Nagy" Theodorik tömlöcében vetette papírra meditációit
a halálraítélt a Végső Vigaszról, ami a filozófia: Boethius, "az utolsó római,
az első skolasztikus"?
Nem váltig a Harmincéves Háború zengése, Wallenstein táborának sereghajtó csörömpölése
csendült Jacob Böhme fülébe, nem a Hétéves Háború csatái robajlottak Herder,
Hamann, Jacobi pennája-kalamárisa körül - Descartes nem tábori dobon ülve jegyezgette
a "Módszert", Wittgenstein nem olasz hadifogságban irkálta tele "kockás füzetét"?
- az eszme gondolódik magától, az elmélődés nem állhat meg, csak azért, mert
a főemlősök közül ez a fő-fő Predator előszeretettel háborúzik - hogy majd "jő
egy jobb kor", amikor meditáló csend lesz, akár a templomban, az Ádámivadék
pedig evangéliumi gumimosollyal egymásravigyorog: "laudetur"...?! Feltéve, de
meg nem engedve. Ha el is jön, nem nekünk jön el az egy-akol-egy-pásztor kora,
a gondolat arra nem várhat. A gondolkozó megírja és kibocsátja elmélődéseit:
mini-referátumát a maga veszélyére és lehetőségére. De nem vitatja el a mérges
nyálát nyelő Nyájas Olvasó jogát, hogy félretolja.
I. Látásmódunk protagoreicitása
Mit értsünk azon, hogy (már mindjárt az optikus reflexív "nyelvén" fogalmazva:)
"látásmódunk" protagoreus? Mit értsünk rajta...?!
Sokkal többet annál, amit az Abderrita, - Szokratész szénior szellemtársa és
mestere, Protagorász nevezetes dictuma sejtet és tartalmaz, panton khrematon
metron anthroposz; mert alaptételét menten kiterjeszthetnénk ezen a minden mértéken
túlra, olyan alapon, hogy gondolkozásunk "szemléleti formája" az ember (ha ragaszkodunk
e tipegős-szertartásos filozofikus finomkodáshoz); fogalmazhatnánk szorosabban
úgy is, hogy az észlelés/érzéklés/megragadás, a rögzítés/formulázás/tárolás,
a közlés/terjesztés/elterjedés meghatározó orvosélettani adottsága (és vehikuluma
egyszersmind:) - az ember - vezérszólamokban-fejezetcímekben gondolkozva, nyargalvást:
a tér a sztereognózis (térérzés) magas összerendezettségű csúcsintegrálja az
optikus reflexíven és a kortikális reflexintegrálon. Az idő a szenzórium egyfajta
szervérzés-tapasztalata s az érző szerv adott szerkezeti limitációjából következik
- hogy nevezetesen idegrendszerünkön egyszerre csak egy ingerjáték lehetséges
(melynek hatásparadigmája - bölcseleti megközelítésben - az egész rendszerre
kiterjed). Feltehetőleg mindkettő érzülékenységünk/önészlelékenységünk függvénye
s mint olyan, a létérzet értelmezője, de vissza-visszatérő, ősrégi mestergondolat,
hogy térnek időnek objektív valósága nincs; és feltehetőleg a törzsfejlődési
skála és az élőközeg más- és más lépcsőzetein a lények térérzéklése ("térlátása"
vagy térvaksága), időérzéklése ("idő-beérzés" vagy érzékléshiánya) drámai különbségeket
mutat, ill. fiziológiás "jelentésváltozáson" megy át a mélytengeri hal "fogalmat
alkotni" fényről/térről/partról/behatároltságról nem tud, világa a rheotaxis
- a vízmozgás/nyomásváltozás, áramlás - hullámérzéklés koordinátáira támaszkodik.
600 m alatt a mély tengerek világa teljes sötétségbe borul és faunájának döntő
többsége a fény, a fényérzéklés, respektíve a látás fogalmának megalkotására
eleve képtelen, arra szervileg felvértezve nincs. Ha a mély tengerek világán
alakult volna ki az a proprioceptor, az az önészlelékeny, magas összerendezettségű
reflexintegrál, amilyennel a "szárazföldi ember" rendelkezik és a "mélytengeri
halember" ugrik a Földön a törzsfejlődés élére, nagyon is elképzelhető, hogy
a nyomásváltozás és áramlás érzékelése volna e lény agyi algoritmiájának uralkodó
képlete, amely kortikális ingerjátékában dominál. S mármost ha ennek a reflexíve
ugyanúgy túltengene a "mélytengeri halember" gondolkozásában, mint a miénkben
az optikus reflexív működése, akkor könnyen meglehet, hogy a logikától a misztikáig
minden ennek a rheognózisnak a jegyében állna - annak az ingerjátékára épülhetne
rá csupán, s ez a populáció a maga isteneit/istenségét "áramlásfölötti lénynek"
alkotná meg (ha volna közöttük Plotinosz nevezetű) más kérdés és mindjárt bonyolultabbá
válnék a képlet, ha számbavennénk az áramtermelő, fényszóróval operáló mélytengeri
ráják felsőbbrendű arisztokratáit - azokat, akik az örök sötétben úszkálók ignoramuszaival
szemben ismerik a fény "transzcendentáliáit" - mi több, a képlet bonyolultsága
rémületessé válik, ha oceanografusainktól arról értesülünk, hogy van ugyan fényszórójuk
is és áramuk is hozzá, ám e sajgatóhalak, kocsányon kilökött szemüket nem arra
használják, amire mi a miénket, mert - vakok...) de jóllehet mi a tűz/víz/ég/föld
pikkelytelen, "tollatlan, laposkörmű" populációja volnánk, nincs mit rátartinak
lennünk arra, amit szenzoraink rabságában térnek és időnek: a mi sajátosan-saját
"szemléleti formánknak" mondunk - ez a filozófiai finomkodás fogalmazása csupán.
Hiszen arisztotelészi/kanti kategóriáinkról szintúgy elmondható, hogy mindez
csupán a neuronéma, az endokrínium adott algoritmiájából következik és a lények
távoli világában nem általános érvényű tapodtat sem léphetünk tovább, nem gondolkozhatunk
a létről, ha nem ismerjük fel (és nem ismerjük el) gondolkozásunk protagoreicitását,
nem hajtunk főt alázatos szellemben protagoreus látásmódunk behatároltsága előtt
- ha nem ismerjük behatóan azt a szervünket - szenzóriumunk teljes tartományát
a vis cogitandi székhelyét, a szervet, amellyel percipiálunk/reflektálunk, s
így, következésképp mit sem tudunk önészlelésünk "csapdáiról", a valószerűség
minden jegyét magukon viselő érzékcsalódásainkról, álomszerűségeinkről, káprázatainkról,
akoazmáinkról - ha fogalmunk sincs a telenkefalizáció/kortikalizáció megfordíthatatlanságáról;
az értelmesedés folyamatának filogenetikus élettani horgonyairól - ha nincsenek
elképzeléseink az érzülékenység/önészlelékenység eddig megtett útjáról az első
ribonukleinsav-planktontól, a protozoákon keresztül (a vízválasztónál, ahol
a "fájdalom", a kezdeti vészreakció proto-fenomenonja először jelentkezik, mely
nagy időknek utána az intellektus logosz szpermatikosza lesz), az emberi énszindrómáig,
amely a lélekelmélet perzisztens téveszméjében tetőz (miért már Protagorász
sem adott lyukas fagarast se); és végezetül - ha nem mérjük fel az optikus reflexív
"túltengését" az agyállomány fiziológiás működésében, miből "túltengése" gondolkozásunk
egészében általában, és fogalomalkotásunkban különösen, szervesen következik.
Minden kultúrkör természetadta gyarlósága, hogy más kultúrkörökből csak azt
veszi észre és "fordítja le" a maga hiedelemvilágának nyelvére, ami a maga kultúrkincseivel,
kollektív betájoltságával rokon vonásokat mutat arányérzéke hozzá nincs, más
vízérző pálcája, mint az affinitás nincs; ezt emeli ki, ezt ugratja előre "lényeges"
gyanánt, majdhogynem lényeggé avatva s eközben az igazi lényeg fölött elsiklik,
míglen, végezetre, közeljár a szomszédos civilizációról alkotott kép meghamisításához
- hozzátorzítja a magáéhoz, mivelhogy simile gaudet simili; azt tiszteli benne,
amit az a másik kultúrkör mint esetleges sallangot, tríviát, történelmi hordalékot
tart számon és érzékenyen érinti, hahogy ilyentén röstellnivalóságait erényszámba
vesszük mi itt Nyugaton (de mit értsünk azon, hogy "itt"?! Mondjuk inkább úgy,
hogy a merkátortérkép világtengereken átnyúló, messzeágazó ama képletén, amelynek,
polipkarjaival, entelekheiáját Nyugati Civilizációnak hívják: - itt mi a semminél
nem sokkal kevesebbet, a kevésnél nem sokkal többet tudunk az iszlám szufi szentjeiről
- a darócba-öltözöttekről, akiknek az iszlám ortodox ókonzervatív teológiája,
a mutakallimun szemére hányta gyapjúrongyaikat, hiszen a Példaember-Próféta
beérte lenvászon-burnusszal s a Szenthagyomány Őrzői ezt a gyapjúrongyokra-vetkezett
öltözékét a misztikusoknak a szentséggel való hivalkodásnak tekintették s ami
még sokkal rosszabb: kihívásnak az Elküldetett rangjával, a prófétasággal szemben
(s innen még folytathatnám vég nélkül, hogy miért "alábbvaló" a weli a nabinál,
a szent a prófétánál, lévén hogy amit a szufizmus szentjei/költői/filozófusai
a századok folyamán összehordtak, az a zsidókereszténységből, a vedantikus hinduizmusból,
dzsainizmusból/buddhizmusból/zoroasztrianizmusból átemelt csupa olyan idegenelem,
amilyen maga a "misztika" is, s csak a Próféta véghetetlen bölcsességéről tanúskodik,
hogy noha nem ismerhette, látatlanba jó előre elítélte... Ne felejtsük el, Mohamed
elképzelése más volt; s hogy is ne lett volna más, neki, a felkapaszkodott gazdag
kalmárnak, aki maga írástudatlan lévén, lejegyző írócselédekre hagyatkozott;
látomásai nem voltak, istenét soha nem látta (még Hátulját sem, annyit, amennyit
Belőle Mózes láthatott: Legméltóságosabb Hátsó Fertályát), csupán időről-időre
kapott üzeneteket Tőle Gibrael (Gábriel) arkangyal közvetítésével s ő ezeket
az üzeneteket közvetítette, ha megtért a Hira-Hegyről - s így nem is annyira
Razul Allah, Isten Küldötte, mint inkább küldönce volt) - csakhogy a szíriai
kalifátus felállításával a 7-8. században, a hódító iszlám kezére kerültek a
különféle arab-keresztény szektákkal, malekitákkal-monofizitákkal, koinobita
szerzetesközösségekkel teli sivatagok. A krónikák szerint az első szufi szentek
innen válogattak lelkivezető mestert, őket követték marendben/önsanyargatásban
és leutánozták szerzetes-telepeiket; s jóllehet Jissza (Jézus) különleges kereszthalála
igencsak megragadt emlékezetükben s maga a (föniciai eredetű, latin) kivégzőkereszt
a perzsáknál még mindig divatban lévén, akadtak egzaltált, mazochista megvágyói
ennek a kínhalálnak is, mégis, félezer esztendőbe is beletelt, amíg messzebbretekintő
teozófus-fejedelmeik ösztönzésére a maguk külön útjára léptek nálunk csak kevesen
tudják, hogy az a jó másfélezer esztendős szufi mozgalom, amely Kórdobától Bagdadig,
Konjától Khorasszánig, Turkesztántól Délkínáig terjedt, ugyanúgy tömegével szállította
az istenlátó látóembereket, levitáló szenteket, istenükkel szerelemben egyesülő
eksztatikusokat és keresztrefeszített Mega-Mártírokat, akár a zsidókereszténység
- egy különbséggel, ami csakhamar kiderült és a mi misztikusainknak is szerfölött
szemet szúrhatott volna, ha tudnak róluk egyáltalán; és ez a különbség annál
is lényegesebb, mivel hatása a judaeo-iszlám filozófiájára, a falsafahra is
átterjedt.
Kitaláltuk-e? Mondjam-e?! Hogy itt akár újrakezdhetném a nótámat s hivatkozhatnék
az elöljáróban mondottakra - arra, hogy a judaeo-iszlám faylasuf-jai ugyancsak
megjárták velünk, szelektivitásunkkal, "eltévelyedésünkkel": simile gaudet simili.
Rakoncátlan racionalizmusunkban váltig szellemrokonainkra" figyeltünk fel s
úgy válogattunk; azokra, akik szállították s kommentálták nekünk a Sztageiritát
(vagy akit annak hittek), tehát Alfarábira, Avicennára, Averrhoészre - és nem
azokra, akik elfordultak Arisztotelésztől, mint ahogyan pl. Al-Arabi tette,[1]
az az Al-Arabi, akit méltán tekinthetünk az iszlám teológia Doctor Mysticuszának;
bár közelebb járunk az igazsághoz, ha úgy jellemezzük, hogy ő az iszlám teozófiájának
az Areiopagitája - de mi erről a Második Dionüszioszról tudomást sem veszünk.
Pedig most, éppen szentjeikről szólandó, ez annál fontosabb, mivel az Al-Gazali-féle
"racionalizmus" elszigetelése/visszaszorítása óta Al-Arabi bölcseletének skolasztikus
szupremáciája teljes; és ugyanígy, az iszlámban az Al-Arabi-féle teozófia és
a szufi misztika kompenetrációja teljes és kölcsönös. Az egyik mestergondolata
a másikban elmagzik, a másik látomása az egyikben mestergondolatot szül.
A különbség a zsidókeresztény és a szufi misztika között nagyobb már nem lehetne.
Nem kevesebbről van itt szó, mint arról, hogy az iszlám hiedelemvilágában a
Jó és a Rossz ellentétének problematikája jószerével nincs sehol (és de ha van
is,[2] nagyon másmilyen a "súlyozása": - a Gonosz
megléte nem kérdőjelezheti meg a Mindenható mindenhatóságát, Iblisz/Shaytan
(a sátán) jelentéktelen árnyékfigura.)
Al-Lah, az Egyistenség; tetszésjoga korlátlan. Tőle származik a Jó és a Gonosz
egyaránt gyönyört és gyötredelmet, szerencsét és megpróbáltatást, győzelmet
és népirtást (akármi irtunk, isteni parancsra, akár bennünket irtanak:) az alázat,
a teljes alávettetés szellemében kell elfogadnunk. A döntés Al-Lah Mindmagasságos
Döntése (az Ő isteni szeszélye, parancsa/ellenparancsa, rendelése/visszavonása
mintegy minősíti a mindenség incidenciáit - tettet/cselekedetet, eseményt/elemi
csapást - és egyúttal kodifikálja a morált Ő a minden értékek átértékelője,
Ő a doxológia Középtengelye Allah rendelése sem nem Jó, sem nem Gonosz. Több
annál: szent végül, misztikán innen és túl, a nyugati filozófia és az iszlám
falsafah között a különbség semmivel sem kisebb. Allah minden emberi képzeletet
felülmúló tetszésjogánál fogva a dualizmus problematikája elesvén, elmondható,
hogy a falsafah problémavilágában Brabanti Siger protoagnosztikus kételyeinek
vakmerő kérdés-katalógusa ugyanúgy lehetetlen, mint a manichaeizmus sárgyúró
demiurgosza vagy a bogumilok ördögistene. Leibniz nem írhatta volna meg Theodiceáját,
és Pangloss nem feleselhetett volna vele az istenelmélet elvetése, az ateizmus
"gyalázata" nem egyszerű blaszfémia, hanem a megháborodás biztos jele az istenség
léte axiomatikus; a gondolkozás oly Krátere Ő, amelyből kilátni nem lehet. A
Belőle való kiindulás: több-mint-elvárás; kétségbevonhatatlansága "természetszerű"
s mintegy kötelező a kényszer legkisebb áruló jele nélkül: jaj annak a "filozófusnak",
aki nem behúzott farral és átszellemült mosollyal járja a Mindrendíthetetlen
- és Mindfeltétlen Belévetett Hit Allahnak tetsző táncát.[3]
III. Az első szufi remeteközségek
Az első világháború után Kemál Atatürk újtörök mozgalma a keletanatóliai Konjában
bezáratta a Mawlawiyyah ( mevlevi) szerzet (tariqa) rendházát, és a "kerengő
dervisek" utolsó rendfőnöke, a "Nagy Cselebi", öngyilkosságával berekesztette
azt a sort, amelyet Dzselaleddin Rúmi kezdett a 13. században. Ám eredetétől,
amely visszanyúlik a 7. századba - vagyis jó másfélezer esztendővel később és
hetven tariqával odébb: a kezdet-kezdetétől visszatekintve rajta - immár láthatni,
felmérhetni, hogy a szufi misztika hogyan keletkezett, miből táplálkozott és
merre tartott.
Az igazhívő: Allah szolgája. Pontosabban, a teremtmény: szolga rab Allah Udvarában,
mely maga a mindenség. Ez a "magamegadás", ez az alávetettség a megazsarnok
Világuralkodó kényére-kedvére a koraközépkor elején született terminus - olyan
időkben, amikor a szolga rab és a rabszolga fogalma összemosódott (gondoljunk
arra, hogy az ottomán szultanátusban mindenki az uralkodó "tulajdona" volt,
mint szolga rab; gondoljunk a mamelukok egyiptomi birodalmára, amely "rabszolgauralmával"
egyedülálló a történelemben) - és mi Allah szolga rabemberének a kötelessége?
Éppenséggel nem "lelki életének" átformálása. Hanem Allah uralmának megvalósítása
a Földön, a Próféta Kardja által:
a kard élén kínált hit elfogadtatása, minden népek és nemzetek alávettetése
és behódoltatása - az Allahhoz való Hódoltság minden-földet-magábafoglaló birodalma[4]
nagyonis evilági gondok ezek, s Allah szolgájának élete, az iszlám nekilendülésekor
a hódítás jegyében állt s kellett is hogy álljon. A harc mint életforma, a küzdők
puritanizmusa, a harcolók hitvallása inkább rokonítható a kései, ultrakonzervatív,
ultraortodox vahabita mozgalommal, amelynek hívei Allah Teremtetlen Igéjére,
a Koránra odaragadva úgy élnek, mint legyek a légypapíron: tehetetlen verdeső
szárnyaikkal a "Szózat" szószerinti értelmétől elszakadni nem tudnak. A dolgok
természetéből következik, hogy az ortodoxia megütközése a misztika fegyelembontó,
"kilágyító" s mintegy "árulásgyanús" mozgalmával elkerülhetetlen volt, annál
is inkább, mivel "a Próféta társai" s azok bigott ivadékai a miszticizmust "idegen
importnak" érezték.
Különös módon a legtöbb szufi "szentet" az iszlám peremvidéke adta, Hátsó-Anatólia,
Perzsia, Khorasszán és (a mai) Délspanyolország-Andalúzia (mely a 8.-tól a 15.
századig, hét évszázadon át a Maghreb közigazgatási- és tájegységében az iszlám
világ szerves része volt) ; mégis, a szufizmus a 7-8. században, Basrában, az
ortodoxia szívében született Szíria és Mezopotámia meghódítása közelebb vitte
az iszlámot a zsidókeresztény, a gnosztikus, a manichaeus tanokhoz.
A buddhizmus erősen érezhető hatása is nyilvánvaló, kivált a szufizmus kései
filozófiai hajtásaiban - de nem a páli kánon primitív buddhizmusáé, amely napjainkban
a Nyugat népszerűsítő áltudományos irodalmát (és szubkultúráját) triviáival
elárasztja; hanem az északi buddhizmus Mahayana-tanítása, melynek ezotériája
- minden miszticizmus melegágya s a szufi misztika előiskolája lett; de nyomai
vannak a mandeánus ősegyház és a messzaliánus eretnekség befolyásának is.[5]
Történt, hogy a szíriai kalifátus 6. századi megalapítását követőleg a mozlim
pietisták, a "Hadith" (Szenthagyomány) hajthatatlanjai, valamint a karidzsita
"kivonulók", az iszlám puritánjai félteni kezdték az igazhitet a kalifátus világi,
hódító célkitűzéseinek elvakultságától. Zsákmányfelosztás, gazdagodás, elpöffeszkedés-elvilágiasodás,
az elit világias elpimaszodása - mindez menetrendszerűen bekövetkezik a sikeres
fasizmusok történetében, amilyen az iszlám is volt. Ájtatos propagandájuk hatása
alatt és a sivatagi remeteközségek keresztény koinobitáinak példáján felbuzdulva,
a pietisták maguk is megpróbálkoztak remeteközségek alapításával. A megmozdulás
élén Abu Said Hassan állt (643-728), - akit mindmáig a szufi szerzetesmozgalom
megalapítójaként tisztelnek nem volt sem látnok, sem levitáló szent; inkább
hagyományőrző rigorista, aki a koinobitáktól eltanulta az önsanyargatást és
a "befeletekintő" életet - az eszkatologikus felkészülést a halálra. Hassan,
mint a korai szufizmus képviselője, a Végítélet és az Öröktűz rettenetének jegyében
morzsolgatta napjait - de mint utóbb tapasztalniuk kellett, a Végnap és a Hétkapujú
Jahannam (a Gyehenna) kegyes rémüldözéseinek tüze lehamvadóban volt és a századok
folyamán helyet adott az istenlátás és az Istenvőlegénnyel való eggyéforradás
keresésének Abu Said Basrában élt s halálakor az első szufi remeteközség vezetését
Rabiyya vette át: poétalelkű Szentasszony, akit a "Legkiválóbb Tanítvány" gyanánt
őrzött meg a kegyes emlékezet s kettejük ájtatos és épületes társalkodásáról
számos legenda szól, amelyeknek édeskevés köze lehet a valósághoz, lévén hogy
Rabiyya pólyás csecsemő volt Hassan halálakor. Írásaiban Rabiyya Szentasszony
Ávilai Nagy Szent Teréz eláradásaira emlékeztető szerelmi vallomásokkal ostromolja
Allah-t:
Ó én Uram! A csillagvilág ezer szemmel ragyog, az ember ezer
szeme becsukva - a Kalifa kapuja zárva
minden szerelmes az ő Édesével lakozik és én, íme én:
egyedül, egymagamban
- magam vagyok Veled
Két szerelemmel szerettelek, Uram: amaz önző szerelemmel és
ama Hozzád méltó szerelemmel
emez önző szerelemben, melynek nem tudok betelni gyönyörével,
csak Tereád emlékezem:
csak Tereád! és kirekesztem a mások emlékezetét
ama másik, Hozzád méltó szerelemben Te - Te fellebbented
fátyladat szolgálólányodnak, énnékem, hogy látva-lássam
lesugárzásodat, Uram
de sem amaz egyikben, sem eme másikban: nem engem illet a dicséret
hanem mind emebben, mind amabban, a magasztalás csupán csak
Téged illet
ó Uram
(a "Két Szerelem" istenes-erotikus szúrájából)
Művelt és gondolkozó fő lehetett Rabiyya, szellemén érzékelhető
az önállóságé az "Egyenes ösvényen" a továbblépés; amit mindennél világosabban
mutat legendáriumának egyik legtöbbet emlegetett epizódja. Egy alkalommal látták,
amint egyik kezében lobogó szurokfáklya, a másikban teli vizesvödör - Rabiyya
úgy rohant végig Basra főutcáján. Amikor ennek okát tudakolták tőle, a szent
nő így válaszolt:
- Megyek! Tüzemmel elemésztem a Paradicsomot, vizemmel eloltom a Pokol tüzét.
Hogy szétszakítsam a függönykárpitot, amely eleddig eltakarta az Ő Igazi Orcáját
a zarándok jámbor elől. Hogy ennekutána mezítelen szándékkal közeledjék Őhozzá
és úgy keresse istenét az Ő szolgája, hogy ne emennek üdvöz reménye, se nem
amannak ádáz rettenete ösztökélje.[6]
A szufizmus fejlődéstörténete két sokkoló, traumatikus élményt tartogatott az
ortodoxia számára. Az egyik a "jézusmajmolás", a másik az "eggyéválás" volt
Allahhal. Nem volt könnyű megemésztenie már a "jézusmajmolást" sem, de az Allahhal
való "eggyéválás" a szó szoros értelmében "egetverő" szentséggyalázása teológiai
belháborút váltott ki, melynek nem egy filozófus áldozatául esett - mármint
ha elég balga volt, hogy az istennel-ölelkező eksztatikusok védelmére keljen.[7]
A "jézusmajmolók" sorából kiemelkedik Al-Halladzs esete - mivel ő, vesztére,
azt a másik szentséggyalázást is elkövette s úton-útfélen újságolta, hangosan
hirdette "eggyéválását" istenével.
A Nyugat, a Közel-kelet és India misztikusainak/eksztatikusainak gyakorlatában
sok a hasonló vonás. Az iszlám e "szentjeinél", az elragadtatás rótáján a szufita
eksztázis tetőpontja a - nadir. A szufi "nirvána" - a fana. A tan egyik első
meghirdetője a 9. század végén "Nagy Szent Bajazid" - Bisztámi Abu Yazid volt
a fana: halatkozás, de nem elhalálozás; hunyadozás, de nem elhunyás. Hanem az
önérzéklés és az ego teljes kioltása a nagy szufi Pir (Mester), Bagdadi Al-Yunayd
tanítása szerint, ha a fana a "megszűnés", úgy az, ami követi, a baqa - az "újjáéledés
a szerelmi odaadásban": a lélek szétolvad és mintegy folytatódik Allah-ban további
lépcsőzetek: a baqa után a hulul, az "eggyéforradás az istenséggel"; az ittihad,
az "intellektus azonosulása Allahhal" (vagy más mesterek szerint a wusul, ami
az Unio Mystica megfelelője - bár ez már az iszlámban "bűnös beszéd"); végül,
a tetőzésben a sana, a "hála feláradása": a hálaadás tombolásának misztikus,
zenés-táncos-orgiasztikus zárlata
mutatis mutandis, találunk hasonló eszméket a keresztény Eckhartnál (1260-1327)
csakúgy, mint a 9. századi, buddhista Shankara tanításában; e megegyezés azonban
Al-Halladzs esetében csak látszólagos. Mert Al-Halladzs[8]
- amilyen egzaltált ámok lehetett félig az őrület határán, nem úgy, ahogyan
mesterétől, "Józan Al-Yunayd"-tól tanulta volt, a szentség lépcsőzetein óvatosan
felhaladva, hanem már mindjárt a végső fázisba ugorva extrovertált exhibicionista
módjára járta Bagdadot és a "megistenülés" eksztázisában töltötte napjait az
ulema nem hogy az "istenné-válást" - már a közvetlen (istenlátás/istenmegismerés)
gondolatát is megsokallta Bisztámi Abu Yazid esetében; de a "Fényárasztó", Al-Halladzs
maga súlyosbította ügyét azzal, hogy városszerte uszító hangon prédikált: halljátok,
igazhívők, halljad meg, Bagdad! Jissza (Jézus) a Testetöltő, az istenség fele,
ám én túltettem példaképemen, Jisszán, íme én már az istenség Egésze vagyok,
Allah Maga vagyok egészen: Ana al-Haqq vagyok, az Igazság, mindvalóságosan csakhogy
Ana al-Haqq Allah egyik tiszteletneve; és ez okozta vesztét. Egyik eredeti szövege
szerint:
Én Ő vagyok Aki nekem szerelmesem és Ő: én - akinek
én szerelmese vagyok
Egy-testben két szellem - együtt - és egymásban lakozva
Ha engem látsz: Őt látod
Ha Őrá tekintesz: kettőnket látod
Egymásbaveszve ebben a Megölelkezésben ketten mi Egy
Vagyunk akik vagyunk
Prédikációs mutatványait rendesen "boldogító" jövendölésekkel fejezte be, megjósolta a kalifátus közel; bukását és "Allah Országának" eljövetelét a "jézusmajmolót" az ulema, háromszoros szentséggyalázásáért (Allah "közvetlen" ismerete, a megtestesülés és a megistenülés blaszfémiája címén s az abban való megátalkodásért) 922-ben, Bagdadban, 68 éves korában keresztrefeszítette. Tanítványa, Ibrahim Ibn Fatiq, a Mester kálváriáját így írja le:
Mikoron Husszein Ibn Manzur Al-Halladzs Urunkat előhozták tömlöcéből és a vesztőhelyen
aláállították, ő, felnézve kivégzőkeresztjére és látva a négy nagy vaskószeget,
akkorát kacagott, hogy a könnyei potyogtak. Majd (elkomolyodván), megjártatta
szemét a sokaságon és felfedezve ott szorongó társunkat, Shiblit, odaszólt hozzá:
- Abu Bakr! Veled van imaszőnyeged?
- Igen, Uram - mond amaz - velem van.
Ő kérte, hogy terítené elébe. Akkor a Mester rákuporodott és hosszan imádkozott.
Közel voltam Hozzá és imádságának utolsó szavaira még jól emlékezem:
- Ó Uram! Könyörögve kérlek, add, hogy hálát érezzek Te szent kegyelmedért,
hogy énérettem rejtve marad mások előtt a Titok, amit énnékem kinyilvánítani
alászállottál s ígyen megmutatkoztál Fényed és Ábrázatod lesugárzásában, mely
hogy Alak és Forma nélkül való, nyilván láthatám. Hogy törvénnyé tetted látnom
Te Szentelő Lelked (Lényed) Misztériumát, kinek Látása másnak törvényszegés.
A Te szolgáidnak pedig, kik ide most a Te Igazságodért (Al-Haqq) való hitbuzgalmukban
engem elveszejtendő egybegyűltenek: vajha tettüket elengednéd és érette, nékiök
megbocsátanál Véghetetlen Irgalmadban. Bizonnyal nem tennék, ha nékiök is felfedted
volna, amit én tudok; mert ha előlem is rejtve maradott volna, mi őnékiök titok,
ma nem kelletik elszenvednem ezt a szorongattatást. Legyen meg a Te akaratod,
valamiképpen ez és mindenek Teáltalad tétetnek! Magasztallak érte, Uram...
Szembeszökő a párhuzam az evangéliumból ismert jézusi dictummal, "Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek" (Lukács 28:34). Hogy amiért kereszthalált halt, Al-Halladzs hitt a keresztény Fiúisten "szentséggyalázó" Testetöltésében - megtoldva azzal a bizarr, bár teozófiailag jelentős ötlettel, hogy már maga Ádám is az volt, a Teremtő Istenség első avatar-ja - az kiviláglik imaszövegeinek egyikéből:
Dicsőség Allah-nak, Kinek embersége (azzá-válása) kinyilvánította angyalainak Ő sugárzó Istensége Titkát (Ádámban), s utóbb Ki teremtményeinek is megjelent, hogy látva-láthassák: Ő is egy - és közülük való, aki (vélük) eszik, iszik (Jisszában).
Az ortodoxia kezdettől fogva homlokráncolva fogadta az első szufi közösségek "fraternizálását" a szíriai/iraki sivataglakó keresztényekkel, és az ókonzervatív mutakallim óva intette az igazhívőt a pusztai rekluzóriumokban élő elvadultak/elvermeltek "gáncsvetésétől": a harcra sereglők bőséges evése-ivása Allah Kardjának erejét szolgálja (nem magadnak eszel: Allahnak, hogy szablyája forgatásában erős légy) - a csontra soványodott, roskatag aszkéta nem Allahnak tetsző. Ugyanígy intett az ulema a művelt koinobiták "sima beszédétől", amely mögött burkolt térítő szándék rejlik igaz, mint Harmadik, Jissza (Jézus) előkelő helyet foglal el a próféták sorában; de ahogyan a bizánci eikonoklaszták (és a kora protestánsok) a mariolátriát - úgy gyűlölte és irtotta az ulema a "jézusmajmolást". A capsariumaikat dugdosó és azokban görög írástekercseket ("könyvet") rejtegető művelt koinobiták ismerettárát szemfényvesztésnek nyilvánították és (akárcsak később a filozófus Al-Baqillani), Mózes csodatételére hivatkoztak, aki "legyőzte" a fáraó varázsló-papjait, mert az ő földredobott és kígyóvá változtatott botja "megette" az egyiptomi papok kígyóvá változtatott botjait. A bigott elmékben pillanatra sem ütött szöget, hogy addig a pontig, amíg Mózes kígyói meg nem ették - a bálványimádó papok botjainak kígyóvá változtatása nem kisebb thaumaturgia, mint a Mózesé... Még nem jött el a görög filozófusok lefordításának láza, mely munka jó felét épp ezek az arab keresztények végezték és az iszlám korai apologétái mindennél jobban megvetették a fegyverfogástól irtózó, a coelibátusra "rákényszerülő", göthös-girhes veremlakók életformáját. Ilyen szellemben korholja Hamad Ibn Szalamah, az "írástudó", a szerzetalapító Hasszán egyik fiatal akolitáját, Szindzsi szufit, "keresztényeskedéséért"; felszólítja, hogy "mossa le magáról a szennyet", cserélje fel az iszlám "Öt Pillérére" - és fejére olvassa a Próféta szentenciáját a Hadith-ból: "az én szerzetesrendem a dzsihád (szentháború, ill. térítőháború)... Az igazhitért harcolók hadrendjeiben nincs keresnivalója holmi szerzetesnek".[9]
V. A szufi "megistenülés" kiteljesedése
a lírában
Lassú erjedés után, az "igazhit" harmadik évszázadában teológiai forradalom förgetege szántott végig az iszlám világon, mely mind a kalamban (hittudományban), mind pedig a filozófiában megoszlásra vezetett elkövetkezett a "prófétaság" és a "szentség" szembeállítása-kijátszása egymás ellen; a "szent" (wali) - gyógyító, levitáló, csodamívelő, "megváltó" - túlértékelése a "prófétával" (nabi-val) - küldöttel, hírvivővel, meghirdetővel - szemben megszületett az öt Arkangyal tana: a Qutb (Tengely, Sarkallat) a főangyal, és a négy Awtad (Persely, Forgópánt) a négy nagyangyal. Ez utóbbi négy minden éjjel végigrepül a világon, s ahol amin tekintete átsiklik és áldó sugarával ránézni elmulaszt, ott másnap meghasad a föld, katasztrófák szakadnak a tájra. Nyomban jelenteniük kell a bajt a Qutb-nak, hogy figyelmét összpontosítsa a "gyarló vidékre"; és a Sarkallat Angyala, imáival és áldásmondásával begyógyítja a Föld sebét ilyen és hasonló ezotériákkal népesült be a szufi "szentek" hiedelemvilága, akik addigra már átvették az anakhoréták önsanyargató diszciplínáit, virrasztottak, böjtöltek és rózsafüzérrel a kézben, éjhosszat, mantra-formán kántálták Allah kilencvenkilenc tiszteletnevét (melyek hogy rangra és lényegre nézve entitások, praedikátumok, attribútumok avagy epitetón ornanszok csupán - volt min hajbakapniuk) imbolygó járásukról "részegülteknek" nevezték őket s mozgalmukat afféle kisebbségi kultusznak tartotta az uléma - mert a veszedelmesebb változat, az "istenszerelem őrültjei" csak ezután következett - és nem tulajdonított nekik jelentőséget. Ám arra annál inkább felfigyelt, amikor a mullah-ok arról tettek jelentést, hogy a "részegültek" hol ezt, hol azt hagyogatják el "az iszlám öt pillére" közül s egyszer nem fordítják imaszőnyegeiket Mekka felé, másszor elmulasztják a mekkai zarándoklatot; azok az önkívületesek pedig, akik eggyéváltak Allahhal és megistenültek, elmulasztják az imát - mert miért is imádkoznának önmagukhoz?!... S ezzel a "szentek" olyan előjogokat arrogáltak maguknak, amelyek elszörnyesztő mulasztás számba mentek volna különben, és a "prófétáknak" - a nabik-nak - eszébe sem jutott idő és hely a szufinak egyaránt "szent", bárhol találja a nap bármely órája, és a zarándoklat bárhol végetér és érvényes, ahol qibla van s Mekka iránt mutat az "Egyenes ösvény", ami Allah igéjének a betöltése. Dzseláleddin Rúmi leírja, hogyan találkozott főangyaluk, a Qutb, Abu Yazid Al-Bisztámival s mint mentette fel az iszlám "ötödik pillére" - a mekkai zarándoklat alól:
Lélek! Lásd imhol az Igazságot bennem aki Allah
Allah választott engem házává, kiben lakoznék
engem látsz? Allah-t látod
engem látsz? annyi, mintha hétszer körüljártad
volna az Igazi Kaabá-t
S jóllehet a kegyes legenda szerint az angyaljelenés ezzel mintegy
felmentette "Nagy Szent Bajazidot" a mekkai zarándoklat alól, mégis, Abu Yazid
Taifur Jissza Ibn Szurusan Al-Bisztámi negyvenötször zarándokolt Mekkába s egyszer
még "Rúm-Országban" (Bizáncban) is járt, ahol "az igazhitre térített egy szerzetes
keresztény tévelygőt" ingerült respektussal figyelte az ortodoxia ezt a városszerte
népszerű prédikátort és tajtékos szájú szentembert, aki gyakorta levitált és
oly könnyűséggel repkedett, mint Copertinói Szent József; minek magyarázatát
- hogy "a lélek a vágy madara, mely repesve keresi az eggyéválást istenével"
- bőségesen fejtegetik hagiografusai. Nem agitált a kalifátus ellen s bizonnyal
békén hagyták volna; de - félévszázaddal Al-Halladzs előtt - elragadtatásában
több ízben nyilvánosan "eggyévált" Allahhal; egyszer így:
- Subhani! Ma a'zama Sha'ni! (Dicsőség énnékem! Mely igen fenséges vagyok!)
másszor meg így:
- Ana la ana ana ana li-ani ana huwa ana huwa huwa! (Én nem vagyok én én én
mertmivel Ő vagyok, Ő, Ő, Ő! )
Ilyetén örömujjongásával való nyilvános közbotrányokozásért a hatóságok hétszer
száműzték Bisztámból, de mindannyiszor visszaszivárgott és hívei eleven fallal
védték - úgy vették körül. Abu Yazid 313 szufi szentet vallott mesterének és
az elsők egyike volt az "istenrészegültek" közül, aki erotikus áttétellel, félreérthetetlen
felhangjaival megnyitotta a "szerelemőrültek" sorát s ezzel elindította a szerzetesmozgalom
főáramát a panteizmus felé. Hogy a szufi panteizmus mint egyesült az iszlám
miszterozófia neoplatonikus spekulációival, zsákutca volt-e avagy a bölcselet
apoteózisa - Allah csupán a megmondhatója; arra is rákerítjük majd még a szót.[10]
Aki már járt a Maghreb országaiban vagy Arab-Közel-Keleten, elcsodálkozott a
fiúbordélyok sokaságán és meglehetősen egyértelmű gesztusaikkal "megkísértették"
a sikátorokban útját elálló arab sihederek, az nem fog elcsodálkozni mondandóimon.
Igaz, akárcsak az ókori görögség, az iszlám is, forma szerint "elítéli" a pederasztiát,
de igen lanyhán és kázust nem csinálnak belőle. Az arab költészetben amúgy is
gyakori a "szerelemkergült", a "szerelemőrült" epitetónja, ám a szufi rajongásteológia
lírai termésében új értelmet nyer. A keresztény rajongásosság parallelje ez,
a Jézus-jegyesek erotikus mósuszillata - melynek azonban a Közel-keleten erősen
pézsmaszaga van az eggyéválás lényege nem az, hogy "szerelmesünk" (az istenség)
a miénk lesz; sokkal inkább az, hogy mi az Övé leszünk; s ez a pederasztia ismertetőjegye,
a perineum izgalma. Még tisztábban fog előttünk állni a kép - a szufi rajongásteológia,
mely az Insan-I-Kamil (a "Tökéletes Úr") tanában tetőz (ki rendesen Mohamed,
mint "Vőlegény"), ha hozzávesszük, hogy az arabban a személyes névmás - "Ő"
- az Ara) nőnemű ugyan, alighanem az ildomos-tisztes látszat kedvéért; de már
a fárszi nyelv nemeket nem különböztet, akárcsak a magyar, s így a perzsa szufi
líra - mely az iszlám metafizikai költészetének jó fele - félreérthetetlenül
homoszexuális jellegű; s alkalmasint így értendők Hafiz "Ganimedészei" - a szépséges
borfiúk, akik a költőnek hol serlegét, hol kedvét töltik.
Olyan társadalomban, amelyben a többnejűség dívik (a Korán a feleségek számát
négyben szabja meg, de az iszlám kazuistáinak ez alól is volt könnyű kibúvója
a gazdagok számára) - óhatatlanul bekövetkezik, hogy a szolga rabnak, nincstelen
cselédnek, a más-hajcsárának asszonyra nemcsak hogy nem futja, de nő nem is
jut. Gerjedelmeit az ilyen vagy a szamarával csillapítja, vagy, ha mint foltját-meglelő
zsák, hasonszőrű ágrólszakadttal nem állhat össze, a fiúbordélyokban talál kielégülést
a dolgok kérlelhetetlen logikája ez, az arab világnak mindig is szerves eleme
volt a pederasztia; és ha Blanbekinn Boldog Ágnesnek, reggelre kelve nap-mint-nap
"finom, édességes lepedék" formájában a nyelvén megteremtődött Miurunk a Jézus
Krisztus Legméltóságosabb Oltáriszent Prepúciuma, s a szent nők, Szent Brigittától
Nagy Szent Terézig, Folignói Boldog Angélától Madame Guyon-ig Fiúisten-Péniszt
láthattak theurgikus-elfojtásos álmaikban, a Közel-keleten e "Jézus Jegyeseinek"
a homoszexuális vetülete kapott lábra, és az istenséggel egyesülni vágyó "szerelemőrült"
misztikusok körében ez volt a szabály - ezt a velük kopuláló Allah-t éneklik
gházeleikben misztikusok/lírikusok/teozófusok, Hafiz, Al-Arabi, Dzselaleddin
Rúmi.
Utóbbinál ilyen sorokra bukkanunk:
Megvigyázd! Ne ócsárold úgy, hogy Ő a Deli-Gyönyörű
Kit minékünk szerelemmel szeretni adatott". Mi vagy te?!
Az üveglap csupán: a tükör, kinek megadatott az Ő
Szentséges Ábrázatát visszatükröznie. Csak Ő az, Ő
a mindenségben Megnyilvánuló, s te, magad meghúzva:
Benne létezel csupán! A Tiszta Szerelem Szépsége és a
Szépség Tiszta Forrása Ő - íme a Forrás ki benned felfakad
Hahogy tűröd s elbírod Tekintetét, ki téged mereven néz:
Felismerheted - még Ama Tükör is Ő, ki volnál tennen-magad
Mert mivel önnön-tükröző! Miként Ő a klenódium is: a Kincs
és Ő Ki bennünen rejlik - Annak künnenső Kincstartó Háza is
az "én" s az "Ő": minden, mi elválaszt, a semmibe vész, mint
minden káprázat, mely valótlan és hiú. Hallgass! Szűnj meg!
Mind mondanám vég nélkül; de hol amaz ékesen szóló Ige
hogy utolérje Őt. A mi dolgunk: feladni magunkat Őnéki és
szeretni. Szeretni Őt vég nélkül, míglen, szerelmi őrületünkben
Őbenne - semmivé leszünk. Szela
Érzésem szerint eléggé egyértelmű e szentszöveg pederaszta jellege. A költő-filozófus Al-Arabinál meg olyan különös sorokon akad meg a szemünk, amilyenek ellenpárját a földrajzilag behatároltabb, befeletekintő zsidókereszténység misztikusainál hiába keresnénk:
Ő az, a Püspökasszony! Róma Leánya, a Hamvas-Kendőzetlen Ő!
Látod-é, Orcájáról mint sugárzik az eleven Jóság?!
Vadóc Ő. Nem barátkozik senkivel. Magányának kamoráján él Ő
emlékeinek Mauzoleumában s azok közepette mórál
Bámulatba ejt mindeneket az igazhit tudós ismeretével
a dávidi Zsoltárok tudói, zsidó rabbinusok és keresztény papság
ahány csak van, nem győz álmélkodni igéi hallatán
Mikoron a népek szétáradtanak és útjokra eredtenek, magamban
felvérteztem türelmem hadrendjeit: felmustrálhattam mindahány ellenségem (vetélytársam)
csak volt
Azonkoron szívem a torkomba ugrott: és én kegyelemért könyörögtem a Mindszépséges
előtt meg azért, hogy szerelmemért vajha adna legott megenyhülést a szerelemben
és Ő és Ő adott! Az én Kegyesem: engedett. Allah óvjon mindőnket a Gonosztól
s a Győzhetetlen Kalifa vajha messzeűzné tőlünk Ibliszt a Gonoszt
S aki előtt a filozófus-fejedelemnek "szíve a torkába ugrik": nemhiába emlékeztet édes-mindnyájunkat arra, fejedelmi többesben, Allah - hogy "közelebb vagyunk hozzád, mint torokverőered" (Korán, 50:16). A beszűkült, bigott, szemellenzős látásmód, a zsidókeresztény befeletekintés helyett ismét egy példa a messze kifeletekintő, korai iszlám misztikára, Al-Arabi lírájából:
Szívem színeváltozása sokféle. Hol antilopokat legeltető rét
hol keresztény szerzetesbarátok kerengője a kolostor
kertjében, hol (indiai) bálványszobrok sziklatemploma
hol a zarándoklat Kaaba-köve, hol a Tóratekercs szentségháza
hol a Korán mecsetének dómja
íme az én szerelmem, melynek híve és követője vagyok; s ahová
ennek a szerelemnek a tevéi visznek - az én karavánom, az én
vallásom: ott az én hitem
Íme a hit kozmopolitizmusa, melyet az iszlám panteisztikus vonulata
megengedhet; ez az a "hitek fölé emelkedő" ájulatos hit- ahogyan a "szerelemőrült"
ájultan átengedi magát a theoszisz élményének, az istennéválásnak; mivelhogy
az igazhívő nem gondol a holnappal és nem él a múltban, hanem a mának él - azaz
Allah-nak, aki a Jelenben lakozik s valamíg a Jelenben ott él a Jelenvaló (az
istenség), a szufinak nincs mitől tartania. Nemhiába tartja a Szenthagyomány:
az igazhívő, aki Allah-ba veti bizodalmát, legyen olyan passzív Allah kezében,
amilyen passzív a hulla a hullamosó keze alatt - - - így is lehet fogalmazni
a "mezők liliomát". A Korán kulcsidézetei sorra-rendre, amelyek az iszlám misztikus
szerelemőrültjeit a szufi panteizmus felé sodorják (s ha nem vagyunk résen,
a líra bűvöletében észre sem vesszük, mennyire az optikus reflexív rabságában
maradnak, váltig a "látás", a "szem" emblematikus körét emlegetve csupán:)
"A látó (szem) nem éri Őt utol, de Ő utolér a (szem) látásában" (Korán,
6 :103)
"A teremtésben mindenek semmivé válnak, csupán Allah Orcája marad fenségének
tékoz sugárzásában" (Korán, 55:26-7 - hol is a "mindenek megsemmisülése" mintegy
megihletője lehetett a fana misztikus lépcsőzetének) "Bármerre nézel, Allah
Orcájával találkozol" (Korán, 2:115). S az sem véletlen, hogy Kuhi, 11. századi
shirázi misztikus, híressé vált szúrájában épp ezt az úton-útfélen hallható
kulcsidézetet visszhangozza, mígnem, kicsendülésében úgy szűnik meg maga is,
a zárósorral, a fana állapotában:
Vásáron-szerzetesközösségben: csak Allah-t láttam
hegyormon - völgyelet nyergében: csak Allah-t láttam
imában böjtben magasztalásban elmélődésben: csak Allah-t láttam
a Próféta hite megvallásában: csak Allah-t láttam
sem lelket sem testet sem akcidenciát sem szubsztanciát
sem attribútumot sem okságot: én mindenekben
csupáncsak Allah-t láttam
a szövétnek miként: én megolvadtam az Ő tüzében - és láttam
a nyelveket lövellő lángadozásban: csak Allah-t láttam
és de mikoron Allah Szemével láttam: csak Allah-t láttam
Kiben én beletűnvén Benne semmivé törpültem: íme én
a Mindenben-Benne-Létező:
csupáncsak Allah-t láttam
A kép nem lenne teljes, ha nem említenénk fel, hogy amint Kegyese fogadására készülő szerelmeshez illő - a szufi szentek gyakorta használtak illatszert, olykor a túlságig. Medinában Abu Hureira (11. század) oly bódító illatárt hagyott maga után, amerre elhaladt, hogy a gyermeksereg kiszaladt az iskolateremből és hozzászegődtek: közeledtét felismerték illatáról. S hogy mennyire másmilyen az iszlámban a szentség gyakorlata és fogalma, arra példának hozhatnánk fel Abil Kayr esetét. A perzsa Abu Szaid Ibn Abil Kayr (967-1049) fiatalon aszkéta volt és csodamívelő; idős korban gazdag rajongóin élősködő, dorbézoló korhely, aki fiúháremet tart. Hatása a rajongásteológiában annál inkább érvényesült, ami természetes; hiszen az iszlámban a coelibátus a "tisztátalan" és nem a szerelem. Az érzékiség Allah-adta földi javaink egyik legbecsesebbike, a "test ördögének kísértését" emlegetni badarság/ostobaság, az iszlám eszmevilágából a zsidókeresztény "áteredő bűn" fogalma mindenestül hiányzik. Ez az isten-légyottra készülő beillatosítás árad Abil Kayr szufi himnuszaiból is; s ezek közül hadd idézzük a Zarándokáldás zárlatát:[11]
Bármilyen ösvényen lépdeljen is: áldott a láb
a láb, amely Tehozzád megyen
áldott a (szerelmetes) szem, amely a Te Csudás
Mivoltod látására törekszik
áldott a Te (szerelmetes) híved, ki Terajtad legelteti szemét
a Te (tagjaid) (hímtagod) Tündökletességén
áldott a nyelv, minden nyelv, amely Téged (befogadván)
magasztal, ó Uram és Világosságom!
VI. A szufi "megistenülés" kiteljesedése
a filozófiában
A szufi Itinerarium Mentisze az Allah-hoz elvezető "vándorúton" annak, aki az
istenközelítés "vándora" - a "hét állomás": bűnbánat, önmegtartóztatás, lemondás,
szegénységi fogadalom, hosszútűrés, Allah-ba helyezett végső bizodalom és elégedett
megbékélés mindennel
a misztikus felhaladásának tíz üdvöz "állapota": elmélődés, az elközelgő istenség
felérzése, félelem, szerelem, megvágyás, testközel, megnyugvás, szemlélődés,
bizonyosság. E tíz üdvöz "állapotot" maga Allah küldi alá és ülteti szívébe
(mely az iszlámban az értelem székhelye). Visszahárítani képtelen, ha őt betölteni
jön, és tartóztatni képtelen, ha (Allah) távozik belőle.
A novicius lelkivezetőt választ a rend öregjei közül és parancsainak magát mindenben
aláveti. A noviciátus három éve: próbaidő. Az első évben (a) bűnbánatot tart
(b) a megbántottat megköveti, a megkárosítottat kártalanítja (c) embertársát
magánál különbnek, előbbvalónak tekinti. A második évben (a) Allah szolgálatának
szenteli magát (b) a dicséretet, kiszidást avagy a verést Érette közömbösen
fogadja (c) bensőségesen Allah felé fordul és várja, hogy Allah odafordulására
méltassa. A harmadik évben (a) megtanulja fegyelmezni gondolatait (b) tartózkodik
a bamba ábrándozás "szennyétől" és tőle tisztántartja elméjét (c) kiirtja önzését
és beszünteti lelkének önmaga-felé-fordulását
A hároméves próbaidő tíz esztendőre is elhúzódhat. A bűnbánat évekig eltarthat,
ha tartományokat kell bejárnia és felkutatnia minden igazhívőt, aki garázdaságát
megszenvedte - amire vagyona, ha volt, mindenestül rámehet. Óvakodnia kell a
visszaeséstől, mert az ilyen bűn kétszeresen számít és újabb évekbe kerül. A
második évben a lázadozás gőgje, a berzenkedés felhorgadása lerombolhatja, amit
addig épített. Lelkivezetőjét bántalmazza - és elvárhat ítéletnapig, amíg Allah
odafordulására méltatja: legjobb, ha "tevenyeregnek" tekinti magát. A harmadik
év a legnehezebb próba. Alpári önsanyargatással elérnie önzésének leküzdését
- "olcsó" módja a lélektisztaságnak; alantas fortélynak, vásári fogásnak tartják
és mint "keresztényieskedést" megvetik;
A világtól visszavonuló misztikuson különös változások mennek végbe. A magány
és a bensőséges töredelem hatására megfiatalodik és szépséges ifjúként bújik
ki hátrahagyott földi hüvelyéből. Ha álmában, szétnyíló pávafarok-forma szellemsugárzás
közepén ilyen megigéző ifjút lát jelenésben és véle társalkodik - az Allah elközelgésének
a jele; amúgy is, a földieknek megjelenő istenség tudnivaló hogy mindig ilyen
megigéző dalia képét ölti magára és innen nem járunk messze a "Tökéletes Úr"
teologizmájától, ahogyan a tant Al-Arabi és Al-Dzsili a 13.-14. században kidolgozta
A "Tökéletes Úr" (Insan-I-Kamil) kezdetben aki a Vőlegény, nem más, mint a Próféta
maga; ám a szufizmus panteisztikus vektora kérlelhetetlenül arra tereli, ahol
Nyugaton a "Kozmikus Krisztus", Keleten a "Kozmikus Buddha" terpeszkedik az
ég magasán. A 14. században az iszlám teológia abszurd drámájában új "óriáscsecsemő"
születik: a "Kozmikus Mohamed" - ő, meg a gondolat, hogy a mindenség őt formázza,
és mind a makrokozmosz, mind a mikrokozmosz (a teremtmény) az ő alakját veszi
fel, a szufi misztika koronáriuma lesz. Hogy is lehetne másként, hiszen Mohamed
a Minden, hogynemondjam a Mindennél-is-Több: a Teremtetlen Fény, az Ősfény,
a Világban Munkáló Értelem, a Fényforrás, amelynek leáradása maga a teremtés
- és így tovább.
Ebből a tanból a fülünkbe csendül egyfajta "idegen elem", amely mintha a kései
hellenisztikus filozófia fülcsengése volna Proklosztól, a "pogány" Plotinosztól
a "keresztény" Pszeudo-Dionüszioszig; és ez a neoplatonikus, eretnekszagú "idegen
elem" fojtott haraggal töltötte el a hagyományőrző mutakallimun-t. Maga az,
hogy minden teozófia hagymájának héjanként való lehántolása után, mintegy "magnak",
minden világvallás váltig ugyanezt találja, s hogy a mindenség a (tévesen) vallásalapítónak
hitt Jézus, (a filozófus) Buddha, vagy a (mindvalósággal vallásalapító) Mohamed
földi porhüvelyének "kaptafájára" megy (majd meg utóbb égen-tengerző belső Szerveinek,
Veséjének Májának csillagképei hogy milyen következményekkel jártak az asztrológiában)
- ez régi történet; de a szufi misztikában új elem, s krónikája ezzel utolsó
fejezetére fordul. Miről is részletesen értesülünk a "Titkok Titkából" (a Sirr-Al
Asrar-ból), melyet Abd-El Qadir 12. századi legendás bagdadi hitszónoknak tulajdonítanak,
bár alkalmasint 14. századi apokrifa. "Szerzője" az előszó szerint csodás jelét
vette annak, hogy szufi mesterével mihamar találkozni fog: előző éjjel hét magömlése
volt, míg álomjelenésben, végezetre, maga a Pir is megjelentette jöttét. Szerző
oly garabonciás szerzet kellett hogy legyen, akiben az igazhitű jámborság kópé
ravaszsággal párosul; hiszen egy ízben arról győzött meg egy keresztény papot,
hogy képes asszonnyá változni a maga testi teljességében, kivel közösülni is
lehet. (Tévesen e kései apokrifa hatásának tulajdonítják a perzsa haydari-szekta
elmagzását - melynek tagjai vasgyűrűt viseltek hímtagjukra ráoperálva és kábítószerekkel
segítették elő eksztázisukat).[12]
Látnivaló, hogy a szufi rajongásteológia ugyancsak elrugaszkodott a Próféta-kinyilatkoztatta
egyszerű tanítástól - ezzel meg sok minden egyébbel, amilyen Allah közvetlen
érintése, istennéválás/azonosulás Allahhal, a Kozmikus Mohamed tana, és - last
but not least - a mindenség panteisztikus azonosítása Allahhal, majd a teremtetlenség
vakmerő (arisztotelikus) gondolata, mely szerint a világ öröktől fogva van...
Volt is min megütköznie a jámbor mutakallimun-nak. Nem elég, hogy a szentséggyalázó
Abu Yazid Al-Bisztámi felbőszítette őket nyilvános "istennéválásaival" (mikor
is "Allah maga" szólt belőle a bagdadiakhoz), most hírét vehették annak a keletturkesztáni
szakadár szufi szektának, amelynek tagjai a hét "állomás" és a tíz üdvöz "állapot"
diszciplínáját elvetve, vallási anarchiába menekültek. Az uwaysi-szekta tagjai
elvetettek minden írásos kiskátét, tanítót, traktátust; rá se néztek a Koránra,
a szunnára, a Hadith-ra, se szerzetesközösséget nem alapítottak, se Mestert
nem fogadtak el: ők "egyenként és közvetlenül" kapták a Titkos Tanítást. Ki
Mózestől, ki a Khidr-től (Mózes mesterétől), ki Jisszától (Jézustól), ki Mohamedtől,
ki meg egyenesen magától Allahtól a notórius Abu Yazid közel volt s a kezük
ügyében, de akkora népszerűség övezte, hogy nem volt tanácsos kezet emelni rá;
az uwaysi-szekta messze volt - valahol Középázsiában, s odáig az ortodoxia fogcsikorgatása
nem hallatszik el. És de vajon nem istentagadásra bíztatta tanítványait Al-Bisztámi,
amikor így szólott hozzájuk:
- Allah nagy, de mi az ő dicsősége az enyémhez képest?! Nagyobb vagyok Nála.
Hozsánna nékem, halleluja hozzám: nagy az én dicsőségem! Bizony mondom néktek,
jobb engem csak egyszer is látnotok, mint Allaht ezerszer...!
Hát még amikor ez a Káromló Bagdad-szerte azt kezdte híresztelni magáról, hogy
Allahnál véghetetlen közbenjáró hatalma van, melyet latba vet majd Nála az Utolsó
Órán, hogy megoltalmazza az emberi nemet:
- Meglátják mindenek a Végítélet napján az én oltalmazó lobogómat, mely szélesebb,
mint a Próféta zászlaja: mivelhogy én az enyémet ráterjegetem igazhívőre-hitetlenre,
mind a Pokol megítéltjeire egyaránt! Az Ítélet Napján odalépek az elkárhozotthoz
és - őt átölelve - imígyen szólok fel a Mennyekben Hozzád, Uram: 'vajha vőnél
engem őérette váltságul! Mert ha nem, elárullak ám, hogy Paradicsomod miféle:
gyermekecskék játszóterénél alig egyéb!'
Eddig feltolta magát a Próféta fölé s most már Abu Yazid magát Allahnak is fölébe
helyezi; a hitvány uwaysi-szekta eretnekei pedig szemfényvesztőkhöz illő mágus-csodákkal,
varázsolásokkal kérkednek-kereskednek; "felgöngyölik maguk előtt a földet" s
hihetetlen sebességgel száguldoznak; ha sóhajtanak, tűzláng lobban a szájukból,
mellyel felgyújtják a körülöttük állók öltözékét s e rohangáló eleven fáklyák
lángba borítják a házakat; olyik baziliszkusz-tekintete öl; olyiknak varázskalpagja
van s ha a Harag Kalapját felteszi, ellenségnek nincs előtte megállása... Erőhatalom
nélkül az ortodoxia amúgy sem fékezhette volna meg e távoli szakadárokat, akik
tekintélyt nem ismernek el maguk fölött, fegyveres megtorló erőt pedig az ulema
egyhamar nem remélhetett az Abbaszidáktól, akiket magukat is varázsgyűrűjébe
vont egy távoli korból érkező, idegen erő: a hellén műveltség pátrimóniuma.
A mentőakció magából a szufizmus belső köreiből, a Batiniyya "beavatottjaitól"
indult ki, akik a Korán allegóriái alatt a kinyilatkoztatás titkos jelentését
kutatták. Már 1045-ben elindította volt Abdul Kerim Al-Qushayri szufi hittudós,
aki az iszlám világ minden szufi szerzetesrendjéhez intézett Levelében panasz
tárgyává tette, hogy a testvérülésekben mindinkább az igével, a Szenthagyománnyal
és az ortodoxia szunnájával szembeforduló eszmék kerekednek felül s ezzel lerontják
a szufi szentség hitelét. Feledésbe ment az aszkéta életrend, az imarend szigora;
s a szufik mennél inkább megrészegülnek tanaik fenségétől, annál inkább semmibe
veszik a hit kötelmeit. Levelében a hittudós kivált kárhoztatja az önkívületes
szánát, mikor is "isten részegültjei" jubilusok óbégatása közben vad körtáncra
kerekednek...
az Intelmeknek nem volt foganatja; s az ulémánál több hitelre lelt Al-Gazali
szava, aki a rajongásteológia bozótrengetegében nagy óvatosan előretapogatózva,
mentséget keresett az "istenszerelem" excesszusaira[13]
kegyes-romantikus története, ellentmondást nem tűrő tekintélye és oeuvre-jének
nagysága az iszlám Aquinói Tamásává avatja; jóllehet "üzenetének" fortélyos
naivsága sokakat Szent Pál kétarcúságára emlékeztet, aki annak mutatkozik, akivel
éppen beszél. S ez az üzenet - hogy mentséget találjon szufi testvéreinek eksztatikus
kilengéseire - a Megtévedés Tana az istenség megragadása/kitapintása, látása/szerelmetes
nézése, az Allahhal való egyesülés/eggyéforradás/azonosulás/megistenülés: nem
minősülhet szentséggyalázásnak, már csak azért sem, mert szándéka szerint nem
az. Hanem (a) az érzékek megtévedése (b) a szellem megtévedése - vagy (c) mind
a kettő. Üzenetnek lapidáris és olcsó; flastrom az ortodoxia sebére. Különös
módon a kalam e szokatlan kompromisszumot, amíg lehetett, elfogadta és élt vele;
sőt, nem egy szufi eszmét, átszűrve - lefaragva, belefoglalt az iszlám tanításába.
Amíg lehetett - mert Al-Gazali mesterfogása a szufi panteizmus filozófiai feláradását
csak ideig-óráig állíthatta meg.
Hogy is lehetett volna másként a görög kultúrörökség, orvoslás, fizika, geometria,
csillagászat és filozófia fordításirodalmának árjában. Al-Mamun kalifa kegyence,
az első nagy arab filozófus-polihisztor (floruit 850-70) már ismerte Arisztotelészt
(vagy amit annak hitt); az ő ideje és a 12. század haragos könyvégetései közt
három évszázad telt el.
A fordítói furor nekipendülése viszonylag korán elkezdődött, de másfél évszázadig
is eltartott, amíg az iszlámban a hellén örökség a 10. századtól - és a zsidókereszténység
skolasztikusainál, fáziseltolódással, a 11-12. századtól kezdve éreztetni kezdte
hatását. Igazában Al-Mamun Al-Rashid (uralk. 813-833) vetette el magját a "Bölcsesség
Házának" megalapításával, amelynek scriptoriumaiban félezer fordító dolgozott.
S mivelhogy ebben a fordítói lázban a szír keresztények megelőzték az arabokat,
a fordítók jó fele keresztény (nesztoriánus-monofizita, melkita-jakobeánus)
arab, és a művek jó fele nyargalófordítás görögből-szírre, szírről-arabra (a
10. századi Bagdadban még beszélt nyelv a görög). S hogy csupán a bölcseleti
munkáknál maradjunk, az arab faylaszufoknak csakhamar anyanyelvükön rendelkezésre
állott, úgy és abban a történelem-rögtönözte összevisszaságban, ahogy rátaláltak:
a neoplatonikusok interpretálásában Arisztotelész, ill. közvetítő kommentátora,
Alexandriai Aphrodisziász, Ionannész Philoponosz, Kilikiai Szimplikiosz; Proklosz
Sztoikheioszisz Theologiké (Liber de Causis) c. munkája, melyet a Sztageirita
művének véltek, csakúgy, mint Plotinosz Enneásza, melyet "Arisztotelész Teológiájaként"
tartottak számon; s mindez hol szinkretikus, hol szinoptikus, hol fércelt-rövidített
töredékes formában nemcsak azokkal a Koránnal szöges ellentétben álló tanokkal
kellett megküzdeniük, amilyen a világ teremtetlen (ill. öröktől-fogva való)
volta, a halandó lélekrész tana (mely rész a testtel velepusztul), stb.; hanem
utóvédharcot kellett folytatniuk a pogány/félkeresztény/keresztény gnózis meghökkentően
badar, emelkedett tanaival, Valentinosz, Bardeszanész, Baszileidész csábulatos
elmekonstrukcióival; az emanációk felhőkarcolóival, a hímnő istenpárok szüzügetikus
végtelensorával; különféle sátánpofájú demiurgoszokkal, akik vagy a Szophia
egy önfeledt pillanatában fogantak, vagy hatalmi nagyralátásból kezdték rosszban
törni istenfejüket így azután az Igazhívő Elmében hamarosan elkezdte garázdálkodását
Abraxasz, Ialdabaóth; már csak Hermész Triszmegisztosz fordítása hiányzott,
hogy a szufizmus ábrándvilága végképp megzavarodjék és rajongásteológiájában
a panteizmus szárnyakat kapjon. És ezen bukott el Al-Gazali jóhiszemű és nemes
kísérlete, hogy az istenkáromlás gyanúja alatt álló szufi önkívületeseknek mentőövet
dobjon a Megtévedések Tanának behitcikkelyezésével; végezetül a rendházakban
Al-Arabi bölcselete kerekedett felül - a költő-filozófusé, aki (korabeli, nyugati-keresztény
fogalmak szerint) a vallásos hit kozmopolitizmusával is vádolható volna, amint
az fentebb idézett szúrájából is kiderül. S noha Al-Arabinál ennek a "szeretetnek"
a zsidókeresztény caritaszhoz édeskevés köze van, hite szeretetvallás, és -
úgymond - "amerre annak tevéi fordulnak" - megvallja magáénak, bárki religiója
legyen. Minden hit, amely az embereket szétválasztja és a nemzeteket szétszakítja
- gonosz és Iblisztől való. Alkalmasint Al-Arabi eszmevilága ihlette meg a dervis-költők
egyikét, amikor így énekelt:
Amíg (minden) mecsetet és medresszét le nem rombolnak
addig a dervisség műve félberontva áll
Amíg a miben-sem-hívő az istenben hívővel nem azonosul
egyenrangú gyanánt, addig senki igazhívő - igazhívő
mozlimnak nem mondhatja magát
Nagy szó ez, hiszen a Korán a miben-sem-hívőre, a tagadásra
eleve kiszabja a halált. S ugyan ki ne ismerne rá e verssorokban a templomromboló,
keresztény petrobrúziánusok üzenetére, akik másként istenüket imádni nem voltak
hajlandók, mint isten maga-teremtette szabad ege alatt. Félresöpörve Al-Gazali
helyezkedő, doktrinér okoskodását, Al-Arabi visszatér a tiszta misztika "aranyalapjára".
A teremtmény, képzeletét, és annak látókáját ("szemét") egyaránt Allahnak köszönheti;
a látomás igazvaló voltára maga Allah adja a pátenst. Ám innen kezdve szélesre
tárja neoplatonikus képzelete előtt a kaput. Allah (hármassága" (Plotinosz után
szabadon:) az Egy, a Világértelem és a Világlélek; minek megfelelője az emanációk
alsó emeletén a másik triász: a Tiszta Lét, a Tökéletes Úr ("Kozmikus Mohamed")
és a jelenségvilág maga, ez a mienk, amelyben élünk. Istenség és Ember az ugyanegy
Nagy, Esszenciális Egynek a két aspektusa - Kinek minden attribútumát magábafoglaló,
legtökéletesebb manifesztációja az Elsőnek Teremtett Fény leáradása: Mohamed,
az Ő Prófétája.
S ahogyan a zsidókereszténység egészétől kabátakasztója, a szegény arameus vidéki
prédikátor, Jézus Krisztus rémüldözne-borzadozna a legjobban, szintazonképp,
Al-Arabi "arisztotelészi" világnézetétől senki nem rémüldözne-borzadozna jobban,
mint maga Arisztotelész. A neoplatonizmus izgalmas, újdándi, kavargó légkörében
ui. a dolgok fölöttébb bizarr aspektusa az volt, hogy mind a látásmódra, mind
a rendszerre Arisztotelész abszolút tekintélye adta a kézrátételt - az ő "teológiája",
amelyből a gnózist és a pálvallást egyaránt gyűlölő/lekezelő Plotinosz igéi
gyöngyöztek s ahogyan ebből merített Al-Kinditől kezdve minden faylaszuf, ebből
merített Al-Arabi is, a költő-filozófus és iszlámszerte mindmáig a legismertebb
szufi bölcs. Ez a Sejk Al-Akbar, az iszlám e Doctor Maximusza, teozófiájával
mindinkább háttérbe szorította Al-Gazali elfogadott s már-már a kalamba belefoglalt
nézeteit Allah illethetetlenségéről/láthatatlanságáról, és teológiáját mindinkább
Al-Arabi kettős triásza váltotta fel.
Al-Arabi eszmevilága századokon át uralkodott az iszlám teozófiájában és uralkodik
ma is, mint szufi költő, misztikájának zavarbaejtő rébuszaival; ám a szufi elmélődésben
nem az övé az utolsó szó. Igaz, ellenpárjával, Al-Asharival, ők ketten a szufi
miszterozófia "dioszkuroszai".
Al-Ashari[14] a mindenség spekulatív véghatárait
mind jobban kitöltő istenség panteisztikus tanát Al-Arabitól veszi át, Al-Gazalitól
viszont készen kapja a mohamedán determinizmusnak egy oly szélsőséges, a gondolat
végső következményeiig lenyomozott változatát, amely mellett Ágoston "eleve-elrendelésének"
velleitása szégyenben marad. A tant már elöljáróban vázoltam. Allah isteni tetszésjoga
oly véghetetlen, hogy mindenhatósága ennek kiegészítő attribútuma csupán. Még
arról is Allah dönt, hogy ki higgyen Benne és ki ne higgyen, s akkor persze
arról is, hogy a benne-nem-hívő gyalázatos a Jahannam (Gyehenna) melyik zárt
intézeti osztályán s mi aláfűtözésben éldegéljen az idők végezetéig, mikor is
Allah Őnagymindszentsége, tulajdon döntését s ezzel mintegy magamagát lészen
megítélendő...
Al-Ashari eredetileg a mutazilita táborhoz tartozott. E "félreállókról" azt
mondja a fáma, hogy ők a kalam "racionalistái" (a fáma hajlamos megfeledkezni
arról, hogy hatalomra kerülvén az Abbaszidák alatt, a mutazila nevéhez fűződik
az iszlám inkvizíció felállítása). Nos, "racionalisták" voltak ugyan, de a fogalmak
földrajzi változása következtében a minősítés megtévesztő: formára, tartalomra
az ő "racionalizmusuk" csillagászati távolságra van attól, amit mi annak nevezünk
(s hát akkor attól, amit jómagam az elmélődő őseredeti üdvöz állapotának, a
minden irányban elforgó Cardan-tengely metaforájával "szabad lengésnek" neveztem).
A mutazilita vallásmagyarázó már azzal gyanússá teszi szerepét, hogy magyarázza
a vallást; merészeli, holott mennél inkább axiomatikus, tagadhatatlan és kinyilatkoztatott
voltában bolygathatatlan, annál inkább vallás a vallás. S hogy mégis magyarázza
- annak megvan a maga hieratikus koreográfiája - nem magyaráz, hanem táncol:
mintha Allahnak tetsző táncot járna Trónusa előtt. A mutazilita pillanatig sem
vonja kétségbe Allah axiomatikus létét és realitását, de "racionális" okfejtéssel,
dialektikus istenbizonyításokkal, leleményesnél-leleményesebb attribútumainak
kifogyhatatlan sokaságával udvarol a kinyilatkoztatásnak.
A mutazilita Al-Asharinak két álma volt. Első álmában megjelent ágyánál Mohamed
és ráparancsolt, hogy tanulmányozza a Szenthagyományt s így, magából a Hadith-ból
merítsen ihletet bölcseletéhez. Álomjelenésén felbuzdulva, Al-Ashari az ellenkező
végletbe esett: átment a hagyományvédő ortodoxia táborába és amazokra átkokat
szórva, egykori osztályostársait vad invektívákkal árasztotta el. S ekkor újfent
álmot látott. Második álomjelenésében a Próféta lekapta a tíz körméről, túlkapásaiért:
- Nem azt parancsoltam, hogy sutba dobd, amit a józan ész diktál; hanem hogy
innentova észokokkal támaszd alá a Szenthagyomány nagy Igazát!
A leckéztetésnek megvolt a foganatja. Al-Ashari hangnemet és taktikát változtatott,
amivel a mutaziliták szemében kétszeresen áruló lett: nem elég, hogy kíméletlenül
támadta őket továbbra is, a tetejébe elcsáklyázta módszerüket, az "észokokkal"
felcicomázott kalamot - a kegyes - dialektikus hittudományi okfejtést. Al-Ashari
tüntetően csatlakozott a legbigottabb hagyományvédő iskolához, a legalisztikus
hanbalitákhoz[15] s azontúl, ahelyett hogy a kinyilatkoztatott
hitigazságok tekintélyi érvére támaszkodott volna, észokokkal bástyázta körül
a kinyilatkoztatást.
Csakhogy nekem - lévén enfant de mon siécle et de l'Ouest - nehezemre esik,
hogy megtagadjam magam. Hazudnék, ha így folytatnám, áltatás volna és félrevezető
annak, aki nyugati áthangolásaimnak lépremegy:
- nem erről ágáltak, nem erről szónokoltak, nem ezen civakodtak; nem erről beszéltek
- hanem az iszlám vallástörténeti közhelyeiről, amelyek nekünk, itt Nyugaton,
még kuriózum-számba se mennek s amolyan elsorvadt semmitmondások
- nem erről szólt Al-Ashari és eszméinek véget nem érő uszálya, az ashariták
- nem erről szólt Al-Zamakshari, híres és ronggyá olvasott Kommentárjaiban a
Koránhoz, melyről a medresszékben a növendék mullah-nak meghagyták, hogy Magyarázatainak
mutazilita ékesszólását csodálni szabad, de érvelését megszívlelni nem
- nem erről szólt Al-Karabishi, a kétségbeesetten-békülékeny Mézesajkú, a mutazila
mérsékelt szárnyának vezére
- és nem erről szólt Ibn Hanbal, az iszlám vallástörténet e legelképesztőbb
figurája (s ha lehet fordított értelemben "agnosztikust" elképzelni, ő az volt:
Allah tébolyodottja és a kinyilatkoztatás megszállottja, aki ki akarja üldözni
a gondolkozásból a rációt, éspedig minden rációt és minden kontemplációt, ami
nem a Felfoghatatlanságba, a Kifürkészhetetlenségbe - Allah ineffabilitásába
való belenyugvás) s ha a keresztény skolasztikáról a felvilágosodás károgó hollói
megállapíthatták, hogy "vaksetét szobában keres egy koromfekete nemlétező macskát",
az iszlám teológiájának mozgalmas, ezeresztendős történetéről bízvást el lehet
mondani annak ellenpárját: "nemlétező karaván, amely ugyanazokon a nemlétező
tevéken, a nemlétező sivatag nemlétező dűnéi közt tevegelve, ugyanazokat a nemlétező
délibábokat kergeti".
Mi volt hát, amiről oly vég nélkül folyt a szó?
- Allah Igéje a teremtmény nyelvére-szavára váltva: teremtett avagy teremtetlen,
igen vagy sem - Allah keze-lába. Képletesen avagy igazi Kéz és Láb gyanánt értendő.
Ha igazándi, akkor mekkora: átéri-e a csillagvilágot, igen vagy sem
- Jobbkezével teremtett avagy a világteremtés kétkézi munka volt?
- Ha Allah a trónján ül (aminthogy ül:) mekkora a trónus? Képzelhető-e akkorának,
amelybe Allah véghetetlensége belefér? Ülhet-e Allah bármiféle trónon anélkül,
hogy súlyának temérdeksége alatt le ne szakadjon baldachinostul és a semmibe
ne zuhanjon...?! (A megoldás: méreteiben, színarany tündöklésében Hozzá méltó
trónon ül, amelyet Maga teremtett s amely, mintegy hozzásimulva s odaszippantva,
a tengerző Teremtés közepén lebeg. Így hát a helyes válasz: Ő Maga tartja Maga
alá a trónját)
- Allah "Kilencvenkilenc Gyönyörűszép Neve" közül a hét első - amilyen a Hatalmas,
a Tudós, az Erős, stb., - isteni Leglényegéhez hozzátartozik avagylag külön
Lényege van? - (A megoldás: nem külön entitás, hanem megannyi olyan isteni attribútum,
amelynek "entitatív" jellege van...)
- A körülmetéletlen, a hitetlennek született s idő előtt elpusztult gyermek
vétkes mulasztást követett-e el azzal, amiről nem tud, nem tehet s amiben nem
részesült: pokolra vettetik-e érte, igen vagy sem?
- A holtak vádlója és vizsgálóbírája, Munkar és Nakir angyalpár alászállása
és ítélkezése a sírnál: jelképesen avagy szó szerint értendő, igen vagy sem?
(Aki a tertulliánuszi credo quia absurdum híve az iszlámban: Ibn Hanbal szerint
jaj-de-még-mennyire-hogy minden szó szerint értendő, ám "anélkül, hogy firtatnánk
Hogyanját és Mikéntjét" /bila kayf/ - lévén az istenség egésze akkora, hogy
"elménkbe nem fér"[16]...)
Toldjuk meg mindezt jó adag gyűlölködéssel, udvari intrikával, nekivadulással,
sivatagi szenvedéllyel, és nyakig benne vagyunk a hitviták világában. G. B.
Shaw mondja egyhelyütt a gyilkosságról, hogy az a cenzúra szélsőséges formája:
assasination is the extreme form of censorship. Az iszlám korai annáleszei sok
ilyen esetet feljegyeztek és a kalifák sohasem haboztak, hogy utánaküldjék a
hazaballagó Korán-egzegétának orgyilkosaikat, ha tanítása veszélyeztette a dinasztia
érdekeit. Amiről beszéltek, az kihull az idők rostáján. Ami figyelmünkre, érdeklődésünkre
valóban számot tarthat, az az ashariták radikális determinista világképének
bölcseleti csapadéka, a vezérgondolat mellék vonulata; a mellékzönge, amint
a hitviták lármaviharából kicsendül s ahogyan mind zártabbá, befejezettebbé
teszi a szufi szellem quasi-monisztikus panteizmusát. Alighanem a Hely Szelleme
nyilatkozik meg abban is - és itt helyénvaló felemlíteni - hogy az előidőkben
a szabad akarat tanával kacérkodókat eleinte közönséges eretneknek tekintették
és első főkolomposukat, Ma'bad Al-Yuhani-t 699-ben kivégezték.
A lényeg ismerős: Al-Ashari, teozófiájában, az iszlám ortodoxia bigottjaival
egy-követ fúj. A Jó és a Gonosz, a hit és a kétely, az áldás és az átok, a paradicsom
és a pokol Sáfárja, sorsok intézője/megengedője/ránkzúdítója, teremtője és értelmi
szerzője - Allah. Együtthalad Al-Arabival abban, hogy Allah nemcsak közvetlen
okozója, de megihletője is a hitetlenségnek, Ő küld érte kárhozatra és úgy is
bűnhődik a hitetlen, az Ő poklán, amiért Őbenne, parancsolatjára, kételkedni
nem átallotta; s ugyanakkor egy-füst-alatt közvetlen megdelejezője - és megihletője
annak, hogy higgyünk Benne - Benne és világrendjében - és Ő jutalmaz paradicsommal
érette: a hitért, amelyet az Ő rendelése belénk helyezett. Ám itt mesterénél
Al-Ashari továbbmegy és (ami bölcseleti szempontból kivált figyelemreméltó:)
lerombolja az okság kategóriáját. Ok-okozat - nincs; a külső és a belső világban
egyaránt minden az istenség "közvetlen és elszigetelt akarati aktusa". Természeti
törvény és azok megszegése - nincs; a természet nem önbeszabályozó s nem magától
és magában hömpölyög, hanem akár a zöldbéka, mindenestül Allah fenntartó erejének
vasmarkában leveleg. Csodák nincsenek. A csoda nem "kiugrás" alóla, sem nem
a "kivétel" s még csak nem is "erőszakvétel" a természeti törvényen - ami nincs:
az istenségben minden az Ő akaratának egyszeri - és elszigetelt aktusa. Úgy
is mondhatni, hogy a teremtés minden incidenciája - és akcidenciája: csoda,
mely törvény önmagában, de - egyszeri.
A mestergondolat olyan, mint a romlás. Annak is megvan a maga belső logikája.
Ha egyszer megkezdi "romboló" munkáját, kérlelhetetlenül végigviszi a maga logikáját
és a végső következtetésig végighalad vele az elmében. Már a hinduizmusban is
megkapó és fölöttébb szemetszúró, hogy a sereglő istenek döntő többsége egyesíti
magában a Jót és a Gonoszt: mikor melyik aspektusát mutatja égi szeszélye és
isteni tetszésjoga szerint. Ám az ashariták pléiade-jának vezéregyénisége, Al-Baqillanil[17]
erre is rálicitál: hogy mi a Jó és mi a Gonosz - annak meghatározója maga Allah;
mi több, ha Ő, kinyilatkoztatásában nem adná meg hozzá a kulcsot, a teremtmény
nem tudna különböztetni Jó és Gonosz között.
Megoldása mondhatni meghaladja a nyugati gondolkozás okkazionalizmusát, jóllehet
a problematika itt Nyugaton másból csirázott ki és melegágya is más - az ágostoni
determinizmus 16. századi protestáns másodvirágzása volt. Descartes, Malebranche
és Geulincx történelmi vitájában, eszméik eredőinek végső rezultánsa új, teocentrikus
világkép felé mutatott: a teremtmény akár a kilágyult plasztelin, katatóniásan
tehetetlen, az egyetlen ható és működő erő az istenség, akinek mindenre kiterjedő
hatalma van és szuverénitásából nem enged, senki és semmi teremtett paránynak
nem ad sem akaratot, sem mozgási szabadságot. Csak elgondolni is, hogy ez a
nyugati, 17. századi eszme, az okkazionalizmus, a 11. századi Bagdadban már
készen hevert, és de olyan formában, hogy túlhaladta azt! Mert ha Al-Baqillani
Al-Tawhid (Egység) c. traktátusában a szufi rajongásteológia udvarlószövegeit
figyelmen kívül hagyjuk, látnivaló, hogy - jóllehet a hit járszalagján, az asharita
mester bámulatos irányba indul el: in medias res az atomelmélet felé. Az Egység
tanítása szerint a világegyetemet egyforma atomok sokasága alkotja s közöttük
a tér teljesen üres: "anti-lét", amely a semmi fizikai epitómája. S nemcsak
az "antilétben" lebegő lét, nemcsak az abszolút semmiben lebegő atomok világa
osztható, az idő is "idő-atomokból" - khrononokból áll. S e ponton (ha Ibn Khaldunnak
hihetünk, aki mesterének, Arisztotelésznek tulajdonítja ezt az ashariták cáfolta
tant - hic salta, hic Rhodos:) a Sztageirita tanításával szöges ellentétben,
Al-Baqillani szerint nincs és nem is képzelhető olyan esemény, amely az előtte
járóban mintegy benne rejlik; és nincs és nem is képzelhető olyan mozgás, amely
a (tévesen folyamatosnak hitt) időtengelyen két időegységet töltene be. A mozgás,
a tér és az idő: nem folyamatos, hanem szaggatott:
J. L. Borges "Az Idő Új Cáfolata" c. tanulmányában emlékezetünkbe idéz egy régi
buddhista tanítást, mely szerint a teljes univerzum - akár a filmszalagon, filmkockáról
filmkockára - megsemmisül és újraalakul, infinitezimális módosulásokkal s úgy,
hogy valamennyiünkben a változás folyamatosságának illúzióját kelti. E módosulások
száma a nap egy-huszonnégy órájában hat és fél milliárd: nem csoda tehát, hogy
az elmozdulás-parányok szédületes pergése szenzorainkban kiadja a világmindenség
modus-változásainak kontinúumát. Tudva-tudatlan - erre mintha rárímelne Al-Baqillani
elképzelése. A jelenségvilág, úgy, amint benne élünk s ahogyan megtapasztaljuk,
abszolút semmi, az abszolút semmiben lebegő atomok özönével egyetemben. Csupán
a Létrehívónak, Fenntartónak és Történtetőnek - Allahnak van realitása. Az univerzum
"egysége" és "folyamatossága" az egyedül való Létező kikölcsönzése csupán; az
idő, a tér, a történés: szaggatott.
- Mi ez, ha nem a kvantumelmélet megsejtése?! Az anyag atomelméletével és a
mozgás szaggatott momentáneitásával Al-Baqillani úgy vélte, magyarázatát adhatja
az istenség mindenre kiterjedő, kizárólagos és szuverén teremtő/alkotó/fenntartó
tevékenységének. Azt viszont tán maga se gondolta volna, hogy az incidenciák
egyszeriségének, a természeti törvények tagadásának (s egyúttal, implicite)
a csodák elvetésének tanával elérkezett a coincidentia oppositorum érintéshatárára:
a legújabb kori nyugati világlátás "anti-transzcendentáliáira", ahol az istenelmélet
bukófélben, a szánalmas mellékalakra redukált istenfigura, ha vélelmezhető is,
nélkülözhető és "facér", az atomalatti léptékek világán viszont tény és való
- elindultunk az ő, Al-Baqillani világa, a természettörvények lebontása/lebonthatósága,
a törvényszerűségek alkalmi egyszerisége felé.
VII. Mindentmondás, mely semmitmondásba
torkoll
A Koránt, a Kinyilatkoztatást és a Szenthagyományt magábafoglaló s ugyanakkor
mindeneket elsöprő eszméivel, Al-Arabi és Al-Ashari alapjain építkezve, Al-Baqillani
rátette a koronáriumot a szufi panteizmusra. Az istenség és a világ azonossága
és egysége oly teljessé vált, hogy a gondolat holtpontra jutott: elérte a rajongásteológia
"tökéletességi fokát"
- ki gondolta, ki hitte volna, hogy a "romlás" logikájának gátfutása már az
utolsó kört futja, az utolsó gátat ugorja át...?!
A gondolat megállt, diadala tetőpontján elernyedt s hervatag újkori iskoláit
az elszenderedés fenyegeti. A százados sikerek diadalfényében nem ildomos bukásról
beszélni, de
- ahogyan az angol mondja, nothing fails like success - ha bukik, semmi sem
bukik akkorát, mint a siker, sapienti sat a gondolat telítődik, a fogalomalkotás
falba ütközik. Amit eddig sasszárnyak terjegetésének hittek, mára már szitakötő-szárnyon
cikázik és kérészéletűnek bizonyulhat a morotva fölött, amelyet eladdig világtengernek
véltek. "Világ" és "istenség"! - fantomfogalmakká válnak. Mennél maradéktalanabb
"az istenség - eggyéválása a világgal", annál nagyobb a kísértés, hogy matematikus
szemmel rátekintve, a Szent Formulában olyan törtet lássunk, amelyben - számlálójában
a világgal, nevezőjében az istenséggel - egyszerűsíthetünk. Szép és nemes halál
s oly halálnem, amely nem ismeretlen a bölcseletben. S ez volt az, ami a szufi
panteizmusnak a nyakát szegte: a becsvágy, hogy rátaláljon a Mindentmondó Szent
Formulára; s nem két, de két milliárd legyet üssön egy csapásra. A mindentmondás
becsvágya. Csakhogy a dolgok természeténél fogva - s ez már oly öreg hiba, amin
a rajongásteológia semmilyen szentszöveg-áradata nem segíthet - a mindentmondás:
semmitmondás
egy másfélezer esztendős vállalkozás oly végeredménye, aminek hallatán szinte
megesik az ember szíve az istenükkel mindenáron egyesülni vágyó, erotomániás
"szerelemrészegültjein". Az öt kontinensen nincs olyan világvallás s annak valamirevaló
mellékhajtása, amelynek misztikusai, hasonló praktikákkal, aszkézissel, erotomániás
kergülettel, kábszerekkel, öncsonkítással, glosszoláliás ululázással, eskóros
eksztázissal ne ugyanazt próbálták volna: az "eggyéválást" a tájegységen divatozó
"istenséggel" ám hogy az istenség belőlük minduntalan kisiklott, hogy helyettük
a "mindenségbe" bújjon bele s azzal eggyéváljék, vágyőrület vett rajtuk erőt,
hogy azonosuljanak a "mindenséggel", ha egyszer az istenség abban immanenter
benne rejlik... Ki tudja, mind e nagyralátó próbálkozásokban az is közrejátszik
- az emberjószág leküzdhetetlen azonosulási mániája. Azonosulni akar, azonosulnia
kell. Azzal, amire a szemét csak ráveti. Pondróféreggel, sáskával, szörnyeteggel,
kővel, felhőállattal, kokatrix-szel, kentaurral, kamelopárddal. Kassziopeiával
- csillagképpel - csillagvilággal. Egyfajta természetadta s ihlette "perverzió",
a beleérzés empátiás ingere. S akkor már szinte várható, hogy azon a "spirituális"
fokon, amit annak hisz és magasabbrendűnek érez, "lelki szemével" csak rátekintsen
a nagymindenségre - és azonosul vele; ha meg a tetejébe a létegész Atmannal/Brahmannal/Allahhal
azonos, akkor a panteizmus özön "istenlénye" az, amellyel azonosul.
A semmitmondásba torkolló mindentmondás nagy kalandja után azok, akiknek a szufi
panteizmus szélcsend-sújtotta vitorláival nem sikerült partot érniük, bizonyára
lármásan tiltakoznának az ellen, hogy amit a Leglényegnek tartottak, éppen azt
nézzük el nekik: "elnézzük" - "megbocsássuk"; gondolatnak is felháborító. De
mi, keresztüllépve lármás faljáró kísérteteiken: bocsássuk meg nekik és hagyogassuk
el a szufizmus spekulációiból a rajongásteológia dekorációit - a sallangot
amúgy is (vallanók csak be töredelmesen s legyünk is tudatában), hogy másfélezer
esztendős spekulációik pátrimóniuma átfogóbb, elsődlegesebb és eredetibb, mint
az, amit az európai skolasztikus provincializmus filozófiája, hol kikölcsönözve-elorozva,
hol rájuk támaszkodva, derivatív módon véghezvitt; s egyébiránt, aki bejárta
a bölcselettörténet sivatagjait, végignézte az odaveszett karavánok csontra
porladó bordakasait s nemegyszer magán is erőt vett az odaveszhetnék vágya -
az tudja. Hogy hány nyelvemléken, hány nyelvemlék-filozofémán kell átrágnia
magát - hányszor virrad rá a reggel, zsákmány nélkül, eredménytelenül. A bölcselettörténet
egészét kell házi kohójában áttüzesítenie s égetdegélnie - a kétségbeesés határán,
mint a Curie-házaspárnak - míglen egy reggelen feltetszik, megvan, ott van,
előtte a rádium. Hitetlenkedve forgatja, nézegeti - mint Al-Baqillani feltáruló
eszmevilágának ezt az eldugott, ezt a félreeső zugolyát, amely valóságos trouvaille;
s ha "modern", ha "rohadt posztmodern" bagaria lelkünkkel még képesek vagyunk
a megrendülésre, megindultan gondolhatunk a múltak filozófus-kolosszusaira,
Al-Arabira, Al-Asharira és Al-Baqillanira, akiket annyi kitérő után s oly álutakon
az elmélődés az atomelmélet, a kvantumelmélet és a khaoszmoszelmélet megsejtéséig
elvezetett. Az emlékezet sziklameredélyébe faragott piramidális arcukról hallatlan
szellemerő - a vis cogitandi magasbahordott piramisa néz le ránk s akkor már,
atyámfiai a falszafah szeretetében - ha számbavesszük az atom, a kvantum és
a (természettörvényeket lebontó) khaoszmosz elméleteinek megsejtőit Nyugaton
és Keleten, majd utána egy önfeledt fél percre félrehárítjuk és szemethúnyó
zárójelbe tesszük a mai, kísérleti és elméleti atomfizika akcelerátorait és
roppant matematikai építményét, nem kísért-e, nem környékez-e az a térdrekényszerítő
gondolat s nem úgy van-e, hogy nem annyira "haladni", mint inkább állni látszik
a gondolkozás...?!
*
Kipányvázva születünk. Kipányvázva a nyelv, a földrajzi hely, a korszak, és a kor hiedelemvilága közt. Négy mélyrevert cövek, melyek mindegyike elmozdíthatatlan kipányvázott eszmerendszereinkben életünkkel is elékelve - észre sem vesszük, hogy amit "önálló" spekulációinkban a legnagyobbszerűnek, java-termésünknek hiszünk, létértelmezésünk szíve-közepe, gondolkozásunk koronáriuma: éppen amellett halad el fásult unalommal - elhalad mellette egy késői kor, melynek figyelmére olyigen számítottunk egy másik kor, másutt, egy hihetetlen távol jövőben, amelynek együttállásait - elmozdulásait, szellemi égtájainak irányait - arányait s az elme azok szerinti új betájolását elképzelni sem tudjuk. Ne is próbáljuk - vessünk számot vele. Valamennyiünk közös sorsa, hogy elavult motiváltságunk, vezéreszméink, rendszereink-nyelvemlék-filozofémává degradálódva elhevernek majd a bölcselettörténet szarkofágjaiban, jószerével érvényüket vesztve úgy, amint mi tettük Al-Arabival, Al-Asharival, Al-Baqillanival. Úgy lesz majd velünk is előemelik tangenciális ötleteinket, bátortalanul megkockáztatott bizarr extrapolációinkat, vaktyúk módjára talált, majd utóbb csudamód beigazolódott teorémáinkat s egyéb ráhibázásainkat s aközül, amit mi magunk a munkapadról lesöpörtünk s valamint az asztalos mágnese a forgácsok és törmelékek közül előhúzza a láthatatlan vasszeget: parergáink és paralipomenéink közül egyet-egyet előemelve, ezeket többre tartják majd, mint azt, ami nekünk magunknak a lételemzés tetőzése - szemlélődésünk summája volt.
Haladjunk óvatosan, mindig a járt utakon s ha van, eresz alatt; tartsuk magunkat
a Szenthagyományhoz: "kövessétek annak a nyomdokát - mond a Próféta - akik előttetek
jártak, araszról-araszra, rőfről-rőfre, még akkor is, ha siklókígyó búvóhelyére
vezetnének benneteket"
- így a Hadith; jómagam meg - ha történetesen én volnék az a "kígyó", akinek
a fészkéhez vezető nyomokat követni elég balgák voltatok - mit is hozhatnék
fel védelmemre? Tán azt, hogy félrevezető gondolataimat is csak Allah plántálhatta
belém és senki más, mivel "nincs eszme Rajta kívül"...? Vagy azt, hogy magam
találtam ki Allaht olyannak, hogy rákenhessem tévelygéseimet vagy akár hogy
cimborálhassak a Shaytánnal, Dzsinnek Főfejedelmével a Jahannam lángzó fenekén...?!
Ha most "félrevezetettjeim" sarokba szorítanának, hogy sorolnám elő, mi volt
az a négy vezéreszme, ami az utolsó harmadfél ezredévben kivált foglalkoztatta
a vizsgálódást, előszörre megrémülnék a sárkánytermetű, tűzokádó kérdés hallatán.
Másodjára (mivel Dr. Johnson szerint mi sem koncentrálja úgy az ember figyelmét,
mint az akasztófa árnyéka) - összeszedném megmaradt sütnivalókámat (tudott dolog,
semmi a csőcseléket annyira lincselő kedvre nem hangolja, mint mikor elfűrészelik
kozmogóniai hitregéinek fáján azt a vastag ágat, amelyen gubbaszt - lévén hogy
végső kíváncsiságában boldog-boldogtalan váltig ugyanazt a kozmogóniai "Találós
Kérdést" feszegeti s szfinx legyen a talpazatán, aki a hármas megfejtést rávágja)
ám a multiverzum (1) formája (2) nagysága és (3) sűrűsége/"mibenléte"/hármas
Arcanum Magnumát fel szokták bontani részproblémákra, abban a hiszemben, hogy
így a megválaszolás könnyebb lesz. S mi egyebet tennék magam is ebben az embergyűrűben,
mint a lincshangulatban zsivajgó vásári csőcselék elfogottja: kibökném, ami
mindig is ott volt az eszem-nyelve-hegyén és (megkeresvén az elgurult fillért,
annyi volt, amennyi a zsebemben se maradt első ijedelmemben) - így válaszolnék.
Négy ilyen nagy problematikáról tudok a filozófia abszurd drámájában, már amennyire
bölcseleti nyelvemlékeinket - nyelvemlék filozofémáinkat - s azok fantom-problémáit
ismerem; s mind a négynek látványos a színrehozatala. Ezek rendre
(1) Az "Egy". "minden egy". "A Nagymindenség egyetlen nagy Egy".
A Katha-Upanisád Brahmanjától az eleaták hénotizmusáig, Püthagorász (főisten)-Monászától
Xenophanész Egy-a-Mindenéig, Platón, Plotinosz, Proklosz, Themisztiosz, Damaszkiosz,
Hermiász, Olümpiodorosz, Ioannész Philoponosz és a késői neoplatonikusok, Ficino;
Mirandola, Giordano Bruno Unuszáig - annak az apodiktikus "evidenciája", hogy
a mindenséget áthatja az egység kontinúuma; s hogy ez az egység (a) annak titkos
értelmező elve egyszersmind, és (b) egyfajta működő/munkáló/ható azonosság.
(2) Az ember: mikrokozmosz; a makrokozmosz leképezése-infinitezimális "kismintája",
Anaximenésztől Herakleitoszig, Empedoklésztől a sztoikusokig, a gnosztikusok
fantazmagóriáitól a hermetikusok ál-egyiptomi "kinyilatkoztatásáig", a basrai
"Tiszták Testvérülése" (Ikhwan Al-Safa) iszlamizált bölcseleti kompendiumától
- a renaissance neoplatonikus akadémiáitól mindmáig, a moderneket is megkísértő
gondolat. Hogy formájára nézve - a modellparány mintegy kezünkbe adja a kulcsot,
a "kisminta" alapján következtethetünk a "Nagy Egészre".
(3) az ún. "istenség" (mármint ha megkérdőjelezhetetlenül, axiomatikusan "adott",
márpedig vallási hovatartozásra való tekintet nélkül a teozófusnak az:) nos,
az istenség beléhelyezte a teremtménybe a maga "szikorkáját", hogy így, a teremtményen
keresztül szemlélje önmagát. Ez a belénkhelyezett s mintegy miniaturizált "istenszem"
Eckhartnál az oculus intellectualis (vagy oculus mentis); Jacob Böhménél a "szikorka"
(Fünkelein). E szikorka révén volna "természetfölötti" tudásunk az istenségről
- bár ez nem jelenti azt, hogy ez a tudás külsődleges, vagyis hogy belénk kívülről
hatol; hanem inkább hogy az istenség a "lélekben" már benne lakozván, az emberteremtményben
és az emberteremtmény által ismeri önmagát: bennünk "önmagára eszmél". - Hogy
ez a teozófiai parlance a józan, rideg, laboratóriumi nyelv valós mennyiségeire
átforgatva-letranszformálva mit jelent - ne rajtam keressék).
A scintilla animae nagymultú gondolat, melynek (úgy jó 800-900 évvel a keresztény
Dionüsziosz Areiopagitész előtt) Hellász pogány "Vatikánjában", a düdimai óriás
Apollon-templomban az istenség hiereuszai voltak az első elhintői. Mint szüntereszisz
"az istenséggel összekötő "kapocs") fordul elő Szent Jeromosnál, mint scintilla
conscientiae Albertus Magnusz-nál - de majd minden misztikus-teognosztikusnál,
Taulernél, Susónál, sőt Bonaventuránál is felbukkan istenáldotta gondolat -
ha van ilyen gondolat és isten, aki megáldja. Amilyen fenséges, olyan megejtő,
amilyen vonzó, olyan megtévesztő. Mélységes mélyengés, melynek kút-szédülete
sorra szedte áldozatait és szedi még ma is - démoni bűvölete alól a legújabb
kor miszterozófusai sem tudják kivonni magukat.
(4 ) A "fény" a fenség, az igazság, a hatalom, a jóság, a diadal, az öröm szinonimája;
sőt, ilyértelmű "funkciója" van; mert hol az Isteni Jelenlét hírülhozó angyala,
ill. kísérőjelensége, hol maga az istenség. A neuronéma "fénytartománya", a
fénytartomány e sokértelmű előreugratása kivétel nélkül minden nagy vallás hiedelemvilágában
- az öt világrész minden zegében-zugában, egyértelműen, egyaránt. Az optikus
reflexív túltengése mitologizmában, logizmában, a merkátortérkép és a történelem
minden szelvényén, mind a mai napig.
A magánhadserege közepén lovagoló nagyhatalmú hercegérsek avagy a hosszú sor
palotaszekéren, Udvarával, udvarnépével érkező feudális uralkodó, aki siserahadával
kieszi mindenéből a vendéglátó földesurat s neki, mint hűbéresének, még megtisztelve
hálálkodnia is kell a Vizitációért, hogy uradalmát ilyen istenesen letarolják
- ez volt a megvizitált filozófia, és ilyen e négy mitologizma dölyfös körbejárása,
nagy garral vendégeskedése a filozófia uradalmaiban egyik szemlekörút a másikat
érte
megszemlélték, mint magas tetszésükből, visszavonásig odabocsátott birtokukat,
a filozófiát, és kardmarkolaton tartott jóindulattal vigyázták, hogy a hódolat
és a sarc egyaránt itrájukhoz/koronájukhoz méltó legyen így volt a kereszt főhatalma
alatt és nem volt az iszlám felségjelvénye alatt sem különbül: így mórált a
filozófia mezőségein és erdeiben a négy nagyméltóságú mitologizma, a megszenteltség
aureólájával és a kétségbevonhatatlanság jegyével a feje fölött; a bölcselet
púposra görnyedt és meghúzta magát a koránterror, a bibliaterror évszázadaiban.[18]
A nyolcvanas évek elején keletkezett bölcseleti opuszaimban valamennyi terítékre
került; ám az első három közül hadd emelem ki a harmadikat ("az istenség beléhelyezte
a teremtménybe a maga szikorkáját"), mert ez a legravaszabb, és ösztönéletünk,
magatartásformáink legjobb ismerője. Egyaránt appellál porig-alázkodhatnékunkra
és gőgünkre - hogy a "teremtmények" közül a kiválasztottak legyünk Hellász hiereuszaitól,
Khenoboszkion gnosztikusaitól a 20. századi Samuel Alexanderig ezrével akadtunk
a horgára, s nem szégyellem bevallani - ez volt az a mitologizma, amelynek vonzáskörébe
kerültem magam is és bűvöletében éltem-vergődtem-kapálództam, életidővel-vérrel
adóztam szivornyás ölelésében, míg azután a szabad lengés magasleséről maszkjának
mögé nem pillantottam s meg nem törtem a varázst - ugyan mi lehet kitüntetőbb,
vonzóbb, megejtőbb, mint hogy mi magunk legyünk az istenség "szeme" - úgy, amint
Eckhartnál és szellemi ivadékainál találjuk; vagy hogy Allah "tükre" legyünk,
ahogyan, a Koránra alapítva, Suhrawardi, a Sejk Al-Ishraq, a Megvilágosodás
Mestere bölcseletében találjuk? Az istenség hogy bennünk "nézegesse", hogy általunk
"megpillanthassa" önmagát (lévén fajtájánál fogva az istenség hiú, mint a borbélylegény),
s hogy így, képének és hasonlatosságának nézegetése közben "létezésének tudatára
ébredjen" - Ő, a Létben-tengerző, mindenekben benne munkáló Léteztető...?!
Ez a mitologizma is - akárcsak a két előtte járó - az évtizedek során leépült
bennem. "Varázstalanító" vizsgálódásaimnak, tőlük szabaduló elmélődéseimnek
bőven a nyomára bukkanhat mindhárom esetében az olvasó, ha fellapozza az özön
közöny és a szélhárfa idevágó fejezeteit; s nem is mintha a Fénytartomány mitologizmájával
nem foglalkoztam volna behatóan - mert abban is elvégeztem a magamfajta "égetnivaló
eretnek romboló munkáját" (ne felejtsük el, a Hadith-ban a Próféta meghagyta,
Medinában "egyetlen fát sem szabad kivágni", mivel szentelt földben áll; amúgy
is, demitologizálás egyébnek nem is hathat, mint "rombolásnak" - annak a szemében,
aki minden tőkéjét a Szentlélek Bankjánál fektette be magas kamatra) - - - de
most, hogy erre a negyedikre (a Fénytartományra) megint rákerítem a szót, annak
is megvan a maga oka - szeretném bepótolni vétkes mulasztásomat, hogy a zsidókereszténység
misztikusainak fénymámora mellett nem fordítottam kellő figyelmet az iszlám
szufi misztikusainak rajongásteológiájára; pedig emezek fényittassága annál
nagyobb, amennyivel nagyobb - az igazhívő mozlim szemében - a bibliánál a Korán
(tanú rá Gibrail és Izrafil, két öregangyal, kinek üzenetközvetítő szerepében
olyan huncut nincs, aki kételkednék) - lévén a szufi szentek fénymámorának eredete
maga a Korán.
III. Az istenszülő fény - avagy a theogónia
neuron-hordozói
Ismeretes az az elmélet, amely az optikus reflexív túltengését fogalomalkotásunkban és egész gondolkozásunkban a születés fény-traumájának tulajdonítja.
Megszületni - egyfajta "halálélmény": it is as natural to die as to be born;
and to a little infant, perhaps the one is as painful as the other - így tudta
ezt Francis Bacon is az újszülött első rémülete a halálfélelem utolsó felvillanásához
hasonló. Addig az újszülött az anyaöl robajló sötétjében, robajlásának és sötétjének
megszokott közegében lubickolt és ösztöneiben élénken él az a feltételezés,
hogy mindez így, amint van, örökké fog tartani világrajövetelekor kettős trauma
éri. A robajlás elhallgat - és a sötétséget mintha elvágták volna. Hogy a világ
"csendje" fogadja - ez már maga is ijedelmes; de mindennél elszörnyesztőbb ez
az ismeretlen, érthetetlen új közeg - a világosság az embergyermekre rárobban
a fény, s ez a fényrobbanás olyan trauma, amelyből a kigyógyulás éppoly kilátástalan,
mint amilyen reménytelen az, hogy elfelejtse. Így hát egész életére a fényrobbanás
"tudatroncsolása" vele marad, erre építkezik gondolatrendszerében, ezzel kezdi
a fogalomalkotást.
Első megközelítés, amely úgyszólván mindenkinek eszébe jut; elméletnek tetszetős,
ám inkább afféle "arany töltőtollhegyen született", párnázott dolgozószobában
kieszelt, bécsies-posztfreudiánus teória, amelynek van ugyan igazsághányada;
de a történetnek ez csupán egytizede. Az ok - annak az oka, hogy miért a fény
gondolkozásunk quasi-"nyersanyaga" és fő építőköve: az igazi kilenctized másban
keresendő.
Idéznénk emlékezetünkbe néhány orvosélettani közhely-adatot - mint pl. hogy
a testbe jutó energia egyötödét az agy magának követeli, meg hogy a belélegzett
oxigén egyötödét az agy égeti el, holott az agyállomány a test súlyának alig
egyötvenede; végül, last but not least, vegyük hozzá, hogy a szenzórium működéstana
szerint az agymunka jó felét az optikus reflexív (közvetlen és közvetett) működése
teszi ki, vagyis az agyállomány jó fele mondhatni az optikus reflexív "szolgálatában
áll"
ha mindezt számba vesszük, rögtön látni ("látni") fogjuk, miért van tudatunknak
mindennapos munkafogalmakkal, "használati tárgyakkal" való bebútorozásában oroszlánrésze
az optikus reflexívnek; olyannyira, hogy még a Fénytartománytól bármi távoli
fogalomkörben is az értelmezés vázát az optikus reflexív eszköztárából kölcsönözzük
ki nem véletlen, hogy a tudathordozó beszéd, a nyelv két gondolati ikerpár ős-igéje:
a "lenni" és a "látni". Így lett a "látás" a felfogás/megértés/értelmezés fogalomrendszerének
szinonimája s ezért férkőzött be úgyszólván minden modern nyelvbe a filozófia
hasonértelmű kifejezése gyanánt a világnézet/világlátás mint nézet és látás,
az optikus reflexív hajózó lobogója alatt. Az optikus reflexív túltengése az
intellektus gondolati térségében tehát nem a világrajövetel "fényrobbanás"-traumájából,
hanem az agy szerkezeti felépítéséből, a neuronképletek arányeltolódásából,
a szubkortikális mélyrétegek "integrált" kapcsolásából és a kortikális központok
hierarchiájából következik. Hogy világrajövetelkor az első lélegzéssel fuldoklásrémület,
a fényrobbanással halálfélelem jár: nagyon igaz. Csakhogy a születés e természetes
rettenete hat hétnél alkalmasint nem tart tovább. Az újszülött hamarosan megtapasztalja,
hogy a világ világossága legalább olyan kényelmes és megszokható élőközeg, mint
volt a méhsötét. Elfogadja ezutáni tartalmazóját és csakhamar igényli is, sőt,
az újra feltalált biztonság örömérzetével társítja még csak most tanulja, hogyan
kell "felhúzni a redőnyt" - a fényelzáró szemhéjat még csak most tanulja, hogy
kell a sodróidegen át forgatnia a szemgolyót; de ha a maga napi 18 óráját végigalussza
a lehunyt szem fénysötétjén, a szemhéjon keresztül már az sem az igazi teljes
intrauterális sötét. Valahányszor a szemét felnyitja, akármikor, játékosan -
és de már mintegy csak ingerkedve vele - átélheti az Első Fényrobbanást, mely
immár a fiatal testbelső bukolikus örömérzésével, a lény egész eudemonizmusának
feláradásával jár; ám örömérzetei mélyén is megőrzi a világrajövetel fény robbanásának
rémületemlékét. Így lesz a fény félelmetes és nagyszerű, így lesz megjelenése
- epifánia; és felnőtt misztikus korában így lesz az "istenfénylés" egyszerre
félelmetes és nagyszerű - Allah Fényábrázata az intermundiumban: a fél mindenség;
a fényrobbanás robajlásában egyszerre irtózatos és szerelemgerjesztő.
*
Mindennapos tapasztalat, hogy koitusznál, ill. közvetlenül utána,
ha az ejakuláció, ill. az orgazmus ingerülete szétlövell és a kortexen a szomszédos
alvásközpontra átsugárzik, a szerelmesek az esetek többségében, de legalábbis
igen gyakran, egymás karjaiban elalszanak. Amit sokan az erotika kortikális
központjának és az alvásközpontnak a közelségével magyaráznak. Annak az elgondolásnak
is számos híve volt és van is, hogy a vallásfogalmak megalkotását kiváltó emocionális
alap, a Rudolf Otto féle sensus numinis jószerével az abdominális plexus solarisban,
a "napidegdúcban" lokalizálható, amelyről köztudomású, hogy az erotikus ingerjátékban
jelentős szerepe van. Csakhogy ez így, elméleti megközelítésnek fölöttébb szimplifikatórikus,
ha egyébért nem, már csak azért is, mivel a hiedelemvilág ennél sokkalta magasabbrendű,
dúsabb, összetettebb fogalomkészlettel van bebútorozva, és e rétegelt fogalomhalmazok
számos kéregcentra összjátékában vannak elhorgonyozva. Így érthető viszont és
ez e különben goromba elmélet heurisztikus haszna - hogy ahány kéregcentra,
ahány testganglion a sensus numinis fogalomhalmazának megalkotásakor csak innervál,
az mind, egytől-egyig "szomszédos" az optikus refelxívvel és izgalma rá kortikálisan
átterjed; sőt, axonjain a mélyrétegekbe is át- és lesugárzik. Úgy is mondhatnánk
hogy innervációjának lavina-effektusa van - és ami neuronképlet a szenzóriumban
csak van, a cerebellumtól a corpus callosumig, a hippocampusztól a talamuszig-hipotalamuszig,
a ponszon és a medulla oblongatán át, le, a háti határlánc kötőszövetben elúszó
ganglionjaiig, így tehát még a vegetatív szimpatikus-paraszimpatikus rendszert,
azt is - mindent mozgósít és a mitologizma-fogalmak megalkotásába bekapcsol,
mert valamennyi, axonjaival-dendritjeivel, közvetve, mindenütt, az optikus reflexívvel
"szomszédos"
- minek kapcsán szinte elkerülhetetlen, ami hívők/misztikusok idegrendszerén
végbemegy: a sensus numinis neuronhordozói és az optikus reflexív interpenetrációja;
ami viszont, lavinaszerűen, megint csak az "istenségnek" nevezett reflexintegrál
fénnyé-olvadásába, ill. a fény "megistenülésébe" torkollik
- úgy, hogy ahol János apostol, közönséges Első Levelében expressis verbis kijelenti
(1:5), hogy "az isten-világosság", nem is sejti, milyen igazat mond - még kevésbé,
hogy mi beszél belőle
és de sem ő, sem apostoltársai, akik a kor uralkodó eszméjének, a gnózisnak
kesztyűbábui csupán: maguk a gnosztikusok sem sejthették, miféle neuronémák
"fény-padjai", Aurora Borealisza alatt, miféle fantom-fényeket kergető reflexintegrál
bilincseiben alkotnak fogalmat istenről, lélekről, teremtésről. Hogy is sejthették
volna egy olyan korban, amikor az egyiptomi orvos-papok nyomán még a görögségben
is akadtak tudorok, akik az agyállományt "turhamirigynek" hitték.
IV. Vásárszemle a Fénytartomány rabszolgapiacán
A szufizmus e rövid pórázra fogott áttekintése is nyilvánvalóvá tette, mennyire
más világ a szufi szentek világa - kozmopolitizmusa, homokos színezetű erotomániája,
nyitottsága más hiedelemvilágok felé, betájoltsága a Qiblára (Mekka felé) -
vagyis a szentség felfogása. Hol nagyobbszerű, hol bizarr, hol túlhajtott, hol
groteszk, hol hajmeresztően idegen - vagyis teljességgel más, mint a zsidókereszténység
elképzelése szentemberről/szentségről emez tán zártabb, egységesebb, de befeletekintő
s ezért provinciálisabb; a kereszténység ötvenhárom, a judaeo-iszlám háromszáznál
több levitáló szentet tart számon - bár semmi okunk, hogy bízzunk akár a számokban,
akár a jelenségben, mely, mint minden aranylegenda minden kegyes csodája, oly
feltétlen hitet követel, hogy ahhoz holmi "ellenőrző kísérlet" gondolatával
közelíteni több-mint-szentséggyalázás; s akkor mit kezdjünk az indiai vásárok
ezerszám tűzön-vízen járó, levitáló, sőt, a levegőégen eltűnő mutatványosaival...
Egyvalamiben azonban - azzal a megszorítással, hogy nincs két tojás, amely tökéletesen
egyforma volna - a judaeo-iszlám és a zsidókereszténység misztikusai úgy hasonlítanak,
mint egyik tojás a másikhoz; sőt - a megszorítást kiterjesztve most már a tökre
is - a szó leggorombább értelmében mondhatni tök - egyformák. Hitetlenkedve
hápogunk, mialatt ezt a teljes kongruenciát "hétszer körbejárjuk", ahogy a Kaabakövet
szokás: ahogyan és amennyire minden összebeszélés nélkül, ebben az egyben sikerült
megvalósítaniuk a tök egyformaságot. S ez: hogy valamennyien a Fénytartomány
foglyai
üdvözültjei
kéjelgői
kiordítói
mazochista megsínylői
szerelemőrült megszállottjai s egy kissé - tébolyultjai is esküdjön bár Krisztusra
vagy Mohamedre, e misztikusok egyike-másika olyan talányos orvosélettani eset,
mintha nála az optikus reflexív magábanyelte-felemésztette volna a többi neuronformáció
szokványos, mindennapi elmemunkáját
ha költőik, Keresztes Szent János, Angelus Silesius, Hafiz, Al-Arabi, Dzsámi,
Dzselaleddin Rúmi himnuszaitól / gházeljeitől / szúráitól megvonnák a fény igéit
- a különféle (isteni) lesugárzások / leáradások / megragyogások / haragtündöklések
/ gomolysötétülések / fénydárdák / pászmák / aureólák / világolások tömkelegét
- hát olyan volna, mintha egyszeribe "leoltanák" értelmüket s e szövegek a galamátyok
elementáris sötétjébe borulnának.
Noha a hiedelemvilág innenső felén a milliók "nem betű szerint, hanem a lélek
szerint" vannak körülmetélve (Róm. 2:29) s így viselnünk kell egész súlyával
Allahnak a körülmetéletlenekre mondott átkát, kik ellen a Próféta Szablyája
felindult: nekünk, lapsariuszoknak a Krisztusban, nem a mutakallimun elvakultsága,
hanem a lankadás teológiája adatott; s ennek napszemüvegén keresztül nem is
esik nehezünkre, hogy felleljük akár Szent Pál "megközelíthetetlen világosságának",
akár Ruysbroeck "beletekinthetetlenül izzó istenfénylésének" eredetvidékét szentkönyveinkben
a forrás alkalmasint a Teremtetlen Fény Krisztus Urunk színeváltozásakor a Tabor
hegyén - mely istenfénylés az üdvözítőre és a vele lévő két ószövetségi prófétára,
Mózesre és Illésre is ráereszkedett (Márk 9:2; Máté 17:1-9; Lukács 9:28-36;
Péter 1:16-18, etc. - A mi rajongásteológiánkban a fénytudomány alapvetője Dionüsziosz
Areiopagitész, akivel, egyebütt, részletesen foglalkoztam már, itt elegendő,
ha rekapituláljuk e különös "fényisme" főbb pontjait. Ha igaz Giordano Bruno-nak
(a Triginta Sigilli-ben olvasható) igéje, hogy a filozófia megtermékenyítője
a szabadon csapongó képzelet, akkor alig lelhetünk hatalmasabb szellemerővel
megáldott gondolkozót az Areiopagitánál, kit is a legenda szerint maga Pál térített
meg Athénben jártakor (Ap. Csel. 17:34) - noha más legenda szerint bizonyos
Hierotheusz volt a mestere, kiről ha lennék is egy-két szót ejtendő, a hajam
is előre égnek áll[19] - bár annyi szent, hogy az Areiopagitának
tulajdonított (s a pogány Proklosz-ihlette) miszterozófiai írások igazi szerzője
az az Ál-Dionüsziosz, aki Szíriában élt, a 6. században. S ebből is láthatni
- a mi "páratlannak" és "kivételesnek" hitt zsidókereszténységünk is csupán
egyike a bizarrnál-bizarrabb gnózisoknak s hogy alapvetésünk neoplatonikus nárdusolajából
azóta sem sikerült kifürdekeznünk.
V. Az Areiopagita fénytudománya
Dionüsziosz Areiopagitész öt pontból álló istenfénytudományának első két pontja:
(1) az istenség az örökfényben lakozik. Ámbárvást az istenszemély maga láthatatlan,
fénylése olykor megtetszik a kiválasztottnak, s az erre érdemesült még földi
porhüvelyben megpillanthatja a Teremtetlen Fényt (2) az istenfény még nem maga
az istenszemély, csupán az isteni energiából kiömlő Jelenlét - (ez az, amit
az angelológia úgy ismer, hogy az "Isteni Jelenlét Angyala") - a folytonteremtő
dünamisz kisugárzása, a Prezencia megjelentője s mint amely maga is "özönfény",
rangja - és neve szerint Uriel Kerubim az elmélet többi pontja (3-5) azt írja
le, hogy mint költözik belénk a fénylés (lélek megvilágosító illuminizmus),
mint mondunk le énünkről és testi valónk minden regisztrálható különállásáról,
hogy ezáltal méltók legyünk az "eggyéválásra" és magunkba vonjuk, amennyi az
isteni Prezenciából befogadható. Amiben az Areiopagita recipéje nem jár messze
a pogány "istenidézéstől" - a iamblikhoszi theurgiától - amelyet Ávilai Szent
Teréz annyira kárhoztatott.
A dionüszioszi Theologia Mystica szerint folytonteremtő tevékenységét az Úr
mondhatni észre sem veszi és játszi könnyűséggel "úgy teremt, ahogyan a Nap
ragyog". Folyik belőle a teremtett lét "minden előzetes meggondolás vagy cél
nélkül", lévén hogy "a lét istenben-létező, ám az istenség nem a létben-létező"
(mely szélből a plotinoszi szó-lyuk dudál: az Egy "a lét-fölött-létező").
Tán egyik legkülönösebb s leglényegesebb mozzanata egyszersmind az Areiopagita
istenfénytudományának az ima "fénylánca". Nála a hívő magábaszállás: gyengéd-erőszakos
istenkeresés az imádság: "fénylánc, amely a Mennyek Magasáról leér a Földre.
Amikor az istenfény láncát megragadjuk, elsőbbet egyik kezünkkel, majd a másikkal
is, ezzel mintegy magunkhoz vonjuk - hihetnénk: pedig épp fordítva. Valójában
bennünket emel a fénylánc s mi véle szállunk emelkedünk az istenfénylés magosabb
tartományaiba".
Az imalánc végén a fény elhalványul, míglen az Őhozzá esdeklő el nem éri az
"igazi, önelveszítő, önkioltó eksztázis, a magunkból-való-kilépés állapotát
s annak tetőzésén (a lélek) fel nem száll oda, ahonnan kezdve az istenség -
vakság és setétség" - ismerős hangok. Al-Arabitól Suhrawardi-ig tucatjával büszkélkednek
vele, ill. panaszolják a közelítő Prezenciának ezt az "istensötétjét", mely
már-már mintha a petit mal eszméletvesztésére emlékeztetne; s innentova ez az
ominózus "vaksötét" rendre végigkövethető a mi misztikusainknál is, Eckhart,
Suso, Böhme, Tauler, Weigel spekulációiban. De bennünket ne tévesszen meg az
istenfény "lealvása" istenközelben: jól tudjuk, a "vaksötét" a Fénytartomány
spektrumába szintugyanúgy beletartozik s ez még mindig az optikus reflexív fogalomalkotó
túlhatalmának szabályos szimptómája.
S ugyan mit tehetett ehhez hozzá Hitvalló Maximus, az Areiopagitához írott,
legismertebb "Parafrázisaiban"? Maximus Confessor (580-662) - bizánci arisztokrata,
aki Herakliusz császár titoknokaként kezdte, de 614 után, mint a khriszopoliszi
monostor apátura, úgy belekeveredett a hitviták hatalmi harcába, hogy végezetre,
661-ben, a Szent Palota kínzókamráiban, megátalkodott monofizitaságáért és a
recantatio megtagadásáért nyelvével, jobbkarjával, majd életével fizetett...?!
Ő is hozzátette a magáét: megalkotta a "több-mint-fényözön" rajongásteológiáját
és megmutatta, hogyan kell fokozni a fokozhatatlant. A neoplatonikus rajongók
purifikációs furorját igézni ránk, hogy elérjük az istenfény felragyogását,
aki "nem-fény" hanem "minden-fénynél-több-Fény"
- "minden-fénylést-felülmúló leáradás" nála, Maximusnál, ha a misztikus kipurgálta
magából a Föld gyalázatait és a földi szenvedélyek teljes kigyomlálásával az
"első fokra" fellépett, tétován keresgélheti a "második fokot", amely az Istenlény
(belülről-)szemlélése - phüsziké theoria a "harmadik fokra" fellépőben az arra
méltatottnak az Istenlény "felfedi magát" és hogyan? Többhangú némazengéssel,
többszólamú csendben és az istenfénylés véghetetlen lesugárzásában. Ekkor, a
proodosz e felhágó fokáról a lélek, immár az anabaszisz-ban, az Istenlény régiójába
emelkedik, majd az analepszisz-szel teljessé teszi kilépését önmagából. Vágyőrülete
teljesül: az Istenség lényözönébe mintegy "beleszáll", benne feloldódik s nyomban
részesedik a "létfölötti lét" isteni moduszának másmilyen létezésében, mialatt
maga is "megragyog". Az Istenlénnyel való teljes megölelkezésben az ő (teremtett)
lénye is Azzá (teremtetlen-istenivé) válik és belevész a fényóceán tündöklésébe.
S ez a "több-mint-fényözön" értelme - ha a "jelentésből" kilakoltatott szónak
jelentése, a paradoxon fokozásának értelme van.
*
Dionüsziosz Areiopagitész írásainak korpuszát, az "Égi Hierarchiát",
az "Isteni Neveket" és a "Misztikus Hittudományt", fő kommentátorának, Maximus
Confessornak "Parafrázisaival" egyetemben Balbusz Mihály bizánci császár 827-ben,
egy diplomáciai misszió ajándék-poggyászában megküldte Jámbor Lajos francia
királynak, aki - abban a hiszemben, hogy Dionüsziosz-Dénes azonos Párizs legendás,
lefejezett első Püspökével, Franciaország mártír apostolával - a paksamétának
igen megörült.
Egy nemzedékkel később, Kopasz Károly a pergamentekercseket eljuttatta Scotus
Erigenához azzal a paranccsal, hogy a görögöt forgassa latinra. Ahogyan a neoplatonizmus
kovája szikrát csihol s lángralobbantja az olajos rongyot - úgy gyújtotta fel
Erigena képzeletét a maga szellemjátékával oly rokon anyag; s hamarosan legyártotta
azt az abszurd nyelvi játékot, amelynek magasztos bongásától-csengésétől és
"titkos értelmű" játékszabályaitól a zsidókeresztény hittudomány soha többé
nem szabadult. Így lett - az Areiopagita nyomán és Maximus hüvelyezése szerint
- az istenség "nem mindentudó", hanem "több-mint-mindentudó"; "nem mindenható",
hanem "több-mint-mindenható"; "nem létező", hanem "több-mint-létező" (aliguo
modo superesse), etc., etc. Ilyen, ma már érthetetlen szenvedéllyel hajszolták
az imádkozva-filozofálók a jelentésükből kibillentett szavak vélelmezett "meta-jelentését",
a jelentésszerkezet tönkremenésével és a szókészlet hasznavehetetlenségével
fenyegető mesterkélt alogizmák rajongásteológiai felcsigázását - a teozófiai
nyelvjáték dekoratív nonsequitur-jait mi már, kései korcs nemzedék, nemigen
tudjuk "jelentésként" értékelni, (értelemnek" elfogadni az értelmezés ilyetén
felfogását és gyakorlatát, mint ahogy nehezünkre esnék az ilyen és hasonló,
hieratikus-ünnepélyes ábrázatú "értelmetlenséget" bálványként tisztelni, totemizálni
s nem hogy elébetérdelni - csak filozófiai építőkő gyanánt elfogadni is.
A rajongásteológia e földségnyi, ezredéves lyukszó-rendszere - akár a judaeo-iszlám,
akár a zsidókereszténység ájtat-kongatásával - a mi fülünkben annyi hangot sem
ad, mint annak a töredező pergamennek a bizánci zörgése, amelyre alig láthatóra
fakult sorait valaha írták.
Az Areiopagita istenfénytudományához és Maximus Confessor "fényen-túli Több-Mint-Fény"
sütetű szemantikai szócsigázásaihoz képest a nyomdokukba lépő, de már-már inkább
hozzánk tartozó Robert Grosseteste lincolni püspök (1175-1253) fényelmélete
- nyitás a racionalizmus világa felé, ahol a fény nem isten, hanem: jelenség.
"Egzakt metafizikájában" az "elsőül teremtett fény" finom porhanyó-részecskékből
áll és az alanti világ egyik eleme, amely azért a spirituális régiókba is felhatol.
Mozgásteóriájával és a mérésekkel eszközölt, kísérletes ellenőrzés gondolatával
a jó püspök utóbb magára vonta Roger Bacon figyelmét; de a Sorbonne-i Magister
a maga korában, a korai racionalizmus felé tapogatózó megközelítéseivel a kivétel
volt és nem a szabály.
VI. Szarvasokoskodás Allah "hollétéről"
a mindenség megteremtése előtt
Miért csak "honnan van a mindenség - ahelyett hogy nem lenne?" Miért nem akkor
sokkal inkább: "honnan van az istenség - ahelyett hogy nem lenne?"...?!
Hogy az az ószövetség és megcsapolója, a Korán - nem tartalmaz teogóniát, vagyis
hogy hiedelemvilága az "isten/istenek keletkezése" mítoszának híjával van -
az nem az ószövetség és a derivatív Korán szerzőgárdájának "szellemi fölényét"
bizonyítja a babilóniai hiedelemvilág szerzőgárdája fölött, sőt, ellenkezőleg;
sokkal inkább, emezek primitivizmusát, képzelőereje hiányát, szellemereje gyengeségét:
rövideszűségüket érzékelteti Babilon teogóniai hitrege-gyártóival szemben. Ami
ezeknek nyilvánvaló volt, amazoknak eszükbe se jutott: hogy az istenek is -
"teremtmények". Így hát teozófiai nyelvjátékuk tabulatúrájába sokkal inkább
belefért volna az a pszeudo-leibnizi kérdés, hogy "miért van az istenség - ahelyett
hogy nem lenne?" a teljesség kedvéért idekívánkozik ez a kurta kitérés, bár
éppenséggel nem elkalandozás a tárgytól ez sem; hiszen amennyit elvesz a Fény
Részegültjei istenelméletének érveiből, ugyanannyit hozzátesz klinikai megfigyelőik
árgumentumaihoz: azokéhoz, akik százszámra halmozott esettanulmányaikkal a kézben,
kívülről, "üvegen keresztül" figyelik eksztázisaik történelmi vonulását.
...Vajon mit jelent "írástudatlannak" lenni egy olyan világban, amelyben majdhogynem
kivétel nélkül mindenki az, következésképp még a fogalmát sem alkothatták meg
az analfabétaságnak. Mint ahogyan senki nem érezheti szükségét, hogy megalkossa
a "repülésképtelen", a "szárnyahíjja" fogalmát egy olyan világban, amelyben
teremtett ember nem repül és ki-ki, de rigueur, a szárnynak híjával van...?!
...Vajon mit jelent az "írástudatlanság" természetes állapotában leledzni egy
olyan világban, amelyben az írás eszközeit/ismeretét, a betűvetés gyakorlását
és a visszaolvasás bűvészmutatványát egy kissé mágikus-félelmetesnek érzi a
noble sauvage és ama varázstudománynak, amellyel az íróhártya előtt pöffeszkedő
pennaforgató a köré sereglőkön hatalmat vehet - valahogyan úgy, ahogyan nemrég
a fényképezést ellenséges és riadalmas varázspraktikának tartották a pigmeusok...
..."írástudatlannak" egy olyan világban, amelyben az írás és Megolvasás Tudója
ritka becses portéka és lándzsásokkal őriztetni kell, hogy a cselszövő szomszédság
el ne rabolja... "Írástudatlannak" lenni a sivatag törzsi világában, ahol a
burnuszosok leélik életüket anélkül, hogy valaha is szemüket sor írásra rávetették
volna s csak rémmesékből ismerik a rettegett jettatorét, az Írást...?!
...S ugyanakkor nem győzünk ámuldozni teljesítményén. Igaz, tíz éven át mívelte
s gyűjtötte rendetlen rakaszokba, amit elszerzett. Hogyan csinálta? Mnemotechnikai
fortélya - fotografikus memóriája volt. . ?
...Nem kell-e csodálnunk szellemi befogadóképességét az "írástudatlan" elmének,
mely a felvésés/rögzítés mankójára nem hagyatkozhat; s ha tolvaj szarka módjára,
évszám, ott csapongott Yathrib/Medina héber és keresztény monofizita községeinek
szentírás-felmondói közt, hogy eminnen is, amonnan is, csőrébe-csippenthesse
a neki megtetsző "fényeset", akkor is: csak úgy csempészhette ki, mint az első-hallásra-bemagolt
"kívülrőlit", hogy azután - Gibrail (félig-emésztett, pongyola) mennyei üzenetfoszlányait
jelentve - tollbamondhassa írnokainak, "fejből"...?!
...Három ízben szólt rá Gibrail Nagyangyal dörgő hangon a Hira-hegyi barlang
mélyén remegő szerencsétlenre:
- Olvasd! Olvasd! Olvasd!
A szerencsétlenre, aki gyöngyöző verejtékkel homlokán, rossz nebuló módjára
remegett egy olyan világban, amikor még csak iskolák sem voltak, kerülnivalók;
s tudatlanságának leleplezése pillanatában tönkresilányulva rebegte arrafelé,
amerről a Hangot hallani vélte:
- Én? Hogy én: olvassam, az írástudatlan... ?! S ugyan mit?!
- Olvasd: "Hirdetem az Úr nevében, Ki sárkoloncból embert gyúrt és teremtett..."
Az írástudatlanságra kiszabott olvasóparanccsal indul a Korán üzenő árja; ám
a kiválasztott Razul Allah-nak, a "hírnöknek" vagy hírhordással megbízottnak
meghallgatókra-leírókra kell hagyatkoznia egy olyan korban, amikor az ortográfiának
hírét sem hallották, gyakorta megeshet még az is, hogy amit az írnok tegnap
leírt, másnapra alig tudja kibetűzni ő maga vagy már másképp silabizálja, a
paksaméta rendetlen, minden besorolás utógondolat. Tán a kegyesség elkendőzheti,
de a kívülállónak napnál világosabb, hogy az öregedő, negyvenéves Mohamed hallomásból-szemelgetett
félműveltsége-féltájékozatlansága, de mindenekfölött írástudatlansága átüt a
Korán minden oldalán, s "Szent Együgyűségének" szégyenbélyegét nem is lehetett
más fiskálisfortéllyal megmenteni, mint hogy ráverték az "Istenség Teremtetlen
Igéje" dogmáját s ezzel tabutizálták vegyük ehhez hozzá, hogy az iszlámban az
első perctől fogva hol hivatott, hol hivatatlan prókátorok művelték a hittudományt,
hittudósok a jogalkotást, a kettő - a sharia a szunnával/Hadith-tal - örök időkre,
kibogozhatatlanul összegubancolódott, minélfogva az iszlám skolasztika a szőrmóktologatás-szőrszálhasogatás,
az antropomorfisztikus, ill. jelképes koránértelmezések elleni/melletti Katalaunumok,
az isteni attribútumok lényege/jellege/állaga és mibenléte körüli gladiátorharcok
Kolosszeuma lett; s mi csak ne nagyon panaszkodjunk, mert ehhez képest a zsidókereszténység
skolasztikájának aprócseprő szócséplése vidéki vándorcirkusz mutatványa csupán.
Ha a koraközépkori keresztény skolasztikának az isteni Mindenhatóságot megmattoló,
vérfagyasztó tréfája az a kérdésfeltevés volt, hogy vajon "teremthet-e isten
akkora sziklakoloncot, hogy maga sem tudja megemelni?" - akkor ennek ellenpárja
az iszlámban (már humora nélkül, mivel európai értelemben az iszlám humort nem
ismer), az a kérdésfeltevés lehetett, hogy vajon "hol leledzett Allah annakelőtte,
hogy magának mennyet teremtett?" - hogy az "időben" hol tartott, ezt nyugodtan
figyelmen kívül hagyhatjuk; hiszen hogy az istenség "időt" teremtett, mely per
se oly titokzat, hogy csupán az ágostoni mozgással mérhető, míg ugyanakkor az
Úr "belső ideje" egyetlen mozdulatlan, spinozai pillanat - mindez kései hozzátét,
utógondolat s afféle erőszakkal beékelt pensée d'escalier. A Genezis árva szóval
sem említi - sem az idő teremtését, sem azt, hogy a teremtés első napja előtt
ne lett volna egy, a teremtést megelőző nap; avagy Mohamed szerint: "Íme a te
Urad Allah, Aki hat nap alatt teremtette az Eget és a Földet, majd felhágott
trónjára, hogy Őutána igazodjanak mindenek" (Korán 10:4; 7:54; 32:4, etc. )
Ám a szufi panteizmus "kvantumelmélete" szerint - jóllehet Allah az időözön
teljességét tartalmazza khronon-parányok formájában, a térre/űrre ez a modell
nem áll: Allah nem tartalmaz tér-kvantumokat s Benne ilyen diasztemata nincsen,
amelyből özönképp megteremtődnék és összeállna a tér. Így hát óhatatlanul bele
kellett ütközniük ez önként tételeződő kérdés sziklakoloncába: hol volt a világtér,
minekelőtte mindenség lett volna, hol a mindenség, minekelőtte elhelyezkedett
a térben, s hol maga Allah, minekelőtte trónemelvénynek alkalmas mindenséget,
trónszéknek alkalmatos arany, jáspis és alabástrom ülőkészséget, trónálló angyalokat
és végítéletre időzített évezredeket teremtett előretudásában - ha egyszer a
Kinyilatkoztatás kizárja azt az arisztotelészi fulcrumot, hogy a világ teremtetlen,
se kezdete, se vége...?!
A "nehézség" fölöttébb nyugtalanító (ahogyan katasztrofális dilemmákról a hittudományban
eufemisztikusan szólnunk ildomos) - az istenelmélet állványzata dületegen ellóg.
Amilyen lapidáris elsőre, a kérdés nem olyan egyszerű. Mert miféle locus a "Mennyég",
mindaddig, amíg nincs (függetlenül attól, hogy nemlétében merre keressük), ha
akkora kell legyen, hogy benne Allah "elfér" (ismerve azokat a hithökkentő méretarány-fantasztikumokat,
amelyeket istenre/angyalra/ördögre az iszlám és a zsidókereszténység demonológiája
megad). Van-e "Mennyég" egyáltalán? Van-e szüksége ilyenre Annak, Aki Maga a
mindenség-kitöltő Tökéletesség? Miért is "lakoznék" valahol, elvégre Allah nem
sátorlakó beduin?! Nem inkább a "Mennyég" is immanenter "Benne van" és Mindmagasztos
Bendőjében lappang mindaddig, amíg a Mennyek vemhét ki nem veti és magának lakályos
Eget nem teremt...?!
VII. A fény "entitás" rangjára emelkedik
Igaz, az istenfénylés részegültjei már azt sem igen sejtették, miféle tűzzel
játszanak, amikor megalkották a Teremtetlen Fény fogalmát.
Hogy mint lett a Iamblikhoszig visszanyúló, pogányos hangvételű per ignem ad
lucem klasszikus jelmondatából a zsidókereszténység per crucem ad lucem behízelgő
alliterációja - ez külön történet. A kirajzás a fény félé már a dzsainiták nirvána-Paradicsomának
"Fényországa" és a tűzimádó párszik "Fénybirodalma" óta tart - ám a fénybogarak
a rajban azért fénybogarak, hogy ne láthassák sem az irányt, sem a rajzás miértjét;
ehhez a klinikai szellem különállása kell a gondolat még Leibniz éleslátását
is kijátszotta; s ő, aki diadalittas dictumában megállapítja, hogy "a teozófia
a Fény Útját követi", nem vette észre, hogy maga is errefelé tart: fénybogár,
spekulációit a nervus opticus kormányozza. Jakab apostol "a Világosság Atyjának"
nevezi istenét, a Zsoltáríró pedig a Teremtetlen Fényről mint "Isten Köntöséről"
beszél. A beavatottak "Hétszeres Fénylésről" szólnak, hiszen a jelenések könyve
is "Hét Lámpást" említ - melyről viszont Jacob Böhme főbeavatott már azt is
kileste, hogy nem egymás-mellett-elhaladva világoló fénypászmák, hanem "egymásban",
mintegy "egy-sudárba-hüvelyezve" képzelendők.
Hogy a Teremtetlen Fény az istenség leglényegéhez tartozik, az nem vitás sem
a Philosophus Teutonicus, sem előfutárai előtt a rajzásban, s ezzel a világtájak
is egyetértenek: így van ez a zsidókereszténység Deus Triunuszával, így az iszlámban
Allahval, és így Zoroaszter dualizmusának Ahura Mazdájával, Aki a "Fény Birodalmában"
lakozik. S ahogyan az iszlám a tűzimádóktól egyebekben is sokat tanult - így
pl. az eredeti napi háromszori megimádkozás helyett a napi ötre szaporított
imarendet Ahura Mazda bizonyára más mesterségbeli titkot is elárult odafönn
az iszlám "kezdő" istenének, pl. azt, hogy a "Fény Birodalmában" kéjelmesen
ellenni, és egyáltalán, a "Mennyégben lakozni" istenhez hogyan méltó és mint
szokás.
*
Akinek teozófusokkal dolga volt, váltig tapasztalhatta. Azokat
a katasztrofális logikai szakadékokat, amelyek gondolkozásukban fel-feltátonganak
- s legyenek bár hitük szerint neopüthagoreusok, neoplatonikusok, pogány vagy
félkeresztény gnosztikusok, mandeánusok, manichaeusok, pálvallásúak (zsidókeresztények),
judaeo-mozlimok, buddhisták vagy tűzimádó párszik - a teozófusok, hiedelemviláguk
"istene" iránti ijedelmes illedelemből, eufemisztikusan "nehézségnek" titulálják
e "nehézségek" egyszer képezhetik kegyes elmélődés tárgyát, másszor a hivő kegyes
kötelességévé teszik, birkatürelemmel, a hit leltárában való számontartását
és hogyan? Hol mint "hieratikus Hézag", hol mint "elménket meghaladó misztérium"
gyanánt. Ebben a szellemben mondja a 11. századi Nagardzsuna az "én" ellobbanásának
- az ÚrBuddha lélekelmélet-elvető nairyatmavada-tanának-hitágazatát "nehézségnek",
ill. oly megtévedésnek, amely összeegyeztethetetlen az újjászületés (s a karmatikus
sorsalkat velejáró átszármaztatásának) logikai láncolatával; ám e megtévedésnek,
mint elménket meghaladó "megvilágosulásnak" - az elébeborulás ugyanúgy kijár,
mint az ÚrBuddha bármely más tanításának - fájdalom, sem a megtévedésnek való
"elébeborulás", sem az elménket "meghaladó" megvilágosulás nem olyan kategória,
amely a klinikai gondolkozásban megállja a helyét; a logikai hiatuszt mint Mysterium
Ineffabilitatiszt "hittitok" címen tabutizálni nem áll módunkban. A teozófia
"nehézségei" nem a mi bökkenőink; az útárok széléről szemléljük e logikai megbolydulásokat
is, mint ami a fénybogarak eszement rajzásában - a fenomenon egészébe beletartozik.
Ám a soronkövetkező "nehézség" - nevezetesen, hogy meddig tart Allah "leglényege"
és ("benne"? "körülötte"?) hol kezdődik e "leglényegéhez tartozó" Teremtetlen
Fény - ez olyan logikai szakadékot rejt magában, amely az egyistenhitet belezuhanással
fenyegeti. Amivel nagyon is tisztában voltak az iszlám panteista miszterozófusai
csakúgy, mint a koránterror hangosan dühöngő csendőrei, a hanbaliták;[20]
ezt a veszedelmes portékát hurcolták rendházról-rendházra, a szufizmus bolyondár
dervisei.
Ha létezik olyan primordiális elem, amely a teremtés aktusára rá nem szorul,
mert mint "teremtetlen" szubsztancia eleve adva van, akkor a teremtő Logosz
ab ovo nem lehetett kizárólagos "létező", sem nem volt "egyedül". Innen csak
egy lépés a Teremtetlen Fény előléptetése - a világalkotás-előtti hierarchiában
- entitássá, mely máris korlátozhatja Őmindenhatósága pretencióit: Allah nem
akarhatja, hogy a Teremtetlen fény "ne legyen". S innen kezdve a dualizmus "anatémája"
- a két istenhit alapvetése kísért - hátha a Teremtetlen Istenfénylés "túlságából"
támadt az a vakító "elsötétülés", amelyről az Areiopagita beszél?! Jacob Böhme
haragos "Fekete Foltja" - a teremtő felgerjedés kiváltója az Isteni
Akaratban...?! - hátha Allah nem annyira "Fényárasztó", mint inkább a Társfény Foglya...?!
- hátha "felgerjedése" is, fénybörtönéből való szökési kísérlet volt csupán,
amelynek kudarca kényszerű teremtésbe fulladt...?!
Íme a genesziourgosz plotinoszi fogantatású, másmilyen története - az egyistenhit
két istene: Allah és a Teremtetlen Fény - létezniük is így, a küzdelmes szimbiózis
megölelkezésében rendeltetett, s innen van az, hogy egyik a másika nélkül a
teremtménynek meg sem jelenhet - - - ez, és még sok más, ilyen és ehhez hasonló,
ájtatos "nehézség" implicite benne van, vallási hovatartozandóságra való tekintet
nélkül, a miszterozófia gondolatrendszerének algoritmiájában - bár ezek teljes,
módszeres kifejtése aggályos vagy éppenséggel tabu. Amúgy is, a fénybogarak
rajzásának közepén a vezérkedő miszterozófusok - ösztönlények; s eszük ágában
sincs, hogy feltárják a fénytranszcendencia valamennyi feszélyező és kényelmetlen
logikai következményét.
VIII. A fény megistenülése a világvallások
rajongásteológiájában
Az ima "fénylánca" Dionüsziosz Areiopagitésszel kezdődik, ő indítja el a rajongásteológia
szentjánosbogarainak rajzását; majd Kaiszareiai Nagy Szent Baziliosz ájtatos
fényelméletén, Bingeni Szent Hildegárd szűnni nem akaró fényvízióin, Ávilai
Nagy Szent Teréz szeretetsugárzásán, a német teozófusok (teremtés-kirobbantó)
gomolysötétjén, az Athosz-hegyi hészükaszták istenfény-jelenlétén tovább folytatódik
és a kései kvietisták "bűntisztító" istenfény-leáradásán át töretlenül megy
tovább és vezet át - az iszlám oldalára, visszaugorva az időben - a szufi szerelemőrültek
fénykáprázatán keresztül Suhrawardi fényteozófiájáig.
Suhrawardi[21] a szufi rajongásteológia nagyobbik, perzsa ágát
gazdagította írásaival, termékenysége mesterével, Avicennáéval vetekszik, de
büszkén hirdeti, hogy ő bizony messze túlszárnyalta Ibn Sinnát, aki "a fény
ősforrásáig soha fel nem hatolt" Suhrawardi Hiqmat-Al-Ishraq (A Megvilágosodás
Bölcsessége) c. főművének tengelyében a fény logizmája áll. Azzal a matematikai
könnyedséggel, ahogyan Einstein a "téridő" fogalmát megalkotta - úgy alkotta
meg Suhrawardi a "létfény" fogalmát - részben azonosítva a létet a fényléssel,
részben "isteni jelleggel" elválaszthatatlanná téve a kettőt az ősforrás - amelyet
ugyan nem nevez meg - alighanem az Aveszták "Fény-a-Dicsőségben" (Xwarnah) mitologizmája,
valamint Zoroaszter kozmogóniájának Teremtő Fénye (a perzsa Khorreh) lehetett.
Maga az Ishraq (melyről bölcseleti iskolája a nevét kapta), az arabban a "Kelő
Nap Fénye" (aurora consurgens: - a sugárzás dárdáinak megtetszése, fel- és leragyogás
ránk, teremtményeire A Létfény "kiömlése", hogy a mindenségteremtés méltóságteljes,
sokemeletes hierarchiájában, az angyalseregtől lefele, a "fénylétet" létre/lényekre
váltsa - a keleti gnózisnak oly mesterműve, amelynek alaprajza szinte áttekinthetetlen,
az optika törvényeinek szentjellegű megtévedéseivel/semmibevételével zavarbaejtő,
angyalseregek, csillagképek szimbolikus-önkényes párosításával és tömérdek (hitelesítő)
Korán-hivatkozásával a rajongásteológia felülmúlhatatlan ábrándvilága Suhrawardi
egész kozmogóniája a "létfény" körül forog. Ám az ő világlátásának, mint minden
nagy szufi bölcseleti rendszernek a beleiben - ugyanaz a Plotinosz tekereg,
aki megvetette ugyan mind a gnosztikusokat, mind a zsidókeresztényeket, és mi
lett a sorsa? Amit legnyomasztóbb lidércálmaiban sem gondolt volna - hogy emezeknek
amazoknak szellemi kincsesbányája lesz; hogy ő lesz Ágoston "bibliája" és még
halála óráján is a szent őt idézi; hogy valaha ő szolgáltatja majd Jacob Böhmének
az Ungrundot, rajongásteológiájában; és hogy előcsócsálva, pempőben, így érkezik
Suhrawardi bölcsőjéhez, aki nem tud betelni vele mert jóllehet mind Suqrat (Szókratész),
mind Wa-Buqrat (Hippokratész), mind Wa-Aflatun (Platon), mind pedig Wa-Aristutalis
(Arisztotelész) arab változata rendelkezésükre állt, Suhrawardi és társai távolról
sem sejtették, hogy neoplatonikus magyarázóik, ill. félremagyarázó közvetítőik
telítve vannak a plotinoszi emanációk fénykaszkádjaival Mohamed "preegzisztenciája"
tanának megalkotása defenzív lépés volt, hogy ezzel a szufi önkívületesek egyesülése
Allah-val védhetőbb legyen az ortodoxok támadásaival szemben. Azontúl "megistenülni"
nem jelentett egyebet, mint eggyéválni Mohamed öröklét-előtti lényiségével,
az Első Principiummal. A tan kikristályosodása után egyre-másra jelentkeztek
Mohamed "misztikus Jegyesei", és (akárcsak a pálvallásban a "Jézus Jegyeseinek"
lélektani endémiája), az iszlámban is elterjedt az eksztatikusok szerelembeteg
láza, amely a homoszexuális álomlátások/konfabulálások, misztikus lírai remeklések
egész sorát hozta létre. Így lett a mekkai zarándoklat "a lélek légyottja Szerelmesével",
a misztikus theurgia gyakorlata (eggyéolvadás és nász a Tökéletes Úrral, stb.,
stb.; s ezzel Mohamed - mint a történelmi késés handicap-jével induló és mégis
az élen befutó Első Principium - immár a jézusi preegzisztencián is túltett;
lévén a szufi misztikában ő, Mohamed
(1) a Tökéletes Úr, Akinek Fényétől minden prófétaság kölcsönfényét kapja
(2) Aki a létesülésben mindeneknek elébe hágott
(3) Akinek a Neve elsőül íratott be a Kiszmet Könyvébe
(4) Aki minden lett dolgok és létező lények megteremtése előtt maga volt a róluk
való Mindentudás
(5) Aki lételőtti létével, létében hosszabb az örökkévalóságnál; így hát
(6) minden más tudás az óceánból vétetett csepp, minden más bölcsesség a folyamközépről
kimert gyűszűnyi bölcsesség; hiszen -
(7) az öröklét az Ő létének egy órája csupán (etc., etc.) - így olvashatjuk
Al-Farid Az Ösvény c. hittudományi tankölteményében. A szufi misztika szertelen
lángadozását érzékelteti a Rajongás Fohásza, amelynek nyomai Abu Yazid Al-Bisztámi
korát is megelőzve, a 8. századig vezethetők vissza s amely teljességgel a Fénytartomány
igézetében fogant, mintha megihletője a nervus opticus "orgazmusa" lett volna:
- Te Ki a Fény vagy előttem járóban!
- Te Ki a Fény vagy mögöttem járóban!
- Te Ki a Fény vagy alattam járóban!
- Te Ki a Fény vagy fölöttem járóban!
- Világosságom vezérlő Világítója! Világnak Lámpavilága!
- Szemem-világának Fényével-Világolója! - (etc., etc.)
- a fény felruházása isteni attribútumokkal oly szűnös-szünhetetlen, kaszkádjainak visszaverődése oly eget-földet reszkettető, hogy szinte monoton már. Ha nem tudnánk, mi innerválja ingertükrüket, tán magunkat is elragadna a rajzás; de jól elsáncolva e fénybogaraktól s mögélátva a "létfény" szemfényvesztő csodáinak, ennek a veszélye nem nagy. Elvégre ezt halljuk ad nauseam Plotinosz és a régi hellén hitvilág harcos apologétája, Proklosz óta, ezt, Damaszkiosz, Hermiász, a napimádó Iulianosz Aszebeiosz, a neoplatonikusok népes pléiade-ja óta, ezt a "leáradást"; és most ugyanezt, Suhrawarditól, aki tiszteletnevén a Sejk-Al-Ishraq; de Suhrawardi azzal fokozza a fokozhatatlant, hogy a fényt megteszi az istenség szinonimájának:
- ha fényt mondok, Allah-t mondom
- ha Allah-t mondok, a fényt mondom
- a szufi neoplatonikus misztika Nagymestere - ha nem fejezik le Aleppóban és eljut hozzá a híre Simeonnak (eljuthatott volna, hiszen a Szent időben előtte élt) - bölcseletébe bízvást beleilleszthette volna azt, amit Bizánci Nagy Szent Simeon,[22] khrüszopoliszi száműzetésének cellamagányán, az ima fényláncán elrecitált:
- Ó Nevenincs Fény Ki Teljességgel Névtelen
- Ó Soknevű Fény Ki minden dolgokban benne munkálsz
- Bizánci Nagy Szent Simeon, az "Új Teológia" megálmodója a
"létfény" fogalmának megalkotójával, Suhrawardival egyfogantatású, egypetéjű
szellemtestvérnek számít, bármennyire is elválasztja őket a farkasszemet néző
két világvallás ostrom-pszichózisa. Valamikor, amikor a tömegkommunikáció, a
multimédia "istentől elrugaszkodott eszméje" még a Shaytan agyában sem fogant
meg és a tudásszomj, a kíváncsiság a zarándokok, a tengerjárók és a világcsavargók
hézagos-zavaros meséire voltak utalva, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Dominicus
Gundisalvi gátlástalan szellemben plagizálhatott Al-Farabi A Tudományok Felosztása
c. művéből, vagy hogy a koraközépkori Európa egyik másik "isten-háta-mögötti"
kolostorában Avicennát "keresztény teológusnak" hitték és tartották számon a
derék skolasztikusok. Ám Ibn Sinna az iszlám világában a maga Wa-Aristutaliszére
sorvadt és elfogyott, míg a rajongásteológia nagy teozófusainak a csillaga folyvást
emelkedett; ma, a fundamentalista shíiták világában Suhrawardi neve a delelőre
hágott, a medresszékben az asharitákat tanítják és nem Averrhoészt, Al-Arabiról
a Közel-kelet fővárosaiban egyetemeket, tudományos intézeteket neveznek el.
Említettem volt, mivel mentegette Al-Gazali a szufizmus fénybogarainak rajzását,
ha szerelemőrültjeik az istentapogatásban/belebújásban/eggyéforradásban, létfényárasztásukban
és erről hetvenkedő áradozásukban túl messzire mentek. A hittudomány Megújhodása
(Ihya Ulum Ad-Din) c. monumentális munkájának Negyven Fejezete épp felelkezik
az eksztázisra készülő - s arra elvonuló - szufi szent "Negyvennapos Elvermelésének"
hagyományával - ami kortársaira nem tévesztette el a hatását. A mű lényege:
az önkívületes dicsekvésben túl messzire menő szufik apológiája; a próbálkozás,
hogy összeegyeztesse a szufi ma'rifát (gnózist/megvilágosodást) a Korán igéivel,
és a misztikusok kérkedő "istennéválását" a szent mámor "megtévedésének" minősítse
- azzal magyarázva e kegyes peccadillót, hogy csupán Allah dicsőségét öregbíti,
ha a szerelemittas teremtmény "a Teremtetlen Sugárzásba belevakul" önellentmondás
- úgymond - hogy halandó testben a lélek részesülhessen abban az "istenközelben",
amelynek sugárzása csupán a dicsőültek privilégiuma lehet a Janna paradicsomi
pálmaoázisában... Al-Gazali mentőakciója feledésbe merült, eszméi felszívódtak
a mutazilita spekulációkban, a szufi szentek a prókátorra nem szorultak rá "fénylét"-telítette
eszméletükbe csakhamar visszaáradt az asharita Al-Baqillani tanítása; és ahogyan
a 13. században, egükön uralkodóvá vált annak állóképe, úgy maradt meg a szufi
teozófia netovább-zsákutcája, a szufi spekuláció önmagára-zárt, végső, terméketlen
panteizmusa.
IX. A nervus opticus őrjöngése
S mert épp szemünk-ügyében van, vegyük szemügyre Amitábhát - a Végtelen Fényt
(vagy Fényvégtelent), aki a Buddha; Amitábha Buddhát, Ki a Tisztaság Honában
lakozik: ott, amely a tisztáknak megígértetett, hogy a kilobbanás paradicsomában
megérjék és megvalósítsák a nirvánát.
Amitábhá lótuszülésben lebegve ül a Tisztaság Honában fölötte, aranysugárzásának
koszorú-közepén. Teste a fénylés óriása; roppant aureóla övezi, mely milliárd
világot ölel magába s ezekben százezrével élnek buddhák. 84 ezer jegye (attribútuma)
van - a 84 ezer erény testetöltése. Minden egyes erény 84 ezer sugarat bocsát
ki magából, bevilágítva a tíz világtájat emberi szellemerővel lehetetlen elképzelni/felfogni
ezt a fényrobbanást; de Amitábha "alányúl" a képzelőerőnek, és aki jámbor, hosszantartó
odaadással megpróbálja felidézni és "rajtatartja a szemét", annak fellángol
fényével a belevakulásig. Jóllehet szörnyetegségével akkora, hogy betölti a
csillagteret - ha akarja, összehúzza tömérdekségét és a hívőnek megjelenik 16
láb magas csöppnyi "óriás" formájában anélkül, hogy kozmikus aurája kevesbednék.
Amitábha Buddha: a nervus opticus őrjöngése, a Fénytartomány tombolása - hát
Shíva "fényrobajlása"? Ki ne tudná Indiában, hogy Shíva ismertetőjegye a linga,
és annak fénylése. Az istenség epifániája hol kéjkiváltó/gyönyörrekényszerítő,
hol szívdermesztő/rémületes: Maya Fátyla mögül, látszatvilágunkba úgy lovagol
bele, felmeredő falloszával előre, melyet dicsfény övez s ondója maga a "színfény"
a hinduizmus egyik legáltalánosabb és legkegyesebb zarándoklata az indiai földség
tizenkét óriás Shíva-szentélyének a végiglátogatása. Ez az a Jyotir-linga -
a Tizenkét Fényárasztó Fallosz zarándoklata, amelyre az arkhát (kolduló szent)
tizenkét évet is rászán, naponta megöntözve a kőfalloszok talpazatának vájolatos
yonhi-csatornáit és lesve, hogy a falloszkoronázó fénylés "mikor tetőz" jól
tudták az Indiát megrohanó mohamedán hadak, hogy amit tesznek, miért teszik:
elsősorban a Fényárasztó Falloszok tornyait igyekeztek szétverni, hogy szertezüllesszék
az India-szerte körbezarándokló, kőfallosz-öntöző népáradatot s így megtörjék
a hinduizmus hatalmát a lelkeken. Más kérdés, hogy a sziklatemplomokba, Benaresz
hímvessző-makkját formázó gombakupoláiba az iszlám kardja belecsorbult s hogy
kőtornyaival az "Ezernyolc Nevű Istenség" Fényárasztó Falloszai tovább fénylenek.
...Megállhatok-e valahol, a csőstül kínálkozó példák sorjázásában? Láthattuk,
mint uralkodik Ahura Mazda, a Fénybirodalom Fejedelemistene a zoroasztrianizmus
teológiájában; hogyan őrli végeérhetetlen a manichaeizmus "purifikációs" malma
ugyanazt a Tisztaságos Isteni Fényt, amely sajnálatos módon a hülé - az anyag
mocskával összekeveredett; hogyan tekintett fel - valahányszor "belső harangjának
kondulása" a fájdalomig fokozódott, mely eskóros önkívülete közeledtét jelezte
a Hira Hegyén: Mohamed, Allah "Vezérlő Fényére", melynek "áldott fából vett
olaja soha el nem apad"
mint szemlélte Szent Ágoston (s melynek leleményét neki köszönhetjük: - "lelki
szemével" az elméje fölött hétágra tűző "Változhatatlan Örökfényt" - Szent Pál
a "Közelíthetetlen Világosságot". Mint látta meg Sziddhartha Shakyamuni, az
ÚrBuddha a létesülés "póruljárásában" (dukkha) bajaink okozóját, a "mohóság
égését", a lét "perzselő szomját" (tanha), melyre más orvosság nincs, csupán
lámpásunk "kilobbanása" és "lealuvásunk" a fénytelenségben - - -
S hogy így nagyjából bejártuk a Fénytartományt, rekapituláljunk. Távoli korok,
egymástól távol élő kultúrkörök önkívületes istenlátóiban ami közös - az a fényszimbolika
áruló túltengése. Íme - filozófus-konzíliumunk egyhangú diagnózisa akár a tantra-gyakorló
tibeti szerzetes, akár az egyiptomi gümnoszofista lett-légyen a rajongó, akár
Eleüszisz beavatottja volt, akár az alexandriai Szerapeiumé - indiai yogi, perzsa/arab
szufi önkívületes vagy európai misztikus, egészen a 17. századi francia kvietisták
"bűntisztító" eksztázis-vágyolgásáig: ha elragadtatásaikat megfigyeljük, e rajongásos-eksztatikus
állapotoknak a lefolyása, fiziológiája számos hasonló vonást mutat. Belső ingerképzéssel
kivétel nélkül valamennyi erősen foglalkoztatja az optikus reflexívet - akár
azzal, hogy fényérzet-excesszusokra összpontosít, akár azzal, hogy a reflexív
letompítására/kiiktatására koncentrál - kivétel nélkül valamennyi a fényszimbolika/fénymetaforata
megszállottja, "látomását" a Fénytartományban keresi, melynek eláradásából mint
a háttér-katablemata káprázatából lép elő imádata tárgya és ha a fénylést mintegy
"közeledni" érzi, adorációja az önkívületig fokozódik. Az eltéréseket az eredményezi,
hogy kultikus-kulturális "töltésük" más-és-más; hogy mindenben és mindenkor
alkalmazkodnak a dogma-környezethez, bibliaterrorhoz/koránterrorhoz, az uralkodó
bölcseleti/teológiai eszmék megszorításaihoz. Ami különbség van, az vagy felületes,
vagy látszólagos: a testhelyzet, az imarend, a külsőségek. A yogi luggom-ülésbe
helyezkedik, felegyenesedő testének talpazata a "lábkosár"; az Athosz-hegyi
hészükaszta a sarokba térdel, a bagdadi szufi legunnyad és tenyerét előreterjegetve
földreveti magát, az arab szufi a sátrában megül - és így tovább az erotikát,
jelképrendszerétől idegi reflexívéig mindahányan igénybe veszik - ki nyíltan,
ki burkoltan - ki áttételesen, ki közvetlenül. A két látszólagos "véglet" természetesen
Molinos és a francia kvietisták egyfelől, és a tibeti tantra szertartásos "tilalomszegő"
közösülői másfelől (hogy kommatizálással "elöljék" és "visszaparancsolják" a
létesülés ősingerét, mintegy leküzdve az alattuk vonagló asszonytest buja ritmusának
szipó hatását) az istenséggel/Jézussal, Allahhal/Mohameddel való eljegyzések,
jegybenjárások, enyelgések, menyegzők, a "társalkodások" a hozzájuk lebocsátkozó
"Tökéletes Úrral" - az Unio Mystica csupán a jó lelkiismeretet vásárolja meg,
ravaszdi privilégiuma (a pálvallásban) sohasem adja meg rá a makulátlansági
pátenst; s bizony, a zsidókeresztény eksztatikusok sohasem tudtak szabadulni
az erotika, a szerelem manichaeus-keresztény bűnbélyegétől; vagyis attól a sarkalatos
tételtől, hogy az erotika eredendően szennyes és gonosz ami a zsidókereszténység
hiedelemrendszerének/megváltástanának talpköve: az un. "áteredő bűn" szerencsétlen
gondolata más világvallásokban nyomokban sincs: és ezzel, amazoknál, elesik
az a fajunkra-nemünkre csudamód, érthetetlenül nehezedő átok, amely az "áteredő
bűn" berondító "mocskával", baljós "metafizikai" fellegével beárnyékolja a közösülést,
az ivarszerveket, az egész erotikát Tertullianus szemében az asszonyi állat
"szennycsatornára épített székesegyház"; s így azután a zsidókereszténység szertartásaiban/misszáléiban
elképzelhetetlen, hogy az "Ékszer a Lótuszban" tiszteletnevével illessék az
anyaméhet, ill. a női nemi szervet - pedig nincs hiedelemrendszer még egy, amely
jámbor kíváncsiságával annyit körözne a szűzhártya körül s fojtottan annyira
vaginocentrikus volna, mint a zsidókereszténység.
X. Kétségek és bizonyosságok között
- a senkiföldjén
A billiárdgolyó-simára borotvált csontkoponyát négy ponton felfúrják, az acélszálfűrész
a bekarcolt vonalháló mentén a csonthéjon három felől végigszalad; a negyedik
oldalon - a rajtamaradó bőr "pántja" mentén - a csontlapoc rombuszát elcsapják.
Feltetszik előttünk a finoman remegő enkephalon, kezdődhet a műtét nemsokára
a sebész szikéje belehatol, kereső ezüst elektródja benne mélyen jár. Ilyenkor
kezd csak igazán figyelni felnyitott agyú embertársának minden szavára, hogy
mit érez/mit "tapasztal" - jeges hideget-e vagy tűrhetetlen meleget; fél, zsibbad,
repül, zuhan, szédül, szúróláng-fényt lát, szünhetetlen robajlást hall, vízben
gázol, tüzelő kályhára tenyerel; forog/pörög/kóvályog; nyakába zuhannak, ránehezednek,
nekifeszülnek, hajítják/penderítik; örömérzései vannak, ujjongva jelenti a sós-hideget,
az édes-meleget a nyelvén; a szája "kicserepesedik/kiszárad"; háta bizsereg,
talpa fagyos, nagylábujja begörbül ("görbítgetik" neki), és így tovább. Kell
ez a visszajelzés: a műtétet végző - reflexológiás alapon - ebből tudja, hogy
szikéivel-szondáival-elektródjaival az agyállomány mélytelepében "merre jár"
az agysebésznek álmában se jutna eszébe, hogy betegének e mondhatni szigorúan
"empirikus" jelentéseit, a jeges vizet, a tűzforró tepsit, a fényözönt, a hangrobbanást
"tényként" fogadja el és készpénznek vegye - szakasztott így vagyunk a misztikussal
is, amikor a filozófiai elmélődés műtőasztalára felfektetjük és ráterítjük a
steril műtőlepedőt, melynek lyukán csupán a feje kandikál. Gondolatkísérletünkben
mintegy "felnyitjuk" koponyáját; fokozatosan átmegyünk a dura materen, majd
a pia mater alatt behatolunk a szürkeállományba, s le, az épp-szilajul-működő,
éppen eksztázisának ingerjáték-viharát megélő és végigszenvedő, a Krishna/Krisztus/Mohamed
névcsoport valamelyikének perszeveráló fonémáit joházó, majd glosszoláliára
váltó, jubilusokat ululázó szenzórium mélyrétegeibe Jacob Böhme "második illuminációja"
alkalmával hét napon át, mámorittas intellektusával a gyönyörtől remegve, az
"istenfénylés gubójában" élt - egy oly irizáló burokban, amelynek auráját csak
ő érezhette, nem láthatta más. Csakhogy nekünk nem az a dolgunk, hogy a megjelentett
gyönyörremegést, kínhalál-érzést, tűzözön-lángadozást, fényözön-leáradást, istenlátást/istenszerelmet/istenközelt
és az önkívületes elragadtatás másegyéb érzeti kísérőjelenségeit "tényként"
fogadjuk el és e "kinyilatkoztatást" készpénznek vegyük. Hanem az a dolgunk,
hogy a müsztész empirikus visszajelzéseiből, jelképes jelentéseiből és "jelenéseiből"
visszakövetkeztessünk - az idegi szervezés melyik testganglionjának, a szürkeállomány
hány és milyen centrájának a működésével/excesszusával/defektusával állunk szemben;
hol/mikor/mitől "lát" a szentember csali-napot, tűztengert, pokolömlést, és
mikor mivel téveszti össze az érző szerv fiziológiás kópéságait. Másszóval,
hogy a megvallottak, a misztikus megtapasztalások alapján az emberi szenzóriumban,
elmélődésünk kereső szondáival "holmerre járunk".
Valamíg szabad a "szabad", a koránterror/bibliaterror nem utasít rendre és a
judaeo-iszlám vagy a pálvallás inkvizíciója, a gondolatkísérletben az elmélődőnek
mindent szabad. De kinek jutna eszébe, hogy szufi istenlátók koponyáját trepanálja
és agyállományában elektróddal turkáljon, kinek, hogy keresztény önkívületes
szent nőket gyógyszereljen?
A szanatóriumokban százezrével őriznek szkizofréniás betegeket; bajuk időleges:
hol előjön, hol nyoma sincs. Introverzió, autizmus; magatartás-bizarrériák;
inkoherens beszéd; téveszmék/doxazmák/akoazmák, ösztönelféktelenedés minden
előjön, aztán mintha elvágták volna; de persze, mindez nem szent legendák festett
ege alatt és emelkedett díszletei között, nem a szufi tariqa nádkunyhó-sora,
a koinobita szerzetesközösség sivatagi sárviskói, veremlakók, oszlop tetején
gubbasztók bibliásan bedíszletezett színpadán, Mohamed pirosbetűs születése-napján,
mely halála napjával egybeesik; hanem szürke hétköznapok egyformaságán, linóleumpadlós
kórházi folyosókról nyíló csupa-ablak kórtermekben, melyek meleg fényének hőremegése
olykor olyan, mintha sivatagi hőség kusza délibábján keresztül látnánk a vibráló
világot az ápolták járnak-kelnek, diskurálnak-köszöngetnek. Uniformizált egyen-emberek
s nemcsak hogy szabályos-normálisak, de annyira nincs velük semmi baj, hogy
szinte megmintázhatnánk róluk a "normalitás kánonját". Ám ha járáskelés közben
váratlanul megtorpannak és a mennyezetre függesztett, semmibe-néző szemmel felfigyelnek
s fülüket hegyezik - nem tudni, mi következik "hangokat" hallanak: elölről,
hátulról, oldalról; közelről/messziről - de mindig kívülről. A hangoknak hol
vulgáris-vallásos konnotációi vannak (az uralkodó hiedelemvilág mumusai/krampuszai,
jótündérei/jóangyalai), hol a beteg sorsának alkatrészei (fenyegető emlék démonok,
áldó-balzsamos nemtők; ingerülten civakodó árnyak a múltakból: holt házastársak,
testetlen fonémák, kverulatóriás szellem-fantomok, és így tovább) a gyógyszerelésre
a "hangok" a legtöbb esetben elmaradoznak; de van úgy, hogy a gyógyszerelés
elől a beteg ingerülten elzárkózik - rendesen olyan indokolással, amely téveszme-rendszeréből
következik (pl. a fantom-hangok "eltiltják" tőle). A "hangok", neki, a betegnek
- kívülről jelentkeznek; ám a kezelőorvos jól tudja, hogy az akoazmák és azok
lokalizálása nemkülönben (elölről/hátulról, közel/messze/oldalról, de mindig
kívülről) a reflexíven történik.
No de lassan a testtel: adjunk helyt a hívő sztereotip ellenvetésének, mely
nagyon is helyénvaló. Honnan tudhatja az orvos "ilyen jól": mitől olyan biztos
a dolgában? Ez ellenvetésre kielégítő, "ledorongoló" válasz nincs; mindazáltal,
tentatíve, két árgumentumot felhozhatnánk az orvos igaza mellett.
Az egyik: az orvos nincs és nem is lehet az ókorból megörökölt nyelvemlék-filozofémák,
mégkevésbé az ókori hiedelemvilág továbbsodort hordalékának a bűvöletében -
a "vasmarkában". Ha e mitologizmák varázshatalmában volna, akkor nem idegorvos
lenne a 21. század küszöbén, hanem ulema-besúgó vagy a koránterror hanbalita
csendőre a 11-12. század táján.
A másik érv: az álom-probléma tétova megoldása - úgy, ahogyan elsöprő bizonyossággal,
napról-napra megoldja számunkra az élet gyakorlata. Ha Szókratész nem tudta
eldönteni, hogy az álom és az ébrenlét közül melyik az "igazi" valóság, mi mégkevésbé
tudjuk. De csak ébredjünk fel az álomból, lármázzon fel az ébresztőóra vagy
köszönjön ránk valaki jóreggelt-kívánó - és (anélkül, hogy bonyolult aritmetikai
levezetéssel igazolná vagy komputerünk képernyőjére meredve várnánk, hogy adja
ki: elménkben mintegy eldöntve készen találjuk) - máris elfogadjuk és gyakorlatunkká
tesszük, hogy az ébrenlét az "igaz" való; mialatt az álom lepedéke letakarodik
idegrendszerünkről s hamarabb, semmint kimondom, az álomtörténet "elgurul".
Így hát, mondhatni a szó szoros értelmében a gyakorlatból tudja az orvos, amit
tud: hogy betegéhez a "hang", ami kívülről szólongatja, azt a testbelsőben keletkezett
érzetről mondja, abból és onnan lokalizálja ezt a kívülrőlt. A megszólítás,
és a "megszólított" esküvel erősített bizonyossága, hogy hozzá valaki, "valahonnan
kívülről" szól - mindez a testinterieur eseménye és a szenzórium ingertükrén
megy végbe ha az elébetérdeplő misztikust a feszület "megszólítja", a szenttéavatás
szertartásakor ritka esetben akad bíboros-postulator, aki e megszólítás hiteles
voltában kételkednék. Ám a mi dolgunk nem a vatikáni postulator, hanem a világi
Advocatus Diaboli dolga - azé, akinek hosszúasztalán ott bozsog-bugyborog a
sextusempiricusi kételkedés királyvize és ott sorakozik a neurobiológiai laboratórium
teljes eszköztára.
XI. "Isten eszméje a sátán turpissága"
Annyira-amennyire - felfűztük gondolatmenetünk fonalára, hogy a világvallások
istenkörnyékező misztikusai, levitáló szentjei miben különböznek. Végezetül
eljutottunk oda és felfedtük, mi az a drámai momentum, ami bennük árulkodóan
közös valamennyien a Fénytartomány foglyai ám a Fénytartomány foglyának lenni
oly emberi-nagyon-is-emberi praedicamentum, amelyből nem szabadulhatunk s amely
alól még a neurobiológia látásmódja sem kivétel; illő, hogy erre majd még kitérjünk.
A különbségek a theurgiában eltörpülnek a szentek szervült fényrajongásának
tök-egyformasága mellett: a fénybogarak mit sem különböznek a rajzás szikrafellegében
szó se róla, a pálvallás szentjeinél is jelentkezik - hol gátlásos-gyötredelmes
formában, hol gejzírként felszökő sugárban - az erotománia; és Szent Brigitta,
Folignói Boldog Angéla, Blanbekinn Boldog Ágnes, Ognies-i Boldog Mária, Magdeburgi
Mechtild és ahány csak volt: "Jézus Jegyesei" elélveztek, mint a Cornaro-kápolnában,
Bernini-faragta szobrán, Nagy Szent Teréz, amint az Isteni Szeretet nyila szívét
a márványban átalveri (lám, a kegyes boncnok, elhantolása előtt a szent nő szívizmán
meglelte nyomát, ahol a nyíl átaljárta s rajta lyuk maradt: akkoriban az ispotályok
még nem ismerhették ezt az egyszerű korrektív szívműtétet)
de India arkhátjai, Tibet luggom-ülésbe merevedő yogijai, Perzsia, Szíria, Arábia
és a Maghreb "szerelemrészegült" szufi szentjei ezeket a gátlásokat nem ismerik,
erotomániájuk elonthatja ondóját az "áteredő bűn" átkának zsilipei nélkül, ha
az istenfénylés elárasztja egész valójukat és minden porcikájuk szerelemtűzben
ég meglehet, az iszlámban sohasem alakult ki ez a nagy, egységes, ez a királykoronázó
hatalommal, hadsereggel/bankhálózattal körülbástyázott, ez a centralizált, parancsuralmi,
Monstruózus és Egyetemes Egyanyaszentegyház, amelynek szigorával és eretnekszagláló
gyanakvásával a zsidókeresztény misztikusnak szembe kellett néznie. De volt
helyette más: egy még sokkalta kérlelhetetlenebb, kiállhatatlanabb, sivataglakó
ortodoxia, amely Allah igéjének betű szerinti értelmezését, ill. firtathatatlanságát
elvben megkövetelte a vahabita Szaud-Arábiában még dúl a koránterror, és ez
a hanbalita szellem szerte az iszlám világban elevenen él. A 11. században a
hitvédő hanbalita nem csak azt tilthatta meg, hogy az igazhívő - a Koránt képletesen
értelmező mutazilitával szóbaálljon: tilalmazta azt is, hogy bárki a baráti
eszmecsere láncán, "hetedíziglen" aki a mutazilita "tekintetével beszennyezte
magát" - hogy azzal szóba álljon. De senki hanbalita nem vonta kétségbe a Korán
szúráját a Jannáról (47:16), mely a Paradicsom csodáit írja le; a Mennyek Pálmaoázisát,
szemérmesen ingerkedő, örökszűz hurijaival (56:10-25), akik minden üdvözültnek
rendelkezésére állnak s ahol egy-egy ölelés 60 ezer, az ejakuláció/orgazmus
15 ezer évig tart. A koránterror nem nézte rossz szemmel az érzékiséget, ha
helyénvaló, és az igazhívő dalia illőképp körülmetélt ivarszervéhez semmiféle
"eredendő bűn" nem tapadt- nem úgy, mint a "gyauroknál", a körülmetéletlenek
napnyugati országaiban.
Ám a kételkedés az iszlám fogalomtárából hiányzik - de hogyan?
Amennyire igaz, hogy a koránterror légkörében a kételkedés mint filozófia kategória
(és mint a spekuláció megindítója/gyarapítója) szinte elképzelhetetlen, olyan
igaz az is, hogy az iszlám a kételkedésre nem szorul rá, hiszen annak filozófiai
kategóriája, mint minden, "benne van Allahban": s nemcsak hogy mindenféle kétely,
de a Benne való kételkedés is, ott úszik-csillog-villog, hol alámerül, hol fel-felcsobban
az istenségben. "... És a szabad akarat? A választás szabadsága a Jó és a Gonosz
között...?!" - fortyanhat fel méltatlankodva az, aki a nyugati skolasztika bölcseleti
emlőin nevelkedett
- nos, történtek mutazilita kísérletek, hogy a szabad akaratnak az iszlám sine
qua non determinizmusában helyet szorítsanak; és az un. qadariták sokáig kötötték
a szabad akarat ebét a Korán-karóhoz. Meg is vetették érte és félig meddig mint
eretnekeket tartották számon őket. A "részleges szükségszerűség" fogalmának
megalkotásával való szerencsétlenkedés, a qadariták fennkölt köntörfalazása
és hittudálékos szólamai a hanbalita koránterror légkörében gyermekcsácsogásnak
hatnak.
*
Az újkorban is megcsendül a gondolat és a posztmodern feledékenységnek
tán az újdonság erejével hat, ahol Jean Anouilh, a l'alouette-ben azt mondja:
az istenben az a borzasztó, hogy az ember sohasem tudhatja, nem a sátán ördögi
tréfája-e csupán - mármint az újdonság erejével annak, aki hajlamos rá, hogy
Descartes szorongásos panaszát kipottyantsa emlékezetéből. Jól tudjuk, benne
is sugdosódott a kétely ördöge s dolgozott az a sátáni gyanú, hogy látásirányát,
intellektuális becsületességének egyenességét, eszmevilágának egész repertoárját
ki tudja, tán holmi démoni intelligencia "ráigézi" elméjére, gondolatait rendszerré
hamisítja, és egész bölcselete ennek a metafizikai méretű, gigászi-fölényes
Hamisságnak a hálójában vergődik. Hogy igazában a Sátán az, aki által, benne,
mindenek gondolódnak: isten, teremtés, Jézus, evangélium vajon sejtette-e, e
sandapofájú gondolat puszta gyanújával milyen közel jár ahhoz a levezekelhetetlen
"halálos" bűnhöz, amikor is a lelkes teremtmény Jézus megváltásművét a Sátánnak
tulajdonítja - miáltal szentlélekgyalázást követ el...?
vajon volt-e fogalma róla, hogy a vele "incselkedő" sátáni intelligencia az
iszlám tanításához képest már eleve mennyire elkésett - hogy démonának hiteles,
pozitív posztulálását elejtve, mennyire melléfogott...?! mert ami nála csak
játékos gyanú, az az iszlámban hitágazat; és az ashariták tanítása szerint a
kétely ördögének eszméjét is csupán Allah "igézhette elméjére", az Ő rendelése,
hogy ez a gyanú egyáltalán felötlött benne; lévén, hogy "minden gondolat Allahban
van és nincs más eszme, Rajta kívül". Így hát Descartes híres "démonának" az
ötlete az iszlámban eleve elesnék; és bízvást mondhatjuk, hogy - ha és amennyiben
az istenelméletnek per se, mint annyi más abszolút előfeltevésnek - esélye lenne
arra, hogy "igaz" legyen, akkor ama Legfelsőbb Létező Személyes Istenség sokkal
inkább hasonlítana az iszlám metafizika Förtelmes és Gyalázatos Korlátlan Kényurára,
mint a zsidókereszténység istenére, akinek nincs módjában, hogy gonosz legyen,
s öt-rossz, ha (mint a német misztikusok bolygatni merészelték), rábizonyulna,
hogy titokban "gonosz".
XII. C'est matiere de bréviaire
Hallom, azokban a körökben, amelyek hivatalból, hiú reményekkel házalnak, felhördülést
váltott ki az a "félremondott", ad spectatores megjegyzésem, hogy az emberiségben
évezredeken át a hiú remények tartották a lelket. A felhördülés csak megerősítette
azok hitét, akik eszementen bíznak a hiú remények nosztrumában, de nem változtatott
a megállapítás tömörségén és a posztulátum rémhírterjesztő jellegén. Különös
módon a tétel amilyen sokkoló hatású, csupán azokat hökkenti meg, akik e meghökkenéssel
egyidejűleg - igaz-voltára ismernek.
S hogy az Ádámivadékban időtlen idők óta a hiú remények tartották a lelket,
ez immár sokunknak - Rabelais-vel szólva - matière de bréviaire. Magától értetődőleg
senkit úgy nem gyűlöl a hordaember, mint a Szörnyeteget, aki e nosztrumot tőle
elragadni próbálja; aki reménykedésének hívságos voltáról példálódzik, arról
kockázatos tréfákat enged meg magának vagy éppenséggel kimutatja a Nagy Panácea
- a légbőlkapott remények alaptalan és értéktelen voltát s ez megindít egy gondolatsort,
melynek eredménye a teozófiák elmekonstrukcióinak lehetetlenülése; a tőlük való
elkedvetlenedés. A köznyelv a kiváltó okot kiábrándulásnak nevezi - a szaknyelv
a következményt demitologizálásnak; joggal és méltán.
A demitologizálás is a kétely csapadéka. Egyik oldalon áll a kezdeti kétely,
a másik oldalon az "alapos gyanú"; a beigazolódott, jól megalapozott kétely
konzekvenciáinak a levonása. A demitologizálás. S ez már a gondolkozó robotja:
kétkézi munka az átlagember a demitologizálásban negatívumnak érzi a latin fosztóképzőt.
Vajon miért nem érzi ugyanezt, ha dezinficiálást emlegetnek? A demitologizálás/demisztifikálás
nemcsak hogy nem az a negatívnak elhírhedt jelenség, amelynek a hitvédő mézmáz-romantika
feltüntetni szeretné; hanem továbblépés. Keresztüllépése valaminek, ami elszarusodott,
ami halott. Erről írja Christopher Dawson jeles vallástörténész: For there is
nothing so repulsive as dead religion; it is the deadest thin there is. As the
Gospel says, it is not evengood enough for the dunghill. (enquiries, "Religion
and Life". Sheed and Ward. London 1934; (Nincs undorítóbb, mint a vallások hullája;
annál döglöttebb semmi sincs. Ahogyan az Evangélium mondja róla: "nem érdemli
a trágyadombot") a továbblépés, a keresztüllépés nem a haladásillúzió "előrelépése",
hanem a telenkefalizáció/kortikalizáció eszméletteremtő/eszméletfokozó elmozdulása.
Oly pozitívum, amely korszaknyitás ütemelőzője - jóllehet a korszak maga még
messze van. Ám egyszer az a "hajnalkor" is ránk hasad; és onnantova inkább képesek
leszünk felnőtt módra elviselni magunkramaradottságunkat a létegészben; és nekem
ez is - matière de bréviaire.
Ha szufi misztikusok volnánk és eksztatikus "önkioltásunkban" elérnénk a fana
állapotát, e Tudással eltelve, mi is felkiálthatnánk a Koránnal - "a teremtésben
minden semmivé válik, csupán Allah Orcája marad Fenségének tékoz sugárzásában"
(.55: 26-7). De jómagam szufi nem lévén, az én akusztikámban az egész mondatból
csak az utolsó szóra billen a fülem. Arra, hogy "sugárzás". Jézus, Mohamed,
Amitábha, Avalokiteshvárá, Maitreya és ahány fényokádó kis és nagyangyal a mindenségben
csak van: már megint. "Ha istent mondok, a Fényt mondom, ha Fényt mondok, az
istent mondom" - korgatja gépi idétlenséggel az imamalom. S mindez Ar-Rhazit
juttatja eszembe,[23] ezt
a számos bölcseleti vonatkozásban ma is oly időszerű, termékeny elmét, a nagy
perzsa orvos-filozófust, aki azt tartotta - nem lehet filozófus az, aki az aranycsináláshoz
valamelyest nem ért. Racionalista gyarlóságomban nem tudok elszakadni a magam
rögeszméjétől és - mutatis mutandis - úgy tartom én is, hogy igazában nem lehet
filozófus az, aki munkaszerszámához, az elméhez nem ért, annak anatómiai felépítéséről,
kémizmusáról/működéstanáról nem is harangoztak neki, nem érdekli, ismeretétől
felfuvalkodott megvetéssel fordul el akik a múltak nyelvemlék-filozofémáinak
ismeretében (és idolátriájával) közelednek a misztikusok problémájához, bizonyára
más eredményre jutnak. Az én fantáziámat ennél szűkebbre szabták; nálam a gyaluforgács
is máshogyan kunkorodik, műhelyem kicsiny, de nyitva áll és ha a szükség meg
a pata úgy hozza magával, kentaurokat is örömest patkolok az én meglátásom szerint
a misztikusok: primitív empiristák profi-gyanútlanok Mindnyájunk Atyja, Nagy
Szent lamblikhosz urunk "hiszékenységi imperatívuszának" a megöröklői mindent
"első kézből" tudnak: érzékeiktől; mindent elhisznek érzékeiknek. Levitálásuknál
is nagyobb csoda volna, ha az ellenpróba - az ellenőrző kísérlet eszméje felmerülne
bennük a koraközépkorban, ahová Allah szeszélye kivetette őket, a modern időkben
pedig a velük rokonszenvezők, a mutatvány előre-hálás közönsége: a hívők szörnyen
megvetik a "tudományos empirizmust" és annak eszköztárát és tamáskodó szellemiségét
a mutatványos thaumaturgoszoknak, Al-Halladzsnak, Al-Bisztáminak, Hadrat Abd-El
Qadirnak, Shadhillinak, Suhrawardinak, Shattarinak, Naqshabandinak, Ni'matallahinak,
a hetvenegynéhány szufi rend egyetlen csodamívelő szerzetalapítójának sem kellenek
"készülékek", talán hírét sem hallották, mimanó legyen az, sőt, meg se fordult
a fejükben, hogy mindenféle mérőszerkentyű lehetséges. Így azután teljes egészében
ki vannak szolgáltatva egyetlen kísérleti eszközüknek, a neuronémának: idegi
szervezésük, belső elválasztású mirigyeik "készülékének", melynek mibenlétéről,
működéstanáról és se-szeri-se-száma csapdáiról/buktatóiról halvány fogalmuk
sincs. Ezért hogyan is klasszifikálhatnánk őket másként, mint amik: önbecsapásra
prekondicionált primitív empiristák - önbeugratók.
Mégis, szeretném tartani magam Karneadész és Sextus Empiricus tanácsaihoz; s
mi sem oly megszívlelendő, mint az iszosztheneia ton logon, a kijelentések egyenértékűségének
törvénye. Nem értékesebb, ha én mondom, csak azért, mert én mondom - ugyanazt,
amit az ellenfél mond, ha egyszer ugyanazt mondja. Keresem állításaink között
az árnyalatnyi különbséget az értelmezésben, de nem találom. S ez becsületükre
válik. Nemhiába vélte Nietzsche: ellenfeleinek (rangjával) becsüli az ember
magát. Mi sem érintheti kínosabban a gondolkozót, mint ha kupántrafálják annak
a balkezes bóknak a fütykösével, hogy "igaza van, de éppen ellenkező okból";
olyan ez, mintha azt dicsérnék benne, hogy "jól" hazudik - rájár az esze, rááll
a szája - hogy ezt megelőzzem, hadd tegyek hozzá sietve egyet-mást.
Ahány vallás, annyi érzésvilág; és e (számos paralelizmusaik ellenére egymást
kizáró) hiedelemvilágok mindegyikéből, innen is, onnan is, protestáló hangok
hallatszanak - némi joggal. Előzzük meg ellenvetéseiket azzal, hogy igazuk van,
ez a minireferátum - amely példákkal, valamint a Fénytartományra alapított filozofémák/teozofémák/miszterozofémák
felsorakoztatásával illusztrálta az optikus reflexív túltengését gondolkozásunkban
- csupán még jobban kidomborítja eszméink protagoreicitását, a kifejezhetőség
és a gondolhatóság véghatárait; de nem dönti el és nem érinti az istenelmélet
episztemológiai esélyeit csak természetes, hogy a hívő is, mitologizmáinak ábrázolása,
hiedelemvilágának érzékeltetése/közlése-elmondása közben a protagoreicitásnak
elméjében éppúgy alá van vetve, mint a misztikusok esettörténeteit tanulmányozó
neurológus vagy a neurobiológiai leleteken tűnődő filozófus ha az örök-agnosztikus
történelmi Kínának az "istenségre" nincs se szava, sem ideogrammja; ha a nagymúltú
dzsainizmusnak "teremtésre/teremtőre" nincs se szava, sem arról képzete - ez
túlságosan távoli egzotikum ahhoz, hogy a közel-keleti vallástriász hívői fennakadjanak
rajta vagy egyáltalán, hogy képzelőközelbe hozva, ráfókuszoljanak. Ám aki az
istenelmélet/teremtéselmélet/lélekelmélet episztemológiai esélyeit - "igaz" vagy
"tarthatatlan" voltát - el akarja dönteni, az, hívő létére, lehetetlen helyzetbe
kerül: éppen a "hit" cipőit kéne levetnie ahhoz, hogy anyaszült-mezítláb beléphessen
a filozófia csillagkupolás dzsámijába, ahol dominó-formán sorra borulnak a tórák/koránok/bibliák
billiói, nincs se tóraterror, se koránterror, se bibliaterror, se fogódzó, sem
a kikorbácsoltak ütemes jajveszékelése, sem a korbács ütemes csattanása - semmi;
csak a magáramaradottság ultrahang-csengése az akusztikus kortexen és a halandóság
elektronikus ugróórája; hol az elmének bármely irányban elindulnia, bárminek
az elmében gondolódnia, kifogóhálóján akár a Melville-i mestergondolat megdühödött
bálnáját kifognia: mindent szabad.
*
Kipányvázva születünk. Kipányvázva a nyelv, a földrajzi hely,
a korszak - és a kor hiedelemvilága közt
- íme a négy mélyrevert cövek, melyek mindegyike elmozdíthatatlan kipányvázott
eszmerendszereinkben észre sem vesszük, hogy amit azokban a legnagyszerűbbnek,
a legtartósabbnak/legtartalmasabbnak hiszünk: gondolkozásunk koronáriuma, létértelmezésünk
szíve-közepe mellett - éppen amellett halad el unott udvariassággal egy késői
kor. Egy jövőbeli kor, amelynek szellemi égtájait és irányainak azok szerint
való új betájolását elképzelni sem tudjuk
vessünk számot vele, valamennyiünk közös sorsa, hogy elavult motiváltságunk,
vezéreszméink, mestergondolataink, rendszereink - nyelvemlék-filozofémává degradálódva
elhevernek majd a bölcselettörténet szarkofágjában, jószerével érvényüket vesztve;
hogy úgy tesznek majd velünk, mint ahogy mi tettük Al-Arabival, Al-Asharival,
Al-Baqillanival. Úgy lesz majd velünk is előemelik tangenciális ötleteinket,
mellékesen megkockáztatott teorémáinkat; és a forgácsok és törmelékek közül
előemelve - "semmiségeinket" többre tartják majd, mint azt, ami nekünk magunknak
szemlélődésünk kincses summája volt.
Gondolatmenetünknek méltó melankolikus záróakkordja volna, ha
pillantást vetnénk arra is, hogy mi következményekkel járt eddig és járhat még
a jövőben az optikus reflexív túltengése gondolkozásunknak misztikus arkhátok,
szentek/szufik szellemi precipitátuma még itt él/vegetál nyelvemlékeinkben;
de angyalaik-ördögeik, gnosztikus istenseregletük, megrekedt panteizmusuk világa
hovatovább múlóban már és lassan elviharzik s nem is mintha e látleletnek -
a nervus opticus elúrhodásának szellemi építményeinken-újabb bizonyításra/megerősítésre
lett volna szüksége; de épp ezzel - s épp ilyennel szolgál a legújabb kor. S
ez: a kis és nagy képernyő fényrobbanása. Tengeren-innen és túl, százmillió
számra, a felnőtt a tévé szélütöttje, a gyermek magatehetetlen kiszolgáltatottja.
Rabja, részegültje. Ha komputer-játékaira is rákap, akkor a betegültje: kábszeres-drogos,
aki a méreg vágyőrületétől szabadulni nem tud a jelenségről in toto már-már
elmondhatni - ahogyan a szemléletes angol szólásmondás tartja - hogy the tail
is wagging the dog; nem a kutya csóválja a farkát: a farok csóválja a kutyát
- a látvány bekampózza az optikus reflexívbe szigonyát és húzza-vonszolja áldozatát,
amerre neki tetszik; ráveszi/rákondicionálja, amire akarja: jóra-rosszra. Hipnotikus
a hatása, kikényszeríti áldozatából és leutánoztatja vele a látottakat s amennyivel
nagyobb részt juttatott anatómiánkban az optikus reflexívnek a természet, fiziológiásan,
könnyűszerrel lekonkurálja és kisemmizi vetélytárs érzékléseinket a szellem
építkezéseiben: a vizualitás varázserejével szemben minden más gyengének bizonyul
valaha a képzőművészetek alatt atombombaként robbant a fényképezés feltalálása;
a mérnöki tudományok alatt ahol amaz elhagyta - most folytatja sorozatrobbanásait
a komputergrafika; de kinek van igazándi kristálygömbje, hogy a jövőbe lásson?
Meglehet, hogy amit elvesztünk a vámon, megtérül a réven; a festészet, az építészet
oda - de a video - remeklésekben mintha új, nevenincs művészet körvonalai kezdenének
kibontakozni ha egyszer megszületett, nem lehet meg-nem-történtté tenni: minden
emberlelemény ilyen, ha jó, ha rossz; ugyanakkor tőlünk függ, hogy mire fordítjuk,
hogyan adagoljuk.
A képernyőrobbanás traumája megrázta világunkat: hullik a férgese. Meglehet,
hogy idegi szervezésünknek még nem volt elég ideje az átállásra - még nem tudott
kellőképp alkalmazkodni képernyős ingerkörnyezetünk excesszusaihoz. Bizonnyal
ki fogja építeni önműködő, szűrő- és gátlásmechanizmusait, és azokon át simán
és közömbösen filtrálja majd a rázuhogó vizuális információtömeget mihelyt megemésztjük
- kiheverjük ezt is, mint eddig mindent; és ha egyszer úrrá lesz az új kihíváson
és fölébekerekedik, akkor idegrendszerünk ingerháztartásában helyreáll az egyensúly;
optikus reflexívünk megint csak annyira fog "túltengőnek" mutatkozni a fogalomalkotásban,
amennyire orvosélettani adottságaiból következik - de addig: sínylődnünk kell;
lakolnunk a képernyő parancsuralmát.
*
Én is egyike voltam azoknak, akik fiatalságukat a politika fél-
és áltudományaira vesztegetik. De - késő bánat, ebgondolat. Ma már, elaggófélben,
igencsak elkéstem azzal, ami egyetemi éveim feladata lett volna - hogy megtanuljak
arabul, szírül, perzsául. Nyargalófordításaim franciából-angolból alkalmasint
tele vannak bizonytalansággal, értelmezésbeli tévedéssel; megköszönöm, ha a
szakfilológusok fejemreolvassák ferdítéseimet és helyreigazítanak; jóllehet
- traduttori-traditori alapon - kötve hiszem, hogy mindez változtat a lényegen.
Ha valamivel kérkedni szoktam, úgy az - eredetietlenségem. Az vagyok, de elég
becsületes is ahhoz, hogy eredetietlenségem kihangsúlyozzam: mindnyájunkat megelőzött
(s Heideggert nemkülönben) Szent Ágoston abban, hogy elsőül figyelmeztetett
az optikus reflexív túltengésére elmélődéseinkben s ennek félrevezető kihatására
bölcseleti építkezéseinkben. A kor nyelvén ugyan, de jól tudta, mit mond, amikor
a szent óva intett bennünket, gondolkozókat a concupiscenta oculorum bűnétől:
túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy "lássuk" a lényeget, ahelyett, hogy
látásunkat-hallásunkat-érzéklésünket kikapcsolva - egyetemes megtapasztalására
törekedjünk az Ordo Idearum világában annak, amit lényegnek hitten-hiszünk avagy
tétován vélelmezünk visszaeső bűnösök vagyunk és leszünk is, valamíg e Sac de
Cuire-be bevarrva, e hús-vér szenzóriumba behüvelyezve élünk, végigcikázzuk
tiszavirág-életünk táncát, hogy a vizek fölött és az óperenciákon túl, elménk
végső gyepűin végigaraszoljuk szenzorainkkal a protagoreicitás ránkzáruló ciklopfalait.
*
Ha valaki úgy érezné, hogy nem kisértekezés-forma mini-referátumot
olvasott, hanem inkább egy készülő könyv szinopszisába kapott betekintést, a
válaszom e jóindulatú gyanúra az, hogy lelke rajta
bárcsak akadna fiatal elme, akinek képzelőerejéből és életidejéből többre futná
és felmérné az iszlám filozófia bámulatos elővillanásait a kései nyugati gondolkozás
tangenciális mestergondolatairól - a khaoszmoszról, az apróosztólépték futó
törvényszerzéséről a törvénynélküliségben, a számok érvényvesztéséről atomalatti
léptéken, etc. etc. - a magam életidejéből már amúgy se futná. Ha meg arra gondolok,
hogy a magyar (szkipetár) irodalmi közérdeklődés antennái egészen más hullámsávra
vannak behangolva és a filozófiának felvevőpiaca nincs, akkor inkább az öntemetkezés
szertartásreflexe indul fel bennem s nem a megírásé. Ilyenkor azon tűnődöm,
magyar filozófusnak nem megváltás-e az agyhalál: amaz üdvöz pillanata az elmének,
amikor az endofázia fennakad, akár a szemgolyó; a fonémák idegi jelei a szinapszisoknál
széjjelrebbennek, a monológ énje eltűnik és nem tér vissza többé.
HONGRIOSCULE, 1994. március 31.
Jegyzetek
[1] Muhyi-l-Din Ibn Al-Arabi (1165-1240). Az andalúziai Murciában született (egyik ragadványneve El Andalus, minthogy a tartomány félezer esztendőre nem a keresztény Európa, hanem a mozlim Maghreb része volt). Apja ismerte Averroeszt, aki elámult a fiúcska hitbuzgalmán. Súlyos betegen részesült a szufizmus "kinyilatkoztatásában". Harminc éves korában búcsút mondott Európának és a Közel-keletre ment. Eleget tett a hadzs hitbéli kötelességének, de zarándoklatával két évre Mekkában ragadt; végül az Eufrátesz melletti Malatijában telepedett le, iskolát alapított és mint a Sejk-Al-Akbar, a Nagy Mester, itt fogadta tanítványait. Ahogyan Jacob Böhmének ébren járó álom formájában elébetoppant "Hajadonja", imabölcseletének (neoplatonikus) Sophiája - szakasztott úgy történt Al-Arabival is. 1201-ben, a Kaaba hétszeri körüljárása alkalmával, látomásban látta "égi fényben megragyogni" Nizamot, s Szépségest, és a fiatal hajadonban felismerni vélte Sophiát, az Isteni Bölcsességet - miből is láthatjuk, hogy addigra befalta a gnosztikusokat (pogányokat-félkeresztényeket-keresztényeket) és a gnózisból vette teozófiájának építőköveit. Nizam, a Szépséges látomása a bölcsnek életre szóló megihletője lett s mondhatni az volt, ami Beatrice Portinari - Danténak. [VISSZA]
[2] A zsidókeresztény istenség "jósága" - mint isteni Leglényegéhez
vezető kiindulás és mint a Teremtő fő-fő attribútuma - a legalaptalanabb abszolút
előfeltevés, amely alaptalanságával párját ritkítja a teozófia történetében.
Nem is csoda, hogy a szufizmus teozófiájában az istenség e "lealacsonyító" minősítésének
nyoma sincs: egyfelől csorbítaná tetszésjogát, másfelől hiányoznék belőle a
gonosz elem, márpedig enélkül nem volna sem Teljesség, sem Tökéletesség. A mi
(nyugati) teozófiánkban - a kevesek közt - tán a protestáns Jacob Böhme (1575-1624)
a ritka kivétel, aki a szufi felfogáshoz közelít; s melynek híjával az istenség
hogy nem lehet: egész életében a Gonosz problémájával küszködött, a feloldás
minden reménye nélkül - mert tiszta sor, hogy amit a Mysterium Magnumban annak
vél, az elfogadhatatlan. Gondoljunk arra, mit mondott Gide, a zsidókereszténységről
(Naplójában:) le catholicisme est inadmissible, le protestantisme est intolérable.
Vajon mit mondott volna az iszlámról...?!
(NB. Csupán a teljesség kedvéért és nem kis tétovázás után, Luthert is megemlíthetnénk,
mint aki közelített, de nem csatlakozott a Suso-Weigel-Böhme szellemcsapathoz.
A skolasztikusok közül ő, Luther, inkább a nominalistákat ismerte, D'Ailly-t,
Occamot és főleg Gabriel Bielből merített. Luther soha nem vonta kétségbe az
isteni akarat abszolút önkényességének tetszésjogát úgy, amint azt Occam és
követői hirdették. Hogyan férhet össze ez a tan az üdvösséggel vagy akár az
istenség erkölcsi "makulátlanságával" - ez a kérdés fel se merült benne. Valószínűleg
úgy tartotta - Gabriel Biel nyomán - hogy amit isten jónak/igaznak/helyesnek/üdvösnek
nevez, az az ő jóváhagyása révén azzá válik; nem mondhatjuk, hogy bármi, amit
isten tesz/mond/parancsol, gonosz, ármányos, megtévesztő vagy hamis, mert ezzel
csak rákényszerítenénk a lét emberre-szabott korlátait). [VISSZA]
[3] Hogy a hit despotikus determinizmusával kapcsolatban elősettenkedtek
a kétségek - arra mutat az iszlám legendakörének egy közismert példázata "a
három fivérről". A fivérek közül egy jó, egy gonosz és egy, aki még gyermekkorban
elhalt. Az első a Jannában van (a Paradicsomban); a második a pokolban; a harmadik
valahol, ami kevesebb a Paradicsomnál, de több a pokolnál: itt nincs se jutalmazás,
se büntetés. A hit parancsolatai és tilalmai a gyermekre nem vonatkozván, a
harmadik fivér igencsak pórul jár és keservesen felpanaszolja, hogy zsenge korban
kellett elpusztulnia - így sorsa nem adott alkalmat, hogy Allah akaratának magát
alávetve, kiérdemelhesse a Paradicsomot. Panaszára a letorkoló válasz: Allah
előretudásában megmutatkozott, hogy ha felnő, elvetemült országháborító haramia
lesz és ezért kellett züllésének idejekorán elejét venni. Ezt hallván, bátyja,
aki a pokolban égdegél, felkiált az égbe: miért, hogy ő nem halhatott meg gyerekfővel,
idejekorán, ha ezzel elejét vehették volna elzüllésének és gonoszmívelő életének?!
Panaszkiáltására azonban az Ég - néma marad. Nincs válasz.
A "három fivér" paradoxonát felhasználva a mutaziliták ("vitatkozók") megpróbálták
fellazítani a determinizmus dogmáit a szabad akarat - mintegy korai nyitással
Leibniz Theodiceájának világa felé: Allah - előretudásában - csak azt teheti,
ami a teremtménynek "legkivált javára válik" (al-ashlah). Próbálkozásaikkal
kudarcot vallottak, az ultrakonzervatív hanbaliták lehengerlő erejével szemben
tehetetlennek bizonyultak. Maradt minden a régiben; Allah biszmillohu Rahmonu
Rahim - az Igazságos és a Könyörületes ugyan; de mint Mindenek Zsarnoki Kútforrása,
a maga-teremtette világgal azt teszi, amit akar, "igazságossága" és "könyörületessége"
afféle propitiatórikus hason csúszása az Elébe-hunyászkodónak, maga az elv -
kegyes óhaj csupán. [VISSZA]
[4] 65 évvel a Próféta halála után, 635-ben Damaszkusz mohamedán
kézre került és 636-ban, a Yarmuk folyó melletti ütközetben elszenvedett veresége
után Heraclius császár mi egyebet tehetett - elrendelte Szíria kiürítését. "Allah
átka a Körülmetéletlenre" oly súllyal nehezedett, hogy a Próféta Halála (Hedzsra,
622) után az Iszlám Szablyája elfoglalta Perzsiát (651), végigszántott Északafrikán
(710), behatolt az Ibér Félszigetre [711] és átkelve a Pireneusokon, Párizs
felé tartott. Ha Poitiers-nél a Martell Károly-vezette "Kutyahitűn" nem is vett
győzedelmet (csupán mert Allah ezt későbbre halasztotta), Keleten csakhamar
megnyitotta Indiát a Félhold lobogóinak - két évszázad se telt bele és a Korán-megszabta
"Egyenes Ösvényen" menetelt a szubkontinens. Más kérdés, hogy az indiai földség
túlságosan nagy falatnak bizonyult; s megterhelve a hinduizmus/dzsainizmus/
buddhizmus örökségének mázsáival - megfeküdte a hódítók igazhívő gyomrát. Az
iszlamizált Kelet mogul birodalmainak szinkretikus szellemi korpuszába befészkelte
magát valami új elem, amely a Közel-kelet szellemétől merőben idegen: a tolerancia
szelleme. A Korán "Teremtetlen Igéjét" senki sem értelmezte szó szerint, a mogul
udvarokban a képírók illuminációkat festettek, a képfaragók portrékat faragtak,
a poéták epopeiákat írtak - s mindezt úgy, ahogyan Bagdadban jó ideig elképzelhetetlen
volt.
(NB. Ami pedig Martell Károlyt, a Poitiers-i Győzőt illeti, ő ugyancsak megjárta
a "keresztény Európa" megmentésével: lelki üdve ráment. A hadjárat minden pénzt
felemésztett, a hadvezetés kénytelen volt templomok arany kelyheit, monstranciáit,
relikviáriumait elkobozni-beolvasztani, sőt, a püspökségek-apátságok uradalmi
jövedelmére is rátette a kezét, csak hogy fizethesse a zsoldot. A tartományi
zsinat írásban közölte a Karoling családdal szégyenét: Martell Károly sírja,
felnyitásakor, kénköves bűzt árasztott, a sírgödör fenekén a pokol sárkányférge
peckelődött, és szentéletű látnokok látni vélték, amint a Mennyekből a Dicsőültek
Serege kegyes kárörvendezéssel lesi kínjait a kárhozat öröktüzében vergődő léleknek). [VISSZA]
[5] Maradvány-szektáik Szíriában még vegetálnak. A mandeánusok Keresztelő Szent János megváltóságára esküsznek, szemükben Jézus csak tanítvány, majd utóbb szakadár áruló; tanaik szerint a "Lélek Messiása", Manda d'Hayye Megváltó (az Élet Tudója- és Ismerője) csak ezután lészen eljövendő. A messzaliánusok "fél-pelágiánusok" voltak heretikológusaink szerint (a pelágiánus eretnekségnek köszönheti a katolicizmus a gyermekkeresztelés abszurdumát, aminek Szent Ágoston olyigen ellene volt). Egykori szíriai változatuk: az euphemiták (úrdicsérők); istentiszteletük kollektív eksztázissá fajult, majd (ellenfeleik szerint) "nemi kicsapongásban" tetőzött. Iszlamizáló követőiknél a "hálaadás tombolása" a szana (a lélek eggyéforradása istenével) az érzékiség misztikus orgiája. Tudnunk kell, hogy az ortodox teológia szerint az "eggyéválás Allahhal" - szentségtörés és főbenjáró bűn. [VISSZA]
[6] Ez az anekdota (melynek mélyén az origenészi Apokatasztaszisz Pant eszméje bujkál - az üdvösségre visszatérő sátán bizarr gondolatával) meglelte útját a kereszténység irodalmába is; felbukkan Joinville szent Lajos élete c. krónikája 87. fejezetében, melyben egy damaszkuszi adja hírül Yves le Breton barátnak, Lajos király emisszáriusának. Több más átvételes előfordulása van. [VISSZA]
[7] Messze vezetne az üldözések, számkivetések története, meg hogy hány könyvégetés messzirevilágító máglyájával találkozunk Kórdobától Khorasszánig az iszlám annáleszeiben; az a bagdadi (1160-ban), amikor a mutakallin inkvizíció Ibn Sinna, AI-Kindi és Ikhwan-Al-Safa műveit vetette máglyára, nem volt sem az első, sem az utolsó. G.B. Shaw mondja valahol, hogy a gyilkosság a cenzúra szélsőséges fajtája. A kalifák nemigen riadtak vissza az ilyesfajta, radikális elnémíttatástól. Nemegyszer megtörtént, hogy az uralkodó a dinasztia "megszentelt" múltját vitató, a Próféta örök hagyásában megszabott, "legitim" voltát feszegető szentírás magyarázót a hitvitából kiemelte és mint a leütött sakkfigurát, eltette láb alól. Házának lerombolását, az egzegéta eltűnését firtatni nem volt sem tanácsos, sem ildomos. [VISSZA]
[8] Husszein Ibn Manzur Al-Halladzs (858-922), "a Gyapjúkártoló". A koraközépkori iszlám egyik legtöbbet emlegetett, legellentmondásosabb szufi szentje. Ha Jacob Böhme "a csizmadia" volt (akinek lelkész-ellenlábasa azzal parancsolt hallgatást, hogy "maradjon meg a kaptafánál") - úgy vált ismertté mesterségének ragadványnevével Al-Halladzs, a "megamártír". Mesterét, Al-Yunayd-ot "józanságáért" dicsérték, Al-Halladzs viszont úgy hírhedt el, mint "Allah Részegültje". Az utak vándora volt, sokfelé megfordult és ismertté vált széles-ez-iszlámban; Mekkát háromszor járta meg. Keresztrefeszíttetése után testét négyfele vágták és négy máglyán elégették; hívei a "megamártír" kálváriájának minden "állomását" - a Felfeszíttetést, A Kínhalált, a Keresztlevételt, a Négyfele-Vágatást, a Széthordást, az Elégettetést és a Szent Hamvak Szétszóratását - külön megünneplik. [VISSZA]
[9] Ismeretes Mohamed egy másik haragos kirohanása is, a szerzetesrendek ellen: "Vannak köztetek, akik a fejükbe vették, hogy csatlakoznak a Sátán Testvérüléséhez. Ám legyen, csapjatok fel keresztény szerzetesnek: de nyilván míveljétek! Ám ha a mi népünkhöz (seregeinkhez) tartozónak valljátok magatokat, úgy követnetek kell szokásainkat (a szunnát) is". Sem ez, sem amaz nincs benne a Koránban, csupán a Szenthagyományban szerepel. Csakhogy ebben sok az apokrif- utólag becsempészett/hamisított mondás; hiszen van olyan aranymondás a Hadith-ban, amely magát a hamisítást is szentesíti: "és szólott vala a Próféta: hahogy találkoztok aranymondással, ne habozzatok nékem tulajdonítani azt. Valahol, valamikor bizonnyal kellett-légyen mondanom". Világvallásoknak nincs ebben mit egymás szemére hányniuk; hiszen köztudomású, hogy a renaissance hajnalán, a 15. század első felében Lorenzo Valla fellépése volt a vízválasztó - az ő leleplező filológiai munkásságáig a pálvallásban is, a kegyes hamisítás nem a kivétel volt, hanem a szabály. Tanúságtételek, adománylevelek, dekretáliák hamisítása "jóhiszemű" volt (amennyiben a kor szellemében értelmezzük a jóhiszeműséget:) beletartozott a jámborság elvárásaiba - titkos kötelmeibe; a kegyesség bősz igyekezete, a hitbuzgalom dicséretes túlkapása, melyért - elkövetéséért csakúgy, mint titkának megtartásáért - bűnelengedés és mennyei jutalom jár. S ez a szellemiség töltötte el az iszlám első századait is. [VISSZA]
[10] Akiben jószerével a szufi rajongásteológia megalapítóját tisztelhetjük: Abu Yazid számos mestere közt Abu Ali Al-Szindit is számon tartják, akiben sokáig Indiából elsodródott, iszlamiszált gurut gyanítottak s innen származtatták a rokonságot Al-Bisztámi önkívületes "megistenülései" és Patandzsali, a Yoga-Szutra (i. e. 5. századi) kompilátorának tanai közt. Ám e rokonság igen távoli, s amúgy is, Abu Ali Al-Szindi, mint utóbb kiderült, nem az indiai Szindből, hanem egy khorasszáni hasonnevű helységből származik. [VISSZA]
[11] Amikor megkérdezték, miért mulasztja a hadzs kötelességét
és miért nem zarándokol Mekkába, Abu Szaid így válaszolt: - Hát olyan nagy dolog,
mérföldek ezreit magad alá taposni, csak hogy meglásd ama Kőházat?! Allah Igaz
Embere: van, ahol van. Őhozzá úgyis eljő a Bayt al Mamur (a Mennyek-béli Kaaba-Kő)
éjjelente, sőt, napjában többször is, és elvégzi a Szent Hétszer-Körüljárást
helyette, az ő turbánja fölött. Kételkednétek a szavamban és nem hiszitek, amit
mondok?! Ám lássátok!
Itt a Csodamívelő felmutatott az égre - és a jelenlévők valamennyien láthatták
a Mennyek-béli Kaaba-Követ, amint Allah Igaz Emberének turbánja fölött körbe
jár. Ugyanő volt az, aki legendája szerint egy alkalommal fejállásban végigrecitálta
az egész Koránt - az angyalok miként; akik fejállásban magasztalják az Urat. [VISSZA]
[12] Hogy mi lehetett a szerepe ennek a vasgyűrűnek, tán az-e, hogy fokozta az ingert - nem tudni. Annyi szent - és ez több megsejtésnél-kikövetkeztetésénél - hogy a közösülés, misztikus önkívületben csakúgy, mint a mindennapi szerelmi életben, a szufi életvitelben kardinális fontosságú volt. A kegyes legenda szerint egy házas szufi, a péniszre mondott szentáldás erejénél fogva egy éjszaka "hetvenszer ismerte hitvesét"; a frigyből ikrek születtek s utána a szent, haláláig önmegtartóztató életet élt. Más legenda szerint egy szufi hitves ikreket szülvén, arra kérte Allah-t, hogy mentse föl a közösülés kötelme alól. Az isteni szózat a kérést nemcsak hogy megtagadta, de az asszonyt meg is rótta érte: illenék tudnia, hogy a közösülés a hit leglényege, mely nélkül vallásos életet élni nem lehet. [VISSZA]
[13] Abu Hamid Mohamed Ibn Al-Gazali, v. Ghazzali (1058-1111).
Turkesztánban született, a Meshed melletti Tush-ban; Bagdadban tanított. Sorra
vette és ingerülten a kritika királyvizébe mártotta a falsafah minden tanítását.
A "racionalizmusból" kiábrándulva s ugyanakkor, annak szkepszisétől szabadulni
nem tudva - az idegösszeomlásba menekült. Orvosai lemondtak róla, búskomorságát
gyógyíthatatlannak jelentették ki. A Genius Loci nyomására az a szokvány-csoda
mentette meg, amit a szkepszis szakadékában lehetetlennek tartott: a "hitbe-ugrás".
Két évi lábadozás s a nagy zarándokút után Mekkába-Medinába-Jeruzsálembe - visszatért
a kalifák városába és lázasan munkához látott. Tanításában és műveiben (Maqasid
Al Falasifah - a Filozófusok /ravasz/ Szándéka; Tahafut Al Falasifah - A Filozófusok
Önlerombolása /Önellentmondásai/ - Ihyad Ulum Al-Din - A Hittudomány Megújítása,
stb.) támadva védekezik s három arcvonalon harcol; ám végezetre - s ekkor már
maga is mint szufi - fortélyos jezsuitizmussal iparkodik Via Media jellegű középutat
találni a szent dervisek misztikus kicsapongásai és a mutakallin szemellenzős
ortodoxiája közt; ugyanakkor "ész okokkal" támogatva a Kinyilatkoztatást, megpróbál
gátat vetni a szufizmus panteisztikus áramlatainak.
(NB. A 13. században Raymund Martin dominikánus atya, az Explanatio symboli
apostolorum c. művében és a Pugio Fidei-ben, folyamatosan idéz Al-Gazaliból
("Algazelből"), a keresztény eszmék igazolására. Aquinói Tamás is merít belőle;
Pascal pedig, a Pensées sur la réligion c. munkájában szorosan követi Al-Gazali
Al-Mundiqh c. traktátusának gondolatmenetét.) [VISSZA]
[14] Abu Al-Hasszan Ibn Ismail Al-Ashari (Bagdad 873? /v. 878?/-935/v.941 ?/) az ortodox iszlám teológia egyik arszlánja. Győzelmének titka a szembenálló ádáz ellenfelek belefárasztása a küzdelembe. Visszaszorítja mind a "racionalista" mutazilitákat, mind a tajtékzó hanbalita hagyományőrzőket: mindkét fél a magáénak könyveli el a diadalt, miközben fölöttük Al-Ashari kötéltáncot jár. A legnagyobb letorkoló és rálicitáló, aki a skolasztikus elmepárbaj vívócsarnokaiban valaha szurkálta a levegőt; a "közbevető megoldás", amelyet kicsépelt, egyfajta pszeudo-kompromisszum, virtuozitásában is badar paradoxon - de akárcsak Dionüsziosz Areiopagitész vagy Tertullianus, ő is úgy vélte, minél feloldhatatlanabb a paradoxon, annál inkább erősíti a hitet. Obskurantista frazeológiával szerelte le az obskurantistákat, a Szenthagyomány szó-szerint-vételével hátraparancsolta a Koránt képletesen értelmező mutazilitákat. A Korán információtömegét - Allah "hollétéről", kiterjedéséről/méreteiről, kezének ötujjúságáról, trónjának temérdekségéről és felfüggesztési fortélyáról a teremtésben, stb., - megint csak szó szerint vette, azzal a megszorítással, hogy mind ez adattár teljességgel szent jellegű, tehát tovább nem firtatható/nem kommentálható, további részleteket kérő kérdésekkel ostromolni az Írást vagy erre csak gondolni is - istenkáromlás. Mint Allah legudvarképesebb udvaronca, ő maga, az Udvar udvarlónyelvén, a kalammal, elismerte Allah Hét Attribútumát (beleértve a látást és a hallást); ám attól, hogy antropomorfisztikusan értelmezze, ugyanúgy elzárkózott, mint attól, hogy spekulációkba bocsátkozzék felőle. Beérte a szószerinti értelemmel, mely egyúttal firtathatatlan - de nehezen tudnék elképzelni nyugati gondolkozót, aki ezt a tarthatatlan álláspontot komolyan venné - ill. megállná nevetés nélkül. Ám az istenség "nem vágható hétfele", s így az Ő Mindmagasztos Attribútumainak Hetéből még nem lehet "összetenni" Allah-t, kinek szubsztrátumáról/konzisztenciájáról ha egyebet nem is, azt tudjuk, hogy homogén. Al-Ashari itt őrizkedik ugyanabba a csapdába - ti. a nervus opticus csapdájába esni, amibe Berkeley esett. A "nem-látott objektumokról" feltételezni, hogy a létből mintegy kihullanak s így a "rátekintés" nélkül lenni képtelenek - ez annyi, mint optikus reflexívet tulajdonítani a Teremtőnek és a rátekintést megtenni teremtésnek. Sovány vigasz, hogy a látásérzéklés isteni és emberi modusza olyigen más, hogy szinte "Ég és Föld" - ez csak szépségflastrom mestergondolatának logikai menetén és nem változtat azon, hogy kiindulása antropomorfisztikus. [VISSZA]
[15] Ahmed Ibn Mohamed Ibn Hanbal (780-855), a Korán, a Szunna (Szokás) és a Hadith (Szenthagyomány) szószerinti értelmezéséhez görcsösen ragaszkodó, "vastagnyakú" apologéta, kánonjogász és szentírásmagyarázó; a szimbolikus/képletes értelmezésnek engedményeket tevő mutazilita irányzat esküdt ellensége. Az abbaszida kalifák alatt mutazilita volt a hivatalos egyházpolitika; Ibn Hanbalt nyilvánosan kikorbácsolták és bebörtönözték; de Al-Mutawakkil hatalomrakerülésével a mutaziliták kerültek feketelistára s Ibn Hanbal visszanyerte szabadságát, bár még távolról sem lett "a nap hőse" (amivé legendájában magasztosult) és hóbortos nézetei miatt igen sokszor szembekerült a hatóságokkal: ellenezte a szufi "szentek" tiszteletét, tiltakozott az ellen, hogy a sírjukhoz zarándokoljanak vagy hogy azok mellé mecsetet emeljenek; de nem tudta megakadályozni, hogy holta után, bagdadi síremlékéből kegyhely legyen. A hanbalita rítus és jogrendszer mindmáig a vahabita országok - elsősorban Szaúd-Arábia közéletének alapja; hagyománygyűjteményét, a hatkötetes Al-Musnadot fia, Abdullah dolgozta fel, de igen népszerűek a mi skolasztikusaink modorában fogalmazott, jámbor-retorikus ál-kérdésekre adott responsum-kompendiumai is. [VISSZA]
[16] Hasonló szellemben minősíthette "firtathatatlannak" Szűz Mária "szeplőtlen" (az áteredő bűntől ment) fogantatását IV. Sixtus pápa, amikor - 1487-ben - megtiltotta, hogy a kérdést bárki, bárhol szőnyegre hozza, ill. vitára bocsássa; vagy hogy a kérdésben szembenálló felek egymást eretneknek nyilváníthassák, ill. kiközösíthessék. Így vetett véget a dominikánusok és a ferencesek sokszázéves vitájának, s így maradt függőben - mint "érinthetetlen" témája a teológiának - 1854-ig, amikoris IX. Pius, ineffabilis deus kezdetű enciklikájában hitágazattá nem avatta a Szent Szűznek az eredendő bűntőli "makulátlanságát", úgymond: "...a Szent Szűz, fogantatása percenetében, a Mindenható Isten kivételes és különös kegyelméből, a Tőle születő és Világmegváltó Jézus Krisztus érdemeiért és előretudásában, az áteredő bűn makulájától megoltalmaztatott". (Vajon e kései "kiigazítások" és malasztos "helyesbítések" lettenek-légyen-volt azok, amelyeket az Üdvtörténet felfeslésének/kibontakozásának kéne tekintenünk...?!) [VISSZA]
[17] Abu Bakr Mohamed Ibn-At-Tayyib Ibn Al-Baqillani (Basra 940-1013). Asharita teozófus. Kánonjogi harcokban őrölte fel szellemereje jórészét; hadakozott a mutaziliták ellen csakúgy, mint a shiíta-szakadár izmaeliták ellen (a hatalomöröklés, a régmúlt ködébe vesző politikum volt a mozgatója ennek a "Mahdi"-tisztelő, neoplatonikus spekulációkkal terhes, szélsőséges-türelmetlen irányzatnak, mely számos alszektára szakadt) - s mindezt akkor, amikor a Fatimidák hatalomrakerülésével eszmevilága egyre veszedelmesebbé vált. Mindvégig kitartott a Malik Ben Anas alapította Madhab kodifikált helyes életvitele és rituáléi mellett; ám ezirányú hanbalita spekulációit a mai fundamentalisták hitbuzgalma sem tudja életre-galvanizálni már, és munkásságának kilenctizede nyelvemlék-filozofémává fakult. Annál maradandóbb amaz egytized, Al-Baqillani tulajdonképpeni filozófiája, amely a maga vallásmániás, tébolyos korában vagy érdektelen sallangnak, vagy irritáló, eretnek-gyanús elkalandozásnak számíthatott. [VISSZA]
[18] Amikor a Próféta szentnek nyilvánította Medinát, átkot mondott az "újítókra": "legyen átkozott Allah által, Ő minden angyala és minden ember által". Ehhez az átokformulához a Szenthagyomány gyűjteményében hozzátették: "...és átkozott az is, aki az újítónak menedéket ád". Lépten-nyomon olvashatni a Hadith-ban az ilyen és hasonló átokmondást az "újítókra", ami végezetre az eretnek, az elpártoló, a szakadár, a másképp gondolkozó izgága szinonimája lett. Nagy Omár kalifa minden meghódított város békediktátumába belefoglalta, hogy falai közt "újítónak" nem adhat menedéket. [VISSZA]
[19] Hierotheusz magasztos rémlátomásában a Teremtő és a teremtett világ együtt ég a Végső Tűztengerben: az ekpüroszisz a szentháromság egyisten és minden ördögség közös bográcsa lesz. [VISSZA]
[20] Ibn Hanbal a shirk-et ("társítást", társul-fogadást), amilyen pl. a fénynek "második istenséggé" avatása, a szentséggyalázás netovábbjának tartotta, amely a bálványimádással egyenlő. [VISSZA]
[21] Shihab-AI Din Yahya Suhrawardi (1155-91) perzsa miszterozófus. Északnyugat-Iránban született, amely az ókorban a médek birodalma volt. Fiatalon érte utol végzete: Nagy Szaladin (1137-93) - Jeruzsálem visszahódítója, a kurd törzsek élén a harmadik/negyedik keresztes hadjárat legendás csatagyőztese - nem nézte jó szemmel, hogy a vastaghangú hitszónok az iszlámtól messze kalandozva, hol a zoroasztrianizmussal, hol az Olümposz-vallással kacérkodik. A mutakallimun beárulta a szultánnál, hogy a "Bölcsességárasztó Hermészt" a Koránban Idrisszel, az ószövetségben Énokkal azonosítja; és két évi raboskodás után, Aleppóban, harminchatodik életévében, Suhrawardit az Elrugaszkodót kivégezték. Mindközönséges fajlaszuf-ból (filozófusból) istenfény-szakértő teozófussá vedlésének "csodáját" is feljegyezte a krónika. Suhrawardinak látomásban megjelent a Nagy Imám (a shíita-izmaelita hitvilágban a "Lelkek Gyógyító Istápja": a Qutb), és megparancsolta, hogy tekintetét fordítsa el a falsafah terméketlen sivatagjáról és "emberelje meg magát"; s azzal elrendelte "felébredését". Ez a "magára-ébredés" a nagy felismerések fényrobbanásával járt: és enciklopédikus tudásának eklektikus elemeiből, csakhamar megalkotta az iszlámság neoplatonikus spekulációinak szufi fellegvárát, mely az emanációk szokvány-emeleteivel, az égi hierarchia szökőkút-szerű lépcsőzeteivel ott tündöklik imabölcselete fölött. Suhrawardi nem tagadja a falsafah racionalizmus "való világát", de azt tartja, hogy a leáradás ősforrásához, az "isteni létfényhez" a teremtményt csupán az eksztázisban elcsapongó, szabadjára engedett "szent képzelet" vezetheti vissza. E képzelet egyfajta képelképzelés, az Alam-Al-Mithal, a "Rajzó Képek Tisztaságos Világa" a Létfény emanációinak legalsó emeletén... [VISSZA]
[22] Szent Simeon, az "Új Teológia Mestere" (949-1022). Bizánci misztikus és egyházi író. 977-ben kolostorba vonult, 980-ban szerzetespappá szentelték a Szt. Mamasz monasztériumban, melynek csakhamar apátura lett. Írói működése menekülés volt a prelátusok intrikái elől; megütközést keltett azzal is, hogy lelkivezetőjét, Symeon Venerabiliszt, holtában, szentnek kijáró imádattal illette; 1005-ben lemondatták, 1009-ben Kisázsiába száműzték. Ítéletét megsemmisítették ugyan, de Bizánc visszahívási kísérlete nála süket fülekre talált és a Propontisz ázsiai partján, a magaválasztotta rekluzóriumban fejezte be életét. Tanítása fókuszában az istenfénylés látomása áll, ebből vezeti le krisztológiáját csakúgy, mint az "Oltáriszentség Sugárzásának" a tanát. Teológiája közvetve erjesztő hatással volt a "köldöknéző" hészükaszták "kikényszerített elragadtatásának" a tanára, melynek (a pogányos) "istenidézéssel" határos volta váltig az eretnekség árnyékát vetette az Athosz-hegy kolostorlakóira. Sokan benne látták e fanatikus kvietisták előfutárját, akiket a "kétistenhívés" eretnekségének vádja ellen hasztalan próbált megvédeni Georgiosz Palamasz, a kontroverziának maga is áldozatául esett és a következményektől csupán Andronikosz Palailogosz császár hirtelen halála (1341 júniusában) és a zsinatnak az utódlási harc palotaforradalmában lepergő gyors, zavarodott feloszlatása mentette meg. Hat évig tartó polgárháború és VI. Joannesz (Kantakuzenosz) diadalmas bevonulása előzte meg azt az 1347-es konstantinápolyi zsinatot, amely becikkelyezte a palamizmust, felmentette a hészükasztákat a "másod-harmad-negyed-és sokadistenhit" vádja alól és semmisnek nyilvánította Georgiosz Palamasz kiátkozását - bár az intrikáló ellenpárt így is elérte eltávolítását a fővárosból: Thesszaloniké pátriárkhája lett. A "fényisten" betársulása a szentháromság non-sequitur-jába és annak politikai ramifikációi jó negyedszázadig mérgezte a lelkeket; ennyiből is látnivaló, hogy nemcsak az iszlámban - a pálvallásban is felmerült az a fenyegető reformgondolat, hogy a "Teremtetlen Fény" nem csupán az isteni energia kiáradása, hanem külön "istenszemély", amely maga is öröktől fogva létező. [VISSZA]
[23] Abu Bakr Mohamed Ibn Zakarya Ar-Rhazi, v. Rhazes (865-932/932?) perzsa alkimista, orvos-filozófus. Gyógyászati kompendiumát, a Kitab-Al-Mansurit pártfogójának, Mansur-Ibn-Ishak-nak, az iráni Rayy fejedelmének ajánlotta; e munkáját Cremonai Gherhardus latin fordításában kézikönyvnek használták európaszerte a kontinens középkori orvosegyetemein. Ar-Rhazi "szabadgondolkozó" volt - amennyire szabadon gondolkozni lehet az iszlám világában, egy kíváncsi szellemű szultán udvarában és védelme alatt. Ar-Rhazi jóformán mindenben szembenállt Al-Farabival, Avicennával, Averroesszel és elvetette Arisztotelész metafizikáját; Demokritosz és Epikurosz nyomán hitt az anyag, ill. az anyagot alkotó "parányok" (atomok) örökkévalóságában - de nem hitt az univerzuméban, amelyet szerinte egy alsóbbrendű munkáló szellem, a gnosztikusok alantas demiurgoszához hasonló szolgaisten teremtett a rendelkezésére álló örök ősanyagból és nem a "semmiből". Platon követőjének vallotta magát és "elemi rossznak" tartotta a világvallásokat, a prófétákat/megváltókat pedig (Mózest, Jézust és Mohamedet) imposztoroknak, tévtanaikat "kínszerszámoknak" az ártatlanok meggyötretésére. Ami (a francia/román) Émile M. Cioran meghatározását juttatja eszünkbe: Sauveur = forçenés qui croyent en eux-mêmes sans vergogne ("Megváltó = dühöngő, aki szégyentelenül hisz magában"). [VISSZA]