Horváth Dezső

Mivé lettél, csángómagyar?

 

© Horváth Dezső 1999

 

 

TARTALOM

Eleven csángó
Korondon háltunk
Aki keres, talál
Itthon vagyunk
Fekete szivárvány
Egyik pap, másik pap
A hattyúdal nemzedéke
A mi családunk
A Jordán vízében
Ad hoc függelék

 


 

Eleven csángó

Hóbortos lélekre vall Zrínyi Miklós eposzának invokációját kitenni mai mottónak. Egy kicsit át is csavarom: Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint - van! Nincsen nagyobb veszedelem, mint ezelőtt bármikor volt, mondhatja bárki. Akár a permanens veszedelem állapotát is említhetné, mondom én. A Kárpátokon kívül rekedt maroknyi magyar népcsoport történelme azonban a végéhez közeledik, ha változás nem áll be. Lassú haldoklásánál nagyobb veszedelmet már nem lehet elképzelni. Eljutottak a jelen idő határáig, jövőjük a múlás. Ha átléptetik velük, megszűntek csángónak lenni. Meglehet, inkább Az török áfium ellen való orvosságból kellene citálnunk, megfelelő aktualizálással, első mondatul fölírva: Ne bántsd a magyart! Az erdélyiek állandó szorongattatása mellett végveszélybe fordult Moldvában a csángóság sorsa is. Mégse veszem azt a felelősséget magamra, hogy földerítsem a csángók megmentésének, netán visszamagyarításának lehetőségeit. Kívülről nézve, egy-két belső tényezőre támaszkodva csak hitvány ember merne megingathatatlan tanácsokat adni. Ha nem is kongatom a vészharangokat, szavaimmal is erőtlen vagyok rá, kötelességem meghallani, hogy régtől fogva zúgnak.

Sokak szerint utolsókat szólnak.

*

A csángóknak is van himnuszuk, és legalább annyira szent nekik, mint nekünk a mienk, vagy a székelyeknek az övék. Kicsordul a szemünkből a könny, amikor meghalljuk. Ha a régen tépő balsors után összeüti valaki a zenekarban a cintányért, akár a Föld túlsó oldalán zajló világversenyen, megszakad a szívünk. Dobogón a magyar, és a mi zászlónk kúszik fölfelé. Más nemzeteké nem ilyen, ők inkább a menetelős marsot szeretik, és lázba jönnek, amikor hallják. Nálunk - mondhatnám úgy is, a mi kultúrkörünkben - hatásvadász játéknak is tűnne, hogy az övék egyik sorát tűzöm dolgozatom fölé, de nem annak szánom. Amikor Lészpeden magnetofonszalagra énekelte Kati néni, nem álltunk vigyázzba, de századok fájdalma csapott meg: Csángómagyar, csángómagyar, / Mivé lettél, csángómagyar? / Ágról szakadt madár vagy te, / Elvettetve, elfelejtve. Olasz papokat kárhoztat szinte kurucos tisztességgel. Az ilyen is ritka a himnuszokban. A csángó talán az egyetlen töredéknép a földkerekségen, amelyik anyanyelvén nem imádhatja istenét. Egyik főpapi mentegetőzés szerint azért, mert a szent liturgia szövege nincsen lefordítva nyelvére. Gyónni se gyónhat másként, csak románul, noha a teljes bűnbánat legjobban anyanyelven történhet meg, és oda csak együtt érző fülek kellenek, nem hivatalos fordítás. A kibeszélgetős gyónás jobb, mint a listás fölsorolás. Jobban magába száll, aki beszélgetni tud a gyóntatószékben, mint az, aki bűnlajstromát tárja elő. Netán a pap sorolja a listát, a Tízparancsolat rendjében, és a gyónónak csak igent kell mondania, vagy nemet. Tudnak rá példát, hogy valaki megsértődött, mert a fölsorolást föltételezésként fogta föl: ilyesmit gondolni róla? Lehet a Tízparancsolatból vádirat? Az ember úgy van megteremtve, a maga nyelvén tud legjobban szót érteni istenével. Évszázadokba tellett, amíg Rómában is fölismerték, és a latin mise helyett kötelezővé tették a nemzeti nyelvűt. Aki ezt a törvényt mégis megsérti, bárakármilyen főpapi székből is, az vétkezik. Már a múlt század közepén fölpanaszolták a pápához írott levelekben, de azóta fejük fölött csak romlott a világ. Beborult az ég. Pedig a csángónál vallásosabb csoport talán nem is létezik.

Az iskolában meg se szólalhat a gyerek magyarul. Volt rá eset, hogy pénzre büntették, aki megszegte. Lépten-nyomon hallani mostanában öngyilkos szektákról. Szellemi öngyilkossággal ér föl, ha az anya azért nem beszél gyermeke előtt magyarul, hogy baja ne legyen belőle később. Saját nyelvétől óvja csemetéjét, akár a széltől. Rontást tartalmaz az anyanyelv? Amelyet az anyatejjel szív magába a gyerek?

*

Istenem, de régen volt, amikor én a szakdolgozatomat írtam Nyíri Antal keze alatt, az aranyos Katalin, Velcsov Mártonné állandó érdeklődése mellett. Egy évvel azután, hogy a szegedi egyetem polgára lettem, megláttam az antikvárium kirakatában az egész-vászonkötésű könyvet: Moldvai csángó népdalok és népballadák. Ára eredetileg 35 forint volt, az antikváriumi azonban csak 12. Diákzsebnek hatalmas pénz volt az is. Teljes éves tapasztalatom volt arra, hogy könyvet csak akkor vehetek, ha reggelit nem eszem, nem tudom, a tizenkét forint kitelt-e egyhavi reggelimből. Megvettem kétnapi gondolkodás után, és bele is írtam a dátumot: 1955. okt. 28. Negyvenhárom éve már. Faragó Józsefről és Jagamas Jánosról, a két szerkesztőről akkor még semmit se tudtam, csak sejtettem a belső címlapra írott mondatból, hogy közük lehet a Folklor Intézet Kolozsvári Osztályához. Rövid o-val írták akkor még a folklórt.

Innen a "fertőzet". Dolgozatom első mondata valahogy így szólt: eleven csángót nem láttam, élő beszédet nem hallottam. Azóta elmehettem volna Egyházaskozárra, azokhoz, akik a történelem ide-oda taszigálása után még megmaradtak, és akiket végre letelepítettek. Egyszer találkoztam is néhányukkal a dorozsmai szélmalom tövében, de engem a forrás érdekelt. A csángóságnak az az ága, amelyik vélhetően "elbliccelte" a honfoglalást. Vannak, akik állítják, hogy voltak leszakadók, vannak, akik cáfolják. Azokkal beszéljem ezt meg, akik világbócorgókká lettek? És esetleg itthon feledik el otthoni nyelvüket? (Örök kárunk, hogy Árpád körül nem nyüzsögtek úgy az újságírók, mint egy mostani kormányfő körül.)

Senki nem mondhatja, hogy elsiettem volna a dolgot, de tavaly nyáron már belegondoltam: nem tudhatom, mennyi van még hátra, de nem biztos, hogy tíz év múlva is neki mernék vágni. Ha még tíz év múlva is a földön fölül leszek. Mire minden tisztázódott, eljött az ősz, a Kárpátokban hó, ólmos eső, várjuk meg a májust. Aztán tovább finomítottunk: semmit ne kockáztassunk, ezért a fagyosszentek után indultunk. Idén forrószentek lettek a fagyoskodókból, később viszont hetes eső jött. Mi vittük az esőt, és hazafelé jövet már láthattuk a Napot. Mindenféle "tervgazdálkodás" meg tud bukni az időjáráson. Azt se mondhatjuk, hogy göröngyös utunk volt, minden ottanival térdig caplattunk a sárban.

Csak el ne kalandozzam mindjárt! Megvettem a könyvet, és másnap megbeszéltem a tanársegéd Katalinnal: ebből írnék szakdolgozatot. Nyelvészkedtem akkor már, tájnyelvi földolgozása jöhetett számításba. Szereztem két hosszúkás kartondobozt, meg egy marék olyan papirost, aminek addig csak az egyik oldalára írtak. Földaraboltam, és a másik felére elkezdtem a cédulázást. Akár másodéves koromban beadhattam volna. A nyelvészeti szemináriumnak vendégei jöttek egyszer, nem tudom már, melyik egyetemről, abból olvastam föl mustrát. Már akkor belém fészkelte magát az igyekezet: amit el nem kerülhetünk, nem szabad azt halogatnunk. (Egyetlen kivétel a halál, azt mindig utoljára hagyjuk.)

Máig nem értem, hogyan halaszthattam ennyire magát az utat.

Összevissza ugrálok, mint a bakkecske. Hét éve lehet, hogy összetalálkoztam Mucsányi János tanár úrral. Többszörösen öcsém lehetne, és ő is nyelvészkedett. Kölcsönös megbecsülés erősíti kapcsolatainkat, beszélgetés közben említette, több csángó hallgató is jött a szegedi főiskolára. Csángók, Szegeden? Nem bukovinaiak, nem gyimesiek, nem désiek, nem hétfalusiak, egyenesen Moldvából valók? Föltámadt bennem a lelkiismeret. Addig húztam, amíg ők jöttek helyembe? Megkértem Jánost, hozzon össze legalább eggyel. Találkozásunkról cikket írhattam 1991. szeptember 28-án, és "megfenyegettem" őket, elmegyek hozzájuk.

Amikor tavaly eszembe vágódott, vagy most indulok, vagy talán soha, elkezdtem keresni azt az embert. (Akkor volt huszonhét éves, amikor beszélgettünk, és állította, ha befejezi az otthoni végzettségére ráfejelő főiskolát, mindenképpen visszamegy szülőföldjére. Amit akkor jósoltam, bevált: kevesen tértek vissza közülük, átgyökeresedtek hozzánk. Hogy mindenben pontosak legyünk, az is igaz, leginkább az Erdélyből jövők maradtak nálunk, a csángók visszamentek.) Mucsányi tanár úr akkor már a Duna Televízió munkatársa volt, őt kértem meg megint, legalább a címét segítse előteremteni.

Megkaptam. Csíkszeredán élt akkor. Emlékeztettem rá, szeretnék elmenni a csángókhoz, és megkértem, segítsen. Vártam, csak vártam, eltelt egy hónap, kettő, aztán az egész ősz meg tél, fél szó felelet nem érkezett. Itthon is megesik, hogy vagy oda nem ér el a levél, ahová szánták, vagy visszafelé téveszt utat, hogyne fordulhatna elő külföldön. Megint Mucsányi János segítségét kértem, villámgyorsan kiderítette, Bákóba költözőben van éppen. Előpötyögtettem a számítógépből az első levelet, függeléket írtam hozzá, és újra kinyomtattam. Erre már jött válasz, március legvégén: Várom, jöjjenek. Értesített arról is, hogy megkapta októberi levelemet is, és a februárit is, boríték nélkül. Ugyan ki gyűjti útközben a borítékot? Vagy hogyan talál oda, ha a boríték is elveszik? Mégiscsak nagy a román posta, ha így is tudja. Azt is írta, igyekeztem eddig is eljutnom Magyarországra, Szegedre, de valahogy sose jött össze az utazásra való pénz. Telefon jött nemsokára, éppen nem voltam itthon. Feleségem közvetített: szombaton Szegedre érkezik.

Vártam, mint a Messiást, nem jött. Gubanc támadhatott, betehette lábát az ördög. Olyan messze van, minden előadódhat. Régi címén nem kereshettem, az újat hiába tudtam, minek ismételtem volna? Egy lehetőségem maradt csak: tovább vártam. Szerencsére hónapok voltak még hátra.

Aztán egyszercsak itt volt, minden értesítés nélkül. Nem tanít - mert azóta sincsen magyar nyelvű iskola a csángóknál, és még mindig nem is honosították diplomáját -, de szívesen segít. Mondtam neki, nem lógnék a nyakán, sőt attól is óvnám, hogy esetleges árnyékomból reá is vetődjön valami. Visszajövök, kertelés nélkül megírom a magamét, de nem tudhatom, hogyan fogadják, akik ott maradnak. Legfőképpen azok, akik nagyon vigyáznak minden ott maradóra. Ezért nem írom le a nevét se, elkeresztelem inkább Áronra. Tamási Áron se venné zokon tőlem. Se parancsra, se fizetésért nem ártanék senkinek, szívességből se teszem. Akár két év múlva, akár huszonöt után is elővehetik akárkik, nem szeretném megkönnyíteni dolgukat akkor se, ha most bizakodással van eltelve mindenki.

Leginkább itthon. Felejtve gyógyul a magyar. És feledve pusztul.

 

Korondon háltunk

Várható költségeinket előre kifizette a cégünk, de senki nem tudhatta, mennyi is lesz majd. Kiköpött nagyképűség mondatja velem, hogy fotóriporterünk volt az útitársam. Én voltam az övé. Előállt kocsijával, keresztet vetettünk, és a lovak közé csaptunk. A nagylaki határ személykocsiknak átépítés miatt lezárva, de a napi robotos újságírónak mindenhová vannak kapcsolatai. Közvetítő útján Kálmán is kiumbuldálta, hogy mégis ott kelhessünk át. Az alvilág kábítószeres beütéseiről rendszeresen tudósít újságunk, fényképpel kiegészítve, legalább úgy ismernek bennünket, mint mi őket. Meglepődve intett megálljt mégis a határőrök előretolt szeme: hol járunk itt, ahol a madár se jár? Miért nem Battonya felé megyünk? Aztán fogta telefonját, és bejelentette érkezésünket. Mondanám, soron kívül átmehettünk, de nem mondhatom, mert semmi sor nem volt.

Amikor az odaáti bódé elé álltunk, két lehetőség közül a legrosszabbat választottuk. Mintha balladából parancsolt volna a román határőr: forduljunk meg, vissza! Még csak érdeklődést se mutatott irántunk. Vissza! A másik bódé elé is állhattunk volna, mondta is az ott posztoló őr, ő átengedett volna bennünket, de már nem tehet semmit.

Szerencsénk a szerencsétlenségben, hogy az átépítés bonyolultságában nem találtuk meg a magyar oldalon a kijáratot. Tétovaságunkat látta egy magyar tiszt, odajött, megkérdezte, mi a bajunk.

- Falnak mentünk. Nem engednek át.

- Várjanak, majd én átviszem magukat.

Elkocogott, legalább fél kilométert, gyalog, aztán vissza ugyanannyit. Már csak azt kellett megvárnunk, amíg a hazánkból visszazsuppolt határsértőket rendben átadták, aztán megint megtette velünk azt a fél kilométert. (Micsoda disztingválás! Ha illegálisan járnánk, akkor hatósági segédlettel mehetnénk át?) Mintha mi sem történt volna, pöcsét az útlevélbe, mehettünk. A másik bódétól. Nem győztük köszönni. A magyar tisztnek is. A vámos asszonyka kérdezte csak odaát, törve a magyart:

- Hova, hová?

- Bákóba.

- Bákó... Bákó?... Bacau!

- Igaza van, asszonyom. Bacauba megyünk.

Azt terveztük, az első éjszakát Korondon töltjük. Előre kinéztük a térképen, Szeben felé kanyarodunk, noha autósok még mindig szeretik elkerülni ezt az utat. Állítólag olyan rossz, tönkreteszi a kocsit. Panaszunk nem lehet, kitűnően aszfaltozott, csak a falvakban-városokban gödrös. Azonnal kitaláltuk, más a fönntartója az egyik szakasznak, és más a másiknak. Kálmánban fölbuzgott az autós lelemény: lakott területen így legalább nem lehet túllépni a megengedett sebességet. Vasúti átjárók elé se kívántunk döcögtetőt, szunyókáló vezetők éberítésére, voltak ott akkorák, anyakoca meghúzódhatott volna bennük minden malacával. Kétszeres öngyilkosságot senki se vállalna. Az egyik, ugye, hogy jön a vonat, és elüti, a másik, a békésebb, de talán biztosabb, hogy szétesik alatta a járgány. Ennek ellenére egészkaros sorompókat láttunk szinte mindenütt, kolompolt is a legtöbb, amikor lezárták, de biztosításként ott van a fénysorompó piros villogása is. Jóval távolabb ugrál egymástól két macskaszeme, jobban föltűnik. Ajánlottam annakidején itthon is, amikor még minden átjárós húsdaráló után hadakoztam az újságban az egymásra mutogatós felelőtlenség ellen, hogy más hátlap kellene a két pirosnak, hadd kerüljenek messzebb egymáshoz, a kutya se hallgatott rám. Itt tehát más a nóta, mégis láttunk türelmetlen embereket szinte minden lezárt átjáróban, akik tilosban is átkígyóztak a síneken.

Ettől eltekintve Kálmán végigmorogta egész Romániát, ahogy lakott helyre értünk. Figyelnie kellett a gödröket, a szembe jövőket, meg a mellette haladókat, mert soha nem lehetett tudni, mikor vág elénk valaki, kikerülendő a kisebb veszedelmet. Szántam szegényt, de nem segíthettem neki. Mondogattam inkább varázsigémet: lassan inkább, de egészben!

Nekem békésebb dolgom akadt, avval szórakoztattam. Odaát nincsenek letiltva az autóútról a lovas kocsik. Körülbelül Lippáig az egyes fogatokban ott is bal oldalon megy a ló. Itthon sokszor kérdeztem a kocsisokat, soha nem tudták okát adni, noha elismerték, ha a másik oldalra fognák, a rúd némileg védené a vad forgalomban, és a vak ló is simán mehetne, mert érezné az út szélét. Más magyarázatot nem találtam rá, csak azt, amikor divatba jött nálunk is a jobbra hajts, a lovakkal nem hajtották végre a rendszerváltást, és a régi oldalon maradtak. Ebből a szempontból mintha itthon mennénk.

Nemcsak a lelkes lóhajtók nem vették figyelembe, hogy más országban járnak, de a lelketlen hörcsögök se. Az itthoni rádió orrán-száján jön a szó, hogy hörcsögvész van a békési földeken. Nem úgy, hogy pusztulnak, inkább sokaságuk okoz rémületet. Hosszú kilométereken láttuk odaát, úgy meg volt hörcsögdöggel rakva az út, mintha hasmenéses marhacsordák korzózták volna tele. A kölökfecskét is lelövi a gyorsan futó autó, mert nem épült ki még benne tapasztalás korunk nagy mániájára, hogyne taposná laposra a két pofára zabáló, esetleg szerelmi mámorban futkározó hörcsögöt. Lám, magára vette a teremtés emberre vonatkozó intését, és úgy szaporodik, mintha egyedül neki lenne kötelessége benépesítenie a Földet. Esendő vagyok, a fecskét sajnálom, a hörcsögöt annyira csak, mint a szúnyogot, amikor agyoncsapni készülök. Biológusok nyilván ezzel is másként állnak, nekik a táplálékláncban elfoglalt helyek szolgálnak csak nyomatékkal, föltehetően a rücskös autógumik közbeszólása előttük másként hangzik, de ez legyen az ő gondjuk. Szépészeti szempontokból lehetne csak kifogásunk, és a friss tetemen jobban csúszik a kerék. Fékeznünk egyszer se kellett, legföljebb én nem győztem elforgatni a fejemet.

Eperfák, meszelt derékkal. Széchenyi intelmére lendült föl a selyemhernyó tenyésztése, föltehetően akkor kerültek ide is az első fák. Látszik, mostanában már kiment a divatból a nyers selyem, egészséges ága van valamennyinek, legföljebb a derekuk sérült. Itt-ott koszorús fejfák jelzik, erősebb az eperfa, mint az autó. Ha már eszembe jutott Széchenyi, az a gondolata is előkecmergett valahonnét, hogy a nemzetiségiekért a határon túl virrasztanak. Mintha ő mondta volna valahol. Gyerekkoromban ragadt meg bennem, mint a kódistetű, illene pontosan idéznem, annyira veretesen szép mondat, de csak ennyire futja. Valóban az ő gondolata lenne? Talán nem idegent öltöztetek ruhájába. Mostani lényeg: tudunk mi még virrasztani a csángókért?

Pécska: az árokparton fordítva fenik a kaszát. A ló is fordítva van befogva, miért ne lehetne fordított a kaszafenés is. Kálmán mondja, ami nekem fordítva van, neki az a természetes, mert náluk is így fenték. Ő is így tanulta. De itt legalább kaszálják az árokpartot. Hogy az jó, vagy nem jó, más lapra tartozik. A kipufogógáz ólma, meg a ki tudja micsodája benne lehet a fűben, onnan megy a marha húsába és tejébe, és rákként bújik elő az emberben.

Arad: nekünk gyászosan szent város. Leírtam már róla, nem is egyszer, ami itt történt 1849. október 6-án a nemzet gyalázatára, és örök gyászára, azért a díszpolgárságokban tobzódó Ottónak ideje lenne bocsánatot kérnie a nemzettől, ősei helyett. Ha már úgyis nemzetünk tagjának vallja magát egyre inkább. Akkor is, ha neki ahhoz semmi köze nem lehetett, és soha meg nem tenne hasonlót. Ahogy nem esett le a hármas korona a római pápa fejéről se - noha tudtommal soha nem viseli -, amikor megkoszorúzta a debreceni gályarabok emlékoszlopát, nyilvánosan megkövetve emléküket, és bocsánatot kért a "hosszú kések éjszakájáért" is később, vagy ahogy Jelcin cár is kiengesztelni akarta a magyarokat ötvenhatért. Sorra követték a példát az elmúlt háborúk gyalázatos győzői is. Azzal hárítja el a keserű kötelességet a császári utód, hogy nem a szavak, hanem a tettek a fontosak. Hatalmas gondolat! Az a feneség a dologban, ezt természetesen szavakkal mondja, amelyek tehát nem lényegesek. Mások szerint a szó is tett. Nem akarom megsérteni vele, de fölséges blabla most a szava. Csak nem arra vár, hogy Arad is díszpolgárává választja? Az igaz, hogy semmiről se tehet, de nekünk másik Ottónk egyelőre nincsen, aki megtehetné. Ha neki se kellünk, akkor megleszünk továbbra is nélküle.

Leírom megint a városról, hogy húgyszagúan büdös, és gyilkosszemű kéregető kölkök állnának elénk, miközben szendvics van a kezükben.

Lippa: valaha volt villamosa, sínek vezetnek ki belőle ma is, ahogy Szegedből vezettek Dorozsmára, de rozsda eszi őket. Itthon fürgébb volt minden hivatal, ha ma megszüntettek valamit, holnap már szedették föl, nehogy újra kelljen indítani. A madzagvasutat is így irtották ki. Itt csak a fölső vezetéket szedték le, pedig sok jó karám készülhetett volna ezekből a sínekből is.

Feleségem szokta megjegyezni ifjú korunkban, mezőn soha nem látott serénykedőket. Valahogy ez a kép őrződött meg benne. Mondtam neki, azért nem, mert egy gép a fél falu munkáját képes elvégezni. Na, itt serénykednek. Szombat van, mindenki a földeken, és kapál, kapál, kapál. Könnyű következtetnem, Kálmán döcögtetős figyelmének elterelése céljából is: föloszlottak itt is a szocialistának mondott sztalini gazdaságok, visszakapta ki-ki a földjét, de nem kapott gépet hozzá. Néha-néha brazil gépsort is láttunk. Szentmihályon hallottuk ezt a csúfolódó kifejezést, amikor még Mihályteleknek illett mondani.

Nálunk a marosi homok ismerős a folyó áldásaként, ezen a tájon kaviccsá, kövekké nőtt a homok. Tudom, hogy fordítva van, kőből lesz a kavics, kavicsból a homok, de visszafelé menet mindent feje tetejére állít a felelőtlen elme.

Batuta. Térképről nézem magyar nevét: Bátyafalva. Itt látunk először faházat, gerendából összeróva. Mégis közeledünk Erdélyhez? Soborsin. Nem néztük meg Szegeden, a vízügyi hivatalban a Maros vízállását. Vágás Pista az ittenit is tudná, akadémikus feje vízállással van tele. Ne vegye ezt senki külföldön billegők illetlen bizalmaskodásának, szakmája dicsőségeként mondtam valamikor egy vele készült interjúban. (Amikor idáig érek a visszakérődzős leírásban, mondja a rádió, eszeveszetten árad a Maros, és lezárták már a nemzetközi főútvonal Arad és Déva közötti szakaszát. Amelyiken mi is mentünk. A lényeg, most éppen nemcsak a nagytudományú Vágás István feje van tele vízállással, minden valamire való vízügyesé is. Latolgatják, ha ma nekilódul Soborsinnál, akkor holnap kilép a rakpartra Szegeden a Tisza. Föltehetőn beköszön majd a kiskertek apró házacskáiba Makón is. Szerencsére csak az ártéren lévőkbe, mert nálunk már gátak között szalad a folyó. Azt is hallani, Moldvában is kiléptek medrükből. Latolgatom: a Beszterce? A Szeret? A Tázló? A Tatros? Ugorjunk csak vissza oda, ahol éppen járunk!) A rádió most arról beszél, miért pusztul az ezüstkárász a Kis-Balatonban. Lőttek neked is, Nemcsók János, balatoni államtitkár!

Ilia? Nem Mihályként, faluként. Persze, persze, Marosillye. Kórháza is van, szállodája is. És itt veszem észre, hogy erre nem járt Monília Őnagysága. A meggyfák olyan épek és szépek, mint nálunk voltak hat évvel ezelőtt. Azóta minden évben erősebb a pusztulás, idén ha két szemet talál valaki a fáján, megkegyelmez neki. Valahol akkora lavórantenna az erkélyen, a világra néző ablak teljesen eltakarja a kilátást az evilági előtt. Nálunk is láttunk ennyire befelé forduló kitárulkozást.

Magos Déva vára. Amikor először láttam, és föl is mentünk rá, mindjárt megértettem a tizenkét kőmíves balladai dilemmáját a tizenharmadikkal, Kelemen kőmívessel együtt. Jól belegondolhatott a környéken szántogató, ezt a böhöm nagy várat hogyan rakták oda. Medgyes felé menet bakon ülve látunk egy hetyke-kalapos embert. Ha a katonasapkának, csákónak álladzója volt, akkor ennek tarkódzója van. Ilyen divattal akár anti-bobbynak is elmehetne Angliában, ha üresedést hirdetnének.

Régen föltűnt már, csak eddig hallgattam róla: magyar fölirat sehol. A neveket térkép után magyarítom. Mennyit lelkendeztem én az újságban, amikor Deszken szerbül is kiírták az intézmények neveit, Magyarcsanádon meg románul! És mennyire szorgoskodtam még könyvtáros koromban, hogy anyanyelvükön olvashassanak. (Panaszkodtak ugyan a könyvtárosok, csak a helyet foglalják a könyvek, hiszen ketten se nyúlnak értük. Más az a világ, amiről beszélnek, és nincsen kapcsolatuk az írókkal se. Az irodalmukkal se. Mindig hozzátettem: éppen azért kellenek, hogy éltető kapcsolattá váljanak.) Ezen a határon nem jutott át a szavam. Ebből látható, se egyesfogattal, se a hörcsöggel nem tartok rokonságot. Ahogy nálunk nem okozott halovány erkölcsi kárt se, amikor kiírták, sőt dicsőséget szerzett figyelmességünk, inteném az ittenieket is, kár elszalasztaniuk ezt a lehetőséget. Semmi rossz nem származna abból, ha az emberek egyszercsak ezerszámra elkezdenék otthon érezni magukat saját hazájukban, anélkül, hogy bárkinek ártanának vele. Lehet, hogy az elvakultak éppen ezt nem akarják? Nekik az a jobb, ha a serkenő füvet is betonnal terítik be? Kismilliószor kinyilvánította a magyar állam is, visszacsatolási hajlandóságnak az írmagja sincsen bennünk, inkább a határok átjárhatóságát szorgalmazza. A két népnek együtt kell keresnie a jövendőt, ahogy békében és türelemben éltek egymás mellett eddig is az egyszerű emberek. Miként természetesnek veszik a falutáblák kétnyelvűségét Hargita és Kovászna megyében, kiállva a kemény sovinizmus minden áskálódását. Mintha Orwell pamfletjének siralmas kórképe, a Gondolatrendőrség alaptétele - mától kezdve minden másként volt! - élne tovább itt-ott ma is eleven valóságként? És még ma sem lehet tudni, hány évvel éli túl a nagy kondukátort. Amit a tegnapból kitörölnek, avval nincsen gond ma se, és még inkább nem lesz holnap.

A legnagyobb balgaság.

(A sovinizmusra egyébként Illyés Gyula meghatározását fogadom el: a nacionalista nemzeti érdeket véd, a soviniszta nemzeti érdeket sért.)

Segesvár. Ez is szent hely nekünk. A városba be nem mentünk, mindketten voltunk már benne, többször is, de az ispánkúti Petőfi-szobornál sokadszorra is tiszteletünket tettük. Erről jöttek az orosz lovasok, itt állhatott a költő. Vagy itt futhatott? És nyomában az orosz, lóháton? Ahogyan az oszmán áradat megcsonkította annakidején minden emberi fizimiska szobori változatát, úgy veregették arcul őt is kóbor mai legények, és félre verve maradt orra, szája, szeme, homloka és álla. Már legutóbb is így láttuk. Mintha az árnyas fákat azért hagyták volna ellombosodni annyira, hogy föl se tűnjön annak, aki nem kimondottan az ő látására jött. Két pad jelzi, turistapihenő is lehet a nagy árnyék, ennélfogva szemétlerakó is egyben. Vagy szemetet otthagyó. Csak a szöveg maradt jól olvasható állapotban, két oldalt, két nyelven. Talán azért, mert mégiscsak analfabéták cselekedték? Itt esett el 1849. július 31-én Petőfi Sándor forradalmár költő, a népek szabadságának harcosa. Július, 1969. Ebből két dolgot biztosan láthatunk. Nem Barguzin iránti elfogultságból vagy tiszteletből verték le a szobor ábrázatát. Más szóval: mégse kellett volna a barguzini zsidó temetőből hazalopnunk női csontvázat választási hajrára időzítve, Petőfivé keresztelve. A köznyelvi csúfolódás szerint "Petőfinét". Ez az egyik, a másik pedig az, hogy a népek szabadságának harcosáról a turista népek úgy vesznek tudomást, hogy szemetüket hagyják itt.

Szabvány turistamódi a szemét. Szobrot rongálni tévedésből ugyan lehet, de hanyagságból ritkán, legtöbbször azonban előre megfontolt galád cselekedetről van szó. Ha szeméttel párosul az arculverés, kiköpött szoborgyalázással van dolgunk.

Tisztelettel adózunk azoknak is, akik Petőfit még ismerik.

Héjjasfalván is megálltunk öt percre. Szemetes melléklet nélküli oszlopos mellszobor hirdeti, táblával: Zeyk Domonkos, Bem tábornok hadsegéde itt halt hősi halált a harcztéren 1849. júl. 31. Először Kossuth-szobornak néztük, úgy tolattunk vissza. Aztán ez következik kiírva: Kozákok ezre körbe fogta, / Hogy élve ejtse foglyul őt, / Ő küzd, magát meg nem adva, / Aztán saját szívébe lőtt. Még egy versszak: Nyugosznak ők, hős fiak / Dúló csaták után. / Nyugosznak, és sírjok fölött / Zöldel bokor, virány. (Bajza) 1849-1901 július 31.

Ha már itt vagyunk, leírom az oszlop hátsó felének szövegét is. A fejen: BEM dicső tábornok hadvezérlete alatt 1849. július 31én vívott csatában elesett vitéz honvédek emlékére. A folytatás: Daczó Zsigmond honvéd őrnagy, egy székely huszár ezred parancsnoka, Zeyk Domonkos honvéd százados, BEM segéd tisztje, Endes Árpád százados, a 82. honvéd zászlóalj első századának parancsnoka, Gál Sándor honvéd hadnagy, segédtiszt, Dáné János honvéd hadnagy, Csík-szentkirályi Bors József honvéd hadnagy. Még számtalan hős honvéd névtelen bajtársak. Emeltette a hazafias kegyelet 1901. július 31. Kis koszorú a nagy emléken, az utókor szalagjával: Zeyk Domonkos Nevelőotthon.

Innen kezdve kétnyelvűek a falutáblák, a legnormálisabb észjárás termékei. Újszékely, Alsó-boldogfalva, Székelykeresztúr, Nagygalambfalva (Kányádi Sándor szülőfaluja?), Bögöz, Bikafalva, Felsőboldogfalva, Székelyudvarhely, és a többi, és a többi. Elnevetjük magunkat: ha a legény úgy mutatkozik be a boldogfalvi szép leánynak, hogy Bikafalváról való! Aranyos jelenet lenne. Székelyudvarhely erődtemplomában is voltunk legutóbb, most csak nyugtázzuk, hogy jó úton járunk. Ha jól emlékszem, ide is van húsz éve szóló meghívásunk, de elfelejtettem már, kitől. Valahol kint álltunk meg a busszal annakidején, biciklivel tekert utánunk egy ember, és az egész busznépet hívta volna vendégségbe. Nagyot néztünk, hogy ilyen még létezik, köszöntük szépen, kézzel-lábbal is, de sietünk. Akkor ígérjék meg, ha legközelebb erre járnak, megkeresnek. Mondta a nevét is, meg azt is, hogy bárki útbaigazít bennünket, mert mindenki ismeri. Trehányodik az emberi emlékezet, lám, éppen a mindenki által ismert nevet felejtettem el. Megnyugtat viszont, ha Bögöz kiírható magyarul is, akkor Bögözy Györgynek se kellett átkeresztelkednie románra, és semmit nem csorbul tőle egyik népnek se a szuverenitása, sőt fényesedik dicsősége mindkét oldalra. Akkor is, ha Kolozsvár nagy funerátora Petőfi magyarságát is kikezdi. Nem ő az első ebben a műfajban.

Falvakon, városokon átal tehát zötyögünk, és a zötyögés veszélyes gondolatokat ugráltat elő bennem. Közelmúltunk bunkócskáinak kódis-gőgje is eszembe jut. Rendőrviccekkel cifrázva is az volt a nóta, aki külföldi nem beszél magyarul, azt üsse meg a magyar guta. Jólesett látnunk és hallanunk viszont, ha külügyminiszterünk egyenrangú félként, angolul beszélhet akármelyik külügyminiszterrel és államfővel. Egy karámban voltunk, akkor is, ha a Kárpátok Géniusza, a nagy kondukátor egy kicsit abból is kilógott sovinizmusával, egészen addig, amíg fal mellé nem állították legokosabb hites feleségével, és sortüzet nem nyitottak rá. A karámszellem tehát itt is azt diktálhatta, hogy verje ki a román ragya, aki nem beszél románul. Ha valaki idegen nyelven is értett, az azért itt is jólesett, ezért tanult meg szinte minden értelmiségi franciául. Az elnagyolt nyelvrokonság is jelentősebb előttük, mint a teljes azonosság? Vagy egyszerűen az a lényeg, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a magyarnak? Mert aki tulajdon szülőföldjén anyanyelvén szólalt meg, tehát magyarul, azt ugyanaz a bunkóság háromszoros román gutával üttette hetediziglen. Az ütődöttségek túlélnek bennünket, tehát ütteti ma is.

Tudom, hogy szentségtörés még mindig Erdélyben, ha Deák Ferenc is eszembe jut. Iszonyatos gödör lehet az oka az utca közepén, elődöccent bennem. Az a csavarintos körmondata például, amelyiket szegedi szobra talapzatára vésték kőbe. Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges. Itt ugyan nem nemzetről van szó, csak a nemzet idegenbe szakadt testéről. (Istenem, de sokszor eszembe jutott ez később, a csángóknál.)

Minden faluban és városban jó lenne megállnunk egy napra, kettőre, nemcsak a máig érvényes meghívásnak engedve, de mi átutazóban vagyunk, nagyon sietünk. Majd egyszer, talán.

Korondon vagyunk már, itt éjszakáznánk, ha befogadna valaki. Egyszuszra hosszú lenne az út Bákóig, eddig is nagy dolog volt épségben eljutnunk. Derék barátom lakik itt, Félegyházán ismerkedtünk meg valamikor, Móráról szóló emlékülésen. Merjünk a nyakára menni? Semmiképpen ne, pofátlanság lenne bejelentés nélkül, de beköszönnünk kötelesség. Köszönnénk is, csak éppen nincsen, aki hallja. Nincsen itthon senki. Szomszédok mondják, a lehető legjobb helyen, lakodalomban vannak. Mindenképpen tovább megyünk, csak azért hívatjuk ki a násznép közül, hogy köszönjünk neki. Illendően spicces ugyan, de azt mondja, sehová ne menjünk addig, amíg ők is tudnak ágyat vetni nekünk.

Éjszakai sorsunk tehát eldőlt. Lődöröghetnénk a magából teljesen kivetkőzött, elpiacosodott faluban, de egyetlen kirakodó bódé elég arra, hogy a teljes kínálatot föltekintsük. Van időnk még, levezetésnek is jó egy kis lötyögés, átcsurgunk Parajdra. Ott is vannak sóbarátok is, ismerősök is. Ha megtudnák, hogy szó nélkül mentünk el mellettük, kapnánk érte, mégse merünk egyikükre se ajtót nyitni. Meglehet, nehezebben váltanánk be a lakodalmas ház előtt tett ígéretünket, mert nem engednének vissza. Inkább gyönyörködünk a tájban, a sóvidéki napnyugtában, és sötétedik már, mire visszaérünk.

Kicsit azért elmélázunk a hegyek hajlataiban. Mintha hatalmas hullámok koptatták volna saroktalan gömbölyűre a csúcsokat és szakadékokat. Tud ilyet csinálni az egészséges természet? Megvan! Ezek a hegyek sóból vannak rakva. Esők is igazíthatták, de belső vizek is üregeket oldhattak, és szépen beszakadozott a fölszín. Sós patakok is erednek ezen a tájon.

Szállást ajánló barátom már alszik, ágyra dűlve, mire visszaértünk. A lakodalomnak csak az egyik felén illett ott lenniük. Nincsen az a pénz, amiért fölvertük volna. Kaput nyitottunk, beálltunk az udvarra, ismerősként jöttünk-mentünk, nem ébredt föl egészen addig, amíg felesége is haza nem ért. Micsoda finom hangolás a lélekben! Pedig csöndben jött ő is. Lakodalom után a frissen ébredőnél tisztább fejet talán sehol nem lehet találni.

Támadt is vita közöttünk. Azt mondta, átutazott már a csángók földjén, de egyszer se állt meg.

- És nem szégyelled magadat?

- Nem is gondoltam rá, hogy szégyellnem kéne.

- Az se jutott eszedbe, hogy hús a húsunkból, vér a vérünkből? Gyere velünk legalább most!

- Holnap tanítás. Ahogy a pap nem hiányozhat a miséről, a tanító se az iskolából.

- De láttál már csángót?

- Kapaszkodj meg! Amikor katona voltam, a rádiósokhoz osztottak be. Másfél évig egy szobában dolgoztam egy fiúval, de csak románul váltottunk szót. Mentünk egyszer valahová, mondom, másfél esztendő múltán, ő ment elöl, én utána, és megszólalt: ihatnánk valamit. Te tudsz magyarul? Lehet, hogy jobban, mint te. Csángó vagyok.

- Miért titkolta? Félt volna, hogy más is meghallja?

- A többi magyar mind tudta, csak én nem.

- Magyar a magyarral másfél évig románul beszélt? Főnöke voltál?

- Nem volt nekem semmi rangom, hogyan lettem volna főnöke?

- Nem akarlak kárhoztatni, de te is oka lehettél, hogy nem derült ki. Te vagy a tanító, neked kellett volna mindenkit kipróbálnod először.

- Mondod te. Voltál katona?

- Ajjaj!

- De nem Romániában!

- Más eseted?

- Jött ide hozzánk két csángó tanuló, hogy magyar iskolába járhasson. Nem akarom agyondicsérni őket, engedetlen rossz kölkök voltak. És gyöngén tanultak. El is határozta a tantestület, köszöni szépen, többet nem fogadunk.

- Hová tetted pedagógus optimizmusodat?

- Ne szédíts, légy szíves. Előbb menj el, nézz szét, és küldj 10-12 flekket az írásodból.

- Inkább te szédítesz? Másfél évig meg se fordult a fejedben, hogy magyarul szólj csángó társadhoz, és azóta fél életen keresztül még csak lelkiismeret-furdalást se éreztél, most meg érdekel?

- Nagyon érdekel. Minden erdélyit nagyon érdekel. Utolsó éveit éli a csángóság, menthetetlenül felszívódik a románságba.

- Főleg akkor, ha a legközelebb lévő erdélyiek rájuk se rántanak.

- Ne ítélj egyetlen este után. Főleg lakodalmas este után. Te azt mondod, szakdolgozatod óta fáj a szíved értük, lehet, hogy engem régebbi kínok gyötörnek.

- Csak Cypruslombok címen ne írj ciklust a csángók sírjánál.

- Tartok tőle, te azt írod már most. Vevő lennék egyik fejezetére.

 

Aki keres, talál

Soha nem egyszerű a világ. Otthon se, de ha kilép a szegény ember hazájából, még bonyolultabb, noha a gyökerek onnan táplálkoznak. Rozika éppen Erdélybe indult, és úgy belelkesedett, amikor meghallotta, hová készülünk, teljes programot gyártott nekünk. Jólesik minden gondoskodás, de mi egészen másként képzeltük, ezért hangos bocsánatkérések közepette megkértük, engedjen bennünket a magunk esze szerint. Kútba ugrással ér föl, amire készülünk, tudjuk, és nem biztos, hogy szárazon jövünk ki belőle, de nem azt akarjuk megírni, mások mit gondolnak a csángókról. Hogy mi baj lett belőle, csak visszaúton derült ki. Amikor a Csíki medencében nyitottunk rá várományos szállásadónkra, akkora szemrehányást kaptunk, majdnem beleszédültünk. Egy héttel korábban vártak bennünket, éjszakára a kaput is nyitva hagyták, mert biztosan megyünk, ha a Rozika mondta, csak hosszú az út, és bármi előadódhat közben. Bocsánatot kértünk ott is, mi lettünk megbízhatatlanokká. A Békás szorosnál akartunk átkelni, és ahhoz Korond esik közelebb.

- Azért szólhattatok volna.

Ne ugráljunk innen oda, onnan ide, még csak indulunk a Kárpátokon túlra. Korondi barátom aranyos felesége vasárnap reggel megtöltötte mindkét termoszunkat. A kisebbiket kávéval főzte tele, a nagyobbat teával. Balga fejjel úgy vágtunk neki a nagy útnak, lehet, hogy visszafelé is erre jövünk, de ezt ne fenyegetésnek vegyék.

Egyik Gyergyó-ban meg kellett állnunk szívességi ismerkedés céljából. Lakik itt egy orvos, aki költő is, legalább fogjunk kezet egymással. El nem tévedhetünk, házuk előtt megyünk el úgyis. Meg is álltunk, zörgettük is kapuját, de szilajnagy eszünkkel be kellett látnunk, nincsen itthon. Kiadónk jóvoltából egy csomag könyvet vittünk magunkkal, abból egyet ide szántunk, és barátunk is küldte velünk leginkább kézen-közön terjedő folyóiratának legújabb számát, hová tegyük? Amióta a szomszédokat föltalálta az emberiség, két lehetőség biztosan van: vagy becsülik egymást, vagy utálják. Benyitottunk a másik házba.

- A doktor urat keresik? Nem, nem lakodalomban van. Nem igaz, hogy lakodalom az egész világ. Láttuk, amikor elment, de nem tudjuk, hová. Hogy Magyarországról jöttek? Szegénykém, ha tudná!

Ráérős úton estig kedveskedhettünk volna egymásnak, annyira kicsorduló volt a fogadtatás, de nekünk legalább háromra Bákóban illik lennünk. Leadtuk hozományunkat, indultunk tovább. Pedig jó lett volna megtudakolnunk azt is, aki még közelebb esik a csángókhoz, járt-e már náluk. Csak a nagy hegyen kell átbilleniük, és már ott is vannak. A szomszédasszony azt mondta, ő még nem volt ott, és föltehetően nem is lesz már. Eddig nem akadt dolga arrafelé, most meg már nem nagyon ugrálhat.

Hajszálra így lehet ez mindenhol. Mi Veszprém megye és Vas megye határán laktunk, a tőlünk négy kilométerre eső pusztán se jártam 13 éves koromig, és a mindössze nyolc kilométerre lévő Külsővatot is csak beszédből ismertem. Mindenki befelé szeret tájékozódni. A korondiak is rendre tudják akár azt is, ki lakik Győrben, ki Szegeden, sőt, lám, azt is tudják, hogy a bércek tövében is van egy jóravaló költő, aki mellékhatásként embereket testileg is gyógyít - föltehetően ő kereste a kapcsolatokat a tőle szintén befelé esőkkel -, de hogy kik élnek, kik halnak, és kik vegetálnak túl a hegyeken, az már nem tartozik kompetenciájukba.

Csöpörgött az eső. A rádiós zöldbéka bővebbet ígér, de otthoni jóslatai is úgy válnak be legtöbbször, hogy itt-ott-amott eshet, máshol meg nem. Saját esőnéző tapasztalataimmal mellékállású ellenmeteorológusként itt nem hozakodhatom elő, ezért botcsinálta előrejelzést teszek: legföljebb a hegyek innenső oldalán esik, odaát biztosan nem.

- Honnan tudod?

- A hegyek megfejik a felhőket. Odaát száz ágra süt a nap, majd meglátod.

- Lehet, hogy egy évben csak egyszer van másként, de az ma lesz.

Ha nem vagyunk is emelkedő nemzet fiai, a Kárpátokban egyre emelkedünk. És szakadatlanul esik az eső. Istenem, miért versz bennünket? A világ egyik legszebb vidékén járunk, és alig látunk belőle valamit? Hihetetlen nagy szerencsénk, hogy már jártunk itt, és akkor jó idő volt. Itt törött el halbicskám pengéje, a Gyilkos-tó partján, amikor valami kikerics hagymáját akartam kibányászni vele kertünkbe való áthonosítás célzatával. Áttelepítésekkel akár államot is játszhatnék: soha nem volt velük sikerem. Ja, és itt láttam azt a barázdabillegetőt, amelyikről azt gyanítottam, őse még a honfoglalókkal érkezett, de mivel a földszintet szereti - a barázdák ritkán emeletesek -, azóta se talált ki az égig érő szakadékokból.

Hangulatát tekintve olyan erdőben is megyünk, mintha a Bükkben járnánk. Ha két bokor elég, akár képen is, hogy szülőfalumban érezzem magamat, akkor három fa arra is, hogy a Bükkben. Aztán jönnek a fenyők. Hegyük a felhőket hasítja, esik is az áldás.

- Nézd csak, Kálmán! Az útszéli fák mintha előlünk hajolnának el.

- Ezt fejtsd meg!

- Tervezni se lehetne így. Egy elméletem biztosan van. Fiatal fák lehettek ezek még a háború alatt.

- Mintha otthon hallanám: szomorú gyerekkoruk volt.

- El tudod képzelni, hány teherautó vánszorgott át meg vissza itt a háború alatt? Sorra leszaggatták az egyenesen növő ágakat, de a fák ősi ösztöne azonnal új vezérhajtásokat hozott, oldalra. Azok maradtak meg, amelyek befelé hajtottak, és azok nőttek fává mostanáig.

- Se közel, se távol nincsen, aki cáfolni tudná, tehát igaz is lehet.

Vigasztalanul esett. Autó alig jár a kaptatókon, csomóba verődve néhány marhát vagy borjút vezetgetnek átázott emberek.

- Vagy vásár van valahol, vagy lakodalom lesz.

Utánaszámoltunk. Lakodalom egy hétig nem lehet, mert most éppen vasárnap van, marad a vásár. Hosszúra nyújtott szekerek hulladékfát is szállítanak, a kocsisok mindig előre jelzik a kanyarokban, hogy előzhetünk vagy nem, és mindig köszönnek, mintha örök idők óta ismernénk egymást. Te is úton jársz, mi is, tartsunk össze, és menj Isten hírével.

Messzire elhangozna a szó a Kárpátok bérceiről, a szorosok fala is visszhangozná, legalább ezt kellene két nemzet politikájába kőkeményen becikkelyezni. És visszaköszönni, ha előre mégse akaródzik. Mindenesetre a balladabéli nagyhegyi tolvajnak hírét se hallottuk.

Most kezdünk igazán idegenben járni. Ne vegye ezt se irredenta felhangnak senki, a szoros közepéig el-eljutottunk már, a hegyen túlra azonban soha nem mentünk még. Hozzáértő ember azonnal leolvasná a házakról, az alkalmi viseletekről, mekkora gátat rak az emberek közé a hegyek lánca, és mennyire összekötő kapocs maga a szoros. Nekünk, sajnos, semmi előtanulmányunk nincsen, nem is foglalatoskodhattunk vele. A csángómagyarok ismételt fölfedezése lenne most a föladatunk.

(Ezer dolgot jelenthet a fölfedezés maga. Az én célom nem az, hogy mindenképpen meggyőzzek másokat. Vitába se akarok keveredni azokkal, akik bizonyos dolgokat másként látnak. El is ismerem a másként látás jogosságát, hiszen igen sokszor az enyémnél gazdagabb tapasztalatokkal és előtanulmányokkal rendelkeznek. Sokak által elítélhető módon semmi mást nem akarok, csak eredendően meglévő kíváncsiságomat szeretném egyhetes kirándulással kielégíteni. Ha ebből mások használható következtetésekre jutnak, vigasztalásomra szolgál.)

Most virágzik a meggy. Egészséges, szép virágja van. A mienk is ilyen volt, legszebb nászában érte a mocskos monília. Lehet, hogy elsiettük az előbb, amikor azt mondtuk, itt nem tarolt. Most van a szezonja. Vagy csak utálja a hegyeket?

Lovak is, tehenek is legelgetnek az út szélén, pányvára eresztve. Csöngős lovak, és csöngős tehenek. Biztosan nem dísznek rakják rájuk, és nem is félnek, hogy lelopják róluk. Ahogy attól se félnek, hogy a jószágot kötik el. Nincsen időnk rágódni rajta, mert hármas öszvérfogatot teremt elénk a vak sors. Kettő biztosan szélhámos, mert szélről van, de egyik se átvitt értelemben. Három pegazus a keverék fajtából, egy kocsi előtt, még ilyet se láttunk. Először azt hittük, itt ez a módi, de tévedtünk. Ennél többel nem találkoztunk. Mint ahogy az is egyedi példánynak tűnik, hogy mindhárom hókáján hatalmas piros prizma szolgáltatja a csillagot. Nagy vándorai lehetnek az éjszakának, nem hisszük, hogy nappal is szükség lenne fényvisszaverőre.

Nájlonborítású ekhós szekeret is látunk, szintén lovas kocsi változatban. Mi ruszki lovaknak mondtuk ezt az apróbb fajtát. A borítást is össznemzeti divatnak hittük, csak később tudtuk meg, cigánynépek vándorolnak alattuk. Mintha-mintha Domokos Pál Péterről láttam volna hasonló kellékkel képet még az ántivilágból, abból következtethetnék arra, hajdanában általánosabb volt, de lukas az én fejem, ezt se vegye senki készpénznek.

Bocsánat, majdnem elszaladtunk az élet szépségei mellett. Ez a falu már Lespezi, tehát Lészped! Régiesebben: Lécped. Most csak átszaladunk rajta, hajt az ígéret, hogy három körül Bákóban leszünk, de legalább említsük meg: ez már csángó vidék! Szép új házak állnak díszben az út mellett. Legtöbbjük meztelen még, ezután öltöztetik vakolatba a tulajdonosok. Beljebbről csak annyit nyugtázunk, hogy sok itt is a bádogborítású ház, akár Szabolcsban. Ha nem lettünk volna eleve válogatósak, már meg is állhatnánk. És ekkor még nem is gondoltuk, hogy visszatérünk még.

*

Illene tisztáznunk, mit is jelent a csángó szó. Nyelvészeink kazalba hordták már tudományukat, mégse tudják. Talán-talán az a vélemény a legerősebb, hogy elkószálót, elbóklászót, elkóborlót, elcsavargót, elcsángálót. Ha így lenne, valamelyik pásztornép szókincsében kellene nyomát lelnünk. Sajnos, ez akkor se jutott eszembe, amikor a szakdolgozatot írtam. Vannak azonban szép számmal máshonnan eredeztetők is. A legnagyobb csángálás évének 1764-et tartják, amelyet madéfalvi veszedelemként tart számon a történelem. Mária Terézia elrendelte a határőrök sorozását, a sor alá érett legények - és a szüleik - meg tiltakoztak ellene. Határőrvidéken legtöbb baj a határőrökkel szokott lenni. Illetve azokkal, akik nem akartak határőrré lenni. És kivel ütköztek volna? A hatalommal. A hatalom már itt kegyes volt hajnali vérengzést elrendelni az alvó székelyek ellen, noha aki aluszik, fegyveres ellenállásra eleve képtelen. Olvastam több leírást, a tömör összefoglalót lexikonból veszem: Január 7-én kora hajnalban Siskowitz altábornagy vezetésével katonaság rohanja meg a Madéfalván egybegyűlt, a határőr-sorozás ellen tiltakozó csíki székelyeket. (A mintegy 2500 székelyből sokat megölnek, mások sebeikben pusztulnak el. Ezt követően megindul a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába.) A Siskowitzot másutt Siskovicsnak, Siskovichnak, Ziskovicnak írva is találtam, és azt, hogy voltaképpen Carato alezredes parancsnoksága alatt rohamozta meg a két tábori ágyúval rendelkező harccsoport az ellenszegülők gyülekezőhelyét, Madéfalvát, s vérfürdőt rendezett a fegyveres ellenállást nem tanúsító nép között, több száz embert mészárolva le. (Carato is előfordul Caratto alakban is.) A második változat azt is mondja, már az előző esztendő nyarán, 1763-ban megindultak a kitelepülők Moldovába.

Magam tényként fogadom el, azért oda mentek, mert ott már voltak magyarok. Otthonról jöttek haza. A határőrség elől menekültek arra a vidékre, amelynek már megszűnt határt őrző szerepe.

Ha a csángó elkóborlást, elcsángálást jelent, akkor hajszálra annyit tesz, mint kétszáz évvel később a disszidálás. A monarchia messzire nyúló karja elől menekültek, Keletre mentek, a későbbiek, a disszidensek, a keleti veszedelem elől Nyugatra. Mindegyik igyekezett levetni magáról a ráégetett bélyeget, a későbbiek emigránsok lettek. Nem akarom szorosabbra húzni hirtelen jött elemzésemet, mert akkor el kellene jutnom Illyés Gyula örökérvényűen csúfondáros meghatározásához is: a hősök mind disszidáltak, a gyávák meg itthon maradtak. Inkább azt mondom, ez a csúfságos szó vonódhatott át a sokkal régebben itt élőkre is, például a szabófalviakra. Csíphette is a bőrüket tisztességesen, aztán vagy hozzászoktak, vagy nem. Mert találtak rájuk még csípősebbet.

Mindenesetre határainkon innenről most már biztosan eljutottunk határainkon túlra, de álljunk meg még egy szóra, itthoni ésszel. Dőzsölhetek a bőségben, amelyet kutatóink öntöttek ránk. Mást mond például Gunda Béla a csángóság eredetéről a Magyar Nyelv 1988. 1. számában, és mást Benkő Loránd ugyanennek a folyóiratnak 1989. 3-4. számában. Alapos tanulmányukat megközelíteni is levetett cipőben merem csak, és a világ minden kincséért nem bocsátkoznék vitába velük, mert jól tudom, hitehagyott, vagy inkább hamvába holt, elabortált nyelvésznél veszedelmesebb figurája nincsen a tudománynak. Hajszálra úgy állok a tudósok színe előtt, mintha földobott agyaggalamb lennék vizsgázó vadászok sörétes puskája előtt: holtbiztos, hogy eltalálnak. De ha most nem szólok, talán soha nem lesz rá alkalmam.

Az etelközi maradványt lehetetlennek tartja Benkő is, mondván, ha igaz lenne, több kései ősmagyar kori nyelvi reliktumnak, archaizmusok egész sorának kellene lenni. Hogy mennyi a sok vagy kevés, a több vagy kevesebb, nyilván másként fogja föl a tudós nyelvész, mint egy kóbor betűvető. Lehet, hogy égbekiáltóan balgatag nézetek élnek bennem, de addig föltehetően megmaradnak, amíg végleg nem tisztázódik minden. Ha tisztázódhat egyáltalán. Azt is elhihetném, hogy abból az erdélyi magyarságból szakadt ki a csángóság, amely a Mezőséget a honfoglalás után megszállta - hiszen nyelvatlaszi példák ezt támasztják alá -, de bennem az első nekifutás fölületességével keresztbe áll ez a gondolat is: és az miért nem lehet, hogy a kint maradt résznek a töredéke vagy többsége szállta meg a Mezőséget? Miért kell belülről kifelé néznünk, amikor a honfoglalás föltétlenül kívülről haladt befelé? Nyelvünk soha nem utánozza az angolnát, sebesen folyó patakokkal, folyókkal és folyamokkal szemben nem terjedhet, és nem gerjedhet. Ha jól emlékszem, a kémiában ismerős az ellenáram elve. A kénsavgyártásnál tanultunk róla utoljára legalább ötven évvel ezelőtt. A nyelv áramlása azonban kénsavgyártással se rokonítható. Hajszálra akkora fejre állítása lehet ez a valóságnak, gondolom eszem minden rekeszével, mint az volt az előbb, hogy a Maros-toroki homokból följebb kavicsok, később pedig kövek lettek. Annakidején meglepődve olvastam valamelyik néprajzos-szociológus írásában, hogy a buszmegállók környékére sűrűbben telepedtek a tanyák. Egy fenét: józan ésszel a buszmegállót rakták oda, ahol sűrűbbek voltak. Aztán megbicsaklik bennem megint a szó, mert egyik genetikusunk könyvében is azt találom, hogy a mezőségiből lett a csángó, noha ő azt is megengedi, az maradt csángó, aki be se jött.

László Gyula leginkább avval lett híres, hogy föl merte tételezni a kettős honfoglalást, és a Szent Jobb előtti hivatalos fölszólalásában azt is, hogy Szent István talán törökül beszélt. Mire nem képes egy történész, ha fantáziája is van! Azt is kimondta, nemcsak a kettős honfoglalás képzelhető el, de az is, hogy kettős magyar történelmünk lenne. Az egyik az alávetett rétegekről szólna, a másik a hős katonákéról, a voltaképpeni honfoglalókról. Erre én nagy vehemenciával mindjárt meg is toldom eggyel: hármas honfoglalás nem lehet? Tudom, hogy komolytalannak tűnik a szavam, de fölér egy honfoglalással az is, hogy lemaradtak.

Szegény Moór Elemér speciálkollégiumán néha csak ketten voltunk Haypál Ildikóval. Ha jól emlékszem, ő mondta volna, hogy a győzők szokták átvenni a legyőzöttek nyelvét. Nem akartuk elhinni. Aki a kenyeret előteremti, annak a nyelve győz? Kénytelen megtanulni a hódító a meghódoltak szavát, különben nem tudna uralkodni rajtuk? De semmi bizonyítékunk nincsen arra se, hogy egyáltalán hódítóként jöttek volna a Szeret folyó mellé, akiknek utódai most is itt élnek. Azt hiszem, mai szóval sodródásnak kellene mondanunk az egyik lehetőséget - amikor tehát másokkal együtt sodorja őket a történelem, mint szél a levelet -, vagy beszivárgásnak inkább? Legalább olyan gyakori lehetett ez is, mint a hódítás, csak nem beszélünk róla. Legföljebb erősen lebecsülő értelemben. Semmi dicsőség nincsen benne. Szóba szokott jönni, hogy pásztornépek voltak. A pásztor mindig ott legeltet, ahol a friss fű megterem, belegeltetésnek is mondhatnám, ha rám lenne bízva egyáltalán. Ha fikarcnyi igazság is lehet László Gyula szavában, miszerint első szent királyunk netán törökül beszélt, akkor föltételezhető az is, hogy az avar-magyarokon átszáguldó, talán török nyelvet beszélő honfoglalóknak annyi idejük se volt, hogy átvették volna az ott már dolgozó magyarok beszédét. (Vigyázat: az, hogy törökül beszélést említ László Gyula, nem jelenti föltétlenül azt, hogy vérileg is török származék lenne a magyar! Ugyan senki nem tudja, kiknek éltető nedve csörgedez Árpád véreként ereinkben. Erősen keverék nép a mostani magyar.) Ketyeg tovább az eszem, és oda lukadok ki, az is lehet, hogy az eredetileg már ott élőktől el se várták volna, hogy velük tartsanak! Szegény, nyomorú pórnép, maradjon ott, ahol eddig volt! Egy kolonccal kevesebb.

Aztán megint arra gondolok, nem szabad nekem a nyelvészek dolgába beleavatkoznom. Negyven esztendőnél is több telt el azóta, amióta elkezdtem lépegetni az itteni beszéd gyalogútjain, azóta sok minden kiderülhetett. Meg is követem magamban mindjárt Benkő Lorándot, és bocsánatot kérek László Gyulától is.

*

Mintha igazat jövendöltem volna, szűnőben az eső. Aki tudományosan lát bele az idő bugyrába, ritkán téved. Ha egyszer felhőfejőnek itt van a Kárpátok gerince, akkor ez a legtermészetesebb. Megint előre futottam a lelkesedéssel, mert hamar kiderült, az esztendő ötven hetében így szól az igazság, de most, kivételesen, a másik oldalról jönnek a fellegek. És áldással ér föl a hetes eső.

Csak nehéz a viselet.

A térkép az ölemben, látom, közel vagyunk már Bákóhoz, illene előtte bekapnunk valamit. Fölszerelkeztünk mindenféle konzervvel, gázmelegítőt is hozott Kálmán. Esőben azonban a legjobb gázmelegítő se lehet tökéletes, és előbb a hazai szendvicseket kéne elpusztítanunk, mert az a romlandó. Hatalmas tölgyfa alatt állunk meg, kéretik megjegyezni, bár biztosra vesszük, akkora hírre nem vergődik általunk, amekkora elérte a sok Rákóczi-fáját, meg Rózsa Sándorét. Igaz, mi nem is kötöttük hozzá a lovunkat. Reggel óta nem ettünk, ez volt a döntő érvünk, és már majdnem három óra van, meg az, hogy ki tudja, mire érkezünk. Hátha ugrándoznunk kell majd.

Azt hiszem, hatalmas szerencsénk, hogy megálltunk, és az is, hogy fél falattal se ettünk se többet, se kevesebbet. Bákó felénk eső külvárosa csupa kertes családi ház, a mi címünk pedig B-lépcsőházba szól, az első emeletre. Majd akkor állunk meg érdeklődni, amikor lakótelepre érünk. Ifjú leánka vár valakit a sarkon - ismét pöszörög az eső -, őt kérdezzük, merre menjünk. Kérdezni kitűnően tudunk, de csak magyarul, ő viszont akkor se tudna felelni, ha románul szólna érdeklődő szózatunk. Mutatjuk neki leírva is a címet, sajnálkozva ingatja a fejét, soha nem hallotta. Megyünk beljebb, taxisor áll. Minden taxis feje utcanevekkel van tele, hogy el ne felejtsük azt a formulát, amelyik a vízállásokra vonatkozott. Készségesen mondja is az első, menjünk addig, amíg szemafort nem találunk. Ott forduljunk jobbra, és menjünk a következő szemaforig. Attól számítva a harmadik utca lesz, balra.

Gyönyörűség az élet, ennél könnyebben csak akkor lehetne megtalálni, ha előre lerajzoltattuk volna az útvonalat. Megint elsiettem a dolgot, csak annyit kellene figyelembe vennem, hogy ketten hallottuk ugyanazt az útbaigazítást. Kálmán egy szemvonással zsugorította a két szemafort, és az elsőtől kezdte számolni a harmadik utcát. Megálltunk ott is, és kézzel-lábbal magyarázva kezdtük el keresni a címet, de hajszálra úgy lehettünk, mint itthon, ha a Bihari utcában kérdezi valaki a Róna utcát. Idős bácsit is megállítottunk, rokonlelkűséget gyanítva egykori tanárnak néztem. Lelkiismereti kérdésnek vette a pontos fölvilágosítást, ezért cédulánkkal körbeszaladta az utca négy sarkát, hátha talál tájékozottabb embert is. És most tessék megkapaszkodni, mert most önt nyakon bennünket az a szerencse, amit az előbb emlegettem: éppen jött egy nagyon ismerősnek látszó alak. Csak nem Áron? Őt keressük!

- Hát te?

- Hát ti?

- Hová mész ily sietve?

- Somoskára indultam.

- Megbeszéltük, hogy három körül megérkezünk. Nézz az órádra, rakétát lehetne indítani hozzánk.

- Az mára szólt? Telefont vártam volna, mert elvesztettem a feljegyzéseimet.

- Hogyan szólhattunk volna? Akkor még nem volt telefonod!

Ha egy falattal többet ettünk volna, lekéstük volna az utcakeresztezést, sírva-ríva várhattuk volna este 11-ig. Akkor ért volna vissza. Akár a sors kezének is vehetnénk minden tévedésünket. Vagy a gondviselés vigyázott ránk?

Abban is megegyeztünk, hogy Románvásáron szállodát is foglal, az is elúszott, de ezt nem is bántuk. Nekem lett volna mániám, hogy ne menjünk senki nyakára, Kálmán praktikusabb ésszel gondolkodott: magyar rendszámú kocsit hátha kockázatos éjszakára az utcán hagyni. Neki csak ez az egy autója van, menjünk mindjárt Szabófalvára. Úgy húztunk el a szálloda előtt, mintha kvártélyház soha meg se fordult volna a fejünkben.

Útközben mondta Áron, itt élt Lakatos Demeter. Csodálkozott, hogy nem hallottam róla. Csángó nyelven írta verseit, mégpedig szabófalvi dialektusban. Tudod, komám, nekem zölddió nőtt a fejemben, lehet, hogy abban volt benne ő is. Kivették, kutyáknak adták. (A szerző itt 1984-ben történt agyműtétjére céloz: zölddió nagyságú daganatot távolított el koponyájából dr. Bodosi Mihály professzor. L. Klinikai föltámadás című könyvét. A szerk. megjegyzése) Kaptam volna az alkalmon, ha ő már nem is él, legalább a feleségéhez, netán gyermekeihez menjünk el. A temető mellett meg azt mondta Áron, a fakereszteket mind kicserélték vaskeresztekre.

- Mi célból?

(Erre a kérdésre csak a viccben jön ez a felelet: acélból.)

- Állítólag azért, mert a fakereszt korhad, a vas meg nem, de ezt kevés ember fogadja el érvnek. A fakeresztekre magyarul voltak írva az Istenben boldogultak nevei, a vaskeresztekre már csak románul. A rendszerváltás a temetőben kezdődött.

Dicsértem már az útjelző táblákat és a kilométerköveket, most meglepett, hogy ennek a falunak bejárati jelzőtáblája sincsen. Mondtam is, legalább egy ollót, esetleg gyűszűt, tűt, cérnát rajzolhattak volna.

- Miért?

- A szabóságra utalva.

Állítólag igazi szabó volt a falu névadója, és ebben még annyi furfang sincsen, mint Lészped nevében. A népetimológia azt tartja, Lécpad volt eredetileg, mert az erdő alján volt egy lécből készült ülőke, ahová a fiatalok el-eljártak. Ha az ősmagyarok is úgy beszéltek volna, mint mi. Tele van a világ ilyen kedves eredeztetéssel

Az igazi meglepetés bent a faluban várt bennünket, sőt sorozat lett belőle. Áron románul kezdte kérdezgetni, melyik utcában találjuk, akit keresünk. Mondtam is neki, nagy szégyen, ha majdnem színmagyar faluban színcsángó pasas románul kérdez.

- Ahhoz az idős nénihez, aki ott van a sarkon, légy szíves, magyarul folyamodj.

Úgy tett. Látszott is azonnal, minden szavát érti anyóka, de egyetlen szót nem felelt rá. Odasirült a másik sarokra, megnézte az utcatáblát - itt se táblák szerint tájékozódik a magyar -, és intett, hogy arra menjünk.

Már az öregek se beszélnek magyarul? Vagy csak nem akarnak? Provokációnak fognák föl, ha az idegen így szól hozzájuk? Az anyanyelv önmagában lehet provokáció? Egyik ismerősöm mondta évtizedekkel ezelőtt, hogy amikor itt járt, vendéglátója jelentette föl a rendőrségen. Csak nem ez a konokság maradt meg a hallgatásban?

Első benyomásra olyan ez a falu, mintha élesztővel kelesztették volna: hol itt dudorodik elő belőle egy utca, hol ott. A földmérő mérnököt akkor még nem találták ki, amikor ide ember telepedett, annyira ősi a falu. Ágazott, bogazott, és néha leveledzett. Talán a legszűkebbe mentünk be, itthon leginkább köznek mondanák, és megálltunk a ház előtt. Kísérőnk azt kérte, ő hadd beszéljen először velük. Megállt a kapu előtt, és beszólt:

- Hon van-e valaki?

Lehet, hogy két n-nel kéne írnom, ahogy Petőfi is így írta - Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom -, de a lényeg az, hogy értettem: itthon van-e, akit keres? Nem volt itthon. Megint eszembe jutott, azért teremtette az Isten a szomszédokat, hogy útba igazítsanak, hangosat köszönve benyitottam a szemközti ház kapuján. Iszonyatos bunkóságomnak adtam jelét, itt ez nem szokás. Nekem is be kellett volna szólnom előbb a kiskertajtó fölött:

- Honn van-e valaki?

Szerencsémre ott se volt honn senki, így diplomáciai jegyzékváltás biztosan nem lesz tanulatlan esetemből.

Közös toporgással dagasztottuk a sarat, mire kiderült, szintén románul szólva, talán délutáni misére mentek.

- Tudod, hol a templom?

- Tudom.

- És biztosan megismered őket?

- Hogyne ismerném! Jogtanácsosunk és titkárnőnk az illető, naponta látom.

- Menjünk oda, mert az is megeshet, utána nem haza akarnak jönni.

A templom előtt derült ki, az az időpont, amit a mise végeként kaptunk, éppen az eleje volt, tehát bőven várhatunk. Méretre is szép nagy épület, egy szegedi misére való nép mégis kint áll a kertben, és ott imádkozik? Annyian lennének, hogy be se férnek? És el ne felejtsük, ezen a vidéken aki katolikus, az mind csángó!

Áron fölvilágosít bennünket, a legutolsó népszámláláskor már volt olyan kérdés is, milyen nemzetiségűnek vallja magát valaki állampolgársága mellett. Évtizedek, évszázadok szomorú tapasztalata miatt a legtöbben nem merték kimondani, hogy kisebbségi csángók. Ha mégis kimondta egyik-másik? Ceruzával írta be a számlálóbiztos, és amikor kiért az utcára, azonnal átírta: román.

Sajnos, újságot nem mondott vele. A Vajdaságból pár éve áttelepült asszonyka említette indulás előtt, ő is számlálta az embereket az ottani népszámláláskor, és abban a kitüntető figyelemben lehetett része, hogy őt hívták be egyedül az összes magyar hovatartozásának szerbre történő átírására. Amióta beütött Trianon, és Magyarország körös-körül önmagával lett határos, akár tíz körömmel is bizonyítani kell, hogy az a föld nem magyar.

Azt is mondta Áron, megőrizte nyelvét ez a töredék nép az Ómagyar Mária-siralom színvonalán mostanáig, de a civilizáció biztosan elviszi. (Korondon hajszálra ugyanezt hallottuk.) Érdemes lesz ezt is kérdésként föltennem majd, ha arra való emberrel találkozunk. Az Ómagyar Mária-siralom lehet költői túlzás is. Régebbi is lehet annál az itteni magyarság, de összehasonlítási alapként csak ez az egy írás maradt. Mindenesetre ha elhinném, nincs már mentség, akár el se indultam volna.

Itt is lakodalom? Amíg a mise tart, oda kell mennünk itt is. Az a tanárnő, akit szintén keresnénk, mert ő is Szegeden végzett tavaly, most kisegítő személyzetként bárpultos a lakodalomban. Áron unszolásának se engedtünk:

- Te csak menj be, de hívatlan vendéget ne akarj vinni magaddal.

- Kálmánt biztosan szívesen látnák a fényképezőgéppel.

Kálmán se akart váratlan fotográfus lenni. Egyedül lépett be Áron, és úgy járhatott, mint Csokonai, a közismert Petőfi versben, aki a csapért a szomszédba ment, mert háromnegyed óra is eltelt, mire visszaérkezett. Nagy hordó bor folyt volna el ennyi idő alatt a kálomista papi pincében. Fontos megbeszélni valóját mindenesetre teljesítette, mehettünk vissza, a templom elé. Előbb azonban Kálmán vetett egy oldalpillantást az itteni fotográfusra. Az udvaron fényképezte az ifjú párt, erős alkonyatban, vakuval, ormótlan kerítés előtt. Fejükből fák nőnek ki. Legalább most keresne nekik valami ünnepibb környezetet. Itt még sokan vannak, akik egyszer esküsznek életükben.

Tehát a templom elé álltunk. Megint rákezdett az eső. Esernyőt csak a fiatalabb generáció tartott a feje fölött, a többi önzetlenül ázott. A fiataloknak a "szerelésükre" kellett vigyázniuk, az pedig hajszálra lépést tart az itthoni elegánsabb változattal. A lányok olyan triplatalpú cipőben, amire szépemlékű vicclapunk tizenvalahány évvel ezelőtt azt írta már, hogy Jucika mindkét lába rövidebb. A sarkában akár a nagyharang is elférne. Mintha toronytalpúnak mondanák itthon, csak éppen lift nem közlekedik benne. Holdjárónak is hallottam már. Ekkora sárban kimondottan célszerű viselet, bár még nem derült ki, hogy a Holdon sár is lehetne. Ennél célszerűbb már csak a gólyaláb lehetne. Férfiak és asszonyok vegyesen olyan új bőrkabátban - zakóban csak -, hozzáértő ember azonnal meg tudná mondani, Törökországból vagy Egyiptom földjéről hozta-e a vendégmunkás.

Száz szónak is egy a vége, elvonult a hadnép hosszú, tömött sorban, de akit mi vártunk, csak nem jött. A másik úton ment volna haza? Megint futottunk vissza a ház elé, és vártunk, csak vártunk, de hiába. Előteremtett megint a szerencse egy menyecskét, nevezzük Angyalkának, aki szintúgy Szegeden végzett. Biciklivel tekert a nyakig sárban, és ő is a templomból jött. Áron elmondta, azért várnánk a jogtanácsost és titkárnőt egy személyben, mert biztosan tudna szállást adni, mire Angyalka keresetlen természetességgel azt mondta, tolakodni semmiképpen nem akar, de náluk is megalhatnánk. És mindezt magyarul mondta!

A mi Angyalkánk édesanyja ugyancsak meglepődött, amikor teljesen váratlanul megjelentünk náluk, és aranyosságában úgy nyakon öntött bennünket üdvözlő szavaival, háromnegyedét meg se értettük. Könyvből edzettem ugyan füleimet erre a nyelvjárásra, tudtam a Szabófalván gyűjtött dalocskából, hogy Zegyediket megölelem, csukallom, Sză mászikat féleckébbre toszítom, vagy a Jugánban fölvettből, hogy Jén isztenem, gyójiszd meg, Fiélórábo nyihoszd meg, illetve Ha te ingem nem szeretsz, Még ed eszte szem keressz, de az ő szavainak talán háromnegyede román volt. Angyalkánk átkapcsolt azonnal: románul kezdett tolmácsolni két magyar között.

Tartok tőle, belekapaszkodnak mostani szavaimba, akik bizonyítani akarják, hogy a csángók nyelve nem magyar. Lám, a született magyar meg se érti. Uraim, ne siessenek! Amit nem értettem belőle, nagyobbrészt a román beütés okozta, a kisebbet pedig az, hogy ősibb magyar változatot beszélnek. Botcsinálta nyelvésznek az ősiség dicsőség lenne, a román beütést is szívesen elkönyvelem a kényszerű elzártság természetes következményének, de ha az egyikkel a másikat akarják cáfolni vagy igazolni, akkor valaki irtózatosan nagyot vétkezik minden igazsággal szemben. Ne tessék tehát belőlem testidegen nedveket kicsavarni!

 

Itthon vagyunk

Haza jöttünk. Félve írom le ezt a kicsi címet, mert egyszer már megjártam vele. Újságíróskodásom második évében, amikor Ungváron jártam cseremalacként, és programot is kívánhattam, az is közte volt, jó lenne elmennem Aknaszlatinára is, a sóbányába. Csak azért, mert sóbányában se voltam még. Szívták a fogukat kollégáim, és azt mondták, ahhoz a főrendőr szava kell. Elmentünk hozzá. Ukrán nyelven beszélt társammal legalább negyed óráig, én csak álltam, és néztem a csupasz falakat, aztán színtiszta magyarsággal megszólalt:

- Maga nem beszél ukránul?

- Sok az én mulasztásom, többek között ez is. Oroszt tanultam, de azzal se sokra mentem.

Tréfálkozni akart:

- Akkor hogy mert ide eljönni?

Vettem a lapot:

- Haza jöttem.

Nagy kazal vasvilla villant a szemében:

- Hogyhogy haza?!!!

Elszóltam magamat? Magyar ember előbb cselekszik, aztán gondolkodik?

- Barátok közé.

Hallani lehetett a nagy kő koppanást, ahogy a szívéről leesett:

- Az más!

Gondolom, a most leírt címen is fönnakad majd valaki. Hogy jöhettem volna haza, hogyan lehetnék itthon, amikor ez a föld talán az írásbeliség előtt se tartozott hazánkhoz? II. Endre királyunk nevéhez fűződik, hogy a teuton lovagokra bízta hűbéri birtokként, de aztán annyira összekavarodott minden, nem tudnám kibogozni. Elhiszem inkább, hogy a XIV. század derekáig a Magyar Királysághoz tartozott. Mondtam már, nem szeretnék bekapcsolódni a múlt eltulajdonításáért folytatott idétlen harcba, és az orwelli világ zsoldjába a másik oldalon se zupálnék be, nekem elég az a történelmi felelősség, amit nyelvünket beszélő minden csoport iránt érzünk, bárhol legyen is a kerek világban, a többi hadd maradjon mások játékszere. Más bizonyítékaim vannak arra, hogy itthon vagyok. Ahogy édesanyám fogadott mindenkit, akár a szomszédból jött, akár idegenből, úgy fogadtak bennünket itt is. Biztos, hogy az első öt percben fölborult nemcsak egész esti, de másnapi, harmadnapi programjuk is. Öt perccel korábban azt se tudhatták, hogy a világon vagyunk, most meg itt vagyunk. Érdeklődés ült arcukra, és gondoskodás vezette minden mozdulatukat.

Fél pillanatig se bántam, hogy nem kvártélyházba mentünk.

Mire a kocsival beálltunk az udvarra, és csomagjainkkal elvackolódtunk, már étel várt bennünket. Tudtuk, hogyne tudtuk volna, nem a tejjel-mézzel folyó Kánaánba jöttünk, szabadkoztunk is, hogy van kosztunk bőven, el kellett fogadnunk. Saját termésű borral együtt.

Az idősek a hátsó házban laknak, az elsőt a fiatalokra hagyták. A csöndes visszavonulás beszédes jele ez minden népnél. Az ifjú férj nem volt itthon, vendégmunkásként keresi kenyerét, három szoba csak Angyalkáé, és kicsike lányáé, elfértünk tehát. Mi a középsőbe vackolódtunk, és vacsora közben egyeztettük másnapi teendőinket. Mindjárt reggel a család tagjaival beszélgetnénk, egyenként, és csak aztán mennénk tovább. Támogatólag hagyta helyben mindenki. Miért ez a kedvesség? Mert magyarok vagyunk. Ők is, mi is.

Járt a színes tévé, az egyetlen román műsort játszotta. Piff-puff volt az is, szájbarágós hullagyár, itthon se nézem, ott se fanyalodtam rá. Föliratos volt a film egyébként is, irigykedve mondták, ebben is jobb nekünk, mert nálunk minden film magyarul beszél. Mondtam, van, aki úgy tanult meg angolul, hogy a jugoszláv adó föliratos angol filmjeit nézte. Annyit értett szerbül, hogy a fölirat alatt futó szöveget megértse, a többi ment magától. Lehetne tehát előnye ennek is. A másik szempont pedig azt, hogy ezeket a filmeket szinkronizálni itthon is horribilis vétek.

A készüléket is tőlünk hozták. Angyalka megkért bennünket, miután kislányát lefektette, hadd maradjon nálunk egy kicsit, mert kedvenc sorozata megy éppen.

- Nálunk? Mi vagyunk magánál!

Hamar elunta, elment lefeküdni. Vagy csak tapintatból? Észrevehette, hosszú volt az út, ami idáig hozott bennünket. Másnap vele kezdtük a napot. Öten vannak testvérek, mind lány. Ő a legkisebb. Tíz osztályt végzett Szabófalván, ebből a két utolsó már gimnázium, még kettőt járt középiskolába, aztán textilgyári munkásnő lett.

- Mit csinált?

Szótárért ment, mert nem jutott eszébe magyarul.

- Fonal-ki-ké-szítő. Jól mondom?

- Azt hiszem, jól. Mindenesetre elég messze esik a tanárságtól.

- A forradalom előtt meg se fordulhatott a fejemben, hogy kimenjek Magyarországra. Budapestre menni? És Budapesten tanulni? Álmodni se mertem volna róla. Nincsen az a szép mese, amelyben Budapestnél gyönyörűbb város lenne. Azt tudtam, hogy magyar származású vagyok, a bozgor rám is értődik, de azt is tudtam, hogy magyarul se tudok rendesen.

- A bozgor mit jelent?

- Hazátlant. De leginkább sértő értelemben.

- Budapestet emlegeti, pedig Szegeden végzett.

- Várjunk, ne siessünk. Először a nemzetközi előkészítőbe kellett mennünk, hogy magyarul megtanuljunk.

- Kínaiak, arabok, mindenféle mások közé? Hiszen maga magyar!

- Nemcsak én voltam magyar, de mindenki, aki a csángóktól ment ki. Csak éppen magyarul nem tudtunk. Még van egy fontos dolog, talán érdekes lehet. Amikor a papunk meghallotta, hogy ki akarunk menni, fölháborodott.

- Nem tudta, hogy tanulni mennek?

- Azt mondta, kémkedni.

- Kinek a javára kémkedtek volna?

- Nem jól tetszik érteni. Majd ott kitanuljuk, és amikor hazajövünk, akkor kémkedünk a magyarok javára. Sorra járta szüleinket, mindenáron le akarta beszélni őket.

- Azóta? Már itthon vannak egy éve.

- Később szóba se jött.

- Áhítattal említette Pestet.

- Tüneményszép város.

- Ne lelkendezzen, legyen szíves. Mi szegediek vagyunk.

- Nekem nagyon tetszett. Tiszta város, tele modern üzletekkel.

- Előttünk mocskos város. És zajos.

- A zaj az egyedüli, ami valóban nem tetszett.

- Mi haszna lett az egy esztendőnek?

- Innen tizenegyen mentünk, és Kelgyestről jött kettő. Egy jó focicsapat kitelt volna belőlünk. A haszna pedig az, mondtam már, hogy megtanultunk magyarul, és ott ismertem meg a férjemet.

- Tálalva az egész világ, tele fiúval és lánnyal, és maguk, ketten, két csángó, egymásba habarodott bele? A szabófalvi kislány a lészpedi fiúba?

- Ez a sorsunk, de azt hiszem, jól választottunk. Akkor még azt se nagyon tudtam, hogy Szeged nevű város is van a világon. Földrajz-biológia szakra jelentkeztem, és Szombathelyre akartam menni. Kiderült, ott nem tudtak volna kollégiumot adni nekünk.

- Miért Szombathelyre?

- Mert Győrben van ismeretségünk.

- Világos. Közelebb van Szombathely Győrhöz, mint Szeged. És miért a főiskolára, miért nem az egyetemre?

- Olyan nagyon azt se tudtam, mi az egyik, mi a másik. A legnagyobb baj az volt, hogy ott derült ki, még mindig nem tudunk jól magyarul. Tessék csak elképzelni azt az esetet, hogy mondja a tanár a harmadkort meg negyedkort, és én megkérdezem, mit jelent az egykor? Elképedtek valamennyien.

- Tehát biológia szakos is.

- Egyetlen félévig jártam csak oda. Olyan nehéz volt a kettő együtt, elsősorban a nyelvi megértés miatt, el kellett döntenem, vagy abbahagyom, vagy félévet ismételek. Volt harmadik út is, leadtam a biológiát, fölvettem a román szakot, de ez nem nekem jutott eszembe. Azok tanácsolták, akik nagyon örültek, hogy eddig már eljutottunk. A román könnyen ment, semmi gondom nem volt vele. Nyaranként jöttem haza, amikor megszültem a kislányomat, gyakrabban.

- Nálunk szült?

- Elsején vizsgáztam, nyolcadikán kellett volna megint, de hazajöttem, itthon született meg a kicsim.

- Esküvő után is külön éltek?

- Két-háromhetenként találkoztunk. Mondhatja akárki, úgy megszoktuk, azóta is így megy ez nálunk, de jó lenne már, nagyon jó lenne, ha megállapodhatnánk végre. A legnagyobb baj, hogy itthon nem lehet keresni. Elvégeztem én is a főiskolát, hazajöttem, és munkanélküli lettem. Még a diplomámat se ismerik el.

- Nem lehet igaz!

- Amikor bementem Bákóba, hogy intézzem, úgy néztek rám, mintha nem is lenne Szegeden főiskola. Mintha ott diplomakiállító, oklevél-hamisító hivatal lenne, csak azért, hogy a csángóknak hamis igazolásokat adjon.

- Hová mehetett volna Romániában főiskolára?

- Járhattam volna Bákóban, Jászvásárhelyen, Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron. Ha járhattam volna! A fonalfeldolgozóból mindenestre nem kerestek tanárnak valókat. Senki meg nem kérdezte, nincsen itt valaki, aki tanár szeretne lenni? És ne felejtse el, román tanárnak is nehéz állást találnia. Legföljebb olyan helyen, ahová se busz, se vonat nem jár, és ott kell laknia. Hogyan jönne haza a férjem akkor? Az már megszűnt, hogy az erdélyieket ide hozzák, a románokat meg Erdélybe, most már elosztás sincsen, mindenki keresse maga a helyét, ha meg akar élni. Szóval, az I. számú Gyakorló Általános Iskolában tanítottam Szegeden, földrajzot, és Gyulán meg Csíkszeredában egy kicsit románt.

- Miben bízik?

- Talán jövőre lesz már állásom, ismeretségi alapon, persze. Mivel itt közben ötévesre emelkedett a főiskola, a hiányzó egy esztendőt még be kell pótolnom.

- A földrajzzal meg lesz lőve. Magyarul tanulta, és románul tanítja?

- Nem hiszem, hogy gond lenne belőle. Inkább az a baj, hogy a magyart felejtem. Román tévét nézek, román könyvet olvasok, leginkább románul beszélünk.

(Megszólalt bennem az egykori könyvtáros: és ha magyar könyvtár is lenne? Föltehetően ugyanúgy járnának vele, mint a hatvanas években mi jártunk a szerb, a román meg a szlovák könyvekkel. Senki se kereste őket. Olvasni se tudnák! És magyar írót se ismernek.)

- Nézzünk előre egy pillanatra? Milyennek látja a csángóság sorsát?

- Ebben a körzetben már csak az öregek beszélnek magyarul. A harminc-negyvenévesek már nem. Itt a csángó nyelvnek nincsen jövője. Hitbuzgalmi célzattal se lehet arra a színvonalra emelni, hogy mindenütt használható legyen. Századokig el voltunk zárva minden áramlattól, még a nyelvújítás is kimaradt az életünkből. Lészpeden más, ott a családban is beszélnek magyarul.

Töredezve toldogatta:

- Egyelőre... Még... Már ahol beszélnek...

- Ha kint maradt volna? Együtt a férjével?

- Soha nem éreztem volna otthon magamat. Tudom, hogy itthon nagy a szegénység, sok a kínlódás, nehezebb az élet, de itt van a családom, a férjemé is, nekem haza kellett jönnöm. Ha a férjnek muszáj is külföldön dolgoznia, az asszonynak itthon a helye. Nagyon tetszett maguknál minden, az életmód is, az életszínvonal is, de most se bánom, hogy nem maradtam kinn.

Azt hiszem, külön magyarázat nem kell. Cáfolat se. Jöhet az apa, és az anya. Olyan nagy korkülönbség nincsen köztünk, hogy bácsizzam-nénizzem őket, talán játszhattunk volna még együtt a porban, ha én is itt nőttem volna föl, de nem váltottunk át tegezésre. Most már sajnálom, de ők nem ajánlották föl, én meg nem tudhattam, mi itt a szokás. Hátha itt is át kellene esnünk valami honn vannak-e formulán. Ragaszkodtam hozzá, hogy magyarul beszéljünk, bár kéznél maradt Angyalka, és segített, amikor elakadóban voltunk. Az apával kezdtük.

- Itt mindenből sok van. Sok a gyár, sok tönkrement, és sok lett a munkanélküli. Az asszonyok parasztok voltak, az emberek gyárba mentek. Most? Tönkre ment a kollektív, tönkre mentek a gyárak, jött haza mindenki. A falu fele beszél magyarul, fele nem, de aki itt lakik, az talán mind csángó. És katolikus.

- Nehéz megértenem, hogy a fiatalok nem tudnak magyarul.

- Pedig egyszerű. Iskolába jut a gyerek, bukik biztosan, ha nem tud románul, az öregek elkezdtek velük románul beszélni. A mi szüleink is így voltak már. Egymás között magyarul beszéltek, de velünk csak románul. Könnyen tanul a gyerek, megtanulja a magyart is, de bizonytalan marad. A forradalom előtt kiejteni se volt szabad, hogy magyar lenne.

- A népszámlálás?

- Már volt hely az íven, hogy eldönthesse mindenki, minek mondja magát. Legtöbben azt mondták, az apám román, én román iskolába jártam, tehát én is román vagyok. Aki ezt mondta, a hatalom előtt az a legkedvesebb.

- Akkor is, ha a számlálóbiztos is csángó volt?

- Akkor is. Ezen se szabad csodálkozni. A forradalom előtt a kutya se törődött velünk. Újságírók se jöttek hozzánk. A polgármester is csángó, de nem beszél csángóul.

- Lakatos Demeter?

- Ismertük, hogyne ismertük volna. Szép verseket írt, az biztos. Csángó szavakkal. Itt nem adták ki, de Pesten és Svájcban igen. Villanyszerelő volt, vajgyárban is dolgozott. Akkor halt meg, amikor az első nyugdíját hozták.

- Nálunk erre azt mondják, jól járt vele a nyugdíjintézet.

- Vele aztán jól. Végig fizette, de semmit nem kapott vissza belőle. A házát eladta a felesége, és visszament a maga falujába. Focşaniba talán? Amikor gyerek volt még, ment kapálni az anyjával. Ízlett, nem ízlett, kapálni kellett. Futott hozzá valaki, segítsen, mert elromlott az autó. Megcsinálta, parát kapott érte. Visszament az anyjához, és azt mondta, kaptam parát, tessék megfizetni a kapát. Ennyit tudok róla.

Az édesanya nem vállalta a magyar szót. Úgyse értjük, minek erőltetné?

- Mondom az egész bürut romanest. (...brut româneşte = mondom az egészet nyersen, románul). Volt asszony, aki nem is tudott románul, magyarul gyónt. Akkor is, ha a pap egy szót se értett belőle. Aztán megfordították az egészet: a pap kezdte sorolni listáról a bűnöket, csak biccenteni kellett: igen, nem. Igen, nem. Beleállt a rémület a gyónóba: hogy ez miket tételez fel rólam! Az anyám nem tudott oláhul, csak csángóul. A nagyanyám viszont a falunak abban a részében lakott, amelyikben csak románul beszéltek, nagyapám meg abban, amelyikben csak csángóul. Egy esztendő alatt nagyanyám megtanult csángóul, és édesanyám, ahogy mondtam, már csak így tudott. Most már nem érdemes. Most már mindenki tud románul.

Bonyolultan hangzik így, de meg lehet érteni. Angyalka fordít, és ki is egészít.

- Ha jön valaki az utcán, apukámmal, anyukámmal magyarul beszél, de velem már románul.

Az apa is közbeszól:

- Magyar misét Kolozsvár mellett hallgattam, amikor a gyomromat kivették. Nagyon szerettem, szép mise volt. Itthon is tele van mindig a templom, és sokan kint maradnak. Ceauşescu idején lett volna hely bent is, de minek mentek volna be? Minden vasárnap mentem misére, amikor már járni tudtam. Sziépen értettem magyarul, sz kint miszéztek románul, dolognapon magyarul. Dülöltem mindig kórházban ülni.

Időbe telik, amíg kiderül, a dülöltem annyit tesz, mint gyűlöltem.

- Dülölöm a kapálászt én esz.

Aztán vissza a vallásra, az anyával:

- Nincsen már, aki magyarul tudna imádkozni. Jött a pap, oláhul tanított meg imádkozni bennünket.

Az apával kaszálunk egy kicsit. Magyarul. Nem valóságosan, széken ülve csak. A kaszakacsnak nincsen neve, csak fogó. És csak egy fogója van. A kaszaörvnek a neve gyűrű.

- Vered bé egy darab fa, feszíti meg.

Ez volna az ék.

- Előbb megverik kalapáccsal, aztán küjen fenik. Régen egyszerű kővel, de ma már külön kő van rá. Vízben áll, konzervdobozban, szalmával kitömve. Régen szarvba tették. Ünőszarvba. És kaszaverő vason verték. Illou a neve.

- Magyarul üllő.

- És régen csiffel verték a gabonát.

- Nálunk cséppel.

- A kendert is csiffel verték. Az árpát és a búzát is. A magot verték ki belőle.

- Mi a neve annak, amivel a kendert törték?

- Raktadul. Gerebenben húzták, és guzaljon urszura fonták. Szuvéko, amire föltekerik, és szuvejkával löködik ide-oda az osztovátán. Itt erdő volt, a falu lent a völgyben volt. Itt élt egy szabó, arról nevezték el a falut. A község is a falu nevét viseli.

Hallottam már róla, hogy a falu és község csak nálunk ugyanaz. Több faluból lesz itt a község.

A beszélgetés gyöngye természetesen az, hogy öt lányuk van, ebből négy líceumot végzett, az ötödik pedig főiskolát. A szülői áldozatvállalásnak ennél szebb példája nincsen a világon.

Megegyeztünk még az este, hogy elmegyünk a polgármesterhez is. Angyalka ment előre, megnézni, honn van-e. Éppen vöröskeresztes riadót tartottak a községházán. Nem ért rá, de üzente, délután szívesen lát bennünket. Kint egy nyolc év körüli gyerek szőrin ülte meg a lovat, és természetesen vágtatott. Talán azért, hogy ne ázzon annyira? Csakhogy a vizes szőr jobban csúszik! Ez a gyerek szőrén volt ráteremtve, mint a huszár a nyeregbe, és sem léptében, sem vágtában le nem esett róla. A vöröskeresztes gyakorlat résztvevői hordágyakkal, mindenféle elsősegélynyújtó kellékekkel fölszerelve zúdultak el előttünk.

Kimentünk addig ahhoz a forráshoz, amelyik a falu eredeti helyét őrzi. (Találgat az ember, ha nincsen kapaszkodója. Nyomós okának kellett lennie, ha egy falu egyszerűen följebb költözik, mindenestül. A Szeret lenne az oka? Elmosta volna? Most jut ez eszembe, amikor hallom, odaát is árvíz van. Régen is kellett lennie.) Mosópadok sorakoznak betonból a szép nagy medencében, és több csövön jön a jéghideg víz.

- Angyalka! Van már mosógép!

- Majdnem minden háznál van, de nem olyan jó. Nagy darabokat nem lehet mosni benne.

Kis kápolna van a főforrás fölött, bezárva sincsen, csak dróttal beakasztva. Kegyképek, virágok belül.

Útközben az egyik föld végében nagy trágyarakást láttunk. Eszembe jutott Gunda Béla tanulmánya, amely szerint a csángók nem trágyázzák a földet. Angyalka cáfol:

- Hogyne trágyáznák! Az a baj, hogy nincsen elég trágya. Már a műtrágyára is rászorulnak.

- Ide is csak lehányták.

- Hogy rohadjon. Biztosan nem jól mondom, de nem tudom a rá való szót magyarul.

- Érjen?

- Az hát. Hogy megérjen. Nagyon régen járhatott itt, aki azt leírta.

Bőven van időnk, bementünk a falu templomába is. A kicsi kápolna után a nagy templomba. Angyalka súgja:

- Az orgonát Károly király adta. Az ország második legnagyobb orgonája.

- Melyik Károly?

- Azt hiszem, a második.

Bocsánatot kérek mindjárt. Annyira itthon vagyunk, annyira hazai vágányokon fut minden gondolatom, hazai Károlyok jutottak eszembe.

- A Mihály király apja.

Dél van éppen, de sokan betérnek a templomba. Iskolások is, táskával a hátukon. Letérdelnek, elmondanak egy-két fohászt, és mennek tovább. Nem a templomkertben, hanem az előtte lévő buszmegállóban palántát is árulnak, sokan palántástul jönnek be. Profán gondolat lenne, ha ettől jobb lenne a termés, bár ez se zárható ki.

 

Fekete szivárvány

Kell egy kis kitérő ide is, mert különben gyanúba keveredem. Az a ritka példány vagyok a szakmában, aki annakidején is nagy ívben kerülte a tanácselnököket, és most is a polgármestereket. Semmi eredendő ellenszenv nem dolgozott bennem, még barátot is találtam közöttük, csak éppen miért terheltem volna őket külön bolondériáimmal? Akihez legközelebb kerültem, azt se ruházhattam föl a tévedhetetlenség nimbuszával - mostanában mondja ki a pápaság is, hogy semmit nem fog kijelenteni tévedhetetlenül -, a többi viszont rám tartozik. Magam felelek minden szavamért, ezt a felelősséget nem adhatom rá másra. Erősen eltúlozva szoktam is mondani, elmegy az újságíró a faluba, mert eszébe jut, hogy mostanában a kisemberekről kell anyagot hoznia. Bemegy a polgármesterhez, és megkérdezi, náluk ki a kisember? És azt is, lesz-e idén aszály? És leírja, amit hall. Vagy megy az operatőr, kiállítja a legszárazabb földre, és ott mondatja vele. Hitelesen tudósít, azt írja le, azt veszi föl, amit felelős ember mondott, csak éppen semmire nem megy vele. Aszály helyett árvíz lett. Most meg az áradó folyóhoz áll ki a polgármester, és elmondja, micsoda rettenetes csapás a falunak. Legszívesebben azt kérdezném, a bablevest szereti-e jobban, vagy a mákos tésztát, azt meg minek kérdezném? Viszont kíváncsi voltam erre az emberre is. Biztosan híre ment már, hogy itt járunk, ne másoktól tudakolja, mit akarunk.

Másik kitérő. Szegeden gűgyű volt az ántivilágban az az öregasszony, aki elment tapogatózni, hozzá adnák-e a leánkát ehhez a fiúhoz. Gűgyűnek mondták azt a szalmacsutakot is, amivel a lángot adták be a búbos kemencébe, a berakott szárízék alá. Azt hiszem, mindkettő valami követ jelentésre vezethető vissza. Angyalka nem vénasszony, legszebb korában lévő ifjú menyecske, és szalmacsutaknak se mondható, mégis gűgyű szerepet vállalt. Ahogy az előző napon Áron tette: előre ment, megnézni, honn van-e. Mondtam már, honn volt, de el volt foglalva a vöröskeresztes riadóval.

Megbeszélt időben mentünk vissza, szegény gűgyűnk megint lógó orral jött vissza: még nincsen honn, várnunk kell. Vártunk tehát, kinn az utcán, benn a kocsiban, mert az eső változatlanul esett. Honn kinn, honn benn. Angyalka megint bement, megint kijött, de harmadszorra csak intett: mehetünk. Nem akarom mondani, hogy ennyit itthon egy polgármesterre se vártam volna, de bár itthon vagyunk most is, mégse otthon.

Fogadta kérdéseinket a főember. Meglehetősen hivatalos arcot vágott, ilyen fejjel én nem szoktam sokra menni. Ha viszont én vagyok a vendég, nekem kell hangszerelnem. Mit kérdezhetnék tőle? Amire a legkönnyebb a felelet.

- Mennyi a lakosa Szabófalvának?

- Tizenegyezer-ötszáz. Trajánnal együtt, mert az is hozzánk tartozik. Annak 950 a lakosa.

(Traján Újfalu néven szerepel a térképeken. Az egyik Újfalu a sok között.)

- Gondolom, nagyot változott itt is a világ. Mióta polgármester Ön?

- Két éve.

- Sejtem csak, ezzel a címmel írhatta meg iskolai dolgozatát: mi leszek, ha nagy leszek? Bele is írta, kora gyermekségemtől kezdve polgármester akartam lenni...

Ezt a fordulatot előbb Angyalkának kellett megemésztenie, aztán neki akadt majdnem a torkán. Mintha engedett volna a keménység az arcán, amikor megértette. Kezdett olyan lenni, amilyennek induláskor szerettem volna látni. Már mosolygott is.

- Meg se fordult a fejemben, hogy primar leszek. Azelőtt pénzügyőr voltam.

- Mi a legnagyobb gondja ma annak a pénzügyőrnek, akiből polgármester lett?

- Az a bánatom, hogyan tudom teljesíteni, amit akarok. A legtöbb bajunk a földekkel van. Jók az emberek, dolgoznak, sőt sokat dolgoznak, csak éppen jogi szempontból nincs minden rendben. Sok gyár tönkrement, nem exportálnak, nincsen hová, bezárták őket. A munkanélküliek mind visszajöttek a faluba.

- A föld az a portéka, amivel mindig baj szokott lenni, de ez a község a nagyfülű világban is el tudta tartani lakóit.

A nagyfülű világ is gondot okozott alkalmi tolmácsunknak.

- Hatalmas a különbség a régi meg a mostani között. Tönkrementek a kollektivok is, mindenki visszakapta a földjét, de jószága sincsen, amivel megművelje. Gépe pedig? Miből lenne? Ára sincsen a terménynek.

- Ott kell folytatniuk, ahol annakidején abbahagyták?

- Nem ott, sokkal visszább.

- Jól hallottam? Ön is szabófalvi?

- Itt születtem, ismerem az embereket, és ez sokat számít. Amikor baj van, ide jönnek, szinte gyónni.

Jó az ittenieknek, két helyen is gyónhatnak. A templomban, ahogy mondtam már, románul - némelyek szaván oláhul -, és a polgármester előtt, szintén románul. A két megszorítás azért érdekes, mert a pap is, a polgármester is csángónak született, de egyikük se ért már magyarul. Angyalka annyira kitűnően tolmácsolt most is, mintha ez lenne a kenyere. Az iskolai tanításról nem kérdeztem, de kíváncsi voltam, kérdezhetném-e:

- Fönntartásához honnan kapják a pénzt?

- Központi ellátásból.

Nem folytattam. Aki fizet, az pötyögtet.

- Támadt-e már hátránya abból, hogy csángónak született?

- Se előnyöm, se hátrányom. Minálunk ez nem gond. Amikor azonban Budapesten jártam, és megtudták, hogy én is csángó vagyok, mindjárt kaptunk pénzt. Akkor voltam ott, amikor maguknál járt a pápa is.

- Semmi elszámoltatási hajlandóság nincsen bennem, de szeretném megkérdezni, mire költötték?

- Óvodát építettünk belőle. Nagyszerű óvodát! Ajánlanám, nézzük meg közösen. Ilyen szépet még biztosan nem láttak. Egyházi óvoda.

Délután négyre a Tanár úrhoz voltunk hivatalosak, késni most se akartunk, ezért bocsánatot kértünk, hogy most nem tudjuk megnézni. Ha két helyen lehet gyónni Szabófalván, akkor a bolthajtásos ámbitusra emlékeztető bejárat előtt fényképeztük le, néminemű templomi hangulatot is kölcsönözve hivatalos kiállásához, és elköszöntünk, további sikereket és újraválasztást kívánva az idők végezetéig.

Útközben megkérdeztem Angyalkát, adná-e futkosó gyermekét az új óvodába. Abba, amelyiknél szebbet mi se láthattunk még. Azt mondta, semmiképpen nem. Apácák állandóan imádkozni tanítják ott a gyerekeket.

- Románul?

- Románul.

- Nem lehet gond. Maga is románul beszél vele. És románul imádkoznak is.

- Vallásosak vagyunk, de nem imádkozunk állandóan.

(Rágódnom kell ezen is. Nálunk, itthon a meleg családi fészek után az anyanyelvi tökéletesedés első letéteményesei az óvodák. Nem láthatok bele az adományozók fejébe, de gondolom, hitbéli és magyarságbéli fölbuzdulás együtt indította őket arra, hogy csángó óvodára adjanak - gyűjtsenek - pénzt. Ők is úgy tudják, a csángó az magyar. Mintha azt nem vették volna figyelembe, hogy a katolikus egyház fölszentelt papjai ott ugyan szinte kivétel nélkül csángók, de tudathasadásos állapotban leledzenek: ők tiltják legeredményesebben a magyar beszédet. Az Istenhez vivő magyar szót is. Ha tehát a született magyar csángó gyerek egyházi adományból épített óvodába megy, apácák keze közé - fűzöm tovább, a magam esze szerint -, élete első lépéseit már román lelkülettel teszi meg. Saját gyermekeink példájából tudom, amit az óvodában láttak és hallottak, az volt a szentírás. A szalvétát jól ismerték eszmélésük óta, de a legkisebb étkezéshez is követelték, mert az óvodában is volt. És ketten szépen megegyeztek abban is, most melyikük a napos, akinek kötelessége a szalvétát is fölrakni az asztalra. Óvoda lett az egész család. Ha a csángó gyerek még rá se ébred magyarságára, de az óvodai példából azt viszi haza, hogy ő voltaképpen román, akkor az adományozók általam föltételezett nemes szándéka már az óvoda küszöbén kificamodik. Megnyugszanak, hogy Istennek tetsző cselekedetet hajtottak végre, és meg se tudják, magyarságuk ellen léptek, visszavonhatatlanul. Föltételezés ez csupán, érdemes lett volna mégis bekukkantanunk néhány percre.)

*

A Tanár úrral abban egyeztünk meg, hogy délután még a kicsike kertben dolgozgat, de amikor a televízióban indul a magyar adás, mindenképpen bejön a házba. Akkor lenne legjobb találkoznunk. Most a kertészkedés elmaradt, mert esőben a kapa is ragad, mi mégis pontosak voltunk.

- Tizenegyezer fölötti lélekszámról hallottunk. Nálunk ez már régóta város lenne.

- Észak-Moldva legnagyobb községe Szabófalva, de nincsen ipara, nincsen benne semmi, ami várossá tehetné.

- Jó itt tanárnak lenni?

- Amikor elmentem Kolozsvárra tanulni, azt hittem, soha nem jövök vissza. Székelyföldre helyeztek volna, de nem oda készültem, inkább eljöttem haza. Pedig ott városban is kaptam volna állást. Szamosújvár, Dés, Beszterce között választhattam volna. Egy évvel hamarabb indult itt a középiskola, keresték hozzá az embereket. Bukarestben szórtak szét bennünket, kifüggesztették a helyeket, és az döntött, ki hová került, hogy milyen jeggyel végzett.

- Eddig akárkivel találkoztunk, mindenki a csángók szomorú sorsáról beszélt.

- És a jövőtlenségéről, gondolom. Azt is megkockáztatom, hogy a mi népcsoportunkat viszonylagos elmaradottsága tartotta egybe.

- Ebből igen egyszerű ésszel is messzemenő következtetéseket vonhatunk le. Ha beüt az uniós tagság, nálunk is, Önöknél is, netán egész Európában, a nagy vasaló föltehetően egyformára vasal bennünket. Mire tehát fölemelkednek, már nem lesznek csángók?

- Azt hiszem, szóról szóra így lesz.

- Akkor leírhatom, még láttam a sor végét?

- Le.

- Nehezemre esne. Ugorjunk vissza az elejére!

- Vannak román történészek is, akik azt mondják, két csángó etnikum van. A Szeret völgyébe a 13. században jöttek be, aztán jöttek csoportok a 15. században is, főleg a huszita üldözésekkel.

- Husziták nem lehettek annyian, hogy lényeges változást hoztak volna. Nálunk más teória is él. Az például, hogy a honfoglalóktól maradtak le. Hogy melyiktől a kettő közül, nem lehet tudni, mert szerencsére azt is sejtjük már, legalább kétszer jöttek be. Ők tehát a kettő közül egyszer se.

(Azt nem mondtam, hogy genetikusok is állítják mostanában, a csángók annyira őrzik az ősmagyar alapokat, erősen föltételezhető, nem is jöttek be a Kárpátokon belülre. Pardon! Innen nézve nem is mentek ki a Kárpátokon túlra. Maradjunk inkább a kettős honfoglalásnál, de ehhez is van kiegészíteni valóm. Elég csak a szomszédba néznünk, most éppen Koszovóra, előtte Boszniára, Horvátországra, hogy lássuk, micsoda elviselhetetlen érzés földönfutóvá válni. Mert minden menekülés földönfutás. Márpedig vannak, akik a honfoglalást is menekülésnek fogják föl, és azt hiszem, igazuk is van. Tehát térjünk vissza azokhoz, akik nem akarták elhagyni akárcsak nemzedék alatt megszokott szállásukat se. Szerintem a csángók ilyenek lehettek.)

- Ismerem ezt is, de nem hiszem.

- Nyelvészek is állítják a lemaradást. Nem mind, de bőven van ilyen is. Olyan nyelvi jelenségek élnek itt, amelyek a későbbi magyar nyelvből kivesztek, és olyanok hiányoznak, amik bizonyíthatóan később keletkeztek.

- Így se akarom elhinni. Ha ezen a védtelen és védhetetlen területen elpusztult az egykori Kunország, szétszóródtak a besenyők, akkor miért éppen a magyar maradt volna meg? (Hajszálra így vélekedik Benkő Loránd is.)

(Cifra jószág a képzelet. Valóban nehéz föltételezni, hogy éppen a magyarok maradtak volna meg, bár szétszóródtak a kunok is, meg a besenyők is, de bizonyítéknak itt van a nyelv. Nem magyarnál a magyar nyelv nem maradt volna meg, ez holtbiztos. Legalább annyira nehéz elképzelnünk, hogy mindnyájan tovább mentek volna. Ha névsor alapján szedtek volna össze mindenkit, vagy SAS-behívóval a harcosokat, akkor is lettek volna kihúzók. Hazájuknak azt a földet tekintették, amelyiken laktak, bár a hazaárulást se ismerhették akkor még. Még egy nyomatékkal több a maradásra. És azt is legalább ennyire nehéz elképzelnünk, hogy mindenki elpusztult volna a mégis visszamaradók közül. Hány háború ment már keresztül rajtunk, és mégis maradtunk. A csapatok szervezettek, tehát múlandók, a lakosság szervezetlen, tehát maradandó. Azt hiszem, mindegyik őshazában maradtak bőven, és csak századok múlva keveredtek el a népek tengerében. A csángók most vannak legkeveredőbb-félben.)

- A mi nyelvünk azért őriz régiséget, mert a délebbiek a Gyimesi- és az Ojtozi szoroson át kapcsolatban maradhattak az anyaországgal, de ez a vidék el volt zárva ettől. Ja, és a délebbi falvakba jöttek a későbbi székely katasztrófák kirajzásai. Igaza van, valószínű, azért oda mentek, mert tudták, hogy magyarok élnek ott, de az új nyelvi többség kisöpörte a régebbi dialektusokat. Vannak adataink arra is, hogy nagy háborúk idején a szabófalviak is kimenekültek Erdélybe, megesett, hogy három évig is ott voltak, de utána visszajöttek.

- Ahogy nálunk is menekültek falvak a török elől. Akkor is visszatértek, ha mindenük elpusztult közben. Ez a makacs kötődés maguknál most is megvan. A mostaniak is visszajönnek. Mintha a Szózat ide is szólna: itt élned, halnod kell!

- Mondhatnánk a hazaszeretet jegyének is. A hazátlan haza, a bozgor haza szeretetének. Szép legenda azonban csak az Árpád utáni megmaradás. Elképzelhetetlen, hogy csoportban maradt volna itt meg a magyar. Ne felejtsük el, hogy a tatárok is csak Lengyelországból és Magyarországból löttyentek ki, itt megmaradt az Aranyhorda 1350-ig. Száz esztendőnél is tovább, mint a Kárpátokon belül! Hatalmas idő a könyörtelen pusztításra. Hányszor lehet ilyen hosszú ideig tengelyszögig levágni minden férfiút? Vagy janicsárként fölnevelni? Nagy Lajos csapatai verték ki őket, akkor alapították meg a moldvai fejedelemséget. Pontosan nem tudni, mikor jöttek a határ őrzésére rendelt magyar telepesek, de az biztos, hogy a Kárpátok védelmét előbbre kellett megszervezni, magyar fennhatóság alatt. A kunok is elmenekültek, puszta területek maradtak utánuk. Mindig hoztak valakiket, gyepüőrnek. Én azt is olvastam, a Szamos völgyéből jöttek őseink, meg azt is, hogy a Rába mellől. Hat falu volt a Szeret jobb partján, két vonalban. Dunafalva, Dzsidafalva, Tamásfalva adta az első sort, a várható ellenség felől nézve, Kickófalva, Lökösfalva, Szabófalva a másodikat. Bákótól délre, tovább folytatódva is ilyenek voltak a Szeret partján. Adatokkal, ásatással is igazolható, hogy Szabófalva eredeti helye a kápolnánál volt. Lehet, valóban, hogy mesterségről nevezték el, de a ragadványnév sincs kizárva. Amikor a gyerekek játszanak, gúnyneveket adnak.

(Tartok tőle, itt megint bökkenő van. Az igaz, hogy nálunk tengelyszögig levágták a tatárok a férfiakat, de ahol hosszú ideig megültek, ott az alávetett népet kiirtani maga az öngyilkosság. Martalóc-hadak tudtak győzelmet aratni, tudtak országokat fölégetni, lakosságot kiirtani, de a kiirtott ember nem tud élelmet adni. A szolganép tehát túl is élhette a veszedelmet. És ahogy a honfoglalókkal se tartott annakidején, a tatárokkal se távozott, noha föltehetően szoros kapcsolatok is kialakultak közben. De ez legyen megint az én különbejáratú bolondériám.)

- Kickófalva? Miből jöhetett?

- Az István szláv változatából maradhatott? Nem tudni. A templom védőszentje is Szent István király. A magyar állam támogatása nélkül itt lehetetlen lett volna megmaradni. Állandóan fölégették a falvakat, tudjuk, ez volt az akkori harcmodor, és ez, sajnos, a legutóbbi időkig megmaradt.

- Mint ahogy az is, hogy át akarják írni a történelmet.

- A bizonytalan történelmet a legkönnyebb hamisítani. A románoknak és a papoknak érdekük, hogy bebizonyítsák, tiszta románok vagyunk, csak elmagyarosodtunk.

- Román környezetben elmagyarosodni?

(Pedig értem már, hogyan gondolják ezt a fejre állított tételüket. Románként betelepültek Erdélybe, ott elmagyarosodtak, áttértek a római katolikus vallásra, de a történelmi viharokban megszólalt bennük a szülőföld szava, és visszatelepedtek Moldvába. Bizonyítékuk rá? Olyan szép így, minek ide bizonyíték?)

- Az összes oklevél magyaroknak mond bennünket. Bozgornak, ungurnak, hunnak, hivatalosan mégis románok vagyunk. Ha román történész kezdené el írogatni, hogy magyarok vagyunk, fejbe verné az egyszerű román ember: hogyan meri elrontani szép történelmünket? Ők azt szeretik hallani, hogy Ádám után kétszáz évvel már románok voltak itt.

- Tódító világbajnokságon se lehetne nagyobbat lódítani. Kalapácsvető se tudná ilyen messzire elvetni a sulykot. A sovinizmus akkor is idejétmúlt elmélet volt, amikor megszületett. Jól hallottam? Két évig polgármesterkedett is?

- A kettő igaz, de nem évig, csak hétig! A forradalom alatt választott meg a falu, de beláttam, nem vagyok alkalmas rá. Kerestem magam helyett mást, bár kiderült róla, nem válik be. Nem akarok szerénytelennek látszani, de magamat becsületesebbnek tartom, mint az összes eddigi polgármestert, tehát nem vállalhattam tovább. Én tanításra születtem, nem hivatalra.

- A szakkörről is hallottam.

- Egy évig élt az is csak. Azoknak tartottuk órákon kívül, akik szerettek volna magyarul is tudni. Mondták, anyám, apám magyarul beszél, szeretném én is érteni. És a magyar írást is szeretném olvasni. Latin ábécét használ a román is, de számos betűje nem egyezik a mienkkel. Azok is jelentkeztek, akik nem ismerték ezt a nyelvjárást, meg azok is, akik csak ezt ismerték. Nyelvileg is be akartak kapcsolódni a mostani magyar áramlatba. Nem tagadhatom, ez egyúttal szellemi bekapcsolódást is jelentene. Az egyik kedves kolleganőm két gyerekét is tanítottam, de amikor igazgató lett, nyilvánvaló fölsőbb nyomásra kivette gyerekeit, és megszüntetett bennünket. Elővettem a törvényt, benne van, ha a szülők kérvényt nyújtanak be, akkor lehet. Az alsó határ: legalább tizenöten legyenek. Huszonnyolcan írtuk alá a kérvényt, és elküldtük a minisztériumba. Ott először meglepődhettek az arcátlanságon, aztán azt mondták, nekem nincsen megfelelő felkészültségem rá, tehát nem lehet.

- De hiszen Ön tanár!

- De történelem a szakom, nem magyar. Eljött a minisztériumi főhivatalnok, kiegészült a bákói főnökséggel, meg az igazgatóval, hogy helybeli is legyen, és hármasban úgy dolgoztak, mint egykor a szekuritáte. Egyenként hívatták be a gyerekeket.

- "Elbeszélgetésre"? Nálunk így nevezték ezt a módszert.

- Meggyőzték őket, hogy ez az, amit nem szabad csinálniuk. Magyar szakkörre járni. Nekem nem szóltak, nem hívtak, csak a hátam mögött fenyegettek, mintha összeesküvő lennék az állam ellen. Amikor a tévé előtt nyilatkoztam, hogy benne van az alkotmányban, úgy állt a keze mögöttem valakinek, mintha bolondot mutatna. Aztán átváltott, és azt mondta, nem is tudja, mi van az alkotmányban, előttem mégis bezárták az ajtót.

A jó tanár nem dolgozhat a gyerekek ellen.

- Lakatos Demeterrel elkéstem.

- Egyszerű ember volt, apja kovács, ő szakiskolát végzett, városokban dolgozott, először sofőrként, aztán Lakatosnak kezdte nevezni magát. Románul Vaszile Dumitru volt a neve, de ő ragaszkodott a Lakatos Demeterhez. Színész is volt, társulatot is szervezett, a darabokat kultúrházakban mutatta be. Vicceket is jól tudott előadni. Amikor híre ment, hogy előadás lesz, a templomból se tértek haza az emberek, egyenesen oda mentek. Legtöbbször maga írta a darabokat, legalábbis így mondta. Szépen beszélgetett az emberekkel, bátran, szókimondón, mindenkivel. Román versekkel is próbálkozott, ki is akarta adni azokat is, de éppen menekült a kiadó, aki megígérte neki. Franciaországba ment. Egyszerre 5-6 példányban gépelte le verseit, szétosztotta, aztán rájuk se nézett többet. Folyóiratokban közölt magyar verseket már 35-ben, 36-ban. Elfogadták, mert érdekes nyelven szóltak, de szépek is voltak. Azt hiszem, az volt a legnagyobb baja, hogy megfelelő iskolát se végzett. Középiskolát se.

- Költőknél megesik az ilyesmi.

- Román szavakat is használt közben, és erdélyi magyart is. Erősen hitte, a szabófalvi nyelvjárás alkalmas a verselésre. Kötetei végén akkora szószedetek vannak, nyelvészeti dolgozatnak elmenne némelyik.

- Tudok olyan otthoni íróról is, aki még mindig szegedi nyelven akar halhatatlan lenni. És Lakatos felesége?

- Ahogy özvegyen maradt, visszament szülővárosába. Költőnk sírja megvan, más nem maradt utána. A Széchényi Könyvtárban is találtak egy csomó verset tőle, azt hallottam, ki akarják adni azt is. Vannak szépek is, gyönyörködtetnek valóban, de csak azokat, akik meg is értik.

(Bessenyei idejében ébredtek rá a magyar költők, művelni kell a nyelvet, hogy alkalmassá legyen az irodalomra. Elmondhatjuk Lakatos Demeterről, hogy eljutott a kétszáz évvel ezelőtti testőrtiszt gondolatához. Azt hiszem azonban, nem saját erőből kellene már fölvirágoztatni az ősi csángó nyelvet, elég lenne közelebb hozni a mostani magyar áramlathoz, hogy együtt fejlődjék vele.)

- Említődött a temető. Láttuk, csupa vaskereszt van benne. Valóban azért, hogy románul legyen rajtuk az elhunyt neve?

- A fa rothad, a vas nem. Amikor még kézben volt a cserefa, abból lehetett tartós fejfát csinálni, de jött helyette a fenyő. Legfeljebb tíz évre szól. Volt rá eset, hogy lopták is a fejfákat, és tüzeltek vele. A vassal ezt se lehet megcselekedni. Divat is lett a vaskereszt, és nem is kerül sokba. Közel a vasgyár, olcsó volt a hozzá való. Hulladékként is kapni lehetett.

(Főtül való fája, fel vagyon rovázva. Jól emlékszem a ballada sorára? Na, a vasat nem lehet rovázni, díszítési ötletekben azonban itt sincsen hiány.)

- De a fölirat csak román lett!

- Amióta itt vagyok, magyarul megírt fejfát nem is láttam, csak fényképen. Minek is írták volna magyarul, ha elolvasni se tudja senki?

Oldalvágányon szóba jött az eső. Örül neki, mint akárki a faluban, bár községet illene mondanunk.

- Nagy szüksége van rá a búzának.

- Ezt a tanár mondja? Mintha búzája lenne, nem iskolája.

- Már az is van. Kín volt vásárolni valamikor. A városi ember vehetett, a falusi nem. Neki ott a kollektív, éljen meg abból. Én nem voltam tagja a kollektívnek, hiszen tanár vagyok, nekem csak éhen halni lett volna jogom. Alkalmi protekcióval kaptam annyit a molnártól, hogy megmaradtunk. Anyagilag nem állok úgy, mint Ceauşescu idejében, de búzám már van. Visszakaptuk őseink földjét, termelhetünk. És kimondhatok mindent. Akár a szomszéd előtt is.

Aztán nagyot sóhajtva hozzá teszi:

- Rengeteg barátom volt, de kiközösítettek.

- Mert?

- Mert magyar eredetűnek vallom magunkat, és magyarul tanítottam. Fenyegetést is kaptam: felgyújtják a házamat. A pap is tudott róla, de nem mondta meg, ki akarta felgyújtani. Azt is mondta, kézben tartom az ügyedet.

- A csángónak fáj, ha magyarnak tartják?

- Ide is eljutottunk már.

- Mi lesz tehát a csángókkal?

- Se Magyarország, se Erdély, se az RMDSZ nem tud változtatni rajtunk. Több fronton kellene egyszerre harcolnom. Meg kellene nyernem a gyereket, a szüleit, a hatóságot, és a plébániát. Több mint százötven éve az ördög nyelve a magyar. Az apám nyelve, az anyám nyelve. Az csak volt! Én parancsolom, a hivatalos nyelv a román. És jöttek a fenyegető levelek: tűnjek el! Sokan visszatértek azok közül, akik tanulni elmentek, jó is, sőt nagyon jó, de nem is találkozunk egymással. Mintha leprás lennék.

- Társtalanul nehéz élni.

- Meg kell szokni ezt is. Most sok a türelmem, olyasmivel foglalkozom, amivel azelőtt nem tudtam. Ha nyugdíjba megyek, elkezdem írni Szabófalva monográfiáját. Egy csomó anyagom már kézben van hozzá, de levéltári kutatás még szükséges.

Kemény, konok ember. Aranyat ér. Csak a viselet nehéz itt is.

Amíg beszélgettünk, Angyalka a tévét nézte. Átszólt egyszer, menjünk, mert éppen az ő sorsukról beszélnek. Erdélyi fiatal tanárok, arról az áldatlan állapotról, hogy nem honosítják a diplomájukat. Egyikük kitűnő matematikus, és nagyszerű nevelő, az igazgató szájából hangzik mindez, de diplomája csak dísznek van.

(Rozsdás lakat az aranybányán, ez a diplomák el nem ismerése. Létezik még ország, amelyben fényesebb a rozsdás lakat, mint az arany? A fej a legnagyobb érték minden ország számára, bár a kikalapált fejnek van a legtöbb ellensége is. Ezért szokott előfordulni napjainkban is, hogy dohos pincében penészes szalmán, kenyéren és vízen tartják, kódisfizetésen tengődik, majd csak elmegy a kedve az okosságtól. Vagy ő megy el az országból. Nincsen olyan messze ez a világ tőlünk se, hogy ne emlékeznénk rá fájdalommal. Kicsit később, de ugyanez fordult tragédiába Erdélyben is. És ne szánnánk másokat, akik még mindig nem jöttek rá, mit veszítenek vele. Akik szemenként pöckölik ki a konkolyból a búzát, vagy szálanként huzigálják ki az égig érő dudvából a kukoricát. Aztán rendre bevetik ugyanerre a nagyüzemi módszereket is.

Állítólag Lenin mondta, azok kezébe kell a fegyvert adni, akiknek nem reszket a keze. Az egész szocializmus-álom azért omlott össze, mert semmiképpen nem adták ki később kezükből a fegyvert, akiknek egyetlen "erényük" volt, hogy lőni nem reszkettek.

Amikor ezeket a sorokat írom, mondja a rádió, elhunyt a kettős honfoglalás elméletének legfőbb apostola, a csöndesszavú László Gyula professzor. Szép emléket hagyott ránk. Talán igazat is. Nyugodjon békében.)

*

Nevezzük Cilinek. Hozzá akartunk menni, szállást kérni.

- Elszökött előlünk.

- Nem volt szökési szándék bennem, de semmit nem tudtam róla, hogy jönnek.

- Áron nem mondta?

- Nem szólt semmit. Elmentünk édesanyámmal a templomba, ő utána a rokonokhoz ment, én pedig diszkóba.

- Maga már a diszkónemzedék tagja?

- Amióta az eszemet tudom, azóta van diszkó. Bálban lehetett táncházat csinálni, most fölül a diszkó, alul a táncház, de csak román népzenével.

- Szintén Magyarországon végzett.

- Azelőtt húsz-harminc szót ha tudtam magyarul. Víz, ház, zajtó, zablak, ilyeneket. Csángóul nem beszéltem itthon, édesanyám is tőlem tanult meg néhány szót. Fél év múlva kezdtem ráérezni a magyarra, az előkészítőn. Sokkal könnyebb volt, mint az araboknak, a kínaiaknak, a mongoloknak, a japánoknak, a marokkóiaknak vagy a szíriaiaknak. Csakhogy a nemzetközi előkészítő mese volt ahhoz képest, ami utána jött az egyetemen. Tessék csak elképzelni, szótárral tanulni a jogot. És vizsgázni abból, amit jószerivel meg se értek! Még egyszer biztosan nem csinálnám.

Megszólal Angyalka:

- Én se!

Mindkettő megbánta volna élete legfontosabb lépését? Előjön a régi nóta:

- A diplomámat még mindig nem honosították.

- Mert megeshet, hogy azt is magyar diplomahamisító hivatal állította ki?

- Nem tudom. A mostani állásom átmeneti csak, ha elismernék, azonnal máshová mennék. Gondoltam már arra is, hogy visszamennék Magyarországra, de ott meg az állampolgárságot nehéz megszerezni. Fekete szivárvány alatt él itt mindenki. Az RMDSZ alkalmazásában dolgozom, ezért van némi munkám, de ekkora fizetésből megélni se lehet.

Bejön az édesanyja, ketten tolmácsolnak egyszerre, hogy szót érthessek vele is. Tudja, hogy a lánya egyedül miatta jött vissza. Azt mondja, ha esze lenne, kint marad.

Talán észrevették már: aki bent van, attól méretik a világ. Hozzájuk képest mi kint vagyunk. Most éppen béjüttünk Móduvába.

Itthon veszem elő újra Domokos Pál Péter könyvét, és fölütöm a Szabófalváról szóló fejezetnél. Antos Ádám Jánossal beszélgetve följegyzi, hogyan mondja a Miatyánkot, és hozzá fűzi: A szabófalvi utolsó Miatyánk-nak nevezhetném, mert a fiatalság már csak úgy mondja, hogy "Tatăl Nostru"... Tehát amit én most mondhatok, és a Tanár úr is mond, azt már 1930-ban leírták. Igaz, azóta a Miatyánkot valóban nem mondják magyarul, még az öregek se, de a kisebbség pusztulásával mégiscsak érdemes tapintatosan bánnunk. Ha majd 67 év múlva megy valaki Szabófalvára, szívből kívánom, ugyanúgy erősítsen meg, ahogy én cáfolom a csángók szent emberét. Akkor már talán könnyebb lesz megmaradni magyarnak.

Azon is rágódom, még mindig, hogy a II. Vatikáni Zsinat mindenképpen nyerni akart a liturgia szövegének anyanyelvre történő váltásával, és ezt helyben hagyta az egyházi hierarchia legmagasabb méltósága is. A csángóknál viszont megkontrázta a néhány emelettel lentebbi méltóság. Évszázados tudatlanság lenne az oka? Nem tudnák, hogy a csángók anyanyelve a magyar? A szándékos ferdítéseknek ez is tápláló talaja lehetett.

 

Egyik pap, másik pap

Még mindig van előrebocsátani valóm, bár némely esetben utólagos magyarázkodás inkább, ami itt következik. Amióta csak forgatok csángókról szóló leírásokat, meglehetős sokasággal találok hazafiúi buzgalomtól izzó papellenes kirohanásokat. Nem egyszer fordult meg az is a fejemben, hogy ádáz ateista megnyilvánulások lehetnek ezek. Ahogy téríteni képesek voltak az egyházak időnként akár fegyverrel is, az antitérítők, antikrisztusok is elkövethettek mindent akármelyik papság ellen. Tudom, hogyne tudnám, hiszen belém verték, ha az elmélet behatol a tömegekbe, anyagi erővé válik, tehát a legtisztakezűbb írásos hadakozás is véres háborúvá fajulhat. Elég csak ide idéznünk Az ember tragédiájából a homoiusion vagy homousion vitatémát.

Most végre megtudhatom, mi lappang az írásbeli kirohanások mögött. Színezékként szóba jöhet akármilyen vallási türelmetlenség is, de szemtől szemben állva mégis inkább hiteles indulatnak tűnik mindaz, amit eddig összeolvastam. Bizonygatnám, hogy nem vagyok mandzsettás gazember, aki hófehér kézelővel akár a frissen lelőtt őzet is képes kibelezni, de vagy elhiszik rólam, vagy nem. Sajnos, bele kell kalkulálnom, némelyek engem is oda sorakoztatnak a vallást szapuló eretnekek közé. Bocsásd meg, Isten, tévedésüket!

Magyarázatot kell keresnünk arra is, hogyan maradhattak meg mostanáig, ha már Domokos Pál Péter által 1930-ban kiállítódott a halotti bizonyítvány. A nemzedékek nem egyszerre halnak ki, ez lehet az egyik, de kell lennie másnak is. Ha néhány esztendőre a csángó falvak iskoláiban az oktatás nyelve a magyar lett, annak, íme, itt a nyoma. Azelőtt nem voltak magyar iskolák, utána se maradtak, a hajszálcsövesség tápláló szerepét nem csupán erre az időre kell számítanunk. Akik beleestek, azoknál egy életre szól, ivadékaik révén több nemzedékre is. Néminemű bizakodás ugrálni kezdett bennem azonnal, ahogy mindez eszembe jutott. Ha mégis érvényt szerezhetnének az alkotmány szavainak és szellemének, és ha nemcsak néhány évre szólna a haladék, akkor nem törlődne le olyan könnyen a térképről a csángóság.

Nem akarok kívülről bölcselkedő okosnak föltűnni, leírom azt is, amit odakint hallottam. Bölcs belátással azt mondják, nem lenne üdvözítő dolog a tiszta magyar iskolákat visszateremteni, tudomásul kell venniük, hogy román környezetben élnek, tehát románul tudniuk kötelesség. Mint ahogy tudomásul kellene vennie a román kormányzatnak is, hogy mégiscsak magyarok, és joguk van anyanyelvükön is megtanulni. Néhány tantárgy elég lenne erre a célra, de a szakkörszerű képzést is örömmel üdvözölnék.

Azt hiszem, az erdélyi tapasztalatok okos áttekintése vezetne célba, és együtt kellene megtalálniuk a jó megoldásokat.

*

Azt terveztük ugyan, hogy a rendelkezésünkre álló hét öt munkanapját teljes egészében Szabófalván töltjük, és onnan rajzunk ki a körzet többi falujába, hogy a vélhetően honfoglalóktól elszakadt csángóság utódaival beszélhessünk, de rá kellett jönnünk, ha százhuszonötször halljuk is ugyanazt, akkor is egyszer illik leírnunk. Azt például, hogy tolmács útján tudunk csak szót érteni velük, meg azt, hogy ma is áldozat lesz, aki magyarra akarja tanítani a gyerekeket. Házának fölgyújtásával fenyegetik, kitaszítottnak érzi magát, és vigasztalást kicsike kertjében talál. Elhatároztuk, hogy búcsút veszünk végtelenül kedves szállásadóinktól, és átmegyünk Lészpedre. Abba a faluba, amelyik szélét már láttuk béjövetelünk alkalmával.

Visszabagyuláltuk lelkünk csücskébe eddigi bizakodásunkat, és Angyalkát kezdtük fölkészíteni színünk változására. Helybenhagyólag sorolta föl azokat a helyeket, ahol szintén csángók élnek, de szintén nem beszélnek magyarul. Annyit se, amennyit a szabófalviak. Erősítette bennünk az elhatározást.

Jó az autó, ha van, különben el se jutottunk volna ide, de gond is van vele. Olyan helyen kell szállást keresnünk megint, ahol beállhatunk vele az udvarba. Találunk-e olyat?

- Azzal biztosan nem lesz semmi gond. Ott lakik az anyósom, mindjárt átmegyek a szomszédba, telefonálok neki, és minden rendben lesz.

- Van telefonja?

- Neki nincsen, de az unokatestvérjének van. Majd átüzennek.

- Kockázatos ez így. És ha azt mondanák, mégsincs?

- Tudom, hogy nem mondják. De akkor vigyenek el engem is.

Kálmán felel:

- Angyalkám! Örömmel.

- És a kislányomat is?

- Őt is.

Ha első este azt mondtam, villámgyorsan átalakították egész heti programjukat a váratlanul jött idegenek kedvéért, akkor most az átalakítottat is átalakítják, ugyanilyen hirtelen. Azt nem mondhatom, hogy visszafordítják, mert Angyalka hirtelen távozása nem szerepelhetett az eredeti menetrendben.

Kölcsönösen elérzékenyülve köszöntünk el egymástól. Az apától még egyszer megkérdezem, hogyan is áll a csángóság a trágyázással. Ilyen fontos kérdést nem hagyhatunk tisztázatlanul. Azt mondja, már az öregapja is trágyázta a kenderföldet is. Mondom neki, indulás előtt ezt olvastam. Azt feleli rá, vigyázzak, és én ne írjak ilyesmiket, mert a betűnek hosszú az élete.

Minden betűvetők, úgy vigyázzatok!

Elhangzott a talán ősidőktől fogva szokásos mondat is: ki tudja, látjuk-e még egymást? Egymáshoz lélekben közel állók szoktak így búcsúzni. Ilyen rövid idő elég a közel kerülésre? Vagy éppen jó a rövid idő, mert nem derülnek ki hajszálrepedések? A házigazda még megmutatta mélybe nyúló pincéjét, amelyben a bort lezárt palackokban még a földbe is ledugja, hogy lejjebb jobban érjen - borászatot kellene tudnom, hogy megértsem hasznát -, és bevezet a kamrába is. Három zsák bab áll mindjárt az elején, ezért kellett ide benéznem. Egy műanyag zacskót úgy megraknak tarka babbal, alul is tartanom kellett, hogy szét ne szakadjon. Kint, Magyarországon úgyis nehéz megvenni.

- Isten áldja meg magukat is!

*

Útközben Angyalka magyar dallal kedveskedik. Azt is anyósától tanulta.

Komámasszony, gyere le a pincébe,
Üljünk fel a boroshordó tetejére.
Fúrjuk ki az oldalát,
Csapjunk mi egy figurát
Komámasszony...

De ismerős a dallama! De ismerős! Csak azt tudnám, honnan? Metrumát tekintve ugyan mintha sántítana az első sor, de a többi stimmel. Megvan! Otthonról. Édesanyám szokta énekelni, foltozás vagy géppel varrás közben. Ötven éve biztosan van, hogy utoljára hallottam:

Beültettem kiskertemet a tavasszal,
Rózsa, szegfű, liliom és rezedával,
Ki is nyíltak egyenkint,
El szeretném adni mind,
De most mindjárt...

Együgyű kis dalocska, akármelyik szöveggel énekeljük is, de mindkettőnknek a leggyönyörűbb szülőföldjét idézi. Hogyan került el ide ez a dallam? Vagy hogyan került hozzánk? Ragadós portéka az ének, még a koleránál is jobban terjed. Hangok bogarászói, ha tudjátok, szóljatok majd. Remélem, nem kell visszamennünk a nyelvrokonok dalocskáiig.

Át kellett jutnunk Bákón, beugrottunk tehát ismét Áronhoz. Most már kérdezés nélkül megtaláltuk. Mindenképpen velünk jönne, mert érdekli mindaz, amit mi csinálunk.

- Gyere, komám, de a nyakadba kell szedned a lábod. Másként nem férsz be.

Útközben én tudok csak legegyszerűbben kiszállni, Áron a kezembe nyom valamennyi pénzt, és megkér, hogy vegyek a bódéban két újságot. Mormolom a nevét egészen addig, amíg oda nem érek, nehogy elfelejtsem, és ujjamon mutatom, hogy kettőt kérek. Viszem, a visszajáró marék pénzzel együtt, kiderült, csak egyet kaptam. Nézhettem kettőnek, mert két részből állt. Ugrom vissza, magyarázom, még egyet kérek, de mindenáron másikat akar adni a kislány. Leintem, majd veszünk máshol.

- Minek neked egyszerre két újság?

- Tegnap volt itt a kisebbségi hivatal államtitkára, a programjáról szól egy gyalázkodó cikk. Az egyiket magunknak veszem, a másikat el akarom küldeni valakinek. Tudod, nálunk még nem divat, hogy a feltétlen igazságot írja meg az újság.

- Újra kezd nem divat lenni nálunk se. A minap találkoztam össze lakótelepünk fűtőjével. Azt mondta, csak azt az egyet veszi meg, mert az is tud annyit hazudni, mint a többi.

Hárman ültek hátul, meg a fele csomagunk. Egyetlen konzerv se hányta föl keserveit, ők azonban nem győztek nyújtózkodni, amikor kiszálltak. Nem szeret az ember szardíniás doboz lenni.

Mentünk tehát Angyalka anyósáékhoz. Megkapták az üzenetet, feléből-harmadából meg is értették. Hogy talán jön, és talán nem egyedül, de hogy mikor, és hányan lesznek, az nem derült ki. Az se világosan, hogy mit akarnak. Kedvessége mindenestre olyan, mintha egy bordába szőtték volna nászasszonyával. Itt anyatársnak mondják. Vagy ikertestvére lenne. Két szoba a mienk, egy-egy ággyal. Hogy ők hol húzzák meg addig magukat, nagyon érdekelt bennünket, de azt mondták, nem ránk tartozik. Pedig négyen vannak egy födél alatt, és most jöttünk még négyen.

Ne felejtsük el, ebédre várnak bennünket!

- Bőven van kosztunk, ne bajlódjanak velünk.

- Jó a konzerv, ha más nincsen, de most van.

Azt hiszem, a hét hátra lévő minden napját elvitatkozhattuk volna, a vége úgyis az lett volna, ami lett. Kedvesség ellen sincsen orvosság.

Első utunk ahhoz az emberhez vitt, aki ács létére tanárt játszott. Nevezzük most Ács bácsinak. Ha a szabófalvi tanár úrnak azért tiltották meg gyerekek magyarra tanítását, mert a történelemszak egészen más vágányon fut, könnyű kitalálnunk az ő sorsát is. Aki fahidakkal, emeletekkel, ajtókkal, ablakokkal bajlódott, és betonozáshoz ácsolta a zsaluzatot, annak ne fájjon a szíve fajtája romlásán. Mondta is az első öt percben, jött a meghívó a rendőrségtől 1993-ban is, és 1995-ben is, órára megjelölve.

- Bémentem, leültettek, kezdtek kérdezgetni, fenyegetni, szűnjek meg! Csináltok velem, amit akartok, én meg nem szűnök, mert törvény van rá. Úgy vigyázzatok, én nem ártok senkinek, inkább megveregethetnétek a vállamat. Menjetek inkább a diszkóba, ha rendet akartok csinálni. Adjak papírt, hogy többet nem foglalkozom ilyesmivel! Törvénysértésre akartok rábírni? A törvényben benne van, hogy szabad. Én az állam ellen eddig se csináltam semmit, és ezután se fogok. Híre mehetett, hogy ismerősöm van a Magyar Televíziónál, aki meghagyta, csak szóljak, ha bántanak. Attól kezdve nem bántottak.

Minden arra mutat, hogy tetőtől talpig vallásos a család, de a vegzatúrában való papi közreműködést nem hagyja ki.

Az egész ház olyan, mintha eredetileg is múzeumnak szánták volna. Annyi csángó szőttes a falakon, minden pöttyét beborítja a két szobának, meg a köztük lévő belépőnek. Mind Ács néni szőtte, illetve szövi ma is. Odaültünk mellé az osztováta elé, és szorgalmasan írtuk, melyik mütyürének mi az itteni neve. Azért nem sorolom föl, mert előttünk ugyanezt sokan megcselekedték már. Ács bácsi is úgy mutogatja szerszámait, mintha iskolában felelne. A legtisztább tiszta szobába tessékelnek bennünket, borocskát is hoznak, de nekünk előbb az asztalt kell megnéznünk töviről hegyire. Üveglap van rajta, alja pedig színes fényképek sokaságával van kirakva. Együttesük is működött, és a mostani sorozatlövő fényképezős világban egyetlen föllépést se úsztak meg dokumentáció nélkül. Ha szőni tudnék, ezt az összeállítást is beleszőném valamibe.

- Az iskolához tábla is kell.

- Van táblánk.

- Kréta is.

- Az is van.

- Irkák, ceruzák.

- Radír is van hozzá.

- Padok is?

- Tudtam, hogy előbb-utóbb megfog, mert padunk valóban nincsen. Székecskékre raktunk deszkát, azon ültek a gyerekek.

- Könyvek?

Elővett kettőt. Az egyik harmadikosoknak szól, a másik negyedikeseknek. Az első lapon Ceauşescu elvtárs egészoldalas fényképe a biztatás, mint imakönyvben Jésus-Krisztusé. A fénykép ma már biztosan elhagyható.

- Erdélyben szabad használni, de itt nem.

Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Móra Ferenc, Tamási Áron az első oldalakon osztozik teljes békességgel. Vasárnap délelőtt volt az iskola, amikor a szülők nagymisén voltak. Ács néni énekelni tanította őket, és magyarul imádkozni.

Hadd rágódjak most is egy kicsit, hátha haszonra fordulhat. Hallottam is, olvastam is, főpapi szájból jött a szó, hogy az egyházban hierarchia van, nem demokrácia. Nyilván arra a krisztusi igére épül, amely Péter apostolhoz intéződött: amit megkötsz a Földön, meg lesz kötve a mennyekben is. Jól is néznénk ki, ha népszavazás döntené el, betartsuk-e a Tízparancsolatot, vagy ne tartsuk be. Öljünk, vagy ne öljünk? Lopjunk, vagy ne lopjunk?

Van azonban időnként zsinat is az egyházban, egyre szélesebb alapokra helyezve. Akárhogyan ürgetem-forgatom is a fejemben, ez mégiscsak a demokrácia időleges begyűrűzése a hierarchiába. Mondhatnám, a hierarchia alkalmi ellenőrzése demokrácia által. Ha pedig a II. Vatikáni Zsinat kimondta, hogy minden nemzet fiai anyanyelvükön imádhatják az Istent, akkor ez akár a tízparancsolat valamelyik alpontja is lehetne. A pápa mindenestre áldását adta rá. Lehet, hogy legfőbb kezdeményezője is ő volt?

Sajnos, ki kell mondanunk, ha érvényes is a zsinatnak ez a határozata a bantu négerekre, a pigmeusokra, Európa közepén a csángókra nem vonatkozik. Harmincöt év óta idáig még nem ért el. A földi hatalom megtilthatja, mégpedig Isten fölszentelt szolgája útján? Miféle pokoli cenzúra ez?

Annakidején, amikor Szegedre látogatott a pápai nuncius, és hajókirándulást szerveztek a biblikus konferencia minden résztvevőjének, kollégámmal, Panek Sándorral a hajón tettük föl a kérdést az egyházi hierarchia elérhető legfőbb képviselőjének. Sándor nagyszerűen beszéli a franciát - ő is erdélyi származék -, szót értettek, de ez csak a mondatok megértését jelentette. A nuncius a tőle telhető politikusi kedvességgel olyasmit mondott, hogy ő nálunk nuncius, nem a románoknál. Ez az egész a jászvásári püspökségre tartozik, határokon átnyúlva ő nem avatkozhat bele. Azt szerettük volna csak elérni, ha magyar papok is eljuthatnának a csángók közé, illetve legalább magyarul tudó hitoktatóik legyenek. Azok a hithű fiatalok, akik éppen onnan jöttek Szegedre, szerezhetnének ilyen képesítést is. Zuhogott az eső az egész hajóút alatt, legjobb szándékunkat is elmosta.

(Most hallom, a nuncius utána mégis járt a csángóknál, de nem közöltek látogatásáról sajtónyilatkozatot.)

Oka van annak, ha előhozakodom vele. Javában beszélgetünk az Ács-lak múzeumhangulatú szobájában, amikor hangos Dicsértessékkel köszön be valaki. Ismerős lehet, hiszen nem küldött gűgyűt előre. Kiderült, most jár itt először, és ráadásul nem is egyedül jött, viszont született erdélyi. Papi ember, a Nyárád mellől, és aki kíséri, nemrég szentelődött pappá.

Éppen arról beszéltünk, hogy a pap jelentette föl Ács bácsit.

Vannak találkozások, amikor első pillanattól fogva úgy érzi az ember, mintha ezer éve ismerné a másikat. Bemutatkozás, kézfogás után azonnal rákezdtem:

- De jó, hogy összefutottunk! Tehetnék föl olyan kérdéseket, amelyekre leginkább csak pap felelhet?

- Örömmel válaszolok, ha tudok.

- Volt, ugye, a vatikáni zsinat.

- Valóban volt.

- Eldöntötte, hogy nemcsak szabad, de kötelező annak a népnek a nyelvén mondani a misét, amelyik meg is érti. Jól értelmezem?

- Azt hiszem, jól. Többek között ezt is eldöntötte.

- Kivétel: a csángóság. Megkérdezhetném, miért tekintik a csángó papok ellenségnek saját híveiket?

- Keményen fogalmaz, de igaz. Két okot tudok. Az egyik a kenyérféltés, a másik a janicsárság.

- Kezdjük a kenyérrel.

- Ha ide magyar papokat hoznának, ők feltehetően állás nélkül maradnának.

- Hacsak eszükbe nem jutna, hogy magyarok ők is. És a janicsárság? Nálunk ezt úgy értik, hogy az elrabolt, elanyátlanodott magyar gyerekekből lettek a leggonoszabb török harcosok.

- Ne tessék elfelejteni, itt a török uralom nem százötven évig tartott. Jobban beleivódott a szolgalelkűség az emberekbe, illetve még nem kopott ki belőlük. A gyerekeket pedig elrabolni se kellett, a papi iskolák tökéletesen működtek.

- Plébános úr, szeretném figyelmeztetni! Újságíró vagyok, és szándékomban van leírni mostani beszélgetésünket. Ha kiderül, hogy az egyház egyik fölkent papja hitványsággal fölérő jelzővel illeti ugyanannak az egyháznak a másik fölkent papját...

- Írja le nyugodtan. Vállalom. Sajnos.

- Névvel is?

- Azzal is.

Elvette noteszomat, és az olvashatóság kedvéért nagybetűkkel írta bele nevét és címét. Az újpap is bele írta.

- Fényképet is csinálhatunk?

- Hiúság nem dolgozik bennünk, de ha a cél ezt kívánja, hozzájárulunk.

Úgy kell folytatnom, ahogy rázós ügyekben szólók szavait közli az újság: név és cím a szerkesztőségben. Itt van ugyan a fölhatalmazás, senki nem tehetne még csak szemrehányást se, mégse írom le se a nevét, se a címét. Ahogy az újság mindig eljut oda, ahová nem kellene, ugyanezt a könyv is megteszi. Ki tudja, a mostani egészségesnek tűnő politikai húsvét után nem következik-e újabb nagyböjt? Enyhülés után újabb mélyhűtés. A leírt szavak két év múlva is elővehetők, de akár húsz múltán is. Ha régi rigolyám, hogy se fizetésért, se szívességből nem ártanék senkinek, nem merem megtenni most se. Aki elhiszi így is, hogy az igazat mondom, jól teszi, aki nem, nem tehetek róla. Hazudni egyébként névvel és címmel is lehetne.

Nem szakadt azonban félbe a beszélgetésünk, folytatta tovább is a plébános úr, ahogy elmondtam esetünket a nunciussal:

- Idén a gyulafehérvári érsekségről is fölírtak a Romániában érdekelt nunciusnak, fölpanaszolván az itteni lehetetlen állapotokat. Már március végén reagált rá. (Ne feledjük, mi május közepén beszélgettünk!) Megkereste Gergely iaşi püspököt, kérdezte, egyházmegyéjében a román nyelvűeken kívül milyen nyelven beszélnek még. Ezt a levelet fénymásolatban elküldte a nuncius úr a gyulafehérvári érsekségre is. Mondhatom, határozott hangú a levél, mellébeszélésre nem nagyon ad alkalmat. Úgy tudom, erre még nem érkezett válasz.

Jó, hogy velünk van Áron. Azt mondta, ő meg úgy tudja, már érkezett.

- Éspedig?

- Az van benne, hogy románon kívül más nyelven nem beszélnek.

Lehetne zongorázni a meglepődést? Ekkora hangközök nincsenek a zongorán.

Előjött az is, valamikor ígéretet kaptak arra is, hogy lefordítják csángó nyelvre a bibliát. Sajnos, máig nem történt meg.

Nekem erről az óhajról sok minden eszembe jutott, de nem mondtam el. A nagy Géniusz idejében nagy port vert föl, hogy valaki észrevette, a vécépapiroson ugyanolyan betűk nyomai lelhetők föl, amilyenek a magyarnyelvű bibliákban voltak. Kiderült, az ajándékba kapott bibliákat egyszerűen bezúzták, és a legalávalóbb portéka lett belőle. (Fintora az életnek, mostanában viszont arról hallottam, valahol bezúzzák a csöpögős szexlapokat, és bibliát nyomtatnak az anyagukra. Anyag nem vész el, csak átalakul? Csak remélni lehet, nem üt át az új szövegen a papiros előző élete.)

A második gondolat pedig, ami eszembe jut, az, hogy erősen kétséges, kellene-e valóban csángó nyelvű biblia. Azonnal fölmerülne, melyik csángó dialektusban legyen? Ahogy nálunk idejétmúlt vállalkozás lenne ormánságiban, vazsmegyeiben, palócban, bíkísiben vagy szamoshátiban bibliát nyomtatni, föltehetően hasonlóan fölösleges lenne igen hamar a csángó változat is. Lakatos Demeter verseskönyvét is kevesen értik csak. Az egységesülés mindenképpen a magyar nyelv felé mutat.

Ha mutat egyáltalán. Ha rendőrcsizmával nem akadályozzák. Ha meg nem fojtják előtte. Ezt a gondolatot azonban a sokkal illetékesebb itteniekre hagyom. Mindenesetre addig talán szót vesztegetni se érdemes rá, amíg meg nem teremtődnek a magyarul tanulás lehetőségei.

Leírva szárazabb a beszélgetésünk, és főleg didaktikusabb, mint a valóságban volt. Baráti csevely folyt arról, hogy a Nyárád-menti pap az egyik csángó falu plébánosával együtt volt hosszú hónapokon át Rómában. Magyarul beszéltek, mert ő az a ritka példány, aki nemcsak érti, de beszéli is ősei nyelvét. A legkisebb tartózkodás se volt magatartásában, a teljes nyíltság övezte beszélgetéseiket. Közös nyelvük tehát a magyar volt. Amikor itthon is fölkeresték, éppen a korábbi találkozások fölmelegítése céljából, meglepetve tapasztalták a lehető legfagyosabb fogadtatást. Itthon már csak románul volt hajlandó megszólalni. Félig-meddig hasonlít az eset ahhoz, amikor a csángó katona a másfél évig vele egy födél alatt dolgozó székely katonával egyetlen szót se váltott magyarul.

- Plébános úr! Miért lenne jó az egy erdélyi magyar papnak, ha itt, a Szeret völgyében is magyarul beszélne a magyar?

- Maga a kérdés is furcsa. Fennkölt leszek, pedig egyszerű szeretnék maradni. A múltat én nagyon szeretem. Gyökerek nélkül nem élhetünk. Ahogy Illyés Gyula is mondta, meg a többi nagy szellem, a múlt ismerete nélkül nem tudok jövendőt.

- Ismeri Benyik Györgyöt?

(Talán nem ártok pápai káplánságának, ha őt név szerint is ide citálom.)

- Aki a biblikus konferenciát rendezi Szegeden? Csak ennyit tudok róla. Szoktam kapni meghívót én is, de eddig nem volt alkalmam rá, hogy el is menjek.

- Tanúsíthatom, megérné részt venni legalább némelyiken. Vele többször beszélgettünk már arról, hogy az egyház az ökumenizmus felé halad. Ha sikerülne kibékülnie Rómának a többi felekezettel, ide értve az ortodoxiát is, semmi értelme nem maradna a janicsárságnak.

- Nagy utat kell megtenniük a keleti egyház tagjainak és papjainak, amíg addig eljuthatunk. És nekünk is nagyobb türelem kell hozzá. A fátum-tudat a török ittléte alatt jobban beleivódott az emberek idegrendszerbe. A mindegy, mit teszünk, végzet ellen úgyse dolgozhatunk elve az eredendően szabad akarattal nehezen hozható össze. Meggyőződésem, ezt a távoli időt tétlenségben várni akkora mulasztás lenne, évszázadokig kárhoztatna bennünket érte az utókor. Elnézni közben, hogy szétmállik, elolvad egy tiszta közösség? És azt se tessék elfelejteni, a magyarul imádkozásra akármilyen ökuménia idején is ugyanolyan szükség lenne.

(Hallottam olyan ellenvetést is, talán azért nem avatkozik bele a pápaság ebbe az ügybe, mert még mindig jobb, ha az ortodox környezetben létezik akármilyen katolikus gyülekezet is, mintha ujjat húzna a hatalommal, és kitenné őket is, magát is a mindig kéznél lévő kisöprűzésnek. Annyira azonban nem vetemedtem, hogy ezt is fölvessem most. Hátha sérteném vele az esetleg benne is szunnyadó hierarchia-tudatot.)

Azt is mondta a plébános úr, sokat vár a lavór-antennáktól. Ha a Duna Televízió nagyszerű adásai szinte minden magyar családban foghatók lesznek, hatalmasat lendül előre a magyar nyelv ügye, és az itt lakó magyarságé is. Azt elismertem, hogy a magyar mesének kimondhatatlan nagy szerepe lehet a gyerek nyelvi fejlődésében, a többi adásnak pedig az anyanyelvi öntudatra ébredésben, de a médiák tartós szerepét a magyarság ápolásában kétségesnek tartottam. Nálunk már magyar mesét is alig lát a gyerek, a rajzfilmek lélekben ugyanolyan galádok, mint a fölnőtteket mérgező többi. Földobni föl tud valamit az újság, és a televízió is, rágódhat rajta annyira is, hogy két napig mindenki arról beszél, de távirányítással nemzeti érzést tartósan táplálni nem lehet. Akkor se, ha a Duna mellett az MTV2 is fönn van már a műholdon. Tudom, más az ábra itt, mint otthon, de semmivel nem lettünk magyarabbak, amióta akár tíz magyar adó közül is választhatunk. Igaz, talán nem is veszítettünk belőle azzal a lehetőséggel, hogy seregnyi nyugati adás is kéreti magát készülékünk előtt. Sokat hitványodunk azonban. Annakidején, amikor először beleleshettem az HBO műsorába, hamar döntöttem, ekkora gyalázatra nem fizetünk elő. Mostanában is belelestem valahol, és láttam, annyira utolérte a többi, azok mellett már-már szendécskének látszik. Hamarosan minta lett, mindenki le akarta pipálni. Azt hiszem, sikerült. Mondanám tehát, rontani irtózatosan sokat tud a képernyő, de javítani aligha.

Természetesen az is szóba került, miért ellenzik annyira a félig se hivatalosok a lavór-antennák terjedését. Nálunk az volt ellenük a döntő érv, még az öregátkosban, ha fiataljaink meglátják a nyugati autócsodákat, fejvesztve disszidálnak. Mondom, sok hitványság begyűrűzött a nyugati adókkal, az erőszak, a szex undorító változata, a silányság, a fölületesség, de autóért az újabb átkosokban nem nagyon mennek már Nyugatra. Inkább behozták az ottani kocsikat.

De jó lenne, ha a Duna Televízió is megmaradna olyannak, amilyennek indult!

Miért jött ide ez a két jóravaló pap? Augusztusban lesz Alsópáhokon a világ katolikusainak találkozója, oda hívnák Ács bácsit is. Levélben invitálták már, de a nagyon pontos címzés ellenére visszatért a levél: ilyen nevű ember nincsen. Pedig románul címezték meg. Útban Klézsére beugrottak tehát, hogy személyesen kérhessék. Jó öreg Ács bácsi arcán öröm sugárzott. Máshol is tudnak róla, és számítanak rá? Föltétlenül elmegy.

El kellett időlegesen köszönnünk, hiszen ebédre vagyunk hivatalosak. Áron maradt csak közülünk, a két vendégpap elviszi majd Bákóig.

(Itthon üti meg fülemet a rádió egyik vallási műsora. Az egyházmegyék átszabása idején jött létre a somogyi, püspöke foglalja össze, mi történt azóta náluk, és mi történhet még. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, a paphiány enyhítésére csángóföldre is elmentek toborozni. Nem ceruzával hallgattam akkor a rádiót, nem írtam föl pontosan a mondatot, de benne volt, hogy ott úgysincs lehetőségük magyarul beszélő pappá lenni. Figyelmesség is meghúzódik a főpásztori szavak mögött, de engem elgondolkodtat. Ha pappá azért lesz valaki, mert belső hallással meghallja Krisztus hívó szavát, akkor ehhez a szózathoz még kiegészítés is csatlakozik: románul nem hallja meg! Pontosabban: Krisztus szava kizárólag magyarul jut el hozzá, és nem románul?

Erre ugyan mit lép a csángó származású iaşi püspök? Kikergetteti az összes Magyarországra készülő kispapot a gyóntatószékből? Vagy elhíreszteli, hogy kémkedni jönnek hozzánk?

Arra is gondoltam, akár fölkészülés is lehetne ez már arra, hogy egyszer mégiscsak "hatályba lép" itt is a vatikáni zsinat határozata. Legyenek addigra kész papok, akik a szülőföld hazahívó szavát is képesek lesznek meghallani. Ha ennek bármi remélhető realitása is lenne, akkor viszont a többi papnevelde is belegondolhatna.

Csak meg ne hallják Jászvásárhelyen! Hogy árkot ne húzzanak a szent életre törekvők szándéka elé, kimondván, hogy kitanulták nálunk a kémkedést.)

*

Ebéd után magnetofonnal tértünk vissza. Nem igazán szeretem használni, mert jó huszonöt évvel ezelőtt becsapott. Akkor vettem meg Finom Imrétől, az Amerikából hazalátogató domaszéki embertől, és mindjárt be is vetettem a tanyai postásnál. Folytatásos riportot akartam írni, bekapcsoltam a gépezetet, és a világ leghetykébb újságírójaként hátra dőltem a székben, és elegánsan adogattam föl a kérdéseket. Otthon derült ki, egy kumma szót se vett föl, noha a műszere fölvételt jelzett. Fejből kellett megírnom a folytatásos riportot, de úgy, hogy senki észre ne vegye a botlást. Még a postás se. Akkor még friss volt a fejem, ment az ilyen bukfenc is, azt hiszem, mostanában nagyobb kalamajka lenne belőle. Egyszer mindenkit lóvá lehet tenni, de az is bolond, aki másodszor is hagyja, azóta inkább körmölök. A csángó daloknál azonban száraz a ceruza, nagy áldás a magnetofon.

Ács néni és Ács bácsi úgy ül le elé, mintha vele kelnének, és vele feküdnének. Emlékszem rá, egyetemistaként még intettek bennünket, hogy a jegyzetfüzetünket is óvatosan vegyük elő, nehogy elrebbenjen a madár. Meg ne zavarjuk adatközlőnk lelki világát. Azóta? A legtermészetesebb, hogy előjön valahonnan egy ember, kinyitja táskáját, és orruk alá tolja a mikrofont. Sőt! Ósdi szerkezetnek tartják már ezt is, a pöttömnyi riportermagnónak ennél is nagyobb a becsülete. Hogy annak bádoghangja van? Mégis modernebb.

Ács néni mindenesetre megadja a módját, és beöltözik ünnepi csángóba. Miközben a nyakba való gyöngyökkel bajlódik, elsorolja ruhája darabjait olyan természetességgel, mint amikor a kisdiák hetvenhetedszer szavalja az Anyám tyúkját.

Ők akarták, hogy a Csángó himnusszal kezdjük. A Faragó-Jagamasban múlt századi forrófalvi versként említődik, gyaníthatóan íráshoz értő népköltő alkotásaként. Nevezzük Forrófalvi Névtelennek.

Cángó magyar, cángó magyar,
Mivé lettél, cángó magyar?
Ágról szakadt madár vagy te,
Elfelejtve, eltemetve...

Idegen nyelv bébortja nyom
Olasz papockák nyakadon.
Nem tudsz énekelni, gyónni,
Anyád nyelvén imádkozni.

Himnuszukká emelkedett. Ketten kezdik:

Csángómagyar, csángómagyar,
Mivé lettél, csángómagyar?
Ágrólszakadt madár vagy te,
Elveszejtve, elfelejtve...

Egy pusztába telepedtél,
Melyet országnak neveztél.
Most se országod, se hazád,
Csak a Jóisten gondol rád.

Én Istenem, hova leszünk...

aztán el is akadnak mindjárt.

- Minden mással van tele a mi fejünk, nem ezen gondolkodunk mindig.

Hogyan is neheztelhetnék rájuk? Ki tudná nálunk végigénekelni a magyar himnusz minden szakaszát? Mindenestre fölírom noteszomba, hogy a második sor jó lenne címnek nálam is. Patetikus ugyan, de minden alapja megvan, hogy az legyen. Ács bácsi átszalad a szomszédba, és nyomtatott kis füzetkével tér vissza. Felebarát a címe. Abban le van írva, belőle énekelnék tovább, de kérem, csak olvassák először, aztán énekeljék megint. A második szakaszba a Jóisten helyére az Úristen kerül, és harmadiknak jön elő az Idegen papok kezdetű, de a bébortja helyett már ez van: béborít, nyom.

Én Istenem, hova leszünk?
Gyermekeink, mi elveszünk!
Melyet apáink őröztek,
Elpusztítják szép nyelvünket.

Halljuk, mi van, Magyarország,
Úristenünk, te vigyázz ránk.
Hogy rajtunk könyörüljenek,
Elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk,
Még Ázsiából szakadtunk,
Úristen utunkon segíts,
Csángómagyart el ne veszítsd!

Megérdemelne legalább feleannyi elemzést, mint amennyi Kölcsey művét érte, de nincsen erőm fél szóval se méltatni akkor se, ha látszik rajta, nem a csekei magányban született. Alkotójának ujjlenyomata így is érződik minden során, és tisztelnem kell azokat is, akik nevében szól. Azt hiszem, azon is érdemes lenne rágódnunk, hogy ez az a himnusz, amelyet soha, sehol nem énekelhetnek. Ahol öt-hat csángó összehajol, ott se. Hol sistereg, hol csak sajdul belőle a fájdalom. Nálunk fájdalomból, bánatból születnek a himnuszok. Genetikai kapcsolatban áll Kölcseyvel.

Ács néni aztán a kedvünkért elmondott néhány imádságot magyarul, aztán szent énekeket énekelt, szintén magyarul, ahogy a gyerekeknek tanította. Érezni lehetett, később mondta is, könyvből vette mindet, azért nem írom le, de elismerem, most a megőrzés a fontos, és nem a föltétlen eredetiség. (Erdélyi Zsuzsanna apokrif imáit, és az ő nyomdokain járó Polner Zoltán gyűjtését nem egészíthetem most ki csángó fohászokkal, de láttam, az újkígyósi Harangozó Imre külön kötetben megtette már - meglepetésünkre gyimesiekkel egybefogva -, Tánczos Vilmossal együtt.)

- Nem mindenki olvassa a könyvet. Mi olvassuk, azért tudjuk.

Kérésünkre balladák következtek. A Kőmíves Kelemenné, a Mónár Anna, A nagyhegyi tolvaj, meg a Kedves feleségem kezdetű, A megcsalt férj címen számon tartott víg ballada is.

Ha már előkerült a magnetofon, elővettük otthon is. Erzsi asszony olyan szépen énekelt nekünk, nem győzném szavakkal visszaadni egyiket se. Szent énekekkel kezdte, imádkozott is, hogy legyen mit ajándékként hazahoznunk, aztán kértem volna a balladákat, de sorra elhárította mindet. Azt mondta, látta ezeket, könyvbe leírva, Kozáron, lészpedi dalokként, lánka korában énekelte is, de már nem tudná. Aztán mégis elkezdte a Halálra táncoltatott lány balladáját, ugyanolyan tüneményszép hangon. Lélekből énekelt.

Jóestét, jóestét, csaplárné asszonyság...

Mindjárt meg is kérdezi: mi a csaplárné? Kocsmárosné. Vagy a csapos felesége. Esetleg asszonycsapos. Csapos asszony. Betyárnótákban néha kéteshírű nőszemély. Aztán: mi a lukszárú cipő? Hallott olyan változatot, amelyikben hosszúszárú van. Eszembe jut a hajnalcsillagos népdal, a Lábán van a csizmája, lakkosszárú kis csizma, úgy emlékszem, a lukszárú a lakkszárúból lett, elhallás útján. Nem hiszi el.

Bémene bémene, Mariska a bálba...
Hujzátok, cigányok, nem szabad nyugonni,
Székvári Mariskát muszáj táncoltatni...

- Mi bűne volt, hogy meg kellett halnia?

- Szép volt. Csak annyi.

Eredetileg talán ennél is nagyobb volt. Két szeretőt tartott, és a két legény most nem bicskát eresztett egymásba ősi virtus szerint, kocsilőccsel se kezdte egymást veregetni, inkább összebeszélt, és úgy állt bosszút, hogy estétől reggelig fölváltva táncoltatta. Addig se állt meg, amíg lukszárú cipőkéjéből az aludt vért kiönthette volna. (A Székvári egyébként Szépváriként szerepel némely gyűjteményekben.) Kevesen tudják már a magyarázatot, mint ahogy azt se, hogy a magos Déva várát építő kőművesek történetében is az a középkorban még élő hagyomány szunnyad, amely szerint a csúcsos hegyet a rossz szellemektől vérrel kellett megváltani. Állítólag hidak építésénél is divat volt, gyerekeket raboltak a megváltás érdekében.

Istenem, hány szerencsétlen gyereket áldoztak föl ezért!

Előkértük a Komámasszonyt is, hiszen tőle tanulta Angyalka. Az utolsó szakasza már teljesen csángó lett:

Az én uram olyan jó,
Télben szamár, nyárban ló.
Az én uram úgy szeret,
A hornyán es kikerget,
Komámasszon...

- Mi az, hogy a hornyán es?

Időbe telik, amíg a legfiatalabb fiú kitalálja magyar megfelelőjét:

- A kéményen is.

Erzsike teleénekelte egyik kazettánkat, aztán haladékot kért. Holnapra összeírja, ami most nem jut eszébe. Állítólag leánya intette, ne törekedjen annyira, ha nem ugrik be valami, az se baj. Meg is kapta a magáét:

- Ha ezek a nagyon rendes emberek olyan messziről eljöttek hejzánk, és olyan messzire el akarják vinni a szavunkat, akkor én nem mondhatom nekik, hogy nincsen tovább.

És folytatta másnap azzal, ami tegnap nem jutott eszébe. Mindig nevetett, amikor a szokásos záradékot kértem: énekelte... És mindig fölnevetett a népes család is, noha néma csöndben hallgatta. Gyanítottam, ritkán énekelt úgy, hogy ennyien figyelték.

Itthon jár a szalag, bejön a feleségem:

- Ezeket kint gyűjtötted?

- Kint.

- Akármelyik népdalgyűjtő megveszne érte. Gyönyörű pentaton dallamok.

Legszívesebben ide írnám az egészet, de kigyulladnak bennem azonnal a kételyek is. Ami le van írva, akár kőbe lenne vésve. Csakhogy nekem időm sincsen, és a gyakorlatból is kiestem régen, hogy hitelesen le tudjam írni. Hogy nyelvészek is, néprajzosok is haszonnal olvassák. Inkább azt írom ide, akár elhiszik, akár nem, olyan változatokat találtam, bennfenteseknek is kétfelé áll tőle a fülük. A vak tyúk is talál szemet nótájára ment ez, nem az én erényem, hogy beletaláltam. Sajnos, a balladák már nem napi fogyasztásra valók itt se, a gyerekek már nem ismerik őket, és a többinek is megszakadóban van hajszálcsövessége.

Hatalmas értékek pusztulnak, ha kopik az anyanyelv.

 

A hattyúdal nemzedéke

Előre megbeszéltük néhány lészpedivel, hogy csütörtökön megyünk hozzájuk, szerdánk tehát fölszabadult. Az eső vigasztalanul esett, elmentünk Klézsére. Útközben megint beugrottunk Áronhoz, mert ő is jönni akart velünk. Meg kellett várnia titkárnőjét, addig beszélgethettünk.

Klézsén született, Csíkszeredában járt iskolába. A középiskola elvégzésével karbantartó lakatos lett. Almérnöknek mondhatta volna magát - nálunk talán technikus lenne? -, de esti tagozaton kellett volna ráfejelnie. Hatalmas merészség költözött bele, amikor meghallotta, hogy Magyarországon főiskolára is járhatna. A magyar-történelem szakot választotta.

- Szegedre jöttél.

- Nagy kedvem nem volt a tanításhoz, azt hiszem, azt korábban kellett volna kezdenem. Azt viszont megláttam, milyen nagy gondok vannak a csángósággal, azt hittem, így többet tudok tenni nemzetemért.

- Ünnepélyes lettél.

- Nem most, akkor már, és ma is ezt vallom: a lehető legtöbbet tenni. Az iskolában csak néhány gyerekre tudnék hatni, akkor se igazán, mert magyarul egyelőre nem taníthatnék, így viszont több száz ember gondjait intézhetem. Stílusosan úgy is mondhatnám, lélekben százezer csángót vállaltam.

- Ismerős a formula az első szabad választásunk napjaiból.

- A Csángómagyarok Szövetségének alelnöke és ügyvezetője lettem. Alapelvem az, vagy csináljuk rendesen, ami ránk szabatott, vagy sehogy. Immel-ámmal, tessék-lássék alapon ártani lehet csak, használni nem.

- Mennyire megbízható adat az a százezer csángó?

- Nem tudom, és senki nem tudhatja. Még azt se, mennyien vagyunk. Forgatom a fejemben, házról házra járva kellene megszámlálnunk magunkat.

- Iszonyatos munka lenne. Fölérne egy pót-népszámlálással.

- Éppen a népszámlálás helyreigazításaként kellene. Mert bár ország-világ előtt deklarálták, hogy megszámláltak bennünket, és alig vagyunk néhányan, csak éppen hamis adatokkal. Azt mondod, iszonyatos munka lenne. A munkát nem sajnálnám rá, de a hozzá való pénz hiányzik. A kérdezőket és az összesítőket meg kellene fizetnünk. Pedig hatalmas nyomatékot kapna minden szavunk. Ennyien vagyunk, ennyien pusztulunk. Elmentem Brüsszelbe, és fölszólaltam, de csak saccolt adatokkal szolgálhattam tényleges helyzetünkről.

- Ha megtörténne az újraszámlálás, még nagyobb támadásra számíthatnál. Mert ha az igazat akarták volna megtudni, akkor államilag rendelnék el a fölülvizsgálatot, de ha azt akarták volna valójában, meg se szervezték volna a csalást.

- Az igazság mindig fáj annak, aki nem arra akar építeni.

- Most is azt mondják, elmagyarosodott románok vagytok. A további elmagyarosítás eszközeként fognák föl megmozdulásotokat. És mire mennétek vele?

- Például hiteles térképet rajzoltathatnánk arról, melyik községünket és melyik városunkat hány csángó lakja.

- Térkép már a Faragó-Jagamasban van, és az is átvette valahonnan.

- Többen végigjárták már a csángóföldet, anyakönyvi adatokat is használtak leírásaiknál, de megdönthetetlen bizonyítékokkal nem rendelkeztek. Ellensúlynak mindig kéznél volt valami hangzatosabb érv. Jó tudnunk, persze, hogy itt is voltak csángók, meg ott is, tudnunk kellene azonban a jelen idő tényeit.

- Imponálóan kemény elhatározás. Tartok azonban tőle, hogy a törvényes népszámlálás hivatalossá lett adatainak cáfolására éppen a hatályos jogszabályok nem adnak majd lehetőséget. Hogyan is vetemedhetne egy civil szervezet arra, hogy az egyedül törvényes eredményeket hamisításgyanús tényként kezelje, és fölülvizsgálatára embereket toborozzon? Netán bebizonyítaná, hogy szándékosan csaltak.

- Meg kellene próbálnunk mindenképpen. Hozok példát. Az emberek többsége nem tud helyesen lélegezni. Mondjuk nekik, aki nem tud, fulladjon meg? Nem mondhatjuk, de kötelességünk megtanítani őket. A csángókhoz szeretettel, tisztelettel, barátsággal, megértéssel, türelemmel, tapintattal, felelősséggel, tudományos szakszerűséggel kell közelednünk.

- Minden emberre vonatkoztatva?

- Kellene, de sokan vannak, akik még nem veszik tudomásul szándékunkat. Föl kell hívnunk magunkra a figyelmet. Egyre többen emlegetik, talán már ti is hallottátok, a csángóságot az elmaradottság tartotta egybe. Ha megindul a fejlődés útján, menthetetlenül beolvad.

- Lehangoló jóslat.

Közbejön valami, amíg intézi, írott szót tesz elém, Szépfalusi Kálmántól. Olvasok belőle:

Sokan mondják, a hattyúdal nemzedéke vagyunk. Egyelőre kérdés, futja-e erőnkből, lelkesedésünk maradványaiból legalább a hattyúdalra. Mi azt mondjuk, engedjétek megfoganni szómagvainkat. Engedjetek szólni! Adjatok egy esélyt! Szeretnénk kiáltani: engedjetek igazat szólni! Engedjétek világra az én igazamat! Engedjetek őszintének lennem! Engedjetek álmodni! Élni és álmodni! Engedjetek nekem is egy kis büszkeséget! Egy kis méltóságot! Már rég tudják, hogy a szó tett! Ti ómagyarul beszélők!

- Népfőiskolát kezdtetek. Magam a zsombói hátramozdítója vagyok tizenhat éve, tehát érdekel.

- Magyar órákat tartunk, történelmet, egy kis nyelvészetet, higiéniát, általános szexuális felvilágosítást.

- Ezt is magyarul?

- Az utóbbit románul. Ebbe a kicsike szobába 25-30-an férnek el egyszerre, ennyien szoktak lenni. Hallgatóságunknak több mint fele mindig ugyanaz. Csak Bákó megyeiek jönnek. Ha eljönnének a szabófalviak, szívesen látnánk őket, de eddig még nem jöttek el. Egy emberünk van rá, én magam.

- Ha ötven Áron lenne?

- Akkor biztosan lenne ötven népfőiskolánk.

- Hatalmas fölpezsdülést hozhatna.

- Találtam Szabófalván is alkalmas embert, de nem tudom fizetni. Nincsen miből. Külföldiek csodálkoznak, mert náluk a civil szerveződésekben mindenki ingyen dolgozik. Miért nem lehet nálunk is? Azért, mert nálunk a megélhetésért kell dolgoznia mindenkinek. Egyszerűen nem marad idejük mással foglalkozni. Még hallgatóként is nehezen. Titkárnőnk 2-3 oldalas ismertetőket készít a kisebbségről, jogainkról, de számolnunk kell azzal, hogy a csángók többsége nem tud magyarul írni, tehát olvasni se. Jó, ha 2-3 százalékunk tud. Ez az a bizonytalan alap, ahonnan el kell indulnunk.

- Nem is biztos, hogy mindenhol beválna a népfőiskola. Találkozási alkalmak kellenének. Akár színjátszás, akár éneklés, bármi szóba jöhetne. Nálunk a gazdakörök is nagyszerűen működnek. Sokak szerint annak lenne haszna, amelyik napi praktikusságok körül mozog.

- Azt már jól tudjuk, mire lenne szükség, csak azt nem, pénz nélkül hogyan csinálhatnánk meg. Bákó egyébként is ipari központ, nem szellemi. Nem is fogékonyak annyira a szellemi értékekre. De ha Herder jóslata nem vált be, mert mégis megmaradt a magyar nyelv, mi ezt a csángókra is értjük.

- Látsz rá reális lehetőséget?

- Ha nincsen rá reális, keresünk irreálisat. Minél több embert tudok meggyőzni fajtám igazáról, annál nagyobb esélyünk van megmaradásunkra. Én nemcsak hiszek, de másba is hitet akarok önteni. A kicsi mustármag bibliai példázatát ide is érvényesnek érzem. Két ember már megvan hozzá, ha még kettőt tudnék fizetni, két év alatt már eljutnánk a starthoz. Sajnos, még úgy vagyunk, mint némely versenyen szokás: nekifutunk, hogy a starttól indulhassunk. Irtózatosan nagy nehézségekbe ütközünk, de például szorgalmazzuk a lavór-antennák elterjedését. Hogy legalább magyar adást is lássanak a magyarok. Hatalmas lépés előre az is, hogy a közelmúltban számítógépet is kaptunk, meg video-felszerelést is. És közelebb jutnánk legelemibb álmunkhoz, számbéli tisztánlátásunk megalapozásához.

Talán nem túlzok, ha kimondom pillanatnyi benyomásomat: prófétai hevületet látok igyekezetében. A mi népi irodalmunk visszhangját is érzem, és ez tudathasadásos állapotot idéz elő bennem. Faltam magam is ezeket a műveket, sokak szerint belém is épült mondanivalójuk zöme, mégse merem mondani, hogy át lehetne ültetni idegen környezetbe, időbeli fáziskéséssel is. A városról lemondani is felelőtlenség, hiszen minden városnak szívó hatása van. Ha Bákó ipari környezet, akkor ide a nekik megfelelő egyesületek kellenének, gondolom én, még mindig messziről jött emberként. A falvaknak meg olyanok, amilyenek leginkább hozzájuk szólnak. A teljes kívánságlista, persze, hóbortnak lenne csak jó. Egészen biztos, hogy vakvágányra visz az a nálunk is újra fölburjánzó nézet, hogy döntsék el a közösségek, mit akarnak leginkább. Szavahihető vezetők megfontolt sugallatára mindenképpen szükség lenne, különben ide is begyűrűznének korunk szélhámiái, a talpmasszázs mindenhatóságától az ufók lényei által átprogramozott kalahüttyösségig.

Zsombói tapasztalatokból azt is tudom, szegény az a vállalkozás, amelyik napi igényekből indul ki, és ott is marad. A tudományos megalapozottság vezethet el a holnapba. Az áltudományosság közvetlen életveszélyt jelent minden alkalommal. Mi azt mondjuk Zsombón, elérhető körből a legkikalapáltabb fejű emberek jöjjenek hozzánk, de félnénk attól, hogy futószalagra tegyük őket. Ami a mi tanyai iskolánkban telitalálat, akár meg is bukhat néhány kilométerrel arrébb. Azt hiszem, a központi tematikák kora lejárt, bár kétlem, hogy valaha is volt létjogosultságuk.

Eddig jutottunk, megjött a titkárnő, indulhatunk. Megkér bennünket Áron, menjünk egy kicsit túl Klézsén, Somoskára. Oda indult volna, amikor az utcán találkoztunk, halaszthatatlan végezni valója lenne.

Somoska is csupa sár. Gumicsizmába kellett volna jönnünk, ahogy abban jár mindenki. Vagy edzőcipőben. Úgy látom, mostanában tört be ide is a könnyű kis cipők divatja, és akkor is sokan viselik, amikor a legkisebb célszerűség is ellene szól. Eső ide, eső oda, tele az utca. Gyerekek mennek, gyerekek jönnek. Nem tudom megállapítani, kik azok, akik már hazafelé mennek, és kik az iskolába. Hátizsák a vállán mindenkinek, kicsinek és nagynak egyaránt.

(Emlékszem gyerekkoromra, a tarisznyás korszakra. Akinek hátitáskája volt, ugyanúgy meg akart tőle néhány év után szabadulni, mint tavasszal a cipőjétől. Az aktatáska lett a divat később, ha mindjárt a legdurvább vászonból készült is. A gimnáziumban már ez volt mindenkinek, és csak filmen láttuk, hogy Nyugaton egyszerűen szíjjal kötötték át a könyveket, irkákat. Ezt a divatot senki nem akarta átvenni, legföljebb tányérsapkájukat irigyeltük a mi ködvágónk helyett. Most jött a hátizsák, és egycsapásra meghódította a világot. Minden az egységesülés irányába mutat, és mi a különbségeket kutatjuk? Nem vagyunk mi túlontúl időszerűtlenek?)

Öt gyerek megy előttünk, vonalban. Akinek nagy sár jut, abban megy. Hárman megállnak a zuhogó esőben, beszélgetni. Még csak az se látszik, hogy sietnének. Két nagylány is jön, hátizsákkal, kézen fogva. Három kacsa futja szilajnagy élvezettel a sáros utcát. Egy darabig oda, aztán vissza. Nálunk úgy mondták, viribölnek a sárban. Jön egy fiúcska, esernyő alatt, edzőcipőben. Még sárosabb mellékutcából bújt elő, ennélfogva lehajol az első pocsolyánál, és mosogatni kezdi sáros cipőjét. Úgy látom, sárosabb lesz.

Áron beszól valahová:

- Honn vannak-e?

Semmi felelet. Kutya se jelez. Hívna bennünket, beljebb, a még sárosabb utcába, bizonytalanra, mert nem tudhatja, ott honn lesznek-e. Inkább kinn maradunk, és kocsiból nézzük a sárvilágot.

Templomot építenek. Nagy templom lesz, ahogy itt minden templom nagy. Szemben kicsi boltocska, be-beugranak oda a templomépítők is. Isten háza mellett mindjárt az ördög incselkedik? Valamennyivel jó lenne szót váltanunk, de nyomott a hangulatunk. Félünk, hogy kérdéseinket is megfeküdné, és nem biztos, hogy az igazat kapnánk feleletként. Régi tétele szakmánknak: amilyen a kérdés, olyan a felelet. Tudnunk kell türtőztetnünk is magunkat. A fizikusok is mondják, a kémikusok is, hogy a mérés eszköze mindig befolyásolja az eredményt. Pedig ők az élettelen természettel dolgoznak. Jelen esetben a mérés módja is. Hogyne lenne ez igaz az emberre is.

Persze, akkor is egyszer vagyunk Somoskán, nem szabadna kihagynom. Még inkább kötelesség: egyszer se szabad tévednünk. Kaptam szemrehányást itthon is, nem is éppen szesztestvérektől: miért nem mentem be legalább a kocsmába? Ott megoldódnak a nyelvek. Ezer okom van rá, hogy oda soha nem megyek be. Mondhatnám, a családi hagyomány tiltja. Ne úgy tessék ezt érteni, hogy egyik ősöm se ment volna be soha, inkább úgy, hogy volt, aki mindig ott lakott. Oda mi egész gyerekkorunkban megszégyenülni jártunk. Sírva hívtuk volna haza. Ide szóló okom is van. Az igaz, hogy megerednek a nyelvek, de eredésükkel együtt nő a nagyotmondás szándéka is. Háry Jánosokkal nagy élmény találkozni, de most nem őket keresem. És bajt se akarok rájuk hozni. Mert a fülek is megerednek. Ha szikrája maradt is a szekus világnak, nem akarom, hogy bárki megjegyezze: mit is mondtál te 1998-ban annak a magyar pasasnak?

Maradjunk abban, hogy nyomott vagyok. A hetes eső ezt is megteheti velem. Inkább az autó védettségéből figyelem a sáros igyekezetet. Most tűnik föl az is, hogy itt kocsmát se látok. Kiírva semmiképpen, se magyarul, se románul. Azt már megtanultam, szintén látásból csak, talán egész Romániában a kocsma egyszerűen csak Bar. Az az érzésem, ezzel a szóval csatlakoztak leghamarabb Nyugathoz, de itt Bar sincsen. Azóta, persze, rohamléptekkel futunk mi is utánuk.

Picinyke baba a nagy sárban. Anyja hozza, nagyanyja lépeget utána. Csak nem orvoshoz mennek? Vagy onnan jönnek?

Kálmán szívja a fogát: hol mossa ő meg a kocsiját? Mert ilyen sárosan egyet se léphet vele, ha netán eláll az eső. Mondom neki, olyan nagyon ne tartson attól, hogy eláll. Kontráz kapásból:

- De megváltoztál! Idejövet egész úton azt jósolgattad, nem esik majd.

- Egyszer mindenki tévedhet.

Kút lehet a közelben, műanyag vödörrel járnak az emberek, és megtelve viszik visszaúton. Keményebb anyagból van, mint nálunk, a víz súlyát is állják. Legtöbbször két vödörrel visznek, ami arra utal, nem a szomszédból ugranak el, távolabbra viszik. Biztosan nem azért jönnek-mennek, mert esőben jobban ráérnek. Inkább az eső se akadály, ha vízre van szükségük. Majdnem minden kútnál vizespohár is szolgálja az úton járókat. Legtöbb helyen akkora lánccal van kikötve, kisebb hajóláncnak is elmenne itthon. Talán azért, hogy irigy kocsmárosok le ne szerelhessék? Nagy ész nem kell hozzá, hogy megállapítsuk: itt még nincsen vízvezeték. A többi faluban sincsen.

Milyen kutak is vannak? A gémeskút ismerős ugyan, talán kettőt is láttunk, de a legtöbb kerekes. Mindenfajta kerekek töltik be föltehetőn másodhasznosításban a vízhúzó szerepet. Az egyik szecskavágón élhette fiatal évtizedeit, a másik még nagyobb instrumentumon. Nálunk, itthon, ha maradt még ebből a fajtából, a henger szinte mindig fából van. Itt? Ahogy a fejfák is vasból valók, a henger is. És a legtöbbet meghizlalták, hogy egy fordulatra nagyobbat húzzon. Hogy a rozsdája hogyan potyog bele a vízbe, föltehetően csak nekem okoz gondot, kocsiból nézve. Azt hiszem, növekszik a vastartalma. Küllős fakereket se láttunk egyetlen kúton se.

Két nagy zsák valamit visz két nő, kicsit messzebb tőlünk. Keményre van tömve, de kukorica mégse lehet. Női vállak nem bírnák. Forgács talán? Ennyire megtömve? Mindenesetre esőben a forgács is vizes.

Előjön Áron, de még mennie kell valahová. Oda már nem is hív bennünket, föltételesen se, de most hamar visszajön. Barátját hozza magával, utazik valahová, legalább a buszmegállóig vigyük el. Szívesen visszük.

Klézse esőben is megér egy misét. Nyakig érő sárban egy kisfiú. Nem gyalog jár, karikával. Babakocsi kereke lehetett valamikor, a tengely helyén van a fix karikahajtó. Tudom, más való a balkezeseknek, és más a jobbosoknak. Magam is hajtottam eleget. Lehet, hogy csak bennünket akar megnézni, mert csak kocsinkig jön, aztán fordul vissza, de nem berreg hozzá. A kacsák is módfelett kíváncsiak, szinte beköszönnek a kocsiba. Ja, elfelejtettem mondani, Áron megint bement valahová, megnézni, honn van-e, akit keresnénk.

Honn volt, mehettünk.

Krisztusi szegénységben élő hordócsináló emberhez jutottunk.

- Bétöltöttem a hetvenet. Köszönöm a Zistennek.

- Azt hittem, legföljebb harminc. - Valóban nem lehetett megállapítani korát.

- Ilyen szépet se mondott nekem régtől fogva senki. Szerettem kapálni, a kovácsmunkát es, de elhagytam lassacskán. Csánom a hordókat, azt szeretem, tiszta munka.

Az asztalon Csongor és Tünde, kinyitva.

- Vörösmarty is kell a hordóhoz?

- Jó, ha van a háznál.

Ifjúsági kalauz is, a serdültebb ifjúság számára. Azt hiszem, nem serdültsége a magyarázat rá, hogy az is nyitva van, inkább csak a magyar betű varázsa. Csongor és Tünde versenyez az Ifjúsági kalauzzal.

- Milyen fából lesz a jó hordó?

- Cserefából, de ha fenyőt hoz a gazda, akkor abból. A jó fenyő hordónak is jó. Van, amellik tart tíz évet, van, ami megér harmincat, negyvenet is. Magyarok es hoznak, románok es.

Putyinának mondja a hordót.

- Azt mondják, románok vagyunk, de még tudunk csángóul. Van, aki azt is mondja, Ádám után kétszáz évvel ment harcolni Románia megalapítója.

Ugyanaz a formula jön elő most is? Jó lenne megtalálni a forrását. Virágzó akácágakkal van beborítva a szobácska.

- Most fogott virágozni. Szeretem az illatát. A száda Szent Péterkor virágzik.

- Száda? Tücsök vagy bogár?

Részletes körülírás után közös erővel kitaláljuk, hársfa lehet. Részegítő annak is az illata, amikor virágzik.

- Bikkfából is csánnak hordót, de nem tart. Nyárban vágják, amikor mezgés. Teliholdban, akkor nem eszi meg a bogár.

Kitalálhatják, tanuljuk a szakmát. Egyik évfolyamtársam, kedves barátom a tanárság mellett eltanulta a szomszéd kádártól, és gyönyörűeket alkotott, amíg élt. Sokáig biztattam, írja le a szakmát. Azt hitte, csak elterelni akarom figyelmét a betegségéről.

Van hordó, amelyik a 80 évet is megéri.

- Menen a városra, nem is tudják, miből veszik a putyinát, csak veszik. Ilyennek, amit látnak, három nap is kell. Előbb meg kell választani az anyagot, a göbök legyenek benne keveskék. Kurtítsa el méretre. Vannak gyaluló gépek, könnyecskébb kicsinálni, aztán kézzel, lassacskán sirítem így, sirítem úgy, sirítem a dongát.

Emlékezetből tudom, a sirítés itt csavarást jelent. A dongák csavarással történő összehúzását. Az a hordó, ami éppen előttünk van, valójában kád, abba szedik bele a szőlőt. Katonakora jutott eszébe róla:

- Dagasztották a katonák a kenyérlisztet. Nehez munkával: a lábikval. Feltűrték a gatyát, mentek karikába, taposták.

Aztán egy kis filozófia is a világ múlandóságáról:

- Meg van írva az Írásban, hogy az Isten elveszi a jót. Már a végén vagyunk a bajnak. Most megállították a fabrikát is, ülnek a kürtők, nem füstölnek.

Ha nehezen is, de értjük. (De kár, hogy nem kérdeztem meg, milyen szekta hívei járnak erre mostanában?) Aztán vissza a hordóhoz:

- Megmondja a zember, mekkora putyina kell, én meg megmondom, mekkora telik ki a fából. Nezem meg, mekkora telik, tudom, milyen hosszon vágom ki. Kilencven centimeteresen vágom, huszonnyolcat kiválasztok, a háromszáz literes kitelik. Meg kell hegyezni a végeikët, s osztánd hozom ide ki, veszem a bárdot, meg kell vékonyíssam a közepit, hogy meghajoljanak. Mondám aztán, hogy meg kell gombolyítsam a külsejit, osztánd egy vasat leütök a földbe, teszem az abroncsot, és rakom a dongát bé. Rakom, amikor megtelik, feszítem fel az abroncsot, teszek bé még kettőt, hogy legyen három. Aztán csánok tüzet beléje, nem hogy érjen oda, hogy megégjen, a víz ott van mellettem, hogy öntözzem, gengüljön meg. Kicsikëcske a tűz. Most van egy kis sirítőcském, azzal húzom össze. Éket verek bé, hogy hújza össze. Veszem a tészlát, megfaragom, veszem a firészt, el kell vágnom a végét egyenesre.

(Otthon, nálunk is firész volt a fűrész. Arra nem emlékszem, hogy tészla is lenne. Az a kapaszerű faragó eszköz, amelynek egyik változatát a teknővájó cigányok használták.)

Elméletben történik mindez, esőben a putyinacsánás is szünetel. Megköszönjük az oktatást, sok jó szüretet kívánunk. Mert hordóra leginkább akkor van szükség, ha jó szüret ígérkezik.

(Elálmosodtam, amikor idáig jutottam. A toll nem esett ki a kezemből, csak a billentyű homályosodott el előttem. Nem erőltettem magam, lefeküdtem, aludtam egy rövid verset. Édesanyám szavaival bólintottam egyet. Álmodtam is. Ritka sorokba szedett gyöngykurzív betűkön feküdtem, mostani szövegemen. Kívülről, sőt fölülről láttam saját magamat, és szépnek tűnt a kép. Még álmomban eszembe jutott, a fakírok nem hullámzó sorokon feküsznek, hanem szegekkel rogyásig vert deszkákon, tehát egészen fakír nem vagyok, viszont azok szoktak így beszélni maguk látásáról, akik a klinikai halál állapotába kerülnek. Legjobb lesz fölébrednem, de gyorsan! Azonnal megmértem a vérnyomásomat, a hirtelen támadt izgalom ellenére szokatlanul normális volt. Máskor illene jobban ügyelnem magamra. Nem lenne szabad szakadásig feszítenem a húrt. Ráskai Lea jutott eszembe, a másolt kódex margójára írott mondata: Igen fáj a fejem. Vagy így: Igen beteg vagyok? Utána kéne néznem, nem Sövényházi Mártával esett-e meg a legprecízebb robotmunka közben ez a veretes irodalmi frontátvonulás? Jó lett volna inkább kiírnom nekem is a margóra: elálmosodtam vala. Csakhogy a számítógép margójára nehezebb írni.

Miközben kettejükért forgatom könyveimet, ráakadok Moldovai Mihály deák énekére. Hajszálra úgy vagyok most is, mint rendíthetetlen rendetlenségemben szinte naponta: azt nem találom, amit keresek, de örömömre meglelem, amit két éve nem találtam már. Ki is lehet ez a Moldovai Mihály? A neve után ítélve biztosan moldvai származék. Mikor is élt? Az 1500-as évek legvégén, pontosan nem lehet tudni, talán 1580 körül. Igricként, vándordalosként járta az országot, egyetlen föllelhető versében Erdélyt is emlegeti, kéncses Kolozsvárt, Simándot, Egert, Tokajt, Szakmárt, Kassát és Molduát. Semmi perdöntő adalékkal nem szolgál mostani tárgyunkhoz, ha csak azt nem vesszük figyelembe, amit egyébként senki nem cáfol, hogy a madéfalvi veszedelem előtt majdnem kétszáz évvel már származott magyar deák Moldovából. Ez pedig hatalmasan nagy szó! És verséből az is kiolvasható, az akkori csángó beszéd, meg a korabeli "irodalmi nyelv" között olyan nagy szakadék nem húzódhatott. Utána indult volna el a szétválás? Megfontolandó az is, deák létére könnyen ragadhatott rá más tájék szava is. Mindenesetre a monográfiát fontolgató Tanár úr figyelmébe ajánlom tisztázását.)

Tehát Klézsén vagyunk, az egykori Petrás Ince János falujában. Innen küldözgette Rokonföldi néven dolgozatait Magyarországra, a Magyar Nyelvőrnek, és panaszos leveleit a Vatikánba, az olasz papok ellen. Pap, a papok ellen. Róla mondta valaki, ő az, aki megérdemli, hogy arany betűkkel jegyeztessék a moldvai csángók annalisaiba. Százötven évre visszabogarászni most nincsen időnk, egyetlen roskatag házacska előtt állunk csak meg, és az első öt percben úgy látszik, ide is hiába jöttünk. Azzal tért vissza Áron, hogy nincsen honn, akit keresnénk. Már fordulnánk vissza, mást nézni, cuppogó járásával előjön valamelyik szomszédból. Tanító volt, Csíkszeredába helyezték, de édesanyja itthon maradt. Erősen megbetegedett, hazajött ápolni.

- Igazgató voltam ebben a faluban, ötvenhatban végeztem el a tanítóképzőt.

- Hol?

- Bákóban. Magyar tanítóképzőt jártam. Mire befejeztem, felső határozattal felszámolták a magyar iskolákat. A diktatúra adta, a diktatúra elvette.

- Folytassuk a bibliai fordulattal? Áldassék a diktatúra neve?

- Úgy jártunk vele, mint a kollektivizálással. Ahogy állítólag mi kértük, hogy legyenek közös gazdaságok, azt is mi kértük, hogy szűntessék meg a magyar iskolákat. A nép dolga, hogy kérjen, a hatalom csak teljesíti. A valóságban? Tudja a hatalom kívülről, hogy mit kellene kérnünk, és azonnal teljesíti is. Akkor is, ha meg se fordult a fejünkben. Ha mindnyájan belepusztulunk, akkor is. Románul tanítottam öt évig, aztán igazgató lettem. Rövid időre Maros megyébe helyeztek, aztán megint ide jöttem vissza.

- Csak magyarul beszéltek akkor?

- Most is úgy beszélnek javarészt. Románul is, magyarul is. Községközpontokban voltak akkor az iskolák, Lujzikalagorban, Bákó mellett végeztem el az ötödik, a hatodik és a hetedik osztályt. Nehéz volt, akkor még bocskorban jártam. A háborús körülmények között volt nehéz, senkinek nem róhatjuk fel. Elvették az ösztöndíjamat, pedig jól tanultam.

- A bűne?

- Apámat kulákká nyilvánították.

- Még örülhet, hogy az iskolában megmaradhatott.

- Általában az volt a szokás, hogy el se indulhatott a kulákgyerek, de én jól tanultam, kegyelemből maradhattam. Később utána jártunk, levettek bennünket a listáról, de az ösztöndíjamat nem adták vissza.

- A családnak mivel járt a kulákság?

- Nem nagyon tudom már. Az biztos, egyik nyáron rengeteget dolgoztunk, háromezer-ötszáz kiló búzából meghagytak kétszázötvenet. Majdnem mezítláb kezdtem az iskolát. Ha rossz termés volt, semmi nem maradt a kuláknak. Aki nem tudott beszolgáltatni, abban az időben nyílt meg a Fekete-tengeri csatorna. Java része nem jött vissza onnét. Nagyon nehéz, lapátos munka volt azzal a céllal, hogy ezeket mind ki kell irtani. Kulákokat, papokat, meg a többit. Többször is úgy csinálták, rájuk engedték a vizet, hogy hamarabb pusztuljanak. Oda elmehet máma is, akik ott dolgoztak, azok mondták, csak a csontokat látták. A Békási Erőművet tetszett látni? Ott ezeren haltak meg.

- Még visszább a gyerekkorba!

- Nem vagyok vallásos ember. Akkor elrontották bennem az Istent, amikor apámat megverette a pap. Iszonyatos bűne volt: magyar papot kértek ide. Lengyel származású volt, aki volt, magyarul nem is tudott, de a román kormány politikáját követte. És megveretni a lengyel pap is tudott. Azóta én szabad gondolkodású vagyok.

- Mikor történt?

- Hároméves lehettem akkor. Ez az eset annyira belém ivódott, soha nem tudtam szabadulni tőle. Nagyon haragszom most is, amikor azt mondják a kormányban, Isten engem úgy segéljen! Azok mondják, akik engem azért húztak ki az iskolapadból, mert a szüleink tegnap is, tegnapelőtt is eljártak a templomba. Mondhattam én, hogy arról nem tehetek, a büntetést az kapta, akit legközelebb értek. Győzzem meg a szüleimet, hogy ne járjanak.

- Nagyon ismerős az eljárás.

- Azért ha majd egyet megfogok, megkérdem én, hogyan mondta akkor, és hogyan mondja most? Egyszer így, máskor úgy? Mert ha akkor ateista voltam, akkor legyek most is ateista. Nem köpenyegforgató. A legtöbben mind köpenyegforgatók.

- Magyar pap azóta sincsen.

- Nem is engedik. Semmit nem változott ebből a szempontból a világ 1940 óta. Egy másik probléma: a iaşi püspök felvette a kapcsolatot a gyulai püspökséggel, hogy majd lefordítják csángó nyelvre a bibliát, meg az evangéliumot, meg az egész liturgiát, és a gyulai püspökség ezt be is vette.

(Gyulán biztosan nincsen püspökség, talán nem is volt, de minden tévedésnek lehet valami alapja. Ezer félreértésnek is. A legendák is így születnek. Állítólag volt Gyulán egy pap, aki püspöki helynökként viselkedett, de föltehetően ennek sincsen köze hozzánk. Keringtünk saját tengelyünk körül, végre aztán kikötöttünk Esztergomnál. Nem a püspöknél, hanem az érseknél.)

- A romániaiaknak ezt már nem lehetett volna beadni, de a magyarországiak bevették, és így továbbították a pápának.

- Nem hiszem, hogy hasznára lenne a csángóságnak a csángó biblia. Magyar biblia kellene.

- Nem érti? Megígérték, beadták, aztán elfelejtik. Még azt se engedik meg, hogy egy imát magyarul elmondjanak. A diák, ha Csíkszeredába megy tanulni, a gyóntatószékből is kikergetik. Nem ott, itt! Azért megy oda, hogy magyarul imádkozhasson? Akkor mars ki a gyóntatószékből is! Nem adok feloldozást, mert magyar iskolába jársz.

- Bűn lenne Csíkszeredába menni?

- Azt így nem jelenti ki, de minek jársz Csíkszeredába?

(Megint előjött a gyóntatószékből való kiebrudalás esete. Most ugyan olyannak a szájából, aki gyerekkora óta föltehetően nem sokat gyónt. Ha csak rágalom lenne, hierarchiában se terjedhet ekkora mese. Az is meglehet, hogy most is rosszul értelmezek valamit. A buzgó katolikus hívekben vallásellenes gondolatok ritkán születnek, a papellenesség azonban azóta megvan, amióta idegen a papság. Vagy janicsár, ahogy az itteniek mondják. Amióta Rómának csak az a szempontja van, hogy megmaradjon befolyása az ortodoxia ölelésében is. Gyerünk vissza a régi vágányra! Pardon, még ne. Most mondja a rádió, Romániába készül a pápa. Uramisten, mi lesz itt? Erős a gyanúm, az egész Béketábornak a lengyel pápa adta föl az utolsó kenetet. Ha hozzánk is eljöttek csapatostól a csángók, amikor nálunk járt, biztosan elmennek itt is. De eljön-e a pápa hozzájuk is? A szinte vértanúságig menő híveihez? Vagy szellemi öngyilkosságig menő híveihez? Magyarországon már átadták ajándékaikat, és írásba foglalt kérelmeiket, amelyben fölpanaszolták idegen nyelvre szorított buzgalmukat, de eredménye még semmi. A legnagyobb egyházi hierarchiát megint szétcsapja az alacsonyabb rendű helyi hierarchia, mondanánk, ha politikusi nyelvre akarnánk lefordítani ebben a fenenagy demokráciában. Igaz, az ellenhierarchia is be akarja tenni gáncsos lábát, egyelőre tiltakozik a látogatás miatt az ortodox egyház. Az nem derül ki a rádióból, fejesei tiltakoznak-e, vagy csak elvakult politikusai, de beleszólást követelnek maguknak a program összeállításába. Na, ez így nehezen megy, gondolom magamban, aztán koppan megint a gondolat: ők már előre látják a veszedelmet, ami akkor következne be, ha a csángóknak is mondana misét. És magyarul köszöntené őket. Terelőkorlátokkal raknák tele az országot? Erre mehetsz, Szentatyám, mert nálunk szabad az út, de arra nem mehetsz? Vedd tudomásul, hogy szabad országban jársz, ahol mindenki azt teszi, amit szabad!

Ennyire telepetézte volna ezt az országot a kondukátor?

Fordítsuk át az egészet az egyház nyelvére! Meghallgatták végre az égben évszázadok óta orozva küldött imáikat, és alkalmat kínál rá Krisztus, hogy földi helytartója is meghallja? A tiltakozók viszont két kézzel dugnák be füleit, hogy éppen azt meg ne hallja? Kötnék be szemeit, hogy meg ne lássa? Most hová álltok, román nyelvű csángó papok? Meddig terjed a hierarchia szentsége?

Mindenesetre ugorjunk vissza tanítónkhoz.)

- Hogyan lett egyáltalán igazgató a kulákcsemetéből?

- Úgy, hogy szükségük volt rám. De engedjen meg egy kis kitérőt. Ötvenhatban kitört a forradalom.

- Nálunk.

- A magyar forradalom. Hallgattuk a rádiót, fogták, és lepecsételték. Mert az nekik ellenforradalom volt.

- Ötvenhatban még pecsételtek le rádiót?

- Itt? Hogyne! Vett az illető egy másikat, és a pincében hallgattuk. Egy ideig a rendőrségen aludtam éjszaka, és nappal mentem tanítani.

- Mert miért?

- Én voltam az ellenforradalmár. Én voltam az egyedüli magyar a tanítóságban. Az egész harminc között. Énrám nagyon kellett vigyázni. Én tudtam volna egyedül közvetíteni, amit a rádió mond. Tudták, valahogy úgyis eljut hozzám a szava. Telepes rádiók voltak akkor még, elemmel mentek.

- Mit kellett csinálnia a rendőrségen?

- Semmit, csak ott aludni. Ágyam volt, mindent megadtak, szépen beszéltek velem, csak éppen ott kellett aludnom. Nem tartott sokáig, legfeljebb másfél hónapig. Kellett nekik is foglalkozniuk valakivel, jól jöttem nekik. Lehetett valakiről akár naponta jelentést írni. Utána mindjárt megtettek községi IMSZ-titkárnak.

- Ez olyan volt, mint nálunk a DISZ, aztán meg a KISZ?

- Hajszálra. Ifjúsági Munkás Szövetség.

- Erre legjobban a kulákcsemete vált be?

- A tudásom megvolt, és a befolyásom is. És mint tanítónak, kötelességem is volt azt csinálni, amit mondtak. Csak azt nem vették figyelembe, hogy amit nem szeretünk, azt úgyse csináljuk szívből. Ötvennyolcban kineveztek igazgatónak Somoskára, aztán visszajöttem ide.

- Hány tanerős iskola volt ez akkor?

- Három. Házat építettem, de láttam, a családomat sokat zaklatja a szekuritáte, és 1975-ben elköltöztem Szeredába.

- Igazgatónak?

- A traktorgyárba.

- IMSZ-titkár, igazgató, aztán gyárimunkás? Vagy vezérigazgatónak?

- Három szakmát kitanultam, az esztergályosságot, a marást és a csiszolást. Nem ilyenekből lett a vezérigazgató.

- Tudták a többiek, hogy eredetileg tanító?

- Tudták, és ki is használták. Ott is propagandista lettem. Akinek egyszer a fejébe húzzák a kantárt, nehezen engedik el. Aztán lakást kaptam, és visszamentem a tanügybe.

- Gyerekfejeket csiszolni jobban tud, aki a csiszolást is kitanulta?

- Az utolsó öt évben a csíkszeredai gyermekotthonban dolgoztam. Árvagyerekek otthona volt, fogyatékos csak kevés volt közöttük. Sokat kirándultunk, mentünk a Balatonra is velük. Tartottam előadásokat is a fogyatékos gyerekekkel való foglalkozásról. Most is tudnám hasznosítani tudásomat, falun azonban nincsen rá alkalom.

- De már nyugdíjas.

- Hatvan évtől lehet kérni, hatvankettőtől el kell menni. Most, amikor itt voltak nálam a magyar tévétől, valamit kifelejtettem. Jó lenne, kértük is, hogy magyart taníthassak az iskolában. Azt mondták, nem lehet, csak akkor, ha a szülők kérik. Azt is mondják, hogy utolsó mohikán vagyok. Kérvényt írtak a szülők, azzal kontráztak, hamisak az aláírások. Kiderült, nem hamisak, személyi igazolvány száma, szériaszám, minden megfelel. Akkor azt mondták, azért nem lehet, mert nincsen, aki tanítani tudná. Mondtuk, az is van. Akkor viszont nem lehet. Miért? Csak!

- Csak ellen nincsen apelláta.

- Azzal jöttek elő, hogy a népszámláláskor románnak vallották magukat. Talán háromszázan voltak, akik csángót írattak be. A németeknél is abból lett a gond, hogy volt, aki szásznak, volt aki svábnak, és volt, aki németnek vallotta magát. Ahelyett hogy csak németet mondott volna mindenki. Az államnak nem kötelessége tudni, hogy a csángó is magyar. Egyszerűen nem engedték meg.

- Visszajönne tanítani?

- Nem kell visszajönnöm. Itt vagyok. Hivatkoznak tehát a népszámlálásra, nem engedik meg. A minisztérium azt mondja, nem szólhat bele, mert autonómia van. Azonnal van autonómia, ha kibúvónak kell? Próbálná csak megsérteni a központi gondolatot akárki is! Egy napévben majd megengedik, az pedig huszonötezer év. A papoknak az a céljuk, hogy sötétségben tartsanak bennünket. Most mondta, 1997. decemberében a kormányfő, hogy az Isten ugyan nem román, de a szentek mind román népviseletben vannak. Ha ez a népcsoport, a csángóság, Floridában volna, akkor minden meg lenne engedve neki, de mivel itt vagyunk, a Balkán-félszigeten, minden tilos. Itt egyet mondunk, és mást csinálunk. Mehetnek Jugoszláviába, mehetnek Bulgáriába, talán Görögországba is, mindre érvényes: nem tartják be a szavukat, ha kisebbségről van szó.

- Akkor miért mondják?

- Mutatni kell a Nyugat előtt. De betartani nem muszáj.

(Domokos Pál Péter mondta: A moldvai csángó-magyarok a világ legárvább, legelfeledettebb kisebbsége. Ne hagyjátok sorsukra őket, mert véretekből való véretek ők! Naponta legalább annyit gondoljatok rájuk, ameddig egy gyufaszál lángja ellobban.)

- Ha visszajönnének a magyar iskolák?

- Értsük meg egymást, én nem ezt akarom! Én magyar nyelvet is akarok tanítani. Legyen a tanítás nyelve a román, hiszen Romániában élünk, de tanulhasson meg magyarul is, aki annak érzi magát. Ha egyszer elfogadja már mindenki, hogy az a magyar, aki magyarnak vallja magát, akkor ez az egész világon hadd legyen érvényes. Moldvában is!

- Falvak vannak, ahol a szülők se beszélnek a gyerekekkel magyarul. Ha maga ezt csinálhatná, meg tudná fordítani a folyamatot?

- Ott, ahol a gyerekek akarnak tanulni, és a szülők is akarják, ott meg kell engedni. Ismétlem, nem magyarul az egész iskolát, csak legyen lehetőség magyarul is tanítani.

- Van még, aki ezt akarná?

- Rengetegen vagyunk. De én akkor is akarom, ha egyedül maradok. Soha nem voltam megalkuvó, és nem is leszek. Akkor se, ha a pokolban kötök ki.

- Maradjunk csak itt még. Hogyan jött az ötlet, hogy a fiát magyar főiskolára küldje?

- A változások után mindenki tudta, hogy már lehet. Biztattam, ezt ne hagyja ki.

- Elvégezte, és mégse tanít.

- A szervezetben dolgozik. Több hasznot hajthat a csángóságnak.

Egyik cigarettát még el se dobja, már szívja a másikat.

- A negyven év idegessége. A negyven év állandó megfigyelése és zaklatása. A szekuritáte piszkálódása.

- Mondta az előbb, hogy naponta írták magáról a jelentéseket. Itt nem lehet beletekinteni az akkori iratokba?

- Lehet, már lehet, de engem nem is érdekel. Úgyis tudom, mit írtak rólam. De ha egyszer előtalálnám azt, aki írta, lenne mit beszélgetnem vele. Csakhogy Ilieszku elköltöztette mindet. Egyiket az ország egyik szélébe, a másikat a másikba, csak meg ne találjuk. Azok mind megkapták a Júdás-nyugdíjat. Tudja, mi az? Az árulást meg kell fizetni. Egymillión felüli nyugdíjuk van. Éljenek boldogan tovább.

- A maga nyugdíja?

- Négyszázkilencven. Alig éri el az ötszázat. Az övék már kétmillió.

- Mindenki érdemei szerint. Maga szerint lehet a fia törekvéseiből valami?

- Nem ábránd, mert sok problémát megoldottak már. Az iskolát is meg akarták, de most a népszámlálásra hivatkoznak.

- A pótlólagos népszámlálás?

- Hosszadalmas. Évekre elhúzódik. Meghirdetni, és aki tanulni akar, jöhessen. Sajnos, ahogy az esztergomi érseket, vagy mégis inkább a gyulai püspököt se érdekelte, mi van a csángókkal, neki elég volt az is, amit a iaşi püspök mondott, másnak is elég a látszat. Egyszer talán addig is eljutunk, hogy a látszat a valóság legyen.

Megéri ezt még a csángóság?

*

Van még egy apróság Klézséről, amelyik föltehetően a patakról, a küs Klézséről kapta a nevét. Az alsó része is, a középső része is, és a fölső is. Volt időm összeolvasni mindenfélét a csángók földjéről, többek között azt is, hogy magyar helyneveik nincsenek. Ami van, vagy ami magyar hangzású, az többnyire tükörfordítás románból. Nincsen módom benne, hogy cáfoljam, csak azt akarom mondani, hogy miközben beszélgettünk, rövidke ideig elállt az eső, és a vonuló felhők közül elő-előtűntek a környező hegyek. Gyönyörködtünk bennük. Amelyek között a Klézse pataka folydogál. Az egyiknek a tetején mintha kereszt volna. Sorolom, ahogy hallottam: Kövecs, Derekványa, Vigyázkodó, Bankóé, avagy Bankó hegye. (Lészpeden is hasonlóan magyar neveket találtunk.) Kapásból nem tudnám Derekványa eredetét megmondani, próbálgatom igazítani a mi Dévaványánkhoz, föltételezvén, hogy a Derek- a derékkel lehet egyenértékű. Avval vigasztalom magamat, ha föltenném akármelyik vetélkedőn a kérdést, hogy mit jelent Bázakerettye vagy Porvacsesznek, akár tagonként is, sokan csúsznának el rajta, pedig mind hazai. Én bizony magyar ízeket érzek mindegyikben.

 

A mi családunk

Első nap rájöttem már, meglehetősen szűk körben keringünk, és ebből később se tudtam kiszakadni. Ha már itt van ez a nagyon jó ember, aki olyan messziről eljött hejzánk, akkor azt mondjuk el neki, ami legjobban fáj. Legkevesebb kötelességem, hogy leírjam. Akkor is, ha tudom, nem én vetem először papirosra. Az a szerencsém, nem vettem a fejembe, hogy szociográfiai munkát sikerítek a rövidke hét benyomásaiból, mert akkor hamar kiderülne, a legszimplább élet is több fonalból szövődik, akár a legszebb szőttes, inkább elfogadom, hogy ezt kaptam. A gyóntatószékből való kipenderítés is olyan eset, egyszer történhetett meg, és azt se volt alkalma ellenőriznie senkinek. A gyónási titok szent, gondolom, semmi fölvilágosításért nem szegné meg egyetlen pap se, tehát el se megyek hozzá, hogy rákérdezzek. Elvileg az is lehetne, olyan súlyos vétkeket gyónt volna a fiatalember, amiért nem adhat föloldozást, de ezt föltételeznem is halálos vétek. Nem voltam ott, nem tudhatom. Anyagyilkos lenne? Apagyilkos? A mai világ aljanépe már nem is akar gyóntatószékben vigasztalást keresni. De azzal se vádolhatok senkit, hogy kitalálta volna az egészet. A szinte vakbuzgó csángóság között nem terjedhetne széltében-hosszában ilyen álhír. Miközben elfogadom tehát, hogy lehet alapja az esetnek - hogy magyar nyelvű iskola kedvéért indult valaki Szeredába -, bocsánatot is kérek mindenkitől, hogy nem jártam a végére.

Bízom a betű körforgásában, ha van rá cáfolat, valahol kibuggyan az is. Mindenesetre hatalmas bumeráng az élet. Állítólag avval számolták föl a magyar iskolák hálózatát, hogy vallástalan tanárokat küldtek ide, könnyen ellenük fordíthatták a híveket is. Itt az Antikrisztus! Most viszont a legvallásosabbak is papjuk ellen szavaznak megint, mert nem engedi be a magyar szót a templomba. És nem engedik a magyar szót az iskolába.

Hazaértünk Klézséről, vacsora után megkértük szállásadó családunk fejét, állja ki kérdéseinket. Most se kellett semmilyen elterelő hadmozdulat, kezdhettük azzal, hogy elővettem noteszomat. Igaz, lapunk egy példánya kezünkbe akadt, és azt kedveskedésünk jeleként ott is hagytuk, elhárítással indult meg tehát közöttünk a szó:

- Nehezemre esik ám nekem magyar írást olvasnom.

Mint amikor a pányvás csikó akar szabadulni kötelékétől, úgy nem mentünk bele ebbe a körbejárásba se. Éppen azért szervezgették eddigi találkozásaink szerint is hárman már a magyar írás és olvasás megtanítását, elégedjünk meg annyival, hogy tudomásul vesszük. Lássuk inkább, miből élünk!

Nevezzük Pistának. Négy évvel fiatalabb nálam, 1940-ben született, és telefonszerelő akart lenni. Jobban mondva, nem is ő akarta, szinte beleszületett a szakmába. Édesapja is telefont szerelt, kezdetektől fogva tudta, legjobb lesz neki, ha ő is követi.

- Nagyapám nagy agrikultur volt, és primar is volt, ráadásul gyabur lett.

(Magyarítanom kell azonnal: nagyapám nagy földműves volt, polgármester is, ráadásul kulák lett.)

Velünk van az egész család, lányostól, menyestől unokástól, és itt van a legénysorba serdülő Ciprián is. Áhítattal figyeli mind, mit tud kérdezni ez az idegen pasas, és mit felel rá az apa. Hét osztályt végzett, ez elég volt ahhoz, hogy két és fél esztendő alatt elvégezze a telefonszerelő iskolát. Katona nem volt, éppen operálták, amikor sor alá érett.

(Kell néhány mondatos kitérő ide is. Alig találtunk embert, aki ne esett volna át igen súlyos műtéteken. Amikor valamelyikük észrevette, hogy fejemet is meglékelték, mint piacon a dinnyét, templomi áhítattal nézték. Ki tudta ezt úgy megcsinálni, hogy most is élek? Tizennegyedik éve már? Hogy az egyik menyük is miért nem jutott el hozzá? Agydaganattal operálták Iaşiban, de az övé nem sikerült. Megbénult az egyik oldala. Sugarat is vittek rá. Kihullott tőle a haja, de az kinőtt. A daganat is. Már a koponyán kívül nő, és szerintük igen hamar meghal. Itthon ápolják, ahogy tudják. Unokai minőségben itt van leánya is, ránézek, szomorúság üli meg a lelkét. Annyira nem érti a magyar beszédet, hogy minden szó világos legyen előtte, de a lényeget érti. Szegény kislány, árva leszel nemsokára? [Itthon megkérdeztem, mit tudnak a jászvásári idegsebészetről. Tudnak róla, hogy van, és van olyan daganat, amelyik képes kinőni a fejből.] Korábban találkoztunk olyannal, akinek a gyomrát vették ki, a harmadiknak a hasnyálmirigye mondta föl a szolgálatot. Lehet, hogy csak rám ragadnak az ilyen hírek, mint pulira a bolha, de sok a másfajta agyabeteg is. A gyöngeelméjű. A belházasság tenné?)

- Hogyan lehet az, hogy a telefonszerelőnek nincsen telefonja?

- Csak azért, mert most már korszerűen építünk. Áttértünk a digitális rendszerre, és a kábelt a földben vezetjük. Ma már könnyű a munkánk, minden lakosnak kazettája van, csak rá kell csatlakozni. A hibakeresés is gépkocsival történik, egyszerűen megáll a műszeres kocsi ott, ahol a szakadás van. Hej, amikor még a régi módon kellett megkeresnünk!

- Tehát azért nincsen, mert most korszerűbb lesz? De azelőtt se volt!

- Ebben az utcában még nincsen kiépítve a vonal. Harminc nap múlva már lesz. Jó is lesz, ha lesz, mert annyira szerteszéjjel van a család, legalább akármikor hazaszólhatnak. Az egyik fiunk anyósa beteg lett, kórházba kell vinni, de a férje Törökországban dolgozik. Tegnap telefonált a menyünk, jöjjön haza, de már nem tudott vele beszélni, mert közben elindult a fiammal. Ma éjszaka biztosan hazaérnek.

Beszédpatakok indulnak oldalágon, magyarul is, románul is. Erzsike is bekapcsolódik:

- Öt gyerekünk volt, de mentem a kollektívba, másként nem tudtunk volna megélni. Utána a posztógyárba, Bohuba. Nyolc kilométerre van tőlünk, átjöttek rajta. Öt gyereket hagytam itthon, a hatodik közben született. Sokszor annyi olaj se volt, hogy megrántsak egy ételt. A fizetésem 250 lej volt, el lehet képzelni azt is. Megkeseredtem, megindultam.

Négy fiú van: ács, sofőr, hűtőgépszerelő, és asztalostanuló. A két leány közül az egyik szintén asztalos, a másik varrónő. Nálunk az asztalosság is férfi munka, itt, lám, asszonyok is művelik? Igaz, húsz évvel ezelőtt láttam azt is, hogy asszonyok talicskázták útépítésen a bazaltot is. Azt hittem, ők kényszermunkás rabok.

Kis időre elállt az eső, kis asztalkát tettek ki az udvarra, mellé telepedtünk. A legkisebb kihagyás is azzal az ígérettel jár, lesz egyszer talán jó idő is, hogyne örülnénk neki. Azonnal jön barátkozni a macska, a legteljesebb otthonossággal dörzsöli magát mindenkinek a lábához, aztán összegöndörödve lefekszik az asztal lábához. Senki nem ügyel rá, egészen addig, amíg iszonyatos zajt nem csapnak körülötte a verebek. Sir Alfred Hitchcock angol krimirendező, az izgalomteremtés fölülmúlhatatlan nagymestere, csavaros meseszövő filmjében nem csapnak akkora ribilliót a madarak, mint amilyen itt történik. Kikelt már az első eresztés verébéknél, este közeledtén röpülni tanulnak éppen, amikor a legszerencsétlenebb kölköt elkapta, és ugrott föl vele a kukoricagóré védelmében. Talán csángóföld összes verebe ide tódult csetepatézni.

Verébmamák, verébpapák, hiába hiszitek, hogy az élet nem mozi, a macska ezt nem tudja. Azt is mondhatnám, ilyen az élet. Macska is van benne. És alamuszi macska nagy árkot ugrik.

A kis kitérő után álljon elő beszélgetésre Ciprián, aki most tanulja az asztalosságot. Erős fönntartásai lehettek velünk szemben az első napon, még szóval se akart hozzánk dörgölődzni. Másnapra úgy összebarátkoztunk, mintha saját gyerekünk lenne.

- Miért leszel te is asztalos?

- Ott volt hely. Vésni, farigcsálni szerettem, de az asztalosságra nem gondoltam.

Édesanyja előhozza itthon készült mustramunkáit. Gyönyörűen díszített fadobozkát, egy tálcát, és egy keresztet. Nálunk is honos mintákkal vannak kifaragva. A kereszt lehetett az első, szádából készült, mert a hársfát könnyebben viszi a bicska hegye. Aprólékos gonddal dolgozott minden milliméterén.

- A díszítés még hasznodra válhat a szakmában. Ma mit tanultatok Bákóban?

- Román nyelv, biológia, sport, fizika, kémia és anyagismeret.

- Kell a biológia, a fizika és a kémia az asztalossághoz?

- Azt én nem tudom, de van. Annyi biztosan kell, amennyit megtanulunk belőle.

- Számítógépetek van?

- Hová tetszik gondolni? Még a tananyagban sincsen szó róla. Amikor kint voltam Magyarországon, már pötyögtettem rajta, de nem boldogulnék még vele.

- Itt ez a szép kredenc. Ilyeneket is csináltok?

- Nem hiszem, hogy az iskolában valaha is lesz ilyen munkánk. Nincsen is gépünk hozzá. Ajtó, ablak legfeljebb. Amikor odakint voltam, maguknál, családoknál kaptunk szállást. Én éppen asztalosékhoz kerültem. Bemehettem a műhelybe, és nem győztem csodálkozni. Ha nekünk olyan tanműhelyünk lehetne! És ha olyan munkákat csinálhatnánk!

Eszembe ötlött Madách Imre, Michelangelo örök falanszter-panaszával: Igen, mert mindig széklábat csináltam, / És azt is a leghitványabb alakra. / Soká könyörögtem, hagyják módosítnom, / Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt. / Nem engedték... Ajtóra, ablakra minek faragnának cifrákat Cipriánék iskolájában?

- Minden gépet kipróbáltál?

- Nem mertem. Beálltam, de csak gyalulni.

- Ha végzel?

- Ha minden úgy marad, ahogy most van, akkor megyek külföldre. Ötven évesnél fiatalabb itthon nem kap munkát. Izrael, Törökország, Németország jöhet szóba. Itthon nincs pénz. Líbiába már nem mehetünk.

- Nálunk nagy ünnepek előtt és után török vendégmunkással vannak tele az utak, ti meg oda készültök? Azt hallottam, amikor még mehettek Líbiába, itthon kapták a fizetés egy részét lejben, a többit odakint dollárban.

- Az a világ is elmúlt. Itthon már senki nem kap semmit, csak odakint a dollárt.

Szerda van, és a legkedvesebb meglepetésben van részünk. A családnak nincsen még fürdőszobája - Ciprián erősködik, hamarosan lesz, mert addig nem nyugszik, amíg nem csinál egyet -, de van a szemközt lakó fiúk vadonatúj házában. Annyira új a ház, a visszaérkező fecskék sorra összesarazzák az eresz alját. Nem akar odatapadni a fészkük a rücsökre, de nehezen látják be, hogy fölösleges az igyekezetük. Neheztelnek rájuk, de a fecske itt is Isten madara. Ez a fiúk nincsen itthon, csak a menyük, első gyönyörű gyermekével. Nagyon nem sikerült eddig szóra bírnunk, bár biztosan érti a magyar szót. Szerény, mosolygósan kedves, szótalan. Mára fölfűtötte a villanybojlert, hogy megfürödhessünk.

Fölséges érzés, hiszen szombat óta csak macskamosdásban volt részünk. Az új ház olyan praktikus beosztású, gondolom, akármelyik városban sincsen párja. A bútorzata hiányos még, hiszen fiatalok lakják, de a törekvésük dicséretes. Amit csinálnak, a lehető legjobb legyen. A fürdőszoba is az.

Apró átmenet csak: csirkék csipognak a sarkában.

Először Kálmán fürdött, aztán én álltam a zuhany alá. Mire visszaértem, már csak bekapcsolódhattam a beszélgetésbe. Arról folyt a szó, hogy a lovak kantárán piros bokréta van. A csikókén is. A kutya nyakán is néha. Mindnek a bal oldalon.

- Szemmel verés ellen van.

Angyalka is megszólal. Az, aki Szegeden végezte a főiskolát.

- Az én kicsim is nyűgös volt nagyon, nem sokkal azután, hogy megszületett. Bánkódtam, nem tudtam, mi lehet a baja. Mondta valaki, hogy megverték szemmel.

- Itt még mindig lenne ilyen nyavalya? Mivel gyógyította?

- Ajánlották, gyújtsunk meg három szál gyufát, és várjuk meg, amíg elég. Az összegöndörödött maradék szenes szállal háromszor keresztet vetettünk a vízre, aztán beledobtuk. Abban mosdattuk meg, el is múlt tőle a nyűgössége.

- Mondtak közben valamit?

- Azt hiszem, nem. Biztosan járt hozzá valamikor mondóka is, de az már nincsen.

Mindenki úgy gyógyít, ahogyan tud.

Erzsike, az édesanya is mondja történeteit, sorra. Amikor Mónika megszületett, beteg lett. Tele van az anya ezer gonddal ilyenkor, és mindent megtesz, amit megtehet. Elvitte a Szűzanyához. Akkora eső érte el őket, félt, még betegebb lesz. Nem lett, meggyógyult.

Talán érdemes leírnom saját szavaival, amennyire követni tudtam. Bémentünk a fák alá, fogott folyni, úgy megvizesültünk. Folytak a patakok azon a szénafűn, amellyen estek le az emberek a hegy mellén.

Mónika, ahogy megnőtt, kiment Magyarországra. Győrben kapott munkát. (Talán ezért akart Angyalka Szombathelyre menni?) Édesanyja fogta magát egyszer, elment Pestre, a fiához, és onnan már csak egy ugrás Győr. Égre-földre kereste, mire megtalálta cím után a házat, kiderült, nincsen otthon. Barátnőjével elment az egyik közeli faluba. Menne vissza, Pestre, de elfogyott a pénze, és még az igazolványát se hozta magával. Megírni való aranyos történet.

Csíksomlyót Somolyónak mondja.

- Azért megyek Somolyóra, mert olyan jó hallani, hogy magyarul énekelnek és imádkoznak. Ha lehet, idén is elmegyek. A bőröm szinte szétterül, amikor a magyar énekeket hallom. Annyi népet sose láttam még, amennyi ott van. Az a nagy völgy tele van emberrel.

*

Két csillag közé iktatom, és vastagabb betűvel írom, ami eszembe jut Erzsike szavairól, mert fontosnak tartom. Akkor is, ha időnként gondolatismétlés bűnébe keveredem. Ha ő bőrén érzi a gyönyörűséget, amikor magyarul énekelhet és imádkozhat, akkor minden méltóságnak méltóztatnia kellene ezt figyelembe venni. Föltehetően a sok ezer emberből sokan így érzik, aki pünkösdönként elzarándokolnak a búcsúba.

Induljunk rövid útra a történelmi múltból, ha hihetünk nyelvészeink szómagyarázatában. Fogadjuk el, ha immel-ámmal is, hogy a csángó szó elkóborlót jelentett eredetileg. A magyaroktól való elcsángálást jelenthette, és soha nem értettek rajta önálló nyelvet beszélő, különálló nemzetet. Azok se, akik vélhetően az utódok emlékezetében dicsőséges cselekedetté fényesített honfoglalás nyűgeiből esetleg visszamaradtak. Az a törekvés tehát, hogy csángó nyelvre kellene lefordítani például a bibliát, nagy tett lehetett volna kétszázvalahány évvel ezelőtt, ha kellett volna egyáltalán, de már nem az. Az itthoni nyelvjárások is pusztulnak, a nyelvi egységesülést tudomásul kell vennünk akkor is, ha sokaknak fájdalmas. A magyar nyelvű biblia azonban létkérdése lehet az ortodox környezetben élő katolikus magyaroknak. Hasonlóképpen fölületes magyarázat - már majdnem kibúvót mondtam! - az is, hogy azért nem tudnak érvényt szerezni a II. Vatikáni Zsinat határozatának, mert a szent liturgia nincsen lefordítva csángó nyelvre. Mi ugyan nehezen értettük meg a szabófalviak beszédét, de ők, úgy éreztük, jól értik a mienket. Akik egyáltalán beszélik még. Nem lefordítani kellene tehát a liturgiát, hanem a legtermészetesebb otthonossággal bevezetni a magyar nyelvű misét. És a magyar nyelvű gyónást. Hogy a legintimebb lelki megnyilatkozást, és a vele járó legőszintébb megbánást igazán szívből, anyanyelvén tehesse mindenki. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat is gondolta.

Még attól se félnék, hogy munka nélkül maradnának a most csak románul beszélő katolikus papok, akiket még mindig janicsársággal vádolnak tulajdon híveik is, és paptársaik is. Többször említettem már, szinte kivétel nélkül csángómagyarok ők is - igen szívesen használom magam is együtt a kettőt, és akkor is így értem, amikor csak csángót mondok minden megbélyegző, csúfolódó szándék nélkül! -, csupán újra meg kellene tanulniok őseik nyelvét. Ahogy például Széchenyi is megtanulta annakidején. Biztosan meg is tanulnák, ha nem az lenne kedves a hatalom előtt, hogy beolvasztani segítik tulajdon vérüket.

Ha újra megemlítettem Széchenyit, hadd csípjek ide egy mondatocskát a Hitelből. Hol a beszéd korlátos, ott rab a nyelv, s csak rabkint szól. Lehet, hogy ő a cenzúráról gondolta elsősorban, de sokszorosan igaz itt is.

Felelnem kell ennyi idő után arra is, miért tartom kárhozatosnak az egyháziak janicsár szerepét. (Kárhozatot és egyházat egymás mellett használnom, és egymásra értenem önmagában kárhozatos lehet, de a történések talán föloldoznak majd alóla.) A deszki szerbek példájából tanultam meg fiatalabb koromban, az ortodox egyház ébren tudta tartani a nemzetiségi hovatartozás tudatát a legvadabb szerbellenes korszakban is. Ha tehát a csángómagyar templomokban magyarul miséznének, magyarul énekelnének, magyarul gyónnának, akkor Erzsikének is, és a vele együtt érző többi csángómagyarnak is szinte szétterülne a bőre a gyönyörűségtől. Itthon is, nemcsak Somolyón. A pápaság se veszítene vele semmit, hiszen az ortodox környezetben is megőrizheti befolyását.

Még erősebb bennem a kérdés: akkor miért nem megy mindez? Talán azért csupán, mert nem gondolta végig mindenki, akinek legalább ilyen gyatra okfejtéssel végig kellett volna gondolnia? Politikusok szokták így másra hárítani a felelősséget. Vagy csak azért, mert még most se vesszük figyelembe, hogy nem csángókról és magyarokról, hanem csángómagyarokról kell beszélnünk. Amit ott egyébként sokan tudnak, mert bőrükön érzik. Szövetségük is Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, (5500 Bacău, Op. 1. CP. 124.) Akármilyen természetes is, ki kell mondanunk megint, aláhúzva is: a csángó az magyar. Csak egy kicsit csángómagyar.

*

A templomba is benéztünk. Szép, új és nagy, ráadásul emeletes. Télen, amikor nagyon hideg van, általában a földszintit használják, de nyáron is szolgálatban van az is. Arra való példának, hogy mégis eljutott már ide is a vatikáni zsinat határozata, oltárt mindegyikbe már csak egyet tettek, és a pap szemben misézik a hívekkel. Áldozócsütörtökön, ami dolognapra esik mindig, annyian voltak a délelőtti misén, kifelé jövet szinte körülfolyták a templomot. Viszályok helyett békességet hozhatna az egész falunak, ahogy eredeti szándék szerint is ez lenne a tiszte, ha figyelembe vennék az egyházi méltóságok is - mániákusan hajtom a magamét -, hogy a csángómagyarok anyanyelve a magyar. Könnyebben követné az iskola is.

Mit érdekel minket annyira a templomok ügye? Kell még egyáltalán és újra felelnem rá? Amikor megszűntették a tiszavirágéletű magyar iskolákat, a katolikus egyház sajátos terrorját is bevetették. Mert jöttek a kemény ateista eszmék hirdetői is a magyar tanítókkal? Nem tudhatom, itt is így volt-e, hazai párhuzamra gondolhatok csak. Sajnálatos egybeesés: a politika el akarta söpörni az egyházat, ezért az egyház elsöpörte az iskolákat? Ha tehát a magyar iskolákat meg lehetett szűntetni soviniszta indítékkal, és ha éppen az egyház jár most elöl nemzeti nyelvet használó zsinati határozatával, amelyet remélhetően vissza se lehet már vonni, akkor a két vasat egyszerre kell a tűzbe tartanunk.

Itt is megremeg egy kicsit a szavam, amikor ezt írom le, mert hátha félrefordítják. A tűzben tartás a kovácsoknál arra való, hogy lágyuljon a vas. A szólásban azonban nem mindig, legtöbbször annyit tesz, hogy legyen belőle valami. Ha a csángóknál a katolikus egyet jelent a magyarral, és ha magyarul is tanító iskola nélkül nem élhet a magyarság, akkor a hit és az iskola utáni kiáltást egyszerre kell meghallanunk. A többit rábízhatjuk az európai nagy vasalóra.

Iskolák dolgában, és a templomi nyelvhasználat dolgában egyébként semmi újat nem kellene föltalálni itt se. Ahogy a polgári törvény(?) és a zsinati határozat egybecseng az erdélyieknél, ugyanannak a Romániának a részeként, legalább ennyire kellene ugyanazt a törvényt érvényre juttatni itt is. És az erdélyiekkel együtt lépni mindenben, például a külföldön szerzett diplomák honosításában is, elismerve, hogy a fonalfeldolgozóból európai főiskolára eljutó Angyalka összes társával együtt a nemzeti szellemi vagyont gyarapította. Előttünk van saját történelmi példánk: nem győztük kiátkozni disszidenseinket, akkor is, ha odakint szinte valamennyien fényes egzisztenciát teremtettek. Nem lenne szabad kiátkozni az országból itt se, senkit se. Mondanám, végre egyforma mértékkel kellene mérni minden nemzetiségnek, de félek, ez is feje tetejére állhat. Az egységesítés elve alapján inkább megvonnák az erdélyiek csekélyke megkülönböztetését is.

*

Gyerünk vissza Erzsikéhez, és népes családjához, és higgyük el neki utólag is, hogy az idei csíksomlyói búcsún ugyanolyan áhítattal énekelte a veretesen szép magyar egyházi énekeket, amilyennel a korábbi években. Hogy megérte neki vállalni az utazás minden kényelmetlenségét és költségét. Az egész magyarságra ható mellékhatása is van a búcsúnak: minden résztvevőben erősíti egymáshoz tartozásunk fölemelő tudatát. És úgy terült szét mindegyiknek a bőre, mint amikor hosszú útról hazatérő gyermekét öleli keblére az édesanya. Ezt teszi az anyanyelv. Ezt az érzést elvenni egyetlen embertől is hatalmas vétek. Százezertől? Százezer bűn. Ha ellenségnek tekintik azt, aki szülőföldjén magyarul mer megszólalni, akkor észre kellene venni végre az ellenségszerzés sajátos logikáját. Amióta írják az emberiség történelmét, biztosan így van, de föltehetően előtte is így volt már, mert a cifra logika ezt szüli mindig. A családban is. Viszonzásul ellenségnek kezdi tekinteni a magyar is román testvérét. És úgy érzi, hogy az púpos gyereknek nézi őt, mindenáron prés alá akarja taszigálni. Lehet azon még csodálkozni egyáltalán, hogy senki nem akar bemenni a prés alá?

A csángóságot érő mostani lelki terrorhoz egyetlen tisztességes rendszernek támogató köze nem lehet. Ha csak azt akarnák megakadályozni, hogy maradéktalanul jól érezzék magukat szülőföldjükön, még csak túloznunk se kell hozzá, hogy kimondjuk, kimerítik az emberiség elleni bűntett fogalmát. Természetesen itthon is, nálunk is érvényes ez a tétel minden nemzetiségre nézve. Akármelyik rendszer is érzi tehát jól magát akkor, ha polgárainak jelentős része nem érezheti jól magát, ne pályázzon semmiképpen az emberiség nagy barátja címre.

Ha ereje lenne még szavamnak, ahogy mondtam, Zrínyivel együtt kiáltanám: Ne bántsd a magyart! Se szóval, se cselekedettel. Belereked már a hangom, legszívesebben tárogatóba fújnám bele sóhajtásunkat, ahogy a kurucok is tárogatóztak annakidején. Bosszút is forralt ellenük a hatalom: a szegedi várba gyűjtette a tárogatókat, és tűzre vettette. A magyarnak még csak tárogatója se legyen!

Itthon, szinte naponta hallottam, igyekszünk végre egy kalap alá venni a Kárpát-medence minden magyarját. Állandó formula lett: határainkon innen és túl. És akik soha nem voltak a Kárpát-medencében, mégis magyarok? Őket ritkán gondoljuk. Jóslat lett tehát himnuszuk keserves sora:

Ágrólszakadt madár vagy te,
Elveszejtve, elfeledve...

Miközben ilyen bolond gondolatok ugrálnak fejemben, az utcán viharkabátos atyafi gumicsizmában klattyogva tapossa az esteli sarat. Nagyokat lép, és lógatja a fejét.

 

A Jordán vízében

Nekünk kocsink ugyan soha nem volt, és hátralévő éveinkben föltehetően már nem is lesz, de holmi tapasztalatom azért van az autós világból is. Kilenc évig jártam olyan kocsival, amelyik minden hivatalos helyről kikopott már. Gatyás hasonlattal azt is mondhatom, mindenki levetette, és nálunk is akkor indult, amikor akart. Béla ajánlgatta annakidején sofőrünknek, Laci bácsinak, vigye el a Torony alá, ahol a kitűnőbbnél kitűnőbb új kocsik álldogálnak, és cserélje ki. Mert állni az is ugyanúgy tudna. Kilenc évig tehát a szó legszorosabb értelmében is szekértolója voltam munkahelyemnek, ha a kocsit szekérre változtathatom. A mai városi ember úgyse nagyon tudja, mi volt a különbség a kettő között.

Láttam később olyan autót is, amelyiknek az alját akár tésztaszűrőnek is használhatta volna akármelyik közkonyha, annyi luk volt a fenekén. Tanyai származékú kollégámé volt, vele voltam akkor is, amikor elvitte a roncsautók föltámasztásában kiváltképpen jeleskedő szerelőhöz, és közös erővel oldalára fordítottuk, hogy a papírvékonnyá kopott alsaját aprólékos babramunkával behegessze. Eladta volna szegény, de aki csak ránézett, hátat is fordított neki. Lakását cserélte egyszer magánházra, valamiképpen ráadásként elkelt a tésztaszűrő is.

A falvakon-városokon átvezető ramaty utakról is szóltam már eleget, jólesett betérni ahhoz a lészpedi emberhez, aki végeredményben ezekből az utakból él. Sok rossz útból, meglehetősen keservesen. Azt hiszem, naponta kalapál tésztaszűrőket is. Nevezzük Barna Jánosnak. Neve azért is telitalálat, mert szobafestőként kezdte. Azért lett szobafestő, mert apja is az volt. Játékosan hergelve kezdem:

- Gondolom, fizet az útfönntartóknak, hogy ne javítsák meg az utakat.

- Sajnos, megteszik ezt fizetség nélkül is.

Minden hergelést abba kell hagynom, mert azt mondja, ha fél órával később jőnek, nem kapnak honn. Üzenet jött, menjek a kórházba, beszéljek az orvosokkal.

Összesen kilenc osztályt járt, hetet az elemiben, kettőben pedig a szakmát tanulta ki. Három esztendőre vitték be katonának, de harmadolás nélkül is kettő múlva szabadult: időközben csökkent le a szolgálati idő. Ott esett bele az autókba, ott végezte el közben a sofőriskolát.

- Valakitől azt hallottam, katonáéknál csak románul lehetett beszélni.

- A mi időnkben még nem. A kiképzés nyelve a román volt, de közben annyit beszéltünk magyarul, amennyit akartunk. Gheorghiu-Dej idejében volt mindez, akkor még lehetett. Négyen voltunk együtt a falunkból, még énekelhettünk is magyarul. Erdélyi magyar tisztjeink is voltak, magyarságunk miatt semmi kárt nem szenvedtünk. Most azonban mégis azt kérem, csak olyat írjanak, hogy ne bántsanak érte bennünket.

- Gondolja, hogy bántanák?

- Nem tudni még, mi lesz. A Magyar Népi Szövetség elnöke volt apánk, mindig volt hurcolva miatta.

Levelet írt a jászvásári püspökségnek, keményen panaszolva, tisztelettel kérve, hogy magyarul tudó papot adjon a faluba. Villámgyorsan el is jött hozzá személyesen a püspöki hivatal egyik jeles embere, és arról akarta meggyőzni, csupán a románokkal szembeni csángó elfogultság íratta vele a levelet. Elmondta neki is, semmi baja a románokkal nincsen se neki, se a falunak, a baj csak az, hogy a pap kizárólag románként akarja kezelni őket. Erre értette, csak olyat írjunk, ne bántsák érte őket.

Barna színe föltehetően feketévé változott az egyházi méltóság előtt.

- Szobafestőből tehát autófényező lett, de látom, gépkocsijavító műhely készül a ház elején.

- Karosszéria-javítás és festés, erre van eddig engedélyünk, de mekanikává alakítjuk át. A gyerekek tudják ezt is, legyen szabályos. Az utak rosszak, a kocsik öregek, és nemcsak a karosszériájuk megy tönkre.

- Láttunk Szeged alatt olyan román állampolgárt, nem is egyet, aki táblával állt ki az út szélére: Dáciát veszek. Talán az összeset megvették. A jót is, a rosszat is.

- Olcsóbban megvehették ott, mint itthon. Akármilyen állapotban volt is, mindig akadt, aki helyre pofozta.

- Otthon is láttuk, sajnos, itt is, hogy az utak mentén bütykölik a kocsit.

- Leleményes a mi népünk, amit lehet, maga csinál meg. Aztán az is előfordul, egy darabig megy, aztán megáll. Bedöglik. Ezt a lehetőséget mindig bele kell kalkulálni minden útba.

- Önnek milyen kocsija van?

- Négy esztendő alatt lefutotta a százezret, de már előtte is volt benne bőven. Kereskedőtől vettem, mert a karosszériája jó. Most cseréltem gyűrűket benne, tehát panaszom nem lehet rá. Akik külföldön dolgoznak, jókat vesznek, de akik itthon maradnak, azok az itthoni kocsikból válogatnak. Az új Dácia 38-42 millió lej között van, de már nem kell várni rá. Akinek pénze van, azonnal viheti is.

Nyitott, okos, bátor, szókimondó ember benyomását kelti.

- A község elöljáróságában nincsen szerepe?

- Indultam a választáson, de egyik párthoz se csatlakoztam, függetlenként pedig kiestem.

- Miért ragaszkodott függetlenségéhez?

- Arra már rájöttem, tisztakezű csak akkor maradhatok, ha a magam útját járom. Ha párthoz csatlakoznék, engednem kéne, hogy néha nekem is engedjenek. Csorbulna a tisztesség, nem vállalhatom. Nem szeretek egyetlen pártot se.

Karosszérialakatosként könyékig jár festékben-olajban, de a közéletben tisztakezű akar maradni.

- Mit tett volna, ha megválasztják?

- Magyar alapítvánnyal kerestünk kapcsolatot, Új Kézfogás Alapítvány volt a neve. Legalább egy traktort akartunk venni a falunak, és egy autót, utánfutóval. Hogy minden munkát el tudjunk végezni, amit a közterületeken végeznünk kell. Sajnos, olyan feltételek lettek megállapítva, nem tudtuk teljesíteni. Többnyire az erdélyieket segítik a magyarok már, a csángók el lettek felejtve. Valamikor seregestől jöttek, még föl is írták, mire lenne szükségünk, aztán elmaradt minden. Az ing mindig közelebb van a bőrhöz, mint a kabát.

- Sokan emlegetik a forradalom előtti és a forradalom utáni időket. Lészpeden hogyan zajlott le a forradalom?

- Nagy csendesség volt, dolgoztak az emberek. Jön a szomszédasszony, mondja, János bácsi, mi történt? Na, mi? Meglőtték a Generált. Ejnye, az angyalát! Behoztam két liter bort, a fiammal felszívtuk, és hallgattuk a rádiót. Azt mondta a fiam, megy haza, Bákóba, mert otthon vannak a gyerekek, nehogy bajt csináljanak. Vonat nincs, fogta a biciklit. Máskor fél óra elég, hogy beérjen, most két óra kellett hozzá. Belém állt a rémület: bor volt benne, amikor fölült. Tizenegykor szól a telefon, menjek be a polgármesteri hivatalba. Ott volt a rendőr, a polgármester, várták a papot is, de ő nem jött el. Az volt a szép, jött a telefon, hogy Ceauşescu minden képét szedjük le. Senki nem merte elkezdeni. Hozzányúlni se mert senki. Mondta a rendőr, gyere, szedjük le ketten. Mondom neki, jó lenne előtte egy telefon. Beleszólt, de nem találta meg, akit keresett. Lehet, hogy addigra már kereket oldott. Elindultunk, leszedtük ketten. Volt belőle szép számmal. Ez volt nálunk a forradalom.

- Mit csináltak jól, és mit rosszul?

- Mit kellett volna, és mit nem kellett volna? Mert vegyesen van ilyen is, olyan is. Nem kellett volna mindjárt kinyitni a határokat. A pénzt azonnal meg kellett volna változtatni. Az infláció tönkretesz bennünket. A téeszt nem kellett volna felbontani. Mert mi történt? Felbontották, és elhordták. A mérnök, a bajuszos, nagyon tudta, mit csinál, ő hordott el mindent. Ha mégis maradt gép, amely más kezére jutott, nincsen pénz az üzemanyagra. Amit ráadok a földre, azért meg tudom venni a gabonát. Azért műveljük csak, hogy szégyenbe ne maradjunk. És úgy születtünk, hogy dolgozunk. Akik külföldre járnak, azok boldogulnak, akik itthon maradtunk, vegetálunk. Mindenesetre Lészped a forradalom óta duplájára növekedett. Ceauşescu alatt tilos volt építeni, most már lehet. Ha disznópajtát akartál, ahhoz is engedély kellett. Kijöttek a hivatalosok, megnézni, etetned-itatnod kellett őket, mire végre mégis meglett. Mocskos világ volt az, nagyon mocskos.

- Izraelben?

- Csak tőlünk legalább hétszázan dolgoznak. Németországban 30-40-en, Itáliában 10-20 között.

- És hazajön mindenki?

- Egy van csak, aki oda nősült, és ott is maradt. Rá is fizetett a szerencsétlen, azonnal behívták zsidó katonának, öt esztendőre. Amikor bevonult, a feleségét hazaküldte, mert itthon mégiscsak biztonságosabb, mint ott, a háború felfordulásában. Nehéz lehetett szegény asszonynak, senkit nem ismert.

- Akik hazajönnek?

- Másképpen látják a világot. Azt mondják, Ausztriától 200 esztendőt vagyunk lemaradva. Magyarországtól száz esztendővel, Nyugat-Magyarországtól még ötvennel. Váradtól is van még legalább ötven esztendőnk.

- Jó lett volna inkább hozzánk áttelepíteni ezt a kis gazdaságot?

- Nem lett volna jó! Nagyon elhiszi magát az ember, ha minden sikerül neki. Van tíz hektár földünk, van egy mérnök fiam, a másik meg lakatos mester. Az egyik menyem tanárnő, a másik doktornő. A doktornő segíti a feleségemet itt benn, a tanárnő pedig a gazdaságban segít. Amikor mi mentünk Magyarországra, a pápalátogatásra, mondtuk az embereknek, oda ügyeljetek, vigyázkodjatok meg jól, lássatok mindent, nemcsak városban, de faluban is. Nekünk ahhoz kell igazodnunk, amit látunk.

Ennyit beszélhettünk. Mondtam már, beteg van a családban, Románvásárból, a kórházból üzentek érte, indulnia kell azonnal. Este ő jött el Erzsikéékhez, ott még váltottunk néhány szót. A beteget megvizsgálták, át kell vinniük Bákóba, ultrahangos vizsgálatra.

- Miért nem a kórház szállítja?

- Mivel?

- Mentővel.

- Nem lehet.

- Annyira beteg?

- Annyira nincsen mivel.

- Ha személykocsival szállítható, akkor mentővel még inkább.

- Nem tetszik érteni? Annyira nincsen mentő. A kórház nálunk semmit nem vállal magára. Ha azt akarjuk, hogy meggyógyuljon, nekünk kell gondoskodnunk róla.

- Mi lehet a baj?

- Vese? Máj? Epe? Gyomor? Nem tudni. Véreset pisil.

Búcsúzáskor azt mondja, az Isten megveri a magyart, ha azt mondja, rosszul él. Nekik is Győrben van ismeretségük, ott hallotta panaszkodni őket. Aztán belátták, lehetne rosszabb is.

*

Áldozócsütörtök akkora ünnep, szinte mindenki misére törekszik. Mi nem mentünk be, románul úgyse értenénk, kerültünk egyet a faluban. Legalább utcáit és házait lássuk. Féltenyérnyi kis bolt van az egyik sarkon, alig fér rá a cégtábla: Magazin. A boltos kinn áll az utcán, beszélget valakivel. Gyerekkoromban a borbélyt láttam mindig kiállni, arról tudhattam, nincsen kuncsaftja. Ráér tehát a boltos is. Nagyot köszönünk, és barátsággal kezelünk. A vendégnek azonnal mehetnékje támad, és szó nélkül elmegy. Később hallottuk, fejben szalajtós egy kicsit.

- Mit parancsolnak?

- Csak jó szót kérünk, de abból sokat. Azt szeretnénk megkérdezni, hogyan eszi a fene a szegény embert.

- Erőst eszi a csángóságot.

Azonnal látjuk, nyelvi nehézségünk nem lesz. Két hűtőszekrény van a boltban. Bontott csirke Szentesről(!), parizer, tejföl. A mélyhűtőben jégkrém.

- Kolbász, szalonna?

- Semmi olyan, ami disznóhúsból van. A parizer is tyúkparizer. És szivar sincsen, szesz sincsen egy csöpp se.

Bogaras egy boltos, gondoltam. Bicsérdista nem lehet, mert a csirke is hús, meg a parizer is. Kiderül, nem is az övé a bolt, veje és lánya a tulajdonos, ünnepeken helyettesíti őket. Ő 40 évig szövőgyárban dolgozott, nyugdíjas, 1990-ben költözött ide.

- Vagyon kicsi földem, megyünk kapálni. Kukorica, pityóka, ami kell. Hagyma is. Traktorral szántatunk, tízezer a szántás, ötezer a borona, ötezerért vetik be. A kukorica 800 lej, ha vesszük. Kétszer kapáljuk, leszedjük, hazahozzuk, amikor mindent fölszámítunk, kiderül, alig éri meg.

Jön egy gyerek, tejfölt kér, és két jégkrémet. Kicsike zsebszámológép pötyögi ki az árát. Kislány is jön, banánt keres, de banán nincsen. Narancs viszont van, abból kér kettőt. Aprópénz sincsen, a visszajárót le kell vásárolnia. Rágógumit kér, és cukorkát.

A bácsi érezheti, hogy fontos dologról nem szólt eddig, belevág tehát.

- Mi nem vagyunk katolikusok. Várók vagyunk. Szombatisták. Feleségem még nem szombatos, de ez nem jelent gondot közöttünk. Majd ha jobban megismeri hitünket, megkeresztelkedik ő is.

És elsorolja név szerint, kik tartoznak már hozzájuk. Mind katolikus volt azelőtt, csak egy volt ortodox vallású.

- Olyan is van, aki még nincsen megkeresztelkedve.

- Hogyhogy nincsen? Minden katolikust megkereszteltek.

- Mi ezt másként értjük. Amikor megismerjük Krisztus és az Atya akaratját, akkor keresztelkedünk meg, és attól kezdve azt fogtuk követni. Eltemetjük a régi embert, föltámad az új ember. Tetőtől talpig keresztelkedünk, megmerítkezünk. Minden rossz szokást beléhagyunk a vízbe. Csak a felnőtt keresztelkedik meg, a gyerek csak nevet kap.

Járatlan vagyok a kis egyházak dolgában, nem értem, miért említődnek közben a pünkösdisták is, meg az adventisták is. Nehezemre esik bevallanom, de nem most kell minden hátrányomat bepótolnom, hagyom tehát.

- A biblia?

- Román bibliánk van.

- Értik?

- Kell értenünk. Olvassuk és magyarázzuk. Mindig van, aki olvassa, és magyarázza is.

Fiatal férfi jön, vesz valamit, de nem értem rá megfigyelni, hogy mit. Az terelte el a figyelmemet, hogy neki már bemutatott a boltos bácsi. Nevét bele is írta noteszomba, oláhul es, magyarul es. Nevezetes személy a kisded egyházban. Szakmája szerint ács, ami, ugye, kétkezi rokonságot jelent Szent Józseffel, de van ennél nevezetesebb is. Izraelben dolgozott vendégmunkásként, és a Jordán vízében merítkezve keresztelkedett át új hitére. Ahogy annakidején Jézus Krisztust is ott keresztelték meg. Érthető, hogy figyelnek rá. Különbség csak annyi, hogy ő nem Keresztelő Szent János közreműködésével tisztult meg.

Talán keresztre se feszítik majd. És annak se veszik fejét, aki megkeresztelte.

Azt hiszem, csak nekem jut eszembe róla a kereszteletlen görög filozófus szava, kicsit aktualizálva: nem lehet kétszer ugyanabba a Jordánba se belelépni. Kétszer ugyanabban megkeresztelkedni se lehet.

Sajnos, más is eszembe jutott. Anélkül mondom ezt, hogy bármi ellenérzésem is lenne akármelyik szektával - bocsánat: kisegyházzal - szemben. Ha igen rövid idő alatt szinte a semmiből nőtt ki ez a kisded gyülekezet, és ortodox környezetből eddig csak egyetlen tagja jött, akkor leginkább a katolikusokra nézve kellene figyelmeztetésnek lennie. Addig-addig tiltják a magyar szót a templomokban, a magyar éneket szintén, és a gyóntatószékben is, amíg seregestől löknek át ide embereket. Nem veszik észre, hogy még tovább duzzad a kisegyházban üdvösséget keresők száma? És fogyatkoznak az ő híveik? Nincsen a világon olyan egyházi személyiség, aki örülne hívei elcsángálásának. Talán Jászvásárhelyen sincsen.

Bár magyar bibliájuk még a szombatosoknak sincsen.

*

Megyünk vissza, templomot fényképezni. Nagyot alkotott az is, aki a harangjátékot beletette. Nem tudom, hány csengőszavú harangocska játssza a kiáramló hívek fülébe búcsúzóul szent énekek dallamát. Alkalomhoz illően programozva.

Áramlik a tömeg kirakodó árusok hevenyészett bódéi között. Öltözékük hajszálra olyan, mint Szabófalván volt, avval a különbséggel, hogy a sok bőrkabát között talán három hímzett fölső kabátkát is látunk idősebb asszonyon. Ha népviseleti tanulmányúton lennénk, biztosan leírnánk a mintáit is.

Csak fölnőttek jönnek azonban a templomból. Gyerekekkel az előbb találkoztunk, hátizsák volt a hátukon. Iskolából mentek haza. Nekik egyébként is külön miséjük szokott lenni. Mondom, igen erős a hitélet a csángók között.

*

Kézből kézbe adva a kilincset, eljutottunk még Tóniékhoz is. Ha kimondom, mindjárt az elején, amit egész beszélgetésünk tanulságaként összegeztem, hogy Lészped talán egyik legmagyarabb csángó családjánál voltam, azt hiszem, a színtiszta igazságot mondom. Csak a vezetéknevét mondja mindenki románul, a mássalhangzók torlódását magyar nyelvtörvény szerint föloldva. Elterelő mozdulatként mondom, hogy példa nélkül mégse maradjunk. A şchiop sántát jelent. Ha románra fordítódik a magyar Sánta, magyar idióma szerint Estyop lesz belőle.

Elemre járó óriás karóra itt is a falon, szép szőttesek mellett. A szoba dísze azonban a színes televízió. Máshol is van, persze, de ez a Duna Tévé megindítóan szép műsorát mutatja. Van különbejáratú lavórantennájuk is, elsején váltott át a Duna az új műholdra, már át van tájolva. Vendégkönyve viszont tudtommal nincsen a családnak, de az első öt percben fölsoroltatik, ki mindenki fordult már meg ebben a szép kis lakban. Tóni Kallós Zoltán közvetítésével ismerte meg Tanár urat is Szabófalván, és járt már náluk Faragó Laura is. Kiegészíthettem róla szóló ismereteit, Szegeden járt főiskolára, innen indult a Röpülj páva vetélkedőjén, és első lett.

A szent emberek sorában tartják számon a csángók is.

Legendával indul beszélgetésünk. Bákó mellett van egy kicsi magyar falu, Barát, annak templomában volt Szűz Mária gyönyörű szobra. Hat ökröt fogtak be, de nem tudták tovább vinni Csíksomlyónál. Ott építettek templomot neki, ott van most is. A búcsúsok most is hozzá járnak.

Tóni is úgy tudja, 1959-ig volt magyar iskolájuk a csángóknak, két évet járt is bele, aztán megszűnt. Zudar Attila volt a tanítója. Kallós Zoli bácsi előtte már el volt menve, óvodás volt még, amikor itt tanított, de kórusában már énekelt.

Benézett hozzánk a feleség - csöppentett kedvesség -, és kislányuk is. Ránézésre is anyja lánya, csillog szemében az értelem. Most tizennégy éves, a nyolcadik osztályt járja. Föltehetően nem én vagyok az első, aki megkérdezi:

- Mi szeretnél lenni?

- Semmi nem lehet itt lenni.

Ha cukrászdában fölszolgáló lehetne, ő lenne a legboldogabb. Én ezerszer többre taksálom képességeit.

Tóni, az apa, azt mondja, darus is volt, gépész is, villanyszerelő is, de munkanélküli lett.

- Várom, hogy valami munkahely legyen Magyarországon. A csángók akármilyen nehéz munkát elvállalnak, csak dolgozhassanak. Ha kimehetnék Magyarországra, talán Mónikát is kivihetném magammal, és odakint tanulhatna tovább is.

Kivihetné? Persze. Mi béjöttünk Móduvába.

- Volt gyűlés februárban Bákóban, az RMDSZ-től volt ott valaki, ígérte, lesz munka hamarosan. Telik el a nyár, nem lesz már belőle semmi. Harminc évig dolgoztam, most már nincsen hol dolgozzam.

- Miből élnek?

- Villanyt szerelek egy nap, másik nap, aztán nincsen semmi. Másfél esztendőt Izraelben is dolgoztam. Nehezül dolgoztam, naponkint 14-16 órát is. Három és fél dollár volt az órabér, abból legalább kettőt félre tudtunk tenni.

- Mit szólt a 14-16 órához a szakszervezet?

- Nem szólt semmit, mert mi se szóltunk hozzá. Aki keresni akar, az nem a szakszervezetet istápolja.

- A munka?

- Ács voltam először, aztán 90 napig darus, utána raktáros lettem. Látták, bízhatnak bennem, megtettek raktárosnak. Mindig fölírtam, kinek adom, kitől szedem be az anyagot, az utolsó szegig el tudtam számolni mindennel.

- Ez volt munkakezdéskor, és a munka végén. Közben?

- Mindig volt valami javítani való szerszám. Áramos gépeket is javítottam, minden percben hasznomat látták.

- Hogyan jött haza a pénz?

- Tel-Avivban adtam oda a hazajövőknek. Rokonok voltak, megbízhattam bennük, de fölírtam szám szerint is minden pénzt, hogy ugyanazt kapják meg itthon. Előfordult, hogy valaki hamisat kapott, vagy olyat, amit nem fogadott el senki. Öten voltunk Lészpedről, öten kalugeriek, hárman klézseiek. Voltak ott románok is, cigányok is, törökök és arabok is. Ők leginkább takarítgattak az építkezésen.

- Hogyan egyeztek a zsidókkal?

- Előre megmondták, ennyi munkáért ennyit adnak. Nekünk megfelelt az ajánlat, elvállaltuk. A román főnökök szerették volna, hogy a pénzünkből még kiszedjenek, de nem engedték nekik. Látták, a zsidó velünk tart, mert a csángó becsületes. A román is hozzánk igazodott.

- Visszamenni?

- Akarnék, de nincsen tehetségem rá. Meghalt édesapám, édesanyám, el kellett temetnünk. Négyszázötven dollár kell, hogy elmehessünk, és ráadás az orvosi vizsga még. Úgy jártam, mint a hajó, amelyiknek a tenger közepén romlott el a motra. Ceauşescu idején volt munkám, jött a pénz, most itthon vagyok, dolog nélkül.

- Hívjuk vissza Ceauşescut?

- Őt semmiképpen ne, inkább küldjük el azokat, akik mellette voltak, és itt maradtak. Akik szekusok voltak, és lopták, rabolták a népet. A legnagyobb bűnük, hogy a forradalmunkat is ellopták. Az öregek. A fiatalok csak meghaltak érte. El vagyok keseredve. Ötödik éve, hogy munkanélküli vagyok. A munkanélküli segélyből is ki vagyok már menve.

Jó hogy jár a tévé, Laura énekel benne. Áhítattal hallgatja mindenki. Azt látják viszont, aki itt ült, ebben a szobában! Talán az ő helyén ülök most. És micsoda szép a hangja!

- Százharmincezer lej lenne csak az útlevél. Honnan vegyem? Amikor százmilliárdokat loptak el az ország zsebéből. Ki vagyunk fosztva teljességgel, uram! Nyomorgunk! Azt hiszem, száz év múlva lennénk ott, ahol ma Magyarország van. De hogy hol lesz akkor Magyarország?

(Hány évvel vagyunk - vannak - elmaradva? Attól függ, mit nézünk. A nyelvet? A nyelv korszerűvé tételét? Mintha másfélszáz évet késnénk. A reformkorban járunk, de az is lehet, hogy ott maradtunk. Már akkor ott tarthattunk, és most is ott vagyunk. Azt hiszem, mégse a nyelvre gondolnak most.)

- Ha megmaradunk száz évig mi is.

- A cigányok kerekedtek föl leghamarabb, mentek Erdélybe, hátha csatlakozhatnának Magyarországhoz.

Őt is megkérdeztem:

- Ha villanyt szerel, nem bántják érte az igazi villanyszerelők?

- Ilyen gondunk, szerencsére, nincsen. Csak éppen hamar elfogy minden munka. Egyébként tagja vagyok a csángómagyarok szövetségének, helyi elnöke is lettem. Egy darabig jól ment a helyi szervezet dolga, de egy asszony úgy elrontotta, hogy alig létezünk már. Gyápolta a rendőröket, gyápolta a papot, azt hangoztatta, az ördöggel csak addig kell barátkozni, amíg átalmegy a pallón, tovább nem. Amikor a pusztinaiak magyar misét kértek, de nem sikerült nekik, mi magyar órákat kértünk az iskolába. Voltunk már Bákóban ebben az ügyben legalább ötször, még nem sikerült. Irigy a jászvásári püspök, azt gondolja, ha jönnek a magyar papok, a helyüket vesztik el. Pedig a csángók tartják el őket. Házszenteléssel, temetésekkel, vasárnapi misézésekkel sok pénzt összeszednek. A püspök is elfelejtett magyarul. A pénz felejttette el vele. A mi papunknak is magyar a neve, és amikor ide jött, azt mondta, a kedvetekre megtanulok magyarul. Nem tanult meg.

- Mi lenne a dolga a csángómagyarok szövetségének Lészpeden?

- Hogy több tagunk legyen. És magyar órák legyenek az iskolában. És hogy Ács bácsi újra taníthasson. Igaz, ő azt mondja, öreg már, nem vállalja, nem győzné.

- Nem lehet újragombolni a lajbit?

- Talán még lehet. Reménykedjünk!

- Földjük semmi?

- Kicsike van, földarabolva az is. Nem akarnak az emberek csereberélni, mert egyik hely kavicsos, a másik oldalas.

Elbúcsúzunk. Kálmántól így köszön el:

- Hát akkor Somolyón majd.

Gyenes Kálmán vissza akar fordulni a búcsúba, amikor hazaérünk, mindjárt.

Mivel ünnep van, akkor is, ha hivatalosan dolognap áldozócsütörtök, és az eső is szünetel, az emberek többsége kinn van az utcán. A ház előtti hidak úgy vannak kiképezve, hogy vállukon ülni lehet. Ülnek is, egymással szemközt, legalább hatan. A Tóniékhoz vivő utca sarkán többen vannak, széket is hoztak ki, sőt álló vendég is van. Amikor jöttünk, akkor is jól megnéztek bennünket, a falusi illendőség is úgy kívánja, hogy álljunk meg egy szóra. Az itthoni mindenképpen, de ki tudja, itt mi a szokás? Egyszer élünk, és föltehetőn csángóföldön is egyszer vagyunk, próbáljuk meg.

Jól gondoltuk, egyetlen ember nem volt ott, aki ne érdeklődéssel fogadott volna bennünket. Eleven beszélgetés kellős közepébe pottyantunk, de azonnal mi lettünk a központi figurák. Kérdezgették, honnan jöttünk, mit akarunk. Egyetlen pillanatig nem úgy, mintha vallatni akarnának. És nem úgy, mintha akárhová is föl akarnának adni bennünket. Ha volt is ilyen valamikor, húsz-harminc évvel ezelőtt, ő se tekinthető általánosnak, de mostanára biztosan kikopott a hétköznapi gyakorlatból. A teljes nyíltság vezette szavainkat.

Gondoltam is, itt kellett volna kezdenünk. Adtak volna bennünket kilincsről kilincsre. Igaz, eddig is így haladtunk, de ebből is látható, a kilincsjárásnak is lehet több útja is.

Ajánlanám minden utánunk jövőnek, nyugodtan kezdheti az utcán. Meg se kell kérdeznie, honn vannak-e?

*

Kerültünk még egyet, bementünk a temetőbe is. Hoztuk magunkkal azt az örökérvényű tapasztalatot, hogy a való világ tükörképét látjuk. Könnyű volt észrevennünk, hogy a színmagyarnak számító falu lakói mind színrománként léptek át az örökkévalóságba. Gondban lehetett Szent Péter, amikor beírta őket a mennyországi kapus könyvbe. Alig találtunk magyar neveket a fejfákon. (Sőt fejfát is alig találtunk. Itt is vasból készülnek, sajátságos díszekkel.) Megint előjött bennünk az Erdélyen át marcangoló kérdés: kinek jó az, hogy múltunkért hadakozik?

Megtaláltuk az autófényező-szobafestő fiának a sírját is. Fejfája van, fehérre festve, és magyarul van írva. Aki szobát festeni tanult, és autókat is fest, befesti a fejfát is, csak azért, hogy ne vasból kelljen csinálnia. És így se korhadjon el időnap előtt. Hátha románul írnák rá másodszor már. A Fazekasból viszont Olaru lett, mire átszenderült a másvilágra.

Hosszabb ideig tartó lélektani vizsgálatok kellenének annak eldöntésére, azért olyan gondozatlan-e a temető náluk, mint itthon a legtöbb zsidó temető, mert halálukban románokká lettek téve. A legkevesebb, hogy román temetőt is meg kellene néznünk, de nincsen rá időnk. Adom tovább annak, aki utánam következik.

*

Minden elmúlik egyszer, eljött a péntek, indulnunk kell haza. Megint búcsúzunk, megint elhangzik: ki tudja, látjuk-e még egymást?

Csángó szőttest mindenhol láttunk, Erzsikéék lakása is tele van vele. A közel-keleti falvédő is szépen megfér mellette a falon. A szekrény teteje is, plafonig megrakva, és a szoba sarka is, asztalmagasságig, összehajtogatva. Mondjuk, vennénk, ha kapnánk. Nem szabadna ilyen lépésre elszánnunk magunkat, mert hatalmas vihar kerekedik belőle. Eladni nem, de adni szívesen adnak.

- Szó se lehet róla! Sokat dolgozott vele.

- Azért van annyi, mert azt gondoltam, istennévben hagyok a sírásóknak is.

- Népes a család, de ha mindenkinek tíz sírt ásnak, akkor is marad.

- Azért mondom, hogy szívesen adok belőle. Amikor béjön a tél, megint fölállítjuk az osztovátát, és szövök megint. Mi mást csinálhatnék?

Időbe telik, amíg beadja a derekát. Segítenek neki leányai is, de makacsságért mi se megyünk a szomszédba. Csángó utunk legnehezebb perceihez értünk. Árat így se mond, ránk bízza. Most vagyunk meglőve igazán. Mennyit érne ez otthon? Egyikünk se tudja. A béke jegyében elővesszük aztán a centit, pár métereket mérünk le a vége nincsen tekercsekből, és maradék magyar pénzünkkel mégiscsak kifizethetjük. Bízunk benne, nagyon nem csapódtak be. És abban is bízunk, egyszer fölfedezi ezt a vidéket is az idegenforgalom, és a szorgos kezek nem Isten nevében dolgoznak.

Csak el ne kezdje majd Korondot utánozni ez a falu is avval, hogy minden ház előtt árulnak.

Áldja Isten a lészpedi csángókat is!

*

Azt már csak a történelmi hitel kedvéért írom le, hogy hazafelé jövet beugrottunk Pusztinába is. Ebből az egy mondatból kiderül azonnal, nem azon az úton törekszünk hazafelé, amelyiken ide jöttünk. A lehető legnagyobb területet akartuk legalább látni a csángók földjéből. Úgy ültem az anyósülésen, mint Terus ángyi szokott, amikor a gyümölcstermelők először vitték portékáikat Pestre: térdemen a térkép, és dirigáltam, mikor forduljunk jobbra, mikor balra. Sajnos, így is túlszaladtunk a bekötőút torkolatán, de idejében észrevettük, és visszafordulhattunk. Az ottani utak legfőbb dicsősége, hogy kilométerkövek őrzik a régi módit, megjelölve azt is, hány kilométerre esik a legközelebbi falu, és mennyire a távolabbi elágazás, csak az itteni torkolatnál hiányzik az elágazást jelző tábla.

Szép kis falu Pusztina is. Nekünk híres is, számos dalt és balladát gyűjtöttek itt könyvünk szerkesztői. És kedvesek az emberek is. Nem volt, akit előre küldhettünk volna a templom melletti házba, honn van-e, akit keresünk, de elsőre kiderült, nincsen itthon. Készséggel magyarázzák viszont, merre menjünk, amikor második célpontunk után érdeklődünk, mégis eltévedtünk. Az élesztős utcaburjánzás itt is előjön, ahogy Szabófalván megtapasztaltuk már. Kocsinkat fönn hagytuk a téren, gyalog ereszkedtünk le szűköcske úton a patakig, de jobbra fordultunk, pedig balra kellett volna. Lehet, hogy magához mérve mondta kalauzunk, és ő szemben állt velünk. A patak partján törekedtünk előre, ne felejtsük el, még mindig sárban, amíg másik utcába bele nem futottunk. Gyerekek az esőben támadt patakocskákat rekesztgetik nagy csatározással, egy asszony viszont a ludakat terelgeti.

Megszólítjuk, és kérjük, küldjön el bennünket valahová. Mondjuk, kit keresünk.

- Ki küldte magukat?

- Nem küldött senki. Csak keressük.

Kiderült, őket is ugyanúgy hívják, férje külföldön van, és azt hitte, tőle hoztunk üzenetet. Már repdesett a szíve az örömtől. Szegénynek, puszta megjelenésünkkel örömöt, aztán csalódást okoztunk. Azonnal fogta magát, visszakísért bennünket a patak partján, három sarkon - és sáron - átcaplatott velünk, és tettlegesen is átadott bennünket Józsi bácsinak, a nyugdíjas tanítónak.

Ő nem lepődött meg. Szoktak hozzá jönni idegenek. Aki a falu múltja után érdeklődik, mindig kiköt nála. Minket lepett meg, két írógépe is van az asztalon.

- Az egyik hétköznapi, a másik vasárnapi?

- Az egyik, sajnos, éppen nem jó.

A falu monográfiáján dolgozik. Eredetét románul már megírta, de most lát rá lehetőséget, hogy anyanyelvén is elmondja, amit példás szorgalommal összegyűjtött.

Itt minden írástudó monográfiát ír? Végre!

- Miért nem magyarul kezdte?

- Csak azért, mert fontos, hogy ők is megtudják az igazságot. Hiába tudnánk mi, ha ők nem vennének róla tudomást.

Kapcsolatai annyira széleskörűek, hogy Egyházaskozáron is van rokonsága. Az egyik mostanában jött vissza, innen vitt feleséget magának.

- Szeretnénk minél többet kitelepíteni.

- Miért kitelepíteni?

- Igaza van, rosszul mondtam. Kimenjenek, és béjöjjenek szabadon.

- A pusztinaiak honnan jöttek?

- Az itteniek székely-csángók, Gyimesből a madéfalvi veszedelem dobott át egy csomó székelyt. Adatunk van rá, 1772-ben még csak 39 magyar család élt itt, románokkal vegyesen.

- Bocsánat, a madéfalvi veszedelem...

- Tudom, hogyne tudnám, 1764-ben történt. Tehát nyolc-kilenc évvel a kirajzás utáni számot mondom. Martin Pusztian az első között volt, az ő nevéből lehetett Pusztina.

- Vagy fordítva. Martin is kaphatta a faluról a nevét. És a csángóság?

- Nem tudom biztosan, de azt tudom, hogy a mongolok csangaro szava erőset jelentett. Pontosabban mondom, a tibeti nyelvben volt így.

- Tudom, csak föltevés ez. Elképzelhetőnek tartja, hogy olyan messziről hozták a nevüket? Ezerszer lekopott volna, mert ezerszer szétszóródott volna a csapat.

- Ezt se tudom, mint ahogy senki se tudja, de az összehasonlítás azért fontos. Én úgy tudom, a Besztercéig, sőt a Szeretig ez a terület is Magyarország volt. Bákó nevét is a magyar bakóval hozzák kapcsolatba. Tudja, aki levágta valakinek a nyakát. Ludas is magyar falu, és Hajnal is az volt.

- Mikor kezdte a tanítóságot?

- Itt kezdtem Pusztinán, 1947-ben, és innen mentem nyugdíjba is. Dej idejében kezdtünk, akkor még az volt a jelszó, hogy mindenki anyanyelvén tanulhasson. Azt hiszem, volt is egy kis tévedés a magyar iskolákban. Szükség lett volna a román nyelvre is, nemcsak heti két órában. És most is szükség lenne a magyarra is, de nehezen akar sikerülni.

- Jól gondolom? Ön szervezte meg a magyar iskolákat?

- Volt is vele bajom bőven. Igaz, hogy előtte képesítés nélküliek tanítottak románul is, de mind elmentek. Mentem a tanfelügyelőséghez, mit csináljak? Azt mondják, ne sírjak, hanem cselekedjek. Akár álljak ki az út szélére is, és szedjek össze olyan embereket, akik szívesen tanítanának. Igazgató voltam, a szó legszorosabb értelmében az utcáról szedtem össze az első tantestületet. Végzettek csak később jöttek, de ők meg nem tudtak magyarul. Megesett, hogy jelentkezett a gyerek: Tanító néni, engedjen ki hu-hu-hugyozni! A tanító néni nem értette, bent vizelt be a gyerek. Három magyar tanítót hoztam még, Bákóban végeztek. Magyar mise is volt akkor még. Olyan papok voltak, akik magyarul is tudtak. Ugyan a mi papunk most is magyar, Deák Ernő, aki Gyulafehérváron végezte iskoláit.

- De románul mondja a misét.

- Kérvényeztük mi is, hogy magyarul mondhassa, de el vannak tiltva tőle. Háromszáz-nyolcvanan írtuk alá a kérvényt, elküldtük a püspökségre. Azt mondták, mi románok vagyunk, a személyi igazolványunk szerint is. Erős félreértés van mögötte, vagy szándékos félremagyarázás? A romano catolic római katolikust jelent. Ők romôin catolicnak mondják, ami pedig román katolikusként értődik.

(Megint ott vagyunk Az ember tragédiájánál. Homousion és homoiusion. Érdemes megint rágódni rajta, az én eszemmel is. Román katolikusok? Ha csak római katolikus és görög katolikus van "kodifikálva", hogyan jön ide a harmadik? Ad abszurdum: ennyi erővel a világ akármelyik romája állíthatná, hogy ő valójában római, Rómából való, ami, ugye, az olaszok írása szerint valóban Roma. Hogy ehhez mit szólna az a nemzet, amelyik Romulus és Remus egyenesági utódjának tartja magát annyira, hogy lépten-nyomon kirakja a gyerekeket szoptató anyafarkast is? Azt hiszem, a maga teljes büszkeségével nemzetgyalázásnak fogná föl, s bükkfanyelvésznek, aki ezt a szóegyeztetést kitalálta. Mivel azonban soha nem mondható, hogy a világ egyszerű, most hallom a rádióból, egykori roma kisebbségi képviselőből román kisebbségi képviselő lett Kőbányán, aki már nem is tud románul beszélni.)

- Pedig a bukaresti püspök is csángó! Rob János. Románul Robu. A jászvásári meg Gergely Péter. Magyarul egyik se tud.

- Vagy csak otthon nem akar tudni. Szegedi pap mondja, amikor találkoztak, még tudott.

(Eszembe jut egykori olvasmányaimból I. Rákóczi György szava a vallási egyenjogúság érdekében: ... az szegin oláhságnak az magok született nyelvökön predikáljanak, minden szertartást oláh nyelven végezzenek. Láttuk-e valaha a viszonosságot? Hajszálra illene a mai románokra, ha oda tudnának figyelni egy régi magyar fejedelemre.)

- Miből él a falu?

- Eredetileg parasztok voltak, de beütött az olajipar, olajmunkások lettek. Nagy olajmező van itt, láthatta a tornyokat. Lemegyek a víz mellé, hozok egy vödör nyersolajat, azzal fűtünk.

- Munkanélküliség?

- Sajnos, van az is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a földet visszaadták. Két-három-négy hold egy-egy családnak. Nem sok, de leginkább öregek dolgozzák, kevés nyugdíjjal. Kicsike kiegészítést azért ad. A fiatalság java része, sajnos, elment. Sokan mondják, a mi havasaink aranyat, ezüstöt rejtenek, mégis koldusok vagyunk, és kéregetünk. Sokan dolgoznak Budapesten, Itáliában, Törökországban, Izraelben.

- Ha készen lesz a monográfiával?

- Utána az önéletrajzom következne, belefoglalva a falu történetébe. A Magyarok Világszövetségétől parabolaantennát kaptunk, hogy fogni tudjuk a Duna televízió adásait. Balogh Júlia szokott ide járni a Dunától. A máltaisok is jöttek, kértem, fényképezőgépet vagy videót adjanak, mert most még van, amit érdemes lenne megörökíteni vele. Eddig még nem kaptam. Elmehetnék vele temetésre, lakodalomba, szalagra vehetném a szokásokat. Például a siratást is, magyarul.

- Lészpeden elkezdtük Erzsikével, úgy, ahogy édesanyját elsiratta, de nem tudta folytatni. Azonnal elsírta magát megint.

- A siratót nem lehet visszaemlékezésként elmondani. Ott kell lenni, amikor születik. Mindig a halálban születik.

Külön kis kamrácska könyvekkel van megrakva. Nem polcon, csak a földön. Olyanokat látok köztük, amilyenről eddig nem is tudtam. Politikai tisztánlátás szempontjából biztosan nem állná meg mind a helyét, de mivel magyarul van, mind igaz, ami benne van.

Amíg beszélgettünk, Kálmán kiment az utcára, és mindet lefényképezett, amit látott. Most egy kicsit megint nem esett az eső, elővehette a színes filmet is. Maradnánk, nagyon szívesen, akár több napra is, bár föltett szándékunktól egyre messzebb jutottunk már, de sürget az idő. Estig mindenképpen Csíkszentmártonban szeretnénk lenni, Keresztes Zoltánéknál talán kapunk szállást. Elköszönünk tehát jó szívvel, barátsággal. Ő volt mostani utunkon az utolsó csángó, akivel beszélhettünk.

És tiszta ember, mint a többi.

*

Keresztes Zoli arra számított, hogy egy héttel hamarabb leszünk náluk, és el akart jönni velünk. Mert még ő se járt a csángóknál. Kellett nekünk feje tetejére állítanunk a mások által kitalált útvonalat!

Közhellyel zárom írásomat, de ne feszítsenek meg érte. Ide eljutnom annyi év után is könnyű volt, hazamennünk azonban nehéz. Erőst bízom azonban benne - hogy itteni fordulattal éljek -, ahogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni, talán a csángóság magyarságában is lesznek lényeges változások, mire a következő magamfajta ember megint elmegy oda.

Üdvözlet mindenkinek, akivel találkozhattam, és bocsánatot kérek mindenkitől, akivel nem. Rokonszenvem kíséri egészséges törekvéseiket.

*

Éjszaka meglepő dolgok történtek velem. Álmomban mindig perfekt vagyok minden nyelvben, most csángóul beszéltem. Franciául is úgy beszélek, mintha ott születtem volna, pedig tény, agylékelésem után még tízig se tudnék ezen a nyelven elszámolni. Nem tudhatom, miért éppen a francia esett ki belőlem, pedig igyekeztem tanulni. És mivel minden beszélő rontója vagy javítója a nyelvnek, elkezdtem olyan csángó szavakat is használni, amilyenek talán soha nem voltak. Szerencsére csak nekem kellett megértenem, és értettem is. A liturgia nyelvét azonban semmiképpen nem fordítanám le rá. A tudomány halandzsa-csángónak nevezné álombéli nyelvezetemet, ha egyáltalán foglalkozna velem. A halandzsa pedig legelső anyanyelvünk. Már a pólyában utánozni akartuk a fölnőtteket, de akkor még gagyogásnak, gügyögésnek mondták.

Akár halandzsa, akár nem, nyelvileg mindenképpen visszatértem az őshazába. A legutóbbiba csak, Etelközbe. Oda, ahol talán visszamaradtak néhányan a honfoglalás szent hevületében is. Oda, ahonnan éppen hazatérőben vagyunk.

Reggel, fölébredvén, csak az lepett meg, hogy Csíkszentmártonban a Nap nem ott kelt föl, ahol vártam.

Szoknom kéne még a visszacsángálást.

 

Ad hoc függelék

Egy csomó újságot időközben el-elküldözgettek ismerőseim és barátaim. Azokat csak, amelyek a csángókról szóltak. Néha kivágatot, és néhány más iratot is. Nem készültem beépíteni írásomba egyiket se, nehogy mások által megcsócsált gondolatokkal traktáljam olvasóimat, de nincsen szívem félretolni az egészet. Most, utólag olvasva föltűnik, sokszor ugyanabból a kútból merítettek, amelyből én, de minden következtetésükkel így sem vállalnék közösséget. Ők sokszor Botondként döngetik a vaskaput, nekem az is elég lenne, ha megértenék mindenkit. Sokan nem vallásosak szerzőink közül, vagy más vallásúak, csak magyarok akarnak lenni. És azt szeretnék, ha magyar maradhatna a csángó is. Összehegesztődött a katolikusság a magyarsággal, és ezt néha a másvallásúak is elismerik, de nem biztos, hogy saját hitük korlátait mindig át tudják lépni. Az erdélyi reformátusság kitartó érdeklődésének a csángók katolikussága is gátja lehet. Ahogy a másik oldalon is fölhánytorgatják ma is, hogy a XVII. században melyik erdélyi országgyűlés tiltotta meg magyarul tudó katolikus papok ide küldését.

Azért mondom ad hoc függeléknek, mert egészen véletlen, mi jutott el hozzám, és mi nem. Tudatos gyűjtőmunkát nem folytattam, a személyes tapasztalást mindig fontosabbnak tartottam, mint mások értesüléseit. Micsoda gőgös viselkedés ez! - bárki mondhatja. Többször voltam kénytelen megállapítani, hogy szűk körben forgok, mint a szárazmalom öszvére, de legalább a magaméban. Ahogy látom, ezt teszik az újságok is. Az írások szerzőiről, sajnos, legtöbbször semmit nem tudok. Az is előfordul, álnév alatt voltak kénytelenek megjelenni. Meg se kérdezhettem tehát, hozzájárulnak-e kötetben való közlésükhöz, az itthoni gyakorlathoz igazodtam. Ami megjelent, az mindenkié, de kötelességem megjegyezni, honnan vettem. Ha kiderült egyáltalán. Igaz, a másodközlésért fele honorárium járna, de mivel magam egyetlen fillére nem számíthatok most se, ennek fele fél nulla. Fölajánlanom is kész kabaré lenne.

Bízom inkább benne, senkinek nem ártok vele.

*

Magyar Nemzet 1996. március 18.

A csángók nem válhatnak kuriózummá

Hány magyar él Moldvában?

Három megközelítési mód kínálkozik a moldvai csángó magyarok lélekszámának megállapítására. Egyik a romantikáé, amely mintegy 300 ezer katolikus csángóval számol. Csakhogy nem veszi tekintetbe: a csángók többsége elrománosodott, legfennebb egynegyedük-egyötödük őrzi ősei anyanyelvét. Második út: a cinizmusé. Tagadása annak, hogy egyáltalán maradt magyar Moldvában. A történelem elvégezte dolgát, az asszimilálás befejeződött, nem érdemes foglalkozni többé a csángókkal.

Harmadik módszer a reális felmérésé. Bandinus érsek, moldvai apostoli adminisztrátor 1648-as jelentésétől mindmáig. Az utóbbi másfél évszázadban, a románosodás felgyorsulása óta, többen is megismételték Bandinus felmérését, a hajdani ferences atya módjára: sorra járva a magyarlakta helységeket. 1858-ban Koós Ferenc bukaresti református pap és tanító utazott végig a Szeret mentén. 1870-ben jelent meg Marosvásárhelyen Veszely Károly egykori brassói káplán és két társa helyszíni lustrájának kötete: Veszely, Imets és Kovács utazása Moldova-Oláhországban. A két háború között Domokos Pál Péter hozott újabb híreket és népköltészeti kincseket a moldvai csángók földjéről. 1945 után, néhány éven át a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nyelvészei és folkloristái kutatták a csángók nyelvjárást, folklórját, és hozzávetőleges "népszámlálást" is végeztek közöttük.

Ha egy nyugati, mondjuk, angol értelmiségi olvasná e sorokat, csodálkozva kérdezné meg: miért kellett egyéni felméréseket végezni Moldvában, hiszen egy évszázada Romániában is rendszeresen tartanak hivatalos népszámlálásokat. Ez a negyedik megközelítési mód a csángók számát illetően a legbizonytalanabb, sőt egyáltalán számba se lehet venni. Ugyanis a moldvai csángók demográfiai adatait a román hatóságok eddig minden alkalommal használhatatlanná hamisították. Olyan következetességgel, hogy egyik népszámlálástól a másikig a csángók kimutatott lélekszáma fantasztikus görbéket írt le, amelyek a demográfiában teljesen valószínűtlenek. Az 1977-es népszámlálásról személyes élményem van: bukaresti parancsra Bákó megyében tilos volt a nemzeti kisebbségek feltüntetése, kivéve a gyimesi völgyből kiszakított és Moldvához csatolt Bükk községet, amelynek lakóit mégsem lehetett letagadni, mivel magyar római katolikus papjuk és magyar nyelvű egyházi szolgálatuk van.

Mindezek azért jutottak eszembe, mert újabb helyszíni felmérés adatai kerültek nyilvánosságra. Tánczos Vilmos egyetemi tanár, néprajzkutató, az új, realista szemléletű fiatalok csapatából 84 moldvai csángó falut keresett fel személyesen. Ez a tervszerű utazás önmagában elismerésre méltó teljesítmény, és a törődésen kívül nem kevés bátorság kell hozzá, mivel a moldvai csángó falvakat - éppen úgy, mint a két világháború között - csendőrszurony zárja el, főleg az erdélyi és magyarországi kutatók elől. Tavaly tavasszal Klézsén hőbörgő bákói fiatalok, odacsődített bűnözők - a csendőrök és a Nagy-Románia Párt parlamenti képviselőjének szeme láttára - utcára dobálták és elégették a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által küldött magyar tankönyveket.

Bandinus érsek az Árpád-házi magyar szentek Moldvában tovább élő kultusza, egyáltalán a XVII. századi moldvai csángók hitélete alapján úgy vélte, hogy ez a népcsoport még őrzi annak a régi Moldvának az emlékét, amelyik a XIV. század közepéig a Magyar Királysághoz tartozott. Koós Ferenc magyar csángókat talált olyan falvakban is, amelyekben azóta elenyészett nyelvünk. A Bolyai Tudományegyetem gyűjtőinek utazásai során "bebizonyosodott, hogy ma Moldvában kilencven falut lehet számon tartani, amelyekben kis részben, jelentős százalékban vagy többségben magyarul beszélő csángók élnek." (Faragó József, 1954.)

Tánczos Vilmos most a 84 bejárt moldvai faluban 60 ezerre becsülte azok számát, akik még tudnak, értenek és beszélnek magyarul. "Figyelembe véve a népszámlálás - vitatott - adatait, a vallási hovatartozást, no meg azt az elhanyagolhatatlan tényt is, hogy minden bizonnyal vannak, akik nem mernek, szégyellnek, illetőleg félnek megszólalni magyarul Moldvában." (Benkő Levente: Tanácskozás egy süllyedő hajóról. Erdélyi Napló, 1996. január 31.)

Úgy tűnhetnék, hogy nincs olyan nagy baj Moldva magyarjaival: majdnem fél évszázaddal a kolozsvári kutatók becslései óta a csángók száma nem apadt lényegesen. Hatvanezer körül mozog évtizedek óta. De Tánczos Vilmos hangsúlyozza: "Az asszimilálódás, sajnos, feltartóztathatatlan. Természetesen vannak olyan falvak is, a zömében magyarok lakta Pusztina, Lészped vagy akár Szitásújfalu, ahol az asszimilációt biztosan lehetne fékezni, sőt meg is lehetne állítani. Sajnos a mai politikában nincsenek olyan tényezők, amelyek ilyen irányban hatnának, jelenleg pedig nincs az az európai jogrend, az a pozitív diszkrimináció, ami a csángó falvak többségében meg tudná állítani a beolvadást."

Tartsuk fel tehát a kezünket? Adjuk meg magunkat a vak végzetnek? 1994 őszén a Békés megyei Újkígyóson, az Ipolyi Arnold nevét viselő népfőiskolában a csángók megmaradásának lehetőségeiről tanácskozott a Lakatos Demeter Egyesület. Izgalmas volt Czeizel Endre dr. előadása a csángók származásáról, a modern népesség-genetikai vizsgálatok tükrében. A kutatók - magyarok és németek - nem mehettek el Moldvába, ezért a Magyarországra települt egyházaskozári csángókat vizsgálták. Megállapították, hogy jóval közelebb állnak a finnekhez és az irániakhoz, mint más magyar közösségek a Kárpát-medencében. "Európában ritka az ilyen tiszta népcsoport" - így a tudós, és hozzáfűzte, hogy már csak ezért is nagyobb felelősséget kellene vállalnia az egész kontinensnek a csángókért, nyelvük, hagyományaik megmentéséért. Czeizel Endre vizsgálódásainak eredménye egy nyelvtörténeti babonát is megdöntött: azt ugyanis, hogy a magyarok és a finnek csak nyelvileg rokonok, de máskülönben nem.

Újkígyóson közös nevezőre jutottak a vitatkozók abban, hogy szervezett munkára, átgondolt tervre lenne szükség a moldvai csángók nyelvi megmentésére. Egyelőre egyéni kezdeményezések történnek, igaz, fontos cselekedetek. A csíkszeredai József Attila Általános Iskolában minden tanévben egy újabb, teljes csángó osztály kezdi meg a tanulást - magyarul. Többtucatnyi csángó fiatal tanul Budapesten, főiskolákon, egyetemeken. Az anyaország értük hozott anyagi áldozata akkor lehet igazán eredményes, ha még szakszerűbbé, pedagógiailag jobban átgondolttá válik ezeknek a leendő csángó értelmiségieknek a kiválasztása. A szülőföldjükre hazatérve ők adhatnak tartós lelki erőt a moldvai csángóságnak. Bizonyítják, hogy nemcsak román nyelven, de anyanyelvükön is kiemelkedhetnek sokszázados elmaradottságukból.

Amit Újkígyóson elkezdtek, azt az idén januárban a háromszéki Illyefalván folytatták. Az egész Kárpát-medencében ismertté lett KIDA-központban - amely maga is autonóm kisebbségi nemzetépítés mintája - a Kriza János Néprajzi Társaság, a Moldvai Csángó Magyar Szövetség és a Lakatos Demeter Egyesület kutatói tanácskoztak. Egyetértettek abban, hogy a csángóknak mindenképpen meg kell maradniuk. De ehhez jóval többet kell tenni, mint eddig. Ferenczes István költő például a csángók közösségi jogképviseletét hiányolta. Úgy találja, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek nincs csángó érdekképviseleti stratégiája, például nincs magyar parlamenti képviselő, aki a csángó magyarok ügyeiért felelne.

Legfőbb feltétele a megmaradásnak - az iskola. Mostanában képzetlen falusiak, Fazekas György Klézsén, és Fehér Kati Lészpeden, a csendőrök állandó zaklatása ellenére, házaikban önkéntesen tanítják az önkéntesen oda eljáró csángó gyermekeket. A mai román oktatásügyi kormányzat tudni se akar a magyar iskolákról Moldvában, még arról sem, hogy a csángó gyermekeknek - akár mint idegen nyelvet - tanítsák a magyart is. Így létfontosságú a székelyföldi oktatásuk anyanyelvükön. A magyar oktatásért a harcot politikai síkon lehetne sikerre vinni. El kellene ismertetni állami szinten a moldvai csángó magyarok azonosságát - amit Czeizel Endre igazolt, és amit a kormányzatok konokul tagadnak -, ki kellene vívni a magyar nyelv szabad használatának jogát, minden más előtt az egyházi életben. Itt igazi változást csak a Vatikán beavatkozása hozhat. Meg kellene végre ismertetni a katolikus világgal, hogy nincs még egy olyan népcsoport, mint a moldvai csángó magyaroké, amelynek templomaiban - az anyanyelvűséget törvényre emelő vatikáni zsinat után és ellenére - nem szabad megszólalni a hívek nyelvén!

Moldva csángó magyarjai felbecsülhetetlen értékekkel gazdagították a magyar folklórt és a nyelvjárástudományt. De a csángók nem válhatnak kuriózummá.

Mohácsig a magyar állam és a magyar egyház közösen vállalta a csángók gondjait. Mai diplomáciai meghatározással: "a védőhatalmi státust". Mikecs László, a fiatal demokrata történész (akit 1944 őszén civil létére orosz táborba hurcoltak meghalni) Csángók című, nagy összegező könyvében úgy vélte, hogy 1918 után, egy államkeretbe kerülve, az erdélyi magyarok újra védelmet nyújthatnak a moldvai magyaroknak. Ez lett volna Trianon egyetlen magyar haszna. Román csendőrszuronyok akadályozzák meg.

Most a történelem ismét lehetőséget nyitott a kölcsönös nemzeti szolidaritás és felelősség vállalására. Kimaradhatnak-e belőle éppen a legtöbbet szenvedett, "kintszakadt" moldvai magyarok, a végső fogyatkozásig jutott csángók?

Beke György

*

Moldvai Magyarság, 1996. szeptember

Szent István-napi búcsú
Pusztinában moldvai módra

Valamikor századunk 4-5-dik évtizedéig a minden magyarok első szent királyát augusztus 20-án, illetve szeptember 2-án több moldvai magyar faluban ünnepelték, tisztelték, mint az illető falu templomának és népének védelmező szentjét. Mára egyetlen falu maradt (Pusztina), ahol búcsút tartanak első szent királyunk napján. A többi faluban, ahol még ezelőtt 40-50 esztendővel szokás volt, mára a jászvásári katolikus püspökség ilyen-olyan ürüggyel, vagy éppenséggel erőszakos beavatkozással megszüntette. Még szentnek sem jó, ha magyar - gondolták a magyarfalók. Azon a tájon, hogy ebben is különbözzenek az erdélyi katolikus egyháztól, szeptember 2-án ülték meg a búcsú napját; ugyanis ez Szent István napja az egyetemes katolikus naptárban. Jól emlékszem, a 40-es, de még az 50-es években is minden búcsúkor a szentmisén a prédikációban, részletesen beszéltek Magyarország első szent királyáról, Gézáról, Saroltról, Gizelláról, stb. Egyszóval ismertették az életét és munkásságát Szent Istvánnak.

Az idén augusztus 18-ára tették a búcsút, és egy kalap alá hozták a bérmálással. És ezzel szándékosan "elsikkasztották" a Szent István búcsúját. Az esős idő ellenére hatalmas tömeg gyűlt össze a környékbeli magyar falvakból, elsősorban Pusztina két filiájából, Ripáról és Kukujécből jöttek el a hívek. No meg a bérmálkozó ifjak. Nagy csinnadrattával fogadták a főpásztort, Petru Gherghel jászvásári püspököt, aki 9 órakor a szomszédos Kicsiszalancban osztotta ki a bérmálás szentségét. Lovas hintó hozta Őfőméltóságát át a Tázlón a faluba, a falu régi bejáratánál várta a lelkes nép, és 10-12 lovasból álló bandérium. Egyik-másik "vitéznek" szinte földig ért a lába, mint Petőfi juhászának, mert a lovak apró kis moldvai hegyi fajták voltak, nem holmi paripák. A hintót is ilyen két apró lovacska kínlódta ki a temető alatti részen. A hívek lelkesedése nagy volt.

Énmagam nem tudtam lelkesedni; tragikusnak találtam az egészet az ottani magyarságra nézve. Úgy gondolom, hogy az egész ceremónia grandomán, felnagyított, eltúlzott, elgiccsesített és egocentrikus rendezvény volt. Így láttam, így éreztem az egész ünnepséget. Utoljára pusztinai püspökjárást gyerekként éltem át. Akkor Mihai Robu (első csángó származású püspök), később Marcu Glaser fogadása szebb, felemelőbb volt, mert egyszerűbb, szerényebb, ugyanakkor őszintébb volt. Nem terítettek végig kapukat, kerítéseket szőttesekkel, varrottasokkal, mintha kirakodó vásárra készülnének. Ez is új módi... A prédikációban mindenről szó esett, a falu védő szentjéről azonban egy szó sem volt. Hát minek is lett volna?! Egy olyan ázsiai barbárból lett szentről miért is emlékezett volna meg humiliájában a "prédikátor"?! A 80-as évek elején még volt ehhez hasonló eset, nem is egy. Én nagy ostobaságnak nevezem, ha egy búcsú alkalmával nem a védőszentről szól a szent beszéd...

Pusztinában tehát augusztus 18-án Szent István búcsúja ürügyén egyéb ünnepséget tartottak: bérmálkoztak az ifjak; Gherghel püspök kezéből vették a Szent Lelket. Hiszem, hogy szándékos volt a Szent István ünnepének az "elsikkasztása". Nem akart a papság püspökével együtt megemlékezni a magyar állam első királyáról és szentjéről a millecentenáriumi esztendőben, a magyar iskola létrehozásának 1000. évfordulóján, pedig ők sem volnának katolikusok első szent királyunk nélkül...

Gherghel püspök példaképpen a pusztinai ifjúság elé állította a börtönben elpusztult Anton Durcovici püspököt. Valakinek ez is lehet példakép, de nem a magyarságnak. Erre csak azt mondhatjuk: legyen áldott Márton Áron Püspök Úr emléke... A további kommentár teljesen fölösleges...

Ősz

*

Szent István-napi búcsú és bérmálás Pusztinán
El-elhalkuló ének

Az ősiek, még az elsők a cséplésvel jöttek. A rományoknál csépeltek, de csak aztán meghelyeztődtek itt Pusztinában, így hallatszódott. S akkor avval a helyeztetődéssel kezdték az erdőket vágni, s ott, ahol van a plébánia, ott vót a puszta, s akkor a falut elnevezték arról a pusztáról. Közbe a román faluk is küldték a nyájt, hogy vigyétek csak arra a pusztára. S akkor megtörtént a madéfalvi vész is, jöttek onnét is, ha hová mentek vóna. Oda mentek, amelyeik népvel tudtak beszélni - meséli a pusztinai Iosif Eriş, aki az édesapjától örökölt Erős név mellé a Józsefet kapta a keresztségben. Olyan szemléletesen meséli a falu keletkezésének történetét, hogy a Beszterce és a Tatros folyó közé szorult csángó-magyar falvak egész sora kerekedik a hallgató képzelete elé, amint többrendbéli vándorlás alkalmával benépesednek, és a mai formájukat felöltik. Keverednek itt a népek a Puszta előnyös fekvése, a Tázló áztatta föld miatt is, de kényszerből is jöttek erre a vidékre bujdosók, menekülők, Csíkból szökött szegény emberek. Inkább ez utóbbiakból áll Pusztina mai lakossága, többségükben Mária Terézia katonái elől menekülők leszármazottai a Tázló-völgyiek.

Perzsoly község önálló plébániáján az 1992-es népszámlálás adatai szerint 693 házszám alatt 2677 katolikus hívő lélek éli napjait, ami a valóságban egy kevéssel több, mert - bár jóval kevesebb a gyermek, mint régen - még mindig többen születnek, mint halnak meg, és az eltelt négy év alatt is szaporodtak a pusztinaiak. Jelenleg úgy tartják, csak egy román él a faluban, de ő is beszél magyarul, ennek ellenére sem a templomban, sem az iskolában nem hangzik el egyetlen magyar szó. Utoljára az ötvenes évek elején egy-két évig volt magyar iskola, az is csak elemi, így ma csak az ír és olvas anyanyelvén Pusztinán, aki otthon szüleitől megtanulja, vagy amint a helybéliek mondják, erdei (erdélyi) magyar iskolába iratkozik.


AHOL SOK A ZSÁKUTCA, OTT SOK NEMZETSÉG ÉL

Naponta ötszáz férfi ingázik három váltásban a kőolajkutakhoz, vagy más munkahelyekre Pusztinából. A lányok, asszonyok otthon dolgoznak a ház körül vagy a mezőn. A Pusztina széli mező nem sík, és nem meredek, inkább lankásnak mondható, és egyenetlen. Szűk a határ, annyira, hogy legelőre nem is futja, így ki-ki maga viszi teheneit legeltetni a kertek végébe, vagy egy-egy szeletnyi jobbacska fűre. Tíz-tizenkét éves legénykék hajtják reggel hét órakor az egy-két állatot, mellettük kicsi lánykák pörölnek az útszéli tyúkokkal. Nagy állatot - bikát, lovat - nem tartanak a pusztinaiak, a disznóknak is alig jut egy kis pajtányi hely a hátsó udvarban. Szűkre szabott az egész falu, keskeny utcái hol meredekek, hol rövidek, vagy egyenesen zsákutcák.

Ahol sok a zsákutca, ott sok nemzetség él - tartják a régiek - s ez Pusztinán igaz is lehet, mert az ősök több székely faluból menekültek erre a vidékre.

A födött tetejű kapukon belépve a ház és a fél csűr között lehet a hátsó udvarba menni, majd onnan vezet az út az udvarnyi kertecskébe. Ott mindenféle zöldség, gyümölcs együtt kuporodik meg a szomszéd kertjéig, mintha már ott, a földben össze akarnának keveredni azok az ízek, amiket a csángók a korpaciberével savanyított lébe (levesbe) belefőznek. Hogy aztán, ha jön a búcsú napja, a galuska (töltött káposzta) mellé a vendégeknek felszolgálják.


HA JŐ A BÚCSÚ NAPJA

Az először 1455-ben említett románvásári kerületben a magyarlakta Kickófalva Szent Istvánt választotta temploma védőszentjéül. Később Újfalu, majd Gajcsána és Pusztina népe is Szent István oltalmában élte életét, de mára csak egyetlen moldvai csángó-magyar faluban, a Bákó járási Pusztinában tartanak búcsút első szent királyunk emlékére. Más településeken a iaşi püspökség erőszakos beavatkozásával átkeresztelték a templomokat, más védőszentet választottak.

Erős József (74 éves): Szent Istvánnak az emléke, amelyik öregektől és nagyapáinktól vót megalakítva, a falunak a védőszentje és patrónája, és erre vót szentelve az első templomocska es, amelyik vót, s a másodikot is mind csak arra vallottuk. Akartak vóna egyes plébánosok, hogy megváltsák, de a nép nem vót kíváncsi. E vót, s ez maradjon.

Nisztor Péterné Kaszap Ilona (69 éves): Régebben úgy vót, vártuk Szent Istvánt, met vettek cipőt szüleink nekünk, ruhát. Menjünk a tehenekvel, etessük jól, met vesznek nekünk cukorkát, mindenfélét. S akkor úgy vót szeptemberinek az első vasárnap. Ha megesett hétköznap a napja, mind csak az első vasárnap vót a búcsú. Sokánig úgy tartottuk, a most úgy akarták, hogy elsirítsék a mostani nap után. Az emberek felkerekedtek, s nem akarták, mind csak hogy legyen szeptemberinek az első vasárnap. Met jőnek emberek más falukból, különb megyékből es. S vót egy Silvestru páter, melyik beléavult, na, akkor úgy legyen. (...) A búcsú úgy kezdődött régebben, mikor én leánka vótam, hogy latinyul vót a mise, és magyarul énekeltünk. Latinyul csak egy kicsit énekeltünk közbe, emlékszem jól. Osztáng a harmincöt évektől erre meggyérítették, azután negyven évektől is énekeltünk magyarul, de csak két éneket egy miseszolgálatban. A többi ment rományul. Osztáng még errébb az is eltiltódott. Most nem s nem, nem lehet magyarul. S akkor most is van a búcsú, rományul, most így csinálják. Énekelnek elől es Szent István-éneket, s közbe es, énekelnek utoljára es. De rományul.

Bartas Istvánné Kicsi Katalin (82 éves): Mikor jő Szent István napja, fehérítünk, mosunk, megyünk a templomba, áldozunk, gyónunk, hallgatunk misét. Úgy. Idejön Lészped, Szerbek, Frumósza, Esztrugár és Kicsiszalanc, mind jőnek a búcsúba. Erőst megszaporodott a világ. Az egész nép megy a templomba, csak azok maradnak otthon, akik betegek. S várjuk a vendégeket. Főzünk savanyú lét, galuskát, tokányt. S adunk kalácsot kávéval vagy egyebvel tőtve.


HÉT ÉV ÓTA ELŐSZÖR PRIMILJÜK A PÜSPÖKÖT

Az idén a hagyományostól eltérően nem szeptember első vasárnapján tartották a Szent István-búcsút Pusztinán, előbbre hozták, az augusztus 18-i bérmálással egy időre, hogy - mint mondták - egy kőtséggel meglegyen mind a kettő, mert hét év óta először primiljük a püspököt, s meg kell adni a tisztességet.

Reggel korán érkeztek a búcsúsok más falvakból. A házaknál kaláccsal és pálinkával kínálták, kérdezősködtek az útról, miként jöttek, ugye, maradnak ebédre? Mert Pusztinában az idegent sem engedik el étlen, a hazafelé vezető út előtt egyen a szerencsétlen, ki tudja, mi vár még rá.

A falu bejáratánál lovasok várták a püspököt és kíséretét, arrébb készen állt a díszes hintó, az asszonyok kalapáltak, szegezték a kerítésekre a hosszú szőtteseket, a plébánián segédkezők piros szalaggal átkötött fehér gyertyát osztottak a bérmálkozóknak. A templom és udvara mezei virágokból font koszorúkkal volt tele, a legidősebbek már korán reggel elfoglalták a padokat a templom udvarán, s a padoktól kiürített Isten háza készen állt a több mint ötezer búcsús befogadására.

A Kicsi-Szaloncban tartott kora reggeli bérmálás után Pusztinára érkezett Petru Gherghel püspököt, a segédpüspököt és vendégpapokat Perzsoly község polgármestere koszorúba font kaláccsal köszöntötte. Eugen Diac pusztinai lelkész román szavakkal üdvözölte, majd a bérmálkozók sorfala között a püspök lovas hintón kocsikázott a templomig.

Pusztina, Ripa és Kukujéc 300 fiatalja fogadta magába a Szentlelket a búcsúval egybekötött bérmálási szentmisén. A római katolikus egyház teljes jogú tagjává vált fiatalok a bérmálást megelőzően felkészítőkön vettek részt, énekeket, imádságokat tanultak, megvallották hitüket, és abbéli akaratukat, hogy Híven szolgálják a katolikus egyházat. De sem a felkészítők alatt, sem a bérmálás napján egyetlen szó nem esett magyarul. A színtiszta magyar szülők gyermekei pompás díszben, pusztinai csángó-magyar viseletben, de nem anyanyelvükön mondták a szentléleki éretté válás fogadalmát, hanem az állam, a római katolikus egyház román híveinek nyelvén.

Az ünneplők csak magukban mondhattak el ezúttal is egy magyar imát, csak magukban kérhették Szent Istvánt, hogy könyörögjön érettük, s a csángó-magyar népért. Ezt is csak az öregebbek, mert csak ők imádkoznak és énekelnek immár magyar nyelven azon a Pusztinán, ahol szomszéd a szomszédot Szent István nyelvén szólít atyafinak.

Pusztinán hét éve nem járt a iaşi római katolikus egyházkerület püspöke, de ezúttal minden mulasztását behozta. Sikerült a Szent István-i búcsút beárnyékolva olyan bérmálást tartani, ahol Anton Durcovici moldvai püspököt állította a 300 fiatal elé példaképül, aki - mint a püspök mondta - a moldvai román népért áldozta életét. Ezzel a mondattal ért véget a bérmálás napján a szentmise Pusztinán, ahol a hagyomány szerint - ha románul is - Szent István nevét említik templomból kijövet utoljára a Szerettől a Besztercéig mindenünnen idesereglő búcsúsok. Ezúttal csak néhányan fújták Sfintu Ştefán énekét, s azt is csak halkan akkor, amikor a püspök búcsúztatására kiözönlő tömeg nagy része elhagyta a templomot.

Fekete Réka

*

(Elakadtunk a búcsú időnként szeptember 2-ára tett napján. Nálunk, ugye, augusztus 20-ra esik Szent István. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában ezt a magyarázatot találtuk rá: A nap mondanivalóitól kissé eltérve, itt kell megemlékeznünk István királynak e másik, hazánkban inkább Budán, a barokk időkben számontartott ünnepéről is. A Missale és Breviárium Romanum tridentinus rendelkezései nyomán a világegyház most, szeptember második napján emlékezett meg szent királyunkról. Ezt az egyházi ünnepet napjaink liturgikus reformja eltörölte.)

*

Moldvai Magyarság, 1996. október

Hírek
(Mózes Deák augusztusi krónikája nyomán)

1. A Magyar Reformátusok III. világtalálkozója alkalmával a budapesti Cimbalom utcai, a Kálvin téri, valamint a Szabadság téri Református Egyházközségek egy-egy parabola antennát ajándékoztak Csurár (Ciuraru) Antalnak Bogdánfalvára, és Bodó Kornélnak Trunkra. Az ajándékot el is jutatták a boldog tulajdonosaikhoz. Ezúttal hálásan köszönjük az ő nevükben is a felbecsülhetetlen ajándékot. Bodó Kornél kifejezte abbéli elhatározást, hogy az ajándékként kapott kézikönyvből rövidesen megtanul anyanyelvén írni, hogy személyesen is megköszönhesse a kapott adományt.

2. Augusztus 15-én a kácsikai (Cacica, Észak-Moldva) Nagyboldogasszony búcsúján reggel 8 órakor a Gyimesfelsőlokon szolgáló Berszán atya hirdette az igét szentmise keretében. A Szeret teréből a katolikus hívek rokonsága zarándokolt el a magyarnyelvű imáért-énekért Moldva leghíresebb búcsújáró helyére. "Az Isten veletek lesz, ha újra megtanuljátok ősi énekeiteket és imádságaitokat" - mondotta az atya a nagytömegű hívő seregnek. A bukilai (Buchila) Csurár Anna meg is jegyzete: "Sok világ gyűlt essze Kácsikán a Mária-búcsúra, esseni fogott, amikor kitőt a mise." A búcsún a kaliforniai Máltai Lovagrend által adományozott rózsafűzéreket (olvasókat) osztottak az érdeklődő híveknek.

3. Trunkon "kenedéket" kérnek reumatikus fájdalmak enyhítésére, mert a tabletta gyomorfájást okoz a betegnek, jó volna, ha valaki erre a hírre is reagálna.

4. Diószén (Gioseni) felé az eltérőnél, majd az 1-2 kilométer után ismét hatalmas betonkeresztet állítottak. Oly nagyot, hogy a felhasznált anyag jó pár kilométer útszakasz javításra is elég lett volna. A látvány hivalkodó, ízléstelen és lehangoló. Hova lettek a régi ácsolt fakeresztek, amelyek nagyszerűen kifejezték a lényeget: népünk mély vallásosságát. A dránicával (zsindellyel) fedett, kör alakú tetőzetű korpuszos keresztfa fejezte ki igazából a krisztusi szenvedést, amely a moldvai magyarság szenvedéseinek akár szimbóluma is lehetett. Az új betonkeresztek az emberi gőgöt, a nagyzási mániát hirdetik azokon a tájakon.

5. A Külsőrekecsin felé vezető úton augusztus 17-én keserűen panaszolja egy csángómagyar atyafi: az állatorvost újra és ismételten nem kapták otthon (ki tudná megmondani hányadszor immár), pedig a "teheny négy napja immánd nem kérődzik és nem eszik".

6. A Kárpát-medencei napok rendezvényeire, az 1100. esztendős magyar ünnepségekre Ópusztaszerre, a tűzijáték megtekintésére, és a Balatonra a budapesti "ingajárat" (dr. A. E.) segítségével több moldvai magyar fiatal jutott el. A boldog szerencsések: Czompó (Timpu) Anna-Krisztina és Mónika, Hoggya (Hodea) Júlián, Zsitár (Jitaru) Krisztina, Imre (Imbrea) Ramóna, Benke (Benchea) Mihály, Pál Ciprián.

7. A nyár folyamán négy mozgássérült moldvai magyar fiatal a Szuverén Máltai Lovagrend költségén felejthetetlen napokat töltött Poznanban. Bogdánfalváról Csurár Antal, Lujzikalogorból Kozák Lucsia, Dioszénből Petrás Máriusz-Antal, és Szabófalváról Perka Mihaela. Természetesen minden mozgássérültnek jelen volt a gondozója is. Minden közreműködőnek ezúton hálásan köszönik segítségét.

8. Augusztus 28-án Dioszén, Pusztina és Szászkút községekből több (román érettségivel eredetileg nem rendelkező) magyar ifjú jelentkezett Csíkszeredába, ismeretellenőrzésre azzal a szándékkal, hogy tovább tanuljanak a budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetben (NEI-ben) "nulladik" éven. Ez mind jó és szép igyekezet, viszont ezzel kapcsolatban megjegyezzük: azok közül, akik ezelőtt 4-5-6 évvel ugyanezzel a szándékkal mentek a magyar fővárosba a NEI-re, bizony többen nem tértek vissza rendeltetési helyükre. Nem Pesten kell csángómagyarkodni, hanem itthon, és főleg Moldvában!

*

A nemzeti öntudatról és egyebekről

(Részletek Domokos Pál Péternek 1984. novemberében
a Szabad Európa Rádióban elmondott beszédéből)

(...) Minthogy e népnek, a moldvai csángó-magyarságnak 1227 óta ismerjük a történetét, tudjuk azt is, hogy soha nem volt iskolája. Az ottani államhatalomnak az volt a felfogása, hogy egy nép annyit ér, amennyit az ő vezetői; akarom, hogy ne érjen semmit, nem engedem, hogy vezetője legyen, tehát nem adok lehetőséget, hogy anyanyelvén tanuljon. Hétszáz esztendőn át soha nem jutottak anyanyelvű iskolához, soha nem tanította őket senki. A Groza-kormány idején Moldvában 100-nál több tanító kezdte meg az újonnan alakult magyar iskolákban a működést. (...) Elég sok nevet tudok abból az időből, akik Moldvában tanítottak magyarul. (...) Minthogy az ottani életkörülmények nehezek, nehezen elviselhetők voltak akkor is, a magyar tanítók a kihelyezésüket számkivetésnek tekintették, és alig várták, hogy eljöhessenek. A római katolikus papság viszont, amely a csángómagyarok eloláhosítását magára vállalta, a szülők között hatalmas propagandát végzett a magyar pedagógusok, s általában a magyar oktatás ellen. Hazugságokkal ingerelték a népet a magyar tanítók ellen. Így tehát alig kezdődött meg a magyar oktatás, mindjárt be is fejeződött, megszüntették; azóta említeni sem szabad, hogy valaha ott magyar tanítás volt. (...) Hogy van-e öntudata a csángó-magyaroknak? Ha azt kérdezné, hogy a budapesti magyarnak van-e öntudata, nem tudom, hogy erre érdemben tudnék-e válaszolni. Mert bizony még a pestiek közül is soknak nem biztos, hogy van öntudata... A csángó-magyaroknak soha senki nem mondta, hogy ők kik. Ha valaki megkérdezne egy ottani magyart, hogy te ki vagy? - azt felelné, hogy "kátolik". Sőt, a papok nagyon helytelenül, de szándékkal úgy tanítják a kicsi gyermeket, hogy "te román kátolik" vagy. Mi ez, ha nem méregcsepegtetés a zsenge gyermeki lélekbe? (...) Moldvai magyarnak nem szabad azt kimondani, hogy ő magyar. Ezért bünteti a pap, a tanító egyformán a gyereket. Azt kell mondania, hogy ő román, mégpedig katolikus román; a római katolikusból ott román katolikust csináltak. (...) A hatóságok parancsot kaptak, hogy Moldvából a magyarok közül ki kell üldözni mindenféle kereskedő-kutató ember, létlegyen az néprajzos, tánckutató vagy egyszerűen kíváncsi turista. (...) Az olyan idegen kutatókat, mint a finn Yrjö Wichmann vagy a német Gustav Weigand, stb., nem nézték a hatóságok jó szemmel. (...) A két idegen tudós századunk első felében félreérthetetlenül igazolta a világ előtt, hogy bármit is mondjanak a román hatóságok erről az etnikumról, ők továbbra is magyarul éneklik dalaikat, magyarul imádják istenüket. (...) Szabófalván 1942-ben Iosif Mihai Petru Pal lujzikalogori születésű ferencesrendi pap, a moldvai román minoriták főnöke könyvet adott ki; címe: Originea catolicilor din Moldova - A moldvai katolikusok eredete. Ebből nemcsak a moldvai katolikusok egész történetét, hanem az olvasó azt is megtudhatja, hogy miképpen románosították és románosítják el ezt a nagytömegű magyarságot az evangélium hirdetői. (...) "Rosszul teszi, aki őket csángómagyaroknak vagy magyaroknak nevezi könyvekben, újságokban - mondja a szerző -, az ilyen elnevezések képezik Budapest aspirációinak az alapját." Ez a ferences pap könyvében elmondja, hogy a csángó nyelv nem is nyelv, semmi köze nincsen a magyar nyelvhez (!). A könyvnek a mottója: "Celor ce simt româneşte!" azaz "Azoknak, akik románul éreznek!" Tehát nem az egész világnak, nem a tudománynak, nem az emberiségnek írja könyvét a szerző, hanem kimondottan azoknak, akik "románul éreznek". Ebben minden benne van, ebből kiérezheti bárki a fasiszta gondolatot. Megbírálja az olyan igazán pártatlan nagy tudóst, mint amilyen az akadémikus Radu Rosetti, aki elismerte azt, hogy a moldvai katolikusok erdélyi származású magyarok leszármazottai, nyelvük pedig a magyar nyelv egyik legrégibb dialektusa. (...) 1896-1902 között jelent meg a "Marele dicţionar geografic al României - Románia nagy földrajzi szótára". Nagy jelentőségű, máig pótolhatatlan munka ez. Ezt kellene újra kiadni, de ezt nem teszi a mai Akadémia. Ebben többek között írva vagyon: "Egész falvak vannak Moldva belsejében, amelyekben az asszonyok egyetlen szót nem tudnak románul". Ugyanez a könyv írja: "A moldvai csángók - csángómagyarok - beláthatatlan ideje, lehet, hogy a vajdaság megalakulása előtti idők óta élnek azon a helyen, ahol ma vannak." (...) Mi pontosan tudjuk, hogy Moldva Nagy Lajos alatt alakult 1342-ben, Havasalföld vagy Munténia (nyomdahiba lehet itt, de leírom, ahogy találom) 1324-ben Róbert Károly hozzájárulásával alakult Munténia, élére Róbert Károly állítja (egy tatár kán családjából származó) Besszarába vajdát. Moldva első neve Karabogdánia (azelőtt Kunország vagy Kumánia), Havasalföld eredeti neve az okmányokban Ungrovlahia volt. Ma mindezeket mintha szégyellnék, nem említik sehol. (...) Nem látom, hogy egyetemi vagy akár középiskolai programokban benne volna a határain kívül élő magyarok megismertetése. Még szándék sincs erre. Pedig bármilyen kormány, rendszer legyen is, gondját kellene, hogy viselje a szétszéledt népének, amely ugyanabból a törzsből ered. Az ilyen nem igazán magyar politika, ami nálunk történik a nagyvilágban szétszéledt magyarsággal... De hát kinek volna ez érdeke?? (...) A moldvai csángómagyarok az én lelkemben, függetlenül mindentől, ugyanolyan magyar testvérek, mint a hazában élő bármelyik más testvér. Én őket a haza részéről elfelejtetteknek tudom. Úgy szoktam emlegetni írásaimban, hogy ők a világ legelfelejtettebb kisebbsége. Többször elmondtam: olyanok ők, mint a Budai Ilona balladájának hőse. A kegyetlen anya az ellenség elől menekíti gyermekeit, és "kincsös küs ládáját". Útközben kicsi gyermekeit elhagyja, csak a kincsét félti, azt menekíti. Találkozik egy baromállattal, amelyik "baloldalán viszi egyesztendős borját, szarva között viszi val (?) kicsi bornyúcskáját". Akkor szólal meg lelkiismerete:

"Istenem, Istenem, szerelmes Istenem,
Ez egy barom állat, s én egy lelkes állat;
Hát én hogy tevém le síró lányocskámat."

Visszafordult a lelketlen anya, de már gyermekeit nem találta meg, az állatok fölnevelték. Találkozik gyermekével felnőtt korában, és megszólítja a lelketlen anya, de az imigyen felel:

Hallgass asszony, hallgass!
Anyám lettél lenne,
El sem hagytál lenne."

Mi vagyunk a kegyetlen anya, mi tettük le gyermekünket, hogy "fürösszék a meleg esők, rengessék a hideg szelek". Vajon, ha találkozunk velük az élet útján, nem tagadnak-e meg bennünket? És vajon joggal kérhetjük-e számon rajtuk az ő magyarságukat? Állatokra, azaz idegen ajkúakra hagytuk, azok "ringatták, nevelték" a mi moldvai testvéreinket. Ne csodálkozzunk azon, hogy ilyenné nevelték az "idegen tengerben". A magyarság most a huszonnegyedik órában sem döbben rá, hogy mily gyorsan kellene a még magyarnak megmaradt árvákon segíteni. Ahhoz viszont olyan politikusok, olyan kormány, olyan hozzáállás kellene. (...) Én, akár érdekli a közönséget, akár nem, munkámat folytatom ilyen irányban is, mert az ő szóbeli kultúrájuk mindannyiunk közös kincse; hiszen azokat az énekeket az én moldvai testvéreim mondják, éneklik, akikkel mélységesen együttéreztem és együttérzek mindig. Ők a legárvább magyarjaink, hiszen ők a legrégibb idők óta élnek a haza határain kívül, s akiket mi hűtlenül elhagytunk. (...)

(Dr. Juhász László szíves hozzájárulásával lejegyezte Bodó János.)

*

Magyar Nemzet 1997. január 28.

Moldvai csángók válaszúton

"Mü mindig lejjebb vagyunk"

Az 1989-es romániai politikai változások illúziói következtében örvendetesen növekedett a moldvai csángókról szóló írások száma, melyek között a felszínes híradásoktól a tudományos publikációig sokféle beszámoló megtalálható. Mindezek ellenére az anyaországi közvélemény keveset tud erről a nehéz életű, tragikus sorsú népcsoportról. A Budapesten élő Halász Péter három évtizede foglalkozik a csángók néprajzával, jelenleg a Magyar Művelődési Intézet tudományos főmunkatársa, valamint a Honismereti Szövetség elnöke.

- A legkeletibb magyarok a Kárpátok túloldalán, Románia Moldva országrészében, az egykori Etelköz nyugati peremén, a Szeret folyó két oldalán, és a jobb oldali mellékfolyóinak - Ojtoz, Tatros, Tázló, Beszterce, Moldva - völgyeiben élnek. Mikor kezdődött a Kárpát-medencén belüli magyarok Moldvába települése? - kérdeztük Halász Pétert.

- Első dokumentálható csoportjaik a XIII. század elején, tehát a Moldvai Fejedelemség megalapítása előtt költöznek be az akkori Kunországba. Ez időben teszik meg a dél-moldvai Milkó települést az esztergomi érseki tartományba tartozó római katolikus kun püspökség székhelyévé. Ezt azonban alig másfél évtized múlva a tatárjárás elpusztítja, de 1345-ben Nagy Lajos királyunk újra megszervezi. Moldva ezekben a századokban - lényegében a mohácsi vészig - a magyar királyok hűbérterülete volt, s ez idő alatt még nem dőlt el, hogy e határvédelmi területen a római katolikus, illetve görögkeleti vallás közül melyik válik uralkodóvá. Fontos megemlíteni, hogy az iménti időszakban a moldvai magyarok elsősorban a városokban, illetve a fejedelmi székhelyen laktak, kézművességgel, kereskedéssel foglalkoztak, jelentős politikai befolyással.

- Mikor kezdődött a moldvai magyarok fizikai és lelki felmorzsolódása?

- Már a XV. század végétől a török előnyomulásával, majd a következő század közepén, amikor támasz nélkül maradnak a Magyar Királyság összeomlásával. Ezután egészen a XIX. század elejéig elsősorban a Székelyföldről érkeznek-menekülnek újabb és újabb csoportok, tömegek Moldvába a török, a tatár, a német hadak pusztításai elől. A különböző erdélyi belharcok vesztesei is itt találnak menedéket, vagy éppen az elviselhetetlen adóterhek kényszerítik az erdélyieket a gyéren lakott és bőtermő Moldvába. Nagyban gyarapítja az itteni magyarok számát az 1764. évi madéfalvi veszedelem.

- A XIX. század első felében megjelenő román nacionalizmus tovább súlyosbította a moldvai magyarok helyzetét. Miben nyilvánult meg mindez?

- Elsősorban abban, hogy egyre inkább elszakadtak Magyarországtól, számban megfogyatkoztak, kiszorultak a városokból, és a XX. század elejére minden tekintetben kisebbséggé váltak. Múltjukra és jórészt jelenükre is alapvetően rányomja bélyegét sajátos történelmi helyzetük, nevezetesen, hogy mindig Magyarország határain kívül éltek. Néprajzi és művelődéstörténeti szempontból éppen ez a rezervátumszerű elzártság, közösségeik strukturálódásának a hiánya jelenti értéküket. A múlt század végétől mind több moldvai faluban alakultak román iskolák, a csángók - századunk egy rövid időszakát kivéve - nem részesültek anyanyelvi oktatásban, s néhány kivételes esettől eltekintve nem volt magyarul prédikáló papjuk sem. Csak 1949 és 1958 között működött Moldvában száznál több iskolában magyar anyanyelvű osztály.

- A román kommunista állam soviniszta törekvései egyik első lépéseként azonban ezeket is megszüntette...

- Ezért következett be Moldvában az a képtelen helyzet, hogy az itt élő, a magyar nemzettől különböző korokban "elcsángáltak", vagyis "elcsatangolt" csángók a harmadik évezred küszöbén - hagyományos kultúrájukat tekintve - a szóbeliség szintjén élnek, anyanyelvükön nem tudtak sem írni, sem olvasni, műveltségük a szájhagyomány öröklődésének törvényei szerint apáról fiúra szállva él. A napjainkban több mint 300 ezres moldvai katolikusság túlnyomó többsége - az elenyésző számú, ortodoxból áttértet leszámítva - magyar vagy magyar származású, de közülük már csak mintegy százezren beszélik a magyar nyelv sokféle moldvai csángó nyelvjárását. Ezekben az a közös, hogy nyelvünk igen archaikus rétegét őrzik - Szabófalva környékén például XV. századi magyar nyelvet beszélnek! -, a XVIII. század végén kezdődött nyelvújítás után keletkezett szavaink túlnyomó részét nem ismerik, és a technika fejlődésével, az urbanizálódással megismert fogalmakat rendszerint román szavakkal fejezik ki.

- Művelődéstörténeti értékük tehát nyomorúságos kisebbségi állapotukból fakad...

- Ezt azonban túlnyomó többségük egyáltalán nem vagy csak közvetve, mintegy sejtésszerűen érzékeli; "az oláokval szemben mü mindíg lejjebb vagyunk. - mondják. Zömük elsősorban katolikusnak tartja magát, nem magyarnak. Ebből következik, hogy az egykori anyanyelvüket már elvesztett, immár csak románul beszélő csángó falvak lakossága általában románnak sem tekinti magát, hiszen azok az ortodox vallás hívei. Egyébként a moldvai románok sem tartják románnak a már csak románul beszélő egykori magyarokat, hanem katolikusnak, ungurnak, ha pedig haragszanak rájuk, akkor "bozgor"-nak, hazátlannak nevezik őket.

- Ebben a helyzetben milyen jövő vár a moldvai magyarokra?

- Három évtizedes moldvai tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy - a sok árnyalatot mellőzve - háromféle sors várhat reájuk. Az első: Moldvában maradnak és a mindinkább gyorsuló asszimiláció sodrában anyanyelvüket elveszítve, hamarosan elrománosodnak. Ez a folyamat évszázadok óta tart, s hacsak valami csoda nem történik, ez a sors vár a legtöbb moldvai csángóra. A második út: a csángók Moldvában maradva még ideig-óráig megőrzik tájnyelvüket. Erre a jelenleg még magyarul beszélő csángók felének-harmadának van hosszabb távon esélye. Az utóbbi bő fél évtizedben ugyanis az erdélyi és magyarországi, főként gazdasági (vendég-munkások) kapcsolatok Moldvában is felértékelték valamelyest a magyar nyelvet. Ezért, s nem annyira öntudatból, de néhány csángó faluban már magyarul tanulnak írni, olvasni a fiatalok, ahol erre alkalmi lehetőség kínálkozik. Ez azonban a nyelvi beolvadást nem állítja meg, inkább lassabban járhatóvá teszi az anyanyelv elvesztéséhez vezető utat.

- Merre vezet a csángósors harmadik lehetséges változata?

- Ennek feltételei tulajdonképpen az 1970-es évektől számíthatók, amikor a népességkeverő politika jegyében megkezdődött a Székelyföld iparosítása. Akkor a moldvai románokkal együtt ezrével érkeztek ide csángók, akiknek egy része - minden kísértés ellenére - nem olvadt az erdélyi románságba, hanem a magyarsághoz kötődött. A fordulat után, 1990 januárjában - székely fegyvertársaik segítségével - ők hozták létre az RMDSZ csángó szervezetét, amely történelmük során először Csángó Újságot adott ki, mely Moldvai Magyarság címmel azóta is megjelenik. Az anyaországi segélyekből a moldvai magyaroknak is jutott, s egyre többen járnak - ahogy ők mondják - "Magyarfődön". 1990 óta több mint száz csángó fiatalt hoztak ki Magyarországra tanulni, hogy egyesztendős előképzés után - mialatt megismerkedtek az irodalmi nyelvvel, s megtanultak magyarul írni-olvasni - egyetemekre, főiskolákra kerüljenek. E diákok megfelelő válogatás, s érzelmileg ráhangolt anyaországi tanárok hiányában mérhetetlen nehézségekkel találták magukat szembe. Csupán néhány szerencsés, és az átlagost jóval meghaladó szorgalmú ifjú végezte el vagy fogja várhatóan elvégezni iskoláit. Túlnyomó többségük sajnos lemorzsolódott, az akció tulajdonképpen kudarcba fúlt.

- Sokkal szerencsésebb az a kezdeményezés, és ma már gyakorlat, hogy az erdélyi Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, Sepsiszent-györgyön, Kézdivásárhelyen és másutt csángó gyerekek százai tanulnak magyar iskolákban. Ők tehát elindultak, elindulnak a moldvai magyarság megmaradásának útján. Identitásukban megerősödve csírái a majdani csángó értelmiségnek, amely a mostani, néhány tucatnyi szellemi embernél sokkal hozzáértőbben, hatékonyabban képviselheti majd szegény, árva népe érdekeit. A múlt évi romániai választások után a csángók újra reménykednek, hogy párhuzamos magyar osztályokat indíthatnak falvaik román iskoláiban, és végre magyar papokat is kaphatnak.

[Biztosan elfogult vagyok a magam rigolyája mellett, és föltehetően csak az én szempontomból tipikus példája ez a beszélgetés annak az igazságnak, hogy a rosszul föltett kérdésre rossz feleletek érkeznek. Ha jól emlékszem, Szent-Györgyi Albert mondta ezt valamikor, a természettudományra vonatkoztatva, de a magunk szakmájára is érthetjük. Már az első fölvetésével betájolja Halász Pétert a meg se nevezett kérdező (egyszerű stíluskritikával egyébként könnyen azonosítható), hogy belülről kifelé gondolkodjon, mintha előbb értek volna a honfoglalók a Kárpát-medencébe, és jóval utána jutottak volna el a fölvonulási útvonalra. Egész korszak esik így ki a kutató látómezejéből. Ilyen prekoncepcióval soha nem fejtett volna meg a magyar történelemtudomány lényeges eseményeket. László Gyula föltevése meg se fogalmazódhatott volna. Miért idézem mégis ezt az írást is? Azért, mert a későbbi időszakokra nézve tagadhatatlanul igazakat is mond, illetve nyomatékkal mondja, amit másoktól is hallhattunk. Ezért azt a régi beidegződést is el kell viselnünk, hogy az utolsó mondatok mégis optimizmust sugároznak.]

*

Mi magunkról, Klézse, szeptember 1997.

Hírek

1. A klézsei tanárok, tanítók tartottak szülőkkel gyűlést, és azon sok mindent hazudtak az asszonyoknak. Azt hazudták például, hogy kötelező a magyar tanítás, hogy minden tárgyat /obiect/ akkor kötelező lesz magyarul tanulni, hogy azt nem lehet, hogy a magyart úgy tanulják, mint idegen nyelvet. Az igazság az, hogy jó és lehet a magyart tanulni úgy mint idegen nyelvet, de úgy is, mint a kisebbség nyelvét, és erre a törvény is megvan még 1991-ből. Az sem igaz, hogy akik magyarul tanulnak, azok eladják Romániát. Evvel e sok hazugságval csak észtgetni akarnak, met sok ember nem tudja a törvényt.

2. Az RMDSZ - UDMR - tartotta Marosvásárhelyen az 5. Kongresszust. Ezen jelen voltak a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének az alelnöke is, Csicsó A. Antal, az MCSMSZ oktatási felelőse Fehér Katalin, a klézsei helyi szervezet elnöke, Duma András. Hárman együtt összeállítottuk a követeléseinket, a kéréseinket és az állásfoglalásunkat, amelyet az alelnök felolvasott, és írásban is benyújtottunk a Kongresszus vezetőinek. A beadvány anyaga megtalálható Duma Andrásnál. Ebben szó van a csángómagyar falvak oktatási problémáiról, a csángómagyarok hovátartozásáról, az emberi és kisebbségi jogokról, a csángómagyarok történelmének tanításáról, a magyar misékről.

Duma András - Duma Andrei

*

Minek menünk mük Csíksomlyóra bócsura

Istók György

Ez ezer ötszázos esztendőkben felborult Európa csendes élete. E hit dolgában egy új reformátor tűnt fel. Ez Luther Márton vót. Ez ő tanításai egy új hitet teremtettek, melyiket úgy hívják: protestantizmus. Ez az új hit erősen hamar elterjedt ez Európa országaiba. Sok verekedés után nem hogy gyengültek lenne, hanem erősödtek a protestánsok. Úgy, hogy ez 1555-ös Augsburgi békében még V. Károly es el kellett üsmerje mind egyenlők. Azóta van az e mondás: "kié e főd, azé e hit".

Ez e dolog sok fejedelemnek szabad kezet adott e dolgok rendezésében e hit dolgában. Abban az üdőben vala Erdély fejedelme János Zsigmond, Szápolyai János magyar király fia. Ő ezekvel e dolgokval nem igen foglalkozott, de megbízott egy Blandrata György nevű idegent.

Blandrata György fel es türkölődzék, s nagy szelesen neki foga dolgot végezni. Hol jó szóval, hol erővel - sok helyt jó dolgot csánt e fejedelem nevében. Csak nem mindenütt. E csíkiak nem igen szertik vala mit művel az, s nem hallgatának ríva, hogy átul térjenek más hitre, s hadják el az ők régi római-katolikus hitüköt. Ezét e fejedelem fegyvervel támadt riváik. Arra e hírre, hogy közeledik a katonaság e környékre, e székelyek mind esszegyűltek Csíksomlyóra. Miután elhelyezték gyermekeiket és asszonyaikot biztonságba, minden fegyverfogható férfi táborba gyűlt. Ez udvarhelyi úton Várdotfalva szélén esszegyűltek s megverekedtek e fejedelem hadaival. Azt e katonaságot jól megvadalták, hogy több mind e fele meghót, többi elfutott.

Visszatértek örömvel Csíksomlyóra, s ott nagy öröm és vigalom vót.

Mind ez történt 1567 pünkösd szombatján. Misékvel köszönék ez Úrnak, hogy győzedelmet adott e kezikbe. Elhatározták: ezután minden pünkösd szombatján tartsák meg ezt e gyülekezést. Mivel hogy tőlünk es, e csángók részéről es vótok segedelmek, azét nekünk es helyet adtak a processzióba; való, ez utolsó zászlóalj lennőnk. Legelől örökké e Gyergyóalfalusiak mennek, met ők e régi üdőkben es jeleskedtek e hit megőrzésében.

Ezelőtt gyalog mentünk mük, e csángók ki Somolyóra. Ezét ez 1997-es esztendőben újra úgy kezdték járni a régi, de még el nem felejtett utakot e klézseikek. Adja ez Isten jövő esztendőben még többen legyenek, ekik e kereszt alatt tegyék meg ez utat.

(A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének saját kiadványa. 1997. november 19.)

*

Csángók
Egy magyar kisebbség Romániában

A csángó kisebbség


TÖRTÉNELEM

A csángók Románia területén élnek, Moldva dombos tájain, főleg a Szeret, Beszterce, Tazló és Tatros völgyeiben; ezen kívül, kis számban, elszórtan a Moldova Köztársaság területén.

Egyes történészek szerint magyar törzsek a 7. században érkeztek Moldvába, és ugyanakkor Erdélybe, az avarok oldalán. A 9. században a Kárpátoktól keletre eső területen, Etelközben, magyar törzsek telepedtek le ideiglenesen. Más történészek és etnográfusok szerint egyes magyar csoportok akkor a Kárpátokon kívül maradtak, nem vettek részt a Honfoglalásban. A 10. század után több vándor nép haladt át, felprédálva a területet: besenyők, uzok, kunok, tatárok.

Ahhoz, hogy védekezhessenek a vándor népek dúlásaitól, a magyar királyok megerősítették a Kárpát hegység vonalát várokkal és településekkel.

A történelmi okmányok szerint az első magyar kitelepedés ezekre a területekre a 13. században történt. Abban az időben sem Románia, sem előde, a Moldva vajdaság nem léteztek. A 11. században a magyar királyság keleti szomszédja Kunország lett. A 13. század elején a pápa domonkos szerzeteseket küldött Kunországba, hogy megtérítsék a kunokat. A fejedelmük, Barc, és néhány ezer kun megkeresztelkedett. A magyar hercegprímás kinevezte Teodoric-ot püspöknek Milkóba, és szolgáló népet hagyott mellette. Védelmet keresve a tatárok elől, a kunok a magyar király vazallusai lettek, aki azóta viseli a "Rex Cumaniae" címet.

1241-ben Batu, Gengiz kán unokája, szétverte Kunországot, és behatolt Magyarországra, nagy pusztításokat hajtva végre. Alig maradtak néhányan életben a régi Kunországban. Mivel egy újabb mongol betöréstől tartott, IV. Béla magyar király további magyar csoportokat telepített a Kárpátok szorosaiba, és keleti lejtőire, a nagyobb folyók völgyeibe. A tatárok eső betörése utáni 100 évben Moldva puszta részeit egy nép kezdte belakni, akiket akkoriban oláhoknak vagy vlachoknak neveztek, és akik később magukat románoknak nevezték.

A 14. században a magyar királyok egy védelmi területet hoztak létre Moldvában, kitelepítve ide erdélyieket: oláhokat és magyarokat. Feltételezhető, hogy a csángó akkor külön magyar népcsoport volt, amely határvédelmi feladatokat látott el, hasonlóan a székelyekhez. Moldva viszonylag független vajdaság lett, a magyar királyság védelme alatt; ez az állapot 1541-ig tartott, amikor a törökök felosztották Magyarországot.

A magyar befolyás eredményeként folytatódott századokon keresztül a kivándorlás Magyarországról Moldvába, megerősítve a már ott lévő magyarság sorait. A magyarok Moldvában főleg kereskedelemmel és mesterségekkel foglalkoztak, de a moldvai vajdaságban magas beosztású tisztviselők is kerültek ki közülük.

A 15. században husziták menekültek Moldvába, ahol Husz települést alapították. A magyar kivándorlás többé-kevésbé szervezetten folyt.

Moldovát fenyegették és pusztították a tatárokon kívül a törökök is; sok csángó falu elpusztult a késő középkorban; néha kisebb csángó csoportok visszaköltöztek a Kárpátok védelmébe.

Azok a csángómagyarok, akik Moldvában maradtak, küzdöttek az identitásuk, a nyelvük, kultúrájuk és római katolikus vallásuk megőrzéséért. 1622 után a pápa lengyel és olasz misszionáriusokat küldött a moldvai magyaroknak, akikkel nem is tudtak értekezni.

1764-ben, a Siculicidium után sok székely menekült Moldvába. Egy részük később Bukovinába telepedett, majd Baranyába.

1859-ben Moldva vajdasága egyesült Havasalfölddel, ezzel megalakítva a román államot. Ez az esemény, valamint a többi 19. századi, amelyek fontosak voltak Románia későbbi fejlődésében, tovább erősítették a francia mintájú, már amúgy is meglehetősen erős román nacionalizmust. A kisebbségek asszimilálásának új távlatai nyíltak. A csángómagyaroknak megszűnt minden - kezdetleges - magyar oktatásuk; a papjaikat úgy nevelték, hogy hű janicsárjai legyenek a román államnak, utálják és irtsák a magyar beszédet és kultúrát.

A második világháború után száz iskolánál is több létesült a csángók részére, magyar nyelven. Ezeket egymás után a román hatalom bezárta az 1950-es években.

Ceauşescu diktatúrája alatt nem volt szabad a kutatóknak belépni a csángó falvakba. A csángómagyarok létezését a román kormány tagadta. A népszámlálásokon a csángók számát nem tették a magyarokéhoz.


NYELV ÉS ELHELYEZKEDÉS

Jelenleg a csángók Moldvában három viszonylag különálló csoportot alkotnak:

- északi csángók, Roman város környékén
- déli csángók, főleg Bákó várostól délre
- székelyes csángók, Bákó megyében, főleg a Tatros és a Tazló völgyében.

Az északi csángók a legarchaikusabb magyar jegyeket viselik a beszélt nyelvükben és nyelvi szokásaikban: énekek, balladák, ráolvasások stb. A településeik az első említett csángó települések.

A déli csángók a Szeret völgyében laknak, a történelmi dokumentumok ezeket említik a 15. században. A beszédük és néhány szokásuk némileg különbözik a többi csángókétól, hasonlóságot mutatva a mezőségi magyarokéval.

A székelyes csángók azon székelyek leszármazottai, akik főleg 1764 után menekültek vagy vándoroltak Moldvába, és szokásaik emlékeztetnek a származási településeikre.

Léteznek más, csángónak nevezett etnográfiai csoportok:

- Bukovinában napjainkig fellelhetők kisebb magyar csoportok

- a Tatros felső völgyében élnek gyimesi csángók

- Brassó megyében, Szecselényben és környékén élnek a hétfalusi csángók; közel hozzul élnek a Barcaságban is csángók

- Kolozs és Hunyad megyében van néhány csángó eredetű magyar falu.

Moldvában több mint 250.000 római katolikus vallású egyén él. Ezek közül kb. 200.000 a magyar eredetű. A magyar nyelvet még kb. 70.000 személy beszéli.

A csángók a magyar nyelv különböző dialektusait és aldialektusait használják. Ez annak függvényében alakult így, hogy honnan származtak, mikor telepedtek át Moldvába, milyen más magyar csoportokkal kerültek kapcsolatba, mennyire asszimilálódtak a románsághoz. A legrégibb dialektust Román környékén beszélik; ez hasonlít legjobban a 14-15. századi magyar nyelvhez.


MEGNEVEZÉS

A csángó megnevezés a 16. vagy a 17. században született. Azokat nevezték így, akik sót vágtak Moldvában, és Erdélyből származtak. Más feltételezés szerint azokat nevezték így, akik Erdélyből származtak, római katolikusok voltak, és magyarul beszéltek.

Ma ezt a megnevezést hasznosnak tartjuk főleg a néprajzi megkülönböztetés szempontjából, és elfogadjuk. Mégis, úgy véljük, hogy a "csángómagyar" megnevezés közelebb áll a valósághoz. Politikai szempontból még találóbbnak tartjuk a "moldvai magyar" megnevezést.

Moldvában a többséget románok alkotják, akik ortodox vallásúak (görög keletiek). A moldvai magyarok és románok között nincs összekülönbözés. A csángók aránya a legnagyobb Bákó megyében, ahol eléri a 6,6 %-ot.

Csángómagyarnak vagy moldvai magyarnak azokat nevezzük, akik ennek vallják magukat. A moldvai katolikusok 3/4 része románnak vallja magát.


KULTÚRA

A mai csángó kultúra nagyban különbözik a többi magyar csoportokétól. Sok archaikus jegyet őrizett meg, és ez értékessé teszi mind regionális, mind egyetemes szempontból. Úgy tekintünk magunkra, mint a magyar nemzethez tartozó népcsoport a következő szempontok miatt: nyelv, kultúra és származás; el kell fogadni viszont, hogy sok mindenben különbözünk más magyar csoportoktól, ami sok évszázados izolációnknak a magyar kultúrától tudható be.

Moldvában az állam és a katolikus egyház a kultúránk ellen van. Nincsenek magyar iskoláink, és nem használhatjuk a magyar nyelvet a templomban, és a vallási életben. A média megtesz mindent, hogy szégyelljük a származásunkat. Romániában a magyarokat és a magyar kultúrát sokat mocskolják az újságok, egymásra uszítva így a különböző etnikumokat. Moldvában, és főleg Bákó megyében az emberi jogokat nem tartják be. Meg vagyunk félemlítve az államtól és a katolikus egyháztól. A papjaink megtiltják nekünk az imádkozást magyar nyelven, és ebben őket támogatják a iaşi püspök és a Vatikán. Azt mondják nekünk, hogy mondjunk le magyarságunkról az egyetemesség kedvéért, és legyünk olyanok, mint a románok.

A csángó kultúra sok régi, több évszázados elemet őrzött meg. Ez még élő, és viszonylag erős, habár hanyatlásának jegyei megmutatkoznak. A román és az egyetemes kultúra lassan kiszorítja a miénket. A hanyatlásnak más okai: régi, és nem felel meg a mai modern világnak, falusi paraszt kultúra, kicsi a presztizse. Ezen okok miatt nem lehet eléggé erős, hogy továbbra is felvehesse a versenyt a román és a modern kultúrával.

A mi kultúránknak még vannak erős részei: nyelv és nyelvi szokások, énekek, mesék, imák, rítusok, öltözködés, építkezés, a gyermekek nevelése, táncok, különböző szokások, élet és világfelfogások, néhány mesterség, viselkedés, közösségi élet szabályozása.

Sokan közülünk úgy vélik, hogy a mi kultúránk egyenlő a lemaradással, és ezért folyamatosan távolodnak tőle. Az értelmiségi rétegünk csak most alakul. A magas végzettségűek legnagyobb része elfelejti származását, mert azt gondolja, hogy gátolja az érvényesülését.

A csángómagyarok legnagyobb része falvakban lakik. Van 1 % értelmiségünk (Belgiumban ez 40 %.) A falvaink 10 %-a írástudatlan, és 40 %-a félanalfabéta. Magyarul tud olvasni kb. 2 %-a, magyarul írni kb. 0,5 %-a. A diákok 10 %-a érettségizik, és ezek közül minden tizedik jelentkezik egyetemre.

A moldvai magyarok általában elég alacsony műveltségi és civilizációs szinten élnek. Vannak szociális problémák is, mert falvainkban a munkaképes férfiak 60 %-a munkanélküli. Ezért sokan mennek külföldre munkát keresni. Az asszonyok nagy része a házi gazdaságban dolgozik, patriarchális viszonyok között. A csángó családok nagy része földművelésből él, habár a föld kevés és szegény, nincs modern eszköz a megművelésre. Így a falusi csángók élete folyamatos küzdelem a túlélésért. Az átlagos csángó családban 3-6 gyermek születik.

A moldvai katolikusok nem tudnak semmit a származásukról, történelmükről. Csak románul olvasnak könyveket, és ezek nagy része jócskán ferdíti a történelmi tényeket. Az egyetlen elfogadott álláspont a román történelemkönyvekben az, hogy a csángók románok, akiket elmagyarosítottak Erdélyben. Több mint kétszáz éve "vissza-románosítási" kísérletnek vagyunk kitéve. A legtöbb román történész semmibe veszi a ránk vonatkozó történelmi dokumentumokat, és a "történelmi tényeket" a magyarság elleni propagandára használja. Sok bátorság kell hozzá, hogy az egyén csángómagyar legyen, és annak vallja magát Romániában.

Sok történelmi irat, dokumentum és más fajta forrás tartalmaz leírásokat vagy vonatkozásokat a moldvai magyarságra nézve. Ezeket fel lehet lelni a romániai, magyarországi vagy vatikáni levéltárokban. Ugyanott fellelhető sok moldvai kérés magyar papra és magyar misére. Ezek a kérvények a mai napig megoldatlanok.

1810-ben a iaşi katolikus püspök körlevelet adott ki, amelyben meghagyta a papoknak, hogy a misét csak moldovánul, azaz románul mondják, és nem másképp. Ezt a parancsot többször megerősítették a továbbiakban. A moldvai katolikus egyház keményen harcol a magyar kultúránk ellen. A csángók vallásosak, szentként tisztelik papjaikot, akik így nagy hatalommal rendelkeznek a hivők felett, a gyakori egyházi zsarolás ellenére. Így a papnak nagyobb románosító hatása van, mint a román hatóságoknak vagy más médiának.


INTÉZMÉNYEINK nincsenek. Ami van, az nem a miénk, hanem az egyházé vagy az államé.

Létezik Csíkszeredában a Domokos Pál Péter Alapítvány, amely támogat néhány magyarul tanuló diákot. Létezik a Moldvai Magyarság című újság, amely népcsoportunkról ír. Létezik a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, amely nonprofit kulturális civil egyesület. A Szövetség megpróbál elkészíteni és véghezvinni egy általános tervet, amely a magyar kultúránk megmaradását, a csángómagyarság általános fejlődését célozza. Tervezzük több nemkormányzati szervezet létrehozását, amely ellensúlyozni tudja a hivatalos hatalom befolyását, a románosítási tevékenységüket. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége küzd az emberi jogok érvényesítéséért, azért, hogy tanulhassunk anyanyelvünkön legalább fakultatív módon, és legyen magyar misénk legalább havonta egyszer azokban a községekben, ahol ezt kérik a lakosok.

Ciceu Anton - Csicsó Antal

*

Moldvai Magyarság 1998. január-február

Szomorú helyesbítés

Életem egyik legfájdalmasabb helyesbítésére kényszerülök. Tiltakozásra, a magam nevében, aki három évtizede foglalkozom a moldvai csángó-magyarok életével, történelmével, és a csángók nevében, akiknek nincs módjuk megszólalni a róluk folytatott vitában. Magyar újságban, méghozzá katolikus lapban másfél évszázada, mióta a csángók a magyar irodalom és újságírás látókörébe kerültek, nem jelent meg ilyen hamisítás, mint ami most tollat adott kezembe!

Nagyon röviden az előzményekről. A kolozsvári Szabadságban és a budapesti Népszabadságban (utóbbi hasábjain 1997. augusztus 21-én) azonos szövegű riport jelent meg, Tibori Szabó Zoltán tollából, Magyar misén Bukarestben címmel. A szerző felvillantja a bukaresti magyarság történetét a "legendák korától" máig, majd elmegy a "Baratia" rómain katolikus templomba, magyar misére. Ott azonban meghökkentő élményben van része: a hivatalosan "magyar misén" a pap románul végzi a szertartást, a magyar hívek magyarul válaszolnak neki. További meglepő riporteri felfedezése, hogy a szent István magyar királyt mintázó szobor koronájáról hiányzik a ferde kereszt. A gyertyaárus asszony felvilágosítja: csakugyan Szent Istvánt ábrázolja a szobor a mellékoltáron; a koronát azért cserélték ki, mert "elferdült a tetején a kereszt".

Felfigyeltek és felszisszentek erre a riportra Bukarestben, és válaszoltak rá. Érdekes módon nem a romániai szabadság (vélhetően: Szabadság) változata jutott el a Baratia-plébániára, vagy inkább a bukaresti érsekségre, noha a kolozsvári lap Interneten is olvasható, hanem a Népszabadságé, pedig ez a lap nagyon kis példányban kerülhet be Romániába. A Ceauşescu-rendszer első időszakában jobban hozzá lehetett jutni a pesti sajtóhoz, mint napjainkban.)

A bukaresti válasz előbb megmagyarázza a sajátos mise okát. "Bukarestben mintegy 10 000 magyar él, ezért a Baratia-templomban hetente kétszer (vasárnap délelőtt 9 órakor, és szerdán délután 6 órakor) magyar nyelvű misét mutat be Páll Antal atya, egyben a Román Katolikus Püspöki Konferencia főtitkára is, ezért előfordul, hogy hivatalos ügyben el kell utaznia. Ilyenkor román nyelvű paptársa helyettesíti, akinek miséjén - megegyezés szerint - magyar népénekek és imádságok hangzanak el. Az újságíró bukaresti útja során éppen ilyen helyettesítést fogott ki."

Ezután következik a Népszabadsághoz intézett, helyreigazítást kérő tiltakozásban a vád. Költői kérdésként teszi fel Páll Antal: "Miért lenne bűn a román pap román nyelvhasználata?"

Ez valóban nem "bűn", egyenesen erény, csak az a kérdés, nem "bűn-e" a magyar hívek anyanyelvű pasztorizációjának ilyen vagy olyan indokkal való elhanyagolása? Most következik a sajtótörténetben párját ritkító Csúsztatás: "Sajnálattal vettük a fenti cikket, mert úgy érezzük, hogy a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érdekében. Kár efféle cikkekkel rontani a szépen fejlődő kapcsolatokat. A Népszabadság cikke felháborodást keltett bukaresti híveink között..."

A Népszabadság nem közölte a helyreigazítást. Jó oka lehetett erre. Páll Antal levele ugyanis olyan valótlanságot tartalmaz, amelyet meg kellett volna cáfolnia. Elindult volna egy hosszú vita. Páll atya erre a "bukaresti magyar katolikusok nevében" a katolikus lapokhoz fordult. És a Miskolcon megjelenő Keresztény Szó (lehet, hogy a Keresztény Életl van szó?) 1997. október 19-i száma helyet is adott a bukaresti kérelemnek, sőt Cz. B. szignóval szereplő szerzője - sejthetően a főszerkesztő maga: Czoborczy Bence - külön glosszában tudósíttatta a Népszabadság mulasztását.

Gondolom, azt hitte, hogy "most jól odamondott" pesti laptársának. Holott a fegyver önmaga és szegény Páll Antal ellen sült el. Immár nem lehet tisztázás nélkül hagyni a Páll Antal nevét viselő, de nyilvánvalóan erősen "sugallt" tiltakozás állításait. Hiszen egy pap mondja, márpedig a papi szó hitele az egyház hitele, a papi hamis merénylet a katolikus hit, erkölcs, küldetés ellen.

Három részre kell bontani az összefonódott, sőt összegubancolódott kérdéskört.


1. A bukaresti magyar katolikusok ügye

Úgy tetszhetik a bukaresti "válaszból", hogy valaminő új, mai vívmány a heti kétszeri magyar nyelvű mise a Baratiban. Ezzel szemben a valóság az, hogy ez a heti két magyar nyelvű mise a hajdan eleven magyar katolikus egyház maradéka Bukarestben. Magyar katolikusok jelenlétét Havasalföldön visszavezethetjük 1227-ig, mikor Róbert esztergomi érsek, a trónörökös, a későbbi IV. Béla magyar király, továbbá veszprémi, pécsi meg az erdélyi püspökök kíséretében, magyar katonaság védelme alatt, jogaiba helyezte a megtérített kunok püspökét, Theodoricot. Visszatérése után magyar papokat és magyar katonákat hagyott a püspökség védelmére. Domokos Pál Péter feltételezi, hogy ezekből a magyar katonákból lett a moldvai csángók "második csirája". (Rendületlenül, Bp. 1989.)

Az utóbbi időkben, elsősorban a múlt századi bukaresti magyar emlékírók kapcsán - mivel közülük a két legjelentősebb, Koós Ferenc református pap volt, Veress Sándor mérnök pedig református főgondnok - meglehetősen ismertté vált a bukaresti református egyházközség története, amelynek alapítási éve 1815 volt. Ugyanekkor létesítették a magyar református népiskolát. De a protestáns magyarokkal, köztük a barcasági evangélikus csángókkal együtt a magyar katolikusok is mindig jelen voltak Havasalföldön és Bukarestben. Köztük a legtöbb volt a csíki, udvarhelyi, kászoni székely ács, kőműves, bérkocsis, napszámos. Egy részük végképp letelepedett Bukarestben, mások "ingáztak" a Kárpátokon át. Akadtak közöttük módosabbak, akik szívesen áldoztak saját templomépítésre. Így készült el Bukarest központjában, a Szent György téren a "Baráczia" templom, vagyis a "barátok" temploma. "Igen, a Baráczia, kisded Istenháza, az a régi magyar ferencrendi barátok és a magyarság fillérjein felépült Baráczia..." - írja egy római katolikus misszionárius pap, Tornyai Ferenc 1899-ben (Száműzetésem ideje, vagy miért hagytam ott Olaszországot? Marosvásárhely, 1899). Tornyai tisztelendő szolgált Bukarestben, és bejárta a havasalföldi városokat. Magyar katolikusok éltek Ploeştiben, Giurgiuban, és főleg a nagy aldunai kikötőben, Brailán, ahol lélekszámuk elérte a négyezret. Tornyai látogatása előtt hét évig nem volt magyar papjuk. Minden jelentősebb havasalföldi faluban élt legalább négy-öt, de néha húsz-harminc magyar család, teljesen kiszolgáltatva az asszimiláció "irgalmatlan kényszerének" (Tornyai szavai). A misszionárius katolikus pap a XIX. század végén 20-25 ezerre becsülte a bukaresti magyar katolikusok lélekszámát. Gyors ütemben románosodtak. Hiszen még az őseik pénzéből épített "Baráczia" templomában is csak egy mise volt magyarul hetente; vasárnap reggel 9 órakor. Ezt is a romániai magyar szórványok segélyezésére alakult Szent László Társulat támogatta.

Bukarest katolikus magyarságának helyzete hol jobbra, hol rosszabbra változott. Századunk elején elemi iskolájuk van anyanyelven, egyesületek, kiadványaik. Az 1883-ban alapított itteni püspökség 1930-ban lett érsekség, s ezzel belekerült a román hatalmi politika uszályába. Antonescu fasiszta uralma alatt romlott meg végzetesen az érsekség és a bukaresti magyar katolikus lakosság viszonya. Ez nem javult máig sem. Jellemzésére elegendő elmondani, hogy hitéhez ragaszkodó magyar szülő evangélikus vallásban keresztelteti meg gyermekét, mert a bukaresti katolikus egyházban semmi reménye arra, hogy magyar katolikus nevelést kapjon.


2. A moldvai csángók magyar nyelvű pasztorizációja

Páll Antal tiltakozásának kulcsmondata: "a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érdekében." Ha ez igaz lenne, akkor Erdélyben élő, oda "menekült" csángó-magyar értelmiségiek és római katolikus csángó papok nem kérelmeznék ismételten az anyanyelvű, tehát magyar misét, magyar egyházi szolgálatot, gyónást, éneket.

Egyetlen nevet említek, a Horváth Antal néhai címzett kanonokét Csíkszentdomokosról. Szülőfalujában, a nagy lélekszámú moldvai községben mindenki csángó-magyarnak tartja magát, de a templomban egy magyar szó nem hangozhatik el. Horváth Antal Gyulafehérváron végezte a teológiát, majd szeretett volna visszatérni szülőföldjére, papnak. A iaşi püspökség nem fogadta. Olyannyira nem kívánatos a magyar nyelv és magyar pap Moldvában, még azt sem engedték meg, hogy édesanyját magyar anyanyelvén temesse el.

Horváth Antal eljutott Rómába, és ott is megpróbált szót emelni a Vatikánban a moldvai csángók anyanyelvű imádságáért. Hiába. Nem adta fel. Mikor 1991-ben II. János Pál Budapestre látogatott, a Hősök terén csángók nyújtották át alázatos könyörgésüket a pápának a magyar nyelvükért, magyar imádságukért. A küldöttséget Horváth Antal kanonok vezette.

Tudta Horváth Antal, hogy sorstársait, a moldvai csángókat is fel kell világosítania saját múltjukról, elődeikről. Saját költségén könyvet adott ki, román nyelven: Strămoşii catolicilor din Moldova címmel (A moldvai katolikusok ősei). 1227 és 1702 között kelt dokumentumokat adott közre, amelyek mind-mind a csángók magyar eredetét bizonyították. Írni és olvasni csak románul tudó csángóknak szánta könyvét, és a jó szándékú román értelmiségnek: lássák meg, mit titkol előlük a mai román történetírás!

Százötven évvel ezelőtt a moldvai csángók magyar áldozárokat kértek a magyarországi egyháztól, de nem kaptak. Most a szellemi nemzet minden lelkiismeretes tagja - lélekben, mert más eszköze nincs - a csángók mellett áll. De most Moldvában támadnak heves, elkeseredett ellenségei a magyar nyelvnek, fájdalom, renegát papok körében. A magyar nyelvű misét, egyházi nyelvhasználatot egy csángóktól származó érsek, Ioan Robu tiltja legkeményebben. Egyedülálló a világon: a második vatikáni zsinat ellenére, a[z] anyanyelv törvénybe emelése ellenére, Moldvában nem szabad magyarul misézni!

Mindeddig Robu érsek - a sokasodó követelés, kérelem ellensúlyozására - kitalálta a tudatlanságból fakadó állítást, hogy a csángók nem magyar nyelven beszélnek, tehát a miséjük sem celebrálható magyarul. Ezt a téveszmét nyelvészek, publicisták semmisítették meg. Tarthatatlanná vált.

Kikiáltatott tehát a vakmerő állítás: a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érdekében. Balkáni ízű fordulat mindenképpen, aligha illik a nyugati katolicizmushoz. Félő, hogy olyan tudatos hamisítás, amelynek előre ki van dolgozva a magyarázata is. Tehát: ez az állítás csak az erdélyi magyar katolikusokra értendő, mivel Moldvában nem élnek magyar katolikusok. A csángók nem magyarok.

Itt érkeztünk el a dráma legfájdalmasabb pontjához:


3. Páll Antal szerepéhez a megtévesztésben

Róla nem most írok először. Idézem Csángó halál című írásomat az Új Írás 1990 februári számából.

"Az elviselhetetlenné szigorodott nyelvi-nemzeti lefojtottságból, mintegy lelki lázadásként ellene, óriási fölhajtó erővel jöttek az utóbbi évtizedekben csángó papnövendékek Erdélybe, ismeretes vallásos meggyőződésüket és ismeretlen nemzeti hűségüket egyesítve magukban. Kóstelek plébánosa Salamon Antal, Órdáné Páll Antal, Vágásé Varga János, Szilágysomlyóé Farczádi Pál, mind Csángóföld szülöttei."

Páll Antal ne tudná, hogy Moldvában csángómagyar katolikusok élnek?

Mi történhetett vele, mióta Ioan Robu érsek környezetében - egyenesen a Román Katolikus Püspöki Konferencia főtitkára lett?

Erről neki kellene számot adnia - elsősorban önmagának.

Végül itt a politikai csavarintás, ami bizonyossá teszi, hogy Páll Antal tollát nem maga vezette. Ne firtassuk a csángók nyelvhasználatának ügyét, mondja, kár "rontani" vele a szépen fejlődő kapcsolatokat. Nyilván, a magyar és román állami szintű viszonyát.

De bármilyen "szépen fejlődő kapcsolat", bármilyen népek közötti békülés, lelki felmelegedés ára lehet-e hatvanezer még magyarul beszélő csángó-magyar végleges cserbenhagyása? Ez még elhallgatva is irtóztató lélekárulás lenne, hát még leírva, programként meghirdetve.

Quo Vadis, tisztelendő Páll Antal atya?

BEKE GYÖRGY

*

Csángófohász

Erdélyországban, a nagy hegyeken is túl, ott, ahol a Napunk kel, a régi Etelköz nyugati felén, ahol Napunk szentül, a Szeret és a Száraz-Szeret partján, idegen tenger fullasztó szorításában él egy nép, a magyar nemzet része, drága testvéreink. Mikor ottjártamkor megkérdeztem: - Maguk mióta élnek itt? - egy öreg azt mondotta:

- A hunok ivadékai vagyunk, Attila urunk rendelt minket e tájra, itt élünk, itt születtünk, itt éltek, haltak apókáink, itt fogunk élni ezután is.

A Halotti Beszéd ékes, veretes, ősi nyelvén elmondotta nekem, hol és kik között járok, s merre fordítsam szekerem rúdját. Ez a csángók földje, a magyarság csángónak nevezett törzsének szállásterülete. Ők a világ legtisztább emberei, gyermeki tisztaságú lelkek, ősi műveltségüket hordozva, nyelvüket, zenéjüket, népköltészetüket őrizve mai napig a legősibb részei a magyar nemzetnek. Mélységesen vallásos, katolikus lelkek, mikor a harang hív, amikor a test s a lélek Isten rendelése szerint megpihenhet, királynőhöz méltó szépségű ruháikban mennek a templomba: Isten igéjét idegen nyelven hallgatni - maguk szőtte selyemhernyó kendőikben, csodálatosan hímzett bundáikban, szoknyákban, ingekben és mezítláb.

Közülük jött hozzánk Petrás Mária, aki munkáiban ezt az üzenetet tolmácsolja. Bennük érzem ennek a földnek, ennek a népnek a lelkét. A sokszorosan beteg, kábítós, diszkós világban, az élet sok nehézségén átment asszonynak van itt és most bátorsága mindezt vállalva megmutatni, nekünk ezt az üzenetet átadni.

Az ő művei előtt állunk. Induló művész, aki a művészet sok ága közül az iparművészetet választotta. Keramikus. Nemcsak kancsókat, tálakat, hanem a szobrászathoz közelítve kompozíciókat, figurális alkotásokat készít - nagy méretekben is. Színezése kifinomult, nemes patinával átitatott, s mondanivalója a szülőföldből táplálkozó mély vallásosság és tiszta emberség. Pieták, madonnák, változatok csángó hitvilágra és életre. Milyen csodálatos egy művész indulása. Előtte az egész élet, minden küzdelmével, művészi harcával, de szépségével is. Kívánom, hogy ebben a harcban tiszta, érintetlen tehetségével helyt tudjon állni. Isten s a Boldogságos Szűz Mária, kiben olyan nagyon hisz, áldja meg és segítse őt és népét, amelyből vétetett.

Szervátiusz Tibor így ajánlotta azt a Petrás Máriát, aki Moldvában, a Szeret-menti Diószénben született. Szülei egyszerű földműves emberek, nyolc gyermeket neveltek fel, a legidősebb Mária. Tízéves korától rendszeresen dolgozott szüleivel, testvéreivel a "kollektívában". Korán megmutatkozó rajztehetsége, szövő-, himző-tudása, gyönyörű énekhangja soha, senkit nem indított arra, hogy kiemelje, foglalkozzék vele. A tízosztályos iskola elvégzése után szőlőmunkás lett a falujában. Szerette a szőlővel való foglalatoskodást, úgy gondolta, hogy hátralévő életében a szőlőművelés lesz a hivatása. Hála Istennek nem ez történt. Jólelkű magyarok segítségével két nagy gyermekével eljöhetett Magyarországra, és tanulni kezdett az Iparművészeti Főiskolán. Ő lett az első csángó iparművész. Az első nagyobb tárlata "Panaszkodás Istennek". Ennek az anyagát láthattuk a Gellért Szállóbeli kiállításon is.

A kerámiákon csángó katrincás, kerpás, himesinges Szűz Máriák, pendelyes Kisjézusok. A keresztek csángó inghímekkel, bundamintákkal vannak díszítve. Az egész olyan, mintha egy középkori mester alkotta volna őket. Mit panaszolt Istennek ezekkel a csángó figurákkal Petrás Mária?

- Mindent. Mindent, ami történt, és ami nem történt a csángókkal. Panaszolom, hogy évszázadok óta nem oldódik meg a magyar papkérdés, a magyar iskolák kérdése. Mindaz megoldatlan, ami lábon tartja az embert, hogy megmaradhasson annak, ami.

- Miért kellene magyar pap, magyar iskola Moldvába, hiszen a csángók zöme azt se tudja, hogy ki ő valójában? Sokan, ha a nemzetiségi hovatartozásukat tudakolják, azt mondják, hogy katolikusok. Mások románnak vallják magukat.

- Azért kellenének magyar papok, magyar iskolák, hogy a csángók tudják meg, hogy kik is ők valójában. Tudják meg az igazságot. Megjelent az a gonosz könyv, a Dumitru Martinás könyve, a csángók elolvasták, mert a papok prédikálták, hogy olvassák el. Az van benne, hogy mi elmagyarosodott románok vagyunk. Erdélyben élünk, és elmagyarosítottak bennünket, azért tudunk magyarul.

A csángók nem tudják, hogy az ő kultúrájuk milyen nagy értéka magyar művelődéstörténet és a néprajztudomány számára. Csak azt tudják, hogy őket lenézik, és szégyellik is, hogy csángók. Igyekeznek megszabadulni ebből a lenézett állapotból. Próbálnak beilleszkedni valahová. És merre menekülhetnek?

Olyan a csángóság, mint egy elhagyott gyermek, akit szégyell az anyja. A mások gondjára hagyta, és elidegenedett. Hát nem ezért hagyták el annyian a nyelvet? Én többet várok az anyától. Az anya keresse meg az elidegenedett gyermekeit. Kötelessége, hogy foglalkozzék velük.

Hogy is szól a csángó himnusz?

"...Csángó magyar, csángó magyar, mivé lettél, csángó magyar?

Ágról szakadt madár vagy te, elvettetve, elfeledve."

Kútvölgyi Mihály

*

Csicsó Antal kongresszusi hozzászólása

A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége küldötteként az RMDSZ V. Kongresszusán (1997. okt. 3-4) hárman vettek részt. Csicsó Antal (elnök) (pontosan: alelnök!) által felolvasott hatpontos előterjesztést a múlt számunkban helyszűke miatt nem közölhettük. Ezt a mulasztást most pótoljuk.

- SZERKESZTŐSÉG -


TISZTELT KONGRESSZUS! TISZTELT EGYBEGYŰLTEK!

A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége részéről a következőket kívánom elmondani.

1. Mivel a népszámláláskor sok csángómagyar faluban számos törvénytelenség történt, a MCSMSZ részéről nem tekintjük ezek eredményeit érvényesnek Bákó, Neamt és Iaşi megyékben. Ugyanakkor a csángó népcsoportot a népszámláláskor nem a magyarokhoz sorolták, amit helytelennek tartunk. Kérjük kijavítani. E törvénysértéseket sok egyéni panasszal is bizonyítani tudjuk.

2. A magyar anyanyelvi oktatásnak a csángómagyar falvakba[n] való újbóli bevezetését biztosítania kell a törvénynek! Ugyanúgy, mint más idegen nyelvek oktatását, a polgárok kérése nélkül.

3. El kell fogadtatni egy törvényt, amely bünteti azon személyeket és intézményeket, akik félrevezeti, megfélemlítik, vagy megtámadják a magukat kisebbségieknek valló személyeket.

4. Mivel a iaşi római-katolikus püspökség az 1800-as években megkérdezésünk nélkül szüntette meg a magyar nyelvű egyházi szolgálatot - prédikációt és templomi éneklést - ugyanúgy, kérés nélkül állítsa vissza nekünk azt.

5. Követeljük, hogy a romániai V.-VIII. osztályos történelem tankönyvekben is szerepeljen a moldvai csángómagyarok története külön fejezetben, alátámasztva régi hiteles oklevelekkel.

6. Mivel a csángómagyarság naponta ki van téve zaklatásnak, megfélemlítésnek, félrevezetésnek, zsarolásnak, és az emberi és kisebbségi jogokat a helyi hatóságok nem tartják be Moldvában, kérjük a képviselőket és a jelen lévő személyiségeket, hogy segítsenek ebben. Hassanak oda, hogy ezek a jogaink biztosítassanak, és legyenek felügyelve egy speciális jogi intézmény által, amely egyúttal megvédjen az erőszakos asszimilációs törekvésekkel szemben is. Ez az intézmény Bákóban székeljen. Követeljük, hogy Románia tartsa be az aláírt szerződéseket a kisebbségek identitása megismerésére vonatkozóan.

Hozzáteszem még, örvendek, hogy a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége javaslatainak nagy része az alapszabályzat módosítására vonatkozóan, szerepel a tervezetben.

CSICSÓ ANTAL
FEHÉR KATALIN
DUMA ANDRÁS

*

Háromszék 1998. március 7.

NAGYBÖJT ELSŐ VASÁRNAPJA PUSZTINÁN

Magyar misét kérnek a moldvai csángó-magyarok

Az a hír vitt az egyik legmagyarabb moldvai csángó faluba, hogy a jászvásári római katolikus püspökség másodembere vasárnap Pusztinán tájékozódik a kialakult helyzetről. A hír Bákóból érkezett, ahol Dimitru Gábor segédpüspök február 23-án találkozott a Moldvai Magyar Csángószövetség képviselőivel, és átvette azt a 160 aláírást tartalmazó beadványt, melyben pusztinai lakosok kérik a magyar misét falujukban. - Tudjuk, hogy önazonosságunk vitatott, de nem kívánunk politikai vagy egyházi vita tárgya lenni. Európa kulturális hagyományai és új törvényei szellemében hisszük, természetes az, hogy részt vehessünk anyanyelvű, azaz magyar misén is - fogalmaznak az aláírók. A beadványról nem tudni, hogy iktatták-e a püspökségen, azt - formai jellegére hivatkozva - már a bákói találkozón elutasította a segédpüspök. A magyar nyelvű misét nem kérheti senki a szomszédja vagy falusfele nevében, mindenkinek személyesen kell azt kérelmeznie - volt a döntés (vagy kibúvó), minek során új helyzet állt elő Pusztinán: vállalják-e a csángók, hogy egyéni kéréseket fogalmaznak meg természetes jogaik gyakorlása érdekében?


KATOLIKUSABB, MINT MAGYAR

A böjt első vasárnapján zsibong a pusztinai templomtér. Már kora reggel nagy a forgalom a falu utcáin, igazolódni látszik, hogy valami különösre készülődnek. Szemlélődünk, várjuk az eseményt, hiszen éppen azért érkeztünk, hogy lássuk, miként áll a falu, ha sorsát érintő esemény küszöbén áll. Tudomásunk van a segédpüspök érkezéséről, arra számítunk, ezért e nagy sürgés-forgás. Emlékszünk a két esztendővel ezelőtti püspökvárásra, mikor hét év után először látogatott Pusztinára Petru Gherghel iaşi püspök. A környék több mint háromszáz csángó fiatalját jött bérmálni, s úgy fogadták, mint Jézust magát. A kerítéseket a legszebb szőnyegek borították, ünnepi viseletbe öltözöttektől tarkállott az egész falu, az utcákon hullámzott az asszonyok virágmintás-kendős menete, még a lelkek is kivirágoztak. Lovas hintót díszítettek Gherghel püspök számára, abban vitték a templomig, s a lovasok kétoldalt vigyázták a rendet. Nagy nap volt azon az augusztus 18-án Pusztinán, a bérmálás egybeesett a falu legnagyobb ünnepével, a Szent István-búcsúval. Ezt idéztük fel emlékünkben a nagy készülődés láttán. De március első vasárnapján Pusztinán nem az történt, amiért az Olt mellőlről a Tázló útját követtük. Nem a segédpüspököt, nem a magyar mise lehetőségét várták, hanem a moldvai vásárosokat, akik hetente olyan zsibvásárt csapnak a pusztinai templomtéren, hogy még a misére szóló harang hangját is alig lehetett hallani. Néhány kerítést most is tarka szőnyegek borítanak - csakhogy ez vásári portéka -, a rögtönzött standok tele plüssel, kínai kendőkkel, zoknival, cipővel, edénnyel, szappannal, mosóporral. A földön halom dughagyma jelzi, hogy nyílik a tavasz. Tizenegy órakor kiürül a tér, csak az árusok maradnak, a nép misére megy. Nem jött a segédpüspök, de még a helyettese sem. Látszólag ez senkit nem zavar. Az 1957-ben felszentelt templomban mikrofonok által felerősített Tatăl nostru (Miatyánk) és Bucură-te Maria (Üdvöz légy, Mária) jelzi: ez a nép katolikusabb, mint magyar.


SOHASEM LEHET TUDNI

Miséről jövet ismerős arcokat látunk, akiket akkor is megkerestünk volna, ha nem találkozunk a templomban. Örvendünk egymásnak, jó egészségben vannak, kérdik, mi járatban. Nehéz elhinnünk, hogy egyikük nem is hallott az aláírásgyűjtésről, a másik azt mondja, úgysem lesz abból semmi, a harmadik a szomszédját panaszolja, hogy az mindig szervezkedik, míg végre olyan ismerőssel is találkozunk, aki elmondja úgy, ahogy van.

- Nincs összefogás a magyar mise ügyében, több a félelem, mint az akarás - fogalmaz egyenesen egy az aláírók közül. Tudja ő, hogy nem a diktátor ideje van, hogy volt egy december 22., de mégsem adja nevét az elmondottakhoz, mert ahogy ő mondja, sosem lehet tudni. Társa folytatja, ő nincs meggyőződve arról, hogy lesz valaha Pusztinán magyar mise, de mégiscsak tenni kell érte. Mondja, hogy sokan akarják, főként az asszonyok, mert nem nagyon értenek románul, de nem mindenki vállalja. A Toldi Miklós-termetű fiatalember tekintete valós félelemről árulkodik, nem faggatózunk többet. A földek dolgáról, a gazdaságról kérdezzük, a városon tanuló gyermekek iránt érdeklődünk, a búcsúzáskor úgy érezzük, valami hiányzik a kézfogásból. Én bizalomnak nevezem.


IDŐZÍTETT MEGFÉLEMLÍTÉS

Február 23-án, az említett bákói találkozó napján a Deşteptarea című Bákó megyei napilap címoldalán Monica Ela Gaşpar az RMDSZ zsoldosainak nevez egyes csángókat, akik ráadásul sajátos törvényeket alkotnak. A cikk klézsei és lészpedi esetek alapján bizonygatja, miként kovácsol politikai tőkét a romániai magyarok érdekvédelmi szervezete abból, hogy a csángó-magyarokat hozzásegíti magyarországi kapcsolatok kialakításához, amelynek eredményeként egyes falvakba parabolaantennákat telepítenek. Klézsei, lészpedi, de más falvakbeli csángó-magyarok is több ízben kérték a magyar oktatás bevezetését, amire máig nem kaptak kedvező választ. Legutóbb ez év január 13-án iktattak erre vonatkozó okiratot a Bákó megyei tanfelügyelőségen - tájékoztat a cikkíró -, amely klézsei kezdeményezésre született, s amelyet az újságíró szerint Béres András oktatásügyi államtitkár is aláírt. Monica Ela Gaşpar írásában idézi Ioan Puşcaşu lészpedi polgármester nyilatkozatát, mely szerint "itt (Lészpeden - szerk. megj.) nem beszélnek magyarul. Ez a magyar nyelvnek egy származéka, egy csángós nyelv (ceangăiască), amit az 50-60 éven túli lakosság beszél. Az ifjúság ma románul beszél."


A PÜSPÖK ALÁRENDELTJE

Eugen Diac pusztinai plébánost kérdezzük, tud-e az aláírásgyűjtésről, és van-e ellenvetése, hogy magyar nyelven is tartsanak misét Szent István védőszentsége alatt. Az aláírásgyűjtésről maguk az összeírók értesítették, de azt mondja, nem áll módjában megítélni, hogy az jogos-e, mert ő egyházi dolgokban a püspök alárendeltje, s e szerint is cselekszik. Tovább faggatózunk, ha Petru Gherghel meghallgatná a pusztinaiak kérését, és teljesítené azt, lenne-e kifogása a magyar misézés ellen. Mi ismételjük a kérdést, a plébánostól ugyanazt a választ kapjuk, s mert tudomásunk van róla, hogy Eugen Diac magyarul is tud beszélni, nekiszegezzük a kérdést: ha utasítanák rá, szolgálna-e magyar nyelven is? - Ismerem az ő nyelvüket - hangzik a válasz. De csak ennyi, semmi több, s ezzel a plébános búcsúzik is, mert a filiákban várják vasárnapi miseszolgálatra. Arról, hogy március első napjára Pusztinára ígérkezett volna a segédpüspök, nem tud (vagy nem akar tudni), az újságírót pedig felszólítja: a templomba legfennebb csak imádkozni menjen be, foglalkozását űzze a kapun kívül.


JÓT KIRÁNDULTUNK

Pusztináról nem jövünk el anélkül, hogy vendéglátónk káposztába csavart galuskáját meg ne kóstolnánk. A csángó töltött káposzta jólesik, a házigazda viszontlátásra szólító kézfogása még jobban. Kőolajkutak mentén ereszkedünk le a Tázló völgyén, sárban forognak a kerekek. Lassítunk, ha gyalogoshoz közeledünk, nehogy lespricceljük a vasárnapi ruhát. A kocsiban csak a motor zúgása töri meg a csendet, fertályóra eltelik, míg egyikünk megszólal: jót kirándultunk. Felejtjük, amiért mentünk, nincs interjú a segédpüspökkel, a pap szövegét is csak emlékezetből lehet leírni, hangszalag nem rögzíthette. Örvendünk, hogy találkozhattunk a régi ismerősökkel, annak, hogy egészségesek, s bíznak a jövőben. Magyar mise hiányában is építkeznek, s félkész ház is van bőven, amit tavasz nyílásával folytatnak a fiatalok. Gyimes meredek kaszálói alatt kanyargunk. Más vidék, más táj, más emberek, de főként az ott élők helyzete más. A két megye határán is van magyar iskola, s egyre távolodva Bákótól, a Hargita megyei Gyimesekben már szinte itthon vagyunk. Még megállunk a felsőloki Szent Erzsébet Középiskolánál, ahol az idén ballag az első végzős osztály, azok a XII.-es diákok, akik négy évvel ezelőtt úttörőként indultak az érettségi felé Berszán Lajos plébános-igazgató templomiskolájában. Vasárnap délután van, várják vissza a közel nyolcvan bentlakó tanulót. Mindenünnen jönnek, még Lészpedről is és más moldvai csángó falvakból. Onnan, ahol aznap délelőtt román nyelvű katolikus misén imádkoztunk a megmaradásukért.

*

Háromszék 1998. március 21.

Hogy el ne felejtsék a magyar veszélyt

Vonattal megérkeztünk Bákóba. Már többhetes moldvai néprajzi kutatómunka után otthonosan mozgunk a városban. Figyeljük a sajtót is, hisz izgalmas adatokat találunk benne a bákói nacionalista szemléletről. Finoman fogalmaztam, valójában ezek már régen túlzásba vitt méretű és megszólítású cikkek. Azonnal megvesszük a Deşteptarea nevű helyi újságot, és nem csalódunk: ismét találunk uszító cikket. Ebben a lapban megjelent hasonló írásokból már egy halommal van tulajdonomban, pedig nem vagyok előfizetője.

Ezek kivétel nélkül gyalázzák Duma Andrást, a klézsei szervezőembert, kinek fő bűne azon túl, hogy magyarnak vallja magát, az is, hogy táborokat szervez gyermekeknek (ingyenesen! - micsoda manipuláció), és mindent megtesz azért, hogy beinduljon Klézsén a fakultatív magyar nyelvű oktatás. Ezért lett ő az "RMDSZ zsoldosa" (mercenar udemerist) értsd: mindent pénzért csinál, és nem az ügyért. Már parabolaantennája is van. Persze, az nem főcím, hogy lassan nincs pénzük kenyérre sem. De az már igen, hogy "Duma András hamisító". (Udemeristul Duma fabrică semnături.) A hamisítás módja: különböző papírokat irat alá, melyeket nem olvasnak el az emberek, aztán kiderül, hogy ezek kérések voltak magyar nyelvű órák bevezetésére. Arról megfeledkeznek, hogy ezeket a személyes kéréseket a szülők saját kezűleg írták meg és írták alá, belefoglalva személyes adataikat is.

Elgondolkodtató az is, hogy e nemes tartalmú írások vezércikkekként jelennek meg, címüket pedig nagyobb karakterekkel szedik, mint magát a fejlécet. És mindez Moldvában.

Itt aztán Monica Ela Gaşpar névre hallgató fiatal militáns kolléganőnktől mindenki megkapja a magáét: Duma Andráson túl a Csángó Szervezet tagjai, de a Háromszék szerkesztői is (kik mertek maguk is írni a csángókról) és a néprajzos is (mármint mi, jámbor érdeklődők). A hölgy azért is külön figyelemre érdemes, mert a jelen szerint neki az egyetlen foglalkozása e téma. El is hiszem, hiszen hetente 2-3 oldalas cikket kell írni, hogy nehogy valaki elfelejtse a magyar veszélyt. Kérdés persze, hogy feladata-e, amit tesz, vagy meggyőződés, esetleg mindkettő. Fogalmai, melyeket mint a mese szüzséit, folyton meglovagol: a hamisítás, a megvesztegetés, a magyar veszély, a nacionalizmus, és így tovább. Én szolidan hiszem, hogy ismét beigazolódott: mindenki magából indul ki. Ugyanis néha túllő újságírói célján a hölgy: a faluban meggyőző munkát végez, nyilatkozatokat írat eddigi magyarpártiakkal, hogy mindent vissza, őket becsapta ez az elvetemült Duma, aztán előveszi magát a főtanfelügyelő-helyettest is (Marian Binghezt), ki állítólag egyet fúj a magyarokkal (căntă în struna udemeriştilor) azáltal, hogy kivizsgálva a helyszínen az esetet, igazat adott a szülőknek, illetve azt állította, hogy követeléseik jogilag helytállóak.

Munkánk végeztével hazaindulunk, és ismét megvesszük az újságot. Főcím: Lázadás Klézsén, alcíme: Az oktatásügyi minisztérium elfogadta a magyar nyelv oktatását a budai és klézsei iskolákban. És első oldalon fényképet is közöl a "lázadókról". Maga a lázadás a szöveg szerint e minisztériumi határozat miatt tört ki Klézsén. Csak ámulunk-bámulunk, hogy ez aztán a profi manipuláció: képesek kikocsikázni Klézsére és lefotózni a polgármesteri hivatalnál a "kuponjukat" váró csángókat, kik valóban sokan vannak (hisz 7150 lelket számlál a község), és megjelentetik a szenzációt: "Lázadás Klézsén". Természetesen a magyar nyelv ellen. Hisz mint a cikkből is kiderül, ezt kapják a falusiak a kormánytól segítség helyett.

Arra gondolok, hogy hónapokkal ezelőtt magam is válaszoltam egy ilyen cikkre, de akkor, akár a fenti esetben is, fittyet hányva az újságírói etikára, a szövegemet teljesen kiforgatták, idézőjelbe tettek olyan dolgokat, amiket nem írtam, és természetesen betették a lapba - felháborodottan. Nem érdemes ismét írni nekik, csak naivul vesztegettem az időt akkor is. De mégis, nem szól minderről a törvény? Büntetlenül lehet ezt csinálni a végtelenségig?

Romboló hatásuk óriási ezeknek a cikkeknek, mégsem megcáfolásuk a legégetőbb tennivaló. Az más körül forog. Béres András államtitkár aláírásával megérkezett a bákói tanfelügyelőségre a magyar fakultatív órák beindításához szükséges minisztériumi engedély. Ez alapján még ebben a tanévben megkezdhető a tanítás Klézsén. És most a labda ismét erdélyi oldalon pattog: egy szakképzett magyartanárra van szükség, ki vállalja e tantárgy tanítását Klézsén. Mind e mai napig még nem akadt vállalkozó...

HEGYELI ATTILA

*

Háromszék 1998. március 21.

RÉGI IDŐK HOMLOKRÁNCA

Moldvából kitessékeltek

A legfrissebb becslések szerint Moldvában ma még mintegy hatvanezer római katolikus csángó beszéli valamilyen szinten anyanyelvét. Ezek is a nyelvváltás korát élik, a középkorúak és az idősebbek még beszélnek magyarul, de gyerekeik, unokáik már nagyon sok esetben románul válaszolnak a szülői kérdésre. Lapunk többször hírt adott arról is, hogy a nacionalista hisztériakeltők ma már a törvény biztosította heti két fakultatív magyar tanítási óra igényléséért is a középkori szellemi inkvizícióra emlékeztető vehemenciával kavarnak helyi és országos botránysorozatokat.

1948 és 1957 között a moldvai magyarság történelmében első ízben a csángóság egy része néhány évig anyanyelvén is tanulhatott: a Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére elemi iskolákat létesíthettek számukra, sőt, Bákó városában magyar tanítóképző is működött. A pedagógusok első rajai Erdélyből indultak a Kárpátok külső előterébe, hogy hit- és nyelvtestvéreiket a sokszázados szellemi nyomorgatásból próbálják kiszabadítani. Többségük a rendkívül nehéz élet- és beilleszkedési körülmények ellenére csodálatra méltó munkát végzett mindaddig, amíg a nacionálkommunista rezsim a legrafináltabb módon, de a legbrutálisabb eszközöket is igénybe véve haza nem kergette őket.

A kisbaconi Zsigmond Sándor és felesége, Ilona ezen első fecskék közé tartozik, akiket bár társadalmi származásuk miatt száműztek Moldvába, a szellemi tavaszteremtés szándékával érkeztek, s tanítottak, játszottak a gyerekekkel, a fiatalsággal, saját sorsukkal, hisz családi fészket is ott raktak, s ott is éltek, amíg ezt a külső körülmények lehetővé tették.

Zsigmond Sándor: Nagykenden voltam kántortanító. Lovam is, földem is volt. Úgy összenőttem a faluval, hogy ha nincs ez a moldvai kiruccanás, ott is maradok. Volt Nyárádremetén egy ember, akinek suszter volt a főfoglalkozása, de az akkori helyzet úgy hozta, hogy tanfelügyelővé nevezték ki. Az ismerte apámat, megtudta, hogy kulák, s akkorjában tényleg szükség volt odabenn magyar tanítókra, s ahogy az első évharmadnak vége lett, január ötödike felé megkaptam a papírt, hogy Moldvába kell menni. Összetársultunk hárman, bementünk Bákóba.

Megmondták, hogy hova helyeztek. Szőlőhegyre. A nagy csomaggal visszamentünk Târgu Ocnára (Aknavásár), onnét még öt kilométerre kellett menni a faluba. Kiértem oda, ott egy román tanítónő volt. Megismerkedtünk, bemutatkoztam, hogy én vagyok a magyar tanító. Kellemesen fogadott. Január tizedikén megkezdtük a tanítást. Jöttek a gyermekek, előttem már volt magyar tanító, de elvitték katonának. Hát nehéz körülmények voltak. Nem az iskola miatt. Kovártély is úgy került, hogy volt egy magyar óvónő, románhoz ment férjhez, azok kiadtak egy szobácskát. Kosztot sehol sem kaptam. Ott egy évben háromszor sütnek kenyeret. Máskor csak puliszka van, esetleg palacsinta. Ételt is gyengén főznek. Rákényszerültem arra, hogy otthonról hozzak, vagy vásároljak kenyeret. Legtöbbször fuszulykát ettem. Beletöltöttem egy fazékba, s addig főztem, amíg megpuhult.

A házigazdám megsajnált. Román ember volt, de tudott magyarul. Néha-néha behívtak, s adtak ebédet. Így telt el az év, s akkor hazajöttem nyári vakációra. Ősszel visszamentem.

Lujzikalagorban azelőtt Bodnár Endréék megalakították az V-VII. osztályt. Szeptember elsejétől oda bekerültem. Internátus volt. Meg voltam elégedve. Lakást is adtak, kosztot is. Igaz, hogy a gyermekekre fel kellett ügyelni délután és este. Endre bácsi volt az igazgató, a felesége is ott tanított, és velünk volt még Ravasz Pista. Egy kicsit furcsa volt, mert az előző helyen, Szőlőhegyen jobban beszéltek magyarul a gyermekek. Közelebb van Háromszékhez, Ojtozhoz, mint Lujzikalagor.

Számtant tanítottam. Életemben azután sem találkoztam olyan tanulókkal. Mikor odakerültem, kivittek több csángó faluba. Én majdnem mindenik falut ismertem. Bodnár Endre küldött. Azzal a feladattal, hogy menjek ki, kérjem el az osztálynaplót, s a legjobb gyermeket szervezzük be a kalagori felső tagozatra. Ott nem volt I-IV. magyar osztály. Dioszénben, Lészpeden, Rekecsényben, Klézsén, Szitáson és még sok helyen. Huszonnyolc-harminc gyereket szedtünk össze minden osztályba. Számtanból annyira jók voltak, szabad időmben számtanfeladatokat adtam nekik. Aki megoldotta, kapott valamilyen ajándékot. Nem telt el tíz perc, már jöttek a gyermekek a megoldással. A végén, ha folytatom ezt a versenyt, a fizetésem nem lett volna elég ajándékokra. Olyanok voltak, mint Gyurka László Klézséről, aki Beke György Magunk keresése című könyvében is szerepel. Benke István, Istók Marci, Csicsó Anti.

Éneket, zenét is tanítottam. Bákóban megalakult a magyar tanítóképző. Két évig hetenként bejártam éneket tanítani a magyar tanítóképzőbe. Tudtam hegedülni, mert a képzőben megtanítottak. Lujziban zenekart is alakítottam. Jártuk a csángó falvakat egészen fel Békásig. Színdarabot is tanultak, táncoltak, énekeltek. Nagy sikerrel. A falvakból volt négy-öt gyermek. Azoknak a szülei mozgósították a lakosságot.

A gyermekek minden szombaton készültek haza. Osztályfőnök voltam. Azt mondja Endre bácsi, menjetek, de ha hétfőre nem jöttök vissza, nagy baj lesz. Nekem "Diószegen" volt hat-hét tanulóm. Mondom, gyerekek, én is megyek veletek, s hétfőn jövünk vissza. Jó, tanító bácsi, menjünk. Összeszedjük a kicsi csomagot. Nem is mentünk be Bákóba, mert Dioszén a Szereten túl van, s egy kicsit lennebb esik. Ott van a Letea papírgyár. A gyermekek mutatták, hogy hol kell menni. Én úszni csak annyira tudtam, ahogy a Nyárádban lehetett. Odaérünk a Szerethez, a gyerekek levetnek magukról nadrágot, mindent, a csomagocskát s a ruhát felkötötték a tarkójukra, s úszni kezdtek a túlsó part felé. Az egyik gyermek visszakiált: tanító bácsi, visszajövök, s viszem a maga csomagját is. Valahogy aztán átúsztam én is, de megmondtam nekik, hogy visszafelé én erre nem jövök.

Egy helyen járt a komp.

Zsigmond Ilona: Egyszer ketten mentünk. Kísértük a gyermekeket. A Szeret meg volt áradva. Egy csónakkal keltünk át. Azt hittem, soha nem érjük el a túlsó partot. A bárka tele volt részeg emberrel.

Különben Bodnár Endre bácsi tökéletesen beszélt románul. Kiált a csángókért. Én Székelyudvarhelyen végeztem a képzőt, s egyenesen Lujzikalagorba helyeztek ki. Most tudom, mi volt ennek az oka. Földünk is volt valamennyi, édesapám iparos volt, s a kettő együtt "kizsákmányolóvá" tette. Az az igazság, hogy azt a hibát követték el - ezt én utólag sokszor átgondoltam -, hogy képesítés nélkülieket is kineveztek. Semmi gyűjtőmunkát nem végeztünk, mert nem mondta senki.

A csángók roppant vallásosak. Kicsit idegenkedtek tőlünk. Egy ideig nem volt lakásom. Az iskolában laktam, egy kis szobában. Aztán erőszakkal betettek egy házhoz. Csángók voltak, de Creangának hívták őket. A férfi adószedő volt valamikor, s ezért ők is osztályellenségnek számítottak. Annak ellenére, hogy kényszerrel tettek be, utólag nagyon megszerettük egymást. A lányukkal is összebarátkoztam.

Az internátusban egy Bíró néni nevezetű volt a szakácsnő. Megtanítottuk egy kicsit magyarosan főzni. Mosogatni s ilyenekre.

Sándor Szőlőhegyről került Lujziba. Én már ott voltam. Így ismerkedtünk össze. Mikor mentünk ki, szekérrel jöttünk át Köpecről, felvettük a bodosiakat, átmentünk a Hatodon, s a Málnásfürdőtől vonattal mentünk tovább. Két év múlva házasodtunk össze.

Zsigmond Sándor: Mentem gyalog Kalagor felé. Szembetalálkoztam két lánnyal. Hallom, hogy magyarul beszélnek. Visszafordultam. Ő is megfordult. Így ismerkedtünk meg. Így hozta a sors.

Zsigmond Ilona: Én I-IV. osztályban tanítottam. Fakultatív módon a magyar nyelvet román tagozaton is. Az idősebb embereket is kellett tanítani. Sokszor hatvan-hetven analfabétát. Többségük nem tudott sem románul, sem magyarul írni-olvasni. Az biztos, hogy akik a mi iskolánkba jártak, mind megtanultak románul is, magyarul is.

A csángók nemzeti öntudatát már a harmincas években megnyirbálták. Ha együtt voltunk, nagyon szívesen beszéltek, de ha odakerült egy román tanító - pedig nagyon rendesek voltak azok is -, már bezárkóztak önmagukba. Lelombozódtak, eltűnt arcukról a mosoly.

Zsigmond Sándor: András bácsi, a házigazdám mesélte el: a harmincas években Bákóban meghallották, hogy magyarul beszélget. Egy hatalmas facsutakot lánccal a nyakába kötöttek, s úgy vezették végig Bákó városán. Elmesélte részletesen: a fatuskóba vasfüleket vertek bele, abba láncot fűztek, s aki magyarul beszélt, akasztották a nyakába.

Zsigmond Ilona: A csádi életet nagyon nehéz volt berendezni. Összeházasodtunk, de külön laktunk. Én Varga Mihálynál, akit nagyon rendes emberként ismertem. Az iskolában nagyon sokan voltunk. Tizenegy román s tizenegy magyar tanerő. Nagyon rendesek voltak ők is. Egy román tanítónővel laktam. Valahonnét Suceava mellől került oda. Tanult vélem magyarul, s én tőle románul.

Ötvenháromban házasodtunk össze. Akkor nyílt Târgu Ocna mellett, Újfaluban a magyar ötödik osztály. Átmentünk oda, mint házasok. Ott kaptunk egy szobát. Egy egyszerű faágy volt, szalmazsákkal. Asztal, szék volt, de szekrény, az nem. Egy kicsi melegítő kályha. Főzőcskéztünk. Tudja a csoda, az egyszerűség is szép volt, feltaláltuk magunkat. Ketten szerveztük be a tanulókat is a magyar ötödik osztályba. Mi tapasztottuk meg kézzel az iskola oldalát. Sárral. Mindent csináltunk. Összegyűjtöttük a fiatalokat is. Sándor sokat hegedült. Tanítottuk énekelni őket. Az újfalusiak aránylag szépen beszéltek magyarul.

Nem is gondolkoztunk azon, hogy hazajövünk. Belejöttünk. Megszoktuk s megszerettük ott.

Mikor Lujzikalagorba kerültem, sok mindent mondtak, ami nem valóság. Esténként házról házra jártam, néztem, hogy fejnek. Mert azt mondták, hogy a pendelyen keresztül fejik az edénybe a tejet. Egy szó nem igaz belőle. Valamikor fejhettek így. Vásznon át szűrték. Szépen varrtak, hímeztek.

Nagyon szívesen fogadtak. Elhívtak lakodalmakba. Kértek, hogy énekeljünk. A férfiak közül sokan jártak Erdélyben. Szerették a magyarokat.

Sokszor gondolkozom azon, hogy román nyelvből kölcsönöztek szavakat, de a toldalékok, amelyeket hozzáragasztottak, a magyarból valók voltak. A -val, -vel. "Várval" - tehát mésszel - vagy "niszipvel", azaz homokkal. A tojásnak azt mondták: tikmony.

Zsigmond Sándor: Az iskolák felszámolása 1954-ben kezdődött. Mikor bementünk Bákóba vakáció előtt, akkor azt mondták a tanfelügyelőségen, nyugodtan mehetünk haza. Adjuk le az itthoni címet, s ha valami baj van, értesítenek. Én a háziasszonyomnak hátrahagytam, ha valami baj van, szóljon haza nekünk. Márikának hívták. Augusztusban kaptam tőle egy levelet. Csak annyit írt: Tanító bácsi, tessék visszajőni. Visszamentem. Megtudtam, hogy Bukarestből is kijött valaki, és ezzel a bogdăneşti Socával házról házra jártak, s meggyőzték a szülőket: nem kell magyar iskola. Kellett volna indítsuk az új ötödik osztályt, s folytatni a magyartanítást a hatodikosokkal.

Amíg a Magyar Népi Szövetség működött, bizalmasak voltak a csángók is. Bákóban volt a székhelyük. A panaszaikkal oda mehettek. Ha nekünk volt panaszunk, mi is. Ha Bákóban jártunk, nem tudtuk elkerülni a székházat. Csángó volt az elnök, Klézséről. Ha megszorultunk, vendégszoba is volt.

Mikor a szövetséget felszámolták, akkor már mindenki tudta: az iskolának is vége.

A házigazdám nagyon értelmes ember volt. Világot járt, az első világháborúban az olasz frontra is elkerült. Méhészkedett, gazdálkodott. Elmondta, hogy az 1907-es forradalom idején ő már tizenkilenc éves volt. Lujzikalagor Bákóhoz légvonalban közel van. Ők semmit sem hallottak, csak egyszer egy vasárnap olyan nagy zaj jött Bákó felől a falu felé, hogy mindenki kigyűlt az utcára, s egymást kérdezték, ez mi lehet? Kérdezem tőle, hogy András bácsi, maguk mit csináltak? Azt mondja: bácsi tanittó, vettünk egy botot, s ereszd be a városba.

Zsigmond Ilona: 1954 januárjában akkora hófúvás volt, hogy a házból alagutat kellett ásni. Újfalu Bogdăneşti-hez tartozott. Ott volt egy domnu Soca, a másik nevét nem tudom. Ez erősen hazafias ember volt. Nyáron eljöttünk vakációra. Ősszel, amikor visszamentünk, az emberek köszöntek, de olyan furcsán viselkedtek. Zárkózottak lettek. Szeptember 15-én kellett volna iskolát kezdenünk. Két gyermekünk jött el. Hol lehetnek a gyermekek? Elmentünk a szülőkhöz. Nagy hallgatás volt. Nem mondtak semmit.

Valaki aztán elkottyantotta, hogy Soca egész nyáron propagandamunkát végzett. Ijesztgette a népet. A magyar oktatást átfordították románra.

Zsigmond Ilona: Azt akarták, hogy álljunk át mi is román tanítónak. Nem is volt elég román tanerő. Nem akartak hazaengedni. Buna Pistáék is ebbe a helyzetbe kerültek Gorzafalván. Akkor aztán együtt karikáztak be biciklivel Bákóba. Bukarestbe is beutaztak a magyar iskolák ügyében. Onnét szereztek igazolást, hogy megszűnt az iskola, eljöhetünk. Volt egy államtitkár, Borca Ion. Az elengedett.

Zsigmond Sándor: Szeptember 15-től végigkínlódtuk egész októbert. Novemberben átmentem Buna Pistához. Bementünk Bákóba. Akkor mondták, menjünk át román tagozatra. Ezt mi megtagadtuk.

Zsigmond Ilona: Sándor Aldobolyba került, s én Illyefalvára.

Később, amíg engedtek, visszamentünk, felkerestük régi házigazdáinkat, aki még élt közülük. Nagyon kedvesen fogadtak. Utána még egyszer elmentünk, de a milícia visszafordított. Észrevették a CV jelzésű Kovászna megyei kocsit. Magyarul beszéltünk, s ez elég volt ahhoz, hogy kitessékeljenek.

Sylvester Lajos

*

Moldvai Magyarság 1998. Március-Április

Beke György

A csángók gyóntatója

Öregedő páter, ebben az írásban nincs neve. A gyónási titok elfödi, védelmezi a nevét. Akárcsak a gyónókét. Ez a legbizalmasabb egyéni kapcsolat Isten és ember között. Nem törheti meg senki.

De a pap is ember, fájdalmát ki akarja mondani. Vallomását különben sem a nevek hitelesíthetik, hanem az őszinteség. Fájdalmat hazudni így nem is lehetne.

Esztendőnként eljár Csíksomlyóra. Nemcsak zarándokút ez számára, de kötelesség-teljesítés is. Gyónni kívánó székelyekkel, csángókkal tele a kolostor udvara, a domboldal; a somlyói barátok egymagukban nem tudnák ellátni feladataikat a pünkösdi búcsúk idején. Az öregedő páterhez, nevezzük N. atyának, főleg a csángók járulnak, bűneik megvallására. Mert ő soha nem kérdez vissza, hogy mit is mondtál fiam, lányom, ő ismeri a csángók beszédét. Teológus korában egy nyarat a moldvai Csángóföldön töltött, megismerkedett a helyi nyelvjárással, olyan tájszavakkal, amelyeket még a távoli magyarok is érthetetlennek tartanak néha, pedig csak jobban oda kell figyelni, és kiderül, hogy egyazon magyar nyelv friss illatú zsenge levelei. N. atya, ahogy múltak az évek, úgy ismerte meg mind jobban a gyónni hozzá járuló csángó csapatot. Az arcukról. Nevüket nem tudja, soha nem tudakolta. Csupán az egyik asszony keresztnevét jegyezte meg, akaratlanul. A hatvan körül járó asszony harmadik személyben beszélt önmagáról, mint a gyermekek:

- Akkor pedig Mária...

A pap azt hitte, hogy az isten anyját emlegeti bizalmasan. Tapasztalt ilyent falusi öregasszonyoknál. De nem, a csángó asszony önmagáról beszélt, ő volt Mária. Szavai nehezen szakadtak ki belőle, mintha valami szörnyű bűn nyomasztaná, bénítaná a lelkét.

N. atya gyónói egyfalusiak lehettek. Csoportosan várakoztak, hallótávolságon túl. Az idősebbek komoran hallgattak várakozás közben, a fiatalok halkan beszélgettek, el-elharapva a szavakat, mintha tilosat mondanának. Falujuk rendje szerint előbb a férfiak járultak N. atya elé, aki egy kopott széken ült a kolostor füves udvarának a sarkában, aztán a fiatalok, majd az asszonyok. Ők is életkor szerint, az idősebbek legutoljára. Mintha a legnagyobb bűnöket ők hordoznák. N. atya szinte előre tudta, hogy ki mit fog meggyónni; nemcsak az életük hasonlított, az apróbb-nagyobb vétkeik is.

Mária asszony kivétel volt. Első gyónáskor N. atyánál olyan hosszan sóhajtozott, mielőtt belekezdett volna, hogy a gyóntató pap félreértette, és a segítségére akart lenni:

- Kedves néném, nem tud jól magyarul? Beszélhetünk románul.

- Éppen az a baj, hogy csak magyarul tudok jól. Ez az én bajom, lelkem papocskám.

Hogy ezt a "papocskámat" kimondta - N. atya hozzá volt szokva a különös megszólításhoz, ami még a csángók népdalaiba is belekerült -, Mária asszonynak megeredt a nyelve. Mondta a maga félelmét. Neki talán nem is lenne szabad gyónnia most. Odahaza, a falujában egész esztendőben nem végezte el becsületesen, megnyugtatóan a szentgyónását. Úgy érezte, hogy nem tudott elszámolni minden szavával, cselekedetével, mulasztásával.

- Elhallgatott valamit, kedves néném?

- Nem értett meg jól a mi papocskánk. Én sem őt.

Pedig - mondta - a plébánosuk segíteni akarta, sorolta a Tízparancsolatot, lassan, tagolva, de románul. Mária asszony alig értett belőle valamit. Könnyű a csángó férfiaknak, ők ismerik a román nyelvet. Mária asszony a kapuján belül, és kint, a mezőn születése óta magyarul beszélt mindig, akárcsak asszonytársai. Már ajkán volt a szó, hogy a papjuk megszólalhatott volna magyarul, hiszen tudják róla, hogy magyarnak született, az egyik szomszéd faluban. De mióta Jászvásáron elvégezte a teológiát, az anyját is csak románul szólítja. Félne? Hiszen, ha csak félne! Ettől Mária asszonyhoz szólhatna nyugodtan közös anyanyelvükön, gyónáskor nincsen idegen, aki meghallgatná őket.

Egyszer, az elején belekezdett magyarul, ahogy gyermekkorában megtanulta a gyónás szövegét, akkor a ferences páter magyarul szólt hozzájuk. De a mostani papocska leintette:

- Ebben a templomban csak románul beszélhetsz, asszony. Ez a törvény!

Mária asszony megértette a tiltást, legfőképpen a pap mozdulatából, ujjai üzenetéből. Ijedten vette tudomásul az új, mostani törvényt. A pap Isten embere, a törvény embere, ő jobban tudja.

Papjuk sorolta tovább a Tízparancsolatot. Mária asszony Mózes törvénykönyvének egyik parancsára bólintott, igen, vétett ellene, a másikra rázta a fejét, hogy soha nem tenne effélét. A pap pedig feloldozta, de Mária asszony akkor ijedt meg igazán: vajon bevallotta-e minden bűnét, vétkét, nem hagyott-e ki valamit, amiért magára vonja az Ég haragját. Nem megkönnyebbülten, hanem egyenesen bűntudattal járult a szentáldozáshoz. Olyan gondolata is támadt, hogy nem veszi magához Krisztus testét, de ettől még jobban megijedt: azt hinnék a faluban (látták gyónni), hogy olyan súlyos bűnt követett el, ami alól a papjuk nem oldozhatta fel.

Ez gyötörte minden áldozáskor. Minden vasárnap.

N. atya eltűnődött. Csakugyan véthette-e Mária asszony, vagyis nem megtisztult lélekkel vette-e magához az Úr testét? A misszionáriusok Afrikában gyóntatják így a bennszülötteket, mint moldvai társa Máriát: sorolják a Tízparancsolatot, a gyónó négerek pedig bólintanak vagy rázzák a fejüket. Azokat a gyónókat is feloldozza a pap, az Isten is biztosan elnézi nekik, ha nem értették meg jól a parancsolat. Isten Moldvát, csángó négereit sem ejtheti ki figyelméből, ha már a sors ennyire elhagyta ezt a földet!

Mária asszony minden pünkösdkor eljött Somlyóra, mindig elmondta N. atyának, hogy ő nem biztos benne, vajon az eltelt esztendőben elszámolt-e minden vétkével, ezért most kezdi elölről. Nem akarja becsapni Istent. Nem akar ő becsapni senkit, a papocskáját sem ott, Csángóföldön. Aztán megnyugodott lélekkel, énekszóval indult haza, át a Kárpátokon, a csángó keresztaljjal együtt.

Tavaly először nem jött el Somlyóra. N atya nyugtalanul nézegette a csángó csapatot. Mikor az utolsó öregasszonyt is feloldozta, megkérdezte tőle:

- Volt magukkal mindig egy idős asszony... Mária...

- Igen, volt... meghalt szegény...

N. atya megdermedt, és nem merte megkérdezni, hogy vajon magához vette-e a betegek szentségét, meg tudott-e gyónni halála előtt? A haldokló asszony mellett a "papocska" megszólalt-e elárult anyanyelvén? Vagy engedte, hogy Mária asszony tépett lélekkel, kínzó bizonytalanságban álljon az Ítélő Bíró elé?

- Gyilkos... lélekgyilkos... - motyogta.

- Én? Miért vagyok én gyilkos, drága papocska?

- Dehogy gyilkos maga, néném. Nem magára mondtam... Nem is mondtam senkire.

Azok az afrikai bennszülöttek vajon elkárhoznak-e, ha nem gyónnak meg mindent, mert nem értik a pap nyelvét, és a pap sem az övékét? És moldvai paptársa vajon miként gyónna, ha erről kérdeznék: gyilkos-e ő, vagy szintén áldozat?

N. atya megnyugodott abban, hogy Mária asszony Istennek is megvallotta, amit neki szokott, esztendőkön át. Isten pedig megértette minden szavát. Minden nyelvet ismer, mert mindegyiket ő teremtette egyenlőségre, teljességre. Ért ő jól magyarul is...

*

Nyugati Magyarság 1998. március

BARDÓCZ GERGELY

Csángók Brüsszelben

Meglepően gyönge visszhangja támadt a csángó élet egyik igen fontos eseményének: a Moldvai Csángó-magyar Szövetség brüsszeli meghallgatásának. A csíkszeredai lapban, a Hargita Népében olvashattam egy írást erről, amit természetesnek tarthatunk, mivel ez a székely napilap tudatosan, példásan vállalja a magyar nemzeti önismeret munkálásának, s ennek jegyében a moldvai csángók szellemi gondozásának ügyét.

De más újságok? Az anyaország sajtója például? Közönyük netán azzal magyarázható, hogy a csángó mozgalmi embereknek nincs elég tapasztalatuk és lehetőségük arra, hogy egy ilyen eseményt - sajtóértekezleten, interjúkban, kerekasztal-beszélgetéseken - tudatosítsanak a közvéleményben? Előfordulhat ezért, - talán meg is történt -, hogy a meghívó szervezet, a Yehudi Menuhin Alapítvány tárta a világ elé mindazt, amit Csicsó Antal, a csángó szövetség alelnöke sorstársainak nemzeti nyomoráról elmondott Brüsszelben.

Mert drámaian időszerű a mai Európa számára a világ jövőjét megzavaró kisebbségi elnyomatás, bármelyik ország vagy nemzet legyen is az elkövető, vagy legyen a jogfosztottja. Nyugat-Európa jó ideje nem dugja be a fülét saját kisebbségeinek panasza elől. Az új európai politikai igény és közhangulat is nagy mértékben segítette a katalánok, baszkok jogszerzéseit Spanyolországban, hogy az autonómia életképes gyakorlata az északi országok (Finnország, Hollandia) után a Pireneusi-félszigeten is gyakorlattá váljék. Noha vannak országok Európában, amelyek görcsösen ragaszkodnak a nemzetállam jakobinus felfogásához, vagyis nem akarják elismerni a területükön élő kisebbségek nemzeti, nyelvi, kulturális jogait és ezek gyakorlásának feltételét, az autonómiát, az idők sodra lassan minden nemzet, nép, nemzetiség teljes egyenjogúsága felé hajtja az ő hajójuk vitorláit is. Hiszen az egységes Európa aligha képzelhető el továbbra is háttérbe szorított, nyelvüktől megfosztott kisebbségi közösségekkel.

...

E mind teljesebbé váló nyugati nemzeti egyenlőség háttere előtt jelentkezik most egy kelet-európai nemzeti közösség, a moldvai csángó-magyarok csoportja, amelyről Brüsszelben eddig aligha tudtak valamit is. Mivel a bukaresti kormánytól - ha érdeklődnek felőlünk -, csak azt a választ kaphatták, hogy a csángók katolikus hitű románok, akik századok óta együtt élnek a moldvai románokkal, az ortodox és a románok született humanizmusának, a másság tiszteletének példájaként, máig őrzik római katolikus hitüket. Ez a jellemzés igaz is, csak éppen szándékoltan hiányos és félrevezető.

Most pedig előáll ez a közösség, amelyik számbelileg nagyobb a belgiumi németeknél, a dániai németségnél, az Elba völgyében élő szorboknál (Németország), a dél-tiroli osztrák-német népcsoportnál, s jónéhány más olyan európai kisebbségnél, amelyek fölött az új európai közszellem gyakorol védelmet. Előáll és elmondja - hiteles képviselőjének szájával -, hogy annyi joga sincs etnikai azonosságának kinyilvánításához, nyelvéhez, kultúrájához, mint a legjobban sanyargatott kisebbségének a világon. Hiszen még a franciaországi bretonok sorsát is megirigyelhetnék Pedig ezt a népességet mint az elnyomottság példáját szokták emlegetni, eltiltott anyanyelvüket, erőszakos franciásításukat. Bretagne-ban esett meg, hogy táblát akasztottak az iskolásgyermekek nyakába: "Szégyellem magam, mert breton vagyok". Régi történet, máig emlegetik.

Moldvában nem kell a messze múltba tekinteni ilyen példákért. Klézsén, Somoskán, Lészpeden, Bogdánfalván, színcsángó településeken a Bákó városból oda ingázó tanárok, tanítók pénzzel büntetik azt a csángó gyermeket, aki az iskola területén, szünetekben meg mer szólalni magyarul Találékony büntetési mód, meg kell hagyni! Ha botbüntetést kap a gyermek vagy tenyerest anyai szavaiért, egyedül ő szenvedi meg. De a büntetéspénzt a szülők fizetik, s így az apa vagy az anya fogja megtiltani gyermekének a magyar megszólalást.

...

Mivel a csángók megkövült, régmúlt állapotában megmaradt magyar nyelve - nem lévén eleven kapcsolata a magyar nyelv fejlődésével - valóságos kincsesbánya volt, s részint ma is az, nemcsak magyar, de német, finn, francia kutatóknak is. "Bennszülött" csángó költő, író csak kettő támadt eddig, századunk második felében, a már évtizedekkel ezelőtt örökre elment Lakatos Demeter és a most középkorú Demse Márton. Előbbi nem ismerte a magyar helyesírást, magyar verseit román ortográfiával jegyezte le; ezek azonban a csángó lélek hiteles megnyilatkozásai. Demse Márton már magyar értelmiségi, Erdélyben végzett tanítóképzőt, majd hosszú ideig mozdonyvezető volt Moldvában. Jelenleg budapesti "száműzetésben" él. Tőle várhatjuk a belülről látott csángó sorsképlet ábrázolását.

...

Csicsó Antal az egyesült Európa irányító központjába jutott el, és ezzel a moldvai csángóság kitört a rája kényszerített történelmi "gettóból".

...

Nem túl messziről várnak segítséget Csicsó Antalék? Valamikor a Szent László Társaság igyekezett életben tartani Moldvában a magyar nyelvet. 1945 után a Magyar Népi Szövetségnek sikerült kiharcolnia a bukaresti kormányzattól majdnem száz magyar iskola megnyitását a Szeret mentében. Még akkor is példás lépés volt ez a moldvai magyar önmegőrzés útján, ha az MNSZ eleve tévesen fogott hozzá a csángók támogatásához, nem számolt azok mélyen vallásos érzületével, és a csángók számára ellenszenves, vallástalan tanítókat küldött Moldvába.

...

Valamikor a magyar anyaország viselte sorsát a moldvai csángóságnak. Most nincs erre érkezése. A magyar-román tárgyalásokon soha nem kerülnek szóba a legjobban elnyomott, ma is nyelvi rabságban tartott moldvai magyarok. Nem tapasztalni túlságos törődést az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezetétől, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől sem. Túlságosan a kisebbségi igények végén szerepelnek - ha szerepelnek egyáltalán - a csángók követelései. Úgy mondják, hogy a kisebbségvédelem magyar minisztere a hozzá eljuttatott kérést a magyar iskolák megnyitására a Bákó megyei hatóságokhoz utasította. Panaszkodjanak a csángók azoknál, akiktől elnyomatásuk ered?

...

*

Udvarhelyi Híradó 1998. május 14.

Az oklevelek honosítása

Múlt szerdán Asztalos Ferenc parlamenti képviselő, a Képviselőház oktatási bizottságának alelnöke tárgyalt Andrei Marga tanügyminiszterrel. A képviselő megsürgette a diplomahonosítási egyezmény ratifikálását, és követelte a honosítás módszertani szabályozását.

- Még Virgil Petrescu idejében, Románia és Magyarország aláírt egy diplomahonosításra vonatkozó egyezményt, amit az RMDSZ-nek köszönhetően sikerült a kormányülésre bevinni, ahol napirendi pontként szerepelt - tájékoztatott Asztalos Ferenc. A kormány el is fogadta az egyezményt, de ahhoz, hogy törvényerejűvé váljon, szükség van a parlamenti ratifikálására is. A miniszter megnyugtatott, hogy az egyezményt átküldték a Parlamentbe, viszont az ottani adattárban nem találtam meg. Marga tanácsosa töredelmesen bevallotta, hogy az irat még nem került át a Képviselőházba. Remélem, hogy a hosszas tologatás után a héten valóban átkerül az okmány a Képviselőházba, tehát az ügy kimozdul a holtpontról. Attól a perctől kezdve, amikor az egyezményt ratifikálja a Parlament, a külföldön szerzett oklevelek honosítása hihetetlenül leegyszerűsödik, felgyorsul. A Magyarországon szerzett okleveleket - amennyiben a képzés időtartama és a tanulmányi programok hasonlóak - minden különbözeti vizsga nélkül elismerik. Csak az eltérések esetében szükséges két (öt-öt tagból álló) vegyesbizottság beavatkozása; az lesz a feladata, hogy "jóindulatúan keresse a megoldás lehetőségét".

Eddig kínosan lassú volt az ügyintézés: 231 diplomahonosítási kérésből csupán 65-öt sikerült megoldani, ez a kérések 28 százaléka; ezek megoldása is úgy sikerült, hogy viszonylag könnyebb a tanító- és tanárképző főiskolákon szerzett diplomák honosítása. Tanári diplomák ügyében 84 kérést fogadtak el; 48 diplomát sikerült honosítani; legnehezebben halad az ügyintézés a matematikát, fizikát és a szociálpedagógiát végzettek esetében.

Arra kértem Andrei Margat, hogy a honosítással megbízott román egyetemeknek küldjenek ki egy körlevelet, amihez mellékeljenek egy módszertant, hogy ne tegyék önkényesen nehézkessé a vizsgákat, hanem még az egyezmény ratifikálása előtt gyorsítsák fel a folyamatot. Megegyeztünk abban, hogy Liviu Matei, a miniszter tanácsosa eljuttatja hozzám - mondta Asztalos Ferenc.

Jakab Árpád

 


 

Horváth Dezső

Nemesszalókon született, 1936-ban.

Iskoláit szülőfalujában, majd Magyarpolányban, Sümegen és Szegeden végezte.

*

Adassék tisztelet egykori magyartanárának,

Kiss Károly Ernőnek.

*

Megjelent kötetei:

A tizedik ember
(Magyarország felfedezése, Szépirodalmi 1985.)

*

Klinikai föltámadás
Magánkiadás, 1991.

*

Móra kőpárnája
Somogyi-könyvtár, 1994.

*

A röhögő katona
Agóra-Print, 1996.

*

Aranyhajcsár
Agóra-Print, 1997.

*

Terus ángyi
Bába és Társai, 1998.

*

Ezredes úr, hadra vágva
Bába és Társai, 1998.

*

Mivé lettél, csángómagyar?
Bába és Társai, 1999.