Hallgat az éjszaka,
nincs szava már.
Lombokon szél pihen,
nem muzsikál.

Titkokat lesni el-
indul a Hold.
Tengernyi zsákjából
álmokat old.

Észrevesz, éberen
ringat az ágy.
Szemedre csókot ad,
úgy megy tovább.

Itt reggeledik most.
A nyugati ablak - szemben a hegy -,
bámul előrehulló sugarakra,
lesi a fényjeleket.

Itt reggeledik most.
Házak dörmögnek aranyban, messze.
Tűnődöm ablakomnál:
valahol ott ért földet az este.

Itt reggeledik most.
Iramló autó sistereg.
Kering egy felriadt madár
a jegenyék felett.

Itt reggeledik most.
Térdig a folyóban áll,
arcát mossa
a szélescsipejű nyár.

Kertre néz az ablakom.
Mennyi titok, hallhatom.

Bokrok alján sárgacsőr,
öreg rigót így gyötör:

- Hát az Ősz, az micsoda?
- Szélkabátban muzsika.

- Hát a másik, az a tél?
- Jégvilágon hófedél.

- Hát a Tavasz, mondd el azt?!
- Lombzivatar, fényt fakaszt.

- És ez a kert, ez a Nyár?
- Eltaláltad, kismadár.

Kertre néz az ablakom.
Mennyi titok, hallgatom.

Nyisd ki jól a füledet.
Száll ezernyi üzenet.

Gyermeki nyárba,
hajnali négykor,
éji kalászból
kipereg a fénypor.

Gyűjteni álmot
harmatos ágról,
lángkosarával
érkezik a Vándor.

Égszakadékát
átaraszolja.
Hosszú uszályán
ernyőt nyit a bodza.

Fényre villanó hegyfogak.
Ásít kemenceszájú Nap.
Vackában elszunnyad a szél.
Néma fák. Nem rezzen levél.

Hallgat a búza, tört arany.
Madarak ülnek hangtalan.
Delel a bágyadt fecskehad,
ringatja selymes szénaszag.

Tó feszül barlangnyi csendre.
Szemfödője békalencse.
Fészkét őrzi a gólyapár.
Távol, harangok nyelve jár.

Ébred az estike este.
Ámul a tátika lesve.
Elalszik, nyitva a szája.
Estike-illat az álma.

Komondor-arccal áll a hegy.
Lesi a Napot, merre megy?

Bújj el, ezüstös kis patak.
Látod, a fák már alszanak.

Tücsök úr esti dalba fog.
Lepihennek a szarvasok.

Álmokkal küzd a tapsifül,
káposztalevél-szárny feszül.

Menyasszonykarcsú Hold mereng.
Párnája kéklő égi csend.

Hömpölyög, nagy a vize,
széles a Dunameder.
Hold száll le közepire,
fényfátyla beleseper.

Fák között billeg a
fáradó alkony.
Lépked az éjszaka
szőrpuha talpon.

Hajnali szellő lopja az árnyat.
Harmatos arcú, könnyes a rét.
Fürdik az ébredő nyári virághad.
Tükröt tart augusztus-reggeli ég.

Indítja már a Nap katonáit,
kardjukkal messzire űzni az éjt.
Sombokor ágon szél citerázik.
Ünnepi dallal várja a fényt.

A délután már éjbe tér.
Csillagtalan az égfedél.
Titkokra zárult ablakok.
Itt-ott tenyérnyi fény ragyog.

Sünházból hulló gesztenyék,
bronzban hevernek szerteszét.
A nyári lomb is földet ér.
Paplant húz rá a szürke dér.

November vége.
           Katalin nap.
Írj falevélre
           Katalinnak.
Küldd el a széllel,
           s ha megkapja,
hópihe térdel
           az ablakba.
Isten éltesse
           a Katát mind!
Teljen bélesre,
           s nyárra megint.

Az ég, a föld,
a föld, az ég
kabátot ölt,
cipőbe lép.

A két barát így
bandukolgat,
világ csöcséből
abrakolnak.

Se napcipó,
se kiflihold,
mert minden üzlet
zárva volt.

Rájárt a rúd
a két öregre.
Elsomfordáltak
Betlehembe.

Sápad az arcod, Lángocska.
Készítik pernyeruhádat.
Hamuba hull a lángszoknya,
pihentesd táncoló lábad.

Sápad az arcod, Legényke.
Látod, már Lángocska fárad.
Rátalálhatsz-e szegényre,
új tüze lesz-e a nyárnak.

Pirul az arcunk, Szél úr jön,
ébreszti, kelti a lángot.
Nyílik a tüzes fénybörtön,
leesnek róla a rácsok.

Sápad az arcunk, sötét van.
Emléke sincs a lángoknak.
Szerelmük szunnyad parázsban,
meggyszínű álmot álmodnak.

Gyújts jó tüzet,
ha jön a vándor.
Melegítsd ki
az éjszakából.

Etesd meg, éhes.
Igyon, ha bort kívánna.
A hajnal elűzi.
Hadd legyen szép az álma.

A hegy karéja vashalom.
Nyárból kiszédült tarka rom.
Éjkoromruhás őrszemek,
varjak járják a földeket.
Riad az őz ha gallyra lép.
Holtan vacog a barna rét.
Mint alvó medve teste, hűl.
Reggelre megdecemberül.

Ágbogas égen csillagok,
             álmot lesnek.
             Hallgatok.

Éjlova nyergén tolvaj jár.
             Erdőn-mezőn
             somfordál.

Barna kalapján szélforgó.
             Falevélre
             rámorgó.

Reggel a fákra zúzmara ül.
             Táncol a tél.
             Fagy hegedül.

Alszunk, az ágyak mélye rejt,
már kályhafény se lobban,
s ablak mögött - ki sejtené a cselt -,
a tél mit készített titokban?

Ha majd az éjjel felpakol,
a reggel jön, s leváltja,
lesünk a nagy dunnák alól
az elcserélt világra.

Fehér kabát a kerteken,
hogy senki meg ne fázzon,
s ki hozta, eltűnt jeltelen,
sehol egy árva lábnyom.

Elbánt a fákkal
csúful a szél.
Hintázik árván
pár vén falevél.

Szürke ég sző nagy
hószínű inget.
Szerelmes-gyöngén
befödi mindet.

Alusznak, díszes
ünnep az álom.
Gyertyák gyulladnak,
itt a karácsony.

Csillagakolban alszik a város.
Holdpásztor virraszt nyája felett.
Subáját fázva mellére húzza.
Hideg szél hajtja a fellegeket.

Ölmeleg ágyban szunnyad a jóság.
Gyertya világa magába mereng.
Messzi hegyekre gondol a fácska.
Dundi kalácsok illata leng.

FIGYELEM! FIGYELEM!
Tekintettel a hóra,
hidegre,
erkélyemen
idényjelleggel, térítésmentesen
működik a
téli madárétterem!

FIGYELEM! FIGYELEM!
Aki olvassa,
aki hallja,
aki jóllakott
és már sokallja,
értesítse a környék szárnyasait,
hogy
bőviben van a mag itt!
Jöhetnek
rigók, verebek, zöldikék, cinkék,
senki se röpül
üres beggyel el innét!
FIGYELEM! FIGYELEM!
Tavaszig nyitva
a madárétterem!
Jöhet,
kinek egy fityingje sincsen!
Ingyenes minden!
Köles, szotyola, burizs!
Egyetek
ebbül izs, abbul izs!
Jut izs,
marad izs!

FIGYELEM! FIGYELEM!
Minden madár itt legyen!

Volt egy komám: Hóbortos.
Télidőben hóboltos.

Ha kiment a piacra,
hóládáit kirakta.

Kérdezgették: hogy a hó?
Van-e jégcsap eladó?

Havas eső, jeges szél?
Erdő mélyén szedett dér?

Alkudtak zúzmaráért.
Szusszantott, épp ha ráért.

Kipakolt meg bepakolt,
amíg kiürült a bolt.

S hogy februárt kimérte,
aludni tért. Miért ne?

Mit is kezdene nyáron
hóboltos jóbarátom?

Fehér kabátban érkezett,
telet hozott az este.
Fagy katonái csillagot
tűztek dárdahegyre.

Ma az ágakon
zöld vitézek lovagolnak.
Hó volt, hó nincs.
Nyarat dajkál a holnap.

Vijjogj madár,
ordas szelek járnak,
de trappolnak március bakái,
rügyet szegezve februárnak.

Vijjogj madár,
szívünk felenged, olvad.
Aranysujtásos reggelek
lopják az égről a Holdat.

Márpedig mostan kidoboltatik:
Öregek, ifjak, kitavaszodik!

Hólével telik minden árok,
hadrendbe állnak hóvirágok,
és: jobbra át! és: balra át!
vezényelnek az ibolyák.
Indul a sereg harcra,
riadót fúj a barka.
Rügyet nyit ezer ág, bokor,
sörényes szellő dobrokol,
a Nap villámló karddal int:
előre minden kankalint!
Csöndesedjen a csatatér,
mire a pipacs ideér!

Márpedig mostan kidoboltatik:
Öregek, ifjak, itt a tavasz, itt!

Kiskati szeme, orra, szája
pontosan olyan, amilyennek lennie kell.
Érthető, hogy szerelmes vagyok Kiskatiba.

Az én szemem, az orrom meg a szám
egészen más, mint az övé,
és mégis azt mondta,
hozzám jön feleségnek.

Amikor a felnőttek szerint rosszak vagyunk,
annyi mindenre emlékeznek,
hogy így, meg úgy...
és akkor ők...

Akkor ők is gyerekek voltak,
és nem emlékezhetnek arra, hogy így, meg úgy,
mert ahhoz előbb felnőttnek kell lenni.
De ezt nekik is hiába magyarázták.

Engem ne emeljen a magasba senki,
ha nem tud addig tartani,
míg tényleg megnövök.
Guggoljon ide mellém,
ki nem csak hallani,
de érteni akar,
hogy közel legyen a szívdobogásunk.

Már mondtam Apának, ne írjon gyerekverseket,
mert gyerekverseket csak gyerekek írhatnak.
Például én.
És nem az a fontos,
hogy a felnőttek mit szólnak hozzá,
hanem Kiskati!
Ő sokkal jobban érti az egészet.

Apának annyi mindene van,
és nekem nem engedi, hogy megnézzem.
Azt mondja: most nem érek rá, meg ilyenek.
Egyszer fáért mentem a pincébe vele.
Apa csodálkozott,
amikor Mamának elmeséltem a
Három Sárga Vasalódeszkát.
- Honnan szedi ez a gyerek?
De nem mondtam meg neki.
Ha jól körülnéz, ő is láthatta volna.
Csak arra sem volt ideje.

Mama soha nem nevet ki engem.
Neki elmondom az álmom.
Ő is elmeséli a titkait,
és nem csodálkozik,
hogy csigabiga-háton
az Óperenciáson
túlra jött velem.

Van, amire emlékszik is...

Egyszer én is verset írtam,
és megmutattam Apának.
Azt mondta:
hmm... érdekes... meg, hát...

De nincs igaza,
mert nem hallotta,
amikor összevesztem a tulipánnal,
és igazából mérgemben írtam
azt a letépős verset.

Amikor Marjan beteg,
én mindig szomorú vagyok,
mert nincs az oviban.

Amikor én vagyok beteg,
akkor is szomorkodom,
mert Marjan az oviban van.

- A mi családunkban mindenki egyenlő.
  Morzsi kutya, Nagymami, Mama,
  Te is meg én is.
Apa ezt sokszor elmondja nekem,
a nyomaték kedvéért,
hogy vegyem tudomásul.

Nagymami mondta,
Mama sem volt egy "földre szállt angyal".
Hogy Nagymami milyen volt, nem tudom.
Nem ismertem a Dédit.

Az első születésnapomon,
Mama huszonhatszor öregebb volt nálam.
Ma, csak háromszor.

Száz év múlva,
már majdnem egyidősek leszünk.
És ezer év múlva?

Nagymami hetven éves,
dolgozni jár, és fáradt.
Mama egész nap dolgozik,
most, takarít, és fáradt.
Apa egész nap dolgozik,
futkos, verset ír, és fáradt.
Én iskolába járok, szakkörökbe,
tanulok, és fáradt vagyok.

Morzsi egész nap alszik, sétál,
vagy rágja a csontját.
Erre mondják, hogy kutyavilág?

Egy gyerek, ha megnő,
mindent elfelejt a magasban.
A törpékben pont az a rendes,
hogy nem akarnak elfelejteni.

Aztán, ha megöregszik az ember,
begörbíti a hátát,
úgy próbál újra kicsi lenni.
De az már nem az igazi.

Csilláron lakni, ha belegondol az ember,
igazán klassz lehet.
Nincsen útjában senkinek, aki odaköltözik,
és látja az egész szobát.

Nem is ért váratlanul,
amikor az oviban Tünde elmesélte:
Kuci hercegnő - náluk - a csilláron lakik.
Az egészben az a bosszantó
- és ebben Tündével is megegyeztünk -,
hogy egy teknősbékának felesleges
a csilláron laknia,
mert nem érdekli, mi van a szobában.

Mikor egészen kicsike voltam,
a Napot Napocskának,
a kereket kerekecskének,
a lovat lovacskának becéztem.
De az olyan gyerekes.
Aztán a szür nadrágot akartam felvenni,
és Mama csak értetlenül nézett.
Amikor a tar lepről meséltem,
amit a kertben láttam,
már Apa is méregetett.
Ezek után ebédelni sem volt kedvem.
Mondtam, egye meg az ubort a kecs,
mert minden szavam egy tüs,
hogy csípje meg a csó,
vagy az a másik lopós madár
az egész becézgetősdit!

Eddig ötször voltam az Állatkertben.
Apával meg az isivel kétszer-kétszer.
Egyszer Kutyussal, aki a barátom,
de azért Juditnak is az anyukája.
Aztán mindent alaposan megnéztünk.
Mind az ötször.
Hát igaz, ami igaz, engem is érdekelt,
és ha újra rájön valakire az Állatkertnézés,
én elkísérem.
Az elefánt pereceiből, nekem is jut valamennyi.

A suliban Stella néni,
az osztályfőnökünk
sokszor mondogatja: Gyerekek,
nyugalom a hosszú élet titka,
és a gyakori lábmosás.
Ezen általában jókat röhögünk.
De ha jobban belegondolsz,
lehet valami benne,
hiszen az ősemberek
nagyon rövid ideig éltek.
Persze egy kardfogú tigrissel
barlangszomszédságban
mi is idegesek lennénk,
ráadásul fürdőszoba egy szál se.

A levélre, hogy szeretem,
Réka azt válaszolta,
ne hülyéskedj,
maradjunk barátok, mint eddig.

Tegnap egy tolltartót kaptam tőle,
mert neki, vagy húsz darab van otthon.
Persze a levél előtt is volt,
és csak nekem hozott.

Ha megkérdezem:
szeretsz-e?
Ne szólj, ne bólints.
Van dobod, szájharmonikád?
Vedd a szádhoz,
fogd a kezedbe,
és játssz valami
olyan zenét,
amit csak te,
más senki sem ért.
Mintha titkos levelet írnál,
csak nem kell bélyeg,
meg postaláda.
Szívedben várok a válaszért.