Emlékezetem

                         végtelennek tűnő némafilm tekercse
mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit
örököltem a mítoszokig visszamenőleg,
még az ősködről is őrzök egy-két kockát.
Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a
piramisépítők, Mohács vagy a pipáját szorongatva
melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra,
a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket
sose láttam, mint gyermekkorom őszi
harmatcseppjeire a mogyoróbokrok alján, vagy
egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző
lesötétített falusi szobára.

Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik
kockájához olykor hangokat próbálgatok.

1965

Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

1965

Azon az estén

Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy
hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is
égve felejtették a fejvesztett menekülők.
Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak,
csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron
óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály.
Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról,
keletről, nyugatról - délnek. A Tejút ívlámpái
sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott
villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett
teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették
az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették
a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok
őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a
vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő
kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,
az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő
vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,
de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán
napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét.

És most béke van. Hull a hó.

1964

Májusi kétségbeesés

Mintha szögesdrótot hullatnának
a láger-álmú sötét felhők:
szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
mintha árammal volna töltve,
s hurkolódik pocsolyás
utakra, fákra, tetőkre.

Hol az ég?

A törpeség mindent beborít,
s az ember olyan gyámoltalan:
ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
akinek útja van.

Hol az ég?... Hol az ég?...

Sehol egy résnyi rés,
egy repedés
a pacsirtás kedvű messzeség
felé.

Úgy sír, sajog az ég,
hogy a föld is sír belé.

Sírnak a rügybe hervadt álmok;
sír az ázott szélben riadtan ringó
ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
a parkokban, a tereken
zokog a szerelem.
A kegyetlen ég
fölitta a padokról édes melegét,

és napok óta
csak ontja, csak ontja:
ömlik sűrűn a sziszegő
szögesdrót-sűrűség.

Ez lenne hát a májusi áldás,
az áldott kenyérhozó
"Ó, irtóztató, irtóztató!"

Fuldokolnak a pocsolyák,
fojtogatják a tavak.

Szennyes kedvében
folyóvá dagadt
a patak.

Sír a sár.

Állok az ablaknál,
szemem könnybe lábad,
szánom a szerelmeseket
és sajnálom nagyon
a gyümölcsfákat.

1957

A fák és a vének

1

Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de az őszi fény
padon marasztja.

2

Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények;
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.

3

Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.

4

- Könnyű neki - mondja a vénember -,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.

1964

Relativitás

- Megállt az idő - mondják,
akik megálltak.

- Rohan az idő - mondják,
akik rohannak.

A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi ... csupa
érzelmi hozzáállás.

Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.

1964

Ige-idők

- Az én időmben,
- A mi időnkben:
Múltban és mában,
a jövendőben.

- Tízezer éve.
- Tízezer múlva.
Mondották, mondjuk
s mondják majd újra:

volt,
     vala,
          lesz,
               van.
Kifogyhatatlan.
S elfér e három
igealakban.

1964

Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg
azért keletkeztek, hogy szemléltető-
eszközökül szolgálván, a képletbe-
foglalhatón túl - vagy innen? - valami
fölemelőt is sejtessenek az időről,
ami, bizony, a rajtunk s a természetben
alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább
mindjobban lejáratja magát előttünk.

1964

Pillanatkép

Felhő árnyéka vonul
végig a napsütötte domboldalon,
minden más árnyékot közömbösít:
az aratók föltekintnek,
a búza ringásba kezd,
a forrás elámul,
a nyúl fölriad,
az ág moccan,
a sas megáll.
Mindenki s minden viszonyul
valamiképpen a változáshoz.

Aztán folytatódik minden
ott, ahol abbamaradt.

1964

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek...

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek
orozzák el függetlenségemet.
A mindenható kapzsi kényelem
újjászervezi idegrendszerem:
automatizál, s beépíti a vágy
egy-két célszerű transzformátorát,
s leszereli és elsorvasztja, vagy
kikapcsolja a többi vonalat.
Fénnyel áraszt, fürdet és melegít,
s redukálja bennem az emberit.
Szolgává tesz uram: a Kényelem,
bilincsbe ver, bilincse: félelem.
Mert mi lesz, hogyha a harmadik
emeletről egyszer csak megszökik
az áram, a víz, a gáz? - A vadak
szintjére hull híres színvonalad?
Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek,
bevallom, félek tőletek,
munkálnak bennem az örök
hajótöröttet sejtető ösztönök;
le is nézlek, mint szolga az urát.
Csiholtam kovát, hasítok uránt,
kívántalak mindig, de félni nem
féltem mostanig tőled, Kényelem.

1965

A fenyő úgy látta

A fenyő úgy látta, hogy a Nap
kilendül helyéből: föl-le-föl-
lódul néhányszor, majd elszáll,
mint egy parittyakő, rést ütve
a végtelen ég falán; még hallotta,
amint recsegve-ropogva beomlik
a magasság; fölsuhant előtte a
szemközti sziklafal, mint a liftakna
oldalán az egymásba torlódó,
kivilágított emeletek;
egy madár riadt röpte,
egy bokor ijedt arca,
és valószínűtlen hosszúra nyúlt
fűszálakkal: a föld, a föld.
A döndülést már nem is hallotta.
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
lemérhessék a hüledező fejszések, akik
maguk sem gondolták ekkorának.

1965

Tavaszi ballada

Kígyó-idő, árulás-szagú virradat!
Dermedten áll a kis barackfa,
mint a tőrbe csalt néz körül,
dér-főkötős rózsaszín arca
élettelenné merevül.

Álszent képpel, égi malaszttal,
egy-két föloldó sugarat
hint rá a kámzsás nap: - egy szűzzel
sereged, Uram, gazdagabb.

- Ofélia, Oféliám! - kesergek,
s középkor-bűzzel
telnek meg a gyászoló kertek.

1965

Vén juh az ősz

Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb,
gyapja gubancos gizgazzal tele,
mételyes szemmel baktat
a hegyről lefele.

Hátába keni vérét az égalja;
és már senki se tudja, hogy
a sáros holdat hozza-e két kajla
szarva közt vagy a vizenyős napot.

1965

Látomás

Imbolygó hegyek jönnek,
sörényük meg-megrázzák,
minden ablakba tesznek
egy-egy remegő nyárfát.

Valaki, mint egy kalapot,
megemelint egy dombot,
s látom, amint a hold alól
kiugranak a tornyok.

1965

Mióta élek...

Mióta élek, panaszok
rengetegében járok,
sárgult siránkozások
vastag avarán taposok.

Évezredes a holt avar,
rálépek kíméletlen,
de a most hulló fölkavar,
s a lábam visszaretten,

még akkor is, ha semmiség:
kis galagonya, nyír, som;
fölfognám mindnek levelét:
az én erdőm ne sírjon.

1965

Két nyárfa közt, a dombtetőn...

Két nyárfa közt, a dombtetőn,
most búcsúzik a nap.
Nyár volna még, de reszketeg
levelek hullanak,
s az árnyékban már didereg
a sovány hegyi fű:
vadvackor ízű alkonyat
s hóharmat permetű
éjszaka jön - és nincs tovább!
Ragyoghat még a nap,
bennem már holtomig ez a
nyárölő alkonyat.

1963

Tűnődő vén juharfa

Tűnődő vén juharfa
tanítgat bölcsességre:
szemfedőt sző a napra,
gonddal, hogy meg ne sértse,
s int a homálynak halkan:
készülődhet az alkony;
és a gyanútlan hajnal
jöttére földig-hajlón
sugárzik, lombja bókol,
néhány sajnálkozó szót
mormol a halott holdról,
ki nemrég rajta úr volt,

s egy-két levelet ráz a
megfojtott éjszakára.

1965

Kroki

Moccant a tenger s az ég. Egymásba csukódott
szemhéjaik kicsit megnyíltak, s a résen
álomtól fátyolosan és kábán pillantott ki a nap.
Erre várt mindenki a parton, dideregve a hajnali szélben.
Aztán, le a ruhát!
S ezért a pár percért, mert hagyta magát meglesni,
egész délelőtt kedvére simogathatta a majdnem
meztelen gyönyörű nőket
s kénytelen-kelletlen, mert nincsen rózsa tövis nélkül,
a kevésbé gyönyörű napozók pocakját.

1964

Fehér sirálypár...

Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. de szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
És évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.

1963

Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik
hangjától a levegő; lüktető
köröcskék pengetik a nap
feszes sugarait.

Zeng, zeng, zeng a pacsirta, óceánra
menekült kis kalózadó,
s azt sugározza egyre,
fáradhatatlanul,
hogy milyen rettenetes éjszakánként
egy magányosan didergő kökénybokor
alján virrasztani.

1965

Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap
bőkezűbb, mint a tegnapi,
egy kis langymeleg, annyi csak,
hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,
s meghervadjon a jégvirág,
hogy elláthass a sarokig,
csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,
véred is enged, csörgedez,
jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,
és amíg csöpög az eresz,
indulót vacog a fogad.

1965

Tűz és kasza

Elnéztem én sokszor a kaszám:
a vadkörtefa ágára akasztva
lógott, és lobogó tüzem magasba
kapó lángja játszott a vasán.

Fáradtan feküdtem; izmaim,
mint körülöttem a lekaszált rendek,
szinte testemről leváltan hevertek:
zsibbasztott több hetes kasza-kín.

Fülelgetett a nyáresti csönd:
róka osont, bagoly huhogott, békák
brekegtek, s kaszástűz-fényű planéták
ragyogtak hidegen odafönt.

Úgy éreztem, mintha egymagam
volnék a földön, a végtelen éjben,
és tüzem volna az egyetlen fényjel
ezen a fűszagú csillagon.

1958

Tűnődve áll a férfi

Forró galambvért hullat
harmat helyett a hajnal;
sunyít a fény a dombon,
az akác összerezzen.

Mezítláb megy a gyermek
az ösvény még didergő,
lúdbőröző porában,
vérző sarkától szeplős
lesz a behajló fűszál -

Az ösvény még a régi,
és vércseppektől rozsdás
fűszálak hajlanak be;
Jézus-vére-fű - mondják.

Tűnődve áll a férfi,
szeme az ösvényt szántja,
bizonytalanul kérdi:
az én vérem, vagy mégis a
Megváltó vére volt?

1964

Kakukk és kuvik

Kakukkolva kísért az alkony
végig a füzes folyóparton:
kakukk, kakukk, kakukk.

Mint a staféták, egymást váltva,
adtak engemet szájról szájra:
kakukk-kakukk-kakukk.

Rigótojás-kék szeplős éggel,
vállamon jó harminchat évvel,
kakukk, kakukk, kakukk.

Kihűlt tűzhelyek holtüszkéből
tűz villant minden erdőszélről;
kakukk, kakukk, kakukk.

Nikotin marta nyelvem perzselt
szalonnabőr-ízzel bizsergett;
kakukk, kakukk, kakukk.

Mély kútba hullt az alkony, már csak
bennem visszhangzik a madárhang:
kakukk, kakukk, kakukk.

Megyek a hold meszelte csöndben,
de más staféta jár előttem!
Kuvik, kuvik, kuvik

1965

Déli árnyék

Dél van. Az árnyam csak egy lépés
s olyan áttetsző, mint egy régi,
gyermekkorból felötlő emlék;
nevet a fiam és átlépi.

Ez lennék, ez a törpe árnyék?
Megfordulok egy pillanatra,
verejtékező homlokkal nézek
a fölöttem delelő napra.

Érzem az időt, tapinthatóan,
a pillanat molekuláit;
mi eddig előttem járt, mostantól
múltammá válik,

mögém kerül és nő sötéten
bölcsőmig visszavékonyodva,
s már nem is énrám emlékeztet,
hanem valami Donkihótra.

1965

Bukolika

Kecskék bokrásznak a domboldalon,
bocskorával bajmolódik a pásztor;
lenn a műúton veszett forgalom,
az égen is gépek, nagytestű, jámbor

utasszállítók csillognak a lágy
júniusi délutánban, míg a pásztor
s a nyáj traghoszok, bacchanáliák
korába ringat e burrogó tájból:

kecsketej-illatú mediterrán
hangulat vesz körül: Mükéné, Árgosz
ösvényein jövünk a nyáj után -
s elérkezünk ehhez a délutánhoz.

1965

Rege

És - akarva, akaratlan -
űzik ismét szakadatlan...

Arany

Hallgatag lovasok poroszkálnak
valahol egy homályló erdő alján,
dombok, hajlatok szelíd
hulláma ring utánuk.
Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre.
Jól tudják mind, de megfordulni
már nincs erő. S hová is fordulnának?
Hány tavasz s hány nép virágzott el
a nyomukban, mióta jönnek!
- Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér,
hogyha a szükség úgy hozná magával,
s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút,
de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie.
Majd népet toboroz, történelmet teremt
magának ez a szép áltatás, melyet
jószerével magam is inkább vélek
álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer,
s ha nem, még jobb. - Itt megszállnánk - fordul
társai felé fáradtan -, falunk is valamit,
aztán virradattal - tovább. Alkalmas helynek látszik,
meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban
éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben.
Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne.
Ujjongva hozza a sámán a tömlőt:
- Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott.
Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől
nem érzik már a fáradtságot.

Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie,
valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod.

1965

Holtomig ismeretlen

Édesanyám emlékének

Mennyit egy maroknyi víz,
mennyit egy vonalnyi rajz
arcodból fölvillanthat;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.

Olykor talán a málló
faldarab nyomán sejlő
véletlen-formált arc vagy;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.

Máskor talán egy árnyék,
fű-, fa-, vagy virág-játék,
az is rád hasonlíthat;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.

Földből és őszi égből,
talán fiam szeméből
naponta, minden percben;
siratlak holtomiglan,
holtomig ismeretlen.

1964

Végül

Aztán elönt mindent az óceán.
Még hallom, amint egy régi szürkület
homályából nevemen szólít Édesanyám,
míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója
nekiröppen a kicsi ház ablakának.
Aztán elönt mindent az óceán,
Napot és Holdat és csodálatos testű
hajókat ringatva hullámain.
Csak egy árva vadkörte integet még utánam
ebből a parttalanná vált világból.

1965

Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

1965

Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

1964

Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy.
Mosolyod illatos kenyerét tétován
tördeli az emlékezés.

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány ...
Hiába próbálok neveket
illeszteni a mosolyodhoz.

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos
eperfára emlékszem,
s hogy jött a csorda.
Ránk bámult egy bivaly. - Mozgás, Rigó! -
húzott rá a napszítta pásztor.
És Rigó unottan tovább kolompolt.
Hangoltak a békák a libaúsztatóban;
holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen.
Zizegett a nád.
Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,
- talán még azt a zsombékot is meglelném -
csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.
Vagy nem is voltál más,
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,
mely minden nyári alkonyatkor
a langyos szellővel s a füst illatával
meg-megkísérti emlékezetem? -
Néha már-már látlak, érzem, amint hajad
ujjaim közé omlik, mint akkor.
De hiába, valami mindig eloroz előlem,
és alkonyatból alkonyatba menekít.

1964