Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott
eszembe, mikor legelőször
megláttam az üresen maradt
folyómedret a tavaly őszön.

Olyan kietlen tátongott a
két part között a holtmeder,
értelmetlenül és kifosztva,
mint egy királyi sírverem.

Mint valami őshüllő-csontok
meredeztek a nagy kövek,
köztük nyálkás erecske csorgott,
hol meg-megállt, hol eleredt.

És a hajdani büszke fűzfák
félig kimosott gyökere,
parthosszában, kolduló bénák
elszáradt ujjú tenyere;

fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt
fillér-nagyságú levelet
reszketegen; ha jön a harmat,
ez a kincsük is elpereg.

És a part is ijesztő-vénen
éppen csak tartotta magát,
nyugdíjasok döbbenetével
nézett a szomszéd partra át.

Évezredekig csak a munka,
a helytállás volt élete;
csak állt és révedt, mint ki tudja,
hogy itt már nincs mit tennie.

És csend volt, csend, mint hogyha minden
gyászolna, néma volt a völgy,
mint hogyha a folyóval innen
magát a morajló Időt

vittük volna el, és zajunkkal
elvittük volna a Teret;
ami maradt, csak alkalmatlan
és ittfelejtett díszletek.

Nincs a völgynek dimenziója
átlényegült, csak fogalom;
mutató nélkül járó óra,
időtlen, lapos nyugalom.

Minden erő, tudás, tehetség,
robaj, zsivaj, bú s örömök,
amikről most szólni szeretnék,
a gátban van s a gát mögött.

Lármáinkat diszkrét neszekké
bontják a testvér turbinák,
verejtékünktől - tudom - szebbé
s kezesebbé vált a világ.

Néztem a gátat, de csodálni
sehogy se tudtam; hirtelen
leverő, ölelés-utáni
hangulat áradt bennem el.

Motívumok

1

Minek írnám le azt a völgyet,
völgyet eleget láttatok.
Nos, gépek voltak benne, gépek,
s amikben laktunk, barakkok.

Nem hasonlítható csatákhoz,
sem Bábelhez, sem a fáraók
telepeihez, csak unnátok
a kiagyalt hasonlatot.

Munkahely volt. Több ezer ember
kereste itt a kenyerét;
aki nem bírná képzelettel,
van róla fénykép épp elég,

és híradó is készült róla,
amit Homérosz egymaga
végzett egykor, azt most megosztja
a költő és a kamera.

2

"Két lakattal zártuk a ládát,
melyben az ünneplőruhánk volt",
női kezek csak néha rázták
ágyunkban föl a szalmazsákot.

Zene nélkül vagy hangszóróra
mulattunk minden szombat este,
zsibbadt testünket elalvóban
asszonytest-ínség emésztette.

Takarítónő, kantinoslány
- sóvár vágyaink netovábbja -,
nélkületek dőltünk a hitvány
kigödrösödött szalmazsákra.

Rajz és tánc

Aztán mindjárt az első nyáron
megjött a vidám cigánytábor.
Nem messze tőlünk sátrat vertek,
megszállták lenn a füzes berket,
egész álló nap cigánykodtak
s istentelenül loptak, loptak:
lába kelt itt mindennek, fogni
kellett, amíg száradt a holmi;
vén cigánynék és korán-löttyedt
cigánymenyecskék ténferegtek,
nyomukban meg seregnyi csurdé,
csillogó szemű koszos purdé.
Hogy miből éltek, ma se tudnám,
mert munkára csak nagyon ritkán
s csak immel-ámmal vetemedtek:
lábast foldoztak, gyékényt vertek,
de kinek kellett az efféle,
kinek volt gondja itt edényre.
Üllőik is csak tessék-lássék
pengetgették, inkább csak játék,
szórakozás volt az, mint munka
nem kellett patkó a lovunkra,
se cigányszeg, a kotrógépek
csikorgó lánctalpakon léptek,
s az autók s a traktorok száza
az sem szorult cigánykovácsra.
Csupán az egy jövendőmondás,
no meg az öreg kancsi prímás,
ez volt a tőkéje a bolynak
és persze, amit hozzáloptak.
Kártyát hánytak, tenyérből, borból
jövendöltek a csillagokból.
Kiváltképp egy csuparánc vénség
értette jól a mesterségét;
volt is hozzá egy nagy kék gyöngye
- hindu ősöktől örökölte -;
egy érintése öt lejt kóstált,
ezért még csak sejthette sorsát
az illető, de harmadszorra
tisztán állott előtte sorsa:
sok pénz, szépasszony, siker; s persze
gyógyulás várt a betegesre.
És volt egy gyönyörű cigánylány,
ha van nőben, az volt a sátán:
a füzek alatt estelente
vetkőzött izzó meztelenre,
míg a többi s velük a vajda
a tűz körül a táncot rakta.

Cigánytánc

Lyukas a dádé nadrágja,
ki-ilátszik a gatyája.
Jaj, micsoda szégyen is,
jaj, micsoda szégyen is.

Kilátszana hogyha volna,
nincs a dádénak gatyája.
Jaj, micsoda szégyen is,
jaj, micsoda szégyen is.

Lyukas a dádé nadrágja
ki-ilátszik a kalánja.
Jaj, micsoda szégyen is,
jaj, micsoda szégyen is.

Szégyellje a devla, én nem,
vennék gatyát, de nincs pénzem.
Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,
jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.

Ha volna is, nem gatyára,
adnám inkább pálinkára.
Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,
jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.

Hívtak engem, csalogattak,
hogy szolgáljak az uraknak.
jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.
jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.

Inkább gatya nélkül járok,
de senkinek sem szolgálok.
Ne-ne-ne-ne, nem bizony,
ne-ne-ne-ne, nem bizony.

Folytatás és szonett

A lány csak fürdött, mint egy csillag,
árnyékba úszott, majd kivillant,
s el-eltűnt a túlparton fürgén,
mint egy igazi vízitündér.
Fürdött egyet s: "jöhet a másik!"
Így ment ez késő éjszakáig,
mindaddig míg tetten nem érte
apja, bátyja és vőlegénye:
Ütötték, rúgták, ahol érték,
kiátkozták a vén cigánynék,
ő csak vonaglott s fogszorítva
fúrta arcát a hűs homokba.
Félholtan hagyták ott, de másnap
kacsintott már a katonáknak.
Bizony megérdemelte volna
- s tán jobban is, mint annyi szajha,
akikhez hajdanán szonettet,
madrigált és stancákat zengtek -,
hogy őt is verssel udvarolják,
de akik a csilléket tolták,
nem konyítottak, sem a lelkes
bakák, a gáláns szonettekhez.

Szonett a cigánylányhoz

Feküdj a gyepre, barna angyal,
leterítem a köpenyem,
hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon
a fű nyoma a térdemen.

Vakítson bőröd éjszakája
s az a két sötét telehold,
fújtatók tüzes táncát járja
tenyeremben a tomporod.

Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,
piramist hordok csupa gyöngyből...
Nézd, elázik a köpenyem.

Feküdj mellém, fáraó lánya,
azt a kendőt meg, devla bánja,
már holnap reggel megveszem.

I. fölidéző

Emlékszel-é a parasztokra,
kik a szemétben guberáltak,
üres konzervesdobozokba
gyűjtögették, amit találtak.

- Fölkerül a ház körül minden,
a skatulyákba magokat, ezt-azt...
Ingyen van ez, tisztára ingyen,
ingyen egyebet úgyse kaphatsz.

Hordták zsákszámra, amit leltek,
- szombatonkint szekér jött értük. -
Ezt a fél zsák gipszet, cementet...
Épít a sógor ... ugye értjük.

Voltak, kik úgy kivakaróztak,
hogy házat raktak, gangos házat,
lenéztek minket pazarlókat,
miközben félrumot potyáztak.

Lenéztük persze mi is őket,
hányszor csattant ökölbe, vérbe,
ha tréfáinkon feldühödtek,
a falu-város ellentéte.

S mégis, ahogy teltek az évek
s a két szikla közt nőtt a gátunk,
mi is egyszerre, észrevétlen,
mint az a két part, eggyé váltunk.

Mint ahogy a cement is egyre
magasabb hőt termelve köt meg,
össze minket már mindörökre
lakodalmak és torok kötnek.

Hajnali intermezzó

Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal:
fönn a hold,
lenn a föld,
középen a hajnalcsillag
tündökölt.
- Ha akarnád, fűzfa lennék,
mindig itt a parton állnék.
- Akarom, csak most ne menj el.
- Jaj, ki az ott:
- Csak egy árnyék.
- Ha akarnád, folyó lennék.
- Gát lennék, hogy ne mehess el.
- Fűzfa leszek, folyó leszek,
csak most, csak most még eressz el.
- Nem lát senki, csak a hold lát,
meg az az egy árva csillag.
- Jaj, a hold, a holdtól félek.
- Ne félj tőle, mindjárt itthagy.
- De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon,
ne hagyjon a hold el engem,
fűzfád leszek, folyód leszek,
csak most, most eressz el engem.
- Fűzfám vagy már, folyóm vagy már,
partod vagyok, őrző gátad,
ne félj, ne félj, csak egy árnyék,
a virágok még nem látnak.

- Ne félj, ne félj, csak a harmat.
- Takard el a teleholdat.

Intermezzó a sugárúton

Egyszer egy fényes sugárúton
mentem egy kicsit spiccesen,
suhogtatták az ostorlámpák
fénycsapóik a flaszteren.
Éjfél után volt, magam voltam,
néztem a négyes lámpasort,
olykor egy-egy portyázó taxi
csábosan mellém lassított.
Tovább engedtem, mint egy herceg:
"a lámpáimat nem hagyom!"
És beszélgetni kezdtem velük,
hol hangosan, hol szótlanul.
becéztem őket, simogattam,
és káromkodtam is nekik,
s éreztem, hogy a szemem lassan
forróvá homályosodik.
- A barátomat megettétek,
mikor a csille leszakadt! -
Jött, hogy fényestől kitekerjem
finoman ívelt nyakukat.
Megbillent a járda alattam,
hirtelen megalvadt a fény,
kivágódott a barakkajtó,
s az ajtóban ott álltam én,
halála váltan és mögöttem
ott álltak mind a többiek,
félöltözötten, szál gatyában,
mint mikor híre érkezett.
Fordult velem egyet a járda,
s a bulvár, mint egy nagy tutaj,
hánykolódva küzdött az emlék
fölcsapó hullámaival.
S járni kezdtem a lakodalmast,
kegyetlen lámpáim alatt,
jártam, míg jött a józanító,
a lámpaoltó virradat.

Lakodalmas

Ünnepi csizmámon
elvásott a patkó,
talpa is kilyukadt,
szára sem igen jó.
          De azért csak járom,
          járom ezt a táncot.
          Ha nem tudod járni: hallgass!
          Egy nóta van: lakodalmas.

Megvénült már a menyasszony,
kitetszik a csontja is már,
feltörte a tenyeremet
a csípeje, olyan hitvány.
          De azért csak járom,
          járom ezt a táncot.
          Ha nem tudod járni: hallgass!
          Egy nóta van: lakodalmas.

Annyi bánat a szívemen,
kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott volna,
szívem kettéhasadt volna.
          De azért csak járom,
          járom ezt a táncot.
          Ha nem tudod járni: hallgass!
          Egy nóta van: lakodalmas.

Temető kapuja sarkig ki van nyitva,
de nem megyek én oda,
nem, nem, nem oda,
nem megyek be én oda,
          hanem inkább járom,
          járom ezt a táncot.
          Vásson el a csizmám térdig!
          Kivárom a nóta végit.

II. fölidéző

Emlékszel-é a kis titkárra,
- azóta elvitte a rák -,
hogy volt annyi energiája!
- Magunk közt úgy hívtuk: plakát -.

Ott volt mindenütt, ahol kellett,
lótott-futott és agitált,
csak úgy röpült vállán a vedlett
és agyonmosott dokk-kabát.

Vitte a két nagy gumicsizma,
Nem is hordott más lábbelit,
rótta útjait egyhuzamba
sokszor reggeltől reggelig.

Egy jó szél elfújhatta volna
a sovány lelki-mindenest,
nem is értem, miből volt gyúrva
az a törékeny, gyönge test.

Emberből volt, tetőtől talpig,
szegényemberből; valahol
Moldovában kubikolt addig,
úgy hívták - hogy is? -: Petrisor.

Szeretnék most valami szépet
fölemlíteni róla, de
csupa köznapi semmiségek
jutnak az ember eszibe.

Csupa olyasmi, ami pár száz
embernek emlékezetes,
ami minden hasonlításnál,
észre sem veszed, mérce lesz.

Egyszer mégis gyalázat érte,
nagy zűr támadt a telepen:
kiszálltak, s jött a felesége;
ember volt ő is, istenem.

Rum és erkölcs

- Ha ez az erkölcs, le van ejtve.
- Azt mondom én is, le van ejtve.

- Nekem az ilyen, nem erkölcsöm.
- Azt mondom én is, nem erkölcsöm.

- Ne hidd, hogy csak a rum beszél.
- Belőlem sem a rum beszél.

- De így elhúzni a nótáját!
- Azt mondom én is, a nótáját.

- Ne ölj, ez erkölcs, meg van értve.
- Azt mondom én is, meg van értve.

- Ne lopj, rendben van, ez is erkölcs.
- Azt mondom én is, ez is erkölcs.

- De lopnak, az anyját, ez erkölcs?
- Azt kérdem én is, hát ez erkölcs?

- Tiszteld, akinek tisztelet jár.
- Tiszteld, akinek tisztelet jár.

- De egy kurváért ilyen cécót!
- Azt mondom én is, ilyen cécót...

- A többi régi, nem tudom már.
- Igazad van, én sem tudom már.

- Mert könnyű, csak úgy sárt-fröcskölve.
- De milyen könnyű, sárt-fröcskölve.

- Csak kiszállni egy autóból.
- Az ám, de milyen autóból!

- Ítélkezni, testvér, nem erkölcs.
- Azt mondom én is, hogy nem erkölcs.

- A lelkét tette ki miattunk.
- A lelkét, jól mondod, miattunk.

- A keresetét hazaadta.
- Mind egy krajcárig hazaadta.

- 'z asszony nem akar idejőni.
- A naccsága nem akar jőni.

- Ő meg innen nem szabadulhat.
- Az már szent, hogy nem szabadulhat.

- Az élt, testvér, az az erkölcs.
- Igazad van, a legfőbb erkölcs.

- Megérteni, az még egy erkölcs.
- Megérteni, mekkora erkölcs.

- De nem szólt, nem szólt, még nekem se.
- Csodálkozom, hogy még neked se.

- Nem szokott ő az ő bajáról.
- Sohase szól az ő bajáról.

- Aztán mégiscsak kitudódott.
- Ilyesmi könnyen kitudódik.

- Mondtam neki, hogy rá se rántson.
- Jól mondtad, komám, rá se rántson.

- De ő gyötrődik, mint egy állat.
- Gyötrődik, mondod, mint egy állat?

- Csak lettem volna a helyében.
- Azt mondom én is, a helyében.

- Megmondtam volna a szemükbe.
- Istenesen megmondtad volna.

- Föltettem volna egy-két kérdést.
- Az már biztos, föltettél volna.

- Mert itt csak a meló az erkölcs.
- Igazad van, csak az az erkölcs.

- Nem az én göncöm, mibe jöttem.
- Az már igaz, én is úgy jöttem.

- Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak.
- Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak.

- De a fenébe, sokat ittam.
- Én is éppen eleget ittam.

- Ideje volna lefeküdni.
- Azt mondom én is, lefeküdni.

Doina

Aki szeret s kikiáltja,
juttasd, Uram, szégyenfára.
Görbüljön meg minden útja,
holtában se legyen nyugta,
lidérc legyen, hazajáró,
túlvilági útonálló.
Csak énnekem kegyelmezz meg,
mert én szívemből szeretek,
oldozz föl, ha föl tudsz engem,
mert nem bírom a szívemben,
kiáltsam ki, ha nem másnak,
hát az erdei tisztásnak,
a tisztáson a forrásnak,
tudják meg a tengerek,
milyen nagyon szeretek,
s hadd tudja meg az a lány,
aki vízért odajár.

És végül

Elúszott aztán az utolsó tutaj is. Utána,
mint egy vesztét-érző óriáshal, ide-oda
csapkodott a folyó kiálló uszonyaival. Még a
sziklák közt el sem ült a tutajos éneke, amikor
lezuhantak a nyaktilók. A folyó eltűnt a kanyarban,
mint egy vonat. Vitte a belé dobált virágokat. A gát
mögött, új fejet növesztve, mint egy vérengző csuka
jött a víz. Megfordult s újra jött. Fordult és
támadt, s újra támadt, hogy döngött belé a gát.
Aztán kidöglött, fölfordult
hassal nyúlt el a szelíd napsütésben. Mi meg
siettünk a bankettre.

Epilógus

Itt könyöklök a gát korlátján,
nézem a vizet, milyen jámbor.
Hajó tülköl utasra várván,
integetnek is egy uszályról.

Turista lányok nézelődnek,
szárközépig érő nadrágban;
kamaszkoromban a mezőket
én is ilyen nadrágban jártam.

Nézik a vizet ámuldozva,
de csak a tenger vizet látják,
a hajókat s a hosszú dokkba
ringatózó sok rönköt, szálfát,

az alagútból csak a tornyot.
Egy szemüveges magyarázgat:
képleteket, számokat mormog,
és hogy ilyen s ilyen nyomásnak

milyen erő kell ellenálljon.
Így van ez jól. Ha nem röstellném,
megkérném, hogy még magyarázzon:
mi is a lényeg, ott lenn, mert én...

- Menjünk innen, de ronda szél van!
...én azt a barakk-kocsmát látom,
ahová kihajtott gallérral
rumozni jár az ifjúságom.

1965-66