Függőleges lovak

Román Viktornak

Mikor tomporára roggyan a ló
s két mellső lába mint a szolgáló
kutyáké tört csűddel szinte
ujjat növesztő patákkal csügg alá
s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva
majdnem lóhossznyira nő
aránytalanul kicsire zsugorodik
az amúgy is aránytalan fej
az üreggé válás döbbenetével
dudorítja a szemet a szemgödör
mikor hályoggá sűrűsödik az ég
torokba csusszan a nyelv
s tehetetlen súlya alatt
heréi szétrobbannak
Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet

1967

Nádszál

Fölégették a nádast,
most pernye és korom
és árván maradt árnyak
gyászolnak a havon.

Nem zizzen nád a nádhoz,
csönd van és nyugalom,
csupán egy szál kiáltoz
a befagyott tavon.

Egyedül egy szál rongyos
befagyott nád rikoltoz;
- önmaga váza már -,

vijjog, verdesi véres
szárnyát a fényes jéghez,
mint egy madár.

1967

Táncoló parázs

Bütykös ujjak,
lassan hajló
biztos kampók,
hőre-hóra
süket-néma
parázs-csippentő ujjbegyek.

Táncol a parázs.
Tűztől pipáig,
fehér pillájú halálig.

Földkérgű tenyérben
öt ujjbegy öt lüktető
szíve közt táncol,
táncol a parázs.

Prométheusz fönséges
tenyerében,
szomszédoló öregek szíjas,
békepipára gyújtó indiánok
cserzett markában,
Petőfi öt didergő
szíve közt táncol,
táncol a parázs.

Tűztől halálig.

Beton- és aszfaltsivatagban,
kietlen holdbéli völgyben,
azbeszt-tenyéren pislogó
tűz-magány.

Tűz-tenger
partra vetett hala.

1968

Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. -
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. -
Hol késel,
irgalmas vadász!?

1955

Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger - a maga módján -
gyönyörködött,

gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.

Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék - gondoltam -, én is
így csinálnék.

Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.

Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.

És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.

De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,

s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.

Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.

1956

Filmkocka

A híd,
mint egy öreg madár,
föllibben
s visszahull;
seregélyek süvítnek fölöttem,
mint a repeszdarabok;
a robbanás csak most ér el fülemig,
annyi év után;
egy szitakötő tétován meginog,
aztán: - zirr-zurr! - hidat ver
a csonkán meredő pillérek
fölé.

És eltűnik a kanyarban a vakmerő
motorkerékpáros futár.

1966

Háború

Behúzódtunk mind a pincébe,
kádak és réparakások mögé;
lapultunk, szorultunk egymáshoz:
legbelül, sőt legalul, a korommal
csúfított, homlokra húzott kendővel
vénített süldőlányok. Odakint
masiroztak, szekerek, ágyúk,
tankok dübörögtek: a front
ment vagy jött éppen. Valami
olyasféle melegség kezdett
szétáramlani bennem, amilyet
csak néha éreztem még, tavaszi
estéken az internátusi ágyon;
s már a városka köhögő
kis villanytelepének ütemére
dübörögtek a hadak odakint;
mintha egy másik testet
kapcsoltak volna ereimbe: két
forrón szorító comb, két pihegő
mell nyomult mind közelebb, közelebb.
Vicogtak a lányok, tikkadtan
pisszegtek a legények. - Mások is
ezt teszik, szamár - súgta egy kéz,
nem is a ruhám, a bőröm alatt.
- Legény vagy te már, szerencséd, hogy
nem vagyok a sorozó bizottságban -
mondta nevetve és szoknyáját
egyetlen rántással eligazítva
a fiatal hadiözvegy, mikor
kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a
hadak elvonultak; és a lesütött
szemű, korom-maszatos lányok
bűntudatos libasora után
eltűnt a pinceföljáróban.
Két gyönyörű térdhajlatától
a pince még
sokáig világos maradt.
S én részemről a háborút megnyertnek
nyilvánítottam.

1967

Részeges Agamemnon

Évezredek óta tart a háború.
Olykor szünetel egy-egy szusszanásnyit,
hogy erőt gyűjthessünk, utódokról
gondoskodhassunk, akik majd továbbviszik
a harcot, s hogy a Nagy Vak nyomában
sereglők mindent méltóképpen megörökíthessenek;
olyankor Agamemnon is, a győztes,
meg szokott térni családja körébe.
Akit én ismertem, fogságból jött,
mint Odüsszeusz, de az asszonya közben
összeállt egy kupeccel. Nem ölték meg,
s így a gyermekeknek sem kellett bosszút
állniuk a gyilkoson.
Elkezdett inni bánatában. Odáig züllött,
hogy a végén már féldecikért mesélte
dicsőbbnél dicsőbb haditetteit:
Trójától a messzi Don-kanyarig.
Esküdözött, hogy megöli Klütaimnesztrát
s azt a gyáva latrát, aki itthon,
amíg ő ott... Nevettek rajta, aztán
kitessékelték a kocsmából, ha már megunták.
Egy pincegádor volt az otthona,
ott fagyott meg, azon a kemény télen,
melyről az újságok is azt írták:
"Emberemlékezet óta nem volt még ilyen..."
Elektra és Oresztész valami miatt nem tudtak
elmenni a közadakozásból rendezett temetésre,
csak lélekben voltak ott: "Jól járt szegény.
Isten bocsássa meg a bűneit. Nagy kő
esett le a szívünkről."

1966

Néma

Olykor még hallom a csecsemők
velőbe hasító üvöltését.
Európai hang ez is.
Nemcsak Helikon, Taigetosz
hangjaitól is süketültek
a párkák.

Aztán a több évezredes üvöltésben,
hárfa- és citerapengésben,
dobpufogásban,
harang- s motorzúgásban,
akna- s bombarobbanásban,
valami egyetemes légnyomás
következtében:
nagyothallókká lettünk valamennyien.
Belénk nőtt Taigetosz.
Cipőnk zsinórja magától kifűződik.

Elég egy jel, egy intés:
megyünk, bénán és némán,
ki föltartott, ki lehajtott fővel, de
megyünk.

Volt a szomszédunkban egy néma,
igazi lelkes állat,
akit dolgoztattak, mint egy gépet,
aki dolgozott, mint egy gép.

Amikor érte is eljöttek a spártaiak,
krónikába illőt cselekedett:
megmarkolta a villanyelet,
majd rúgott, harapott, karmolt,
mint csecsemő korában tette volna,
és üvöltött, mint egy felnőtt.

1967

Isten sírján

Ültem az Isten sírján,
megkönnyebbülten:
enyém a lelkem s irhám,
megmenekültem.

Fölálltam, s visszarogytam,
nem volt ahová mennem,
erőm se volt, a harcban
megöregedtem

1967

Éden kapujában

Kiüzentek, hogy nincsenek otthon.
Zavartan állingáltunk egy darabig.
Voltak akik káromkodtak.
Voltak akik sírva fakadtak.
Voltak akik tehetetlen dühükben
nekiestek a kapunak, öklükkel verték,
aztán megszégyenülten elsomfordáltak.
- Ebből nem élünk meg - mondta valaki.
Egy csecsemő felsírt, erre a
szoknyákba fogózók is kezdték
hazaráncigálni anyjukat: kenyeret,
tejet követeltek.
- Jó lesz sietni, mert nyakunkon a tél! -
Eltapostuk a csikkreszívott cigarettákat,
másnapos-kesernyével a szánkban,
mentünk ki-ki a dolgára, csak egy-két
ráérő ácsorgott még a bezárt kapu előtt,
ők mondták, ha hinni lehet a szavuknak,
hogy blöff volt az egész, mert utánunk
kinyíltak a gombnyomásra járó kapuk,
nagy autók gördültek ki rajtuk, és
százötvenessel robogtak ellenkező
irányba.

1967

Éjfél után

mikor a kihunyt transzparensek,
mint valami kipusztult űrlakók
koponyái reám merednek,
míg hazafelé ballagok,
s a szívem szinte kézenfogva
jön mellettem, mint fáradt kisgyerek:
föltekintek a csillagokra
és egyetlen atommá csüggedek.

1966

Másolat

Megírtak már mindent,
még azt is, amit már megírtak.
Lassan az életünk is
merő utánérzés.
Magától ír a gép,
és csupa másod-harmad példányt
kopog.
Stroncium s indigó.
Miért csak stroncium-veszélyt
jeleznek a finom műszerek?
Most mondja épp a rádió:
ötezer év előtti agyagtáblákra
bukkantak valahol,
valószínűleg a hatezer év előtti,
már ismert agyagtáblák másolatai.

1967

Mégis

Az esti égről sincs semmi
költői megállapításom.
Egyre közelebb kerülünk a földhöz.
Untatják már a metaforák a lelket;
s a hasonlatnál pontosabb
szemléltető eszközökkel is rendelkezünk;
pincékben, padlásokon hányódik a
fennköltség,
az inflációs bankjegyekkel egy kötegben;
tavakká gyűltek a szavak,
fáradt gépolaj rajtuk a pátosz.
Nem így vagy úgy viszonyulunk a mához:
éljük.
S mégis:
a hold, mint egy hajó úszik az ég óceánján.
Úgy úszott az este is,
amikor egy űrszonda ráereszkedett.
Hogyan ereszkedett rá?
Mint a sirályok a hajóra.

1967

Ősz

Hiába döfködik a tornyok
az eget,
a harangszó, ködként,
szétterül.
Valahol egy anyóka
botjával beletúr
az avarba,
s tekintetével bezárja
a Mindenséget,
mint az elhagyott
udvart.

1966

Téli szonett

Megszagol, táncol, két lábra áll,
dörzsölődik, megnyalogat,
mint valami kölyök-halál,
a felborzolt bundájú fagy.

Védem magam: félszegen hadonászok,
irtózattal és ijedt-szelíden,
mint akinek hajdani kutyaharapások
emléke sajdul reflexeiben.

Diadallal s megkönnyebbülten
csapom be az ajtót orra előtt,
s kezdek levetni magamról minden
levethetőt.

Hiába a forró fürdő s a tégla:
nyüszít s én vacogva bújok a kanapéra.

1966

Tavaszi keréknyom

Friss keréknyom szalad
a keskeny dűlőúton.
Elindulok a nyomon,
de máris egy patak
cincog szembe velem,
jő, jődögél és beszél,
mint egy játékos egér.
Szimatol s hirtelen
megtorpan és megáll;
bukfencet vet egy kövön,
s már a cipőmmel pöröl
a virgonc kis betyár.

Lenyúlok és egy szalmaszálat
biggyesztek neki bajuszkának.

1968

Mentő

Nem az utcákon, bennünk száguld
veszettül szirénázva,
mibennünk vált a lámpa
sárgára, zöldre; tágult
pupillánk transzparense
int legelőször szabadot
megkönnyebbülten, látva, hogy
nem minket ért a balszerencse.
Megvárjuk, amíg vált a lámpa,
aztán a megváltottak jussán
átmentjük magunkat a zebrán
- a biztos bizonytalanságba -,
az egyetlen helyen, hol igazunk
lehetne még, ha meghalunk.

1967

Kérdések

Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?

1967

Kovász

Szaladj, fiam, a szomszédba,
kérd meg a kovászunk,
sütnöm kéne holnap reggel,
fuss, amíg szitálok.

Sűrű szita, gyakor szita,
gyakor táncát járja,
lapiban-sült meleg cipó;
mért maradtam árva?

Futnék most is a kovászért,
talpamban még érzem,
vetném magam át a korhadt
deszkakerítésen.

Gyakor szita, sűrű szita,
szíjas, hideg lángos;
összeseprem, ami lisztem
van még a kovászhoz.

1968

Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes
ide-oda ringása;
kenyér nélkül maradt
falatnyi szalonnabőr,
fél hagyma, só -
gondosan kendervászon
ruhába hajtogatva.
Hangyaboly savanykája.
Zöld vetésben inaló nyúlfiú,
magasan szálló füst,
alacsonyan szálló madár,
glóriás hegytető.
Kakukkfű a félrecsapott
kalapban.
Üres udvar, üres ház:
nyelv nélküli harangok
szomorúsága.

1967

Önelőhívás

Hitek, babonák, hagyományok,
elvek, célok, meztelen lányok,
álmok;

múlt, kenyérgond, fiam jövője,
az erkölcs s a törvény gőgje,
csődje;

versek, hiúság, csömör másnap,
- mozdult-kép, mit halálba mártnak -:
látszat.

1967

Fehér

Jázmin-avar.
Poshadó harangszó.
Cinikus halálhuszár,
közömbösen kocogó lovak.
Miért fekete?
Nyikorgó, szikrázó fehér,
hogy az ásó, a csákány
belecsorbuljon.
Fehér, fehér,
és dáridó!
Ámen.

1968

Léggömb

Nagy, színes léggömb száll fölöttem.
Tócsákba toccsanok, virágokra, füvekre
taposva követem magasba tartott fejjel.
A léggömb mind fönnebb száll s mégis akkora,
hogy az eget se látom tőle, a kék eget.
Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát
adjatok, mert nem bírom már a virágok s a
füvek átkait, varként eszi bőröm a tócsák
rám fröccsent sara; szeretnék a lábam elé
nézni még egyszer, s ó, hogy szeretném látni
gyerekkorom gyönyörű kék egét, mielőtt még
elsötétedne teljesen, mielőtt még sújtó
villámaival rám dördülne az ítéletidő.

1966

Nosztalgia

Papsajt közt szerelmeskedő
szabóbogarak tarka
népe csalogat vissza egy
régen nem látott martra.

Düledő kerítés alól
rajzik hozzám az emlék,
érzem a papsajt illatát:
hagynék mindent és mennék;

Ülnék a kövön gondtalan,
a langyos verőfényben
s gyönyörködnék a bogarak
szerelmi menetében.

Nem kötnék papsajttal rakott
szekeret már utánuk,
és nem mártanám csorduló
gyantába sem a lábuk.

Csak nézném átellenben az
égig érő erdőt,
s nem bánnám, ha már nem lehet
belőlem többé felnőtt.

1967

Kicsi behajló nyárfa

Gy. Szabó Béla metszete alá

Kicsi behajló nyárfa
ujját a vízbe mártja,
árnyat csipkéz a locska,
lépésnyi kis Szamosra.

Ennyi a kép, és pár szál
sáson szitakötő-pár.
Ennyi a kép, csak ennyi
s nem lehet elfeledni.

Hordod életen átal
a többi aprósággal:
édes anyai szókkal,
együtt az első csókkal.

Viszed e röpke rajzot.
E szelíd kép a pajzsod,
miközben lótsz-futsz, térülsz,
és minden nappal vénülsz.

Mented, akár az űzött,
majd fáradtan kitűzöd
végső hazád: magányod
fölibe, mint a zászlót.

Aztán csak fekszel, fekszel,
arccal a csillagoknak,
s a nyár s a víz még egyszer
fölötted elsusognak.

1966

A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.

Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.

Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.

1955

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken
játszodtam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.

Sikoltanék.
De csak hangtalan ráng a szám:
látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.

1960

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

1966

Szöcske

Fekszel, sírodon fű nő,
a fű közt szöcske szökdel;
féreg bajlódik sarló-
ívü szemöldököddel.

Elvirágzott a jázmin,
illata, mint a tömjén;
eltűnődöm a játszin
ugrabugráló szöcskén.

1966

Zöld ballada

Lengyelországból szépapád,
ő hozta ezt a balladát,
citerán pengett hajdanán,
citerán, citerán.

Bujdosó lengyel batyuja
hazája volt e ballada,
ezt dúdolgatta szótlanul,
lengyelül, s már csak magyarul.

Szava, nótája megkopott,
elváslalták a magyarok,
nem őrzi síp, se citera:
szemedben van a ballada.

Rokitnói mocsár
zöld vize hínáros.
Ne menj bennebb, ne menj,
bemenned halálos.

De bement a legény,
ki sem is jött onnan.
Gyászolj engem, gyászolj,
éltemben, holtomban.

1966

Mezítláb

Lehúztuk a cipőt is,
úgy mentünk, kéz a kézben.
Ázott hajad esővíz-
illatát most is érzem.

Tapicskoltunk a sárban;
sikolyaidtól bokrosodva
futott a sáncban
a sárga patakocska.

- Gyermekkoroddá lennék
érted, te kedves.
- Te jó, te drága.

Társtalan lép az emlék
a kármin-köröm pettyes
tavaszi sárba.

1967

Monologue intérieur nyitott ajtóval

Most pedig menj!
Mire vársz?
Tél van. Kihűl a ház,
ha az ajtót sokáig nyitva tartom.
Menj, menj, amíg szépen mondom.
Takarodj!

Gazdagabban mehetsz, mint jöttél,
emlékeim is viheted,
csak menj, menj, amíg
nem kezdek átkozódni.
Elég volt, elég, elég!

- Sápadtnak látszol, mi bajod?
- Semmi, semmi.

- Főzzek egy kávét, vagy teát?
- Köszönöm.
- Teát vagy kávét, mit kívánsz,
mit állingálsz a küszöbön?
Tél van. Kihűl a ház.

1967