Szerelem, ó, jóságos nénike

Betoppan, kedvesen körülnéz,
nem mentegetőzik, csak mosolyog
megértően a zavarunkon.
,Az ördög, hogy vinné el, biztosan
hallotta a veszekedést!'
- Nem vártatok ugye, lelkeim - ül le
megszokott helyére -, nem kellek
én már ide, ej, ej, az a megszokás...
- Ó, dehogynem, dehogy.
- Ugyan miket beszél!
- Tudom, amit tudok, sokat megértem én már.
,Szent isten, megint kezdi' (s a háta mögött):
"Hová az isten haragjába tetted már megint!"
"Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?"
- Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye,
hogy meg se ismertetek volna soha.
- Ó, hogy mondhat ilyeneket!
,Tudja, amit tud.'
- Tudom, tudom, de ha én egyszer
lehunyom a szemem...
,Csak hunyná már!'
- De én erősebb vagyok, mint a sír,
és keményebb a halálnál.
,És makacsabb a kősziklánál.'
,Te vagy makacs, a gyermek is
tőled örökölte.'
- Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam.
- Dehogy fáraszt, el ne menjen.
- Itt ne hagyjon!
- Hová menne ilyen későn.
- Már a busz se jár.
- Megágyazok, legfönnebb egy kicsit
összébb szorulunk.
- Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok.
- Azt a verset, azt is elmondja, ugye?
- Elmondom, hogyne mondanám:
"John Anderson, szívem, John,
kezdetben valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima..."
Hajnalra tündérré fiatalodik.
- Túléli ez még magukat, lelkem.
Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak.

1968

Szemed

Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,

mérgeződtek tengerek tőle,
hamvadtak lábon dzsungelek;
csak én állom még egyelőre
s csalok belőle könnyeket.

1967

Kezdetben még...

Kezdetben még álltam a sarat,
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.

- Nem adom - mondtam.
- Nem is kérem - mondtad.

Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen legalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.

Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.

- Játsszál csak - mondom.
Dobj minél magasabbra!

1967

Tárgyak

A tárgyak lassan fölveszik
vonásaink, szokásaink.
Hozzánk lényegül ágy és asztal,
bensőnket őrzi, kitapasztal.

Kanál, pohár, villa és csésze
lesz az embernek alkatrésze.
Lassan a testünk oda fárad,
hogy a szék tekint bútorának.

Képek, lemezek, könyvek, szobrok,
féltve őrzött, meghervadt csokrok
szövetkeznek a fallal, s végül
a négy fal, lopva, belénk épül.

Elorozzák tőlünk a vágyat,
megunnak, később ki nem állnak,
zsigereinkkel összejátszva
juttatnak majd egyszál deszkára.

1967

Kések

Kések villognak bennem.
Markolnám, dobnám, döfném
egyszerre valamennyit.

Gondosan kiválasztom a
legélesebbet - és
szelíden
kenyeret kanyarítok a
fiamnak.

1968

Lovak

Népek, viharok,
maga az idő is
lovon járt egykor.

Vágtató lovak hátáról
szállnak föl
a szuperszonikus gépek is:

a beton kifutók szélén a fű
úgy lobog, mint a lovak
sörénye.

1968

Kőkorszak

Kovakő
alapkő
malomkő
kockakő
epekő
vesekő
határkő
kazánkő
ékkő
kékkő
lúgkő
zsírkő
tűzkő
műkő
sírkő.

1968

Félvén se félve

Hány megvert sereggel
futottam én már, s hányszor
múlt életem egy-egy
paraszthajszálon.

Ha győztem is, a győzelmem
pirruszi volt csak,
mit megünnepelnem
nem engedtek a holtak,

kik nem mellettem, de bennem
dőltek halomra.
Boldog, aki magában csak önnön
halálát hordja,

és annak él jámbor
gondjai közt, naponta
gürcöl rá; fél borral, máskor
zenével, könyvvel udvarolja;

aki céllal, tervvel
tartja magát távol,
aki illendőséggel termel,
amikor gyászol.

De meghalni minden-egy halállal,
tréningezni a véget,
s nem tudni, mikor találhat
önnönmagadban - téged;

örök készenlétben,
örökkön szembenézve,
s nem hajlani mégsem
a kétségbeesésre,

kiállni verten az élre,
maradni hadvezérnek,
és tudni, félvén se félve,
a végső vereséget.

1968

Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni

Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
"Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba"

Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
"Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra"

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem

Szól a csengőn most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
"Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek"

Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
"C'est la vérité monsieur"
"Die letzte Lösung mein Herr"
"Fél tizenkettő
bolond mind a kettő"

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

1968

Könyvek s kolompok között

Ioan Alexandrunak egy éjszaka emlékére

Életünk is olyan még egyelőre,
akár ez a szoba,
melynek egyetlen bútora
a szellem plafonig magasló polcai
s rajtuk: Homérosz, Shakespeare, Blaga
s a manchai
lovag históriája
meg a többiek. De hiába:
büszkeséged: a gyönyörű teljes Rilke
sem tud felelni kérdéseinkre,
sem a Tiszta Ész Kantja;
süketek a csengettyű-hangra.
Itt van a csengettyű is
a gyermekkor csikójáról,
s a tisztaság bárányának
ereklyévé rozsdásult kis
kolompja is
itt csügg a könyvállványon.

"Akár egy halom hasított fa
hever egymáson a világ:
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát,
s így mindenik determinált."

A csönd, akár a szemközti falon
a pattogzott, több száz éves ikon.
Ioane, Ioane,
lae, bucalae!

Ioane, ugye érted
a csengettyű-beszédet?
Ioane, ugye hallod
most is a kis kolompot,
s az anyókát, az édest,
a gyapjú-kötényest,
és fiát, ki övnek
gyűrűt viselhet.
S tudod: akár a vér kering
bennünk az értelem
s éppúgy, mint őseink
korában - védtelen.

Könyvek és kolompok között
feszül idegünk fonala;
egyelőre még,
akár ez a szoba.
Egyelőre még,
bölcsek s koporsók között
téblábolva sután,
segítsz nekem s én segítek neked,
hogy vállra vegyem, s hogy vállra vegyed,
akár a zsákot hajdanán,
a világegyetemet,
míg a szomszéd szobából
szendergő asszonyod
a csönd kis résein
szelíden átszuszog,
míg majdnem virradatba
mordul és vakog a
farkassal vemhes
komondor-éjszaka.

1967

Palackposta

Albert Camus emlékének

Kettétört az utolsó evező is, a hullámok
egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,
de nőtt s vadult a vihar, a holdat is
mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül, majd
kivágta valahová a messzi partra, vagy talán
be a reménytelenül mély óceánba.
Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal
feszültünk a már-már összeroppanó bárka
bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap
előtt, mint áhitatos mohamedán horda, térden
hajlongtak a fehér turbános hullámok, csak akkor
éreztük, milyen hiábavaló harc volt: egyetlen
korty víz nélkül várni a megaláztatást.
Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és
üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve
alámerültünk.

1967

Ballagó

Süt a hold, süt a hold,
süti a forgácsot,
karjukra vett fejszével
ballagnak az ácsok.

- Aranyeste.
- Színarany.
- Gyönyörű egy este.
- Ennél a holdvilágnál
olvasni lehetne.
- Azt lehetne.
- Lehetne.
- Még írni is lehetne,
pedig oda fény kell.
- Már az igaz, lehetne,
de még milyen szépen.
- Jó éjszakát.
- Jóccakát.

- Azt írják, hogy sivatag,
még bokor sincs rajta.
- Kenyér nélkül maradna
ott a magunkfajta.
- Jó éjszakát.
- Jóccakát.
- Sokat összeírnak.

- Még a végén lelövik.
- Hát, ha úgy találják.
- Annak is csak a szegény-
ember látja kárát.
- Jó éjszakát.
- Jóccakát.

- Pompásan világít.
- Rég nem láttam ilyennek.
- A pásztor is látszik.
- Jól igen s a bokor is.
- A kapca is.
- Mintha.
- Jó éjszakát.
- Neked is.
- Csodálatos.
- Tiszta.

Kapu csattan, megrezzen
az eperfa lombja,
ezüst fejszék ballagnak
a színarany holdra.

1967

Harangozó

Szépfalusi Istvánnak a Kapisztrán utcába

Barokk ősz, barokk város,
pufók nosztalgia:
szikár Kapisztrán János
gömbölyded lábnyoma.

Kerülgetem a dómot,
mint egy kóbor török,
évődnek bennem ódon,
toprongyos ördögök.

Mustrálgatnak a márvány
puttók és angyalok,
nem sejtik, hogy a káplán
hírmondója vagyok,

ki láttam még a harcot,
s vívtam is emberül;
újul a hit, s a bajnok
új zsoldba kényszerül.

Mégis valami ősi
nosztalgia miatt,
s mert ez a dolga, őrzi
az omladó falat.

Dél van. Meghúzom sorra,
hogy tegyek valamit,
közömbös Európa
öblös harangjait.

1967

Kufsteini grádicsok éneke

A várba négyszázötvenkét grádics viszen,
ha jól jegyzé meg Szulyovszky.

KAZINCZY: Fogságom naplója

Nyelvébe, nem húsába vágott a lánc.
Vérzett, sajgott a gyönge test, talán
elbukott párszor, míg fölért, talán
tiszta zsebruhát kért, hogy gyöngyöző
homlokát finoman, mint a tintát a
betelt lapon, megszárítgassa, de
a szeme - főúri utazó, akinek
mindegy, ha szakát vet is a kerék,
vagy kidöglik a rossz úton a ló -
kamerák tárgyilagos szigorával
vette a fordulókat - telért a
meddő tárnában is! -: "Fáklyát!"
S a magasba tartott lángnál fennhangon
olvasta, mint védte néhányad-
magával, bajor ezerek ellenében,
egy tiroli hadnagy a bástyát.
"Derék." Mondta és továbbindult.
- Hadd számolja Szulyovszky a grádicsokat. -
"Derék. Akár a mi Dobónk." Fölérvén
a négyszázötvenkettedikre, megállt, és
egyetlen tekintetével befödte a
homályló hegyeket s a várat.
A többiről már maga tudósít:
"Wer von Ihnen ist Kazinczy?" Elsőül
szólították. Numero kettőben kapott
szállást, - ahol majd egy fő otthoni
hagyma lesz a hazája. - Ágyba
parancsolta meggyötört tagjait.
Hajnalban szinte már előtte kelt a mondat
- ott állt a cella nyitott ablakában -:
"Gyönyörű lakás, de szabadnak."

1968

El-elcsukló ének

Csont és bőr.
Kirojtosodott idegek.
Nyílt áramkörök.

Bal lábfejét akna tépte.
Bottal biceg, kopott térde
megbicsaklik olykor-olykor
követ termő udvarunkon.

Minden időváltozáskor
mintha véső, mintha ráspoly,
isten életlen baltája
venné csontjait munkába.

Koponyásodó fej.
Csiszolt idő.

Szemgödre barlangjaiban
Prométheusz csintalan unokái
ugrándoznak a lopott tűz körül.

Jelet tesz a könyvbe,
falevelet.
Elnéz drótkeretes szemüvege fölött,
ringásba kezd a búza, virágzó
tengeriszárak zizzennek össze
szerelmesen, férget talál
a cinke.

- Jó könyv - mondja, tintát és tollat
szed elő, s már írja neki-nekirugaszkodó
betűkkel a kihasználatlanul maradt
újságszegélyre (kár annak a papír, aki
nem tudja megművelni). "Megnyugodtam,
mint ősszel a fa. Tamási Áron,
nagy írótól való", s utána biggyeszti
az oldalszámot is.
- Találó mondás, alkalomadtán beszédbe
vegyítem - vallja meg szemérmesen,
mint aki föloldozást remél azzal,
hogy beismeri a bűnt. Letépi és
teszi a már sárguló társai
mellé a halhatatlanságot
fuvarozó papírszeletkét.

Veszi a botját, és viszi
élelmes pulykafiak, zsörtölődő
malacok közt az igét.
Meg-megáll majd néhányszor, tudom,
előhúzza emlékezetéből: megvan-e még,
és fölcsillantja alkalomadtán,
mint gyermek a színes üveggolyót.

Isten, ördög, vagy ki tudja,
kinek meddig s mért az útja.
Nem fúlt bele a nagy vízbe,
pedig a nagy víz már vitte.

Hárman bújtak egy gödörbe,
a másik kettőt megölte,
"fordultak, mint két darab fa,
engem megkímélt az akna".

Tücsök cirpel, pillangó szállong
a szemöldök alig-kapaszkodó
bokrai közt. Délutánok nyugalma
honol a homlokon.

Tört bordám villanyélre emlékezik,
én egy vöröskeresztes lapra.
Félévig jött, Svájcon, Amerikán,
Szibérián át kalandozva:
"Fiam, ha tudsz, menj iskolába."

- Sommás levél.
- Jól megírta.
- Ez már levél.
- Ez már apa.
- Nem kérdi, hogy él-e, hal-e,
- Háza, lova, gazdagsága.
- Mindez semmi, csak a legény,
ha tud, menjen iskolába.

Ma sincs másképp, ma is mondják:
- Hálni jár belé a lélek.
- Mégis öli még a csúfság.
(Csonkaságáért irigylik,
sokan vén bolondnak tartják.)

"Nem sok hajszáluk hullt ki
a tudományokért."

'Irigyeim irigyelték,
az ösvényt el is kertelték,
nem deszkával, nem karóval,
csak egynéhány nehéz szóval.'

Hálni jár belé a lélek.
Volt-e, lélek, jobb szállásod,
lesz-e, lélek, jobb szállásod!

'Tanárember is volt közöttünk pedig.
Nincs hitványabb, mint amikor a
tanult ember idáig vetemedik.
Hogy ölelték, hordták a könyveket
és rakták a kályha mellé rakásba
gondosan, akár a fát. Heherésztek,
dicsekedtek nagy hangon, hogy hány
öllel sikerült többet hápolniok, mint
a szomszédos szobák, s méghozzá
a vastagabbjából. "Micsoda kötés,
lábbelinek is megtenné! Eljárhatna
vagy két telet benne, bátya, pedig
megvan ez már százesztendős is."
Ekkor közibük vágtam a mankóm:
- Vissza, vissza, ahonnan hoztátok,
az anyátok tolvaj satöbbi. Ez iskola!
A könyvet nem azért nyomtatják,
hogy a tetves testetek melegítse! -
Nem hordták vissza, csak morogtak,
mint a kutyák, ha a csontot elrúgják
orruk elől. Este aztán, mert többre
erőtlen voltam, megvártam, amíg
elalszik a kórterem, kiürítettem a
kenyérzsákom, szemléltem egy darabig
még az ágyból, melyikük lehet értékesebb,
mind szépek voltak, de volt egy arasznyi
vastag, gondoltam, sokat verejtékezhetett
aki míg megírta. Azt fogtam meg legelőbb,
alig fért be a zsákba, s a
két mankóval mintha csak bajomra mennék,
kibicegtem. Sokáig kopogtam ide-oda,
amíg alkalmas zugra akadtam. Megnéztem,
mielőtt eldugtam volna: német könyv
lehetett, cifrára rajzolt színes
kezdőbetűkkel. Még háromszor fordultam
azon este, s minden este háromszor-
négyszer, amíg tartott belőlük. Vittem,
ahová lehetett, vécébe, padlás-
följáróba, ahol kivárhatják, amíg
elmegyünk. Morgolódtak is: "Az istenit,
valaki lopja a tüzelőt! Nem vette
észre, öreg, maga ébren alvó?"
- Mintha a szomszédból járt volna benn
az egyik félkarú (ott majdnem
mind félkarúak voltak). - De lett
erre olyan ribillió, hogy még a
lámpákat is összetörték. Repültek a
mankók, a műlábak s az ordénárébbnál
ordénárébb káromkodások.
Fejemre húztam a takarót, élveztem
a tudományért folyó háborút.
Sok minden megesik a hadiéletben.
Ennél cifrábbak is.
Coburgban történt negyvenöt telén.'

Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
De bennebb, a láthatatlanban,
sasra vár türelmetlenül
a megkötözött: kéj a kín.
Vér kering már a láncban.
Zene a csörrenés.

Sosem enyésző,
mindig tenyésző
Sziszüphosz-átok -
kövek, kövek, kő!

Nincs égnek annyi esője,
istennek az az esője,
hogy ne követ, követ
mosna ki minden alkalommal:
követ, követ, követ
vedlik a Cet.

Gyermekbotlasztó,
kapát csorbító,
ekét akasztó,
lovat szakasztó,
traktort döglesztő,
izmokba kövesedő,

koporsón koppanó
kövek.

Szomszéd földjéről átdobált,
szomszéd földjére átdobált,
ökölnyi kövek: primitív
hidegháborúk golyóbisai.

Krumplifészekben is követ
tojó kőkakukk.

Sorvadt ínyű,
metszőfog-hegyes
barázdakövek: a Juss
meglódult emlékművei.

Kőkenyér,
kőderékalj.
Patakágy-világ.
Hagyd abba, Dávid,
nem vagyunk góliátok!
Annyit jártunk mezítláb köveken,
hogy még a hetedízigleni unokák
sem lesznek lúdtalpúak.

A ló s az eb beledöglenék,
az ember beleszokik.

De mi az ég haragjáért kell
még most is ezt a bestelen követ,
szinte élete árán, ide cipelnie!
Inkább az egészségével törődne.
Kész a ház, az unokákat is
kiszolgálja. Miért, kinek?

Nem volt elég a kőből? Piramist,
kőhegyet, kőeget rakhatna isten
abból amit eddigelé
kapa alól,
kasza elől,
eke alól,
kerék elől,
árokmartról,
patakágyból
rakásba, szekérbe dobált,
saroglyára emelt!

Rám néz drótkeretes szemüvege fölött.
Kész a válasz, de még körül-
simítja mosolyával, mint a
pallér az alkalmas követ,
mielőtt helyére illesztené:
- Sándor, Sándor... - Leül a kőre,
sajgó csontjait pihenteti.
Jó ülés esik rajta. - Egyszer
ha ki majd épít,
megköszöni.

Csont és bőr.
Kirojtosodott idegek.
Nyílt áramkörök.
Koponyásodó fej.
Csiszolt idő.

Szemgödre barlangjaiban
Prométheusz csintalan unokái
ugrándoznak a lopott tűz körül.
Tücsök cirpel, pillangó szállong
a szemöldök alig-kapaszkodó
bokrai közt. Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
De bennebb, a láthatatlanban,
sasra vár türelmetlenül
a megkötözött: kéj a kín.
Vér kering már a láncban.
Zene a csörrenés.
Amputáció lenne a szabadulás.

A ló s az eb beledöglenék,
az ember beleszokik.

1952-1968