Kodály

be már örökre
nem borulhat

lendül a karja nyílik
sugarasra az ég és

hozza már a galamb
hozza az olajágat

boldog akinek térdén
egy nemzet lovagolhat

1974

Ahogy a folyó

Ahogy a folyó a fűzfák
egymásba hajló örök
árnyéka alatt
úszik a kedvem is
egyhangú susogással s
ezüst-hasú halakat
villant magasba
ha egy-egy résen olykor
beragyog a nap

1974

Illyés Gyula

               Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar
szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van. Ott
tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi,
Kazinczy, Petőfi, Babits s a pusztai rokonság
- pásztorok és prédikátorok - igazítanak még rajtuk, mielőtt
útra indulnának. S induláskor a pillák rezdülése feltölti
mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe
áramával. Láttukra a könyvtárak magukbalustult
kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és
tisztelettel szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a
lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek a
mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani
mesterlegényeink szemével járták, járják a világot. Nem a
kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe,
ujjbögybe honosításának vágya talpaltatta végig velük
Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők.
Az ezerszer hitelüket vesztettek is új hitelt nyernek azzal,
hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor
önnön felkiáltójeleikbe nyársalódnak a szájhős
imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában.
Egy darabka földön, aránytalanul nagy égbolttal a feje
fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból
rakta, hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk
alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász vagy festő
volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt
- egy nyári délután, amikor a szavak kimenősek, és egyetlen
termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának -,
elmennék Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném,
ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja
a szeme-formájú mandulákat - és szótlanul
munkához látnék.

1972

Portya után

álltam sokáig az elágazásnál
szédítő utak már-már nem is
földiek csábítottak

s jó volt fölszállnom is
égi magasból látnom
azt a tenyérnyi helyet
ahol toronyiránt kell
tovább vernem az ösvényt

1974

Nyergestető

A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve

Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

1965

Lovak a porondon

Párnásra hízlalt vasderesek
ügetnek körbe szűgybe szegett
fejjel előttünk, tomporukon
sakk-tábla-kockák: friss kefenyom.

Pattog az ostor, döng a porond.
Szépenfont farkak söprik a port.
Csillog a csótár, villog a szőr;
hopplára szűkül s tágul a kör.

Hopplára, hoppra roggyan a térd.
Zablás szájukba dugja a bért
büszkén a gazda - most jön a szám:
körbetérdeltet leghűbb lován.

Cserdül az ostor, szűgybe szegett
fejjel az izzadt vasderesek
rúgnak egy végső ritmusosat -
s nem marad más csak por s az a szag.

1965

Emlék-virrasztó

Sütő Andrásnak

húnyó tűz felé
alkonytalan
hajnaltalan
fehéréjszakában

se hold
se csillagok

áttetsző csönd-
titkunk sincs
hová rejtenünk

ág ha törik roppanás -
reccsenéstelen akár
a némafilmekben

vinnivalódat
vinnivalómat
kutya a kölykét
kését a kúszó indián

holdat csillagot
napot is erre a
kalapnyi égre
hangtalan tátog
a partravetett
fehéréjszaka
a halhatatlanság
sirálya olykor a
tó fölé suhan

s kifog valamit
táplálékul

1976

Fekete-piros

leíró költemény, melyet szereztem a
kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.

Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
- amikor kimenős a lány -,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban
egy-egy dallam,
- amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, -
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot kár.

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra - az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

1972

K. Gy. színművész utolsó monológja

talán csak az ügyelő
késte le a függönyt
talán csak az ügyelő
zúg zúg a taps dübörög
már hajolni illenék
függönyre menni de
fölkelni nem lehet
mert az a szamár ügyelő
az ügyeletes ügyelő

fekszem hát moccanatlan
majdnemhogy kiterítve
sokszor próbáltam de ennyire
még sohasem sikerült csehov
se írhatta volna különbül
itt szülővárosomban
egy hotelszobában
a bemutató előestéjén
gyönyörű gyönyörű akár
ezek a nők itt
az ágyam körül
mennyien vannak istenem
és mind fehérben
mennyien voltak
és eljött kossuth
és itt áll biberach
lucifer-trigorin-tyetyerev
jó estét catavencu úr
valami nagy csiszlikséget gyanítok
téma egy kis elbeszéléshez
igen tisztelt kétlábúak
szóljon már valaki annak az
ügyelőnek engedje le végre
azt a függönyt zoltán zoltán
szakhmáry zoltán
a színész is csak ember
hiúbb mint a többi
szeret fürödni a tapsban
őszintébb is mint a többi de
ez már nem is taps
maga a tenger
az óceán
az éter vagy mi az ördög
én titkos nagy jehovám
ha valaha kell majd neked az életem
csak gyere érte és vidd
hát jól van fölkelek
föl tisztelt nagyérdemű
féltve-szeretve tisztelt
barátaim vége
le a maszkkal vége
a komédiának
ebben a serlegben
melyet most mutatok föl
nem mérgezett italt
vagy mámorító nedűt
egyaránt mímelő tea
hanem hamuvá hamvadt
magam vagyok

sírjatok kérlek
ti egyre távolabbról tapsolók
kik velem haltatok egy kicsit
most is mint annyiszor
ti akikért végigéltem
annyi keserű életet
és annyi de annyi gyönyörű halált

jó éjszakát

1977