Csukástó

VISSZA   TARTALOM

Egyszer régen, amikor még
több volt a hal, mint a horgász,
és nem volt a folyók mentén
ekkora nagy sürgés-forgás,
élt a kicsi csíki Oltban
élt egy csuka, hasonlót még
én sem tudnék kitalálni,
hogyha horgászember volnék.
Nem is élt, de uralkodott.
Ő volt a halak királya:
se hálónak, se horognak
nem volt hozzá bátorsága.
Nemcsak félték, tisztelték is,
mert nagylelkű és kegyes volt:
szúnyogon meg moszaton élt,
testvérhúsba sose kóstolt.
Úszta, járta birodalmát
Domokostól le Bükszádig.
Védelmezte népét s annak
porontyait és ikráit.

De leginkább Tusnád táján
szeretett elidőzgetni,
hol a szikla a kis Oltot
majdnem-majdnem megrekeszti.
Ha elfáradt, ott pihent meg,
ott a víz is, mint a kristály,
s a vízből is tisztán látta
a fenyőket fönn a sziklán.
Ahogy telt az idő, s ő is
lassacskán mind öregebb lett,
s az úszkálás föl-le, föl-le
lassacskán mind nehezebb lett,
hovatovább mind gyakrabban
bámulta a fenyőfákat.
Gondolt egyet, és fővárost
alapított ott magának.
"Jó is lesz így, öregedő
uszonyaim mit fárasszam,
mikor úgyis itt folyik át
egész hosszú birodalmam.
Igen ám, de épp az a baj:
folyton folyik az országom,

és nekem, hogy itt székeljek,
folyton-folyvást kell úszkálnom."
Szerencsére jött a tavasz,
és a kis Olt úgy megáradt,
hogy nem fért át a szoroson,
s majd ellepte a fűzfákat.
Jött aztán az apasztó nyár
nagy meleggel, de hiába,
ott maradt, a fűzfák között,
az Olt egy kis darabkája.
Csillogott, akár egy kastély,
ez kellett a mi csukánknak!
Átevickélt a szép tóba,
s lefoglalta palotának.
És azóta Csukástónak
hívja minden vízi s földi,
hetedhét országból szoktak
odajárni gyönyörködni.
Mondják, hogy az öreg csuka
lemondott a királyságról,
s mai napig ott éldegél
szerényen a nyugdíjából.


Az elveszett követ

VISSZA   TARTALOM

Hogy s hogy nem, de egyszer,
Kolozsvárra jövet,
elveszett az úton,
el a török követ.
Pedig egyenest az
isztambuli öreg
szultántól jött volna,
ha megjön a követ.
Fényes kísérettel,
ahogyan csak jöhet
Konstantinápolyból
egy szultáni követ.
Födte a lovát is
selyembrokát-szövet
bíborban, bársonyban
lovagolt a követ.
Turbánjára forgót,
derekára övet
a fényes szultántól
kapott volt a követ.
Csillogtatta a nap
a sok drágakövet:
éjszaka sem veszhet
el egy ilyen követ!
S mégis, amint mondják,
Enyed táján jövet,
kámforrá változott,
odalett a követ.

Telt és múlt az idő,
s a szultánnak szöget
ütött a fejébe:
hová lett a követ?
Se híre, se hamva,
kerékbe is töret
mindenkit, ha elé
nem kerül a követ.
- Halál fia, aki
parancsot nem követ,
reggelre meglegyen
az elveszett követ! -
Agák, bégek, basák,
ki csak számba jöhet,
indultak keresni,
hol lehet a követ.
Jöttek dérrel-dúrral,
s Enyed táján jövet,
kámforrá változtak
akárcsak a követ.

Dühbe jött a szultán.
- Biztosan egy követ
fújnak a piszkosak
s a hóhányó követ.
Együtt szedik ezek
a tejről a fölet,
de jaj nektek, agák,
bégek, basák s követ! -
Azzal lóra pattant
s jött, ahogyan jöhet,
maga a nagy szultán
s nem holmi kis követ.
Pompáját leírni
fölösleges szöveg,
koldusnak látszana
mellette a követ.
Jött hát, s mit ad Allah!
Enyed táján jövet,
eltűnt a szultán is,
akárcsak a követ.

S így a mai napig
nem tudjuk, az öreg
szultántól mi hírrel
jött volna a követ.
Hódolatot kívánt,
vagy csak aranyövet,
ónkupát szegődni
jött volna a követ?
Hódoltatni ide
ugyan jönni jöhet,
de amit kap aztán,
viheti a követ.
Vihetné, de hol van?
Enyed táján jövet,
el mégsem párolgott,
kámforként a követ!

Gördítsük le hát a
titokról a követ:
vénséges vén pince
mélyén ül a követ.
Az történt ugyanis,
Enyedre béjövet,
szörnyen megszomjazott,
s vizet kért a követ.
- De vízzel Enyeden,
ó, nagyságos követ,
akkor se kínáljuk,
ha kerékbe töret! -

Kortyolt egyet-kettőt,
de minthogyha tüzet,
lett a bortól egyre
szomjasabb a követ.
Lement a pincébe,
- elég is a szöveg! -
még mos is ott iszik
az elveszett követ.
Agák, bégek, basák,
Enyed táján jövet,
jutottak a nyomon
ahová a követ.
Ott van a szultán is
azt fújja az öreg:
- Tudtam én, hogy egyszer
megkerül a követ.

Én is majd folytatom
egy-rímű versömet,
mikor Kolozsvárra
érkezik a követ.


Az okos kos

VISSZA   TARTALOM

Lucskos, latyakos
ősz vége volt, akárcsak
most,
mikor vásárra vittek egy kost.

Szép nagy állat volt,
fajtiszta racka,
sajnálta is nagyon a gazda,
de nem volt mit tenni,
mivel a kos nem tudott
viselkedni.
Mindig tilosba járt,
s volt úgy, hogy hetekig
odahált,
máskor meg naphosszat
tekergett kedvére,
(mint akinek nincs meg
a leckéje),
s mikor már rosszat
gondolhattak volna,
hogy most aztán vége:
farkas vagy medve
valami megette,
csak előállt, mintha
mi sem történt volna.
Tűrt, tűrt a pásztor,
aki egyébként jámbor
ember hírébe állott,
és még büszke is volt olykor
a kosára,
de egyszer csak megelégelte
a dolgot.
Tarisznyát vett a vállára,
szarvon fogta a kost, és
elvitte a szóban forgó
őszi vásárra.

Tetszett a kosnak a vásár,
s hogy annyi újat láthat,
kíváncsiságból szarvára is vett
egy mézeskalácsos sátrat.
Lett erre riadalom,
lárma:
- Vigyázzon, ember, a kosára,
ha már nem tudta megnevelni!
Erre a pásztor a kosnak,
a kos a kalácsosnak,
a kalácsok meg a földre estek.
Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.
Aztán meg a garázda
kos egy kofa kosarára
vetett
szemet,
s dézsmálni kezdte,
mint egy mihaszna kecske.
- Hogy kerülne már rúdra bőröd! -
eképpen zsörtölődött,
a most már cseppet sem jámbor
pásztor.
- Hogy lenne belőled pörkölt,
te ördög,
te átok! -
S nyomatékul botjával reávágott.

Módfelett mulattatta a népet
a látvány.
Most
valaki hozzájuk lépett.
- Pörköltet mondott, bátyám?
Úgy legyen!
Mészáros vagyok, s a kost
ezennel megveszem. -
Meg is vette, sokat nem alkudoztak.
Indulni kellett máris
a kosnak.
S indult a pásztor is
megkönnyebbülten:
- Na végre, hogy tőled is
megmenekültem.
Haza is ért még délre.
S hát ki jön szembe véle
az udvaron? Ki az ördög?
- Kos ez, nem pörkölt!
- Ne-e-em bizony, gazdám,
volt eszed, de nekem is volt ám.

Mit eddig sose tettem,
ezennel megjelentem,
meghalni nem volt kedvem,
s amikor észrevettem
a hentes kését, menten
a hátuljának mentem,
s a késével, mit megfent,
szépen a sárba nyekkent,
talán még most is ott van
a pocsban.
Hol van az előírva,
hogy buta minden birka?!
A vásár különben szép volt,
én szeretem a cécót.

Próbált még néhányszor
túladni rajta a pásztor,
vitte vásárról vásárra,
de hiába:
a kosból nem lett pörkölt.
A pásztor meg csak zsörtölt,
s hűséges barátok lettek,
mire megöregedtek.


Költögető

VISSZA   TARTALOM

Hajnalonta engemet
gerle-galamb költöget:
jó reggelt,
jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó,
hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr,
csiri-csűr,
csak így telik meg a csűr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen,
csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól,
kakukk szól,
túl a vizen valahol.


Kakasszótól pacsirtáig

VISSZA   TARTALOM

Kukorékol a kakas,
pirkad az ég alja,
talpon már a pásztor is:
egész falu hallja.

Fújja kürtjét, tereli
szaporán a csordát
siratja egy-egy tehén
otthon hagyott borját.

A kecskék is mekegőn
vissza-visszanéznek:
nem örülnek cseppet sem
a koránkelésnek.

Ludak, tyúkok, malacok,
mindegyik rákezdi,
ha már fölkelt, nem akar
egy se éhen veszni.

"Darát, szemet, friss füvet!"
kinek mi a vágya.
"Előbb nekem, csak nekem!"
mind ezt kiabálja.

Türelmetlenségükben
a kakasnak esnek,
szidják, szabják, szapulják,
egyet veszekednek.

"Mit trombitálsz, hogyha még
nincsen amit enni,
máskor tartsd a csőröd, te
alávaló senki!"

De a kakas gőgösen
áll a szemétdombon:
"Én a hajnalt nem ilyen
csőcseléknek mondom.

Nélkülem a falu is
sötétben maradna,
nem ragyogna föl a nap,
tavasz fényes napja..."

Ágálna még, hogyha nem
volna ő is éhes,
éhségében fogott ő
hajnalhirdetéshez.

Ugrik, repül szaporán
le a szemétdombról,
tömi máris a begyét,
dehogy kukorékol.

A vályú is megtelik;
akolban, pajtában,
szürcsöl, majszol mindenik:
nagy-nagy boldogság van.

A pásztor is már kiért,
ki a legelőre,
kibontja a tarisznyát
fél könyökre dőlve,

s míg a csorda legelész
békén szalonnázgat,
és hallgatja énekét
a kis pacsirtának.


Tavaszi tarisznya

VISSZA   TARTALOM

Kamrában szegre
akasztva,
üresen lóg a
tarisznya.

Egyszer csak jön a
menyecske.
Leveszi, s tömi
degeszre.

Tömi, pakolja
púposra,
lesz benne cipó,
szalonna,

fő hagyma, só és...
nicsak, ni:
kolbász is még egy
arasznyi.

Készen is már a
tarisznya,
utazhat nyakba
akasztva.

Mehet, amerre
az ösvény.
Mendegélnek is
csöndeskén:

megy a favágó,
karján a
frissen köszörült
baltája.

Nyakában pedig,
akasztva,
billeg-ballag a
tarisznya.

Só, cipó, hagyma,
szalonna,
minden, mi be van
pakolva.

No persze a jó
arasznyi
füstölt kolbász se
maradt ki.

Alighogy a nap
feljőne,
érnek is ki az
erdőre.

Magasan, ágra
akasztva,
lóg már a tele
tarisznya.

Kerül a balta
tenyérbe,
csattog és villog
az éle.

Szálába, hosszan
s keresztbe
fák dőlnek, nedvet
eresztve.

Sikkan a balta
serényen
abban a kérges
tenyérben.

Meg nem áll, vágja,
hasítja.
Lekerül most a
tarisznya.

S minden, mi be volt
pakolva:
só, cipó, hagyma,
szalonna.

No persze a jó
arasznyi
kolbász sem fog benn
maradni.

Rákerül mind egy
csutakra.
(Nem hinném, hogy ott
maradna.)

Magasan ágra
akasztva,
billeg újra a
tarisznya.

Nincs benne semmi,
de semmi,
csak só talán egy
csipetnyi.

S a balta újra
serényen
sikkan a kérges
tenyérben.

Alkonyig vágja,
hasítja.
(Ing-leng az üres
tarisznya.)

Jön a favágó,
karján a
fényesült nyelű
baltája.

Újra nyakába
akasztva,
lappog a lapos
tarisznya.

Áll a favágó.
Csodát lát:
Soha még ennyi
salátát!

Mondja, s egyet ka-
nyarítva,
lenn is van már a
tarisznya.

S miként reggel a
menyecske,
elkezdi tömni
degeszre.

Megörül majd a
családja,
jó lesz éppen va-
csorára!


Hajnalban a csillagok

VISSZA   TARTALOM

Hajnalban a csillagok
lehullnak a földre,
mint a fáról a gyümölcs:
alma, szilva, körte.

Szunyókálnak szelíden
késő délelőttig,
mustillatú sugarak
amíg föl nem költik.

Akkor aztán napsugár-
szálakba fogózva
föllibegnek, mint a pók,
újra a magosba.


Zápor

VISSZA   TARTALOM

Suhog a zápor ostora,
senki se bánja;
lúdbőrözik a pocsolya,
senki se bánja.

Minden s mindenki mosolyog:
a virágok s a fák is,
és az is, aki tocsorog
az utcán, s bőrig ázik.

És kacagnak a patakok,
s az eresz csatornája,
kacag a föld is, becsurog
a zápor a nyakába.


Zivatar

VISSZA   TARTALOM

Hát ez a szél
mit akar?
Mindent kiföd,
kitakar.

Ajajaj,
hajajaj,
nyakunkon a
zivatar.


Tipegő kislibák

VISSZA   TARTALOM

Tipegő kislibák,
kiscsibék
csipdesik már a
fű hegyét.

Báránykák, kisgidák,
hipp-hopp-hopp,
tavaszi táncot
ropjatok!


Sütött a nap

VISSZA   TARTALOM

Sütött a nap,
a víz dalolt,
a víz fölé
virág hajolt.

A virágon
döngicséltek
halk hangú és
kedves méhek.

Nagymessze, fönn,
repülő szállott.
De lentről - az is
méhnek látszott


Csacsikázó

VISSZA   TARTALOM

Domboldalon három kicsi
lassan lépegető csacsi.

Mindhármukon - elhihető -
billeg egy-egy átalvető.

Megpakolták alaposan:
a háromnak hat hasa van.

Subák, bundák, üst és szita
mi minden jut egy csacsira!

Aprítgat a három kicsi,
szófogadó szürke csacsi.

És nyikorog és nyekereg
a hátukon a fanyereg.

Minden kápán egy-egy veder:
hogy is fér el annyi teher!

De csak megy a három kicsi,
hűséges hű kedves csacsi.

Cipelik a juhász-batyut,
kapaszkodnak merre az út.

Nem is út már, ösvény csupán
mendegélnek a nyáj után.

S rádióval hóna alatt
mögöttük a juhász halad.


Nyári alma ül a fán

VISSZA   TARTALOM

Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.


Városi kánikula

VISSZA   TARTALOM

Éjjel-nappal
forró katlan,
a hőség ki-
bírhatatlan.

Minden ház, mint
egy-egy kályha,
s mintha lépnél
eleven parázsra.

Se egy szellő,
se egy felhő,
se nyugatról
se keletről.

A nap mintha
megállt volna,
az éjnek is
nap a holdja.

S az utak, mint
sárkánynyelvek,
valósággal
sisteregnek,

s ugranának,
ha nem volna
híd alattuk,
a folyóba.


Nyár van, nyár...

VISSZA   TARTALOM

Nyár van, nyár,
tikkasztó.
Kiszáradt
minden tó.
Elapadt
a patak.

Ludak, récék búsan
fürödnek a porban.

Kérdezd meg a tojót,
kérdezd meg a gácsért.
Kimennének a világból
egy kis pocsolyáért.


VISSZA   TARTALOM