Zápor előtt |
Zápor előtt, zápor után,
mindig ugat az én kutyám:
zápor előtt a felleget,
zápor után a kék eget.
De ha megzúdul a zuhé,
húzza farkát lába közé.
Nyári zápor |
Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.
Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.
"Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el" -
dongja a dongó.
Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.
Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.
Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.
Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.
Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.
Víg volt |
Víg volt
míg volt
néki kedve,
mostan
el van
keseredve,
se meggy,
sem egy
szem cseresznye
mibe
bele-
csipegetne.
Majd fölvidul a rigó,
ha megérik a dió.
Szarvas-itató |
Ahol a szarvas inni jár,
moccanatlan a nyír s a nyár?
Még a fűszál is tiszteleg,
mikor a szarvas inni megy
megáll akkor a patak is
egy pillanatig áll a víz:
s ő lépked, ringatja magát,
agancsa égő, ékes ág.
Tarlón túzok lépeget |
Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy:
felesége, fia, lánya,
veje, menye, unokája,
apja, anyja, bátyja, nénje,
nagyszüleje és a dédje,
ipa, napa, sógor, após,
s nem maradhat el az anyós.
Ki totyogva, ki meg futva,
ott megy egész pereputtya.
Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy.
Szemelgetnek, tallózgatnak,
estére nagy begyet raknak.
Eljött a szüret |
Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.
Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.
Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.
Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.
Dombok hátán fut a szél |
Dombok hátán fut a szél,
s fut a szél nyomán a
lombja után szaladó
tarkabarka nyárfa,
nyújtogatja a nyakát,
s hátratekint néha,
azt nézi, hogy megvan-e
vajon az árnyéka.
Fut a nyárfa, fut a szél;
fut az erdő: sárga
köpönyeget kanyarít
futtában magára.
Valami készül |
Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.
Bivalyos vers |
Jámbor állat a bivaly,
s mi tagadás, lusta,
de ha kell, a hegyet is
helyéből elhúzza.
Olyan erős és olyan
nagyon igazságos,
nincs az a ló, amelyik
hívebb a gazdához.
Letérdel, de a terüt
cserben úgy sem hagyja;
én mondom ezt nektek, a
volt bivalyos gazda.
Minden állatunk közül
ő a legerősebb,
mégsem írtak róla még
soha bár egy verset.
Medvét, lám, az emberek
nagy ritkán ha látnak,
s nem is nagyon hívei
a találkozásnak,
hacsak nem a rács mögött
csücsül a jó medve,
s mint egy szelíd barika,
nincs megkezesítve.
Mert ki merne, teszem azt,
csak úgy kényre-kedvre
bokrászgatni ott ,ahol
otthonos a medve?
És ki merne, ugyan ki,
ha szembe jön véle,
ki merne egy jó nagyot
húzni a medvére?
Hát az állát s a nyakát
meg ki vakargatná,
mint egy jámbor bivalyét?
És a medve hagyná?
Mégis könyvek garmadát
írták a medvéről,
s egy sort sem az állatok
kedves négeréről.
Pedig medve s bivaly közt
van is hasonlóság,
amíg kicsi a bivaly,
bivalybocsnak mondják.
S úgy is cammog a bivaly,
mint valami medve,
ringatózik, mintha csak
hajón lépegetne...
Hajón bizony, mintha a
Föld nagy hajó volna,
úgy lépeget a bivaly
öreg matróz módra.
De itt el kell mondanom,
mit régóta sejtek:
miért, hogy a bivalyok
ringatózva lépnek.
De térkép is kell ehhez,
még inkább egy földgömb,
tudnunk kell, hogy a bivaly
először hol bömbölt,
illetve hol rekkegett,
és vajon mi végre?
S hol sütötte le a nap
ilyen feketére?
Bizony messziről került
a mi pocsolyánkba,
csoda-e, ha billegő
a bivaly járása?
De ne vesztegessük a
drága szót hiába,
keressük csak, merre van
Szumátra és Jáva.
Ott a forró trópuson,
az örökös nyárban,
ott lebzsel a bivalyős
a langy pocsolyában.
Nemcsak lebzsel, húzza is
az igát keményen,
lépeget a rizsvetés
tocsogó vizében.
Tehát onnan jöhetett
jó annak előtte,
trópusi nap melegét
őrzi még a bőre.
Azért olyan fekete,
s nem azért, mert gyászol,
mivel ilyen messzire
került hazájától.
Jó hazára lelt ő itt,
kedvére valóra.
Megszokta a telet is:
jó istálló óvja.
Hangja azért rekegő,
mert ritkán használja,
éppen ezért érthető,
ha be van rozsdálva.
S azért olyan billegő
a bivaly járása,
mert hajóval érkezett
őkelme e tájra.
És megszokta a hajón
a tengerész-járást,
és elhagyni lusta ő
mindenegy szokását.
Így sejtem én, ez lehet
járásának titka,
bár ezt eddig senki még
róla le nem írta.
Én sem veszek mérget rá,
hogy így van s nem másképp,
de megtudnám, hogyha én
Szumátrában járnék.
Pipál a hegy |
Pipál a hegy, s a hegy alatt
pipál a kémény.
Üresen tátong, nem ül a
gólya a fészkén.
Csupán a varjak csapata
portyázgat erre-arra.
Néma a kert, elcsörrögött
belőle a szarka.
A verebek még gondtalan
bukfenceznek a porban.
Süt még a nap, de melege,
a melege már hol van?
Napszállatja, napnyugta |
Napszállatja, napnyugta:
vörös az ég alja;
poros a nap kalapja,
karimája kajla.
Egyedül a dombtetőn,
sírdogál egy nyírfa,
leveleit reszketőn
magához szorítja.
Szél lesz holnap, hideg szél:
szomorú az erdő;
bánatában megvénül
mire a hold feljő.
Vénasszonyok nyara |
Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.
Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.
S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.
Kopár a fa |
Kopár a fa
a ház előtt.
Eső veri
a háztetőt.
Szél verdesi
az ablakot.
Csak néha látsz
egy kis napot.
Az is halovány
és öreg,
orrán felhőből
szemüveg.
Alacsony égen
hajladoz,
alig van ébren:
szunnyadoz.
El-elbóbiskol
az öreg,
és olyankor
a szemüveg
lecsúszik - nézd:
a tó jege,
az alvó nap
szemüvege.
Szeptember |
Tele a hombár,
tele a raktár,
tele a kaptár,
tele a csűr.
Rászáll a nyár a
legelső sárga
levélre, s elrepül.
Elment a nyár |
Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.
Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.
Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél.
Jön az ősz |
Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-megáll, lombot ráz.
Lombot ráz, diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat
s harapja, kurtítja
a hosszú napokat.
Kék kikerics a határ |
Kék kikerics a határ,
s a mogyoróbarka
akkorára nőtt, akár
a mókuska farka.
Fényes, magas lett az ég,
sugarakkal pántos.
Színes szappanbuborék
s fakó levél szálldos.
Hűs csillagok fényeit
őrzi már a harmat:
itt van az ősz, érkezik
s mindent betakargat.
Tisztás szélén mogyoró |
Tisztás szélén mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kikerics,
kikerics-csokor.
Lemenőben van a nap,
lemenőben már;
le is ment, már valahol
túl a hegyen jár.
Elvitte a nyarat is
magával a nap:
őszi szellő szekerén
jön az alkonyat.
Megborzong a mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kókad a
kikerics-csokor.
Szarvas bődül a tetőn,
megremeg a völgy;
ijedtében makkot ejt
mellettem a tölgy.
Fogom hát a botomat
és leballagok
szembe vélem jön a hold
és a csillagok.
Őszi réten |
Őszi réten
lila-fehéren
csak viríts, csak viríts,
menyasszony-ruhás kikerics.
Eljön érted
szép vőlegényed
csupadér, csupadér,
fehér lesz minden, hófehér.
Fa az ágát földre hajtja |
Fa az ágát földre hajtja,
kínálja magát az alma.
Sárgán nevet rád a körte,
lepottyan, ha nem nyúlsz érte.
Ásót, kapát fogj marokra:
leszáradt a krumpli bokra.
Ha nem ügyelsz, reggel, este,
dió koppan a fejedre.
Foszló kertjei az ősznek,
ökörnyálak kergetőznek.
Virradattól napnyugtáig
dombok hátán traktor mászik,
füstöt is vet, csoda-kéket,
s húz vagy három vetőgépet.
Felleg hátán felleg |
Felleg hátán felleg
mendegélnek, mennek.
Északról le délnek
mennek, mendegélnek.
Délről napkeletnek,
onnan napnyugatnak,
térülnek, s már újra
északra vonulnak.
Elfödik a Napot,
este el a Holdat.
Ólmos esőt visznek,
porka havat hoznak.
Ősz végén vidéken |
Favágógép visong, sikong.
A kéményen bagoly rikolt.
Berzenkedik a majorság,
hogy a nyugalmuk feldúlták.
A tyúkok méltatlankodva
inalnak a szemétdombra.
Legelöl a kakas lábal
lengedező tarajával.
Onnan röppen a palánkra:
a pulyka az udvart szántja,
s a ludak is, noha félnek,
sziszegik a lármás gépet.
Csak a csacsi hallgat bölcsen:
tudja, így szokás ezt ősszel.
Szólhatsz hozzá, nem is néz rád.
Szálalja a száraz szénát.
S mire a gép az öl fával,
ő is végez a szénával.
S akkor szépen, gépbe fogva
átalkocog a szomszédba.
Fakó lovon léptet |
Fakó lovon léptet,
dünnyög, dudorászgat.
Számbaveszi minden
kincsét a határnak.
Megnézi a krumplit,
a tengeri táblát:
messziről meglátszik,
ha jól megkapálták.
Aztán gyalogosan
a kertekhez kószál:
leng utána egy-egy
ezüstfehér hajszál.
S amint megy, a fákról
alma, dió, körte,
szilva, barack pottyan
elébe a földre.
Nézelődik az ősz
- mert ki más is volna -,
nézi mi lenne még
végezni valója.
S amint nézelődik,
lát egy vetőgépet,
és nekilát mindjárt
a búzavetésnek.
Hulldogál, fújdogál |
Hulldogál, hulldogál, hull a hó,
lesz belőle vastag takaró.
Egy arasz, két arasz. Növöget.
Tart a búzának jó meleget.
Fújdogál, fújdogál, fúj a szél.
Szimatol, kotorász, keresgél.
De vajon talál-e egyebet,
három-négy megfagyott levelet.
Kapar a szél |
Kapar a szél, kotorász,
kormot szór a hóra.
Hagyd a kéményt, mit csinálsz,
mi kéne, ha volna?
A padlásról szalonna,
a pincéből jó bor.
Mind megette, megitta
múlt héten a sógor.
Deres kakas |
Minden áldott hajnalban
hatalmas hóharmat van.
S mert a csizmája lyukas,
fél ki-
lépni
a kakas.
Reszket rajta taréj s toll,
ezért csak az
ajtóból kukorékol.
Fehér havon kormos folt |
Fát vág a szél
a tél hátán,
perzselődik
már az ártány.
Száll a havon
korom, pernye,
körmünkön a
malac körme.
Teknőben a
húsa, hája,
aki látja,
megcsodálja.
Fehér havon
kormos folt.
Gyönyörű egy
malac volt.
Ősz volna még |
Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.
Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.
Ez a tél |
Ez a tél, nem is tél,
a hó csak pilinkél.
Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.
Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.
Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.
Lám tegnap hullatott
valami keveset.
Reggelre szétrúgták
azt is a verebek.
Síró farkas |
Hosszú tél ne dideregtess,
ne vacogtass!
Üvöltene, de csak nyüszít,
sír a farkas.
Ki megfagyott, ki megfutott,
hol a horda?
Ül a farkas magányosan
le a hóra.
Azt se bánná már, ha vadász
vetne véget:
jaj mivé vált a nyári szép
farkasélet.
Csonttá fagyott a szabadság,
ehetetlen.
Társa sincs, hogy belemarna
tehetetlen.
Hallgat az erdő |
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.
Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.
Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!
Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.
Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.
Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.
Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.
Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.
Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Farkas |
Ki üvölt, mi üvölt?
Farkas.
Ne üvölts, ne üvölts,
hallgass!
De bizony üvöltök:
ó-hó!
Szemembe ment a
porhó.
Bendőmben nincsen
semmi,
jó volna valamit
enni.
Üvöltök velőt-
rázón,
üvöltök, mert én
fázom.
Üvölts hát, üvölts, ne
hallgass,
fázó, éhező
farkas!
Kecske |
Nem jött az este
haza a kecske.
Hiába várta,
hiába leste
szegény gazdája,
nem jött a restje.
Erre a gazda
dolgát otthagyta,
és vesszőt nyesve
kósza kecskéjét
keresni kezdte.
Ide belesve,
oda belesve,
itt is kereste,
ott is kereste,
de csak nem találta.
Kiment a határba
Fekete volt az este,
fekete volt a kecske;
mindent, de mindent
feketére feste
a csillagtalan este.
Ha ott lett volna, se találja...
Ború szállott a gazdára.
"Bizonyára
kóbor ordas,
éhes farkas
lehetett veszte."
S drága kecskéjét
sajnálni kezdte:
"Drága kecske,
jó kicsi kecske,
volt tejecske,
nincs tejecske,
mennyit adott
reggel, este,
s gazdáját is hogy szerette!"
Így kesergett hazáig a
kecske nélkül maradt gazda.
De egyszerre
furcsa neszre
lett figyelmes.
Közelebb lépett a kerthez.
S hát a halvány,
akkor kelő hold világán
látja, hogy a drága kecske
fényes teste
ágaskodik
az ágakig.
Egész este
a gazda oltványait nyeste.
"Megállj, kecske!"
Így a gazda.
Egyik szarvát megragadta,
s a vesszővel, melyet nyesett,
kecskéjének nekiesett.
S nyeste, nyeste,
és a kecske
sírt, mekegett
egész este.