Tánc a deltában

VISSZA   TARTALOM

Vízi világban
vízi virágok
esti szellőre
lejtik a táncot.

Hajlik a nád és
hajlik a káka,
keringőt jár a
lótusz virága.

Tücskök és békák
vígan zenélnek:
gyűlnek a bálba
kócsagok, gémek.

Vadmalac, vadkan
megszelídülve:
röffenni sem mer
parton a csürhe.

Fönn a hold egyre
szebben világol,
lenn a képmása
maga is táncol.


November

VISSZA   TARTALOM

Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák s a varjak.


Pitty-potty

VISSZA   TARTALOM

Pitty-potty, pitty-potty,
pittyen, pöttyen,
ereszen a jégcsap
meg-megcsöppen,

meg-megcsurran,
csoronkálgat,
aki tesz alája
mosdótálat,

s abba mosdik
reggel-este,
nem lesz annál
szebb lány egy se.


Eső, szél, sár

VISSZA   TARTALOM

Eső, eső, te sziszegő,
kabátomat nehezítő,
novemberi ólmos eső.

Az még hagyján, ha csak esne,
nem volnék elkeseredve.

De a szél is, ez a cudar.
Térül-fordul, csivir-csavar:
ő is esőernyőt akar.

S harmadikul itt van a sár,
Szidja is, aki erre jár.

Pedig a sárt ne érje szó,
hármuk közül csak ő a jó:
derék vendégmarasztaló.

Húz, nem akar válni tőled:
lehúzza a félcipődet.


Télifák

VISSZA   TARTALOM

Elhullatta leveleit
kertek, erdők minden fája,
Szélnek, télnek vad szigorát
egyedül a fenyő állja.

Egyedül a fenyőerdő
nem hódol meg hónak, fagynak:
zöldell akkor is, ha a nap
sugarai meghervadnak.

Fölfogja a hulló havat,
a szeleket megakasztja.
Sátra alatt menedéket
lel az erdő minden vadja.

Hunyorgó nap, pislogó ég
gyújt az ágakon gyertyákat.
Szarvas, farkas s a szelíd őz
mind egy-egy szép télifát kap.


Három holló

VISSZA   TARTALOM

Ül a havon
három holló.
Mind a három
nagyothalló.

Fújhat a szél,
zúghat-búghat,
ők a hóról
nem mozdulnak.

Közepén a
fehér télnek
moccanatlan
feketéllnek.


Favágók

VISSZA   TARTALOM

Fütyülni a hóra s a
dermesztő hidegre,
kinn az erdőn ilyenkor
tanyázni ki merne?

Fűrész harsog, motor zúg,
csitt-csattog a fejsze,
valakinek mégiscsak
volt kimenni mersze.

Nem is egy, de seregnyi
kemény férfiember
dönti a fát, birkózik
hóval és hideggel.

De raknak is estetájt,
olyan tüzet vetnek,
hogy a fázó őzek is
annál melegednek.


Kilenc kecske

VISSZA   TARTALOM

Kilenc kecske jön
me-ke-ke,
talárjuk talpig
fekete.
Állukon hegyes
kis szakáll,
szemük meg ide-
oda jár.
Jönnek méltóság-
teljesen,
koppan a körmük
csendesen.
Legelöl lépdel
Ághegyi,
aki a többit
vezeti.
Mögötte mindjárt
Nyájesze,
aki vigyáz a
többire.
Harmadiknak jő
Háncsoló,
negyediknek meg
Rügyfaló,
majd káposztaföldek
rettegett
Káposztási-ja
lépeget.
Hatodik: Bokrász,
s hetedik:
Tilosi, róla
mekegik,
hogy nincsen az a
kerítés,
melyen átal ne
szökne, és
nincs az a védett
csemete,
mely ne lenne neki
csemege.
Utána Kajtár
ódalog,
az a hír járja
róla, hogy
farkas-kézben is
mekegett
s félfüle akkor
ottveszett,
félfüle árán
szabadult,
de az intésből
nem tanult,
és amikor csak
teheti,
a kecske-törvényt
követi.
Bokrász-szal, vagy csak
egyedül
sokszor órákra
odaül,
becserkészi a
félhatárt,
csinálva egyre
kárra kárt.
Még most sem fér a
bőriben,
nemhogy menne a
többivel
ó is méltóság-
teljesen,
szeme ott jár az
ághegyen,
kilép a sorból
untalan
kétlábra áll és
boldogan
el-elkap egy-egy
levelet,
rügyet, hajtást vagy
ághegyet,
mígnem az öreg
Bakk-apó,
az utolsónak
baktató
jól oldalba nem
tiszteli
s gorombán azt nem
mekegi:
vissza a sorba
szemtelen.
És ez hazáig
így megyen.
Otthon aztán a
nyolc sutát
megfejik. Csöndes
jóccakát
mekegnek,
s illedelmesen
kérődznek mind a
fekhelyen.


Ballag már

VISSZA   TARTALOM

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.


Jön január

VISSZA   TARTALOM

Porka havak esedeznek,
sopánkodnak a verebek.
Jegenyefán ócsárolják
Januárt a zajgó csókák.

De Január rá se ránt a
fákon csárogó csókákra,
sem a tetőn dideregve
siránkozó verebekre.

Azért van a csűrön cserép,
bújjon alá, aki veréb,
s a füstölgő kémény mellett,
aki csóka, melegedhet.

Jön Január, megy Január,
kinek-kinek kedvébe jár,
szánkót csusszant, ródlit lódít,
gyermekekkel hógolyózik.

A kucsmáján, lám, mit látok,
egy korai hóvirágot.
Sorra sétál minden házat,
s boldog újévet kívángat.


Tél derekán

VISSZA   TARTALOM

Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek volna kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.


Hóvilág, hóvirág

VISSZA   TARTALOM

Hóvilág,
holdvilág -
alszik még a
hóvirág.

Félöles,
méteres
paplan alatt
aluszik:

számoljuk ki,
hányat kell még
alunnia
tavaszig.


Hófoltos még a határ

VISSZA   TARTALOM

Hófoltos még a határ
s a dombok oldala.
Szunnyadoz még a kökény
s galagonya.

Alszik még a rengeteg
s a kertekben a fák,
de nyitogatja fehér
szemét a hóvirág.

S az ibolya is ébredez
a sombokor alatt:
költögeti a szelíd
napsugarak.

Az ibolyatő fölött
a sombokor pedig
álmában már színarany
virágot álmodik.


Ül a tél a hegy tetején

VISSZA   TARTALOM

Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.


Kelj föl, nap

VISSZA   TARTALOM

Ébredj, sugaras nap,
kelj föl, aranyos nap:
hóvirág, ibolya
mutatkoznak.

Zsendülő határra,
rügyezgető ágra,
süss fel, aranyos nap,
a világra.

Kelj föl, aranyos nap,
ragyogj, sugaras nap,
édesanyám arcát
simogassad.


Reggel még...

VISSZA   TARTALOM

Reggel még a hétalvó Nap
dunyhájából ki se látszott;
mosdja már a zubogóban
szeméből a téli álmot.

Bele-belenéz a vízbe,
nézi magát s úgy találja:
bozontos nagy szakállá nőtt
ősz óta a borostája.

Keni magát hólé-habbal,
a pataknak nekitérdel,
és lehúzza a szakállát
egy alkalmas jégpengével.

Teregeti kék köpenyét,
majd magára kanyarítja,
vállára száll valahonnan
énekelni a pacsirta.

Hóvirágból, ibolyából
bokréta nő kalapjába,
ül a Nap a dombtetőn és
rámosolyog a világra.


Haragos a kicsi patak

VISSZA   TARTALOM

Haragos a kicsi patak,
szemlátomást nő a mérge.
Hajkurássza a ludakat,
meneküljön, aki réce.

Méltatlankodnak a ludak,
ártatlankodnak a récék.
Nincs a mérges kicsi patak
medrében egy csöppnyi részvét.

- Így tavasszal
mind magasztal,
udvarolnak, kurizálnak,
folyton bennem mártóznának.
De amihelyt meglankadok,
s nyár jöttével megapadok,
gőgös nyakkal, tele beggyel
lépnek átal este, reggel,
s fáradékony
cérna-vékony
gilisztának
titulálnak.


Márciusi versike

VISSZA   TARTALOM

Tavaszt csörög a szarka, tavaszt.
Zöldülni kezd a barna haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge határ.
Erőre kap a gyönge bogár.

Szelídülnek az ordas szelek.
Barkákat hány a bokros berek.

Bukfencet vet a játszi patak.
Már csak a hegyen látni havat.


Elszálltak...

VISSZA   TARTALOM

Fölszálltak a csókák,
elszálltak a varjak,
az öreg toronyról
hét határba tartnak.

Egy, csak egy maradt itt,
az az egy is hallgat,
sütheti a nap és
verheti a harmat.

El nem mozdul, mintha
odafagyott volna,
azt se tudjuk, vajon
varjú-e vagy csóka.

Hiába vallatják
a verebek - hallgat,
némán ül hírnöke
annyi zivatarnak.

Noszogatják, küldik:
hussanj te is, menj ki
zsíros barázdából
eleséget szedni.

Megszólalt harmadnap,
de csak annyit mondott:
csiricsári népre
nem hagyom a tornyot.


Árva bárány

VISSZA   TARTALOM

Béget a bárány,
ittmaradt árván.
Anyja ma reggel
ment a sereggel
bégetve-bőgve
zöld legelőre.

Barikám drága,
nem vagy te árva.
Van neked gazdád,
gondot visel rád
ez a kis pásztor,
akivel játszol.

Nem hajt a szóra,
vigasztalóra,
nem néz a gyepre,
rítton-rí egyre:
hegyekbe vágyva
sír a kis árva.

Barikám édes,
annyit ne bégess.
Ó, te kis bodros,
mehetsz jövőre
boróka-bokros
zöld legelőre.


Nyári reggel

VISSZA   TARTALOM

Gerlegalamb búg a kertben,
füttyögetve rigó röppen
ágról ágra, fáról fára,
röpdösgetve száll utána
három kicsi fiókája.

A szarka is füttyögetne,
ha nem volna berekedve.
Sunyít, lapít, lesi-várja,
hogy a tyúk majd kotkodálva
tojóhelyét kikiáltsa.

Hírli a tyúk már harsányan,
hogy a fészkében tojás van.
Száll a szarka, de hiába
vásott csőre a tojásra:
a fészekbe nem találja.

Nem bizony, mert egy kis szőke
fürge fiú megelőzte.
Akár a nap, olyan sárga
a kisfiú rántottája,
s még a lábost is kimártja.


Kilenc pipe...

VISSZA   TARTALOM

Kilenc pipe meg a lúd
a kapun kiszabadult.
Azt se mondták, gi-gá-gá,
elindultak világgá.
Tapsantyúztak nyakuk-nyújtva,
pillogtak a poros útra.
Alig mentek három utcát,
a világot máris unták.
Hű de hosszú, hű de meleg,
tovább menni nem éri meg.
S ahogy voltak, libasorba,
letottyantak mind a porba.
Kérdezzük meg a kis csacsit,
hátha ő útbaigazít.

Mosolygott a csacsi bölcsen;
ki tudhatná, ha még ő sem.
"Fussatok a patakig,
mert a világ ott lakik.
Alig három libanyak-hossz
út visz el a patakhoz."
Máris talpon, s futva fut
kilenc pipe meg a lúd.
És napestig szakadatlan
fürödtek a kis patakban.
És azóta három utca,
sőt az egész falu tudja,
hogy a világ itt, csak itt,
a kis patakban lakik.


Ének a forrásról

VISSZA   TARTALOM

Írtam a kisborosnyói forrásvédő kisiskolások kérésére

Van egy forrás valahol egy
öreg erdő sátorában,
valamikor a korsómmal
vízért én is odajártam.

Ott tanyáznak a rigók is,
közelében raknak fészket
alkonyatkor odajárnak
szarvasok és szomjas őzek.

Láttam belőle kortyolni
nyári napot, teleholdat,
csillaghullás idején a
csillagok mind belehullnak.

Jóbarátom az a forrás,
biztatott, s én hittel hittem:
sikerül az aratóknak
egy csillagot kimerítnem.

Kárpótlásul a csillagért
azoknak, kik várva várnak,
megtanított jég alatt is
pengetni a citerámat.


Erdei virradat

VISSZA   TARTALOM

A tisztás fölött csillagok,
és lemenőben hold ragyog.
Ébredeznek a kis patak
bokraiban a madarak.
Derengeni kezd a fák hegye,
és már ellátni messzire.
A legnagyobb hegy tetején
most veti lábát meg a fény.
Kapaszkodik a virradat
vitézeként a nyári nap.

A tisztás fölött nyári kék.
A tisztáson már őzikék
ízlelgetik a csillagok
s a hold hullatta harmatot.
Köztük egy suta két fülét
antennaképpen tárja szét.
Fülel, szimatol: nincs-e vész;
még a nappal is szembenéz.
Őrködik, hogy a többiek
békében legelhessenek.


Krumplis mese

VISSZA   TARTALOM

Volt egy szegényember
meg a felesége.
Krumplit ettek minden
áldott nap ebédre.

Ebédre még hagyján,
reggelre se volt más.
Hogy még a tövét is
járná meg a rontás.

De bizony ne járja,
vette védelmébe
a krumplit a szegény
ember felesége.

Ha krumpli se volna,
fölkopna az állunk.
Így hát, édes uram,
krumplit vacsorázunk.

Okos egy menyecske
volt a szegényasszony,
tudta az urára
hogy s miképpen hasson.

Nem árt, édes uram,
kendnek is azt tudni,
hogy Burgundiából
jött hozzánk a krumpli.

Hát ezért legalább
ünnep- és vasárnap
nevezzük illendőn
mi is burgonyának.

Hétköznap, amikor
sok az ember dolga,
akkor kérdezheti:
kész-e a pityóka.

Nyár elején a még
zsenge-friss gumókat
becézte az asszony
földimogyorónak.

Nemcsak eszes asszony,
ügyes is a lelkem,
minden étkezéskor
mással traktál engem.

Ha nem tudnám, észre
se venném, hogy krumpli;
nem tudnám a főztjét
sohase megunni.

Levesnek, tokánynak,
sültnek, körítésnek,
ahogy ő készíti,
meg nem enni vétek.

Így beszélt az ura,
az egész környéken
nincsen olyan asszony,
mint a feleségem.

Kivált a paprikást
ahogyan csinálja,
arra még a síri
holt is hazajárna.

A harangozónak
sincs minálunk dolga:
az illattól kondul
a harang is szóra.

Egyszer a király is,
akinek szakácsa
beteg volt, megjelent
krumplipaprikásra.

Megnyalta az ujját
őfelsége, s nyomba
ültette az asszonyt
urastól hintóba.

Azóta a király
s az udvari népek
burgonyát, pityókát,
krumplit pecsenyéznek.


A réce meg a béka

VISSZA   TARTALOM

Erdélyi szász népmese nyomán

A ludak az úsztatóban,
gi-gá-gá,
kinevették a kis récét,
s ő elindult világgá.
Utánakruttyan a béka:
"Kis réce,
ha te elmégy, én is mennék,
magaddal elvinnél-e?"
"Elvinnélek. Miért ne?
- Kapaszkodj meg a farkomba!"
- biztatta a kis réce.
Hallja őket egy behemót
malomkő,
s mondja, ha nincs kifogásuk,
akkor ő is velük jő.
- Kapaszkodj a hátuljomba.
Miért ne?
- szólt a béka. - A menetnek
szüksége lesz kerékre."
Megüli hát a malomkő
a kis béka hátulját;
nézik-nézik s akik látják,
bámulják.
Amint mennek az útszélen:
füstölög,
de láttukra bátorkodva
fölparázslik egy üszög.
"Kapaszkodj a karimámba,
van ott hely -
mondta a kő -, húzd meg a magad,
csak világíts, se ne tüzelj."
Négyesben így mendegéltek,
cammogtak,
míg elértek partjára egy
iszonyatos folyónak.
Több se kellett a récének,
háp-háp-háp,
beletoccsant és elkezdett
evezni a folyón át.
Récén a béka, békán a
malomkő,
a malomkő karimáján
a parázs, a füstölgő.
Át is érnek, ha nem jön egy
halacska:
alábukott a kis réce,
hogy a halat bekapja.
Elrúgta magát a béka,
lemerült a malomkő,
és kialudt, holt szénné vált
az üszög, a füstölgő.
Bebegyelte a kis halat
s kiúszott a kisréce,
a béka is a túlparton
beérte.
Lám, az úszás nagy tudomány,
bizony nagy -
örömükben táncot jártak
partján a nagy folyónak.
Vannak, akik nem olvasták
mesénket,
legyintenek s olyasmiket
terjesztenek, beszélnek,
hogy a réce s hogy a béka
csak hápognak s brekegnek.
Ne higgyetek az ilyesmit
híresztelő embernek.


Az eb és a szamár

7 VISSZA   TARTALOM

Grigore Alexandrescu nyomán

Lekonyult füllel, lába közé húzott farokkal
kutyagolt az ösvényen a kutya lógó orral.
Ment, mendegélt bújában, árkon és bokron által
          s találkozott magával
          a nagyságos szamárral.
"Hát neked mi bajod, orrod mért lógatod?
          Búsnak látszol, koma."
          "Annak - válaszolta a kutya -,
mivel az oroszlánt szolgáltam mostanig,
          de oly gorombán
          bánt velem az oroszlán,
hogy végül is meg kellett szöknöm tőle, pedig
ha nem lelek új gazdát, az állam fölkopik."
"Hát csak ez a bajod? Ezért búsulni kár,
új gazdád itt vagyon - derült föl a szamár.
Szegődj hozzám, meglásd, meg nem bánod, koma,
          jó koszt és jó alom,
          minden lesz, fogadom,
semmi gondod s nem is kell dolgoznod soha."
"Válaszul - szólt az eb - csak ennyit mondhatok:
Szolgálni bárkinél is keserves egy dolog,
de annál nagyobb szégyen nem is lehet, ha már
szolgálnod kell, s a zsarnok fölötted - egy szamár."


Nagyanyó-kenyér

VISSZA   TARTALOM

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér.


VISSZA   TARTALOM