"Soroljam fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik - foglalkozásaimat? Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást, voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból... Írtam még művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban... Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pácienseim: egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben. Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is... Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem... Csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem."

A figarói hangvételű, keserűen derűs monológból Lénard csupán azt hagyta ki szemérmesen, hogy mellékesen író is volt, kitűnő, mélyen humánus író. Magyar író fájdalmasan rövid ideig, öt esztendeig mindössze, élete hatvankét évének utolsó öt esztendejében. Későn ismerkedtünk meg vele, bár a neve korábban is szerepelt már a lapok hírrovataiban: "Egy Brazíliában élő magyar orvos latinra fordította a Micimackó-t..." "Egy magyar származású orvos jelentős összeget nyert a São Pauló-i Televízió Bach-versenyén." Későn ismerkedtünk meg vele, valójában a súlyát sem volt időnk lemérni, nem is siettünk túlzottan vele, távol élt, egy brazíliai őserdő szélén elterülő település orvosaként, a távolságot is alig tudtuk képzeletünkkel befogni. Völgy a világ végén című, első magyarul írt regényét 1967-ben jelentette meg a Magvető, a kritika jóindulatú elismeréssel fogadta, bár kissé úgy, mint egy idegen nyelvből fordított művet. Holott ezt a fanyarul bölcs életrajzi-szociológiai regényt magyarul írta, világítóan szép magyar nyelven, jellegzetesen magyar nyelvi fordulatokkal. Igaz, először németül írta meg a könyvet, világítóan szép német nyelven, és megírta harmadszor is, angolul, jellegzetesen angol nyelvi fordulatokkal. Háromszor írta meg ugyanazt a könyvet, más és más hangulati elemekkel, a nyelvek vérmérséklete szerint, különböző hőfokon. S ennek megfelelően változtatta mindig a könyv címét is. Németül: Kuh auf dem Bast (a catarinai német-portugál szójáték lefordíthatatlan), az angol kiadás címe: A latin mackó völgye. Nálunk az is megtévesztette az olvasót, hogy a könyv címlapján még így állt a neve: Alexander Lenard - magam is azt hittem először, hogy fordítás. De ez nagyon is a szándéka ellenére történt. "Úgy képzelhet el - írta egy budapesti barátjának -, mint a mesebeli királyt, aki az egyik szemével nevetett, a másikkal sírt. Nevetek, mint az, akinek egy fél évszázad múltán, de még a síron innen sikerült megvalósítani egyedüli igazi tervét: tulajdonképpen soha nem akartam semmi mást, mint egyszer egy magyar könyvet írni. A síró szemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lenard lett belőlem!... De miért nem áll a címlapon ugyanaz a név, mint az első elemi irkáján Pesten?"

Azután, ahogy a neve fejlődött későbbi két könyve címlapján, Alexander Lenardtól Lénard A. Sándorig és végül Lénard Sándorig, úgy fejlődtek a kritikai megjelölések is; a magyar származású írótól a magyar íróig, majd a kiváló magyar íróig. Valamelyik novellája megjelenése után egy mindenre figyelő, különös érzékenységű magyar író levelet írt az Új Írás szerkesztőségének: "Hadd gratuláljak most a Lénard-novellához. Igazi író, nagy szellem, és bölcs, tiszta embernek érzem. Szégyellje magát a süket és vak magyar sajtó és könyvkiadás, amely olcsó sikerembereket prezentál nekünk... Ez a novella messze magasan fölötte áll Moravia római történeteinek, pedig azok még elég jó olvasmányok."

Veres Péter írta ezeket a sorokat.

Lénard Sándor életének és hányattatásainak krónikájára egy irodalmon kívüli szenzáció hívta fel először a figyelmet. Közvetlenül első könyve megjelenése után, 1968-ban, a világsajtóban szárnyra kelt egy hír, hogy megtalálták Mengelét, az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosát, aki a brazíliai Santa Catarina állam őserdők között megbújó völgyében él, Alexander Lenard néven. Egy Erdstein nevű német származású szélhámos töltötte a vakációját a település közelében, s ott hallotta, hogy a Donna Emma völgyében egy gazdag német öregúr rejtőzik. A fiatalember fantáziája működni kezdett. Megtalálta Bormannt! Az öregúr orvos. Akkor Mengelét! Félmillió márka és a világhír! Azonnal útra kelt, de a német orvost hiába kereste - Lénard ebben az időben görög és latin irodalmat adott elő Charlestonban -, kifaggatta hát a házvezetőnőjét. A jámbor Kleinné gyanútlanul elmesélte, hogy a háború alatt Hamburgban dolgozott, a Hermann Göring Művek egyik gyárában, mit sem sejtve, hogy ártatlan fecsegéséről másnap már így számol be Curitiba városka napilapja: "A háborús bűnös szeretője konstruálta a V-1-eket és a V-2-ket, az atombombán dolgozott a Hermann Göring Intézetben." A pokol elszabadult, rövidesen hangzatos főcímekkel jelentek meg a brazíliai, majd az európai zuglapok is: "Erdstein, a titkosügynök megtalálta Mengele búvóhelyét!" "A gonosztevő latin gyermekkönyvet írt." A brazil rendőrség sem maradt tétlen. "December hatodikán éjszaka tizenhárom ember autókkal és gépfegyverekkel körülfogta a házamat - számolt be az akcióról később Lénard -, hajnalban akartak elfogni. Meg is tették volna, ha nem vagyok Charlestonban. Így hát újból csak a szegény Kleinnét kérdezték ki, hogyan gyártott atombombát (kitűnő zsemlegombócot főz), ezután átkutatták a házat, találtak nyolc kötet Goethét (tehát mégis német), egy Bach-portrét (Hitler álruhában!) és egy képes levelezőlapot, ezzel a szöveggel: »A virág és veteménymagokról gondoskodom« (sifrírozott, titkos üzenet). Aranyat és gyémántokat hiába kerestek. Még a tyúkól és az eukaliptuszfák árnyékában álló kis ház alatt sem találtak (sőt...)." A szélhámosság nem tartotta magát sokáig; méltatlanul ostoba história volt, arra azonban mégis jó, hogy a lapok cáfolataiból, helyesbítéseiből, bizonyítékaiból kiszűrődő valóságos adatok némi fényt vessenek erre a kóbor írástudókkal, prédikátorokkal és vándorló orvosokkal rokon életre. Lénard Sándor 1910-ben született Budapesten, 1918-ban költözött szüleivel Ausztriába, orvosi diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Az Anschluss után, 1938-ban, Olaszországba menekült, Rómában érte meg a háború végét. 1951-ben vándorolt ki Brazíliába. 1956-ban a São Pauló-i Televízió Bach-versenyén nyert összegből vette meg a csöppnyi gazdaságot a Donna Emma-völgyében, ahol később fölépítette a fák lombjai közé rejtett láthatatlan házat. Évek múltán végül az Egy nap a láthatatlan házban című könyve mottójául ezt írhatta csupa nagybetűvel: "JÓ HELYEN VAGYOK."

Ridentem dicere verum, quis vetat? Ki tiltja meg, hogy nevetve mondjuk ki az igazságot? - vallották a rómaiak, és Lénárd a Római történetek-ben nevetve mondja el az igazságot a fasizmus hétköznapjairól az Örök Városban. Bölcs fölénnyel nevet, olykor keserűen, de mindig az emberi méltóság magasságából nézve a történelem véres képtelenségeit. Hát nem kellett nevetni azon, hogy a szakadék szélén bukdácsoló rendszer az utolsó pillanatig buzgón hirdette tiltó rendeleteit?! Fekete inghez tilos cilindert hordani... tilos ülve a kezet fasiszta köszöntésre emelni... a vendéglőben egy asztal mellett négy személynél többen nem ülhetnek. Hát nem volt mulatságos, hogy a párt vezére - puritánságát bizonyítva - póni lovon ügetett végig naponta a város utcáin?! Vagy az, hogy a fekete diktátor - "Gyűlölöm a festői Itáliát!" felkiáltással - veteményeskertté alakította át Rómát?! Julius Caesar szobra körül karfiol pompázott, Augustus káposztafejekre tekintett. És nem kellett-e azon is szívből kacagni, hogy egy erősen lúdtalpas egykori vidéki újságíró csípőre tett kézzel, ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről: "Kiirtok mindent, amit úgy neveznek: emberi civilizáció!"

Aligha olvashattunk megrendítőbben mulatságos, szomorúbban megértő vallomást a hétköznapi fasizmusról. Ez a világos, emberséges pillantás a világ értelmetlenségeire egyetlen történetnél komorul csupán vigasztalanul sötétre.

A magyar királyi követség tisztviselője, akihez Lénard számkivetett társaival némi biztonságot jelentő papírokért fordult, ezekkel a szavakkal intette le: "Maguk nem magyarok, csak magyarul beszélnek."

Talán az ínséges római esztendők gasztronómiai vágyálmai inspirálták Lénardot híres szakácskönyve, a Római konyha megírására. Szakácskönyv? Igaz, megtaláljuk benne az ínycsiklandó recepteket is, de Lénard minden recepthez gondolatot mellékel, történelmet, szokásokat, babonákat. Az olvasó egyszerre elfelejti, hogy szakácskönyvet lapozgat, lebilincseli a pizza izgalmas története: hogyan alakult ki a pizzateriák sokízű készítménye az antik Róma olajjal kent lepényéből, melyhez akkoriban fügét majszoltak. "Két-három szardella, 100 gramm tonhal..." - kezdi a receptnek álcázott kultúrtörténetet Lénard, és észre sem vesszük, máris megismerkedünk Marcus Gavius Apiciusszal, aki Tiberius uralkodásának idején máig is fennmaradt szakácskönyvet írt, s akit Plinius "altissimus gurges", "magasztos gége" néven illetett, Juvenalis pedig epigrammát írt róla: Exemplum gulae. (Példa egy zabálóra.) "Egy kiló borjúhús, hat paradicsom, egy pohár száraz fehérbor..." S a pompás recept után játékos gondolattársítással felidéződik Mussolini Rómájának ínséges étrendje vagy az alexandriai könyvtár égésekor elpusztult ókori szakácskönyv, Arkhesztratosz Deipnologiá-jának története.

Remek olvasmány. Humanista szakácskönyv. Sőt - s ebben talán egyedülálló a világon - antifasiszta szakácskönyv.

Kuriózumok.

Első verseskötetét, az Orgelbüchlein című, tíz versből álló ciklust Amerigo Tot illusztrálta tíz linóleummetszettel.

Később tanulmánysorozatot írt a berlini Rádiónak a csupán kevesek által beszélt nyelvekről, a botokudtól az újlatinig, s ezeket a nyelvészeti-bölcseleti írásokat azután 7 Tage Babylonisch (Hét nap bábeliül) címen adták ki Németországban.

Az újlatin nyelv tökéletesítése élete végéig foglalkoztatta, éjszakákon át görnyedt a láthatatlan házban klasszikusai fölé, hogy megoldja a roppant feladatokat: vajon a pipa helyes latin megfelelője az infumibulum, az infurnibulum vagy az infundibulum? A repülőgép: velivolum vagy aerovehiculum? A rádió: sirmium undisonum, vagy radiophonicum instrumentum. Sajnos a kor olyan szavak latinizálását is megkövetelte, mint az atombomba (pyrobolum atomicum) vagy a hidrogénbomba (atomicus hydrogeni pyrobulus).

Amikor latinra fordítatta a Micimackó-t, a kiadók azzal a kifogással utasították el, hogy a gyerekek nem beszélnek latinul, a felnőttek pedig nem olvasnak gyermekkönyveket. Végül mégis akadt egy vállalkozó szellemű amerikai kiadó: két év alatt negyedmillió példány fogyott el, s a The Times Literary Supplement latin nyelven méltatta könyvét. Sagan Jóreggelt búbánat című regényének latin fordítását - Tristitia Salve - már négy országban adták ki egyidejűleg. Latinra fordította ifjúságunk kedvelt német olvasmányát, a Max und Moritz-ot, melyet előtte egy másik megszállott új-humanista, bizonyos Steinl, ógörögre fordított. A latin fordítás elragadó. A jellegzetesen német, kissé földhözragadt mesének bájosan groteszk szárnyakat adott a megszelídített klasszika.

"Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak Cestius piramisa mellett, ott, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai. Ma szerényebb lettem, a páfrányt várom."

1972 áprilisában halt meg. Sírjánál, a láthatatlan ház kertjében a Donna Emma-völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud indiói gyászolták. Az ő veszteségük gyakorlati és kézzelfogható volt, a völgy orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyó-olaj, ecetben áztatott puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak különösebb jelentőséget a catarinai parasztok annak, hogy egy jelentős humanista író húzza ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta le a fájdalmas pókcsípéseket. De annak igazán örültek; hogy amikor végzett már a rendeléssel - s kipiszkálta a gyerekek füléből, a beszorult babszemeket -, a Donna Emma-völgye templomának orgonáján Bach-fúgákat játszott. Este azután egyedül a láthatatlan házban a Wohltemperierte Klavier-ral folytatta. Bach végigkísérte életét - hányattatásai közben nemegyszer minden batyuja a Wohltemperierte két kötete volt -, ez a harmónia észrevétlenül beleszűrődött az írásaiba is. Ahogyan egykor az orgonaépítő Werkmeister a zenében, ő a prózájában számította ki az egyenletes temperálás arányait.

Amikor minden elcsendesedett az őserdőben, gyertyafénynél tűnődő leveleket írt távoli világokba: vajon az újlatin verseket rímekkel vagy kötetlenül ajánlatos-e költeni... Olykor portugálul íródtak ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy magyarul, néha norvégül s nem ritkán latinul zengett a megszólítás: "Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D." "Az alázatos remete melegen üdvözli a világhírű költőt..." Különös emberek válaszoltak a levelekre: újlatin költők, szivargyűjtők, matrózok és irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az Alice Csodaországban-t visszafordítják anyanyelvükről angolra, vagy lefordítják Shakespeare-t a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatra méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban. (S hogy mennyire különös logika szerint éltek, arra talán a legjellemzőbb az Egy nap a láthatatlan házban egyik hősének álmélkodása: hogyan tud Lénard Santa Catarinában lakni, ahol annyira eltorzítják a gyönyörű kasztíliai nyelvet. Miért nem vesz haciendát Mexikóban, ahol még tiszta spanyolt beszélnek?)

Szaporodtak a levelek, ahogyan a magány rezervátumai is szaporodtak a nagyvárosokban. Lénard még jókor az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát, itt nem tartották fogva hivatalok papírláncai, a világot pedig úgyis elérte a levelek segítségével.

S ha messziről is, ha késve is, de mégiscsak megérkezett a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek a Schubert-kották, s azután egyszer - tízezer kilométer távolságból - két maroknyi vetőborsó.

A catarinai parasztok, akik lassan megszokták már a láthatatlan ház nem mindennapi életét, azon mégis elcsodálkoztak, miért kell idegen növények meghonosításával fáradozni közel az egyenlítőhöz, ahol amúgy is túlzott a vegetáció, s ha az ember valahol kiköp egy magot, ott már egy narancsfa nő. Még a botokudok varázslói sem gondolták volna, hogy a néhány szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás rongy a fekélyekre - varázsszer a honvágy ellen. A varázsló "elülteti... azután egy szép nap - egy nagyon szép nap - van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon."

Antik módon gyógyította a honvágyát is, mint a rómaiak a betegségeket. Herbis, non verbis. Növényekkel, nem szavakkal. "Olyan fákat szeretnék, melyek a rövid telet képviselő júliust kihasználva elvesztik lombjukat, és meztelen ágakkal merednek a felhőkbe. Egy kis reggeli köd az ágakon, egy alkonyat merev, fekete karók mögött, csillapítaná a honvágyat."

Nem kellett hozzá nagy idő, hogy a catarinai parasztok észrevegyék: ezt a fura szakállas doktort nem a meggazdagodás reménye vezette a Donna Emma-völgyébe, csakhamar leszoktak a fizetésről is, jó esetben egy-egy történetet meséltek cserében a kezelésért. S nem is sejtették, milyen fejedelmien fizettek! Lénard ezekből a történetekből remekműveket írt, higgadt, áttetsző mondatokkal, mint az antik szerzők. "Volt egyszer egy asszony Ephezusban" - kezdi a mesét Petronius. "Élt egyszer Timbo és Mirador közt egy öregasszony" - kezdi a mesét Lénard. Könyveit bárhol ütjük fel, minden mondata - szerkezete és lejtése szerint - szállóige lehetne, akárcsak a latin autoroké. "Az emberi viszonylatokban minden adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség mindennapi kór. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz."

Mintha egy latin szólásmondás-tár lapjait forgatnánk.

Aligha elemezhetnénk találóbban Lénard műveit, mint ahogy ő elemezte akaratlanul önmagát, Horatiusról írván: "Senki sem sorakoztatta úgy, mint ő leveleiben és szatíráiban a mitológiai alakokat és maradi parasztokat, politikusokat és borbélyokat, senki sem fonta össze azzal a virtuozitással szavaikat és saját gondolatait, senkinek sem sikerült új és régi, meglepő és örök gondolatokat úgy végleges alakba önteni, mint neki. Horatius világa elképzelhetetlenül széles: otthon van Maecenas irodalmi szalonjában és falusi szomszédainál, akik még lábukat sem tették be a városba, még nem látták a Forumot. Ismeri az apuliai falvakat és Athént, beszélget rabszolgákkal, lovagokkal, városi sznobokkal, és abban a pillanatban, amint leírja, szavaiból irodalom lesz."

A neveket kell csupán behelyettesítenünk. Horatius - Lénard. Maecenas - Robert Graves. Az apuliai falvak - Santa Catarina települései. Athén - Róma.

Izgalmas és megfejthetetlen rejtély, mi éltette Lénardot, hogy megtartsa eredeti anyanyelvét, megőrizze a szülőföld képét, amikor az már csak az emlékezet peremén létezhetett benne. Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát töltötte Magyarországon, mindössze nyolc esztendőt. A magyaron kívül tizenkét nyelvet beszélt még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet verset írt németül, két orvosi szakkönyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra. Hát még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát követhette eredetiben, ám amikor a betegségtől már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el egyetlen nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. "Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul... A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő »kísérője és kísértője« nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!"

Kezembe került egy levele, melyet a halála napján írt. Már tudta, hogy: una ex illis ultima. Az egyik homokszem, ami lepereg, az utolsó lesz: már elintézte a körülményes hivatalokkal, hogy a kertjében temethessék el. Az aláírás fölött már múlt időben szólt magáról: "Aki míg volt..." De a rövidke levélben nehézkes, szaggatott írással még fontosnak tartotta elmondani, hogy kapott hazulról két folyóiratot, az egyikben Bachról szóló cikket talált...

Humanista örökség volt ez is, ez a józan felkészülés a halálra. "Disce mori" - idézte valamelyik De arte moriendi-traktátust. "Aki békét kötött a halállal, már jobban él, már nem szorul a képzelet vigaszára! Miként a hal elfogadja az Óceánt, fogadd el te is: a Mulandóságban élünk, nemcsak az utolsó percünk a halálé, minden percünk egy homokszeme, minden fényes percünk kaszájának egy-egy villanása."

Disce mori. Tanulj meghalni. Ez ugyanazt jelentette mindig: disce vivere. Tanulj élni.

"Mert nincs különbség az ars moriendi és az ars vivendi között."

Érzékeny, finom - kissé régies hangulatú - verseit németül írta, kevés jelent meg magyarul, a közelmúlt terméséből szinte semmi. Nemrég azonban a Lénardról szóló írások között böngészve egy São Pauló-i német nyelvű napilap nekrológjában ráakadtam egyik utolsó versére.

KARDOS G. GYÖRGY

A templom tele van. Az ájtatos gyülekezet a prédikációt hallgatja. A tiszteletes úr azt magyarázza, hogyan illik felkészülni karácsony szent ünnepére. Ha az az érzése, hogy a gyülekezet nem figyel, lovaglócsizmájával belerúg a szószéket pótló katedrába.

Ám a gyülekezet nem a figyelést tartja fontosnak. Fontos az, hogy az ember vasárnapra szépen kiöltözzön, fontos, hogy otthon ne felejtse a német zsoltároskönyvet. A szekérbe, a zöld (vagy sötétvörös) kocsiba befogni a fontos és az, hogy a lovak szőre fényes legyen. Alaposan tisztára csutakolni őket, az fontos. A kislányok a vasalt szoknyát tartják fontosnak meg az új napernyőt, még akkor is, ha mezítláb jönnek. Az istentisztelet olyasvalami, mint a katonai díszszemle békeidőben: mindenki egyszerre néző és szereplő.

A kislányok, elöl-balra, egymással sugdolóznak, és a ruhájukat huzigálják. A kisfiúk elöl-jobbra, kellemetlenül feszengenek az ünneplőben. Az öregasszonyok, hátul-balra, úgy bólogatnak, mintha minden mondatot külön jóváhagynának, vagy mintha minden percben elbóbiskolnának. Az idős férfiak, hátul-jobbra, köhécselnek, torkukat köszörülik, nagyokat fújnak. Üdvös dolog ennyi bibliaidézetet hallani, de jobban esne nagyot szívni a kukoricalevélbe takart, koromfekete dohánylevélből. Várni kell; most nem illik. Még egy negyedóra, és a tiszteletes úr is másról fog beszélni: istentisztelet után káposzta- és veteménymagokat árul.

A papi csizma nekivágódik a katedrának, a tiszteletes úr felemeli a hangját: "És el fog jönni az Úrjézus, eljön ide, a mi nyomorúságos világunkba! Vagy nem tudjátok, hogy világunk, ez a kevély, elbizakodott, csillagokra törő világ a siralmak völgye? Egyesek ezt nem akarják tudomásul venni! Közületek még senki sem éhezett egyetlen napig sem!"

A nyájas olvasó valószínűleg már régen nem hiszi egy szavamat sem. Hogy a német kislányok karácsony előtt mezítláb mennek a templomba, hogy a tiszteletes úr káposztamagot árul, hogy a gyülekezet a német zsoltároskönyvből dicséri az Urat, de még senki sem találkozott volna az éhséggel - ez kicsit sok egy bekezdésben.

Bocsánatot kérek! Úgy illett volna kezdenem, mint a drámaíróknak. Hely: a Déli Félteke. Pontosabban: Donna Irma falva, Dél-Brazíliában. Idő: karácsony előtt, vagyis a nyár kellős közepe.

Vannak nagy és fényes városnegyedek. Róma fénye kiterjed az egész földre... de hogy hol keresse az ember Donna Irmát, azt innen harminckilométernyire már legfeljebb csak a postás tudja. Talán jobb volna így kezdeni:

Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior." Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtklub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"

Aki nem sajnálja a fáradságot; és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."

Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk Új-Jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"

Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájós port, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."

Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek; még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.

Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: "Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagaljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.

A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40×40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"

Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".

Völgyem leírásának ezen a pontján kiadóm figyelmeztet, hogy illene bemutatkoznom. Első személyben írtam, az olvasó joga, hogy megtudja, ki fia-borja vagyok.

(Mielőtt hozzálátnék, irigy pillantást vetek a szemben levő dombokra. Az ottani legelők ura ötvenkét birka tulajdonosa. Ezek minden évben megajándékozzák ötvenkét hófehér báránnyal... A jó olasznak nincs más gondja, mint minden szombaton eladni egy birkát. Ebből egy hétig ehet, ihat, pipázhat. Neki az égvilágon senki sem parancsol, és az se bántja; mi illik, mi nem.)

Kiadómnak igaza van. A hagyomány megköveteli, hogy aki úti kalandjait elmondja, az be is mutatkozzék. Kartársam; doktor Lemuel Gulliver már kezdetben megmondja, hogy Nottinghamshire-ben született, és Cambridge-ben járt egyetemre. Sorstársam, Robinson Crusoe még azt is elmeséli, milyen hosszú volt hajója, s milyen magas az árboc. A világirodalom régebbi és híresebb hajótöröttjei, Odüsszeusz és Jelky András is szívesen mesélték, hogyan indultak útnak, hogy jutottak célhoz.

A hajótöröttek általában irigylik egymást, s mindegyik azt hiszi, hogy neki jutott a leghidegebb víz, a legmagasabb hullám, a leggyengébb deszka. Én is ezt hiszem: harmincnyolcban vágtam neki a világnak, egy kis kofferrel, pénz nélkül, hiányos nyelvtudással és egy útlevéllel, amelyben már benne állt, hogy "külképviseleti hatóságaink... bajba jutott honosainkat sem anyagilag, sem más módon nem támogathatják". Rövidesen ezt is megvonták. Európában vihar vonult fel, üvöltő diktátorok álltak a kormányhídon, színes ingekbe bújt opportunisták fújták a visszhangot.

Azt hiszem, egyet érzek a többi hajótöröttel: csodálkozom, hogy föld van a talpam alatt.

Nem értem, hogy kerültem partra. Ha csak egy kis rend volna a világon, ha a logika előrevilágítana, régen el kellett volna pusztulnom. De nincs rend, éhezők nem mindig halnak éhen, fegyencek átmásznak a börtön falán, s egyes hajótörötteket a homokra vet a hullám. Gullivert Lilliputban, Crusoe-t szigetén, Odüsszeuszt Nauszikaánál, engem a riói öböl büdös koncentrációs táborába, ahol a bevándorlók egykor szenet szállító hajója kihányja fáradt terhét.

Tizenöt évig tartott az út a müncheni tárgyalások lázas napjaitól a riói banánfák árnyékáig. "Infandum renovare dolorem" - elmondani a kimondhatatlan szenvedést - még a hős Aeneasnak is túl sok volt: a tapasztalt hajótörött a költő Vergiliusra hagyta, mondja el helyette.

Soroljam még fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik - foglalkozásaimat? Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból - a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait enyveztük össze - s ezelőtt írtam még - másoknak - művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban. A könyvtár 1941-ben sziget volt, a bárban ott lebegett a kávé semlegességillata, és jól táplált monsignorék a lotofágok csendes mosolyával majszolták a svájci csokoládét. Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első, háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pacienseim... egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlt zsebtolvaj- és betörőkörökben. (Igen jól fizető betegek voltak.) Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is - az értékes állat 1943 hideg telén meghűlt, mert nem lehetett fűteni a követségi villa hevenyészett disznóólját. Ez a malac külön regényt érdemelne. A világ első, diplomáciai immunitást élvező hízója. Jelen voltam a disznótoron is. Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem, betegápolói fizetéssel... csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.

A riói öbölből a Donna Irma-völgyig már csak négy évig tartott az út.

A határtalan távolságokon tulajdonképpen először épp az európai marad el, pontosabban: a második világháború korának emigránsa. Halálra rémül, ha elveszti az aszfaltot a lába alól, s büszkének szánt, de ügyefogyott jelmondata: "Nem élhetek fürdőszoba nélkül."

Érthetetlennek tűnik, hogy éppen az európai, aki megismerte a borzalmak mélységeit, megismerte a halálfélelmet és az éhséget, akit a civilizáció átkai sújtottak, amikor a kultúra áldásai már régen elhagyták, még mindig útjelzések és tilalomfák közt akar élni. Irodába, gyárba vágyik. A gonosz feljebbvalóra, a tökkelütött alárendeltre akar panaszkodni, moziba akar menni, hogy láthassa azokat a tájakat, ahol nem merne, és képtelen volna élni.

Nem, nem érthetetlen. Az európai már olyan ügyefogyott, hogy nem is választhatja az egyszerű, kezdetleges élet végtelen szabadságát. Az egyének gyengesége teremti meg a csordát; udvarias politikusok ilyenkor is tömeget mondanak. A gyengék igénylik a színes inget, az egyenruhára varrt sasokat, a fekete fezt, a csizmát, mert enélkül még gyengébbnek érzik magukat. Az első háború utáni, vagy ami ugyanazt jelenti, a második háború előtti európaiak olyan gerinctelenek voltak, hogy egypár nagyhangú pojáca a nyakukra ülhetett - és itt olyan gyengék, hogy a lábuk nem viszi őket tovább, ha a villamos megállt.

Száz év - ötven év - valóban oly sok idő lenne? Csak most múlt száz éve, hogy az első német bevándorló nagy reménységgel és kis batyujával a vitorlásból partra szállt, és Santa Catarina földjére lépett. És mégis oly régen volt, hogy már időtlen mesének hangzik:

Franciaországban élt egyszer egy király, akinek körte alakú feje a torzképfestők öröme volt. Lajos Fülöpnek, a polgárkirálynak hívták. Biedermeier fotelben ülve igazgatta népe sorsát, és egy szép nap elhatározta, hogy hazahozatja híresebb elődje, Napóleon császár Szent Heléna szigetén porladó hamvait. Saját fiát, Joinville hercegét küldte a tengerre, hogy a vállalkozás új dicsőséget hozzon a királyi házra. De a szelek kiszámíthatatlanok, az óceán nagy, és Szent Ilona szigete igen kicsi. A királyfi végül is Brazíliában kötött ki. Napóleon csontjai türelmesen várhattak. A brazil császár örömmel fogadta az ifjú herceget; a hullámok ritkán vetnek királyfit a partra! "Volt a császárnak egy világszép húga, a királyfi meglátta, belészeretett, fényes lagzit csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a lé" - mondja most bizonyára a mesevilágban jártas olvasó kissé unottan, de igen helyesen. A történelem csak annyit tehet a meséhez, hogy - Brazíliáról lévén szó - a császárnak egy vasa sem volt, minélfogva húgának hozományul csak kétszáz négyzetmérföld őserdőt adhatott, lent a Santa Catarina-i partvidéken, ahol a madár sem jár, hacsak nem hosszú csőrű tukán az illető.

A fiatalok a mézeshetek és mézesévek múltán elindultak Frankhonba, ahová - itt fordul a mese a történelembe - 1848-ban érkeztek meg. Rossz idők jártak a királyokra... A cilinderes polgárok barikádokat emeltek, azt sem kérdezték, mit szabad, mit tilos; sőt lőttek... és királyfi és királykisasszony nemsokára az emigránsok szerényebb szerepében kötött ki Hamburgban

Mielőtt az emigráns abból élhet, amit tud, abból kell tengődnie, amije van. Nekik csak egy távoli őserdejük volt. Szerencséjükre a hamburgi fakereskedőknek tisztább földrajzi fogalmaik voltak, mint nekik. Az üzlet csakhamar létrejött. Nemsokára már indultak is az első gyarmatosítók, és megalapították Joinville, városát; a francia nevű német kisváros felvirágzott. A vállalkozó szellemű hamburgiak munkának láttak. Első földmérőjük, akit véletlenül épp Wunderwaldnak hívtak, felosztotta az erdőt. Dalárdát és tűzoltóegyesületet alapítottak, s csak nagyon messziről gondoltak Bismarck egyre nyomasztóbb hangulatú Németországára.

Nemsokára egy Blumenau nevű braunschweigi patikus követte a herceg hamburgijait. Patikában, kotyvasztás közben könnyű álmodozni. Ibsen drámákat álmodott, dr. Blumenau német gyarmatokat. Olvasott, levelezett, s egy szép nap vagy húsz vállalkozó szellemű s pénztelen fiatalemberrel és házaspárral átjött Brazíliába, felhajózott a Joinville-től délre tengerbe torkolló Itajai folyón, amíg egy festői kanyarhoz nem ért. Ott művészi érzékkel, hercegi fölénnyel, patikusi komolysággal kirakatta a ládákat, batyukat, vagyis várost alapított.

Századunk első éveiben Hamburg városa hatalmas területet vett, nem messze a patikus városától; így létesült az Itajai partján Hammonia városa, itt épült az első, ma már múzeumba illő, de még mindig csökönyösen közlekedő vasút; ötven éve még éltek a gyarmatosítók: Kolonist-nek nevezték magukat, az ötven holdas birtokot Kolonie-nek. Fejszével, fűrésszel estek az őserdőnek. Őserdei híradó volt az első újságjuk.

Más emberek voltak, mint kortársaink. Megérdemelnék, hogy valaki megírja történetüket. Az amerikaiak Hollywoodot bízták meg, foglalja eposzba pionírjaik hőstörténetét. A nyugatnak tartó, indiánok ellen harcoló kispolgár, a nincstelen honfoglaló, a törvénytől menekülő kalandor, a csak önmagában bízó lázadó ma a kordába fogott amerikai polgár vasárnap délutáni eszményképe. A Santa Catarina-i Kolonist még várja, hogy eposzba foglalják hőstetteit, és valószínűleg hiába várja...

Az emberiség arra ítéltetett, hogy csak azt ismerheti meg, ami írva van - és ezekből az életekből semmi sem vált papírrá. Az első nemzedék az erdő ellen harcolt, és sírjait ma már elfedte a páfrány. A páfrányból bozót lesz, és elhal a tengeren túlról jött nyelv. Az unokák már nem áldoznak az ismeretlen nyelvű ősök szellemeinek.

Az emigránséletnek megvannak a maga kérlelhetetlen törvényei. Az első: elölről kell kezdeni. A városban ez azt jelenti, hogy a bevándorolt egyszerre csak az utcán áll - vagy mert nem hozott elég pénzt, vagy mert minden készpénzét tapasztalatra cserélte. A kolonista számára pedig azt, hogy előbb hosszú évekig a dombvidék távoli zugában, kunyhóban él, hogy egy nemzedék az őserdőben vérzik el - elvérzik, mert nincs orvos, aki vérzést tudna csillapítani. A második már elér egy bizonyos biztonságot, már örökölt földön áll. A harmadik esetleg már várost lát a fák helyén, vagy visszatérhet a házak közé, hogy újra megtalálja a lázadók, a kalandorok, az emigráns európaiak végső célját: a polgári életformát. A városban már akadna íróasztal - de ki írná meg nagyapja történetét? Mindenki a saját történetét meséli.

Nem hiszem, hogy akad majd, aki feljegyezné a ma még eleven hagyományok töredékeit. Az őserdőbe vivő és az őserdőből kivezető úton szerencsétlenség történt: a második világháború. A Hitler-vallás sehol sem talált olyan jámbor hívekre, mint a birodalomtól távol élő svábok. A kis sánta Göbbels - "az apokaliptikus csirkefogó" - Dél-Amerikának irányította rádióállomásait, és bízhatott benne, hogy arrafelé minden szavát szentírásnak veszik. "Németország feltámad!" - prédikálta. A fiatalok mit tudhattak Dachauról, ha még Berlinről sem tudták, merre lehet! Csak egy hangot, szavakat, egy nyelvet hallottak... a haza, az édes anyaföld nyelvét - s boldogan öltöttek barna inget. Akadt egy bennszülött Quisling, akinek szép portugál neve volt (nehogy a hatóságoknak feltűnjön), aki pontosan lemásolta Hitler bajszát, hogy a legbutább kölyök is észrevegye, kit képvisel, és hatalmasakat üvöltött az állam első, Németországból jött hangszóróiba. Készen voltak a tervek a "végső győzelem" napjára: Santa Catarina német gyarmat lesz, és zsidók híján a feketéket kell agyonverni, a brazilokat kiutasítani... Ezrével mentek "haza" a sváb hazafiak, hogy a háború után győzedelmesen térjenek vissza Dél-Amerikába, mint a tengeren túli Birodalom urai...

Tudjuk, hogy másként történt. Brazília Amerika oldalán lépett a háborúba. Csak jelképes haderőt küldött az olasz harctérre, de a belföldön sikerrel harcolt a fegyvertelen kolonisták ellen. Elkobozták a földeket, műhelyeket, az öreg néniket és a Hitler elől idáig menekült németeket kizavarták lakásaikból, nácik s áldozataik részére közös gyűjtőtábort létesítettek, megtiltották a német beszédet, és bezárták az elemi iskolákat. Nemcsak a légvárak dőltek össze, hanem a nehezen felépített valóság is. Kitűnt, hogy milyen veszélyeket rejt a honvágy, hogy milyen hasznos felejteni. Az iskolákat többé sohasem nyitották meg, az akkor elégetett könyvek hamuja elszállt. Veszélyes exportcikk volt a koncentrációs tábor és a könyvmáglya - a sors különös iróniája, hogy Lessinget odaát azért égették el, mert megértést és türelmet hirdetett, itt pedig azért, mert németül hirdette.

A tilalmak valamit végleg eltöröltek. Parasztok és paraszttá vált pionírok lassan gondolkoznak, és nehezen felejtik el, amit már tudomásul vettek. Tekintélytiszteletük megrendíthetetlen. Sokan még azt sem hallották, hogy a háború vége óta újra szabad németül köszönni. Semmi esetre sem állítanák önmagukról, hogy németek. Németország messze van, a világ másik végén... Igaz, hogy Brazília sincs túl közel. Ha a fiatal kolonistát nagyon szorítják, mondja meg, milyen állam fia, akkor végre, sóhajtva, oda lyukad ki, hogy Santa Catarina-i.

Szent Katalin fia? Mit mond ez a fogalom? Az, hogy afgán vagy eszkimo, még felidéz bennünk egy képet, ha talán nem is felel meg egészen a valóságnak. Még egy olyan világos meghatározás is, mint angol, sem mond biztosat arról az angolról, akivel egyszer találkozni fogunk... Mit érthetünk hát catarinenser alatt? Mint minden amerikai, a catarinenser is olvasztókemencében készült. Lengyelek, görögök, franciák megtanulnak portugálul, azt játsszák, hogy brazilok. A nyelvük tulajdonképpen nem is portugál, mert inkább afrikai törzsek hanglejtésére, ewe-re vagy suahelire hasonlít. A portugálok majdnem a múlt század végéig szállították a rabszolgákat, megtanították őket annyi portugálra, hogy megértsék a parancsot, és aztán a néger dajkára bízták fehér avagy kávészínű gyermekeiket. A Fekete Anya szobrot kapott São Paulóban, s megérdemelten. Ő találta ki a brazil nyelvet.

A Schleswig-Holstein-i, a sváb, a szász kalandorok kései unokája már helyesen ejti a néger hangokat. Sőt: a néger anya úgy dajkálta kisdedét, hogy testsúlyát hol egyik, hol másik lábára helyezve, előre-hátra hajolt, és úgy dúdolt neki. A fiatal brazil anya, még ha kékszemű, lenhajú is, szégyellné magát, ha csak egy percig nyugodtan tartaná csemetéjét. És amint Szent Katalin országának ifjú polgárát a bantu asszonyok módján dajkálják, a botokud indiók kedvenc ételével etetik: a mandiókagyökérrel, melyet sokfelé cassavának, itt botokudul és katalin-nyelven aipinak neveznek.

Befolyásolja az étkezés a népek jellemét? Megváltozik az északról jött krumplievő, ha Rómában áttér a csőtésztára? A lélekbúvárok a megmondhatói, hogy milyen lelki tulajdonságokat köszönhettek az erdő meztelen lakói ennek a lisztes, ízletes, sok mindenre jó gyökérnek, s hogy ezek fellelhetőek-e a catarinenserben. Az illető tudósnak azonban sietnie kellene, mert az utolsó kétszáz botokud útban van az örök vadászterületek felé.

Átveszik-e az emberek szomszédjuk tulajdonságait? Cserélődnek a jellemvonások a kerítéseken keresztül? Ez esetben a Velence vidéki olaszok tulajdonságai is átütnek a szent katalin-i jellemen, mint ahogy Tiepolo alkonyatai is megjelennek néha a brazil égen.

Az olasz gyarmatosítás kezdete is legendaszerű. A nápolyiakat, a szicíliaiakat Odüsszeusz tengere csalogatja messzi országokba. Az Alpesek völgyeiben, a Karszton lakó olaszok már a szomszéd völgyben honvágyról panaszkodnak. Hogy kerültek a trentóiak a dombvidékre, amely hazai szőlőhegyeikre emlékeztet? A véletlen, miután a joinville-i herceg hajóját a brazil partra vetette, újra kezébe vette egy embercsoport sorsát.

Szinte hallom az ellentmondást: "A történelem a megvalósult szükségszerűség." "A történelem logikája követelte, hogy..." De a történelem nem fizika, az ok és okozat törvénye nem mutat a jövőbe. A görögök hiába törték a fejüket, ki intézi az ember sorsát: Tükhé-e, a véletlen, avagy Ananké, a szükségszerűség... mert ha igaz, hogy a logika uralkodik, az uralkodó néha alszik, s a véletlen intézi fölényesen az emberek ügyeit, amíg újra felébred.

A történelem törvényszerűsége azt követeli, hogy a szűkülő Európa népei új, szűzi földeket keressenek. Amikor Blumenau értesült az első gyarmatosítási kísérletek sikereiről, logikusan következtethette; hogy sehol sincs jobb kilátása a telepeseknek, mint az örök tavasz földjén, ott, ahol a kávétól az almáig minden megterem. Tudta, hogy a kisszámú, elszórtan települő család elvész, elkallódik a vadonban és az idegenek közt, és el akarta érni azt a létszámot, amely már elég erős megőrizni hagyományait és sajátosságait. Az is érthető, hogy az, aki műveltségét egy braunschweigi patikában szerezte, nem értesült arról, hol van a nyelvek határa az Alpesektől délre. Fogalma sem volt arról, hogy az 1860-as években a Habsburg-monarchia határain belül olaszok is éltek. Csak annyit tudott, hogy Tirol szegény országrész, hogy a hegyekben nehéz gazdálkodni, s hogy a havasok éhes lakóit könnyű lesz átcsalni Szent Katalin termékeny mezőire.

Blumenau - akiről különben csak annyit tudunk, hogy nagyothallott, s hogy az utókor doktori címmel ruházta fel - a tettek embere volt: írt az innsbrucki Császári Helytartóságnak. Ez a kiváló intézmény (melynek a magyar történelemhez is volt valamelyes köze, amennyiben a kufsteini börtön is a hatáskörébe tartozott) megértéssel, sőt lelkesen fogadta az ismeretlen patikus ajánlatát. Bozentól délre olaszok - ahogy Innsbruckban mondták: katzelmacherok éltek. A macskaevő taljánt a fenébe küldeni! Ennél hazafiasabb gondolat még Bécsből sem érkezett! A Helytartóság ritka gyorsasággal intézkedett. Egynéhány hónapra dr. Blumenau levele után már indultak is a trentói családok a hatóságoktól olyan melegen ajánlott pálmafák felé.

Dr. Blumenau abban a szalonkabátban, amelyben ma a főtéren álló bronzszobra ábrázolja, várta a tiroliakat; a kikötőben ünnepi hangulat uralkodott, amikor feltűnt a háromhónapos úttól fáradt, viharvert gőzös. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor kiderült, hogy a Véletlen beleszólt a szép tervbe, és olaszokat küldött, akik egy mukkot sem tudtak németül, s még szeretett uralkodójukat, Ferenc Józsefet is csak Cecco Beppe néven ismerték!

A város-, sőt majdnem államalapító patikus beletörődött a sorsba - annál is inkább, mert a trentóiak értettek a sajtgyártáshoz, a kukoricalisztből, amelyből a svábok csak rossz kenyeret sütöttek, kiváló polentát főztek, sült madárkákat tálaltak hozzá, és csakhamar igen szép szőlőt árultak, boruk pedig kitűnő volt. Az olaszok rizst vetettek, míg a sváboknak még krumplijuk sem volt... Nem lehetett visszaküldeni őket. Már azért sem, mert szívesen vették és fizették meg a német iparosok törülközőit, asztalkendőit; alsóruháit. A legbölcsebb tervező sem találhatott két egymást ennyire kiegészítő embercsoportot.

Az egykor a Velencei Köztársasághoz tartozó tartományok, melyekhez Trento is tartozik, ma is szorosan összefüggnek. A trentóiakat csakhamar a padovaiak, a friulok követték. Inkább jöttek a hivatalosan portugálul beszélő országba; mintsem hogy a hideg angolszászok közé mentek volna, Észak-Amerikába. A latin nyelv élő lányai mindmáig erősen hasonlítanak egymásra. A latinul beszélő könnyebben találja meg a luzitánhoz vezető utat, mint az osztrák szomszéd nyelvének a kulcsát.

Az olaszok, azaz a velenceiek (Dante toscanai nyelvét idegennek érezték volna, de alig találkoztak vele a templomon kívül) könnyen érintkeztek a harmadik, már itt talált népcsoporttal: az Azori-szigetek halászaival.

Ezeket hiába kérdezték volna, a szükségszerűség vagy a véletlen hozta őket ide. Azt sem tudták, hogy a portugál király sózta őket rokona, a brazil császár nyakába, mert hogy az ismert mondást variáljuk: "Sok volt a portugál, és kevés a szardínia." A szigeteken nem volt mód bölcselkedni a túlszaporodás kérdésein. Az azoriaknak különben is hiába mesélték volna, hogy hol van Brazília: iskolát, betűt úgysem láttak még. Valami ősportugált beszéltek, egy gályán jött, kevés szavú nyelvet. A földi tudományokból csak annyit tudtak, hogy hálóval halat lehet fogni; az asszonyok hálót fonó mozdulatokkal verték a csipkét is. Ha az azoriaknak elvont fogalmaik lettek volna, arra lettek volna büszkék, hogy az államalkotó elemhez tartoznak... De erről csak a későbbi világháborúk idején értesültek. Eleinte megmaradtak a partvidéken, tovább halásztak. A földműveléshez nem értettek. Ha nem látták a tengert, megrémültek, mint európai kortársaink, ha nem látnak kövezetet és villanykapcsolót.

Svábok, velenceiek, azoriak voltak a catarinenserek elemei - de nemcsak ők. A brazil állam az első világháború előtt Oroszországba küldte ágenseit, s hívta a Volga melletti, a kaukázusi, a szibériai németeket. Az első világháború után ugyanonnan jöttek azok, akiknek már voltak rokonaik ott, ahol az aipi zöldül. Vannak keresztény szekták, melyek úgy értelmezik a Bibliát, hogy aszerint gyilkolni tilos, s emiatt a világi és hadviselő hatalmakkal kellemetlen ellentétbe keveredtek: a mennoniták, "Jehova tanúi", a "Jóisten saját gyermekei" önmaguk részére felfedezték, ha nem épp Brazíliát, de az erdőt. Idetaláltak.

Észak-Amerikában a technikai haladás összekovácsolta, összeötvözte a nemzetiségeket. A jellemek, sőt a neurózisok már futószalagon készülnek. Ott, ahol nincsenek utak, nincs betű, lassabban készül az új ember. A régi szavak még élnek: élnek még kis, titkos nyelvek is: a különböző tájszólásokat beszélő németek két-három évtized alatt megalkották saját és portugál szavaikból, félreértett olaszból és botokudból, a Katarinenser-deutsch-ot, s nagyon csodálkoznak, ha az odaátról jövő honfitárs nem érti, hogy a churrasco marhasültet, abacaxi ananászt jelent... Az olaszoknak nehezére esik különbséget tenni saját szavaik és a portugál szavak között. Egyformán illenek a latin vázú mondatokba. Van, aki a portugált úgy ejti, mintha tegnap futott volna ki gondolája a Canale Grandéból, van, aki tiszta velenceit beszél, s meg van győződve, hogy portugál. A cremonai, a bresciai tájszólás száz változatban keveredik az azoresi (most már államhivatalnok) utódjának Magelhaessal jött mondataival. Nyelvészek szép értekezéseket írhatnának ezekről az egy családban, egy völgyben beszélt magánnyelvekről.

Még egy-két nemzedék, s el fognak tűnni. A lélekölő rádió, az önálló gondolkodást pusztító elemi iskola el fogja tüntetni az itt született tájszólásokat is. Korunkban úgy pusztulnak a kis nyelvek, mint a ritka állatok. Az indio törzsek nyelvei eltűnnek, de tűnnek az olasz tájszólások, a svájci, francia patois-k, tűnik a skót, a helgolandi - az emberiség egyre szegényebb lesz.

Szeretem a még a magyarnál is kisebb, fenyegetettebb nyelveket; szívesen tanulom a serra, a völgyek ("die Tiefen") tájnyelveit, a szavakon keresztül nézem a beszélőket. Nem merném állítani, hogy beléjük látok. Még az író is csak azokba az alakokba néz, akiket önmaga alkotott. Én csak a testeket ismerem, a fájó szerveket, az emberek szagát, melyet nem lehet leírni, amely más, mint az igazi, négerből és indióból gyúrt bennszülötté, és más, mint az európai paraszté. Ismerem a sebekre, fekélyekre utaló szavakat - de a lelkekhez nem értek.

Nem boncolok lelket, az a gyanúm, hogy a lélekelemzés éppolyan keveset mond a lélekről, mint az oxigén-, hidrogén- és szénatomok a kenyérről, mely belőlük áll. Csak annyit mondhatok, hogy a messziről jött, alig összeforrt keverékből, a tönkrement kisiparosok, tudatlan halászok, szegény karszti kecskepásztorok ivadékaiból paraszt lett.

Ezen talán csodálkozik az, aki a parasztot misztikus, földből sarjadt lénynek tartja, a föld tudatlan, de tiszteletre méltó papjának, valakinek, aki megismerhetetlen mesterséget űz. A róluk írók is sokszor olyan hangot ütnek meg, mintha egy távoli, titokzatos népről prédikálnának a városban - a nem-titokzatos valóságban élő olvasóközönségnek.

A Santa Catarina-i kolonista nem más, mint a többi magára utalt, két kezével dolgozó ember; talán jobban ismeri az állatokat, az időjárást, a fák órát mutató árnyékait, kevésbé azt, ami a kerítésen, ami a völgyön túl fekszik. Végtelenül bizalmatlan, mert a városi ember, a hivatalnok, a sertéskereskedő, a tápiókagyáros nem sok jóakaratot mutatott iránta. Az orvos, a patikus az ő tudatlanságán gazdagodott meg. A német nem bízik a portugálban, mert rosszul érti. Nem bízik az olaszban, mert egyáltalán nem érti, a holsteini plattdeutschot beszélő rosszat gondol a gombócevő bajor szomszédról. Ugyanakkor végtelenül hiszékeny. Ha valaki térképet lengetve tengerparti telkeket árul, melyek a dagállyal eltűnnek, itt biztosan eladja őket. Nagyszerű üzletet csinál a vándorló orvosságárus az óriáskígyóolajjal. Egy kis üveg öt csirke árába kerül, de fog-, fej- és hasfájást gyógyít, jó korpa ellen, és hasra kenve a szülést is elősegíti. Álmatlanság ellen a homlokra kell kenni. A kolonista alázatos és félénk. Nem mer bemenni a jegyzőhöz, aki egyszer rákiáltott. Ugyanakkor olyan büszke és biztos magában, mint bolygónk kevés lakója. Ahhoz a ritka emberfajtához tartozik, akiknek a világon senki sem parancsol, aki keményen dolgozik, de ott és akkor, amikor kedve tartja. A kolonista birtokának korlátlan ura. Ha végiglovagol a legelőjén, méltóságteljes, mint a középkori lovag, aki szintén nem írt, nem olvasott, a katekizmust a papokra hagyta, de a szabadságnak azt a teljességét élvezte, melyet a polgár már nem ismer.

Ellentmondások? Igen. Az ember ellentétes lény, ördög és angyal rokona. Miért ne legyen a kolonista bizalmatlan és hiszékeny, félénk és dölyfös?

A táj a béke és a boldogság képe. A gyümölcsfák arról beszélnek, hogy a narancs és a körte sohasem hiányzik a kolonista asztaláról; ahol télen-nyáron zöldek a legelők, s annyi a tehén, ott nincs vacsora- és reggeligond. Az olaszok rizsföldjei, a németek aipimezői megnyugtatóan zöldellnek. Kacsák totyognak a Donna Irma-patak partján, sok a baromfi, és a malacok hátából csak a kés és villa hiányzik, hogy a csendélet teljes legyen. Ajánlanám a képet a művésznek, aki a béke freskóját kívánná megfesteni.

Nehezebb volna jóságos kortársakat illeszteni az örökzöld keretbe. Annak, aki a harmónia e képét zavartalanul kívánná megőrizni, nem tanácsolnám, hogy a barátságos házak tulajdonosainál a szomszédok iránt érdeklődjék. S jaj annak, aki meg meri kérdezni, mit gondol a szülő gyermekeiről, a gyerek szüleiről!

Kilencvenéves korában a páfrányok alá vonult az utolsó azok közül, akik az őserdőt irtották ott, ahol ma a lutheránus templom áll. Eljött hozzám hatvanéves fia, megkért, írjak a városban megjelenő hetilap részére egy kis megemlékezést a tisztes aggastyánról. "Meséljen az apjáról!" - kérem. "Az apám... az apám sokáig élt, és erős volt, nagyon erős! Amikor kisfiú voltam, játszottunk, és én a patakba dobtam a szomszéd fiú sapkáját. A szomszédasszony átjött, panaszkodott. Az apám megvert, de hogyan! Összetörte a bordáimat. Hetekig feküdtem... aztán, amikor az öcsém fejszével ment neki, megcsendesedett." A fiúk végül visszafizetik a gyermekkori szenvedéseiket. Vagy csak hálátlanok?

Dahl úr hozza öreg anyját: "Húsz év óta lábfekélye van! Hogy fáj! Milyen büdös!" A hat gyerek nem akarta megfizetni a kezelést, de most már senki sem állja a házban. A genny átüt a kötésen, a legyek ellepik; s a hullaszag! Elkezdem a kezelést, az eredmény meglepő: a soha meg nem érintett sebek hálásan gyógyulnak, a szélük kisimul, a felületek tisztulnak, hat hét alatt minden rendbe jöhetne. De nem jár kezelésre. Múlik az idő. Egyszer meglátom a fiát. "Mi van az anyjával? Miért nem jön?" "Semmi szükség rá. Fájni ugyan még fáj a fekély, még nyitott, de már nem büdös."

Máskor egy fiatalember hívott anyósához. A gyomorrák már odáig sorvasztotta, hogy a Halál a kisujján elvihette volna. "Ne adjunk neki legalább egy altatót?" - kérdeztem. Azt felelte: "Nem kell. Mi mindnyájan olyan jól alszunk, hogy éjjel nem is halljuk a nyögését."

Idillikus, alávaló - ezek a fogalmak olyan szépen megférnek egymással, mint hiszékeny és bizalmatlan, alázatos és büszke. Csak az antik színpad álarca volt mindig egyforma, csak a világot jelentő deszkán vannak javíthatatlan gonosztevők és szeplőtlen hősök. A spektroszkóp már régen bebizonyította, hogy a természet nem ismer tiszta szubsztanciákat, mindenben megvan minden. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy mindenkiben szintén megvan minden. Csak a pokol kénköve és tüze rettenti el a kezdő csirketolvajt, s örök mennyei malasztot kell ígérni, ha az ember fájdalomcsillapítóhoz akar juttatni egy rákban haldokló nagyanyát. De pokol és mennyország is csak közvetlen közelről hatnak, ha a halálos ágy - az utolsó hajó - már a sírnak tart. Csak annál a gondolatnál, amely röviden fogalmazva így hangzik: "Elpatkolok" - jelenik meg a lelkiismeret. Egy sírásóról mesélnek, aki világéletében utolsó csirkefogó volt. De a halálos ágyán magába szállt, és bevallotta: egyszer egy fiatal lányt temettek. A gyászolók már hazamentek, otthagyták, hogy hantolja be a sírt. A lány egyszerre csak dörömbölni kezdett, kiabált: "Miért zártatok be? Hol vagyok? Engedjetek!" De ő azt mondta: "Az ördögbe is, koporsóban vagy, ott is maradsz!" És behantolta a sírt!... S most egyszerre, hogy lángolni látta a poklot, bűnbánatot érzett!

Ugyanabban a családban halálán volt egy öregember. Papot hozatott, és meggyónt neki. Felvette az utolsó kenetet, megkapta bűnei bocsánatát in articulo mortis. De a felesége, aki az ajtónál hallgatózott, Isten szolgája távoztával belépett, és csak annyit mondott: "Mit, a Marissal is? És azzal a mocskos, disznó Ilsével?" Az elengedett tisztítótűzbéli esztendők helyett olyan pofonok következtek, amilyent csak fejésben jártas kezek osztogathatnak. Másnap az özvegy szívszaggatóan zokogott a temetésen.

Aki repülő-, madár- vagy honvágy-távlatból néz a tájra, csak az idillikus vidéket látja. Töredékes képet kap az is, aki csak az emberekbe tekint, és elfelejti a felszínt. Nem szabad a dolgokat a röntgenológus szemszögéből nézni. A legcélszerűbb lassan, figyelmesen végighajtani a vidéken.

A "végighajtani" magyarázatra szorul. Szó sincs motorberregésről, benzinszagról. Ló húzza a kocsit, "hű"-re indul, "brr"-re megáll, ostorcsettintésre gyorsít. Itt még nem szakadt meg az évezredes kapcsolat a ló és az ember között, szó sincs arról, hogy a lovat a filmvállalat kelléktárába vagy a kutyaeledelkereskedőkhöz utalnák. Nincs kolonista, aki ne mesélne valami különöset lovairól. Van olyan ló, hogy "jó, de lassú, akkor kellene befogni, ha koporsót szállít az ember". De ha idegen ló kerül a legelőre, nekimegy, mint a táltos, és addig rúgja, amíg a másik elmenekül. Van ló, mely "nem kap kukoricát, de úgy szalad, mintha jászolszám kapná". "Az embert megismerni a barátairól? - hallom. - Szó sincs róla. Nézze, milyen tizenegy barátja volt Júdásnak! De a lovairól meg lehet ismerni az embert" - mondja nekem egy öreg, aki bölcsességét pálinkásbutykosából szívja.

Végighajtunk, végigmegyünk... csak az a kérdés: honnan? Hol van birodalmam határa, vagyis az a határ, ahonnan az emberek még hozzám jönnek sebeikkel? Hol kezdődik az a völgy, amelyet arról a világtörténelemben ismeretlen, Irma nevű telepesfeleségről neveztek el... aki itt szerezte a nálunk csak Mozart-operákban hallott donna címet.

Királyságom határait legpontosabban növények jelzik. Lenn a tengerparton a banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, s megteremne a kávécserje is, ha a svábok szokásai nem írnák elő, hogy a kávét Brazíliából kell vásárolni, és mindenféle mással keverni. A banán még elkíséri az Itajai folyót, de Tenente Gregorio előtt megunja a vándorlást, megáll. Ott minden, ami világoszöld, már dohánylevél. Aztán egyszerre sötét méregzöldbe fordult a Teremtő ecsetje: ez már aipi. Ott, ahol a szűk, kacskaringós út mentén megáll a cukornád is, ott, ahol a hegy sötét palabelét mutatja, hiába kínálva táblákat az írni-olvasni nem tudóknak, ott, ahol egyszerre hűvösebb lesz a levegő, s a szél a körtefák virágainak illatát hozza - ott vonnám a határt.

Csodálattal gondolok a telepesekre, akik addig forgatták a földgömböt, amíg megtalálták azt a helyet, ahol az idegen ország nem egészen idegen. Tudták, hogy az ember boldogsága a felhőktől s szelektől függ. Hallottam, hogy a tiroliak, akik az első világháború után jöttek, és innen hatnapi járóföldre hasonló hegyeket találtak, eleinte nagyon haragudtak, hogy a trópusok híres gyümölcsei nem teremtek meg arrafelé. Szemére is hányták a miniszternek, aki odavezette őket: "Ha legalább banánunk volna..." De az öregúr csak simogatta legendás hírű, fehér szakállát, és csak annyit mondott: "A tiroli nem terem meg, ahol a banán terem... A tiroli ott terem, ahol alma terem..." És neki volt igaza.

Jót tesz, megállni az út mentén. Az őserdő fekete fala még ott mered a serra hátán, helyenként leereszkedik a Riesel-patakig. Lehelete hűvös. Az indio jól választotta házát: az erdőben mindig hűvös van, illata különös és édes, páfrányok, pálmák, orchideák árasztják. Ez nem tropikus őserdő. Az alacsony pálmák (a belük volt az indio kedvenc csemegéje) és a hosszú, virágzó indák ellenére inkább Altdorfer és Dürer erdejére emlékeztet. Talán ilyen volt a reneszánsz kor erdeje az Alpesek völgyeiben.

Az út felett faház áll. Koromfekete néger tekint ki az ablakán. "Ez még Brazília" - gondolhatnánk. De ha a fekete Péter kávébarna kislányát, Marinhát hívja, egyszerre Svábországba jutottunk. Péter anyanyelvén szól. Nem azon, amelyet Guayanától az argentin pampákig hallunk. Péter őseit gálya hozta Lourenço Marquesból, de azok testvérének vallja magát, akiket a Hamburg-Süd gőzöse hozott. Nem hisz a bőr színében. S azt a nyelvet beszéli, amelyet kiskorában, tanonckorában hallott, amelyet felesége beszél. Bajok csak akkor voltak, amikor tilos volt németül szólni. Brazília félt a fajgyűlölet vallásától, féltette négereit, japánjait, indióit a gyilkos tanoktól, a Goethe nyelvén elhangzott uszításoktól. De Péter meggyőződéssel védte a szólásszabadság szent jogát, és nem engedett: "Jobb német vagyok, mint a fehérbőrűek" - magyarázta a rendőrségen. Betehettek-e egy fekete ősbrazilt a németeknek szánt koncentrációs táborba? A delegado, a rendőrség megbízottja félt, hogy kinevetik, hazazavarta Pétert.

Település itt nem azt jelenti, hogy ház áll ház mellett. Birtok következik birtok után; minden kolónia ötven hold. A következőn talán már áll egy ház, vagy csak egy rancho, egy ferde tetejű kunyhó. Könnyen nyújtózkodik az ember, a gyerekek nem ütköznek egyhamar kerítésbe. Péter szomszédja messze lakik. Még mielőtt odaérnénk, mellékút ágazik fel Inhambuba.

A mellékút kísértést jelent. Még messzebb vezet a nagyvilág zajától, zavarából, mintha egyenesen Utópiába indulna.

A régi térképezők egy-egy hegyet, völgyet, hegycsúcsot az ott először látott állatról neveztek el. Az inhambu fürjszerű madár. Az őserdő bozótjában élt; ízes húsának köszönheti, hogy pusztulófélben van... csak régi indio neve él még a falu nevében, mint rég kipusztított törzsek neve São Pauló-i utcanevekben.

Utópia boldog szigetét úgy képzelem, mint az Inhambuba vezető utat.

A családok egy mérföldnyire, fél mérföldnyire élnek egymástól. Akkor találkoznak, ha kedvük tartja, havonként néha többször, de rendszerint ritkábban. Csak ha beteg a háziasszony, jön a szomszéd felesége kisegíteni. A házak körül széles, az erdőig érő aipimezők... Régi, hű kísérőnk, az éhség, hosszú utazásain még nem érte el az Inhambuba vezető utat. Az út nem hosszú. Lóháton másfél óra. De érdemes gyalog felmenni. Nehéz leírni, milyen az, ha az ember a trópusokból szubtropikus vidékre kerül, és ha a tenger szintjéről 4-500 méter magasra jut. A súly lehull a vállról, tágul a tüdő, enyhül a honvágy. És aki sokáig járt a városok kifejezéstelen házai között, fellélegzik, ha eleven kifejezésű házakat lát.

Egy modern pszichológus új tesztvizsgálatot ajánl a régiek mellé: fát rajzoltat, s ennek alakjából, ágaiból, gyümölcseiből, leveleiből és gyökereiből következtet az illető lelki alkatára. Én egy lassú, de sokkal biztosabb eljárást ajánlanék, s itt, az inhambui úton nem volna nehéz alkalmazni: hagyd, hogy a kísérleti személy annyi és olyan fát ültessen, amilyet akar. Ápolja őket húsz-harminc évig, vigyázzon rájuk... s nem lesz nehéz megmondani, milyen ember.

Belekontárkodom a lélekbúvárok tudományába, és megadom saját kulcsomat: sötét, áthatolhatatlan mandarinsövény - magába fordult, félénk személy. Pálmák a ház előtt: büszke, öntelt, a különöst kedvelő ember. Körtefák a ház körül: hajlam a gyakorlati életre, nem-eredeti lény. Platán: nem-babonás bennszülött. Azok, akik az erdőben értesültek az élet dolgairól, félnek a fától, mely évente elveszíti kérgét. Leprásnak hat, talán leprát terjeszt!

Az inhambui út mást is mutat. Szőlőlugas, a konyha külön épület - olasz telepes. Rózsabokrok - lányok a háznál. A rózsa Európából jött, és ott, ahol nincs tél, könnyen elvadul. Csipkerózsika meséje itt valóság: száz év alatt egy rózsabokor tövis és virág alá temetné a mesebeli király várát is, a kolonista házáról nem is szólva. A régi kertek violája, margarétája mellett Dél-Amerika flórája sem hiányzik: a tizenegyóra-virág csak délelőtt nyitja színes kelyhét; százszínű szőnyeg pompázik délig, zöldesszürke fonákja terül délután. A rózsa nem feltétlenül királynő: az orchideák versenyeznek vele, a címért. Nem csillapítják a honvágyat, mint a rózsa óhaza illata, inkább beljebb csalogatják az erdőbe azt, aki beléjük szeretett. Az orchideák nem árulják el titkukat. Egészen új, szürrealista formák és színek bukkannak fel a bozótban vagy ősrégi fák koronájában. Oda kell mászni értük, ahol különben csak vén, tapasztalt mérgeskígyók vadásznak kismadárra. Jókedvükben szerény lakhellyel is megelégszenek: a disznóól tetejének árnyékos részén hatalmas csokorrá nő, száz virággal integet az erdőből hozott orchideaszál.

Érdemes felsétálni Inhambuig. Itt látjuk, hogy indul az élet az erdőben!

Kezdetben volt a fűrészmalom. A deszkák egy részéből bútor lesz, a másikból kenyér. Aztán jön a bolt, portugálul a venda, svábul die Wende, a földi javak tárháza. A venda vendéglő is, van kiadó szobája, postahivatal is (a boltosnak néha be kell hajtania a városba). A boltos bankár, hitelt ad, cukornádpálinkát mér, és pontos értesülései vannak az aipiárakat illetőleg. Az inhambui boltos már villanyáramot is szolgáltat szomszédainak! És van már egy piros cserepes, tornyos lutheránus templom is a dombon! Olyan, mintha képeskönyvből vágták volna ki. Talán igazán az olvasókönyvéből építette a kis köpcös, szász pallér. "Mindenki segített, a katolikusok is." A felszentelésen egy egész ökröt sütöttek nyárson. Templom, áldozat, áldomás összetartoznak. "Most épül a katolikus templom - meséli egy inhambui. - Pontosan akkora lesz; mint a miénk." "Pontosan? - kételkedem. - Igazán pontosan akkora?" "Nem - vallja be -, egy méterrel hosszabb." Az inhambui polgárok sem különböznek a külvilágiaktól.

Csalogatnak a mellékutak, az erdőbe tűnő, orchidea-irányba vezető ösvények, de Donna Irmába igyekszünk. Ez az út a határt őrző négertől az első fehér emberig vezet, akit Braunnak hívnak. Braun úr már biztosította önmaga számára a halhatatlanságot. Mint Everest nevét a hegy, Beringét a tengerszoros, úgy fogja az ő nevét őrizni ez a völgy- és erdőrész: "Braunnál." A halhatatlanság biztosítéka egyelőre a helységnevekben rejlik. Brazíliának egy kis zöld része majd örök időkre megőrzi a Braun-nemzetség emlékét.

Braun vendája messze van a falutól, de mégis egyik központja. A teherautósok tudják, hogy hordóban árulja a benzint. Vendéglő is van, turistaszállónak mondhatnánk, habár a turisták ez idő szerint a kátyúba ragadt deszkaszállító teherautók sofőrjei. Az ebédlő még a múlt koloniál stílusát őrzi, de már polgáriasult. Az első emeleten szép keretben ez áll: "Mindenkinek csak annyi boldogság jut részül, amennyit viselni méltó." "Kant Immanuel." Kant, aki földrajztanár is volt, és bölcseket mondott a térről és az időről, aligha sejtette volna, hogy Königsbergtől - egy elpusztított Königsbergtől - ekkora tér- és időbeli távolságban valaha is idézni fogják. De a fiatal Braun már középiskolát is látott, tanít a vasárnapi iskolában, sőt könyveket is vesz. A házában már szabad Kantot említeni.

Híd vezet a vízesés felett, mely a venda melletti fűrészmalmot hajtja. (Minden a fűrészmalommal kezdődik.) Szomorúfüzek (itt a honvágytól búsak - de vajon mitől búsultak odaát Európában?) hallgatják a patak csobogását. A patakmenti réten ősrégi araucariák emelik imádkozó mozdulattal ágaikat az ég felé - ritka látvány ott, ahol végtelen erdőket ítéltek halálra a deszkakereskedők. A vendához teherautó is tartozik. Dohányt visz a városba, s onnan hozza a mindennapi élet mindennap szükséges tárgyait. Onnan jönnek a külvilág képei is. Egy reményteljes utazási iroda plakátokat osztogat, a fiatal Braun felhozza őket, és ha a háziasszonyok Inhambuból vagy a Kacsa-völgyből bejönnek sóért, szögért, petróleumért, ott várja őket a biztató meghívás: "Visitez Versailles!" "See the Tower of London!"

Az emlékek a tárgyakhoz tapadnak. Aki egy vidéken otthon van, tudja, mi, hol történt, tudja, hol illik borzongva áttekinteni egy korláton: ott, ahol a Halál emberalkotta dolgokhoz ért... A Braun vízesése fölötti hídról biciklizett az öreg Mahnke a mennyországba. Süket volt és tökrészeg. Mégis a korom-sötétben biciklizett, s azt hitte - így téved az, ki világéletében két lovat hajtott -, azt hitte, a két kerék is megtalálja majd az istállóba vezető utat. De a kerekek csak a fizika vak törvényeit ismerik, és pontosan ott zuhantak a patakba, ahol a korlát hiányzott. A fűrészmalom gátja mögött mély a víz. "Itt történt" - mondják a boltból jövők, s lemutatnak a patakra. Mások hozzáteszik: "Igen, a cachaça, a cukornádrum! Abba már sokan belefulladtak!" Akik hisznek az isteni gondviselésben s abban, hogy az emberi sorsok is benn foglaltatnak a szabadesés törvényeiben, azt mondják: "Eljött az ő órája is!" "Mindenkinek csak egy bizonyos idő adatott, s aztán már sírja várja!" Rögtön elmondják Düwalmeier tanulságos esetét: "A vén csirkefogó - Isten nyugosztalja! - világéletében mihaszna volt, s csak arra volt kíváncsi, hány cachimbot, hány pipa büdös dohányt szívhat, még mielőtt elviszi az ördög. Pontosan akarta tudni, és elment kártyát vettetni a régi indio telep mögé, ahol semmi keresnivalója sem volt. De alig jött ki az ajtón - Isten tudja, mit ígért neki az a piszkos boszorkány, mindig három tojásért jósolt -, nekiszaladt a jósnő tehene. Estére meghalt. És csak azért, mert kíváncsi volt, mert pontosan akarta tudni!" A Halál... ki ne tudna róla egy mesét? "A Halál - hallom - néha téved. Felejt, mellékap! Lám, a nagymama esetét, a nagymamáét, akit mindenki ezen a néven ismert, mert már nagyanya korában vándorolt be, túl volt az ötvenen... de még erős volt, szerették... és ki mondta volna, hogy még fél század van előtte? És mégis: túlélte gyerekeit, még egy-két unokáját is, és százéves lett! Amikor száz lett, leköltözött dédunokájához, Indaialba. Már nem látott jól, már nem járt kapálni; de még tett-vett a konyhában. Százegy lett, százkettő, látni való volt, hogy a Halál elfelejtette! Amikor százöt lett, már alig hallott, csak dédunokája kislányának a magas hangját hallotta még. A kislány kísérte, ő beszélt hozzá. Úgy hangzott, mint a furulyaszó, s aki látta őket, azt mondta: "Kilencvenkilenc év különbség!" És mi történt? Egy szép nap a kislány anyja reggel belép a szobába, ahol mind a ketten aludtak, és holttesthez ért! Pedig beteg sem volt, nem szenvedett... de meghalt a kislány! A Halál elfelejtette a vénasszonyt, s amikor sietve jóvá akarta tenni mulasztását, a sötétben mellékapott, s a kislányt vitte el!

Senki sem merte megmondani a nagymamának. "Gréti átment a blumenaui nagynénihez - mondták -, majd visszajön!" De a vénasszony egy szót sem hallott, vagy nem értett semmit, csak sírt, jajgatott... Amikor eltemették a kislányt, senkit sem engedtek a házba, senki sem szólt neki, de ő csak sírt, csak sírt szakadatlanul: "Gréti, jaj, Gréti" - és amikor jajgatott, éjnek idején, a Halál észrevette, hol fekszik, s hogy tévedett! Harmadnapra azután eljött érte is."

"Úgy bizony - fűzik tovább -, nem halhat meg mindenki úgy, mint a vén Kränke!" A vén Kränke esetét mindig akkor idézik, ha a de arte moriendi, a meghalás művészetére kerül a szó: "A legkisebb fia ezüstlakodalmán újra felöntött a garatra, de nem egy vagy két üveg cukornádpálinkával! A harmadiknál már a negyediket követelte... aztán ott a karosszékben elaludt. A zene, a lárma nem keltette fel. Amikor végre ágyba akarták vinni, már jéghideg volt."

Negyedórányira, félórányira, egy órányira van a falu a Braun boltjától? Az attól függ, lovon, fiatal vagy öreg lábakon jár-e az ember, esett-e, vagy süt a nap, nappal van-e, vagy éjszaka. Aki jár, és meg nem áll, eljut a faluba, és ha útközben kíváncsi, mennyi van még hátra a bozótból, a mandiókaföldekből, megkérdezheti a gyerekeket. Gyerekeket biztosan lát az ember: az iskolából jönnek, oda mennek. Braunhoz mennek vásárolni, tőle mennek hazafelé.

Itt, a Ráktérítőtől délre örök a tavasz; amit elvet az ember, ki is kel, megterem. Kislányok és fiúk születnek, tejet isznak, megnőnek, nagykanállal eszik az aipit, zsíros lével szeretik a kukoricamálét. Ha nyolc-tíz gyerek üli is körül az asztalt, egy sem áll fel éhesen. Hat-hét gyerek nem számít soknak. Egy kolónia, egy ötvenholdas "gyarmat" eltart egy tucatot is, és a természet úgy intézte a dolgokat, hogy pontosan annyian üljenek az asztalnál, amennyien jóllaknak. Itt él a közelben egy nem is idős kolonista, aki a spanyol királyok idején már hidalgó, nemesember lett volna - por haber tenido siete hijos varones sin interrupcion de hembra alguna -, mert hét fiút nemzett, és lány nem szakította meg a sort. Kárpótlásul a meg nem szerzett nemesi címerért, a gólya még egy kislánnyal is megajándékozta. "Javasasszony lesz belőle, akire ráolvas, meg fog gyógyulni" - mondják a hivő lelkek. "Boszorkány lesz belőle" - súgják mások. Hogy is volt a hét holló meséje?

A nagyobb gyerekek felnőnek, megházasodnak, de a szülői házban újabb csecsemők születnek. Nemegy nagybácsi tekint fel tisztelettel nála jóval idősebb unokaöccsére. Tizenkilenc gyerek már ritkábban akad, de két anyát is ismerek, aki eddig vitte. "Tizenhat gyerek - panaszkodott az egyik - nem elég ahhoz, hogy anyjukat eltartsák. Szeretném tudni, hányra volna szükség?" Még a nagy gyereksereg sem nyújt biztonságot, aki biztonságot, boldogságot keres, délibábot hajszol. Sőt, a számtalan gyerek annyi munkát, gondot, bajt jelent anyjának, hogy néha nem lehet ennyiben hagyni.

"Rio dos Indiosban történt - hallom -, az asszony ott huszonötig vitte; csak úgy, idővel. Néha egy fél tucat fiú jött egymás után, néha egy fél tucat lány. De huszonöt az már mégis egy kicsit sok, és az asszony oda lyukadt ki, hogy no most aztán elég. Fogta magát, és a férjének - itta a rumot, mint a szivacs - patkánymérget kevert az üvegébe. Úgy hánykolódott az ágyán, hogy leszakadt alatta, aztán vége is volt. Többet nem szült az asszony."

"Lecsukták?" - kérdeztem akkor még naivul. "A gyerekek nem engedték. Kellett az anyjuk, a legkisebb még szopott. Azt mondták, látták, amikor apjuk maga keverte a port a rumba. Erre aztán hazaengedték az asszonyt."

Gyerekek mindenütt születnek. Egyforma mohón szívják a tizennégy vagy az ötvennégy éves anya tejét. Hat gyerek nem elég, hogy egy anya lábszárfekély-kezelését megfizesse, de az anyák mindig lelnek főtt aipigyökeret, kanalat, tányért vagy tányérpótló féltököt gyerekeik részére. Néha még a szomszéd gyerekek, az erdőben talált gyerekek részére is. "Élt egyszer a bozótban egy caboclo asszony, egy gonosz boszorkány. Nem akart gyermeket nevelni; és ha gyereke született, tüzet rakott, bedobta" - így kezdődik egy történet. Ha a távoli nyájas olvasó úgy véli, hogy a rendőrségnek be kellett volna avatkoznia, csak annyit mondhatok, hogy Utópiában nincs rendőr, s hogy az innen negyven kilométerre cachaçát mérő vendéglős, aki mellesleg amolyan seriffszerű "rendőrségi megbízott" is, nem lovagolna egy fél napot, hogy egy boszorkány magánügyeivel törődjék. "De egyszer - így folytatódik a történet - épp arra járt a Putz Pali felesége, azé a Putzé, aki két szál deszkával és egy köteg madzaggal jobban rendbe szedi a tört karokat, mint a nagyfejű doktorok. Kiszedte a sötétbőrű kislányt a tűzből. Még élt. Szépen fölnevelte." Aki nem hiszi, megnézheti. Most tizenöt éves, úgy beszél németül, mint a holsteini halászok. Példája mutatja, hogy a valószínűségszámítás sem lát a jövőbe. Ki jósolta volna meg a hamuban síró, kávészínű csecsemőnek, hogy konfirmációja előtt a templomban szépen el fogja mondani, mit tett Luther Márton a wittembergai templomkapu előtt?

Ahol sok a gyerek, elmosódnak a különbségek: a fogadottal pontosan úgy bánnak, mint a sajáttal. "A Schrötteréknél a Bab-völgyben már volt egy csomó fiúgyerek, s csak kislányt kívántak, de semmi sem jött, »Kivénültünk, asszony« - mondta a Schrötter a feleségének. És amikor karácsony napján kilép az ajtón, ott feküdt egy kis, pólyába tett csecsemő a küszöb előtt. »A kislány, a kislány!« - kiáltotta. Mind összeszaladtak - mit hozott a Jézuska! -, úgy örültek. Aztán, amikor kicsavarták a pólyából, kisült, hogy ez is fiú volt! »Most már mindegy« mondták, és felnevelték ezt is." Ha a feleség megszökik valaki mással - olyan országban, ahol a válás ismeretlen fogalom, szökni szokás -, rendszerint magával viszi legkisebb gyermekét. A szöktető szerelmes ezt már eleve tudja, és nincs semmi ellenvetése.

A gyerekek mind dolgoznak. Élni és dolgozni éppúgy egyértelmű fogalmak, mint élni és lélegzeni. Háromévesek fát hordanak a konyhára. A legidősebb gyerek, főleg ha lány, anyjának szigorú és jóságos helyettese. A tizenhat évesek nyugodtan férjhez mehetnek, hiszen életüket eddig is pelenkamosással, tejlevesfőzéssel töltötték, s annál is inkább, mert tizenhattól hatvanig egy új szót, egy új fogalmat sem tanulnak. A gyerekek olyan gyorsan nőnek, mint az aipibokrok közti gaz. A füvek és páfrányok tömkelegét portugál szóval capimnak hívják. S a gyomlálásra a svábok megalkották a kapinen igét. A kapinálást magyarra nyugodtan kapálással fordíthatnánk. Kapinálni annyi, mint dolgozni - rendet teremteni -, a kígyófészkeket szétverni, a mindent elpusztító levélvágó hangyák rejtekhelyeit megtalálni. A capim, a hangyák, télen-nyáron támadnak, a harc örök. "Aki nem dolgozik, ne is egyék" - mondják óvatosan odaát. Itt máshogy hangzik: "Aki nem kapinál, nem eszik." Így igaz. Az iskolaévek néha felvetik a kérdést: "Tanulni vagy kapálni?" - s úgyszólván mindenki, aki választhat, a kapát választja, inkább otthon marad, és a gaz ellen küzd, mint kint a világ gazsága ellen. Kapálva múlik az ember élete, tízgyerekes anyák minden szabad idejüket kapálva töltik. Ez a lét, a lényeg. Ezt senki sem magyarázta meg szebben, mint a Pachinger Jancsi, amikor első feleségéről emlékezve mesélte: "Alig volt húszéves. Mielőtt megbetegedett, semmi baja sem volt. Előző nap jól volt, másnap már nem. Úgy nézett ki, mint az influenza, de talán mégsem az volt, mert egyszerre csak meghalt." "Borzasztó, nagyon sajnálom, Pachinger úr" - mondtam én. "Már van új feleségem, ő is jól kapál" - vigasztalt.

A gyerekekről még sok mindent lehetne mondani, mert ők adják meg a munka, a ház, az élet értelmét. "Már megnősült?" - kérdem a karikagyűrűs fiatalembert, akit még nem is olyan régen mint kis kölyköt kezeltem. "Meg!" "Gyereke is van?" - kérdem tréfából. "Úgy kezdődik! - kiáltja csodálkozva, hogy még ezt sem tudom. - A második már útban van!" - teszi hozzá fölényesen. A gyerekeké a jövő, s az volna a legszebb, ha a jövőhöz még ötven hold erdőt is hagyhatna az ember mindegyikre! Ha legalább soha életükben nem kerülnének el az utópiai mandiókamezők zöldjéből.

Sokan elkerülnek... Dél-Amerikának hivatalosan van védkötelezettsége, de nincs se puskája, se cipője egy igazi hadsereg számára. A hadsereg tábornokból, ezredesekből áll. De Nemecsek nélkül még a grundon sem volt parádé - és a legjobb Nemecsek még mindig a sváb parasztfiú. Porosz altisztek egzecíroztatták az ükapákat. Megvan a foganatja. Az itt toborzott díszszázad még az amerikaiaktól levetett egyenruhában is marcona jobbra-arccal fogadja a repülőgépből kilépő külföldi államfőt. Hosszú az esztendő idegenben, babon és rizsen, a múlt századbeli rabszolgák kosztján. Még többet szenvedtek azok, akiket Németországba vetett balsorsuk, azok, akiket apáik 38-ban "hazaküldtek", hogy "védjék a hazát". Olyan országba jutottak, ahol senki sem tudta, mit jelent "az aipit kapinálni", ahol cukornád sem termett, ahol karácsonykor - karácsonykor! - átkozott hideg volt! Az egyik maga mesélte nekem: "Még azt sem tudják, mi a nyársonsült! Marhaszeletnek hívják... és ha az ember megrendeli, olyan kicsi, hogy körös-körül kilátszik a tányér! A kávé annyiba kerül, mintha minden szem külön hajójegyet váltott volna! S ami a snapszot, a cukornádpálinkát illeti... te jó Isten! a szegény embernek bújával-gondjával egyedül kell megbirkóznia!"

Akik túlélték a vihart és a szégyent, visszakerültek, és megfogadták, soha többé el nem mennek.

A lányok ritkán vágynak a "nagyvilágba". Tudják, hogy a visszaút nagyon nehéz. Még azok is szenvednek, akik csak a szomszéd államba, Paranába házasodnak. Teherautón csak egy nap, de mégis milyen messze van! Nyomorult vidék, a föld sötétvörös, a kávécserjék minduntalan elfagynak. Hallottam egy asszonyról, aki már túl volt a negyvenedik évén és a századik kilón, amikor Paranába költözött - de egy szép nap mégis felmászott a legmagasabb araucariafa koronájára, hogy hátha onnan meglátja a Donna Irma-völgy feletti serrát.

Már az egyszerű kirándulás a tengeren túli világba is kaland, s szerencse, ha a vége jó! "Egy papné hetven felé járt, amikor Németországba került. Az apja lutheránus pap volt, a férje is, a fia is az. Itt született az erdőben, hetven éve még más sem volt, mint erdő, apja, férje, fia mindig a legtávolibb telepeseknél jártak, az apostolok lovain vitték az apostolok szavait. Velük taposta a rengeteg ösvényeit, a földből növő falvak sarát, míg a reuma meg nem bénította térdét. Végül sikerült helyet szerezni számára egy németországi kórházban. Az óceán felett repült, a repülőtérre érte jöttek, kezelték, néhány hónap múlva sántítva, de már egyedül járt a városban. Hallgatta a lármát, nézte a kirakatokat.

Egyszer úgy adódott, hogy át kellett mennie a főtéren. A tér közepén szószéken rendőr állt, körülötte az autók körhintája forgott. Az anyóka egy ideig nézte, várta, hogy megálljon a végtelen autófolyam, majd egy csendesebb percben Istennek ajánlva lelkét, elindult a szószék irányába, gondolván, hogy aki ott fenn áll, rossz ember nem lehet. Könnyű elképzelni, mi történt: fékek csikorogtak, pléh csattant a pléhre, megindultak a tülkök, a szitkok... a néni csak bicegett rendőr-irányban. A rend őre megfordult a zajra, egy pillanatig csak bámulta a vakmerő öregasszonyt, leállította a forgalmat, s a hirtelen csöndben kaszárnyahangra kapcsolva ráüvöltött:

- Hát maga melyik őserdőből mászott ki?

A papné őszintén és alázatosan felelt:

- A brazilból, kedves biztos úr.

Mit tehetett a rend buzgó őre? Leugrott a szószékről, karon ragadta a bűnöst, és átkísérte a másik oldalra.

"Kimenni a nagyvilágba" az éhesek, a kíváncsiak, az álmodozók dolga. A nagyszülők még ezekhez tartoztak. Éhesek voltak, mint azok a hunsrücki parasztok, akiket a falu jegyzője le akart beszélni a kivándorlásról. "Azt hiszitek, hogy ott a sült galamb repül majd a szátokba?" "Nem hisszük - mondták -, de ha történetesen repülne, megehetjük!" Kíváncsiak voltak, akik hallottak a botocudók országáról, a brazil patakok ametisztjéről, topázairól. Álmodozók voltak, mint "Isten saját gyermekei" és "Jehova tanúi", akik zavartalanul akartak várni a fényben leszálló mennyei Jeruzsálemre. De ott, ahol aipi terem, ahol az emberek megtanulják, hogy lehet a domboldalba vájt kemencében kukorica- és aipilisztből kenyeret sütni, elmúlik az éhség, ahol minden erdő mindig zöld, elmúlik a kíváncsiság, és aki hajnaltól késő estig kapinál, takarmányt szállít, ellátja a jószágot, s fát vág, az megszűnik álmodozni. Ott marad, ahol van. Blumenau, kövezett utcáival, régimódi, tornyos-erkélyes villáival, egy-két, ha felhőt nem is, de reggeli ködöt karcoló betonépítményével majdnem annyira van, mint Párizs.

Ha megpillantom Donna Irma első házait, okkal vagy ok nélkül, de otthon érzem magamat. Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol a nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol. Mégis otthon érzem magam, mert ismerem a két házat, melyek balról, az út felett, jobbra, az út alatt, mint zöldre mázolt deszkavárak, a bejáratot őrzik. Jobboldalt kisfiú született, és egy-két fogással segítenem kellett; bal felől egy nagyon fáradt, nagyon öreg asszonyt kísértem az utolsó kikötő felé: útja a német Samoa-szigeteken kezdődött, Ausztrálián, a Csendes-óceánon keresztül vezetett ide, és már nem volt érdemes folytatni. Nincs kulcsom az élet kapuihoz, de néha hívnak, hogy kenjem meg sarkait.

Ha újszülöttet látok, mindig megkérdem, hogy mi lesz a neve. A kolonisták már sok mindent tanultak a bennszülöttektől - mint azt, hogy a pólyást szüntelenül rázni illik, és azt is, hogy különös és ritka keresztnevek jól hatnak. Az egzotikus nevek előszeretete még a rabszolgakor hagyatéka. Az ültetvényes - a fazendeiro - pompás tréfának tartotta négereit Cézárnak, Napóleonnak, Nelsonnak nevezni, vagy ha kedvelte a zenét, Beethovennek és Rossininek. Amikor 1889-ben a rabszolgaság - legalábbis hivatalosan - megszűnt, egy-egy földbirtokos ezer vagy akár ötezer rabszolgája egyszerűen fölvette volt gazdája nevét: Silva vagy Dos Santos lett. Csak a keresztelő pap akadályozhatta meg, hogy az egész nemzetet ne egy néven hívják. Addig forgatta a hagiografikus lexikont, amíg megtalálta Theodosiust és Euklidest a fekete kisfiúknak, Callixtát és Apollóniát a kislányok részére. A lelkes hazafiak aztán a kiirtott indiók neveit hozták divatba. A fiúkból Tibirica és Karamuru lett, a kislányokból Yara és Iracéma. Az európai, aki Beethovennel vagy Hippokratésszel még egy bizonyos fogalmat társít, sokszor csodálkozik. A bennszülött részére már csak nevek, mint Jancsi vagy Pali. És ha a naptárban sajtóhiba volt, nem baj, Nebson se rosszabb, mint Nelson. A jobb oldali házban született kisfiút Edilsonnak nevezték, és az is maradt. A templommal szemben lakó szabó fia Rubens. "Hogy jutott ehhez a névhez?" - kérdem az anyját. "A joacabai benzinkút tulajdonosa után neveztem" - feleli. Egy kislány Illa. Miért? Abban a percben, amikor a világra jött, valaki a kórház folyosóján azt kiabálta, hogy "illa, illa". Egy másik Aspirina. Az aszpirin mindig jót tett anyja fejfájásának. Egy harmadik Lomita. "Nem Lolita?" - kérdem kissé gyanakodva. "Nem, Lomita. A férjem olvasott egy történetet egy Lomita nevű lányról, aki mindig híven szolgálta az uraságot." Az apa - a szabad kolonista - nyilván hűséges szolgálót kívánt... Vajon miért? Néha a gyerekek maguk se nagyon értik, mit jelent a nevük. "Hogy hívnak?" - kérdem a hétéves kislányt. "Isolinának." "Isolina? Hát ez micsoda név?" "Nem tudom, de otthon Egérkének neveznek."

Ha tehetetlenül állok egy tovatűnő élet előtt, megkísérlem egy-két emlék megmentését. Honnan jött, mit látott az az ember, aki mostantól kezdve már mindenről hallgatni fog? Ki ne vinne sírjába titkokat, történeteket? Az asszonyt ott, a bal oldali házban az angolok vitték Samoából Ausztráliába, amikor az első világháború kitört. Akkor minden németet deportáltak. A háború után visszatérhettek volna, de a Szigeteken mindenük odaveszett. A polinéziaiak már csak egy német szót tudtak: "Raus!" - vagyis, takarodj!... Akkor jöttek Dél-Amerikába. A fél család Ausztráliában maradt. A fiatalok már csak angolul írnak. A család másik fele itt kapál a völgyben, és Dorothea, a pöttömnyi kislány németül jelenti jöttömet: "Der olle Dokter ist schon da." (Itt van a vén doktorbácsi.)

Lehet, hogy nem látom helyesen a házakat, a lakóikat: rossz időpontokban lépek be. A házak azért épülnek, hogy az emberek bennük éljenek, boldoguljanak, és én akkor lépek be, amikor valaki szenved. Minél mélyebbre nézek, annál szomorúbbak a madártávlatból idillikus hajlékok.

Jobbra lakik a mészáros, aki szabad óráiban a fogorvos mesterségét űzi, vagy - mondhatnám úgy is - a fogtechnikus, aki sovány keresetén úgy segít, hogy egyszer egy héten vesz egy kiszolgált, vén tehenet, és késsel-baltával-fűrésszel földarabolja. A háza mögötti ólban élt a nagybácsija. Vak volt. "Ennek ellenére dolgozott, etette a baromfit, segített a konyhán." Később megbetegedett; a gerincagysorvadásnak egy különös válfajában, amyotrophicus lateralis sclerosisban, ami ritka kórkép. A Halál, "a sápadt Halál egyforma lábbal lép a szegények kunyhóiba, a királyok tornyaiba", és néha a szegényeknek is juttat egy ritkaságszámba menő nyavalyát. Aztán már csak feküdt, vak szemekkel, sorvadó izmokkal, és alig volt képes megfordulni a kukoricacsuhén. Alig-alig szóltak hozzá. Miről beszéljen az ember valakivel, aki öreg, vak, béna, és csak fekszik? Egyszer reggel hívta az unokaöccsét. "Jöjjön csak gyorsan, mert ma meghalok" - mondja. Amire jött, már meg is halt. "Furcsa dolog - mondta a fogorvos -, hát nem furcsa?" "Vak volt, és mégis meglátta a Halált."

A következő házban még nem jártam. Itt lakik Habakuk, a kárpitos és lószerszámkészítő. Kis autóján bőröket hoz a cserzőtől, és betegeket szállít a kórházba. Orvosi tevékenységem zavarja ez utóbbi keresetforrását, és buzgón magyarázza szomszédainak, hogy a kórház bizony jobb kezelést nyújt. Csak késő este hozta hozzám a feleségét, amikor csalánkiütése volt, mert nem akarta, hogy más is meglássa. Értem Habakukot. Megtanultam, hogy a homo oeconomicust érdekei vezérlik, s ennek jóhoz-rosszhoz semmi köze. De tudom: Habakuk szép fehér háza szomorú hely. "Isten saját gyermekei"-hez tartozik, apja ott prédikált, ő maga szorgalmasan olvassa a Bibliát. A Bibliában igen sok történet, mese és hasonlat áll, mindenki kikeresheti a magáét. Habakuk a tálentomok történetéből okult. A bibliai szövegkritika kételkedik a példabeszédek hitelességében. Az Úr, aki Istent jelképezi, kegyetlen és keményszívű; a szolga joggal veti szemére, hogy ott akar aratni, ahol nem vetett. Három szolgáról szólt a történet vagy tízről? Üzérkedniük kellett vagy kereskedniük? A sötétségbe vetették azt, aki nem üzérkedett, vagy csak elvették a tálentomát? Habakukot azonban nem érdekli a szövegkritika, úgy értelmezi a példabeszédet, hogy a tanoncot nem szabad túltáplálni, s ha nadrágszíja túl bőnek bizonyul, akkor ő, a szíjgyártó, könnyűszerrel kurtít rajta. Saját gyerekei is sápadtak, soványak. Ha autóján ide vagy oda hajt, a mezítlábas gyalogjárók hiába integetnek neki. Tudja, hogy ezek nem szaporítanák a tálentomait. És ami a tevét s a tű fokát illeti, bízik abban, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.

Habakuk házánál már bent járunk a faluban. Innen már látni az autójavító műhelyt, az iskolaszolga kidőlt-bedőlt faházát s a domboldalon magát az iskolát. A lutheránus templom és a temető sincsenek messze.

A szerelőműhely azt mutatja, milyen könnyű áttérni a lópatkolásról a tengelyhegesztésre - vagy hogy milyen egyszerű benzinhiány idején visszatérni az üllőhöz és a kalapácshoz. "Gépszerelő" errefelé bátor embert jelent, valakit, aki hajlandó egy bedöglött motorral addig babrálni, amíg - völgynek le - elgurul a következő műhelyig - aminthogy "fogorvos" vállalkozó szellemű, bátor embert jelent, aki harapófogóval kitépi a fogat, s esetleg egy darab állkapcsot is, és tanító (ha már iskolához közeledünk) olyasvalakit, aki oda mer állni negyven-ötven gyerek elé, és a fejükbe verni azt a kérdés- és feleletsorozatot, melynek értelme számára is ködös. Aki bátorság nélkül járja a világ vége felé vezető utat, el van veszve.

Máris ellentmondok önmagamnak: az iskolaszolgának semmi szüksége a vakmerőségre. Elég elvenni a jegyző sánta, ferde, félkegyelmű testvérét. Erre viszont az afrikai és dél-amerikai erdők fia alkalmas, aki a nőnél nem a lábak egyformaságára s nem a szókincsre tekint.

Aldomiro az ország valódi fia. Szobája faláról nem merednek rá az "odaátról" jött ősök képei. Illik őt, honfitársainak méltó képviselőjét, külön bemutatni. Ez annál is könnyebb, mert mindig otthon ül, legszívesebben keresztben a küszöbön, ott eregeti a kukoricalevélbe csavart fekete dohány füstjét. A kapát, a munka jelképét keze még nem érintette. A söprűt, amely az ő munkáját jelentené, a feleségére hagyja, de az sem igen használja.

Minek söpörni? Ha szép az idő, a gyerekek mezítláb jönnek, és nem piszkolják be a padlót. Ha pedig esik, az utak s ösvények eláznak, elúsznak, a lecsüngő bokroktól és indáktól járhatatlanok, és úgysem jut el gyerek az iskoláig. Söpörni ritka, ünnepélyes, szertartásos tevékenységgé válik, melynek célja nem a tanterem tisztántartása, hanem Aldomiro lelkiismeretének megnyugtatása. Aldomiro különben is nemsokára nyugdíjba vonul. Akkor minden egyszerűbb lesz, nem kell többé söpörni küldeni az asszonyt. Egyelőre ül, és nézi a füstöt. Néha a kukoricalevél elperzselt szélét vagy a lábujja hegyét nézi.

Lesz, aki azt mondja, hogy máris túl hosszan időztem Aldomiro növényként vegetáló lényénél. Tévedés! Aldomiro rászolgál figyelmünkre, mert az uralkodó népréteg tagja, és mert egy sajátos életbölcselet hirdetője. Nem tudná írásba foglalni, mert hivatala nem követeli az írásjegyek ismeretét. Már ez a tény is sokat mond: az írni-olvasni nem tudók védik az erdőt, ők őrzik meg az utolsó termő anyaföldet! Jaj, ha a nép négyötöde nyomtatott betűt, papirost követelne! Amazonia erdei se volnának elegendők újságra és könyvre! És mennyi veszedelmes eszme szállna azoknak a fejébe, akiknek a gondolata ma még csak a lábujjuk hegyéig száll!

Aldomiro bölcselete semmi esetre sem tarthat igényt eredetiségre. Lao-ce már régen feljegyezte: "A bölcs semmittevéssel foglalkozik." A portugál eszményképének összefoglalása: "Árnyék, friss víz, kényelmes cipő" - "sombra, agua fresca, sapatos folgados", az olaszé a "dolce far niente". De az édes semmittevést még senki sem közelítette meg annyira, mint ezen ország boldog fiai. Itt nincs tél, hogy hangyák és tücskök felett ítélkezzék. A caboclo az ország belterületének lakója, indiók és spanyol kapucinusok, négerek és portugál smaragdvadászok utóda kunyhóban él. Bútora nincs. A legkisebb gyerek hálóban hál, a többiek gyékényen, a puszta földön. A kunyhó körül van négy-öt tucat kávécserje. A kávé sohasem hiányzik, elég felszedni a cserje gyümölcsét, megszárítani, kihámozni, megpörkölni, megőrölni a magokat. Ott terem a cukornád is. Ennek a nedve befőzve a világ legjobb kávéédesítője: sűrű, sötét, édes és tápláló. Úgyszólván mindenhol megterem az édes krumpli, a batata doce... elég két-három indát a földbe dugni, magától szalad tovább. A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni őket. Elég lehajolni értük. Nem nagy munka kétszer egy évben egy fél zsák kukoricát, egy bödön babot elvetni, és várni, amíg beérnek. A banáncserje, a dinnyefa (papaya), gazon, bozóton túlnő, és egész évben adja gyümölcsét. A narancsot az veti, aki jó helyre köpi a magját, a málnát a kismadarak, ha máshol felcsíptek egy szemet. A csirkék maguktól szaporodnak, és elég bogarat, kukacot találnak ahhoz, hogy a tojás ne hiányozzék. A kismalacok is ismerik a járást a bozótban, a matóban, ahol akad nekik való gyökér, gumó... a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, tavasszal orchidea- és liliomillatút... minek akkor - nem ironikusan kérdem, hanem nagyon őszintén -, minek a betű, az óra, a jövőbe tekintő gond, amely felnyomja a vérnyomást, és elzárja a koszorúereket. Ha a szerencsétlen európai nem akar bútor, ruha és könyvek nélkül élni, az az ő baja.

Ki merné azt állítani, hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak egy kissé arrébb a napból" - vagy mert szubtropikus vidéken élünk: "Jer közelebb, vessél rám egy kis árnyékot." Ez a bölcselet nem életellenes, sőt, a portugál annyira szereti az életet, hogy azt vallja: "Ha a halál örök nyugalom, inkább fáradtan élek." A küszöbön pihenő ember mindezzel tisztában van. "Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak" - idézi, és a zsebeit tapogatja, van-e még benne kukoricalevél.

Bölcs Aldomiro nemcsak élni tanít. Léte, tettei sokat mondanak az állam szervezetéről is. Hogy egy mozdulatlan analfabéta fizetést kap az államtól, az akárhol előfordulhat. De itt e ténynek történelmi alapja van. Az ország a múlt század végéig úgy volt megszervezve, hogy a rabszolgák dolgoztak, az urak pedig a közgazdaságban a fogyasztók szerepét töltötték be. Mindenki meg volt győződve arról - a rabszolgák is -, hogy kétfajta ember él a földön: az egyiké a munka, a másiké a munka gyümölcse. Aztán felszabadították a rabszolgákat, s egy negyedszázadra rá megindultak a világháborúknak címzett európai polgárháborúk.

Aki menekülhetett, az Újvilágba menekült, s mivel Észak-Amerika elzárta kapuit, Dél-Amerikába. Erre aztán a braziloknak ismét eszükbe jutott a kétfajta ember nagy lehetősége, és úgy rendezték be az életet, hogy övék lett a közügyek intézése, s amíg a bevándorló, aki úgyis automatikusan tovább robotolt, adót fizetett, íveket pecsételtetett, igazolványokat szerzett, vizsgákat ismételt, kérvényeket írt, addig ők a Lao-ce-féle filozófia helyi válfaját művelték. Az ország polgáraitól nem követel se tapsot, se meghunyászkodást. Pénzt kér. S a pénzért semmi olyat nem vesz, ami valakinek ártana, legfeljebb egy ósdi repülőgépanyahajót, melyre a gyors gépek már nem tudnak leszállni, lökhajtásos bombázókat, melyek számára nincs alkalmas repülőtér, székesegyházat épít egy kopár fennsíkon, hogy körülötte főváros támadjon, de a bevett s tömegesen nyomtatott pénz legnagyobb része (ezért néztük Aldomirót olyan hosszan és tiszteletteljesen) azokra a tevékenységekre megy el, melyeket Donna Irmában példamutatóan az iskolaszolga űz.

"Amilyen az úr, olyan a szolga" - mondja a közmondás. Balra fordulva, a dombra tekintve, inkább így mondanám: Amilyen a szolga, olyan az iskola.

A kolonistáknak volt iskolájuk, mint ahogy templomuk is volt, és végül saját kórházuk is; de számtalan más intézménnyel együtt az El Alamein-i és sztálingrádi vereségek az erdők német iskoláit is elvitték. Az idősebbek közt még sokan vannak, akik végigjárták a négy osztályt. Tudnak írni és olvasni, vasárnap délután szívesen néznek egy képeslapba, vagy "A Lahri Sánta Hírnök Naptára" régi évfolyamaiba. Gyerekeik már csak a brazil iskolát ismerik, úgyhogy el kell mondanunk róla egyet-mást.

Az ország első iskoláit a jezsuiták alapították. Az erdő, vagy talán helyesebben: a kőkorszak embereivel mindenekelőtt a niceai zsinat határozatait akarták közölni. Az indiók érdeklődése meglepően csekély volt, ezért egy kérdés föltevésére biztatták őket: "Ki teremtette a világot?" A kérdés magában hordja a választ, s a választ még a vadember is megadhatta: a teremtője. Minden további kérdés már gondosan ki volt dolgozva, és a válasz már ellentmondást nem tűrő biztonsággal volt felírva. A katekizmus szent rendszere: az egész tananyagot olyan kérdésekre osztani, melyeket soha, semmilyen tanuló fel nem tett volna, és hozzáírni a válaszokat, melyekre semmilyen tanító nem jött volna rá magától, máig is változatlanul megmaradt.

Megmaradt már azért is, mert a Nevelésügyi Minisztérium (egy nyáron hűtött, gyönyörű riói felhőkarcoló) urai mélyen meg vannak győződve arról, hogy a belterület tanítóinak tudománya nem ér fel bátorságukkal, ezért a kérdéseket s feleleteket (sajtóhiba nélkül) készen kell kezükbe adni. Továbbá tudják, hogy csak igen kevés gyerek jut túl a második-harmadik osztályon. Amit tehát az állampolgárnak az alkotmányról, a törvényhozásról, az igazságszolgáltatásról tudnia kellene, a tantervben a kis egyszeregy mellé kerül. Egy kis történelmet is illik tanítani, mielőtt kapa (vagy kukoricaszivar) kerül a toll helyébe. E követelmények eredménye a mai elemi iskola.

Egy tanárnővel (a tanítónak itt tanári címe van) folytatott beszélgetés világosított fel arról, mit gondol, mit tanít a világtörténelemről:

"Kezdetben teremtette Isten és Krisztus a világot. Hogy hol, az kérdéses, de semmi esetre sem Brazíliában, mert akkor még nem volt felfedezve. Ezerötszáz évre rá Cabral Alvarez Péter végre felfedezte. Ez alkalommal találkozott Ramalho Jánossal, egy portugál hajóssal, aki már régebben itt élt, egy törzsfőnök lányát vette el, és az övé volt a Guainazesok királyságának a fele. Ez volt az oka, hogy a portugálok csakhamar jól érezték magukat az országban. Az indiókra vadásztak, smaragdot kerestek. Aranyat is találtak. Csak a braziloknak nem volt jó dolguk; mert a portugálok mindent elcipeltek. 1790 körül egy csoport hősies brazil összeesküdött, hogy lerázzák a jármot. Egy zászlós, aki szabad óráiban fogat is húzott, s ezért Tiradentesnek hívták, volt a vezérük. Népünnepély keretében felakasztották és felnégyelték, ennélfogva április 21-én nincs iskola. Aztán egy Napóleon nevű tábornok megtámadta Portugáliát, mire a király s udvara átjöttek Rio de Janeiróba. Ott vették csak észre, milyen szép ez az ország. Később Brazília önálló lett, az uralkodó hercegből pedig Első Péter brazil császár. A fia volt Második Péter. Mind a kettő képe ott van ma is a pénzjegyeken, mert ez volt Amerika első és utolsó császársága. Később elzavarták a császárokat és kényurakat, felszabadították a rabszolgákat, s végül Brazília megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A legjobb labdarúgó Pelé. Az elnök Kubicsek Juscelino."

Érzem, hogy távoli olvasóm újra elveszíti bizalmát. Messzi és vadregényes országok utazói sokszor engedtek a kísértésnek, és kalandjaikat a hatás kedvéért kissé kiszínezték. Én magam sem hiszek el mindent dr. Gulliver Lemuelnek, habár esküszik, hogy a színtiszta igazat mondja. De torzképnek, iróniának csak ott van értelme, ahol egy ismert helyzetnek rejtett vonásait világítják meg. Én csak fényképezni akarok, csak azt a helyet választom meg, ahonnan a dolgokat nézem, a többi a lencse dolga. Az olvasó fantáziájára bízom, hogy fog az emberiség történelme a gyerekek elképzeléseiben tükröződni, ha az eseményeknek ilyen rövid kivonatát kapják, ezt is portugálul, és olyan titokzatos szavakkal, mint "felfedezés" és "függetlenség".

Az se biztos, hogy a tanító tudja-e, mit jelentenek. Csak annyit mondhatok, hogy még az igazgató sem tudta, mi az, hogy: fidalgo, pedig a szó előfordul a tankönyvben. (Aki valaha találkozott Don Quijote bús képével, tudja, hogy hidalgo köznemest jelent.) És mikor a mennyiségtani tanulmányok csúcsaként az utolsó, már nem kötelező tanévben, a kör területét is kiszámítják, és a pí betűről esik szó, a tanári kar nem tudott felvilágosítani arról, hogy a görög betű kifejezésben mit jelent az a szó, hogy görög. Az igazgató egyszer arról beszélt, hogy veszedelmes volna rakétával a holdra lőni, mert eltörhet, és darabjai a földre, talán épp a völgyünkre eshetnének; s földi és mennyei dolgokról beszélgetve értesültem, hogy földünkön éjjel is nappal van, mert a nap alatt forgunk, míg a nap felett, a mennyekben örökké süt a nap. Hogy honnan kerül elő, hová tűnik a szivárvány, arról senki sem tudott felvilágosítani. (Erről csak Jehova egy idetévedt tanúja tudott többet: Isten küldte az özönvíz után, annak jeléül, hogy többé nem küld vizet. Legközelebb tüzet fog küldeni.)

A helyzet érthetőbb, ha tudomásul vesszük, hogy Dél-Amerikában minden gúlát a hegyénél fogva kezdenek építeni. Ha máshol várost alapítanak, vasúton és utakon kezdik. Aztán jön a vízvezeték, a villany, a csatornák... Aztán házak, kórház, középületek... végül talán székesegyházra is gondolnak. Az új főváros, Brasilia építése a székesegyház vázával kezdődött, s egyelőre még nincs vasút, autón is nehéz odajutni. Máshol kerékpárt gyártanak, aztán motorbiciklit, mozdonyokat... egy szép nap talán atomreaktort. Itt már van atomreaktor, de nincs bicikligyár. Így már megvan a Halhatatlanok Akadémiája, mind a negyven úriembernek van arannyal hímzett, zöld frakkja és díszkardja, de az elemi iskolával bajok vannak, mert nincs tanító. Nincs elég tanító, mert nincs tanítóképző, s nem lehet tanítóképzőt alapítani, ha nincs tanár. És nem is lesz, mert az adó nem erre való. (Lásd elébb.) Minden világos és logikus.

A gyerekeket, akik több óra hosszat róják az erdő ösvényeit, a gazzal benőtt utakat, hogy az iskolába jussanak, a dolgok háttere nem érdekli. Nézik a fekete táblát, játszanak a krétával, fújják a himnuszt, melynek ritka szavait a tanító sem érti, játszanak, beteg tehenekről, születésről és halálról beszélgetnek, mint a felnőttek, megtanulják, hogy a szomszédokon kívül is van ember a világon. Több a szünidő, mint a tanítás; az evangélikus, a katolikus, az állami ünnepeken, a járás védszentje napján (Szent Hubertus, a vadászok védszentje foglalkozik a völgy sajátos problémáival), az igazgató születésnapján, és ha sokat esik, úgy sincs iskola. A második-harmadik év végén a legtöbb szülő rájön, hogy nem érdemes több időt szentelni a tudományra: kapálni, takarmányt szállítani fontosabb. A tanító maga sem volt képes megélni tudományából, fölkopna az álla, ha a bizonyítványkiosztás előtt nem kapna egypár kismalacot, kacsát, miegymást, ha nem kapna Amerikából valami fehér port, amelyhez csak vizet kell önteni; és már borjút lehet nevelni vele... Aki kijut a nagyvilágba, félnapi járóföldre innen, majd ott megtanulja a nagyvilág útjait!

Van, aki később a vasárnapi iskolában még megtud egyet-mást. Hall Dávidról és Góliátról, oroszlánokról és kerubokról, Golgota hegyéről és apokaliptikus lovasokról. Még vannak nagymamák, akik Grimm mesekönyvéből felolvassák Jancsi és Juliska történetét. Körülbelül ennyi jut a betűk világából a legifjabb nemzedéknek.

Az olaszoknak még ennyi sem jut. Anyanyelvüket félig elfelejtették, a portugált félig tanulják meg, aki kukoricát ültet, és megtanulta, hogy a puliszkát pontosan háromnegyed óráig kell keverni a bográcsban, hogy paradicsommal, sült madárhússal vagy tejjel illik tálalni, az már eleget tud. Az anyák vigyáznak a gyerekekre, a mennyország mosolygó szentjei mindenkire, aki templomba jár, s gondol a lelkipásztor szükségleteire.

Az iskolának mindenesetre megvan az az előnye, hogy nem terheli túl a gyerekeket, nem ver a fejükbe dogmákat és elveket, melyektől csak óriási erőfeszítés árán szabadulhatnának meg, nem félemlíti meg őket, nem ver beléjük tekintélytiszteletet. Talán ezért nincs völgyemben étvágytalan gyerek, idegbeteg ifjú, alázatos felnőtt.

Az iskolától - ez tanulságos - két lépésnyire van a temető. Nem könnyű megtalálni, mert igaz ugyan, hogy a szellemek néha kiszállnak a sírokból, éjfélkor körültáncolják a templomot, de arról szó sincs, hogy a páfrányt is kikapinálnák a keresztek mellől. A páfrány megnyeri a döntő ütközetet azok ellen, akik egy életen keresztül üldözték. A páfrány már megvolt, amikor az emberiség ősei fán élő rovarevők voltak; s valószínűleg még meglesz, amire a természet befejezi a magasabb rendű gerincesekkel való kísérletezést. Itt már meg is mutatja a páfrány, hogy bánik el az ember nyomaival. A páfrányé az utolsó szó. A fű, a bokrok mind páfránypártiak. Egy esős nyár elviszi a kisgyerek sírdombját, a moha szétfeszíti az öregek palakeresztjeit. Néha egy új sír ásásánál régi koponya tekint ránk az agyagos talajból. Finom gyökerek lógnak az ereknek, idegeknek szánt nyílásokból, és az emberek találgatják: "Kié volt, ki volt?" Egy régi sírban gyöngyháznyelű bicskát találtak, s elvitték megmutatni Krüger bácsinak, aki már túljárt a kilencvenen. Rögtön megismerte, azt is tudta, hogy a csontváz egykori tulajdonosa egy forró nyári délután halálra itta magát cukornádpálinkával, s hogy akkor egy milreisért három üveget kapott az ember, hogy gyorsan és koporsó nélkül földelték el... épp csak a nevére nem emlékezett. S mivel Krüger bácsi maga is rövidre rá elment a páfrányok alá, attól tartok, hogy ez a név örökre elveszett.

Szeretem a temetőt, mert pátosztól, hazugságtól mentes. Egyetlenegy síremlék sem állítja, hogy feledhetetlen embert takar. Aki fáradt, nem kívánhat puhább takarót, mint az örökzöldet. Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak, Cestius piramisa mellett, ott, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai; ma szerényebb lettem, a páfrányt várom.

Szeretem a temetőt, mert akkor látom, ha délután a templomba megyek, hogy megtörjem a csendet, Bach "Wohltemperiertes Klavier"-jával.

Így vonulnak be a nagy nevek a völgybe: Kant egy mondatával, Bach negyvennyolc előjátékkal és fúgával. Ők minden bozótnál, gaznál hatalmasabbak.

Isten háza - ellentétben a fővárossal - akkor épült, amikor az emberek már laktak. A dolgok rendjét betartani... nem ez az első parancsolat? Elsőnek a halandóknak illik építeni, aztán a mennyek lakóinak. Mellesleg azért is épít az ember, hogy a szomszéd falunak megmutassa, hol tart. Aztán megindul a nemes vetélkedés a harangos és a még néma templomtornyok között, a közt a templom közt, melyben már harmónium szól, s a másik közt, ahol csak énekhangok versenyeznek az angyalok karával. Torony, harang, harmónium pénzbe kerülnek, s e célra két-háromszor egy évben ünnepélyt kell rendezni, csirkét, malacot kell sütni; nyárs, rost, kemence, asztalok, padok állnak a templom mögött, mint az isteni háztartás nélkülözhetetlen kellékei.

Szívesen hisszük, hogy nekünk süt a nap, nekünk fénylik a tejút. Szívesen hiszem, hogy a templom jótékony csöndjével, több mint egy emberéletre emelt falaival s a gótikára emlékeztető, csúcsíves ablakaival nekem készült. Azt is elhiszem, hogy Bach, a jóságos Mester, a két kötet kottát nekem írta, mint olyannak, aki "ebben a tanulmányban már ügyesebb". Sőt azt hiszem, hogy ironikusnak hangzó kijelentése: "Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban megérinteni, a hangszer elintézi a többit", nem is irónia; az ujjak, az inak muzsikálás közben eggyé válnak a hangszerrel.

"Ahol egy hegedű van, az már Európa" - olvastam egyszer. Hozzátenném: Kant és Bach, Vivaldi és Mozart korának boldogságát ott találom, ahol egy zongora áll, ahol felhangzik a régi, nyugati, többszólamú, az összhangzattan és az ellenpont jóságos és kérlelhetetlen törvényei szerint fogantatott zene. A honvágy alábbhagy a könyvtárakban, eltűnik az orgonasípok közt. Megszereztem Bach zongoraműveit, a "Fúga művészeté"-t is; így lettem én parcus deorum cultor et infrequens,^[1] völgyünk legszorgalmasabb templomlátogatója.

Nemcsak egy valóság van, hanem számtalan. A kapálás valósága az egyik, az orvostudományé egy másik, a tizenkét hangközre osztott skáláé egy harmadik. Ebbe menekülök délutánonként a többiekből: korunk holdkóros atomőrületéből és völgyem lábfekélyes nagymamái és hasfájós polgárai elől. "Da verschwinden alle Plagen, da verschwinden Ach and Schmerz" - dúdolom a harminckettedik kantátából, arra gondolva, milyen csodásan énekelte ezt zenén, Bachon és barokkon átütő magyar akcentusával László Magda.

Játszom a "Wohltemperiertes"-t, helyesebben: játszom vele. Kipróbálom a halk és furulyázó regisztereket, örülök, hogy hangszeremnek jó a tüdeje, szépen kitartja a basszusokat. Mással is próbálkozom: visszavezetem a négy b-nél, négy keresztnél többre írt darabokat eredeti hangnemükbe. Bach csak tizenhat hangnemben gondolkozott. A zongoraművészek örülnek, hogy néhány darab egy félhanggal elcsúszott, s így nehezebb elolvasni. Ezeket választják, ha művészetüket akarják bemutatni, technikájukat csillogtatni. Mi már régen elhittük, amit Bachnak akkor még bizonyítania kellett: hogy mind a huszonnégy hangnemben lehet játszani. De az ő saját nyelve ott hangzik tisztán, ha visszafordulunk az eredeti hangvalóságba. Csak amikor már elfáradt az ihlet, jöttek a b-k és keresztek kerítése mögé zárt darabok. Beethoven már az Asz-dúrtól várta az ihletet, Chopinnak, szegénynek, végül a Fisz- és Cisz-dúr távolságai, a b-moll nocturnohangulatai maradtak. De a "Wohltemperiertes" első kötetének második ötszólamú fúgája h-mollban énekel. Otthon érzem magam, ha a hangszert - majdnem azt mondtam: a hangszeremet - kinyitom, ha megtöltöm Donna Irma templomát a hazakísért előjátékokkal, fúgákkal.

Szeretném egyszer (mert a becsvágy oly későn hal meg, mint a remény) a fúgák egyik-másikát, épp az ötszólamúakat, énekhangra, a capella, pacienseimmel begyakoroltatni, minden zongoraszerűségtől mentesen előadni. Talán még eljön az a kor (Nostradamus szerint a következő világháború után jön), "un autre regne de Saturne et siècle d'or", amikor az emberiség szép dolgokra fog gondolni. Akkor majd énekelni fogják a fúgákat, és táncolni fognak a szövegüktől megszabadított kantáták zenéjére!

Egyelőre még nem tartunk ott. Ami a világtörténelmet illeti, csak addig jutottunk, hogy a harmadik világégés előtt, "mely nemcsak a kereszténység országait rázza meg, de a pogányok országait is", soha nem látott madarak repülnek a levegőben huy-huy vagy bip-bip kiáltással. Még nyugodtan orgonázhatom a "Wohltemperiertes"-t, még hozzászoktathatom a falubelieket egy olyan zenéhez, amely egészen más, mint a rádióból áradó.

A délutáni iskolaszünetben egyszer átjött az egész tantestület, mert még egyikük sem látott billentyűs hangszert. Furcsállották, hogy az egyforma fehér lapocskák különböző hangokat adnak. A gyerekek rendszerint csendben hallgatnak. Egy kislány feljött, megkérdezte, hogy portugál vagy német kottából játszom-e; egy másiknak megmutattam a C-dúr skálát, és másnap szépen eljátszotta: otthon a konyhaasztalon gyakorolta. Egyszer felballagott egy távol élő kolonista, aki véletlenül épp akkor jött a faluba, amikor az orgona jókedvében minden sípjából szólt. Egy ideig csak hallgatott, figyelt, aztán megkérdezte: "Hogy tanult meg ezen a gépen zenélni?" "Megmondom: most nemrég vette az egyház - mondtam -, s vele adták a használati utasítást is. Azt elolvastam." "Könnyű annak, aki olvasni tud!" - sóhajtotta hallgatóm.

Ha a templom a Mennyei Hatalmak vára - a zenét ezekhez számítom -, a jegyzőé az, ahol a Földi Hatalmak laknak, vagy legalábbis, ahol követségük van. Ide jönnek a kolonisták, azoknak az embereknek bizalmatlan kifejezésével, akik a hatóságtól még nem sok jót kaptak. (Vagy vásárolhat az ember valamit, amiben kevesebb öröme telik, mint az okmánybélyegben?)

Piminetti Adhemár, akárcsak sógora, a pedellus, az uralkodó osztályhoz tartozik. Már a nagyapja itt született. Joga van ott aratni, ahol más vetett. De az aratásnak sem szabad munkává fajulnia, a dohányzást zavarnia. Nem szabad az embert túl messze vinnie a polentásbográcstól. Az ebédidő órája szent. Az államot lassú méltósággal illik képviselni, pláne, ha ez a tevékenység hozza meg a pénzt, ezt a csodálatos nyugtatószert, melynek még nagy adagokban sincs altató hatása.

Egy ügyes telekkönyvvezető errefelé másokon s önmagán sokat segíthet, már azért is, mert nemcsak a születések, de a halálozások főkönyvét is ő vezeti, a nagy könyvet, amely úgy fekszik az íróasztalon, mint egy páfrány nélküli temető. A dolog úgy áll, hogy az öregek, ha úgy érzik, hogy közeledik a vég, tulajdonukat át szokták íratni a fiatalokra, nehogy adót kelljen fizetniök. De néha bejelentés nélkül állít be a sápadt Halál. "Csak meghűlt" - mondják - vagy: "jó étvággyal megevett egy fél kacsát, aztán lefordult a székről." Egy ilyen egyszerű történet két ökör árába kerülhet. Ilyenkor Piminetti feladata a halottat feltámasztani, a napot megállítani, állami és égi rendelkezésekkel ellentétben emberi módon rendelkezni, helyreállítani a dolgok rendjét, röviden: először jön az átírás, s másnap a halál.

Petronius Arbiter szerint azonban: "Még Charon, ez a hatalmas úr sem tesz soha semmit ingyen." Így érthető, hogy Piminetti a halottat sem támaszthatja fel potyán, egy aláírás erejéig. És ha az államnak adó kell... Istenem, nyílt titok, hogy a pénzügyminiszter hajórakományszám rendeli a bankót Angliából.

Aldomiro, kínai bölcsek kései utóda, tudja, hogy a betűk világa álomvilág, s csillagközi űr választja el attól az igazitól, melyben a szivarra való kukoricalevél terem. Piminetti Adhemár azt is tudja, hogy a betűk, a névsorok, az okmányok világa gonosz és haszontalan, s hogy illik vigyázni, nehogy megzavarja az elevenek valóságát. Az anyakönyvet kényurak találták ki, hogy papírláncon katonát és adófizetőt fogjanak. Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az állam célja a közigazgatás, hogy születési bizonyítvány nélkül nem lehet élni, hogy halotti bizonyítvány nélkül nem lehet belépni a túlvilág kapuján... Mintha nem élt, szeretett, álmodott, patkolt volna el az utolsó jégkorszak idejétől szinte máig az egész földrész minden embere! Nem szabad megengedni, hogy a papírvilág túlnője a valóságot, mint a zöld bozót az alvók birodalmát!

Brazíliában nincs válás. Hogy ez mire vezet, azt mindenki kitalálhatja, ha véletlenül nem a törvényhozó testület tagja. Itt van D. esete: három hétre az esküvő után faképnél hagyta fiatal felesége. A második szomszéddal tűnt el, csak annyit mondott a sógornénak, hogy ő másképp képzelte a dolgot. Ennek már jó néhány éve, és D. most megtalálta azt az asszonyt, aki viszont igenis, így képzelte. Hol keresse most a hűtlent? S ha megtalálja, hogy gyilkolja meg? Piminetti csak mosolyog, mond egy-két számot... eltemeti a csalódott hitvestársak betűtemetőjébe, átadja a bizonyítványt az özveggyé lett vőlegénynek. Semmi akadálya, hogy a boldog pár egybekeljen, éljen, gyerekeket neveljen, s ültesse nekik az aipit. Valószínű, hogy máshol meg az itten élő férj porlad egy nagy könyvben; az is lehet, hogy nem. Mindegy, hiszen nem a betűvilág a fontos.

Annyi szent, hogy a halál Piminettinek dolgozik. Jó annak, akinek ilyén fáradhatatlan segédje van!

A halálból jó élni. De a szerelem is hoz a konyhára, ha már odáig fejlődött, hogy az anyakönyv "házasságok" rubrikájába kell bevezetni.

Ez rendszerint az érzés késői stádiuma. A fiatalok találkoznak, valahol a tizennyolcadik életévük s a mandiókaföldek közt. Mondanak egymásnak valamit, ami a távoli néző előtt örök titok marad. Többet tudnak Ádámról és Éváról, mint az egész világ teológiatanárai. Egy szép nap azt mondják: "Apróság van útban." Erre mindketten elmennek Piminettihez, fizetnek, a barátok összegyűlnek, és hatalmas rakétákat durrogtatnak. Piminetti boldog, mert számíthat arra, hogy a következő nyolc-tíz évben lesz mit bevezetnie a születési anyakönyvbe, a különös nevek lajstromába, ahol Achilles, Menelaos, Nair, Lair, Lourdes-i Mária, Salette-i Mária, Fatimai Mária, Sóhajok Máriája után még mindig bőven van hely.

Boldogabb frigyeket kötnek Piminetti előtt, mint máshol? Egy tucat gyerek valahogy összefűz két embert. Azok, akik kapával harcolnak a gaz ellen, alig harcolnak egymás ellen. De csak a táj idillikus, nem az emberek, és ha a salernói doktorok már kimondták, hogy "contra vim mortis non crescit herba in hortis" - hozzátehetjük: hogy a boldogtalanság elleni csodafű sem terem a kertekben. Néha úgy jön a szerencsétlenség, mint a többi, a szárazság, az árvíz, a baromfipestis és az aipiárak esése. Az ember csak szenved, és vonja az igát. "Nem lehetne leszoktatni az embert a cachaçáról?" - kérdi az asszony. "Az asszony fejével valami nincs rendben, az idegeivel lesz baj" - sóhajtja a férj. Néha a férj tűnik el nyomtalanul, néha ördög bújik a feleségbe. Néha csendesen megoldódnak a nehézségek: "Nem értem ezt a tizenegyedik terhességet, a férjem már hat hónapja nincs itt - hallottam egyszer, amikor megállapítottam, hogy a magzat háromhónapos lehet. - Valószínűleg a tizedik utóhatása" - mondta az asszony. Férje, hazatértekor, ugyanezt gondolta. Ma a tizennegyediknél tartanak, és nagyon szeretik egymást. Néha fájdalmasabb a megoldás: Donna Márta férje szombaton mindig halászni ment, s ilyenkor a szomszéd özvegyember mászott be a konyhaablakon. De egy szombaton késő délután már otthon volt, amikor a váratlan vendég megérkezett... Donna Márta úgy kapta fel a forró feketekávét a tűzhelyről, úgy öntötte le az özvegyet, hogy végül még a férje lovagolt a patikába olajért, mert azt vélte, a halál túl szigorú büntetés az első szemtelen kísérletért. Heinrich felesége fogta magát, átment Jehova legbuzgóbb tanújához. Aztán három hónap múlva, amikor az aranykapus mennyei Jeruzsálem még mindig nem szállt le, szépen hazament. És Heinrich? Megfojthatta? Öt gyerekük volt. Kidobhatta? Hogy tovább hordja a takarmányt egyedül, és maga fejjen? Bevonult a csűrbe, húsz évig ott aludt. A munka ment tovább.

Hosentroga sertéskereskedő (aki nevét annak a ténynek köszönheti, hogy mindig kabát nélkül, nadrágtartóval sétál) vásárlásból hazatérve olyan helyzetet talált, melyet a francia vígjátékírók már annyiszor leírtak, hogy nehéz volna róla valami meglepőt mondani. Vett a feleségének egy hosszú nadrágot és egy övet, amelyről azt állítják, hogy csat helyett zárra jár. Megtanította autót vezetni. Most együtt járnak malacot venni, felváltva hajtanak, együtt jönnek haza. Nem lehet általánosítani, nincs szabály, csak esetek vannak.

Biztos csak az - ez Piminetti szerencséje - hogy házasodni muszáj. Hogy mi lesz abból, aki meg akarja takarítani a szertartást, azt az agglegények bizonyítják: egy férfi egyedül az erdőben lezüllik. Az özvegyember még elél, van harminc- vagy negyvenéves tapasztalata, tudja, hogy a nadrágot és a tányért mosni kell. De az agglegény? Itt van a Kecskés Péter a serrán. Könnyen kaphatott volna feleséget, szép birtoka van, erdeje, sok kecskéje... De mindenféle könyvet, füzetet olvasott - ez még a második világháború előtt volt -, és hússzal akarta kezdeni. Olvasmányai meggyőzték arról, hogy Brazília rossz gazdasági helyzete a faji keveredésnek, a négereknek, indióknak tulajdonítható, hogy a botokudok vére fertőz, és fajnemesítési tábort szeretett volna alapítani. E célból meglátogatta az eladó lányok szüleit, előadta elméleteit, és kijelentette, hogy hajlandó volna hármat-négyet rögtön magához venni. Hiába ismerték a jó svábok Göbbels hason hangzású üzeneteit, ajánlatát mindenhol kereken elutasították, helyenként a házőrző kutyák hangos és harapós közreműködésével. Kecskés Péter egyedül maradt, és most úgy él, hogy minden vasárnap levág egy kecskét, feldarabolja, és a nagy kondérban aipigyökérrel megfőzi. Ezt eszi egész héten, akkor is, ha a nap melege alaposan megváltoztatta az első nap ízeit. Aztán új kecske kerül a bográcsba...

Itt van az örök agglegény esete, akit az egyszerűség kedvéért az Örök-nek neveznek. Olyan pontos ember, hogy zsinórral húzza a vonalat, ha aipit ültet, de a tányérmosás nem az ő dolga. Inkább vett két tucat fazekat, lábast, egymás után használja, s aztán kirakja őket az udvarra. Mindent egyszerre mos el, ha az eső meg nem mosta, a szél meg nem szárította közben. Amikor aztán meghalt a szomszédja - az Örök is túl volt már az ötvenen -, özvegye átjárt a lábos- és tányérhegyeket elmosogatni. A vége az lett, hogy elvette feleségül, s most mind a hat gyerek az ő nyakán van! Így van az, ha az ember nem tiszteli a dolgok rendjét, és ki akar lépni a sorból!

Születés, házasság, halál nem izgatják Piminettit. Beírja őket az Élet könyvébe, fújja házilag sodort szivarja füstjét (Brazília nyolcmillió kilométerének köszönheti, hogy még maradt tiszta levegője), és bevasalja az illetékeket. Nehezebb elintézni a panaszokat, pereket, melyek szintén reá tartoznak - ő az állam -, már azért is, mert a legközelebbi bíróság messze van, még drágább, s mert a periratokat ott idővel éppúgy túlnövi, elrejti a gaz és a páfrány, mint mindent az országban.

Nem könnyű egy olyan esetben dönteni, mint a Kacsa-völgyi emberé! Jó és jámbor ember volt, kereste az elveszett bárányokat, legeltette nyáját, istenfélő pásztor volt... úgy, ahogy ezt a Szentírásban olvasta. Egy szép nap a szomszéd kutyája lábon harapta az egyik barikát. A barika sántított. A bűnös fizetni akart. A jó pásztor nem aranyra vágyott. "A bárányt akarom." Jól van. A szomszéd keresett egy ugyanakkorát, megvette, elhozta. A jó pásztor elképedt: fekete volt! Fekete, mint a boszorkányok vállán guggoló hollók, fekete, mint a gonosz szellemek - mit tegyen a fekete bárány a hófehérek között? A törvénykönyvek nem szólnak fekete és fehér birkáról... Mitévő legyen ilyenkor a jogrend teljhatalmú őre, Piminetti Adhemár?

Kevesen múlt, hogy magam is Piminetti törvényszéke elé kerültem. Nem szégyellem bevallani, hibáztam, és elmondom, hogy történt a dolog, hogy fiatal kartársaim okuljanak, és óvatosabbak legyenek.

Barátságos nagypapa jött patikámba, és kukacolajat kért unokája számára. A tudomány változtathatja a gilisztaűző szerek képletét, de a kukacolaj évszázados neve változtathatatlanul tovább él.

- Ezek az új szerek kitűnőek - magyaráztam neki -, de azzal, hogy beveszi a gyerek, még nincs minden elintézve. Ki kell kerülni az újabb fertőzést. Nem szabad a csirkét gilisztával etetni!

- Pedig szívesen eszik!

- Igen, de a giliszta tojása egyszerre csak újra megjelenik a porban. Aztán a szél visszahozza a konyhába, vagy ott ragad a gyerek kezén, ha a porban játszik! A gilisztákat el kell égetni.

- Gilisztatojás? - kérdezte a nagypapa. - Olyat még nem láttam. De ha azt mondja, hogy elégetni...

- Öntsön rájuk petróleumot, gyújtsa meg, az a legjobb.

- Ha parancsolja, megteszem.

Másnap dühösen visszajött.

- Ilyen rossz tanácsot még életemben nem kaptam!

- Nem volt jó az orvosság? Nem jött kukac?

- Tömegével jött! Meg se lehetett számolni! De amikor petróleumot öntöttem rájuk, és meggyújtottam, leégett az árnyékszék. Húsz éve építettem! Elsőrendű keményfából! Leégett!

A nagypapa kétségtelenül sok időt töltött az élet problémáin elmélkedve a régi épületben, s azért haragudott rám ennyire.

- Őszintén sajnálom - mondtam, igyekezve, hogy hanglejtésem meggyőzően hasson. - Volt egy olyan kis szív az ajtaján, mint ahogy az Németországban szokás? A brazil árnyékszékekben nincs semmi romantika!

Nem sikerült a beszélgetést máshová terelnem.

- Fizesse meg! Maga parancsolta!

Még egy félénk kísérletet tettem:

- Talán a szél volt az oka...

- Porrá égett. Csak a parancsát teljesítettem. Befehl ist Befehl! Ebben igaza volt. A világtörténelem igazolja képletét: befél, az befél. Csataterek, tömegsírok, rokkanthadak, por és hamu bizonyítják, hogy a befél igenis parancs. Sortüzet annak, aki nem hiszi! Ebben a haditörvényszékek megegyeznek.

Ami Piminetti magántörvényszékét illeti, nem voltam biztos, hogy megkülönbözteti-e a jó tanácsot a parancstól, viszont igen valószínűnek tartottam, hogy végül én fizetném meg a terepszemle költségeit, és annyit tudok, hogy az orvosok elleni eljárás az ítélettől függetlenül rossz befolyással van a praxisra. Ezért csak ennyit mondtam:

- A patika mögött van egy rakás régi deszka. Elviheti. Azon, amit a kukacolajon kerestem, nem vehetek szöget is. Különben is, azt hiszem, a szögek nem égtek el! Az ajtóba szép, új szívet vághat! Ha perelni akar...

Eltaláltam a helyes hangot. Nagypapa megértette, hogy a kiegyezés csak előnyt jelent. És utóvégre az orvosság használt.

- Ide a deszkával - mondta, és nagyot sóhajtott utána. - De nem lesz olyan, mint a régi. Húsz év, érti? Az ember megszeret egy régi épületet. Hangulata volt!

- Igaza van - mondtam. - Az elmúlt korok patinája pótolhatatlan. De a fő, hogy az új megfeleljen a célnak.

Így kerültem el a vádlottak padját, s megtakarítottam Piminettinek egy problémát. Törvényszéke úgyis eleget bajlódik súlyos esetekkel. Csak fiatal bírák lépnek a tárgyalóterembe azzal az illúzióval, hogy a törvények fáradhatatlan szerzői már mindent előreláttak, hogy nincs más feladatuk, mint a szabályt egy bizonyos esetre alkalmazni. A völgy igénytelen jogi intézménye ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Nézzük például özvegy Kraupelné tehenének az esetét, amely épp most foglalkoztatja élénken a közvéleményt. Meglehet, hogy ez esetben a feleknek a városba kell utazniuk, ahol törvénykönyvek vannak, ahol a bírák, ahelyett hogy hosszan szivaroznának, hosszan olvasnak. Az is lehet, hogy a törvényhozó honatyák - mindig csak emberekre gondolván - elfelejtették az állatok szerelmi szolgálatainak díjazását szabályozni. Mindenesetre feljegyzem a tényállást. Nincs kizárva, hogy egy távoli vidék jogásza értesíti majd Piminettit, hol lelheti meg a kulcsul szolgáló paragrafust. Bevezetésül és a mezőgazdaságban esetleg járatlan olvasó számára meg kell jegyeznem, hogy semmi sem körülményesebb és fáradságosabb, mint bikát tartani. A bika több takarmányt fogyaszt, mint a tehén, de nem ad érte tejét. Ha legelőn van, vigyázni kell, nehogy kárt tegyen abban, aki arra jár. Ha az istállóban tartják, takarmányt kell hordani, és tisztogatni kell alatta. Még a mészáros se jön érte, oda kell vezetni. Egy ilyen veszedelmes állat tulajdonosa joggal várja el, hogy szolgálatait becsületesen megfizessék.

Mármost özvegy Kraupelnénak van két tehene, két szép, tarka tehene. Soha, semmi panasz nem volt magaviseletükre. Szomszédja, Jeremiás, "Isten saját gyermekei" énekkarának karmestere pedig egy bika tulajdonosa; s ez kétségtelenül igen laza erkölcsű bika. A napokban éjjel nekiment a kerítés korhadt részének, kidöntötte, s ott vigadt az egyik (vagy talán mindkét?) tarkával. Reggel Jeremiás, akinek a Kraupelnéval való társadalmi kapcsolatai nem a legjobbak, átjött, bekopogott, és tárgyilagosan ennyit mondott:

- Száz milreis bikapénzt!

- Szentséges Isten! - kiáltotta az özvegy, mert már pontosan értesült az éjjeli eseményekről. - Még mit nem? A kerítést letaposni... és pénzt? Ki hívta a maga bikáját? Én nem!

- Biztosan a maga Sternije!

- Elment a jódolga? - érdeklődött Kraupelné. - A holdban lakik maga? Ma született? A bikája mulat, és én fizessek? Ott, Rio do Sulban van egy egész házsor... mindegyik háznak van egy vörös lámpája... és ha valamelyik vén szamár azt hiszi, hogy neki tették ki a lámpát, és besompolyog, akkor sem a hölgyek fizetnek.

Amikor Jeremiás, "Isten saját gyermeke" azt hallotta, hogy Rio do Sul, sötétre pirult. Az igaz, hogy minden pár hónapban egyszer odarándul, de csak azért, mert ott él sógora, a lekvárgyáros.

- Küldje csak a tehenét a vörös lámpás házba!

- Vigye a magáét! És hordja el magát!

- Megyek is, de Piminettihez!

- Várjon, majd meglátjuk, kinek lesz igaza!

Kraupelné elindult, hogy befogja a pejt a homokfutóba, míg Jeremiás lovára kapva, egyenesen a jegyzőhöz tartott.

Mint tapasztalt jogász, Piminetti nem hamarkodja el az ügyet. Legközelebb (ígérte) helyszíni vizsgálatot fog tartani, megnézi Sternit, a bikát, a kerítést, és majd aztán fogja beidézni a feleket. Közben majd meghallgatja a közvéleményt is, mert vox populi, vox dei!

Egyelőre még megoszlanak a vélemények. A bikatulajdonosok kivétel nélkül Jeremiás-pártiak. A tisztes háziasszonyok többsége az özveggyel rokonszenvez. Nyugodt és kiegyensúlyozott személyiségek megegyezést javasolnak, többek között az eljövendő borjak igazságos megosztását.

Piminetti órák hosszat eregeti a füstöt, mert súlyosak a jog és az igazság kérdései.

A nehéz szellemi munkáért kárpótol a "politikai hatalom", az édes kábítószer, melynek már nála bölcsebbek is rabul estek. Piminetti politikus is, ami nem azt jelenti, hogy egy pártnak a tagja, hanem inkább azt, hogy mind a kettőnek (melynek csak nevük és tagjaik különbözőek, de célkitűzéseik nem) bizalmas információkat szállít, néha cipőt is húz, s fölmegy a fővárosba, hogy nagyon titokzatos, nagyon magas rangú személyiségekkel bizalmas megbeszéléseket folytasson. Az utazások után ugyancsak titokzatos célzások következnek: hidakról, állami kórházakról, papnöveldékről, autóutakról van szó, hatalmas tervekről, melyekből máig még csak sógora iskolaszolgává s felesége postatisztté való kinevezése valósult meg. Talán - ez volna életművének koronája - sikerülni fog eladnia aipitermelésre alkalmatlan földjeit az államnak!

Az máris szép, hogy a posta Piminettinek bért fizet felesége szobájáért, s feleségének postatiszti fizetést adnak; annál szebb, mivel egy országban, melyben az írni-olvasni tudók ritkák, a posta inkább a külföldieknek fontos, de egyébként nem lényeges intézmény. Telefon, sürgöny ismeretlen fogalmak. A világ dróthálózata csak Blumenauig ér. A leveleket az autóbusz hozza, ha a vonal tulajdonosa jókedvében van. Jókedve ritka, mert nem lévén titokzatos összeköttetése, a postazsákot ingyen kellene szállítania. Nincs, aki kihordaná a leveleket. A postamesternő egyhalomba önti őket. Aki azt hiszi, hogy érkezett egy levele, bejöhet, átnézheti az egészet. Karácsonytájt többen jönnek - ki ne hinne a Jézuskában? -, és megkérdik, jött-e levelük. Néha igazán írt egy rokon "odaátról". A választ a rákövetkező karácsonykor hozzák. "Jehova tanúi" és "Isten saját gyermekei" folyóiratokat és füzetkéket kapnak az Egyesült Államokból és Svájcból. Vannak még előfizetői a São Paulóban megjelenő nemzeti szocialista hetilapnak, de számuk csökken. A fiatalokat nem érdekli a berlini siralomfal. Még Kubicsek elnök siralmas betonfalai sem érdekelnek senkit. Piminettiné zavartalanul keverheti a mindennapos puliszkát. Aki egy évig várt a levélre, azt is megvárhatja, amíg megöntözi a sült kacsa levével.

Piminettivel szemben lakom én. Ez a patika, az orvosi rendelő, az ambulatórium, a laboratórium. Itt a beteg elvárja, hogy: a vortice ad hallucem, feje búbjától a lábujja hegyéig mindenre legyen orvosság... pontosabban: a gyerekek fejekcémájától a nagy lábujj körme alatt ülő homoki bolháig mindent itt kell rendbe szedni, s nemcsak tute, cito, iucunde - biztosan, gyorsan, kellemesen -, mint ahogy ezt Celsus követeli, de olcsón is, mert pénzt se ültetni, se aratni nem lehet. Nehéz volna elmondani, mi mindent várnak el tőlem, könnyebb felsorolnom, mivel nem kell foglalkoznom: a vakbél és a lélek nem rám tartoznak.

A vakbeleket, pontosabban a vakbél processus vermicularisnak nevezett függelékét, melyet az isteni előrelátás a sebészek vigasztalására teremtett, Tenente Gregorióban gyűjti kartársam, tekintet nélkül arra, hogy már megbetegedtek-e, vagy talán csak a távoli jövőben betegednének meg. Lelki betegeim nincsenek; ha az erdő kolonistája a lelkére gondol, akkor csak a templomba ülhet. Neurózist még nem láttam.

Volt korunknak egy nagy lélekgyógyásza, aki beszéltette, gyóntatta betegeit. Biztos sokaknak segített. Jót tesz a betegnek, ha valaki meghallgatja. A kezelésnek talán csak az a hátránya, hogy az orvos betegszik bele, hacsak nem süket, mint az a világhírű pszichoanalitikus, aki pacienseinek azt mondta: "Öntsd ki a szívedet, fiam" - és tüstént kikapcsolta hallókészülékét. Mások azt parancsolják az orvosnak, beszéljen, beszéljen addig, amíg a beteg nem hallgat többé neurózisára. Én a két iskola előnyeit összesítve azt ajánlom, hogy se az orvos, se a betege ne beszéljen.

A remeték nem szenvednek neurózisban. A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák fala őrzik-e a csendet, az mindegy.

A kolonisták nagyokat hallgatnak. Nem regényalakok, akik vég nélkül beszélgetnek egymással, vagy arra gondolnak, mit mondanának, ha egy távoli személy közel lenne. Hallgatnak, mert kapálás közben nehéz beszélni. Hallgatnak, mert már mindent elmondtak egymásnak, mert kis szókincsükkel takarékoskodni kell. És ha napokig, hetekig hallgatnak, lelki sebeik begyógyulnak.

Sokoldalúnak kell lennem; elődöm még sokoldalúbb volt. Homeopatikus szereket árult, banánt, pálinkát, szövéshibás törülközőket, "bikaport" egykedvű tenyészállatok számára, és kiterjedt tojáskereskedelmet űzött. Doktor Rübe lübecki volt, a német matrózok nyelvét beszélte, annál is inkább, mert orvosi praxisát egy cirkálón kezdte.

Rübe házában élek, tevékenysége következményeit viselem. Akik csalódtak benne, abban sem bíznak, aki a házában lakik. Ezért kell olyasvalakiről szólnom, aki már nem él ezen a vidéken.

Rübének volt valamije, ami itt sokaknak hiányzik: életrajza. Minden európai élete "kész regény", csak annak kell eljönnie, aki megírja - olvastam egyszer. (Boldogok azok, akiknek életéből nem lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa!) Ha igaz, amit ismerősei mesélnek, apja kényszerítette az orvosi pályára, mert maga is orvos volt. "A vizsgáknál az izgatott diákot játszotta, aki nem merte bemutatni óriási tudását" - hallottam. "Ha a diák rosszul áll, Rostockba megy, doktorál" - idézte apja a tapasztalt ismétlők vigaszversét (a fordításban nem sokat veszít költőiségéből), s oda küldte fiát; sőt elkísérte, beszélt a tanárokkal, és megígérte nekik, hogy fiát sohasem szabadítja a szenvedő emberiségre. Az apa szavának állt, s mivel ifjabb Rübét hajlamai a tengerészet felé vezették, örült, amikor tevékenységét a matrózoknál kezdte, ahol legfeljebb két betegséggel kellett foglalkoznia. A spanyol polgárháború idején Rübe parancsot kapott, hogy turistának öltözve jelentkezzék Cadizban. Mivel hajlamai nem voltak harciasak, Rübe inkább egyenesen Brazíliába hajózott. Már voltak barátai a kikötőkben, jó üzleti érzéke volt, megélt. Aztán eljött az idő, amikor a katonaköteles korban levő németeket koncentrációs táborba zárták, ahol ugyan nem volt gázkamra, de ahol a tropikus forróság, rossz ellátás, unalom, ostoba rosszindulat a hónapokat és az éveket éppen elég nehézzé tették, főleg a családapáknak és mindazoknak, akiknek rendes foglalkozása volt. De Rübe agglegény volt, rendszeres munkát úgysem ismert, és az ellátás körül ügyeskedett. Jó barátokra nemigen tett szert, de a tábort nem azzal a kis kofferrel hagyta el, amellyel jött, hanem tizenkét hatalmassal. Egy szép nap itt kötött ki a völgyben mint patikus és szülész.

Vannak, akiket valami a világ peremére vonz, vannak, akiket valami odavet. Van, aki szereti a tág teret, a csendet, az új távolságok, az új tájak megnyílásának lehetőségét. Mások csak kívül állnak, és csodálkoznak. "Errefelé sok minden olyan, mint Szibériában volt" - mondta itt megelégedetten egy öregember. "Je suis née et j'ai toujours vécu à deux pas de l'Opéra" - mondta itt egy hölgy, és ez úgy hangzott, mint Racine-nak egy búskomor sora.

De Rübe nem érezte jól magát a világ végén, s azon volt, hogy visszatérhessen a városba. Ahhoz pénz kellett. "Az emberek bőre alól kaparta ki" - hallom. A jó svábok azt várták, hogy a képeskönyvek jóságos és méltósággal teljes doktor bácsija jelenjék meg aipimezőjük határán. De Rübe jelent meg, aki "a disznótorra úgy állított be, mint egy urubu, mint a dögkeselyű", és már vitte is a malac fülét, farkát s még egypár darabot "a kutyának", de maga ette meg. Mint az erdőbeli agglegények, se mosdani, se mosni nem szeretett. "Ha felhők vonultak fel az égen, már szaladt a patika mögé! Az őszibarackfára aggatta ingeit, óriási alsónadrágjait. Aztán megvárta, míg a zápor kimossa, a szél megszárítja. Voltak kék és zöld ingei is. És a haskötője úgy lobogott, mint egy szürke zászló." Anélkül hogy kérdezném, mesélik volt betegei, a szomszédok, az öregek, a Rübe-történeteket. Frida néni a legelső telepesekkel jött, mindent látott, mindent tud, de tortát, kalácsot sütni igazán ő tud legjobban. Nincs olyan esküvő, hogy ne hívják, ne őrá bízzák a nagy, fehér torta díszítését! Ő meséli: "Ha esküvő volt, persze csak a nagyon jómódúaknál, úgy csinálta a Rübe: pontosan tíz perccel tálalás előtt jött, amikor mindig a legnagyobb a fölfordulás. Elcsípte az első családtagot, rázta a kezét, és azt mondta: »Szép, hogy meghívtatok. Igaz, nem voltam otthon, de a fiú átadta az üzenetet a szomszédomnak.« »Tyűha - gondolta az illető, ha éppen a vőlegény családjából való volt. - Hogy került a Rübe a menyasszonyhoz?« A menyasszony azt gondolta: »Mi baja lehet az apósomnak, hogy meghívta a Rübét?« És a vőlegény: »Ez is jól kezdődik, az anyósom a nyakunkra hívta ezt az alakot!« Rübe pedig beült a konyhába: »Nekem itt is jó! Csak tálaljanak! Úgyis csak egy percre jöttem, udvariasságból, vár egy betegem! Adjanak csak ide egy sült csirkét, az elég is lesz!« Úgy vágta, hogy látta az ember, sebészetet tanult, percek alatt szétszedte, eltüntette. Aztán azt kérdezte: »A torták? Micsoda dolog esküvő torta nélkül?« »De doktor úr, a torták bent vannak a szobában!« »Akkor hozzanak ki egyet!« Hoztunk neki. Annyit evett, amennyi csak belefért. Amikor aztán látta, hogy több már nem fér abba a nagy hasába, kinézett az ablakon. A kerítésnél mindig ácsorgott egy csomó gyerek, kíváncsiskodtak, várták a zenét, nézték a menyasszonyt... Rübe felkapta a maradékokat, hozzájuk rohant: »Egyetek, szegények, ezek a gazemberek nem adnának nektek egy falatot se!« Nekem is mindig mondta: »Adakozni kell, elosztani! A fölösleget a szegényeknek! Akkor nem lesz többé szegénység.« Aztán teledugta a zsebeit, és hazabiciklizett."

Az antik írók nem boncolták személyeiket: nem szóltak tetteik titkos rugóiról; a tetteket írták le. "Volt egyszer egy asszony, Ephezusban" - mondja Petronius, s elmond róla egy kis mesét. A végén mégis pontosan tudjuk, milyen asszony volt. Rübe szívesen mesélget egy történetet saját magáról, s önarcképe olyan tökéletes, hogy talán érdemes feljegyezni, annál is inkább, mert Rübe vesz, elad, de nem ír, s ha egyszer elköltözik az örök vadászterületekre, tetteinek híre mindörökre elvész.

Régen, még mielőtt idejött, egy ismerősénél, a szemétládában talált egy törött tányért. "Igazi meisseni porcelán, odaátról jött, de Istenem, szerencse és üveg könnyen törnek, törik a porcelán is" - mondta az ismerőse. "Elvihetem? - kérdezte Rübe. - Azt hiszem, még össze lehetne ragasztani." "Vigye csak."

Rübe elvitte, egy fiókba tette, elfelejtette... És egyszer egy délután mit lát? Egy kis majom mászik be az ablakán! Nincs ebben semmi különös ott, ahol sokan tartanak kis majmot a háznál, játszótársul gyerekeiknek. De Rübének hirtelen zseniális gondolata támadt: elővette a tányért, az asztalra tette, odaállt az ablakhoz, és elkezdett üvölteni: "Kié ez a vadállat? Hol van a majom tulajdonosa? - Még az utcára is leszaladt a majommal, a kis ijedt makimajommal: - Kié ez a majom?"

Tulajdonosa már jött is: véletlenül szintén orvos volt. Rübe nekitámadt: "Fizesse meg a káromat! Hallatlan! Majmot tart a városban. Ez nem őserdő! Beperelem! Feljelentem!" "Mi történt?" "Eltörte a tányéromat! Valódi meisseni porcelán volt! Pótolhatatlan!" A kolléga még csak nem is felelt: rögtön fizetett.

Rübe maga foglalja össze a tanulságot; ha újra előadja a történetet: "Lélekjelenlét! gyorsasági ideák! Ez kell, uraim, ha az ember boldogulni akar!"

Rübe könnyebben boldogult volna, ha nem tanította volna ismerőseit, betegeit saját módszereire: "Lepedőt foltoz, Schmidtné? - kérdezte. - Nevetséges! Tudja, hogy én hogy csinálom? Ha lyukas a lepedőm, a párnahuzatom, ha kiégett a villanykörte, lemegyek Blumenauba, a szállodába, és mindent kicserélek!" De még ezt is elnézték volna mint furcsa szeszélyt, ha nem szárad ki a kútja, és nem jár át a szomszédba vízért. "A tyúkok mindig úgy tikácsoltak... és az ember csak dr. Rübe gömbölyű felét látta, a feje benne volt a tyúkólban, kirámolta a tojásokat!" Tevékenységének végül sajátos hajlamai vetettek véget, melyek egy olyan vidéken, ahol már a kisgyerekek is ismerik a tyúk és a kakas közti különbséget, csodálkozást s felháborodást keltettek. Rübe ifjú barátai pórul jártak; s egy szép nap őt is fejbe vágta valaki egy sörösüveggel. Fényes nappal történt, a patika előtt, de tanúkat nem talált. Piminetti maga, aki mindig ott szokott szivarozni a tornácán, véletlenül éppen másfelé nézett, nem látott semmit.

Életünket a véletlenek irányítják. A sörösüveg akkor jelent meg az események helyszínén, amikor váratlanul egy komolyabb összeghez jutottam. Megvettem Rübe porlepte skatulyáit, házilag kotyvasztott kenőcseit, homeopatikus szemeteit, boszorkánykonyhaszerű laboratóriumát, virsli- és egyben fecskendőfőzőjét, nem törődve se a nevetségesen magas árral, se azzal a ténnyel, hogy rögtön a szemétdombra kerül az egész förtelmes gyűjtemény, mert tudtam, hogy csendet, hűvös estéket és az eljövendő évek minden napjára édes, langyos tejet veszek. Rübe is megvalósította élete álmát: házat vett egy kikötő legsötétebb negyedében, ahol matrózoknak szobákat ad ki, vadmacskabőröket csempész ki, órákat be, és éli világát. Indulget genio suo - mondanák a latinok.

Rübe fütyül a legendájára. Neki mindegy, ha elmesélik, hogy járt tojást lopni, hogy tanította kutyáját csirkelopásra... én vagyok az, aki tettei következményeit viseli. "Biztosan puszipajtása volt, azért adta el neki patikáját." "Az egyik olyan, mint a másik..." Ilyeneket mondanak jó svábjaim. Nagy ívben kerülik a házat, ahol valaki egyszer már gorombáskodott velük. A gyerekek már az ajtóban ordítanak, a takarékos Rübe tompa tűire emlékezve.

Mégis hálásan gondolok nem-mindennapi kartársamra. Ő, aki a törvényesség határvidékein jártas, tanított meg arra, hogyan lesz az európai orvosból brazil vidéki patikus!

Hogy ezzel hogy állunk, azt csak a brazil jogviszonyok ismerője érti meg egészen, mert a völgyet a köztársaságnak nyilvánított Brazil Császárság veszi körül. "Brazíliának több törvénye van, mint akármilyen más országnak - magyarázta egyszer egy bennszülött barátom -, csak egyetlenegy hiányzik. Az a törvény, amelyik megparancsolná, hogy a többit tisztelni kell." Egy kiváló jogász ezt így fogalmazta: "Brazília az Egyesült Államoktól alkotmányt kapott, Portugáliától megkapta a római jogot, Napóleontól a code civilt, végül Schachttól a devizarendeleteket. Az itteni törvényhozóknak már semmi más dolguk nem volt, mint a paragrafusok megkerüléséhez szükséges törvényes utakat kidolgozni." A következmények kissé furcsák. Egész erdőket, növényzetükkel, állatállományukkal, fölégethetnek; de van ebvédő törvény, amely oly szigorú, hogy senki sem mer lelőni egy veszett kutyát. Ennélfogva sokkal több ember pusztul el a városokban veszettségben, mint az erdőben kígyómarástól. Válás nincs; de ha valaki a nászéjszakán rájön, hogy felesége nem érintetlen, nyolc napon belül hazaküldheti, és kereshet egy másikat. A naturalizált polgárnak ugyanolyan kötelességei vannak, mint a született brazilnak, ám nemcsak hogy államelnök nem lehet, de szemetes, kémikus, bánya- vagy szigettulajdonos, hajóskapitány, São Pauló-i taxisofőr vagy lapszerkesztő sem. Vannak lapok, ahol az analfabéta portás a felelős szerkesztő, mert a törvény erre nem írja elő az elemi iskolai bizonyítványt. A naturalizált tanár nem taníthat földrajzot vagy történelmet, hacsak nem született portugál, goai hindu vagy macaói kínai az illető. (Ennyi maradt meg a portugál világbirodalomból.) A város és vidék közti különbség akkora, hogy sok törvény csak a villamos végállomásáig ér. Az Interior, a belföld másfajta világ. Hallottam egy brazilról, aki eljutott Hamburgig, de nem volt hajlandó tovább utazni. "Az Interior nem érdekel" - mondta. Az Interiorban vannak utak, melyek szélén tábla hirdeti, hogy azon túl az állam már semmiért sem felelős, mindenki vigyázzon magára. Az Interior részére külön törvények szabályozzák az orvosi gyakorlatot s a patikáét.

Dél-Amerikában mindig orvoshiány volt. A régi, békés Európából kevés orvos vándorolt ki. A jóakaratú, de néha veszedelmesen naiv észak-amerikaiak úgy akartak segíteni a bajon, hogy São Paulo államnak egy egész orvosi fakultást ajándékoztak. De alig volt úgy-ahogy kiképezve az első pár tucat orvos, amikor védelmükre olyan törvényeket hoztak, melyek az európai orvosok nosztrifikációját rendkívül megnehezítik. A São Pauló-i egyetem egyáltalán nem nosztrifikál. Egyszerre csak kevesebb volt az orvos az országban, mint azelőtt. A patikusok éppoly kevéssé gondolnak arra, hogy a vadregényes Interiorba vonuljanak, mint az orvosok. A törvényhozóknak egész új rendeletsorozatokat kellett kitalálniok, hogy saját törvényeiket kijátszhassák. Egy négy elemit végzett patikustanonc egyszerű vizsgával patikussá válik. Hatkilométernyire a várostól vagy a legközelebbi patikától már boltot nyithat. Adhat - sőt, kell hogy adjon - elsősegélyt. És mi az elsősegély a vakbélgyulladásnál? Kivenni a vakbelet. Agytumornál? Operáció. Méhen kívüli terhességnél? Szintén. Végül mindenhol mindent szabad.

Nem egészen könnyű megszerezni a negyedik osztály bizonyítványát, hacsak az ember végig nem üli még egyszer a négy elemit a már leírt tanintézetben. Európai diploma nem pótolhatja ezt az okmányt. Szerencsére a vizsgáztató bizottság egyik tagja potom áron árulja a bizonyítványt, mely nélkül a bennszülött patikustanoncok nagy része el sem indulhatna. Kissé lehangoló később megtudni, hogy Szent Katalin állama Szent Pálét külföldnek minősíti, és az ottani bizonyítványokat nem ismeri el. A völgybe vezető útról letérve, a fővárosba, Florianopolisba kell menni, és ott még egyszer el kell mesélni, mi is az a desztillált víz. Ezzel megszerzi az ember a jogot, hogy új pecsétekért fizessen. Így lesz az orvosból patikus.

Mindezt kartársam, Rübe magyarázta meg, miközben még gyorsan leszerelte eladott háza villanyvezetékeit, és kiakasztotta a hálószobaajtót, melyre - mondta - új lakásában szüksége lesz. Hálásan figyeltem. És ha most közös betegeink azt mondják, hogy undorító, pimasz fráter volt, mindig megjegyzem, hogy alapjában véve okos ember volt, és mégiscsak többet értett az orvostudományhoz, mint a helybéli javasasszonyok.

Ha az állam az erősebb jogán bevasalta az illetéknek, taksának, adónak, miegymásnak nevezett pénzeket, megindulhat az emberségesebb harc a mindennapi kenyérért. Itt nem egészen olyan ádáz, mint a civilizáltnak nevezett külvilágban, de semmi esetre sem könnyű. Láz és fekély ellen küzdeni mindenütt egyforma nehéz, aggkor és halál ellen harcolni mindenhol egyformán kilátástalan. Itt a beteg s az orvos közt Rübe szellemén kívül még a parasztnak a városi ember elleni jogos bizalmatlansága, a régi lakosnak az új elleni ellenszenve, az idegenszerűség gátlása is áll. A közel lakó orvos úgysem érhet sokat. "Ha nem volna szamár, a városban maradt volna." Már maga az utazás is a gyógyuláshoz tartozik, mint régente a zarándokút. A Donna Irma-iak lemennek Tenente Gregorióba, az ottaniak a blumenaui orvosokban bíznak, szerencséjükre - mert a blumenauiak maguk, ha megijednek, São Paulóba repülnek. (Onnan már csak az államelnökök, kormányzók és milliomosok repülnek tovább New Yorkba vagy Londonba.) Az orvos már lassanként úgyis eltűnik a csodaszerek mögött; jaj neki, ha nincsenek gépei. A röntgengép és a besugárzókészülék képviseli az orvostudomány misztériumait. "Átvilágítani" az a szó, amely a legtávolabbi völgyekben is jelent még valamit. "A fiam nem tanul, át kell világíttatnom a fejét - mondta egy anya. - A gyereknek fájt a hasa, az orvos átvilágította, és meglátta, hogy a banán, amit evett, éretlen volt." Nekem nincs ilyen gépem. "Rio do Sulban van egy besugárzókészülék. Az orvos csak beállítja, hogy milyen betegséget akar meggyógyítani, mint ahogy a rádiónál az állomást, és már el is sugározza őket." "A kórházban van egy gép, az kihúzza a vérnyomást. - Az, aki ezt mesélte, hozzátette: - Saját szememmel láttam." A technika csodáiba vetett hit, a sötét szobától való megilletődés, a felvillanó fények varázsa nem zárja ki a régimódi csodák erejét. Még hatnak a varázsigék és a ráolvasás. Ősnémet és ősafrikai vallások egybevágnak: a varázsigék gyógyítják az orbáncot, a ráolvasásnál jobb nincs a fejfájás ellen.

Bevallom, mielőtt ide vetett a jószerencsém, nemigen ismertem a varázsigék hatását. Először a fűrészmalomban hallottam róluk, ahol Pött, kedves mesemondó barátom vágja a deszkát az erdők büszke óriásaiból:

Élt egyszer Timbo és Mirador közt egy öregasszony. Özvegy volt, egy árva tehene sem volt. Az utolsó tehenét az utolsó lánya kapta hozományul, az utolsó malacát a pestis vitte el. Akkor az asszony elment a paphoz, és azt mondta: "Padre, segítsen, én már nem tudom, mitévő legyek." "Jaj, kedvesem - mondta a padre -, értem én a helyzetedet, de én is szegény vagyok, nincs mit adnom. Csak egy jó tanácsot adhatok: próbálj ráolvasni az emberekre, hívd magadhoz a betegeket, az Úristen majd megsegít!" "De padre - mondta az asszony -, én nem értek a ráolvasáshoz!" "Nem értesz? Hát ez egyszerű: odaállsz a beteghez, lehajolsz, elmondsz egy Miatyánkot vagy kettőt, aztán halkan hozzáteszed: Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó - és bízzál Isten kifogyhatatlan kegyelmében." Nos, az asszony szépen megköszönte, hazament, megfogadta a jó tanácsot... és alig múlt el egy év, már újra volt tehene, malaca, baromfija, mindene, az emberek messze földről jöttek a betegeikkel.

Telik-múlik az idő, egy szép nap csak megbetegszik a padre, tályogot kap a torkába, nem tud nyelni. Egyszerre csak rosszul lesz, elájul, alig lélegzik... Szerencsére arra jár a szomszédja, nem sokat teketóriázik, felrakja a kocsira, és rajta, lóhalálban hajt a híres javasasszonyhoz!

Amikor az asszony meglátja a papot, megijed... Ha kinyitja a szemét!... De muszáj úgy tennie, mint mindig, elmondja az imát, lehajol, rákezdi: "Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó..." A padre pedig, amikor meghallja varázsigéjét, felüti a szemét, elneveti magát... úgy nevet, hogy felszakad a tályog, kifolyik a genny, s ott helyben meggyógyul!

Ki merné tagadni, hogy a varázsigék használnak?

Óvatos pacienseim megkérdeznek: "Tud receptet olvasni? Csinált már kenőcsöt? Tud injekciót adni?" Nehezebb ilyen kérdésre felelni: "Azt mondja, orvos... hát akkor magyarázza meg, hogy van az: amikor nem voltam férjnél, mindig lányokat szültem, most, hogy férjnél vagyok, csupa fiút kapok... miért?"

Pár napja egy fiatalember járt nálam, egyenesen megkérdezett: "Ért maga női bajokhoz?" Nem szívesen játszom az egész orvostudomány mindentudó doktorát, de azt mondtam: "Igenis, női bajokhoz is értek." "Jó, akkor kezdjük, de gyorsan! Múlt héten Rio do Sulban jártam, ott felszedtem egyet. Éget."

Hogy mi kelt bizalmat, mi nem, azt nem könnyű kitalálni. Egy paciensem egyszer bejött a dolgozószobámba, már nem tudom, miért. Meglátta nyomorúságos hárompolcnyi könyvtáramat. "Az új doktor nem sokat ér - újságolta aznap este mindenkinek, akivel szóba eredt. - Ott voltam a szobájában, s tudja, mi van ott? Könyvek! Könyvei vannak! Még csak tanul!" Praxisom akkor javult, amikor egy ideig magam is feküdtem a szívem miatt. Hozták a szívbajosokat. "Neki is volt, most biztosan megtanulta" - mondták.

Igazán sok mindent tanultam; ha mást nem, egy sajátos nyelvet. "A férjem mindig kibújik a nadrágból" - azt jelenti, hogy hasmenés elleni szert kell adnom. ("A férjem átugrál a kerítésen" - viszont nem jelent betegséget, azt sem, hogy kiváló sportember az illető; portugálból fordított mondat: azt jelenti, hogy hűtlen az ipse.) "Utazó aszpirin" rosszullét elleni antihistaminicum, "fogpor" kamillateát jelent - mert a kisgyerek attól beteg, hogy fogzik, s akkor kamillateára van szüksége. De a teát keresztanyja fürdővizéből kell főzni. A "fehér balzsam" belülről használ, a "fekete balzsam" kívülről.

Most már nagyjából tudom, mit gondol a kolonista a testéről s betegségeiről: az újszülöttnek cucli kell - "der Bico" - hogy elaludjon. Ha a piszokba esik, az anyának kell tisztára szopnia. Ha az anya szoptatás közben teherbe esik, a tej mérges lesz. Akkor tejport kell venni, mert az nem tehéntej, hanem gyári tej. Géppel gyártják. Ha a gyerek cukorkát eszik, kukacot kap. Van bélkukac és vérkukac. A kukacok a holdhoz igazodnak, kukacolaj csak fogyó holdnál használ. A felnőttek betegségei: az influenza, a vakbél és a tüdőgyulladás. Az influenza ülhet a tüdőben, a hasban, de "néha megakad az orrban, és nem akar kijönni". Hallottam valakiről, "annak a fejébe szállt az influenza, fogta magát, otthagyta az öreg feleségét, s egy fiatal szőkével meglógott". A betegségek oka a meghűlés. A bőrbetegségek a vértől jönnek. Ilyenkor vértisztító tea kell. A hasfájást a máj okozza. Az asszonyok betegségeit az évek.

A kolonista sokáig élt orvos nélkül, a beteg pedig követeli, hogy foglalkozzanak vele, adjanak neki valamit!

A gyerekek ekcémáira sárga virág főzetét teszik. A tökvirágtea a legjobb. Felnőtteknél hatásosabb a puskapor ecetben vagy tejben. Reumánál mély lyukat kell ásni, olyan földet kell a fájó tagra tenni, melyre még nem sütött nap. Sebre, fekélyre káposztalevél, kréta, túró, savó, zsír kerül. A fogpép drága, de nagyon jó. Daganatra pálinkás rongy jön, sóval vagy só nélkül. Akinek a szomszédja olasz, hamar rákap a ricinusolajra. A serrán még nem felejtették el a reneszánsz orvosainak jelmondatát: "Qui bene purgat, bene curat." Az óvatosabbak "paptetűből" főznek teát, ezzel gyógyítják a májat és a vesét.

A csirkék mindenre jódtinktúrát kapnak, ha mégis megdöglenek, pestisük volt. A lovak gyógyszere a terpentinolaj. Aki ezt sem tudja, az menjen kapálni, abból világéletében nem lesz patikus.

Irigylem a Tenente Gregorió-i orvost, aki egy kukkot sem ért németül, s ezáltal elkerüli a szükségtelen vitákat. Logikusan gondolkozva, sváb parasztlányt vett el, akivel sohasem fog vitatkozni, s aki egy csapásra a fél völgy sógorává, nagybácsijává, komájává tette. Dr. Felix is visszakívánkozik a városba, ő is meg akar gazdagodni, de nem a kicserélt lepedőkön, a kicsalt kacsákon. Ha franciául tudna, azt mondanám, dr. Knockot ("Az egészséges ember az a paciens, aki nem tudja, hogy mi a baja.") vette példaképül. Módszereit nem utánozhatom, de feljegyzem elveit ifjú kartársaim okulására:

1. A paciens négyóránként injekciót kap, hogy tudja, miért van a kórházban.

2. Nem operált paciens legalább egy hétig marad bent, az operált négy hétig.

3. A császármetszés pótolja a szülészeti ismereteket.

4. A vakbél éppen perforáció előtt áll, ki vele!

5. Ha valami baj történt, megduplázni a számlát, nehogy a paciens azt higgye, hogy rossz az orvos lelkiismerete.

6. Aki nem fizet, addig marad a kórházban, s addig kapja az injekciókat, amíg a hozzátartozói kiváltják.

Ez az utóbbi elv néha nehézségekhez vezet: egy idősebb embert az oszlás előrehaladott állapotában saját költségen kellett eltemettetnie, és két gyereket - egy feketét és egy fehéret - örökbe kellett fogadnia, mert senki sem jött értük. Ám ezek az apróságok nem zavarják a nagyvonalú tervet. Dr. Felixhez tanácsolom reménytelen eseteimet. Az agonizálókat buzgón röntgenezi. A hozzátartozók örülnek, hogy minden lehető megtörtént, dr. Felix örül, mert minden röntgenkép egy lépés a város felé, s én is örülök, mert jót tesz a statisztikámnak; hogy az én pacienseim nem halnak meg. Így szent a béke.

Dr. Felixet a város vonzza; jobban mondva, az a tégla- és betonhalmaz, mely sivatagi hangulatú, gyorsan nőtt európai fővárosokra emlékeztet. Neki elég, ha átvilágíthatja a haldoklókat. Én itt szeretnék élni és meghalni, inkább a házakba, a lábosokba, a fiókokba világítok, hogy többet tudjak meg az emberekről, titokzatos környezetemről.

Aki egész életét az erdőben töltötte, ismeri a vadmacskák rejtekhelyét és a kígyók fészkét. Aki két évtizeden keresztül hasonlóan nagy, vadonszerű könyvtárakban egy könyvet, egy mondatot, néha csak egyetlen szót keresett, hasonló ösztönnel találja meg a kéziratok rejtekhelyeit. Nagyon büszke vagyok; itt, ahol mindent túlnő a bozót, ahol csak történetek vannak, de nincs történelem, mégis rátaláltam a krónikákat őrző fiókokra! A település huszonötödik évfordulójára egy emlékkönyvet terveztek, fölkérték az első kolonistákat, hogy írják meg emlékeiket a régi hősidőkről. Volt, aki írt, de nem adtak ki semmit. A begyűlt pénz a nyomdaköltségre nem lett volna elég, de bőven elég volt nyárson sült birkahúsra és cachaçára. Az ívek, a füzetlapok már elsárgultak. Bogarak, kukacok, pókok elvették, hozzáfirkálták a magukét. Szépen leporolom a lapokat, híven és saját hangnemükben próbálom lefordítani az írásokat:

"Ezerkilencszázhuszonkettő május tizenkettedikén jöttünk Donna Irmába, mi és még egy család. Előző nap esett, nem volt élvezet a sáros úton, a mély pocsolyákon keresztülvergődni. Már sötétedett, amikor a lányommal megérkeztem. A férjem négyesfogaton ment előre, ő még világosban érkezett. Mi egy ranchót, kis kunyhót kaptunk az egyik kolónián, egyelőre nem volt más. Mindent leraktunk a kocsiról, ágyat vetettünk éjjelre. A férfiak valami cippoindából font tákolmányra feszített gyékényeken aludtak. Mi, asszonyok hoztuk az ágyakat, betettük a dunyhákat, és már megvolt minden. A férfiak már azt is tudták, hogy a szomszéd kolónia mögött van egy venda, odamentek, a vendistáné olyan szíves volt, hogy még kávét is főzött nekünk, és nemsokára vacsorára terítettünk a nagy utazóládákon. Zsemle, kolbász, kávé - ez volt az első vacsoránk az erdőben. Jaj, sohasem fogom elfelejteni az első őserdőbeli éjszakámat! Annyit hallottam a kígyókról és vadállatokról, azt hittem, a rancho minden hasadékán be fog mászni egy, és nem aludtam egy percig sem. Ha ma visszagondolok rá, azt kell mondanom, nem is olyan nagy a kígyóveszély. Az ember mindent megszokik. Másnap a főzésről kellett valahogy gondoskodni. A férfiak két villa alakú gallyat dugtak a földbe, ráfektettek egy egyenes ágat, s már kész is volt a főzőalkalmatosság. Napközben mi ketten, asszonyok, elmentünk élelmet keresni. Előbb benéztünk a vendistához, hogy ott mit kaphatnánk. A felesége felajánlotta, hogy használjuk csak a kemencéjét. Ennek nagyon megörültünk, mert most már magunknak kellett a mindennapi kenyeret megsütnünk... Innen elmentünk a mai falu helyére, ott lakott az első kolonista, K. úr. Ők is kedvesen fogadtak, K.-né azt mondta, majd megtanít arra, hogy is néz ki a háztartás errefelé, amit előre megköszöntünk. Egy másik kolonistánál a rancho körül nagy, kövér tököket láttam, és mert szeretem a tököt, megkérdeztem, vehetek-e egyet. Hogyne, mondta, csak vigyek haza egyet, nem kerül pénzbe. Kikerestem a legkisebbet, de az is olyan nehéz volt, hogy alig tudtam hazacipelni. Mivel másnap vasárnap volt, tökkompótot akartam csinálni. Finom fűszerekkel, sok cukorral megfőztem, de nem ízlett senkinek, ki kellett dobnom az egészet. Később tudtam meg, hogy takarmánytök volt. Most már évek óta én is ezzel etetem teheneimet, malacaimat. A mi saját földünk jó messze volt a ranchónktól, és férjemnek, aki rögtön elkezdett dolgozni, nagy utat kellett reggel megtennie, és este visszafelé. Ott a földünkön volt egy még kisebb rancho, a férjem rendbe szedte, odaköltöztünk... Amikor a kis ranchóban úgy-ahogy berendezkedtünk, elkezdett esni, s mivel a tető nem tartott, esernyő alatt ültünk, hogy ne ázzunk annyira. A férjem, amilyen gyorsan csak bírta, kivágott egy csomó fát, bozótot, a szomszédok, akik már két éve itt laktak, segítettek, és új, nagy ranchót építettünk. Magunk vágtuk a zsindelyt, zsindellyel fedtük a tetőt, a falakat, még a padlót is zsindelyből csináltuk. Hogy örültünk, amikor beköltözhettünk! Három évig laktunk a ranchóban, és mert akkor épült az iskola, volt ok ünneplésre, és az iskola fölszentelésének ünnepét a mi ranchónkban tartottuk. Idővel sok ilyet láttam, de az első volt a legszebb. Minden család hozott az otthon sütött kalácsból, a férfiak hozták az italokat, és gondoskodtak a játékokról. Reggelig énekeltünk, meséltünk, és mindenki sajnálta, hogy végül mégis haza kellett menni... Férjem buzgón irtotta a rengeteget, én mentem tejért, édes krumpliért, néha főzelékért K.-hoz. A kislányom még csak kétéves volt, még mindennap tejet kellett innia. De néha vissza kellett fordulnom, mert a Donna Irma-patak megáradt, s a víz keresztülfolyt a rozoga pallón. Egyszer félútról fordultam vissza: egy kidőlt fatörzs feküdt az út mentén, és legalább egy tucat majom ugrált rajta. Ezektől nagyon megijedtem. Első évünk nagyon esős volt, nem lehetett tisztást égetni, én hordtam össze a lombot, a férjem vágta a gallyakat, így készítettük elő a földet az aipi részére. Amikor már kukoricánk termett, új bajba kerültünk: jöttek a papagájok, minden csőnek nekimentek. Amikor a férjem a földünkön keresztülvezető utat építette, megmutatta, hogy kell a puskával bánni, a papagájokat elzavarni. Egyszer, gondoltam, kipróbálom a tudományomat - de rá egy percre már jött is a szomszédasszony, szaladva, és azt mondta, rögtön észrevette, hogy nem a férjem lőtt, mert férfi kezében a puska hangosabban durran. Még ma is nevetek, ha rágondolok. A szomszédasszony éppen akkor vette az első tehenét, attól félt, hogy rosszul célzok, és majd azt fogom eltalálni. A második évben volt annyi legelőnk, hogy mi is vehettünk egy tehenet. Akkor aztán volt már tejünk, vajunk, sajtunk. Amikor a tejipar megindult, már nekünk is volt három tehenünk, mi is szállítottunk tejet. Ez biztos keresetet jelentett, de a munka is mindig több lett. Faházat építettünk, megszületett a második lányom. Takarékoskodtunk, minden munkát vállaltunk, s harminckilencben felépítettük a téglaházat. Ma már sok minden megváltozott, már van orvos és fogorvos is! De hogy volt ez régen!... A férjemnek egyszer nagyon fájt a foga, átment a szomszédhoz, hogy húzza ki, ha van egy kis harapófogója. Volt neki, a férjem egy fatörzsre ült, és a szomszéd kihúzta. A harmincadik születésnapomra is jól emlékszem. A férjem erdőt irtott, de az egyik fa nem dőlt ki, mert a koronája egy másikéval összefonódott, amelyet a vihar döntött ferdére. Segíteni akartam a fűrészelésnél, de alig fűrészeltük el a felét, amikor a másik fa eldőlt, egy vastag ág feltépte a ruhámat, kékre zúzta a mellemet... Feledhetetlen az első esküvő is a völgyben. Előző nap folyton esett, a menyasszony és vőlegény lementek a városba - negyven kilométernyire volt a templom és az anyakönyv. Mint férj és feleség jöttek vissza este, a fiatal férj és a tanúk felgyűrt nadrágban a lovak mellett, a fiatalasszony fehérben, koszorúval a fején ült a bakon, és a gyeplőt fogta. Hatalmas éljen fogadta. A lovak megálltak a feneketlen sárban, a férjnek kellett ölben behozni a fiatalasszonyt. Ma már nem szekéren megy a lakodalmas nép, hanem kocsin vagy autón. Mi minden van már manapság!... De szívesen gondolok a régi időkre, amikor minden egyszerűbb volt, és még éltek azok, akik közül most már sokan örök nyugalomra tértek. Egy kolonista asszony életében sok a gond és a munka, de vannak az életnek jó oldalai is."

Lehet, hogy a tropikus vidéken a papírok is gyorsabban élnek, korábban vénülnek? Sok minden úgy hangzik, mintha évtizedek előtt írták volna; vagy csak azért hatnak a sorok ősrégieknek, mert akkor itt a fák tízezer éves uralkodásuk végnapjait élték? Ezt olvasom:

"Miután elvégeztem az előírt tanfolyamokat, és letettem az orosz állami vizsgákat, tíz évig tanítottam a wolhyniai német elemi iskolában, és egy évig a Krím-félszigeten. Akkor, néhány évvel az első világháború előtt sok oroszországi német vándorolt ki. Mindig azokról a szubtropikus országokról álmodoztam, ahol nincs hosszú, kemény tél. Amikor aztán véletlenül - vagy helyesebben az isteni gondviselés kegyéből - a Hamburgi Gyarmatosító Társaság prospektusa került a kezembe, percek alatt határoztam: Brazíliába megyünk!"

A kezdet mindig nehéz volt, de az, aki az első világháború előtt s röviddel utána vándorolt be, még nem érezte a fürdőszoba, a rádió, a televízió hiányát. Az volt az utolsó, igazi úttörő, méltó ellenfele az erdő utolsó erődeinek:

"... helyszűke miatt a padok a falhoz voltak erősítve, tűzhelyet magunk építettünk szabályszerűen, úgy nézett ki, mint az első mozdony, csak a kereke hiányzott; az evéssel sok baj volt, néha kevés volt, néha semmi. Kukoricalisztünk sokszor két hétig sem volt, aipiért a faluba kellett menni, hús helyett préselt töpörtyűt ettünk, korongalakja miatt köszörűkőnek hívtuk, és mindenféle módon ettük, főztük, daráltuk, kenyérre kentük. A kukoricakenyér sokszor nem sikerült, mert sütéséhez nem értettünk, és néha egy lábasban olyasmit főzött az ember, hogy azt mondta rá, moslék, de mégis ízlett, mert a nehéz munkától hajtotta az éhség, és amikor aztán karácsonyra mégis szerzett az ember csirkét, malacot, az élet már tűrhetőbb volt..."

Nehéz, nagyon nehéz letenni a kapát, előszedni az írótollat, felidézni a letűnt időket! Sokkal könnyebb vasárnap délután óriási bögréből kávét inni, beszélgetni, elmondani a hőskor egyre fényesebb, egyre valószínűtlenebb történeteit.

"Nagy eset volt, amikor megindult az Itajai folyó menti vasút! Messzi földről jöttek az emberek, hogy megcsodálják a Hamburgból jött mozdonyt. Köpte a gőzt, az egész város hallotta, hogy fütyült. Az első osztály méregdrága volt, a második olcsóbb, a harmadik igazán nem került sokba, és az is fél nap alatt érkezett oda, ahova két nap alatt jutott el kocsin az ember. Amikor aztán mindenkinek megvolt a jegye, és mindenki leült, kisült, hogy mindnyájan ugyanabban a kocsiban ülnek. Fapadok, a mozdony füstje, a kukoricaszivar bűze... meg a többi. Rázni, nagyon rázott a kocsi. Azok, akik az első osztályú jegyet váltották, tiltakoztak: »Micsoda dolog! Első osztályt fizettünk!« »Várjanak, uraim, könyörgök, várjanak« - mondta a kalauz. »Másodikat fizettünk, és itt ülünk!« - kiabáltak mások. »Várjanak, kérem« - mondta a kalauz. Közben ment a vonat kanyargós pályáján, néhol éppen hogy csak átfért a sziklák és a folyók között, néha felszuszogott egy lejtőre, legurult a másik oldalon, előbb gyorsan ment, aztán lassított. A mozdonyra nem fért sok fa. Valahol a fele úton a mozdony nagyot fütyült, aztán megállt.

Egyszerre csak ott termett a kalauz. Fűrész, fejsze, balta voltak a kezében. Fölállt egy padra: »Harmadik osztály! Előre, fát dönteni, fűrészelni, de gyorsan! Másodosztályú utasok! Legyenek szívesek fát aprítani, kérem szépen! Első osztályú urak! Szíveskedjenek a helyükön maradni!«"

Annyi szent, hogy ma kényelmesebben utazik az ember. De a természet akkor régen bőkezűbb volt. A szűz humuszban minden megtermett, olyan gyümölcs, olyan főzelék, mint akkor, már régen nincs. Akkor azt sem tudta az ember, mi a kukacos barack!

"Ahol az ember kiköpött egy magot, már gyümölcsfa nőtt! A ló nem látszott ki a kukoricából... Volt egy kocám, lehetett két mázsa vagy három, mérlegünk, az aztán nem volt. Tolvajok sem voltak - épp azért csodálkoztam, amikor egy szép nap eltűnt. »Mégiscsak ellopták! - mondom. - Nem. Ezt a kocát nem lehetett a malaclopó alatt kivinni! Aztán volt tizenkét kismalaca is, azokat sem lehetett zsebre vágni! Hát hol van?« Megyek ide-oda, keresem, hívom... semmi. Megyek az erdő szélére, a tökföldemre... semmi. Fülelek... s mit hallok? Kocám kizabálta az egyik tök belsejét, ott kuncogott a tökben mind a tizenkét malacával!"

Így hangzanak az aranykor legendái: minden más volt, jobb volt, az emberek is hatalmasak, egészségesek voltak, acélból voltak inaik, vasból a gyomruk!

"Nagyapa volt a legidősebb fiú, ő vigyázott öccseire. Lenn laktak, Tenente Gregorióban, de akkor még falu sem volt, csak település, fél tucat faház, egy fatelep... Idejártak halászni. Még minden erdő volt, araucariák, egyetlen ösvény vezetett fel. De halászni, azt érdemes volt. Sokat esett, a mai patakok akkor még mind folyók voltak, és teli hallal! Ha szarvas ivott a patakból, és felemelte a fejét, már hal volt az agancsába tűzve!

Szombaton mentek fel halászni, estig már eleget fogtak. A nehéz az volt, mindent megenni! De kellett, mert este a halszagra kijöttek a vadmacskák, a párducok az erdőből, azokkal nem volt jó kukoricázni. A halhoz piraót ettek, mandiókalisztből főtt zsíros kását.

Egyszer, lefekvés előtt - mert sátorban aludtak -, keresik a horgokat. Sehol semmi! »Nem baj - mondják -, holnap, napvilágnál majd megleljük.« De fényes nappal sem találtak semmit, mert a horgok beestek a kásába, és ők szépen megették!

Ha ez ma történne? Autón vinnék őket kórházba, fölvágnák a hasukat! De akkor más idők jártak. Nagyapa és öccsei a következő vasárnap újra ott halásztak... és ugyanazokkal a horgokkal halásztak!"

Alig akad egy a "régiek" közül, aki ne tudna egy történetet a hőskorszak krónikájából. Csak a patika nem az a hely, ahol szívesen elmondaná. A gyerekek meg sem mukkannak, a felnőttek az ajtót nézik. Aki többet akar hallani, annak be kell lépnie a házakba.

A patika mellettibe akármikor könnyű belépni: ez a vendéglő - vagy inkább a pálinkamérés. Ez a ház, amelyben se a vendégek, se a vendéglős nem maradnak sokáig.

Érzem, hogy ez újra valószínűtlenül hangzik. Az Óvilágban semmi sem olyan maradandó, mint egy kocsma. Az unokák még a nagyapa kocsmájába járnak; csak a bencés barátok ismerik ezt a stabilitas locit. A településen nincs így. A kolonista az utolsó igazi ezermester. Mint favágó és ács kezdi, megtanul deszkát és zsindelyt vágni, kályhát építeni, kutat fúrni. Ha aztán eleget kapált, tejről, tojásról mindent megtanult, téglaházat épít, pallér lesz, tetőt rak, ereszt húz alája. Nem csoda, ha ennyi képességgel új meg új módját keresi a boldogulásnak. Horatiusnak Maecenashoz intézett kérdésére: "Hogy van, hogy az ember meg nem elégszik sorsával, mit a véletlen juttat neki, vagy mit önszántából vállal, s mind dicséri a másét?"^[2] - mindmáig nincs felelet. A kolonista, aki aipit ültet, és disznót hízlal, látja, hogy hízik az aipiliszt-gyáros, hogy sétáltatja tíz gyerekét autón, hogy röhög Hosentroga, ha viszi annyi izzadságba került malacait, egy szép nap megharagszik, és azt mondja: "Vannak még boldog emberek a világon! Csak az nem ér rá pénzt keresni, aki dolgozik! Micsoda aranyélet a kocsmárosé! Reggeltől estig ott tehénkedik a pulton, néha kinyit egy sörösüveget, vagy kitölt egy kupica cachaçát, nehogy a semmittevéstől megüsse a guta. Az emberek messziről hozzák neki a pénzt! Főzni így is, úgy is kell az asszonynak, mindegy, hogy többet tesz-e a fazékba. És ha bál van, egy fél ökörből süti a rostélyost! Ez aztán az élet! Ez kéne nekem!" Boldogan cseréli el földjét és házát a nagy csűrért, melyet évente háromszor bálteremnek hívnak. De nem tart soká, és új versikét tanul! "Senkinek annyi gondja-baja, mint a kocsmárosnak. Amikor minden jóravaló ember édesen pihen a kukoricacsuhén, ő még mindig virraszt, nézheti a rumosfejűeket! Aztán előfordul, hogy egy ilyen jómadár, aki egész életében bal kezében tartotta a kapát, jobb kezében a cachaças poharat, odafenn kopog Szent Péter kapujában, a kocsmárosra pedig csak a hagyatéka marad! Hogy mi a hagyatéka? Két tucat krétavonal a palatáblán! A bálok? Isten ments! Az ember muzsikusokat rendel, a churrascónak való húst szépen befekteti ecetbe, sóval, hagymával, borssal, citromhéjjal... már a szeletelés is pokoli munka!... és aztán egyszerre elkezd esni, az utak eláznak, lovait csak az kockáztatja, aki a bábáért megy; de még az is kéri az asszonyt, hogy várjon holnapig! Egy elázott bál elviszi három sikerültnek a hasznát! Végül csak azt nézi az ember, kire sózhatná rá az egész nyavalyás bódét, hol vehetne újra egy darab földet, egy legelőt, hogy élhessen, alhasson, a maga ura legyen!"

Meg is veszi a kocsmát az a kolonista, aki most egy ideig dohányszárító kemencéket épített, és tisztában van azzal, mit jelent ez a munka: "Igen, fizetni fizetnek a cigarettás mukik, de kutyaélet ez! Ma itt, holnap ott, ranchóban hálni, idegen asztalnál enni... és ha vége lesz a kemenceépítésnek, tulajdonképpen már be is van tiltva az egész, mert a dohány tönkreteszi a földet, akkor már késő mást keresni! Jobb vendéglőt venni, idővel lefizetni, de mindennap egy tető alatt aludni!"

Így a kocsmáros kapálni kezd, a kőműves cachaçát árul, s egy távoli völgyben útnak indul egy fáradt kolonista, és azt mondja: "A cigarettás mukik jól fizetnek..."

Semmi sem marad a helyén, csak a cukornádpálinkás hordó, s a hordóban mindig van még egy pohárnyi annak, aki a mindennapok kegyetlen valóságából egy boldogabba vágyik.

"Nem víz a cachaça, nem, nem, nem" - mondja egy brazil nóta, s igaza van. Nem is bor - tehetnénk hozzá -, amely a valóság éles körvonalait feloldja, nem békít, nem melegít, mint Horatius édes caecubuma, nem emeli ki a pecsenye ízét, mint a vörös burgundi, nem vezet abba a különös paradicsomba, melybe az abszint... a cukornádpálinka kábító és bűzös, és percek alatt ingadozó szörnnyé varázsolja azt, aki lehajtja. A szörny azt üvölti, hogy ő a világ ura. A helyi krónika csak egy gyilkosságról tud: születésnap volt, folyt a cachaça, s az ünnepelt vaslánccal ment vendégeinek, egy gratuláló leszúrta. A szomszédok vették a gyászruhát a sok kislánynak... "A cachaça, a cachaça" - mondogatták búsan a temetőből jövet, s itták vigaszul.

A cachaça olcsó. Cachaçával kezdődnek a mulatságos és a szomorú történetek. Hogy is volt az, amikor egy wittmarsumi lakodalomról jöttek haza a Donna Irma-iak? A kocsis be volt csípve, az egész társaság ide-oda dülöngélt a kocsin, az út csúszós volt - egyszerre csak ott ültek egy kerítés mögött, a disznóól előtt! A szép, vasárnapi ruhában feküdtek a sárban, körülöttük még a disznók is kuncogtak örömükben! Hát még azok, akik felszedték őket!... És hogy volt az, amikor az öreg Bühl szilveszter reggel hazafelé félrement a bokorba... és bennfelejtette a nadrágját? Nem vette észre! Így ment volna végig a falun a reggeli napsütésben, de szerencsére a két veje arra jött talicskával, felrakták, hazagurították, mielőtt nagyobb baj történt volna!

A szomorú történetek hosszabbak, és több van belőlük. Akármilyen olcsó a cukornádból párolt szesz, egy birtok hamar elúszik rajta. A kolonista iszik, jól bírja, de a házáról egyszerre csak hullani kezd a tetőcserép, az ablakok betörnek, a deszkák bedűlnek, a moha kijön az erdőből, bemászik a bedőlt kerítésen, a páfrány kiűzi a káposztát a kertből, a levélvágó hangyák lekopasztják a gyümölcsfákat, a vadmacska eljön az utolsó csirkéért.

Minden az adagolástól függ. "Éjjelre kell egy kis szesz, ez osztja el a vizet a testben" - magyarázta nekem valaki. És "a cachaça jó, ezt még a görény is tudja. Ha az ember egy ilyen gambát akar fogni... és meg kell fogni, ha éjjel csirkéért jön! elég odaállítani egy tányérnyit, ahol jön. A görény óvatos. Előbb csak a farkát dugja be, s aztán leszopja. Ha jó a cachaça, tüstént kiissza az egész tányért. Berúg, elfelejti, miért jött, elalszik, és nyugodtan meg lehet fogni."

Egy kis cachaça vidámabbá teszi a vacsora és az elalvás közti órát, amikor már sötét van a házban, a gyerekek már alszanak, és az asszony olyan fáradt, hogy már beszélni sem képes. Egy kis pohár cachaçáért érdemes elmenni a kocsmába, ahol egy kicsit mindig vasárnap van, mindig van valaki, aki meghallgatja az embert, pláne, ha az ember fizet is neki egy-két pohárnyit. Aki többet fizet, annak többet is hisznek.

Ott ült múltkor Hindenburg kiszolgált katonája, a Biemsch. Ha iszik, nem számolja a poharakat. Minek számolni, ha az ember nyugdíjat kap, ha a kocsmáros úgyis számol, és ha a német márka hónapról hónapra többet ér? Biemsch a Téglás Jóskának magyaráz. A Jóska már itt született, itt nőtt fel, és pontosan annyit tud, amennyi a téglaégetéshez és évi egy gyermek előállításához feltétlenül szükséges.

- Te Jóska - mondja -, tudod te, hogy mi voltam én az első világháborúban?

- Nem - mondja a Téglás Jóska őszintén -, azt nem tudom.

- Káplár voltam, Jóska, érted? Káplár! Tudod te, mi az, hogy káplár?

- Nem tudom.

- Hát akkor majd megmagyarázom. Tudod te azt, hogy ki volt Hitler Adolf?

- Azt tudom - mondja a Téglás Jóska.

- Na látod! Már kezded érteni. Káplár voltam, és ő is káplár volt. A háború után lecsuktak, ültem, őt is lecsukták, ő is ült. Az voltam, ami ő volt. De ő már meghalt, én meg kapom a pénzemet! Hát ihatunk!

Aztán hazamennek, Biemsch a Donna Irma-patak mentén lefele azt fújja, hogy "Die Fahne hoch" - s megy, mintha zászlóként lengetné a szél, a Jóska pedig ellenkező irányban botorkál, és ismétli, mintha feladatát magolná: Ugyanaz, mint Hitler, nahát, ugyanaz, mint Hitler Adolf!

Ha a cukornádpálinkáról szólunk; nem szabad elfelejtenünk a kukoricalevél-szivart, melyet egyszerűen szalmaszivarnak, cigaro de palhának neveznek. A bal kéz ujjai közt füstölög, amíg a jobb a poharat fogja. Nemcsak az alkoholt bűzli túl, de az autóbusz benzinjét, olaját is. Rondább bűzt nem ismerek.

Egyéni ízlésem talán nem mérvadó. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor egy dán folyóiratban egy világhírű szivar-, cigaretta- és pipagyűjtőről olvastam, aki páratlan magánmúzeumot alapított, és a dohánytudományok nagymestere lett. Egy páciensemtől szereztem három frissen hajtogatott bűzszivart, és légipostán elküldtem neki. "Tisztelt uram - írtam -, világhíre hozzám is eljutott. Íme, itt van három darab cigaro de palha. Ha egyet elszív, még mindig marad kettő múzeuma számára. Ha már szívott volna büdösebbet, írja meg dánul. Szeretem Hans Christian Andersen nyelvét. Ha viszont igazolhatja, hogy ennél émelyítőbb füsttel még nem találkozott, arra kérem, írja meg németül, hogy kifüggeszthessem patikám falára." Ezt felelte: "Szeretett Barátom! Ha tréfáról van szó, szívesen igazolom, hogy az Ön cigarójánál büdösebb nincs. Komolyan ezt nem mondhatom. Vannak pakisztáni szivarjaim, melyek hasonlóak. Igaz, hogy ott tigrisexcrementumot s más hasonló fűszereket vegyítenek a dohányba."

A hangok lekottázhatók, a színeket hullámhossz jellemzi; a szagok leírhatatlanok. Hiába kísérelném meg szomszédaimnak leírni a rezeda, a levendula, a hársfa, az orgona illatát, elmondani, milyen London malátaszaga, milyen kisvendéglőinkben a sör és a pörkölt harmonikus szagegyüttese; a honvágykeltő aromák a mi európai titkunk, a cigaro füstje olvasóimnak - irigylem őket! - marad titok.

Egyszerűbb leírni, hogy készül: a dohánylevelek a tornácon vagy a csűrben száradnak egy ideig. Amikor már majdnem szárazak, mutató- és hüvelykujjal hosszú, kötélszerű formába csavarják és préselik, míg ragadós, sötét, kátrányos lé szivárog a levelekből. Aztán egy ideig kötélformában száradnak. Amikor annyira szárazak, hogy késsel sötét port és szálkaszerű darabkákat lehet kaparni róla, a kolonista levág egy ujjnyi darabot. Ezt hordja munka közben a nadrágzsebében. Ha úgy érzi, eljött az ideje megszakítani a kapálást, megáll, és szerető gonddal négyszögletű darabot vág a rendszerint hátsó zsebében hordott kukoricalevélből. Ebbe tekeri a lemetszett, fekete dohányfoszlányokat. Meggyújtani, úgy látom, nem egészen könnyű. Az első füstfelhők szaga egy éppen leégett tehénistállóra emlékeztet. Később sűrűbben szállnak a gomolyagok, talán olyanok, mint a füstölők köde, mellyel a botokudok boszorkánymesterei űzik ki az erdőből a gonosz szellemeket.

Mint ahogy a cukornád párlata erősebb a baracknál vagy a szilvóriumnál, a szalmaszivar is erősen megköhögtetné a régi pipást, ha ugyan fel nem forgatná a gyomrát, és nem emlékeztetné első dohányzási kísérleteire. De ha nem is könnyű megszokni a kolonista gondűző szereit, még nehezebb leszokni róluk.

- A fumszivarról (fumo portugálul a dohány) leszokni lehetséges - mondja Pött barátom a fűrészmalomban -, de nehéz, nehéz! És úgy járhat az ember, mint a Mátyás, a lagesi fennsíkon!

- Hogy járt a Mátyás? - kérdeztem udvariasan.

- Hogy az mit szívott össze, hát az már egy kicsit sok volt. Ha nem szívott, az azt jelentette, hogy vagy eszik, vagy alszik. Akkor azt mondja neki egy barátja: "Hallod - mondja -, ha pénzedért nem füstöt fújnál a levegőbe, hanem betennéd a pénzt a bankba, az év végén gazdag ember volnál! Vegyél példát rólam! Én nem vagyok a fum bolondja!"

- "Igazad van" - mondja a Mátyás, földhöz csapja a cigarót, nem gyújt másikra. Szépen elteszi a pénzét. Mindennap. És úgy is volt: az év végén már volt egy csomó pénze. A második évben még több. Igaz, más idők voltak, a milreis jó pénz volt, másnap annyit ért, mint előző nap. Még nem találták ki az inflációt. Elég az hozzá, nem is tartott soká, már vett is magának egy papeláogyárat!

- Papeláo? hát az mi?

- Az a kemény, barna papír, ami csomagoláshoz kell.

- Karton?

- Az. Szép gyárat. A földjét csak hagyta parlagon, kapa nélkül kereste a pénzét. Egy szép nap jön egy barátja, meghívja születésnapi vacsorára. S amikor esznek, isznak, vigadnak, odavágtat egy lovas, hogy: "Mátyás, siess, ég a gyárad!" A Mátyás kocsira pattan, és lóhalálában rohan... S amikor odaér, mit lát? Minden csak hamu, szikra, üszök. Egypár gerenda még égett is, füstölt. És ott, egy égő gerendán újra meggyújtotta a szivarját. "Isten úgy akarta, hogy füstbe menjen a pénz" - mást nem is mondott. Másnap már kiment a földjére, kapált, és fújta a füstöt, amíg meg nem halt.

Ha az este a szeszé, a füsté, a reggel mindig a tejé. Amikor még ködfoszlányok lógnak a serra falairól, és a kakasok messziről kukorékolnak át egymáshoz (hogy tisztázzák, ki az úr a réten, s ne kelljen napközben veszekedniök), fejik a teheneket. Amikor az utolsó kakas is kihirdette, hogy hazája szent határát csőrrel és sarkantyúval a végsőkig fogja védeni, már gurul is az első tejeskocsi a tejcsarnok felé. A fölözőgép a vendáé. Már ezért is központ a bolt. A tejeskannák zörgése váltja föl minden reggel a kukorékolást.

Ahol a tél puszta udvariasságból épp csak a névjegyét adja le, ott a fű örökké zöld. A tehenek mindig egyformán legelnek, mindig ugyanabban az ütemben kérődznek. A tej nemcsak édes és nyugtató ital, hanem a lét alapja, a biztonság hófehér jelképe. A tejpénz hozza a kávét, a tűt, a gombot, a cérnát, a petróleumlámpa kanócát, az új kaszát, mindazt, amit a föld nem ad meg. A kisgyerek tejen él, a felnőtt a tejpénzen. A tej mindennap fizet. Nemcsak egyszer egy évben, mint a dohány, nem kétévenként, mint az aipi, s nem egyszer egy életben, mint az erdőből hozott fatörzs.

A tejeskocsi és a tejeskocsis a tejgazdaság nélkülözhetetlen kelléke. Gondoskodnak arról, hogy az egyes tanyák ne veszítsék el az összeköttetést az emberi társadalommal. Tejeskocsis csak jómódú emberből lehet. Kell hogy szekere és legalább négy jó lova legyen, mert egy ló lesántulhat, és a tej nem várhat. Egészséges emberre van szükség, de olyasvalakire, akit a felesége vagy fiai is helyettesíthetnek, mert: "Isten kezében vagyunk mindnyájan, az ember a fűbe haraphat, de a tej nem várhat." A tejeskocsisnak jófejű embernek kell lennie, semmit sem szabad elfelejtenie, mert ő hoz mindent a boltból, ő a postás, az újságkihordó, ő viszi a faluba az adót, ő hozza a nyugtát, ő a vidékének nagykövete és sajtóattaséja. Egymás után futnak be a kocsik - szép időben vígan, gyorsan, esőben fölhúzott tetővel, nehéz, agyagos kerekekkel, lépésben -, és a tejeskocsisok összeállnak beszélgetni a venda előtt. Ilyenkor a hangulat nagy nemzetközi kongresszusokra emlékeztet.

Őexcellenciája az inhambui nagykövet jelenti, hogy az utolsó vihar folyamán négy ökröt ütött le a villám. A drótkerítésnél álltak, a villám a drótba csapott. Hogy meg lehet-e enni az ilyen marhát? A vélemények megoszlanak, de annyi szent, hogy a szegény olaszok már lejöttek a serráról, hatalmas darabokat sütöttek meg nyárson, és még élnek. A Kacsa-völgyből jön a hír, hogy a Pisztoly-patak vidékén bajok voltak. A szúnyogok. Rengeteg a szúnyog, éjjel nem lehet aludni. Aztán a sáskajárás! Honnan jöttek? Jöttek, ettek, az aipinak épphogy a szára maradt meg, vagy még az sem. Erre aztán mégis kellett valamit tenni, elmentek a J.-i püspökért, hogy mondja el a sáskajárás elleni imát. Eljött, hozta a könyvét, imádkozott. A sáskák nyugodtan tovább legelésztek, de a szúnyogokat mintha elvitte volna a szél. A püspök másnap délután elutazott, s amikor a kocsiba szállt, hallották, hogy azt mondotta: "Istenem, Istenem, elvétettem volna az oldalszámot?"

Honnan jönnek a hírek, hol vannak a kiapadhatatlan hírforrások? Igaz az, hogy minden tettnek, szónak; érzelemnek tanúja van és krónikása? "A nap lát, az éjszaka hall - mondják -, a titkok csak tiszavirág életűek."

Hosentrogáné már egyedül is szállít malacot a kolbászgyárba. Minap éjjel ment, esőben, mert ilyenkor nincs holmi finánc, adóellenőr, disznópasszus-vizsgáló az országúton. A gyárban mindig van valaki, aki átveszi az állatokat, leméri, a karámba hajtja őket. Biemstein, a kolbászgyáros ilyenkor alszik. (Az éj leple sok mindent eltakar - de a tejeskocsis még azt a leírást is elhozta, hogy nézett Hosentrogáné a karám éjjeliőrére.)

- Egy teherautónyi disznót hoztam - mondta Hosentrogáné.

- Felírnék én kettőt is, hogyha... - mondta az ember.

- Jótettért jót várj... - mondta Hosentrogáné.

Így is történt. Mindezek után pedig Hosentrogáné kapott egy pecsétes papírt, hogy két rakomány sertést szállított. Amikor már éppen indulni készült, jött a másik éjjeliőr, a felvigyázó.

- Hány rakomány disznót hozott?

- Kettőt - mondta Hosentrogáné -, és újra fölcsillantotta cigány nagyanyjától örökölt, csábos mosolyát.

- Felírhatnánk hármat is, hogyha... - mondta a felvigyázó.

- Jótettért jót várj...

Ebben maradtak, és eltűntek egy röpke negyedórára az éjszakában. És ez lett volna a történet boldog vége, hogyha kora reggel a karám ritka vendége, Biemstein úr be nem toppant volna - malacszámoló hangulatban. Számolt, és föltette a kérdést, amely a vígjátékot drámára váltotta:

- Hány disznó jött az éjjel?

Az utolsó felvonást már akármelyik tejeskocsis úgy felvázolja, mint a gyakorlott drámaíró. És hogy a görög tragédiák kórusa se hiányozzék, az arra járó, boltból jövő asszonyok felsorolják a levonandó tanulságokat. Unisonóban hangzik a refrén: "A lakat sem ér semmit!"

Lehet, hogy senkinek semmi köze az egészhez, de mindig mindenki várja a híreket, az újságot! Ott, ahol az újságot nyomtatják, árulják, elsorvad a mesemondók, igricek, krónikások művészete. Ahol nincs betű, ott él. A hírszolgálat életbe vágóan fontos:

"Fenn, a Mirador-serrán láttam egy tropeirót (lókupecet). Szép lovai vannak, egy pár szürke tizennégy contóért, van egy feketéje nyolcért, egy öszvér ötért... de vigyázat, este a legelőre vitte a lovait, húsz milreist ígért lovanként a fűért, vízért, de reggelre lovastól, mindenestől elpárolgott!"

A hír két órát utazik az egyik tejeskocsin bolt-irányban, három-négy órát keletre, nyugatra, és ha holnapután megjelenik a tropeiro - hosszú bőrnadrágban, ezüstveretes revolverrel, juhbőrön a nyereg helyett, nagy karimájú kalapban, a pampák valódi sváb fia -, és ha a szürkék párját tizenöt contóért ajánlja, mindenki nevet: "Örülne, ha tizennégyet kapna!" És ha mit sem sejtve húsz milreist ajánl lovanként éjjelre, azt hallja: "Igen, amigo, de előre, különben viheted a gebéidet, de nem az én legelőmre!"

A tejeskocsisok fontos és méltóságteljes személyiségek, és egyéb hírforrások híján nagyon örülök, ha az egyik vagy a másik megtisztel látogatásával.

Nemrég bejött Theobald - a Bab-völgyi Theobald -, lassan és nyugodtan jött, mintha csak az időjárás kérdéseit szándékozná megbeszélni. Semmi kétség: egy kiadós eső jót tenne a kukoricának. Ilyesmiről beszélni kell, hogy Szent Péter füléhez jusson.

- Jó reggelt! - köszönünk mind a ketten... Aztán nem szólok egy szót sem, mert tudom, hogy nem illik zavarni azt, aki gondolkozik.

- Mondja - szólal meg végre Theobald -, ért maga valamit az ekcémához?

Ha még újonc volnék, azt mondanám, hogy igen, vagy mondanék valamit a sömörről áltálában, exogén, endogén, allergikus esetekről... de így csak annyit mondok:

- Igen!... Ekcéma! Ezzel úgy állunk, mint a kutyákkal. Van fehér kutya és fekete kutya, kicsi és nagy, harapós és jóindulatú... Nem így van? Ha csak annyit mond, hogy kutyája van, még nem tudom...

- A kutyám tarka. Barna és fehér - mondja Theobald, hogy ezzel legalább tisztában legyünk.

- Piminettinek daxlija van - mondom én, a témánál maradva.

Erre aztán mind a ketten hallgatunk egy darabig.

- Az ilyen ekcéma nagyon kellemetlen - mondja ő.

- Viszket - mondom én. - Fáj is.

- Különösen éjjel - mondja Theobald.

- Akkor nem tud az ember elaludni - zárom én a témát. Ezután újra kinézünk az ablakon, nem jönnek-e az eszmecserét, esőt hozó felhők. Közben barátom elhatározza, hogy kirukkol titkával, mert feladja a reményt, hogy elárulom a magamét, egy ekcémakenőcs nevét.

- Tudniillik ekcémám van - mondja kissé kelletlenül.

- Nagyon kellemetlen - mondom a változatosság kedvéért én.

- Viszket - mondja ő.

- Különösen éjjel - ismétlem kegyetlenül.

Theobald nagyot sóhajt, elgondolkozik, aztán engedékenyen rámnéz:

- Megmutathatnám az ekcémámat. Megmutatni nem kerül pénzbe.

Felelhetném, hogy megnézni viszont kerül, de rosszul hangzana. Ezért azt mondom: - Mutassa azt az ekcémát.

Fölhúzza a nadrágszárát:

- Így néz ki.

Diagnózisa helyes. Ekcéma, régi, nedvező, gyulladt, széteső ekcéma, felette, alatta visszerek csomóival. Értem, miért jött végre Theobald.

Ha most megkérdem, mióta szenved, legyintene, hogy "egypár napja". És ha azt kérdezném, mit kent rá, biztosan azt felelné, "semmit, eddig semmit". Ezért összeráncolom homlokomat, és csak nézem a lábszárát:

- Régi ekcéma. Nagyon régi.

- Van már vagy hathónapos.

Még mélyebbre vonom homlokom barázdáit, úgy mondom, mintha a látleletet értelmezném:

- Mindenfélét kent már rá.

Meg se próbálja tagadni, hallgat.

- Ráolvastatott - mondom komolyan.

- A feleségem azt mondta, nem árthat.

- Nem is használt.

- Nem. Aztán káposztalevéllel hűtöttem.

- Kelkáposztalevéllel - hagyom rá. - És aztán?

- Kenőcsöt.

- Micsoda kenőcsöt?

- Azt a tubusban. Ami fogpucolásra is jó. Azt mondták, az a fekélyt is kigyógyítja.

- És azután? - kérdezem irgalmatlanul. Theobald belátja, hogy vallania kell.

- Tintát - mondja halkan.

Most én csodálkozom. Tinta, az irodalom kék vére, rendkívül ritka folyadék a Donna Irma-völgyben. Tej, cachaça, bor... de tinta?

- Hogy jutott tintához?

- A kislányom, a Léni iskolába jár, a harmadik osztályba. A tanítónő parancsolta. A Léni most nyolcéves.

Igaz, Theobaldnak lányai vannak. Sok lánya, csupa helyes, jókedvű, friss kislány.

- Hány kislánya van tulajdonképpen? Négy?

- Öt! Öt darab!

- Büszke lehet rájuk!

- Büszkének büszke. De sok az ember gondja velük. Látom, örül, hogy megszakítjuk a vallatást.

- A legidősebb huszonegy, férjnél van, van már két gyerekük is. A Mária tizenkilenc, el van jegyezve. Aztán az ikrek...

- Igaz, akiket mindig összetévesztek! Mennyi idősek?

- Most múltak tizenhat, szeptemberben. A szomszédok tizenhat éve nézik őket, és még mindig nem látják a különbséget. Ha sötétedik, magam sem látom. Hogy összetartanak azok ketten! Egy ágyban alusznak. Minden falat kenyéren osztozkodnak. Ha az egyik beteg, a másik sír.

- Hol találnak majd férjnek való ikreket?

- Nem értem, miért mindig a lányok ikrek? Az a két pár Inhambuban, a vörös hajúak fenn, a serrán, csupa lány!

- Talán testvérek is megteszik! A szomszédjánál egy tucat fiú van! De legalább tíz...

- Van annak egy egész regimentje!

- És mit tett rá a tinta után? - kérdezem hirtelen, újra őrmesterhangon.

- Azután? Az tanácsolta a borbély, tegyem rá egy elégetett vörös kendő hamuját...

Megharagszom. A borbély ugyanezt a szert ajánlotta egy tüdőgyulladásos kisgyereknek... kanálszám... és éppen elég gondot okozott nekem, amíg életveszélyben volt.

- A vörös kendőt! Hisz a borbély még olvasni sem tud!

- Az emberek azt mondják, ismeri a betegségeket.

- Theobald, nem szégyelli magát? Minden babvölgyi vénasszonyra hallgat?

Egy szót sem szól, én pedig újra átkapcsolok, ezúttal az orvosi hangnemre.

- Üljön le, és figyeljen ide. Babona mindenhol van. Itt is csak olyanok az emberek, mint máshol, mint ott, ahonnan én jöttem. Tudja, hogy ott mit csinálnak? Teliholdkor egy köcsög vizet hozatnak a sömörre. Pontosan éjfélkor. A vizet csak érintetlen szűzleány hozhatja, és meg sem szabad mukkannia, miközben hozza. Ebből három pénteken hét-hét cseppet tesznek az ekcémára. Mit szól hozzá!?

- Éjfélkor? - csodálkozik Theobald.

- No, elég a kuruzslásból! Beszéljünk komolyan! Mostanáig vacakolt, szenvedett. Már belátta, hogy ennek nincs értelme. Tudományosan kell eljárnunk! Csak a kenőcs nem segít. Először a visszereket kell kezelnünk, a vérkeringését kell rendbe szednünk. Aztán pedig...

- Mennyibe fog kerülni? - kérdi Theobald, hogy az alapvető problémát tisztázzuk.

- Két contót kérek a kezelésért.

- Két contót? Másfelet keresek egy hónapban a tejszállítással!

Theobaldnak igaza van. Az orvosságok ára a kolonista részére aránytalanul magas. Él, mert kap elég lefölözött tejet a disznóinak, mert a felesége, lányai, veje kapálnak. Van galambja, birkája, tehene, pulykája, méhészete, de pénzt - ezeket a Londonban nyomott bankókat, elűzött császárok, megbukott diktátorok, kövér pénzügyminiszterek, csúf hercegnők és szakállas hajósok képeivel ékes bankjegyeket - nagyon ritkán kap kézhez.

- Két contót?

- Kettőt.

- Nem adna mégis inkább valami kenőcsöt?

- Értsen meg! Nincs értelme! Semmi sem használ, amíg a vérkeringése nincs rendben!

Theobald legyűri a nadrág szárát, feláll.

- Meg fogom beszélni a feleségemmel - ígéri.

Tegnapelőtt jött újra Theobald. Pompás borjúcombot hozott, odafektette a pultra.

- Jó reggelt, doktor! Szép idő van, ugye?

- Jó reggelt - mondom. - Nagyon szép.

Látom, meg akarja kezdeni a kezelést, előleget hoz. Semmi kifogásom ellene. Szeretem a borjúbecsináltat tejföllel, nokedlival.

- Tegnap meglehetősen hűvös volt - mondom, mintha én is tejeskocsis vagy a brit felsőház tagja volnék, és várom, hogy a tárgyra térjen.

- Nagyon hálás vagyok - mondja Theobald. - Nagyon szépen köszönöm. A receptje segített.

- Nem adtam receptet! Azt mondtam...

- Azt mondta, hozassak holdtöltekor egy köcsög vizet...

- Azt mondtam, hogy...

- Amint rátettem az első hét cseppet, megszűnt viszketni. Másodszorra elmúlt a fájdalom, nem is akartam folytatni, de azt mondja a feleségem, "ne bolondozz, tedd csak rá, nem kerül pénzbe", én meg azt mondom, "igazad van, úgy kell csinálni, ahogy a doktor előírja". Harmadszor is rácsepegtettem, és meggyógyult az a nyavalya.

Felhúzza a nadrágját. Az ekcéma eltűnt. Sima, rózsaszínű a bőr. Mintha még a visszerek is visszafejlődtek volna egy kicsit.

- A múltkor nem fizettem. De tudom én, mi illik. Adósságom sehol sincs. Szép borjút vágtunk. Ez a combja.

Neki volt igaza.

- Köszönöm.

Theobald az ajtónál még egyszer megfordult. - A vizet - mondja - a Léni hozta.

S már vígan csörrennek kint az üres tejeskannák.

Pálinkán túl, tejen túl, de még az emberi lakok során innen a Jóistennek is van még egy háza: a katolikus.

Kívülről olyan egyformák a templomok, mintha egy építőszekrényből rakták volna őket a domboldalra, vagy mint az "a falu" felírású olajnyomatok istenházai. Belül van a hangulati különbség. A lutheránusban olyan Isten lakik, aki erős vár, és fia, a Jézus Krisztus, aki akkor is győzne, ha a világ teli volna ördöggel. A katolikusban a Magna Mater uralkodik, Anya és Szűz, aki a megközelíthetetlen és néha haragos Atyánál elintézi az emberek ügyeit, meg Szent Antal, aki ugyanazt a gyermeket tartja a karjában, mint Ő. Az Újkor történelme olyan háborúkról szól, melyeket ilyen különbségek miatt vívtak. Itt szárazság esetén mindkét templomban esőért, ha árvíz van, napsütésért imádkoznak. Ugyanazzal a Miatyánkkal száll a jobb tej- és aipiárakért elmondott ima. Nincs ok hitvitákra. Mind a két templom mögött hinta és tekepálya van, padok, asztalok, kemence... mert a legfontosabb ünnepek mindenütt a búcsúnapok.

A búcsúra mindenki szívesen ad csirkét vagy kacsát (ezt nem hívják áldozatnak, de az ajándékozó érzése ősrégi és szent), a búcsún az, aki ott kolbászt, káposztát és krumplit eszik, kávét iszik vagy célba lő, tudja, hogy ezt ad majorem Dei gloriam teszi. Az égi és földi örömök egymásba folynak. Klarinétok és dobok pótolják az angyalok karait, a fiatalok táncolnak is. Akik cachaçát isznak, nem emlegetik az anyjuk szentségit és a fűzfán fütyülő rézangyalokat, hanem kenetteljesen mosolyognak, mert a pálinkáért befolyó összegből is szószéket fognak építeni, harangot fognak venni.

Szép az ünnep, melyen szó sincs arról, hány különböző út vezet az égbe vagy az ellenkező irányba. Július 25-e a "kolonisták ünnepe"; az első sváb telepesek a múlt század húszas éveiben ezen a napon szálltak partra. A felekezetek megosztják egymás közt az ünnepet. Ha az egyik évben Luther Márton nyársán forognak a csirkék, a következőben a pápa rostján sül a rostélyos.

A templomdomb meredek falként zárja el a falut a völgytől. Ha a rablólovagok ma még vidéken élnének; vár került volna a templom helyére. Az út átcsúszik, átkanyarodik a domb lába és az itt gáttal torlasztott, vízirózsás Donna Irma-patak közt.

Innen már se állam, se egyház nem kíséri tovább a vándort. Innen kezdve ott járunk, ahol már minden ház ura korlátlan uralkodó, minden rancho kastély. Aki itt saját lován, a saját legelőjén vágtat keresztül, büszke, mint egy eques romanus - római lovag.

Emberek, akiknek senki sem parancsol... Hol találunk még ilyeneket bolygónkon? Annak, aki életében nem látott feljebbvalót, nem hordott jelvényt és egyenruhát, nem hallgatott, nem esküdött semmilyen mester szavára, annak tulajdona lehet szegényes, tudása csekély, de emberi méltósága páratlan.

Könnyebb egy város kapuit megnyitni, mint házaik ajtaját. Az itteni házak ajtaján nincs lakat, de idegen alig lépi át küszöbüket. Csak annak a szokásnak, hogy haldoklóhoz orvost kell hívni - mit szólnának különben a szomszédok? -, köszönhetem, hogy beengednek. A betegek, ameddig csak mozogni képesek, maguk jönnek a patikába. A gyerekeket hozzák. Ritkán van alkalmam a házakba lépni.

És mégis: ismerem a kerteket rózsáikkal és megszámlálhatatlan georginájukkal. Georgina és gladiolus dél-amerikai virágok, érezni, hogy itt vannak otthon. Színpompájuk kastélyokhoz méltó. Elvadulva a georgina átnéz a tetőkön... ősszel, vagyis májusban messze világítanak a bíborszín virágok. Sok a rózsaszínű gladiolus. "A mennoniták hozták - hallottam. - Szorgalmas emberek, sokra akarják vinni, ha jó helyen vannak, jobbra vágynak, a legtöbben már elmentek erről a vidékről." Szép, ha a vándor virágot hagy hírmondónak! És biztosabb, mint arra várni, hogy más ültesse a virágot egy sírra. Egyszer egy igen távoli fazendáról sárga szívű, vörös gladiolusokat hoztam. Nagyon összebarátkoztak a rózsaszínűekkel, közös unokáik a sárga, a piros, a rózsaszín minden árnyalatában, minden összeállításában pompáznak. Szívesen bízom rájuk emlékemet. Az erdőt a fűrész és a fejsze már elűzte, de az amaryllis, a, tűzliliom megmaradt a völgy kertjeiben. Könnyű volt a legszebb (s talán legdrágább; de ki beszél itt értékről?) orchideákat kimenteni, és a narancsfákba rejteni. Mindenütt megteremnek, ahol árnyék van. Az őserdő őskert, a virágvadászok legboldogabb vadászterülete.

Ismerek egy deszkaházat, melynek tornáca, szobája túltesz a milliomosok télikertjein; a legkülönösebb levelek teregetik színfoltjaikat, kőkorszakbeli pálmák merednek a virágzó indák közt, mohák eregetik szürke szakállukat a liliomok elé, a pálmaház úrnője fejés és sikálás után az orchideakertészet nemes sportjának hódol.

A konyhán vagy a szobán keresztül léphetünk be a házakba. Ami a városi embernek rögtön feltűnik, az a méretek tágassága. Az ország akkora, hogy óriási konyhák férnek el benne. Tény, hogy az embernek éppúgy van térigénye, mint éhsége és szomja. Minden kis szoba börtön (ha a szárnyaló képzelet vagy egy jó könyvtár nem dönti le a falakat). A nagyvárosiak kétségbeesésükben vitaminokat nyelnek, holott térhiányban szenvednek. A szabadban a házak lopják a teret, a szobában a bútorok. Az egymáshoz zárt emberek végül meggyűlölik egymást... A faházakban van hely, a fák magasak, és hosszúak a deszkák. Néhány égbe meredő törzs deszkái tizenkét gyerekes családoknak is hajlékot nyújtanak. Bizonyos dolgok mégis bölcsen vannak elrendezve ezen a világon.

A szobában függ az esküvői fénykép. Ha ezek a kézzel kifestett arcképek nem hazudnak, a házastársak viaszbaba-korukban léptek frigyre, de az is lehet, hogy minden házban ugyanazt a fényképet láttam. Porcelánkutyák és művirágok állnak az asztalon. A technika vívmányait a varrógép és a rádió képviseli. A sváb kolonista lármaigénye csekély, a rádió, amelyben a farsang tizenkét hónapig tart, úgyszólván mindig hallgat.

A modern lakásokban elsorvadt a konyha, hacsak meg nem ette az ebédlőt. A faházakban a tűzhely terme túlnő a szobákon. Hatalmas a tűzhely, hatalmasak a tüzelésre szánt ágak és fatörzsek, a fazekak, a nagylábas aipigyökérnek (a sváboknál), puliszkának (a velenceieknél), a feketebabnak (azoknál, akik brazilok lettek). Hatalmasak a tűzhely felett lógó kolbászfüzérek és füstölt oldalasok is.

A konyha és a nagyszoba közt vannak a hálószobák orgonasípszerűen sorakozó ágyaikkal. Aki végigaludta a sort a kis bölcsőszerűtől a basszus-Á hosszúig, már maga is elindulhat fát vágni, deszkát fűrészelni, házat építeni, családot alapítani. Az ágynemű tiszta. Este mindenki lábat mos, vagy úgy tesz, mint a szomszédom, aki minden este zsákba dugja a gyerekeit, úgy rakja őket az ágyba. Csak szombaton nem, mert akkor mosdik a család" - hallottam egyszer.

Íróasztalok nincsenek... de ezzel nem mondtam semmit, ami a völgyemet jellemezné. Az íróasztalok kihalófélben vannak. Még Rómában is csak azokkal találkozik az ember, melyek már sok pápát éltek túl. Úgy látszik, már csak irodalomért lelkesedő hölgyek tartanak íróasztalokat meg azok, akik szeretik a titkos kis fiókokat vagy a bútordarabot, amelyen festőien el lehet rendezni az ajándékba kapott levélvágó késeket, köveket, lámpákat. A férfiak az irodában írnak vagy diktálnak. Az írógépnek külön asztala van, mint ahogy külön papírt eszik, külön stílusban ír.

Könyvek sincsenek. A nagyszülők még hoztak egyet-mást. A háborúban a bennszülött hazafiak könyvre vadásztak, könyvet égettek. A megmaradt könyvek úgy fekszenek a szekrények alján, mint az elsüllyedt gályák a Karib-tengerben. Csak a zsoltároskönyv és a Biblia maradtak a felszínen, legalábbis a szobák felszínén. Két nemzedék alatt a Biblia érthetetlenné vált. Mi az, hogy király? Római? Helytartó? Hogy lehet megmagyarázni a gyerekeknek a vasárnapi iskolában, mi az, hogy oszlop? Ki látta már az oroszlán állkapcsát? Medvét, hajót, pajzsot, tevét? A Szentföld messze van onnan, ahol az aipi terem.

A svábok azt állítják, hogy a Biblia németül van írva, a portugál szöveg csak fordítás. Jézuskrisztus németül beszélt, hisz a Biblia az ő szava. Aki nem hiszi, menjen csak maga Jeruzsálembe! Tény az, hogy az Egyesült Nemzetek tartanak egy bizonyos számú katonát Gaza mellett, az Izrael-Egyiptomi határon. Ezek közt van több száz brazil is, legnagyobbrészt Santa Catarina-i parasztgyerek. Jól élnek, látnak egy darab nagyvilágot, kirándulni mennek, autóbuszon Jeruzsálembe is... és ők a megmondói: ott ülnek még ma is a hosszú szakállú, vén zsidók, az Apostolok ideje óta sétálnak a Szent Város utcáin, és igenis értik a németet, ha nem is tudják, mi a cachaça és a churrascot! Úgy-ahogy meg is lehet érteni, amit mondanak. A Biblia korában biztosan jobban beszéltek.

Az olaszoknak még Bibliájuk sincs. A braziloknál néha akad egy példány abból a könyvből, melyből az elmúlt évszázadban számtalan példányt nyomtak, és ma is messzebb hatol, mint minden más irodalmi termék. A címe: az "Igazi caravacai kereszt". Bevallom, nem tudom, mit jelent, de a tartalmát ismerem: ráolvasásra alkalmas versikéket, varázsigéket, angyalidéző imádságokat tartalmaz. Van mondás és ige a tyúkszemtől a lepráig, minden elképzelhető bajra, kígyómarásra, meddőségre, rossz álmokra, bél- és agygilisztára, száraz és nedves sárgaságra, a bajra, melyről senki sem tudja, hol ered, névtelen bajokra, a heveny szerelem következményeire... mindarra, ami még évezredes fák koronái alatt is eléri az embert. A szövegben van portugál és latin szó, sajtóhiba és valami, ami különböző afrikai nyelvekből származhat, de az is lehet, hogy ókongói halandzsa. Semmi esetre sem könnyű megérteni. Talán ez adja a könyv szürrealista varázsát. Aki tud olvasni, és ismeri a füstölésekhez szükséges növényeket, ezzel a könyvvel segít szenvedő embertársain.

Képek is vannak. Piminettinél még Vargas, volt diktátor képe lóg. Bár az elnök úr elképzelhetetlen panamák és orgyilkosságok leleplezése után agyonlőtte magát, szalaggal és mája-lépe felett rendjelekkel ékes képe még mindig szép irodadísz. Katolikus családoknál Madonnák mosolyognak, és rózsafüzéreket osztogatnak meztelen asszonyoknak és férfiaknak, akik szemérmesen, köldökig tűzben állva várják, hogy őket is beengedjék a mennyországba. Páduai Szent Antal, miután Lisszabonban született, megérti a portugál imát, és képe hasznos; másutt Szent Sebestyént látni, annyi nyíllal testében, mintha a botokudok ellen vesztett volna csatát. Szent Györgyöt a vatikáni hatóságok hiába törölték a szentek névsoráról: itt fehér lován még vígan lovagol a sárkány felé, hogy lándzsáját a tűzokádó szájába szúrja; Szent Margit izgatottan nézi a mérkőzést, bízhat, mert Szent György a sárkánynál és a létét tagadó tudósoknál hatalmasabb. Ezenkívül csak egy édeskés és émelyítő ital édeskés és émelyítő plakátjai függnek a falakon.

Élt a vidéken egy igazi művész is, s olajfestményei még nem vesztek el. Völgyem rövid, de máris ködbe vesző történelmét kutatva, megpróbáltam Heinz, a festő életét feltárni; alig hiszem, hogy a hivatásos művészettörténészek többet tudnának róla. "Az első háborúban osztrák tiszt volt, a háború után jött ide. Ameddig egy házat festett, ott is lakott, néha két-három hónapig. Sétabotja feje egy tukánmadár csőre volt. Pénztárcáját maga csinálta sündisznóbőrből. Ivott, mint a kefekötő. A felesége faképnél hagyta. Akkor még sokkal többet ivott, végül halálra itta magát." Ez nem sok, de Homéroszról vagy Béla király jegyzőjéről sem tudunk többet. Alig hiszem, hogy tíz évvel a halálom után rólam még ennyit is tudnának. Csak a mű a fontos, egy művész élete legfeljebb lábjegyzet a műhöz. Heinznek, a festőnek egy kiváló tulajdonsága volt: őszintesége. Nem "képet" akart festeni, hanem egy házat, egy fűrészmalmot, tisztást tehénnel, egy fekete-vörös bors-madarat - egy kicsit mereven, de híven festett. Divat a primitíveket felfedezni. Ügyes műkereskedőnek ajánlanám, fedezze fel Heinzet, az őserdő festőjét, rendezzen kiállítást képeiből, írasson egy életrajzot, csináltasson róla filmet. A cachaçába fúlt osztrák tiszt még kaphatna tíz sort a művészeti lexikonokban. Szeretem képeit, nem vinném el a házakból, arról a tájról, amelyben megszülettek. Heinz még nem halt meg egészen: "Laude dignum virum musa vetat mori."^[3]

Ha megkerülöm a katolikus templom dombját, és végignézek a völgyön, amennyire ezt a dombos vidék és a kanyargó út engedi, boldogan üdvözlöm a közeli házakat és távoli tetőket: talán átültetett fák érezhetnek így, ha azt érzik, hogy gyökereik egyre mélyebbre nyúlnak, egyre biztosabban feszülhetnek a szélnek.

Az úttól balra, pár lépésnyire, dombnak fel áll a borbély háza. Messziről látni és hallani, mert a rádiója zúg és bömböl, és ha egy pillanatra szünetel, a borbély harsány hangja lép helyébe, zengő "ha-ha-ha", egy olyan ember nevetése, aki már megoldotta az élet problémáit.

Perikles nem ismer betűt. Európainak, aki mindig csak írástudók közt élt, érdemes közelebbről megismerni. Perikles vágja a hajamat, vagyis azt, amit egy fél évszázad meghagyott üstökömből. "A fejemet kapinálja" - mondhatnám stílszerűen a Santa Catarina-i nyelv ismerőinek.

Fejekkel babrálni nem sváb kolonistának való időtöltés. Ez a hivatás a portugáloké; borbélyműhelyek, eszpresszók és vegyeskereskedések az egykor hatalmas, ma már széteső luzitán birodalom utolsó erődjei.

Aldomiro (mondhatnám, ha tudományos fejtegetést írnék) csak magánéletében analfabéta, de elsősorban az állam képviselője. Perikles viszont büszkén és tudatosan nézi le a papírok álomvilágát, - a valóságban él, mulattatja a hajvágás, szereti a foglalkozását, már azért is, mert a borbély mindig az árnyékban dolgozik, keze ügyében van a friss víz, és kényelmes lábbelijét nem használja el túl gyorsan.

Analfabéták első kézből kapják az életet. Úgy viszonylanak az írni és olvasni tudókhoz, mint a paraszt, akinek a felesége a levesbe való tyúkot az ólból, a főzeléket a kertből hozza, és a párolgó, illatos leveshez az Úrjézust hívja vendégül, ahhoz a városlakóhoz, aki egy kis csirkét ábrázoló tasakból valami port önt a forró vízbe.

Az emberiségnek pár százezer évig nem volt szüksége könyvre, aztán kitalálták a betűt, hogy írhassanak valamit a sosem volt aranykorról. Arról, amit szagolni, fogni, érinteni kellene, a vaskorszak szerencsétlen fia az iskolában olvas, eltemetik a könyvek, elveszíti a képességét, hogy saját szemével lásson! Végül oda jut, hogy azt hiszi, az a fontos, ami a könyvekben áll, hogy az élet értelme az, hogy fölírják a történeteket!

Perikles borbélyműhelyében Curtiusra gondolok, a Rómában élt német archeológusra. Élete utolsó napján meglátogatta egy diákja (mint Goethe Faustját - emlékszem én, nyomorult könyvmoly), és megkérdezte, hogyan tanuljon archeológiát. "Olvasson, fiatalember, olvasson sokat!" "Az ember csak azt látja, amit már tud" - mondta Curtius. Perikles ha-hát mondana, ha lennének arra való szavaim, melyekkel híven elmesélhetném neki. Nem állnak idegen vélemények, távoli sorsok egészséges érzékei és a valóság közt. Már kisfiú korában itt szaladgált, és jól megnézte magának a világot. Aztán tanonc lett, megismerte a munkát: zsákba söpörte, kivitte a levágott hajat. Aztán hajat vágni is megtanult. Először lófarkon és sörényen... az öreg naplopónak, akin a borotválást gyakorolta - ha-ha! -, minden alkalommal, cachaçát kellett fizetnie! Citrommal - ha-ha! - és cukorral! Aztán - ha... megtanult bánni a sütővassal, hajat göndöríteni! Ez aztán foglalkozás! Ott dolgozik az ember, ahol kedve tartja. Volt Ipurangán és Aparecidában, Új-Rostockban és Új-Oldenburgban, mindenhol. Mindenhol voltak lányok, és aki hajfürtökkel játszik, azt is megtanulhatja, hová rakhatja a tíz ujját! Ha-ha! Vannak a világon sváb lányok és olasz lányok, és lenn, a partvidéken, ahol a banán terem - ha-ha-ha-ha! -, ott feketék is vannak ám! Azoknak nincs mit göndöríteni... Ha! Az indio lányoknak sima a hajuk. Fekete, fényes, illatos. Ha-ha.

Nem egészen könnyű Perikles életrajzát követni, mert a rádió, azaz a két rádió, hörög és jajgat, "kettő az murisabb" - mondja Perikles. Az egyik nevet, a másik sír, ide hallgat az ember, oda hallgat. Néha mind a kettő beszél, mindegyik mást mond, az ember azt gondolná, hajba kapnak. Az a legjobb vicc. Ha az egyik szomorúan dudál, a másikban kitör a farsang. Ha! Kell a lárma, különben mire van az embernek két füle?

Most harmonikát szeretne venni, beállna harmadiknak a rádiózenekarba.

Csak akkor vágatom hajamat, ha - ami hála Istennek sokszor előfordul - nincs áram. Nincs, mert nincs elég víz a patakban, amely a turbinát hajtja, vagy túl sok a víz, és elviszi az egész villanyművet, vagy mert a villanyműtulajdonos az anyósnál uzsonnázik, és közben leállított mindent. Ilyenkor csak Perikles hangja zeng: "És a legjobbat elvettem feleségül! Mindennap főz rizst és feketebabot! Vasárnap csirkehúst eszünk!"

Perikles táplálékát is első kézből kapja. A bab a saját földjén terem, a rizst a sógora hozza. A sógor olasz, és ért a rizshez, Pó-melléki családból jött. Még szakácskönyv sincs Perikles és étkezései közt.

- Gosto do barulho, szeretem a lármát - mondja. - Hogy van az, hogy maga nem szereti?

Hogy is magyarázzam neki? Mondjam, hogy háborúk kortársa voltam, hogy minden olvasmányomból ágyúdörgés hangzott? Szegény, életképtelen ördög vagyok... a mindennapos bab-rizs nem boldogítana, mert dúsabb lakomákról olvastam... valami elválaszt az erdőből jövő leánykáktól... A hanghullámokat csak akkor szeretem, ha az aranyglóriás, fehér parókás Bach mester a maga módján rendezte őket.

Perikles nálam sokkal gazdagabb. Neki kevés képe van, de csupa eredeti. Nekem sok van, de csaknem mind másolat.

- Megvénültem - mondom -, azért nem szívelem a lármát.

Perikles csodálkozva néz rám.

- Azért szeretem a zenét, mert lármázik. Ha-ha! - kiáltja.

A borbélyműhely előtt gyorsítom lépteimet, sietek túljutni a következő kanyaron.

Onnan már látom azt a házat, melyet "Reggeliző-ház"-nak hívok, mert egyszer épp a reggeli idején, úgy kilenc óra tájt jártam benne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a család ilyen későn kelt volna, még kevésbé, hogy első étkezésükhöz jöttem. Mindenki akkor kel, amikor a nap az erdő puha ágyán alvó ködöt keltegeti, fél öt, fél hat tájt, és akkor már ott van a kolbász és a kenyér, éppen csak a kávét kell felönteni. De a munka hív, állva eszik-iszik a család, még senki sem érdemel többet. Kilencre megfejték a teheneket, már elment a tej, a ház ki van takarítva; és egy jó darab aipi tisztára van kapálva. Most már le szabad ülni.

A "Reggeliző-ház"-ban öt fiú van, és nincs lány. Ilyen esetekben előfordul, hogy az anya mindenkit kiszolgál, mindenkinek a cselédje. Ebben a családban máshogy van, itt mindenkit befognak: mosni, vasalni, gombot varrni, sikálni, a reggelit felszolgálni minden fiú megtanult... nem árt férfiúi méltóságuknak... mint ahogy az apa méltóságának sem ártott, hogy verekedett a kocsmában, sőt, az sem, hogy alaposan ellátták a baját, úgyhogy már reggel hívtak, jöjjek, kötözzem be, hozzak fájdalomcsillapítót.

A lélek ismerői azt állítják, hogy a gyermekkori események hagyják a legmélyebb nyomokat. Lehet, hogy igazuk van. De vannak felnőttkori élményeink, melyek minden percünkben elkísérnek. Például az, ha három-négy évig éhezett az ember. Részem volt benne, és hiába fogok igyekezni az elmulasztott étkezéseket pótolni. Az éhség esztendeinek kitörölhetetlen következménye (lehet, hogy néhány hónapi éhezés emlékét még utólag túl lehet zabálni) a terített asztal feletti ámulás. A nap besütött a "Reggeliző-ház"-ba, és benyalt a mézbe. A méz színaranya mély tálban állt az asztalon, erdőillatú volt. A szenvedő atya zsírt kent a kukoricakenyérre, s a mézbe mártogatta. A kávé és a tej korsókban állt az asztalon, kosarakban feküdt a kolbász, a sajt, a füstölt hús. Az erdőben fogott zöld papagáj tejes puliszkát kapott. Apa, anya, öt fiú és a papagáj az ünnepélyes csendben nagyon lassan, nagyon nyugodtan ettek. Csak amikor belátták, hogy hiábavaló minden erőfeszítés, hogy a tejjel, kávéval, zsírral és füstölt hússal nem tudnak megbirkózni, sóhajtottak mélyen, és adta fel egyik a másik után a küzdelmet.

A közeli útkanyarnál meglátom azt a házat, melyet a "Császárházá"-nak kereszteltem. A nagyszoba dísze egy fénykép, a keretén ezüstbe vésve az áll, hogy Lieb Vaterland, magst ruhig sein. Ritka és szép fénykép, talán már az egyedüli példány a világon. Több mint egy fél évszázada annak, hogy a braunschweigi század a fényképészhez masírozott, mielőtt leszerelt volna, és azóta sok minden megváltozott a Lieb Vaterlandban. Akkor itt a botokudok uralkodtak, ott Vilmos császár. És ma... ma fénykép, azt nézi a falról, hogy várják a kislányok, hogy a háziasszony rendbe szedje frizurájukat a szombati bálra.

A kislányok hiába tanulmányoznák a sárguló képet, nem sokat értenének belőle. Én mint "nagy idők" megtépázott tanúja, rögtön látom, hogy az első sorban guggolók bakák, a sor közepén álló vitézek őrmesterek. Jobbra és balra szakállas óriások tartják a zászlót. Magas csizmájukkal német diákokra vagy Bismarck-szobrokra hasonlítanak. Sisakjaik egyforma magasak, szakálluk egyforma hosszú. Felhőréteg felett (a fényképész, aki már akkor ismerte az összekopírozási eljárást, azt is tudta, hogy ábrázolják az angyalok karait) állnak az alacsonyabb rendű vállpánthordozók, közöttük csúcsos sisakú hadfiak, akiknek feladatát a képen éppoly kevéssé értem, mint hadászati feladataikat. Az átlók metszőpontján sátor (vagy baldachin) áll, alóla komolyan, méltóságteljesen, de ugyanakkor jóságosan és igazságosan a századparancsnok tekint reám. Az oldalán parancsát várva, jobbjukkal a kard markolatán, hű tisztjei. Az ő fejük felett - új felhőrétegen túl - kaszárnyák és tábori ágyúk lebegnek a légben, hősök - végtelen sorban - állnak haptákban, előttük tollas sisakban a magasabb rangú tisztek csoportja lovagol. Élükön hófehér paripán vágtat az, akinek aranysas ül ezüstsisakján; kabátja úgy leng a szélben, mintha neki is sasszárnya volna... semmi kétség: ez Őfelsége, a Császár! Lieb Vaterland...

Olyan soká, olyan áhítatosan álltam a kép előtt, hogy a háziasszonynak is feltűnt. "Ezt még nagyapa hozta - magyarázta -, rajta van, itt, az első sorban!" Sokszor mutatta a képet a gyerekeknek, azt mondta: "Nézzétek meg jól, így van ez Németországban. Ez az örök Németország!"

- A nagyapának igaza volt - mondtam.

A következő házat a "Szomorú-ház"-nak neveztem. Ha csak a fákat értelmezném, azt mondanám, sokoldalú emberek lakják. Vannak büszke pálmái, sűrű mandarinjai, hasznos körtefái. De már a gyerekek olyan búsak, mintha valami hátsó udvarban nőttek volna fel; mintha nem arra várna három tucat malac, hogy örömet okozzon nekik, hurkák és disznósajtok tömegével ajándékozza meg őket. Az anya is látja: "A kicsi mindig szomorú. Volt egy ikertestvére. Az orvos a kórházban rögtön mondta, hogy meg kellene operálni. Amikor hároméves volt, meghalt. A kicsi mindig keresi." Tudom, hogy erre a korai özvegységre nincs se szó, se vigasz. Az anya szavakat keres, még nagyobb fájdalmára. "A másik fiú már nyolcéves volt, kedves és jó volt. Mindig a ház és az istálló között játszott..." Úgy mondja el a tragédiát, mint ahogy nagy költők mondanák el, nyugodt, biztosnak látszó helyzetből indul ki, de már magában hordja a dráma csíráját: "A munkások az udvarban a villanyvezetéken dolgoztak. Lelógtak a drótok..." Megáll, mert aki elmesél valamit, újra átéli az eseményeket, és meglehet, hogy ez egyszer másképp fog történni minden. A munkások biztosíthatnák a lelógó drótokat... de "a szerelők elmentek, mert már sötétedett". Még volt egy irgalmas pillanat. Még minden jóra fordulhatott volna. "A gyerek bejött a konyhába, azt mondta: »Még egy kicsit szeretnék játszani.«" Aztán lecsapott a végzet. "Amikor utánanéztem, már elesett. Éppen csak, hogy megérintette a drótot."

Gyerekeknek nem lenne szabad meghalniok.

Az anya néha a temetőbe megy, kitépi a páfrányt a sírról. Nagy ritkán jön egy idegen, mint én, aki még nem ismeri a történetet, és ő még egyszer elmeséli, reméli, hogy ez egyszer más vége lesz... de a ház "Szomorú-ház" marad, megmásíthatatlanul.

Égbe meredő araucariák közt - talán ezek az utolsó tanúi a kolonisták honfoglalásának - látom a "Füllentő-ház"-nak zsindelytetejét. Az öreg hunsrücki, aki ott lakik, említésre méltó egyrészt, mert vigyáz a fáira, másrészt, mert majomtörténetét olyan meggyőzően adja elő. Jól megjegyeztem magamnak, és ha még egyszer Európába jutok, én is úgy fogom előadni, mintha én lettem volna a hőse. Ha az ember elég sokszor elmond egy ilyen mesét, és mindig a legőszintébb hangsúllyal fonja be a bizonyisteneket, végül maga is meggyőződik arról, hogy így történtek a dolgok, és nem másképpen.

Örülök, hogy hallottam ezt a történetet. Kevesen vannak, akik ma még mesélnek! Curtius, az archeológus, késő öregkoráig is kíváncsi maradt, új embereket hívott meg zenedélutánjaira. De aztán próbára tette őket: a Mozart utáni tea közben rátámadt az ismeretlen vendégre: "Mondjon egy történetet! Meséljen!" És jaj volt annak, akinek nem volt mesélnivalója! "Hány éves? Negyven? És még nem volt érdekes élménye?" Aki hallgatott, el volt veszve, nem hívta meg többé. "Akinek nincs érdekes élménye, nem érdekes ember" - mondta.

A hunsrücki jól vizsgázott volna. Ő pontosan arra vár, aki még nem ismeri a történetét. Egy bronchitis szolgáltatta neki az alkalmat, hogy nekem is elmesélje:

"Annak már vagy harminc éve, bizonyisten, akkor kezdtük itten! Ha az ember lovat vagy tehenet akart venni, nem mehetett a szomszédhoz, mert annak sem volt. Fel kellett lovagolni Lagesig, a fennsíkra. Ott már száz éve, hogy kivágták az erdőt, minden csak legelő, csak itt-ott egypár fa, hogy a marha az árnyékban alhasson. Egy-egy fazendán volt vagy kétezer, ha nem több. Olcsónak olcsó volt egy tehén, talán ajándékba is adták volna, ha az ember nagyon kérte volna, de aztán haza kellett hajtani az erdőn keresztül; utak nem voltak. Veszedelmes dolog volt, az egyik csizmaszárban vitte az ember a pénzt, a másikban revolver volt, az övben még egy... a biztonság kedvéért. Bizonyisten nem volt tréfadolog!

Hát nekiindulok karácsony előtt, a legnagyobb forróságban, mert akkor a leghosszabbak a napok, és már a fele úton vagyok. Mindig csak a matón, a bozóton keresztül, mindig a vadonban. Szomjas vagyok, és - az ördög vigye el! - üres a kulacsom! Ott, ahol az egyik emberi hajlék kétórányira van a másiktól!

Nos, szerencsém van, ranchót látok! Olyant, amilyent a caboclók építenek maguknak szalmából és agyagból, pálmalevél tetővel. Tudja, mit mondanak azok? »Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok maguknak tartották volna meg.« Ha van egy puskájuk, vadásznak. Rossz puska, sovány kutya, cachaçás üveg... másuk nincs. Mindegy, mondom, és tapsolok."

(Ehhez meg kell jegyeznem, hogy a mi "bekopogok" kifejezésünk Brazíliában értelmét veszíti. Még ha a ranchónak volna is ajtaja, a belföld lakója olyanoktól származik, akiknek az élete nem zárt ajtók mögött játszódott le. Se az indiók, se a néger, akit százötven vagy csak száz évvel ezelőtt passzus és vízum nélkül bevándoroltattak ide, nem ismertek olyan komplikált szerkezetet, amelyhez deszkák, kilincs, sarokvas és lakat kellettek. Ha az ember be akar lépni egy házba - és ez lehet modern luxusvilla is -, addig tapsol az ajtó előtt, míg valaki jön.)

"- Hé-é! - kiáltom. - Egy szívességet kérnék! Hé-é! egy korty vizet kérek! - aztán várok.

- Pillanat - kiáltja valaki. Egy krákogó hangú vénasszony. - Várj! A chico hoz vizet!

Úgy is volt. A kunyhóból jön egy macaco egy cujával!"

(Itt újra magyaráznom kell. "Macaco" portugálul minden majom és a "cuja" egy tökfajta, amely olasz borosüvegre hasonlít. A Jóisten azért teremtette a cuját, hogy az erdei embernek is legyen tála, tányérja, ivócsészéje. A bab, a rizs, az aipiliszt kása mind cujában kerül az asztalra, azaz a gyékényre. Az egész konyhaberendezés egy hosszú tökindán terem, elég leszedni a kerítésről, és megszárítani.)

"Jön a makimajom, hozza a vizet! Azt mondom: - Muito obrigado excellencia - nagyon köszönöm excellenciádnak -, ahogy illik, és iszom. Nem minden ranchóban kap az ember friss kútvizet! Van, aki a folyóról hozza a vizet a babfőzéshez, és a folyóban disznók is fürdenek! Ha szomjasak, cachaçát isznak.

Visszaadom a majomnak a cuját, és ismétlem: - Obrigado! - Azt gondolom: talán volna itt valami harapnivaló is. Ha az ember reggeltől estig lovagol, mást sem lát, mint kukoricakenyeret és sajtot. Hátha volna ezeknek egy tál bablevesük jó pénzért?

Még egyszer rákezdem: - Hé-é! Nem volna egy kis ennivalótok? Van pénzem! Fizetek!

A vénasszony hangja belülről: - Nem! Nem adhatok semmit!

Kérdem: - Igazán nincs semmitek?

A vénasszony krákog: - Senki sincs itthon!

Azt a szentséges... - gondolom - a hülyét! Hát nincs jobb kifogása annál, hogy senki sincs otthon?

- Fizetek! - kiáltom újra. - Lehet egy darab szárított sós hús is!

- Senki sincs itthon!

Erre aztán megharagszom. Leugrom a lóról, odamegyek a ranchóhoz, a majom izgatottan ugrál mellettem, azt mondom: - Licencia? - Szabad? - és benézek az ablaknyíláson! De képzelje, bizonyisten! igazán senki sem volt a házban!"

Ezt magam is furcsállottam, és megkérdeztem: - Hová lett az öregasszony? Ki beszélt?

Betegem nyilván már várta a kérdést. Még be sem fejeztem, amikor már válaszolt is:

- A papagáj beszélt! Bizonyisten! Egy kis zöld papagáj!

A házak messze vannak egymástól. Az emberek nemigen zavarják egymás nyugalmát. Milyen nehéz ott élni, ahol a köhögés is áthallatszik az egyik szobából a másikba! A völgy lakói legfeljebb egymás kutyáit hallják a holdfényben, egymás kakasait napfelkelte előtt.

Messze, már a serra alján áll a "Meglepetés-ház". Inkább sejtem, mint látom. Múltkor voltam ott először. Kisfiú jött értem, és mesélte, a nagyapja fogat húzatott. Másnapra feldagadt az arca. Bekenték már "fekete kenőccsel", de nem javult, sőt, kiverte a hideg, aztán lázas lett. Most alig tud nyelni, csak vizet iszik egyfolytában.

Könnyű diagnózis, pláne, ha az ember ismeri a mészáros-fogorvos műszereit!

Jó volt, hogy a fiú szólt a "fekete kenőcsről", különben azt hittem volna, valami kövér néger szidja ott a világmindenséget Rajna melléki tájszólásban:

- A franciák nem bírtak velem, ott voltam, amikor megrohamoztuk a Chemin des Dames-ot... és most a fogász pusztítson el harapófogóval?

Megnyugtatom, hogy majd vigyázunk, beadom a szükséges injekciót, kirakom az orvosságot éjjelre is; igazán szomorú dolog volna, ha az első világháború hősét itt érné el a végzet.

- A Chemin des Dames-ot? - kérdem. - Emlékszem, borzasztó csaták voltak ott!

Az öreg felvidul, hogy tudom.

- Ugye? Hiába mesélem, itt senki sem hallott róla. Elfelejtették, hogy volt egy első világháború is! Pedig az volt az igazi, nem ez az utolsó! Amikor kitört a második, már itt voltam, majdnem agyonvertek. Azt mondtam: "Hogy akarja megnyerni az a tizedes a második háborút, ha Hindenburg elvesztette az elsőt?"

- Látom, ért a stratégiához!

- Négy évig voltam az első vonalban! A mi ütegünk lőtte a reimsi katedrálist.

Megilletődve nézem a fekete arcot. Goethére gondolok... ott állt Valmynál, dörögtek az ágyúk, rohamra indultak a Francia Forradalom katonái, és Goethe figyelmeztette hercege tisztikarát: "Uraim, a történelem új korszaka kezdődik, és elmondhatják, hogy tanúi voltak." Mi mindent írtak már a reimsi székesegyház bombázásáról! Hányszor mutatták már a jelképpé lőtt templom köveit! És én épp most adtam az orvosságot annak, aki tanúja volt, töltötte az ágyút és lőtt!

- Ludendorffnak igaza volt... ha bevettük volna Reimset, megnyertük volna a háborút.

Nem vitatkozom.

- Kár volt azért a templomért. Hangulata volt...

- Igen - hagyta rá. - Az elmúlt korok patinája pótolhatatlan. De lehet egy újat építeni. A fő, hogy az új épület megfeleljen a célnak.

- Nem lett olyan, mint a régi. Évszázadok... érti?... az emberek megszeretnek egy régi épületet...

- Tudom - mondja. - De megparancsolták! És parancs, az parancs!

Parancs, az parancs? Ezt már egyszer hallottam a völgyben! Most jobban szemügyre vettem a paciensemet. Ő volt az. A daganat, a kenőcs ellenére megismertem: ez volt a nagyapa, aki úgy haragudott rám, amikor leégett az árnyékszéke!

Legkedvesebb sétám az, amely a patikából a házamhoz vezet; a házhoz, amely még nem kész, de melyet már úgy nézek, mint hányatott életem végső állomását. Minél közelebb jutok saját deszkáimhoz, annál kevésbé ügyelek az útmenti házakra, annál inkább figyelem az utat, a "haza"-vezető utat.

Az út úgy vezet végig a völgyön, mintha a vasárnapi sétálóknak építették volna, azoknak, akik nem sietnek, és a serrák körvonalait a legkülönbözőbb pontokról szeretik megcsodálni. Az utat nem mérnök vonta ceruzával térképre. Úgy lett, hogy ösvényt vágtak az erdőbe, kikerülték a legvastagabb fatörzseket, összekötöttek egy ranchót egy másikkal, könnyebb feljáratot keresve végigmentek a serra lejtős részein... Az új út csak a legrégibb nyomait követi, bár ma már mindkét oldalon legelő van, s csak a körtefák nyújtanak helyenként árnyékot a vándornak.

Lassanként minden lépést ismerek: a mocsarakat, ahol íbiszszerű madarak rikoltoznak ("réti boszorkány"-nak hívják őket a svábok, mert a réten lépdelnek, és a rikoltozás a boszorkányok hangja); nem ismerem a barna bársonyban büszkélkedő, gúnyos nevetésű vízimadarak nevét. Az útszélen egy majdnem ízetlen málnafajta terem; a háziasszonyok igen illatos lekvárt főznek belőle, a színe a középkor sötétvörös templomablakaira emlékeztet. Csökönyös kolonisták majdnem minden évben megkísérlik felcsalni a partvidék banáncserjéit: majdnem minden évben elfagynak egy hosszú júliusi éjszakán.

Minden kanyar új házakat mutat... Az egyikben láttam egy indio gyártotta nyílhegyet: a hegye ametiszt, a közepe kristály, az alapja vörös kő; a világ legszebb ékszere. Egy másikban egy asszony lakik, neve ma már földrajzi fogalom: Donna Anna. Róla nevezték el az egyik széles mellékvölgyet. Kilencvenéves. Ő már gondoskodott a halhatatlanságáról, s mégis ragaszkodik az élethez.

Aki nem a porban keresi a gondolatot, és felnéz, mindenhol a serra meredek lejtőjét látja. Ezeket a völgyeket nem simították ki a jégkorszak gleccserei. Szögletesek, élesek a vonalak. Ahol túl meredek a lejtő, és nehéz volna kukoricát ültetni, megmarad az erdő. Vesztett csaták után őrködik ott a régi hatalom hátvédje.

A Santa Catarina-i őserdő nem olyan, mint az Amazonas vidékéé, nem az óriáskígyók és alligátorok világa. Örökzöld, hűvös, csendes rengeteg, melynek virágai közt az orchideák még nem is a legtarkábbak; színpompában, a formák gazdagságában a bromeliák családja versenyez velük. Ki ülteti az amaryllist - egy hagymás növényt! - a fák koronájába? Az ősbrazilok azt gyanítják, hogy a Sacy ülteti, a kis, fekete, vörös sapkás, egylábú ördög, aki pipázva ugrál a sűrű bozótban, felszökik a legmagasabb fák koronájára is! Az égnek törő szálfákról egy másik erdő nő lefelé. Indafonatokon más, repkényszerű kúszók törnek ismét fölfelé. Élősködők elfojtják, viharok kidöntik a fákat, s azok mint ferde hidak ívelnek a többi korona fölé. Az örökzöldben csak színek jelzik az évszakokat. Néha sárga virágok borítanak el egy fát, máskor kékek. Néha tűzvörös foltok tarkítják a százárnyalatú alapszínt. Az illat is örök, mint a zöld; nyáron az erdő lehelete még hűvösebbnek tetszik.

Az őserdő is hajlék, és már ismerem néhány lakóját, így a nagy, kék lepkéket. Néha kilebegnek, hogy az erdő szélén táncoljanak a vándor előtt. Aki csak a szárnyaikkal díszített csecsebecséket ismeri, aligha képzeli el, milyen messzire ragyognak. Nedves helyen akkora fehér pillangók lebegnek, mint az éjféli kísértetek zsebkendői, virágos helyeken lepkebalerinák lépnek fel. Az évad divatja szerint cserélik szárnyaikat. A táncosnők elődjei a szputnyikfejű vörös hernyók és a kígyózöldek, sárga, mérges tüskékkel. A kék primadonna hernyója nádon, bambuszon él, a fekete és vörös balerináké a narancsfán. "Heinz, a festő ismerte az összefüggéseket" - hallom, mint utolsó ecsetvonást jellemképéhez. Az erdőben él a szürke, rókaszerű, rókaravaszságú graxaim, versenytársa csirkelopásban a gyönyörű vadmacska, a párduc édestestvére. Ügyes, merész ismerői az ólakhoz vezető utaknak. De néha puska dördül, nincs zsákmány, és a graxaim bőréből ágyelő lesz. Csak szombaton; a nagytakarítás napján nézhet vissza a tolvaj az ablakpárkányról a szálfák felé. Van még majom is - a botokudok "kisöcsém"-nek nevezték; nem volt szükségük természettudósra, hogy kimutassák az emberrel való rokonságot. Izgatott társalgásuk feltétlenül emberi. A majmok is társas lények, éppúgy megbecsülik a kukoricát, az aipigyökeret, a narancsot, mint mi, szívesen aratnak, ahol nem vetettek, és kétségtelenül szeretnek sütkérezni a napon, ha vasárnap délelőtt nincs más dolguk. Csak a kis zöld papagájok, a piriquitók csacsognak többet. Ők is örülnék a kukoricának. Előfordul, hogy ember, majom és papagáj reggel az erdő szélén találkoznak, hogy eldöntsék, kié legyen végül is a kukorica. Miután Clausewitz már megmondta, hogy a diplomáciai tárgyalásokat néha más eszközökkel kell folytatni... ezt teszi a kolonista, amikor itt is a sörétre bízza az utolsó szót.

Akad még kígyó is az erdőben. A nagyok már igen ritkák a cippo kígyó "úgy siklott felfelé a sima fatörzsön, mintha valaki láthatatlan fonálon húzta volna", az ólomkígyó a mérgesek hosszúra nőtt ellensége. Hasznosak voltak, de a bőrük szép vadászzsákmány. A mérgeskígyók megtartották indio neveiket, a jararaca és a jaracusu nagy patkánypusztítók, félnek az embertől, csak akkor marnak, ha bozótirtásnál valaki rájuk lép. A kolonista fapapuccsal is agyonvágja őket. A legenda azt tartja, hogy veszély esetén lenyelik kicsinyeiket, s aztán újra kiköpik őket. Puha tojásaikat - rendszerint egy tucatot - előszeretettel rakják a levélvágó hangyák mély fészkébe. A házak tájára alig merészkednek: a csirkék felzabálják a mérges kukacokat, nem félnek tőlük. "Vén jararacák fején moha nő" - hallottam. Míg mások azt állítják: "Az öreg kígyókirály koronát hord." Ritkul a korall kígyó is. Van még vérvörös testű, fehér-fekete gyűrűkkel ékes fajta, van fekete és vörös gyűrűs... Mérge, azt mondják, halálos, de nem hallottam olyan esetről, hogy embert harapott volna. Félénk éjjeli vadász, napközben eltűnik. És talán, hogy szívességet tegyen az embernek, előszeretettel falja föl a jararaca nála kisebb példányait. Az ember hálátlan: timsóval cserzett bőréből karpereceket gyárt.

Ha a kígyók bibliai korukkal büszkélkedhetnek, a gyíkok családfájukat geológiai távolságokra vezethetik vissza. A világ régi urainak közeli rokonai, a csíkos testűek és zöldfejűek a gigantosaurus kicsiny másai. Az őskori óriásállatok (olvastam egyszer) addig fejlesztették izmaikat, míg bélrendszerük a túlméretezett támadó és védekező rendszert már nem tudta táplálni. Végül hiába zabáltak éjjel-nappal, éhen haltak, eltűntek, mintha egy nagy világégés pusztította volna el őket. Csak szerényebb rokonaik éltek tovább. (Tanulságos történet a fegyverkezés híveinek...)

Fenn, az erdő fölött madarak keringenek: sólymok, a zuhanóbombázók elegáns mintaképei, tengeri fecskék vagy fecskefarkú sirályok, akik be-belátogatnak az Atlanti-óceán partjáról, hogy megkóstolják a többi madarak tojását. A bíbicek sikoltva űzik őket. És minden fölött ott repül az urubu, a fekete brazil dögkeselyű. Bús ú betűje utal a feladatára: ő az erdő sírásója. Felhőmagasságból látja meg egy kígyó, egy patkány tetemét... pontosan tudja, hol van disznótor, hol hagyott meg a vadmacska egy fél kacsát. A dögkeselyű is társas lény: nem csap le rögtön, hanem szárnya számunkra megfejthetetlen mozdulataival jelt ad más magasságokban repülő társainak. Csak mikor fekete felhővé sűrűsödött a raj, siklanak le szárnycsapás nélkül.

A partokon túl a hófehér albatrosz lebeg órák hosszat, látszólag mozdulatlanul, mintha a levegőben aludna. A parton innen csak a gyászszín urubu ismeri a végtelen, méltóságteljes siklás titkát.

Az út és a serra közti tér az aipié és a legelőké. "Ugyanannyi a tehén, mint az ember" - hallom, és nekem, kit az éhes évek emlékei hajtanak, ez a mondat mennyei zene. A tehenek holland származékok. Tulajdonosaik nagyon büszkék rájuk. Egyszer lerajzoltam egy házat a kerttel, és megmutattam művemet a ház urának. Nem tetszett neki. "A ház igen... a kert; nem mondom... de úgy néz ki a kép, mintha egy darab marhánk sem volna!" A sorsdöntő kérdés: "Vajat vagy ágyút?" itt már rég eldőlt a vaj javára. Akinek tehene van, nem ismeri az éhséget, akinek lova van, nem fél a távolságoktól.

Boldog, aki csak az étvágyat ismeri; az éhséget nem! Ezt is egy útszéli házban tanultam meg igazán. Jóságos, iszonyúan kövér nagymamát vizsgáltam. Szíve rosszul vert, vérnyomása magas volt. Semmi kétség, hasznára vált volna, ha lead harminc kilót. Nem lett volna értelme kalóriákról, anyagcseréről beszélnem, és egyszerűen meg akartam neki magyarázni, mit egyen. "Reggelire tejeskávét és kenyeret." - Megkérdezte: "Vajjal?" "Nem." "Disznózsírral?" "Nem." "Hideg sülttel?" "Nem." "Kolbásszal? Füstölt hússal?" "Nem." Akkor észrevette, mire céloztam, büszkén kiegyenesedett és hangosan, lenézően mondta: "Én pedig életemben nem ettem üres kenyeret! Nem is fogok!" Mélyen szégyelltem magam, mert én már ettem.

Az út építői nem gondoltak autóra, és nyilván unalmasnak vélték volna a hosszú, egyenes utakat. Érdekesebb is, ha az út egymás után kerüli meg a dombokat, kerüli ki az emelkedéseket. Aki gyalog megy, vagy szekéren igyekszik Új-Jerikó felé, mindenfelől gyönyörködhetik a tájban. Ha jobban érdeklik a lányok, nézheti őket, amint széles szalmakalapjaik alatt kapálnak; ha ritka színpompás, fekete-vörös-zöldesen csillogó, kubista festőnek tetsző kakasokat keres, azokat is nézheti az útnak mind a két oldalán.

Az egyik kanyarnál megpillantom zöld keretben annak a háznak a tetejét, melyet egy kicsit még mindig hitetlenül a saját házamnak nevezek. Innen szandáljaim (egyetlen közlekedési eszközöm) gyorsabban visznek, már kevesebbet látok a vidékből.

Még mielőtt elérném a bambuszokat - függönynek ültettem legelőm és a poros országút közé -, elhaladok a bába háza előtt. Mondhatnám, a völgy szülészeti klinikája előtt, mert néha két-három asszony is nyög az ütött-kopott faházban, a körtefák és az istállók között.

Plinzné akkor kezdte tevékenységét, amikor még nem voltam itt, abban az időben, melyből kevés írott okmány maradt fenn, úgyhogy csak fenntartással közlöm történetét, mint az archeológusok, akik beszámolóikat töredékes feliratokra alapítják. A férje - súgják bizalmasan - tejeskocsis volt. (Amint már tudjuk, olyasvalaki, aki hivatalos személyiség.) Jó lovaik voltak, de csak két sovány tehenük és egy szegényes legelőjük. A szomszédok már mind messzebb tartottak, két-három, sőt négy kanna tejet küldtek Braunnak. Plinz úr a hosszú ide-oda úton ráért a javak igazságtalan elosztásán elmélkedni. "Minél egyenlőbben vannak elosztva a világ javai, annál igazságosabb a rendszer" - lett volna az elmélkedésének röviden összefoglalt eredménye, ha ismerte volna a külvilágban használatos, elvont fogalmakat s a szociális tudományok szókincsét. Érdeme, hogy az eredményt önállóan gondolkodva érte el; a csak tejet és híreket szállító tejeskocsisok közt ő volt az eredeti elme. Hogy a maga esetében elérje az egyenletes elosztást, egy olyan eljárást talált ki, amely feltűnően hasonlít bizonyos nagyobb arányokban alkalmazott reformokra: literes edényt vitt útjaira, és a többi kannából minden úton átöntött valamit a sajátjába. Azt az elvet követte, melyet az újkor adószakemberei sok helyütt már megvalósítottak, hogy az egyenlőség ideális állapotát biztosítsák: a gazdagok kannáiból sokkal többet merített magának, mint a szegényebbekéből.

Mármost még a szociológia tanárai sem értenek mindig egyet abban a kérdésben, hogy "egyenlő" és "igazságos" egyértelmű kifejezések-e. Azokhoz, akik ezt tagadják, tartoznak - különösképpen - a megfejt kannák tulajdonosai. Plinz tejelosztó eljárása túl merész újítást jelentett. "Honnan veszi Plinz mindennap a négy kanna tejet, ha csak két sovány tehene van?" - kérdezte a fölözőgépnél dolgozó segéd az öreg Brauntól. "Miért írt fel ebben a hónapban harminc literrel kevesebbet?" kérdezték Braunt a szállítói.

Nem volt szükség mesterdetektívre, hogy megfejtse a Hiányzó Tej Rejtélyét. Az események rendkívül gyorsan peregtek le, és a merész szociológusnak fizetéséből, hivatalából, méltóságából nem maradt meg más, mint a csúfneve: "Kannafejő." Annyira nem szívesen hallja, hogy földjét csak kora reggel hagyja el, hogy a bokrok alján, a patakban halásszon.

A nehéz helyzetben eszébe jutott a Kannafejőnének, Plinznének, hogy ifjúkorában a kórházban szolgált, padlót sikált, szülésekhez meleg vizet hordott, és megfürdette az újszülöttet. Most családjának új bevételi forrásra volt szüksége: vett egy nagy ollót a köldökzsinór átvágására, hozzá egy köteg erős madzagot, és megkérte fiát, aki suszter, hogy írja azt, hogy Bába, egy darab régi deszkára. Szófogadó fia csirizzel fel is írta, és rögtön ki is szegezte az úthoz legközelebb álló körtefára.

A forradalmak alkalmából a paloták urait kicserélik. Az ajtónállók megmaradnak. A legbiztosabb foglalkozások azok, melyek az élet kapuit őrzik: a bába és a sírásó hivatása. Plinzné jobban számított, mint a férje. Hogy "egyformán" és "igazságosan" egyértelműek-e, az vitás pont. Hogy mi a szerelem, és mi a szerelem következménye, az minden vitán felül áll.

Plinzné megtanult az ollóval bánni, elválasztani az újszülöttet az anyjától. És megtanult még egy varázsigét is. Azt, hogy bencelin. A suszter felírja egy darab újságpapír szélére, és az autóbusz meghozza a penicillint a Tenente Gregorió-i patikából. A gyerekek bencelint kapnak, mind a százféle influenza ellen: a külső és a belső, a gyors és a lassú meg az ellen, amelyik "a mirigybe ül, és elrontja az étvágyat". A bencelin erősít, és vért ad, ha nem használ, akkor biztos, hogy valami gonosz varázsló küldte a bajt. Akkor le kell menni a barátnőjéhez, a Mirador-serra alatti völgybe. A barátnő az átokkal sújtott barmokon is segít. Mindent rendbe lehet hozni. Azok, akik leghangosabban tiltakoztak a kannafejés ellen, ma szívesen hozzák a tejpénzt, mert Plinzné immár elismert influenzaspecialista.

Meg kell érteni felebarátainkat, meg kell ismerni őket! Plinzné ismeri őket.

Érthető, hogy engem, vetélytársát, nem szível. Csak a legnagyobb bajban hív, "jöjjön a doktor a géppel a vizet kiszedni az asszonyból, aki nem képes", mint ahogy ezt egyszer a lovas hírnök izgatottan, de szemérmesen közölte.

A Plinz-féle szülészeti klinika látogatása számomra ritka, feledhetetlen élmény volt.

Kisfiú koromban egy téren játszottam, melynek sarkából egy fehér márványférfi nézett le a gyerekekre. Rövid körszakállával, bajuszával anyám családi albumjának nagybácsi figuráira hasonlított. Egy nagyon furcsa - két nagyon furcsa - neve volt: "Semmelweis" és "Ignác". Nem lovagolt, mint más szoboralakok, szobra alapján sem volt oroszlán, hanem kisgyerekek. Ha megkérdeztem, miért kapott szobrot az a bácsi, azt hallottam, hogy mert a kézmosást ajánlotta.

Nem láttam be, miért kapott ezért szobrot, örök dicsőséget. Minden bácsi, néni, nevelőnő ajánlotta a kézmosást. A felnőttek rendszerint akkor ajánlották, amikor éppen a legjobb játékban volt az ember.

Csak sokkal később tanultam meg, miért állt ott Semmelweis Ignác szobra... és megértettem, hogy a szobor túlélte püspökök, tábornokok, tengernagyok képmásait, és tovább mosolyoghatott, amikor a többi talapzaton üres székek, csizmák vagy semmi sem maradt. (Nam quae saxo struuntur, si iudicium posterum in odium vertit, pro sepulchris spernuntur^[4] - mondja Tacitus.)

Ma, a Plinz-féle klinikán tett látogatásom után néha úgy vélem, hogy a furcsa nevű ember túlzott. Plinzék házának két ajtaja van, egy utcai és egy udvari. "Nem vagyunk babonásak - mondja jókedvűen nevetve Plinzné. - Vannak furcsa emberek, azt mondják, ott kell kimenni, ahol bejött az ember, különben kimegy a jószerencse! A Krickernél, a Bab-völgyben csak egyetlenegy ajtó van, nehogy ez előforduljon. Nálam jöhetnek-mehetnek, ahogy tetszik!"

Annyi szent, hogy Plinzné - másokkal ellentétben - nem babonás. Csak az igazán létező boszorkányokban hisz. Még ha dr. Semmelweis személyesen, fehér márványban jönne is, és elmondaná, hogy a kézmosás szerencsét hoz, még akkor se hinné el. "Az embernek azért van köténye, hogy beletörülje a kezét! Talán nem?"

A jó szerencse nem az ajtón sétál ki és be... de a tyúkok igen. Jönnek, és megnézik azokat, akik ilyen fájdalmasan költik ki a csirkéiket! Ha pedig Plinzné szülésznői tevékenységét megszakítja, hogy megetesse malacait (mert rendnek muszáj lenni!), csak a butább malackák kerülik meg a házat, a ravaszok már ismerik az utat, és vígan kuncogva egyenesen szaladnak a házon és a nyitott ajtón keresztül a moslékosvödörhöz. Ha mind jóllaktak, és a hátsó udvar újra ki van söpörve, Plinzné újra visszamegy a szülő asszonyokhoz.

A suszter, aki bencelint ír, taktusban kopog a kaptafán, "türelem, türelem rózsát terem!", és "meglátja, fiú lesz!" kiáltja Plinzné. Az urubuk, a dögkeselyűk türelmesen várják az istálló tetején, hogy méhlepény repüljön az udvarra, a Kannafejő a konyhában szívja szalmaszivarját, hogy távol tartsa a gonosz szúnyogokat; a vén papagáj várja, hogy kitisztítsák ketrecét (de nem lehet mindent egyszerre csinálni, és a két tehenet is meg kell fejni).

Valahányszor elmegyek a ház előtt, azon gondolkodom, érdemes-e kezet, sőt még padlót is mosni... Miért hazudni az újszülöttnek élete legelső pillanatában? Talán tiszta világba került? Fehér ágyacskában fog hálni? Fátylon keresztül fognak rálehelni? Ilyesmiket gondolhat Plinzné is, ha az asszonyoknak kávét, a malacoknak főtt aipigyökeret visz. Kezeit hátul a kötényébe törli, és lelkiismerete tiszta.

A Plinz-féle klinikától a házam már nincs messze... Onnan már látom deszkáit.

Megilletődve állok meg, ha a házamról van szó. Meg kell győznöm önmagamat, hogy most is a színtiszta igazat mondom. Ha az ember egy kis kofferral, két hétre sem elegendő pénzzel, rossz nyelvtudással nekivág a világnak, nem mer arra gondolni, hogy huszonöt év múlva már csak egy órát kell gyalogolnia, hogy a saját házáig érjen. De ez a ház - még ha nem is kész, de nem álmodott - ott áll kétszáz lépésnyire az úttól; legelő előtte, narancsfák körülötte, egészen a serráig az enyém a föld, egy darab erdő is jutott a nagyon nagyból - én ültettem az olajfákat, a diót, a vidék első gesztenyéjét... van már pár szőlőtövem, van egy darab kertem, amely kajszibarackra, vörös narancsra, almára vár... és van egy kerítésem.

Az én házam - mondom büszkén - más, mint a többi. Néha "Reggeliző-ház", kávé, méz és kenyér állnak az asztalon. Néha "Szomorú-ház", és olykor a "Meglepetések-háza". Őrzök benne egy kőből faragott nyílhegyet. Szeretem.

Könnyű volt terveznem. Mi kell annak, aki építész akar lenni, helyen, téglán, deszkán és cserepen kívül? Talán csak még egyvalami: idő - mert a fák növéséhez idő kell, hogy körülvegyék, beárnyékolják, dédelgessék a házat. Idővel majd csináltatok egy ereszt. Idővel befestem. Idővel majd jön a bútor, rendelő lesz a pincéből. A jó dolgokat meg kell élni, a rosszakat túl kell élni. Minden az idő kérdése. És az idő múlik... a folyosót mindenesetre úgy méreteztem, hogy a koporsómat ne legyen nehéz kivinni a hálószobából. Remélem, addig kész lesz a hálószoba is.

Ha most, vasárnap délután a nem-kész házban pihenek, és a tető deszkáit nézem, úgy érzem magam, mint egy középkori várúr. Saját deszkáim! Mindnyájan nyelvünk rabszolgái vagyunk, tudjuk, hogy elveszthetjük a "talajt a lábunk alól" - ha nagy szerencsétlenség sújt -, de ritkán gondolunk arra, hogy ez alkalommal a mennyezetet is elveszíthetjük a fejünk felől. Tizenöt vándorévben mennyezet nélküli éjszakák és különös mennyezetek alatti éjszakák is benn foglaltatnak. Aki az "elveszett idő nyomában" indul, egymás után összeállíthatja az emlékek mozaikkövecskéiből, ismételheti a mozdulatot, mellyel a lehulló vakolatot seperte a takaróról, meglelheti a penész rajzolta- ábrák körvonalait.

De a háborús évek és a következők, melyeket nemigen lehet a béke éveinek nevezni, nem voltak olyanok, hogy őket mint "temps retrouvé"-t viszont kívánnánk látni. Egyáltalán kérdéses, hogy az idő arra való-e, hogy újra megtaláljuk. Minek? Hogy megszépítsük, bearanyozzuk? Hogy olyan tökéletes stílusban meséljünk róla, hogy a többiek mozdulatlan teáscsészével hallgassák?

Nézem a mennyezetet, és örülök, hogy fenyőfa deszkából van. Könnyű, világos, illatos. Szívesen nyújtózkodom alatta.

Hiába fordulok el a múlttól. Ha tétlenül fekszem, és a levegőbe bámulok, beér az elmúlt idő, megkérdi s "Tudod-e még?" Tudom. Nem kezdődött... Már a kezdetben a folytatás volt, mint ahogy az élet végén, a világ végén mindig ott áll a folytatás... De egyszerre eltűnt a tető, mely köztem és a négy évszak között őrködött, és a római villamos plafonját néztem. A C-vonal volt... C, az circolarét, a körben járót jelenti. A CS ad sinistram, balra tartott, a CD ad dexteram, jobbra, mindig a régi város - falak és tornyok - mentén. Tökéletesen érdektelen volt, hogy a circolare jobbra vagy balra fordult-e, a fontos csak az volt, hogy nem volt végállomása. Aki éjjel egykor beszállt, nyugodtan szundíthatott egy sarokban négyig. Harmincnyolcban Európa egyenesen a katasztrófába rohant. A circolare óvatosan, bölcsen körbeforgott.

Négy-öt óra tájt felcseréltem a circolare szerény plafonját egy nagyszerűre. A freskón megnyílt a barokk égbolt, hogy az örökkévalóságot egy ünnepélyes fogadtatásra megszakítsa, és befogadjon egy Szentet. Trombitás és hárfázó angyalok kara elragadtatva szállt ki a felhőkből, és csak azért zenélt hangtalanul, hogy ne zavarja álmomat a templom hátsó padján.

Amit a régi festmény mestere ecsettel ért el, arra a Luftwaffénak más eszközei voltak: úgy nyitotta meg a tetőket, hogy a felhős égbolt lenézett az alvókra. Egyre nagyobb számú vértanú szállt az égbe, füst keveredett a felhők közé...

Cserébe az égért hatalmas gerendákat kaptam az ágyam fölé. Ezeket Michelangelo idejében döntött fákból ácsolták, amikor egy püspök a legrégibb Rómában palotát építtetett. Paloták is lezüllhetnek, az uraság kiköltözik, a cselédek beülnek a termekbe, válaszfalakat vonnak, ajtókat törnek a falba, kályhacsöveket vezetnek a falakon át, leverik a lépcső korlátját, faszénen sütnek-főznek a szoba közepén... és a büszke, vízvezeték nélküli palotából (minek a vízvezeték, ha az utcai kutakból a világ legtisztább ivóvize folyik?) méltóságteljes nyomortanya lesz, tiszteletre méltó rom. Évszázadok pora, a konyhák korma, melyekben háromszáz évig főtt a főzelékleves, már nem piszok, hanem patina. Amikor találkoztunk, az én palotám már nagyon mélyre süllyedt. Agg gerendái éjjel nyögtek és sóhajtoztak.

"Istenem, őrizd meg köztünk a mennyezetet!" - imádkoztam esténként ájtatosan. De egy olyan világban, ahol az emberiség egyik fele a másiknak poklot és kénköves nyavalyát kíván, nincs Isten, aki megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy imákat hallgasson meg.

Ezért időnként újra elvesztettem mennyezetem, gerendáimat. Olyasvalami történt, amire Róma történetében már volt példa! (Sehol sem nehezebb valami újat tenni, mint Rómában!) A barbárok betörtek - mint Alarich gótjai, mint a vandálok afrikai hadjáratok után, mint a Sacco di Rama zsoldosai. Dollmann, az SS vezére, nem volt olyan festői jelenség, mint a Dürer-metszetekből ismert Landsknechtek, akik az Angyalvárat megrohamozták. Simára fésült hajával, civilben, farkaskutyájával naponta átsétált a Piazza di Spagnán, mielőtt a Via Tassó-i kínzókamrába ment volna. Se nekem, se barátomnak, az angol őrnagynak nem volt kedvünk ott találkozni vele. Ezért a tetőn vártuk, hogy elmúljon a decemberi éjszaka, hogy a nyolcadik angol hadsereg felnyomuljon az Adriánál, vagy az ötödik amerikai áttörje a cassinói állást. Az őrnagy tanulságos történeteket mesélt a sivatagi háborúról... (Homokzsákokat kértünk Angliából... megjöttek. A hajó megkerülte egész Afrikát, hogy Egyiptomba jusson. A zsákok teli voltak homokkal.) És verseket szavalt. Az utcáról néha felhangzott a szöges német katonacsizmák kopogása.

A deszkáim! Ezekben az években nőttek magasra, akkor nézték a világ legcsendesebb dombvidékét, tűleveleik halkan zizegtek a szélben, harmat csillogott rajtuk, ha feljött a nap - nem szenvedtek. Nem nyögnek, mint a négyszáz európai évtől fáradt gerendák.

Megnyugtató érzés arra gondolni, hogy köztem és a Tejút közt saját gerendáim őrködnek. Odüsszeusz, aki szintén tíz évig harcolt, tíz évig vándorolt, biztosan megértene.

Az útra néző szobát, minden különösebb titulus nélkül, mindig egyszerűen "szobának" neveztem, de egy kedves bécsi kollégám, aki egy távoli brazil városból eljött meglátogatni, a kertben, beszélgetés közben azt javasolta: "Menjünk az úriszobába!" Azt hittem, ez a szó úgy elavult, mint a "lovagterem"! Mindenesetre jólesik arra gondolnom, hogy úriszoba-tulajdonos is vagyok! Egyelőre csak fonott karosszékeim vannak, de úgy tehetek, mintha ezzel deszkabódémnak vadászkastélyszerű hangulatot akarnék adni. A zongora hiányzik, de hanyag mozdulattal előre kijelölt helyére mutatva azt mondhatnám: "Hangszerem ez idő szerint a templomban áll." Kevés könyvem van; csak azok, melyek, mint kóbor kutyák vándorlás közben hozzám szegődtek, de úgy tehetnék, mintha máshol több volna: "A kézikönyvtáram..." Az úriszobához tartozó házibárt egy üveg carmel-hegyi bor, egy hálás São Pauló-i páciensem ajándéka képviseli; az istenek térdén nyugvó ünnepi eseményekre várva. Közben talán sikerül borospoharakat szereznem. A falon vadmacskabőrök díszelegnek; nem-fizető betegeim hozzák őket, hogy jóakaratukat bizonyítsák, és mint ritka vadászzsákmányokra, rájuk mutatva úgy kezdhetném a társalgást, mint igazi, régi kastélyok urai igazi régi regényekben. "Midőn életveszélyes kalandjaim után végül a vademberek erdejéig jutottam..." És újra csak a tiszta igazat mondanám, mert az utolsó botokudok alig négyórányira vannak lóháton, s ezekhez a nemes, meztelen vadakhoz a nemtelen, egyenruhás vademberek országában átvészelt kalandok után kerültem.

Az úriszobámból a verandára léphetek; akkora, hogy két fekvőszék is elfér rajta. Innen jobb felől látom a Donna Irmából idevezető utat: balra, a völgy nyugati végén fekszik Új-Jerikó, "Isten saját gyermekei"-nek alapítása, az Oroszok-völgyének kulcsa. A verandáról előre és vissza nézhetek.

A fekvőszékről visszanézhetek az idevezető út távolabbi állomásaira: Rómára és São Paulóra. Rómába segítenek ottan élt kedves íróim: Horatius, Trilussa, Peyrefitte és Plinius...

Mióta itt élek, sokféle embert ismertem meg, sok mindenkivel vagyok jó viszonyban, de a szavaink közti távolság, a patika légköre, a betegségek gondja és fájdalma megmaradnak válaszfalnak. Barátságot csak Horatiusszal kötöttem. Ismerem szeretett szabin-földjét és színeit, a Soracte körvonalait, az olajfák levelének ezüstös csillogását. Azt hiszem, ha leszállna az Olümposzról, és meglátná az én olajfáimat, az én kolonistámat, ki "ut prisca gens mortalium paterna rura bobus exercet suis"^[5] - szívesen dőlne végig a második fekvőszéken, szívesen róna egy levelet viasztáblára egy érdemes kortársnak.

Az Újvilágban érti meg az ember a rómaiak és a görögök viszonyát - úgy érzi magát, mint az athéni a császárok Rómájában. Az amerikaiak Párizsba, Londonba vágynak, mint a római ad doctas Athenas, azt remélik, hogy majd sikerül felkapaszkodniok a meghódítottak műveltségi szintjére. Igyekeznek, erőlködnek, kudarcot vallanak. Horatius nagyon is amerikai: figyeli a görögöket, könyveiket, "éjjeli és nappali kezével" forgatja, csodálja, hogy az Istenek megadták nékik, hogy "kerek szájjal szóljanak". Azzal dicsekszik, hogy a görög formákat Rómában meghonosította. De mindennek dacára nagyon nagy: nagymestere a társalgásnak, időtlen mestere a stílusnak.

Horatius - mondja életrajzírója - kicsi és köpcös volt. Mármost tudjuk (Kretschmer szerint), hogy a lírai talentum Don Quijote alakjához kötött; az irodalomtörténet Sancho Pansái a nyugodt epikusok... Horatius későn született, akkor, amikor nemcsak Homéroszt, de Enniust is mint "atyát" emlegették. A lekésett epikusból kedélyes mesemondó, adomázó, társalgó lesz. Ebben a műfajban felülmúlhatatlan. Senki sem sorakoztatta úgy, mint ő, leveleiben és szatíráiban, a mitológiai alakokat és maradi parasztokat, politikusokat és borbélyokat, senki sem fonta össze azzal a virtuozitással szavaikat és saját gondolatait, senkinek sem sikerült új és régi, meglepő és örök gondolatokat úgy végleges alakba önteni, mint neki. Horatius világa elképzelhetetlenül széles: otthon van Maecenas irodalmi szalonjában és falusi szomszédainál, akik még a lábukat sem tették be a városba, még nem látták a Forumot. Ismeri az apuliai falvakat és Athént. Beszélget rabszolgákkal, lovagokkal, városi sznobokkal, és abban a pillanatban, amint leírja, szavaikból Irodalom lesz. Érthető, hogy Augustus császár őt kívánta titkárnak; az is érthető, hogy Horatius nem fogadta el a meghívást, inkább nézte szabin birtokán, fekvőszékében hátradőlve, a Rómába vezető országutat, vagy talán a görög poétákat olvasta a méhesben. És ha azt mondja, hogy majd a világ végén is olvassák; a Rhone mentén és a Szkülláknál, nem túlzott. Uti figura docet, itt él, itt tanít, Donna Irma és Új-Jerikó között.

Trilussával még kezet fogtam; ennyivel állt közelebb, mint Horatius. De túlzás lenne azt állítani, hogy a jelené volt. Annak a Rómának volt költő fia, melyet az olaszok - a lombardok, piemontiak, szicíliaiak - 1870-ben elfoglaltak. Az a Róma szívesen engedte volna át a főváros szerepét Firenzének, Dante nyelvét az új államnak, és megmaradt volna falai mögött Örök Városnak. Az idegenek nemcsak híres utcáit, ősrégi kerületeit rombolták le: a nyelvét se tanulták meg, meghamisították, felhígították. Róma tájszólását már kevesen beszélik. Ebben írta Trilussa ezer verses állatmeséjét, szellemes szonettjeit, nagy elődeihez méltó szatíráit. Költő volt, nyolcvan év alatt alig egyoldalnyi prózát írt. Kitömött majmai és krokodilusai közt még késő öregségében is várta és fogadta a múzsát. Bárcsak elárulta volna titkát? Akkor talán én is versbe foglalnám az urubuk és jararacák beszélgetéseit.

Peyrefitte vendég volt Rómában, mint én magam. Jött, látott, írt. A színtiszta igazság valószínűtlenül hangzik, és jaj annak, aki ki meri mondani! De átnézett a Vatikán falain, hallgatózott a kolostorok kiskapujánál, meggyóntatott egy-két máltai lovagot, kávézott egy reményteljes püspökjelölttel, egy reménytelen autóügynöknek állt jezsuitával, és ő is monumentum aere peraenniust emelt - egy nocturnó-hangulatot őrizett meg. Mint ahogy Trilussa nyelve lassan elhallgat Trastevere sikátoraiban, lassanként kialudnak a gyertyák a nagy kupola alatt...

Az ifjabb Plinius római hírekkel mulattatta távoli barátait. Egy kicsit későn kerülnek kezembe, de az ország postaviszonyai türelemhez szoktattak. Ha egyszer tökéletes latinsággal kellene leírnom völgyemet, egyszerűen lemásolhatnám, amit toscanai villájáról mond:

"Aestatis mira clementia... a nyár csodálatos enyhe... semper aer spiritu aliquo movetur, frequentius tamen auras quam ventos habet... a levegőt mindig mozgatja valami, inkább szellő, mint szél... regionis forma pulcherrima... a vidék gyönyörű... diffusa planities montibus cingitur... a tág síkságot hegyek veszik körül... montes summa sui parte procera nemora et antiqua habent... régi, vad tölgyek merednek a hegycsúcsok fölé... inde caeduae silvae cum ipso monte descendunt... aztán a bozótos erdőségek a völgyig kísérik a lejtőt. Hic senes multi... sok itt az öregember... audias fabulas veteres sermonesque maiorum... régi meséket, az ősök szavait hallod... cumque veneris illo putes alio te saeculo natum... valahányszor odajössz, azt hiszed, a múlt századba születtél"

A magyar irodalmat könyvtáramban egy kötet Ady képviseli, az angolt Micimackó, a portugált a Pál utcai fiúk, Rónai Pál kiváló fordításában, az olaszt Artusi szakácskönyve; a némettel bajok vannak: magamnak kell eldúdolnom Heinét Schumann, Mörikét Wolf megzenésítésében, a sorok, melyeket a dallam nem hoz vissza, elvesztek. Goethétől többem van: egy kézszorítása.

Sok mindenem elkallódott, volt, amit elloptak, aki értéktárgyaimat a háború alatt semleges területen megőrizte, meg is tartotta; könyveimet elkölcsönöztem, és nem láttam viszont... A kézszorítás még az enyém. Szívesen átadom fiatal költőknek és a líra barátainak. Még ha akarnám se adhatnám el egy Goethe-gyűjtőnek vagy egy amerikai múzeumnak.

Nem az én érdemem, hogy megkaptam, és tudom, hogy nem az egyedüli példány. Goethe bőkezűen osztogatta kézszorításait, látogatói továbbadták... aki keres és kutat, másokat is lelhet.

Egyelőre a sajátomnak örülök, mely csak három kézen ment át - s ezek közül kettő ügyesen forgatta Goethe szerszámát. Kézszorításomat Heine vette át. Külön e célból utazott Weimarba a sárga postakocsin. Egy barátságos nyári délután állított be a már szoborszerű öregúrhoz.

Könnyű volt Goethe előtt meghajolni. Beszélgetni már sokkal nehezebb; az olümposzi Zeusz lemennydörög a halandókra, és biztosan meghallják - de nem könnyű felszólni hozzá. Heine mondott valamit az újabb irodalmi irányzatokról. Goethe tanári gesztussal leintette.

- Ön min dolgozik? Mit ír?

Heine inkább vesztett egy barátot, inkább megkockáztatta a felségsértést, mintsem hogy elhallgatott volna egy tőrdöfésnek beillő gondolatot.

- Faust-drámán dolgozom.

Az agg vitéz is értett a víváshoz, parírozott:

- És vannak más üzletei is Weimarban?

Aztán letették a fegyvert, Goethe kezével, mely megírta Werther-t, megszorította Heinéét, amelyben még a Loreley nyugodott.

Évtizedekre rá ez a kéz fáradtan feküdt egy párizsi ágy szélén. Heine épp hogy élt még. Egy fiatal bajor tanító ült az ágy mellett. Azért jött Párizsba, hogy kimondja ezt a mondatot: "Szeretem; csodálom verseit."

A betegnek jót tett ez az orvosság. Megköszönte, és cserébe átadta a kézszorítást.

A tanító gondosan megőrizte, habár a betűket csak a táblára írta, és sohasem fonta versbe. Huszonöt évi tanítás után nyugdíjba vonult, és a müncheni Angolparkban sétálással töltötte délutánjait.

Ott találkozott vele Hans Carossa, az irodalom iránt érdeklődő fiatal orvostanhallgató. A parkban tanulta az izmok neveit, ott kereste a rímeket. Nagy respektussal hallgatta, mit mesél a tanító a Pere-Lachaise felé tartó Heinéről. Kezet fogtak.

Carossa maga mesélte el a találkozás történetét. A könyv címe: "Das Jahr der schönen Täuschungen". Figyelemre méltó, hogy a könyv 1940-ben jelent meg. Heine nevét akkor kimondani hallatlan vakmerőség volt. A Gestapo uralkodott, Weimart ritkán emlegették, a közeli Buchenwaldot sokszor. Carossa még egy Hoffmanstahl-verset is idézett, bízván, hogy a cenzorok nem ismerik a meg nem nevezett költő vétkes családfáját.

Carossával a Spanyol Lépcső felett ültem Rómában. Az Örök Várost nem érdekelte az ezer évre tervezett birodalom, az olcsó győzelmek. Itt még a kövek is emlékeztek, hogy volt az, amikor Hannibal ante portas állt, és újra elvonult. Rómában csend volt 41-ben.

- Legszívesebben itt maradnék - mondta Carossa. - Fogalma sincs, mi mindent kell manapság visszautasítania egy német költőnek. Bárcsak mindent visszautasíthatna az ember!

Csak bólintottam.

- Jó dolguk van a rómaiaknak - mondta. - Nálunk már nem érdemes élni. Egy maroknyi vers... ez az egyetlen, ami az életből megmaradt.

És ott fenn, az obeliszk mellett átadta a kézszorítást. Szívesen adom tovább, enyém marad úgyis. Jót tesz érezni, milyen rövid a másfél évszázad, milyen közel vagyunk egymáshoz mi, európaiak... Goethe Beethovennel is kezet rázott Karlsbadban, Beethoven Haydnnal, amikor átadta neki az első négy zongoraszonátát. Haydn többször volt együtt Mozarttal, Mozartnak találta ki Johann Christian Bach a négykezes zongorázást, Johann Christian pedig az apjától is kaphatott valamit, egy kézszorításnál többet... faházam tulajdonképpen nincs is a világ végén!

Nemsokára átköltözöm saját házamba. Akkor este őszintébben mondhatom, hogy otthon vagyok.

Otthon lenni jó. De tudom: akkor is megmarad a honvágyam. A honvágynak nincs akkora irodalma, mint a boldogtalan szerelemnek, de rokon érzések. A honvágynak semmi köze az államhoz, a nemzethez, még a hazához sem. A honvágy fáj. Iránya nincs. Talán a növények tudnák a legpontosabban elmondani, micsoda: idegen talajban, idegen klímában elsorvadnak, elvadulnak. Itt a tulipán nem hajt virágot, az orgonabokor nem nő, alacsony marad, se él, se hal, a ribiszke nem hoz gyümölcsöt. Ők tudják, mi a honvágy.

A São Pauló-iak Európába repülnek, ha egyszerre van honvágyuk és útiköltségük. Olaszországba, Spanyolországba még elkíséri őket az érzés, Közép-Európában alábbhagy. Az Interiorból - hisz minden viszonylagos - São Paulo már az a város, ahol az útvesztők ismerője megleli a honvágycsillapító szigeteket.

Tarka a São Pauló-i magyar világ... sokrétű, sokszínű. A bevándorló rétegek egymásra rakódtak.

Egyszer valahol egy társaságban arról volt szó, ki mikor jött ki. Ki Erdélyből... ki a Felvidékről... Az egyik bácskai volt, félig magyar, félig sváb... az apja tizenkilencben vezető szerepet játszott, Horthyék elől menekült Bécsbe, ott nem volt képes talpra állni... A nyilas időkben sikerült kibújnia... A háború Franciaországban érte, átgyalogolt Portugáliába, onnan jött teherhajón... Olaszországból jött, amikor meglátta, hogy a fasiszta milícia a porosz díszlépést gyakorolja... negyvennyolcban a gyorsvonat illemhelyén jött Bécsbe...

Végül egy köztiszteletnek örvendő öregúr, nagyvállalat tulajdonosa, feláll, és megkérdi:

- Igazán csak én lógtam volna meg a kasszával?

Vannak rétegek, és vannak kasztok. Még mindig mindenki tudja, ki előtt illik meghajolni, kit taposhat nyugodtan. Osztályok eltolódnak, a kaszt örök. Senki sem követeli eltörlésüket, legfeljebb a felette levőbe szeretne jutni. Vannak, mint a rokon Indiában, szegény brahminok és gazdag páriák is. (Csak művészek, színészek, írók lebegnek néha a kaszton kívüli térben.) A magyar előbb-utóbb visszatalál kasztjába.

Először persze meg kell találnia az idegen világban a kis magyar glóbuszt: mint a szentjánosbogarak a sötétben, fényjelekkel, úgy jeleznek egymásnak a magyarok.

Egy esős délután valaki itt az udvaromban tapsolt. Kinéztem.

- Jó napot kívánok - mondta az ismeretlen.

Az első magyar vándor a Donna Irma-völgyben!

- Jöjjön csak, jöjjön!

Korombéli férfi az idegen, óvatos:

- Ne féljen! - mondja. - Nem akarok pénzt, kölcsönt. Csak meg szeretném látogatni.

- Teát?

- Köszönöm. Mindig. Pláne így, autóbuszút után.

- Hová indult?

- Van egy kis pénzem, a kamatokból élek. A városban éhen halnék belőle, az Interiorban túl sok. Hát utazom. Szeretek utazni. Meglátogatom a magyarokat.

Még mindig nem értem a dolgot, csak azon csodálkozom, hogy van valaki a macskámon kívül, akihez magyarul szólhatok.

- Tény, hogy minden magyar ismer legalább még egyet. Néha harminckilométernyire, néha ötszázra. De az ember eljut az egyiktől a másikig, és mindenki örül a vendégnek, ugye?

- Örülök. Parancsol sajtot, kenyeret?

Vendégem uzsonnázik és mesél:

- Voltam magyaroknál, akik egyszer csónakon mentek végig az Amazonas egy mellékfolyóján. Három vagy négy hétig mentek már, alligátort láttak, embert soha. Még egy indiót sem... Egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál... egy hosszú szakállas ember áll a parton, és integet, szálljanak ki... Egy rongyos nadrág volt rajta. Barátaim kiszálltak. Láttak egy kunyhót, banáncserjét, kávét, csirkéket; a vadember tüzet rakott, ebédet főzött, beszélt... nem is volt nagyon vad, bölcsészdoktor volt, több nyelven beszélt.

"Az istenért, miért él itt, az erdő közepén?"

"Elegem volt az emberiségből. Nem akarok embert látni."

"Miért hívott ide?"

"A vendég, az más."

Ráhagyom:

- Más, persze hogy más! Én is örülök, ha vendégem jön! Megmutassam a földemet?

Tetszett neki a vidék. A sok zöld árnyalat, a távoli dombok sötétkékben játszó csíkja.

- Mondja - kérdezte egyszerre -, mi is a nemesi előneve?

- Nincs.

- Nincs címere? - Vendégem nagyon bizalmatlanul nézett rám. - Eleget jártam az Interiorban (itt felsorolt egy oldalnyi góthai almanachot), csak annak van földje, akinek otthon is volt. Nem telekről beszélek, telke a boltosnak is lehet. De a boltos itt is boltos, az ügyvéd itt is csak körmöl. És az úr a pokolban is úr!

A kis São Pauló-i magyar világ kicsi, talán egy kevéssé görbe tükre a régi otthoninak. Van benne egy kis arisztokrata kör, egy patinás nevű úr bejáratos a szintén rangvesztett brazil császári házba... mert a rang eltűnhet, de a kaszt megmarad. Vannak ezredesek, tábornokok, akiket csak kegyelmes úrnak szabad szólítani, összejönnek a bajtársak, s felrakják a kitüntetéseket, a kapitányból esetleg az idők folyamán őrnagy lesz, s erről kap egy hivatalos írást... Van egy elszánt nyilaskeresztes csoport, misét mondatnak Szálasi vezér lelkiüdvéért, testületileg elmennek, sőt elmasíroznak a Mussolini vezér lelkiüdvéért mondott misére is, felemelt tenyérrel üdvözlik a fekete inges bajtársakat, sőt, néha megjelenik egy újságjuk is, amelyben örökké 1942 van, győzelmes németek szabadítják a világot a demoplutokrácia uralma alól. Vannak csendes, bús zsidók, öreg nénik az izraelita nőegyletben s az aggok házában, vannak megtért zsidók, akik egymás közt a gyóntatóatyák jó tulajdonságait értékelik, akik csak titokban éhezik át a hosszúnapot, nehogy a nagytisztelendő úr meghallja.

A rend az, hogy a kasztok gyűlöljék egymást... A nyilasok nem bocsátották meg a zsidóknak, hogy halomra ölték rokonaikat. A zsidók nem bocsátanak meg semmit. A kikeresztelkedettek nem bocsátják meg a többieknek, hogy nem vették fel a keresztséget - s önmaguknak, hogy ilyen későn vették fel. Az arisztokraták esetleg egy-két nagyon gazdag zsidónak megkegyelmeznek, ha üzletet csinálnak velük: megszerzik az importengedélyt... Folyik a régi játék, csak az idő dönti ki a játékosokat, s kasztra való tekintet nélkül veti a vörösbarna brazil földbe a tábornok őexcellenciáját s a pesti kispolgárt, aki itt is rádiót árult. Ez a föld kávétermelésre alkalmas, de nem földszagú, por, vérvörös por lesz, a szél vörös felhőt ver belőle, a temető is sivatag, vagy alvadtvér-színű mocsár.

Néha, nagyon ritkán elmosódnak a határok az élők között is. Rudyard Kipling dzsungelében a vadállatok megférnek, ha szárazság idején inni mennek a folyóra... A harcos klikkek és kasztok leteszik a fegyvert a magyar cukrászdában. A dobostorta és az indiáner szent, jóságos érzéseket keltenek. A vándor magyart áhítat fogja el a mákos kifli láttán, melynek rendületlen híve. Béke van a könyvesboltban is...

Olvasni csak magyarul és franciául érdemes. Portugál irodalom csak a mesében létezik. Hírét két kakukktojásnak köszönheti. A XVII. században egy érzelmes francia öt megható szerelmes levelet közölt egy portugál apáca neve alatt. A "Portugál levelek"-kel kezdődött a kor, amelyben Fannyk és Wertherek születtek. A múlt században egy angol költőnő^[6] írt "portugálból fordított" szonetteket. Saját költőivel a szardíniahalászok népe nem érte el a neki tulajdonított költők magaslatait. Saját költőjük csak Camões, Petrarca kései tanítványa. Híres eposzáról, s Luziádá-ról Babits írta a legtalálóbb véleményt. Két szóból áll: "Nem olvastam."

Ahol magyar és francia könyvek vannak, az egész nyomorúságos világjáró egzisztencia köddé válik. A könyvek közt nincs kaszt, mind a megtagadhatatlan nyelvet beszélik. A lakásokban gyűlnek a könyvek... előbb csak Ady, a Biblia, az Ínyesmester Szakácskönyve, aztán Karinthy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond... A Nyugat nagyjai itt vannak. Ha már nem élhet nyelvében a magyar, könyveiben él...

Forog ott São Paulóban egy kis magyar glóbusz - keserű levében.

Rendes kis glóbusz... kicsit késik... de a nagy glóbusz is mindig késett. A Francia Forradalom 1848-ban érkezett meg, 48 az első világháborúig tartott, amikor is senki se vette észre a "Kutya Szerbia" mögötti Angliát, Amerikát... Az 1914-es lelkesedés 41-ben még tartott, amikor is a bakák újra felvonultak a cár ellen... vagy nem is cár volt? Késünk, késtünk. Nem csoda, hogy itt még a második világháború tart, és téma. Talán, ha buzgón késünk, később jön a vég.

Még van egy kis Magyarország a poros, vörös, kegyetlen fennsíkon. A pannonhalmi bencések elegáns gimnáziumot építettek, cserkészcsapatuk van... Lapa városnegyedben magyar apácák hervadnak... nem messze ott forog a szélkakas a kálvinista templom fatornyán, és a messziről jött hívek biztosítják az Urat, hogy benne bíztak eleitől fogva. Még összejönnek a jó polgárok bridzsezni, megbeszélni a dollárárfolyamot, esetleg feleséget cserélni. Csak akkor hangzik egy-két portugál szó, ha bejön a szerecsen a kávéscsészékkel... Még a telefon is magyarul szól. Ilyenkor órákra enged a honvágy, úgy jár az ember, mintha hosszú tengeri út után földre lépne. Biztos, nem ingó, nem rezgő szárazföldre.

Az idegenben élés problémái megoldhatatlanok. Az ember megtanulhatja az idegen nyelvet a végső szójátékokig, utalásokig, idézetekig. Elvehet egy bennszülöttet, nagyon szeretheti. Akkor végleg skizofrén lesz, hasadt lelkű, két személyű, megtanul egyik szemével sírni, a másikkal nevetni, mint a mesebeli király, a kacsalábon forgó várkastélyban. Vagy nem tanul be az idegen világba; egyre kisebb körbe szorul, magába száll, könyvfalat von maga köré - akkor búskomor lesz, elnémul, megmerevedik.

A gyerekekkel még nehezebb: ha megtanítja őket a távoli s távolodó ország nyelvére, irodalmára s kasztrendszerére, eleve skizofréniára neveli őket. Ha a maga nevetséges kiejtésével a bennszülöttek nyelvére tanítja őket, beállítja a tömegbe, az alacsony színvonalú, irodalom nélküli, patetikusan idejétmúlt, hazafias dél-amerikai világba, idegeneket nevel belőlük - végül úgy nézi gyerekeit, mintha a török janicsárt nevelt volna belőlük. A kislány, aki fehér ruhás néger lánykák közt vonul az úrnapi körmenetben, már nagyon messze van a mamától, aki a Bástyasétányon sétált.

Nincs megoldás, nincs remény. Csak álmok vannak. São Paulóban, ajtók mögött még szabad játszani... Gül Baba sírjánál néha megjelenik egy dervis, aki gyalog jött Kisázsiából, ott imádkozik a rózsák atyjánál, nehogy megtudja a szent, hogy a gyaurok elfoglalták Budavárát... Jeruzsálemben még vannak orosz apácák, még van egy Romanov főnöknő, ott imádkoznak; hogy az Úr vigyázzon a cárra... s én néha elvágyódom São Paulóba, ahol én is azt játszhatom, hogy béke van, nem lesz második világháború, az őrültek visszatérnek a tébolydákba, minden rendbe fog jönni... Hisz olyan világban élünk, amelyben legfeljebb sikkasztók vándorolnak ki, az megy Brazíliába, aki ellóversenyezte a kasszában levő pénzt...

Kár, hogy São Paulo is végtelen messze van!

Herbis non verbis - növényekkel, nem szavakkal kell gyógyítani a betegségeket - mondták a rómaiak. Ez a honvágyra is áll. Aki toszkán tájakra vágyik, ciprust, olajfát, babért és szőlőt ültethet, olyan áttetsző fákkal díszítheti a dombok profilját, mint Perugino a szentföldiekét. Aki délebbre vágyik, ültethet narancsot és articsókát, aki északra, tölgyfákat, mint Braun, a boltos; valahonnan szerzett egy maréknyi makkot. Van annál boldogabb és hatalmasabb ember, mint aki maga alakítja tája képét? Akkor volnék boldog, ha gesztenyefák állnának a házam körül, platánfa-sor vezetne fel, és akácosomba hívhatnám a környék méheit. Irigylem a diófa-tulajdonosokat és az argentinokat, akiknek ribiszkéjük van. Vigasztalni csak erdei eprem vigasztal; már befutotta fél kertemet. Azt olvastam, dél-amerikai növény; talán azért érzi itt jól magát. Növényeim őseit egy gazdag úr hozatta Peruból; én São Paulóból repültem velük ide le. Most barátkoznak a nagyszemű kerti eperrel, csemetéik pompásak.

Látom, elárultam magamat: azt mondtam, meg lehet ismerni egy embert a háza körüli fákból. Van már egy tucat olajfám, narancsom... de házamat elsősorban mégis álmodott fák veszik körül.

Földemen festői gazon kívül csak a mindennapi aipi és édes krumpli terem, de ritka fákat: fenyőt, bükköt képzelek rá. Olyan fákat szeretnék, melyek a rövid telet képviselő júliust kihasználva elvesztik lombjukat, és meztelen ágakkal merednek a felhőkbe. Egy kis reggeli köd, csupasz ágakon, egy alkonyat merev, fekete karok mögött csillapítaná az örök honvágyat.

Nárciszom már van; az osztrák hegyekből jött. "Ilyen orchideát még nem láttam" - mondta a szomszédom. Távoli barátaimnak a mezei virágok magjaiért írtam, de hiába: ki vet már rezedát, szarkalábot? Pipacsmagot sehol se árulnak, nem tudják, hogy a gaz: gyógynövény a honvágy ellen.

Földem végére nem kell kerítés: a serra fala a határ. Némi erőfeszítéssel, indákba kapaszkodva, fáknak támaszkodva felmászhatok egy barlangig. Lehet, hogy egykor itt rejtette el topázokból, ametisztekből álló kincsét a botokudok óvatos királya. Jelenleg - az egér- és patkánycsontok, koponyák tömegéből ítélve - bagolyvár. A barlang fölött már túl meredek a sziklából, lombból emelt piramis. Nem merészkedem föl: a majmok kinevetnének, ha esetlenül közibük kívánnék feltörni. Itt is csak saját határaimon belül szabad mozognom.

Ha leülök a barlang elé, már elég messze látok: a dombokig, melyeknek kéklő hullámvonala mögött a botokudok erdeje őrködik utolsó fiai felett.

Százötven éve Szent Katalin állama az övék volt. Amikor a német császár aranysasos sisakját fényképeztette, a Donna Irma-völgy vadászterületük volt, mentsvár, távol a veszélyes partvidékektől. Ma az utolsó kétszáz és egynéhány indio az utolsó kőbaltákkal, az utolsó kőből pattintott nyílhegyekkel, az utolsó emberrel, aki ismeri a készítésük titkát, ott élnek a dombokon túl. A kőkorszak az atomkorszakban fog véget érni, hacsak a sokszor megjósolt dies irae nem fejez be mindent - solvet saeclum in favilla -, nem oldja szikrává az egész világmindenséget... (Abban a hitben írok, abban ültetek platárit, hogy a tegnapi királyok elenyésztek, de mi örökké élünk.)

Hallottam egyet-mást botokud elődeimről, és fel szeretném jegyezni ezt a keveset:

Hittek a törzs örök életében, még az egyes ember örök életében is. Az őserdő vad fiánál ez természetes is: ameddig az erdőkön vonultak keresztül, mindig egyformák voltak. Napjaiknak nem volt neve, éveiknek nem volt száma. Az örök zöldben néha megjelentek a változó évszakok színes jelei: a sárga fák, a lila színű virágok, a tűzfoltok a koronákban. Évszázadokon át ugyanazok az állatok élnek az erdőben, azok, amelyek egy étkezést adnak, mint a nyúlszerű paca, vagy egy napig, egy hétig táplálnak, mint a vaddisznók. A kígyók is halhatatlanok, megfiatalodva bújnak elő levetett, régi bőrükből. Mindig születnek gyerekek, fiúk, hogy harcosok legyenek, lányok, hogy anyák is legyenek. Éhesnek lenni rossz. Jóllakni és végigdőlni a még forró hamuban jó. Emberek, szavak, erdő - minden örök, mint a mennybolt. Még az elillanó szivárványisten is mindig visszatér.

Legalább kétezer éve éltek a botokudok ezekben az erdőkben. Néha egy törzs, egy család három-négyszáz évig lakott ugyanabban a barlangban.

Egy osztrák tengerésztiszt itt született fia jegyzett fel róluk egynéhány adatot, mert a botokudok semmit sem jegyeztek fel. Miért, ha úgyis minden örök? (És miért, ha úgyis minden mulandó?)

Eduard Hörhan negyven évet töltött velük, előbb ellenük harcolva, később mint védőjük, végül, hogy nyelvük halotti maszkját levegye. Szerinte ainók, Észak-Japánból jöttek, időszámításunk kezdetén, talán pár száz vagy ezer évvel korábban. Alaszkán, Kanadán, Panamán, Perun keresztül jöttek. (Peru partjain régi japán mintájú edényeket találtak a kutatók.) Peruból obszidián baltákat hoztak. Évezredes vándorlásuk ötven évvel ezelőtt ért véget.

A meztelen vademberek ismerték a tüzet. Voltak meséik. A többi indióval nem voltak rokonságban. Más nyelven beszéltek. Kőbaltával harcoltak az idegenek ellen. Az ellenség ily módon az örök vadászterületekre vonult, és a család néhány napig evett. Az ember az az állat, amelyet még meg sem kell nyúzni. A sült ellenséget azzal tisztelték meg, hogy aipigyökér körítéssel tálalták fel. Hörhan még ismert öreg botokudokat, akik a guarani-nyelvet is beszélték. Csodálkozott, honnan szerezték nyelvi ismereteiket, és rájött: a botokudok legyőztek egy guarani-törzset. A harcosokat és a vénasszonyokat rövidesen elfogyasztották. De nem voltak sem olyan vadak, sem olyan éhesek, hogy a lányokat és fiatalasszonyokat is az étlapra helyezzék. Ezután egy olyan generáció született, melynek apa- és anyanyelve volt. (Megjegyzendő, hogy az európai haláltáborokból is inkább a fiatal lányok kerültek ki élve; ami újra arra int, hogy ne becsüljük túl a kőkorszak óta végbement fejlődést.)

A botokudok hőskora 1910-ben befejeződött. A kormány negyvenszer negyven kilométert adott nekik, hogy ott kihalhassanak. Még háromezren voltak. Ott már várta őket a nyíllal el nem pusztítható ellenség: kanyaró, szamárköhögés, gümőkor, torokgyík, nemi betegségek, dohány, cukorpálinka - végül a gyermekparalízis és a hittérítők. "Elvesztették - mondja Hörhan - Apollóra emlékeztető szép testüket." A fehérek levetett ruháiban összezsugorodtak. Kiköpték lazuló fogaikat, elfelejtették saját nyelvüket, anélkül hogy a nekik épített iskolában portugálul tanultak volna. Húsz év múlva már ezren sem voltak. Ma talán még akad kétszáz. A nagy fakereskedő cégek érdekeltek az erdőben. Arról is beszélnek, hogy villanymű, gát kellene a vidéknek, éppen az ő erdejük kerülne víz alá, jobb lesz kitelepíteni az utolsókat a Mato Grossóba. Lehet, hogy elviszik őket...

Nem marad utánuk irodalom, mint az "utolsó mohikánok" után. Mongol mosolyuk kialszik, erdeikből deszka és papír lesz - az emberi nyelvek temetője egy sírral gazdagszik.

Nem volna igazságos csak a háborús és konyhatechnikai vállalkozásaikról szólni, és hangsúlyozni, hogy ezek összefüggtek, míg a civilizált embereknél a háború nem lakomával, hanem éhséggel jár. Olyasvalamit tudtak, amit mi nem tudunk: az erdőben élni. Az európai már ott megrémül, ahol nincs kövezet a cipője alatt. Mennyi ideig élne egy család meztelenül a bozótban? Ki volna képes tüzet rakni, indából font ínnal nyilazni, gyékényt szőni? Ki védené gyermekét gallyból, levélből rakott tető alatt eső, párducok, kígyók, mérges pókok ellen?

A régi kolonisták még tisztelettel emlegetik a meztelen ezermestereket. "Ha az ember fenn, egy magas fában szögletes lyukat látott, már tudta: ott az indio kiszedte a vadméhek mézét. Az volt a kedvenc ételük. Hogy hogyan kerültek fel? Felkerültek." "Néha találkozott az ember eggyel az erdőben. Mindent tudtak. Vannak fák, a nagyok alatt, mert csak védett helyen teremnek, a magjuk vörös-fekete. Akkor jöttek, amikor megértek. Nyakláncot fűztek asszonyaiknak." A közelemben lakik a "nem szelíd ember barátja" - ahogy szívesen nevezi önmagát. Van egy kis bambuszsípja. "Ezt kaptam az egyiktől - mutatja, belefúj, és ujjával csukja-nyitja egyedüli nyílását. - Hallja? Úgy fütyül, mint a tukán. Minden madár részére más sípjuk volt. Úgy szólt, mint az igazi madár. Az ember vadászni ment, órák hosszat szaladt a füttyszó után, végül csak egy indiót talált, és már tele volt a haja zöld-piros-sárga-kék tollakkal!" Sajnálom, hogy későn érkeztem, nem találkoztam már Papagenóval.

A tudósok majd megvizsgálják a tárgyakat. A nyílhegyek megmondják, melyik hegyből jöttek. A bambuszsípok alakja, hangja bebizonyíthatná az aino-elméletet, vagy kimutathatná, hogy valószínűtlen. Amit a tárgyak elhallgatnak, örök titok marad.

Házamtól bal felé nézve, még egy darabon követhetem az utat. Nem szívesen megyek tovább. Házam a végállomásom. Itt még mindent ismerek. Továbbmenve újra idegenbe jutok.

Még legközelebbi szomszédomat, Aranyszék Józsefet sem ismerem személyesen. Tudom, hogy narancslekvárt gyárt, azt is tudom, hogyan: a narancsokat valami nagy húsdarálón hajtja át, a pépet összefőzi a cukornád sűrített levével. Az eredmény petróleumbödönökben kerül forgalomba, és nem is olyan rossz, mint ahogy elvárná az ember.

Aranyszék József (becsületes nevén Schwamm úr) nem tévesztendő össze Téglás Jóskával. Már jellegzetes nevük is megkülönbözteti őket. Mint a történelem legnagyobb alakjainál, József esetében is megoszlanak a vélemények. "Tökkelütött barom" - mondják azok, akik nem szívelik, és elmesélik az aranyszék-mesét. "Ravasz kópé" - mondják mások, akik ugyan éppoly kevéssé szívelik, de elismerik ügyességét. Mint semleges íródeák, mint a két megoldást feljegyzem, olvasómra bízva, hová könyveli el.

"A harmincas években volt - mondja az első elmélet híve. - Ki hallott akkor a rádióról? Egyszer beállít egy alak egy nagy, fekete ládával, mindenféle gomb volt rajta, oldalt drót, és egy telefonkagyló a másik oldalon. De ki tudta, mi az? Ki tudta, hogy fejhallgató? Kihirdeti, hogy este mindenki hallhatja az angyalok zenéjét, egyenesen az égből. Ingyen! Nagyon sokan odamentek. Az a pasas imádkozott egy hosszút, aztán »most jön a zene!« - mondta, és srófolt egyet a gombokon. »Na, előre, tessék!« - és fölteszi a kagylót az első fejére. Az rögtön térdre rogyott a meghatottságtól, mert igazán hallotta az égi muzsikát! »Itt nincs gép, ez nem svindli! Nézzék!« Az az alak kinyitotta a ládát, s ott nem volt se kerék, se rugó. Volt, aki a rózsafüzére után kapott, volt, aki sírt. Ingyen ! Mindenki meghallgatta az angyalokat.

- És most - kiáltotta a csodatevő - megmutatom, hogy ezzel a géppel fel is beszélhetek az égbe!

Akkor már mindent elhittek neki.

- Az égi zene gyönyörű! De az örökkévalóság hosszú... Az ember elfárad ott, az örök mezőkön! Aki okos, az már most vesz magának egy aranyszéket! Kinek rendeljek aranyszéket?

József felmutatta az ujját, mint az iskolásgyerekek. Erre az a pasas:

- Halló, Szent Péter! - és belebeszélt a telefonkagylóba. - Hogy van Szentséged? Jól? És a Szűzanya Őexcellenciája? Ő is? és a többi tizenegy apostol, Isten áldja meg szent nevüket? Mind jól? Jól van, hallgass ide, Szent Péter: volna még egy aranyszéked egy hivő ember részére? Hogy hívják?... Hogy hívják magát?... Igen, Szent Péter, Schwamm József, biztosan ismered... Mennyi?... Jaj... az egy kicsit drága... Nem baj... Nem? rögtön fizet...

Megvette az aranyszéket, azt mondják, a feleségének vett egy ezüstszéket is a második sorban, de az nem biztos."

(Így jutott József a nevéhez; azt hiszem, igazságtalanul, mert aznap szép számmal keltek el az aranyszékek. Másoktól hallottam, mindenhol vették. Tény, hogy a Téglás József nem vett, és ő volt az, aki mindenkinek elmesélte, hogy történt a dolog.)

Hogy micsoda ravasz kópé, mondják a másik elmélet hívei, azt azon látni, hogy házasítja ki a lányait. No meg azon, hogy azzal a förtelmes, csúf görénypofájával szép, rendes feleséget kapott. Ezek után nem csoda, hogy tucatnyi lányának a fele csinos, a másik fele madárijesztő. De férj, az mindegyiknek kell! Na mármost, ha a csinosakból egy eléri a tizenhat évet, az van soron. Akkor kiállítja a kapuba, hogy ott mosolyogjon. Sosem telt egy évbe, már férjnél is volt. És ha csúf volt soron? Akkor a narancsérés idején fiatal, új munkást vett a gyárba. A fiatalember nála étkezett, a lány szobája melletti kamrát kapta. Egy éven belül már férjnél volt ez is, és a keresztelő is megvolt már!

Alig öt percnyire áll az Öregasszony háza. Ágy melletti beszélgetéseim során ennek a történetét is elmesélték nekem, hogy ne lépjek egészen idegenbe, ha egyszer odahívnának.

Tizenhat éves korában nagyon szép volt. Egy házasember, volt már két gyereke, beleszeretett, ő is szerette. Egy szép nap együtt mentek világgá. De a lánynak volt egy testvére innen nem messze. Tapasztaltabb volt, okosabb, s amikor betértek hozzá, ez azt mondja neki: "Micsoda dolog, elvenni más asszony férjét!? Megszökni! Küldd haza, te meg maradj nálam!" Jót akart, igaza volt. A lány belátta, kinézett az ablakon - a férfi kinn várta -, és azt mondta: "Menj haza, itt maradok!" De az ember nem ment: "A szégyent, azt nem" - mondta, és ott az ajtó előtt agyonlőtte magát.

Az asszony ma hatvanéves, soha többé férfira nem nézett, és nemrég örökbe fogadott egy kislányt, egy egész feketét, hogy öregkorára legyen támasza.

A következő házról csak annyit tudok, hogy szép állatkoponya-gyűjteményt és madártojásokat őriz. (A "réti boszorkányok" tojása kék, de van fehér madártojás is, melyből igazi, mesébe illő kék madár kel ki.) Egy még távolabbi tető alatt - nem messze a nagymama házától, aki életében még nem evett száraz kenyeret - egy öregasszony asztmában halt meg. Ez mentette meg az éhhaláltól. Amikor nála jártam, a szomszéd szobában éppen a tejet fölözték; az unoka, egy kis szőke angyal, kivitte a tejfelt, és azt mondta: "A nagymama haljon meg, nem is dolgozik, mégis enni kér!" A távolabbi házakról még illúzióim vannak, mert rózsáskertjeik szépek, és még nem jártam bennük a halál hírnökeként.

Új-Jerikó innen már nincs messze. Könnyű megtalálni, de ha egy idegen gyors lovakkal hajt rajta keresztül, az is előfordul, hogy később azt mondja: "Ez volt Új-Jerikó? Nem is vettem észre!"

A vidéken Új-Jerikó sajátságos hírnévnek örvend. Igen sok történet úgy kezdődik, úgy végződik, hogy: "Ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordul elő."

- Az iskolaünnepségek? Ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordul elő - mesélte az ifjú Grapsch, aki mindig ott lóg. (Van, aki azt mondja, ott él a menyasszonya. Van, aki azt állítja, hogy "menyasszonyokról" van szó.) - Most már sajnos nem lesz több, el van intézve a kérdés! De az elmúlt ünnepségek, azok szépek voltak!

Azt úgyis tudja mindenki, hogy az a korhadt falú kunyhó, az a rozoga rancho nem iskolaépület. És oda tesznek be egyszerre hetven gyereket! Egy szép nap szétrúgják az egészet, és összedől. A tanító még akkor sem tudna ott tanítani, ha tovább tudna számolni húsznál. De jó osztályzatokat ad, s ezért mindenki szereti.

Egy szép nap Bimmelmann Jakab, az iskolaegylet elnöke, összehívta az egyesületet, és azt mondta: "Így nem megy tovább, új iskolát kell építeni!"

Nos, a politikai helyzet ez: a járásnak van egy elnöke, aki Egyenlőség-párti, de az állam kormányzója Szabadság párti. Ezért az egyenlőség pártiak azt mondták, csak építsen az állam. Ezek a csirkefogók eleget keresnek az okmánybélyegeken; és a szabadság-pártiak azt felelték, szó se lehet róla, ez járási iskola, a járásnak kell fizetnie, még ha vért izzadnak, akkor is. "Jól van - mondta a Bimmelmann -, rendezünk egy szép iskolaünnepélyt, és veszünk egy telket. Ha megvan a telek, majd kerül rá iskola, akár az állam építi, akár a járás."

Hát meglett az ünnepség. Nagyon jól sikerült. Százötvenen voltak, de száznyolcvan rostélyost ettek, húsz kacsát, a csirkékről, virsliről nem is szólva. Végül két fejet bevertek, egy olasznak majdnem levágták a hüvelykujját, de a saját borotvájával, mert ezzel jött ünnepelni. Reggel ötkor a Willi a serráról bekocsikázott a patakba, és eltörte a tengelyt. Be is jött elég pénz, egy jó telekre való.

Amikor aztán meg volt véve - ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordulhat elő -, kisült, hogy éppen a Bimmelmann Jakabét vették meg. Rossz talaj, aipit sem hozott volna, fát sem. Csak a kilátás szép onnan felülről, mert messze van az úttól. A Jakab azt állította, hogy a hely a lehető legjobb, mert ha a gyerekek nem is tanulnak semmit, jó darab világot ismernek meg! Rögtön kidobták, kizárták az egyletből, de már későn. Az új elnök a Téglás Jóska lett!

- A Jóska? - szóltam közbe. - Nem is új-jerikói!

- Nem, de a családja ott lakik, az egész tucat sógora! Megválasztották, mert ismeri Piripuncolót, az állami képviselőt, azt mondta, meglátogatja, az majd elintézi a pénzügyeket. Az útiköltség előteremtésére újra rendeztek egy ünnepséget.

A Téglás Jóskának igazán szerencséje volt: a blumenaui árvíz. Az már úgy van berendezve, hogy az egyiket az élteti, ami a másikat nyomorítja, és fordítva. A folyó vidékén irtották az erdőt, de máig még senkinek sem jutott eszébe, hogy akár csak egy fát is ültessen. Ha három napig esik, jó, ha három hétig, a víz eléri az első emeletet, négy hét, és Blumenaut már nem látni. Ilyenkor a kormánynak jóakaratot kell mutatnia. A blumenauiak ötmilliót kaptak, hogy házaikat újrafesthessék.

"Excellenciás úr - mondta a Tégla József Piripuncolónak -, ötmillió se több, mint négymillió-kilencszázezer. A blumenauiakon úgyse lehet segíteni, jövőre újra lesz egy árvíz. De a Szabadság-párton már lehet százezerrel! A pártnak pedig szüksége van segítségre, mert mióta Poppschitz a helyi vezető, a Poppschitz, akinél a tucat néha tizenegy, máskor tizenhárom, azóta az Egyenlőség-párt halad. Ha mi adnánk az iskolát, minden megváltozna."

Micsoda ünnep volt, amikor a Téglás Jóska megjött a százezerrel! Micsoda nyársonsültek! Éjfélkor a Poppschitz sógora egy üvegcserépbe lépett, a sörösüvegek törékenyek, és ő éjjel már nem tűrt cipőt a lábán. A felesége cachaçás ronggyal akarta bekötözni, de a cachaçát már mind megitták, hát azt mondja: "Az alkohol is csak cachaça." Azzal kötözte be. De nem talált ollót, és a madzagot egy égő gyufával égette át... egyszerre csak égett Poppschitz sógorának a lába! Úgy ugrott ki az udvarra, mint egy dühös botokud! És már égett is a kukoricaszalma! Az nem lett volna baj, de ott feküdtek a rakéták, amelyeket épp akkor akartak kilőni! A szabadság-pártiak azt gondolták, hogy az egyenlőség-pártiak támadnak, mert a pénz a kormánytól jött, és rögtön kilőttek az ablakon. Szerencsére csak Poppschitz kocáját találták el, azt is csak a sonkáján, ahol mindegy.

A legszebb a következő volt, a házavatás. A falak, a tető, minden kész volt, csak az ablakok, ajtók, a mennyezet és a padló hiányoztak. Mind a két párt zenét ígért. A Szabadságpárt a Tenente Gregorió-i fúvószenekart hívta meg, az Egyenlőség-párt a babanduvai dzsessz-zenekart fogadta fel. És mert mind a kettő eljött, és mert mind a kettő meg volt fizetve, a terem két végén állították fel őket, és mind a kettő olyan erősen fújta, hogy csak őket hallják, és a másikat ne. "Ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordul elő!" Kis híján megrepedtek a falak.

A rákövetkező vasárnap iskolagyűlés volt, és kisült, hogy a százezerből egy milreis sem maradt. A téglák hetvenezerbe kerültek, a tetőcserepek tízbe, a többit a kőműves kapta meg, a Tégla József sógora. Erre aztán mind a két párt megegyezett, hogy ki kell dobni az egyesületből. Új elnököt választottak.

Az új elnök a Pischinsky lett, aki ugyan nem tud írni-olvasni, de nincs se eladó telke, se téglája. Dohányt ültet, de nem sodorja zsebbe rakható kötéllé, hanem eladja. Ez a szerencséje.

A félig kész iskolaépület hosszú ideig kihasználatlanul állt, de most már nem. Most hasznos célt szolgál. Nem mint iskola, hiszen se ajtaja, se ablaka, de ez mellékes. A régi tanítótól a gyerekek az új iskolában sem tanulnák meg, hogy néznek ki a betűk. A Pischinsky kibérelte. Nagyon jó szerződést kötött önmagával, olcsón kapta. Dohánylevélszárításra nincs jobb, mint egy nagy épület ajtó, ablak, plafon nélkül, fenn a hegyen, ahol jól áthúz a szél... Egyszóval, egyelőre nem lesz új ünnepség. Hacsak nem jön egy kiadós blumenaui árvíz. De az sem biztos, mert a Téglás Jóska, aki ismeri a képviselőt, már nem elnök, és nem érdeklődik az építkezés iránt. Megmaradunk a dohányszárítónál.

"Ilyesmi is csak Új-Jerikóban..."

Így végződik az iskolamese, így kezdődik a kövér nagymamáról szóló. A Donna Irma-i kolonisták a szemtanúk meggyőződésével mesélik. Az új-jerikóiak csúnyán szitkozódnak, ha az ember megkérdi, történt-e ilyesmi. "Koholmány - mondta az egyik -, tiszta hazugság! Egy igaz szó sincs a történetben, és nem is nálunk történt, hanem Itapurangában, azt úgyis tudja mindenki."

"A nagymama kövér volt, de nem olyan kövér, mint más asszonyok, hanem még sokkal kövérebb. Reggelire megevett egy egész kacsát, és délre már megéhezett. Amikor egyszer kilovagolt - már rég nem járt gyalog -, a ló vele együtt felbukott. Szegény párát le kellett vágni. A férje vett neki kocsit.

Egy ideig csak kocsikázott, ide egy sonkáért, oda hat tucat tojásért a tésztához, míg egyszer csak elpattantak a rugók, reccsent a tengely. Ott ült szegény a földön, alig bírt felkelni.

De jó asszony volt, a férje szerette, vett neki egy ökrösszekeret, hogy a levegőre jusson. Egy ideig minden jól ment, de csak karácsonyig. Karácsonykor ott "Isten saját gyermekei" többet esznek, mint egész évben, és újév után - puff - az ökrösszekér is szétesett alatta.

Ezután a nagymama már otthon maradt, nemigen mozgott, és még jobban elhízott. Karosszékében hat kislány fért el. De jó étvágya megmaradt, ha nem is került a friss levegőre.

Földi siralomvölgyünkben minden véget ér, még a nagyanyák élete is. Egy szép nap visszaadta lelkét teremtőjének, s ott feküdt az ágyában, mely nem lábakon, hanem hat fatönkön nyugodott. Tizenkét gyertyát gyújtottak az ágya körül. Már nem volt éhes.

Igen ám, de akkora koporsót még nem látott a világ, és ha látott volna, akkor sem fért volna be az ajtón. Élére állítva talán még valahogy befért volna, de kivinni merő lehetetlenség. Ha kivették volna az ajtófélfát, tágítottak volna egyet az ajtón, a tető menten lezuhant volna. Súlyos helyzet volt.

Mindez nagyon régen történt, amikor az erdő még a házakig ért, amikor mindennap évezredes szálfák dőltek ki, és a fiatalok mesterien kezelték a hosszú fűrészt... hogy rövidre fogjuk: a Halál méltóságát - ahogy illik - tisztelve, de a nagymamát nagy hozzáértéssel pontosan a közepén két részre osztották.

Egy-egy fél jó nagy koporsóba került, és sok virágot tettek mind a kettőre. Egymás után baktatott a két szekér, a két félnagymamával a templom felé, csak a tisztelendő úr tartott egy beszédet.

"Ilyesmi is csak Új-Jerikóban..."

Hogy az új-jerikóiak kevésbé tisztelnék a halált? Alig hinném. De megtanulták, hogy ami él, elmúlik, hogy a halottak mögött új halandók jönnek, akik enni, inni, pihenni akarnak... A szomszédasszony meséli:

- Janitschekék főleg kukoricakenyéren éltek. Janitschekné tizenöt kenyérre való tésztát gyúrt, ennyi fért be a kemencébe, ez három napra elég volt nekik. A tésztát az ágyba tette, a paplan alá, hogy keljen. A másik ágyban játszott a kisgyerek. Kétéves volt. Az átmászott, arccal előre a tésztába esett, a paplan is felette volt; amikor Janitschekné megnézte a tésztát, a gyerek már halott volt. Megfulladt benne, egész kék volt.

- Borzasztó szerencsétlenség - mondtam. - Ilyesmi mindenütt előfordulhat!

- Igen ám, de az asszony azt mondta: "Itt ez a jó kenyértészta, kár lenne a tizenöt kenyérért." Megcsinálta a kenyereket, és a kemencébe rakta őket!

"Ilyesmi csak..."

Új-jerikói barátaim néha meglátogatnak vasárnap délután, már azért is, mert házam közelebb van, mint a patika, s mellesleg elmondhatják azt is, mi fáj. Ők mesélik történeteiket. Régebben azt hittem, azért hozzák haláltörténeteiket, mert úgy vélik, hogy az orvos a Halál bennfentese. Ma máshogy látom: már Valle-Inclán, a nagy spanyol író megmondta, hogy a szerelem mellett a halál az irodalmi művek legfontosabb ihletője. Az új-jerikóiak csak annyiban különböznek a tollal, tintával dolgozó íróktól, hogy megtakarítják maguknak a hosszú bevezetéseket. A világirodalom mesterműveiben a hősnőnek tengereken kell átkelnie, míg hajója a part előtt, vőlegénye szeme láttára hajótörést szenved; szenvedélyes szerelmek és kínzó féltékenység elől menekülve veti magát a novella főszereplője autójával a magasból a tengerbe; még szegény Nemecsek is mi mindenen megy keresztül, míg: "Látásáért eljönnek az angyalok!" Az új-jerikóiak bölcsek, tudják, mi a cél, mi a fontos, és az utolsó oldalon kezdik a regényt:

- Az Isten látja az emberek kezét. Az olasz asszony a serrán ki nem állhatta a férjét. "Leköpöm - mondogatta -, és ha nincs elég nyálam, borsot rágok." Igaza volt; olyan caboclo volt az ember, aki csak iszik, gyereket gyárt, madárra vadászik. Egyszerre csak meghalt. Az asszony örült. Múlt az idő. Isten ráér, van ideje, hisz ő teremti az időt. Egy szép nap az asszony keze száradni kezdett. Nem fájt, de összeaszott, mint a dércsípte fű. Nem is ment orvoshoz, csak a paphoz, és megkérdezte: "Segíthet?" A padre csak a fejét rázta, megkérdezte: "Mit tettél evvel a kézzel?" "A férjemnek hangyamérget a babba." "Látod - mondta a padre - ez az!" Akkor az asszony megértette, hogy az ördög fogta kézen. Nem is élt sokáig.

Halál és szerelem... az ember mind a kettővel szemben tehetetlen. Mind a kettő végigkísér szerelem-adta, halál-vette életünkön. Az új-jerikóiak nem olvassák a klasszikusokat, de valami olyasmit sejtenek, mint a rómaiak: a kettő közül a halál a hatalmasabb. A szerelem ügyeit kis félistenek is elintézik, Amor és Cupido, a halál birodalmán félelmetes Isten uralkodik, Pluto, az alvilág ura.

A régi eposzokban a földi és a mennyei történések egybefonódnak. Az új-jerikói történetek is eposzok:

- A fiatalasszony halálos beteg volt. A városban besugárzást kapott, attól még sokkal rosszabbul lett. Az anyja átjött Paranából, de ő csak feküdt, nem volt se eleven, se holt, s az anyjának már haza kellett menni a saját gazdaságát ellátni; volt lova, disznaja, az apja is élt még. "Bárcsak esne! Eláznának az utak, az anyám itt maradna" - nyögte a beteg. "Maradnék, de muszáj elmennem - mondta az anyja. - Isten veled, gyermekem, nem maradhatok tovább." És már ment is kifele... de abban a pillanatban dördült az ég, és még a kapuig sem jutott, amikor úgy esett, mint ahogy csak háromhónapi szárazság után szokott zuhogni. "Hát várok" - mondta az asszony, leült az ágy mellé, nézte az esőt, nézte a lányát, és várt. A beteg megnyugodott. "Semmi se fáj" - mondta. Esett, villámlott, mennydörgött, zúgott a vihar, reszketett a faház, és addig zuhogott az eső, amíg a fiatalasszony örökre elaludt. Amikor az anyja kilépett az udvarra, már újra sütött a nap.

A halál nem a horatiusi ultima linea rerum - lesz még egy ítéletnap is, jobb a lelkiismereten időben könnyíteni! Könnyű poggyásszal könnyebb repülni:

- Sámuel egyik volt Új-Jerikó alapítóinak. Egyszer egy évben eltűnt. Utazott. És az utazás után kecskét vett, vagy kerítést épített, vagy új csizmája volt... senki sem tudta, hol járt. Csak azt tudták, hogy esős időben az útja előtt papírzacskókat csinál.

Az utolsó útra nem vitt papírzacskót. Ott már nem kell pénz... és bevallotta: terem a bozótban egy gaznövény, portugálul matapastó-nak, "legelőgyilkos"-nak hívják, mert tönkretesz minden legelőt, ha elkezdi szórni szapora magját! A szára, mint a kötél, a gyökere mély, a szárazság sem végez vele. És a magja pontosan úgy néz ki, mint a hagymamag, de szakasztottan úgy! Ezeket gyűjtötte, ezeket árulta minden évben máshol! És az emberek matapastót vetettek a jó trágyázott földbe!

Az új-jerikóiak biztosan rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy továbbadom történeteiket. Mit gondol majd a nagyvilág "Isten saját gyermekei"-ről! Már azt sem szeretik, ha Donna Irmában esik szó róluk. A völgy két vége nemigen szíveli egymást. Patikám az egyik végén van, házam a másikhoz közel. Mindenáron meg kell őrizzem semlegességemet.

A kölcsönös ellenszenv okait nehéz volna okmányokból kideríteni. Valószínűleg minden abból ered, hogy egyszerű emberek nem gyűlölnek távoli, elvont dolgokat. Kéznél levő ellenfélre van szükségük. A szomszéd - pláne ott, ahol rosszak a közlekedési viszonyok - még mindig a legjobb ellenség.

Aki mindenre logikus magyarázatot keres, a feszültség ("ellenségeskedés" talán túlzás volna) okát abban találhatná, hogy a legkapzsibb sertéskereskedők jerikóiak. A Donna Irma-iak szerint csak az irigység beszél belőlük: Jerikóban nincs se posta, se patika, még jegyző se, ezért haragusznak. A jerikóiak szerint "ott lenn" már csak olaszok és caboclók laknak, és szégyen, hogy olyan messze kell menni, hogy az ember adót fizessen, vagy fogat húzasson. Ezekre a vádakra a Donna Irma-iak azzal felelnek, hogy elmondják: a széles irtás Jerikó fölött úgy keletkezett, hogy a jerikóiak létrát akartak vinni Babanduvába, de keresztbe vitték, és kivágták a közbeeső fákat...

Ez a monda több száz éves, a nagyszülők hozhatták Európából, de a világ végén az ősi tréfák újak és sértők... a világtörténelem ismerői tudják, hogy még régebbi, még rosszabb tréfák már véres háborúkhoz vezettek.

Talán abban rejlik a viták oka, hogy az itteni családok Kelet-Európából jöttek, nem Hamburg környékéről, a Rajna-vidékről, Svábországból. Wolhyniát, a régi "Orosz-Lengyelországot" emlegetik, akik még tudnak az óhazáról. Az "emlékek fiókjában" egyetlenegy rövid adalékot találtam egy ma már elköltözött új-jerikóitól: "Az apám kőműves volt, téglát is égetett. Varsó környékén élt. A század elején ott erődöket építettek, apám is épített. Látta, hogy háború lesz, megijedt, és még húsz családdal, csupa némettel, útnak indult. »Brazíliának szép neve van, oda megyünk« - mondták. De amikor kiszálltak, és meglátták a bozótot, az asszonyok mind sírva fakadtak."

A dohányföldi Pischinsky anyja is emlékszik még: "Mi a világháború után jöttünk Oroszországból. Akkor ott kitört egy nagy forradalom. Talán hallott már róla?"

Az "oroszok" (akik közt még véletlenül se akad igazi orosz) egymás közt maradtak, alig-alig vesznek tudomást a portugálul beszélő külvilágról. Egy kicsit el is maradtak. A második világháborút nem vették észre, a harmadiktól nem tartanak. De ha őket nem is érdekli a távoli világ, néha felbukkan egy messziről jött látogató...

Egyszer megjelent egy kurta bajuszos úr: Hitler Adolf, aki föld alatti alagúton hagyta el az égő fővárost. Az "oroszok", ha nem is rokonszenveztek a nácikkal, akik itt csak bajba keverték őket, mégis megsajnálták a koldussá lett híres embert. "Igazán Hitler - mondták -, államelnökökkel és tábornokokkal levelez!" Az alvezér itt szerencsére csak a csirkék és kacsák köreiben pusztított. Jelentős súlygyarapodással hagyta el Új-Jerikót, ha nem is föld alatti alagúton keresztül, de gyorsan és titokzatosan.

Egy fiatalember követte; aki talán szintén Kelet-Európából származott. Beszélt valamit németül, lengyelül, spanyolul, és közölte, hogy az orvostudományok professzora. Hamis orvosok méltóságteljesen szoktak fellépni, komplikált szavakat használnak, gépeik vannak. Nem úgy a fiatalember. Mindenkivel ivott, aki betért Poppschitzhoz, pacienseit, akiktől háromezer milreist szedett ki, meghívta egy harmincmiles rostélyosra, reggeltől estig vígan énekelt, és mindenkinél, aki jött és fizetett, megállapította, hogy a mája elvesztette egyensúlyát, és hogy sürgős szüksége van két tucat injekcióra és három üveg májvízre. Pacienseinek köre napról napra nőtt. A májbaj járványszerűen terjedt. Lányok és fiatalasszonyok különösen sokat szenvedtek, és többnek szobát kellett bérelnie Poppschitznál. Ezek közt volt Hosentrogáné is; mája nappali és éjjeli kezelést követelt. Férje efeletti kétségbeesésében elhatározta, hogy öngyilkos lesz; pisztollyal és kötéllel kiment a kertbe. Először szíve irányába lőtt, de a golyó a hóna alatt repült ki, és az ól falába vágódott! Azután a narancsfára erősítette a kötelet. Szerencsére a lövésre elősiető szomszédok odaértek, még mielőtt megtalálta volna az alkalmas ágat, és sikerült nekik a búskomor sertéskereskedőt visszaédesgetni az életbe. A lövésre Hosentrogáné mája is visszakapta egyensúlyát, és a béke helyreállt. A tanár épp nagyobb kölcsönöket keresett, hogy felépítse privát klinikáját, és fel is építette volna, ha a városi rendőrség nem keresett volna egy feltűnően hasonló autómosót betörés és csalások miatt. A helybéli állapotok ismerője nem fog csodálkozni, ha azt hallja, hogy az illető néhány órával a rend őreinek jötte előtt eltűnt. Egy koffer és egy argentin revolver maradt utána. Az új-jerikóiak nálam keresték megszokott májvizüket, és csalódva vették tudomásul, hogy nem szolgálhatok vele.

Az orvosprofesszor után Kupetz Athanáz hittérítő evangelista érkezett, egyenesen Németországból, hogy a távol legelő bárányokat értesítse a teológia legújabb fejleményeiről. Hallottam, hogy tudós, fehér szakállas úr, hogy elegáns, fiatal titkárnője van, aki hegedűn kíséri, ha a prédikáció után mély basszusán zsoltárokat énekel. Vendégszerető ember lévén, meghívtam kettőjüket vasárnap ebédre. El is jöttek.

Ebéd előtt csak annyit közölt, hogy a teológia doktora, de nem ad sokat az elméletre. Az apostolokat követi, vándorol. A hölgy a bolognai egyetemen tanult művésznő.

Sült csirke, édes krumpli, rizs, saláta volt az, amit a jeles embernek nyújthattam. Leültünk. Az apostolok követője imádkozott:

- Uram Jézus, légy vendégünk... áldd meg, amit adtál nékünk... édes krumplit nem eszem... a csirkének combját kérem... Ámen.

Mély, templomba való basszuson hangzott az elkésett végszó. Rosszul tettem, sajnálom, de nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: "Teológiáról lévén szó... meg tudná mondani, mi a különbség a nimbusz és a bambusz közt?" "Ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam" - mondta az isteni tudományok tudora, a csirkéhez fordulva. Még megkíséreltem a művésznővel az olasz társalgást, de bolognai évei óta elfelejtette a nyelvet. Mély csendben végeztük be az ebédet. Vendégeim még a feketekávét sem várták meg, és a délutáni istentiszteletre hivatkozva sietve távoztak Új-Jerikó vendégszeretőbb kapui felé.

Az erdőszélen lebegő kék lepkék nagy távolságokból egymásra találnak. Valahogy így találják meg a csalók a zöldbe rejtett kis falut, melynek bizalmatlan lakói mindig lelkesen fogadják őket. A legjobb esélyei ma talán annak volnának, aki azt mondaná, hogy a Vénuszról, Marsról, Plutóról jött, mert ott meghallotta, hogy senki se ért úgy a nyársonsült elkészítéséhez, mint az új-jerikóiak. Nem mintha a csillagászat volna a kolonisták esti időtöltése - de valahogy titkos ösvényeken különös könyvek tévedtek ide, és egy öreg néni "odaát" élő testvérétől rendszeresen kapja a "Repülő Csészealjak" című hetilapot. Evvel új álomvilág nyílt... A jóemberek csodaszükséglete nagy, a Biblia csodái távol vannak. A kánai menyegző bora már régen elfolyt, de a hold mögötti bolygóról jött hölgy, aki álruhában jár az emberek között, hogy rájöjjön, hogyan lehetne rajtuk segíteni, mindennap bekopoghat. Hosszú, ezüstös angyalhajak hullnak a magasból a földre. A Vénusz-lakók megfejthetetlen jelű réztáblákat küldtek. A hold üres belsejében pálmaligetek vannak.

Az öreg néni most távcsövet rendelt; ha a felhők mélyen szállnak, s felettük távoli repülőgép zúg, megállnak a kapálók, felnéznek, megkérdik: "Hátha ma jönnek Vénusz-testvéreink?"

Csak az álmok repülnek a bolygókig. Az álmodozók megmaradnak az aipiföldeken, és tovább gyomlálnak. Új-Jerikó is megmarad jóllakott falunak, mert itt áll a vidék legillatosabb ipari vállalata: a Bumm-féle mézeskalácsgyár.

Ez a gyár példája annak, hogy érvényesülhet az európai Dél-Amerikában: gyártson valamit a kontinens belsejében.

A született brazil, aki portugálok leszármazottja - a legszegényebb európai nép legnyomorúságosabb parasztfiainak unokája -, semmit se tud, semmihez sem ért. Életét semmittevéssel tölti kunyhójában vagy egy állami hivatalban. A négerek (ez nem a bőr színétől függ, hanem attól a ténytől, hogy a portugálok semmire se tanították őket) ötszáz szavas szókincsükkel hiába igyekeznének akármit is megtanulni. Aki lisztből és mézből egy olyan újszerű dolgot állít elő, mint egy mézeskalács szív, s ezt ott teszi, ahol a méz és a munkaerő olcsó, azaz az Interiorban, és ott adja el, ahol pénz is akad, azaz a városban, az gondoskodott gyerekeiről, unokáiról. Bummék tizenhat tagú rokonsága, a környék kapáláshoz túl fiatal kislányai és kapálásból kivénült aggjai sütnek, cukroznak, csomagolnak, a teherautók viszik a mézeskalácsot, és hozzák a lisztet. Fát az erdő ad, majdnem ajándékba adja. A régi, Oroszországból hozott mézeskalácsrecept, a világ legbiztosabb értékpapírja, bekeretezve függ a falon.

A mézeskalács édes létalap. A jó embereknek - akik önmaguk számára "Isten saját gyermekei", a többiek számára "az oroszok" - a gyár erős várat jelent. Meghozza azt a készpénzt, amelyet nem lehet se vetni, se kapálni.

És ha a tudományok terén nem is vitték messze, mégis sok mindent ismernek. Ismerik határaikat. Tudják: a városban magasak a házak, és a kövezet kemény. Aki ott elesik, megüti magát. Ott semmi sem terem. Onnan semmi jó sem jön. Ott mindenki csak nyomorult szolga. Csak az él biztosan, aki a saját földjén él. Az embernek kerítésre van szüksége.

Amikor az ősök kelet felé, Oroszország felé vonultak, ott volt a világ pereme. Ott volt az az ország, ahol az ember annyi földet szerezhetett, amennyit képes volt megművelni. Amikor ott szűk lett a világ, Brazíliába jöttek. Itt hosszú ideig biztosan éltek a maguk módja szerint. Ha az ember "Isten saját gyermekei" templomában hátulról nézi az asszonyokat, észrevenni, hogy még Donna Irmától is messze került: a lányok haja sima, az asszonyok kontyot viselnek. A hajhullámok tengere megtört a mézeskalácsgáton.

Most itt is fenyeget a város. Ha az ember Hosentrogára várva a disznóknak egy fél vödör édes krumpliba gyúrt homokot ad, hogy nehezebbek legyenek, beidézik a törvényszékre, és oda kell utazni. Felnő a család tíz-tizenöt gyermeke, az ötven hold már nem elég, és meg kell akadályozni, hogy a fiatalok a városba költözzenek - a fiúkat, mert a katonaságnál megismerték a fővárost és a farsangot, a lányokat, mert a városban szolgáltak, amíg jött egy fiatalember... Az "oroszok" nem tartoznak azokhoz, akiket valami a világ peremére vetett. Azokhoz tartoznak; akiket valami oda vonz.

Honnan tudták a wolhyniaiak, hogy az Itajai folyó mentén jó aipi terem? Honnan tudják az új-jerikóiak, akik csak a világ mezítláb elérhető részét ismerik, hogy az uruguayi határon végtelen síkság terül - mint Oroszországban -, és hogy ott megterem a búza? A liszteszsákok hozták volna a hírt a gyárba? Vagy van egy ösztön, amely úgy elvezet a búzamezőkre, mint ahogy a szélhámosokat Új-Jerikóba hozza?

Azok, akik nem mernének a városban egy utca után kérdezősködni, egy szép nap elindulnak, és ezer kilométerrel odébb szántják a földet - a földet, amelyet ismernek. Van egyfajta bölcsesség, amely nem tudományon alapszik.

A brazil közgazdászok azt hitték, hogy az ország megélhet szomszédai reggelijéből még akkor is, ha csak a fekete folyadékot szolgáltatja hozzá. "Minek valami ehetőt vetni, ültetni, ha egy zsák kávéért egy kocsirakomány gabonát kapunk?" Erre a kérdésre az éhség és az infláció felelnek.

Brazíliának csak azok a részei esznek, amelyek kitermelik a mindennapi kenyeret. A "világ vége" az állam ellen véd, a búzatábla az éhség ellen. "Egy hektár búza négy embernek ad egy évre kenyeret és kalácsot." Ezt nem az iskola tanítja, de jó tudni.

Argentína, Uruguay határán felmérhetetlen legelők vannak. A bennszülött nagybirtokos olcsón bérbe adja őket. Az ember vesz egy traktort lefizetésre, vetőmagot a kormánytól, és nekilát. Aki megtanult búzát vetni, kitanulja a traktor vezetését is. Az első aratással már le is van fizetve. A másodikat a csempészek hozzák (mert végül mindenki a saját foglalkozásánál köt ki) darabokban a határon keresztül. A harmadik évben az ember már saját földjét szántja, és hívja rokonait: "Itt jó lakni. Kenyér is van, hely is." Nem aranyláz, nem kávéláz az, ami az embert a búzamezőkre hívja - a búzamezőkre, ahol csak a pipacs és a búzavirág hiányoznak. A teherautóra felfér a bútor, a gyerekek, a Biblia, idővel csak odaér az ember. Ott is lesz egy templom, ott is lesz egy patak, amelyben az ember megkereszteli azt, akit az Úr "saját gyermekei" társaságába hív. A messzi távolban még csend van, tér és biztonság.

Még nem mentek el sokan, de a kísértés erős. Lehet, hogy az Oroszok-völgye csak a nevét fogja megtartani és az "olaszok" szállnak le a serra feletti fennsíkról. Csodálkoznak a faházak nehéz deszkáin - mert úgy méretezték őket, hogy szibériai teleket is kibírnának -, a körtefákon, az elhagyott föld olcsó árán, és puliszka kerül a tűzhelyre, az aipi és barna mártás helyébe.

Vasárnap van, a betegségek is pihennek. "Úriszobám" ablakából nézem a tájat. "Enyém a látott kép kerete" - mondom büszkén. Úgy nézem a völgyet, mintha minden az enyém volna, mert azokig a házakig ismerem, amelyekről még illúzióim vannak, mert nem jártam bennük nehéz órákban. Tudom: minél messzebb vezet az út, annál ritkább a ház. Egyedül állnak, mint a várkastélyok a hegyek ormán, uralkodnak aipi és kukorica fölött, nézik a tavalyi földeket visszahódító bozótot. Száz év alatt új őserdő nőne... s egy rövid évtized alatt orchideává egy láthatatlan magocska. Elképzelem a még nem látott völgyeket: faházak, melyekben este csak az olajmécses világít - a mécses, mely az irodalom legnagyobb remekműveit látta megszületni -, tűzhelyeket, melyek felett hatalmas oldalszalonnák lógnak; ágyakat, melyekben a kukoricalevelek fáradt testeket altatnak, melyekben kifáradt, öreg emberek úgy gondolnak a halálra, mint elpilledt gyermekek az álomra; dohányszárítókat, melyekben egy egész család hetekig osztályozza, kötözi a büdös, mérges leveleket, mert a cigarettagyár rájött, hogy a kolonista ingyen is megcsinálja, ha másképp nem veszik meg termékeit; istállókat, melyekben a tehenek titkos eljárásuk szerint tejet gyártanak, hogy az emberek tudjanak főzni, dohánylevelet osztályozni, aludni.

Nem vágyom nagyvárosokba, csak az ismeretlen völgyekbe, ismeretlen virágok után, virágszerű gyerekek után, a csönd után, amely még az enyémnél is mélyebb.

De az, amit a serra mögötti - a reggeli ködök után megjelenő, a délutáni párában eltűnő - kékes vonulat rejt, már nem tartozik ebbe a beszámolóba. A fekete Péter házától az "oroszokig" mentem, és most kísérőimtől el kell búcsúznom.

Félek, hogy már túl sokat mondtam. Nemrégen egy újságíró, aki mellékfoglalkozásában nagykövet is volt, saját kis gépén átrepülte a vidéket, írt is róla. Elmondta, hogy itt erdők és mezők olyan harmonikusan váltakoznak, mint Európában. (Európát is repülőgépről ismeri.) Arra következtetett, hogy az egyes gazdaságok meglehetősen önállóak, hogy a kolonisták sorsáról nem a New York-i cukor- és kávétőzsde dönt. Megállapította, hogy egy Tenente Gregorió-i repülőtér nagyban hozzájárulna a vidék jólétéhez, és hogy - ha volnának utak - gyönyörű szállodákat lehetne építeni a serrákon, hogy São Paulo és Rio jómódú polgárai a meleg évszakban kényelmesen hűsölhessenek.

Nem volna ezzel már minden megmagyarázva? Nem kellett volna példát vennem a kolonistáról, aki húsz sort ír huszonöt évről, és a tollat "a többi, az a munkáé" felkiáltással teszi helyére?

Vagy túl keveset mondtam volna? El kellett volna mondanom a betegségek, a hibák, a kétségbeesés, a tehetetlenség történeteit is?

Talán még gyorsan el kell mondanom, hogy az itteni mimózák éppolyan szépek, éppolyan illatosak, mint a Rómából Frascatiba vezető út mentén... hogy icipici bársonyoszöld és vörösszürke kolibrik zümmögnek a virágok előtt, s hátrafele repülve tűnnek tova... Hogy az óriási szentjánosbogarak fényszórói távoli repülőgépek jelzőlámpáira emlékeztetnek... hogy a völgyem feletti szivárványok a legszebbek a világon... és hogy háromszínű macskám, Liri-Biri, nemcsak ért magyarul, de beszél is: amikor múltkor összeszidtam, hogy madarakra vadászik, egész érthetően azt felelte: "Bizonyos egerek tollasok és csiripelnek."

Illene megemlítenem, hogy egyetlen nap sem egészen az őszé, csak a reggeli és esti ködben szürke a világ - a dél mindig aranyban fürdik. És mondjam-e, vagy magától értetődő dolog, hogy a hosszú esőzés elmossa az utakat, minden házból sziget lesz, az órák lassabban múlnak, s az ember a vízfüggönyön át nézi a fákat, s idézi: "Je suis le roi d'un pays pluvieux..." És hogy nyáron, délután a tengerről fújó szelek hűvös levegőt és kíváncsi sirályokat hoznak fel a Donna Irma-völgybe?

Akármit mondok, minden írás arra ítéltetett, hogy töredék maradjon.

Úgy tehetek, mint a régi zenészek, akik egész tudományukat összeszedték, hogy tökéletes kadenciával fejezzék be a fúgájukat - vagy a humanistákat követhetem, akik a klasszikusokat böngészték át egy szép záróidézetet keresve...

Juvenalis volt az, aki megmondta, hogy nehéz szatírát nem írni... Tőle kérem kölcsön utolsó hét szavamat:

Quod modo proposui non est sententia verumst.[7]

Szerb Antal könyvének^[8] fordítása közben feltűnt nekem Cagliostro barátunk utolsó perének s a nyaklánc-pernek hasonlósága. Érdekelt, és sikerült róla összeszednem egyet-mást... Az őserdőben ez nem volt éppen könnyű. A jövőbe akárhonnan könnyű nézni, a múltba csak bizonyos helyekről nyílik kilátás. Egy régi barátom a Biblioteca Nazionaléból kihalászta nekem Bruno Cassinelli könyvét a Cagliostro-perről, s megküldte.

A világ pici. Cassinellihez már volt szerencsém... Rómában írtam egy könyvet a születések korlátozásának történetéről. Ebben idéztem egy 1723-ban kiadott "Embriologia Sacrá"-t - Szent Embriológiát -, amelyben Szicília főinkvizítora, Emilio Cangiamile kifejti az Egyháznak a születendőkre vonatkozó állásfoglalásait. A könyv a humorizmus remeke. Ezért s egyéb idézetekért az "Erkölcsvédő Liga" feljelentett. Cassinelli volt a kiadóm védője.

Külön regény volna elmesélni ezt a pert... Tény, hogy felmentettek. Az "erkölcsösök" fellebbeztek. A második instanciánál az ügyész kérte felmentésünket. Már ebédidő volt, a bírák sürgősen vissza akartak vonulni - de a védők tiltakoztak: nekik is van joguk felszólalni! A bírák könyörögtek, hogy ne, úgyis felmentenek. De akkor valaki formahibát találhatott volna a perben - s a védők nem szolgálták volna meg a tiszteletdíjat. Így megegyeztek, hogy Cassinelli, a legidősebb beszéljen a többi nevében. Cassinelli fehér üstökével nagy színész volt, mindenki kíváncsi volt, mit szólhat még... és igazán fényesen, röviden fejtette ki, miért pártolja ez egyszer örök ellenségét, az ügyészt.

Hála a "Nyakláncnak" újra élvezhettem a nagy Cicero-imitátor meggyőző stílusát.

Egyszóval: Cagliostro Trentóból Rómába igyekezett. A lelkiismerete nem volt tiszta. Amikor Lorenzával elhagyta a Várost, rendezetlen ügyeket hagyott hátra. Ott csak eleinte élt abból, hogy legyeket rajzolt legyezőkre - s ezt olyan ügyesen, hogy az emberek megpróbálták hessegetni őket. Később már végrendeleteket, váltókat, végül állampapírokat hamisított ugyancsak ügyesen, de kissé túl nagy mennyiségben. Nem volt biztos, nem várják-e a pápai sbirrek.

Pietro Vergilio trentói hercegérsek menlevelet kért részére Buoncompagni Ludovisi államtitkár-hercegtől. "Cagliostro gróf ellen semmiféle eljárás sincs folyamatban" írta a második herceg az elsőnek, "szívét s püspöki gyűrűjét csókolva", de kissé kétértelműen - mert igenis voltak feljelentések Giuseppe Balsamo, Arab gróf, Fenix gróf s egyéb grófok és őrgrófok ellen, akik valamennyien azonosak voltak Cagliostro sokkal híresebb grófjával.

Cagliostrót Rómában senki sem zavarta. A Spanyol Lépcső mellett szállt meg, mint minden "nemes utazó" - s mint költők, festők s válogatott csirkefogók általában. Rubenstől Keatsig, Elsheimertől Goethéig minden idegen művész a Piazza del Popolo és a Piazza di Spagna közt szállt meg. A Pincio alatt a múzsák, a modellek, a magányos vándorokat vigasztaló hölgyek a Babuinót a Corsóval összekötő utcákban, a Via Laurinában s a Via Fontanelle Borghesében csoportosultak. Cagliostro és Lorenza tudták, hol a helyük.

Csak azt nem tudták, miből éljenek. Róma álmos város volt. Talán egész történelmében nem volt ilyen "vidéki kisváros". Olaszországot nem érdekelték Anglia és Franciaország tengerentúli küzdelmei, nem iparosodott, nem hadihajót s hadsereget küldött távoli országok felé, hanem énekeseket, csemballistákat, festőket, hegedűvirtuózokat, balerinákat. S kívülről sem várt senkit, még varázslókat se. A legkevésbé várt Cagliostro-féle szerencsétlen, tájszólást beszélő szicíliaiakra.

Cagliostrónak sikerült egy-két vacsorameghívást kieszközölnie Lambertini hercegnőnél, XIV. Benedek pápa unokahúgánál - megismert egy gazdag Vivaldi márkit -, de pénzt csak a zálogházban, a Monte di Pietán kapott a minden viszontagságon át megmentett ékszereire.

Igazi római szabadkőművesek nem léteztek. Róma... a hercegektől a bárányhúst áruló kofákig - a Péterfillérből, a zarándokokból, a külföldön kolduló, otthon költekező rendekből élt. Mást mint ereklyét ezer éve nem gyártott. Aki az Anyaszentegyházat támadta volna, önmaga alatt fűrészelte volna az ágat. Épp hogy a francia követség előtt lézengett egy-két úriember, akinek volt valami fogalma arról, hogy mi fán terem a szabadkőművesség, mi az hogy szabadság, egyenlőség, testvériség...; volt egy svájci kapucinus is, Ronllier, rendbeli nevén Fra Giuseppe da San Maurizio, aki rokonszenvvel nézte az új idők gondolatait, és gondolt valamit, ha azt a szót olvasta, hogy "révolution". Patikusokban s csodadoktorokban viszont nem volt hiány.

Cagliostrónak más ötlete nem lévén, Egyiptomi Páholyt alapított. Ez még nem volt, s ebben épp elég tapasztalattal rendelkezett.

1789. szeptember 15-én Vivaldi márki villájában, a Villa Maltában rendezte az "előadást". Lucantonio Benedetti apát, aki jelen volt, leírta az eseményt. Cagliostro közölte, hogy "halhatatlan és özönvízelőtti" - s aztán elővezette soronlevő "galambocskáját", s elővette a vizeskancsót. A szűz ezúttal egy hosszú utat látott, embertömeget s köztük egy nagyurat. Az emberek kiáltoztak, aztán leromboltak egy erődöt. Cagliostro értelmezte a látomást, s megjósolta, hogy a Bastille-t, amelyben ő raboskodott, le fogják rombolni. "Látomása csodálatos módon beteljesedett", írja Benedetti apát.

Mi kevésbé csodálkozunk, tudván, hogy a Bastille már július 14-én, két hónappal az ülés előtt esett el. De Róma, amint láttuk, álmos város volt, újságai nem voltak, s az olykor megjelenő lapocskákban nem volt hely egy olyan jelentéktelen hír részére, hogy Franciaországban leromboltak egy régi, hasznavehetetlen erődöt. Cagliostro a francia követségen hallhatott róla, s a Bastille-dolgot magánügyének tekintve, felfigyelt.

A bűvészmutatvány után - az Egyiptomi Rendről elmondta, hogy a jelmondat Unione - Silenzio - Virtu -, felhívta a jelenlevőket, lépjenek be. Öten-hatan érdeklődtek, Cagliostro felírta neveiket, de nem határoztak. Csak ketten jelentették ki, hogy belépnek: Vivaldi és Padre Giuseppe. Az utóbbi már úgyis bejáratos volt Cagliostrónál s főleg Lorenzánál. A páholyalapítás nem sikerült.

Ezután Lorenza elérkezettnek látta az időt, hogy faképnél hagyja a varázslót. Apja, sógora, öccse biztatták, jelentse fel, csukassa le, lógjon meg megmaradt ékszereivel. Lorenza előbb megpróbálta házilag elintézni az ügyet: meghagyta Enrichetta Rey nevű takarítónőjének, szappanozza be este a lépcsőt, s azt remélte, hogy Cagliostro elcsúszik, s majd kitöri a nyakát. De Cagliostro nem csúszott el. A szappan rossz minőségű lehetett.

Ezek után - tíz napra a szerencsétlen páholyalapítás után - feljelentette férjét a Santo Ufficiónál, "gyóntatója tanácsára, hogy lelkiismeretén könnyítsen, hogy újra jó útra térhessen", és bár Cagliostrót istenkáromlással, jóslással, eretnekséggel, fajtalankodással s még egy-két halálbüntetéssel sújtható bűnnel vádolta, egyúttal kegyelmet kért részére. Nem kétséges, hogy a ravasz, képmutató feljelentést családja, főleg sógora, Antonio segítségével írta, akivel véletlenül éppen viszonya volt.

A Santo Ufficio évszázadokban gondolkozik, és most se hamarkodta el a dolgokat. Megbízta a Stato Pontificio palermói konzulját, érdeklődje meg Giuseppe Balsamo viselt dolgait. Érdeklődött a mindent tudó velencei diplomatáknál, a francia követségen. Megpróbált Lorenzától több adatot szerezni, ami nem volt könnyű, mert Cagliostro ezúttal vigyázott a feleségére, s legfeljebb az ötvennél idősebb, püspökségre vágyó Pater Giuseppével hagyta egyedül. A teológia és filozófia tudorában, professzorában vagy tán őszbe játszó szakállában bízott. Mondjuk meg rögtön: hiába. Egyrészt mert Lorenza és családja tovább áskálódtak, másrészt mert Giuseppe atya igen rossz őrnek bizonyult, s szakállát meghazudtoló sebességgel lett Lorenza epedő csatlósa...

A karácsonyi ünnepeket a Santo Ufficio nem szívesen rontotta el sem másnak, se önmagának. De december 27-én egy egész osztag pápai gránátost küldött Cagliostro elfogatására s házkutatást tartani. Elvitték a Nagymestert, szabadkőműves-okmányait, a kancsót s a vizet, barátai címét és zálogcéduláit. Lefogták Giuseppe atyát, és nála is kutattak - sőt, eredménnyel: "igazi" szabadkőműves iratai voltak, sőt a Bastille eleste után azt írta, hogy egy szép nap Rómában is forradalom lesz. Egyházi személy lévén őt az Ara Coeli kolostorba zárták, míg Cagliostro az Angyalvárba került, s Lorenzát a trasteverei Szent Apollonia kolostorba utalták - igaz, hogy inkább mint vendéget, sem mint vádlottat.

A letartóztatás Európa-szerte érdeklődést váltott ki. A nagyhatalmak követségei is élénken - habár kevés eredménnyel - érdeklődtek a vizsgálat folyamata iránt.

Kezdetben letartóztattak mindenkit, aki Cagliostro címjegyzékében szerepelt. De a kis vádlottakból rögtön vádlók lettek: mindenki tudott valami rosszat Cagliostróról, helyesebben - most Giuseppe Balsamóról. Egyik hitetlennek mondta, a másik deistának, a harmadik eretneknek, a negyedik közönséges csalónak. A Santo Ufficio mindent jegyzőkönyvbe vett.

Giuseppe atya nem vádolt senkit, csak önmagát. Cagliostrótól valami segítséget remélt a püspökség eléréséhez, mivel neki "összeköttetései" voltak... és Lorenza... itt a jegyzőkönyvek hirtelen olaszból latinba csapnak. A latin szöveg mintaszerű, de iskolai használatra nem alkalmas. Annyi szent, hogy némely szempontból Lorenza sokkal többet tudott, sokkal tapasztaltabb volt, mint a teológia és a bölcsészet tanára. Azt viszont olaszul is beismerhette, hogy tizennyolc scudót, vagyis tallért fizetett. Tandíjat. Koldusbarátnak igen szép összeget. Csak azt tagadta, hogy pénteken húst evett volna.

Lorenza - ez az első párhuzam a nyaklánc-per és Cagliostro pere közt - mesterien játszotta La Motte szerepét. Vádolt és visszavont, hazudott és rágalmazott, a legmocskosabb történeteket mesélte zengzetes trasteverei tájszólásban, melyet a vizsgálóbíró is jól értett. Nem kellett hallgatnia és mosolyognia, mint Németalföldön, Párizsban, Angliában. Itt kipakolhatott, kezdve attól, hogy férje már a nászúton bérbe adta egy ugyancsak hamis őrgrófnak odáig, hogy a Nagymester "a tisztítótűzben sülő lelkek javára" szerelmeskedett, annyit mesélt, hogy a szöveg itt is ismételten latinra fordul. Cagliostro, ami szerelmi kalandjait illeti - Lorenza szerint - igen távol maradt nagy kortársától, Casanovától, de Don Giovannitól is. Mindössze öt szeretőjéről tudott: egy mosónő Rómában, egy nyelvtanárnő Lisszabonban s három francia hölgy szerepelnek Leporello-listáján.

Itt cselédje, Francesca ugrott be segítőnek. Amit Lorenza - miközben gyóntatója tanácsára könnyített lelkiismeretén - elhallgatott, azt a hű cseléd pontosan tudta. Csak ott túlozta el kicsit a dolgot, ahol azt állította, hogy mestere hat ízben természetellenes módon megerőszakolta. Még az egyházi bíróság vizsgálóbírája is - aki pedig példás türelemmel hallgatta végig a játékok részleteit - megjegyezte, hogy egy jól nevelt aggszűz már az ötödik ilyen eset után helyet változtat, és nem várja meg a hatodikat. Francesca vallásos buzgalommal beszervezte a többi - Cagliostróék által bérelt lakás cselédeit is. Mindenki mondott valami újat és illetlent.

Közben VI. Pius pápa őszentsége összeállította a rendkívüli törvényszéket: két bíbornok, két kongregáció-praefectus és a Rómát kormányzó monsignore lettek hivatottak, hogy ítélkezzenek egy "veszedelmes szabadkőműves szekta alapítója felett". Ha Cagliostro önmagát emberfeletti embernek vélte, ennél méltóságteljesebb törvényszéket nem kívánhatott.

Újabb párhuzam a nyaklánc-perrel: az ügy a legfelsőbb, leglelkiismeretesebb fórum elé került. A törvényszék minden bűn, vétek és kihágás felett ítélhet. Csak a Legfelsőbb Uralkodó kegyelme változtathat megfellebbezhetetlen ítéletén. S a törvényszék tudja, hogy az "európai közvélemény" - 1791-ben már volt! - figyeli lépéseit: a legszigorúbb törvényességen belül kell ítélkeznie. A különbség az volt, hogy míg a párizsi parlamentnek csak megőriznie kellett presztízsét, az Inkvizíció törvényszékének most kellett megteremtenie jó hírét, hogy kínvallatás és máglya nélkül is tud ítélkezni.

Cagliostro az Angyalvárban nem volt a legrosszabb helyen. Panaszkodott, de csak arról, hogy makarónija "mal condito", rosszul van ízesítve, hogy a vendéglőből hozatott szegfűszeges hús - a "garofoleto" rossz minőségű, hogy csak minden második nap kap egy flaska orvietóit. Kéri, engedjék meg, hogy átsétálhasson a mellékcellába, s pipát kér. Ha az inkvizíció foglya már arról panaszkodik, hogy nem kap pipadohányt, arra kell következtetnünk, hogy a Felvilágosodás szele még az Angyalvárba is befújt.

A Santo Ufficio két védőt rendelt Cagliostro - és mind a szerelemben, mind a balsorsban egyaránt társa, Padre Giuseppe mellé: Monsignore Constantinit és Monsignore Bernardit. Cassinelli csak a mondható legjobbat mondja róluk: "magam sem csinálhattam volna jobban". Ha a vádlott mégis a lehető legszigorúbb büntetést kapta, csak a saját hibáján múlt. Cassinelli igen meggyőzően bizonyítja igazát.

1790 januárjában munkához lát az ügyész, Monsignore Libert. Mindenekelőtt átvizsgáltatja a lefoglalt tárgyakat. Ezek közt a legfontosabb az Egyiptomi Szabadkőművesség franciául kiadott kézikönyve. Ez a legsúlyosabb corpus delicti, az áll benne, hogy a szerző - a vádlott - az Örök Istenre esküszik, hogy minden szava igaz. Hamis eskü! Istenkáromlás ! Főbenjáró bűnök! Lefoglaltak egy üvegnyit abból a folyadékból, amelyet Cagliostro a korsóba - nella garaffina - szokott önteni, és jósoltatott. Az ügyész egy bizottságot nevez ki a titokzatos, átlátszó, színtelen folyadék megvizsgálására. Elnöke a pápai "protomedikus", háziorvos, tagjai: négy orvos, egy patikus, egy sebész. A bizottság vizsgálatának az eredménye hiányzik az okmányok gyűjteményéből, de megvan az ügyész erre vonatkozó levele a védőhöz: "Az orvosok fejenként 500 scudót kérnek, a protomedicusnak eszerint a duplája jár, s még itt van a patikus és a sebész! Ha ezek a becsületes, tanult és tiszteletre méltó urak ennyit kérnek, nem csoda, hogy Balsamo kémiai tudományával vagyonokat keresett." Az ügyész felháborodása és az eredmény eltűnése nagyon is érthetőek: a Szent Inkvizíció tudós urai kissé szégyelhették, hogy nem ismerték fel a tiszta ivóvizet... s hogy több ezer scudós kiadást okoztak a Szentszéknek... akkor, amikor Lorenza csak tizennyolc scudóért osztogatta kegyeit.

Monsignore Constantini elsősorban arra gondolt, hogy talán az említett menlevéllel kimenthetné védencét az Angyalvárból. Cassinelli megmondja, mit felelt volna az ügyész helyében: a levél Cagliostro grófé, itt pedig Balsamo Jóska csücsül. Libert ügyész viszont hosszú vitába szállt, hogy az a mondat: "Cagliostrónak nincs szüksége menlevélre" ugyanannyit jelent-e, mint "ez annyi, mint egy menlevél", hogy egy ilyen okmány vonatkozik-e istenkáromlásra vagy csak közönséges bűncselekményekre, és hogy a Szent Inkvizíció mint pápai törvényszék illetékes-e a pápai állam határain kívül elkövetett bűncselekmények felett ítélkezni. Közben múlt az idő, s Cagliostro - ezt nem tudhatjuk pontosan - vagy pipázhatott, vagy se.

Végül védő, vizsgálóbíró és vádló egyszerre rájöttek, hogy máris túl sok időt pocsékoltak el hiábavaló vizsgálatokkal. Ha valakit olyan bűnökkel vádolnak, mint egy haeretikus szekta alapítása, istenkáromlás és ördögidézés, igazán nem érdemes avval is foglalkozni, hogy az illető csalt-e, fajtalankodott-e egy kicsit valamikor, valahol, s kapott-e valamit felesége koldusbaráttól szerzett tiszteletdíjából. A tárgyaláson ezekről az apró ballépésekről nem is igen esett szó.

Igen érthetően - de ez újra a nyaklánc-perre emlékeztet - a per célja nem az volt, hogy egy bűnös elnyerje méltó büntetését, hanem az, hogy a "világ" a "közvélemény" tudomásul vegyen valamit. A világot nem lett volna nehéz meggyőzni arról, hogy Giuseppe Balsamo egy ügyes szélhámos és piszok fráter volt... de nem ez történt. Tulajdonképpen csak arról volt szó, hogy szabad-e neki páholyt alapítani; s ott Istenről, a világmindenség céljáról s az idvezüléshez vezető utakról beszélgetni.

Az Angyalvárban búsuló Cagliostro már nem hasonlított a harcias, sokszor szellemes Cagliostróhoz, akit párizsi közönsége ismert. Fáradt, buta, gyerekes volt, időnként a nagyzási hóbort jeleit mutatta. Olykor nem is felelt a kérdésekre - s néha olyan buta és gyerekes módon felelt, hogy a vizsgálóbíró azt hitte, csúfot űz vele. "Miért nevezte rendjét isteninek - Divino Ordine Egizianónak?" - "Amikor megalapítottam, épp egyiptomi bort ittunk, s ez olyan kitűnő volt, hogy a rendet ordine di vino-nak, a bor rendjének neveztem" - felelte. A megalománia néha meg úgy kitört, hogy elmagyarázta, hogy ő igenis emberfölötti lény, hogy a Szentlélek szállta meg, amikor a lyoni anyapáholyt alapította... ami magában is elég lett volna, hogy a Santo Ufficio halálra ítélje.

Cassinelli ezt igen meggyőzően magyarázza: Cagliostro Rómában már egy régebbi vérbajos fertőzése következtében progresszív paralízisben szenvedett... röviddel az ítélet után a betegség többi jele is kitört rajta, s végül ebbe pusztult el.

Tény, hogy hősünk igen bárgyú komédiát művelt. Elkezdte játszani a megtért bűnöst, cseresznyemagból rózsafüzért csinált, azt morzsolta napestig, levelet írt a pápának, amelyben kifejezi, mennyire sajnálja, hogy szabadkőműves-szektát alapított, hajlandó nyilvánosan bűnbocsánatot kérni, megtagadni tévedéseit... s úgy írja alá levelét, hogy G. Balsamo, a megtért bűnös. Máskor szidta a világmindenséget, kiátkozta a pápát, várta a szabadkőműveseit. Aztán újrakezdte a bűnbánó, vallásos szerepét, gyónni kívánt, peccatore pentitó-val írta alá leveleit, s grófi címéről végleg lemondott.

Ezek után a tárgyalás már csak egy meglepetést hozott: azt, hogy a vád képviselője Lorenza ellen nemhogy vádat nem emelt, hanem beszédében úgy tüntette fel a történteket, mintha ő lett volna az ügy hőse!

Tény, hogy Cagliostro köréből csak a szerencsétlen Giuseppe atyát ültették a vádlottak padjára, súlyosbító körülménynek tekintve nagy műveltségét s azt, hogy majdnem püspök lett belőle. Arról, hogy Lorenza - sógora mellett - őt is kitüntette kegyeivel, szó sem esett. Lorenza pedig, aki ocsmány rágalmaival, kis malacságaival a legmélyebbre süllyedt, Libert ügyész beszédében megérte, hogy ha már nem is az Erény nagy megtestesítője, de olyan "jó irodalmú" hölgyekhez hasonlítassék, mint Thais és Phryné.

Miért felejtette el a jeles "Monsignore l'avvocato fiscale", hogy Lorenza az Isishez címzett páholy Nagymesternője volt? Hogy volt az, hogy a tapasztalt jogásznak nem tűnt fel, hogy Lorenza mindig akkor jelentette fel férjeurát, ha rosszul ment a bolt? És miért nem emelt vádat - megvolt az erre vonatkozó paragrafus! - Lorenza ellen, hogy bűnre csábított egy már-már püspök koldusbarátot? Mert abban senki sem kételkedett, hogy nem az ősz, zsugorodott, kertitörpére hasonlító teológus volt a kezdeményező!

Azt az egyet még senki sem merte állítani, hogy a rendkívüli törvényszék ügyésze lett volna a kapucinus utóda Lorenzánál. Sokkal valószínűbb, hogy a tradíció őre volt - és a római inkvizíció minden időben igen elnéző volt a leánykákkal szemben, akiknek a facipője este a "borgók" sikátorain kopogott, s ezért "zaccoletté"-nek, "fapapucskáknak" hívták őket. Monsignore azt is tudta, hogy a lánccal lezárt zsalujú házak adóját mindig is hasznos célokra fordította Őszentsége kormánya. Még a Via del Babuinót is az ő pénzükön kövezték! És a bíborosok és praefectusok utóvégre nem azért ültek össze, hogy megtorolják Lorenza kisded játékait. Nemesebb vadra vadásztak.

A szabadkőművességről volt szó! Már ötven éve - a "Firrau-féle tilalom" óta - hivőknek tilos volt - excommunicatio és fejvesztés terhe alatt! - belépni a páholyokba, páholyt alapítani, pártolni, támogatni... épp csak eleven szabadkőműves nem került horogra a félszázad folyamán! A rómaiak az Egyházból éltek, és tökéletesen meg voltak elégedve az állapottal, amely a Város lakosainak egy adómentes és tisztára jelképes munkával terhelt életet biztosított. A Pápa államán kívül pedig az inkvizíció "bandó"-jának, tilalmának nem volt hatása.

A "Rendkívüli Törvényszékre" és Balsamo József első számú vádlottra egyformán végzetes tévedés volt, hogy Cagliostro gróf egyiptomi gittegyletét összetévesztették a Szabadkőművességgel!

Ezt 1790 tavaszán már tisztán látta és világosan kimondta az ex-officio védő, a jeles Monsignore Constantini: "Az eretnek hamis tant hirdet, mert hisz benne. Balsamo a világon semmiben se hisz... ahelyett hogy »haeresiarcá«-nak, a fő-főeretneknek nézzük őt, eljött az ideje, hogy meglássuk benne a »ciarlatanó«-t... Ez a ravasz és végtelenül tudatlan fráter szeret utazni és gyűlöli a munkát, s annyit megértett, hogy szabadkőművessége által mások költségére élhetett. Az ő szabadkőművessége az volt, ami jót tett a zsebének."

... Ez volt védőjének a meglátása...

Az ügyész és a vádlott mindent megtettek, hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsák. Sikerült is nekik.

Palermói Balzsam Jóskát halálra ítélték. A Szentatya különös kegyelme a büntetést "élethossziglan, a kegyelem reményét kizáró fogságra" ítélte. A kapucinus tíz évet kapott. Lorenzáról, aki "az Úr szolgáját pusztító és a nyájat fenyegető farkast" ártalmatlanná tette, nem volt többé szó.

A két utóbbi személyről hallgat a krónika. Cassinelli úgy sejti, hogy a kapucinus nem ülhetett soká. A következő évek zavargásai folyamán valószínűleg visszatért a kolostorba, ahol társai és guardiánja kedvelték. Biztos csak az, hogy nem lett belőle püspök. Az olvasónak ugyanannyi joga van, mint a történésznek, Lorenza további karrierjéről elmélkedni, elgondolni, kopogott-e még facipője Róma macskafejű kövezetén...

Még 1790 áprilisában megindult a rabszállító szekér Egyiptommal ellenkező irányba: San Leo vára felé. A Rimini feletti, régi, Kufsteinra emlékeztető várban őrizték az inkvizíció legveszedelmesebb foglyait. Innen nem volt menekülés. Balsamónak azt a cellát utalták ki, amelynek a tetején volt csak ajtó. Létrán szállt le hozzá az ételt hozó fegyőr, és ha tombolt és üvöltött, az orvos.

Ha az igazságszolgáltatás nem záratta volna el a kalandort, utolsó évei alig játszódtak volna le máshogy. A "paralízis progresszíva" minden Santo Ufficiónál kegyetlenebb intézmény. Cagliostro 1795-ben halt meg... de ha tovább él, és megéri, hogy 1798-ban a Cisalpin Köztársaság katonái kinyitják a börtön kapuit, és kiszabadítják az inkvizíció utolsó foglyait, már nem értette volna meg felszabadítóit. Talán jobb is, hogy ezek már csak csontjai után kutattak...

Egy utolsó párhuzam a nyaklánc-per és a római per között: mind a kettő kezdeményezői részére volt károsabb, mint a vádlottaknak. A közvélemény csak áldozatokat látott bennük. A törvényes eljárás helyessége senkit se győzött meg.

A Szentszék csakhamar belátta taktikai hibáját. A Santo Ufficio megíratta Cagliostro életrajzát, összeszedette fiatalkori kalandjait, Lorenza vádjait, mindent. A könyv megjelent olaszul, franciául, németül. Olvasták, de nem hitték el. Cassinelli odáig megy, hogy azt állítja: jobban tette volna a Santo Ufficio, ha Cagliostro privát, házi szabadkőművességét támogatja, ha a Nagymesterrel megállapodva - hisz lehetett vele beszélni! - katolikus szabadkőművességet csinál az egyiptomiból - mint ahogy később keresztény-szocialista mozgalmakat támogatott. A kis római világból azonban könnyebb volt visszanézni, mint előrelátni.

Cagliostro emlékének nem ártott a per. Akik odavitték az Inkvizíció vádlottainak padjára, odaállították Galilei és Giordano Bruno mellé... Egy olasz történész ezt később így fejezte ki: Ha Stentarello és Pulcinella - a paprikajancsik - hősi halált halnak, megmaradnak paprikajancsiknak... De ha Leonidásszal haltak meg, az ő neveik is felkerülnek Leonidasz neve mellé, a hősök emlékművére. Cagliostro neve is ott ragyog a nagy nevek mellett.

RÓMÁBAN
1938

Mindegy, hogy hol kezdem. A mindenségben minden mindennel összefügg. Minden része az egy nagy folyamatnak, amelynek irányát csak sejtjük - amelynek irányáról mindenkinek más fogalma van. Megáll a nagy masina, ha egyenletesen eloszlott a csillagok hője az űrben? Michelangelói emberkorszorúk fognak-e felszállni egy utolsó napon?

Az tény, hogy határokat csak az állam ismer. Az események úgy folynak át egymásba, mint az óceán hullámai - néha azok is céltudatos, egy irányba haladó katonáknak tetszenek. Az író valahol megfogja a valóságot, és elér a mondanivalójához. "Három páncélos lovag halad a vár felé" - vagy: "Egy fecske suhan a görög templom előtt..." - innen még nyolc sor, s már ott tartunk, hogy János összeszorítja öklét, s lelkünk valahogy már össze is folyt Jánoséval. A második oldalon már elsápadunk, ha nagy összeget tesz fel egy kártyára...

A könyvvilág és az eleven világ közt nincs korlát. Az emberiség története a fehérjében lejátszódó változásoknak egy bizonyos szempontból való leírása. A toll, a papír és nyomdafesték által kivetített kémiai folyamatok vetülete a könyv - és a betűről visszavetett sugár a lencsén s a corpus vitreumon keresztül visszajut a recehártya fehérjéjére, ahol az előző folyamat tükörképét váltja ki. A borzalom olvasása végül ugyanolyan adrenalinömlésre vezet, mint a borzalom maga. A könyvvilág nem külön világ, folyékony a határvonal - a tintán keresztül folyik bele a mozgások képe. A képzelet maga sem varázsol újat - csak a meglevőt önti át egy szerényebb vagy kívánatosabb formába.

A legegyszerűbb, ha ott kezdem, amikor kiléptem kis kofferemmel a római pályaudvarról, és körülnéztem a nagy téren, ahol emberek tülekedtek, s villamosok sorakoztak. Régi római téglafal nézett le a tér másik oldaláról. Az emberek néha kiabáltak valamit azon a nyelven, amelyen a salzburgi ünnepi játékok Don Giovanniját szokás énekelni, de valahogy másképp hangzott. Katonák tolongtak egy ajtó előtt. Kisgyerek koromban láttam ezt az uniformist, ezt a tollas kalapot: "Olasz hadifoglyok" - nevettek a tiroliak, ha megláttak egy csoportot. "Olasz hadifoglyok" - ismételtem öntudatlanul, olaszok.

Ráértem. Leültem a kofferemre a tér sarkán, és vártam, hogy mi történik. Az volt az érzésem, hogy most majd felgördül egy függöny, és megindul a játék, amiért Bécsből lejöttem ide. Valami új folyamat fog megindulni, amelybe belépek kis kofferemmel, szerepet kapok, beszélni fogok, leszek. Azt vártam, hogy úgy történjenek a dolgok, mint ahogy álomban szoktak. Valaki megmutat egy képet, az emberek megmozdulnak rajta, belépünk, továbbélünk, míg valaki más új képeslapot húz ki a zsebéből.

Fordulhatott volna a világ. Velencében beszéltem egy francia úrral, aki jól ismerte a helyzetet. "Mussolininak gyomorfekélye van - mondta -, sokat betegeskedik." Ez a gyomorfekély áttörhet. A gyomorfal négy-öt milliméter vastag - talán csak ennyi választ el a békétől. Két réteg izom és egy hártya. A fekély mélyül, vérzik, áttörik. Az operáció elkésik. Temetés. Aztán a hadsereg és a párt összecsapnak a hatalomért - sőt, talán még temetésre sem kerül sor. Németország elveszíti leghívebb csatlósát, épp amikor megindult a diplomáciai harc a csehországi németek bekebelezésére. A feszültség enyhül. A diktatúra megáll és elpusztul. Az álló diktatúra fölborul, mint az iramát vesztett karika.

Vagy talán Hitlerre kerül a sor. Lehetetlen, hogy a bölcs és meggondolt Németországban ne indult volna meg az összeesküvés a köpenicki Isten ellen. Tábornokok és munkások meg tudták állítani ezt a borzasztó acélhengert, mielőtt utat gázol a szakadék szélére! Talán már cselekedtek az összeesküvők, és elfogták a túl magas létrára mászott mázolót - a német nép hallgatni s talán imádkozni fog, ha megtudja, hogy a Vezért menekülés közben lelőtték -, talán az újságárusok ezt a hírt kiabálják, ezért rohannak felém! Veszek egy újságot. Olasz tudásom latinból és franciából áll, de egyet megértek: a diktátorok még élnek. Nem megyek vissza a következő vonattal Bécsbe. Itt maradok, amíg kivándorolhatok valami békés szigetre - valahova a Csendes-óceán pálmái alá.

Egyelőre itt vagyok, és új életet kell kezdenem.

Új életet kezdeni! Ki nem határozta még el, hogy új életet kezd? A vasárnap délelőtti prédikáció után szokás új életre buzdulni. Akkor is, ha az orvos kijelenti, hogy ezúttal a vérvizsgálat negatív. Vagy, ha azt mondja, no most meggyógyult, de legközelebb vigyázzon! Vagy, ha valaki elkezd angolul tanulni, vagy leszokik a cigarettáról... De az új élethez - azt ezek tudják a legjobban - más kell: fájdalmasabb operáció. Még egypár év börtön se elég vagy kolostor. Ha új életet akarsz kezdeni, fogd a kis koffert, és menj idegen országba. Pénzt a biztonság okáért ne vigyél, mert előbb-utóbb régi életet veszel rajta: újra megszerzed kedves könyveidet, szeretett kottáidat, levelezel barátaiddal, felépíted a szobádat úgy, ahogy azt szeretted. Lesz íróasztalod s lámpád, mint otthon, azt a tintát használod, azt az orvosságot szeded, az lesz a virágod, amelyet otthon vártál virulni. Szüleid képe lesz a falon, régi naplóid fognak kísérni. Régi életed felszáll a tárgyakból, amelyek kísértek, s hű szolgáid voltak. Elfojtja az új életedet.

Ha új életet akarsz kezdeni, a régit be kell fejezned. Meg kell halnod, fel kell támadnod. Gügyögve kell megtanulnod az új nyelvet s az új szavakkal az új hasonlatokat; új verssorokat kell tudnod, ha idézni akarsz. Meg kell tanulnod, hogy a patikának más szaga van. Más az udvarias szó, mások a tabuk. Mást kell kiáltanod, ha valaki a lábadra lép. Ha éhes vagy, más ételekről álmodsz. Ha pénzt keresel, új számok mondják az értékét.

Az ember huszonnyolc éves korában már nehezen kezd új életet. Gyökerei vannak, valamit tanult már, el is ért valamit. Tőkéje van: barátai, a boltosok bizalma, egy nyelv, melynek minden titkát ismeri, amely ismert világát látszólag tökéletesen leírja. Ha filozófus, már készen áll rendszerének alapja. Ha költő, már ismeri a hangját. Ha cipőkereskedő, megvannak az összeköttetései. Sebei már lassabban gyógyulnak, mint tizennyolc éves korában. Kis, szklerotikus foltok képződtek ereiben, a szemlencséje már kevésbé rugalmas, a nagy szerelmeken túlesett, vagy legalábbis azt hiszi, szereti szokásait, kedves íróit, kedves sétáit. Nem jó újra kezdeni.

Már tízévesen sem jó. Akkor már nehéz tökéletesen megtanulni egy új nyelvet úgy, hogy a képzelet szabadon szálljon benne. Akkor már értelme van annak, hogy "régen volt", "azelőtt".

Ott, a vasút mellett tisztán éreztem, hogy nincs nagyobb elhatározás annál, hogy az ember új életet kezdjen. Sokkal egyszerűbb a réginek egy golyóval véget vetni. Az új életnek csak vak szemmel lehet nekiindulni - vagy mintha az ember ködben haladna: a lába elé nézve. Azzal a hittel, hogy még egy lépés, utána jön a csoda, és visszatérhetünk a régibe.

Régi életemből volt egy maroknyi Rómában. Az a szoba, ahol tíz éve egy nyáron pár napot töltöttem. A háziasszonynak bájos, sápadt, kútszemű kislánya volt. Itt volt a szoba, a sarkon túl. Oda mentem.

Még megvan az utca. Emlékszem a házra. Megtalálom a lakást. Becsöngetek.

A régi háziasszony nyit ajtót. Megismer, és megismerem. A tíz év eltűnik. Igen, a régi háziasszony! Nem változott. Ez a haja, ez a szája. Tíz évig bennem, egy agytekervényemben lakott, s elmondhatom, hogy csendes lakó volt. Soha nem zavart, egy percre sem hagyta el szobáját. Most úgy lép ki belőle, mint Dorian Gray - nem öregedett, nem változott. Azt a régi, érthetetlen hangokból álló nyelvet beszéli.

A lányára vagyok kíváncsi, aki néha-néha rám nézett az elmúlt esztendők alatt s az előbb a tér sarkán. Sajnos, eltűnt. Egy kicsit kövérkés, alacsony, unalmas asszony foglalta el a helyét, pihe árnyékolja a száját, s én haragosan nyújtok kezet a tolakodónak. A kútszemű tündért hiába őriztem. Hűtlen lett.

A kőpadlós szoba még megvan. Végigfekszem az ágyon, mintha pihenni jöttem volna. "Goethe, »Cavaliersreise«, Holberg" - gondolom. Róma hozzátartozik az európai műveltséghez. Pénzemből két hónapig kihúzhatom. Addig még majd történik valami.

Ez utóbbi feltevésben feltétlenül igazam volt, és a politikusok - a sorsunkat közvetlenül vezérlő kisistenek - mindnyájan megegyeztek abban, hogy valami történni fog. Csak abban tértek el egymástól, hogy mi. Mozgósítanak-e a nyugati államok, ha Hitler nekimegy Csehországnak? Hova áll Lengyelország? A németekkel együtt fog bevonulni Teschenbe? Igazán ki meri-e hívni az olasz flotta az angolt?

Ezek a nagy kérdések atomjaikra bontva így hangzottak: Hányan fognak gyomorlövést kapni? Hányan fognak - kik fognak egy drótsövény mögött éhen pusztulni? Kinek a gyermeke ég el? S mindenki részére egyszerűen ez volt: Mi lesz velem?

Volt, aki ezt a kérdést nem tette fel. Olyan nehéz a végre gondolni, ha dolgozunk, ha van valamink. Aki könyvet ír, be akarja fejezni, és nem néz a tűzbe, amely éhesen lesi a papirost. Akinek családja és munkája van, dolgozik, ételt hoz haza, és gyermekei szájában ízleli a falatot. Olyan tiszta a lelkiismerete, hogy azt mondja: Legyen, ami lesz. Én az utolsó percig alkotok.

Én tisztábban láttam. Semmim sem volt. Sőt, röviddel ezelőtt vesztettem el mindent. Aki egy aranytömböt ejt el, az is megkönnyebbül. Akinek nincs se háza, se dolga - semmi vesztenivalója. Az meg meri látni az eljövendő katasztrófát. Talán kívánja is, mert igazolták semmittevését, általánosítják sorsát.

Ha Hitler támad, háború lesz - mondtam. A franciák nem hagyják magukat. Mint jó európai, hiszek a Szent Maginot-vonalban. Ils ne passeront pas. Ámen.

Körülnézek itt, majd valahogy átvergődöm a franciákhoz. Valami történni fog.

Elaludtam. Este mentem ki a városba. Ismertem az utat, legalább sejtettem, hol van Róma szíve. Jártam egyet, és néztem a nyüzsgő tömeget, a fényes bárokat, a százféle uniformist, fagylaltot ettem, és egy utcai árusnál egy könyvet vettem. Ebből fogok megtanulni olaszul. Szép, ha az ember olaszul is tud, s hosszan, szótlanul elbeszélgethet a múzeumok képeivel. Olyan rossz érzés, ha Tizian modelljei érthetetlenül, velencei tájszólásban hallgatnak hófehér bajszuk alatt. Olyan megszégyenítő, ha az ember a Madonnáknak csak azt tudja súgni, hogy Piazza Dante és un gelato prego.

Tanulni fogok, és béke lesz. Olaszország nem akarhat háborút. Itt az emberek nem masíroznak izzadva és üvöltve, mint odaát Németországban és Bécsben. Itt a Timest és a Temps-t árulják az utcán! Úgy nézem őket, mint az olajágakat. Hiányzik az a spártai nekiindulás - az üzletek tele vannak, az arcok jóllakottak, a rosticceriákban pattog a zsír és az olaj. Nem, nem lesz háború.

Elalszom és fölébredek. Nekiülök könyvemnek.

Iszonyú nehéz nyelv az olasz. Azt hittem, értem a szerkezetét, elolvastam a Gaspey-Otto-Sauer-féle nyelvtan első száz oldalát. (Az örökös kecskéje nem kék. Mit mond a tengernagy? A sikkasztó a múzeumban furulyázik.) De a könyvemből egy szót sem értek. Ki se megyek a szobámból, szótározok és keresek.

"Vi aspettiamo al varco tutte 7 la dovunque me la pappo io ho gia le natiche rotte la Ceirano e sgangherata... Legiae Beiené 10 000 soldati Ailu Kebbede 10 000 Mangascia Iline 10 000 Bigerondi Latibelu Mescescia Noldie, Amadassu Burregli abissini hanno paura delle ferite squarciate, si piglia e si va nella luna..."^[9]

Szédülök és szótározok. A Madonnák s a Tizianok! Ha egy órára elalszom, fáradtan néznek rám. Nem hisznek bennem, nem szólalnak meg.

Dühösen elmegyek, sétálok. Új szobát kell keresnem, mert annyit már tudok, hogy ez förtelmesen drága. Látom kiírva, másutt a feléért is ellakhatom. A posta közelében szeretnék lakni - a posta visz a régi világba.

Ha olaszul tudnék! De bekopogni egy idegen ajtón, és süketnéma nyelven beszélni! Átköltözni is nehéz - majdnem olyan nehéz, mintha az ember más városba utazna. A háziasszony már olyan régen lakóm! De takarékoskodnom kell.

Nekiülök a könyvemnek. Azt már látom, hogy az abesszin hadjáratról van szó, de nem tudom, nem abesszinül van-e írva. Nem, mert az író az olasz Akadémia tagja. Nyelve biztosan szép, tiszta, új-dantei - talán túl korrekt, ritka, hangzatos szavakat használ.

Én is szeretnék ritka és hangzatos szavakkal beszélni.

Ülök és izzadok. Meleg van, az augusztusi nap Rómában senkinek sem kegyelmez. Háziasszonyom egy vékony lepel alatt piheg. Hálás vagyok neki, hogy emlékezetemben csukva tartotta cellája ajtaját.

Én most nyitva tartom az enyémet. Szomszédaim kiabálnak, nem bánom, úgysem értem. Azt se bánom, amikor az egyik bejön. Azt hiszem, kereskedelmi utazó, így jött erre az átjáró szállásra. Beszélni akar, de nem értem.

- Tud franciául? - Valamit.

Elővesszük európai voltunkat. Voltaire, Jean-Jacques. "La situation."

Megnézi a könyvemet. - Mi ez?

- Ebből tanulok.

- Megbolondult? Tudja, kicsoda Marinetti? A futurista? Nincs vessző, nincs pont! Halandzsát ír! Nincs ebben a csizmában ember, aki megértse. Őrült. Persze hogy tagja az Akadémiának. Nem érti? Fasizmus van. Miniszter lesz. Esküszöm, hadügyminiszter lesz.

Nem, talán mégsem lesz béke.

A posta mögött kiadó egy szoba. Hogy is hívják ezt az utcát? Via delle Vite, mondja a márványtábla a sarkon. Nézem a szótárt, de nem tudom, életek utcája, srófok utcája vagy a szőlőtő utcája-e. Mindenesetre felmegyek a harmadik emeletre. A háziasszonyt Elzának hívják. Ez biztató. Bús, meleg mosolyú kislányt tükröz az emlékezet, megvillogtatja azt a kiismerhetetlen opált, amelyet babonából mindig a mellén hordott. Csöngetek. "Camera, prendere" - ismétlem gyorsan a biztonság kedvéért.

Elza asszony ajtót nyit. "Camera" - mondom -, "venez-ici" - felel, s ez megkönnyebbít. Kisül, hogy francia tudása nem sokkal gazdagabb ennél a frázisnál, de már ez is segít. A szoba itt is kőpadlós, szeretem, hogy kevés bútor van benne, olcsó. Az Elza névben sem csalódtam - rendkívül szép lehetett ez az asszony úgy harminc évvel ezelőtt. Szeretem a trónvesztett királyokat, a koldus hercegeket. Szeretem a leáldozott dicsőség távoli visszfényét. Szeretem a játékot, s egyike legkedvesebb, legtitkosabb játékaimnak ez: azt játszom, hogy még mindig fényes úr a letűnt csillag. Szeretném azt mondani Elza asszonynak: ön még tizennyolc éves sem múlhatott. Glória, dicsőség sima homlokának. De csak ezt mondom:

- Très bien.

Miután ilyen módon letettem a fogadalmat, leckét kapok a rend szabályaiból. Itt öt szobát adnak ki. Csak férfiaknak, mert az erkölcs, az erkölcs. Női látogatót tilos fogadni.

A capitoliumi Venuson kívül nem ismerek nőt Rómában, könnyen mondhatok igent.

- Csupa nagyon rendes fiú lakik itt - magyarázta Elza asszony -, buoni ragazzi. Aldo di Naso, luccai, a propagandaminisztérium hivatalnoka. Pietro, a cipész, aki operaénekesnek készül. Attilio, abruzzói pék fia, tenorista. Rosenwurz úr, német fogtechnikus, aki Szicíliából jött Rómába, a kivándorlását elintézni.

Hogy én ki vagyok? Magyar orvos. Meddig maradok? Attól függ.

Még aznap megismertem a társaságot. Igazán mindnyájan jó fiúk. Hallatlanul kedvesen fogadnak. Talán csak azt akarják mutatni, hogy az olaszok mennyire szeretik az idegent - s ez sikerül is. Bort töltenek, mindenfélét magyaráznak. Aztán elkezdenek egymás közt beszélni, s én csendesen úszom az érthetetlen hangok árján. Vitetem magam a szavak hátán, melyek egymásba folynak, mert mind magánhangzóval végződik. Nem hiszem, hogy valaha meg is fogom érteni az "a" és "o" betűs láncot, de hallgatom, mint a kisgyerek a felnőttek titkait.

Őszinte csodálattal nézem Elza asszony macskáját, aki ide-oda sompolyog, jön, ha hívják.

"Capisce tutto" - mondják.

Csak Rosenwurz urat értem, aki szintén örül, hogy közép-európai fülre talált. Érzem, hogy készen várja az új ismerőst, aki még nem ismeri szomorú történetét. Kérdezés nélkül előadja:

- Van, aki megszületik, van, aki nem. Születni, az a rosszabbik eset. Az ember születhet kereszténynek vagy zsidónak. A zsidó, az a rosszabbik eset. A zsidó születhetik Amerikában vagy Európában. Európa, az a rosszabbik eset. Európában születhetik Franciaországban vagy Németországban. Németországban, az a rosszabbik eset. Születhet a múlt században vagy ebben. Ebben, az a rosszabbik eset... Hitler idejében a rosszabbik. Aki Olaszországba jött... aki még nem kapott amerikai vízumot... igen, ő, Heinrich Rosenwurz, ő a legrosszabb eset.

Nem fordítja olaszra a mondókáját, látszik, hogy a többiek már ismerik. Csak a végét ismétli németül és olaszul:

- De ha megkapom az amerikai beutazást! Uraim, olyan vacsorát önök még nem ettek! Pezsgő lesz! Fácán lesz! Kaviárral töltetem a csirkét! Tejszínhabos epret eszünk, még ha december lesz is!

- Bravo, signor Rosenwurza - hagyja rá a társaság.

- Jó fiúk - mondja a szerencsétlen Henrik is. - Az olaszok jó emberek. Itt meg lehet élni. Tudja, fogász vagyok. Az olaszok rossz fogászok. Én csak azt tanultam meg, hogy nyisd ki a szád, csukd be a szád, öblítsd ki a szád, és már megvolt a kenyerem. Kár, hogy nincs se Gesangverein, se kanárimadár-tenyésztő egyesület. Stuttgartban volt. Ismeri Stuttgartot?

- Sajnos, nem.

- Micsoda város! Csodás város! Tiszta! Milyen rendes! Én stuttgarti vagyok - mondja büszkén -, azaz, a svájci határ mellett születtem - s aztán szomorúan hozzáteszi: - Odaát születni, az a jobbik eset.

Van hát egy szobám, egy hónapra nincs gondom. Elmegyek várost nézni, mint egy előkelő idegen. Pontosan átveszem a Baedeker fejezeteit. Tanulok.

Megismerem a Forumot. Milyen kicsi! "A régi rómaiak a Forumon gyülekeztek." Dehogy. A régi rómaiak éppúgy szaladtak a mindennapi kenyér után, mint mi. Pár száz ember intézte sorsukat ezeken a kőkockákon sétálva - mint ahogy most az angol parlament gót faragású padjain dőlt el, hogy mi lesz velünk. Itt volt a szenátus háza? Ebben is igen kevesek számára volt hely. Itt, ebben a templomban őrizték az állam pénzét. Ma is áhítatosan beszélnek az emberek a nagy pénzintézetekben. Itt ásták el elevenen a bűnbe esett Vesta-szüzeket. Egy darab kenyeret, egy korsó vizet adtak velük. Kis mécses világította meg a föld alatti üreget. Itt vártak befalazva arra, hogy valami történjék. Tökéletesen értem helyzetüket.

Lassanként megismerem a várost: felfedezem különleges vonásait, melyeket a gyors utazó nem lát meg, az itt lakó pedig elfelejt. Megismerem a város szagát. Milyen különbözőek az európai városok illatai: Pest porszagú, London belvárosa malátaszagú, Velence szobáiba belehel a renyhe tenger, a holt ágak, melyekben gyümölcshéj és döglött macskák úsznak. Koppenhága utcáit naponta söpri az Északi-tenger tiszta lehelete, egy csöppnyi heringszaggal fűszerezi a levegőt. Konstantinápoly atmoszférája a birkáé, a macskáé és a fügefák frisseségéé. Berlinnek se lelke, se illata... Róma mozaik: a Forum babérjai tiszta Olaszországot lehelnek, a Tevere szaga szeszélyes, mint egy ritka parfüm, a Szent Péter térre kiárad egy különös tömjén füstje, a régi utcák ura a parmezán és füstölt sonka...

Már ismerem hangjait: a tiszta vizű kutak örök csobogását, amely minden utcai lármánál kitartóbb - ez a reggel s a késő éj muzsikája. Az utcai árusok frázisai évszázadok óta egyformák - fülemnek már nem idegen a stracci-cocci, a dinnyeárusok "favorite"-ja (parancsoljanak). Megismerek egy ablakot, amelyből délelőttönként Bach orgonaműveinek Liszt-féle átirata hangzik. Az újságárusok kiáltásait már megértem. A gyerekek hangos játékait még érthetetlen, de már nem idegen hangok kísérik. A harangokat is meg tudom különböztetni.

A fényekkel már jóban vagyok. A délelőtti nap a bazilikákat keresi - a fehér márványú, ókeresztény, sima, görög termeket: St. Saba és St. Maria in Cosmedin templomait. A délutáni nap a kora barokk barátja: a Gesu ablakán benézve megcsókolja a hatalmas rézrozettát, mely sötétvörösen vetíti be a kék homályba - vagy a Szent Péter barna alabástromán szitál keresztül Bernini tabernákulumáig. A déli nap a Forum meztelen márványán pihen - a hold a Vatikán előtti oszlopsorok ölelő karján van otthon. Titokzatos, sárga, meleg fény dereng a régi házak, a kis utcák közt - ez a régi Róma színe. Az új negyedekben elhal. A kitagadott városrészek sivárak, mint egy dél-amerikai külváros.

Megismerem a római konyhát is: olyan szigorú szabályai vannak, mint az egyházi évnek. Csütörtökön krumplis tészta, szombaton pacal, vasárnap főtt-sült tészta. Pénteken sárgaborsó rozmaringgal és baccala (melynek szaga a csütörtök este s a péntek délelőttök ura). Megtanulom, hogy a csigaevésnek, a lencsének megvan a maga napja az évben.

Még nem tudok olaszul, néha elhibázom a járást, de a srófok (vagy életek) utcai szobában jól érzem magam. Érdekes, csodálatos, örök város Róma - sok nagy eseményt élt már túl. Jó város annak, aki arra vár, hogy valami történjék. Nem számítanak az évek. Már ismerem fényeit, ízeit, szagait. Látom.

Benézek Rosenwurz úrhoz: - Eljön egy koncertre?

- Micsoda koncertre?

- A tücskök ciripelnek ilyenkor délben a Palatinuson. Sokszólamú kórusuk van, szebben összehangolva, mint a Sixtusi kápolnáé. Már egy hét óta gyakorolnak, ma lesz az előadás.

- Ne bolondozzék! Nem érek rá! - Óvatosan fölugrik az ágyra, egy legyet keres a falon. A légy ismeri a játékszabályt, már várja. Aprilabocca!^[10] - üvölti Rosenwurz olaszul, és utánakap, de a légy elröpül. Rosenwurz leszáll.

- Fogalma sincs arról, hogy mennyi bajom van ezekkel a nyomorult legyekkel. Tegnap másfél órát dolgoztam, amíg elfogtam az utolsót. És a bolhák! Fogott már bolhát?

Bevallom, hogy nem.

- Majd megtanulja. Stuttgartban ez persze nem fordul elő. De itt rengeteg van. Adok egy jó tanácsot: mezítláb álljon reggel a szoba közepére. A bolhák minden oldalról fölugranak a lábára, s maga szépen összeszedheti őket. Ha rögtön fölveszi a nadrágját, vége van.

- Egyszóval, marad.

- Majd este elmegyek magával a Café Grecóba. Ott lesznek a barátaim.

Az egyedüllét szép, de akkor szép, ha - luxus. Ha az embernek sok, érdekes ismerőse van, s egy estére vagy egy hónapra önmagát választja társul. Ha elzárja magát a világtól, hogy annak tarka képét összefogja, hogy érzelmei elsimuljanak. De rossz egy idegen városban senkit sem ismerni: azzal nézni a telefont, hogy az - hacsak téves kapcsolás nem jön - egy kedves szót sem fog adni. Örülök, hogy pár új embert fogok megismerni. Valamit várok - de a valami életünkben majdnem mindig valaki.

- Jó, este a Grecóba megyünk.

- Ha a tücskökhöz megy, vigye magával ezt olvasni - s a kezembe nyomja a Jüdische Rundschaut. - Most jött Stuttgartból. - Zene közben nem olvasok. Majd aztán.

A Jüdische Rundschaut aztán sem olvasom. Szomorú lap. Szomorúbb a Sing Sing-fegyencek lapjánál, melyet a börtönigazgatóság fegyencekkel nyomatott fegyenceknek, külön melléklettel a halálraítélteknek. Siralomfal papírból. "Sanghaj helyett Grönlandba induló család eladná trópusi sisakját meleg ruhákért." Sanghajon és Grönlandon kívül nehéz kijutni valahová. Ami a Németországban való életet illeti, zsidóknak tilos zenélni. Természetesen tilos zongorájukat eladni vagy bérbe adni. Tilos moziba menni. Tilos jegyzéket kiadni arról, ami nem tilos.

Este Rosenwurz vizsgáztat:

- Helyesnek tartja ezeket a rendeleteket?

- Nem.

Nem örül a válaszomnak. Azt várja, hogy részben igazat adjak a német kormánynak. Akkor ő szépen, okosan elmagyarázná nekem, hogy miért helytelen ez vagy az a törvény. Így nincs mit szólnia.

Pedig azt is mondhatnám, hogy helyesek a törvények. Utóvégre az a jó törvény, amely a törvényhozó érdekeit szolgálja. Ezek pedig nagyszerűen megfelelnek Goebbels érdekének: azt a benyomást keltik a német népben, hogy egy bölcs és jóságos kormány egymás után tünteti el az emberi nyomor forrásait. Kisült, hogy a zsidók zongorázása bajt és vészt hozott. Megszüntették. Fehérebb lesz a kenyér, ha nem lesz több zsidó hárfás Furtwängler zenekarában. A világuralomra törő ószeresek ellen a törvény pártatlan fegyverével harcolnak a zárt öklű, nagy állkapcsú, színes ingű seregek. Ez a fehér és a fekete, a jó és a rossz harca. A jó győzni fog, lépésről lépésre haladván. S ennek a hősies küzdelemnek a katonái egyidejűleg azt a kéjt is élvezhetik, melyet a tömegek a nyilvános kivégzések óta - vagy száz éve - nem ismertek. Goebbelsnek igaza van.

Azt hittem, a Café Greco a művészek s írók kávéháza. Hosszú hajú, Don Quijoténél szárazabb költője azonban a sarokba szorult a zajgó tömegben. Rosenwurz már ismeri az utat az asztalhoz, ahol az a társaság telepedett meg, melynek ő is tagja. Ők a "földrajzi társaság".

- Nicaraguától Hondurasig háromszáz dollár az út - mondja valaki.

- Nicaragua nem ad vízumot - felelik. - Honduras sem.

- Brazília? Ott nincs hely. Az Aleut-szigetekre való beutazás kitől függ? Az alaszkai kormányzó adhat vízumot Washington beleegyezése nélkül is.

Aztán megszakad a társalgás, majd új vizekre tér:

- Milyen szép volt Németországban! Milyen nyavalyás ország ez!

- Képzeljék - mondja egy idősebb úr -, mi történt velem! Két hónappal ezelőtt kiutasítottak. Lejárt az útlevelem. Pénzem sincs. Megkaptam a rendőrség felhívását. És mi történt? Semmi. Ma is itt lakom, rendőrt nem is láttam. Hagynak.

- Hallatlan! Ilyesmi Németországban nem fordulhat elő.

Gondolom, érdekesebb lenne a költővel beszélni. Rosenwurz már útközben mesélt róla: a száraz lovag maga Lewis, az ír költő - ő írta a "Halhatatlan rózsák"-at. Azóta - vagyis húsz éve - a Grecóban pihen, a csendes szellemek kávéházában, ahol Goethe, Schopenhauer, Morse, Buffalo Bill, Gogol és D'Annunzio is megfordultak. Könnyű a nagyok közt nagynak lenni.

Az ír költő leereszkedően fogad. A kávéház új vendégei meg szokták kínálni egy csésze tejjel s egy süteménnyel - s ő ennek ellenében bemutatja őket a régi törzsvendégeknek. Ez itt a szent szabály. A "Halhatatlan rózsák" költője ebből él, az idegen a bárd kezén vezettetik be a római Olimpuszra.

- Hungaria? Oh!

Már visz is a magyarok asztalához - majdnem azt mondanám, a magyar gyarmatra. Akkor még nem tudtam, hogy Lewis csak egy jelzőt ismer, és meghatódtam, amikor bemutatott:

- I introduce you to a great Hungarian!

Honfitársaim bemutatkoztak, kezet fogunk. Majdnem mind orvos. Fogorvosok, belgyógyászok, orvostanhallgatók. Egy kicsit bizalmatlanok.

Ekkor érzem először, hogy mit jelent itt a fasizmus. Nem az a gyilkos gépezet, mint Hitleréké. De bizalmatlanságot teremt. Ha mindenki kimondhatná a véleményét, diktatúrájuk összedőlne. Ahhoz, hogy az embereket elhallgattassák, bizalmatlanságot kellett teremteniök. Rendőrök kellenek, akik a mondat közepén lefogják és elcipelik az embert. Ha a polgár barátjában is rendőrt lát, hallgatni fog.

Kétértelmű frázisokkal tapogatjuk egymást.

Aztán érzem, hogy vizsgáztatnak. Legalább azt szeretnék tudni, hogy orvos vagyok-e valóban. Mintha összebeszéltek volna, peregnek a kérdések:

- Nem emlékszik véletlenül, hogy hívják a szívnek azokat a furcsa daganatait, amelyek gyengeelméjű egyéneknél...

- A prontosil képlete...

- Az atropinmérgezés tünetei?

Látom, hogy sikerült megnyugtatnom a társaságot. Visszatérnek a témára. Ez is egy "földrajzi társaság". Itt is ugyanaz a probléma: hogyan lehet a háború elől, a fasizmus elől, az új vallás: a fajgyűlölet elől időben megmenekülni. Hol van az az ország, ahol egy fagylaltárusra, egy szabad polgárra még szükség lehet? Brazília? Árjasági bizonyítványt kér. Meg kell védenie az indiánok vérét, és már ott is állnak Hitler-szobrok.

- A magyar követség nem ad ilyen bizonyítványt?

Nevetnek. A követségen vitéz Rühössy irodaigazgató uralkodik. Sváb, Reuternek hívták, de azt mondják, személyes barátja Horthynak. Nem ad. Nem segíti kivándorolni a nemkívánatos elemeket. Brazil nemzeti állásponton áll. Az útleveleket sem hosszabbítja meg. Bezzeg a máltai hölgyek kapnak passzust!

- Hát azok kik?

Újra nevetnek. Naiv fiú vagyok. Hát azok a kisasszonyok, akik hazánkat három hónapig Málta szigetén képviselik. Azután három hónapig távol kell maradniok, s ezt a kényszerszünidőt Rómában töltik. Itt méltóságos Rákos tanácsos úr meghosszabbítja útlevelüket, eljár érdekükben. Aztán három hónap múlva visszatérhetnek őrhelyükre. A földközi-tengeri angol flotta számon tartja mozdulataikat. Az admirálisok úgy ismerik őket, mint a régi cirkálókat. A Grecóba nem járnak, a Café Aragno a főhadiszállásuk.

- Nicaragua? - kérdem.

- Harmincezer dollár kell.

- Honduras?

- Huszonötezer dollár.

- Itt jön Sommer! - kiáltja az egyik, aki előbb mint fogorvos mutatkozott be. Meglátjuk, mit intézett a paraguayi konzulnál.

Sommer is fogorvos. Jól menő rendelője van, de fél. Föltétlenül indulni akar. Ő az, aki már Geraldine királynőnek is írt Albániába, de őfelsége egyelőre - így írta - csak a listára vehette fel a nevét.

Sommer első helyen áll az élni akaró európai fogorvosoknak az albán bel- vagy külügyminisztériumban elhelyezett listáján. De ez nem elég neki.

- Mit mondott a paraguayi főkonzul?

Sommer csak legyint:

- Jobb ideám volt.

- Halljuk, halljuk!

- Írtam a dalai lámának. Ez biztos tipp. Tibet üres, puszta ország. Ott mindnyájan elférünk. Nincs szebb annál, amikor az ember ott a világ tetején issza a jakvajjal fűszerezett forró teát. Fogorvos nincs az országban. Ha a dalai láma megadja a beutazást, a nepáli maharadzsa nem tagadja meg az átutazási vízumot.

Az átutazó vízumok nem okoznak fejfájást.

- Milyen nyelven írt? - kérdem.

- Természetesen kínaiul. Tibet hivatalosan Kína fennhatósága alatt áll. Az ideogramok világa a Csendes-óceántól Turkesztánig terjed. Egy klasszikus, Han-dinasztia korabeli levelet a dalai láma éppúgy megért, mint a pápa megérti a latint.

- Ki írta meg a levelet?

- A kínai pap, aki a közelemben lakik, a Propaganda Fide kollégiumában. Nem hiszitek? Itt a másolata, elhoztam. Mindnyájunk nevében írtam.

Kihúzza. A másolat is gondosan, tussal van írva. A titkos pecsétek öt sorban, egymás alatt sorakoznak. Ezek viszik ennek az asztalnak minden reményét a Himaláján keresztül. Runciman Prágában tárgyal, a Skoda és Krupp öntik az ércet, a rádiók harci indulókat zengenek, a Jüdische Rundschau sír, a lengyelek légvédelmi gyakorlatot tartanak, az olasz újságok csúnyákat mondanak a cseh mozaikállamról - hátha a Lhaszában székelő, reinkarnált Isten békét tud küldeni egy maroknyi embernek. Áldó keze vízumot ad. Sommer és társai elindulhatnak Kőrösi Csoma útján, Darjeelingbe, távol Rühössytől, a Mt. Everest felé...

Sommer elkísér egy darabon, amikor hazaindulok.

- Jó idea a tibeti - mondom.

Sommer nagyon komolyan a szemembe néz.

- Ne tartson bolondnak - mondja nyugodtan. - Gyerekség. Néha játszunk, mert különben megbolondul az ember.

- De a levél, a kínai levél!

- Délután egy ecsettel lemásoltam azt a cédulát, amely az ötkilós teaskatulyában van. Teareklám. Uram, Tibetbe se lehet menni. No, jó mulatást Rómában. Jó éjszakát.

Másnap Rosenwurz megállít:

- Kár, hogy tegnap átment a másik asztalhoz. Még sok érdekeset tudtam meg. Nézze - kihúz egy újsághírt -, Bill Webb amerikai szenátor azt javasolta, hogy tízezer európai politikai menekültet engedjenek be az Egyesült Államokba. Megindul a kivándorlás! Meglesz a vízumom! - És hozzáteszi: - Meg a vacsora. Jó helyre megyünk, elsőrangú vendéglőbe, meglátja. Jóllakunk!

Aztán Attilio vesz gondozásába. Megható, milyen jó fiú. Passzióval tanít. Érzi és élvezi fölényét. Saját maga részére felfedezi a Berlitz-módszert. Ugrik: io salto. Rohan: corro. Tornázik, amíg az izzadság kiveri a homlokát: sudo. Kimerülten az ágyra veti magát: sono stanco.

Nyelvet tanulni szép és hasznos időtöltés. Nyelvet cserélni megrendítő élmény. Csak a számok, a színek, az állatok élik bennünk túl. A fogalmak, az igék megváltoznak. A kedvenc kifejezéseink, szólásmódjaink, amelyekről barátaink ránk ismernek, elhagynak. Jóízű tréfáink értelmüket vesztik. Bölcs mondásaink komikusakká vagy banálisakká válnak. Az egyszerű ember még gyorsan visszanyeri szókincsét, ha valahogy átrágta magát a nyelvtanon, de jaj annak, akinek újra kell végeznie az elemit, a gimnáziumot s egyetemi éveit! Hirtelen ráeszmél, hogy mennyi fogalomból áll a világ, milyen végtelen az, amit elvesztett, milyen reménytelen az új hódító hadjárata. Tragédia, hogy a nyelv felöleli a világot, míg a nemzeteknek határai vannak - ezért akarnak egyes nemzetek hódítani. Lehet úgy hódítani, hogy az ember tanul - úgy, ahogy én most meg akarom hódítani Olaszországot -, vagy úgy, hogy az ember tanít, más ember fejébe veri a nyelvét. Bárcsak tudnák az emberek, hogy egyszerűbb tanulni.

Attilio jó tanító: tudja, hogy a nyelv, a fogalmak, a mindennapi élet ugyanazokban az agyvelőkben tükröződnek, ugyanazokban a sejtrendszerekbe tartoznak. Kivisz a városba - nem az öreg Baedeker pápai, hercegi városába, az elmúlt idők művészi álmába, nem az új olasz impérium szimbólumaihoz -, ahhoz a városhoz vezet, amely ezek mellett él, s mindkettőt túl fogja élni. Mutatja, hogy iszik az ember az úton-útfélen álló kutakból: befogja a csövet, és a felső részen levő kis lyukból a szájba ugrik az üdítő, friss víz. Mutatja, hogy itt a pék árulja a fűszert, a fűszeres a hentesárut. Mintha az anatómia is más volna: máshogy vágják fel a marhát (megtanulom a húsok nevét), nem ismerem meg az izmokat. A velős csontot benn hagyják a keresztülfűrészelt végtagokban - úgy néznek ki a húsdarabok, mint a topografikus anatómiakurzus modelljei. Megtanulom; hogy ha egy ház zsalui lánccal vannak összefogva, az bordélyt jelent, s hogy ezek a nagy múltú berendezések éjjel-nappal nyitva vannak. Megtanulom - és ez a legfontosabb -, hogy mi az, hogy titkosrendőr, s miről ismerni meg.

Az a rendőrség, amely lopott órákat keres, vagy titokzatos gyilkosságot bogoz, semmilyen szerepet nem játszik egy fasiszta államban. A rendőrség az állam őre - azt az intézményt védi, amelyről a fasiszta dogma azt állítja, hogy se ellene, se nélküle semminek sem szabad történnie. A rendőr védi az államot legveszedelmesebb ellensége: állampolgárai ellen. A titkosrendőr az utcán áll - s amint Attilio mutatja -, a Duce útját jelzi. A Palazzo Venezia naponta fotografált balkonjától a Villa Torloniáig tízméterenként áll egy. A Piazza Venezián körös-körül állnak. Trajanus Foruma mellett sorakoznak. A külügy- és hadügyminisztérium környékének első szimbólumai, Itt a békeszerető polgár nem szívesen halad át - s ha útja a Vezér palotájához viszi, egyenesen megy, nem áll meg -, s csomaggal a kezében soha arra nem járna. A titkosrendőr megállítja: "Okmányait kérem". Beviszi egy kapu alá. "Hová megy? Miért? Kihez? Párttag? Miért? Miért nem?" Könnyen lesz belőle két-három napos kihallgatás a rendőrségen, és még jó, ha az ártatlan embert elengedik a jó tanáccsal, hogy máskor vigyázzon, hol sétál. Az is előfordul, hogy a biztonság okáért egy-két évre internálják valami kis faluba. Egy brazíliai úr esetéről beszélt az egész város: fényképezőgéppel a kezében fogták el épp a Duce villája előtt. Azt mondta, hogy le akarta venni a kiváló államférfiút. Aznap este letartóztatták a Rómában élő brazíliaiakat, s csak a brazil követ közbelépése simította el az incidenst.

Attilio megmagyarázza, honnan ismerni meg a titkosrendőrt: húsz-harminc éves (ezután irodai szolgálatra megy). Kivétel nélkül nápolyi vagy szicíliai. Rendszerint újság van a zsebében. Egyszer esernyőt osztottak ki nekik, egyszer zöld nyakkendőt, egyszer drapp esőköpenyt. Mindig uniformis lett belőle. Megvan mindegyiknek a helye - évekig állnak napi nyolc órát egy lámpa alatt. Szerepük nehezebb, mint a silbaké: azt kell játszaniok, hogy egyszerű, csendes, tétlen fiatalemberek, akik egy kislányt várnak, vagy egyszerűen csak unatkoznak. A sok állás azonban olyasfajta mozdulatokkal ruházta fel őket, mint a Venus Vulgivagát - éppen úgy hajtogatják térdüket, sőt, olykor ide-oda mosolyognak. Így a "titkos" szó félrevezető - éppoly kevéssé titkosrendőrök, mint ahogy Őfelsége valóságos belső tanácsosai sem voltak titkosak. Megtanulom a leckét, Attilio vizsgáztat: igen, ez az. Nem, az nem az. A régi olasz operákra gondolok, ahol valaki a színpad közepén énekli a nagy áriát: "Senki sem ismer, itt senki sem lát." Az olaszok konzervatívok, és értik az illúzió művészetét.

Ez értelemben a titkosrendőrök az olasz nép valódi képviselői: ők adják a lelkesedés illúzióját. Ha a Vezér egy vidéki városba megy, egy nappal előbb ott vannak. Tapsolnak az állomáson, üvöltenek az elmaradhatatlan balkon alatt. Ha a Vezér bányába száll (hogy bányászruhás képe is legyen: az impérium első bányásza), ők a bányászok. Ha aratni megy (az impérium első aratója), ők a parasztok. Ők a szerető tengerészek, s a gonosz legenda esküszik rá, hogy az öregasszony, aki falun megcsókolja a Vezér kezét, és kérvényt nyújt át, egy talentumos őrmester.

A mindennapi élet prózaibb: a rómaiak elkerülik a titkosok útvonalait, "idegenekről" nem is szólva. A Piazza Venezia-i kávéházak elnéptelenedtek, mintha a tér a leprásoké volna. A közelben levő boltok rendszeres kártérítést kapnak. Az útvonalon álló üres lakásokat a rendőrség veszi ki, és befalaztatja az ablakokat. Ez olcsóbb, mint folyton őriztetni őket. Biztosabban mozgok, mióta tudom, hogy hol nem jó járni. Ennyivel is otthonabb érzem magam. Büszke vagyok, ha az autóbuszon is megismerem a rendőrt, mert annyira már nem titkos, hogy jegyet váltson. Csendes mosolyt váltok azokkal, akik jöttekor elnémulnak.

Azért mégis jót tesz, ha a régi világ hangjait hallom. Egyszer, hazajövet, a lépcsőn valaki magyarul szidja a mindenséget.

- Jó estét - mondom -, mi a baj?

- A szívem, a fene vigye el, a szívem fog elvinni. Itt lakom az első emeleti penzióban, de nem jutok odáig.

- Segítek, orvos vagyok, talán rendbe hozzuk.

- Orvos? No jöjjön, rendbe nem fog hozni, de talán többet tud, mint ezek a... - s kifogy a lélegzete.

Valahogy csak eljutunk az ágyig. Lefekve fellélegzik. Lassan eltűnik a kék szín az ajkáról, már nem feszíti a könyökét olyan görcsösen az ágynak.

- Megvizsgáljam? - kérdem kissé félénken. Látom, hogy szívről van szó, s hogy nehéz eset. Legyint.

- Hagyja. Itt van a diagnózis a zsebemben. A professzor hogyishívják, az írta fel a múltkor. A cirkusz küldött hozzá. Mindent a cirkusz fizet. Húzza csak ki azt a cédulát.

Ez a lelet annyit mond, mintha a Gestapo feketelistáján volna. Ezzel már csak végrendelkezhet. Remélem, hogy nem érti meg, mit jelent, ha szívbillentyűk helyén már csak tökéletlen foszlányok úsznak a vérfolyamban, ha a tágulás ennyire jutott... de vagyok olyan bohóc, mint ahogy az orvoshoz illik, és csak azt mondom:

- Lehetne rosszabb is. Digitalist fog szedni.

Páciensem végignyúlik az ágyon, s most, hogy szívét már ismerem, a nevét is megmondja:

- Jurics vagyok. A Maxim Cirkusz igazgatóhelyettese. Ismeri a nevemet?

- Jurics... - mondom - Jurics?

- Maga persze még fiatal, hogy is ismerné. Húsz éve annak, hogy visszavonultam az ugrástól.

- Lemegyek a patikába - mondom.

- Hagyja csak. Maradjon. Beszélgessünk. Most már jól vagyok. Az a nyavalyás lépcső!

Látom, fülre van szüksége, nem orvosságra. Sok az ilyen páciens az igazi szívbajosok közt is. A beteg beszélni akar önmagáról, mert érzi önmagát, nehéz teste figyelmezteti arra, hogy van, sőt arra is, hogy már nem sokáig lesz. Érzi, hogy joga van önmagáról beszélni, tudja, hogy az orvosnak kötelessége meghallgatni. Nem szabad ilyenkor azt mondani: "Hallgasson, barátom, a laboratóriumi lelet önmaga mindent megmond." Az is változtathat talán a diagnózison, hogy néha zúg az egyik fül, s hogy a gyomor a konzervet sose bírta.

Jurics azonban nem a tüneteiről beszél. Nem az fontos neki, hogy ma már csak egy lefutó, szomorú homokóra. Az fontos, ami tegnap volt. Az, ami legjobban fáj, hogy itt van egy ember, aki nem tudja, ki volt Jurics, a műugró.

- Látott már valakit tizenkét tevén keresztülugrani? - kérdi.

- Tizenkettőn?

- Nem látott - mondja helyettem, nagyon biztosan. - Csak én ugrottam, 1912-ben Barnum és Baylie szerződtettek heti ötszáz dollárért. Az akkor volt, amikor Buenos Airesben megkaptam az aranyérmet.

Nagy respektussal nézem a kis, száraz, köhögő emberkét. Megnyomom a sarkát, mintha az izmait keresném. Az ujjam bent marad a dagadt szövetekben.

- A muszklim, az megvolt. Úr voltam én. Doktor úr, nekem volt az első Rolls-Royce-om Magyarországon.

- Ugyan!

- Londonban vettem! A családommal jöttem. Triesztben szálltunk partra, a kocsi és mi. Úgy vitte a sofőr a masinát, mint a szél. A határőrök csak néztek. "Kegyelmes uram, méltóztassék a papírjait" - hebegte az egyik.

"Nem vagyok kegyelmes úr." "Bocsánat, gróf úr."

"Nem vagyok gróf." "Fenség..."

"Hallja, bohóc vagyok, cirkuszi ugrómester, nem valami herceg!"

Nem hitték el. Erre én kiszállok a kocsiból, úgy, ahogy vagyok, bőrkabátban, laufot veszek, és hopp, elölről hátra dupla szaltó a Rolls-Royce felett, hopp, hátulról előre vissza, át a sorompón, onnan meg hopp, vissza a helyemre.

"No - mondom -, elhiszik, hogy cirkuszi ember vagyok?"

- Szép, szép, nagyot nézhettek, de most elmegyek az orvosságért.

Nem enged, fúrja az oldalát története.

- Orvosság! Szerek! Ez mind olyan, mint a bahiai patikus szere. Az legalább használt.

- Szív ellen?

- Tengeribetegség ellen.

- Lehetetlen!

- Pedig igaz. New Yorkból jöttünk le, a brazil part mellett. Olyan vihar volt, hogy majd szétszakadt a hajó. Még a fókánk is rosszul volt, a papagájok hánytak. Csak a kapitány és a vén hajóorvos álltak a talpukon. Az orvos hat nyelven beszélt, de legalább huszonötön káromkodott. Egyszerre kétszáz páciense volt, nem tudta, kit vigasztaljon portugálul, kit angolul. Az egyiktől a másikig ment, és mindig csak azt hajtogatta: "A bahiai patikus! Holnap befutunk Bahiába! Annak van egy szere, most kifogyott, az odaúton is viharunk volt, a bahiai patikus az őserdőben veszi a bennszülöttektől. Minden évben belovagol az erdő mélyébe. De milyen szer! Isteni! Türelem!" Egész éjjel mást sem sóhajtott a kétszáz ember, mint a bahiai patikus áldott nevét. Másnap befutottunk. Két óránk volt. Épp csak a postát vette fel és adta le a hajó. Az orvos rohant a patikushoz, rohant vissza. Kétszáz injekciót hozott. Kint a gát előtt tombolt az orkán, mialatt ő nekünk beadta az injekciót. A hullámok porrá törtek a gáton, de a hajó még a kikötőben is rezgett, mint egy ideges ló. Egy óra múlva indultunk kifelé.

- No, és használt a szer?

- Használt. Abban a percben, amikor elhagytuk a világítótornyot, elállt a szél. Olajos tengeren mentünk le Buenosig.

- Lemegyek orvosságért.

- Hozza holnap. Álmos vagyok. Itt van száz líra orvosságra s a látogatásért.

Száz líra! Kétheti lakbér! És van egy gazdag páciensem! Talajt érzek a lábam alatt. Jurics, az ugró! Talán nem lesz háború.

Rosenwurz fenn van. Rosszkedvű. A szenátusban új törvényjavaslatot tárgyalnak: amíg több mint egymillió munkanélküli van az Egyesült Államokban, nincs beutazás.

- Ha meglesz a vízum, ananászt eszünk. Asti spumantét iszunk - fogadja.

Jurics úr szíve s a politikai helyzet megbízhatatlanok - de tagadhatatlan, hogy vannak reményteljes pillanatok is. Néha egy percre minden jobbra fordul, reménykedünk. Néha úgy tűnik, hogy nincs már levegő a szobában.

Sajnálom Juricsot. Az első páciensem! Ha tífusza volna vagy agyhártyagyulladása! Együtt harcolnánk a betegség ellen. De ez árulás: saját szíve tagadta meg a szolgálatot. Ezellen nincs szérum s ellenméreg. Nem lehet harcolni ellene. Ezt csak szépen, nagyon óvatosan lehet megérinteni, visszaédesgetni a még hű szervek seregébe.

Ha jó napja van, megbocsát szívének.

- Haj, ha nem ugrottam volna akkorákat! Ez az ugróművészek vége. Az erőfeszítés! A tevék! No és a többi. 1906-ban Buffalóban játszottunk, a Lafayette-szállóban laktunk. Egy éjjel kigyulladt az első emelet. Úgy égett a régi fabarakk, mint a tüzes karika. Mi, az egész cirkusz és még ötvenen a nyolcadik emeleten csücsültünk. Végünk volt. De ott voltam én! Nyolc méter széles út választott el a szemben levő, lapos tetőtől. Én odaállítom az ugródeszkát az ablakhoz, féderungos deszka volt, megmondom, és hopp, kötéllel a kezemben átugrom a szemben levő tetőre. Megerősítem a kötelet, és a kötéltáncosok áthozták az egész társaságot. Egész Amerika erről beszélt, és Roosevelt elnök, nem ez, az a másik, ebédre hívott a Fehér Házba.

- Nagy ugrás lehetett, Jurics úr.

- Az ugrások még hagyján, de a bánat! Az öli meg a szívet. Nézze a lányomat - úgy elérzékenyül az öreg, hogy könnyek tolulnak a szemébe -, a lányom! Százezer pengő hozományt adtam neki meg azt a rengeteg ékszert, az aranyérmeimet, amikor hozzáment ahhoz a tábornokhoz, persze akkor még csak kapitány volt. És ma rám se néz, szégyelli ezt a bohóc apját. - Sír szegény, potyognak a könnyei. - S a fiam! Ráhagytam a cirkuszt, már saját cirkuszom volt, s a gazember eladta! Az én cirkuszomat, az én lovaimat! Földet vett, s most urat játszik. Ő se ír!

Elhagyta a fia, a lánya s a szíve. Ezellen nem elég a digitalis meg a coramin. Ha panaszkodni tud, akkor már jó napja van. A politikában is vannak jó napok. Róma képe a legbékésebb. Az idegenforgalom óriási. Gondtalan tengerentúliak dicsérik Tizian "Égi és földi szerelem"-ét, vidám japánok fotografálják Bernini mosolygó angyalhídi angyalait. Douglas Fairbanks szürcsöli a maraschinót a Grecóban, s kezet fog az ír költővel.

- A halhatatlan rózsa - kiáltja a költő -, the rose, that never dies!

A nyelvek sokaságában a svéd dallama, a görög éles í hangjai, a törökök ű-je, az olaszok a- és ó-ja jól elkeverednek. Hallom, hogy mögöttem franciául beszélgetnek. Végigdűlök a Greco bársonypadján, és hallgatom, miről van szó. Egy úr szép, tiszta párizsi kiejtéssel Victor Hugót s a francia romantikát méltatja. A másik kissé angolosan beszél, s látszik, hogy a német világban kissé otthonosabb. A régi antitézisből új gondolatok születnek, állítanak, cáfolnak, egymás nagyságán mérik a nagyokat. Megkísérlem elképzelni a két urat: a francia biztosan kecskeszakállas, tanár. Az angolt hátrafésült hajjal, kis pipával képzelem.

A szemben levő tükör megbuktat: a francia hatalmas néger. Az angol hindu, és egy college blazerjét hordja.

Átmegyek a "földrajzi társaság"-hoz. Új arcot látok. Bemutatkozunk:

- Bakó János pszichiáter.

- Ne féljen - súgja a szomszédom -, tulajdonképpen Braun, de sebésznek készült.

Sommert keresem, de ő még ilyenkor nincs itt. Később szokott megérkezni fényes ideáival, útleírásaival, melyek, ha egy országból a másikba nem is, de egyik követségről a másikra elviszik. Este más dolga van: egy trasteverei kislányt imád. A lány szülei este borozgatni mennek, s a tündért - tizenhat éves - bezárják. Sommer a házmesternek három aranykoronát csinált, s ennek fejében felmehet a lépcsőházba. Innen egy vasrácsos ablak nyílik a kis belső balkonra. Ezen a rácson keresztül játszódik le Sommer érzelmi élete. Itt sincs átutazás. Ez egy erkölcsös ország, Boccaccio óta nem változott semmit.

Ha a helyzet nem feszült, az orvostudományról van szó. Utóvégre ez is élet vagy halál kérdése. Itt is vannak szenzációk és krízisek. Itt is gyilkolunk.

1938-ban kezdtek megváltozni a fogalmak a baktériumok meggyilkolásáról. A "földrajzi társaság" boldog izgalommal változik át "orvosi"-ra, amikor a szulfamidokról van szó. Most kezdik a Pasteur Intézet tudósai - Trefnel, Nitti és Bouvet - megmagyarázni, hogy hat ez a bűvös szer, amely a vérmérgezést éppúgy gyógyítja, mint Vénusz Istenasszony gonosz ajándékát. Eddig az ember ölni akarta a baktériumot - mint ahogy tigrist öl. De elfelejtette, hogy saját sejtjei sokkal érzékenyebbek, mint a bennük ülő ellenség. A fertőtlenítőszerrel telített vér kevésbé tud megküzdeni a mikroorganizmusokkal, mint anélkül. A szulfamidok csodaszerek: nem ölnek. Csendesen lefegyverzik a gyilkost: elveszik kapszulapáncélját, semlegesítik mérges váladékait, s aztán a test már elbánik vele. Nagy, érdekes tapasztalat: nem mindig a gyilkos fegyver a legbiztosabb. Nehéz megérteni. Gyilkos állat az ember.

Bakó doktort nem érdekli a farmakológia. Ő politikai tapasztalatait egyenesen az őrültekházában szerzi - a forrásnál -, mondja.

- Hagyjuk a kémiát, hagyjuk a közgazdaságtant, hagyjuk a történelmet, uraim - zúgja. - Értsük meg a helyzetet. Ne böngésszék a Timest! Olvassák Kraepelint! Vegyék elő Genil-Perrint!

- Ki a Genil-Perrin? - kérdi valaki, azt hiszem, Molnár Gyurka. - Bocsánat, fogász vagyok.

- Ő írta a legszebb monográfiát a paranoiáról, a "Les Paranoiaques"-t. Ezt kellene tanítani az angol parlamenti képviselőknek, nem krikettet! Valljuk be végre, hogy a téboly korunk legszámottevőbb politikai tényezője!

- The white eagle! - int az ír költő.

- The rose, that never dies - vágjuk vissza. - Pincér, egy süteményt dicső költőnknek!

Bakó úgy támaszkodik az asztalra, mintha katedrán állna, s érzem, hogy a tanárját másolja, amikor mondókájába kezd:

- A közvélemény egy óriási kártyavár. Az embert majom-ösztönei arra viszik, hogy a másik ember véleményét átvegye, sőt, s ebben különbözik a majomtól, akinek, szerintem, szintén vannak tiszteletre méltó meggyőződései, hogy már eleve úgy akar gondolkozni, ahogy, szerinte, embertársai vélekednek. Az átlag német azért hisz Hitlerben, mert azt hiszi, hogy a másik német már hisz benne. Erre a kártyavárra támaszkodik a háborús gépezet acélszerkezete. Hitler hisz önmagában, hívei őbenne. Németország ehhez a kisebbséghez alkalmazkodik. A kis államok körülötte belekényszerülnek a német politikába. Európa csatlakozni fog, Törökország csatlakozni fog, a kártyavár nő, mert mindenki hinni akarja azt, amiben a másik ember hisz...

- Ez így van - mondja valaki. - De a paranoia?...

- Várjatok. Meggyőződésem... nem: diagnózisom; hogy ennek az alkotmánynak fenntartó pontja... statikai pontnak hívják?... az, hogy Hitler maga súlyos elmebeteg, a betegség minden tiszta tünetével.

- Csak nem állítod, hogy Európában négyszázmillió ember megbetegedhetik?

- Hány európai nem esett át a kanyarón? A szellem betegsége is ragályos! Semmilyen immunitást nem ismerek a paranoia ellen, de igenis van ember, aki könnyen megkapja... Csitt, fogászok! Hagyjatok szóhoz jutni! - és újra felveszi a tanári pózt. - A német pszichiáterek a paranoid gondolatokra helyezik a fősúlyt. Valaki egy szép nap azt hiszi, hogy üldözik, nevetnek rajta. Összeesküvést lát maga körül. Az összeesküvés mindig nagyobb méreteket ölt, minden biciklista vagy minden kopasz ember összeesküvővé válik, míg az üldözött meg nem kérdi önmagától: Miért kergetnek? Miért vannak ennyien? S a felelet: Mert nagyember vagyok, művész, politikus, Isten, próféta, színész. S a páciens elmegy politizálni vagy prédikálni, vagy egyszerűen az óriási összeesküvés ellen harcolni. Ebben a harcban ő a leglogikusabb lény. Ahogy szeretett mesterem mondta, a paranoiás hamisan állítja fel figuráit, de aztán csodálatosan sakkozik. Misztériummal kezdi, logikával végzi.

- S a franciák? Genil-Perrin?

- Ő más oldaláról fogja meg a kérdést: a beteg nála négy oszlopra alapozza légvárát: kevélységére, bizalmatlanságára, hamis ítéletére s összeférhetetlenségére. Kevélysége az első és sokszor a legrejtettebb vonása. Ludendorff nem használta a nemesi "von"-t, s ez mindaddig szerénységnek hathatott, míg ki nem sült, hogy Wotannak képzeli önmagát. Hitler egyszerű uniformist visel, csak a vaskeresztjét mutogatja. Nem úgy, mint a gazember, de egészséges Göring, a kétlábú cotillonbolt. Hogy mi a bizalmatlanság, azt a Gestapo urai tudnák nálam jobban megmagyarázni: ezért nem változik a paranoiás őrült környezete. A hamis ítéletek adják meg a logikus intézkedések ködös alapját. Ez a dogmák birodalma. Ezért nem lehet a paranoiással disputálni: sarokba szorítva kihúzza dogmáját, és sérthetetlenné válik. Ami az összeférhetetlenséget illeti, az egyenesen kulcsa a paranoid személyiségnek: nem bírja a világot. Ezért visszavonul, kolostorba vagy eremitage-ba, vagy egy világítótoronyba.

- Egy világítótorony-őri állás jó volna - vág közbe Molnár Gyurka -, valahol az új-zélandi vizeken...

- Toronyba - mondom -, s ez a természetes öngyógyításnak a legszebb példája. Ott a beteg máris meggyógyul, mert hiába kevély, misztikus s összeférhetetlen, nincs kit kínoznia. De jaj, ha a paranoiás, hála Istennek, ez a kisebbség, meg akarja változtatni a világot, amellyel nem fér meg. Ha ki akarja belőle küszöbölni a sötét összeesküvést, az ördögöt, vagy ahogy Don Quijote mondja, los encantadores, a jezsuitákat, a szabadkőműveseket, a zsidókat, a négereket, az idegeneket, az árdrágítókat. Akkor a persécuté persécuteur prófétává lesz, harcolni fog, és ez a betegség fő tünete: semmitől nem rendül meg. Mindig neki van igaza. Semmilyen bűn nem terheli lelkiismeretét, mert mindig az áldozata bűnös. A paranoiás tette előtt ünnepélyesen az áldozatra hárít mindent. S ezért, épp ezért lesz belőle olyan könnyen vallás: jó lelkiismeretet ad követőinek is.

- Szeretném tudni, hogy érdemes-e még várni Sommerra - szól közbe Molnár újra. - Tudniillik, a Kókusz-szigetek...

De Bakót nem lehet megállítani, ha már egyszer szóhoz jutott.

- A világnak egy elmeorvosi bizottságra lenne szüksége, amely periódusonként megvizsgálja a felelős államférfiak elmeállapotát. Ez kellene, és nem Népszövetség. Már előre látom azokat a tudósokat, akik majd piacról, katonai potenciálról, és tudom is én, micsoda zagyvaságokról fognak beszélni, ha rólunk van szó! Ezek nem paranoiások, ezek egyszerű és becsületes hülyék. Az őrület mint politikai faktor, ez a mi századunk legnagyobb vívmánya. Ez a miénk, és senki sem veszi el tőlünk. Paranoiás tömegmozgalmak már voltak, de a flagellánsoknak nem volt hetilapjuk, nem volt napi huszonnégy órán át trombitáló flagellánsrádió, tarantellát fújó, örök kürt. Talán ha a "Wiedertauferok" s husziták kitalálták volna a hangszórót! Pár zászlóhordozóval nem lehetett tömegparanoiát gyártani, de Goebbelsnek már lehet. Amerikában is lehet. A paranoiás államfő is meggyógyul, és mint orvos kijelentem, hogy joga van gyógyulást keresnie, szent joga, mint minden betegnek: joggal érzi magát nagynak, ha istenítik, nem szenved a bizalmatlanságtól, ha bízik rendőrségében, nem hamis tallér minden szellemi értéke, ha elfogadják aranynak, s jól megfér azokkal, akik a talpát nyalják. Az istenített paranoiás meggyógyult.

- Heil Hitler - mondja valaki. Persze, németek is vannak a Grecóban, sőt mind sűrűbben jönnek. Nem tartoznak a "földrajzi társaság"-hoz, de hasonló szavakkal szürcsölik a habos kávét:

- Ez nálunk nem fordul elő.

- Mussolini? - kérdi a társaság egyik tagja.

- Normális. Épelméjű csirkefogó, kalandor - állapítja meg a professzorjelölt. - Bármikor hajlandó vagyok igazolványt adni neki. Annak - s mellére üt - nem Lipótmező kell, hanem bakó. No, speriamo bene.

Szívesen hallgatnám a kiváló szakértőt, de Rosenwurz integet.

- Jöjjön - kiabálja a lármán át -, kérem, szükségem van magára, maga tud angolul. Egy rövid levelet kellene megírnia. Jöjjön haza, vagy akar előbb egy kávét? - Szeretném megvárni Sommert, de nem enged. - Jöjjön - súgja -, a vacsoráról van szó.

- Egyszóval, vízumügy?

- Az affidavit, persze.

Rosenwurz szobájában értesülök a részletekről: a kvótával minden rendben volna, de egy amerikai állampolgárnak kell jótállni azért, hogy Rózsagyökér nem lesz a negyvennyolc állam terhére. Ő sajnos senkit sem ismer odaát, de a "földrajziak" megmondták, hogy mi a hasznos eljárás: írni kell egy amerikai névrokonnak, a baj csak az, hogy ilyen ritka nevű alig akad.

- Ha valaki Kohn, az a jobbik eset - mondja búsan. Mindenesetre talált egy hasonló nevet. Mr. Morton Rosenstingl 159. Holland Ave., The Bronx, New York, N. Y. - írom a borítékra, s Rosenwurz szeretetteljesen simogatja, miközben diktál:

"Igen tisztelt Uram!

Én »wurz« vagyok, míg ön »stingl«, de, Uram, egy rózsatőből fakadtunk. Ön kétségtelenül a jobbik eset. Könyörgök, adja meg azt az affidavitnak nevezett papirost, amelyen áthajózhatom a köztünk levő, holnap már túl szűk, de ma túl széles óceánt. Uram, esküszöm, nem leszek a terhére. Soha másra nem kérem. Elmegyek sírásónak, sofőrnek nitroglicerint szállító autóra, szívesen elmegyek a felhőkarcolók tetejét javítani, mert akkor legalább tudom, hogy hová potyogok. Uram, becsületes ember vagyok, első osztályú vaskeresztet kaptam az első világháborúban."

- Ezt talán ne vegyük be - tanácsolom.

- Írja csak. Hitlernek csak másodosztályú van.

- Tehát: "első osztályú"...

"Higgye el, Uram, még négernek is elmennék. Csak arra kérem, küldje el ma, tegnap jobb lett volna, Uram, könyörgök" - elég.

- "I beg you, Sir", megvan.

- Ez hiányzott - sóhajtja Rosenwurz. - Most meglesz a vízum. Jó vacsora lesz. Itt a házban, ez gemütlich. Sajtot, vajat, szalámit fogunk enni. Köszönöm, jó éjszakát.

Jurics szíve rossz, a politikai helyzet rosszabb, pénzügyi helyzetem a legrosszabb. Már nem nehéz kiszámítanom, mikor tűnik el az utolsó líra. Takarékoskodom, alig eszem, de létezésem maga elég a csődhöz: lakom, ágyban alszom! Ez ma már luxus, hisz sok család él országhatárok közti sávokon, s holnap talán sok ezer lesz hajléktalan. A luxusért fizetni kell. Jurics már adósom, de nem merem említeni. Hiszen magam mondtam neki:

- Minden izgalmat kerüljön!

Ennek ellenében ismeretségeim köre növekszik. A Grecóban sok ember megfordul, és Lewis mindenkit mindenkinek bemutat. Ez az ő kenyere, vagyis süteménye. Kezet fogok egy svéd festővel, aki a Via Marguttában épp most bérelte ki egy magyar festő műtermét három hónapra. Megiszom egy puncsot Monsignore Cabillaud-val. Hófehér hajú, bölcs, francia abbé, olyan nyugodt, mintha csak azért szállna le délutánonként egy régi falfestményről, hogy itt, a nagy szellemek kávéházában elszívjon egy földi szivart, s estére visszatérjen a Szent Lajos-templom oltára fölé. Titkon azt remélem, hogy egyszer elvisz templomába orgonálni.

- Szeretem a franciákat - mondom neki őszintén. - A nagyapám Zolát szerette, az anyámnak Jean-Christophe volt a bibliája, én Georges Duhamel hangját várom újuló szeretettel. Ó, Salavin! Ó, a "Chronique des Pasquier"!

- Minden európainak két nyelve van, az anyanyelve s a francia - jegyzi meg büszkén az abbé.

- Önnek három: a latin.

- Önnek négy, a muzsikáé, hagyja rá.

Szeretem Monsignore Cabillaud-t, mert nem érintette meg időnk szele. Egyházatyák védik a mérgező újságok ellen. Látom, hogy erősebb, mint az események.

Olasz szókincsem is nőttön-nő. Akkor látom, amikor elkezdek beszélni Francescával, Elza asszony szobalányával. Szegény, negyven évvel ezelőtt elégette az arcát. Az orra eltűnt, szája ferde, félszeme csukott. A régi láng elvitte a mimikát, a Bábel előtti csodanyelvet. A merev arc előtt magam se mertem rándítani arcom izmain, mint ahogy a vak előtt becsukódik a szemem, a parkinsonizmusban szenvedő előtt lelassulnak mozdulataim. Így némán kerültük egymást. Most már jóban vagyunk.

Attilio tanfolyamát elvégeztem. Most úgyszólván gimnáziumba kerülök, Aldo di Naso tanár úrhoz. Itt már nemcsak nyelvtanról van szó.

Aldo most ráér. Mussolini északra utazott, és mindennap beszél valahol. A propagandaminisztérium hivatalnokai alhatnak. Ilyenkor minden magától megy. A beszéd - még ha csak pár sor is - elfoglalja az újságok első oldalát. A harmadik és a negyedik a "Szent Szöveg" bel- és külföldi visszhangja elemzésének s értékelésének van szentelve. A második oldal, mint rendesen, a helyi vonatkozású híreké. Így a propaganda magától megy.

Ami a "Beszéd visszhangja a nagyvilágban" című rovatot illeti, erre sincs gond: a háborúról s békéről való döntés két ember kezében van. Két agyvelő titkos mélyén folynak le azok a - valószínűleg - kémiai folyamatok, amelyek meghatározzák a sok millió test fehérjéjében lejátszódó, eljövendő folyamatokat. Mint ahogy egy test megbénul, ha pár tucat sejtjét elönti a vér, az emberiség is megbénulhat, ha a vér elönti a két agyat: a testi és lelki fájdalmak elképzelhetetlen tömege függ azoknak a szavaknak a kombinációjától, amelyek két Broca-féle mezőben fekszenek. Bakó szerint az egyik agy nem ép. Érthető, hogy az emberek az egész világon úgy értelmezik a beszédek szavait, mint egykor a tudósok János jelenéseit. A világlapok elmondják véleményeiket a kommentárokról. Egy-egy mondatnak irodalma keletkezik. Írók tanakodnak azon, hogy mit értett a Vezér a "hogyha" szócska alatt. A propagandaminisztérium pihen.

De ha a Duce hallgat? Tegnap jelentette ki: "Most, ó, feketeingeseim, én hallgatni fogok. A tettek fognak beszélni."

- Hát akkor mit fogtok csinálni? - kérdem.

- Dolgozunk.

- Nem értem. Mit csináltok ti a propagandaminisztériumban? Óriási államok élnek és virulnak enélkül. Háromezer embernek adtok munkát?

- Nem. Hatezerhétszázan vagyunk. De ez nem elég. Külső munkatársaink vannak, fordítóink, tanácsadóink. Hidd el, a tizennégy minisztérium közül csak mi dolgozunk. Nézd, hogy ezek a gazemberek az Afrika-ügyi minisztériumban mivel töltik az időt!

Aktatáskájából kihúz egy csomó folyóiratot és okmányt.

- Tizennégy saját folyóiratuk van, de ez a kisebb baj. Ezt intézzék ők, ennyivel is kevesebb a mi munkánk. De átküldik hozzánk a rendeleteiket is!

- Miért?

- Hogy továbbadjuk a világsajtónak! "Olaszország békés hódításai", "A világ legfiatalabb impériuma", "A civilizáció haladása" című rovatoknak. Mi írjuk a rendeletekhez az értelmezést, kiemeljük jelentőségüket, vagy legalább átstilizáljuk őket úgy, hogy a közönség is megértse. Nézd, ez a tripoliszi halpiac új szabályrendelete... Hogy jobban megértsd, tudnod kell, hogy Tripoliszban a rendelet előtt úgy volt, hogy a halászok halásztak, és eladták a halakat! Individualista módon, úgy ahogy akarták, nem törődve se renddel, se állammal! Ez most megszűnt. Tripoliszban halpiac létesült. Az első paragrafus leírja, ki árulhat halat, s milyen halat. Halárusítási engedélyt persze elsősorban régi fasiszta kap, hadirokkant, hadiárva, sok gyerekes apa stb. Ennek megvan a protokoll-listája, s ugyanez áll a portásokra vagy a miniszterekre, s erre is ugyanannyi az íratlan kivétel. A második paragrafus leírja a hal felvásárlásának a módját: a halat az inspektor jelenlétében kell lemérni, az ára ki lesz számítva, s az általános kassza kiadja a két példányban kiállított nyugtát, amelyen a hal fajtája, súlya s ára fel van tüntetve. Az egyiket át kell adni a halárusnak, s a másik a hal passzusa, ha kiviszik a városba. Aki passzus nélküli hallal sétál, az feketén vette, s rögtön lecsukják.

- És ti mit tesztek?

- Mi csak annyit adunk le a világsajtónak, hogy: "A tripoliszi haleladás reformja." Sikerült megoldani egy régi és kényes problémát. Tripolisz lakossága törvényes úton, a fasizmus elvei szerint fogja megkapni legfőbb táplálékát... aztán képeken bemutatjuk a halpiacot.

- Ez mire jó?

Aldo haragszik, hogy az egyszerű dolgokat sem értem.

- Beszélt már valaki a New-Orleans-i halpiacról? Mondta már valaki, hogy a bergeni halelosztás a konstitucionális királyság diadala? Nem! Azoknak nincs propagandaminisztériumuk.

- Krisztus is tizenkét apostollal kezdte! - kiáltja Aldo. - Kik voltak? A propagandaminiszterek! Szent Ignác, Szent Ferenc: propagandisták! Szent Ferenc még a halaknak is beszédet mondott! Kezdetben volt a propaganda. Isten se érte be azzal, hogy megteremtette a világot, könyvet íratott róla, mert különben még ma sem tudnánk, kitől származunk, kinek köszönhetjük mindazt, amit nem a fasizmusnak köszönhetünk.

Megköszönöm a leckét, és megyek Juricshoz. Rosszul van szegény. Kollégája, Monihuello, a spanyol hasbeszélő van mellette.

- Doktor úr - mondja -, már nem tart soká. Végrendelkezni akarok. Legyen szíves, hozzon még egy magyart. Öt percről van szó, de két tanú kell. Magyarul akarok végrendelkezni.

- Majd hozok magyart a Grecóból.

Bakó János prédikál újra, amikor megérkezem:

- A különbség a gyógyszeripar és a patika közt döntő: a gyógyszeripar tönkremenne, ha csak a betegek vásárolnának orvosságot. Vagonszám kell aszpirint etetni az egészségesekkel. Az emberiség többsége testben ép, csak a betegekre nem lehet nagyipart alapozni. A patika, az más. Ott már tönkre is ment az, aki az épeszűekre épít. Ott a paranoiásoké a terep, mert ők kerítik hatalmukba a hülyéket!

Sommer velem egyszerre érkezik. Rögtön el akarom fogni, hogy Juricshoz vigyem.

- Pillanat! - mondja. - Fiúk! Megvan a beutazás Amerikába. Sőt, már megvan az amerikai állampolgárság is!

- Ne hamarkodd el, várd meg, mit felel a dalai láma - mondja Bakó, mert nem szereti, ha közbeszól valaki.

- Ez komoly, fiúk! Az amerikai törvény szerint mindazok, akik az amerikai parton hajótörést szenvednek, automatikusan fölveszik az amerikai állampolgárságot.

- Csak indulj, Sommer, te leszel a világtörténelem legvígabb hajótöröttje.

- A kérdés csak ennyi: rá tudunk-e bírni egy hajóskapitányt, hogy sziklának vigye hajóját. Ez nem valószínű. De bérelhetnénk egy bárkát erre a célra. Utóvégre Kolumbus is dióhéjon hajózta át az óceánt. Ha egyszer elértük az amerikai partot, majd csak akad megfelelő szikla.

- Jöjjön, Sommer - mondom -, Jurics talán már meg is halt. Átmegyünk, alig ötperces útról van szó. Jurics még él, sőt, jobban van. Sommernek is bemutatkozik, mind a tizenkét tevéjével. Kezdhetjük a végrendeletet. Jurics diktál, én írok, Sommer a tanú, a hasbeszélő hallgat.

"Én, Jurics Ferenc, szellemi képességeim teljes birtokában, a következőkben rendelkezem minden ingó s ingatlan vagyonomról..."

Kíváncsi vagyok, mije lehet szegénynek.

"Először is: budapesti, Ménesi úti, tizenkét szobás villámat, telekkönyvi szám 34568,/II. 12., a hozzá tartozó parkkal a Magyar Artistaszövetségre hagyom, melynek évekig díszelnöke voltam. Legyen ez az agg artisták otthona."

Villája is van!

"Ezt az ujjamon levő platinagyűrűt, a briliánssal, melyet szeretett cirkuszigazgatómtól, Maxim úrtól kaptam, neki visszaadom, a kofferemben levő schaffhauseni, dupla fedelű aranyórával s lánccal együtt."

Órája is van!

"Kofferem; télikabátom, ruháim a háziasszonyomra maradnak."

- Igen, leírtam.

"120 000 lírás bankbetétemet így kívánom elosztani: 100 000 lírát egyenlően a Maxim Cirkusz artistáinak és alkalmazottainak, 10 000 lírát külön Mucci kisasszonynak, aki mindig olyan kedves volt hozzám..."

- "hozzám..."

"s úgyszintén 10 000 lírát szeretett kezelőorvosomnak, aki egyúttal végrendeletem hiteles tanúja."

(Ötezer tál étel - fordítom le önmagamban gépiesen.)

Ebben a percben Jurics ajka elkékül. Arckifejezése megváltozik, felhúzza magát az ágyban, s kiveri a veríték. A fecskendőért nyúlok, de megállít.

- Írjon! - parancsolja. - Írja ezt: "Lányomat, Hatay Hata Berta tábornoknét pedig kitagadom! Hűtlenül megtagadta édesapját, s én a halál küszöbén is csak átkaimat hagyom rá!"

- Lear király - súgja Sommer, s e pillanatban a csapzott hajú emberke valóban kísértetiesen hasonlít Shakespeare hőséhez. "Fiamat, ezt a dölyfös csirkefogót is kitagadom!" - kiáltja már teljesen kimerülve, s visszaesik párnájára.

- Most már csak Isten kezében van életem - szól aztán ünnepélyesen a nagy csendben.

- Ámen - mondja egy titokzatos hang valahonnan az ágy alól.

Hát ez mi volt?

A spanyol hasbeszélő elpirul, s nyitott szájjal ismétli:

- Ámen.

Megértem a trónörökösök érzelmeit: szeretik apjukat, s szeretnének uralkodni. Az orvosnak is lehet ilyen dilemmája, pláne, ha egyedüli reménye, egyedüli értékpapírja egyedüli páciensének végrendelete. Természetesen mindent meg fogok tenni, hogy életét meghosszabbítsam. Nyolcóránként meleg szőlőcukorban oldott strophantint adok negyedmilligrammos adagban - naponta háromszor ott vagyok, kifőzöm a fecskendőt, masszírozom Jurics dagadt máját, alázatosan lemegyek a fűszereshez, friss vizet hordok. Első komoly páciensem, minden napja az én érdemem! De mi lesz, ha a tanár tévedett? Ha a strophantin csodát tesz? Láttam már ilyen beteget elélni hónapokig is - és én maholnap az utcára kerülök. Ha Jurics egy kis előleget adna - csak kétszáz lírát! De nem kérhetek előleget a bőrére!

A patikába járok, estéimet Juricsnál töltöm, még a Grecóba se járok. Annyit tudok csak, hogy a helyzet komoly. Az angol flottát összevonják a hazai vizeken. Csapattestek vonulnak át a városon. "Speriamo bene" - sóhajtják az emberek.

Jurics már nem sokat veszthet egy háborún, de ő sem szereti. Ilyenkor nem megy jól a cirkusz.

- Az utolsó háború elég bajt hozott - meséli. - Ostende-ban ért, az egész társulatunkkal együtt. A belgák rögtön elfogtak, felpakoltak egy teherautóra. A lovak, az elefánt és a zsiráf az autó mellett haladtak. Este volt, esett. Egyszerre csak én, hopp, úgy, ahogy voltam, helyből kiugrok a zsiráfra, és hopp, neki a világnak! Az őrök csak néztek, míg én zsiráfháton száguldottam a holland határ felé. Tudja, nincs ló, amely beérne egy zsiráfot, hát még a Kongónkat! Akkoriban még nem volt motorbiciklis rendőr. Így menekültem meg... Meglátja - folytatja -, most is az angolok győznek. Kemény legények azok! Látja, azt szeretném megérni, hogy elfogják Mussolinit és Hitlert. Nem, Isten ments, hogy fölakasszák: a cirkusz aranyért venné meg őket. Duettet énekelnének. Micsoda szám volna az! Uram, azon mit keresnénk. Jól bánnánk velük, mi mindig jól bánunk az állatokkal.

Jurics az oka, hogy nem tudok pontosabban írni a történtekről. A müncheni konferencia történetét én, a kortárs, nem tudnám elmondani. A kortárs nem mindig a leghívebb tanú: a borogyinói csata százéves évfordulóján egy száztizenkét éves muzsikot vezettek a cár elé.

"Te vagy az, aki részt vett a csatában?"

"Én, vase velicsesztvo."

"Emlékszel-e rá?"

"Igen, vase velicsesztvo."

"Láttad Napóleont?"

"A lova kantárját fogtam, én voltam a lovászlegénye."

"Hogy nézett ki a császár?"

"Hosszú, hófehér szakálla volt, vase velicsesztvo."

A müncheni konferenciából csak a nagy szavak maradtak meg a fülemben: Chamberlain esernyőjével kiszáll a repülőgépből: "Peace for our time."^[11] Egy Churchill nevű képviselő felszólal: "Angliának a becsület és a háború közt kellett választania. A becstelenséget választotta. Háborút fog kapni." És egy képem van: Hitler és Mussolini sapkái egy fogason lógnak, egy előszobában. Ezek a sors mérlegei. Az erő szimbólumai. Rendben van, hogy ingek felett sapkák uralkodjanak.

A helyzetet Bakó elemezte, s tanár volta hangsúlyozására ezúttal szemüveggel jelent meg.

- A pszichológusé a szó - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - A lélektan nevében megjósolom a diktatúrák bukását! A hallgatóság arca nem tükrözi optimizmusát.

- A történelmi folyamatok a fehérje törvényei szerint játszódnak le: térben és időben határosak. S ami időtartamukat illeti, arra Lincoln elnök állította fel a legszebb elméletet. Örök szégyene a pszichológiának, hogy egy közönséges köztársasági elnök mond ki egy lélektani törvényt: "You can fool all the people some of the time, and some of the people all the time, but you can not fool all the people all of the time." (Lóvá tehetsz mindenkit néhányszor, néhány embert mindenkor, de mindenkit mindenkor - nem!) A pofaszakállas bölcs volt az első, aki megtalálta a relációt a történelmi folyamatok s a bennük részt vevő személyek közt!

- Kár hogy Sommer még a ketrecében csücsül, mindig késik - mondja Molnár Gyurka.

- Rám figyelj, mert a te bőrödről is szó van! A paranoiás, aki elindítja a folyamatot, to fool the people, egy bizonyos erőt önt belé. A szimpla mechanika is azt mutatja, hogy a mozgás vagy a mozgalom meg fog állni. De ez csak hasonlat, nem leírás. A fehérjében más történik: ellenmérgek veszik át a súrlódás szerepét, lassú immunitás indul meg. Mint a testben, mint az egyes testben. Aki nem ismeri a gonorrhoeát, nem érthet a politikához...

- Neked már volt?

- Szamarak! Hát már veletek se lehet egy percig értelmesen beszélni? Értsétek meg: a gonorrhoeában kevés sejt vesz részt, csak a nyálkahártya nyomorult, pár millió sejtje. Ezek a fönntartói. De ha vakcinát adunk, befogjuk a test milliárdnyi sejtjét, elmúlik. Vagy ha mechanikai hasonlat kell, az egyszerű elmék sosem jutnak tovább a mechanikánál: a nagy lavina gyorsabban csúszik, mint egy pici golyó. Egy kolostor hangulata megmarad, mert egypár tucat ember ápolja. A divatok elmúlnak. Egy Lindbergh-őrület elfog kétszázmillió embert, és három hét alatt vége van. Hasonló energia lendíti el mind a hármat, de a tömeg felfogja, a tömegben elhal. A tömeg lelkesedése nagyobb, mint a csoporté, "Er wünscht sich einen grossen Kreis, um ihn gewisser zu erschüttern",^[12] mondja Goethe színésze, "Dem Mimen flicht die Nachwelt keine Kränze",^[13] felel búsan Schiller.

- Németből jeles - szemtelenkedik újra valaki.

- Magaviseletből elégtelen - osztályoz szigorúan a tanár úr. - Mi ez a München? A diktatúrák szétfolynak. Még több embert kap el. De ó, nem lehet mindenkit örökre bolonddá tenni! Not for all times! Ide figyeljetek: Németországban hetvenmillió ember él. Egy ember napjában átlag ötször köszön. Ez naponta háromszázötven millió "Heil Hitler"-t jelent. Egy évben Németország háromszázhatvanötször háromszázötven millió "Heil Hitler"-t produkál, tíz év alatt tízszer annyit, de az emberek többször köszönnek, mint naponta ötször. Ebbe bele kell fáradni, éppúgy, mint a Mussolini-állkapcsokba. A Borbélyszövetség már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy kiakasztják a képét. A cipőpucolók követték őket. A bárok is. Csak a templomokban és a bordélyházakban nem látni, s merem állítani, hogy ez a két intézmény ennek köszönheti népszerűségét. A régi királyok talán azért verték a képüket a pénzre, mert azt még az undorodó ember se szokta eldobni. De ezek a diktátorok túladagolják magukat! Fogadok, hogy három nappal Mussolini bukása után aranyért se lehet többé egy igazi szép, fehér tollas, fekete inges, karddal zsonglírozó Mussolini-képet kapni.

Bakó tehát meg van elégedve. A társaságot logikája alig győzi meg. Sommer szokásos késői érkezése sem változtat a hangulaton - annál kevésbé, mert a jeles felfedező hallgatag.

- Most nem tréfálunk - mondja -, komoly dologról van szó. S hogy nyomatékot adjon szavainak, hozzáteszi: - Holnap fölmegyek Rühössyhöz, hátha meghosszabbítja útlevelemet.

Ha Sommer fölmegy Rühössyhöz, akkor a helyzet komoly.

A nyájas olvasó, aki ezekből a sorokból nem érthette meg a müncheni nap jelentőségét, ne kísérelje meg az olasz s német újságokból kiolvasni, hogy mi lehetett ezeknek a népeknek a hangulata s véleménye. Az újság, tudván, hogy mindenki szívesen fizet azért, hogy véleményét nyomtatásban olvassa, megkísérelte a közvélemény leírását - s épp ezáltal hatott is a közvéleményre. A diktatúrák újságai nem informálni akartak, hanem formálni. Szintetikus közvéleményt akartak gyártani. Olaszországban csődöt mondottak.

Külön tudomány alakult ki: az újságolvasás-tan - amelyet a sakkelmélethez vagy a magasabb dogmatikához hasonlítanék. Az újságolvasó elolvasta a hírt, megkísérelte rekonstruálni az alapját, s a valóság és az ábrázolás különbségéből próbálta meghatározni a napi politika vonalát. A matematikus ilyenformán tudja megállapítani egy tárgy méreteiből s tükörképe formájából a tükör esetleges görbületét. Esetünkben egy plasztikus s mindennap máshogy görbülő tükörről volt szó - s a tükröző felület hullámvonalainak kutatása volt az a tudomány, melyet a késői utókor aligha fog megtanulni vagy megérteni. Ehhez az is kellett, hogy külföldi újságok máshogy vagy kevésbé görbe tükrein lássák az események képét - s ehhez napi tizenkét órai megfeszített munka kellett.

Egyszerűbb volt a helyzete a tükörgörbítő intézmény hivatalnokainak, mint például Aldo di Naso barátomnak, s az ő bizalmának köszönhetem, hogy kárpótlásul az átaludt történelmi esemény helyett egy kisebb, de tanulságos epizódba nyertem betekintést - egy epizódba, amelyre az akkori Messagero és a Giornale d'Italia olvasói bizonyára emlékeznek.

A müncheni egyezmény nem volt nagy győzelem Olaszország részére. Nem szabad elfelejteni, hogy a cseh-olasz diplomáciai kapcsolatok rendkívül szívélyesek voltak - különösen amíg Ausztria önállósága védte a két nemzet határait. Amikor Ausztria elesett, s Olaszország a passo romano neve alatt bevezette a porosz stechschrittet, a fasiszta díszlépést, a közös érdek eltűnt. De az Ismeretlen Katona sírja feletti felíráson tovább is ott ragyogott az "olaszokért, a közös győzelemért harcoló" cseh légiók neve. Németország előretörése semmilyen előnyt nem jelentett a "fasiszta hazának" - legfeljebb Franciaország kudarca hozhatott előnyt. De ezt sem volt szabad elhamarkodott zsarolással veszélyeztetni - a demokráciáknak a peace for our time csodaporától előbb el kellett aludniuk.

Aldóéknak tehát csak egy útja maradt: a müncheni eseményből személyes glóriát fonni a "hóhomlokú, vasöklű" ember - nagybetűs EMBER - köré, "aki megállította a háború ércszekerét". Ez azonban kevés volt - a már meglevő mindennapi dicshimnuszokat nehéz volt fokozni. A felső-olaszországi út kimerítette a gazdag olasz nyelv epitheton ornansait. A császár - és király már meglátogatta vaskancellárja szülőházát. Már minden elképzelhető rendjele megvolt. Az "impérium alapítója s első tábornagya" sovány táplálék volt a propagandaminisztérium perpetuum mobiléje részére.

Nem maradt más hátra, mint a háború pillanatnyi elodázásától jó hangulatba hozott közönség figyelmét az impérium nagyságára irányítani. A tézis ez volt: Minden esemény csak erősítheti ezt az új, fiatal - de ősi civilizációra épült -, békeszerető - de hatalmas - impériumot. Fél Afrika máris olasz. Egész Észak-Afrika bekerülhet a mare nostrum rendszerébe. Meg kell csillogtatni az iszlám kardját, melyet bár Firenzében kovácsoltak, a Vezér a sivatag szélén villogtatott. Ha a németek Prága felé néznek, nézzünk mi Mekka felé! Egyszóval, a propagandaminisztérium személyes és titkos átiratban felkérte a Vezért - aki a régi osztrák-magyar szentszéki követség pingpongtermében őrizte Pandora szelencéjét -; nyilatkozzék, hogy vélekedne arról, ha Rómában óriási mecsetet építenének". A Vezér kopasz cézári fejében megvillant a karcsú minaretek képe, s d'Annunziótól kölcsönzött írásával, de napóleoni tömörséggel "approvató"-t írt a beadványra. A mecsetügy elindult.

Hogy tudja meg a szegény, ágrólszakadt idegen, hogy mit határoz titkon a világ legjobban őrzött embere? Ezt is csak Rómában lehet megérteni. Itt a szent egyház misztériumain kívül alig van titok. Titok a jövő, mint mindenhol. A kis, ébredő lányok őriznek nagy, szép, szent titkokat. A föld őriz talán titkon Venust, titkon kerek ércpénzeket. De a Palazzo Veneziának nincs titka - minden titkosrendőr titkot árul. Az államtitkárok elmesélik az államtitkot legtitkosabb barátnőiknek. Itt mindenki gyóntató és gyónó. A propagandaminisztérium még a való hírt is propagálja. Aldo főnöke beszélt a miniszter titkárjának legjobb barátjával. Előbb tudom a mecsetügyet, mint a Times legügyesebb riportere.

Az csak másnap értesül az eseményről a következő újsághírből: a tripoliszi imám és a bengázi mufti, valamint a római mohamedán diákok egyesülete levelet írtak az Afrika-ügyi miniszter őexcellenciájának, amelyben kérik, eszközölje ki számukra az engedélyt, hogy Rómában egy kis, szerény mecsetet létesíthessenek. Kis hír. Furcsa koincidencia.

Az újságok közlik a választ. "A miniszter biztosította a mohamedán urakat, hogy mindent megtesz, amit szerény hatáskörében megtehet." Rövid magyarázat - a miniszter valódi fasisztaszellemben mindig mindent megtesz.

Harmadik nap. A hír az első oldalra kerül: "A római mecset ügyében a miniszter Róma kormányzójához fordult." A palesztinai arab napilap, Mufurc Akhtar felveti a kérdést: "Lesz mecset Rómában?" A Völkischer Beobachterben kis hír: "Az arab világ érdeklődéssel figyeli a római mecset kérdését."

A nagy szentek ünnepe előtt szokás triduókat és novenákat rendezni. Erre három nap elég volt. A negyedik nap hatalmas sorok jelentik:

"A Duce határozott! Az impérium négymillió mohamedánja mecsetet kap Rómában!"

A Duce szava nem hangozhat el visszhang nélkül. A visszhang egy héten át minden más eseményt eltakar. Mint egy bányában elsütött pisztoly hangja, úgy verődik vissza minden oldalról.

Az alaphang: a hála. Ha a sajtó a valóság tükre, akkor a totalitárius állam polgárai úgyis örök hálamámorban élnek. Ezúttal azonban a hálahullám átcsap a határokon. A tuniszi mohamedánok hálasürgönye: "Neked, Ó, Duce, köszönjük régi óhajunk meghallgatását - a római mecset a dicsőséghez vezető út márványjele"... Az iraki dervisek sürgönye... az indiai mozlim liga elnökének a sürgönye...

Ehhez azonban a kontrapunkt törvénye szerint hozzájárul az egyes szólamok összhangzása - itt mutatkozik az igazi művészet, amely egy definíció szerint a valóság elemeit új harmóniába önti -, a tuniszi El Biribi című hetilap a mozlim liga magatartásáról ezt írja: "A Duce markában csillogó iszlám kardja az angol liga alatt sínylődő mozlimoknak új reményt adott..." - s a Pakistan Times felel: "A római mecset alapítása alkalmat adott az arab egységérzés nyilvánítására. Tuniszi testvéreink méltatták eljárásunkat..." A Messagero első oldalon hozza: "A Gül Baba-mecsetben összegyűlt mohamedánok szerint az indiai mozlim liga s a tuniszi mohamedánok közti együttműködés még fontos következményekkel fog járni. Az albán igazhitűek örömmel olvasták a hírt a Gül Baba-mecsetben összegyűlt..."

Aldóék izzadnak, az olasz konzulátusokon nagy a munka... s a hírek másnap már vezércikké érnek. Akkor már várja a közönség, hogy a tényekből mérvadó helyen levonják a következményeket, leszűrjék a tanulságot. Virginio Gayda, a Giornale d'Italia vezércikkírója D'Annunzio kissé leegyszerűsített stílusában szónokol. "A Vezér szócsöve" - suttogják a beavatottak, de a még beavatottabbak tudják, hogy csak egy tökéletesített írógép: hajlandó és képes minden témáról harminc, kétszáz vagy kétezer sort írni - s írását röviden vagy hosszabban megcáfolni. Épp ezért minden fasizmustól mentes és meggondolt ember hírében áll.

"A római mecset - írja - szimbóluma az Afrika felé terjedő impériumnak. A római légiók nyomát taposva, a fasiszta Olaszország eljutott Karthágó határaihoz. Róma, a civilizáció anyja mindig megértéssel hódolt más népek kultúrájának - tanúja a Pantheon mecsetszerű kupolája, mely alatt az istenek gyülekeztek Caesar szobra köré, ahol az ismeretlen Isten oltára előtt borult le a hivő. Mi sem jelzi ékesszólóbban a régi birodalom új megtestesítését, mint a Duce személyes kezdeményezése: mentsvárat létesíteni a plutokráciáktól fenyegetett mohamedán szellemnek az Ő vigyázó szeme előtt..."

A Tevere óriási betűi szenzációt harsognak: "Miért nem volt még mecset Rómában? A botrány háttere!"

"Évek óta - sőt, évtizedek óta - fáradoznak mohamedán alattvalóink s a muzulmán fasiszták kedves tervük, a római mecset megvalósításán. A zsidók eddig Rómában is sikeresen megakadályozták az arab életjogok megvalósítását. A szabadkőművesek már 1902-ben »megvették« az akkori mecsetre szánt telket, és teniszpályákat csináltak rajta..."

A német sajtó persze a Teveréből idéz, s egyet nagyít az eseményeken: "A római Tevere leleplezi az olasz földön tomboló zsidó intrikát, amely a mai napig megakadályozta... de a Duce ökle lecsapott!" A Times hűvösen mérlegel: "A londoni, párizsi és budapesti mecset után most, úgy látszik, Rómában is létesül egy hasonló intézmény. Túl korai volna az ügy esetleges politikai jelentőségének felmérése." A franciák karikatúrával reagálnak, melyet egy este Aldo hoz haza a minisztériumból: Mussolini egy minaret tetején énekli: "La illah il Allah, Musolin raszum lulla" - s alatta tevék, dervisek vonulnak el passo romanóban. Az olasz rajzolók is harcba szállnak: vén, kövér, lógó mellű Franciaország ül kis arabokon. Másik kép: fekete inges, mosolygó óriás mecsetet épít, s az arabok minden irányból áradnak felé.

Fuad király szőnyeget ajánl, a carrarai márványművek kutat. A zanzibári szultán ötszáz pár zanzibári bőrpapucsot fog küldeni a mecsetlátogatók számára. Talán nem is volt müncheni konferencia. Most minaretekről van szó.

Az érdeklődés tetőpontra hág, amikor az Osservatore Romano hűvös hasábjain megjelenik egy névtelen cikk:

"A lateráni szerződés szerint a pápa Őszentsége elismerte Olaszország fönnhatóságát Róma városa felett, mely Szent Péter ideje óta a kereszténység székvárosa. Ennek a szerződésnek szellemében Olaszország a szent tradíciók őrévé lett, a mártírok haláláról tanúskodó romok megvédését vállalta. E városnak különös jellege eleve tiltja, hogy politikai okokból a hagyományokat sértő módon romboljanak vagy építkezzenek falai árnyékában. Semmilyen esemény sem sötétítheti el a pápáknak a nyugati műveltség és a keresztény egyház védelmében folytatott évszázados harcát, melynek a lepantói csata s Málta ostroma csak epizódjai voltak. A fényes győzelmekre való megemlékezés semmiben sem sérti mások élet- és kultúrjogait, de intés azok számára, akik a szent hagyományok kincseit a napi érdekekért veszélyeztetni volnának hajlandók."

Az olasz sajtó egy szóval sem méltatja az elmefuttatást - már csak azért sem, mert egy szó sincs benne a mecsetről, még kevésbé a fasizmusról -, viszont annál hangosabbak a németek, akik látszólag másra sem vártak.

Mint a Biblia, mely bocsánatot ígér a későn megtérőknek, prédikál a lólábú Goebbels: "Aki máig még nem látta meg a zsidó-katolikus koalíció kulissza mögötti játékát, véleményt változtathat. Most már a legbutább is megérti, hogy mi a célja a fiatal államok elleni ördögi összeesküvésnek!"

A Times felveti a kérdést: "Ellentétek a Vatikán és az olasz kormány között?" A Tevere dühösen kirohan a "sötét hatalmak ellen". A Fajvédelem érdekes értekezést hoz: "Árja fajelemek a tripoliszi arabok közt" - s "longobárd vér a bizertai őslakosság ereiben".

- A hangulat - mondja Aldo - megérett. Most már meg lehet szervezni az alapkőletételt.

A Greco a maga módján reagál az eseményekre: a német "földrajzi társaság" örömmel vitatja a helyzetet: végre be fogja látni a pápa, hogy a fasizmus nem az egyház védőbástyája a baloldal ellen! Ennyit ér a lateráni szerződés. Ez a büntetés a németekkel kötött konkordátumért!

Az orvosok asztalánál Molnár Gyurka vicceket mesél.

- The rose, that never dies - int a költő.

Rosenwurznak minden mindegy. Az újság egy mecsettől mentes sarkából értesült, hogy egy postagép lezuhant Bermuda és New York közt.

- A levelem - sóhajtja -, amilyen peches vagyok, ez volt az! Ha nyolc nap alatt nincs itt az affidavit, új kvótára kell várnom! - Aztán hozzáteszi: - Fácán, ananász, őz, liba, tejszín és csokoládétorta!

Az ételek elhagynak. Elsőnek a fagylalt hagyott faképnél. A puha; sárga körték, az illatos dinnyék, az olasz föld édes szőleje követték. A rosticceriák másnak illatoztak. A rostonsült rám sem nézett többé. Legtovább a pasta asciutta bírta ki mellettem - egyhúszért árulták a főpostával szemben. Helyét a bab-, répa-, káposztaleves foglalta el, hetvenöt centért, mely a müncheni krízis alatt tartotta bennem a lelket. A mecseteset kezdetén végleg átadta helyét annak a lapos, forró olajjal leöntött s igen sós kenyérnek, melyet pizzának hívnak, s melyből húsz centért egy nagy, négyszögletes darabot vág le a pék-fűszeres. Ez marad hű társam a következő hetekben. A pizzanégyszögekben tárolt energiától mozgok, és várom, hogy történjék valami. Egy cigányasszony egyszer azt jósolta, hogy egy férfi lép az életembe, s aztán minden jóra fordul. Talán Jurics?

Jurics határozottan jobban van, mióta végrendelkezett. Talán, hopp, még kiugrik a halál karmai közül. Csúnyán összeszid, ha öt percet késem. Tízezer líráért pontosságot várhat.

Egyelőre még újságra sincs pénzem, a világtörténelemről Aldo informál, a Timest pedig minden második nap az Aragno-kávéházban böngészem át. Ezáltal látásból megismerkedem a máltai hölgyekkel. Nem éppen fiatalok, nem is nagyon elegánsak, persze, nincsenek szolgálatban. Ők is sokszor merülnek a Timesba, s én várom, hogy befejezzék.

- A Royal Oak - mondja az egyik -, ni csak!

- Ismerem. Ennek a fedélzetén egyszer egy kékrókát lőttem. Indiszkrét módon hallgatom őket. Szépen elbeszélgetnek. Szó van palizó ruhákról, távol élő kolléganőkről, s együtt siratják el Karinthy Frigyest.

- A Karinthy- és a Zilahy-könyveim La Valettában maradtak!

- Rühössy majd kijár még egy beutazást!

- Csak ne izzadna mindig a keze. Nem szeretem ezeket az izzadó palikat.

Sommer sem szereti Rühössyt. Közvetve tudom meg, hogy járt a követségen, amikor Molnár Gyurkával és egy bizonyos Pogány Péterrel, akit nem ismerek, kérte útlevele meghosszabbítását.

- Felszólítom, hogy hozza be szülei, valamint nagyszülei születési bizonyítványát s keresztlevelét s azon okmányokat, melyek az elmúlt ötven év alatt tartózkodási helyüket bizonyítják - mondta Rühössy. - Ez esetben kiállítom a honossági bizonyítványt, melynek alapján majd engedélyeztetheti a meghosszabbítást.

- Igazgató úr - dadogta Sommer, aki a magyar követségen nem volt olyan bátor, mint a többin -, én ki akarok vándorolni. Mi nemkívánatos egyének vagyunk. Legyen szíves, tegye lehetővé, hogy kivándoroljunk az őserdőbe.

- Nem érdekelnek útiterveik. Én csak magyar állampolgárok útleveleit hosszabbítom meg.

- De hisz magyarok vagyunk!

- Maguk nem magyarok, hanem magyarul beszélő egyének.

Nagy csönd lett. Aztán Molnár Gyurka ügyetlenül kibökte: - A futballmeccsen is mindig a magyaroknak drukkolunk.

Rühössy csak azért nem küldte a fenébe a társaságot, mert oda is útlevelet kértek volna. Csak ennyit mondott:

- Kérem, nekem dolgom van, nem érek rá, tessék beszerezni az okmányokat.

Mindazonáltal Sommer optimista. Azt mondja:

- Opholdstilladelset kapok.

- Az mi?

- Pszt! Majd ha meglesz!

A hangulat egyáltalán optimista. A Vatikán és a kormány közti ellentét látszólag kiélesedik. Balbo légi marsall a máltai lovagrend nagymesterénél, Chigi hercegnél járt! Ez igen jelentéktelen hírnek látszik, de a kor képzett újságolvasója mélyebbre lát: az esetet csak az Osservatore Romano jelentette, míg az olasz lapok - majdnem azt mondom, Aldo lapjai - hallgattak. Másrészt nem is cáfolták. Az összehasonlító újságtan szerint ez azt jelenti: a nagymester maga elé idézte a lovagot - mióta a fasiszta pártban elért dicsőség pótolja a nemesi ősöket, Balbo a gerarchia szerint legalábbis bali^[14] -, s megmondta a véleményét a mecsetügyben. Balbo líbiai kormányzó, épp az az ember, akinek muzulmán dolgokban fontos szava van.

Ha nem lesz mecset, az súlyos presztízsveszteséget jelentene. Az angolok már pár száz éve gyűjtik ezt az értékes portékát - veszthetnek belőle egy keveset, ha Hirohito ferde szemű katonái pucérra vetkőztetnek egy brit alattvalót egy kínai kikötőben. De az olasz presztízs friss, vigyázni kell rá, München dacára - vagy München miatt is!

Semmi kétség, a mecset meglesz. Aldo másnap már jelenti:

- Egypár napra van szükségünk, míg a reprezentánsok megérkeznek. Minden rendben van. A hellyel sem volt nehézségünk. Ismered a Circus Maximust? Hogyne ismernéd, a Palatinus lábánál terül el, ott, ahol a kiállítások voltak. Szemben az aksumi obeliszkkel és az Afrika-ügyi minisztérium készülő épületével. Ott lesz!

Igazán jó hely. A Colosseum felől nyílik Constantinus császár diadalkapuja, s innen visz le a széles autóút a császárok romba dőlt palotái s a Caelius csendes kertjei közt. Azután az út elkanyarodik Caracalla termái felé - melyeket a múlt század utazói holdfényben szerettek meglátogatni -, s az ellenkező oldalon emelkedik majd a mecset, datolyapálmáival s arab stílusú kútjával.

- Sietnünk kell - mondja Aldo. - Máskor máshogy dolgoztunk volna. A kultuszminiszter s az Afrika-ügyi miniszter pályázatot írtak volna ki. A pályaművek kiállításának megnyitása rendszerint kisebb ünnepély, erre a királyt szoktuk elküldeni. Aztán a díjkiosztás, ezen megjelenik az egész művészvilág, legalábbis a Via Margutta gipszkeverő népe. Tudjuk, hogy ez egy antifasiszta banda, de ilyenkor ők is fölhúzzák a fekete inget. Belőlünk élnek, hidd el, a gipszöntők s a bronzöntők elmehetnének hordárnak az állomásra, ha nem volna többé Duce-szobor! Csak aztán jönne az alapkőletétel.

- De milyen lesz így a mecset?

- Mindegy. Attól, hogy letesszük az alapkövet, még tébolyda vagy versenyistálló is lehet belőle! - Aztán kissé titokzatosan megkérdez: - Ismersz egy híres és szép arab figurát?

- Harun al Rasid!

- Ki van zárva! Uralkodókról szó sincs! Nem akarunk lehetőséget adni összehasonlításokra.

- Én csak az orvosokat ismerem. Avicenna!

- Mit írt?

- A "Canon"-t. A középkori orvostudomány egyik főműve.

- Olvastad?

- Nem.

- Az baj. Nem tudod, hogy nem tartalmaz-e antifasiszta elveket?

- Tudtommal a hashajtókról ír. A ricinusolajról...

- Ez kényes téma. No, majd tudakozódom. Tudniillik, az egyetem szobrot fog fölajánlani a mecset kertjébe. Ha Avicennád megfelel, akkor elég, ha az orvosi fakultás lesz képviselve. Akarsz két szabadjegyet a tribünre?

- Köszönöm. Még úgysem láttam mecsetalapkőletételt.

Az ünnepélyt megelőző napokban az "Ezeregyéjszaka" világában élünk. Az újságok Bagdadról és Bassorahról mesélnek. Híres orientalisták ismertetik a Korán legszebb szúráit. A propagandaminisztérium ablakából Aladdin lámpája világít. Éhes éjszakáimon magam is zsíros birkákról álmodom. Nehéz megtalálni az újságban azokat a betűsorokat, amelyek más képeket vetítenek.

A német csapatok bevonultak a demarkációs vonalig. A "kis Maginot-vonal" lövés nélkül elesett. A színen új emberek tűnnek fel: a kiskocsikat toló családapák, az országúton menetelő családok - mint tévelygő előőrsei egy távoli, rongyos hadseregnek. A pilzeni fegyvergyárat ellátó villanyművekben megjelenik a lefoglaló német, és leállítja az áramot. Eintritt verboten - Belépni tilos - cédula kerül a kapura. A verboten-táblák új, nagy sávot hódítottak - ők képviselik az új hatalmat, mint ahogy az O. K. az Amerikai Egyesült Államokat. A csehországi lelkészi hivatalokat megrohanják a családfa-kutatók. Anglia tízmillió fontot kölcsönöz a maradék cseh államnak. Azok, akik megtanulták németül, hogy verboten, most megtanulják angolul, hogy conscience money.^[15]

Milyen távol van mindez! Róma az alapkőletételre készül.

- Nagy eset lesz - mondja Aldo. - Örülj, hogy jegyed van. Ezúttal még arra sincs szükség, hogy kirendeljük a postásokat meg a városi alkalmazottakat...

- Kiket?

- Az utcaseprőket, a szemeteseket, a nettezza urbana embereit. Nyolcezren vannak, a kalauzokkal. Ezeket hívjuk, ha nem biztos, hogy jön a közönség, vagy ha biztos, hogy nem jön, mint a múltkor, Ribbentrop fogadtatásán. Ma elegen lesznek. Képzelheted, az elmaradt háború! Soha még nem volt ilyen népszerű a Vezér. Még az angolok is őérte lelkesednek.

Keresek valakit a második jegyemre. Rosenwurz nem jön, mert otthon ül, és az affidavitra vár, Pietro, a jó hangú cipész azt mondja, hogy már annyiszor látta az "Aidá"-t, nem érdekli. Attilio tanul. A "földrajzi társaság"-ból csak Pogány Péter jelentkezik - az, akit még nem láttam.

- Jó, menjünk együtt.

A Piazza Venezia máskor veszélyes vizein nyugodtan áthajózunk a nagy napon. A titkosrendőrök egyenként őrzik a Palatinus fáit, s a Colosseumtól az Afrika-ügyi minisztériumig sorakoznak. Kiváló alkalom újra átvenni Attilio fiziognómiai leckéjét. Pogány Péter odavan, mennyire tudom: ez igen, ez igen, ez - talán nem. Ma nehezebb a lecke, mert az ünnepélyre való tekintettel van, aki elhozta családját is.

Semmi kétség, hogy a tribün jegyszedője privát életében szintén titkosrendőr. A közönség közt is elegen vannak - de mi a minisztérium jegyével jöttünk, és magyarul suttogunk.

Innen, a Palatinus sarkából nagyszerűen látni a terepet. A díszmenet a diadalkapu alatt fog elvonulni, és az obeliszknél fordul majd felénk. A Circus Maximus területe el van zárva, s csak a túloldali lejtőn tolong a sok ezer főnyi tömeg. A villamos leállt. Az Afrika-ügyi minisztérium oldalán van a díszvendégek tribünje - óriási fa- és papírmasé-építmény. A Cinecittà, a nagy filmtársaság állította fel két nap alatt - homlokzatának hatalmas sasmadara, bárdoktól támogatott oszlopai, hajóorrszerű balkonja tíz lépésről travertinkőnek hatnak - filmen, fényképen sziklából vágott várkastély. Zászlóerdő leng felette: olasz, német, egyiptomi, abesszin lobogók, fekete fasiszta háromszögek s a próféta zöld zászlaja. Félholdak, horogkeresztek és bárdok táncolnak a szélben, a biztonság kedvéért ventillátorokról is gondoskodtak a filmesek. Felhőket maga Szent Péter szállít.

Gyülekezik a díszpáholy közönsége. Hatásos uniformisgyűjtemény. Pogány Péter fölvilágosít, hogy akit tábornoknak nézek, királyi gárdista, akit hajóskapitánynak vélek, állami hivatalnok az új egyenruhában. Hét-nyolc sas jut egy emberre, gombokon, sapkán, kihajtón. Félrevezető volna azt gondolni, hogy az egyenruha egyhangúságot kelt: mindenkin más egyenruha van, s ez színt ad a csoportnak. Van fekete és fehér fasiszta, kék és fehér tengerész, barna, kék és csukaszürke német. Csak egy kis csoport visel európai társaságbeli ruhát.

- Nézd, a japánok - mondja Péter. Aztán magyarázni kezd:

- Látod azt a bajuszost? Az Ciano gróf. Nem, nem a külügyminiszter, az apja. Nagyszerű pofa. Van itt egy törvény, hogy az, aki arany vitézségi érmet kapott, nem fizet adót. Még akkor hozták, amikor a leszerelt hősök trafikot kaptak, meg fagylaltot árulhattak. Az öregnek aranyérme van, és kétszáznyolcvan részvénytársaság elnöke. Érted? Látod azt a kicsit ott? Az Starace, a párttitkár. Azt mondják, hogy hülye. Ezt abból következtetik, hogy már nyolc éve csinálja. A vezér nem tűr meg ennyi ideig egy embert, akinek véleménye van. Azokat leváltatja.

- Őrségváltás?

- Igen. Látod, itt minden miniszter bakter. Azt, aki a legbutább, szokták kiállítani a strázsára "halberdó"-t kiabálni. Ehhez nem kell ész. Az őrségváltás azt jelenti, hogy amit a miniszter tud, azt más is tudja. Vagy, hogy új szamarat kötnek a régi jászolhoz.

Feltűnik a díszmenet, felharsan a zene. Jönnek.

Arab lovasság nyitja meg a menetet. Szép szál emberek, gyönyörű lovak. A filmesek hasalva s emelvényről fotografálják őket.

Utánuk trombitások lovon.

Ezután egy szakasz katonaság, tépett, tiszteletre méltó olasz lobogó mögött. A közönség égnek emeli jobb kezét.

Jönnek a fasiszta különítmények. Itt minden ember zászlóhordozó. Új idők emberei. Akinek nem jutott zászló, az nehéz, aranyozott, római stílusú rudat visz - a képeken bronznak fog tűnni -, s a rúd- és zászlóerdő eleven sövénye mögött újból arabok jönnek: fehér leples gyalogosok. Iszonyú zörgéssel kis harckocsik csörögnek mögöttük - mindegyikből egy ember felsőteste mered ki. Motorizált kentauroknak tűnnek. Míg odafönn vadászgépek berregnek, újra bennszülött katonaság vonul el. Nehéz eldönteni, mecsetet vagy erődöt alapítunk-e.

Egyszerre csak újra arab lovasság bukkan fel. - Kezdődik a cirkusz! - kiáltja Pogány Péter.

- Micsoda?

- Ez a játék is olyan titok csak, mint a többi. A Palatinus körül egy nagy út vonul, minden körrel megsokszorozódik a hadsereg. Óriási armadák menetelnek el a katonai attasék előtt, de csak egy sürgönyöz haza elragadtatva. A magyar.

Még egyszer végignézzük a felvonulást.

Ezúttal más a vége: óriási, fekete autóban állva, két kezét csípőjére szorítva, férfias állkapcsát a hűtő felé tolva gurul be sorsunk ura: a Vezér. Mögötte lovon Badoglio és Graziani marsall s egy csapat testőrség.

"A lelkesedés leírhatatlan" - írják az újságok, ha a Duce megjelenéséről van szó, s én sem kísérlem meg a lehetetlent. A mikrofonok felveszik s megsokszorosítják az üvöltést.

A következő jelenet leginkább a francia négyesre hasonlít. A Vezér kecsesen leugrik az autóról, s az ördöngös gyorsasággal elégördített vörös szőnyegre lép. Az egyik oldalról két hatalmas feketeingessel biztosított arab csoport, a másikról egy kis uniformisgyűjtemény jön. Mintha süllyesztőből lépnének ki, egy szakállas arab főpap és kísérete bukkan fel Mussolinival szemben. Egyszerre állnak meg.

Nagy jelenet a fotográfusoknak és a filmeseknek. Történelmi esemény elképzelhetetlen nélkülük. Az utókor is tudni akarja, hogy zajlott le a dolog. Itt minden a tankönyvek részére történik. Az események közönsége per omnia saecula saeculorum - örökkön örökké - terjed. A középkori misztériumjátékokban voltak ilyen "láthatatlan emberek", akik a szereplők közt jártak-keltek, rendezkedtek, s kulisszát toltak, de a közönség nem vette őket tudomásul. A régi flamand festők szeretik kék arccal ábrázolni az angyalokat, jeléül annak, hogy ott voltak ugyan Krisztus halálánál, de senki sem látta őket. A fotográfusok a modern idők nagy eseményeinek láthatatlan arkangyalai.

A Duce sosem hasonlít önmagára annyira, mint az objektívek tükrében. Frissen borotvált koponyája babér nélküli császáré. Mozdulatlansága méltósággá válik. Gondosan ügyel, hogy környezete más színű uniformist viseljen, mint ő. Ma ő az egyedüli hófehér a feketék közt. Hallgatja az arab köszöntő szólamokat. Figyel. Látszik rajta, hogy vasszorgalommal megtanult arabul is. Hisz Münchenben is ő volt az egyedüli, aki németül, franciául és angolul beszélt!

Újabb tánclépések: az egyetem képviselője szobrot nyújt át az imámnak, az egyik mufti apró szőnyeget nyújt a Vezérnek - nyilvánvalóan az egyiptomi szőnyeg modellje -, s ő egy hatalmas gesztussal átnyújtja a főpapnak. A barna inges német nagy könyvet hoz, és leteszi a mikrofon előtti asztalkára.

- A "Mein Kampf" arabul vagy a Korán németül - sejti Pogány Péter.

Aztán a Gauleiter úr - vagy hogy tiszteljem - rövid beszédet mond, persze németül.

- Arab barátaim - mondja -, mi ismerjük egymást. Ebben az ünnepélyes órában csak annyit mondok, és mindenki meg fogja érteni: Marx, Engels és Lenin nem voltak arabok. A Führer új, Nagy-Németországa bizalommal néz felétek. Ezért kiáltsuk bátran: Allah il Allah! Evviva il Duce! Heil Hitler! Sieg Heil, Sieg Heil, Sieg Heil!

A fotográfusok pokoli táncot járnak.

Valaki mély bókkal kalapácsot nyújt a Vezérnek.

A Vezér nem látja. Előrelép, kirántja az iszlám kardját, és háromszor a kőre csap.

A taps, az ordítás valóban leírhatatlan.

A Duce ismert, ruganyos lépteivel fölmegy a dísztribünre, és egyenesen a hajóorr-balkonra áll. A Circus Maximus pillanatok alatt kiürül, az arab lovasság ugrik a porondra. Repülő, fehér köpönyeggel száguldanak végig a mezőnyön, s ropogva sülnek el puskáik. A Vezér újra önmaga szobrává meredt. A lovak nyerítenek, a filmesek halálmegvető bátorsággal rohangásznak a lovak közt, a közönség, "Du-ce, Du-cé"-t üvölt, a titkosrendőrök tapsolnak, és a nap, mely ezen a helyen hasonlókat, sőt különbeket is látott, úgy csúszik a Monteverde fái mögé, mint a világtörténelmi szempontból kevésbé fontos délutánokon. Vége az ünnepélynek.

A tömeg megrohanja az újra felbukkant villamost, mint ahogy azt az előbb az arab lovasoktól látta.

Pogány Péterrel lassan igyekszem hazafelé.

- Póker volt ez a München - panaszkodik -, nem más. És fogadok, hogy mind a négynek förtelmes blattja volt. Ilyenkor mindig a vakmerőé a betét. A baj az, hogy nemsokára újra leülnek játszani.

- S mik a tervei?

- Ki, ki innen! De még nincs meg a doktorátusom. Későn kezdtem, előbb olasz irodalommal foglalkoztam. Majd egyszer erről is beszélünk.

- Képzelje, Rosenwurz levelet kapott Amerikából - újságolta otthon Attilio. - Rögtön elrohant, nagyon izgatott volt. Azt hiszem, megjött a vízuma.

Nagyot korog a gyomrom. Régen tart már ez a pizzakúra.

- Visszajön?

- Talán.

Aldo is meg van elégedve. Minden tervszerűen ment, a kardcsapások is. Holnapra már minden megvan: "A Vezér megparancsolta, hogy folytatólagosan értesítsék a munka haladásáról." A világ minden újságjában bent lesznek a képek. Az ünnepély leírása már tegnap ki lett szedve. A propagandaminisztérium tökéletesen megoldotta feladatát. Aldo főnöke pár nap szabadságot vesz.

Jurics feltűnően jól van. Fáradt és éhes vagyok, nem hallgatom meg történetét, melynek point-je úgyis csak egy hatalmas hoppból áll.

Beadom az injekciót, s elnyúlok ágyamban. Még három napra ki van fizetve.

Rosenwurz kis cédulát hagyott, mielőtt reggel elment.

"Szerda este tízkor indulok Nápolyba. Jöjjön szerda este hétkor. Rengeteg dolgom van. Kérem, írja fel, hogy mondják angolul: nyisd ki a szád, csukd be a szád, öblítsd a szád."

Jó lesz egyszer megszakítani a kenyér- és vízdiétát. Nem kell a fácán - egy rendes szép pastasciutta, vajjal és parmezánnal, egy komoly, férfias bifsztek, egy nagy őszibarack, most küldik Frascati dombjai, s ígérem, hogy két hétre elég lesz emléknek és buzdításnak!

Egyelőre a konyhába sompolygok, hátha épp salátát csinál vagy gyümölcsöt hámoz Francesca. Az is lehet, hogy vajas kenyeret ken. Ilyenkor hangos "favoriscá"-t mond, ami azt jelenti: hogy "tessék parancsolni". Ez olyan frázis, mint a portugáloké, akik, ha más jelenlétében esznek, azt mondják: "Excellenciád asztala terítve van" - s erre nem szokás felelni. Jól tudom a szabályt, de a tudatlan idegen álarcában azt szoktam felelni: "Ó, igen, köszönöm, ha ilyen kedvesen kínál, csak ide azzal a salátával, kedves Francesca."

Ezúttal Elza asszonyt és Francescát nagy munkában találom: fűrésszel és csatabárddal próbálnak térdben szétválasztani egy hatalmas sonkacsontot. Nem megy. "Momento - mondom, arra gondolva, hogy Eiselsbergnél vizsgáztam sebészetből. - Majd én!"

Attiliótól kérek egy zsilettpengét, és a sebészet szabályai szerint nekilátok. Ők egészen hamis helyen kezdték. Megtalálom a ligamentum lateralét, bevágok a meniscus felett. Egy pillanatra úgy tetszik, mintha a páciens élete a késemtől függne. Az ízület már nyitva van, a két csontot már csak a belső szalagok tartják - az operáció sikerült. Egy percig tartott.

Máig is ez maradt legnagyobb sikerem. Életmentő operáció volt - az én életemet mentette meg: délután Francesca feljön a portásnétól: nem tudnék-e az unokatestvérének intravénás kalciuminjekciót adni. Az orvos huszonnégy injekcióból álló erősítő kúrát ajánlott neki. Egy lírát fizet az injekcióért. Egy líra, az öt darab pizza. Sakk az éhhalálnak.

- Jól van. Mikor kezdjük

- Holnapután. Itt a címe. Rögtön a Regina Coeli mellett. Egy új páciens! Ez megnyugtató. Különben könnyen megeshetett volna, hogy Jurics túlél. Ő legalább eszik. S kié lett volna a tízezer líra?!

Szerdán nem éhezem, hanem böjtölök. Készülök az ünnepélyre. Attilio és Pietro is meg vannak híva, de őket nem izgatja Rosenwurz úr vacsorája. Ők jól szoktak lakni, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.

Délután lesz, öt óra. Nézem a várost a spanyol lépcső fölötti obeliszk mellől. Milyen szép, milyen békés! Hatra a gőzölgő pasta képe eltakarja Szent Péter kupoláját. Hetet mondott Rosenwurz? Igen, pont hetet. Hétre hazamegyek.

Megölel.

- Indulok - kiáltja -, indulok! Huszonnégy óra alatt megvolt a hajójegy. Holnap reggel már hajón leszek, higgye el, nem bánom még a tengeribetegséget sem. A "Baltimore Castle" Nápolyból indul. Amerikába!

Aztán kissé elkomolyodik: Amerika! Messze van. Idegen nyelv. Jó fogászok. A Ku-Klux-Klan. A gengszterek!

De megvigasztalódik: Amerika! - Szép ország. A németek csinálták. Minden sörgyár német, minden virsli német. Dalárda is van!

Az órára néz: negyed nyolc! Istenem, fél kilenckor indul a vonat!

- Rosenwurz úr... - próbálkozom -... a vacsora!

- Ó, a vacsora! Ha tudná, hogy sajnálom, hogy nem érünk rá! Hetek óta készültem rá. Hányszor gondoltam arra, hogy szépen leülünk egy csendes kisvendéglőben. Esküszöm, egész úton búsulni fogok, hogy nem jutottunk hozzá. Nincs tiszta öröm. Des Lebens ungemischte Freude ward keinem Irdischen zu Teil!^[16] - Fölugrik, a kezembe nyom egy csomó Jüdische Rundschaut. Fel sem nyitotta a borítékot. - Nem kell többé - mondja elszántan. - Én megyek.

Kezet ráz mindenkivel - érzem, hogy már nem is lát. Ő már odaát van, mély, végtelen vizet érez maga és a fáraó hadserege közt. Izgalmában még az olasz szavak is elhagyták. Csuklik.

Megragadja kis kézikofferjét, és elindul. Amint becsapja az ajtót, ő, a dalárda régi, hű tagja énekelni kezd. Még az utcáról is hallom:

s a büszke refrén:

Így indult Rosenwurz úr Amerikába.

Aznap éjjel Jurics is elindult. Csendesebben, messzebbre. Amint reggel lementem a fecskendővel, már gyertyák égtek az ágya mellett. A penzió lakói - nagyobbrészt artisták - virágokat hoztak, a kegyeletteljes szobalány olvasót nyomott az összekulcsolt kezekbe. Szegény, jó Jurics bácsi!

Miért halt meg?

Boncolásnál sokszor gondoltam erre, ha szétroncsolt tüdőt, rákos májat láttam: értem, hogy meghalt. De miért ma? Miért nem tegnapelőtt, amikor már éppen olyan beteg volt? Mi történt az utolsó percben? Mi volt a halál igazi oka?

Mi vezette Jurics szívét az utolsó napokban? Miért halt meg pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt tízezer lírájára?

A cirkuszból már telefonáltak, hogy gondoskodnak a temetéséről. A végrendelet a szekrényében fekszik.

Gondolom, beszélek Maxim úrral, a cirkuszigazgatóval. Mint a végrendelet egyik tanúja, lefordítom neki az okmányt. Meg lesz hatva, hogy Jurics reá gondolt elsősorban. Biztos segít majd felvenni a pénzt is. A gyémántgyűrű ott fénylik Jurics ujján. Ez is Maximé - húzza le ő.

Messze van a cirkusz, a város szélén. Autóbuszra úgysem telik - ráérek kigyalogolni, és átgondolni az új helyzetet. Gazdag vagyok. Nyugodtan maradhatok, rendesen megtanulhatok olaszul. Továbbra is takarékoskodni fogok, legalább egy pizzanapot tartok hetente. Innen aztán átmegyek Franciaországba, ha sűrűsödnek a viharfelhők. Órákat is adhatnék, ha jobban tudnék olaszul. Mindenekelőtt azonban alaposan megebédelek.

A cirkuszt megtalálom. Vígan lengnek lobogói, mintha még élne híres műugrója. A késdobó az egyik kocsi mellett gyakorol: festett nőalak köré dobálja a hosszú konyhakéseket. A sátor körül oroszlánbűz terjeng. Elefántot hallok trombitálni.

- Hol van az igazgató úr?

- Az igazgatósági kocsiban.

- Én kezeltem szegény Juricsot.

- Szegény! Jöjjön csak!

Maxim úr saját képe alatt fogad. Olyan büszke, mintha mindennap alapítana egy mecsetet.

- Jurics úr végrendelete miatt jöttem. Tanúja vagyok, hogy budapesti villáját...

- Mit hagyott?

- Ez nem is fontos. De százezer lírát a cirkusz alkalmazottaira hagyott! - Maxim úr most már sértetten néz rám. Látom, haragszik, hogy Jurics nem őrá hagyta vagyonát.

- Önre, uram, visszatestálta briliáns platinagyűrűjét!

Az igazgató drámai mozdulattal felugrik:

- Ne vicceljen, ez nem cirkusz, mi dolgozunk.

- A gyűrűt!

Maxim úr dühösen fölránt egy fiókot, kihúz egy zsákot, és az asztalra önt vagy háromszáz briliánsgyűrűt. Circ. Maxim. - áll mindegyiken.

- Ezt? - S mivel látja arckifejezésemet, valamivel barátságosabban hozzáteszi: - Brüsszelben vettem kétezer darabot. Minden előadáson kisorsolunk egyet. Üveg és tükör. Szépek. Látná, hogy izgulnak az emberek! - Visszasöpri a kincset, s mivel még mindig nem szólok, elkezdi: - A Jurics briliánsa! Jó alak volt az öreg! Magának is mesélte, hogy ugró volt? Ez volt kedvenc legendája. Cirkuszszolga volt a Romanos-Viofranc-társulatnál. Tíz éve, hogy Genuába egyszerre érkeztünk, hát mi átmentünk Turinba. Mondom a Romanosnak: "Nincs valakitek, aki németül ért? Elefántot vettünk a Hagenbecktől, Hamburgban. Ezt az elefántot. Valakinek el kell menni érte." Mondja a Romanos: "Itt van a Jurics. Tud az németül, tótul, franciául, nagy gazember, de meg lehet próbálni." A pénz már Hamburgban volt, hát fölküldtem Juricsot. Vagy hozza, vagy nem. Tény az, hogy nem lopta el az elefántot, s megtartottuk őt is.

Még egy kétségbeesett kísérletet teszek:

- A lánya! Aki karriert csinált!

- Ez igaz. A marseilles-i Étoile-szálló portása vette el. Rendes, jó asszony, ő is ott dolgozik. Majd írunk neki.

Nem merek tovább kérdezősködni. Egyet még megpróbálok:

- Én kezeltem Juricsot. A számlám...

Maxim úrból újra hűvös diktátor lesz:

- Sajnálom. Ez nem a mi dolgunk. Jurics már egy fél éve nem dolgozott, s mégis fizettük. Egyszer azt mondta, egy professzorhoz megy, azt is mi fizettük. De megérti, hogy a mai súlyos helyzetben nem mehetünk tovább!

Még egyszer végignéz, s aztán megkérdi:

- Parancsol egy szabadjegyet a ma esti díszelőadásra?

- Ma nem érek rá.

- Bármikor jöhet, vasár- és ünnepnapok kivételével.

- Holnap?

- Parancsoljon.

Kibotorkálok. A vén bohóc... az örökség... hopp... hopp - egy centiméterrel az orrom előtt konyhakés csap a falba. - Ott van a kijárat! Végre megtalálom.

Első hajléktalan éjszakámat a Circus Maxim sátra alatt töltöm.

Kis kofferem Elza asszonynál maradt. Jöjjek érte, amikor akarok. Jöhetek meglátogatni a fiúkat is, Francescánál is ülhetek a konyhában - de a szobámat kiadták egy idősebb úrnak, aki csak aludni jön, és kulccsal zárja napközben az ajtót. Úgy nézem, mint Ádám nézte kívülről a paradicsom kapuját.

Sok államban kötelező egy ideig a hadseregben való szolgálat. Burmában minden férfi életének egy időszakát - napokat vagy éveket - kolostorban tölti. Szép Ernő ajánlja a "Lila akác"-ban, hogy ha már kell hogy zsidó is legyen a világon, töltsön minden ember egy fél évet semita minőségben. Én azt ajánlom, hogy tegye le mindenki a hajléktalansági vizsgát.

Nem azért, hogy megismerje a hajléktalanok lelkiállapotát. Ezt úgyis elfelejtené. Azért kellene pár hetet az utcán lakni, hogy élete végéig szeresse a saját ágyát.

Nehéz hajléktalanná válni. Még a nagyon szerencsétlen, a tehetetlen, az iszákos is talál egy kuckót és egy szalmazsákot. Világháború kell hozzá. Békében még az elbocsátott fegyenc, a vándorlegény is talál szállást éjjelre. Az események, amelyek kivetik az embert az életéből, kivetik az ágyából is.

Nehéz a hajléktalanságból kilábalni. Sokkal nagyobb a különbség az ágyrajáró és az ágy nélküli sétáló közt, mint az ágyrajáró és a szobatulajdonos közt. Szociális különbség ez. A hajléktalanság tartós betegség.

Hajléktalannak lenni nem volna olyan nehéz - csak az éjjelek ne volnának! Járom a várost új minőségemben, mintha nem is a tegnapi Róma volna. Rosenwurz elment, a régi, kútszemű kislány megvénült, Jurics meghalt - mennyit vesztettem már! A ruháim is elhagynak, "mint patkányok a süllyedő hajót" - gondolom. Az ingeim szöktek meg először, annak a jó asszonynak a segédletével, aki az Életek (vagy sróf) utcában a lépcsőt súrolta. Egyszer említette, hogy a férje lábfekélyben szenved. Szorgalmasan jártam hozzá, kezeltem, kötöztem, s mivel neki nem volt pénze, de nem kezelhettem ingyen, megegyeztünk, hogy mos rám. S mivel ő sem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy ingyen mosson, ma már csak két ingem van: egy rajtam s egy a lakást pótló kofferban. Azt sem tudom, hogy hívják az asszonyt, magamban Piedisporchi - piszkoslábú - néven emlegettem. Igen helyesen azt következtette, hogy hálóingre sem lesz már szükségem. Ha a térdemet nézem, Mussolini gyomorfalára gondolok. Talpamat már csak egy hajszálvékony réteg választja el a kövezettől. Fekete télikabátom tart ki híven, s ölel az októberi éjszakákon.

Lakásom nincs, de biztos állásom van: a mindennapi injekció. A portás unokatestvére pontosan megkezdte a kúrát. Szerencsém, hogy most áll magasan a kalcium csillaga. Az átlagorvos intravénás injekciókból egész szépen meg tudott élni. Pár százezer ember abban a hitben ringatta magát, hogy a kalcium hizlal, fiatalít, és étvágyat ad. Nem tudom, hogyan sikerült őket meggyőzni - de ez a csodaszer valóban képes volt egy egészséges emberből pár hétre pácienst csinálni. Dicső uralma addig tartott, míg a vitaminok forradalma el nem űzte. Akkoriban a fecskendő kifőzése, a felszívott vércsepp s az injekciót követő forró hullám tökéletesen kielégítették a jóembert, aki szeretett egészségéért áldozatot hozni.

Páciensem azért lakik a Mennyek Királynőjéhez címzett börtön közvetlen közelében, mert foglalkozásánál fogva börtönőr. Ablaka a szűk kis utcára nyílik, amelyet bizonyára nem ok nélkül Bicska utcának, Via del Coltelló-nak neveznek. A fegyencek hozzátartozói, akik kétszer egy héten kis, fekete zsákban hozzák az ételt, jól ismerik ezt az ősrégi, meredek szakadékot, mely a Gianicolótól a Teveréig visz.

Rendkívül kedves ember az őr, olyan komplikált neve van, hogy az egyszerűség kedvéért Kulcs bácsinak nevezem. Hófehér hajú édesanyja talán már akkor ismerte a börtön épületét, amikor még joggal viselte a nevét, mert - mint annyi római középület - kolostor volt.

Négykor jön szolgálatából Kulcs bácsi, és én már várom. Rájöttem, hogy valami kifogással már kettő után is jöhetek: "Erre van dolgom délben, nem érdemes hazamennem..."

- Csak várjon, dottore, majd megjön a fiam - s a mama eltűnik a konyhában, ahol mint ősi Vesta-szűz éleszti, ébren tartja a faszén tüzét. Kezében mintha magától mozogna a nagy tollú legyező órákon át, megállás nélkül. Én is megpróbálom, de két perc múlva belefáradok. Örök minestra rotyog a zsarátnokon, s csak néha kerül rá egy nagy pléhbögre kávé.

Lefekhetek a szobában a díványra, s édesen elalhatom. Napóleonról mondják, hogy bármikor el tudott aludni - s ebben az egyben akkor nagyon hasonlítottam a pórul járt korzikaira. A szoba félhomályában, a sötétvörös díványon boldogan tűntem el a mecsetek, a követségek világából. Négy után - sőt néha ötkor - csönget páciensem.

A faszénen megrotyogtatjuk a fecskendőt. Frissen, kialudva hallgatom, mit mesél Kulcs a boltjáról.

- Nem úgy van, mint régen. Sok a munka, az aztán van. Még a pápák régi börtönét is, amely már ötven éve, hogy bűnügyi múzeum lett, újra börtönné változtatták. De a mostani közönségünk finom. Micsoda csirkefogókkal volt azelőtt dolgunk! Még a fülükből is fűrészt húztak elő, egymást késelték. De a mai vendégek - Kulcs úr ezt a kifejezést használja - urak! Órákig el lehet hallgatni egyiket-másikat. Tiszta öröm reggel munkába menni, eltársalogni velük. Kár, hogy akkora a tolongás, hogy sokáig senki sem marad. Viszik őket Civitavecchiába, Ponzára, a szigetekre. De talán javul a helyzet, ha felépül az új, a követelményeknek megfelelő börtön a városon kívül.

- Megvolt már az alapkőletétel? - kérdem beavatottan.

- Elég a rendkívüli bíróság kódexe - nyugtat meg Kulcs.

- Szigorúak? - kérdem.

- Ismerek egy bírót, jó ember, rendes ember, tavaly állt munkába, és már vagy húszezer év fegyházat osztott ki. A szankciók, az abesszin háború óta a politikaiak úgy kapják a tíz-húsz évet, mint azelőtt a tolvajok a hat hónapot.

Jó lesz jóban maradni betegemmel, ki tudja, mikor lesz a háziuram.

Innen visszasétálok régi mennyországomba. Aldo ilyenkor jön haza, és hozza az újságokat - s ha a Via del Coltellóban elbúsultam, most vigadhatok. Tout va bien dans le meilleur des mondes. (Minden rendben a létező világok legjobbikában.^[18]) Megindul az új akció - ezúttal a vegyészek vették át az arabok szerepét: az autarkiáról van szó.

A propagandaminisztérium újra remekelt. Megindult a nagy önellátási mozgalom, amely Olaszországot a külföldi nyersanyagoktól fogja függetleníteni. Lépésről lépésre erősödik az ország, ha lemond a plutokráciák szükségtelen áruiról. Itt van első lépésnek a vasérc kérdése. Minek vasat venni, ha van? A régi kerítések, ócska hidak gazdag vaslelőhelyek. Pazarló, liberális rendszerek még a Pantheont is kalitkába zárták. A fasizmus visszahódítja az értékes ércet.

A kampánynak az az előnye is megvan, hogy tetszés szerint értelmezhető. Olaszország háborút akar? Szó sincs róla - békésen halad, épp arra törekszik, hogy a kapitalista háborúk okát, a nyersanyagért dúló harcot kiküszöbölje. Olaszország fél háborúba lépni? Dehogy - az autarkia arra szolgál, hogy egy esetleges blokád idején önállósítsa az országot.

Francesca a sonkaoperáció óta nagyon tisztel, és rendszerint talál egy kis hideg főzeléket a konyhán. Szerencsére az olaszok nem szeretik a kenyér belét; a haját eszik, amazt a tányéron hagyják. Francesca gondol rám, és délről elteszi.

Innen a Grecóba visz az utam - jót tesz céltudatosan járnom, mintha kötelesség hívna. A "földrajzi társaság" ülésezik, csak Bakó hiányzik sokszor: a felesége nem szereti, ha este sincs otthon. Sommert pedig az autarkiáért folytatott harc tartja távol. Ezúttal ő is bekapcsolódott a mozgalomba: egész új fogsort ígért egy bizonyos ház portása anyósának, ha a portás fölajánlja a ház vasrácsait a nemzeti ércgyűjtésre. Az üzlet megköttetett, a portás falragaszt tett ki a házban, hogy az a lakó, aki ellenzi a lépcsőházi rácsok felajánlását hazafias célokra, jelentkezzék nála, s mondja el érveit. Miután ilyen lakó még nem született, a rácsok eltűntek. Azóta az anyós már nemcsak fasírtot eszik, és Sommer a rendesnél is későbben és kipirult arccal érkezik - ha ugyan jön.

Éjfélkor zárják a Grecót - ez a nap legbúsabb perce. Elindulok valamerre. Gondolatban végigböngészem a város térképét: nincs-e valahol berajzolva egy csendes pihenőhely? Igen - a temető. Elmehetnék, ahogy a rómaiak mondják "a csúcsos fák alá". Ez is jó megoldás volna - de kötélre sincs pénzem. Ha pedig megvan az a két lírám, ami kötélre kell, akkor meg nem vagyok bolond: pastasciuttát veszek. Tény az, hogy valahová mennem kell, nem szabad leülnöm a járda szélére. Egy rendőrből s két fasiszta milicistából álló őrjáratok járják a várost. Jó lesz vigyázni!

Ha van egy féllírám, fölülhetek a villamosra. Rómát két vonal futja körül. Körbe-körbe szaladnak, mint a vén koldusasszonyok ujja a rózsafüzéren. Az ember szépen elszundikálhat, miközben a villamos viszi, rázza, robog a város falai körül. Ha esik, áldom a mérnököt, aki ezt a perpetuum mobilét kitalálta. Ha nincs meg a tőkém, kimehetek a Via Flaminióra: magas, agyagfalú domb emelkedik az egyik oldalán. Ebbe bölcs és előrelátó emberek odúkat vágtak. Meghitt, meleg helyek - csak az ember ruhája piszkolódik össze. Újságpapírt kell vinni, ha talál az ember. Az is előfordul, hogy az odú már foglalt - van már nálam tapasztaltabb, jártasabb hajléktalan is. A Capitolium se rossz hely: Róma egy régi, gyönyörű utcája, a Via Rupe Tarpea halálra lett ítélve. A Szent Dombot kertté, emlékművé akarják átalakítani. A házak egy részét már lebontották, a többi félig romosan néz át a Palatinus sűrű bokraira. Ezekben az üres házakban még szobák is vannak, sőt, egyikben kényelmes, régi bőrfotelre akadtam. Itt is megjön a reggel.

A legjobb megoldás persze az éjjeli vendéglő - ehhez azonban tőke kell, legalább két líra. Éjféltől háromig ki lehet húzni egy tányér leves mellett - s háromtól ötig át lehet gondolni a politikai helyzetet. Ötre mindenesetre megnyitják a templomokat. Ha már megvolna a mecset! Allah háza éjjel-nappal nyitva van, Fuad király szőnyege pedig biztosan puha, süppedő... a templomok padjai kemények, térdepelve, lehajtott fejjel is nehéz aludni. Szeretem a német templomot, a St. Maria dell'Animát. Mindig pontosan nyitják, soha sincs látogató. A sötétség csak mélyül a gyertyagyújtással. Halkan végignyúlok az utolsó padon. Egyszer - egyetlenegyszer a gyóntatószékbe lopóztam. Arra ébredtem, hogy egy csendes női hang szólt a rácson át. Olaszul beszélt és nagyon halkan. Néha köhintettem egyet, vert a szívem, alig vártam, hogy befejezze. Ha valaki jön... talán maga a pap... Mit követhetett el ez a teremtés ma éjjel, hogy reggel ötkor letérdel ide, bűnei leheletével fényesíti a rézrácsot? Egy pillanatra elhallgat, elcsuklik a hangja.

- Absolvo te, absolvo te - majdnem kiáltom félelmemben.

Hallom, hogy elmegy. Talán még segítettem is rajta. De soha többé nem merészkedtem az Animába. Inkább a francia templomba járok, a korai misére.

Itt fog el egyszer Monsignore Cabillaud, akivel eddig még csak a kávéházban találkoztam. Kicsit csodálkoztunk mind a ketten.

- Szép, hogy ilyen korán eljön a misére!

Semmi okom sincs rá, hogy hazudjam.

- Monsignore, nem a misére jöttem. Régen elvesztettem már a hitemet. Már azt sem tudom, mire jó.

Az öreg abbé túl bölcs ahhoz, hogy meggyőzni, megtéríteni akarjon. Átnéz rajtam, valami nagyon messzi tárgyat keres a szemével.

- A hit... az akkor jó, ha valami borzasztó hírt hall az ember. Akkor jó, ha valami örökbe, valami szentbe fogózkodhatik. A hit a bajban jó.

Úgy néz rám, mintha megáldana.

Hatkor nyitnak a pékek. A pizza friss, forró, a hideg kútvíz pedig elűzi az éj nyomait.

Ha megtakarítottam Kulcs úr líráját, vagyis Francesca nem felejtette el a kenyérbelet, elmehetek egy kis borbélyüzletbe, a Piazza Navona mögé. Ez a nap legszebb perce. Buzog a meleg víz, a borbély dolgozik, mintha szobrász volna, és az alaktalan szappanhabból mintázná meg biztos vésővel régi vonásaimat. A legszebb az, amikor mélyen a törülközőbe temetem az arcomat.

Most választhatok: elmehetek Elza asszonyhoz, és lefekhetem Attilio vagy Aldo ágyára. Ha aludtam valamit, beülhetek a Grecóba, ahol ilyenkor csak Lewis őrködik. Beszélgetünk egy kicsit.

- The white rose! - mondja a költő.

Nem értem pontosan, mi a fehér, s mi a halhatatlan: a sas vagy a rózsa. Szeretném, ha elszavalná örökbecsű sorait. Ezt a reményt úgy fel kell adnom, mint ahogy mások is feladták. Utóvégre neki van igaza. Mindenki tudja, hogy Homérosz írta az "Iliász"-t, s Dante a "Poklot". De ki olvasta őket? S ki meri kétségbe vonni írójuk nagyságát? Egy név s egy cím - ez a dicsőség. Egy halhatatlan cím!

- The rose, that never dies!

Kettőre elsétálok Kulcshoz - az anyja sokszor megkínál egy csésze forró, tejes malátakávéval. Nincs ennél jobb, édesebb ital a világon. Örök harmónia van az emberi test s a meleg, édes, illatos tej közt. A kávé égetett íze valami különös varázst ad ennek a rövid, bensőséges ünnepélynek. Aztán magához ölel a vörös dívány.

Összefolynak a napok. Fekete éjszakák, világos reggelek helyett szürke ködöt látok, ha visszafordulok. A körbekeringő villamos elringat, mohón esem neki a gőzölgő malátakávénak, egészen ébren sosem vagyok. Néha úgy vágyom a vörös dívány után, mint a szerelmes diák kedvese fekhelyére. Mint a gazdagok, mint a biztonságban élők, már én se látom meg a közelgő veszedelmeket. Csak egyszer, egyetlenegyszer szeretnék ágyban aludni!

A napokat Kulcs úr kalciumán számolom. Még tíz van hátra, még öt. Aztán Kulcs új skatulyát vesz, mert azt mondja, határozottan jót tesz neki a kúra - nem tudom, hány injekció van az új skatulyában, és elvesztem a naptárt.

Az ember májában van egy furcsa anyag, a glikogén. Claude Bernard, a múlt század nagy fiziológusa fedezte fel: ebből a test szükség esetén igen egyszerűen és gyorsan cukrot gyárthat. Az izommotor benzinje a cukor. Németh László beszélt először lelki glikogénről: arról a szépről s jóról, amelyből éhes és fáradt órákban cukrot gyárt a szenvedő test.

Ha azt kérdem magamtól, mi tartotta bennem a lelket a vak életösztönön kívül, azt kell felelnem: a lelki glikogénom.

Ha író vagy költő lettem volna, szívesen hitettem volna el magammal, ez az a nyomorgás, amelyről tekintélyes és nyugdíjképes egyetemi tanárok kijelentették, hogy hozzátartozik az élményekhez, amelyek a költőből kicsalják a hangját. Sajnos nem vagyok művész, s ezenkívül szentül hiszem, hogy az elméletet szívtelen uzsorások agyalták ki, hogy saját lelkiismeretüket nyugtassák, ha nézik az éhen pusztuló tehetséget.

"Nem írta volna meg a »De profundis«-t, ha megetetjük."

Sokat köszönhetek Török Sándornak. Ő írta le, ő látta meg az "obligát csodát", azt a titokzatos mechanizmust, amely az utolsó előtti napon, az utolsó előtti zsemlyénél kezd működni. Lélekben üdvözlöm Török Sándort, miközben egész lényemmel azon vagyok, hogy igazoljam elméletét. Igen, ha az embert egy idegen városban kiteszik, ahol még dadogni sem tud, bízhat az obligát csodában, mert megjön. Igen, jóllakni nehéz, aludni nagyon nehéz, de éhen halni még nehezebb. Erre külön, dróttal körülkerített helyek vannak Európa szívében.

Az obligát csodának köszönhetem a borbély és az éjjeli vendéglő alkalmi fényűzését, egy forró fürdőt, édes kávékat: egy este a Piazza di Spagnán tíz lírát találok. Felbátorodva és minden jó szándékom ellenére az első vendéglőbe rohanok. A nevemet kiáltják - három bécsi orvos barátom, egykori tanítványaim a Fiziológiai Intézetből, üdvözölnek.

- Ön is itt üdül?

- Igen, üdülök.

- Minket a német kormány küldött ide, trópusi betegségeket tanulmányozni. Köteleztük magunkat, hogy majd aztán öt évet Kongóban vagy Német Dél-Afrikában töltünk. Előbb Brüsszelben jártunk, sokat tanultunk. Itt nincs mit tanulni. Milyen primitív berendezések! Hát így várost nézünk. Háromezer líránk van egy hónapra.

- Összesen?

- Nem. Fejenként.

Jó dolog, ha az embernek expanzionista Führerje van... Fizetik a vacsorámat, velük tartok. Jobban hozzászoktam az éjszakázáshoz, mint ők, a víg korhelyek. Elkísérem őket szállodájukba.

- Messze lakom. Lefekhetem a díványra?

- Persze, aludjon csak itt.

Három napig mutatom Rómát, új otthonomat. A legjobban Bernini Tabernaculumának oszloptalapzatai érdeklik őket: a művész titokzatos márványmotívumokkal díszítette. A fölületes szemlélő csak egy méhektől súlyos pajzsot és egy groteszk barokk szörnyet lát - de az orvos észreveszi, hogy a gonosz véső mit rejtett a vonalak sokaságába: a szülésnek vad, realisztikus ábrázolását. Fiatal asszony arca vonaglik a pajzs felett szülési fájdalomban, vagy elsimul a görcsök közt, s a nyolcadik domborművön már ott nevet a gyermek. A barokk szörny, a dolgozó izom, a megnyíló test... a legmegrendítőbb emberi történés művészi ábrázolása veszi körül az oltárt, amelyen csak az apostol utóda mondhat misét.

Járjuk a képtárakat, a múzeumokat, a borozókat. Ők emlékeztetnek, hogy más is van a világon:

- Jövőre meglesznek a gyarmataink. Tudja, hogy Berlinben egyedül ötvenezer ember iratkozott be a szuaheli-kurzusra? Háromszoros fizetés lesz Afrikában!

- Háború lesz?

Nevetnek:

- Úgy lesz, mint most. A Führer majd kiválasztja a megfelelő pillanatot. A franciák? Nem harcolnak. Mourir pour Congo? - Meghalni Kongóért? - A demokráciák örülnek, hogy nincs több területi követelésünk Európában. Hivatalosan is elfogadták ezt a tételt.

- Egy dolog már biztos - fűzi tovább Klausner Pepi -, a négereknek se moziba, se mulatóhelyekre nem lesz szabad menniük.

- Verboten - intek.

Szeretem az optimista orvosokat. Három jóllakott napot töltök velük, alig jut időm Kulcs bácsira. "Viszontlátásra Afrikában!" - búcsúznak vidáman, s én nem kevésbé boldogan vállalom, hogy ott majd visszaadom a barátilag kölcsönzött aprópénzt.

Az is csoda - obligát csoda -, hogy Bakó épp aznapra hív meg, amikor megindul az eső. Valódi afrikai, bőrig hat; trópusi zuhatag, melyet a rómaiak sgrullone néven emlegetnek.

Bakónak olasz a felesége. A vasút és az egyetem közt laknak, mert Bakó a klinikán dolgozik. Rosenwurz óta nem bízom a vacsorameghívásokban, és a biztonság kedvéért Kulcs után elmegyek a kenyérbélért. Onnan szép lassan felsétálok a vasút felé, csak ott gyorsítom léptemet, ahol utam szeli a titkosrendőrök láthatatlan vonalát.

Az első olasz asszony, akivel kezet fogok. Milyen különös az asszonyi kéz! Antaiosz erőre kapott, ha a Földanyát érintette. Mindnyájan Antaioszok vagyunk, néha meg kell érintenünk egy női kezet.

Félelmetes valami egy asszony, akinek a nyelvét nem értjük. Elég titkot rejt még az is, akivel meghitten beszélünk - akivel éveket töltünk egy szobában. De valaki, akinek még egy ölelés után se mondhatjuk, hogy "kedves vagy" - az megrettent. Még túl rövid ideje vagyok itt, még azt hiszem, minden olasz nő hasonlít egymásra. Képtelen vagyok - igaz, túl álmos is - találni egy arcot, amely mögött rokon gondolatokat sejthetnék. Most már sok mindent értek - Francesca vasálarcán keresztül is elmondott egyet-mást -, de Bakóné előtt megakad szűkös szókincsem. Hála istennek, minden olasz egyformán kezdi a társalgást.

- Mióta van Rómában?

- Tetszik Olaszország?

S most már azt is elvárom, hogy dicsérjenek:

- Ön már egészen jól ért olaszul.

- Gyere - mondja Bakó -, gyere a szobámba, a feleségem fölteszi a pastát.

Újra tanulok valamit: itt nem kész étellel várják a vendéget, hanem forró vízzel. Nem bíznak a pontosságban - joggal, s a háziasszony álomrontó réme az elázott, főtt makaróni. Itt nem lehet csak úgy megérkezni, és rögtön asztalhoz ülni.

Bakónak könyvei is vannak! Saját könyvei. Azt hittem, hogy már egy ágynál többje senkinek sincs. Messziről látom Kraepelin "30 előadás"-át és Genil-Perrin paranoia-könyvét. A gyűjtő büszkeségével mutatja őket.

- Olvastad ezt? Nora Waln: "Reaching for the stars."

- Nem. Miről ír?

Bakó nem felel rögtön, hanem nagy gesztussal magyarázni kezd:

- Tudod, mi a jó könyv? Jó könyv az, amely két sorban vagy kétszáz oldalon rögzít benned egy képet vagy egy frázist, melyet soha életedben nem tudsz többé elfelejteni. Amely új húrt von emlékezeted hangszerére, s ha tíz év múlva megérinted, még mindig azt a hangot adja vissza. Látod, ez a nő, egy amerikai kvéker nő, olyan képet adott a német népről s a német Gestapóról, amelyet nem fogsz elfelejteni!

Lapoz, és olvassa: "Békés nyulak reggeliznek a réten. Hirtelen róka csap ki az erdőből. A nyulak szétrebbennek - de egy vagy kettő meglakol. A róka elhurcolja őket. Aztán a nyulak visszatérnek - s a kép oly békés, mint azelőtt..." - Ez az - kiáltja Bakó -, ez a lelkiismeret! Ez az a béke, amelyet az utazó lát és leír! A hősök! A felvonulásaik! Nóra asszony látnok, meglátta őket. Ez? Mowrer: "Germany puts the clock back." Háromszáz oldal. Érdemes elolvasni, egy gyönyörű, szimbolikus jelenete van, többet mond egy könyvtárnyi pszichológiánál: "A német diákok, színes sapkával s zászlóval fölvonulnak a berlini egyetem előtt, s kórusban üvöltenek." Tudod, mit? "Wir scheissen auf die Freiheit" (Szarunk a szabadságra), s én elképzelem, hogy szótagolták. Itt van hét szótagban hetvenmillió lélek! Ez? Olvasd el ezt is! Borghese: "Sawdust Caesar." Kiváló könyv. Hát még neked, ha nem ismered ezt az országot. Ez is ad két mondatot, ne nevess, örülj, ha egy könyv nem lopja az idődet, két varázsigét ad: "Nem Olaszország annektálta Fiumét, hanem D'Annunzio operettországa annektálta Olaszországot", és "a fasizmus nem revolúció, hanem involúció". Tudod, hogy itt D'Annunzio talált ki mindent? Viccből, mert eredeti ember volt: a fekete inget, a római köszöntést, a centúriókat és konzulokat, az eia-eia alalát s a többi marhaságot. Az emberek röhögtek a rojtos sapkán, s abban a percben, amint feltették, már komolyan is vették. Revolúció? Itt egymás után eltörölték a liberális Olaszország minden vívmányát: a szavazást, a koalíció szabadságát, a szakszervezeteket. Involúció! Ezért él Borghese most Amerikában. Ez Vergin könyve: "Subconscious Europe." Olvasd el. Gyönyörűen vezeti le tételét: a katolikus Spanyolország, Franciaország, Olaszország a tömjén és tabuk nyomása alatt élnek. Örök reakció fenyeget minden megmozdulást. Ezért vannak éppen itt azok az elképzelhetetlen kitörések, véres orgiák. A skandináv államok tudatalattija nem ilyen túlfűtött kazán... Rauschnig: "Gespräche mit Hitler." Ügyes könyv. Biztos, hogy Hitler mindezt mondhatta volna, de ennek is csak egy mondata él: "Hitler dühében a szőnyegre veti magát..." Ez indította meg a szőnyegevés legendáját, ami többet ártott Hitlernek, mint akármi más. Hogy miért van egymás mellett "Don Quijote" és a "Mein Kampf"? Mondd, ha az őrült spanyol önéletrajzot írt volna, hogy nevezte volna? Mi batalla! S igaza lett volna. Milyen egyformák ezek a paranoiások! Cervantes ezt írja: "Hozzáadta la Mancha nevét sajátjához, mert büszke volt szülőföldjére, kiváltságnak tekintette, hogy ott született"... s Hitler? Kezdetben megköszöni a sorsnak, hogy Braunau a hazája...

- Csodálom, hogy a fasiszták beengedik ezeket a könyveket.

- Ennyivel jobbak a németeknél. "Diktatur gemildert durch Schlamperei." (Slampossággal enyhített diktatúra.) Ezt mondták egyszer Metternichről is. Itt másról is van szó: a miatt a pár ember miatt, aki angolul és franciául olvas, nem érdemes egy könyvet betiltani. Más, ha fordításról van szó. De még a propagandaminisztérium szitáján is átcsúszik sok minden. Ők úgyis csak az újságolvasónak élnek és dolgoznak. Aki elolvas egy könyvet, érted? ésszel és aggyal egy igazi, egy valódi könyvet, abból úgysem lesz többé a milícia lelkes tagja.

Kész a tészta, asztalhoz ülünk. Ó, ülve, asztalterítőt látva, tányérból enni!

- Nősülj meg - tanácsolja Bakó -, nincs jobb feleség az olasznál. Féltékeny persze, de az nem baj, nem is az ő hibája. Lánykorában őt őrizték, asszonykorában ő őriz: a lányát, a férjét őrzi. Ez az ő feladata, ez az élete. Nagyobb baj, hogy reggelinél a tejeskávéba aprítja a kenyeret, mint a fogatlan vénasszonyok. Ezellen nincs orvosság: leszoktam a reggeliről.

Nem is tudom, hogy Bakónak kisfia is van. Közel hároméves. - A feleségem rontja - meséli Bakó -, hiába minden. Túl jók az olasz anyák. Itt minden vásott kölyök povero tesoro (szegény drágaságom). Aztán dühösen hozzáteszi: - Mussolini is úgy kezdte, hogy povero tesoro!

Vacsora után - mesebeli vacsora után - visszatérünk a könyvtárba. A magyar nevek hosszú sora meglep.

- Igen, minden le van fordítva. Vagyis, minden másodrendű könyvünk, az egypengős regények satöbbi. Ne nyúlj hozzájuk, a legtöbb pocsék fordítás. Babits "Gólyakalifá"-ját egy követségi gépírókisasszony és egy finánc fordították tönkre. A kiadók rosszul fizetnek, s ezért a fordítók rosszul fordítanak. A fordítók rosszul fordítanak, s ezért a kiadók rosszul fizetnek. Circulus vitiosus, nincs kiút. De a fasizmus nem tűr belföldi irodalmat, amely itteni problémákkal foglalkozna. Itt csak Jancsi-Juliska-történeteket szabad írni vagy dicshimnuszt. Nem csoda, hogy a közönség Zilahyt, Körmendit, Földit és Márait olvas.

- Senki sem tud olyan elegánsan a dolgok mellé beszélni, mint Márai.

- Egy könyve olvasható. De kettőt már nem szabad olvasni tőle.

Nemhiába pszichológus Bakó, hirtelen rám kérdez:

- Hol laksz?

Nem tudom, mit mondjak: a villamoson, a vörös díványon...

- Épp átköltöztem - felelem -, erre a pár napra nem volt érdemes...

- Aludj itt - mondja, s arra sem lévén erőm, hogy udvariasságból nemet mondjak, már intézkedik is.

Ágyban, igazi ágyban alszom. Talán egy nagy-nagy írónak sikerül egyszer leírni, mi az: matrac, párna, takaró! Nincs hasonlatom, szavaim elhagynak.

Reggel Bakó beszól:

- Gyere vissza estére!

A kísértés nagy. Visszamegyek.

Furcsa dolog, kialudtnak lenni. Az ember tovább lát, biztosabb, gondolatai nem állnak meg egy helyen, ha jön az agyat borító szürkület. Büszke gőggel nézem a vörös díványt. Milyen ócska bútordarab! Mennyivel szebb az én ágyam!

A harmadik este egyszerre érzem, hogy nem az enyém. Már nem kábít eszméletlenségig az álmodni vágyás, észreveszem, hogy vendég vagyok. Sőt: teher. A kínaiakról olvastam egyszer, hogy ott senki sem mer vízbefúlót kimenteni az árból. A megmentettnek joga van követelni, hogy megmentője tartsa is el, hisz úgyszólván életet adó apja! Ha a megmentő nem teszi, a vizes kínai kiáll az utca sarkára, és elpanaszolja: "Nézzétek a gazembert! Kihúzott a vízből, és még el sem tart!"

Érzem, hogy Bakóék nem küldhetnek el, nem dobhatnak ki. De én nem akarok a kiváló pszichiáter vizes kínaija lenni. "Találtam egy szobát, köszönöm jóságtokat, nemsokára jelentkezem" - írom egy cédulára, megsimogatom a könyvszekrényt, és megyek.

Éjjel, tizenkettőkor, a Greco előtt bánom meg hősies elhatározásomat. Most már késő. Jöjjön a villamos.

Kíváncsi vagyok, meddig lehet így élni. Szeretném tudni, meddig terjednek az obligát csodák. Még négy vagy öt kalcium van Kulcs bácsi dobozában.

Nehéz lesz a dívány nélkül. Kulccsal is nagyon jóban vagyok már. Észrevette, hogy lyukas a cipőm, s ő maga ajánlja: "Jöjjön holnap kettőre, s én átviszem a cipőt talpaltatni."

- Nincs pénzem suszterra!

- Azok a cipészek ingyen dolgoznak.

Másnap átviszi lyukas cipőmet a Mennyek Királynőjéhez. Ott asztalosműhely, kosárfonó- és stanicliragasztó-műhely is van. Míg egy hírneves zsebmetsző az olasz állam bőrét szegezi a cipőm talpára, Kulcs mama malátát főz - tulajdonképpen elmondhatom, hogy a sors jó volt hozzám. Az emberiség többségének nedves lesz a lába, ha esik. Most újra a kiváltságos kisebbséghez tartozom.

- Örülök, ha segíthetek - mondja Kulcs -, látja, a mi foglalkozásunknak is vannak előnyei. De higgye el, hátrányai is. A vendégeink szomorúak, legtöbbször rosszkedvűek. Nehéz vigasztalni őket. Hónapokig, néha évekig várják a tárgyalást. Sokszor gondolok arra: milyen csodálatos ember lehet ez szabadlábon. Sokan mondják is: "Ha kiszabadulok, jöjjön, látogasson meg." Néhányszor elmentem, de nem teszem többé. Megijednek, ha látnak, a poloskákra gondolnak. - S búsan hozzáteszi: - A postást, azt mindenki szereti.

"Még csak egyszer szeretnék ágyban aludni" - fogadtam. Hazudtam. Mindennap ágyban szeretnék aludni - vagy legalábbis fedél alatt. Elmegyek, megnézem, mennyire van már a mecset. Abesszíniában hetek alatt hidak, utak és alagutak épültek!

Az alapkő megvan. Körüljárom, ha kardom volna, rávághatnék. Alvásra nem alkalmas.

Aldót teszem felelőssé a mulasztásért.

- Mi megtettük a magunkét - mondja. - A mecset megvan.

Biztosítom, hogy téved.

- Materialista vagy - feleli -, az elmúlt világnézetek embere. Tudod, hogy a mecset modellje négyszáz arab városban ki van állítva? A világ minden újságja írt az alapkőletételről. Mióta a Duce kardja lecsapott, a mecset valóság lett a szellemi szférában.

Aztán filozofálva, kissé Bakó-szerűen folytatja:

- A valóság az, amit mindenki hisz és tud. Deus cogitatur, ergo est. (Isten kigondoltatik, tehát van). Egy filozófusunk, akit nem ismersz, ezt mondta: "Ami nincs felírva, az nem gondoltatott. Ami nincs nyomtatva, az nem íratott." Mecsetünk gondolatban és írásban megvan. Realitás még a Bahrein-szigeti arabok részére is. Máris szimbólum, máris győzelem. Biztosítlak, hogy senki sem akart, és senki sem akarhat többet. Te sem mész el megnézni, hogy igazán ott vannak-e a piramisok a sivatag szélén.

- De ha valaki...

- Ha az a valaki nem propagandaminiszter, akkor hiába kiabál. Biztosítlak, hogy Olaszországban, Németországban, Magyarországon és Albániában a mecset megvan. Az nincs meg, amire nem adunk nyomdafestéket.

- Micsoda?

- Nincs öngyilkosság. Tizenöt éve ebben a boldog országban senki sem gondolt rá, hogy felkösse magát. Nincs. Bűntények? Nézd meg az amerikai lapokat. Tele vannak. Nekünk szebb témáink vannak, nem nevelünk Dillingereket. Boldogtalan házasság? Válás? Nincs. Nem kap nyomdafestéket. Enélkül pedig még a valóság is álom. Különben is, az egyházi hatóságok is elismerték, hogy a miénk a legtisztább sajtó. Pénzügyi skandalumok, állampénz sikkasztása, korrupció... ez mind nincs.

Aldo most a tanító szerepét a prófétaival váltja:

- Mi az utókornak élünk. Tiszta, fényes képet hagyunk magunkról. Most suttognak az emberek, okosabbak, mint az újság. De írj bármit, nyomtasd ki: ötszáz vagy ezer év múlva... mit mondok: tíz év múlva már történelmi okmány. Te nem látod a mecsetet, de a történészek meglátják, mint ahogy a beduinok is meglátták. Mi fogunk tanúskodni a mi korunkról. Mindentől eltekintve, egy német trió játszik holnap itt a közelben. Régi zene lesz, engem nem érdekel. Akarod a szabadjegyemet?

- Csembaló?

- Azt hiszem, igen.

- Add ide a jegyedet, hajlandó vagyok elhinni a mecsetedet. Ledűlhetek az ágyadra?

- Akár éjfélig is, ma későn jövök haza.

Az éjfél előtti álom a legjobb. Frissen szállok a villamosra.

A freiburgi kamaratrió játszik. Telemann, Bach, Haydn... régi zene, régi Németország, régi világ. Mégis érdemes volt élni. Milyen gyönyörűen énekelt a csembaló Bach János Sebestyénnek.

A három muzsikus az utolsó akkord után úgy hajolt meg, mint három derékba tört fabábu, s eltűnt. A hangszer ottmaradt a pódiumon.

Nem állom meg, vonzanak a billentyűk, eléülök. Egy percig tart, amíg hazatalálok a túl könnyű billentyűkön. Aztán szőlőcukor lesz a lelki glikogénből. Lalo, Lully... az édes, légies, komor és kristálytiszta franciák!

Azt hittem, egyedül vagyok, de tévedtem. Egy úr szépen megvárja, amíg befejezem, aztán nagyon egyszerűen megkérdi:

- Ráérne néha zenélni velem?

- Igen.

- Holnap este? Nyolckor?

- Igen.

Átadta névjegyét, köszönünk, elmegy.

Úgy látom, spanyol. Don Agesilao Anguillara. Hol lakik? Majd megtalálom. Szeretném tudni, hánykor szokás a spanyoloknál vacsorázni. Félek, hogy hétkor. Remélem, negyed kilenckor. Hátha ez az a férfi, akiről a cigányasszony beszélt.

Szép volna visszamenni Bakóékhoz. Úgy érzem, hogy szolgálati időm letelt, új beosztást várok a sorstól. Hideg van. A vasúti várótermet sem fűtik, de ott legalább sok az ember, ők fűtenek. Tizenkettőkor választhatok a langyos, de lármás, vagy csendes, de egyre hidegebb környezet közt. Mindenesetre megvárom, mit hoz Don Agesilao.

Estére hagyom a borbélyt, és merészen adósa maradok. Legrosszabb esetben eltűnök a környékről. Könnyelmű lettem.

A jezsuiták kincses templománál - Gesùnál - kezdődik a kis utcák labirintusa, amely Marcellus Amphiteatrumáig és a régi gettóig vonul. Gazdag, ősrégi paloták, kolostorok, a közéjük szorult középkori házak alig engedik át maguk közt a szűk sikátorokat. Egy kis térre jutva fellélegzik az ember. Kút csicsereg a közepén. A rá néző palotába vagyok hivatalos.

Csengetek, várok. Hány ajtóismerősöm volt nekem! Volt ajtó, amelyhez kulcsom is volt. Volt egy, amelyen háromszor kopogtam, és akkor óvatosan, lassan megnyílt! Milyen hideg, milyen szigorú egy ismeretlen ajtó!

Portás nyitja a kaput. Megmondom a nevemet. Várat egy percig. Átad egy inasnak. Az álmos ember nem kíváncsi. Egyszerűen várom, mi jön. A legrosszabb esetben nem lesz vacsora. Ez az úr legalább nem tette vízumtól függővé meghívását. Egy falról szakállas, páncélos, csipkegalléros lovag néz rám. Látszik rajta, hogy ős. Hirtelen eszembe jut, hogy a don címet a papok és a hercegek is használják. Pap nem volt - és az inas átad egy újabb úriembernek. Most már mégiscsak kíváncsi vagyok.

Kitárja előttem az ajtót, és köddé válik.

- Jó estét - mondja az az úr, akit spanyolnak véltem.

Óriási könyvtár, régi bútorok, zongora és egy kis - ó - terített asztal. Jó, hogy nadrágom még nem szakadt ki egészen a térdemen.

Pár mondat után a don - vagy herceg - megkérdi:

- Inkább angolul beszél?

- Oh yes.

Könnyebb lett a társalgás. Ha házigazdám az only szócskát nem ejtené néha hóónlinak, született angolnak vélném. Semmi kétség, hogy angol egyetemre járt. Ez valahogy megnyugtat, ami megjelenésemet illeti. Talán azt hiszi, hogy különc ízlésem kissé rongyosan sétálni. Ismerem azt a régi anekdotát az úrról, aki álarcosbálra volt hivatalos, és pojácának öltözve, lisztes arccal állított be. A család csendben beszélgetett a kandalló fénye mellett. Barátunk leült melléjük, kellemes estét töltöttek együtt. "Ne felejtse el, hogy jövő kedden álarcosbálunk lesz" - búcsúztatták a vendéglátói.

Itt is arra várunk, hogy a pasta megpuhuljon. Itt is a könyvtár felé fordulunk, hogy első beszélgetésünk témát leljen.

Az első beszélgetést gyakran a nemzeti jellem sugallja. Az olasz fényleni szeret, a német összehasonlítja a sajátját a máséval, az angol, szigetébe zárkózva, az időjárást elemzi.

Az utazók, a társas lények közt vannak az ismerkedésnek különös ínyencei, akikben valami furcsa Don Juan-i ösztön dolgozik: csak az első beszélgetést élvezik.

Mindez eltűnt a fasizmus világában. Az első beszélgetés halálosan komoly játék; azt kell kipuhatolni, hogy új ismerősünk hogy viszonylik az államhatalomhoz. Hitler birodalmában még ez a játék is túl veszélyes - egy szó következménye leírhatatlan szenvedést jelenthet. Az olaszok a művészet szintjére emelték ezt a pszichológiai pókert. Mint a vérbeli pókerjátékosok, úgy olvassák a villamoson az újságot, pléhpofával, mint egy titkos társaság tagjai, úgy ismernek az emberek egymásra egy hangsúlyból, egy sóhajtásból.

Játszom, a herceg is tökéletesen játszik.

- Látom, ön Napóleon iránt érdeklődik.

- Tizennégyezer kötetem van. Anyai ágon rokonságban vagyunk, és nagybátyám adta ki az olaszországi hadjáratra vonatkozó forrásművek bibliográfiáját. Ő kezdte a gyűjtést. Érdekli Napóleon?

- Bevallom, hogy nem.

- Ritkaság. A legtöbb embert érdekli. Vagyis nem. Nem Napóleon: a karrierje. A Napóleon-életrajzok első köteteit vásárolják. Vele futnak, császárok lesznek. Elbára senki sem kíséri el. Ségur kiváló leírását az orosz hadjáratról nem szeretik. Még talán inkább búsulnak egy percig Szent Ilonán, Aubryval és Las Casesszal, de ehhez már egy bizonyos életkor kell. Ötvenen felül már több a trónjavesztett császár, azok már rokonszenveznek Napóleonnal.

Egy egész szekrényt foglalnak el Constant emlékiratai különböző kiadásokban.

- Tudja, hogy ez a Napóleon-irodalom legsikeresebb könyve? Az emberek az inas perspektívájából szeretik a nagyokat. Akkor érzik közel magukhoz, ha észreveszik, hogy a kényúr is belefér egy kulcslyukba. Tudja, hogy ki ma Olaszország legreményteljesebb memoárírója?

- Eszerint Mussolini inasa.

- Szerintem a szeretőjének szobalánya.

Megnyugodva ülök le a pastához. A herceg számít a Vezér halálára. Csodálatos dolog ez a fehér, parmezános pasta. A fasizmus alatt a legdemokratikusabb intézmény. Itt nincs különbség Kulcs bácsi és Don Agesilao vacsorája közt: pastát esznek. Ezért hiányzik az olaszból az a gyűlöletes irigység, amely a levesevőt a sültcsirke-evő ellen hajtja. A szénhidrátok terén teljes az egyenlőség.

A herceg nehéz, érdes ízű toscanai bort tölt.

Az inas előbb nekem kínálja a tálat.

Szép, régi olasz kották várnak a zongorán. Nem vagyok jó zongorista: képtelen volnék egy Chopin-etűdöt eljátszani. De a csembaló és az orgona világában otthon vagyok, Bach az anyanyelvem. Annyira ismerem, hogy hiányos technikámmal is eljátszom.

- Látom, az orgonaművek is megvannak.

- Sajnos, három kéz kellene hozzá.

- Kettőt felajánlhatok. A basszusok nem nehezek.

Jól megy a háromkezes. Egy fúgát háromszor is elismétlünk, de végül nem is hangzik rosszul.

- Szép volna, ha két zongoránk lenne.

- Helyes, veszek még egyet.

Ezt jól mondta. Komoly bankkontó kell ahhoz, hogy az ember ilyen szépen, súly nélkül mondja ki ezt az egyszerű mondatot.

Tizenegyig muzsikálunk. Milyen szép volna, ha még játszanánk egy ideig, aztán a herceg azt mondaná:

- Késő van, aludjon itt. - De ezt mondja:

- Késő van, maga biztosan ágyba akar menni.

Igen, ez a leghőbb vágyam. De csak azt mondom:

- Még ráérek.

- Majdnem elfelejtettem - mondja a herceg -, ön, ugyebár, tud németül. Itt van egy csomó prospektus: De Gruyter, Fischer, Insel... megtenné nekem azt a szívességet, hogy kiírná a napóleoni időkre vonatkozó műveket? I should be much obliged, indeed. (Nagyon lekötelezne.) Holnaputánig? Jó, holnapután negyed kilenckor várom.

A háznagy kikísér, a lépcsőházban átad:

- Amadeo, legyen szíves, engedje ki az urat.

Amadeo lekísér a lépcsőn, s mivel a portás már alszik, kisajtót nyit a hatalmas kapun. Tudom, hogy ilyenkor borravalót szokás adni, félek, hogy Amadeo is tudja. Hiába.

Elindulok.

Hercegek itatnak, fegyencek patkolnak, így élek én a pápák városában. Ötkor nyitják a templomokat.

Gothai Almanachom nem lévén, a mindentudó Baedekerhez folyamodom felvilágosításért a herceget illetően. Hol jártam tegnap? Anguillara. Palazzo Anguillara. 1514-ben építtette egy Orsini, 1612-ben elkártyázta egy másik; homlokzata a hagyomány szerint Raffaello rajza szerint készült. Kápolna van benne, itt egyszer hitelesen igazolt csoda történt. Római palotáról lévén szó, talán obligát csoda.

Vígan írom ki a könyveket, melyek a herceget érdekelhetik. "Beiträge zur Kenntnis der Lepidopteren St. Helenas." Talán ez is. Szeretném tudni, mennyit fizet ezért a munkáért.

Este a Grecóban izgul a "földrajzi társaság": Sommer és Molnár Gyurka el fognak indulni.

- Megtaláltam az országot - mondja Sommer. - Hajóra megyünk. Oda nem kell vízum. A norvég konzul megértette helyzetünket. Szerzett egy hajóorvosi szerződést. Norvégia minden lakosára egy hajótonna jut. Nincs elég hajóorvosuk. Opholdstilladelse, az tartózkodási engedély. Egyelőre Narvikba megyünk.

- Narvikba! A jéghegyekhez, az Isten háta mögé. A békébe!

- Hol van Narvik?

- Messze - áradozik Sommer -, messze!

- Bálnavadászatra megyünk - ígéri Molnár Gyurka. - Szép lesz eltűnni az arktiszi ködben. Köd előttünk, köd utánunk. Itt Európában úgyis túl sok az eszkimó, és kevés a fóka.

- A Titanic - mondja valaki.

Sommer nem bánja. Csak azt sajnálja, hogy most kell elmennie, amikor leszedték a rácsot.

Tudok valamit dánul, megajánlom:

- Megtanítlak a skandináv nyelvek alapfogalmaira.

Örömmel fogadja:

- Csak gyere, majd nálam...

Remélem, lesz nála is egy dívány. Kulcs injekciói ijesztően fogynak. Megbeszéljük az órákat.

A kész munkával jelentkezem a palotában, melynek történetét immár ismerem. Üdvözlöm Amadeót, az őst, a háznagyot és a herceget. Bemutatkozom az új zongorának. Boldog zongora, lakása van.

Átadom a listát.

- Köszönöm - mondja a herceg -, valóban megható. Igen nagy szívességet tett.

Nem vesztegetjük az időt beszélgetésre. Az orgonaművek két példányban fekszenek az összehangolt hangszereken. Játszunk, mint a gyerekek az új játékszereken.

Éjfélkor belefárad a házigazda.

- Hol lakik? - kérdi. - Hol értesíthetem, ha újra játszunk?

- Pillanatnyilag éppen költözöm. Egy barátomnál lakom. Szabad lesz letenni új címemet a portásnál?

- Valóban lekötelez.

Búcsúzunk.

Hogy mondja meg az ember ilyenkor, hogy pénzre várt?

Hogy a papiros fél lírába került - két darab pizza árába, egy injekció fél honoráriumába? Ezt se olaszul, se angolul nem tudom megmondani.

A háznagy átad Amadeónak.

Amadeo kinyitja a kisajtót.

Zuhog az eső, a tropikus hevességű, bőrig ható, hideg, kegyetlen eső. A villamos messze van, a Via Lupe Tarpea-i háznak nincs teteje. Az éjszakai vendéglő... ott már fűtenek...

- Amadeo - mondom bizalmasan -, kedves Amadeo... nem tudna kölcsönadni két lírát? Nem tudom, mikor adom meg.

Amadeo a zsebébe nyúl, elnéz egy kicsit, és egy utánozhatatlan, valóban hercegi mozdulattal egy ötlírás ezüstöt nyom a markomba.

- Az öné - mondja.

Néha pár napig süt a nap. A Pincio útján végigsétálva még a szegény hajléktalan is sajnálkozva gondol azokra, akik nem élvezhetik a város - a Város - szépségét. Nem Schiller volt az, aki irigy ódát írt a római koldusokhoz? A címzettek nevében szívből köszönöm.

Tulajdonképpen van lakásom. Elza asszony jóvoltából a nap nagy részét a Via delle Vite-i lakásban töltöm, hol Aldo, hol Pietro ágyán alva. Pietro keveset van otthon, már az Operával tárgyal, s neve, kisbetűvel bár, de már megjelent egy-két plakáton. Néha reggeltől délig itt alszom, délután Kulcsnál, este újra itt - és már egész jól el tudom képzelni, hogy ez örökké így lesz. Csak éjféltől hatig kételkedem életmódom célszerűségében.

Aldo híven informál az autarkiáért folyó harcról. Egyáltalán a harc szó elmaradhatatlan kelléke ennek s minden tevékenységnek. Vetés, aratás, boronálás és szántás: a búzacsata. Szoptatás és pelenkamosás: a gyermekért folyó csata. Küzdelem, lobogó alá gyülekezés, roham és győzelem nélkül a minisztérium írószerszámai megállnának. Falragaszok hirdetik: vívjuk meg a légycsatát!

Zavartalan munka csak a Teruel és Barcelona közti vidéken folyik: a legionáriusok tisztogatják a dombokat, rendezik állásaikat, együttműködnek a marokkói testőrséggel.

Az önellátásért folytatott ádáz küzdelem első győzelme: sikerült kazeinból tartós fonalat előállítani. Olaszországnak gyapjú kell - ahelyett, hogy sajtot csinálnának, megfonják a tejet. "Ágyút vagy vajat?" - kérdezte Goebbels. "Sajtot vagy nadrágot?" - mennydörgik Aldóék. Az illatos bel-paeséből inget, sőt, fekete inget lehet szőni. Kép: az első sajtból lett fekete ing.

A parmezán büszke rá, hogy hozzájárul az akcióhoz - egyhúsz helyett két lírára ugrik az ára. Sötét cikkek fenyegetik az árdrágítókat.

Különben is, mire jó a sajt? Dekadens szokás, burzsuj stílus. A fasiszta szénhidrátokból él. Cukrot eszik. Ezt pedig az áldott kénsav segítségével még a fából is elő lehet állítani. S ha kevés a fa - Olaszországban alig van erdő -, itt van a jó hazai birka gyapja. Gyapjúból és műgyantából olyan anyagot lehet préselni, amely a bútorhoz szükséges fát tökéletesen pótolja. Kép: valódi cremonai, préselt hegedű.

Éljétek át behatóan az autarkia misztériumát, zengi minden újság. Az olasz nyelv új kifejezésekkel gazdagodik: eddig az ócska holmit úgy hívták, "családi használatra". Most van ennél pocsékabb is: tipo autarchico.

Az autarkiáért folyó küzdelemnek köszönhetem, hogy betekinthettem borbélyom lelkivilágába, és tartós barátságot kötöttünk. Neki is volt egy ideája:

- Szeretem a zenét - mondta, a hegedűre nézve -, a legjobban szeretem a "Giovinezzát"-t. Ezen a hegedűn szeretném hallani.

S mélyen a szemembe nézve folytatta: - A Duce beléből csavarnám a g-húrt!

Nem tudnám felsorolni a nyúlszőrből, a krumpliból, a mogyoró lisztből készült használati tárgyakat, mert Sommernek szentelem az időm.

A Brit Bibliatársaságnál találtunk egy norvég Bibliát, és János jelenéseiből próbáljuk levonni azokat a nyelvtani elveket, amelyek egy bálnavadász magyar fogorvosnak hasznára válhatnak.

Sommer elraktározza fúrógépét, mert titkon reméli, hogy visszajön. Apróságait elajándékozza: nekem adja fecskendőjét, egy skatulya novokaint, desztillált vizet, egy régi sztetoszkópot, pár ampulla kalciumot, s egyszer megkérdez:

- Akarod a vérnyomásmérőmet? Csak nem viszem ezt a nagy skatulyát a világ végére!?

Egy gondolat villan át álmos agyamon: "Hátha Sommer az az ember, akiről a cigányasszony beszélt? Hátha ez a skatulya lesz a lakásom?"

Megpróbálhatnék házról házra járni, vérnyomást mérni! Egyötvenért megmérem. Ha tíz embert találok, megélek. Ötből is. Háromból már lakom. Visszatérek az ágyban alvók boldog közösségébe!

- Add ide, megfizetem a rendhagyó igékkel!

A Szent Angyal-hídnál ül egy öregasszony, aki tökmagot árul. Harminc stanicli tökmag van előtte - ez a boltja. Éjjel ágyban alszik. A Bernini téren kisasztala van egy embernek, akinek minden felszerelése egy srófhúzóból, egy csomag vattából és egy kis üveg benzinből áll. Hetek óta látom, még mindig él. Abból él, hogy öngyújtót tölt és reparál. Egy fekete skatulyából, egy gumimandzsettából és egy higannyal töltött csőből föltétlenül meg lehet élni. Pietro abruzzói cipészből maholnap sevillai borbély lesz - én talán római vérnyomásmérővé lépek elő.

A fekete skatulyában az obligát csodát is láthatnám: Kulcs úr kúrájának vége van. Meghatottan búcsúzunk. Istenem, ő megszokta, hogy vendégei hűtlenül elhagyják. Leszokott arról, hogy azt mondja: a viszontlátásra.

Boldogan nézem a kincset. És Sommer fogorvosi székében sem töltött senki olyan boldog, kéjes órákat, mint én. Két éjjel ott alhattam. Így készültem álmodozva az új hivatásra.

Sommer okmányai megvannak - a norvég hajó befut Civitavecchiába -, de ő egyszerre meggondolja magát. Nem indul. Nem lehet. Itt él évek óta, szereti a frascati bort, a fehér pastát, Szent Péter kupoláját, a betegeit, a fúrógépét - a kislány pedig sírt, napok óta már csak sírt. Undorodik a norvég rendhagyó igéktől. Vissza kell adnom a gépet. Menjen Molnár Gyurka, ő marad.

Aznap Párizsban egy elszánt lengyel zsidó lelő egy német követségi hivatalnokot. Végre megvan a németeknek az okuk a tökéletes óraműpontossággal organizált pogromra. Percre pontosan gyújtogatnak, előírás szerint rombolnak, lista szerint gyilkolnak. Volt, amikor egy ember szenvedett sokak bűnéért. Most nincsenek elegen arra, hogy egy ember bűnéért szenvedjenek. Az emberiség új leckét tanul: az irodákban ceruzával és papíron kidolgozott tömeggyilkosságok leckéjét. Eddig legföljebb egy ember gyilkolt hidegvérrel - a tömegeket csak a szenvedély vitte rá. Haladunk.

Másnap Sommer és Molnár Gyurka elindulnak Civitavecchiába.

Én pedig elindulok bátran, s keresem a vért, melynek nyomását megmérhetném.

Szerencsém van. A második vagy harmadik ajtó kinyílik. Kövér, idős ember nyitja. Vérnyomást mér? Épp most akartam megméretni. Túl magas. Jöjjön csak. Százötvenet mérek. Betegem - ha így nevezhetném - boldog.

- Múltkor száznyolcvan volt.

- Várjon, nem menne el egy barátomhoz a közelbe? Ráér? Fölhívom, bejelentem.

- Mennyi? Két líra? Benissimo.

A barát is fizet, ő is továbbajánl. Az új paciens sántít.

- Mi baja van?

- Isiász.

- Semmi más? Ezt rendbe hozzuk.

Nálam van Sommer egész hagyatéka: a tűk, a fecskendők, a novokain. A négyszázalékos vízzel felesre hígítom. Kikeresem a leghosszabb tűt. Hol fáj? Itt? Feküdjön le. Leszúrok az idegig, befecskendezem az oldatot. Keljen fel. Fáj még? Nem fáj!

Olyan gyorsan ment minden, hogy a paciens el sem hiszi. Nem svindli? Nem jön vissza a fájdalom? Nem hiszem - mondom -, legrosszabb esetben eljövök újra, s megismételjük.

- Mivel tartozom?

Tudom, hogy ez a lélektani pillanat: gyorsan, nyugodtan kell mondanom egy számot.

Összeszedem a bátorságom, és határozottan kimondom: - Harminc líra.

Betegem a zsebébe nyúl.

"Istenem - gondolom - nyugodtan mondhattam volna ötvenet is! Mindegy. Ma este ágyban fogok aludni!"

Vígan megyek tovább, mint a szerencsés kártyás. Délutánra több mint negyven líra van a zsebemben. Ez mára elég. Elmegyek a borbélyhoz, akivel már olyan jóban vagyok, hogy három líra adósságom van nála. Beszélgetünk.

- Nem tud valamilyen szobát itt a közelben? Vagy egy ágyat?

A Figaro mindent tud.

- Dehogynem. Két lépésnyire innen, a szomszédomban. Ismeri a Via della Rapát - a Répa utcát? Itt befordul, aztán jobbra, egyenesen, és még egyszer jobbra. A tizenötös számú ház, első emelet. Harminc líráért adnak egy ágyat. Rendes asszony, ismerem.

Már indulok is, mint új Arkhimédész: Adj egy ágyat, ahol alhatom, és megmozdítom a világot!

A megjelölt utcák pár száz évvel visszavezetnek Róma múltjába. Első emelet. A csengő láncra jár. Itt adnak ki egy ágyat. Itt. Pontosan itt. Az előszobában, vagy mondjuk, az előszobából nyíló kamrában, melyet egy függöny zár el.

Ezúttal nem a háziasszonyt nézem, hanem őfelségét, az ágyat. Igazi ágy. Négy vaslába van, matraca, pokróc van rajta. Nézem, mint Sommer a norvég gőzöst.

- Van poggyásza?

- Majd hozom a koffert.

- Van rendőrségi bejelentőlapja?

- Igen, persze...

- Foglalkozása?

Büszkén és biztosan mondom:

- Vérnyomásmérő specialista.

Látom, hogy jó benyomást tesz. Most én kezdek kérdezni:

- Lepedő?

- Nincs. De hozhat.

- Mosdó?

- Nincs. De a szemben lakó családdal meg lehet egyezni.

Ha behúzom a függönyt, és ráfekszem az ágyra, napközben is maradhatok. Rajtam kívül még egy lakó van: Mario. Állami hivatalnok, a St. Andrea della Valle-i templommal szemben jár irodába. A harminc lírát előre kell leszúrni.

Megpróbálom utánozni Amadeo méltóságteljes kézmozdulatát.

- Tessék. Este jövök a poggyászommal. Addig itthagyom a vérnyomásmérőmet. Vigyázzon rá. Értékes, pótolhatatlan!

A Via delle Vitében jelentem, hogy sikerült megfelelő lakást találnom. Elza asszony és Francesca őszintén örülnek. Különben Pietro is elköltözik - a neve egy hét alatt egy centivel nőtt a plakáton: szerződést kapott. Az Opera mellé megy lakni. Aldo megkér, hogy adjak neki hetenként két német órát: karrierje a minisztériumban ettől függ. Itt tíz év múlva nem lehet igazán fontos állást betölteni német tudás nélkül. Fizetésül felajánl egy régi nadrágot. A térde tökéletes. Örömmel fogadom el a szerződést, mert tudom, mennyire fontos a szabad pályákon, hogy az embernek ne lássék ki a jobb térde.

Az ágy - mint a tékozló fiút - jóságosan fogad.

Éjfél után felébredek: elgondolom, milyen volna most a döcögő circolarén keringeni Róma körül... hallgatni, hányat ver a toronyóra... ha megered az éjjeli zápor... s boldogan alszom el, mint gyermek az anyja keblén.

Nyolckor ébredek. Ágyban vagyok. Visszatértem.

A vérnyomásmérés szép mesterség. Hajléktalan orvosnak melegen ajánlom. Ha még egyszer kikötök valahol a kis kofferrel - az élet ritmikus folyamat -, egyenesen a kikötőből indulnék. "Óhajtja, hogy megmérjem a vérnyomását? Want to know your blood pressure? El presión del sangre?" A biztonság kedvéért megtanultam, hogy a vérnyomásmérőt japánul katsu-atsunak hívják.

De egy fasiszta államban nem szívesen vágnék neki. Veszélyes mesterség. Aldo is int, amikor meglátja zsebemben a fekete noteszt: minden oldalon egy név, cím, számok. Locatelli RR 130/90, Ricci 150/95, Lucchi 134/100.

- Véged van, ha elcsíp a rendőrség!

- Nem félek. Egyszerűen megmondom, miről van szó.

- Tévedsz. Egyszerűen leültetnek. Mielőtt szóba állnának veled, kihallgatnák azt a húsz vagy harminc embert. Ismeri ennek a könyvnek a tulajdonosát? Nem Hogy került ide a neve? Mi az, hogy 130/90? Az illető nem tudja. Tagad. Konfrontálják az illetőket. Azt állítják, hogy nem ismerik egymást, pedig egy listán vannak. Benn vagy a bajban, még mielőtt kinyitottad volna a szád!

Kezdem érteni. Mit mondott Bakó? A paranoiás óriási összeesküvést lát. A rendőrség keresi az összeesküvőket. Végre elfognak egy fekete-könyves embert. Itt a lista. A számok. Csupa elszánt, csökönyösen tagadó ember. Talán van köztük büntetett előéletű, gyanús egyén is. A rendőrtiszt, aki mindent földerített, generális lesz.

Ennek magyarázzam én, hogy százharminc a szisztolés, nyolcvan a diasztolés vérnyomás?

Most már vigyázok, pláne, ahol érintem a titkosak útvonalát. Sommer masinája nem modern, bőrtokos, aneroiddal fölszerelt eszköz - otromba, nehéz, fekete skatulya, higanyos manométerrel, hosszú skálával. A páciensre jól hat, ha felépítem előtte a komplikált készüléket, nullára állítom a higanyt, de félek, hogy a jó kalábriai detektív pokolgépnek nézi. Ha elcsíp, a biztonság kedvéért ki sem engedi nyitni - hogyne, hogy mind a ketten levegőbe repüljünk! -, szépen bekísér a rendőrségre, és a gépet átadják a tűzoltóknak szétszerelni.

Valami csendes bűntudat ébred bennem: hátha igazán pokolgéppel sétálok? Hátha én vagyok a fő-fő összeesküvő? Figyelem az arcokat: megismernek-e? Elgondolom magamban, mit mondok a rendőrségen meg a Rendkívüli Bíróság tárgyalásán. Húszezer évet adott egy bíró... Vajon hány embernek adta? Mit fog szólni Kulcs bácsi, ha meglát? Eldugjam a gépet a kabátom alá? Vagy hordjam ártatlan, mosolygó arccal, mintha játékszer volna? Írjam rá, hogy barométer?

Vigyáznom kell, embervadászaton vagyunk. A borneói bennszülötteknél a fiatal férfi nem nősülhet meg, ha nem hoz egy emberfejet a választottjának. Igen célszerű eljárás - a birth control legegyszerűbb formája egy szigeten, mely csak bizonyos számú embert tud eltartani, jogos berendezés. Nem passzió, nem kegyetlenség kérdése - a célszerűségé.

A fehér ember máshogy vadászik: jogcím kell hozzá, például szökött gyilkost elfogni. De túl ezen, a modern fejvadász tetőre kúszik, lövöldöz, autón száguld - vagy legalábbis könyvben olvassa, filmen nézi a fejvadászatot. Embert fogni a nagyváros rengetegében, bekísérni, ketrecbe zárni, ez itt ezeknek a kenyere és passziója. A láthatatlanul jelen levő kalábriaiak ösztönösen jó vadászok, megvan a szimatjuk, a biztos ösztönük. Szebb időkben az utazókat fosztogatták, az országúton vadásztak. Ezt a fasizmus megszüntette: az orvvadászból hivatásos vadász lett - most is az utcán áll, de joggal és nyugdíjképes állásban vadászik.

Érzem, hogy most az embervadászat járja. Menekülnek a vadak - mint Sommer és Rosenwurz -, vagy maradnak, remélnek, bíznak a bozótban. Göring fővadászmester képe kint lóg a Giornale d'Italia előtt. Menekülés közben lövik a nyulakat. A határokon patrujok járnak. Még a svájciak is lőnek arra, aki passzus nélkül jön a határ felé. A cseh hegyekben szocialistákra vadásznak. Képzeletem túllő a valószínűség határán: azt képzelem, hogy valahol Weimar mellett, Goethe kedves sétahelyén, bükkerdőben fejet aszalnak a bennszülöttek, míg kicsi, majomszerű védőisten lesz belőle, és rámára feszítik a tetovált bőrt...

Jó lesz vigyázni a vérnyomással!

Nem elég elkerülni a titkosokat: itt vannak a portások is! Ezek az állam legfontosabb és leghatékonyabb támaszai. Ha itt a miniszterek leváltható bakterek, ők leválthatatlan őrök. Pátensük van. Ehhez lehetőleg párttagnak, frontharcosnak, sok gyermekes hadirokkantnak és volt milíciaőrmesternek kell lenni - sőt, írni és olvasni is kell tudni. Ez utóbbi pont alól vannak kivételek - így a Via della Rapa-i házmesterné hálistennek nem tud. Igaz, hogy hetvenéves, és ötven évvel ezelőtt nevezték ki.

A portás a kapuban áll, és őrködik. Rendszeresen referál a rendőrségnek. Ki jár, kihez? Kihez járnak sokan? Ki kap levelet - és honnan? Nincsenek a lépcsőházban néha államellenes felírások? Ha ilyesmi előfordul, nem elég eltávolítani, a portásnak jelentenie kell: ki írhatta? Mikor? Járt-e idegen a házban?

A falraírás monopóliuma a Vezéré. Törvény, hogy minden középület, minden vasút és út melletti parasztház falán ott álljon a Duce egy jeles mondása. "A szappanfogyasztás méri a nemzet kultúráját." "A fasizmus nem exportcikk." "Megjósolom, hogy a világ száz év múlva fasiszta lesz." "Nem halhatok meg, mielőtt feladatomat végre nem hajtottam." "Ezer évre van feladatom." Érthető, hogy a portás retteg, ha ismeretlen ember fekete skatulyát visz be a házába. Hátha kréta van benne?

Hamar rájövök, hogy mi a portierokratia. A lakó sem a Vezértől fél, hanem a portástól. Ő az állam szeme. Ez vizsgálja meg szemetesládáját, hogy lássa, mit evett. Ez viszi a gyanús levelet a rendőrségre. Ez képviseli a totalitárius államot. Még sokan vannak, akik szívesen olvassák a reggelihez illő döntő győzelmet a spanyol lojalisták ellen, még vannak, akik büszkén őrzik Vittorio Emanuel és Hitler képét, amikor a nápolyi flottaparádét nézik - de ha a Vezér kémei a szívekbe néznének, óva intenék: vigyázat! A portásokat már gyűlölik! Vigyázat! Már mosolyognak rájuk, már pénzelik őket, már baj van!

Mindenfélét megpróbálok. Egyenesen a portáshoz fordulok:

- Megmérjem a vérnyomását? - A portás unatkozik, és néha megméreti. Mehetek fel. Vagy megkérdezem: - Ez a 111? Ide hívtak vérnyomást mérni. Elvesztettem a nevét. Nem tudja véletlenül, ki lehetett? - A portás mindent tud...

- Igen, a 14-es ajtó. Az asszony mindig panaszkodik a lépcsőn, hogy fáj a szíve...

Örülök, ha összejön az egy napomhoz szükséges négy-öt eset. Van olyan, aki megkér, jöjjek hónaponként. Talán majd sikerül szerezni száz biztos esetet... Ha megvan a tíz líra, bezárom a boltot. Nyolcból eszem, művelődöm... élek. Kettőt elteszek házbérre és előre nem látott kiadásokra.

Lassanként annyira rendbe jövök, hogy újra észreveszem a külvilágot. Amikor nem aludtam, elaludtam az eseményeket. Német-francia tárgyalások folynak. "München szellemében" - írja egy újság. Ezt a szellemet a Rajna jobb partján szeretik jobban.

Személyes ügyeimmel is foglalkozom. Leadom új címemet a hercegnél. Hozzátehetném, hogy most én is nemesi palotában lakom: ez volt egyszer a régi, elegáns Róma - Rossini itt lakott a közelben, a Via delle Vacchében, a Tehén utcában. Itt áll Pacelli bíboros szülőháza. Szegény emberek foglalták el a téglapadlós, sötét, várfalú építményeket, műhelyek lettek a kocsiszínekből - de most én is hatalmas kapun, árkádok alatt vonulok lakosztályomba.

Amadeo a nagy borravaló óta különösen kedves hozzám. Akarok-e egyedül zongorázni? Persze!

- Egyedül él a herceg?

- A hercegnő évek óta nem mozdult el a Padova közelében fekvő birtokáról. A két fiú is a padovai egyetemen tanul. A kislány, Diana, a Sacré Coeurben van. Igen, a herceg most egyedül él.

Bakóékhoz is elmegyek - a "földrajzi társaság" Sommer és Molnár elutazása óta úgysem ülésezett. Virággal állítok be - kicsit rossz a lelkiismeretem. Szégyenkezem azok előtt, akik hajléktalanságom idejéből ismernek, mintha valami rossz fát tettem volna a tűzre. Magyar társaság van nála: két futballtréner.

Megtudom, hogy közel százan vannak. Itt van a zömök Kertész Kettő, az MTK halhatatlan hátvédje, Schlosser, a gólkirály...

- A magyar trénerek a legjobbak - mondja az egyik -, de egyet mi sem tudunk megmagyarázni az olaszoknak: hogy a játékot tizenegy ember játssza egy labdával. Ezek itt mindig azt hiszik, hogy tizenegy labda kellene!

Bakó érdeklődik, hogy miből élek. Elmondom neki, gratulál. - Ez kell a népnek! Látod, én tudom, hogy a pszichiátria csak játék. Tudod, mit csinálnék, ha pénzem volna? Egy kalciumbárt! Valahol a Piazza Colonna közelében. Aki bejön, tíz líráért kap egy kalciuminjekciót, egy vitaminpirulát, megmérnénk a vérnyomását és a tüdőkapacitását, esetleg meg is borotválnánk, egy év alatt milliomosok lennénk. Tessék besétálni! Az egészség forrása! Minden vendég ingyen kap egy pohár húgysavoldó folyadékot.

- Mit?

- Egy pohár vizet. Nem tudod, hogy a húgysav vízben oldódik?

Bakóné szégyelli magát - ő a tudóst szereti férjében.

- Ha tudnád, milyen komolyan mondom! Aztán hozzám fordul: - Nem jól csinálod. Be kellene ülnöd egy patikába. Itt a beteg előbb a szomszédasszonyhoz fordul, aztán Szent Antalhoz, aztán a patikába megy. Hol jön itt az orvos? Ülj be egy patikába, és várd, hogy a sült galamb repüljön be a szádba!

A rendőrök és a portások! A patikában biztonságban volnék! A Via della Rapa sarkán kezdődik az a szűk kis sikátor, amely a Piazza Navona fenséges teréhez vezet. Még a tér előtt illatozik egy ősrégi patika. Kék feliratú porcelánbögrék és ódon mozsarak közt főzi itt a patikus a hashajtót, amelyért a környéken lakók az utcát Via della Purgónak nevezik. A patikussal már többször beszélgettem, azt hiszem, lehet neki az ügyről szólni. Előadom a tervemet:

- Mi lenne, ha egy-két órát vérnyomást mérnék a boltjában? Úgy látom, úgyse nagy a forgalma.

Nem bánja, de beszéljek előbb a patika orvosával.

Az öreg doktor bácsi nagyszerűen illik a porcelánedények közé. Római, s mint ilyen, rendkívül szíves az idegenekkel. Kétezer év óta nemzetközi város, impérium fővárosa, egyház fővárosa... hogyne értené meg a föld minden fiát.

- Mióta van Olaszországban?

- Tetszik Róma?

- Ó, igen, igen.

- Jól ért olaszul?

Előadom a tervemet: őt itt benn, kámforillatú kuckójában nem fogom zavarni. Sőt, ha túl magas vagy túl alacsony nyomást mérek, behozom a pácienst. Legjobb volna, ha délelőtt is eljönnék meg délután fél hatra, amikor ő kezdi a rendelését.

- Jól van. Benone.

Beülök a patikába, egy kisasztal mellé, és kiírjuk: "Vérnyomásmérés 2 líra." Kisül, hogy a patika nem is megy rosszul. Sohasem üres. Csak a régi bögrék pihennek üresen. A patikus a pult alól varázsolja elő a hashajtók változatos tömegét. Az orvosságokat egy irtó csúnya nápolyi nő főzi baloldalt, a laboratóriumban. Jobboldalt rendel az orvos, hátul a raktár sötétlik.

A patikus napközben elmondta törzsvendégeinek: vérnyomásmérő-szolgálatot létesítettünk!

Este fél hatkor néha már hárman is várnak.

Mérem a nyomást, és szépen felírom a patika papírjára: 1938. dec. 2. Név. Kor. 142/102.

- Tessék.

- Ez rendben van így?

- Száznegyvenkettő... Hány éves? Harmincnyolc? Kicsit magas. Százharmincnyolc elég volna. Jó lesz, ha beszél a doktorral...

- Veszedelmes?

- Szó sincs róla. De jobb, ha beszélünk.

Bemegyünk a kisszobába. Mindnyájan igen komolyak vagyunk. Ez olyan, mint egy igazi tárgyalás.

A bíró a karosszékben ül. Bevezetem a vádlottat. Leültetem egy kis, kerek székre. Ilyenkor mindig a karosszéké a tekintély. Csendet kérek. Megkezdem a vádbeszédet.

- Tekintetes doktor úr! A vádlott harmincnyolc éve dacára száznegyvenkét milliméter higanynak megfelelő nyomást mutat a jobb kar arteria brachialisában. Ez vétség a szabály ellen, miszerint a vérnyomásnak annyival kell fölülmúlnia a százat, ahány éves az illető.

A pártatlan bíró arcrebbenés nélkül hallgat. Nem ítélkezik, mielőtt a vádlott szóhoz nem jutott.

- Dohányzik?

- Igen.

- Iszik?

- Valamit.

A bíró gondolkozik. Vajon mi lesz az ítélete? Még nem szabad kimondania. Még egy próbát kíván. Előveszi csöves sztetoszkópját, és az asztalon keresztül a páciens szívének szegzi. Egy feszült, izgató percen át figyel.

Aztán kimondja ítéletét:

- Depressint vesz. Három tablettát naponként.

A páciens még megkérdezheti:

- Evés előtt vagy után?

- Húsz perccel étkezés után!

Aztán, hogy a büntetést jó tanáccsal enyhítse, meginti:

- Vigyázat azzal a cigarettával!

A depressin ártalmatlan szer. Jódkálit, fokhagymakivonatot, viscum albumot és egy tizedmilligramm nitroglicerint tartalmaz. A pult jobb oldalán áll.

Az eljárás alacsony vérnyomásnál pontosan ugyanez, csak az ítélet más. A vádlott coramint kap, kétszer húsz cseppet. Ezt baloldalt őrzik.

A harmadik napon már tökéletesen tudjuk szerepeinket. Úgy megy, mint a karikacsapás. Depressin és coramin. Jobb és bal. Coramin és depressin. Eleve ismerjük az ítéletet.

Ebből élek, a doktor is keres, a patikus is. A beteg is meg van elégedve.

Ennyiben különbözik eljárásunk attól az igen hasonlótól, amelyet a Tevere parti, vörös téglás Rendkívüli Bírósághoz címzett épületben celebrálnak szünet nélkül, mind kevésbé ünnepélyes körülmények közt.

"L'odeur du monde est changée" - Megváltozott a világ szaga -, mondja Duhamel egy könyvében, melyben egy élet fordulópontjáról beszél. Semmi sem jelzi a változott világot jobban a más illatú levegőnél. Más világba léptem Rómában, ebben a városban, mely a világtörténelem ősi és csendes tanúja. E világban a Piazza Navona vidéke az eleven múlt, nem halott múlt, mint a Forum. A fűszeres illatú patika e védőrendszer belső köre - kámforszagú rendelője, gőzökkel telített, rendetlen laboratóriuma pedig titkos búvóhelyek:

Itt bújok meg, míg künn vadásznak.

Itt ismerem meg a jóságos gyökereket és kérgeket, amelyek eddig csak név és képlet voltak a fejemben. Úgy érzem, szívből meg kellene hajolnom a gyűszűvirág száraz levelei előtt. Hasonló tisztelettel nézem a kínacserje világosbarna, könnyű s rostokra szakadó kéregdarabkáit - gyilkos lázak keserű ellenségét, melynek porát egykor a jezsuiták arannyal mérték. Radix rhei és cortex condurango, sarsaparilla és valeriána ismerőseim lettek. Szinte várom, hogy megtaláljam az unikornis szarvából készült port, a száraz múmiát, a piócásüveget.

- A Trasteverén van egy patikus, akinek még van piócája, és egész jól keres vele - mondja az öreg doktor. - Mi haladunk a korral, sajnos - teszi hozzá.

- Maga nem ismeri Rómát - mondja aztán szemrehányóan.

- Tíz évvel ezelőtt már jártam itt - védekezem.

Az öreg erre valóban megenyhül egy kicsit, mintha azt mondtam volna, hogy a beteg vérnyomása nem is száznyolcvan, hanem csak százhetvenöt.

- Huszonnyolcban - mondja - még állt a Borgo. Még megvolt a gyönyörű kis tér, fele úton a Szent Péter és az Angyalvár közt, ahol Raffaello háza állt. Úgy búsul most ott a régi kút a közepén, mint az elveszett gyermek. Maga látta? Emlékszik, milyen volt az, amikor az ember a szűk kis utcából kibukkant Szent Péter terére? Látta a tetőket, a teraszok lebegő kertjeit az Angyalvár bástyájáról, onnan, ahol Cavaradossit lövik agyon a "Toscá"-ban?

- Emlékszem - mondom, de nem mondok igazat. A sivár telek a Borgók helyén úgy eltüntette a régi képet, mint a kövérkés kis asszony a kútszemű kislányt.

- Mire emlékszik maga!? - int le a doktor. - A lépcsőházak, a boltíves kapuk, az ósdi rézlábasok az ósdi konyhákban. Ott kezdtem a praxisomat. A St. Spirito-kórházban voltam asszisztens, ott, a Borgóban. Ismeri?

- Jártam arra.

- Még nem volt bent! A könyvtárat kellene megnéznie! De ki jár ma oda! Lancisi gyűjtötte! 1720 körül halt meg, azt hiszem, 1721-ben. Azóta egy könyv sem mozdult el a helyéről. Ott várják Galenus és Hippokratész tanítványait. Szúette könyvek, száraz pergamenek, de mennyi bölcsesség! Ne higgye, hogy a régi orvosok szamarak voltak. Még mindig tanulhatnánk tőlük. Nézze meg a Santo Spiritót!... És látta még a régi negyedet a Piazza Venezia és a Colosseum közt? A régi Accademia St. Lucát? Tudja, hogy én még nem mentem végig a Via del Imperón? Nem is fogok. Sírnom kellene. Borzasztó, mit csináltak Rómával az olaszok.

Kicsit csodálkozva nézek rá: nem azt mondta: "a fasiszták". Azt mondta: "az olaszok"!

- Amikor 1871-ben betörtek a Porta Piánál, higgye el, nem volt dicsőség rést lőni a falba, az apám bebújt a pincébe, és három hónapig nem jött elő. Látta itt a sarkon túl Lancelotti herceg palotáját? Az bezárta a kaput, és ötven évig a hátsó ajtón járt ki és be. Várta, hogy kivonuljanak az olaszok. A bíbornokok kocsin jártak, nem léptek a város kövezetére. Mi nem hívtuk Garibaldit, nekünk nem kellettek a Savoyák. A pápa alatt nem fizettünk adót, és egy birka négy baioccóba került!

Mutatja, mekkora rézpénz volt a quattro baiocchi.

- Ott kezdődött a baj. Fővárost akartak. Megépíthették volna a kapukon kívül, volt ott hely elég. De ők ide akartak jönni. Idetelepítették Milánót, a bérházakat a Piazza Barberinire! Ők a régit akarták elpusztítani. Csodájára járna a világ a régi Rómának! Milyen volt a Capitolium, amíg azt a márványketrecet nem emelték föléje! És most úgy bánnak a város húsával, mintha meg kellene küzdeni vele, mert hátráltatja a közlekedést. Még gyorsan lerombolják, ami megmaradt. Légiháborúról beszélnek? Itt már volt. Ide már jöhetnek a bombával. A Borgók már eltűntek. Egy szép nap kipucolnak mindent itt a mi vidékünkön is. Addigra én, hála Istennek, már a csúcsos fák alatt leszek.

Nekem, aki a régi csodákat nem ismertem, még az is sok, ami megmaradt. Élvezem lakóházam várszerű falait, hálás vagyok az utcának, amely túl szűk ahhoz, hogy autót engedjen hepehupás kövezetére. Itt ebédelek, a rosticceriában, itt vacsorázom az eleven lángon sütött, paradicsomos, sajtos lángost: a nápolyi pizzát.

Itt van a borbélyom is - hisz ő vezetett ebbe az elvarázsolt városrészbe. Vele is igen jóban vagyok, mióta zenei ambícióiról beszélt. Már ismerem élettörténetét: Siracusában élt, inaskora óta szocialista párttag volt. Már saját műhelyében dolgozott, amikor jöttek a fasiszták. Egy szép napon beidézték a párthelyiségbe.

- Lépj be rögtön - mondták -, karriert fogsz csinálni.

- Nem lépek be.

- Ripityára verjük a boltodat.

- Fogadok, hogy nem.

- Holnap majd meglátod.

Hazament, elővette a kisfejszét, és aznap este úgy elintézte a tükröket és székeket, hogy a fasiszták se csinálhatták volna szebben. Aztán eljött ide. Három évig újra mint segéd dolgozott. Most nyomorult kis boltja van, de újra a maga ura. Itt nem bántják. Jól borotvál, és szent meggyőződésem, hogy többet ért a külpolitikához, mint Ciano külügyminiszter. Igaz, hogy ezzel nem áll egyedül a borbélyok közt.

- Itt a városban alig érezni a fasizmust. De vidéken mindenkit számon tartanak!

Sokszor figyelem munka közben. Ha rokon érzelmű ember állát kaparja, beszél. Ha ismeretlen tér be, s ha az ismeretlenre ráillik Attilio mesteri leírása, úgy elhallgat, mintha süketnéma volna.

- Tudja, ki él itt a legbiztonságosabban? - kérdi egyszer bizalmasan. - A süketnémák. A Chiesa Nuova mellett van a klubjuk. Azokat nem lehet nyakon csípni. Azok megmondják a véleményüket.

Előretolja az állkapcsát, vízszintesen elhúzza a borotvát a nyaka előtt.

- Én is elmondom, szó nélkül is!

Lehet, hogy Bakónak van igaza, és egyszer csömörbe fúl ez az egész fekete diktatúra. De a Népszövetségnek gondoskodnia kellene valahogy egy kis mintadarabról. Hadd legyen hová vinni a hivőket egy fél évre, egy évre. Könyvből nehéz megtanulni, mit jelent az: "Vezérek" uralma alatt élni.

Itt, ebben a városrészben vannak percek, amikor én is elfelejtem: ha behúzom a függönyt az ágyam előtt. Hallottam, hogy a felhőkarcolók tetején néha cérnakorlátot vonnak a gerendák oldalára; hogy a munkások biztosabban érezzék magukat. Cérnakorlát a szakadék szélén az én függönyöm is.

A háziasszonyt még nem láttam viszont. Marióval, a szoba bérlőjével egyszer beszéltem, vasárnap délelőtt. Egyszerű gyerek, dél-olasz. Ő tartja el öreg szüleit, sőt, testvérét s annak két kisgyerekét is. Sógora Abesszíniában elesett. Egy alkalommal hatszáz olasz pusztult el egy nap alatt. Tőrbe csalták őket, az újság persze hallgatott az esetről. De a testvére folyamodott az Afrika-ügyi minisztériumhoz, s ő így kapta meg az állását. Nem a minisztériumban, de a tőlük függő banánmonopóliumban. Minden krajcárt hazaküld, s délután kettőtől este tízig még valahol dolgozik. Ez a pénz az övé.

Egy pontban máris igazi római lettem: nem mozdulok ki kerületemből, a Hídhoz címzett városrészből, ha nincs rá feltétlenül szükségem. Már azért se, mert a ringlispíl-villamoson csak aludni jó, de közlekedési eszköznek nem felel meg. Be sem mer jönni a városba, a fal körül kering. Az autóbusz drága, zsúfolt, kényelmetlen. Az igazi római nem utazik, hacsak nem lakik az állomás mellett.

Néha kimerészkedem vérnyomást mérni, de már csak azokhoz megyek, akiket ismerek. Messze lakó páciensekről csendesen lemondtam. A leghosszabb séta, ha németórát adok Aldónak, vagy ha a honvágy elvisz a Grecóba, ahol most szívesen fizetek egy süteményt az ír bárdnak.

"Thank you, Great Blood Pressure Measurer!" (Köszönet önnek, ó, Nagy Vérnyomásmérő!)

Aldo valóban megfeszített szorgalommal tanul. Jó feje van s hallatlan ambíciója. Tudja, hogy "kultúregyezmény" létesül Olaszország és Németország közt - a karrierje függ a der-die-das-tól. (A der ez esetben: der Führer.) Ő elhatározta, hogy legalábbis államtitkár lesz:

- Mit gondolsz, miért tettem le a doktorátust a politikai tudományokból? Három évig jártam az egyetemre! És mért vett részt az apám a Marcia su Román? Hogy örökké kishivatalnok maradjak?

- Az apád Mussolinival masírozott Róma felé?

- Nem masírozott, de sürgönyzött, hogy szimpatizál. Ez ugyanannyit ér. Különben a Duce nem masírozott, hanem várta, hogy sikerült-e, és másnap jött hálókocsin. Mondd csak még egyszer:

"Die Erben des Knaben haben drei Ziegen"^[19] ... jövőre értenem kell már a rádiószöveget is.

Nekifekszünk az igeragozásnak.

- A németekkel nem jó tréfálni.

A franciákkal viszont jó. Az ellenük irányuló újsághajsza fő része a vicclapoké: "Ça, c'est Paris" (Ez Párizs) felírás alatt ontják a karikatúrákat, melyek szerint a francia nők megcsalják a férjüket, akik ezt vígan tudomásul veszik, reggeltől estig szeretkeznek, de gyermeket nem szülnek, hacsak nem négert. Dekadens, részeg francia tisztek értelmetlen dolgokat mondanak a "fiatal népekről".

Aldo erről nem nyilatkozik.

- Ezt nem a mi ügyosztályunk intézi.

Bárki rendezi, alapos munkát végez. Mintha a színházban a fényszóró mindig egy emberre irányulna, s a sötétség elnyeli a színpad többi részét, úgy világítanak annak a másik ügyosztálynak az emberei arra, ami Franciaországban szerintük rossz vagy legalábbis lepocskondiázható. Nehéz megmondani, hogy mi az értelme ennek a tevékenységnek, most, amikor a napokban kellene aláírni a francia-német barátsági szerződést. Nem tetszik az olaszoknak ez az új fordulat? Vagy jobb feltételeket kap Németország, ha a franciák félnek a nyolcmillió bajonettől? Jól átgondolt haditerv szerint mocskolják az olaszok a franciákat, a németek az angolokat? Vagy helyesebb volna ebben mélyebb véleményeltérést látni a két politikai irányzat közt?

Tény az, hogy a fénykörben, melyben nemrég a mecset képe díszlett, most Marianne torzrajza jelenik meg. "Nincs olyan elvesztett háború, amelyből ne lehetne egy olvasókönyvnyi dicsőséges epizódot írni" - s nincs olyan nemzet, melynek történetében ne volna Panama, Kékszakáll és sedani vereség. A szeméttel való dobálás persze csak egy része a harcnak - idealizmust, nemes és szívhez szóló hangokat nyilvánvalóan szintén más ügyosztály rendez. A fényszóró kévéjében megjelenik egy katonatemető. Bligny mellett a múlt világháborúban egy olasz hadosztály derekasan harcolt, és sok halottat vesztett. Ezek mostanáig francia földben nyugodtak, ott várták az arkangyal kürtjét. Most a minisztérium szócsövei trombitálnak felettük. A kis francia falu nevét egy hét alatt megtanulja az ország. "Haza kell hozni szegény halottainkat!" Acélsisakban gyűjtenek pénzt, megindul a sürgönykórus. "A blignyi temetőben fekvő katonák hozzátartozóinak a vitézségi éremmel kitüntetetteknek Bligny ügyében." Az aranyérmesek sürgönye a hadügyminisztériumnak. A Duce sürgönye a párizsi olasz fasciónak. Közlik a német sajtó véleményét az esetről. Csak a blignyi földben nyugvó csontok hallgatnak konokul.

Meg kell látogatni Cabillaud-t. Úgy szeretnék hallani egy francia hangot, amely mindenre megfelel! Kétlépésnyire lakunk egymástól, hisz a francia templom a Piazza Navona túloldalán áll. Nem kell elhagynom szeretett városnegyedemet. Valahányszor még elindulok fekete skatulyámmal, mellette megyek el - ugyan a szenátus épülete és Szent Lajos temploma közt is áll egy titkosrendőr, de ettől nem félek, már ismer. Orvos és titkosrendőr nem szeret ismerőst kezelni.

Cabillaud kissé csodálkozik látogatásomon. Talán azt hiszi, hogy gyónni jöttem, vagy lelki meghasonlásról fogok szólni. Úgy ül háromszáz kötetnyi görög és latin egyházatyái előtt, mint egy szivarozó apostol.

- Rég nem találkoztunk.

- Nem járok már a Grecóba, itt a közelben, egy patikában dolgozom. Gondoltam, erre járok, megkérdem, nem orgonázhatnék-e néha... egy kis Bach jót tenne...

- Nem tőlem függ, fiam. Én a Sacre Coeurnek vagyok lelkiatyja és gyóntatója, s ott fönn nincs orgona. Az apácák harmóniumkísérettel énekelnek. De mindenesetre megemlítem a regnus chorinak, ha látom. Tudom, mennyire kívánja.

- Mit gondol, reverendissime, lesz háború?

Messzire néz, nem tudom, a múltba-e vagy a jövőbe.

- Az emberek nem tanulnak. Az a baj, hogy a nagy igazságokat, az egész fontos dolgokat pár szóban össze lehet foglalni, de még nagyon nagy könyvekben - a patrisztikára néz - se lehet közölni. Hogy mi lesz? Kérdezze meg Nostradamust, a nagy látnokunkat. Csodálatos dolgokat mondott!

- Mit mond a mai napról?

- Azt majd holnap tudjuk meg. Tudós verseit úgy összedobálta, hogy külön tudomány kiigazodni benne. Próbálja meg, fiatal barátom! Mi ez a fekete skatulya?

- Egy páciensemhez indultam vérnyomást mérni. Talán megmérjem a vérnyomását, Monsignore?

Nem hiszem, hogy kíváncsi, meglep, amikor azt feleli:

- Pourquoi pas? (Miért ne?)

Talán unatkozik itt, a könyvek közt. Talán ő is azok közé tartozik, akiket minden érdekel, ami a testüket érinti.

Felfújom a mandzsettát, tapogatom az eret. Ejnye! Az ósdi skatulya skálája alig ér fel ennyire. Vérnyomása 255.

- Nos?

- Magas, Monsignore. Meglehetősen magas.

- Ez mit jelent?

- Jó lesz vigyázni, Monsignore! A szivarok! (Nem merem mondani, hogy szedjen depressint.)

- Oh la la! Egypár szivar! A francia követség egyik titkára nekem hozatja Havannából. Nem is szívok annyit. Négyet-ötöt.

- Ez nem sok. Évente?

- Mais non! Naponta.

- Akkor sok. A szív számológép. Szépen összeadja a napi adagot, és pár év múlva benyújtja a számlát. Ezerötszáz egy évre, nem kevés!

- Mit csináljak?

- Maradjunk annál, hogy négy-öt szivar évente.

- Maguk orvosok is azt mondják, hogy a lemondás mindig a legjobb orvosság. Szeretném tudni, mit tiltottak meg Amerika felfedezése előtt.

- Akkor még nem volt vérnyomásmérő!

- Tudja, mit? Lemondok arról, hogy még egyszer megméressem. De ettől eltekintve nézzen fel alkalomadtán, mondom, beszélek az orgonistákkal.

Milyen komoly embernek tartottam Monsignore Cabillaud-t! Most kisül, hogy jóslásokban hisz! Nostradamusban! De ismeri a francia követséget - jó lesz jóban maradni vele. És jólesik belépni ide, francia területre, ahová a szörnyű újságokat be sem engedik. Itt az olasz lapokat a pápa Osservatoréja képviseli, s ebbe Aldóéknak - vagy ama másik ügyosztálynak - nincs beleszólása.

A december még Rómában is hideg, annál is inkább, mert a város építői csendes optimizmussal mellőzték a kályhákat. A kettős ablakokat sem ismerik. Szobám téglapadlója jéghideg, a függöny mozog az ajtó alatt behúzódó légvonattól. Hirtelen rájövök, hogy az ágy nem minden: mézesheteink elmúltak, már nem vetem magam nyolckor a takaró alá, már nem szorongatom görcsösen a lakáskulcsot a zsebemben, mint ritka kincset, néha elmegyek moziba, ahol két óra hosszat hallgatom a vetítőgép érthetetlen olasz beszédét... Néha visszahív a Greco, ahonnan Sommer, Rosenwurz és Molnár immár oly régen eltűntek, a "földrajzi társaság" vesztére.

Pogány Péter is ritka vendég, mert disszertációján dolgozik. Egyszer találkozunk.

- Hol dolgozol?

- Egy patikában. És te?

- A Biblioteca Nazionaléban. Ha ráérsz, egy délelőtt gyere fel.

- Szívesen. Akár holnap is. Szeretnék végre olvasni is!

A svéd festő is megjelenik. Adósa vagyok egy látogatással, kíváncsi vagyok munkáira, és szeretném svéd tudásomat is felfrissíteni. Elbúcsúzom Pogánytól, és üdvözlöm Andersent.

- Megígérte, hogy egyszer megmutatja a képeit!

- Akár ma este. Jöjjön át a műtermembe.

A Via Margutta csendes utcának született. Megbújt a Pincio tövében, s átengedte a forgalmat a vele párhuzamosan futó Pávián utcának, amellyel elejét és végét egy-egy rövid köz köti össze. Ha néhány, az utca szintjén fekvő műterméből nem lesz autójavító műhely, megmaradt volna a nyugalom szigetének. Montmartre-stílusú mulatója, kávéháza nincsen. Józan utca. Gipszöntők, keretezők, egy fotográfus a polgárai a Margutta-köztársaságnak. Művészei - akiket professore cím illet - kormányozzák. A házak tetején műtermek ülnek, a nagy ablakok úgy nézik a Villa Borghese zöldjét, mintha melegházak lennének, melyekben ritka virág terem.

"Mák Endre", áll Andersen műtermének ajtaján.

- Nemsokára indulok, akkor visszajön a tulajdonosa - mondja Andersen -, bocsásson meg, ha előremegyek. Kicsit nehéz megtalálni a helyes utat. Maradjon csak helyben.

Felkattintja a villanyt, és már látom, miért nehéz: pár tucat, inkább pár száz üres borosüveg áll a padlón, s közöttük utcák vezetnek a kandallóhoz, ablakhoz, egy íróasztalhoz.

- Nemsokára indul? - kérdem.

- A karácsonyt még itt töltöm, aztán megyek haza. Nem akarok bajba kerülni!

- Háború?

- Valami készül. Tudja, a németek minden tavaszra készítenek valamit. Tudja, mi történt velem, amikor lejöttem? Koppenhágában beszállt egy német úr a fülkémbe. Egyedül voltunk, beszélgettünk. Rendkívül művelt ember volt, érdeklődött a festészet iránt, Koppenhágában minden képet ismert. Örült, hogy svéd vagyok, azt mondta, a dánok még mindig a düppelni sáncokról beszélnek, nem értik az új Németországot. Egyszerre feláll, és egy állomásépületre mutat:

"Nézze, ez az én állomásom!"

"?"

"Vasúti szakértő vagyok, a berlini forgalmi iroda vezetőségében dolgozom. Ha esetleg kényszerítenek átvenni a dán forgalmi rendszert, például, ha egyszer gleichschaltolni kell az európai forgalmat, akkor itt lesz az irodám. Már egészen rendesen tudok dánul. Itt kétszáznyolcvannégy vonat megy el naponként, ezeknek hetvennyolc százaléka tehervonat."

- Ezeket a számokat mondta. Tudta a váltókat és a szemaforokat is. Januárban mindenesetre hazamegyek.

Szememmel keresem képeit, de nem találom őket. Egy furcsa, barnára aszott koponya díszíti a kandallót!

- Szobor?

- Kapucinus!

- Koponya?

- Igen. Fenn a Via Venetón van a kapucinusok temetője, egy templom pincéjében. Förtelmes bolt. Szárított páterek nyitott koporsóban, csigolyagyűjtemények, csonthalmok. Ott loptam. Hazaviszem emlékbe.

- Ha rajtacsípik!... Itt száz éve még megkövezték azt, aki nem térdelt le a processzió előtt!

- Az ajtóban áll egy vén, szakállas fráter. Ezüst ötlírást mutattam neki. Erre úgy meghajolt, hogy nem látta, mi van a kezemben.

- Öt líra szép pénz - mondom tisztelettudóan (négy pizzanap!).

- Hamis volt - mondja komolyan Andersen.

- Hamis?

- Vigyázzon, ha ötlírást kap! Csapja földhöz, hogy milyen a hangja. Én is pórul jártam kezdetben. Száz lírát váltottam, csupa ötöst kaptam. Öt hamis volt köztük. Persze, megpróbáltam kiadni, de mindenki ravaszabb volt nálam. Nem maradt más hátra, nem akartam eldobni a pénzt, egyszer a St. Pietróban voltam, ott, ahol a Szent lábát csókolják, és bevágtam a pénzt a perselybe.

- A papok biztos kiadták.

- Biztosan. Tudniillik, az igaziakat vágtam be, tévedésből. Mondja, föltűnt már magának, hogy Szent Péter lábujján kívül mi a legelhasználtabb testrész a templomban?

- Nem.

- A Canova sírt őrző angyalainak a hátulja. Ilyenek a hivők.

Andersen mesél, de én a képeire vagyok kíváncsi.

- A képei?

- Rengeteget dolgoztam: Olevano tájképe. A Szent Márk tér. A lateráni Bazilika képe, ahogy az őszi, száraz ágak közt megjelenik. Egy júdásfa a Gianicolón, melynek virágzó, rózsaszín ágaira ibolyaszínű glicínia kapaszkodott...

- Hol vannak a képei?

- A fejemben. De minden vonást leírhatok magának. A vászonra vetni, az már nem munka. Kulimunka. Játék. Látni nehéz. A színek kiválasztása, az összhang, a kompozíció. A természet játszik, a művész alkot. A valóság a gépé. A művészet az eleven szellemé. Én sohasem törődöm a tisztára mechanikus dolgokkal.

Föláll, s halálos biztonsággal kihalássza a sok üveg közül azt az egyet, amelyben még van vörös bor. Tölt és iszik. Én is iszom, hátha akkor tisztábban látok.

- Látni, az a művészet. A legnagyobb művészet, higgye el, álmodni. Aki az álmát sűrű szimbólumaival versbe önti, az költő. Aki olajba festi, művész. Művésznek lenni, azt jelenti, hogy valaki helyesen, érthetően, tisztán, színesen álmodik. Olyan gyönyörűen, hogy álomba ringassa vele embertársait. Tudja, mit mond Musset a vers céljáról: "Éterniser un reve." (Megörökíteni egy álmot.) A festészet ugyanez. Álmodni nehéz, uram. Pingálni könnyű.

- Töltsön még egyszer, kedves Andersen, azt hiszem, már értem...

Másnap hírt hoz a hercegi portás: szombat este negyed kilencre meghívott a herceg.

"Milánói utamon sikerült néhány érdekes kottát szereznem" - írja Don Agesilao.

Milyen szépen rendben megy minden. A patikában, a mandzsettát pumpálva, jól el tudom képzelni, hogy itt fogok megöregedni. Egy szép nap talán én ülök a karosszékben, én mondom ki az ítéletet: depressint és coramint. Aztán eszembe jut, milyen szorgalmasan ragozzák a berliniek a szuahéli igéket, milyen buzgón tanulják a dán menetrendet, s félek, hogy mégsem lesz belőlem római doktor.

Pedig jó úton vagyok. Már egy fontos tényt megtanultam: az orvostudomány csak képleteiben, elvont elveiben nemzetközi. A betegágy mellett nagyon is nemzeti. Igen helyes berendezés, hogy a külföldi diplomát nem fogadják el: ezt itt a patikában jobban megtanulom, mintha az egyetemen babérkoszorút, laureát szereztem volna.

Minden kezelés az orvos és a beteg együttműködése. Nem lehet úgy kezdeni, hogy az ember filozófiaórát ad a betegnek. A lázas olasz hashajtót kér. Fülét vörösre gyújtja az orbánc, a nyaka feszül az agyhártyagyulladásban, de belére haragszik s az orvosra, aki még azt sem tudja: "Qui bene purgat, bene curat." (Jól gyógyít, aki jól meghajt.) A patikus egytől tízig számozott meg egy fióksort, és sok időt takarít meg, ha jönnek az asszonyok: "Hashajtót egy ötéves fiú számára! Kiütése van."

A kiütés rossz vért jelent, hashajtót igényel. A rühről évszázadok óta tudják, hogy a test nedveinek rossz vegyülete kis állatkákat hoz létre a bőr alatt. Erre is a hashajtó jó. Tavasszal eleve jó, lehetőleg vértisztító kúrával egybekötve. Így aztán nem csoda, hogy a fasiszták ricinusolajjal kezelték azokat, akiknek liberális felfogásában minden bizonnyal beteges tünetet láttak.

A gyulladást Galenus kifejezésével calornak nevezik - ez okozza a száj apró sérüléseit, a hasfájást, és egyik alfaja a riscaldo, a húgycsőgyulladás. A szív "aprókat füttyent", ha beteg. A pleura egy külön, veszedelmes betegség. Az ízületi fájdalmakat a hangyasavak okozzák, melyeket bizonyos sókkal ki lehet mosni. A köhögés ellen szirup kell. A gyengeséget s idegkimerültséget, melyek fáradtságban s csökkent munkakedvben nyilvánulnak meg - tehát igen sűrű betegségek -, erősítő kúrával kezelik: kalciumot, vasat és vitaminokat kell az érbe fecskendezni, mert a szájon átmenve elveszítik csodálatos hatásukat.

Jaj annak, aki ezeket a dogmákat meg merné támadni! Tekintélyét veszti, még ha hófehér is hosszú szakálla.

1938 végén a szulfamidok lassan megjelentek a köztudatban is. Legenda kísérte őket: a tojás méreggé változtatja a fehér port. Még tojásos tésztát sem szabad aznap enni. Ez a titokzatos antipátia nagyban növeli az új szer nimbuszát.

A tapasztalatlan orvos előírja a gyógyszert, és csodálkozik, ha nem használ. Nem gondol arra, hogy a páciens a biztonság kedvéért hashajtóval vette be!

Most már bemerészkedem a laboratóriumba, és felveszem a diplomáciai kapcsolatot Signorina Mariával, a nápolyi kisasszonnyal. Arca kicsit hasonlít az ír költő Don Quijote-i arcára, de ferdébb, és valamivel kevesebb a szakálla. Nem értem, hogy ebben a rendetlenségben hogyan tudja megkotyvasztani azt a sok receptet.

Aztán rájövök. Nagy mennyiségeket főz. Dott. Vacchi, folyékony I., folyékony II., folyékony III., olvasom három hatalmas üvegen. Dott. M. por, Dott. M. kenőcs, áll két impozáns skatulyán. A környéken összesen négy orvos dolgozik - meg a miénk, aki inkább csak passzióból jár be, mert már régen átadta praxisát a fiának. Egy doktor se ír négy receptnél többet - egyszerűbb kész készítményt adni, sok cég külön elszámol az orvosokkal, ha egy bizonyos számú receptre a cég áruja kerül. A jó Maria ezt a tizenhat szert főzi, hónapokra előre. A patikus a forma kedvéért kicsit megváratja a pácienst.

Szívesen elülnék a patikában reggeltől estig. Az öreg rám testált pár intravénás kúrát, én kezelem a patikus idült visszereit, és örömmel segítek Mariának szódabikarbónát töltögetni apró zacskókba. Föllélegzem, ha belépek, és még függönyöm mögé is boldogan viszek egy kis kámforillatot.

De én olvasni akarok. Ha az ember evett is, aludt is, könnyen megkívánja a könyvet. Úgy érzem, a könyvvilágba merülve megtalálnám Arkhimédész pontját, azt a csendes pontot, amelyet a bölcs magában érzett, amikor a barbár római belegázolt a finom homokba vont köreibe. Meg szeretnék kapaszkodni valamibe, ami igaz és örök. Cabillaud-nak megvan a hite, megvannak a jóslásai. De mibe fogózkodjam én a mecsetek, bálnavadászok, blignyi halottak, a sajt-ingek és a depressin agyat szédítő forgatagában?

Ha matematikus volnék! Azt hiszem, valahol az egyenletek távoli, hűvös világában vannak szent meggyőződések, igazi vigaszok.

Megpróbálok az álló csillagokba kapaszkodni. Jöjjön a vég, a győztes paranoia, de lelje lelkemet fényévek messzeségében, távoli csillagködökön. Hiszem, hogy matematikai felkészültség nélkül is eljuthatok az emberi megismerés vigasztaló határára: hogy sikerülni fog megértenem a relativitás elméletét, mint ahogy minden számítás nélkül megértem, ami nem fért a salamancai páterek fejébe, hogy a föld gömbölyű, és mégsem csúszunk le róla, hogy nincs fent és lent... Hiszem, hogy a könyvtár is függöny köztem és az embervadászok, a hamis pénzverők és a propagandaminisztérium fényszórója közt... Ide akarok bújni.

Ma este elmegyek a herceghez, holnap pedig a könyvtárba. Don Agesilaót a történelem eseményei éppoly kevéssé érintik, mint páncélos őseit. Az új zongora érkezése volt itt az egyedüli változás az utolsó harminc (vagy százharminc) évben. A zenekönyvtár három kötettel gyarapodott: két Johann Christian Bach-koncerttel és Bach "Kunst der Fuge"-jának négykezes kiadásával.

- Szerencsém volt - mondja a herceg -, ez a német Bach Társaság legújabb kiadványa. Mindössze két példány jött Olaszországba. A Johann Christianok zenekari része pedig úgy van letéve, hogy két zongorán is könnyen játszható.

A herceg az igazi dilettáns lelkesedésével beszél. Tudom, hogy csökönyösen gyakorol. Vannak, akik negyvenedik évük körül jönnek rá elhivatottságukra: festeni vagy írni kezdenek, úgy küzdenek egy hangszerrel, mint a vesztő játékos a rulettel.

- Johann Christian - mondom én - Mozarttal egyenrangú művész. Kevesen tudják, hogy ő volt az első együttes mestere, melyben már csak hivatásos zenészek játszhattak: ez a London Professional Orchester volt. Sokat jelentett abban a világban, amikor a bécsi Operánál csak az olasz énekesek voltak hivatásos művészek. A spanyol lovaglóiskola lovászai kürtöltek, az udvari levéltár írnokai hegedültek, és a dobokat a Burg őrsége adta kölcsön. Szegény Mozart eleget vesződött velük. Haydn zenekara kísérte Esterházy gróf kártyacsatáit. Amikor Schubert Napóleon előtt játszott, a társaság vígan folytatta társalgását. Amikor az emberek megtanulták, hogy a zenét csendben, csukott szemmel jó hallgatni, már a gramofon előtt ültek.

- Valóban érdekes, hogy Schubert Napóleon előtt is játszott. Bizonyára Schönbrunnban, a wagrami csata után. Napóleon zenei ízlésére jellemző, hogy Méhult nem szerette. Valahányszor látta, ő, aki mindenkit ismert, megkérdezte, hogy hívják. "Még mindig Méhulnek, Sire" - mondta a zeneszerző.

Leülünk játszani. Milyen csodálatos muzsikus ez a Johann Christian! Kár, hogy eltűnik apja árnyékában! De mégis akadt olyan, aki apjánál többre becsülte: az öreg János Sebestyén maga. "A fiaim - írja egy levélben -, Christian és Philipp Emmanuel, zsenge koruk ellenére nemcsak elérték, hanem felülmúlták készségemet." ("Haben ihres zarten Alters zum Trotz meine Fertigkeiten nicht nur erreicht, sondern dieselben übertroffen.")

- Karácsonykor megismeri a fiaimat - mondja a herceg. - Rendkívüli emberek. Sport, történelem, természettudományok egyaránt érdeklik őket. Lányom is itt lesz.

Nem merem kérdezni, hogy Diana - hisz már tudom a nevét - tízéves palánta, tizenkét éves virág vagy tizennégy éves fácska-e.

- Ráér többször jönni e hónapban?

- Rendelkezésére állok.

- Holnapután negyed kilenckor.

- Boldogan.

Nem tudom, mit mondjak Amadeónak, amikor kienged. Csak nem adhatok borravalót hitelezőmnek?

Reggel korán kelek, beszólok a patikába, hogy mától fogva csak délután jövök be. Délelőttöm a könyvtáré.

Pogány Péter leírása után rögtön megtalálom. A Pantheontól a Korzó felé menet nem lehet elhibázni ezt a várszerű tömböt, amely úgy pihen széles alapján, mint a mázsás súly a mérlegen. A jezsuiták emelték. Ők nemcsak mással, önmagukkal is szigorúak voltak: hallatlanul komor, megrendíthetetlen ez a tömb, még az ablakai is befelé néznek. A páterek minden kincsüket a templomra - Gesùra - pazarolták. Itt nem színaranyat kovácsoltak, hanem jellemeket.

Az olasz állam elvette az épületet, a benne levő könyvtárral együtt - de a vár tovább nevelt. Egyik szárnya gimnázium lett, a másik Nemzeti Könyvtár.

Kút csobog a kisudvarban. Vadszőlő béleli a nagyudvart. A rengeteg falak minden hangot visszafognak. A téglák szilenciumot parancsolnak. A könyvből fölemelt tekintet is könyvekre esik. A könyvek konokul hallgatnak.

A könyvek konokul beszélnek. Róma eleget harcolt velük s ellenük - itt gyártották az indexet, innen indultak az elégetési parancsok. Innen mennek ki a propagandaminisztérium tilalmai - de Róma mégis a könyvek városa. Sokkal több a pergamenfedelűek vendége, mint a vászonkötésűeké. Még az eltiltott könyvek is ott maradtak, ahol elítélték őket. Várták, várják az idejüket. Egy szép nap az olasz állam felszabadította az indexbe zártakat. Egy szép nap majd kiszabadulnak azok is, amelyeknek homlokára a cenzorok ráütötték a tilalom bélyegét. Az egykor uralkodók - a boszorkányégetés kézikönyvei, mint Martin Del Rio 1609-ből datált nagy munkája - visszavonultak a nagy csendben, mintha már végleg lemondtak volna a visszatérésről. Nem gondoltak arra, hogy újból eljön az ő idejük. Itt, a Nemzeti Könyvtárban, a Santo Spirito-kórház kincsestárában s a pápa Őszentségénél gyűltek és gyűlnek a könyvek, amelyek túlélik a tilalmakat. Fényes fegyvereket rejt a jezsuiták régi vára.

A katalógusok hosszú folyosóján megtalálom Pogány Pétert. Nagyban lapoz.

- Hogy megy a munka?

- Nehéz témát kaptam.

- Mit?

- Az aggkori zavarok kezelése a múltban. Latinul: "Historia medicinae senilitatis, sive medicinae gerocomicae."

- Latinul szebben hangzik.

- A történelmi témát szeretem, azt hiszem, jó munkát fogok végezni. Most keresem Roger Bacon 1290-ben írt, "De retartanda senectute" című munkáját, ha ez is megvan, már egyenesben vagyok.

- Ilyen jól tudsz latinul?

- Mondtam, hogy filológusnak indultam!

- És megígérted, hogy bevezetsz az olasz irodalomba!

- Ha akarod, lemehetünk egy habos kapucinerre, és leülhetünk egy kicsit beszélgetni. Szívből hálás vagyok minden ürügyért, amivel abbahagyhatom a másolást. De el kell készülnöm, el kell indulnom!

- Lássuk azt a tejszínhabot; nemcsak kenyéren él az ember!

- Mit olvastál az olaszoktól? - kérdi.

- Semmit, még annál is Kevesebbet!

- Lehetetlen! Csak olvastad a "Pinocchió"-t!?

- A nevét se hallottam. Egy Marinetti-könyvet vettem, a "Divisione 28. ottobré"-t.

- Magyarul "Tuskó Matyi"-nak hívják.

- De hisz ezt olvastam. Imádtam! Ez olasz könyv? "Pinocchio?"

- Az, sőt a legolaszabb.

Húsz év távolából is emlékszem egy jelenetre. Hirtelen megértem, ami csupán furcsának és értelmetlennek tűnt. Úgy érzem, tegnap történt:

Dél-Tirolban, Bruneckben nyaraltunk 1916-ban. Apám nem messze onnan, St. Pausesben volt ütegparancsnok. Így egyszer-egyszer bejött a káderhez, megölelhettük. Mi gyermekek játszottunk még a katonatemető sírjai közt is. A temető valamelyik generálisnak volt a szeme fénye, mindennap kiparancsolt egy osztag hadifoglyot, akik virágot ültettek a sírokra, fakéregből és mohából koszorúkat fontak, gereblyéztek a lucfenyők alatt. Rendszerint csak egy öreg, szakállas, tiroli népfölkelő őrizte az olaszokat, az is a pipáját fogta, nem a puskát. Itt ültem, egy síron, egy délután, és olvastam a Tuskó Matyi kalandját a kék hajú tündérrel. Egyszerre csak odajött egy olasz, benézett a könyvembe. Most már emlékszem, hogy azt mondta: "Pinocchio!" "Nem pinokió - mondtam -, ez Tuskó Matyi." Erre az olasz húzta az orrát, mutatta, hogy nő. Így nőtt a fabábu orra is, amikor hazudott. Szamárfület mutatott, és azt mondta: "I-ah." Én is azt mondtam, hogy "i-á", mert Matyi és barátja szamárrá változtak. Megértettük egymást. Ott a sír körül szaladtunk, vígan iázva, aztán az olasz átlapozta a könyvet, megnézte a bálnát és a tűzevőt, és nagyon magyarázott valamit, és nagyokat sóhajtott... ez volt a "Pinocchio"!

- Nincs olasz, aki ne ismerné! Olyan sincs, aki valamiben ne hasonlítana rá. Pinocchio mindig jót akar, mindig csak az akaratereje hiányzik. A lelkiismerete egy beszélő tücsök. Álma a paese dei balocchi, a játékország. Réme a nagy carabiniere. Nem lehet haragudni rá. Örökké a kék hajú tündérről álmodik. Látod, egy dolog menthetné meg az országot. Ha Pinocchio személyesen fölmenne a Vezérhez, és mindenki nevében megmondaná, hogy az igazi izmus itt csak egy általános szabad pinocchizmus lehetne.

- Mindenesetre még egyszer el fogom olvasni.

- A "Szív"-et ismered-e?

- Igen, persze, hisz ez is olasz könyv.

- Több. Olaszország kapuja a Szív. Olaszországról csak olyan könyvben lehet igazat írni, amelynek a címlapjára egy nagy, piros szív van festve. Ne higgy azoknak, amelyeknek csizma van a címlapján. Ez az impérium a szívburokig terjed.

- A fasizmus...

- Már mondtam, hogy az nem komoly. Csak a felületet éri. Az ország bőrbetegsége. Violens ingdivat, fájdalmas jelvényjárvány. Megszűnik, esetleg recidivál, s újra megszűnik. A szívet nem érinti. Olvasd el a "Szív"-et. Megismered az olasz családot. Senki más nem ír olyan szerelmeslevelet a testvérének, az apjának, mint az olasz, és az anyjának is! A kisfiú, aki az Appenninektől az Andesekig megy, ez ő. Kayserling egyszer azt mondta, hogy itt matriarchátus van, anyauralom. Nem egészen helyes: itt anyaimádat van. Házi Madonna-kultusz. Anyámasszony katonái a hősök és a költők. Itt egy, egyetlenegy kincset nem lehet ellopni: az anyák szívét. A "Szív"-et olaszul kell olvasni. Más nyelven álomország pátosza. Olaszul igaz. Az igazi Olaszország az idegennek mindig álom volt, egy kicsit valószínűtlen, mesebeli, mint a kalifák Bagdadja. Még a címét se lehet lefordítani: évekig kell itt élni, amíg az ember ezt az edényt eleven fogalommal tölti meg. Tudod, kik itt a halhatatlanok? A szív fiai. Menj ki az utcára, kérdezd meg, ki tud megnevezni három miniszterelnököt vagy három tábornokot a világháború idejéből, vagy hogy ki volt a miniszter öt évvel ezelőtt! Senki se tudja. A kis savoyai dobost, a nagyanyjáért vérző romagnolait ismerik. Élnek. Vannak. Halhatatlanok.

- Tudom, De Amicis írta...

- Ő! Csapnivaló, harmadrangú, üres fejű skribler. De remekelt. Erről a könyvről is elmondhatod, amit Unamuno mond a "Don Quijoté"-ról, miután lehordta íróját. "Nem az ő műve. Ő csak apja volt, az ország volt az anyja." Nem az anyáé minden érdem, aki fájdalommal szülte?

- "Pinocchio" és a "Szív"... ez az olasz irodalom?

- Ez az, ami él. Vannak más könyvei is, majd ezekről is beszélünk. Nem akarod megnézni a tárgykatalógust?

- Megmutatod, hol van?

- Gyere, nekem is dolgoznom kell.

A katalógus kiváló: megtalálom a címeket, amelyeket keresek: Poincaré "Science et Méthode" és "La Science et l'Hypothèse"-ét már ismerem, de újra akarom olvasni. Aztán James Jeans és Eddington műveit, végül de Broglie-t és Reichenbach "Philosophie der Zeit und Raumlehre"-jét fogom átvenni. Elhatároztam, hogy úgy fogok olvasni, mintha vizsgára készülnék.

Bemegyek a titkárhoz a könyvtári igazolványért. Bajszommal idősebbnek nézek ki, a "tanárok termére" állítják ki a tesserát. Milyen örök város ez a Róma! Amikor a Colosseum oroszlánjait szentekkel etették, akkor hívták az ércből vert, négyszögletes jegyet tesserának. Szeretem ezeket a szavakat, amelyek kétezer éve kopnak az ajkakon, s még mindig nem koptak el.

Pár nap múlva kitűnik, hogy ez az igazolvány értékpapír: belépőjegy egy különös társaságba.

Szép békeidőben a nagy szállóknak voltak született nagy vendégei. A Riviérán, Londonban, Konstantinápolyban, a Tokatlyan halljában egyformán otthon voltak. Aki onnan nem ismerte őket, a filmvásznon barátkozhatott velük. A nagy, legendás könyvtáraknak: a British Museumnak, a Biblioteca Nazionalénak, a Library of Congressnek is megvannak a törzsvendégei. Ők, akik azon a limbuson élnek, ahol a könyvvilág a valósággal összefolyik. A könyvek szerelmi életének sáfárai. Az ő tollukon keresztül születik a sok könyvből az új, nagy mű. Aranyásók, akik egy maroknyi ércért évekig homokot lapátolnak. Embervadászok, akik árnyékra és tükörképekre vadásznak. Halottébresztők, leválthatatlan őrök.

Ezeknek a társaságába kerültem. Beültem az eleven lexikonok közé.

A nagy Brockhausban kerestem valamit - egy fogalmat, amikor valaki megszólított:

- Ön külföldi?

- Igen.

- Talán tud hollandul?

Hollandul ugyan nem tudok, de németül, angolul és valamit svédül. Ezenkívül cipőmnek szüksége van új talpalásra, mert a fegyenc igen ócska bőrt használt. Óvatosan azt felelem:

- Arra, amire önnek kell, bizonyára eleget tudok.

- Ez valódi szerencse! Sacco vagyok, a közgazdaságtan tanára. Szükségem volna egy holland fordításra. Keesing: "Het ekonomische Evengewicht" című művéről volna szó.

- Félek, hogy olasz stílusom nem megfelelő...

- Az nem baj. Nem akarom kiadni a munkát, hanem elolvasni. Ha egy kifejezés túl nehéz, fölírhatja franciául vagy angolul is. Én csak tudni szeretném, hogy mit tartalmaz a mű. - Aztán közgazdasági és pénzelméleti professzorhoz méltó pontossággal hozzáteszi: - Oldalanként öt lírát fizetnék.

Ennyiért érdemes hollandul tudni. Két oldalból egy hónapig száraz lábbal elsétálok.

- Hány oldalas a könyv?

- Háromszáz. De nem sürgős. Ha száz oldalt ír egy hónapban, s elhozza...

Ezerötszáz líra! Tulajdonképpen igazán egész jól tudok hollandul. Szótár van itt elég. Három oldalt három óra alatt megírok - akkor még mindig olvashatok kettőt, sőt többet is. A délelőtt az enyém marad, kettőtől ötig az ökonómiai egyensúlyé vagyok, öttől hétig a vérnyomásé, héttől kilencig a vacsoráé, kilenctől reggel hétig az ágyé... két órám Aldóé, néhány este a hercegé... s gondolataimat az álló csillagoknak szentelhetem, a ködök felé nyúlhatok, terjedhetek a fény sebességével, keringhetek a Tejút malomkerekén, űzhetem a tőlünk távolodó, a görbülő űrbe száguldó naprendszereket, és kereshetem a paragalaktikus mezőnyben a világnak amaz értelmét, amelyet e porszemnyi, euklidészi valóságban magam, úgy, mint tudóstársaim a könyvtárban, rendületlenül, de hiába kerestünk.

Megérkeztem a könyvtárba.

3. A dicső férfit a múzsa nem engedi meghalni. [VISSZA]

4. Ha az utókor ítélete gyűlöletté válik, a kőből faragott emlékeket úgy lenézik, mint a sírhelyeket. [VISSZA]

5. Őseink módjára az ősi földet saját ökreivel műveli. [VISSZA]

7. Amit itt előadtam, nem magánvélemény: az igazság. [VISSZA]

9. Részlet egy futurista Marinetti-szövegből. ^[VISSZA]

10. Apri la bocca: Nyisd ki a szád. (A fogorvos legfontosabb műszava.) ^[VISSZA]

11. "Béke lesz, amíg mi élünk." (Chamberlain hírhedt beszédéből a müncheni egyezmény megkötése után.) ^[VISSZA]

12. Sőt nagyközönséget kíván, hogy biztosabb legyen hatása. (Goethe: "Faust". Sárközi György fordítása.) ^[VISSZA]

16. Halandónak még sosem adta kegyét zavartalan a sors! Schiller: "Polykrates gyűrűje". (Szabó Lőrinc fordítása.) ^[VISSZA]

17. A "Die Wacht am Rhein" c. német militarista himnusz. ^[VISSZA]

18. Utalás a "Candide"-ra. ^[VISSZA]

19. A fiú örököseinek három kecskéjük van. [VISSZA]

---