HAT ÉV RÓMÁBAN
1943

A történész azzal a jóhiszemű elképzeléssel lép a könyvtárba, hogy majd ott kihámozza az elmúlt korok képét. Egy dicső korszak, egy nyomorult évszázad, mindig hagy maga után egy tekercsnyi vagy egy hegynyi iratot. Az első - "békebeli" - s a második, már alaposabb világháború felmérhetetlen papírtömeget hagytak maguk után, és hosszú ideig elláthatják a történészeket. Hacsak Mars isten, kontár kísérleteit elszégyellve, következő jelenésében szénné nem égeti az előbbiek krónikáit.

A kortárs hitetlenül gondol az eljövendő kutató munkájára. Az események csak hallatlanul kis hányada jegyeztetett fel. Embermilliók váltak humusszá vagy hamuvá anélkül, hogy egy oldalt írtak volna arról, amit láttak, akartak, hittek, szenvedtek. Kevés kivételtől eltekintve, hiányoznak a hóhérok emlékiratai is. Az okmányok semmi esetre sem tarthatnak jogot arra, hogy az emberiség naplójának számítsanak. Már a számok és a fényképek is megtanulták a hazugság művészetét. A szereplők maguk is álarccal játszanak az események színpadán. Az igazságügyminiszterek már megtanulták a betörőktől, hogy biztosabb kesztyűs kézzel nyúlni az iratokhoz, nehogy, ott maradjon a megmásíthatatlan ujjlenyomat.

Ki fogja elmondani a mai idők történetét? Rengeteg fog elveszni. Túl sokan haltak meg úgy, hogy nem végrendelkeztek. Könyvtárak égtek le. Követségek és vezérkarok megsemmisítették naplóikat. Hajók tűntek el. Repülőgépek, kémek, hősök, gyermekmilliók égtek el úgy, hogy még a neveik is eltűntek. Egy-egy véletlenül megmenekült mesél még - de kinek? Feledékeny kortársainak? Ezer, tízezer közül egy ír emlékiratokat. És hány van ezek között, aki csak menti, mossa önmagát, csak támadja és mocskolja kortársait? Hány ír ma csak azért, hogy az elmúlt világégés tökéletlenségét az eljövendő tökéletesítésére fordítsa? Hánynak "háttér" és "környezet" a "mi" világunk, s csak arra jó, hogy egy regényes történetet fonjanak bele? Akinek fáj a múlt, az nem akar visszaemlékezni, akinek nem fájt, az már elfelejtette, aki egészen benne élt, annak a világrengető katasztrófa végül is csak a köznapok sora volt, aki távol élt, nem ismeri a messzi embermilliók közös titkát: a kor hangulatát.

Sokan túl fiatalok voltak, amikor megtörténtek a dolgok, és még nagyon tele voltak saját létükkel. Másoknak már minden mindegy volt, már betegség és évek álltak köztük és a világ közt. Nagyon-nagyon kevesen vannak azok, akik egyszerűen csak tanúk, és elmondhatnak egy történetet: én ezt láttam. Ezt hallottam, így volt.

Hogy is volt csak? Hogy kezdődött?

A kezdet már a folytatás volt. Az életrajzírónak jó, az bejelenti, hogy hőse hol s mikor született; aki történetet mesél, már hazudik, ha azt állítja, hogy "így kezdődött!". Legjobb esetben ott tart, ahol másvalaki épp azt mondta: "... és ez volt a vége." Milyen kiváló happy ending az, hogy "Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták"! Kufstein, Olmütz, Arad... mindegy, a vége jó, ujjongás, öröm! És milyen rossz kezdet az, hogy: "Az osztrák-magyar csapatok átlépték a szerb határt." Milyen szép vég, hogy a flandriai, pipacsos mezőkön megállnak a tankok, s béke van! Milyen iszonyú kezdet, hogy Chamberlain Godesbergben tárgyal, s aztán megkérdi kíséretétől: "Azt hiszitek, tetszettem Hitlernek? Meg lesz velem elégedve?" A jó végek s az őket híven követő rossz kezdetek raktárából bőven válogathatunk, de ha el akarjuk mondani mondókánkat, végül mégis a kezdet kezdetéhez, Homérosz apánkhoz kell visszatérnünk, aki arra oktatott, hogy kezdjük történetünket a közepén, s hárítsuk valódi, kigondolt, avagy átköltött hősünkre a feladatot, hogy mondja el a dolgok elejét. S ami a végét illeti, arra ne legyen gondunk! Az élet maga sem fejeződik be úgy, hogy valaki megcsinálta a dolgát, ellátta gyermekét, megírta utolsó szimfóniájának utolsó taktusát - úgy fejeződik be, hogy a hőst "elviszi az ördög", "a fűbe harap" - vagy kevésbé virágos nyelven: "felfordul", "meghal". A történet akkor hal meg, ha az író leteszi a tollat. Ott teszi le, amikor elhangzik a nászinduló? Amikor aláírják a békeszerződést? Mindegy, pontjából az események csakhamar vesszőt csinálnak.

Nevezd hát meg, ő, Múzsa, a repülőrajt, mely 1943. szeptember 7-én délelőtt tízkor megjelent Róma egén!

Valódi hőskölteményben a Múzsa, miután megmondta, hogy ötszáz Szicíliából jött Liberatorból állt, rögtön hozzátenné, hogy Róma egén már több csodálatos tünemény jelent meg. Romulus és Remus kezdetben - a valódi kezdetben - keselyűket láttak. Hannibál betörése előtt kerek, tüzes pajzsok villantak keresztül az egén. Egyszer, amikor az ókeresztény Rómában pestis dúlt, és az engesztelő körmenet épp a Hadrianus császár mauzóleuma előtti hídon vonult keresztül, az emlékmű felett megjelent a halál angyala, és hüvelyébe dugta a kardját. Tizenkettedik Pius pápa azt mondta - ha majd a szenttéavatását tárgyalják, értesülni fogunk a részletekről -, hogy a vatikáni kertekben sétálva, forogni látta a napot. Ha valaki talán még kételkedne a jelenések valódiságában, egynek bizonyítékát kézzel foghatja: ott őrzik a Santa Francesca Romana templomában, a Forum sarkában, Szent Péter térdnyomait!

Úgy történt a dolog, hogy az Apostol a Forumon prédikált, de a nép nem hallgatta. Máshová néztek, mert Simon, a mágus, épp a fejük felett repkedett. Természetesen az ördögök vitték tenyerükön, azért lebegett olyan biztosan, túl a templomok márványhomlokzatain... A tömeg, a vak tömeg... csak azt figyelte, hogy fenn a Mágus, lenn az Apostol... míg Szent Péter térdre nem borult, hogy úgy kérje az Urat: űzze el az ördögsereget! Egyszerre csak eltűntek a kénbűzös ördögfiókák, a mágus leesett, és szörnyet halt, Szent Péter térdnyomai pedig a századok folyamán már sok szkeptikus hitetlent győztek meg arról, hogy Róma ege csodákat rejt.

Ezek után nem csoda, csak éppen különös, hogy a világos, peremén egy kissé ködös mennybolton megjelentek az alumíniumszörnyek. Különös, hogy valahol, végtelen messze, ezer gyár meggyártotta azt a tízezer különböző alkatrészt, melyeket egy ilyen gépmadárrá lehet összerakni. Különös, hogy az a Jóisten, aki a pestis rakoncátlan arkangyalát visszaparancsolta, az eseményeket előre látva, már több millió évvel ezelőtt megteremtette a halakat, melyeknek zsírja lassan benzinné ért, melyből viszont a szikra kicsalja az őstengerek melegét, úgyhogy sok eleven gyermeket lehet vele egyszerre elégetni egy virágos lengyel mezőn, vagy repülőgépmotort lehet hajtani vele. Különös, hogy a bölcsek kövét és a hosszú élet kvintesszenciáját kereső alkimisták nyomán megszületett a modern vegyészet - az elvont és önzetlen, anyagkutató tudomány, mely egy hosszú kísérletsor boldog befejezéseként a trinitrotoluolnak keresztelt anyagot eredményezte -, s hogy ez a pennsylvaniai hegyek termelte vasércben most Róma felé utazik a mennyeken keresztül, hogy hamarosan ama törvények szerint, melyeket Galilei részint ugyancsak Rómában foglalt számokba és latin mondatokba, lejöjjön hozzánk, és porrá zúzza a városnak egy (csak a valószínűségszámítás a megmondója, melyik) részét.

Amikor a szirénák felbúgtak, a gépek már jöttek is dél felöl. Ritmikusan erősödő és halkuló dongózúgásuk egyre közeledett. Az emberek elkezdtek szaladni. Fenn álltam a Trinita dei Monti obeliszkjénél, s a csendes, autóktól, kocsiktól rég elhagyatott városban úgy hallgattam a két hangot, mintha egy beteg orgona javítását figyelném. A pedálban elakadt a bourdon mély C-je, s fenn, a harmadik manuálban is baj van, de nehéz megtalálni a halk, mély, búgócsiga hangot a sípok rengetegében... Szaladjak? Semmi értelme, mert a lehulló bomba nem tesz különbséget az "itt" és az "ott" közt (a bomba szigorúan semleges). Álljak? Egy kicsit furcsa mereven állni a szaladók közt, mintha bátorságommal kérkednék. Bátor vagyok igazán? Dehogy. Eddig még csak kétszer bombázták Rómát, mindig csak a város peremét - nem biztos, hogy ide jönnek. Talán továbbmennek a dongók, és majd este bemondja a londoni rádió, hogy Firenze pályaudvara lángokban áll, de Ghirlandaio freskói a Santa Maria Novellában nem sérültek meg. Abban a jóleső tudatban fogunk elaludni, hogy robbannak a német lőszerszállító vonatok, s a vörös láng szépen kivilágítja a templomoltár feletti gót rozettákba foglalt színes üvegeket...

Nem. Egy icipicit megmozdul a föld, csak annyira, mintha egy súlyos teherautó ment volna el a hátam mögött. - Mi vagyunk soron - mondom, és már szaladok én is. Itt a közelben lakik egy német újságíró barátom, a Via Gregoriana egyik ötödik emeletén. Onnan végig lehet látni a városon. Előre.

Az utca lejt, szaladok, s már ott is vagyok. Barátom otthon van, egy másik újságíró és egy archeológus társaságában. Úgy ülünk együtt, mintha kint az eső esne.

A föld reszket, az orgonazúgást az ablaktáblák csendes rezgése váltotta fel és egy mély, nem is nagyon erős, összefolyó hang, inkább hosszú, elnyújtott nyögéshez hasonló. Mintha nagy, fekete függönyt húznának fölfelé, kis, kerek, fehér felhőcskék pukkadnak az égen, és a dongózúgás erősödik.

Becker, az újságíró, kiviszi látcsövét a tetőteraszra.

- A tiburtinai állomást lövik - mondja.

- Szó sincs róla - feleli Hase. - A San Lorenzó-it. Szőnyeget dobtak.

- Teázzunk - mondja Becker.

- Teázzunk - feleljük. - Menjünk a dolgozószobádba teázni.

Becker bemutatja kincseit: kinyit egy pléhskatulyát, és azt mondja:

- Tea. - Kinyit egy dobozt, s rámutat egy csomó fehér kockára: - Száraz spiritusz. Vizem is van - mondja büszkén. S egy szép kis bronzedényben három csészére való vizet tesz fel.

Leülünk, mint a három úriember Molnár "Játék a kastélyban" című darabjának első jelenetében, és hallgatunk egy darabig.

Fel szeretném használni ezt a szünetet, hogy kibéküljek e sorok kései vagy távoli olvasójával. Nem kételkedem, hogy történetemnek ezen a pontján már nem hisz nekem, mert ellentmondásokat talált, s mert megtanulta, ha máshogy nem, de a szigorúan következtető detektívregények nyomán, hogy ellentmondás a valóságban nincs, s ha a gyanús egyén a vallatásnál ellentmondásokba keveredik, akkor vége: a detektív s az igazság győztek.

Nem, nem hazudtam. Mondhatnám, a Conan Doyle-ok s Edgar Wallace-ok hazudnak folyékonyan s bűnüket cinikusan beismerve. Az ő logikus világuk, amelyben a gazember mindig hurokra kerül, fura álomvilág, amelynek még a revolver sem képes egy kis realitást adni. Hogy olvasóm már akkor megvonta bizalmát, amikor bekopogtam Beckerhez (kopogtam, ismétlem, mint az igazság aprólékos fanatikusa, mert az utolsó bombázás óta sem víz, sem villany nem volt), az kizárólag Homérosz bűne, aki arra késztetett, hogy in medias res induljak neki mesémnek.

"Az amerikaiak bombázzák Rómát, de csak az utolsó percben jön a riadó." Nevetséges. "Hullnak a bombák, s az urak teáznak!" "Nem szeretem az ilyen hidegvérű hősöket." "Tea a háború ötödik évében! Ugyan honnan?" "Mit keres az, aki a londoni rádió bölcsődalával alszik el, a német újságíróknál?" "Negyvenháromban kevés magyar sétálhatott Rómában... hacsak nem pap vagy diplomata az illető... ezek sem szoktak délelőtt a városban mászkálni!" "És miből él, aki délelőtt mászkálhat?"

Folytathatnám a történetet, s elmondhatnám, hogy miközben teáztunk, vagyis amíg a teára vártunk, a kalábriai dombok közt dél-afrikaiak táboroztak, s a négerek egymás közt hollandul diskuráltak, míg Horatius kedves hegye, a Soracte belsejében Kesselring tábornok intézte a német csapatok sorsát, ha történetesen nem a privát doni kozák énekkarát hallgatta, hogy Szicíliából Romániába röpültek a dongórajok, s hogy Rómában, a bombázott Rómában sok helyt vígan nézik egymást az emberek, és azt mondják: "Avanti! Éljen az ellenség!" De szeretném, ha kései olvasóm nem csapná földhöz ezt a könyvecskét, s tudván, hogy az esküm csak annyit ér, mint Gulliver Lemuelé, aki a törpék s óriások országában látottakat becsületszavával igazolja, megkísérlem, hogy kimásszak ellentmondásaim csapdájából.

Az amerikaiak kisiklanak a ködből, és szépen leejtik azt az ötszáz bombát, amelynek nyomán a tűz és füst piros-feketéje terül el a város szélén, mint a "szőnyeg", s aztán nyugodtan, háborítatlanul lekanyarodnak a tenger felé. A kevés elhárító ágyú gránátja alacsonyan robban, legfeljebb azokban tesz kárt egy-egy szilánk, akik a lapos tetőről figyelték a színjátékot. Nincs védelem.

Nincs. Mert az államok, amikor új háborúra készülnek, rendszerint az előző tapasztalatai alapján fegyverkeznek. Tizennégyig az Osztrák-Magyar Monarchia úgy készült, hogy tizenötben biztosan megnyerte volna a königgrätzi csatát. A második világháború légvédelme az 1918-as bombák ellen még hatásos lett volna. Akkor Németországban hosszú papírcsíkokat ragasztottak az ablakokra, hogy a robbanás szele szét ne vesse őket. Buzgó, öreg nénikék még akkor is ragasztották, amikor a nyolctonnás szörnyek már javában estek a felhőkön keresztül, s Olaszországnak még papírszalagja sem volt. "Mussolini az egész világot egy töltetlen revolverrel fenyegette" - mondta Churchill. Elfelejtette hozzátenni: "... és szentül hitte, hogy az összes többi revolver is töltetlen."

Az olasz fasizmus nem készült a háborúra. Békére sem készült. Semmire sem készült, csak népünnepélyekre és ünnepeltetésekre. Az augustusi korból, amelyben önmagát vélte látni, csak a circensest vette komolyan, mert a kenyérről a jó, szorgalmas nép úgyis gondoskodott. ("Napfényt és levegőt adunk a népnek!" - üvöltötte egyszer a Vezér, számtalan balkonjának valamelyikéről.)

Fasiszta politika - kortárs vagyok, tanú vagyok, s előre ellentmondok azoknak, akik az okmányok világából akarnak okulni - nem volt soha. Szavak voltak, szónoklatok, s még a tömeg is hiányzott, aki elhitte volna őket, s megadta volna a creditur ergo est sovány valóságát.

"Hinni, engedelmeskedni, harcolni" - hirdette a mindenkori propagandaminiszter. De senki sem hitt - talán mert a hinni igének, akárcsak a szeretni igének, hiányzik a hatékony imperativusa, talán, mert a "tan"-t nehéz volt megtalálni Mussolini tízkötetes "Beszédei és írásai"-ban, talán, mert nem is volt fasiszta doktrína, hanem csak egy fekete inges csoport, amely egy szép nap megkaparintotta az állampénztár kulcsát. "A fasiszta" szó külföldön olyasvalamit jelentett, hogy "a tőke pártja". "Nem vagyunk fasiszták, munkáspárt vagyunk!" - kiáltotta egyszer a fiatal Goebbels, az "apokaliptikus csirkefogó". A fasiszták önmagukat szívesen nevezték "munkáspárt"-nak. Szívesen harcoltak egyedüli fegyverükkel, a nyomdafestékkel, a polgár, a borghese figurája ellen, de rossz néven vették, ha arról volt szó, hogy a baloldal is veri - több okkal-joggal - a polgárt. Szerettek kiállni a nyugati-keresztény kultúra védői közé - Mussolini, a "tiszteletbeli máltai lovag" (neki még a nemes ősöket is elengedték) s Ciano, az "aranysarkantyús vitéz" (ez egyben Mozarttal volt egyenrangú) -, de egy kis pártalakulat az Antieuropeo című lapocskával támadta és pocskondiázta a "nyugati" ideálokat. Komoly, hideg realistáknak mondták magukat, és megalapították a "fasiszta misztika iskolájá"-t. Védték a családot és az erkölcsöket, de Mussolini s lánya szerelmi ügyeit a fasiszták széltében-hosszában tárgyalták, s az orvietói tornatanárnőket nevelőintézetbe vitték, a külföldi diplomatákat mulattatni. Rövid húsz év alatt a VEZÉR (ki merné nevét másképp, mint nagybetűkkel leírni?) kikezdett Görögországgal, s lövette Korfut, megerősítette a gyarmati uralmat Líbiában, s akasztatta az arab hazafiakat, megtámadta Abesszíniát, s akkor akart gyarmatot alapítani, amikor a régi gyarmatok is elvesztek, baráti szerződést kötött Franciaországgal, és követelte Korzikát, Tuniszt és Dzsibutit, békét kötött a pápával, és vadul rázta az iszlám (Firenzében gyártott) kardját, fenyegette Németországot az Anschluss miatt, és "acélszerződést" kötött vele, támogatta Finnországot az oroszok ellen - a német-orosz paktum idején -, s ezt a fejetlen ide-oda húzást, az utólagos mentegetőzések táncát úgy hívták, hogy "reálpolitika".

Ami pedig a katonai felkészülést illeti, az nagyjából abban merült ki, hogy Mussolini - aki a világháborúban előbb mint újságíró volt fölmentve a katonai szolgálat alól, s később egy hátországi hadgyakorlaton egy rosszul töltött és fölrobbant fegyvertől könnyebben megsebesülve rohant vissza a szerkesztőségbe - kócsagforgót tűzött acélsisakjába. A gépfegyverek és hajítódárdák háborújában legyőzve Abesszíniát, kinevezte önmagát az Impérium Első Marsalljává. (A kis király dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy előléptették, nehogy katonai rangja alatta maradjon egy tényleges őrmesterének.)

A hadsereg - a híres nyolcmillió bajonett - még várta a tizenhat millió darab bakancsot, az egyéb felszerelésekről nem is szólva. Amikor az amerikai repülők átröpültek az albanói dombok felett, több repülőtábornoka volt Olaszországnak, mint gépe, több tengernagya, mint hadihajója. Védelemről szó sem volt. A háború előtti parádékon szerepelt utoljára a világtörténelemben az "olasz flotta". Horthy, a rövid életű osztrák-magyar hajóhad utolsó uniformisviselője még látta a Nápolyi-öbölben, és sóvárogva gondolt ifjúságára, amikor még lőhetett. Röviddel a háború kitörése előtt Mussolini még megmutatta a genovaiaknak, aztán eltűnt. Eltűnt már azért is, mert elfelejtették az olasz repülőknek megmondani, hogy föntről mi a különbség az olasz és az ellenséges hajók közt, s többször előfordult, hogy a vállalkozó kedvű pilóták honfitársaikat bombázták. Külön pech volt, hogy a légvédelmi tüzérek is idegesek voltak: még Balbo, a szakállas légi marsall is hiába dobta ki tábornoki sapkáját a gépből: hogy fölismerjék, míg a földre lebegett, már a gépét is telitalálat érte. A repülőknek, a tüzérségnek a biztonság kedvéért meg kellett parancsolni, hogy ne tüzeljenek meggondolatlanul, hanem kérdezzék meg előbb, ki röpül, mi röpül.

Ennélfogva, amikor egy nagyon szép napon az angol flotta megjelent a genovai kikötő előtt, a világítótorony őrsége udvariasan megkérdezte: "Kik vagytok?" Mire az angol admirális a tizenkét hüvelykes üteggel felelt. Csak negyvenöt percig lőtte a várost, mert létezik még egy, a lovagi időkből származó törvény, amely előírja, hogy tengerről naponta csak ennyi ideig szabad bombázni. (A régi jó idők! Ötödik Pál pápa Őszentsége előírta, hogy az inkvizíció is csak napi egy órára feszítheti kínpadra áldozatát.) A légi bombázásra nem volt határidő, s Nápoly napokig lángolt a bombazápor alatt.

Túlzás volna azt mondani, hogy az olasz nép hősiesen tűrte a megpróbáltatást. Ha az imádságnak csak egy kis foganatja volna, ha Szent Antal vagy Januarius valóban aktív védszentek volnának, Mussolini s társai minden támadás alatt és után förtelmes kínok közt fölfordultak volna! De a Jóisten már tudja, hogy nem szabad meghallgatni az emberek imáit még egy percig sem, mert az emberek egyik fele tüzet-poklot kíván a másiknak, s ennek köszönhette a VEZÉR, hogy megérhette kivégzését. De minden teológiai elgondolástól eltekintve, Olaszország azért tűrte a bombázást, mert Nápoly és Taranto sebei nem fájtak Rómának. A parancsnokságok Rómában voltak. Az ország sorsát a hét dombon festőien elosztott minisztériumok intézték - s ezek buzgón sürgönyöztek ide-oda: "Hinni, engedelmeskedni, harcolni!"

Rómát magát nem érte támadás egészen 1943 nyaráig. A szirénazúgás csak azt jelentette - ez "hadititok" volt, s ezért tudta mindenki, il segreto di Pulcinella (Pulcinella titka), ahogy az olaszok nevezték -, hogy Nápolyt bombázzák. Elhalt az utca lármája, az emberek a kapualjakban várták a riadó végét, mint máskor a záporeső elállását. Politikáról, háborúról nem beszéltek közben, csak az evésről, a kávéról - szerelemről ismeretlenekkel még békeidőben sem szokás tárgyalni -, egyszóval "haj, haj"-ból, "bizony, bizony"-ból állt a kapu alatti diskurzus. Olyan legendák keringtek, hogy Rómát nem lehet bombázni, mert Szent Város. Ezt viszont épp a valódi római hitte el a legnehezebben. Neki Róma csak az, ami a párizsinak Párizs, a ferencvárosinak a Ferencváros: a háza, otthona, vadászterülete - s nem szentebb, mint a valóság maga.

Szent Város? Jobbak-e polgárai, mint a többieké? Szentebbek? Furcsa tény: a Szent Város nem szült szenteket. A Chiesa Nuovában élt egyszer egy szent életű pap, de az firenzei volt. A római Szent Franciska dicsfényt kapott ugyan, de csak akkor szállta meg a Szentlélek, amikor férje s számtalan gyermeke meghalt. Szent Brigittát Svédország küldte, Boldog Labrét, aki a Colosseum ívei alatt élt, hált, koldult, s halt meg a barokk Rómában, Franciaország - nem, Rómának nincsenek szentjei.

"De ha nem szent, hát nem is fasiszta" - vélte a római polgár. Ezt az angolok is tudják, hisz úgyis mindent tudnak. Pulcinella titka az is, hogy a Palazzo Venezia erkélye alatt lelkesen tapsoló tömeg mindig ugyanaz a nyolcezer titkosrendőr. Hozzátehetjük: nem is nagyon olasz. Ebbe a városba 1870-ben az olasz csapatok hódítóként vonultak be, nem hívta őket senki. A feketeingesek ötven évvel a vörösingesek után támadtak. Mi köze Rómának a háborúhoz?

Ez a tudat annál inkább erősödött, mentül közelebb jöttek a szövetségesek. Ellenség? Senki sem érezheti az első világháború szövetségeseit ellenségnek. Csak az újságok nevezték ellenségnek, judeo-plutodemokrata-kommunista bandának az angolszászokat. Lehet, hogy az alvilág démonaira s urukra, Plutóra gondoltak, akikkel most ők, a Világosság Urai, ők, a barna- és feketeingesek küzdenek... de az újságok már rég mesevilágban éltek. S ha valaki az újságokból akart az eseményekről vagy a korhangulatról értesülni, elveszett. A szerkesztők komplikált mondatokat írtak. "Jó, hogy Mussolini a németekkel szövetkezett - mondta a polgár. - Ha a franciákkal szövetkezett volna, ma Londonban ülne mint az olasz ellenkormány feje, s holnap visszahoznák ide."

Róma csak egy bombázást állt ki. Másnap már "nyílt város"-sá nyilvánították.

"Nyílt város" - szép, történelmi fogalom. Itt még állnak a városfalak, őrtornyokkal, kapukkal, itt még meg lehet érteni, hogy mit jelent: "nyílt város". Azt jelenti, hogy ezek a falak nincsenek, a tornyok őrei eltűntek, uniformist pedig csak Őszentsége svájci alabárdosai viselnek. "Nyílt város" azt jelentette, hogy a hadi- és tengerészügyi minisztérium hivatalnokai civilben mentek az irodába, hogy a marcona acélsisakosok helyett szalmakalapos (láthatóan vígabb) úriemberek sétáltak végig a Via Venetón. Azt jelentette, hogy a német tisztek kölcsönkért, túl bő, vagy túl szűk kabátban, régi nadrágban, de félreismerhetetlen, ruganyos léptekkel vonultak az Hotel de Russie kapuja alá, amelyről már lekerült a TRANSPORTKOMMANDO felirat, s újonnan festették a szálloda tüntetően régimódi nevét. Azt jelentette, hogy egy háló helyett kettőt terítettek a tankokra, ha a Pincio fasoraiban pihentették őket.

Valami furcsa komédia volt a harcos birodalom fővárosának átváltozása - vagy inkább átöltözése. Békeidőben a válogatott egyenruhák örök parádéja volt a város. A liftesfiútól az admirálisig mindenki sötétkék egyenruhát hordott. Vasárnap délutánonként a repülők és a tengerésztisztek széles, azurkék szalagjaikat kocsikáztatták a Corsón. Ötéves kisfiúk uniformisban fúrták az orrukat a sétányon. Az iskolásgyerekek egyenruhájukba törölték tintás ujjukat. A fasizmus mindenkinek juttatott legalábbis egy fekete inget, fekete rojtos sipkát vagy fezt, s ez a csodálatos tarkaság - a gombokon repkedő sasok, a sapkákon ordító oroszlánok, a ruhadarabokon pompázó bárdok és vesszőnyalábok, ez az egész gyönyörűség, legalábbis Rómában - huszonnégy órával az első bombázás után eltűnt. A német pártfunkcionáriusok halkan súgták egymásnak a "Heil Hitler"-t, nehogy az ellenség - az ő ellenségük meghallja.

A második bombázás - dacára a szalmakalapoknak - mégis bekövetkezett, és súlyosabb volt az elsőnél. Egy rendezőpályaudvart döntött romba.

A szövetségesek vagy nem vették tudomásul az egyoldalú nyilatkozatot, vagy túl nyilvánvaló volt, hogy a szó szoros értelmében vett köpönyegforgatás mit jelent. Az angolok különben is meglepően pontosan tudták, hogy mi történik Olaszországban. Emlékezetes tény - s ilyesmit a történelem hivatalos íródeákjai nem szoktak feljegyezni -, hogy mi történt a nagy térképpel, melyet a háború elején a propagandaminisztérium a város közepén, a Piazza Colonnán felállíttatott. Óriási térképfal volt, s a Földközi-tenger partvidékét ábrázolta. Zászlócskák, nyilak; hajók mutatták rajta a fasiszta hadak útját. A rádió déli hadijelentése után szirénázva jött a tűzoltóság tologatni a játékhajócskákat. De a Győzelem istennője szeszélyes, Görögországban takarodót fújtak, Észak-Afrikából fogolyszállítmányok indultak Indiába, Abesszíniában lándzsa helyett lőfegyvert találtak, s hercegi vezérük mint fogoly reggelizhetett együtt az angol generálissal. S amikor Szomáliban eltévedt egy angol haditudósító s egy fényképész, s valahogy az olasz főhadiszállásra keveredtek, az utolsó tízezer ember is megadta magát nekik. A tűzoltók nem jöttek többet - s a térkép ott búsult a római oszlop alján, mely most légvédelmi vasbeton burkolatában oly értelmetlenül meredt az égnek, mint egy összelőtt gyár lábon maradt kéménye. Falához fáradt titkosrendőrök támaszkodtak, arra a naiv járókelőre várva, aki a térkép előtt a várható hadihelyzetről esetleg egy kézmozdulattal jelzi véleményét. "Sírjatok, Milánó, Lucca és Firenze; kocsira szállt a Vezér, jön Velence mellett az ostrom változása, ha Rómában megváltozik a nagy oszlop" - idézték Nostradamust a közeli Nemzeti Könyvtárban buzgó olvasói. A rómaiak csak magukban morogtak, s a titkosrendőrség is lemondott arról, hogy megtudja, ki mit kíván és kinek. Egy szép nap aztán kora reggel feltűnően csöndesen pár hatalmas katonai tehergépkocsi érkezett a térre. Percek alatt szétszedték, felrakták az alkotmányt, s elvitték. Talán, hogy spóroljanak a drága benzinnel, talán, hogy otthon tűzködjék tovább a zászlókat...

Reggel kilenckor a londoni rádió már bemondta az eseményt. Tizenegykor pedig - mintha valami nagy népgyűlést hívtak volna össze - óriási tömeg sétált a Piazza Colonnán.

Ezért nem sikerült a "nyílt város" terve, ezért jöttek egy szép júliusi reggelen a repülőerődök.

Mussolini nem látta, mert valahol Felső-Olaszországban tárgyalt Hitlerrel. Tárgyalni... egy szó, az újságok mesevilágából. Némán ült a félbeszakíthatatlanul beszélő Hitler előtt, s megkísérelte a német szóáradat értelmét megfejteni. De már késő volt, túl késő németül tanulni, túl késő bevallani, hogy nem érti, túl késő kiugrani, késő Róma légvédelmét fölépíteni.

Öt napra rá megbukott. Pártjának "Nagy Tanács"-a, mint a lepipált demokráciákban, egyhangúan megbuktatta. Talán a detektívhistóriákban mégis van valami igazság: a tettes elbukik, mert nem figyelt egy jelentéktelennek tűnő apróságra. A polgár már rég nem választott. A feketeingesek "parlament"-nek tisztelt gyülekezete legföljebb hazafias dalokat énekelt kórusban. De egypár tisztségviselőnek, újsütetű grófnak, mint Grandi és Ciano, szenilis marsallnak, mint De Bono, még volt egy lehetősége, egyszer, egyetlenegyszer egyetérteni...

A DUCE (vagy mégiscsak négy üres nagybetű volt?) eltűnt. De még mindig maradt valami, ami hasonlít egy államra. Még volt egy király, egy miniszterelnök, egy közigazgatási gépezet, sőt, egy jelszó - helyesebben három szó: "A háborút folytatjuk. La guerra continua."

Ezért jött a harmadik légitámadás, ezért zúgtak a szirénák későn, ezért nem volt más légvédelem, mint egy-két német ágyú a vasút mentén.

Hogy mi - az idegenek - hidegvérűen teáztunk? Még visszagondolva rá, sem tudok megijedni.

A félelem nem kényszerképzet. Aki fél, pontosan tudja, hogy mitől fél. A diktatúrákban - mint ahogy van dohány- vagy sómonopólium, van ijesztési monopólium is, és ez a rendőrségé. Félni csak ettől - a jog és törvény szókincsével játszó, idegeket tépő, fogat fúró gyilkolóalakulattól lehet. Kopognak az ajtón, és éjjel elviszik az embert szenvedni és meghalni. Lezárnak egy utcát, összeterelik a népet, s összetörik a koponyáját valakinek, mert az vélte, hogy nem a diktatúra az elképzelhető legjobb államforma, vagy hogy az amerikai hadsereg erős. A rendőrség is emberekből áll. Jó családapák vannak köztük, szívesen szolgálnának más rendszert is - készek arra, hogy felsőbb parancsra leüssék a jelenlegi rendőrfőnököt -, de hozzájuk képest a bombaszőnyeg jótékonysági intézmény. A trinitrotoluolban nincs rosszakarat. Hidegvérűen teázhattunk.

Teáztunk, mert volt tea. A meleg, barna tea izgatott, mert messzi demokráciából jött. Teát szerezni külön sport volt, melynek titkait izgatottan szoktuk megbeszélni. Tökéletesen megértem, hogy az Egyesült Államok - ugyanaz, amely most nyugodtan végignézte Franciaország agóniáját - rögtön fegyvert ragadott, amikor Anglia felemelte a teavámot. Teázva könnyebb remélni. S Róma jó vadászterület: itt sok a teázó, ide szívesen hozzák. Mert nem igaz, hogy az emberek a sorsdöntő kérdésekért izgulnak, hogy a nemzet a vezér vagy a főpap ajkán csüng egyfolytában - a nép enni akar, inni, mélyen aludni, és szívből óhajtja, hogy az állam minél kevesebbet törődjön vele. A teacsempészek jobban tudják, hogy mi kell a népnek, mint a "fasiszta misztika iskolájá"-nak professzorai. A Jóisten pedig a már említett bölcs előrelátásával úgy építette meg a svájci határt képező hegyláncokat, hogy azokon keresztül eljusson az, ami jó, azokig, akik ugyancsak jó pénzben ki tudják fizetni.

Svájcon keresztül sok minden érkezik Olaszországba: jó hírek. Ezeket a svájci lapok pontosan közlik, s mindössze abban nyilvánítják semlegességüket, hogy a tények meztelen leírásához hozzátesznek egy mondatot, amely a "másrészt, viszont" szócskával kezdődik. Egy kis tea, kávé, bors, fahéj, szegfűszeg, jelentéktelen dolgok, azt vélné az ember, hogy éhezőknek nagyon kevéssé fontosak, de szimbólumok: a béke, a világkereskedelem, az emberi összetartás ehető, iható szimbólumai. A svájci határ Olaszország felé majdnem szabad (határincidensre csak a görög hadjáratból visszavonuló olasz csapatok miatt került egyszer sor: a jó svájciak görög betűkkel írták ki államuk nevét) -, csak Németország felé vontak drótsövényt. Ezt "másrészt, viszont" nem csempészek, hanem az üldözöttek ellen, akik át akartak szökni. A helvét konföderáció arra az álláspontra helyezkedett, hogy Hitler áldozatai nem politikai menekültek, hiszen nincs folyamatban ellenük bírósági eljárás, tehát a már átszökötteket is valamilyen szépen megfogalmazott "csavargótörvény" alapján nyugodt lélekkel visszaszolgáltatták a németeknek. A Gestapo szemük előtt lőhette le a menekülőket. Aztán drótsövényt vontak...

Jön a tea a Vatikánon keresztül is. A Vatikán nem az egyház, hanem egy állam. Az Egyház nem ismer határokat. A Vatikán határait őrzik. Az Egyház lelkeket akar: "Da mihi animas, cetera tolle." (Add nekem a lelkeket, a többit megtarthatod.) A Vatikánnak postája, nyomdája, bankja van: a Szentlélek Bank, amelyik latinul beszél, és latinul mondja: "Quidquid ad rationes in re nummaria spectat quae cuique cum externis intercedunt nationibus legitime curat et exsequitur." Magyarán szólva: Mindenféle, külföldi államokkal kapcsolatos pénzügyletek törvényes intézője és lebonyolítója. Az Egyház - az Ecclesia militans - harcol. A Vatikán szigorúan semleges. Mesélik, hogy egyszer egy sötét éjjelen Mihály arkangyal épp a Szent Péter téren akadt össze a sátánnal. Vadul egymásnak mentek. A gonosz torkon ragadta az angyalt, és fojtogatni kezdte: "Segítség! - kiáltotta Mihály -, Szentatyám, segíts! Segíts! segíts!" Végül a nagy kiabálásra kinyílt egy ablak, kinézett egy jóságosan mosolygó prelátus, s ezt mondta:

- Non possumus! Lásd be, arkangyalom, hogy egy ilyen beavatkozás sértené semlegességünket - s szépen betette az ablakot.

- Vatikáni tea? - kérdeztem.

- Igen - felelte Becker. - Weizsäcker sajtóattaséjától kaptam egy csomag valódi Lyonst. Ő a bárban vásárolja. Ismeri a Vatikán bárját?

- Igen - feleltem. - Jártam ott, amikor a könyvtárban dolgoztam.

- Szép hely, jó hely. Egy kis békemúzeum, francia Chartreuse, dán Cherry Brandy, brazil kávé, magyar bor. Az Egyház egyetemes. Istenem, milyen jó dolog a béke!

Kinn egy hatalmas dörgés feleli rá, hogy "igen".

- Biztos újra valami muníciósvonat robbant - mondja Hase.

- Nem hiszem - véli Becker. - Azok rendszerint nem így egyszerre robbannak, hanem vagononként lövik a sortüzet. Inkább tűzijátékszerű robbanások, egymást követő dörgések...

Újra megcsörrentek az ablakok.

- Talán mégis lőszer volt. Még egy teát?

Szívesen iszom a teát, szívesen beszélgetek a német újságírókkal, a náluk talált ismeretlenekkel. Jó emberek.

Jók? Hát van a világon jó ember és rossz ember? Erre a kérdésre csak az felelhet, aki már élt valaha parancsuralomban. A fasizmusban élni csúf és reménytelen, de van egy - egyetlenegy - komoly előnye: lehetővé teszi embertársaink osztályozását, aszerint az egyszerű elv szerint, amely a régi festőket arra bátorította, hogy falra fessék az Utolsó Ítéletet: az egyik oldalon röpülnek a jók, a másik oldalon zuhannak a rosszak. A diktatúra alatt ez azt jelenti: jó az, aki szintén szívből óhajtja, hogy a diktátort felkössék, rossz az, aki a keresztre egy ecetes spongyát nyújtana neki. A modern pszichológia úgyis hallatlanul megnehezítette az emberek közötti életet. Rendkívül nehézzé vált megtudni, ki mit ér. A lusta csirkefogóról kisült, hogy csak gátlásai vannak. A hóhér - szegény - szenvedő szadista, a zsugori, szőrös szívű uzsorás a neurózis áldozata - s mi végül áldozatává válunk annak, akinek a lélekbúvár mindent megbocsát. A diktatúra nyomban visszaállítja az ősi állapotot, melyben valaki "bátor és becsületes volt", avagy "gonosz és gazember".

Tisztázni csak azt kell, hogy ki jó, és ki rossz, s ez nem lélektani kérdés, hanem valami egészen más. Ha ezt valaki, aki még nem élt titkosrendőrségtől uralt országban, nem értené meg, ajánlanám neki, hogy keverje össze két hangyaboly egyformának látszó népét. Meg fogja látni, milyen hamar tapogatja ki az oktalan állat az egymáshoz tartozók közösségét!

Szimbólumokból, mozdulatokból, az elmesélt anekdoták hanglejtéséből, a rádió gombjának helyzetéből, újságfoszlányokból, sóhajokból, idézett könyvek címeiből, egy név kiejtésére való elbúsulásból vagy szemcsillogásból, egy aláhúzott szóból, egy felkiáltójelből lehet megállapítani, hogy ki hova tartozik. Véleményváltozás csak a "hivatalos" történelemben van. A valóságban - bárhogy forduljon a politika, maradjon a zsarnok félisten, vagy üljön börtönben - ezek a jók megmaradnak jóknak, a rosszak rosszaknak. Rómában megértettem, amit a katolikus egyház vall: a mennyország s a pokol örök időkre lesznek kiszabva, nincs változás, nincs kegyelem, az évmilliárdok végén sem.

Tévedni emberi dolog. Más szóval: megtörténhet, hogy valaki bedől egy spiclinek, az OVRA egy ügynökének, de azt el is viszi az ördög. Előfordult, hogy valakit egy vigyázatlan szóért tíz évre leküldtek Lampedusa szigetére. Ott voltak azok a börtöncellák, amelyekben dagálynál az ágy széléig állt a tengervíz. A "közvélemény" ilyenkor hangosan helyeselte a Fekete Führer "lettres de cachet"-it, hogy valójában mit gondolt, arról óvatosan hallgatott - tudva, hogy bírálóit minden esetben kommunistának bélyegzi. A szabály az volt, hogy az ember csak hangyaszerű tapogatás után beszélt, és mindig tudta, kivel beszélhet.

Abban az órában, amikor Mussolini megbukott, és abban a hitben, hogy rendőrsége is vele bukott, hirtelen mindenki levetette álarcát. "La guerra continua" (tovább harcolunk) - mondta Badoglio, az új kormányfő, és erre - mint álarcosbálon, nagyon későn, az éjféli álarchullás után előfordul - az emberek fáradtan, halk sóhajjal még egyszer föltették igazi érzelmeiket rejtő maszkjukat.

Ami a német párttag-újságírókat illeti, biztos lehettem. Nem tartoztak a paranoiás évjárathoz. A nácizmus - mint egyes gyermekparalízis-járványok - egyes évfolyamokat támadott meg. Ausztriában az 1913-as és az utánuk jövő fiatalok bolondultak meg. A háború első négy éve már tömegesen tizedelte ezeket az idealistákat. Sztálingrád után az opportunisták is - Hitler diktatúrájának alapja és támasza - leváltak. A német romantikusok, akik 1938-ban a kék virágot a dachaui tábor őrzése közben szerették volna megtalálni, 1943-ban már egy Hitler-ellenes merényletről álmodoztak.

Az én két németem kezdettől fogva csak arról álmodott, hogy lehetne a legbiztosabban elbújni, köddé válni, lemorzsolódni, lelépni. S igen helyesen rájöttek, hogy a legbiztosabb búvóhely a propagandaminisztérium.

Ez ismét paradoxul hangzik, de valóság. Rómában is azok laktak a legbiztosabban, akik a fasiszta párttitkárság épülete mögé bújtak. Ott nem szimatoltak a rendőrkopók. A propagandaszervezet üvöltő kis Goebbelsei közt könnyű volt hallgatni. Az írókat, művészeket úgyis kissé bárgyúaknak vélték, a hatóságok elnézőek voltak velük. Becker hivatalosan azért volt Rómában, hogy a kultúrkapcsolatok ápolására művészettörténeti cikkeket írjon, Hase pedig, aki archeológiát tanult, és tudott olaszul, közgazdasági tudósításait egy kedves bécsi barátommal íratta. Ő, Eckstein volt az, aki bevezetett hozzájuk.

- Jó emberek - mondta. Ezek a jó emberek most egy biztos, jó tervvel ültek Rómában: megvárni a szövetséges hadsereget, vagyis eltűnni a tervszerű német visszavonulás előtt. "Két hét múlva itt lesznek - gondolták. - Addig eltűnünk."

Ötletük közel sem volt olyan eredeti, mint vélték. Túl sokan fáradtak már bele a visszavonulásba s a győzelmi jelszavakba... Már neve is volt lelkiállapotuknak: a bakák "kanadaláz"-nak hívták.

Eltűnni! Hát el lehet tűnni egy totalitárius államban, ahol minden kapus ellenség, rendőrspicli, zsaroló? El lehet tűnni húszévi fasiszta organizálás után ott, ahol kenyérjegy nélkül nincs kenyér, s hús még húsjeggyel sincs? Questura, milícia, tábori csendőrség, SS, Gestapo, spionok és még tíz hasonszőrű fejvadász alakulat ellenére?

Nehéz kérdés. A válasz attól függ, hogy ki felel rá.

Ha a lengyel anyaföldből, az orosz hó alól feltámadna ötvenszer százezer ember, azt felelné: "Nem." Ha nyolcvanszor ennyi sír alól szavaznának, azt felelnék: "Nem." Törvényszerű, hogy a diktatúra pestis; és öl - mert a siracusai tirannusoktól a Napóleon-komplexusokban szenvedő dél-amerikai tábornokokig csak a gyilkolás eszközei változtak. De vannak kivételek, ezeknek a családfája is annyira nyúlik vissza, mint a kényuraké: a szökevény gályarabok, a Bastille szökevényei, a Lincolnékhoz szökött néger, az első világháború Kínán át szökött magyar parasztjai azt mondják: "Lehet."

Már nincs megoldás a tömegek részére, a világ részére - de egyéni megoldások vannak, s míg a szabály porlad, a kivétel beszél, és - amint ezek a sorok is mutatják - ír, kiált, üzen azoknak, akik veszélyben vannak vagy lesznek.

Meg lehet menekülni. Néha a vak véletlen, néha a mindenható valószínűségszámítás megment valakit. A Hood-cirkáló felrobbant kétezerötszáz emberével. Az óriási füstfelhő szélén három sértetlen ember úszott a hullámokban. De ez a kivétel kivétele. A kivétel szabálya: csak az menekül meg, aki bátrabb a többinél. Ahhoz, hogy valaki eltűnjön, elbújjon, átlépje a határt, ahhoz több bátorság kell, mint együtt üvölteni a farkasokkal. Ha már a tenger áldozatait és menekültjeit idézzük: volt egy perc, amikor a Titanic fedélzetén bundában kényelmesebb volt az élet, mint alsónadrágban a Jeges-tengerben. "Nyugalom, nincs veszély" - mondta a kapitány, ez volt a "hivatalos vélemény".

De az menekült meg, aki idejében ugrott a hideg vízbe. A tömeg elmerült a hajóval.

Aki már lent úszik a hidegben, a sötétben, még nem menekült meg, de már megvan a saját elmélete. Máshogy ítéli meg a dolgokat. Talán egy kissé szívtelenné válik: mikor a süllyedő hajót nézi, s azt gondolja: "Ugrottatok volna!"

A hideg, a sötét, nem szimbólumok: valóság annak, aki harmincnyolcban leugrott a fedélzetről, s negyvenháromban még élt. Ebben a valóságban eleven erő volt a koszorúereket szűkítő rémület. A sötétben úszók tudtak egymásról, átkiáltottak egymásnak. Ha Pétain rendőrsége az andorrai határon összefogatta a menekülteket, és átadta a németeknek, ha a svájciak a csavargótörvény nevében kiadták a hóhéroknak a hozzájuk menekülteket, ha a Vatikán hivatalosan azt felelte a vichyi kormánynak, hogy nincs erkölcsi ellenvetése a zsidók deportálása ellen, s ha a magyar miniszterelnök szégyenében szíven lőtte magát, mert meg kellett szegnie a Jugoszláviával kötött szerződést... akkor nagyon rossz volt a sötétben úszni.

De voltak jó percek is: egyszer Ecksteinnel hallgattuk a londoni rádiót - a dán leadást nem zavarták -, és izgatott lelkesülésünkben kitűnően tudtunk dánul (az apostolok pünkösdi csodáját egyszeriben megértettük: a nagy eseményeket izlandiul, románul, portugálul és luxemburgiul hallgattuk és értettük). Azt mondta a hír, hogy egy nagy német csapatszállító konvoj ég a Földközi-tengeren. Harmincezer ember körül lángolt a víz, mert egy tankhajót is megtorpedóztak. Az emberek az égő hajókból csak a lángtengerbe ugorhattak...

Eckstein ezt mondta:

- Látod, így van az, ha az embernek rendben vannak a papírjai. Tudod te, hogy milyen nehéz egy ilyen konvojra felkerülni? Hány okmány, parancs, bizonyítvány kell ehhez? Azoknak, akik ott a víz alatt úsznak, hogy talán kidugják az orrukat a lángtenger szélén, minden szükséges okmányuk megvan!

Az én tutajom már régóta egyetlen darab papír - a magyar királyi római követség papírja, amelyen az áll, hogy útlevelem meghosszabbítás végett a követségen van. Erről a - kissé gyenge - közlekedési eszközről nézem, hogy a két német hogy tervezi a biztos veszélyből a bizonytalanba való ugrást.

Ha sikerült eloszlatnom nyájas olvasóm igen érthető kételyeit, visszatérhetek teázóasztalunkhoz, amelyen néha meg-megcsörrent a szeizmográfot játszó csésze.

- A helyzet... - mondja Becker.

- A helyzet - ismétli az archeológus - hallatlan egyszerű. Pontosan megfelel a második pun háborúnak, s azt mondanám, hogy a zamai ütközet előtt állunk... Németország helyzete az első világháború után pontosan megfelelt az első pun háború utáni állapotnak. Hannibál hirtelen támadása Spanyolországon keresztül megfelel a lengyel hadjáratnak. A dünkircheni vereség és az utána következő lelkiállapot Angliában a cannaei vérfürdőnek és a "Hannibal ante portas"-nak felelnek meg. Védekezni fogunk tűzön-vízen át - mondta Churchill Maximus Cunctator. És elképzelem Göringet mint pun lovastábornokot, amint azt mondja Hitlernek: "Győzni tudsz, Vezérem, de a győzelmet kihasználni nem tudod" - és "ha Dünkirchen után átkelsz a csatornán, öt napra rá, a Buckingham-palotában ebédelsz!" De ma, mondom, Scipio már Afrikában van, és nemsokára Berlin falai alatt táboroznak a légiók!

- A helyzet - mondja újra Becker, és látszik, hogy el van tökélve az ókori kirándulások megakadályozására - még sohasem volt olyan groteszk, mint ma. Olaszország egyszerűen nem tudja, mit akar. Mussolinit lecsukták, és ha az őt őrző carabinierik egyikének nem volna viszonya az egyik követségi emberünk szakácsnéjával, még azt sem tudnánk, hogy melyik hotelban kártyázik. A fasiszta pártot nem tiltották be, és nem létezik. A politikai foglyokat nem engedték ki, de nem zártak be újakat.

- Badoglio tömegesen csukatja le az embereket - mondom.

- Igen, de ez nem az igazi. Nem politikai okokból teszi. Hétkor takarodót fújat, és ha fél nyolckor valakinek fáj a hasa, és a patikába akar szaladni, tizenöt évre lecsukatja. Ez katonai igazságszolgáltatás. Itt nem arról van szó, hogy az a hasfájós pasas mit gondolt.

- Karthágó el fog esni - folytatja az ókor ismerője monológját -, de az utolsó gyermekig fog harcolni. Eleste persze semmit sem változtat a világtörténelmen. Akkor tulajdonképpen csak az volt a kérdés, hogy a latinok vagy az afrikaiak fogják-e elfogadni a görög kultúrát.

- Badogliót nem értem - mondja Becker. - Kijárási tilalom, jó, de mit tesz még? Már egy hónapja ő az úr Olaszországban. Miért nem adja meg magát? Azt várja, hogy az amerikaiak idejöjjenek? Múltkor felküldte Gueriliát Trevisóba, Ribbentroppal tárgyalni, és arról biztosította, hogy továbbharcol. Harcol, de mivel?

- Talán tárgyal? - véli Hase. - Lehet, hogy az amerikaiak azért jöttek ide bombázni, hogy siettessék egy kicsit a diplomáciai megbeszéléseket. Manapság a trinitrotoluol úgy hozzátartozik a diplomáciához, mint azelőtt a francia nyelvtudás.

- Eszerint holnapra remélhetjük a békét - mondom. - A diplomata ugat, a bomba beszél.

Egy hosszú, az eddigieknél talán közelebbi robbanás ráhagyja, hogy: igen.

Becker hirtelen elsápad. Aztán ráeszmél ijedt arcára, és úgy látja, hogy illik megmagyarázni lelkiállapotát:

- Amikor utoljára Szicíliában voltam, a régi jó időkben, amikor még Maltát bombáztuk, az angolok új módszerrel támadtak. Bombázórajaik egyszerűen a mi hazatérő bombázóink nyomában jöttek. Így riadóról szó sem volt, s amikor a junkersek leszálltak, már estek is az első bombák. Én a repülőtér szélén álltam, amikor az első hullám érkezett, és nem értettem, mi történik. Szerencsémre valaki hatalmasan fenéken rúgott, elvágódtam, s a tér szélén levő árokba estem. Mondom, szerencsémre, mert abban a pillanatban elsöpört felettem a sár- és szilánkzápor. Fél percig tartott az egész, aztán felkeltem, hogy megköszönjem életmentőmnek lélekjelenlétét.

- És ő?

- Ő egy csizma volt, benne lábszárral. Ez röpült felém. Egy ismeretlen jótevő posztumusz tette volt. Egy ismeretlen csizmának köszönhetem, hogy élek. - És az archeológus felé fordulva, hozzátette: - Ilyesmi a második pun háborúban nem fordulhatott elő.

A tudós nem sértődött meg, sőt, látszólag megörült, hogy visszatérünk az ókorba.

- Ami a fegyvernemeket illeti, könnyű volna párhuzamot vonni a nehéz, de rendkívül mozgékony tankok és Hannibál harci elefántjai között. A kezdeti siker mindkét esetben ezeknek az új fegyvereknek volt tulajdonítható.

Váratlanul lefújták a riadót.

Indulnom kell, mert Badoglio, Hannibál s a világtörténelmi események ellenére először is a nap központi problémáját kell megoldanom: valami ehetőt kell találnom, meg kell vennem, s haza kell vinnem, mert Diana vár, és elvárja, hogy zsákmánnyal térjek haza.

A technika háborúja az emberi létet visszavezette az eredendő létformákhoz. A nagyvárosi ember problémái visszatértek a kőkorszak gondolatvilágába. Reggel a férfiak kibújtak a barlangból, és vadászni indultak. Napról napra meg kellett keresni a vadat, elejteni a zsákmányt, módot kellett találni megfőzésére, és éjjelre úgy kellett elreteszelni a barlang ajtaját, hogy a vadállatok be ne törhessenek. A lépések életveszélyesek voltak, és az éhség örökké jelenvaló. Az élelemszerzés gondolata éjjel-nappal ott volt a lélekben, a húsban, a vérben. Az éhes ősember mindenkire haragudott, aki evett vagy ehetett. Gyilkos, vad terveket agyalt ki egy bögre olaj megszerzésére. Ha egy koncot kerített, elbújt enni, mohón falt, kinyalta a tányért, és nem gondolt arra a percre, amelyben az ebéd utáni jóllakásból vacsora előtti éhség lesz, amikor újra föltámad a marcangoló farkas a belekben. Éjjel átkutatta barlangját, elhullott morzsákat keresett az asztal alatt, megrágta a délelőtt eldobott káposztacsutkát, és végigtúrta a fiókokat, ha úgy emlékezett, hogy karácsonyról még kell lenni valahol egy-két szem savanyúcukornak.

A tea, a beszélgetés, a mindennapi kártyavetés és jövőbe nézés csak epizódok voltak az éhség ellen vívott, privát háborúban. Még a halálfélelem is hiába harcolt az éhséggel, a lélek feletti uralomért. Percekre győzött, hetekre vesztett.

Abban a percben, amikor lefújták a riadót, azok a rómaiak, akik nem feküdtek az égből hullott szőnyeg ferdére sikerült csücske alatt, már arra gondoltak, ebédet kell szerezni.

Persze, az erkölcsi törvények szerint arra kellett volna gondolni, hogy illene felsietni a San Lorenzo-városnegyedbe, kiásni a halottakat a romok alól, s beásni azokat, akiket a temető földjéből vetett ki a bomba. De az erkölcsi törvényeket nyilván ebéd után fogalmazták meg, a jóllakott világra érvényesek. Én legalább nem hiszem, hogy egy igazán éhes, igazán hónapok óta éhező ember kőbe vésne egy olyan gyermekes tilalmat, hogy: "ne lopj", vagy "ne kívánd meg azt, ami a másé". Éhes embernek még azt sem érdemes megtiltani, hogy paráználkodjék. Nem akar az mást, csak egyszer jóllakni - s végtelenül mindegy számára, hogy mi a törvény a jól tápláltak világában.

Hérakleitosz tévedett. Azt hiszi, hogy akik ébren vannak, közös világban élnek, s az álmodók mindegyike külön-külön világban. Nem egy világban élünk, hanem számtalanban. Minden baj, meg nem értés, összeütközés abból ered, ha az egyik világ törvényeit át akarjuk vinni egy másikba, ahol ezek értelmüket vesztik.

A kapucinus páter szemében a világtörténelem csak játék, s a valóság az ördög, az Isten, az ítélet s az örökkévalóság. A tábornok számára a páter elmebajos civil, mert álomvilágban él, s ahhoz a Jézus nevű analfabétához imádkozik, akivel szintén csak bajok voltak, mert valami sötét almaevési ügyet jött elintézni Jeruzsálembe. A matematikus szerint mindkettő jelentéktelen eseményekkel foglalkozik, mert egyetlen valóság a számoké. A lélekbúvár mind a háromról kimutatja, hogy bolond, s az ebéd előtti világ embere mind a négyen nevet, mert megtanulta, hogy a valóság a leves, a hús és egy darab meleg tészta, és hogy a szellem érdeklődése és teljesítményei csak a teligyomrúak világának, a "mundus postprandialis"-nak jóllakott álmai; s ezek könnyen - de milyen könnyen - semmivé válnak.

Kimegyek a városba, visszamegyek a "Spanyol lépcső"-höz, ahonnan végiglátni a középkori és barokk részeken, egészen Szent Péter kupolájáig ("Az anyaszentegyház emlőjéig" - mondta valaki), s végignézek a házrengetegen. Úgy fekszik itt, mintha semmi sem történt volna.

Nem tudom, mit tettek a sebesült városok a második világháború folyamán. Róma meg sem moccant. Íme, az egybefolyó világok sokasága és önállósága! Róma bombázása ledöntötte Mussolinit, egy délelőtt folyamán felégette húsz év szónoklatait, porrá verte Olaszország nagyhatalmi elképzeléseit, Cavour, D'Annunzio álmait - de Róma, a Város, az Urbs fel sem vette. Hogy tarka tisztek vagy éhes polgárok rótták utcáit, az kétezerhétszáz évének szemszögéből édesmindegy volt. Most talán megsérült egy bazilikája, de méltóságán nem esett csorba. Itt nem idegeskedtek mentőautók, tűzoltók, rendőrök. Csak az ebédre gondolók gyorsították lépteiket, hogy behozzák az elvesztett időt. Én is sietve mentem le a tizenhárom fokú lépcsőcsoportokon Bernini bárkakútjához, és onnan nyílegyenesen a Via Condottin a legöregebb házak felé.

Ha a valóság - a "nagy Valóság" - számtalan egymástól független csillagközti űrök által elválasztott valóságokból áll - Róma az egy és oszthatatlan, számtalan különvilág, különhangulat együttese. A hét domb közt régen mocsarak s erdők voltak. Helyükön megmaradtak a határok, melyeket az igazi római nem lép át. Végigmenni a városon... ez idegennek való dolog, legyen az idegen kínai vagy nápolyi. A római az ő kis negyedében - "nel rione" - él, ott van orvosa, patikája, titkos lisztszállítója, s az ottani rendőrőrs értesíti, hogy mikor tűnjön el, mert feljelentették. A kis "rioné"-k összetartásán törik meg a diktatúra önkénye. Ezek őriznek egy hangulatot egy fél évezreden át. A régi Rómában insulának, szigetnek neveztek egy-egy háztömböt. Ma is Velencéhez hasonlítható szigetváros az igazi, a régi Róma.

Négy évig laktam a Hídhoz címzett "rioné"-ban, egy ősi téglavárban. Itt tanultam olaszul, itt tanultam faszénen főzni, az itteni patikában kezdtem orvosi tevékenységemet mint vérnyomásmérő, itt van bizalmi borbélyom, Figaro, aki mindent tud, itt van a feketepiacom, a Tor di Nonán. Híres utca - hirdetem büszkén: itt volt bebörtönözve Giordano Bruno, innen vitték a máglyára 1600 farsangján, hogy kárpótolják a népet az elmaradt húshagyókeddi mulatságokért - itt szállt fel tüzet okádó szárnyas lován a varázsló, akit Don Quijote idéz, amikor hű Sanchójával bekötött szemmel ül a falovon... és Sancho Panza bölcsessége jár az eszemben, ahányszor arra járok: "A fegyverek terhét és súlyát nem bírja el a test kellő táplálék nélkül..." E régi fölismerés okán itt árulnak most régi bádogbödönökből kukoricalisztet, ismeretlen eredetű, nyúlnak keresztelt állatkákat, és mócsingos csontokat szarvas gyűjtőnéven. Itt kapható jegy nélkül az aranyat érő faszén. A Via Condotti a huszadik században kezdődik, de a máglyák, a varázslók s a feketézők időtlen csodavilágába vezet.

Mert Róma nincs, csak Rómák vannak. Időben, térben, hangulatban független városok, aki egyet ismer, idegen lehet megannyi másikban.

Van egy modern, új dombokon épült, új Róma. Fehér bérházaival, villáival, ciprusaival úgy néz ki, mint ahogy a közép-európai Dél-Amerikát képzeli. Lakói jól érzik magukat századunkban, hangszerük a gramofon, italuk a bor utódja: a pálinka és likőr, és életformát keresnek. A franciákra támaszkodni nem időszerű, a németeket csodálják, de gyűlölik, az angolokat nem szeretik, mert látásuktól heveny kisebbségi komplexumot kapnak - miközben a Via Venetón sétálnak, s a séta fáradalmait a kávé nélküli kávéházakban kipihenik -, az amerikaiakat várják, a megváltókat. El fogják hozni azt az életformát, amelyet simán át lehet venni, mely modern, jól áll, nem fáraszt. Ezek az elegáns "gà-gà"-nak nevezett ficsúrok s hozzájuk illő hölgyeik csak a Via Condotti elejét ismerik. Ott vásárolják ékszereiket és nyakkendőiket.

Van egy hivatalos Róma; a számtalan minisztérium városa. Az Afrika-ügyi minisztérium Afrika elveszte után is ötezer elbocsáthatatlan embert foglalkoztat, a banánmonopólium nélkül, mert ez egy külön, óriási szervezet. Van egy túlméretezett légügyi minisztérium, amelyen a kősasok rajokban repdesnek, s annyiba került, hogy a pénzből repülőgépekre már nem futotta, Egy belügyminisztérium, amely háromszázezer embernek parancsol, és egy szép, régi tengerészeti minisztérium, amely a Tiberist szemléli, nehogy a vizet egészen elfelejtse; két hatalmas vasmacska őrzi bejáratát, tiszteletre méltó maradványai a megboldogult osztrák-magyar hajóhadnak. A minisztériumok számtalan és minden munkától irtózó népe is Rómában él. S ha a magasabb beosztásúak északolaszok, a portások nápolyiak, a rendőrök szicíliaiak... A második generáció már római dialektust beszél. Ezek alig ismerik a Via Condottit.

Van egy szent Róma, a vatikáni dombon (Cicero idejében még csak rossz boráról volt híres) és ezer helyt. Valami húsz- vagy harmincezer szobában. Vagy inkább száz egymástól távol álló világ, amely néha összejön egy pápa áldását fogadni. A katolikus Rómának vannak hivatalai, melyek számológépeikkel, statisztikájukkal, telefonos vezérigazgatói asztalaikkal semmiben sem különböznek a nagy trösztök vezérigazgatóságaitól. A bank - a Szentlélek Bankja, Banco di Santo Spirito - mindenben megegyezik a többi nagy bankkal, hacsak abban nem, hogy számára nincsenek devizarendeletek. De lenyúl szent Róma a trappisták aszketikus önkínzásába, a karthauziak hallgatásába, benne foglaltatik a papnöveldék óriási világa, ahol a részvétlen, ősrégi falak mögé zárt ifjak mindig újraélik azt, amit éppoly sok, éppoly korú ifjú éppen ott átélt már, ahol ugyanazok a megoldhatatlan kérdések mindig ugyanazokhoz az elmondhatatlan titkokhoz vezettek. Vannak katakombák és könyvtárak, koldusbarátok és gazdag apácák, a Sacré Coeurbe zárt, sápadt kislányok, akiknek tilos kettesben sugdolózniuk, csak hármas csoportokban állhatnak a szünetben, idegennek megmaradt skótok, szívük mélyén ateista francia prelátusok, lángolóan hivő és vadul fanatikus katolikussá lett svéd és zsidó vénkisasszonyok... ebből a végtelen, és feneketlen apostoli világból egy-két közömbös templom és a máltai lovagrend Nagymesterének palotája nézi a Via Condottit.

Az idegen csak a Via Condotti elejét ismeri. Ott leheli immár kétszáz éve a Café Greco a kávéillatot, itt elmélkedett Goethétől Rabindranath Tagoreig, Samuel Morsétől Humperdinckig, Turgenyevtől D'Annunzióig és Buffalo Billig mindenki, akinek Rómában neve, rangja, elmélkednivalója s egy csésze feketére való pénze volt. Aki itt beírja a nevét az emlékkönyvbe, már nem tűnik el az idők irgalmatlan mélyén. Már a költészet fényének egy sugara hullott rá.

De Róma, a sok közül az én egyedül igazi Rómám, a Via Condotti végén kezdődik. Itt elhalkul a többiek zaja. A régi, sárga falak visszfénye megváltoztatja az arcok színét. A nyári delek napja nem lát a szűk utcákba, a hideg szél megtörik a sarkokon, melyek, mint az óceánjárók orra választják el a sikátorokat. Itt meredekek a lépcsők, kőpadlósak a szobák, oly kopottak a kilincsek, mint Szent Péter lába ujja. Ez a hercegek, kocsisok, vendéglősök, a szentélyek s bordélyok ősi városa.

Az egyetlen, az igazi Róma! Már itt állt, amikor a kakastollas bersaglierik rést lőttek a Porta Pia melletti városfalban, így állt itt, amikor a feketeingesek bunkósbottal, ricinusolajos üvegeikkel, háromszögletű, halálfejes zászlócskáikkal bezörögtek az őrizetlen kapukon. A paloták türelmesek; itt van Lancelotti herceg palotája (ő az, aki az aranyrózsát viszi erényes, katolikus királynőknek, s nem az ő hibája, ha egy évszázadban legfeljebb egyszer dolgozik...), a Tor di Nona sarkán. Amikor az olaszok bejöttek, bezáratta a kaput, azzal, hogy csak a hátsó kisajtón fog közlekedni, amíg a pápa a Vatikán foglya. Itt gyűjtik az évszázadok patináját a Massimók, Giordanók, Doriák ősi várai. A hercegek nem tartoznak a "modern" Róma társaságához, nyelvük a kofák és bérkocsisok szép tájszólása. Ezek viszont nem hajolnak meg alázatosan a nagy nevek előtt, hanem emberi méltóságuk biztos tudatában társalognak velük.

Természetes dolog: századokon keresztül lakott egy palotában az urak és a szolgák népe - hogyne forrtak volna eggyé? A gyerekek együtt játszottak - néha a fiatalok is. Együtt véreztek a feudális idők eposzba illő kard- és alabárdcsatáiban. Most együtt szidják a diktatúra huszadik esztendejét. Hogy mégis megmaradt a herceg hercegnek, és a kocsisból legfeljebb sofőr lett, szintén természetes római tradíció. Itt még a császárok korában, ezer évvel a város alapítása után is mindenki tudta, ki a patríciusivadék, s ki a plebejus - egy nyelv, egy sors, egy ezredév nem számítottak. De ez az egyén magánügye volt - az idegennek római polgár volt mind a kettő.

Az éhezések idején, amikor az élelemkeresés már a vadászathoz hasonlított, nehéz volna elfelejteni, mit adott a római történelem a gasztronómiának. Szentek voltak a tradíciók, és ahogy a breviárium napról napra, évszakról évszakra előírja az imákat, megmásíthatatlan szabály parancsolja, hogy az év lencsével és disznólábbal kezdődjék, Szent József napja képviselőfánkot hozzon, a húsvét bárányt, a késő tavasz borsót s angolnát, a nyár articsókát, a halottak napja mandulás süteményt... s a gasztronómiai évben szintén ötvenkétszer ismétlődik a gasztronómiai hét: csütörtökön krumplis tészta, pénteken tőkehal, szombaton pacal... a régi Róma - a rend s a törvény városa -, a rend s a törvény szigorúan kiterjedt az ízekre s az illatokra is. Világégés kellett ahhoz, hogy megdőljön a rend, s az elhagyott tűzhelyek a béke angyalát várták az Angyalvár felett, az arkangyalt, aki kardját hüvelyébe süllyesztve kimondja a megváltó szavakat: Íme jönnek; giovedi gnocchi, sabato trippa, így legyen per omnia saecula saeculorum.

A Via Condotti végén túl a kis templomok alig nyúlnak a kis házak fölé: az Isten háza békésen áll az ember háza mellett, s éppily jól megférnek a bordélyokkal. Ezeket úgyis csak zsaluikat lezáró láncaikról lehet fölismerni. A vallás ellensége nem a titkos szenvedély, hanem a rideg értelem. A régi Róma nem egy utcáját, köztük szűkebb hazámét, a Pávián utcát is, a bordélyok adójából kövezték, és ezeket az ősi, patriarkális intézményeket a diktatúra sem zárathatta be: alapítólevelüket még a pápai állam kancelláriája írta alá és pecsételte, s az olasz állam a Villa Albanó-i fegyverszünetben megfogadta, a lateráni konkordátumban újra megerősítette, hogy a pápai pátenseket tiszteletben fogja tartani. Ennélfogva ezektől a tiszteletre méltó intézményektől mi sem áll távolabb, mint a bűn fogalma: reggel tízkor nyitnak, mint a boltosok, este tízkor csuknak, hogy a lányok jól kialhassák magukat, s a jó békeidőben bablevest is mértek, mert vasárnap délután a kimenős bakának nem volt se ideje, se pénze két helyre járni. A gondos anya a kasszánál udvariasan megkérdezte a hadfit: "Bablevessel parancsolja a kisasszonyt vagy csak úgy?"

Nem szentségtörés, hogy a Rózsafüzérkészítők utcájában - a Via dei Coronariban - sorakoznak a házak, amelyeknek zsalui kis lánccal vannak lezárva - talán csak időszerűtlen. De az nem időszerűtlen-e, hogy ugyanitt van a Santa Maria della Pace temploma, a Béke Asszonyáé, melyben hiába sorakozott a gyertyák menete akkor, amikor a németek átlépték a Marne-t... Nem időszerűtlen-e minden, ami örök?

Mussolini így érezte. "Gyűlölöm a festői Itáliát!" - kiáltotta. (Emil Ludwig "Napóleon"-jából tanulta a lapidáris mondások stílusát), s nekieresztette a csákányosokat a régi Rómának. A rómaiak tehetetlenül, dühödten, sírva nézték, hogy tűnnek el a Colosseum körüli utcák, a Capitoliumra vezető várfalszerű házsorok, hogy lesz sivatag a Borgo évszázados-kutas, palotás, bolthajtásos házrengetegeiből, és csak akkor mertek tiltakozni, amikor a diktátor egy újabb eszelős rohamában (vaglio far tabula rasa con tutto quello che si chiama civilta umana - kiirtom mindazt, amit emberi civilizációnak hívnak) a Piazza Navonát is le akarta bontani. A diktátorok közt is vannak különbségek, s Mussolini - aki depressziós rohamaiban szívdöglesztő románcokat hegedült - néha hajlott a szóra, s a régi rajzok szerint felépítette azt, amit lerombolt. Így maradt meg a mai napig a Rózsafüzérkészítők utcája s a mellékutacskák. Így érthető, hogy azok, akik itt élnek, nem az amerikaiakat gyűlölik, akik rendezőpályaudvarokat égetnek fel, hanem azt, aki húsz évig rombolta a várost.

Még van annyi időm, hogy felkeressem borbélyomat, aki az utca egy kis, bolthajtásos zugát bérli. Megszoktam, hogy benézek hozzá, ha erre visz az utam. Voltak idők, amikor az egyedüli boldog perce napomnak az volt, amikor nála, borotválkozás után, a törülközőbe temethettem arcomat. Figaro (így nevezem, mert sohasem tudtam meg igazi nevét) a "jó emberek"-hez tartozik, talán a legjobbakhoz.

- Nos - kérdem az ajtóból -, mi újság?

- Semmi rossz - feleli.

Akkor látom, hogy még valaki van nála. Az összeesküvők kérdő pillantásával nézek Figaróra.

- Beszélhet - mondja ő. - A mi emberünk.

- Kicsi vagyok, de ravasz - mutatkozik be az idegen.

Mivel látom, hogy megállapításának első része igaz, a másodikat sem vonom kétségbe.

- Mit szól a dolgokhoz? - kérdezem a Ravaszt.

- Kilencven - feleli. - A félelem kilencvenet jelent a kis lutriban. Az első bombázás után rögtön meg akartam játszani, de elfelejtettem. Ha akkor száz lírával megteszem, kétszáz kiló spagettit vehettem volna, s télire el volnék látva!

- Tegye meg most - tanácsolja Figaro. - Háromszor kell megjátszani.

- Van még lutri? - kérdem.

- Per forza! Természetesen! Talán megállt volna azért, mert Mussolini megbukott? Csak az a baj, hogy az álmoskönyvben nincs szám a "komédia végére".

- Azt hiszem - mondom én -, hogy az amerikaiak azért jöttek, hogy Badogliót tárgyalásra kényszerítsék. Már negyvenöt napja kormányfő, és a háború még mindig tart!

- Talán már tárgyal - véli Figaro.

- Talán már meg is kötötte a fegyverszünetet - mondja a Kis Ravasz. - Talán Badoglio maga kérte a szövetségeseket, hogy dobjanak ide százezer kiló dinamitot, nehogy a németek azt gondolják, hogy tárgyal velük.

- Rómára?

- Törődik is Rómával! Őt csak a király és a hercegek érdeklik. Majd vigyáz, hogy azokra ne essen bomba. Majd ha éremgyűjtő királyunkat biztonságba helyezte, akkor talán gondol a népre is.

- Ezt így tanulta a tiszti iskolában - mondja Figaro.

- De mi mindent nem tanult! Kicsi vagyok, de ravasz, és tudom, hogy állnak a dolgok. Ez a törpe nem is király. Látott már tízcentesimós bélyeget az öreg Umbertóval? Látta már Margherita királynő képét? Az egész Savoya-családban nem volt még egy ilyen savanyú pofa, mint Victor Emanuel, a "katonakirály". Úgy állt a dolog, hogy Margheritának lánya született, s mivel alig volt kilátás fiúgyerekre, egy udvari mosónő aznap született fiát tették a helyébe. Ez így van, a nagyapámtól tudom, aki éjjeliőr volt a Quirinalban. Ő még a mosónőt is ismerte. Csak akkor mesélte el az esetet, amikor már a halálán volt. A király...

- De nem volt rossz király!

- Semmilyen király sem volt. Az egyedüli teljesítménye az volt, hogy elvette annak a balkáni kecsketolvajnak a lányát, akiből aztán egész rendes királynő lett, pedig sohasem tanult meg olaszul.

- De nem volt fasiszta!

- Megmondjam, miért? Mert nem tudtak megegyezni, hogy kié legyen az első számú pártigazolvány. Utóvégre se a király, Abesszínia császára, se a Duce nem fogadhatták el a kettes számú pártkönyvet. Hát kihagyták az öreget, és csak a piemonti hercegnő lépett be a családból a pártba. Hallotta, hogy a Duce lánya békeidőben nem fog többé fekete bugyit viselni?

- Miért?

- Mert beszüntetik a nyilvános mulatóhelyek elsötétítését. De nem ezt akartam mondani. A királyt azért fizetik, hogy vigyázzon az alkotmányra. Nem igaz? Nos, talán tizenöt vagy tizenhat éve egy újságíró nyílt levélben kérte a királyt, hogy állítsa helyre az alkotmányt. És hacsak Badoglio ki nem engedte, még ma is ül.

- Megborotváljam? - kérdi Figaro.

- Van meleg vize?

- Van.

- Gyerünk - mondom -, mert a meleg víz nagy luxus.

- És tudja, hogy tavasszal mi történt? Egy volt miniszter audienciára jelentkezett, és azt mondta: "Fenség, a dolgok rosszul állnak. De ha egyszer szüksége lesz valakire, rendelkezzék velem!" És mit tett a király? Szépen elmondta Mussolininak. Árulkodott. A minisztert persze máris vitték, és rendőri őrizet alatt csücsül valahol, ha ugyan még csücsül.

- Badoglio biztosan kiengedte - mondom, meggyőződés nélkül.

- Talán. De nem hiszem, hogy gondolt volna rá. Tábornok nem gondolkozik.

- És Eisenhower? - kérdem a szappanhabból.

- Trottli! Imbecillis! Generális! - kiáltja most hirtelen dühében a Kis Ravasz. - Tökkelütött marha! Hivatásos tiszt! Hát nem hallgat rádiót?

- Mindennap meghallgatom a BBC-t - mondom méltatlankodva.

- Hát akkor tudhatná!

- Megnyerte a szicíliai csatákat, és Gelában partra szállt.

A Kis Ravasz olyan hangokat hallat, mint a színpadon az intrikus, ha a rendezői utasítás azt mondja, hogy "ironikusan felnevet".

- Haha! Megnyerte! De tudja, miért? Mert a másik oldalon is hivatásos imbecillisek parancsoltak! - Aztán magyarázni kezd: - Szépen egymás után! Ezt így tanulták a tiszti iskolában. Ha Eisenhower gondolkodott volna, először is Szicíliát, Korzikát és Szardíniát foglalta volna el. Ott tavaly novemberben egy macska sem volt. De nem, félt, és Marokkó mégis közelebb volt Amerikához. Ott hónapokig vacakolt, még vissza is verette magát egypárszor. Ha az angolok nem jönnek Bengáziból, még ma is ott ülne. Aztán Szicília. Először is Messinát kellett volna elfoglalnia, és lezárni a szigetet. De nem! Ennánál szálltak partra, óvatosan, s végül a németek az egész hadianyagot átmentették a szárazföldre. Különben, ezt nem a londoni rádió mondta, hanem egy cataniai komám, az amerikai partraszállás úgy volt megorganizálva, hogy először is a fagylaltkészítő gépet rakták partra!

- Lehetetlen - tiltakozik Figaro, és méltatlankodásában majdnem belém vág.

- Pedig így van. Szerencsére ezt a partvidéket a partvédelmi fasiszta milícia őrizte. Ezek persze a sosem látott masina láttára rögtön megadták magukat. No és Gela! Ez volt a csúcsteljesítmény!

- Kiborotváljam? - kérdi Figaro.

- Mégis partra szálltak - mondom konokul.

- Ezúttal mindent kiraktak, s szépen rohamoztak befelé, épp csak a páncélelhárító ágyúkat felejtették el. A németek rögtön rájöttek, s a dombokról megindultak a páncélosok... egy óra alatt a tengerbe hajtották volna a társaságot. Csak a mi és a demokráciák szerencséjére a német tábornok még Eisenhowernél is hülyébb volt: elfelejtette, hogy a part mögött tenger van, és a tengeren hadihajók. Amikor már majdnem a parthoz ért, abban a meggyőződésben, hogy Dünkirchennél van vagy a világ végén, a cirkálók meglátták. Ez volt az első eset a világtörténelemben, hogy páncélosok és hadihajók harcoltak, s mivel mégis a hajóé a nagyobb ágyú, hát a nácikat verték a földhöz.

- Ma már Nápolynál állnak - folytatom -, s két hét múlva itt lesznek!

- Türelem. Ha még el lehet rontani egy helyzetet, az amerikaiak elrontják!

- Csak nem gondolja, hogy még három hónapig fog tartani, hogy Nápolyból ideérjenek?

- Én kicsi vagyok és ravasz - feleli. - Várjon csak!

De meg vagyok borotválva, éhes vagyok, és nincs kedvem pesszimisztikus jóslatokat hallgatni.

- Megyek a Tor di Nonára, ennivalót szerezni - jelentem, és indulok is. Mert Victor Emanuel, ha rossz király, de király marad, ha Eisenhower gyáva szobatábornok, tábornok marad, de ha én nem találok valami harapnivalót, éhes maradok. Tegnap este óta csak Becker teáját öntöttem a gyomromba, és most érzem, hogy minden mindegy, mert a világ csak addig tart, amíg mindennap sikerül valamit szereznem. Rimediare qualcosa - mondják ezt olaszul, igen helyesen, mert ez szó szerint azt jelenti: valamit meggyógyítani, gyógyszert kapni, hisz fájdalomról van szó!

A Tor di Nona innen két lépés. Elmegyek a pápai rózsalovag palotája előtt, és már ott is vagyok. A nevezetes utca üres, a piac eltűnt.

"Rendőrség?" - tűnődöm. Dehogy. Vannak törvények, melyeken sem a bombák, sem a zsarnokok nem képesek változtatni. Kritikus pillanatokban az áru eltűnik a piacokról. Bombáztak. Lehet, hogy holnap béke lesz, lehet, hogy körülzárják a várost, és ostromolni fogják. Lehet, hogy megjönnek az amerikaiak, és hozzák a bőséget. Lehet, hogy Badoglio és a németek itt fognak mérkőzni, a Capitolium falai alatt. A történelmi lehetőségek sokaságában a kukoricaliszt nyomtalanul eltűnik.

Hiába nézek a kapuk alá, megyek az ismert hátsó udvarokba. Csak a régi, elhagyott templom rozoga sekrestyéjében találom meg azt az öregembert, aki a barokk angyalok mosolya alatt feketén árulja a faszenet.

- Kaphatok két kilót? - kérdem.

- Hogyne - mondja. S mintha kitalálta volna, hogy én is azon vagyok, hogy a lehetőségek közt megtaláljam a legvalószínűbbet, folytatja: - Lehet, hogy délután visszajönnek, és fölégetik a várost. És ha az egész város ég, ki fog akkor még faszenet venni?

- Tudják az angolok, hogy itt jóravaló emberek laknak - nyugtatom meg.

Zsákmány nélkül kell hazamennem. A Tevere-parton indulok, a Via Babuino, a Pávián utcája felé. A "szőke" Tevere - flava Tiberis - partját a múlt században a párizsi minta szerint építették ki - a platánok alól csak a könyvárusok hiányzanak. Vagyis, ma még a járókelők is - egyedül sietek Augustus császár békeoltára felé, melyet - véletlenül - éppen három nappal a háború kitörése előtt avattak fel, és próbálok nem gondolni az ebédre. Egyébként még van valami ennivalónk. Bölcs előrelátással már régen, még az El Alamein-i ütközet előtt vettem valamit, amit faricellónak hívtak, s talán ugyanaz, amit Persius az ókorban far scabiosumnak, rühös zablisztnek nevezett. Madarat, csirkét etettek vele. Szalma volt benne bőven, a Mareth-vonal áttörése óta kukac is - sőt, Diana az ilyesmit mindig megfigyeli - Tunisz eleste óta molyszerű állatkák röpülnek ki belőle - de ehető.

Most már egy kicsit szédülve, hónom alatt a faszénnel arra gondolok, hogy nem is olyan rossz. Ha már forr a meleg víz, húsz perc múlva ehető - igazán kitűnő fogás. Sajnálom, hogy faricellónk az egyedüli téma, amely körül komoly nézeteltéréseink vannak Dianával, mivel ő csökönyösen vallja, hogy inkább éhen hal, mintsem ilyen madáreledellel táplálkozzék. Enyémmel homlokegyenest ellenkező álláspontja nem lélektani okokkal magyarázható, hanem azon alapszik, hogy egészen különböző életkörülményekből kerültünk össze. Én hajléktalansági és nyomorgási tanfolyamot végeztem, ő az egyetem bölcsészkarára járt. Én azt tanultam, hogy melyik kolostor ad kanalat a leveshez, s melyiknél kell üres konzervdobozt hozni, amelybe belöttyintik a levesnek nevezett moslékot, ő Pellaprat francia szakácskönyvének ravaszabb receptjeit próbálgatta. Ennélfogva én hajlandó vagyok a faricellót úgy, ahogy van, megfőzni, s a benne levő szalmát kiköpni, míg ő végső esetben hosszú ideig mossa és tisztogatja, mielőtt megfőzné. Én megpróbáltam fő táplálékunkat mesékkel fűszerezni: elmondtam neki, hogy a skót hősök ezzel táplálkoztak, hogy Macbeth még mint király is ezt reggelizhette, hogy az angol versenylovak az ilyen zabtól lesznek Derby-győztesek, s ami a kukacokat illeti, bizonyítgattam, hogy a híres kínai ínyencek egyenesen vagyonokat fizetnek a zabon hizlalt, húsos állatkákért... Mire megfenyegetett, hogy az egész szemetet, mind a harminc kilót rögtön kiszórja a galamboknak. Azóta csak forradalmak, ostromállapotok és bombázások alkalmából merem ajánlani, hogy vessünk belőle egy maroknyit a forró vízbe.

Dél van, de a fények alkonyatiak. Nagy fekete füstfelhő lebeg a város felett, kiterjed az érintetlen negyedekre, a Vatikán dombjáig. Egyik térde a Pinción zöldellő píniákra támaszkodik. Ismeretlen szagokat hoz a szél.

"Ha legalább pár malacfület vihetnék a faricellóhoz - gondolom -, vagy lenne egy kanál forró zsírom egy kis hagymával! Egy tejfölös, hagymás faricello, egy nagy darab disznóoldalassal... eperlekvárral és sajttal, esetleg kávékrémmel." Nagyokat nyelek, szaladok a faszénnel, dobogó szívvel mászom a Pávián utcai ház ötödik emeletére, ahol egy kis üvegkalitkában, vagy - mondjuk - műteremben vár Diana.

Hogy a valósághoz teljesen híven mondjam a dolgokat (nem regényt írok, hanem tanúvallomást): Diana a lépcsőház és a műterem közti folyosón hatalmas legyezővel éleszti a faszenet. Arca piros, keze kormos, és felém int:

- Holnap béke lesz!

- Nem hoztam semmit - felelem.

- Nem baj, mio caro. Eladtam hét hálóinget, tudod, még volt kettő, babot és hagymát vettem. Mára rendben vagyunk.

Látom, jobban félt a faricellótól, mint a bombáktól. Leülök a négyszer két téglán nyugvó rajztábla-asztalunkhoz, és megismétlem:

- Ó, bab, ó, béke!

Dianával először a brüsszeli képtárban találkoztam. Szűz volt még, de már minden érzékével asszonyi létére készült. Bájos volt, hatalmas és kimondhatatlanul fényes. Nem bántotta, hogy a nagy csendben sugárzó meztelenségét nézik - csak amikor Pán kéjes mosolyával, szőrös mancsával utánakapott, akkor menekült, vagy inkább kísérelt menekülni.

A katalógusban ennyi állt: "Syrinx és Pan", Jordaens festménye, 1660 körül. Rubens iskola. Vászon.

Régen volt, béke volt, hétköznap délelőtt volt, leülhettem a kép elé.

Láttam, hogy az a vörös fény csillog a Syrinx hajában, amelyet Rubens Velencében ismert meg Tizian vagy talán inkább Paris Bordone vásznain. Ez a szín nemcsak festői absztrakció lehetett. Velencében találkoztak a német kalmárok és a muzulmán fűszerkereskedők, a balkáni szlávok, a longobárd utódok - egy kicsit keleti rabszolgapiac s az Észak földközi-tengeri kapuja volt a Lagúnák Királynője - a színek keverékén fölcsillanhatott egy soha nem látott árnyalat. Rubens csak feltette a távolról jött hajkoronát a flamand vállak fölé... Velencéből jöhetett az ábrázolt epizód, mert ott nyomtatta Aldo Manuzzi horgonnyal, delfinnel ékes címlapjai mögé a görög - s hogy mindenki megértse -, a latinra fordított görög legendákat, Pán kalandjainak versbe szedett történeteit. Ott jelent meg Ovidius "Metamorphoses"-a, melyből megtudjuk, hogy menekült meg Syrinx Pán nem kívánt ölelésétől, karjaiban náddá válva. A tájat Heemskerk, Elsheimer, Dürer és Itália többi vándorai hozták vázlatfüzeteikben a németalföldi műtermek felé. A fények északiak, viharosak, titokzatosak. Évszázadokig rajzolt, festett s keverte a színeket Európa, hogy megszülethessen egy meséből szakadt, mesebeli nimfa, aki kicsalja Pánt a csalitból...

Amikor Rómában újra találkoztunk, Syrinx feltűzött hajkoronával, szoknyában és blúzban állt előttem, és elárulta, hogy Dianának hívják. Rögtön ráismertem, de nem mertem bevallani, hogy tudok Pánnal átélt kalandjairól... udvarias mosollyal bemutatkoztam.

Nemsokára feljött tetőn épült, Pávián utcai üvegházikómba, és nálam maradt.

A távoli s törvénytisztelő olvasó talán megkérdezi, hogy az ottmaradás azt jelenti-e, hogy feleségül vettem. Nem. A háború első áldozatai a konvenciók. A határok elmosódnak, az emberek meghalnak, mielőtt megbetegednének, a mindennapos utolsó ítéletek közt eltűnik az utolsó előítélet. Diana egyszer buzgó lelkesedésében még az arany jegygyűrű árát is megkérdezte... és felment egy ügyvéd barátjához érdeklődni, hogy milyen okmányok kellenének házasságkötésünkhöz. Ami az ő listáját illeti, örömmel látta, hogy nincs szüksége szülői beleegyezésre - ha lett volna, sem kapta volna meg -, mert három hónappal múlt huszonegy éves. Az én helyzetem más volt: külügyminisztériumi, belügyminisztériumi, konzulátusi papírokra lett volna szükség, magyar hadügyi mindenfélére, tartózkodási engedélyre, lakásbizonyítványra, adónyugtára - Diana a huszonnégy hiányzó okmány listáját mélázva, hosszan tanulmányozta, s végül búsan megállapította, hogy csak az oltási és újraoltási bizonyítványt tudnám beszerezni. De mivel az olasz irodalmat ismerte, és Manzoni "Jegyesek"-éből értesült, hogy milyen hosszadalmas lehet a hivatalos döntésekre való várakozás, a formaságok elintézését az örök béke közelinek remélt idejére halasztotta.

Ezek szerint azt mondhatnám, hogy asztalon-ágyon osztozkodtunk - de miután elhatároztam, hogy ebben az írásomban az igazat s csak az igazat vallom, ezt sem mondhatom. Asztalunk nem volt, még azt a rajztáblát is csak később sikerült megszereznem, mely most téglákból rakott lábain várja a levest, s az ágyat egy kőpadlóra vetett matrac jelképezte. A szó szoros értelmében csak a seprűnyélen osztozkodtunk, amely a sarokban nyugodott, két szögön, és a szekrényt volt hivatott pótolni. Jobb felén lógott a fontosabb alkalmakra szolgáló, vagyis kevésbé rongyos öltönyöm, bal felén Diana ruhái pompáztak - amelyeket a nagy sietségben mégiscsak összepakolt -, a most babbá vált hálóingekkel. Különben nyáron együtt főttünk a kohóvá váló üvegházban, s télen együtt fáztunk a seprűnyélen lógó egész szövethalmaz alatt. Ehhez nem kellett a belügyminiszter úr írásbeli engedélye. Ezt az életformát egy szóval nyomornak is nevezhetnénk, de mi nem éreztük annak.

Volt egy zongoránk. Persze bérelt zongora, amilyet könnyű volt szerezni, mert a nyolcvannyolc billentyű a jóllakottak nyelvén szólt. Az emberek visszaadták a bérbe vett hangszereket, és inkább vettek egy szatyor krumplit. Rajtunk az az egy-két vacsora már úgysem segített volna, és inkább állítottuk magunk és a nyomor közé az öreg, fehér parókás Johann Sebastian Bachot.

- Ha fiam lesz, Johann Sebastiannak fogjuk hívni - mondta Diana.

Nem éreztük a nyomort nyomasztónak, mert minden viszonylagos, főleg a szenvedés, Dianának erre is volt idézete az olasz irodalomból: Dante poklának sok köre és bugyra volt. Az 1943-as pokolban, melynek kapujára valóban nem lehetett volna felírni, hogy a bölcsesség és a legfelsőbb szeretet tervezték, s az igazság vezette Chaplin-bajszos alkotóját, igen sok "Rondabugyrod" fűződött egymás köré, le, addig a mélységig, ahol gyerekek fuldokoltak a mérgesgázokban... Ebben az infernóban a "bolgia della miseria" még az irigylésre méltó, az épp hogy tisztítótűzszerű körökhöz tartozott.

S végül nem egy külvárosban ültünk, valami nagy bérkaszárnya búval teli udvarának a mélyén, hanem a művészek s antikváriusok utcáját uraltuk, egy háztető méltóságteljes magaslatán. Itt álarcban járt a nyomor, és "bohémélet"-nek tisztelték. (faluhelyen néha "idill" a neve.) Átnéztünk más, messzi üvegházakba, ahol képek és szobrok születtek, ismertük a festőket, akiknek szabad volt foltos, olajfestékes ruhában sétálni, az agyagos kezű szobrászokat, a valódi bohémeket, akik megtakaríthatták a borbélyt, mert költők vagy zenészek hírében álltak. Innen át lehetett látni a Szent Cecíliához címzett Zeneakadémiáig, ahol csembalók álltak, s ahol a hátsó ajtók ismerője bejuthatott egy-egy főpróbára. A sokarcú Rómában a Margutta utca és a Pávián utca Rómája volt az, ahol a nyomor nem volt súlyos, nem volt szégyen, s az ember olyan mosollyal hordhatta a nadrágot, melynek pókhálószerű szövetén át kilátszott a térde, mintha csak lusta lett volna a sok közül egy másikat választani. Ez jó volt.

"Életemben nem voltam egyetlen múzeumban" - mondta Mussolini egyszer egy őszinte percében, amikor éppen nem az olasz kultúra fölényéről beszélt. Kétségkívül igazat mondott - a képtár nem az a hely, ahol egy diktátor jól hat. Szívesen fényképeztette magát mint bányászt, mint pilótát, lovon, keménykalappal a fején, az oroszlánketrecben, amint éppen az oroszlánt simogatja, de valahogy érezte, hogy a múzeumokban lógó condottieri-képek mellett gyengén hatott volna. Annál lelkesebben járt kiállításokra. Miután a befolyó adópénz nagy részét az állam és a párt urai fizetésként felvették, vagy minden különösebb jogcím nélkül eltüntették, a maradékot arra használták fel, hogy meggyőzzék a népet arról, milyen hatalmas létesítmények jöttek létre érdekében. Erre kellett a világ első államköltségen fenntartott propagandaminisztériuma - ez az öndicséreti szerv -, erre a monumentális "mostrá"-k - a múzeum, a kiállítás és vásár furcsa keverékei -, ezeknek volt szüksége a Margutta s a Babuino utca mázoló-gipszező népére.

Ebben a két hosszú, párhuzamos dombtövi szakadékban - mely az ókorban Sallustius kertjét hordta - lelt otthont a szabadság, amelyet a zsarnokság kényszerből meghagyott. Az udvari bolondok élveztek valaha hasonló szólásszabadsági előjogokat. A korlátlan pápai hatalom még megadta a jus murmurandit, a feketeingesek alatt, aki néma volt, még élhetett, a barnaingesek már kitalálták a farkasokkal együtt üvöltés kötelezettségét. De a művészeket sem előállítani, sem pótolni nem lehet, tehát csínján kell bánni velük, s jobb nem odahallgatni, ha égnek emelt szemekkel s kezekkel valakinek valamit kívánnak. Művészek nélkül nincs se freskó, se szobor.

Freskó és szobor nélkül viszont nincs örök dicsőség. A Vezér akkor volt a legboldogabb, ha olyan freskón látta önmagát, mint a befejezetlen Stadion félig kész dísztermének falán, az épülőben levő külügyminisztérium mellett: ott lovagolt fekete ingben, acélsisakkal, fekete paripán a kisebb lovú Cianók, Grandik, Balbók élén, feje felett a Győzelem allegóriája lebegett, lábai előtt a városfallal koronázott Itália emelte kezét fasiszta üdvözlésre. Az egyik alsó sarokban izmos férfiak fogaskerekekből építettek tornyot, a másikban asszonyok egy csoportban arattak, egy másikban szoptattak, míg a háttérből fekete inges ifjak háromszögletű zászlócskákkal s római sasokkal, tollas kalapú és sisakos katonák feltűzött szuronnyal rohantak a tettek színhelyére. A még üresen maradt sarkokat sasok népesítik... Kedvenc szobrásza az lett, aki azt mintázta, hogy: "A Birodalom gondolata kipattan a VEZÉR homlokából" - s nagy állkapcsú, kopasz, kissé dülledt szemű koponyáján süllyesztőszerű nyílás fölé pajzsos, kardos Pallasz Athénét állított. "Athéné és Jupiter" - súgták a műveltebb, középiskolát végzett újságírók, s a propagandaminisztérium napiparancsa így hangzott: "A szoborról fettel szedett címmel nyolc hasáb írandó.

A két művészutca még a háború alatt is szorgalmasan dolgozott. Mikor a németek Lengyelországban a háború mézesheteit élték, Mussolini a "wait and see" elve szerint várta az események alakulását, s közben - mert ezt nem mondhatta, és mivel a diktátornak mindig kell valamiről beszélni - az 1942-es világkiállítást rendezte. A didergő kalábriaiak elfagyott lábujjakkal mászkáltak az albán hegyek közt, s a Marguttában még mindig a Béke és Civilizáció Palotája részére gyártották a szimbolikus nőalakokat. A kiállítást, miután Wavell elfoglalta Bengázit, hivatalosan elhalasztották, de nem volt olyan fasiszta államtitkár, amelyik le merte volna fújni az egész vállalkozást. "A végső győzelem után fogjuk megtartani" - mondták. Amikor már az utolsó kiéhezett gyarmati katona is megadta magát az angoloknak, hogy végre kenyérhez jusson és teázhasson, a végső vereség napján illett megrendelni a Bosszúálló Győzelem emlékművét, amelyet majd a végső győzelem napján rögtön felállítanak a történelmi esemény színhelyén. A rendőrség pályázatot írt ki az Abesszíniában elesett carabinierik tiszteletére. Feliratát készen szállították, de az obeliszk talapzatára kerülő figurák a Margutta utcából hajókáznak Afrikába.

Hitler a francia összeomlás után Svédországban rendelte meg a győzelmi emlékmű gránittömbjeit, de az óvatos s talán kissé bizalmatlan olaszok egyelőre beérték a gipszfigurákkal. Bemázolták vízzel és agyaggal, amitől a fényképeken úgy hatottak, mintha mészkőből faragták volna. A fődolog az volt, hogy a művészek dolgozhattak, hogy az epikus harcokat ábrázoló reliefek árából faszenet és spagettit vehettek, s annak, aki a Titánok és Gigászok tankcsatái közt egy vatikáni Monsignore részére Szent Sebestyént vagy Szent Terézt faraghatott, még valódi babkávé is jutott, amivel még szomjas aktmodelljének is örömet szerezhetett.

A tragikus, véres, bunkósbottal és ricinusolajjal kezdődő, német sortüzekkel és deportálásokkal végződő fasiszta farsangnak a Margutta és Babuino utca inkább a groteszk oldalait látta. Nem mumus a diktátor azoknak, akik gipszből öntött szobrát abban a pillanatban, amint kiszedik a formából, szemen is köphetik. Lehet, hogy már a középkori kódexfestők is azért szerettek fura kis ördögfigurákat festeni, hogy a valóditól se ijedjenek meg. Talán, ha Mussolini húszéves uralma alatt csak húsz percig hallgatta volna, mit mondanak azok, akik gipszképmásait bronzszínre patinázzák, megboldogult szülőanyja kilétét és testrészeit illetőleg, rendelettel tiltotta volna meg minden időkre szobrai gyártását.

Nem tudta, és a művésznegyed abból élt, hogy minden iskola, óvoda, iroda, állomás, üzlet és borbélyműhely megrendelte a Vezér szobrát. Nem tudta, hogy csak olyan intézmény maradt Olaszországban, ahová a polgár nyugodtan bemehetett anélkül, hogy mindig ugyanaz a kidülledt szem s az évek folyamán mindjobban előreugró állkapocs meredt volna felé, s ahol ennélfogva végre fellélegezhetett: a templom és a bordély... Nem tudta, hogy régi tradíció mellszobrokat venni: már a régi rómaiak Priapus csúf szobraival űzték a kártékony madarakat. Később vörösre festett ökörszarvval védekeztek a szemmel verés ellen. Most a Vezér előretolt alsó ajkától várták, hogy megvédje őket a legfőbb gonosz: a rendőrség ellen. A polgár a nap s főleg az éjszaka minden órájában várhatta a rendőrt, mert "mondott valamit", vagy talán hangosan gondolkozott; s ha a rendőrség megjelent a milícia fogdmegjeivel, mi lehetett biztosabb védelem, mint a zongorára mutatni, ahol ott állt Beethoven és Verdi között - persze jóval hatalmasabban - a VEZÉR, s azt mondani: Íme, itt őrzöm Őt, az EMBERT, akit őszentsége XI. Pius a Gondviselés Emberének nevezett, a Mocsarak Kiszárítóját, Őt, aki rendbe tette a vasúti menetrendet, és ti kétségbe vonjátok, hogy hiszek, harcolok és engedelmeskedem?"

Innen, a tetőn guggoló üvegházból néztük a művészutcákat. Innen láttuk másfél hónappal ezelőtt a szobrok alkonyát. Este volt, csendes, nagyon sötét, júliusi este. Hirtelen megtört a csend, lassan erősödő zúgás szállt az éjben, mint újév éjjelén, amikor a harangok elütötték a tizenkettőt, s kitárulnak az ablakok - lárma és ujjongás -, kevesen hallgatták a római rádiót - mert a római már régen Londonból értesült hazája sorsáról -, de ez a kevés ember percek alatt fellármázta a szomszédokat, átkiáltott a sikátorokon, mind erősebb lett a hangáradat, s percek múlva a hangszórók már a nyitott ablakokból ismételték: "Ma délután őfelsége a király parancsára Mussolini lovagot a kormány vezetésétől fölmentették, és letartóztatták. A kormány vezetését Badoglio marsall vette át. A háborút folytatjuk." Az utolsó mondatra senki sem figyelt. Csak az volt a fontos, hogy az élet és halál urából egyszerűen cavaliere, lovag lett. Közönséges halandó, s ült. A nyitott ablakokból súlyosan zuhantak ki a Mussolini-szobrok, merész ívben szálltak, lebegtek, hulltak képei.

Ez volt az az este, amikor Diana és én életünkben először sajnáltuk, hogy nincs Mussolini-szobrunk!

A történész talán csodálkozik, hogy a hírt nem követte vérfürdő. Hogy a felszabadult tömeg nem ment késsel a reszkető fasisztáknak, akik este kilenckor még uralmon voltak... a magyarázat egyszerű: mindenkinél ott állt a Vezér képe, kidobhatta az ablakon. Másnap nem vérben, hanem bokáig gipszben gázolt a járókelő, és nem holttesteket, hanem üvegcserepeket kerülgethetett.

Talán az egyetlen épen maradt, de merőben szokatlan, barna fejdíszt viselő szobrát a San Silvestro téren láttam másnap, s a történetét is elmesélték:

Talicskán vitte oda egy idős úr. A szobrot vászon takarta, leleplezése nem ment egykönnyen. Az öregúr fekete öltönyében rendkívül elegáns volt, s júliusban szokatlanul, még fekete mellényt is viselt, ómódian vastag, arany óralánccal a hasán, keresztben. Olyan ünnepélyes volt, mint egy meghatott nagybácsi kishúga esküvőjén. Lehúzta a nadrágját, és elhelyezte a fejéket. Utána gondosan rendbehozta önmagát és öltözékét, s a művelet közben hirtelen összeszaladt tömeg előtt meghajolt.

- Uraim! Elnézésüket kérem! Bocsánatukat kérem. Vi prego. Fogadalom volt! Un voto.

A szobor körül fölcsattanó taps őszintébb volt, mint amit a bukott diktátor valaha is hallhatott.

Amikor odaértem, lelkes tömeg állt a szobor körül, és ezt hallottam:

- Ami ricinussal kezdődik, szarral végződik - s ez úgy hangzott, mint a görög sorstragédiák kórusának végszava.

Most a gyors békekötést várva, visszatért annak az estének ünnepélyes hangulata.

- Kíváncsi vagyok, mit szólna ma Eckstein? - mondja Diana.

- Valószínűleg feljön, s megmondja - vélem.

Eckstein barátom, és sok közös témánk van: mind a ketten a bécsi Theresianumban ismertük meg a római történelem alapfogalmait, mind a ketten ugyanazt a kilencvenegy problémát oldjuk meg havonta: házbért fizetni, harmincszor reggelizni, ugyanannyiszor ebédelni és vacsorázni. Neki kicsit könnyebb, mert agglegény, néha ebédre vagy vacsorára ottragad egy családi fazéknál, sőt szívesen jön hozzánk is egy és kettő között, minek folytán problémái száma eggyel csökken, az enyémek száma eggyel növekedik. De szívesen elfogadom Ecksteint a "parazita" antik értelmében, vagyis mint asztaltársat, társalgót, mint azt a barátot, akinek törhetetlen bizalma és optimizmusa éppen az étkezés idejében jót tesz. Olyan bölcs volt Eckstein, hogy előre látta a dolgokat? Vagy a színvakságnak egy különös fajtájával áldotta meg az Úr: ami fekete volt, azt nem látta? De lehet, hogy ő is, mint oly sokan, egyszerűen túl gyáva volt elhinni, hogy Hitler megsemmisítheti a kultúra utolsó bástyáit is, s hogy Mussolini vasderesén belovagolhat Alexandriába. Nem vagyok regényíró, nem tudom, mi van az emberek lelkében, csak arcukat írhatom le, vagy szavaikat jegyezhetem fel.

Eckstein megtévesztően hasonlított Don Quijotéra, és lapos, sárga fogaival Rocinantéra is egy kicsit, csak a hegyes szakáll hiányzott akkoriban, de mulasztását nemsokára pótolta. Régi jó osztrák passzusával élt Rómában, és valahogy eltűnt a hivatalok papírjairól, amikor az Anschluss után a rendeleteket szuverénül nem véve tudomásul, nem ment el a német követségre jelentkezni. Az olaszoknak az osztrákokkal szemben amúgy is rossz volt a lelkiismeretük. A Dollfuss-gyilkosság után Mussolini kiállt az erkélyre, s csípőre tett kezekkel üvöltötte: "Chi tocca l'Austria, tocca noi!" - Aki Ausztriához nyúl, az hozzánk nyúl! - Az Anschluss után, a balkontól távol, erről az epizódról úgy emlékezett meg, hogy "senki sem kért minket, senki meg nem köszönte". S hogy az olasz hatóságok az osztrákokkal kivételeztek, arra volt még egy ok: Ausztria volt az elmúlt évszázadban - Napóleontól Ferenc Józsefig - az egyetlen "ellenség". S egy régi jó ellenség még mindig közelebb áll szívünkhöz, mint egy új és rossz barát.

Jó volt Ecksteinnel találkozni a háború mélypontjain. Egy szeptember délután Dietrich német sajtófőnök magához kérette a külföldi újságírókat, és azt mondta: "Uraim, az orosz hadjáratnak vége van. Két-három napon belül elfoglaljuk Moszkvát. Összefüggő hadműveletekről már szó sincs. Feladatunk már csak annyi, hogy Oroszországot a szétszórt szovjet csapatoktól megtisztítsuk."

Hivatalos vigasztalónk, a BBC, csak egy elsüllyesztett tengeralattjáróval szolgálhatott, s az álmaink nyomasztóak voltak... most megfordulnak a páncélos divíziók, bekényszerítik Franciaországot a tengelygépezetbe, Franco csatlakozik... francia és spanyol csatlósaikkal elfoglalják Gibraltárt, s Krupp ágyúinak védelme alatt átvonulnak Afrikába. Dakartól Narvikig nyúlik a tengeralattjáró-bázisok lánca. Az olaszok elfoglalják Egyiptomot, a győztes nácik lesétálnak a Kaukázusig, ultimátummal kényszerítik Törökországot a hadba lépésre, s Bagdadon keresztül rohannak az olaszokkal találkozni a Nílus partján... az egész német, francia és olasz flotta védelme alatt a Wehrmacht átkel a Csatornán, és Sir Oswald Mosley lesz az angol miniszterelnök, mert Hitler nem hajlandó más kormányfővel tárgyalni...

Ezekkel a rémképekkel megyek Ecksteinhez.

- Hallottad, mit mondott Dietrich?

- Megbízhatóbb hírforrásaim vannak - feleli végtelen lelki nyugalommal, s arra a könyvre mutat, amelyet éppen olvasott: Tolsztoj "Háború és béké"-jére.

- Dietrich azt mondta...

- Napóleon abban tévedett - folytatja rendíthetetlenül -, hogy számításaiból kihagyta az orosz telet. Tolsztoj leírja, hogy Szmolenszk körül októberben már méter magas hó feküdt. Karácsonykor pedig...

- Ennek százharminc éve!

Eckstein úgy néz rám, mint a Búsképű Lovag Sancho Panzára, aki nem tudja, hogy ki volt Amadis de Gaula.

- Az éghajlat Szmolenszk körül nem változott.

- De a háború...

- A háború sem. Méter magas hóban nincs Luftwaffe, mert a repülőterek eltűnnek. Bombacélpont sincs, mert minden hómező. Páncélkocsi nincs, mert mindegyik elé kellene egy hóeke. Teherautós utánpótlás nincs, mert a hűtővíz befagy. Az 1941-es lábak pedig ugyanúgy fognak lefagyni, mint az 1812-esek.

- Azt mondta, hogy vége a háborúnak!

- Ugyanezt mondta Napóleon is, azzal a különbséggel, hogy ezt a Kreml kapujában mondta. Tolsztoj nagyszerűen írja le, hogy harcoltak az oroszok a hóban, ők ugyanis pontosan tudták, hogy havazni fog. Kitörtek az erdőkből, rajtaütöttek a visszavonuló franciákon, fölgyújtották a raktárakat... Pazienza, türelem, várjunk, két hét múlva október, s aztán jön legmegbízhatóbb hadvezérünk, Tél tábornok!

Három rövid és egy hosszú kopogás jelzi, hogy Eckstein megérezte Diana óhaját, és a helyzet vadonatúj, optimista magyarázatával áll az ajtónk előtt.

- Nos? - eresztem be a szobába.

Látom, hogy barátom mennyire örül, mikor észreveszi, hogy faricello helyett babmaradék van a lábosban, s hogy Diana máris indul tiszteletére elmosni az amúgy is tisztára nyalt tányért.

- Andiamo bene. Minden rendben, jön a béke - mondja Eckstein.

- Éljen a bab és a béke! - ismétlem.

- Pontos értesüléseim vannak arról, hogy tegnap éjjel már itt járt egy amerikai tábornok. Repülőgépen jött, a Ciampionin szállt le, és mindent megbeszélt. Holnap jönnek az angol ejtőernyősök, és elfoglalják a várost.

- Honnan tudod?

- Ma délelőtt egy bizonyos ezredes Arianénál járt, és én Arianéval ebédeltem.

- De azért eszik egy kis babot? - kérdi Diana, inkább csak a forma kedvéért, mert tudja, hogy az ilyen ebédek nemigen rontják el Eckstein étvágyát, és hozzáteszi:

- Ariane információi rendszerint helyesek.

- Ariane szeretetre méltó és megbízható teremtés - bólint Eckstein. - Most, hogy az "Iphigeniá"-t olvassuk, s vezetésemmel behatol Goethe lelkivilágába, rendkívüli szellemi képességeit csodálom.

- És csinos is - mondom -, nem csoda, hogy ezredesig vitte...

- Mit mondott Ariane? - vág közbe gyorsan Diana.

- Csak ennyit, de ez elég. Olyan világos a helyzet, hogy minden gyerek kiszámíthatja a következő lépéseket. A végjáték. Matt három lépésben.

- Ecco! Íme, a bab! - jelenti Diana.

Eckstein két percre tökéletesen elfelejti, hogy tábornokok és ezredesek vannak a világon, Iphigenia és Ariane eltűnnek lelki szemei elől, csak akkor, amikor már mutatóujjával gondosan kitörölte a tányért, és tisztára nyalta, tér vissza körünkbe.

- A helyzet a következő: e percben az angolok elfoglalják, vagy máris elfoglalták Tarantót. Miután Augusta és a többi szicíliai bázis már szövetséges kézen van, ezzel a földközi-tengeri utunk szabad, az angolok s az amerikaiak tetszésük szerint jönnek és mennek. Pont. Az amerikaiak elfoglalják Nápolyt. Ezzel a Szicíliából átmentett hadianyag kérdése is el van intézve.

- Pont - mondom helyeslőleg.

- Nomármost: megérkeznek az ejtőernyősök, elfoglalják a középületeket, a Rádiót, a pályaudvarokat, vagyis - s a lassan terjengő, de még mindig szürke felhőre mutat - a pályaudvarok romjait úgy, hogy Badoglio "saving his face", a németek előtt a látszatot megőrizve kijelentheti, hogy a túlerőnek engedve megadja magát, s átáll a szövetségesekhez.

- A négy macskájával? - kérdezi Diana. (A négy macska tudvalevőleg olaszul igen gyatra haderőt jelent.)

- Nem - feleli Eckstein nyugodtan, és mutatóujjával vonalat húz a levegőbe -, az országgal. Az olasz katona az angolok számára csak mint ellenfél kívánatos. De az olasz vasutasok egy éjszaka szétsrófolhatják a három északra vezető vasútvonalat, a carabinierik, akik még mindig a múlt századot játsszák, fölrobbanthatnak két tucat fontos hidat, és az itteni német haderő fogoly. Pont. A németek kétségbeesésükben még bombázhatnak egy-két várost, de ez már nem komoly dolog. Szőnyeget már semmi esetre sem fognak dobni.

- A szőnyeget Hitler rágja - mondom.

- Előre látom - folytatja Eckstein (ezzel az arckifejezéssel magyarázhatta Arianénak, hogy miért kereste Iphigenia a görög hon lelkével) -, hogy az ötödik és nyolcadik hadsereg gyors egységei a légierő támogatásával napok alatt elérik a Brenner húsz éven át épített erődrendszerét. Ez nem Maginot-vonal, amelyet meg kellett kerülni, mert bevehetetlen. Ezek az Alpok, a Dolomitok. Ezek megvédhetik Itáliát az esetleges hitleri bosszútámadásoktól. A Pó síkság repülőtereiről a Liberatorok szétzúzhatják a linzi ipartelepeket és a bécsújhelyi repülőgépgyárakat.

"Wir werden ihre Städte ausradieren!" - ordította Hitler. Nos, valami ilyesmi fog velük történni, de talán sor sem kerül erre, ha a Görögországban állomásozó két- vagy háromszázezer olasz lefüleli az ottani németeket. Ezek gyenge csapatok, mert minden valamirevaló egység Oroszországban van, ahol, mellesleg mondva, a nácik most rendezték első nyári visszavonulásukat.

- Tervszerűen... - bólintok.

- Akkor az angolok ott szállnak partra a Balkánon, ahol akarnak. Nyugodtan jöhetnek akár négy macskával, csak hozzanak fegyvert. De még csodafegyverekre sincs szükség. Hozhatják az Afrikában zsákmányolt olasz és német hadianyagot. A görög és jugoszláv partizánok puskával, kézigránáttal, kis ágyúkkal napok alatt tisztára söprik a Balkánt. Majd lőnek egy kicsit egymásra is, pazienza, de elsősorban mégis a németeket fogják kipucolni. Közben egy erős angol hadosztály áttör a Dráva felé, egyesül a partizánokkal, és Ploestibe indulnak. Ploesti és az olajmezők a cél, itt támadnak az olaszok a görögökkel, s a bulgárok is, elűzve Quislingjüket, a fene tudja, hogy hívják ezt az alakot, csatlakoznak. A románok nem lesznek olyan naivak, hogy Sztálingrád után megmaradt csapataikat is feláldozzák, kaput nyitnak az előrenyomuló oroszoknak.

- És pont?

- Vessző, vagyis pontosvessző. Két hét múlva a déli front már nem lesz probléma. A helyzet hasonló az 1918-ashoz, amikor az angolok betörtek Szíriába és Palesztinába. Törökország és Bulgária megadta magát, délről az antantcsapatok jöttek, miközben Hindenburgék még "Siegfridstellung"-okról álmodoztak... csakhogy ma már nem lesz álmodozás.

- És az idén vége lesz mindennek?

- Per forza! Biztos. Csak nem gondolod, hogy a németek ezek után még egy telet kihúzhatnak? Októberben az angolok és az oroszok találkoznak a Balkánon, majd a balkáni hadsereg, tarka egy hadsereg lesz, megindul Magyarországon keresztül... persze a magyarok is csatlakoznak rögtön...

- Remélem - mondom. - Habár az 1918-as párhuzam azt mutatja, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk vesztett ügyekért harcolni. Sőt, kilátástalan helyzetekben harcolni, tatár ellen, török ellen, nem csodálkoznék, ha...

- Hagyd a keserű paradoxonokat. Az utolsó hetekről, az utolsó felvonásról van szó! Novemberben, miközben az egész keleti fronton megindul az oroszok támadása, és Németország a román olaj nélkül megbénul, a szövetségesek partra szállnak Dél-Franciaországban, és megindulnak Párizs felé. A nyársat megfordítják: mivel az Atlanti-fal bevehetetlen, megkerülik. Talán Dániában is partra szállnak, a svédek ultimátummal követelik Norvégia kiürítését, s ha Hitler megtagadja, bevonulnak Norvégiába. Ezúttal sikerül a trondheimi és narviki partraszállás, s megszűnnek a vasérc-szállítmányok. Decemberben megindul a koncentrált légitámadás az angol és olasz repülőterekről, és január elsején béke van. Béke, és pont!

- Nagyszerű! De ha Badoglio nem áll át? Utóvégre már negyvenöt napja diktátor, és eddig mást sem mondott, mint azt, hogy folytatja a harcot a tengelyhatalmak oldalán.

- Negyvenöt nap! Azt bizonyítja, amit mondtam! Manapság már nem lehet csak úgy egyszerűen hátat fordítani, és azt mondani: bocsánat, a demoplutokraták nem is olyan rossz fiúk, s a német-olasz sorsközösség sajnálatos tévedés volt. Csak megzavarná a szövetségeseket, ha egyszerre nem tervszerűen vonulnának vissza, hanem tervszerűen mennének előre. A katonai improvizációk megszűntek. Komolyan: ez a negyvenöt nap bizonyítja, hogy Badoglio mindent pontosan készít elő. Időt hagy az angoloknak, hogy az afrikai repülőbázisaikat áthelyezzék Észak-Olaszországba. Az oroszokat arról tájékoztatta, hogy hol indítsák meg téli offenzívájukat... egyszóval, negyvenöt napra volt szükség, és pont.

- Ma jönnek az ejtőernyősök vagy holnap? - kérdi Diana.

- Az ezredes nem közölt pontos adatokat.

- Ezt megértem - mondom. - Ismerem Arianét, és én például hasonló helyzetben...

- Majd én gondoskodom arról, hogy ne kerülj hasonló helyzetbe - szólt közbe Diana nyájasan és igen határozottan. - Különben is meg vagyok győződve arról, hogy barátunknak igaza van, de ne felejtsd el, hogy eszerint még hetven napig kell ebédelnünk és vacsoráznunk!

- A faricello - kockáztatom meg, mert látom, hogy Eckstein jóslata mennyire felvidította - harminc kiló, hetven nap, ez naponta...

- Nem néznél valami vacsora után? - kérdi, mintha nem is hallotta volna, hogy kincsünket említem.

- Nem ihatnánk még egy teát? - kérdem. - Hisz úgyis jön a béke, nem érdemes takarékoskodni.

- Már kialudt a tűz.

- Nekem is mennem kell - mondja Eckstein. - Gyerünk, igyunk valahol egy pótkávét.

Lemegyünk. A kávézás ünnepélyes szertartás, ami csak azt jelenti, hogy a bár márványasztalára támaszkodva várunk egy csésze valamit, ami keserű és fekete. A Szicíliában termő, trigonellának nevezett növényből főzik ezt az ocsmány folyadékot, melyet csak az a tudat édesít, hogy Szicília ma már a demokrácia áldásait élvezi. A mixer annak, aki a legrosszabbtól sem riad vissza, egy ánizsízű, szaharinízű, alkoholos valamit spriccel bele, és Eckstein mindettől felvidulva, visszatér a közeljövőre.

- Ha januárt mondtam, nagyon pesszimisztikusan ítéltem meg a helyzetet. Ez csak akkor következik be, ha az olasz és balkáni front összeomlása után a porosz vezérkar még tűri az osztrák káplár tevékenységét. Valószínűleg az fog történni, ami itt: lefogják, és egy tábornokot ültetnek a helyébe. Persze ilyenkor nem a név a fontos, hanem az egyenruha. A tábornok nem várja be a sakk-mattot, hiszen ért a játszmához, és feladja. Nem, nem fog hetven napig tartani!

- Speriamo bene - reméljük a legjobbakat -, ezzel a jókívánsággal búcsúzunk, mint e napokban mindenki mindenkiről.

Útban betegemhez, átvágok a régi Rómán, s látom, hogy Pantheon bronzkapuja nyitva áll. Kinyitották? Nyitva felejtették? Jólesik egy pillanatra belépni az örök csendbe, és a tető kerek nyílásán fölnézni a délutáni felhőkre. Az augurok arra vártak volna, hogy repül-e arra egy-egy saskeselyű, hogy jobbról, avagy balról röppennek-e; én azzal nézem a mennybolt mély kékjét, hogy kiszállnak-e belőle megmentőink, az ejtőernyősök, úgy, mint ahogy San Ignazio mennyezetén kiröppennek a barokk angyalok a felhőkből, hogy átkarolva a boldogságba emeljék a Szentet... de még az a felhő is hiányzik, amelyben megbújhattak volna. Innen már nincs messze a Largo Argentina, ahol hatalmas, régi bérházak bámulják a tér közepén kiásott régi Forumot oszlopaival, kerek szentélyével és a római kövekből emelt középkori tornyocskájával, amelyhez most alabárdos őrök helyett autóbuszkalauzok támaszkodnak. Az egyik nagy bérházban lakik Banánné.

Betegeim igazi nevét nem mindig tudtam, csak betegségeikre, szavaikra, néha szagukra emlékszem. Így neveztem őt, mert a háború előtt banánt árult leányaival a Campo de'Fiori piacán. A banán és az Impérium rég elvesztek. Az állami banánmonopólium tovább él. Hivatalnokai tovább kapták fizetésüket, sőt pontosan betartva a munkaidőt, mindennap bejártak a hivatalba, és szorgalmasan telefonálgattak a gyarmatügyi minisztériumba, hogy a banánnélküliség ötödik esztendejében függő ügyeiket intézzék. A piaci árusok viszont ideiglenesen engedélyt kaptak, hogy mást áruljanak. Banánné, amikor neuralgiáját kezdtem kezelni, káposztát, olykor krumplit, néha halat is árult, mindenesetre Ehető portékával kereskedett, úgyhogy visszatérő idegfájdalmai az éhhalál elleni küzdelmem fegyvereihez tartoztak. A Campo de'Fiori kofái és árusai igen exkluzív társaság voltak, s nagyrészt rokonságban is állottak egymással. Banánnénak is volt egy unokatestvére, aki marhatüdőt, beleket, pacalt árult (tripparolo: pacalárus - sajátos mesterség ez Rómában, és nem azonos a mészárossal). Délután már semmi sincs a piacon, s Giordano Bruno ércszobra a máglya helyéről rezignáltan figyeli a hulladékok eltakarítását. Viszont mindenféle akadt a lakásokban létesült pótpiacokon. Néha még disznólábat is lehetett kapni (a marhalábakat elvitte a tengerészeti minisztérium, s azt állították, hogy a tengeralattjárókhoz kenőolajat gyártanak belőlük), néha fura kis húsdarabokat, melyek nyúlaprólék gyűjtőnéven szerepeltek. (Hogy milyen összefüggések álltak fenn az ízletes húsdarabkák és azon macskák eltűnése közt, melyek minden más időkben a Pantheon és a Forum romjai közt sétálgattak, az történelmi kérdés, és én nem tudnám eldönteni.)

Voltak idők, amikor birkagégéket árultak, s kiderült, hogy levest lehet főzni belőlük. A jóságos természet zsírsejteket rejtett a porcogók közé... így a kétségbeesés egyre gyakoribb perceiben betegem háláját vettem igénybe, s hozzá jártam "per rimediare qualcosa" - valamit szerezni.

Az idegen bizonyára csodálkoznék, ha a Largo Argentinán járva (melynek pontosan annyi köze van Argentínához, mint a Teleki térnek a grófokhoz - illetőleg mégsem: amikor Attila hun király Argentina városát bevette, és falait szétlövette, a "Képes Krónika" tanúsága szerint személyesen keresztelte Strassburgra. Strassburg régi nevét őrzi a Largo Argentina) azt hallja, hogy egy zöldségeskofa ilyen hatalmas, patinás palazzóban lakik. Aki azonban belép - és az orvos mesterségéhez hozzátartozik, hogy embertársa szavát, lakásait boncolja -, rögtön megérti a helyzetet.

Amikor Mussolini... - most, hogy újra leírom a nevét, feltűnik, hogy a mai nap folyamán hányszor tettem... a távoli idők olvasója azt vélheti, hogy mégis fontos személyiség lehetett. A következtetés hamis: a fogfájós a fogáról beszél, a szívbajos pulzusát tapogatja. Ahol Olaszország sebeiről van szó, mindig fölmerül a kórokozó neve is. Egyszóval, amikor Mussolini minden ellenséges bombázónál irgalmatlanabbul nekiment az ősi Rómának, a város szélén új negyedek nőttek ki a földből. Az ősi utcák hajléktalanná vált lakója átköltözhetett volna, de nem költözött. Volt, akit foglalkozása kötött régi lakhelyéhez, sokan a lélektelen bérkaszárnyától féltek. "Inkább kenyéren és hagymán élni - de Rómában" - mondta a város szerelmese, és nem vándorolt ki. "Inkább egy ágyat az igazi Urbsban, mint egy lakást az idegenben, valahol az új Via Appián, a Monte Sacrán... a világ végén." Így létesült a bevált katakomba-hagyományok szerint egy új és titkos város - a reál lakásokban. A nagy szobákat három-négy részre osztották, folyosók, átjárók épültek a termeken keresztül, néha áttörték egy ház falát, és a másik házból kanyarítottak még egy fél szobát a negyed kamrához. Az ágyak egymásra álltak, a magas szobákba állványok kerültek, s ezeken suszterműhely volt, vagy varrógép kattogott, néha létrán kellett felmászni az ágyban fekvő beteghez, míg az állvány alatt vasaltak, olvastak, vacsoráztak, s estefelé papírból, szövetből tákolt spanyolfallal kerítették el a szűkebb családhoz nem tartozó vendégek ágyait. A szobákban kis faszénkályhákon főzőcskéztek, lehetőleg az ablak előtt, hogy a széngáz és a füst kimehessen, vagy kiverték a falat kályhacsőnek. Voltak közös konyhák és fürdőszobák, titkos kamrák és - ősrégi várhoz illő - láthatatlan tapétaajtók. Egy ilyen lakásban éltek Banánék is.

- Mit szól ehhez a rettenetes bombázáshoz? - kérdi Banánné.

- Rettenetes volt? - kérdem.

- Rettenetes. A sógorom ott volt, látta. A bombák egy része a temetőre hullt, és kivetette a halottakat, a többi a San Lorenzo melletti utcákra esett, és eltemette az élőket.

Érzem, hogy neki van igaza. Én csak a stratégiai helyzetre, a történelemre, a jövőre, s délig persze az ebédre gondoltam - de az áldozatokat elfelejtettem. Egy percig gondolkozom. "Nem, nincs ismerősöm azon a vidéken - vagy mégis?" Halottaknapján, nem lévén saját halottam a földben (ezért nem volt gyökerem a városban), kimentem a veranói temetőbe, oda, ahol a végleg ittmaradó idegeneket temetik. Egy lapos, fehér sírkövön ez állt:

A svéd gyerekek imádkoznak így este: "Isten, aki szereted a gyermekeket, nézz rám, milyen kicsiny vagyok..." Térdepelve, hosszú, fehér hálóingben képzelem ezt a kisgyereket, mintha Willibeek Le Maire angol meseillusztrációiban imádkozna, s hirtelen megrémülök, hogy hátha megsebesült.

- Igen. Iszonyú, rettenetes - felelem most, de nagyon őszintén.

- Ez most már mindennap így lesz? - kérdi, talán mert megszokta, hogy mindig egy aktatáskányi megnyugtató frázissal sétálok.

Nem idézhetem Ariane ezredesét, csak annyit mondok: - Azt hiszem, Badoglio nemsokára békét köt.

- Magari! Adná Isten! Nem sokat javult a helyzet, amióta ő az elnök.

- A fasizmusnak vége...

- Ott vagyunk, ahol voltunk. Azelőtt a vásárcsarnokokban a rendőrség és a fasiszta milícia őrködött. Mindegyik lopott, mindegyiknek le kellett adni valamit. Aki egy kosár tojást hozott a piacra, két tucatot "odaajándékozott" belőle... Most eltűnt a milícia, s a rendőrök pontosan kétszer annyit követelnek, mint azelőtt.

- És mit csinálnak ezzel a rengeteg ennivalóval? Csak nem zabálják föl a fél vásárcsarnokot?

- Hát nem tudja? Leadják a Tor di Nonán, s a feketézők nekik árulják!

- De hisz a rendőrség ott is razziázik néha! Ott állnak a kisfiúk a Ponte Sant'Angelón, s ha jönnek, már kiáltják: "piove!" esik!... és a piac kiürül, mire a sarkon befordulnak.

- Persze, ezt tudja mindenki. A rendőrség is. Jönnek, s úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne az üzlethez. De előfordul az is, hogy olyan rendőrőrs jön, amelyik a Porta Portense-i piacnak dolgozik. Elvisznek mindent, s ott adatják el... Már alig jön valaki a Campo de'Fiorira vásárolni, mert mi törvényesen dolgozunk, s jóformán csak káposztánk van.

Látom, hogy a témára térhetek.

- Nem volna egy kis polentája?

- Egy szem se. De egy fél kilót adhatok.

- Szegény San Lorenzó-iak - sóhajtom újra.

- Hogy el ne felejtsem - mondja Banánné -, sora Paula kért, hogy küldjem át, ha nálunk jár.

- Máris megyek - mondom -, és ezer köszönet!

Orvosi praxisomban megszoktam, hogy ide-oda küldjenek. Labda vagyok betegeim kezében, ők képviselik sorsomat. Egy darabig osztom fájdalmaikat, értük aggódom, velük élek... aztán továbbhajtanak valakihez, akinek szintén neuralgiája vagy visszere van. Új meg új környezetbe jutok, néha úgy érzem, hogy színész vagyok, és új darabot kell tanulnom, más szavakat kell mondanom. Itt azt kívánják, hogy tudós képpel mondjak szakértő véleményt, hogy csak az ő háziorvosuk legyek és senki másé, amott, hogy norvégül társalogjak. A nagy Galenus büszkén vallja, hogy a császárt éppúgy kezelte, mint a rabszolgát - de beszélhetett-e egyformán mind a kettővel? Nem kellett szókincsét, idézeteit, gesztusait is úgy változtatnia, mint arkánumait?

Banánné most az ősi Rómából egy mozdulattal átdob Madame Pauline magán-Párizsába, ő francia, és csak itt hívják sora Paulának.

Madame Pauline a lakásban épült utca másik végén lakik, az utat ismerem: a sötétben a kis mécsesig egyenesen előre, aztán balra, majd hangos "permessó"-val - bocsánattal - végig a szobán, mely nappal szabóműhely, aztán újra balra, tovább a zsákutcába, és ott van az ajtó. Tudom a szabályt is: négyszer halkan és kétszer hangosan kell kopogni.

"Életed kész regény - mondja Török Sándor -, csak meg kell írni." Hogyne lenne kész regény egy francia nő élete, aki ma ezen a helyen lakik, olyan ajtó mögött, mely csak beavatottak titkos morzejelére nyílik. De mivel minden regény tartalmát röviden össze lehet foglalni, elmondom, hogy fiatal lány volt, amikor lángolóan szerelmes férje idehozta Rómába. Fia született, majd két lánya: tökéletesen egyforma ikrek. Azután férjeura eltűnt. A sors eme fordulatától a titkos ajtóig már nem volt hosszú az út.

Alfonso, a fiatalember nyitja az ajtót.

- Bon jour, docteur. Anyám nincs itthon. Megvárná?

- Ha nem marad el sokáig.

Alfonso végigsimítja szakállát - ilyet manapság csak a tengeralattjárók legénysége visel -, és azt mondja:

- Az új mozdonyon dolgozom. Kisebb, mint a régi, de azt át fogom építeni. A kerekeket önteni fogom. Nézze csak, most csinálom az agyagformát. Az ólmot a faszenes kályhán fogom olvasztani. Ez már haladás.

- Persze - mondom -, bár az utolsó mozdonyt is nagyon érdekesnek találom.

- Primitív. Az új síneket már látta? - a plafonra mutat. - Ott lógnak az első modellek.

- Rendkívül érdekesek. A tankkocsi már elkészült?

- Kész, de azt is átépítem.

Leülök az ágyra, míg Alfonso visszatér az agyaghoz. Dolgozik. Ő ma az első ember, aki nem beszél bombázásról és politikáról.

"Szegény elmebajos" - gondolhatja olvasóm. Szó sincs róla, rendkívüli idők rendkívüli helyzeteket teremtenek - c'est tout.

Alfonso teljesen normális, sőt, kiváló nyelvtehetség, és szeretek vele beszélgetni, mert kijavít, ha olasz szavakat keverek a franciába.

Amikor kitört a háború, és Mussolini várta a dolgok jobbra vagy balra fordulását, Alfonso pékinas volt, és az ikrek akkor kezdtek dolgozni egy fodrásznál. Épp csak, hogy megéltek. Akkoriban jöttek a német ügynökök vendégmunkásokat toborozni. Az itteni napi húsz líra helyett százat ígértek, háromhónapos szerződéssel. Alfonso velük ment. Nehezen bírta a pokoli munkatempót, a rossz ellátást, alig várta a három hónap végét. Amikor lejárt a szerződés, a német munkavezető kiállt a munkások elé, és azt mondta: "A Birodalom élethalálharcát vívja a kapitalista-kommunista világösszeesküvés ellen. A német haderő hallatlan véráldozatokat hoz az Új Európai Rend érdekében. Ki az, aki ilyenkor ki meri vonni magát a munka alól, és gyáván félreáll? Az csak alávaló, felforgató elem lehet, s az ilyenekre vasököllel csapunk le! Bajtársak! Ki az, aki ellenzi a csoportszerződés meghosszabbítását további hat hónapra?"

A háború nem állt meg, a száz líra édeskevés lett, és a munkát tűrhetetlen iramban hajszolták. Végül Alfonso és két-három fiatalember megszökött, és sikerült elérniük az olasz határt. Épp akkor ért Rómába, amikor régi munkahelyén keresték: a hadügyminiszter úgy vélte, hogy államköltségen kiutazhatna Oroszországba. De Alfonso a határon túl már megtanult egyet s mást, és meg volt győződve arról - a történelem fényesen igazolta feltevésének helyességét -, hogy közreműködése mit sem változtatna az események folyásán. Szépen bevonult ide a szobába.

A rendőrség persze nem volt olyan naiv, hogy az anyja ágya alatt keresse a szökevényt: behívták Madame Pauline-t, és megkérdezték, hol van a fia.

- Kölnben - felelte, mert lányai néha kölnivizes üvegecskét hoztak haza, és épp ez a város jutott eszébe.

Írtak-e Alfonsóért Kölnbe? Feleltek-e a német hatóságok? Lehet, hogy lemondtak róla, és elhatározták, hogy nélküle fogják elfoglalni Moszkvát. Lehet, hogy kartotékja elégett a bombázások folyamán. Nem egy ember maradt életben, mert agyonütötték a jegyzéket, amelyen a neve állt. A diktátorok papírláncon tartották áldozataikat, és hatalmukat vesztették, ha elégett a papiros.

Meglehet, hogy a jövőben másképp lesz. Már nem papírra írják az adatokat, hanem minden állampolgár mindennap feljegyzi, mennyi a jövedelme, s mennyit költött, mit tett, hol volt, kivel beszélt és miről, és este egy óriási számológép összehasonlítja az adatokat. Éjfélre már kisülnek az ellentmondások, és reggel az ügyeletes robotember viszi át a gyanús elemeket a kínpadra... de egyelőre még nem tartunk itt. Amíg csak gyarló olasz rendőrök tartják számon, hogy ki mit gondol és hol, mindig lesznek, akik megmenekülnek.

Alfonso eltűnt. Sorstársamnak érzem: elveim társának, és szívesen társalgok vele a vasútról. Mindig a vasútról beszélünk, mert mióta a folyosóvég foglya, nincs más témája. Tökéletesen megértem: ebéd után kell legalább egy életcél, vacsora után már ideál kell. Ő, amikor remete lett, elkezdett konzervdobozokból vasutat építeni. Játéknak indult, s valami halálosan komoly dolog lett belőle. Alfonso a kerekek alá került. Hosszan gondolkodott egy-egy megoldáson, az ikrek munka után konzervdobozokat kerestek, hegesztőműszereket vétetett, virradatkor már munkához ült. Meggyőződésem, hogy egy ideig félt a békétől, attól a naptól, amikor újra ki kell menni az utcára, de most már megnyugodott. Tudja, hogy nem fog kimenni. Semmi értelme a mindennapi küzdelemnek, mikor az ember a művén dolgozik, olyasvalamin, amit csak ő tud befejezni. (Most, hogy nekiültem évtizedek törmeléke alól kiásni egypár napomat, elfelejtem a körülöttem élők valóságát, olyan nyelven írok, melyet sok száz kilométeres körzetben senki meg nem ért - távolélőkről és holtakról, semmibe tűnt füstfelhők alakjáról, be nem teljesült próféciákról - Alfonsót édestestvéremnek érzem.)

- Síneket csak akkor csinálok, ha fáradt vagyok, és nem gondolok semmi újra - mondotta Alfonso. - Még így is sikerült leegyszerűsíteni a sín készítését. Minden azon múlik, hogy vágja az ember a dobozból a hozzávalót.

- Minden - erősítem én is. - De mikor jön Madame Pauline? Lassan indulnom kell már.

- Jó, majd megmondom, hogy itt járt. De jöjjön nemsokára!

- A bientôt - búcsúzom.

- Majd meglátja, mi lesz a mozdonyból - ígéri az ajtóból. Amikor kilépek a kapun, hatalmas tülkölést hallok. Egy pillanatra arra gondolok, hogy már itt vannak az ejtőernyősök, s hogy az első motorosztag most szalad le a Piazza Venezia felől. Aztán látom, hogy csak a megszokott dudáló rendőrség kísér három fekete, nyitott autót.

"Éljen a pápa! - kiáltják a járókelők. - Nézzétek, a pápa! Most jön San Lorenzóból!"

A Szentatya nyilván legősibb szerepében, mint "Róma püspöke" járt a bombakárosultaknál vigasztalni, segítséget ígérni, s mindenesetre áldást osztani. "Harminckilenc óta nem volt a városban - hallom -, akkor volt utoljára, amikor a királynál járt."

Emlékszem én is. Harminckilenc utolsó napjaiban volt, mikor Hitler a semlegesek elleni hadműveleteit tervezte; Dánia, Norvégia, Belgium és Hollandia ellen mozgósított nagy titokban. Mussolini hallgatott, az újságok hasábjairól eltűnt a "tengely" szó, és az olaszok izgatottan várták, mit tesz Pius és Victor Emanuel a béke érdekében.

Hivatalosan semmi sem hallatszott, csak annyi, hogy nem volt se villásreggeli, se ebéd, mert Krisztus földi helytartóját senki sem láthatja táplálkozni, mint egy közönséges földi halandót. Megbeszéléseiknek nem-hivatalos verziója egy vicc volt. "Szentatyám - kérdezte a király -, mondd, miért szoktál imádkozni este, hadd egyesüljön az én imám a tiéddel?!" "Fiam - felelte XII. Pius -, minden este kérem az Urat, hogy nyissa föl annak a két gazembernek a szemét!" "Accidenti, és én minden este azt kértem, hogy csukja be!"

Hazamegyek. Szeptemberben már rövidülnek a napok. Görcsösen szorongatom a kis csomag puliszkalisztet, holnapunk lelki egyensúlyának biztos zálogát, s vitetem magam a szűk utcák emberáradatával. A Pantheon kapuja már zárva van. Innen rézsút kell átvágni a Pávián utca végéhez.

Gondolataimban újra végigszaladok átélt napomon. Vajon mire gondolnak most a többiek? Becker arra, hogy ittmarad és átpártol. Az archeológus párhuzamot von a Scipio uticai partraszállása után Karthágóban uralkodó és a mai berlini hangulat közt... Figaro arra gondol, hogy mi lenne, ha Mussolini nála borotváltatná magát, hátrahajolna, és messze kidugná ádámcsutkáját... Diana arra gondol, hogy faszén-, korom- és füstáldozatot mutasson-e be a felmelegített babért... Eckstein arra, hogy a porosz tábornokok már ma éjjel is lefülelhetnék a Führert. Alfonso a mozdonyaira... és a Szentatya? Talán utolsó városi látogatására gondol - hátha akkor máshogy intézhette volna a dolgát? -, talán a holtakra San Lorenzo téglái alatt... talán arra, hogy létezik két hivatalos példányban egy okmány, amelyen két aláírás áll: Pacelli-Hitler... a konkordátum... 1933 nyarán írta alá... ez erősítette meg a nácik presztízsét... ez ásta alá Dollfuss helyzetét... a kis Dollfussét, akiről azt mondták, hogy létrán szedi a ribiszkét, aki Ausztriáért halt meg ólommal a hátgerincében... Münchenben írta alá, Dachau közelében... Dachau körül már töviskoszorú fonódott, ott voltak a szögek és a korbács... talán Ribbentrop arannyal hímzett horogkeresztjére gondol... ott ül előtte a magánkönyvtárában... Az ezredes Arianéra gondol, és Ariane biztosan nem gondol az ezredesre...

- Nem melegítettem föl a babot - mondja Diana. - A bab hidegen is jó.

Az este csendjét zaj töri meg újra; az ablakok kinyílnak. Zúgást hallunk, mint július huszonötödikén, de halkabb... izgatottabb... a rádió ismétli hallhatóan: "A szövetséges hatalmak és Olaszország fegyverszünetet kötöttek."

- A helyzet - mondom, de Diana leint:

- Hagyd, inkább játsszál valamit.

Ma este nyugodtan meggyújthatunk egy gyertyavéget itt, az üvegházunkban is. Fegyverszünet van. Nem várnak gyertyajelünkre a repülőerődök. Felütöm valahol a "Wohltemperiertes Klavier" második kötetét, fegyverszünetet kötök ocsmány századunkkal, ahhoz nyúlok, ami nem fáj, és örök. A gyertya és Diana mozdulatlanul hallgatják a zenét, az utolsó kadenciáig, az utolsó lobbanásig.

Hátha kapok valamit. Húsz vagy harminc látogatás honoráriuma esedékes. Nem tudom, végül már föl sem írtam. Betegeimmel együtt szenvedek, s az együtt szenvedés - Dianával is valahogy így vagyok - összeköt. Végül annyira megbarátkozom betegeimmel, hogy nem tudok visszazökkenni abba a távolságba, hogy pénzt kérjek tőlük. Jó a boltosnak, akit asztal választ el vevőjétől - vagy annak az orvosnak, aki szintén az asztal mögül nézi páciensét, megvizsgálja a laboratóriumi leleteit, mint az iratokat vizsgáló rendőr, bemerül a beteg röntgenárnyékába, és mint egy messzire induló levelet, megírja a receptet - és pénzt kér!

Én a beteg ágya mellett ülök, ráérek, mert korból és időből kilépek, ha betegszobába lépek. Megbeszélem vele a helyzetet - nem a nagy és általános káosz helyzetét, hanem az ő privát mikrokáoszáét, a szavaiból, a leírt érzésekből, a mozdulatokból alkotom véleményemet, feladom orvosi méltóságomat, csakhogy minden fájdalmát pontosan visszarezegtessem saját idegeimen. Alázatos szolgájává válok, elintézem apró teendőit, melyeket nem bízhat másra, teát főzők neki, szappant vásárolok, petrezselymet hozok a leveséhez, s végül már nem beszélünk orvosi tiszteletdíjról.

Amikor egyedül éltem, jobb volt... fogtam a vérnyomásmérőt, és elindultam házról házra vérnyomást mérni. Sokhelyt kidobtak, de legtöbbször megengedték, hogy megmérjem vérnyomásukat, és adtak valamit. Megkerestem az ebédemet, vacsorámat; az emberiség nagy, egészséges többségére támaszkodhattam... a betegek kevesen vannak. Az ipar már régen tudja ezt, vitamint, kalciumot, nátha elleni gyógyszereket gyárt az egészséges tömegeknek, és esetleg ráfizet a kevés, de valódi betegek gyártott valódi gyógyszerre...

Diana nem szívesen hallja, ha ezt magyarázom neki. - Mégse akarom, hogy újra ajtóról ajtóra járj a vérnyomásmérővel - mondja. Hiába kecsegtetem azzal, hogy majd írok egy szép tudományos munkát: A vérnyomás története 1939-től 1945-ig, kimutatván, hogy reagált az ember szíve, mellékveséje a történelmi találkozókra, támadásokra és béke-hírekre, a hosszú éhezésre és ritka, rövid zabálásokra... Pedig ez volna az igazi munkánk! Csak ha volna egy fájdalom- és rettegésmérő készülék, csak akkor lehetne komolyan beszélni korunkról. S amíg nincs, meg kellene mérni, fel kellene írni az emberek vérnyomását, amelyben valami visszarezeg az elszenvedett szenvedésekből.

Bármennyire összenőttünk a nyomorban, Dianának még más fogalmai vannak az emberi méltóságról. Én a sztoikus filozófusok nyomán, Epiktétosz kézikönyvét idézve azt vallom, hogy a dolgok egy része tőlünk függ, a másik része nem, s a nem tőlünk függők miatt nem érdemes felháborodni vagy tiltakozni. - Aki a káoszban él, ne tiltakozzék a kozmosz nevében - mondom, és ha szakállam volna, mint a görög bölcseknek, közben végigsimítanám. Diana olasz, és bölcselete más. Ő a dolgokat szintén két, de más természetű csoportra osztja: quello che si fa - amit az ember tesz - és quello che non si fa - amit az ember nem tesz - s a kettő közt van még egy ködös átmeneti állapot, a si fa ma non si dice.^[20] Vannak dolgok, amelyeket az idegen soha nem tanul meg - például, hogy a borsót "szem", a virágot "szál", a marhát "fej" számláló szócskával számolják - én Diana rendszerébe nem látok be egészen, de tudomásul vettem, hogy a vérnyomásmérés a quello che non si fa csoportjába tartozik, és mivel az emberi méltóságon ez nem üt csorbát; az éjjel ébren való éhezés nekem quello che si fa lett, neki quello che si fa ma non si dice.

Nem megyek többé vérnyomást mérni. Diana, ha társaságban szóba kerül a dolog, arra utal, hogy tréfás ember vagyok, szeretek furcsa foglalkozásokat kitalálni, de erre azért mégsem volt soha szükségem. Én titkon nagyon büszke vagyok arra, hogy ily módon jutottam el életem legnagyobb karrierjéhez, mert a nagy ugrás nem a proletártól a polgárig vezet, s a polgárból már könnyen lesz arisztokrata - de a hajléktalant a lakástulajdonostól csillagközi űr választja el, és én a Colosseum és a San Giovanni székesegyház közötti kis utcákban, a Piazza Navonát kerülgetve, és néha az idegen vadászterületen vadászó izgalmával a trasteverei utcákon s udvarokban, a Mennyek Királynőjéhez címzett börtön vidékén vérnyomást mérve hágtam felfelé a társadalmi létrán.

Nem szégyellem ezt a foglalkozást, sőt: ha újra egy ismeretlen városba jutnék, amelynek nyelvét nem ismerem, ha újra azt számítgatnám reggel - a szőnyegről lábszáraimra felugráló bolhákat szedegetve -, hogy hány étkezésre futja még, ha újra az volna minden büszkeségem, hogy este ágyba fekhetem, újra elővenném a vérnyomásmérőt és keresném a kíváncsiakat. Az emberek kíváncsiak önmagukra, elmennek a jóshoz, aki elmondja múltjukat, a lélekbúvárhoz, aki megsúgja titkukat - és várják a meglepetést, a számot, amely "vérnyomást" jelent, de esetleg - ezt többször is bizalmasan ajánlottam pácienseimnek - meg lehet tenni a kislutrin, és szerencsét is hozhat.

Vérnyomásmérés közben ismertem meg Róma szagait a baccalá - a tőkehal - és a rozmaringszagú péntektől a béke krumplinúdlis csütörtökéig. Róma hangjait, kútjainak csobogását, a rongyokért konyhaedényt áruló ember strazzi-cocci kiáltását, nagy kapui alól áradó nyáron hűs, tavasszal hideg légáramlatait, az irányt mutató tornyokat, a szentek neveit, akik egy-egy templommal vendégjogot nyertek a Városban. Most már elég, ha cipőm orrát Szent Szilveszter vagy Szent Ágoston oltára felé fordítom, és lábaim elvisznek oda, anélkül hogy az útra gondolnék. Megtanultam járva, útközben gondolkozni, betegeimhez menet reményekre váltani az elképzelt honoráriumot, visszamenet megmagyarázni Dianának, hogy miért nem hoztam semmit.

- Jobb volt vérnyomást mérni - ismétlem csökönyösen a Corsóról átvágva a kis utcákba, ahol a régi falak védően nyúlnak fölém. Persze tudom: most hiába kopognék. Az emberek csak arra kíváncsiak, mikor lesz újra szép fehér spagetti ebédre, mikor jönnek a Felszabadítók és a Béke, mikor ér véget a Második Fasizmus, az álarcosbál, a vérontás... a vérnyomás a béke foglalkozása volt.

Az orvostudományt nehéz pénzre váltani. Évszázadok előbb véletlen, később rendszeres tapasztalatai, száz év fizika és kémia, hat év egyetemi tanulmány fognak össze tíz perc pontos, koordináló gondolataival - s az eredmény a beteg részére egy két-, vagy háromtagú szó, egy áruvédjegy, amely tablettát vagy cseppet jelent - s egy-két szóért nehéz pénzt kérni. Igaz, a tablettát jelző szó előtt van egy latin vagy görög főnév is, a "diagnózis", de ez a szó a levegőben marad, semmin sem változtat, már ismert tényt könyvel el, tehát a beteg számára semmi értéke sincs. Még legszívesebben akkor fizet a beteg, ha a diagnózis késik, és gépek meg üvegek keresik a fájdalom okát, vagy ha az orvos legalább végigkopogja, végignyomkodja testét... itt hibázom el a játékot, mert sokszor nem is nyúlok a betegemhez, vagy épp csak ujjam hegyével érintem. Túl sokat olvastam, túl sokat ültem a könyvtárban, anakronizmus vagyok a korban, amelyben az orvos legfeljebb ha írni ér rá, de olvasni nem - és közelebb állok a régiekhez, akik Auenbrugger és Laènnec előtt még nem érintették meg betegüket, hanem beszélgettek vele. Úgy érzem, a betegség olyan bűn, amelyet a páciens előbb-utóbb bevall, ha helyesen kérdezünk, és ha figyelmesen napfénynél nézzük. Az orvos szeme legyen bizonyos mértékig röntgenképességű, s nézzen vele, ujja legyen olyan érzékeny, mint a hőmérő és érintsen - az eleven test ismerője ne mondjon le egészen régi méltóságáról a gép javára. Végül már a beteg a műszert többre becsüli orvosánál, jobban fizeti. Igaz, hogy a műszerek megtakaríthatják a gondolkodás drága perceit, de azt hiszem, és ezért tartok ki csökönyösen időszerűtlen gondolataimnál - végül értékesebbek lesznek az embernél. Számtalan szükségtelen és negatív lelet a gépbe vetett bizalom ára, a "semmi baj" helyett stilisztikai remekeket kap a szenvedő, amelyekben a hiábavaló keresés érdekes kutatómunkának tűnik.

Nézem betegeimet, beszélgetek velük, szeretem, hogy emberekhez szólok, akik egy fokkal emberibbek, mert még a mindennap egyenruháját is levetették, és ott vannak, ahol legszentebb gondolataik születnek: ágyukban. Idézhetem barlangkutató kollégámat, Nostradamust: "Az ember alapjában véve barlanglakó. Háromszázezer évig lakott barlangban, háromezer éve van háza." A betegszoba mindig barlangszerű, a szenvedő ősember elbújik, keresi az odút, a falak védelmét, és őszintébb lesz. Orvosnak lenni írónak való mesterség - gondolom -, a betegek néha igazi történeteket is fonnak betegségük történetébe, az írónak nem kell izzadva történeteket hazudnia; lophat. Írónak, barlangkutatónak, értő és élesszemű embernek gyönyörű pálya az orvosi, legalábbis addig, amíg a betegek száma, sőt fájdalma is helyesen van adagolva - de menekültnek, Rómában, pénzkeresésre nagyon rossz pálya.

Diana még hisz bennem. A ruhától függ - mondja. - Ha volna egy szép öltönyöd, rendes inged, cipőd, nyakkendőd, táskád, ha minden héten hajat vágatnál, jobban fizetnének. - Igazat adok neki. Könnyű elvben igazat adni, amikor valójában minden változtathatatlan, mert meg nem ehető holmikat venni helyzetünkben groteszk gondolat, de tudom, hogy nincs igaza. A személyiség átüt a ruhán. Arcra, hangra megy a játék.

Ha erre megyek, a Via della Scrofa várszerű, ódon kolostorai között, mindig arra a látogatásomra gondolok, amelyben ezt itt, a közvetlen közelben megtanultam. Egy fiatalemberhez hívtak, akinek erős fájdalma volt: a mellkasa fáj pokolian - mondta. Egyszerű eset volt: lázmentes beteg, nem köhög, nem volt tüdőgyulladása, a fájdalom pontosan követi az egyik bordaközi ideget... Semmi baj, mondtam - intercostalis neuralgia. Feküdjön melegben, vegyen be egy fájdalomcsillapítót. Megköszönték, megkérdezték, mivel tartoznak. Egy fél percig számoltam: a pastasciutta adagja egy líra volt a posta mögötti kifőzésben... nagyon összeszedtem magam. Ötször fogok enni - gondoltam, ötször fogok megszabadulni egy varázsszó árán, órákra megszabadulni a májamat rágó keselyűtől! Öt líra! - mondtam nagyon komolyan. Rögtön megadták, szép, békebeli ezüst ötlírásban, olyanban, melyet a vendéglős hozzá szokott verni a márványlaphoz, nem szól-e belőle ólom. - Kérem, maradjon még, mondta a beteg apja. Nagyon féltünk, hívtunk egy professzort is, ő is rögtön itt lesz. Talán beszélgethetnének. - Jött a tanár. Megkérdezte, lázas-e a beteg, volt-e tüdőgyulladása, köhög-e, ujját végighúzta a fájó idegen, és nyugodtan kijelentette: intercostalis neuralgia. Felkelt az ágy mellől, és azt mondta: tartsák melegen. Adjanak fájdalomcsillapítót. Akár egy színházi próbán, úgy ismétlődött a jelenet. Az apa tőle is megkérdezte: mivel tartozunk? Úgy láttam, a tanár is gondolkodik, de csak egy pillanatig. - 50 líra - mondta. Rögtön megkapta. Egymás mellett mentünk le a lépcsőn, és szertartásos fejbiccentéssel búcsúztunk. Utána órákig sétáltam a Pinción, és gyakoroltam - megpróbáltam ezzel a meggyőző kiejtéssel kimondani egy számot... de nem sikerült. Néha, ha nagyon éhes vagyok, megjelenik a kiejtésemben valami hasonló erő, talán ezért hittem oly sokáig abban a csodában, amely az utolsó előtti cipónál jelentkezik... De amint jóllaktam, vagy eltűnt a házbér fenyegető közelsége, úgy eltűnik a meggyőző hanglejtés, mint az ihlet a költő mindennapi létéből.

- Kedves Lucia asszony, elszámolhatnánk ma? Angol tiszt jön hozzánk vacsorára - mondom magamban félhangosan egynéhányszor egymás után. Minek? Lucia úgyis fizet, ha teheti - intem le önmagamat.

Szeretem Luciát. Fényét, szellemét nem érintette a rák, amely hetvenöt év élményeit fogja csakhamar köddé tenni.

Valamikor az embereket úgy ábrázolták az írók, hogy elmondták egész életüket, mert az életrajz határozta meg a jellemet, a jellemből eredt a cselekvés, a dráma. Ma már annyira elszaporodott az ember, hogy életet kioltani sem bűn, és az emberek sorsát már nem a jellemük, hanem a tömegek s a tömegmozgatók intézik. A bűn és a bűnhődés fogalmai elavultak, az Erünniszek nem intézményeket kergetnek, ezért nincs is modern tragédia, csak tragédiák vannak... Lucia asszony ágyánál az az érzésem, hogy egy életrajz utolsó fejezetét olvasom és hallgatom, ha ő néha visszalapoz a könyvben.

- Meséltem, hogy én vettem meg a "Buddenbrooks" első példányát? Hatalmas könyv volt és nagyon drága: tizenkilenc márkába került. Egyhuzamban olvastam el, és kimondhatatlanul tetszett. Fejembe vettem, hogy megismerem az írót. Thomas Mann akkor még nem volt nagyon híres, legalábbis Berlinben alig ismerték, az uram^[21] sokkal ismertebb volt - ő mutatta be az első impresszionistákat, ő adta el az első Van Goghot Németországban, akkoriban már nem is árult képeket, csak engedte, hogy vegyenek tőle. Így is egy évig tartott, amíg sikerült elintéznem, hogy egy társaságba hívjanak meg vele, és hogy mellette ülhessek a vacsoránál. Egy évig olvastam a Buddenbrooksot. Az a jó könyv, amelyet akkor is szívesen olvas az ember, ha már kívülről tudja.

- Az a legjobb regény, amely versekből áll - vetettem közbe.

- Egy évig tartott, amíg leülhettem mellé. Gyönyörűen kiöltöztem és vártam. Több mint negyven éve történt, de emlékszem: vesepecsenye volt, vese és friss sárgarépa, ami télen és Berlinben csodaszámba ment. Vártam, hogy az író is mondjon valami csodásat. Csak evett. Aztán egyszerre csak felém fordult: A sült nagyszerű - mondta. Igen - feleltem. A vese is - folytatta. Igen - mondtam - a vese is. Nem folytatta, a gyümölcs után felkelt, köszönt, és egy csoport fiatalemberhez csatlakozott. Végtelenül dühös voltam, és szégyelltem magam, csak azt nem tudtam, miért. Mert nem méltatott egy szóra sem? Mert csalódtam? Mert azt hittem, hogy a saját könyvéből kilépő alak lesz? Úgy éreztem, hogy semmi keresnivalóm abban a társaságban, amelyben a legnagyobb név csak annyit gondolt, hogy a sült jó. Elszaladtam. Ezután úgy néztem a könyvet az éjjeliszekrényemen, mint a legádázabb ellenségemet.

Újabb egy év múlva véletlenül találkoztunk egy másik társaságban. Semmi kedvem sem volt folytatni a beszélgetést, de ő közeledett s ő kezdte. - Örülök, hogy látom - mondta. - Tudja, hogy sokszor gondoltam magára? Narancssárga estélyi ruhát viselt; a gallér és a mandzsetta ugyanabból a flamand csipkéből készült. Rendkívül ritka mintájú csipke volt. Az ezüst nyakéke is kivételes darab: lehetett dalmát, talán kisázsiai munka. - Úgy tűnt, mintha az elmúlt évet csipkém és nyakékem tanulmányozásának szentelte volna, de lehet, hogy már akkor, az első este megfogalmazta a róluk szóló esszét. Abban a pillanatban megértettem, mi az, hogy "író". Magamban töredelmesen bocsánatot kértem tőle, és attól fogva jó barátok lettünk.

Mi is jó barátok lettünk, Lucia asszony és én. Már ismerem élete történetét, sőt, élete történeteit. Vele együtt vallom: a történelem hazudik, az élettörténetek töredékei, a történetek mondanak igazat, és néha közelebb állnak a valósághoz, mint a jegyzőkönyvek. Ami egy életből megmenthető, az a történeteknek egy-egy sorozata. Így együttműködünk... én úgy próbálom megőrizni az életét, hogy ellensége, a rák kezéből ki-kiütök egy-egy fegyvert: a fájdalmat, a görcsöt - ő a feledés, a végső feledés karmaiból húz elő egy epizódot, ír, átgondolja történetei és hangulatai halálra ítélt sorozatát, s közülük egyiknek-másiknak megkegyelmez.

Örömmel indulok Luciához, és egy kicsit félve - félek, mert régen nem láttam, és beteg. A fájdalom végül minden személyiséget szétold, minden gondolatot elködösít - félek arra gondolni, hogy egy-két hét elpusztítja mindazt, amit egy fél évszázad megőrzött.

A portugálok templománál fordulok a Navona tér felé. Egy falon egy régi faliújság foszlányát olvasom: "Ha nem masíroztunk volna Rómának, most nem mennénk Moszkvának."^[22] Mikori lehet? Tavalyi? Tavalyelőtti! Ennyire fordult az idő? Ha akkor a nácik nem mennek Moszkvának, ma a szövetségesek nem masíroznának Róma irányába! Caveant dictatores - vigyázzanak a tirannusok, hogy szavaik ne maradjanak meg a falakon! Igaz, hogy a falak azokhoz szólnak, akik már rég nem vesznek újságot, de szél és eső néha meghagy egy mondatot - s nincs gonoszabb ellensége a diktátornak önmaga tegnapi arcánál... Szegények! Gyilkolnak szüntelenül - s hiába, mint az Evangéliumok őrült Heródese.

A Navona térre kilépni mindig jó. Kútjai elbújtak a vasbeton alá - de obeliszkje, ege, madarai, zárt templomaiban lapuló csendje, a barokk tornyok kövezetre hulló árnyéka békét hirdetnek.

- Csak ne kellene pénzt kérnem Luciától!

Irigyen lépek a lépcsőházba. Így szeretnék Rómában lakni! Üvegkalitkámból szép nézni, ha a nap kitör a reggeli ködből, de nem adja meg azt a biztonságérzetet, mint a vastag falú ősrégi várak - tudták a régi királyok és apátok, hogy miért jó a vastag fal! A hangot, vihart, kánikulát kizáró falak kizárják a saeculumot. Saeculum - hogy fordítsam magyarra? Évszázad? Mulandóság? Külvilág? Árnyékvilág? Lucia asszony házigazdája még a múlt században bérelte ki a lakást, már akkor is egy bíboros protekciója kellett ahhoz, hogy az ember bevonulhasson az Örök Város örökéletű váraiba!

Az ajtó előtt megállok egy percre. Már beteg a szívem, hogy ennyire ver? Rossz hírekre már régen megkétszerezi a súlyát... vagy csak a záródó koszorúerek intenek, hogy jön a veszély, zárjam le az ajtót? - Ezt az ajtót itt ismerem, de arra gondolok, hogy rossz pályát választottam: ismeretlen ajtókon kopogni. Hány olyan hivatás van, amely nem kényszeríti ki az embert lakásából, irodájából, gyárából! Az orvos mindig ismeretlen ajtón lép be, ismeretlen emberekkel kell kapcsolatot találnia, ismeretlen lakások útvesztőiben kell ajtót, ágyat, ismeretlen konyhában fecskendő kifőzésére alkalmas edényt keresnie. Belefáradtam abba, hogy idegenbe járjak - az ismeretlen lakások útvesztőibe. Még ha pszichológus volnék! Mennyi beszélgetést, gyónást, reménytelen analízist takarítanék meg magamnak, ha elmennék a paciensem lakásába! De nem vagyok lélekbúvár, én a testi fájdalom ellen harcolok, halott testet, eleven lelket nem akarok boncolni.

Lucia asszony felöltözve fekszik a díványon. Látom, mi szaladt le teste, napja homokóráján. Mégis meg kell kérdeznem, hogy van.

- Intézze el gyorsan az orvosi dolgokat - feleli.

Ezt más még nem mondta. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember arról beszél, ami fáj. Az európai a hatalmon levőkről, a rákbeteg áruló szervéről beszél, s az orvosi gyógykezelés első lépése a meghallgatás. Én történeteket szeretek hallani, és ha megsejtettem a diagnózist, már nem szívesen hallgatom azt, ami csak azt bizonyítja, amit tudok. Ezért vagyok rossz pszichológus, és ezért szeretem Luciát... Különben ő is nagyon régen él Olaszországban, és gyakorolja a si fa ma non si dice bölcseletét; csakhogy Diana ezt az éhezésre, ő a szenvedésre alkalmazza.

Röviden beszélünk és tárgyilagosan a közvetlen teendőkről. Valahogy úgy érzem, nem vagyunk egyedül. Középkori érzés, de nincs-e helyén ez a benyomás ott, ahol a saeculum ki van zárva? Úgy érzem, hogy ott ül és hallgat az ágy fejénél a Halál, a csendes, tárgyilagos, koronás, kaszás csontváz. Van egy régi mese az orvosról, aki a Halál keresztfia, és látja keresztapját az ágy fejénél vagy lábánál... Mese-e? Ennek a Halálnak más kifejezése van, mint a kis kapzsi, kontár, a diktátorok nyomában szaladgáló halálnak. Annak ki lehet térni az útjából. Az a lutrilelkű halál nem engem, nem téged keres, csak egy számot... ennyi ezret akar elvinni éjfélig. Ha beszaladsz a kapu alá, lelövöd az érted jövő hóhérsegédet, ha a bombatámadás alatt elég a lista a neveddel, már kijátszottad. A nagybetűs Halált nem érdekli a "nagy idő" - ő a te idődet tartja számon. A komoly, nagy Halál akkor lépett mögéd, amikor születtél, ott van veled, ha a géniuszt véled egyedüli kísérődnek, és egyszer ő is melléd lép, meglátod, beért, eléd lép, magad előtt tudod és látod: nincs kapualj és fegyver - ez a te halálod, az, akiben nincs több rosszakarat, mint a napóra számlapjában.

Ezt kell most egy kicsit feltartani. Emberi halál. Több jóakarat van benne, mint az embervadász SS-ekben.

- Még meg szeretnék írni egyet-mást - mondja Lucia asszony. - Vannak apróságok, amelyekhez aligha fogok már hozzájutni. - Az asztalkáról fölvesz egy csomó jegyzetet.

- Nézze - mondja nagyon nyugodtan -, itt van néhány jegyzet. Egyszer kidolgoztam a történetet, elküldtem egy folyóiratnak, elfogadták, de az utolsó percben mégsem merték hozni. Most nem érek rá újra megírni az egészet. De talán érdekli, vigye el így.

Rosszul hangzott volna, ha azt mondom: nem sürgős, ráér. Félénken mondtam:

- Legközelebb visszahozom.

Ez se hangozhatott jól - minden a hangsúlytól függ! Talán az a sejtés is benne volt, hogy a legközelebb a tiszteletdíjamért is hiába jönnék. Lucia asszony is így érthette, mert azt mondja:

- Sajnálom, tudja, hogy bankzárlat van. Egyelőre nem tudunk elszámolni. - Olyan hálás vagyok, hogy ő intézte el a témát, hogy megkönnyebbülve, majdnem vidáman mondom:

- Semmi baj. Nem fontos. Ami a görcsoldót illeti... - társalgó hangon elsiklom a következő alkalom témája mellett. Elindulok, és meggyőzően mondom:

- Viszontlátásra!

Diana még Lucia asszonynál is jobb pszichológus. Szólnom sem kell, a hangsúlyomra sem kíváncsi, és már kérdi:

- Semmit sem adott?

- Egy történetet adott. Jegyzetekben. Várj. Felolvasom uzsonna helyett.

- Vacsora helyett is - mondja minden kétséget kizárva Diana. Sorba veszem a jegyzeteket. Hibásan, de folyékonyan olvasok német szöveget olaszul. Néha az est gyengülő, egyre barokkabb fényénél rosszul látom az írást. Néha Diana arcát nézem; olyan képet vág, mint a beteg gyerek, akit mesével vigasztalnak, s aki végül tündérek és varázslók közt elfelejti lázát.

... Lucia asszony emlékei Poroszországba nyúlnak vissza, Bismarck Poroszországáig, melynek alaphangulatában volt Spárta és Trianon, Kant és Nagy Frigyes, krumpli és gyorstüzelő puska. Ő maga még látta Bismarckot: a kancellár szeretett teljes katonai díszben egyedül végiglovagolni a Tiergartenen. A berliniek álltak, és bámulták a hőst. Lucia kislány volt, fehérben állt a járda szélén, és felkiáltott:

- Éljen Bismarck!

Az öreg sisakos szoborrá meredt. Megtorpantotta a pejt - és szalutált a kislánynak.

Ebből a távoli világból jött második férjével Rómába. Úgy érezte, kötelessége ezt az annyira más és annyira új életformát alapjaiban megismerni. Róma akkoriban még nem törődött bele, hogy caput mundi^[23] helyett csak Olaszország fővárosa legyen. Még mindig inkább pápai volt, mint olasz. A család legjobb barátja, Aureli úr titkon még azt várta, hogy a lombardok, velenceiek s a nápolyiak - akiket a szicíliaiakkal egyetemben szaracénoknak nevezett - elvonuljanak. A hatalmas Merry de Val kardinális udvarához, sőt baráti köréhez tartozott.

- Katolikus teológiát szeretnék tanulni - mondta Lucia asszony. - De nem a vadembereknek szóló katolicizmust, hanem komoly teológiát. Azt szeretném tudni, mit hisz az Egyház.

- Szólok a Kardinálisnak - mondta Aureli úr. - Majd küld egy monsignorét, hogy bevezesse szent apostoli római egyházunk tanába.

- Köszönöm - mondta Lucia asszony -, de ezt a monsignorét magam keresem ki magamnak.

A Szent Péter-székesegyház kanonokai az Egyház legszebb fejgyűjteménye. Érdemes megnézni, hogy vonulnak jóllakott soraik, hermelines, ezüstrókás átalvetőikben ebéd utáni, uzsonna előtti közös imára. Két kórusuk felváltva szól. Felelnek egymásnak? Vagy csak azért oszlottak két csoportra, hogy ima közben is pihenhessenek? Vagy megszokták - hosszú egyházi törvényszéki praxisukban - hogy megosszák a szerepeket akkor is, ha egyetértenek? Vádló és védő, postulator és advocatus diaboli ima közben is folytatják játékukat? Korunkban az emberek már félelmetesen hasonlítanak egymásra, talán idővel úgy fogják elveszíteni arcukat, mint a városok - de a Szent Péter-székesegyház kanonokjai legyenek ősz bíborosok, pokoli ravasz fiskálisok, santi o volponi - szentek vagy rókák -, eljövendő pápák vagy póruljárt hercegek, de külön-külön saját és félreismerhetetlen arcuk vagy álarcuk alatt vonulnak a sekrestyétől az oldalkápolnába.

Lucia asszony addig nézte a képtárba illő arcokat, amíg döntött. Választottja nem volt se agyafúrt, se együgyű. Jóakaratúnak tűnt! Vidéki embernek. - Ő fogja nekem megmagyarázni, mit hisz az Egyház - mondta Lucia asszony. Megvárta és megszólította.

- Monsignore, azt akarom, hogy tanítson. Porosz vagyok, amint hallja. Berlini. Berlinben az ember hiába érdeklődik a katolicizmus iránt.

Nem nehéz elképzelni, milyen képet vágott a tisztelendő úr. Lucia asszony szép volt, és nem mindennapian elegáns. Idegen nők Olaszországban veszedelmes csábítók hírében állnak. Az ördög - ezt az is tudja, aki nem tanult dogmatikát - szívesen szövetkezik a fehérnéppel, ha ezt sötét szándékai keresztülvitelére jónak látja.

- Per carità - az Isten szerelmére -, miért éppen én?

Lucia asszony világosan, tisztán kimondta:

- Tetszik nekem.

Monsignore legszívesebben keresztet vetett volna, de még időben eszébe jutott, hogy ez udvariatlanság lenne.

- Nem, signora, lehetetlen.

Másvalaki talán más kanonokot keresett volna. Lucia asszony azonban már eleget tudott a papi kötelességekről, hogy megtalálja a helyes szavakat. "Szabad megtagadni valakitől a lehetőséget, hogy megismerje a hit igazságait? Nem a monsignore lelkét terhelné-e, ha a hit nem-ismeretében bűnöznék és elkárhoznék? Nem kötelessége-e a papnak, hogy tanítson?"

- De igen, signora.

- Rendben van. Itt a címem. Holnap délután várom.

- Holnapután.

Elkezdődtek az órák. Monsignore az újtestamentumi exegezissel kezdte, és nemsokára meggyőződött róla, hogy tanítványa nem tartozik Góg és Magóg bűnös seregéhez. Csodálkozva vette tudomásul, milyen alaposan kívánta megismerni, megjegyezni a tananyagot. Nincs nagyobb élvezet annál, mint a valóban kíváncsiakat tanítani. Az órák a tanítót s a tanítványt egyaránt lelkesítették.

Minden rendben ment. Monsignore - talán készült is minden alkalommal - dogmatikát és patrisztikát is tanított, Lucia asszony füzeteibe jegyzett: "... Szent Ágoston szerint az isteni kegyelem..."

De ennél is többet akart: tanulmányozni az élő Eklézsiát. Körmeneteket látni, ereklyéket, ünnepeket: Szent János-, Szent-Lőrinc-napi ünnepségeket és persze beszélni a Szentatyával vagy legalábbis látni.

Az ünnepeket megismerni könnyű és élvezetes tanulmány: az Egyház és a szakácsművészet ilyenkor összefognak. Szent Jánost illetőleg sok a kétely: apostol volt-e vagy alexandriai gnosztikus görög, aki háromszáz évvel Krisztus után élt? Ami a lateráni bazilikát illeti, az sem biztos, neki van-e szentelve vagy Keresztelő Szent Jánosnak. Esetleg minden vita elkerülése szempontjából mind a kettőnek - de azt minden gyerek tudja, hogy San Giovanni ünnepére csigát főznek paradicsommártásban. Szent József családfája rendkívül bizonytalan, de semmi kétség, hogy ünnepére képviselőfánk készül. A halottak napja a krizantémum és a mandulás sütemény ünnepe. Lucia asszony a recepteket külön füzetbe írta.

Nehezebb volt az ereklyékhez férni. Századunkban sok a szkeptikus idegen, és egyszerűbb az ereklyéket úgy őrizni, hogy a hitetlenek és istentagadók ne is lássák őket. Még a rómaiak sem érdemelték, hogy a szentek rájuk testálják csontjaikat... Szent Miklós jobb helyen van Bariban, ahol ezer éve csodatevő vizek csöpögnek csontjairól. Szent Januarius vére Nápolyban évente kétszer felforr, de ha nagynevű látogató érkezik, néha harmadszor is. Az angyalok Jézus szülőházát nem Rómába hozták, hanem innen messzire, Loretóba! Monsignorénak sem sikerült megtudnia a Santa Maria sopra Minerva-i domonkosrendiektől, hol őrzik most a betlehemi jászolt, amelynek az ottani barlangban csak a hűlt helyét és a loretói házban még azt se mutatják... csak Veronika kendőjét és Longinus kapitány lándzsáját, valamint a Kereszt töredékét sikerült kedves tanítványának közelebbről megmutatnia. De ami a Szentatyát illeti...

- Ráér - mondta monsignore.

- A Szentatyát szeretném látni - ismételte Lucia konokul, mint annak idején azt, hogy "tanítson". Miért ne láthatná a pápát? A pápa mindenkit fogad, aki áldását kéri, aki szólni szeretne hozzá. Egypár ajánló sorra van csak szükség.

- Monsignore nem adhatna egy ajánlólevelet?

- Szó sincs róla, nem adok!

- Szabadna tudnom, hogy miért?

Monsignorénak láthatóan nehezére esett válaszolni.

- Értsen meg, signora. Tudja, mennyire becsülöm önt. Tudja, mit érzek. Nagyon, de nagyon sajnálnám, érti? Még nincs elég régen Rómában, hogy tudja. De a tények, tények.

- Micsoda tények?

- Szomorú tények.

- Nem láthatom a Szentatyát? Nem fogadna?

- Dehogynem fogadná! Nem ez a baj.

Monsignore egy nagyon mélyet sóhajtott és kimondta:

- Nem szabad. Őszentsége XV. Benedek jettatore.

- Ezt a kifejezést nem ismerem.

- Látja, még ezt sem tudja! Jettatore olyasvalaki, aki szerencsétlenséget hoz. Ez nem az ő hibája. Ő csak jót akar. Az Egyháznak talán soha többé nem lesz ilyen jóságos Pontifexe. Mindnyájan fiúi szeretettel gondolunk rá. Nem az ő hibája. De így van. Amikor még firenzei püspök volt, egy árvaházat avatott föl. Az árvaház másnap leégett. A venezuelai követ átnyújtotta megbízólevelét, s a lépcsőn lemenet elcsúszott, és eltörte a bokáját. Az L.-i püspök három nappal a pápai audiencia után, de ugyanabban az órában, összeesett és meghalt. Az adrianopolisi...

Lucia asszony kitört:

- És ön, Monsignore, elhiszi ezeket a dajkameséket? Nem szégyenli magát? Nem magyarázta meg, Monsignore, hogy mi a különbség a hit és a babona között?

- Én egyszerű pap vagyok, és annyi minden van, amit nem értek. Isten őrizzen, hogy rosszat mondjak Krisztus helytartójáról. De azt tudom, hogy az audienciák ritkábbak és hogy a diplomaták... és nemcsak a diplomaták... mindenki félti a bőrét, ugyebár?... Meg kell találni a dolgok módját... Így csinálnak...

Monsignore kis- és mutatóujját Lucia asszonynak szegezi, és behajtja a másik hármat. Kicsit lehajtja a fejét is, és így néz elképedt tanítványára.

- Így.

- A diplomaták?

- Így.

- A püspökök?

- Így.

- Az érsekek?

Monsignore csak bólogat.

- Mindnyájan. Tutti quanti.

- Ezt már nem hiszem! Ez igen rossz tréfa. Kérem, hagyja abba. Igazán, szerezzen egy ajánlólevelet, én ilyesmitől nem félek.

Monsignore csak a fejét rázta.

- Engem ne terheljen a felelősség. Engem ne!

Lucia asszony Aureli úrhoz fordult. Az csak mosolygott.

- Vatikáni pletyka. Badarság. Elintézzük.

- Majd szólok őeminenciájának - mondta Aureli úr. Őeminenciája előzékeny volt - csak látni szeretné? - kérdezte. Mi sem egyszerűbb. A Szentatya reggel 6-kor mondja miséjét a Capella Paolinában. Szólok a Maestro di Camerának, holnap elmehet a jegyekért.

Lucia asszony, a kislánya és a nevelőnő meghatva nézték a három kulcsos-tiarás jegyet. Szent Pál kápolnájába a közönséges halandó csak Nagycsütörtökön léphet be néhány percre, hogy egy pillantást vethessen Michelangelo pompás, a sixtinaiaknál jobb állapotban levő freskóira: Szent Péter keresztrefeszítésére, Szent Pál megtérésére! Ők most nyugodtan láthatják mindezt és XV. Benedek pápát is!

Pont ötkor hagyták el a lakást. Lucia akkor fenn lakott a Trinità dei Montinál, az angolkisasszonyok büszke templománál, lábainál láthatta a Spanyol Lépcsőt s minden idők művésznegyedének máig is érintetlen utcáit. A Lépcsőn most senki sem járt, csendben feküdtek a kőfokok: tizenkét barokk görbében terülő lépcsőfok, egy kis lapos felület, tizenkét fok és kifutó, tizenkettő és negyvennyolc, egy széles párkány, kétszer tizenkettő, párkány, tizenkettő... a babérlevél-illat jelzi az utolsót. Itt állnak napközben a virágárusok. Azt mondja a néphit, hogy az itt vásárolt virágok szerencsét hoznak. Ilyen korán mi sem mozdul, a Bernini bárkájából kitörő vízsugár adja az egyedüli hangot. A későn fekvők éppoly ritkák az Örök Városban, mint a korán kelők. Ők hárman voltak az egyedüli sétálók a Via Condotti elegáns, zárt boltjai előtt. A nagy óra Bulgarinál, a milliomosok ékszerészénél öt óra tízet mutatott.

- A jegyek! - kiáltotta Lucia asszony. A táskájában nem voltak.

- A zongorán maradtak! Előrementek, én utánatok jövök, a Bronzkapunál találkozunk.

Megfordult és visszaszaladt. Bernini, babérillat és lépcső. Kétszer tizenkét fok. Párkány és negyvennyolc. Még tizenkettő. Még tizenkettő. Még egyszer tizenkettő. Hatkor kezdődik a mise. A lakás a negyedik emeleten van. A jegyek a zongorán fekszenek. Vissza. Tizenkét fok és lapos felület. Lefelé könnyebben megy. Tizenkettő és kifutás, negyvennyolc és párkány, kétszer tizenkettő, párkány, tizenkettő... ha ilyenkor kocsit lehetne kapni! De öt óra huszonháromkor nincs carozella a spanyol nagykövetség előtti téren; egyenesen végig kell robogni a Condottin s tovább a Corsón túl az Hostaria dell'Orsóig, az ősrégi vendéglőn túl az Angyalvár hídjáig... aki nem fáradt, innen tizenöt perc alatt lefuthat a Vatikánig. Kocsival minden meg lenne oldva, de nincs kocsi. A kevés járókelő, azok, akik most jönnek ki a Borgo szűk utcáiból, fejcsóválva megállnak: megőrült a hölgy? Asszony nem szalad, úriasszony feketében pláne nem! Két perccel hat előtt áll a Bronzkapunál. A svájci testőr dárdáját fogva szalutál. A zsandár előbb bizalmatlanul, aztán tiszteletteljesen nézi a jegyeket, és a folyosó vége felé mutat. A lépcső se olyan magas, se olyan meredek, mint messziről tűnik - az építész hallatlan ügyesen szűkítette, hogy megcsalja a néző szemét - de amikor Lucia az utolsó fokra hág, érzi: elég volt. Egyszerre éjszaka lesz körülötte.

Amikor magához tér, kámforszagot érez, és egy fráter hajlik hordágya fölé.

- A mise!

A misének régen vége van. Fél hét... Most már tovább fekhet.

- Jaj, de féltünk! A fráter azt mondta, kihagy a szíve - mondja a nevelőnő.

A gyerek sápadt, és egy szót sem szól. Lassan, kocsin hazamennek.

- Signora - mondja délután a monsignore, nagyon hosszú ó-val - ore vede.

Most meglátta.

De Lucia asszony már egészen magához tért.

- Mi köze ennek a Szentatyához? Szaladjon háromnegyed órát lépcsőn fel, lépcsőn le, majd meglátja!

A pap két tenyerét s orra hegyét égnek fordítja. Azután nagyot sóhajt.

Az órákat folytatják.

Lucia asszony már Gregoroviusnál tartott, és lelkesen olvasta a középkori Róma intrikáit, csodáit, csatáit. Már a skolasztikánál tartott, megtanulta, hogy az isteni előrelátás nem zárja ki a szabad akaratot, és monsignore legszebb élményei közé sorolja a délutánokat, amelyeken tudását és tomista műveltségét csillogtathatja.

Egyszerre Lucia asszony újra kezdi:

- Szeretnék kihallgatásra menni a pápához!

- O Dio! - Monsignore elképedve nézi.

- Megteremthetné a lehetőséget?

- De signora - rimánkodik a jóember, lelkipásztori hanglejtéssel -, térjen észre! Ne legyen gyerek! Egyszer már megmenekült, nem szabad túloznia! Könyörgöm!

- Szabad ilyen babonásnak lenni?

- Ne nekem higgyen, higgyen saját tapasztalatának! Nem látta? Nem volt elég?

- Reverendo, mint katolikus pap, csak nem állítja, hogy a Pontifex Maximus...

- Dehogy, szó sincs róla! Hogy így áll vele a dolog, azt ne tévesszük össze a személyiségével. Életem legszebb napja volt, amikor megáldotta kegyszereimet. Mindnyájan szívből szeretjük ezt a nagy és bölcs pásztort! Őt, szegényt, semmi bűn nem terheli. De azt semmi esetre sem akarom, hogy elmenjen hozzá.

- De kérem!

- Én kérem, ne erőszakoskodjék. Életem végéig nem törölném le könnyeimet, ha valami baja történnék. Nagyon kérem, viselkedjék okosan!

Lucia asszony látta, hogy itt okos szó nem használ. A monsignore őszinte volt. Inkább újra elment Aureli úrhoz.

- Majd szólok őeminenciájának - mondta Aureli úr.

Három nap múlva megjött az írás: Őszentsége udvarmestere értesíti, hogy... tizenegy óra és öt perckor... feketében, fátyolban. Óriási pecsét.

Az audiencia több volt, mint egy kíváncsi hölgy beteljesült szeszélye. A Szentatya és Lucia - szeretett lánya - majdnem egy negyedóráig beszélgettek Berlinről, a Poroszország és Róma közti különbségekről, az északnémet téglagótikáról; Lucia asszony fiókjában ma is őrzi a pápa fényképét és keze írását: "Szívesen és szívből adjuk C. L. asszonynak apostoli áldásunkat. XV. Benedek pápa." Ritka okmány, mert már az is sok, ha a számtalan teendővel elfoglalt egyházfő aláír egy előre nyomtatott szöveget. Benedictus, a komoly és szentéletű pápa biztosan megérezte, hogy látogatója sem volt mindennapi személyiség.

Boldogan, mint jól megállt vizsga után lépett ki Lucia a Szent Péter térre. Bernini minden oszlopa fénylett a déli napsugárban.

Intett egy taxinak. Az autó csak lépésben haladt a szűk utcában a Torlonia palota és a dánok Szent Knudnak szentelt temploma előtt. Az utca a gyalogjáróké volt, akik tisztán udvariasságból engedtek helyet az új idők járművének. De nem használ az óvatosság, ha egy kétkerekű boroskocsi végtelenbe nyúló rúdjával vágtatva hajt ki egy ugyancsak szűk mellékutcából. "Accidenti" - kiáltotta a sofőr, és fékezett is, de későn: a rúd már betörte az ablakot, az üveg ezer darabban hullott szét, a ló elcsúszott, a kocsis üvöltött, és Lucia arcán végigfolyt a vér. Az üveg homlokát hasította fel. A szemébe is mehetett volna.

Kisegítették az autóból. "Kórházba" - kiáltotta valaki.

- Haza! - felelte Lucia, és a homlokára nyomta fekete fátylát.

Megállítottak egy kocsit, és Lucia asszony véresen, sápadtan hátradőlt. Egyedül ment fel a negyedik emeletre, de érezte, hogy ereje végére jutott. Most is épp az utolsó lépcsőfokig futotta erejéből.

Már ébren s bekötözve feküdt ágyában, amikor csengettek.

- Láttam a vérnyomokat a lépcsőházban - mondta a monsignore. - Nagy baj történt?

- Nem!

- Áldott legyen a Szűzanya! Nem imádkoztam hiába.

Lucia asszony nem szólt, csak mosolygott.

- Térden állva imádkoztam!

- Rosszabbul is történhetett volna. Csupa üvegszilánk volt a kocsi. Tulajdonképpen szerencsém volt.

- A Szűzanya jósága!

Nem volt értelme ellentmondani. Miért is céltalan vitába kezdeni a szükségszerűről és véletlenről, áldásról és átokról? Megható, hogy monsignore eljött, hogy most atyai szemrehányással nézte, s egyre ismételte:

- Ètanto buona! Olyan jóságos!

Más gondok, más események jöttek: az első, a "békebeli", a "kis" világháború - az, amelyben az emberek még kontár módon, úgyszólván kézműves munkával ölték egymást, civilben nem lőttek, gyerekeket nem gyilkoltak, de amely a kortársaknak mégis elég nagy és elég kegyetlen volt. Nehéz sora volt XV. Benedeknek, aki éppoly kevéssé kívánhatta Olaszország vereségét, mint azt, hogy Ferenc József, az utolsó katolikus császár seregét szétverjék a schizmatikus görögkeleti országok. Nehéz volt az olasz állampolgárságú, de porosz származású Luciának is. Tanulmányait abbahagyta, évekre visszavonult mindentől.

Róma maga keveset látott a háborúból, de a győzelemből annál többet. A cézárok óta először lett egy katonai nagyhatalom fővárosa. Nemcsak a vatikáni dombról uralta Európát - az Urbs mind a hét dombja fogadta az Egyesült Államok cilinderes elnökét, és a franciák is ide jöttek, hogy győzelmüket méltón ünnepeljék: a Marne-nál eldőlt az orleans-i szűz sorsa is - az a Testület, amelynek nevében elégették, most szentté avatta.

Monsignore most már csak kávézni járt Lucia asszonyhoz, és személyesen hozta a hírt:

- Hallatlan ünnepség lesz. Az évszázad szentavatása! Itt lesz a francia vezérkar, a francia arisztokrácia, itt lesznek a francia egyházi rendek. De az olasz arisztokrácia is itt lesz.

Az olasz arisztokrácia 1871 óta inkább a Quirinal dombját kereste, ahol a bitorló piemonti király bitorolt pápai kastélyában uralkodott - innen nézegettek át a vatikáni dombra, ahol a feketének nevezett hercegek őrizték a Szent Küszöböt, és csókolták a Szent Papucsot.

- Látná csak a quirinali társaságot! - mondta monsignore. - Az urak a máltai lovagrend köpenyében jönnek és a kereszteshadjáratokban részt vett őseik nevét mormolják, hogy állóhelyet kapjanak a tribünök mellett!

Lucia asszony nem mert jegyet kérni.

Monsignore különben aligha szerezhetett volna. Ilyenkor derül ki, hogy Bramante és Michelangelo mennyire tévedtek, amikor ilyen kicsire méretezték Szent Péter katedrálisát. Róma milliós város, s alig ötvenezren férnek a templomba. Ezeknek talán a negyedrésze se lát többet, mint magát a pápát, aki ingó székében lebeg a tömeg felett, az egyházi méltóságok feje búbját s a svájci testőrség alabárdjait.

Egy széles út szeli át a tömeget a kaputól Bernini tabernákulumáig. Itt és Szent Péter karosszéke között játszódik le a fényes és a laikus részére titokzatos szertartás. Itt kell elférniök a bíborosoknak, püspököknek és kamarásoknak, a pápai gárdistáknak és még az "Ördög Ügyvédjé"-nek is. A magasrangú látogatók részére néhány tribünt ácsoltak össze - hevenyészve: épp hogy elkészüljenek, s néhány óra hosszat álljanak. Vörös bársony takarja a tákolmányt. Csak Ő, aki öt kenyérrel és két hallal ötezer embert lakatott jól, volna képes a francia és olasz vezérkart, arisztokráciát, a kormányok képviselőit s a diplomáciai kart a hat gyenge tribünön elhelyezni.

Lucia asszony Aureli úrhoz fordult.

- Majd szólok őeminenciájának - mondta Aureli úr.

De még egy bíboros sem tehet csodát. A tribünökön nem volt hely. A Maestro di Camera - az udvarmester - tizenkét segédtitkára napestig körmölte a leveleket, amelyekben ezen a tényen való őszinte sajnálatukat fejezték ki, és küldték el a Gothai Almanach díszes címeire. Őeminenciája csak egyet tehetett: adhatott egy számozatlan jegyet a diplomaták tribünjére. A helyek kivétel nélkül foglaltak voltak - de egy karcsú asszony valahol az utolsó sor mögött még találhatott egy talpalatnyi deszkapárkányt.

Lucia korán jött, de amikor a teli tribünön egyre feljebb kapaszkodott, az volt az érzése, hogy utána már nem jöhet senki. A legfelső lépcsőfokról visszafordulva láthatta, hogy tévedett: a rozoga építmény sóhajtva és reszketve fogadta a frakkok és fekete kabátok újabb tömegét. Egy tollas kalapú, aranymellényes hadsereg indult támadásra a már elfoglalt vár ellen, helyenként letépve a bársonyt, még feljebb szorítva a szorongó előkelőségeket. Szemben a francia, olasz és ismeretlen egyenruhájú, arannyal és kitüntetéssel ékes tábornokok úgy küzdöttek egy-egy állásért, mint minap még a közlegényeik.

Végül csend lett, csak a deszkák, gerendák ropogtak, és a tömeg morajlott halkan a mélyben.

A sok arany csillogott a lámpafényben. A hölgyek láthatóan meg voltak hatva. A diplomaták, akik Versailles-ban segítettek az örök békét biztosítani, elégedetten mosolyogtak.

Az ezüstharsonák felcsendültek: Tu es Petrus...[24] A "famiglia pontificia"^[25] - a világ legtarkább, legméltóságteljesebb családja - bevonult a bazilikába. Fejük felett a sedia gestatoriában^[26] kis fehér alak: Benedictus XV.

Lucia lenézett. Előtte a diplomáciai testület. Mögötte: nincs korlát, és lenn, árnyékban, a tízméteres mélységben a hideg, sima márványpadló. Ha elszédül, ha hátraesik, mindennek vége.

Előrezuhanni a frakkok közé? Inkább máglyán égni, mint az orleans-i szűz!

A trombiták harsognak, a pápa jön!

Van, aki felugrik, mások letérdelnek. A tribün reszket. Mit mondott volna monsignore? Signora - hosszú ó-val? Nem jött el, miért is nézzen végig még egy szentté avatást?... Lemenni lehetetlen.

A tabernákulumnál váró svájciak felemelik az alabárdokat. És a többiek? Az olasz s a francia főnemesek? Az antant gálauniformisos vezérkara? A máltai lovagok?

Lehajtották fejüket, térdepeltek. Lucia azt vélte látni: bal kezük középső ujjai be voltak hajtva, kisujjukat s mutatóujjukat a kis fehér ember felé szegezték.

Ő fölemelte gyűrűs kezét, és megáldotta őket.

Az ingó tribün legfelső párkányán Lucia asszony is térdre hullt. Két kinyújtott ujja követte a Szentatya mozdulatait. Hallatlan ünnepély volt, felejthetetlen benyomás.

Sokáig tartott, amíg elfolyt a tömeg, amíg Lucia a széles lépcsőfokon leszállhatott a Szent Péter térre. Lassan ment az egyik szökőkútig, és sokáig lélegezte a hűvös, párás levegőt. Arra gondolt, kár, hogy nem illik egy hölgynek feketében, este egyedül beülni egy borgóbeli kis trattoriába...

- Nos? - kérdezte monsignore, amikor újra találkoztak.

Lucia elpirult, és felemelte bal keze két előreszegezett ujját.

- Jól tetted, lányom - bólintott a pap.

- És - kérdi Diana? - Ez nem befejezés!

- Nincs tovább.

- Még vártam valamit.

Nem toldhatom meg a történetet, amely nem az enyém. Vannak az életben ilyen pótolhatatlan mulasztások. A kapitány nem kapott vacsorát, pedig biztosan várt valamit, mert értünk harcolt, azért jött be a Városba, hogy mi is tehessünk valamit a Szövetségesekért - de ha ma még él, és eszik, ezt az egy vacsorát nem pótolhatja. Nem pótolhatjuk az ébren töltött éjszakákat, amelyeken gondolatban végigszenvedtük kortársaink kínjait. Pótolhatatlan életeket oltott ki a vak, kontár, lutri-eszű halál.

Lucia asszony történetének a végét - azt, amit Diana hiányolt - pótolhatom:

Büszke és nagy volt Lucia. Amikor a Halál már nem várhatott tovább, s feléje nyújtotta száraz csontujjait, nem félt, nem áltatta magát, még bal keze két ujját sem szegezte neki.

Minden újszülött napnak (mint minden újszülött embernek) már saját arca van. Üvegházunk nagy előnye: már az ágyból szembenézhetek az aznapi felhőkkel, alakjukból s mozgásukból megtudhatom, hogy ki az úr.

Róma napjait a szellők s a szelek uralják. Nem névtelen légáramlatok, mint otthon, ahol "északi" vagy "déli" szél rázza a ligeti platánokat - már Fiuméban megtanulta a tengerre került magyar, hogy ott északról a BÓRA, délről a SIROKKÓ fúj. A Várossal ismerkedő idegen végigjárva a Szent Péter tér közepét, ott találja azt a hatalmas márványgyűrűt, amelybe be van róva a szelek ősi neve. A római régi ismerősét üdvözli, ha a tiszta kék égen délnek rohan egy maroknyi felhőfoszlány:

- Megjött a TRAMONTANA!

Az északi szél a Ponte Milvión át szalad a város felé, beront a flaminiai kapun, átsöpri a Piazza del Popolót, majd háromfelé válva, jobbról elszalad Augustus császár mauzóleumáig, és befütyül a szűk kis utcákba, végigszalad a Corsón, a hosszú, egyenes úton, ahol egykor vad, lovas nélküli lovak futottak versenyt, és befúj a Palazzo Venezia ablakaiba - abba a nagy, üres terembe, ahol régen az osztrák-magyar szentszéki tisztviselők pingpongoztak, majd a DUCE játszott napóleonosdit, s balról átfutja a Pávián utcán a tegnapi ejtőernyős-divízió útvonalát. Ez a szélroham átfú a Quirinale alatti alagúton, végigsöpri Maecenas kertjeinek régi helyét, majd nagyot ugorva s az Appius Caecus cenzor építette régi temetőút vonalát követve ront a holnapi temetők felé, a front felé...

Világos van, felkeltem Dianát:

- Megjött a tramontana!

Álmosan fordul felém:

- Menj kenyérért!

Tudom, hogy rossz a kenyér, s érzem, hogy jó híreket se fogok hozzá szerezni, de kidugom a lábam az ellenséges világba.

A negyedik emeleten kócos fej szól ki:

- Az a csirkefogó kiszabadította!

A másodikon mást hallok:

- Az a csirkefogó kiszabadult!

A péknél egy perc alatt megkapom a jelentések történelmi magyarázatát: a "csirkefogó" a negyedik emeleten azt jelenti, hogy Hitler Adolf birodalmi kancellár, SA-vezető, a Német Haderők Legfelsőbb Parancsnoka, a másodikon viszont azt, hogy Benito Mussolini, a Birodalom Alapítója, a Fasizmus Vezére, az Annunziata Rend lovagja, a király tiszteletbeli unokatestvére és a fasiszta milícia díszkáplárja.

- Hol volt? Csak nem ült ő is a Regina Coeliben azokkal, akiket ő csukatott be?

- A Gran Sassón volt, az Abruzzókban, a síhotelben!

- "Az úr a pokolban is úr" - idézem magyarul.

- Hitler ejtőernyősöket küldött, és egy furcsa kis gépen vitette el.

- Kár volt - szólt közbe valaki -, zsebre vágta Rómát mind a hat divíziójával, elég lett volna ha föltelefonál a hotelbe, hogy jöjjön le egy taxival!

- Így hatásosabb volt. Újságíróknak is szükségük van néha egy jó riportra.

- Badoglio is elvihette volna magával a szövetségesekhez!

- Ittfelejtette!

Nem maradhat el a litánia ámenje sem: "Che vadano morire ammazzati!" (Hogy vernék őket agyon!)

Diana már ébren, és a tegnapi faricellomaradékot kétfelé osztva hallgatja híreimet.

- Most mi lesz?

- "Germany puts the clock back" - idézem Mowrer angol újságíró könyvét. Németország visszaállítja az órát. Elmondja, hogy jutott uralomra Hitler. Egyszerűen: visszatolta a történelem óramutatóját! Eltörölte Weimart, Versailles-t - visszament a sárga csillaggal a középkorig, a horogkereszttel még messzebb. Moyrer leírja, hogy álltak a diákok az egyetem előtt, hogy szavalták kórusban: "Wir scheissen auf die Freiheit!"

- És?

- Nem érted? Most is ez történik. Hitler visszaállította az órát. Visszahozza Mussolinit. Mussolini visszaül a Palazzo Venezia pingpongtermébe. A fasiszta nagytanács összeül, és megbízza a miniszterelnökséggel. Aztán Mussolini is visszaállítja az órát: közli a szövetségesekkel, hogy nincs fegyverszünet - teheti, Eisenhower úgysem látta még sok hasznát az okmánynak. Ossobuco újra kiírja az ajtajára, hogy szobrász, aki kolostorba bújt, az majd beül a minisztériumba, a tisztek szépen előveszik eldugott egyenruháikat...

- Értem! - kiáltja Diana. - Nem! Nem lehet visszacsinálni a történelmet!

- Miért ne lehetne?

- Mert nem lehet összeragasztani a kisöpört gipszszobrokat! Mussolini nem jöhet!

- Talán már itt is van!

- Nem jön, és megmondom miért: azért, mert elsősorban nem újságíró, hanem színész, éspedig jó színész. Ezt nem azzal bizonyítja, hogy komédiázik, kiöltözik bányásznak, aratónak, pilótának, generálisnak, hanem azzal, hogy ismeri a közönség hangulatát. Tudja, hogy mikor kaphat rohadt paradicsomot, és akkor nem áll ki a balkonra.

- Visszalép a Caesar-szerepbe!

- Nem! Oda megy, ahol még tapsot várhat, valahová Németországba.

- Én azt hiszem, hogy visszajön. Nem, mintha Rómába vágyna, de a balkonjára. Mussolini sohasem látta Abesszíniát, ő birodalmát csak a balkonjáról látta. Kilépni a vörös szőnyeg elé (mint a pápa a Szent Péter-loggiára), valami főpapi s egyszerre talán hajóskapitányi büszkeséggel töltötte el. Nem ő nevezte a Palazzo Chigi sarkát az államhajó orrának? Azt hiszem, éjjel, ha senki sem látja, még egyszer kiáll az erkélyre, csípőre teszi a kezét, és kidugja állkapcsát a Piazza Venezia fölé...

- Be kellene menned a városba, megnézni, hogy mi történt!

- Ma is történelmet és faricellót eszünk!

Lemenni, végigmenni az utcán, feladat és vadászat: pénzt, élelmet szerezni! Ma még valami: adatokat kell szereznem üveghajónk útirányának meghatározásához - talán még három-négy hétig is eltarthat, ha nem is merem így kimondani, amíg az ötödik és nyolcadik hadsereg megjön a kérdések megoldásával. De most a Gestapo és az ejtőernyősök - nem Ariane ejtőernyősei - vannak itt. A Pávián utca is frontszakasz, és illik tudni, hol van az ellenség.

Mussolini kiszabadult. A Főposta előtt - csodálatos német organizáció! - most ragasztják ki életnagyságú fényképét, acélsisakban, jobbra és felfelé nézve, mintha épp azt kémlelné, jön-e már a mentő repülőgép. Eszembe jut: július 26-án reggel, a bukását követő reggel ugyanitt egy jól öltözött úriember állt, hatalmas, régi lándzsával a kezében. A túl boldog rómaiak a leszaggatott Mussolini-képeket erre a lándzsára szúrták, vígan, gyűlölet nélkül, mintha már húsz év óta várták volna a lándzsást. Ő pedig biztosan évek óta szeretettel őrizte fegyverét erre az alkalomra...

- Mussolini Münchenben! - kiáltja egy újságárus. - A Führer beszéde!

Igen, a lándzsás itt állt, de Németország visszaállította az órát.

Elindulok a könyvtár felé, inkább csak, mert a szandálom ismeri az útirányt. Az események különböző időrendszerekbe tartoznak. A könyvtárban a mai nap majd csak évek múlva lesz valóság - előbb a folyóiratokban jut oda, aztán a könyvekkel, hangulatából annyi marad meg csak, amennyi odajut... ha erre járok húsz év múlva, majd utánanézek, hogy feljegyezte-e valaki: a Vezér képmása visszafoglalta a TÜRELMES LÁNDZSÁS helyét. Ma csak egy ismerőst keresek, valakit, aki bizalommal azt mondja: tizennégy nap múlva jönnek!

A tramontanával küzdve az archeológus jön velem szemben. Vajon a pun háború melyik eseményéhez fogja hasonlítani a mait?

- Hát kiszabadult, és újrakezdi - sóhajtja. - Mindenki Napóleon száz napját emlegeti! Szó sincs róla! Már azért se, mert Napóleonért senki sem ment repülőgépen Elbára. A közös Bagnasciuga^[27] és Napóleon közt csak annyi, hogy számtalan halottat és ugyanannyi új bárót, grófot és herceget hagynak maguk után.

- Ezúttal eltörlik a címeket! Csak nem hiszi, hogy a Cianók, Grandik és társaik grófok maradnak?

- Dehogynem! Különben a Pacelli-családnak is le kellene adni hercegi címét - amiről szó sem lehet. De ez mellékes. Napóleonhoz csak Mussolini hasonlította önmagát, ezért lakott már újságíró korában Milánóban, a Foro Bonapartén.

- Tudtommal Augustus császár reinkarnációjának vélte magát!

- Nevetséges. Látszik, hogy mennyire nem ismerte a római történelmet! Kíváncsi vagyok, kitalálja-e, ha szó szerint idézek valamit. Ki volt ez: "Merész, alattomos, ingatag, akármit hazudó vagy letagadó (cuius rei lubet simulator ac dissimulator), a máséra vágyó, a sajátját pazarló, kapzsi (satis, eloquentiae, sapientia parum), jó szónok, de üres fejű?...

- Az ókorban?

- Catilina!

- Szegény Catilina! Életéből csak Cicero vádbeszédei maradtak meg. Mi maradna belőlünk, ha csak az ügyész szavait őrizné meg a történelem?

- Nagyon téved. Sallustiust idéztem. Talán emlékszik, hogy Sallustius ellenfele volt Cicerónak. Nem szerette benne a "homo novus"-t, valószínűleg azt a görög stílusú latinságot, amelyet annyi ideig neveztek "klasszikus"-nak. Mindegy, tény az, hogy abban egyetértenek, hogy Catilina csirkefogó volt. Csak "összeesküvés"-ről beszélnek, míg helyesebb lenne azt mondani, hogy Catilina pártot alapított. Vagy még helyesebb a feketeingesek összeesküvéséről beszélni. Mit akart Catilina? Rómába menni. Marcia su Roma. Ő is Toscanából indult, de Rómában nem Facta volt miniszterelnök, vagyis konzul, és lefogták. A fiókomban fekszik egy kis munkám erről, majd ennek is eljön az ideje... Sallustius leírása a Catilina-pártiakról, az ófasisztákról klasszikus és aktuális: aki szemtelen, házasságtörő gazember volt, vagyonát kézzel, hassal vagy más módon elpazarolta, akinek adóssága volt, és gaztettel akart kibújni az adósságaiból, az apagyilkosok, szentségtörők, elítéltek és elítélendők s végül azok, akiknek rossz volt a lelkiismeretük, Catilina mellett álltak, és barátai voltak... kívülről tudom, mert húsz évig néztem őket!

Az archeológus átnéz az acélsisakos Catilina-fényképre.

- Tudja, hogy nevezzük olaszul ezeket az embereket? La teppa! (Csőcselék!) Ha Sallustius, aki a rövid meghatározások mestere, ismerte volna ezt a kifejezést, csak ennyit mondott volna: La teppa!

- Ha jól emlékszem, szenátorok és lovagok is részt vettek Catilina összeesküvésében...

- Részt vehettek. Mussolini másokra is számított: az opportunistákra és az agyalágyultakra is. Minden házfalra fölíratta: "Harcolni, engedelmeskedni, hinni!" Ez minden követőjének szólt: a teppa harcolt, az opportunisták engedelmeskedtek, a hülyék hittek... és dicsőítették. Ezért tartott ennyi ideig, ezért kezdi újra, csakhogy most már a hülyék is értik, hogy miről van szó, és az opportunisták átálltak a szövetségesekhez, szegény Catilinánk ezúttal csak a teppára számíthat!

Mindketten hátat fordítunk a szélnek és a diktátornak, és az archeológus folytatja:

- Egy különbség azért van a kettő közt: Catilina, amikor látta, hogy csapatait megverték, ellenségeinek rontott, és elesett, ez a gazember pedig húsz évig acélsisakban sétált, míg köcsögkalapban le nem fülelték, és most újra acélsisakban pofázik, míg majd civilben felkötik!

- Reméljük, hogy nemsokára - kívánom tiszta szívemből. - Szeretném már kiadni a könyvemet a történelmi analógiákról!

- Magari! - mondom. - Bárcsak!

Szeretem Rómát. Szeretem, mert tudom, hogy itt a fiókok könyveket és emlékiratokat tartogatnak a felszabadulás napjára. Szeretem, mert már nem vagyok idegen: ha elmegyek a Főpostától a könyvtárig, biztos lehetek, hogy ismerős arcot fogok látni. Ha ismerőst látok, tudom, hogy vannak közös gondolataink. De ami a legizgatóbb: az ismeretlenek gondolatait is ki tudom találni. Pontosan tudom, mit mondanak, mit kívánnak azok, akik ma reggel meglátják az acélsisakos fényképet. Örülök annak, hogy a többséggel tarthatok. Amikor a cipőim kezdtek kilyukadni, és esős időben vizes lett a lábam, éreztem először: most a többséghez tartozom, a legtöbb ember ilyen rossz cipőben jár - de ez ma más, ma az ismeretlenek összeesküvő társaim, egyforma éhesek vagyunk, egy nagy, közös vágyunk van. Amikor még házról házra, ajtóról ajtóra jártam vérnyomást mérni, megtanultam, hogy ilyen napokon felszökik a vérnyomás, a koszorúér-bántalmak kiújulnak. Ma újra a pulzusokon érzem az ujjam.

Szeretem Rómát, az én Bakonyom ez: nagy könyvtárai a szabad gondolat védőbástyái. Falaikon megtörik a zagyva újság- és folyóiratirodalom, biztos süllyesztők nyelik a fasiszta irományokat. A könyvtár: Európa az európaiaknak. Olvastam, hogy a gyárak nagy bombázások után tovább dolgoztak, de egy leégett igazgatósági iroda megállította az üzemet... A könyvtár az európai kultúra igazgatósági irodája. Milyen hamis meghatározás, hogy valami "elsüllyed a könyvtárban"! A fel-nem-írt, meg-nem-írt dolgok süllyednek el. A könyvtár az örök jelen. Scriptum est, ergo est!

Szeretem a könyvtárt, s büszke vagyok arra, hogy a keresett kötetet megtalálom az egymillió közt. Kicsit hasonlít ez a művelet a nagy orgonákon való játékra, kicsit olyan, mint amikor valaki egy milliós városban a neki rendelt asszonyt keresi - van sorsuk a könyveknek, van az olvasónak is: s minden attól függ, mikor találkoznak.

Szeretem a könyvek fölé hajló, az örök békében keresgélő tudósokat, ezeket a nagyon gazdag embereket. Van köztük - itt Rómában - olyan, akinek húsz- vagy harmincezer kötetnyi olvasottsága van. Van, aki ellenőrzi, hogy a szanszkrit szövegeket helyesen fordították-e ókínaira, van, aki egy papiruszfoszlány harminc betűjéből leolvas egy görög drámatöredéket - ezek az emberek segítenek helyesen értékelni az eseményeket.

A német ejtőernyősök sora után jót tesz megkapaszkodni abban, ami Rómában örök.

A könyvtárban ismerőseim közül csak Apaitiz Jatort találom. Mert pap, egyszer megkérdeztem tőle:

- Hogy állunk azzal az isteni előrelátással? Ha Isten mindent előre tud: hol van a szabad akarat? Ha az akarat nem szabad, miért rendezte be ezt a világot ilyen nyomorúságosan?

- Fiam - felelte -, ez fiatal papnak való dió. Az idős pap foglalkozzon csak azzal, hogy ne kerüljön a pokolba... - és mivel baszk pap, még azt is hozzátette: - A baszk férfi pedig törődjön avval, hogy Franco odakerüljön!

- A régi római jogászok és a kánonjog tudorai a bolognai egyetemen száz évig vitatták - fogad most Apaitiz -, hogy mi lett volna, ha a bibliai Lázár föltámadása után újra végrendelkezik. A kérdés az volt, hogy volt-e joga végrendelkezni, s hogy a feltámadás utáni végrendelete érvényes-e. Ma ebből államjogi kérdés lett. Szabad-e egy politikai hullának, ha feltámasztják, újra diktátort játszania?

Ismerem baszk barátom titkos gondolatait, és megfelelek: - Talán még nem érdemelte ki a kénköves poklot. A bölcs, isteni gondviselés még ad neki egy-két hónapot itt a földön, hogy odaát ne ússza meg pár millió év tisztítótűzzel.

- Tízmillió embert fosztottak meg legalább harminc évüktől, hogy ez a két csirkefogó fejenként nyerjen ötöt! Háromszázmillió életévért az örökkévaló tűz kevés!

Apaitiz egy pillanatra behunyja a szemét, és elképzeli önmagát egy hófehér felhőn, amint lenézve, távolról, a pokolból felszálló füstöt szemléli. Szeretem Apaitizt, és szentül hiszem, hogy így lesz. Odaképzelem mellé azt a hosszú, fekete hajú, csendes baszk leánykát, aki ajtót nyitott, amikor tüdőgyulladását kezeltem, s akit "kis testvérkém"-nek szólított.

- Hallotta, hogy elsüllyedt a Roma?

- Igen, de nem ez a fontos...

- Szerintem ez. Persze nem az újságírók vagy a mi pillanatnyi helyzetünk szempontjából. De világtörténelmi szempontból ez nagy és szomorú esemény: eltűntek a katolikus flották!

- Ez a háború...

- Tudom, nem úgy néz ki, mint egy vallásháború. De véletlenül most dőlt el egy közel fél évezredes kérdés: az, hogy kié a tenger... A szárazföldön egyszerű volt a kérdés: a régi római limes megmaradt határnak a katolikus és protestáns világ közt. A limes - a rómaiak csak addig mentek, ahol még megtermett a szőlő. Szerették a bort, tudták, hogy ott jó élni, ahol megérik a szőlő... a szőlő a katolicizmus növénye. A protestánsoknak már itt, földi büntetésül, csak a sör jutott vagy a whisky. De a tengeren nincs venyigehatár, ott a háború dönt. A katolikus flottáknak nem volt szerencséjük.

- A Madonna Lepantónál megjelent a felhők közt, és eldöntötte a csatát!

- Az a törökök ellen volt. A protestánsok ellen még a Győzhetetlen Armadánkat sem védte meg. Trafalgar és Aboukir is katolikus vereségek voltak. Az amerikaiak végül elvették Spanyolországtól a Fülöp-szigeteket és Kubát, és most az angolok Oránnál végeztek a francia flottával. Nem maradt más, csak az olasz, a szegény olasz flotta, és vigyázott a hajóira. A Litoris, valahányszor kifutott, kapott egy torpedót. A Roma nem hagyta el a kikötőt, s amikor mégis elhagyta, elsüllyedt. A tenger a protestánsoké!

- A japánok...

- Epizód. Történelmi kuriózum. Ők, a sárgák, akárcsak a németek, a kezdeti, meglepő és múlékony győzelmekre számíthatnak. Mondom, nem ez a fontos, a fontos tény az, hogy ugyanabban az évtizedben mind a három katolikus nagyhatalom letűnt. A francia, mert baloldali kormánya volt, az olasz, mert fasiszta diktátora lett, a spanyol, mert az a nyomorult Franco ránkzúdította a fasizmus és a polgárháború minden nyomorúságát. De tudom, a kormányforma csak külsőség, ha megjön a dolgok ideje, maguktól megtörténnek.

A könyvtárban tulajdonképpen minden beszélgetés csak monológcsere. De néha a külön-külön monologizálók mondókája egy pontban összeszalad. Itt találkoznak Apaitiz Jator elméletei az enyéimmel.

- A bomba abban a percben hullott, amikor a történelmi folyamatok találkoztak: a hadsereg fáradtsága, a király unalma, a németek dühe, a szövetségesek bizalmatlansága, és egy német pilóta biztos keze csak úgy érintette meg a bombakioldó gombot, mintha a zongorán ütötte volna le a keresett hangot.

- Az Egyháznak politikát kell változtatnia - sóhajtja Apaitiz. - Ha nincs többé se katolikus uralkodó, se katolikus flotta, a világ már nem ugyanaz. Pedig Szent Malachius épp azt jósolta, hogy a mai pápánk, a "Pastor Angelicus" után egy "pastor et nauta", egy hajóspápa jön! Különben is meg kellene néznünk, mit mond Nostradamus!

- Majd legközelebb - mondom gyorsan, mert eszembe jut, hogy tényekre akartam vadászni, nem elméletekre és jóslatokra... Okosabb lesz bemenni Figaróhoz a Rózsafüzérkészítők utcájába.

A kapun kilépve nekifordulok a tramontanának. A külvilág más, mint az ölnyi széles falak mögötti elmélet-melegház! De itt, a Collegium Romanum szigorú homlokzata előtt a "külvilág" se ugyanaz, mint a németek által elfoglalt város. Ezt a Rómát nem lehet pillanatnyi politikai hangulatokkal áthatni. Szent Ignác tere örökké egy Rossini-opera díszlete marad - kulisszáknak nem lehet páncélos kocsival nekimenni. Innen a Pantheonig a paloták exkluzív egyesületet alkotnak: csak az léphet be a társaságba, akinek legalább háromszáz esztendő nyomja köveit. Sok volt közöttük a kolostor, a szeminárium - s mint ahogy a papokra áll a "sacerdos in aeternum", amelyekben halandó emberek nagyon emberi dolgokat mívelnek, azok is megőrizték szentséget viselt ifjúkoruk engesztelhetetlen vonását. Aki a szűk utcákon végigmegy, egyszerre érzi a falak védelmét és súlyát.

Kis kerülővel átmehetek a Santa Maria sopra Minerván, Róma egyedüli gót templomán. Itt van eltemetve Fra Angelico, az angyali festő, a világoskék Madonnák mestere. Sírkövén - azt mondják, csoda - mindig fekszik egy szál friss virág. Kíváncsi vagyok, hogy a bombaszőnyeg, a német gránátok s Mussolini dacára ott van-e.

A kis hátsó ajtón egyenesen egy dicső, nagy inkvizítor szarkofágjához s a vele szemben levő, egyszerű sírlaphoz lépek. A virág - kissé hervadt ugyan - ott fekszik ma is, ott fehérlik a festő-fráter kőben is kopott csuháján.

A Pantheon mögött kevesen járnak. Még a macskák is eltűntek, pedig ők vigyáznak a régi romokra. Az óriási bronzkapu zárva. Emlékszem, hogy itt várják a feltámadást Olaszország királyai. Talán óvatosan azért zárták le őreik, nehogy valaki belépjen, és elmondja Első Victor Emanuelnek, hová lett az Utolsó. Eltűntek az abruzzói parasztok is, akik Rómában mindig itt adnak találkát egymásnak. Csoportjaik kisvárost varázsoltak Róma szívébe. Eltűntek azok a szép idők, amikor itt tárgyalták meg a bárányhúst és a sajtot illető, életbe vágóan fontos kérdéseket... A bárányhús és a sajt is eltűnt.

Innen egy ugrás csak a franciák Szent Lajosnak szentelt temploma. Ezt is zárva találom. Megkísérli azt, ami a Maginot-vonalnak nem sikerült: kizárni a németeket. Tudom, hogy ott benn Franciaország van. Az összeomlásig idejárt a vasárnapi nagymisére minden becsületes istentagadó. Jó volt Poussin sírja előtt (mert minden római templom temető is) az orgonát hallgatni, várva, hogy Vignanelli mester hatalmas Bach-fúgával szabadítsa fel a lelkeket, s elképzelni, hogy lesz az, amikor Tisserand - a testes, szakállas francia bíbornok, aki maga is lovastiszt volt - Tedeumot celebrál majd a végső győzelem után, és hogy a marokkóiak rezesbandája a Marseillaise-t fogja fújni a boltívek alatt... Balra, a Szenátus épülete mellől eltűntek az őrök. Úgy érzem magam, mintha újonnan érkezett idegen volnék, s kötelességem végignézni mindazt, amit a Baedeker feltüntet. Megnézem hát, hogy megvan-e még a híres dombormű az udvarban: "Mussolini fölajánlja a királynak az abesszin császári koronát." Azt mondják, Bottai miniszter szabója csinálta: a miniszternek ruhapróba közben feltűnt, hogy a szabóműhely tele van szobrocskákkal, s hogy a derék szabó ügyesen faragja a fasiszta nagyságok s a nála dolgoztató nagyurak képmását. S megrendelte nála a Szenátus udvarára szánt szobrot. Lehet, hogy csak legenda, de a márványuniformisok szépen vasalt nadrágot és pontos gomblyukat mutatnak. A pici király emelvényen várja, hogy az acélsisakos vezér átnyújtsa fejdíszét, míg Badoglio, Graziani és De Bono tábornagyok lóhátról figyelik az eseményt. A reliefre skatulyafödelet borítottak, mintha légitámadás ellen védenék, de tudom, hogy a fegyverszünetig nem volt rajta fedő. A nagy kérdés: azért takarják ma, mert rajta van a király - vagy azért dugták el tegnap, mert Mussolini áll rajta? Vagy innen is leverték azt a nagy állkapcsot azon a gyönyörű júliusi éjszakán? Olyan időket élünk, hogy a szobrok még az embereknél is halandóbbak!

Figaróhoz menet át kell vágnom a Piazza Navonán. A nagy tér, amelyen most szabadon tombol a szél, egy cirkusz romjaira épült, s ennek körvonalait őrzi. A tegnapi híreket mondó újságok foszlányait hajtja a szél egyik szökőkúttól a másikig. A kutak jelképes, barokk alakjai nehéz betonfalak alatt várják a felszabadulást. Bernini folyóistenei bölcsen átalusszák a háborút.

Jólesik felnézni az égre, amelyből a régi, szűk utcák csak egy sávot mutatnak, de a Navona fölött szélesen kinyílik. A Navonán túl otthon érzem magam, mert majdnem minden házban jártam, sok ajtón kopogtattam, sok szív dobogását hallgattam. Az ember máshogy jár egy városnegyedben, ahol ismeri a házak belsejét, ahol már átlépte a kapukat, s ahol tudja, hogy meghúzódhat valakinél, ha jön a jégeső vagy a Gestapo.

A Navonán áthat az a jóleső érzés, hogy ismerős vidéken járok. "Fel kell majd néznem Lucia asszonyhoz, s érdeklődni, hogy van" - gondolom, s felnézek az ablakára.

Bájos, szellemes asszony, s Diana csak azért engedélyezi hosszú beszélgetéseinket, mert tavaly múlt hetvenöt éves. Addig nézte ablakából a teret, amíg elhatározta, hogy végigkutatja és megírja történetét - különös gondolat, ha valaki élete első ötven évében még nem írt, nem különös, ha arra gondolunk, hogy Róma mindig visszaviszi a történelembe vándorait és szerelmeseit. "Minden mindennel összefügg - mondta Lucia asszony -, s egy csepp tengervízben benn van a tenger. A Piazza Navonában minden tükröződött, s aki ezer évig itt élt volna, mindent tudna." Igaza van: a cirkusz vízmedencéiben eljátszották a római impérium tengeri csatáit, itt véreztek a vértanúk, itt épültek a cirkusz siralomházaiban templomaik, mint Szent Ágnesé Lucia asszony ablakával szemben, itt rohantak át a hódítók, itt építették palotájukat a Doriák, akik Genova urai voltak, a Massimók, akiknek házában Szent Filippo Neri egy ifjú, halott herceget keltett életre, idenéz egy sarkával a Braschiék pápával büszkélkedő családjának palotája, amelyet egyszer lutrin egy tallérral meg lehetett volna nyerni, s végül fasiszta pártirodává süllyedt, míg ma a San Lorenzón leégett házak lakói vezetik ki ablakain a kályhacsöveket... Lucia asszony szép témát választott, és nemhiába járta tíz évig a könyvtárakat. Végül a saját életét is befonhatta a tér történelmébe, és szólhatott azokról is, akiket maga is látott. Említettem, hogy Van Gogh berlini műkereskedőjének volt a felesége, Rilke Lou Andreas Saloméval oda járt merész francia rajzokat nézegetni. ("Egy sarokban ültek és vihogtak, az asszony förtelmesen öltözködött, Rilke hófehér mandzsettával járt. Odamentem, és kidobtam őket, malackodjanak máshol! Rilke különben is úgy nézett ki, mint egy szépen kiöltöztetett, háromnapos vízihulla.")

Ismerőseim... ismerem-e azokat, akiknek az életéből egy-két anekdotát tudok, akiknek egy írását, egy vonását, egy napját ismerem? Talán akkor ismerném őket, ha egy életen át tanulmányoznám életüket. Most csak azt tudom, hogy itt, a szűk utcában, mely Figaróhoz vezet, lakik egy lengyel betegem. Harminc évvel ezelőtt eljegyezte magát, de a menyasszony megbetegedett. A halálos ágyán megkérte, viselje gondját öreg, gyenge anyjának - a lengyel megígérte. Az öregasszony ma kilencvenéves, a vőlegény hatvan. Megtartotta ígéretét. Együtt éheznek, és néha arról beszélnek, mi volt Lengyelországban a múlt század vége felé... Itt lakik Pompeio, a római, aki még az osztrák-magyar szentszéki követségen volt portás, s a Monarchia fölbomlása után az osztrák és a magyar diplomácia majdnem összekaptak rajta. Ő ugyanis Magyarországot választotta, és - jogilag - életét magyar területen töltötte, anélkül, hogy Rómát valaha is elhagyta volna. Egy szót nem tud nyelvünkön, de titokzatos módon minden beszélgetést megért. Itt lakik az osztrák püspök, akinek Hindenburg az ideálja. Íróasztalán feszület áll, asztala felett Hindenburg bámul olajban, csodálatos kitüntetéseivel, az újtestamentumi exegesis határtalan könyvtárára. Itt lakik a francia pap, aki éveit azzal tölti, hogy bizonyítékokat gyűjtsön, s kétségen kívül igazolja, hogy az elzász-lotaringiaiak veres márvánnyal borított templomában őrzött Madonna-kép a XVIII-ik század folyamán többször sírt, s valódi könnyeket hullatott... itt dolgozik az utolsó "sventolatore", a legyezőkészítő: ő csinálja tollból a Vesta-papnők nélkülözhetetlen eszközét: a faszén tüzét élesztő legyezőt. Tudom, hogy jó ember, s miközben ősi mesterségét űzi, szívesen gondol arra, hogy Belzebub hogy fogja legyezni a Duce alatt a jófajta, örök faszenet. Viszont azt is tudom, hogy a kocsigyártó, a régi konflisok orvosa, aki szintén kihaló mesterséget őriz a régi házak egyikének bolthajtásai alatt, rendőrkém. Ez a mellékfoglalkozása titok, de a környékbeliek másról, mint az időjárásról, nem beszélnek vele. Tudom, hogy itt nemcsak utcák vannak, hanem tetők is - s a tetőkön laknak, csirkét etetnek, az egyiken hatalmas szőlőtövek vannak, és egyszer ettem is egy római tetőn termett szőlőfürtöt. A tetőkön vén macskák és fiatal, gondosan őrzött kislányok szerelmi kalandjaikat tervezik, és ha megbukott a diktátor, vagy bevonult az ellenség, a hír tetőről tetőre ugorva szalad, mint ma a szárnyas tramontana, az északi szél.

A Navona mögött még egy-két századdal ugrik vissza az idő. Amikor utoljára itt jártak a landsknechtek, a mai ejtőernyősök alabárdos ősei - Benvenuto Cellini idejében -, elfelejtették felégetni ezeket az utcákat. Jól tette Figaro, hogy idejött a Rózsafüzérkészítők utcájába, amikor megelégelte a század szellemét. Minden nézőpont kérdése. A vén őrtornyok alján a fasizmus húsz megélt - és a Német birodalom ezer beígért éve egyforma keveset számítanak.

Figaro boltja csukva, mintha a mai reggel vészhíreit is ki akarná zárni. Mindenesetre kopogok: három hosszút, egy rövidet, a londoni rádió jelét. Figaro szeme felvillan az ajtórésben, majd kitárul az ajtó.

- Jöjjön. Itt vagyunk.

A Kis Ravaszon kívül még két ismeretlen fiatalembert látok, a becsukódó ajtó mögött rögtön újra elnyeli őket a homály. Egy ideig csak a hangokat hallom, míg a szemem beletörődik a Madonna képe alatti mécses adta gyenge fénybe, s újra látni kezd.

- Jó fiúk - mondja Figaro a sötétben.

- Mi történt? - kérdem egyenesen.

Senki sem felel. Nehéz kérdést tettem fel. Ha Szingapurban történik valami, akkor minden egyszerű: London bemondja a helyzetet, és mi tovább játszunk a sakktáblán, tologatjuk a csapatokat, megvitatjuk az időjárást, és kiszámítjuk a következő két-három lépést. De most itt velünk sakkoznak, és csak érezzük, hogy rossz mezőnyön állunk.

- Hogy jöttek be a németek? - kérdem most nyomatékosan. - Hogyan?

A Kis Ravasz felel.

- Hát vasúton. Szépen, civilben. Úgy, ahogy Norvégiába mentek. Turisták. A mi tisztjeink, a hivatásos tisztek, negyvenöt napig azt tanulmányozták, hogy lehet Rómát minden oldalról megvédeni. Közben a turisták elfoglalták a Hotel Continentalt, és amikor meghallották, hogy fegyverszünetet kötöttünk, kibújtak a hálóingből, kivették a kofferból az egyenruhát és az összerakható gépfegyvert, és odaálltak az ablakhoz tüzelni.

Az Első Ismeretlen folytatja:

- Ezt mesélem éppen. A Via Venetón sétáltak az emberek, és a Continental körül szabályos csata dúlt. Katonák és civilek lőttek az ablakokra, de a katonák a legkülönbözőbb alakulatokhoz tartoztak, alig volt kettőn egyforma egyenruha. Láttam egy öregurat, a vadászpuskájával egy fa mögé állt, és leadott vagy tíz lövést. "Ennyi töltényem volt" - mondta, és nyugodtan hazament. Egypár halott asszony és gyerek is feküdt a téren, mintha nem is lettek volna valódiak.

A Második Ismeretlen veszi át a szót, mint a Shakespeare-darabokban, ahol a hosszú történetet néha két-három szereplő is mondja.

- A Via Nazionalén is így volt. Séta közben folyt a háború. Az egyik oldalon sétált a nézőközönség, a másikon egy autóból bombát dobtak a németekre, akik ugyancsak sétáltak. Jöttek a katonáink, szaladva, véresen, hogy minden el van veszve, s ugyanakkor még mentek a teherkocsik friss egységekkel a front felé, valahová a protestáns temetőhöz. Egy német tank az Opera felől jött, ide-oda dugta az ormányát, és újra eltűnt.

- A Pávián utcát messziről lőtték, kis ágyúval - mondom, hogy én is mondjak valamit. - Azt hallottam, hogy Sardegnából jöttek a németek.

- Szó sincs róla! Lenn álltak Ostiánál és a Castelliknél, és csak arra vártak, hogy beparancsolják őket!

- Az volt a baj, hogy a népnek nem volt fegyvere - mondja nyugodtan Figaro. - Elbántunk volna velük. A párt emberei - Gallo, aki most jött Ventotene szigetéről, és a többiek, akik szeptember nyolcadikán szabadultak, megmondták a parancsnokságnak: "Fegyvert!" Este a kaszárnyában osztogattak puskát és kézigránátot, reggelre jött a rendőrség, és elvitte, amit talált. A fasiszta banda! De majd elbánik velük a párt!

- Melyik párt? - kérdem ügyetlenül, hisz a "párt" itt húsz éve azt jelentette, hogy a fasiszta párt.

- A kommunista párt!

- Maga kommunista?

- Nem tudom, hogy jó kommunista vagyok-e, de hogy jó antifasiszta vagyok, azt tudom, és az elég. A kommunisták pedig mindig és mindenhol jó antifasiszták voltak!

- Hát van már kommunista párt?

- Hogyne lenne! Nem hallotta a bombázás után, amikor a liberátorok elrepültek, azt az egy nagy robbanást? Akkor robbant fel a lőszerraktár! Ott már a fiúk ünnepelték a párt megalapítását!

- A baj az - mondja a Kis Ravasz -, hogy nem egy kommunista párt van ma Rómában, hanem huszonöt. Itt mindenki pártalapító akar lenni!

- Hát ki fogja rendbe szedni Olaszországot?

- Majd mi, a szocialisták! A szocializmusnak tradíciója van, és itt tradíciók nélkül még borotválni és hajat vágni sem lehet! Ki itt a kommunista?

A borbélyműhely igazán úgy hat a sötétben, mint a titkos pártok rejtekhelye, s gyanítom, hogy a két ismeretlen már az új pártnak tagja, ha nem vezére.

- Kicsoda? - kérdi Figaró. - Megmondom neked. Azok, akiket mint önkénteseket Spanyolországba vittek, vagy úgy, hogy munkaszerződést kaptak Afrikába, és a hajó Malagába ment. Azok a szerencsétlenek, akik mégis visszajöttek Oroszországból, és látták, milyen jó az orosz nép. A németek puskatussal vertek a mieink kezére, amikor a menekülő teherkocsikra akartak kapaszkodni, az oroszok az utolsó falat kenyerüket megosztották velük. Azok, akik itt harcoltak, azok már kommunista partizánok voltak. A többiek csak sétáltak. Franciaországban is a kommunisták azok, akik odaviszik a bőrüket, és lőnek. Vagy azt hiszed, hogy a papok gyűjtik a kézigránátot?

Feláll, kinyitja a láda tetejét, amelyen ült, és mutatja:

- Harminc darab. Majd felhasználjuk őket, ha megjön az ideje.

- Aznap én is kommunista szeretnék lenni - mondom.

- És ma?

- Anarchista vagyok - vallom be. - Nem szeretem az államot, még nem volt rajtam egyenruha, adót még nem fizettem, és békét akarok. Arra szeretném dobni a bombát, akire én haragszom.

- Akkor rendben vagyunk. Hajlandóak vagyunk mindenkivel együttműködni, aki antifasiszta, ha kell, még a királlyal is!

- A király meglógott - mondja a Második Ismeretlen.

- Jól tette - feleli a Kis Ravasz. - Itt húsz évig mindenki csak azt kiabálta, hogy "éljen a király!". Még a süllyedő hajókon felsorakozó legénység is, mielőtt beugrott a cápák közé, azt kiáltotta, hogy "éljen a király!". Ez egyszer meghallgatta népe óhaját, és... él.

- Mussolinit is éltették!

- Hát nem él? Kiszabadult!

- Bocsánat! - nem szabadult ki, hanem Hitler elvitte.

- Mi a különbség?

- Ha kiszabadult volna, idejönne, és ott folytatná, ahol abbahagyta. Reggel teniszezne, délben lefényképeztetné magát egypárszor, mindig más színű uniformisban, este elmenne Petacci kisasszonyhoz mulatni és újságot olvasni. Az újságból megtudná, hogy minden rendben van, és horkolna reggelig a kék paplan alatt. A londoni rádió megmondta, hogy a paplana kék. De a gazda nem engedi. Elvitte Németországba. Ravasz ember a Hitler!

A Kis Ravasz is mestere annak a szép játéknak, hogy "ha". Ocsmány jelenünket nem viselhetnénk el, ha nem játszanánk néha azt, hogy "mi lenne ha", vagy "mi lesz, ha" - vagy "mi történt volna, ha". Egyszerre olyan távlatok nyílnak, melyekben érdemes élni - vagy érdemes volna élni, ha...

- Ha ideengedné, gondolja Hitler, ki tudja, nem megy-e át a szövetségesekhez, mint a királya. Utóvégre húsz évig együtt tervezgettek. Hogy a szövetségesek felkötnék? Hát felkötötték Hesst, amikor átrepült? Valamelyik angol kastélyban ül, és ott még akadna szoba. És Bagnasciuga képes volna erre. Képes volna átrepülni, és megmagyarázni, hogy ő régi antifasiszta. Megmutatná a régi szociáldemokrata igazolványát!

Figaro kap rajta:

- Látod? Kommunista pártigazolványa nincs neki.

Én is belekapok a játékba:

- Hogy fölkötnék-e, azt nem tudom, de képes volna átrepülni. Nem szabad elfelejteni, hogy újságíró. Minden újságíró meg volt győződve arról, hogy amit ír, másnap mindenki elolvassa, és harmadnap mindenki elfelejti. Különben, ha idejön, itt is maradhat: tizennégy nap múlva jönnek!

A Kis Ravasz mindig ellentmond:

- Nem úgy néz ki. Azt hiszem, szépen leültek a salernói strandra, és vártak. Még Nápolyban sincsenek! Értem is, hogy miért: Eisenhower azt mondja: miért erőlködjek, ha Olaszországnak még van egymillió katonája?

- Ha arra várt, hogy mi dobjuk ki a németeket, miért bombázott éjjel-nappal? Lepénnyé vert a liberátoraival, és ezt várta? - fakad ki az Első Ismeretlen.

A Kis Ravasz visszatér kedvenc elméletéhez - utóvégre mindenkinek van egy külön, titkos kulcsa az események értelmezéséhez, akár a könyvtárban szerezte, akár máshol...

- Eisenhower hivatásos katona. Ennélfogva hülye. Ő a tiszti iskolában azt tanulta, hogy az ellenfelet addig kell bombázni, amíg fegyverszünetet kér. Hogy a németek, a mi esetünkben, itt ültek a nyakunkon, s hogy ilyenkor mit kell tenni, azt nem tanulta meg a tiszti iskolában!

Rövid szünet után folytatja:

- Persze Badoglio egy hajszállal sem okosabb. Ő azt tanulta, hogy a fegyverszünetkötésre fehér zászlós követet kell küldeni az ellenséghez, és valószínűleg negyvenöt napig kereste a megfelelően tiszta, fehér zászlót.

- Badoglio félt - mondja Figaro. - Félt az angoloktól, félt a németektől, de a legjobban a néptől félt, attól, hogy elsöpörjük a fasiszta barátaival és a királyaival együtt.

- Poveri noi! Ó, mi szegények! - sóhajtja az Első Ismeretlen. - Éhes vagyok!

Az éhség szó minden mirigyemben visszhangzik. Érzem, hogy én is iszonyúan éhes vagyok. Van egyfajta éhség, amely már nem is érzés, hanem valami más: egy fal köztünk és a világ közt. Vannak ilyen ködfalak. Néha egy elmondhatatlan fejfájás ékelődik közénk és a valóság közé. A Gestapo is tudja, hogy van a fájdalomnak egy ép testben elképzelhetetlen foka, amely elválasztja az embert embertársaitól vagy eszményképeitől. Az éhségfalon sem lehet átbeszélgetni. Enni kell.

Gyorsan elindulok, ki a sötét szélcsendből a világos szélviharba, hogy szerezzek valamit az égető éhség ellen. "Az éhség égési sebeket okoz - gondolom -, és égési fájdalmat olajjal, zsírral oltunk." Egy darab szalonnát szeretnék.

Közel van a Tor di Nona, oda megyek. Meggyőződésem, hogy Catilina és Mussolini abban is megegyeznek, hogy szeretik a füstölt szalonnát. Talán a kiszabadult Mussolini is füstölt szalonnát töm a fekélyes gyomrába... ez nem árthat, hisz a sebekre is zsiradékot kenünk... A protestáns és a katolikus flották legénysége is egyetérthet ebben. Eisenhower és Alexander tábornokok minden bizonnyal tojást és füstölt szalonnát reggeliznek... értem, ezért nem sietős nekik, hogy ideérjenek a Tor di Nonára... és nem értem, miért folynak ideológiai harcok, ha mindenki mindenkivel egyetért a lényeges kérdésekben.

A feketepiac újra eltűnt. Mussolini kiszabadulása felér egy bombázással. Minden bizonytalan. Egy kapu alatt fehér, nedves sajtot árulnak - ezt nem lehet eldugni, mert megromlik. Ez a sajt - a casciotta - a dramatikus percek hű kísérője. Egész tőkémet egy sajtháromszögbe fektetem. Jöjjön e sajt után az özönvíz!

Sietek haza a zsákmánnyal, gyorsan, nehogy már útközben nekiessek. Biztos vagyok abban, hogy az emberek meg fognak változni a háború után, más érzéssel ülnek a terített asztalhoz, mint azelőtt. Az élet folyamán egy-egy szervünk elhagy, nem kísér tovább... van egy szerelem, amely után nem jön hasonló, valami ott marad, ahol ez az érzés született... a negyvenedik életév táján megáll az a szerv, amely verset termelt... a nagy éhség idején megáll valami az agy gépezetében, vagy a gyomorban, vagy abban a titokzatos részében testünknek, melyet a tudomány hypothalamusnak - az agy hálószobája alatti résznek nevez... s ettől a perctől fogva az éhhalál ősi fenyegetése csökönyösen félelemmé varázsolja az étvágyat, szent szertartássá az étkezést, és dicsfényt von a szalonna köré. A béke jelképe az olajág - ez a tápláló bogyó, az égést csillapító folyadék jelképezik a boldogságot. A babér csak egy érdekes ízt ad, nem fontos. Sajtot simogatni jó.

Diana Vesta-papnői díszben vár: arca, kezei kormosak, szemei veresek a füsttől: a jobb csuklója fáradtan lankad le, mert sokáig legyezte a tüzet.

- Rossz a faszén, nedves. Vízzel öntik le, hogy nehezebb legyen.

A rossz faszén füstje éppúgy elrejti a világtörténelmet, mint az éhség.

- A nap tiszteletére új fogás! Faricello káposztával.

- Honnan szereztél káposztát?

- Titok!

- Volt még egy hálóinged?

- A bőrömet nem árulom!

- Vetted?

- Loptam. Terem a Pinción elég!

- Zseniális vagy, és imádlak! - mondom; és hatalmasat merek a tiltott gyümölcsből.

Szent Ágostont egész életén át kísérte a lelkiismeretfurdalás, mert egyszer ifjúkorában körtét lopott. Mi erkölcsileg már annyira lezüllöttünk, hogy a lopás ténye szinte pótolja a káposztában a füstölt oldalast.

De talán nem is lehet lopásnak nevezni, hogy Diana elment a Pincio parkjába, ahol elfelejtett káposztafejek kis csoportokban állják körül a "Győzni fogunk" feliratú, kissé korszerűtlen táblácskákat. Utóvégre azért ültette őket a Vezér, hogy Róma polgárai erősebben álljanak ellent az ellenségnek... és mi rómaiak vagyunk, s ellenségünk az éhség!

Ha Mussolini Olaszország történelmében szomorú fejezetet íratott, ha Rómában lerombolt reneszánsz-negyedek tanúskodnak róla - itt, ahol mindig minden összefolyik a történelemmel, a Pincio történelmében fog megmaradni. Késői korok idegenvezetői itt fogják magyarázni a nagyvilág zarándokainak: "Uraim, ezen a dombon zöldültek Sallustius csodálatos kertjei - vérig zsarolta Afrikát, hogy Rómáé legyen a világ legszebb kertje! Itt volt a középkorban a rosszhírű nők temetője, nem kevésbé híres márványemlékeivel, ide küldték tiszteletre méltó bíborosok halottak napján a ritka virágokból font koszorúkat! Itt építette Napóleon kertmérnöke, Valadier, a pompás feljáratot - ide parancsolta Benito Mussolini a káposztát!"

A káposztaügy úgy kezdődött, hogy negyvenegyben s negyvenkettőben Róma a hadviselő fővárosok legbékésebbje volt - sőt, Mussolini háborúja láthatóan nem érintette és nem érdekelte. A Vezér zord arcú, komor, elszánt poroszokat kívánt a Via Venetóra a napsütésben sütkérező, sétáló elegáns urak és hölgyek helyébe, de mint ahogy nem tudott hamburgi ködös reggelt sem hozatni, délután a kávéházak megteltek, az emberek ha rossz kávét is, de finom marsalai bort szürcsöltek, fagylaltoztak, futballról és moziról beszélgettek, és szemtelenül elegáns hölgyek a téma szerint suttogva vagy mosolyogva tárgyalták az elegáns hölgyek örök és háborútól érintetlen témáit. Ezellen nehéz volt tenni - már csak azért is, mert a jól öltözött urak nagy része épp pártfunkcionárius volt, a hölgyek pedig ezek feleségei vagy szeretői voltak. Azonkívül délután négykor, ha már nem kettőkor, minden létfontosságú üzem becsukott. Sok helyt - főként a minisztériumokban - még kettőig is csak jelképes munka folyt. Háború volt, a gyáraknak éjjel-nappal termelniük kellett volna, de ha Rómában kevés is a gyár, még ezek részére sem volt üzemanyag, s legföljebb két-három napot dolgoztak hetenként. Úgy volt, mint békeidőben: a nyomor elbújt, a luxus sétált - még a hallatlanul elegáns tisztek, az arany- és ezüstérmes tábornokok is szinte emelték a gondtalan és fényes hangulatot. És nehéz volt komor ábrázatot parancsolni azokra, akik mindennap hivatalosan értesültek arról, hogy "minden a legnagyobb rendben van a létező világok legjobbikában", "hogy Anglia éhen hal", "hogy holnap Moszkvában vagyunk", "a japánok győznek", "az amerikaiak részeg félvérek", és "Németország erős".

A spártai hangulatot a pártnak kellett volna megteremtenie, s ezért a káposztaültetésért elsősorban Starace Achilles párttitkárt vélték felelősnek. Ő volt az, aki az új politikai rendszerhez egy új életformát diktált - a fasizmus mindenre gondolt, és a párt hivatalos lapja előírta, hogy ülve nem szabad felemelt tenyérrel köszönni, nem szabad fekete inghez cilindert viselni - őrá gyanakodtak, amikor egy szép nap megtiltották, hogy négy személynél több üljön egy vendéglői asztalnál, nehogy valaki a komoly időkben víg bankettet rendezzen, és a sok gyermekes családok a leves mellé megrendelték a macskaasztalt is. Achilles számtalan minisztert túlélt hivatalában. Mussolini abban különbözött Hitlertől, hogy évente két-háromszor őrségváltás címen kidobta a minisztereit ("új csacsikat köt a vályúhoz" - mondták), míg Hitler megtartotta Göringjét és Goebbelsét. Hitler üldözési mániájában félt az új arcoktól, Mussolini színész volt, és új közönségre volt szüksége - de Achilles párttitkár maradt. "Mussolini mindig hülyébbekre cseréli embereit - vélekedtek Rómában -, és Achillesnél nem akadt nagyobb szamár." Róla mondták, hogy a titkosrendőreinek is uniformist rendelt! Ő volt az, aki személyesen mutatta be, hogy kell benzint spórolni: egy nap hófehérbe öltözve, biciklin ment az irodájába, másnap civilben, kettős fogaton hajtatott, harmadnap milíciatábornoknak öltözve pónin lovagolt, sőt, gyalog is jött, ez esetben fényképészekkel, akik megörökítették a példát: "A párttitkár gyalogol."

De hogy az utókornak ne legyenek kételyei, s talán azért, hogy most zablisztes káposztánknak örülve tudjuk, hogy hová címezzük hálánkat, egy szép nap az újság és a rádió közölte, hogy a Vezér volt az, aki elhatározta, hogy minden talpalatnyi helyet ki kell használni, és a városi parkokba főzeléket kell ültetni. Nemsokára megjelentek a fényképek is, és mutatták: Augustus császár bronzban állt a Birodalom Útján, s körülötte zöldült a káposzta. Julius Caesar karfiollal övezve nézte a Colosseumot. Gondos kezek "hadikert" és "győzünk!" felírású táblácskákról is gondoskodtak. A Vezér bukása és Róma eleste megfosztotta a káposztaültetvényeket őreiktől, és Diana merész kezdeményezése folytán a győzelemre ültetett növény egyesült a mi védelmi zablisztünkkel.

Még nem kanalaztuk ki a pépet, amikor Eckstein kopog. Helyesen számította ki a jó pillanatot.

- A helyzet? - kérdem.

Eckstein készült a kérdésre, és szépen felel, ahogy íróhoz illik:

- A lateráni szerződés után azt írták az újságok, hogy Mussolini Olaszországot az Istennek adta, és Istent adott Olaszországnak. Most Hitler Olaszországot Mussolininek adta, és Mussolinit adta Olaszországnak.

- Így van - helyesli Diana, és elhangzik szónoki kérdése:

- Enne egy kis káposztás zablisztet?

Én is keresek egy szép csengésű szólamot, és megismételve Diana kérdését, hozzáteszem:

- Ha nem zavarja, hogy a káposzta reneszánsz kéjnők porából nőtt!

- Hallgass!

Diana haragszik, Eckstein azon van, hogy áttörje a közte és valóság közti éhség-falat. Gondolataimat az asszociáció törvényei szerint továbbfonva megkérdem:

- És mit mond Ariane?

Nem sürgetem a választ, mert tudom, hogy a helyzet megvitatása az ebéd utáni világba tartozik. Eckstein csak a harmadik kanál után felel:

- Az ezredes tegnap délután elbújt, őt senki sem fogja megtalálni.

- Kolostorba?

- Nem. A felesége lakására.

- Egyszóval, a tábornok győzött.

- A tábornokokat a modern technika egy különleges szerkezettel szerelte fel, melynek folytán kritikus pillanatokban automatikusan eltűnnek. De még mielőtt eltűnt volna, mesélt egy szép történetet, most hogy a király is eltűnt (ő is tábornok), már elmondhatta: július huszonötödikén, a nagytanács határozata után Mussolini még egyszer felment a királyhoz. Azt akarta megmagyarázni neki, hogy a fasiszta főmuftik szavazása még nem jelenti azt, hogy le kellene mondania. A király azonban nem válaszolt, hanem elénekelte neki, piemonti tájszólásban, azt a bakanótát, amely oda kívánja, a...

- Még egy kis káposztát? - kérdi Diana.

- Ez történelem. Elképzelem a kis, öreg emberkét, amint orrhangon énekel, és felhúzza a szürke bajszát... elképzelem Mussolinit, akit addig csak a "Giovinezzá"-val tiszteltek... amikor hallgatja a királyi dalt... ecco: ez Olaszország. Ez az opera hazája! Ária és finale! Kadencia és függöny! A király énekel, és a nép tapsol! S miközben a király énekelt, a kertben már előállt a mentőkocsi a néma szereplő részére. Szabályos, vöröskeresztes mentőkocsi, épp csak, hogy betegápolók helyett carabinierik ültek benne. A biztonság kedvéért kényszerzubbonyt is hoztak. Ez lehetett volna a Vezér utolsó uniformisa. De őt annyira meghatotta a dal, hogy ellenállás nélkül ült be a mentőkocsiba.

- Ez igaz? - kérdi Diana. - A tábornok ejtőernyősöket is ígért!

- Az az ezredes volt. Mindegy, én elhiszem. A Mussolinieset úgy kezdődött, s úgy végződött, mint egy da capo ária! Minden iskoláskönyvben le van írva a jelenet: a Marcia su Roma után a Vezér felmegy a királyhoz, és azt mondja: "Fenség, itt hozom a Vittorio Venetói győzelem Olaszországát!" Meg kellene tartani ezt a képet, és odatenni mellé a másikat. Húsz év múlva: ugyanaz a király, ugyanaz a Vezér... a király énekel, a Vezér búsan hallgat, a háttérben a kapitány, karjára vetett kényszerzubbonnyal vár...

- És ma újra ő az úr!

- Momento! Ez még nem olyan biztos. Hitler persze mond egy nagy beszédet, ugyan most egy kicsit óvatosabb, amióta a londoniak mindennap lejátsszák a "Stalingrad berennen und es auch nehmen werden"-t,^[28] de az még kérdés, hogy milyen feladatokkal küldi vissza ide.

- Hiszek a királyok, a diktátorok, de főleg a káplárok szolidaritásában.

- Németországnak nem érdeke, hogy olasz kormányt alakítson. Fegyvert nem adhat, és nem is akar adni az olaszok kezébe, hisz azon van, hogy a meglevőt is elvegye! Pontosan tudják, hogy az ország nem fasiszta. Valószínűleg amúgy is megunták az örökké támogatást kérő szövetségest. Hát minek? Nem egyszerűbb egy német tábornokot küldeni helytartónak?

Dianával együtt az üres káposztásfazekat nézzük, és biztos vagyok benne, hogy újra ugyanazt gondoljuk: van még sajt, van még remény!

- Az egyik lehetséges megoldás az lenne, ha valamelyik déltiroli falut kineveznék Vichynek - véli Eckstein.

- Ez a megoldás biztosan tetszene Mussolininek. Utóvégre Pétain példa lehet. A németek tisztelik, mert jól nevelt kollaboráns, no és, mert a káplár szeret kezet fogni a táborszernagyokkal, legyen az Hindenburg vagy Pétain, csak ne olyasvalaki, akit ő nevezett ki... A franciáknak jó: az angolok nemigen bombázzák őket, ígérik a felszabadítást, a németek nem merik nagyon bántani őket... Mussolini már annyi szerepet játszott, hogy még Pétainét is eljátszaná.

- Mint ahogy Badoglio is eljátszaná az angoloknál!

Nem állom meg, hogy ne közöljem éjszakai szorongásaim egyikét - annál inkább, mert elvárom, hogy optimista barátom ellentmondjon.

- És ha Hitler különbékét köt? Mussolini könyörögni fog neki, hogy zúdítsa ide az egész keleti hadsereget!

Nem csalódom Ecksteinben, valóban ellentmond:

- Ki van zárva. És pontosan megmondom, miért. Lélektani okokból. Ezzel a kérdéssel már foglalkoztam, és tudom, hogy egyszerű. - Még egy mélyet pillant a fazékba, és úgy folytatja, mintha a harmincéves háborúról elmélkedne:

- Ez a második számú világháború az első háborúnak a legkellemetlenebb következménye. A németeknek még valami más is; az első háború javított kiadása. Ez egyben Hitler és a nép tökéletesen egyetértenek. Húsz évig minden német háborús könyvnek volt egy elmélete: min múlt, hogy nem győztünk? Ludendorff szerint azon, hogy nem foglalták el Arrast, Hitler elfoglalta. Hindenburg azt gondolta, hogy Reimsnél bukott meg minden. Hitler elfoglalta. A tengernagyok azt mondták, hogy ezer tengeralattjáróra lett volna szükség, s nem lett volna szabad nagy tengeri csatákra gondolni. Hitler adott nekik ezer tengeralattjárót. Azt mondták, hogy Olaszország beavatkozása döntötte el a háborút. Ezúttal Olaszország, szegény, szövetséges volt. De... azt nem lehetett mondani, hogy az Oroszországgal kötött különbéke segített volna Németország helyzetén. Ezért nem lesz a breszt-litovszki békének új kiadása. Arról nem is szólva, hogy erre az oroszok sem lennének hajlandóak.

- Tizennégy nap múlva itt vannak a szövetségesek - mondja Diana a refrént.

Eckstein óvatosan adagolja az ellentmondást az optimizmussal:

- Nagy és kedvező események késleltethetik ezt a kis, s ránk nézve örvendetes eseményt. Például a balkáni partraszállás. Utóvégre itt a szövetségesek már elérték a céljukat: to knock Italy out of the war - Olaszországot kiütni a háborúból. Területre nincs szükségük. Hogy Németország Nápolyig ér-e vagy Bolognáig, az csak nekünk fontos. De Szalonikinél partra szállni, és felmenni a román olajmezőkig...

- Én itt szeretném látni a 8. hadsereget - követeli makacsul Diana.

- Ide is jönnek. A nehézség ma csak az, hogy a salernói parton alig lehet kirakni azt a rengeteg hadianyagot. Nápolyig minden nehéz és lassú. De ha Nápolyt elfoglalták, akkor igazán csak tizennégy nap lesz!

- Meg kellene egyszer hallgatni a német rádiót!

- Tegnap hallottam. Nem mondott semmit. Oroszországról beszélt, az Európa-erődről és valami újfajta tengeralattjáróról...

- Olaszországról semmit? Az angolok is alig szóltak Rómáról!

Eckstein újra úgy beszél, mintha a pokoli színjátéknak nézői, nem statisztái lennénk.

- A tény az, hogy a mai helyzet senkinek sem tetszik...

- Nekem se - mondja őszintén Diana.

- Hitlernek az olasz fegyverszünet felér egy lelki Sztálingráddal! Azt vesztette el, ami a paranoiás őrültnek a legfontosabb: azt az illúzióját, hogy az ő vallását vallják. Kisült, a fiatal, északi-árja olaszok, az Új Rend őrei, nem fiatalok, hanem öreg bölcsek, és fütyülnek az ő ideológiájára. Negyvenmillió Julianus Apostata! Vagy még rosszabb: ezer diktatúraellenes tábornok! S ami a legnagyobb baj: kisült, hogy a lecsukott vezér is csak egy siránkozó, jajveszékelő emberke - ilyesmiről még beszélni is rossz. A vesztett csatáknak már van megszépítő nómenklatúrája: "előre kiépített állásokba vonultunk vissza", "sündisznóállásokba vettük be magunkat"... és így tovább. A politikai bukásra még nincs vigasztaló formula, hacsak azt nem állítják, hogy az ellenfelek kevesen vannak, de a tömeg a Vezért imádja. Goebbels képes úgy elmondani a sztálingrádi vereséget, mint a Nibelungok utolsó torát, de azt a tényt, hogy Mussolini szobrát fényes nappal, bocsánat, lekakálták a korzón, azt se elmesélni, se megmásítani nem lehet... De az angoloknak sem tetszik ez a hét. Olaszország kiesett is, nem is. A kérdés mindig az, mi jobb: egy gyenge ellenfél vagy egy gyenge szövetséges? Olaszország nagyon gyenge szövetségesnek bizonyult. A német csapatok ugyanott állnak, ahol a múlt héten álltak. Egyszóval, senki sincs megelégedve semmivel.

Arra gondolok, hogy Ariane se örül a tisztikar eltűnésének, a tisztek se örülnek a civil nadrágnak s a csuhának, az ezredes felesége se örül annak, hogy férje épp nála bújt el, sőt, alig hiszem, hogy Mussolini örülne annak, hogy mint hazajáró lélek látja viszont Münchent, ahol Chamberlain és Daladier bólogattak szavaira... talán csak a tramontana örül ma annak, hogy szabadon ronthatott keresztül Latium földjén, de most már ő is elfáradt, s elkullogott.

Barátunk is szedelődzködik. Kár volna még egy szóval szépíteni az eseményeket.

A zongorához fordulok. Ugyan van-e ma valahol zeneszerző Európában, aki a zene nyelvén mondaná el szimfonikus költeménybe foglalva mai napunk hangulatát? Él még az a Respighi, aki a római píniákról s a rajtuk ciripelő tücskökről, a római kutakról és a körülöttük csacsogó gyerekekről zengett modern akkordokat? Hogy lehetne eljátszani - nem tudom, ujjaimmal keresem a hangokat -, hogy szaladgálnak a tankok a végtelen orosz mezőkön, izgatottak, hogy még a tél beállta előtt betakarítsák a termést - ebbe valahogy be kellene fonni a "Lili Marlen" melódiáját, ennek a háborúnak egyetlen német dalát, mely alapjában véve nem a háborút, hanem a szabadságot és a békét sírja vissza, a szegény, verklis, csilingelő békét... úgy, ahogy Schumann befonja a Marseillaise-t a "Két gránátos" végébe... Egyszerre máshova szalad a kezem: bábjátékot kellene írni, olyat, amelyet aztán a Pinción eljátszanak a gyerekeknek: a Fekete Vezér jön, elénekli a káposztaáriát, és öklével veri az asztalt. A süllyesztőből kijön a Kis Király, elfújja azt a bizonyos katonanótát, és egy doronggal fejbe veri a Fekete Vezért. A Vezér eltűnik. A Kis Király előhívja az Öreg Tábornokot, pezsgőt isznak és táncolnak. Egyszerre az egyik süllyesztőből felbukkan a Fekete Vezér egy Krokodilussal, a Kis Király s az öreg Tábornok pedig eltűnnek. A Fekete Vezér és a Krokodilus felemelik elülső jobb patájukat...

- Mi ez a förtelmes lárma? - kérdi Diana. - Mio caro, rosszul vagy?

- Bocsánat - dadogom, nem merem bevallani, hogy operát komponáltam -, igazad van. Add ide, kérlek, a "Wohltemperiertes" második kötetét. Majd eljátszom a tizenkettedik prelúdiumot! - Tudom, hogy Diana ezért sok mindent meg szokott bocsátani. A prelúdiumok és fúgák sora ősi méltósággal vonul végig ezen a napon, melynek senki sem örül. Érzem és tudom, hogy tiszta csak az, amihez a háború nem érhet. A futó, múló hangok játéka örök és érintetlen. Még van valahol rend, nem tudnám megmondani, hol: a hanghullámok világában, a kotta két fedőlapja között, ujjaim nyomán e szobában - de van. Talán úgy látta meg Nostradamus a mai dolgokat, mint ahogy Bach megjósolta, hogy mit fogok ma játszani. Vannak a jövőbe ható erők, ezeréves birodalmak, csak helyesen kell megálmodni őket!

Este a gondolatok egyenes sora körbefordul, saját nyomait tapossa. A lassuló, körhintaszerű forgásban ismétlődnek a képek s a szavak, míg egyenes vonalán kiröppen az álom. Reggel felé a fáradt álom kezdi a körforgást - mint ahogy a hazatérő postagalamb is körülrepüli fészkét -, s egyre sápadtabban ismétlődnek az álomképek. A költő az elalvás s az ébredés körforgásában leli meg legkönnyebben a rímet és a ritmust - s ha sikerül neki este, csukott szemmel nem egészen elaludni, reggel az ébrenlét küszöbén nem egészen fölébredni, megálmodja a verset, melynek születését ébren se ő, se az irodalomtörténész, se a mindentudó lélekelemző nem tudja megmagyarázni. A prózában élő halandó a reggel körhintáján egy ideig menekül az ébrenlét elől - hogyne menekülne, ha az ébrenlévők világát őrült diktátorok álmodták és valósították meg -, de aztán fölrázzák azok az erők, amelyek még a csecsemőt is jajgatva ébresztik öntudatra: az éhség, a szomjúság és a fény.

Az éhség belülről, a fény az üveghajó falán keresztül támad, s legyőzve veszem tudomásul, hogy újra reggel van. Kenyeret kell szereznem, és meg kell tudnom, mi a helyzet, hová vitte a vihar hajónkat, amíg álmodtunk!

Diana álmában reggelizik. Ilyenkor a reneszánsz istennő barokká vénül, de angyallá fiatalodik: kicsit felfújt orcákkal (mint az orgonák sípjai alatt dudálók), homlokára hulló fürtökkel élvezi a perceket, melyeket ellop a gonosz nap zsebéből a vigasztaló álom javára.

Lemegyek kenyérért, vízért s a hírekért. A híreket kapom először.

- A nyomorultak lefegyverezték őket! - hallom az ötödik emeleten.

- Lefogták a nyomorultakat! - jelenti a második emeleti ablak.

Azt vélhetné olvasóm, hogy egy gaztettről és megtorlásáról van szó; de a péknél a sorban állva, vagyis inkább abban a tömegben hadonászva, amely a kukoricamálés cipóra vár (a rómaiak ezt az ocsmány, sárgabélű szivacsot "tojásos kenyér"-nek nevezik) rögtön megtudja a "nyomorult" szó helyes értelmezését. Az ötödik emeleten azt jelenti: "A német ejtőernyősök", a másodikon pedig "a pórul járt Piave Divisio".

Mussolini kiszabadult, Badoglio eltűnt, újra diktatúra van, az ember elvárná, hogy a péknél az a csend uralkodjék, amely ebben a történelmi helyzetben az embercsoportokat jellemzi, ha nem kaptak parancsot az üvöltésre. Nincs csend. A jus murmurandi már negyvenöt napig jus clamandi volt, a mumus képe még nem némította el azokat, akik a közelmúltban az önérzet egy egész új megnyilatkozásával tépték és zúzták ezeket az állkapcsokat. S a művésznegyedben vagyunk, nem a minisztériumok közelében, hivatalnokok között! Az államhivatalnok - ahogy az olaszok mondják - oda köti a csacsit, ahová a gazda parancsolja. Sőt, ügyel rá, hogy társai is odakössék, s hogy lehetőleg senki se valljon más csacsikötési elveket, mint a gazda. Úgy adja elő az aznapi csacsikötési előírást, mintha ennek minden szava a lelke mélyéről fakadna. Képes rendőrkézre juttatni valakit, akinek a jászolról vagy szalmáról forradalmi - felforgató - elgondolásai volnának.

A mi pékünkhöz - aki maga hallatlan jó és tisztességes ember, s már egy évet ült, mert egyeseknek több kenyeret juttatott, mint a kenyérosztogató csacsikötők - csupa jóérzésű ember jár. A Laurina utca, a Jézus és Mária utca, a Fontanella Borghese utca és a Margutta népe, per Bacco - Bacchusra esküszöm - megbízható.

Szabad-e az embereket aszerint osztályozni, hogy milyen utcákban laknak? Hallom, hogy szabad, legalábbis Rómában. Tudom, hogy vannak egészen más csoportosítási szempontok: a lélekbúvárok embertársaikat intro- és extrovertáltakra osztják, a test és a lélek összefüggéseinek kutatói Don Quijotékra és Sancho Panzákra, a test idegeinek ismerői vago- és sympaticotonokra. A Szentatya valószínűleg helyesebbnek vélné a bűnös többségre és szent életű kisebbségre való felosztást (ez az elv már eleve kizárja a többség uralmát, a demokráciát, az Egyházból). A hivatalos német álláspont, mely ma Narviktól a sorrentói félszigetig uralkodik, az emberiséget egy északi, árja csoportra osztja (amelyhez a japánok lelkileg tartoznak) s egy semitára (melyből csak az arabok a kivételek), s azt hirdeti, hogy a világtörténelem a kettő harcából áll, s hogy a mai eget s földet rázó Götterdämmerung után az első csoport győzni fog a második csoport gonosz hatalmán. Eszerint a Pávián, Laurina, Jézus és Mária, valamint a Borghese-Kutacska utca népének a japánokkal együtt érezve kellene harcolniuk a Campo de'Fiori mögött lakó rongyszedők és articsókaszakácsok ellen.

Kézenfekvő, hogy ez a beosztás hamis. Az emberiséget nem lehet két csoportra osztani: fehérre és feketére, ördögre és angyalra, és attól tartok, hogy igen nehéz lesz végül a mennyországba vagy a pokolba juttatni az odavalókat.

Az embercsoportok máshogy alakulnak. Itt Olaszországban semmi kétség: a közösség magja a szűk család, az egymással marakodó, de kifelé egységes család; ez az egyén első, erős vára, ebben védekezik a gonosz világ ellen. A második kör (egész természetes, hogy Dante még a poklot is körökre osztotta), a tribu - latinul tribus - a család-csoport, az egy nagyapára, valójában inkább a nagyanyára feltekintő, majdnem államalkatú rokonság, mely más tribùkkal barátságos vagy barátságtalan diplomáciai kapcsolatot tart, egy pártnak a tagja, vagy egy minisztériumból él, egy hatalmas patrónus szárnyaival emelkedik fel, s urával együtt elbukik. (A pártnagyságok tribusai voltak július huszonötödikének egyedüli siratói.) A következő kör már a lakóhely köre, Róma városában az évszázadok óta változatlan utcacsoportok embereinek titkos társasága.

Olaszországban sok helyt külön lelke van a kívülállók számára megkülönböztethetetlen utcacsoportoknak. Siena tucatnyi "contradá"-ja, kerülete nemcsak a lóverseny napján izgul és harcol, hanem egész évben. Assisiben, a békés, álmos, Szent Ferenc-i városban az alsó s a felső város hétszáz év óta feszült viszonyban él. A nápolyi utcák más-más védőszent napját ünneplik, és Róma, nem a bérkaszárnyák, villák, gyárak, minisztériumok városa, hanem az ősi, szent Róma, számtalan falura oszlik. A harcos toscanaiakkal ellentétben békésen megférnek egymással, annál is inkább, mert lakói láthatatlan kínai fallal vették körül, s a kisbirodalmak lakói nem hagyják el hazájukat. A férfiak néha szomorúan s kedvük ellenére elmennek vadászni - pénzre, élelemre -, de az asszonyok őrzik a tűzhelyet, s úgy beszélnek a szomszéd negyedről, mint egy tengeren túli földrészről. Ha valaki "messze lakik", azt jelenti, hogy eltűnt, elhagyta az emberek közösségét. A Piazza Navona körül, a Pávián utcában élnek öregasszonyok, akik itt születtek, s még nem voltak Szent Péter terén.

Ezek a kis államok (nem volt végtelenül boldogabb Olaszország, amikor kis államokból áll?) majdnem önállóak. A miénkben van pék, (ha ma esetleg nincs is kenyere), tejes (ha ma mészből kotyvasztja is tejét), zöldségárus (ma füveket árul saláta néven) - s államunk jólétét ősi ipar biztosítja (a festészet és szobrászat is ősi iparok, de nem biztosítanak jólétet): van egy jó hírű és egy kevésbé jó hírű, mondhatnám, rossz hírű házunk. A kisvilág, amelynek kenyérszerzői reggel összegyűlnek a péknél, megtárgyalják a helyzetet, zsebükbe, kosarukba gyúrják az életfenntartó fél cipót, valahogy összefut ezekkel a máshol bűnösnek vélt, itt természetes és polgári berendezésekkel. A fodrász a kisasszonyok fürtjeiből él, a mosoda az ő lepedőiket mossa buzgón - mert sok a lepedő -, a tejes nekik küldi a legutolsó, valódi kávét is tartalmazó fekete italt, a szenes nekik szállítja a külön jegyre járó szenet - mert nemcsak a Laurino népe, az állam is tiszteli azt az intézményt, amely sok adót fizet.

A kis állam minden álszent ítélettől mentesen, őszinte respektussal nézi a kenyéradó intézmények ajtaját. Az ő adójukból kövezték egyszer a Pávián utcát, mert a pápai kormány a közjóra fordította adófilléreiket. S hová küldje az anya szenvedő, húszéves fiát, ha még nem nősülhet, de mindene megvolna hozzá? Hová menjen a szegény férj, ha húsz szürke év után kifogyott képzeletének kincsesháza? S miből tartsa el a szegény leány a gyermekét, ha nem tölthet olykor tizennégy napot a Laurina utcai házban? Aki évekig azt mintázta agyagból, hogy hős feketeingesek rohannak a relief jobb sarkából a balba, most szégyelli magát, és leszedi a táblácskát az ajtajáról. A laurinai ház nyugodtan meghagyja a láncot a zsalun.

Az én praxisom pontosan az államhatárig terjed. Mindössze egyszer kezeltem egy isiászt a Corsón túl, messzi idegenben. Viszont ismerem a három utcának minden udvarát, sőt, a mosoda tiszteletre méltó s erényes tulajdonosnőjén keresztül a laurinai, vagyis rosszabb hírű ház úrnője is konzultált már velem visszerei ügyében. A tetőerkélyen fogadott, s miközben lábairól társalogtunk, azt néztem, hogy jobbra, nem is olyan messze, a mezítlábas Szent Agoston rendű fráterkák hogyan labdáznak a saját háztetőjükön. A labda könnyűszerrel átrepülhette volna a két tető közti, világokat elválasztó szakadékot.

Otthon vagyok a kis államban, melynek határait útlevél nélkül léptem át, és tudom, hogy polgártársaim kenyérért tülekedő tömegében nyugodtan beszélhetek. Olaszországban talán diktatúra van, a Pávián utcának a Jézusmáriától a jobb hírű házig terjedő szakaszában szólásszabadság.

Megvan a két hosszúkás cipó, a "sfilatinók". (Formájuk még őrzi a hagyományt.) Ha fehérek s illatosak lennének, mint az aranykorban, valószínűleg rögtön széttépném és számba tömném őket, s aztán töredelmesen bocsánatot kérnék Dianától, aki nemcsak istennő, de angyal is; és megbocsátana. Így nem nehéz ellenállni a kísértésnek, sőt, gondolom, - lesétálok a Piazza del Popolo sarkáig s úgy jövök vissza, nehogy időnek előtte keltsem fel Dianát. A sarokról visszanézek a szép, nyílegyenes utcára, melyet a tegnapi szél fényesre sepert, s elképzelem, hogy fog ezen végigmasírozni a brit hadsereg. Elöl a marcona skót dudások... s kétoldalt áll az ujjongó nép, a Margutta utcai bohémek, mi, a Laurina utcai kisasszonyok, a pék...

Van egy tervem! Meg fogom valósítani! Százezer ember áll az utcán, és beszélni akar a felszabadítókkal! Szükségük van egy kis nyelvkönyvre, a legfontosabb, legmindennapibb frázisokra! Ezt fogom megírni, erre találok kiadót, és a bevonulás napján százezer példány fog elkelni... vagy ötven - de ha csak egy lírát kapok példányonként, már minden rendben van! Dianának rögtön veszek három hálóinget - kályhát állíttatok a műterembe, nehogy az idén is úgy fázzunk, mint tavaly... vagy eladom az ideát egy kiadónak rögtön, két üveg olajért! Ez a kenyér förtelmes, de olajban sütve mennyei eledel lesz belőle! Egy üveg olajért is eladom.

Diana biztosan alszik, körüljárom a Piazza del Popolót, járás közben könnyebb gondolkozni. Igazuk volt a peripatetikus bölcselőknek, a lépések ritmusa gondolatokat sugalmaz.

Kis nyelvkönyvet fogok írni. A beszélgetések olyan egyformák, nem nehéz előre elgondolni őket. Az emberek beszélnek, ha találkoznak, mint ahogy a hangyák is tapogatják egymást, nem akarnak semmit se mondani. Egyszerű kis beszélgetéseket fogok kitalálni... Különben a gondolat nem is új. Emlékszem, a BBC beszélt egyszer egy ilyen könyvecskéről, melyet egy lelőtt német pilóta zsebében találtak. "Brush up your English while you bomb" (tanulj angolul, miközben bombázol!) - mondta szépen, dallamosan a bemondó. "Tudjuk, hogy ellenfeleink módszeresen gondolkoznak, minden percet felhasználnak. Részünkről időpazarlás, ha angol nyelvkönyvvel foglalkozunk, mert már ismerjük anyanyelvünket. De érdemes lesz e könyvecskéből újra megtanulnunk..." Aztán elmondta a legszembetűnőbb mondatokat. "Van rejtett fegyvere?" "Adja ide, különben agyonlőjük." "Ju vil bi sott" - betűzte pontosan a bemondó. "Hol a pénz?" "Aki nem fogadja el a megszállási márkát, "vil bi sott". A BBC csak idézett, és mindössze azt furcsállotta, hogy volt egy beszélgetés "teázás közben" címmel is ("igen, kérek még egy darab túrós lepényt"), és az előszóban az állt, hogy a könyvecske célja a lakosság és a megszálló csapatok közti jó viszony előmozdítása.

Hogy Diana már felébredt volna? Hazamegyek... az én könyvem más lesz, egyszerűen azt fogom lefordítani, amit mi fogunk mondani: "Jó, hogy jöttetek!" "Végre, végre!" "Miért nem szálltatok partra már szeptember 8-án?" "Miért nem jöttek az ejtőernyősök?" "Volna egy doboz corned beefed számomra?" "Ne menjetek tovább! Minek? Vége a háborúnak! Hogy odafönn még a németek tombolnak? Mindegy, egye meg őket a fene!"... nem, ezt nem szabad mondanom, azt kell mondani "Siessetek, szabadítsátok fel a nácik foglyait, mentsétek meg azt, aki még él!" "Sokat éheztünk." "Eladom a rádiómat, a folytatás nem érdekel, tejet szeretnék venni."

Hazamegyek, Dianának a kész tervet szeretném bemutatni: "Kedvesem, míg aludtál, zseniális gondolatom támadt. Vége a nyomornak. Megírjuk Róma legboldogabb napjainak beszélgetéseit! Igen, már megvan a címe is: »Tommyval beszélek!« Ezt mindenki megérti!" (Mussolini is írt egy könyvecskét: "Brunóval beszélek." A fia, Bruno, repülő volt, sohasem látott angolt, valahol Livornónál vigadott, egy repülőtéren. Délutánonként felesége mulattatására a villájuk fölött körözött. Egyszer aztán lezuhant, és az apa hozzá intézte bús, hazafias szólamait. A könyv nem készült "széleskörű terjesztésre", de számtalan példányt nyomattak jótékony célra, és minden hivatalnok, pártember, kereskedő rendelhetett, vagyis jaj volt neki, ha nem rendelt. Az olaszok tisztelik a pietas fogalmát, még akkor is, ha az atya korlátolt diktátor, a halott fiú léha tisztecske, s nem tréfálkoztak - viszont el sem olvasták a förmedvényt, csak a címét idézték.) Ezért lesz jó a Tommyra való utalás!

A Piazza del Popolót már felmelegítette az őszi napfény. Hatalmas körére csak a közepén álló obeliszk vet egy vesszőnyi árnyékot. Egyszer régen a könyvtárban fura, múlt századbeli könyvecskére akadtam: "Római séta-útmutató árnyékban." Egy pap írta. Pontosan elmondta, melyik oldalon van árnyék délelőtt és délután, hol lehet egy időre megpihenni valamelyik nagy palazzo hűvösében - csak ennél a térnél akadt meg. "Qui si salta" - itt ugrunk - mondta. Most a meleg napsugár majdnem pótolja a reggelit. Még egyszer körüljárom a teret.

Igen, a németeknek megvolt a konverzációs könyvecskéjük. A németek végtelen szeretettel készítették elő a katasztrófa apróságait. A németek mindig mindenre gondolnak, csak a sorsdöntő kérdésekre nem, s ennélfogva elvesztik a háborúkat. Az angolok viszont csak a győzelemre gondolnak, s képesek lesznek könyvecske nélkül bevonulni Berlinbe, de előbb - tizennégy nap múlva - ide.

Itt fogok én bekapcsolódni a világtörténelembe. Rögtön indulok a kiadókhoz, az egyik talán elfogadja a zseniális ötletemet. A kiadók... Diana eladta gyöngysorát, kedves Proustját, végül a hálóingeit. Én csak önmagamat árulhatom. Persze nem úgy, mint Ariane - Ariane sem árulja önmagát, legfeljebb egy mosolyát, de gondolatait soha. Én viszont gondolataimat, időmet, lelkemet árulom, ha találok egy kiadót. Szívesebben árulnám lelkemet az ördögnek, aki földi létem tartamára még kölcsön is adná, ha ő ajánlana három üveg olajat - de Belzebub most nagyban vásárol be, és olyan jutányosan, hogy fütyül ajánlatomra. Vissza kell térnem a kiadókhoz, fel fogok menni az Encyclopedia Kiadó tulajdonosához... Kis emberke, hatalmas karosszéket állíttatott az íróasztala mögé, és mindig ez előtt áll. Aki nem tudja, azt hiszi, hogy ül, és nem is olyan pici. Egy nyugalmazott ezredes a titkára. Úgy áll az íróasztal mögött, mint egy miniatűr disznófejű nagyúr, és üvölt: "Ezredes úr!" Ilyen hangsúllyal csak tábornokok ejtik ki ezt a címet. Nekem azt fogja mondani: "A minisztérium tarifája szerint fizetek!" A tarifa a háború előtti szép idők emléke, a minisztérium már meg is szűnt, de a tarifa örök életű. Megajánlhatnám "Tommy"-mat - már késznek vélem - a Birodalmi Kiadónak - annak a sánta alaknak, akitől úgy undorodnak a gépírókisasszonyok - vagy esetleg a "Narcissus" kiadójának, akinél nincs kisasszony, csak kisasszonyszerű fiatalemberek, s akitől én undorodom nagyon - mindegy. A kiadók hasonlítanak egymásra. A papiros egyformán vonzza az író, pénzhez nem értő, bohém embert s azt, aki tudja, hogy a papirosból gyártják a bankót. A kiadó meg van győződve arról, hogy az, aki ír, becsapja őt. Vesz tíz líráért papirost, ráírja egy regénynek a fordítását vagy egy népszerű orvosi lexikon E-től F-ig terjedő címszavait, és ezer líráért ajánlja neki ugyanezt a papirost! A becsülete követeli, hogy ebből lealkudjon valamit, későn fizessen - és lehetőleg fedezetlen csekkel. Lehet, hogy van más kiadó is - egy logikakönyvből értesültem arról, hogy nem szabad egy sor egyforma tünetből a jövőre következtetni. Az emberek évezredekig nézték a fehér hattyúkat, és megdönthetetlennek vélték azt a tényt, hogy minden holnap látott hattyú is fehér lesz. S aztán egy szép napon partra szálltak Ausztráliában, és meglátták a logika által kizárt fekete hattyút. A fekete hattyú reménye hajt a rosszul fizető betegektől a rosszul fizető kiadókig.

Az is igaz, hogy az én hibám, hogy mindig visszatérek kenyéradó piócáimhoz. Szeretem a papírt, a nyomdafesték szagát, az embrionális könyveket. Nem írok könyvet, az éhség csak ebéd után enged ki egy időre, s ez az óra sem az enyém, mert ha jóllaktam, lecsap rám az álom, s csak akkor enged el, ha átadhat az éhségnek - azért sem írok, mert túl nagy feladatot vállaltam: az európai szakácsművészet történetének megírását - s most kapva kapok minden kifogáson, csak hogy kisebb feladatot vállalhassak. Inkább fordítok mindenféle nyelvből, lopom múló időmet, s tudom, hogy alapjában véve lustálkodom, ha a mondatok átfolynak norvégból az olaszba. Végül könyvet fogdoshatok, a címlapon a nevem, de nem az enyém. Szótár voltam. Kikerültem a fehér papírlap mérhetetlen felelősségét. Vállalom a kis pepecselő munkákat, s irigylem a régi Róma bibliopóláinál^[29] másoló rabszolgákat, akik még olvashatták az elveszett, csodaszép műveket, a teljes Petroniust ismerték, élvezték a deipnológiák^[30] klasszikus görögséggel megfogalmazott receptjeit, s egyúttal irigylem kommunista barátaimat, akik bíznak abban, hogy majd jön a megváltó állam, elviszi a kiadókat, s a helyükbe ültet egy becsületes pénztárost, aki mecénás-gesztusával veszi meg az író munkáját, s a pihenés és a teremtés lehetőségével fizet. Én személyesen nem remélek mást, mint azt, hogy új ötletemmel kihúzom, kicsalom, kidolgozom a tizennégy megváltó nap étkezéseit!

Diana a régi kefével és egy maroknyi napsugárral fényesíti hajkoronáját.

- Kedvesem, megvan! - s elmagyarázom neki "Tommy"-tervemet. - Könyvet írunk! Te írod az olaszt, én az angolt! Első beszélgetés: "Az idő." Szép idő van, rossz idő van, tegnap szebb volt, holnap jobb lesz... Második. Mi legyen, a második?

- Nem ismerem az angolokat.

- De mégis? Miről fognak beszélni azok, akik, teszem azt, egy angol hadnaggyal beszélgetnek?

Diana csak egy pillanatig áll meg a kefével.

- Hadnaggyal való beszélgetés. "Szeretlek. Imádlak. Vigyél magaddal Hollywoodba!"

- Diana!

- Te kérdeztél...

- A szövetséges hadsereg...

- Az most van. Ha idejönnek, már nem lesz hadsereg, hanem kétszázezer fiatalember lesz, jóllakott, egészséges, szép szál angolok, franciák, amerikaiak.

Nem tudom, milyen arcot vágok, de Diana úgy folytatja, mintha vigasztalna:

- Ötödik hadsereg, nyolcadik hadsereg, az egyik valóság. Te magad mondtad, hogy a különböző valóságok megférnek egymással, egyidejűleg léteznek ugyanazon a helyen... a kétszázezer ember szintén egy valóság. Bejöttek a németek. Ez egy hadsereg. Bejönnek az angolok. Ezek emberek. Ezekkel beszélni kell. Nem érted?

- Mi a felszabadítást várjuk!

- Ez is egy valóság. De például Ariane...

- Ő is!

- Ő nem a szövetségeseket várja. Beszéltem vele. Tudom. Ő egy tábornokot vár.

- Kit? Eisenhowert? Clarkot?

- Dehogy. Egy tábornokot. A neve egészen mellékes. Nem írhatsz beszélgetéseket azoknak, akik a felszabadulásra várnak. A felszabadulással nem is lehet beszélgetni.

Érzem, hogy Diana legyőzött.

Amikor a házam épült - fűrésszel, szöggel, kalapáccsal építették, úgy tákolták össze, mint egy ládát - füvön; páfrányon, vadvirágon kívül semmi sem termett az országút és a ház között. A háromszáz lépésnyi távolságon könnyű volt áttekinteni. A szomszéd kicsit messzebb lakik, de ő is látta, mikor fújóm el este a gyertyát, mikor állok reggel a kúthoz mosakodni.

Ennek tizenöt éve. Tizenöt év, legalábbis növényeknek és Dél-Amerikában (fegyenceknek mindenhol), sok idő. Ahol a tavaszt csak rövid pár hétre szakítja meg a télnek csúfolt ősz, a földbe szúrt kis platánágból terebélyes platán nő. Az óriás levelű katalpa egymagában is elrejt egy házat. Az őserdő fái megtanultak gyorsan nőni, hogy a növényrengeteg felett naphoz jussanak. A Kínából jött dió, az európai (avagy perzsiai) őszibarack megtanultak sietni. A mimózafa kétszer akkorára nő, mint a Róma körüli dombokon.

A fák körülnőtték, túlnőtték a faházat. Az eukaliptuszok a kerítésnél kora reggel árnyékot terítenek rá. A narancsok és a mandarinok a ház mögött ágaikkal már elérik egymást, s ha kedvük tartaná, gyümölcsöt cserélhetnének. Az útmenti mocsárba ültetett bambusz áthatolhatatlan kerítés lett. Akárhonnan keresné valaki: házam eltűnt.

Nemrégiben idejövet egy távoli barátom kérdezősködött, hol lakom.

- Könnyen megtalálja - mondta a kérdezett -, ott lakik, nem messze, abban a házban, amelyet nem látni.

Az emberek errefelé egymástól messze laknak, nemigen törődnek egymással. Hogy a szomszéd mit ebédel, ebédel-e egyáltalán, az az ő dolga. A söprést is mindenki csak a saját portáján intézi. De ha erkölcsről van szó, más a helyzet.

A trappistáknál az a szabály járja, hogy senki sem tehet a tálból saját tányérjára. A fráterek csak a mellettük ülőnek szegnek kenyeret, az ő poharába öntik a vizet. Arra kell ügyelniök, hogy testvérük jóllakva keljen fel az asztaltól. S ha ők a jobb kéz felől ülő társuk gondját viselik, bíznak benne, hogy az isteni gondviselés és a bal kéz felől ülő társuk majd ellátják az ő tányérjukat is.

Ilyenformán, ami az erkölcsöt, vagyis a csókot és az ölelést illeti, mindenki a szomszéd lelki üdvéért aggódik. Sajnálná, ha a szomszéd azért kerülne az örök tűzbe, mert ő nem vigyázott. Ezért kötelessége szomszédaim feleségeinek s a házban gubbasztó anyósoknak és nagymamáknak számon tartani, ki jött hozzám. Meddig maradt? Beteg volt-e? Hozott-e kísérőt? Ha estefele jött, elment-e a sötétben? Aki este lámpással jött, fiatal volt-e vagy öreg? (A tény, hogy magam is nagyapa vagyok, mellékes.)

Mióta felnőttek a fák, magasra szökkentek még a dáliák is, bozóttá fonódott a spárga, minderre már nehéz figyelni.

Volt, persze hogy volt olyan idő, amikor éjjel-nappal mindenki láthatta, mit művelek. Éjjel híd alatt aludtam, nappal az utcán ültem vagy csatangoltam. Éjjel-nappal kísért a (nagybetűs) Közöny, és senki sem avatkozott egy kérdőjel erejéig sem magánügyeimbe.

Most már nem a közöny néz, hanem a köz. A köznek jogai vannak. Kérdez. Érdeklődik. A köz csak úgy szórja kérdőjeleit az egyes ember asztalára. Még az is, aki semmit se kér, kapja a kérdőívet, s jaj annak, aki egy határt akar átlépni! Jaj annak, aki határt von önmaga köré! Miért teszi? Mit gondol? Mit kíván? Miért hallgat?

Olyan időket élünk, hogy talán még a Szabadság-szoborban is lehallgató készüléken figyelik, mit mond az, aki felmászott rá, és szemeiből tekint ki.

Lehet, hogy szomszédaimnak van igazuk. Nem szabad elbújnom. Ezért mondom el, mit teszek reggeltől estig, attól a perctől fogva, amikor hangyáimmal foglalkozom, egészen addig, amíg felbámulok tejutaimra. Napjaim úgy hasonlítanak egymásra, mint azok a bizonyos egycsuhás, egyformán hallgató trappisták. Egy szabály parancsol mozdulataiknak; egyszabású saruban tartanak egy Mennyország felé.

Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam.

I. RÉSZ
Reggeltől délig

Melyik a döntő nap életünkben? - Költészet és valóság. - A kutya és a rabszolga. - A fák hangja. - Exkirály: a csend. - A felhőim. - Ariszton men hüdór. - Órám: a platán árnyéka. - A zuhanó meteorok. - A gróf inasa és a birkák. - A kerék az ördög találmánya. - A csengőfrász. - Ki a szerencsés ember? - A "Pereces fiú". - Az Állam hangja és a haza szendvicsei. - A hiányzó Mussolini-kép. - Mr. Macrae nyakkendőtűje.

Megkísérlem leírni egy napomat, egy mindennapi napot. Jelentős napjaim nincsenek. Nem is nagyon kívánom őket. "Élj érdekes időket" - mondják a kínaiak, ha nagyon rosszat akarnak kívánni valakinek.

Az érdekes napok ritkák. Kevés az olyan, amelyet Mozart érdemesnek tartana a megzenésítésre, mint Figaro házasságának a napját. Hogy életünknek melyik napja volt döntő fontosságú, azt úgyis csak évtizedek múltán vesszük észre. Az a nap, amelyen az ember a kis kofferbe pakolja a borotvakészletét, nyakába veszi a lódenkabátot, és kiballag a pályaudvarra, magában véve nem érdekes nap. Az sem nagy esemény, ha az embernek azt mondja a fia: Apám, tökkelütött hülye vagy. S ilyen jelentéktelen napokon csúszik át az ember élete egy más pályára, ilyenkor nyílik meg egy más valóság, amelyből az előző lét mind álomszerűbbnek tűnik.

Volt író, aki szívesebben írta meg a távoli eseményeket. Az emlékezeten átszűrt események a jobb anyag. Az álomból jobb könyv - és még sokkal jobb vers - lesz, mint a szemünk előtt levő valóságból.

Helyzetem lényegesen más, mint a világirodalom híres emlékezőjéé, Prousté. Múltja olyan szép, vagy legalábbis annyira tollra érdemes volt, hogy parafafalat vont önmaga és a jelen közé, s a tintatartójából varázsolta elő a megtörténteket. De még ő is nagyítóüvegekkel, görbe tükrökkel dolgozott, mert neki is fájt az előkeresett idő. Goethe igen becsületesen hazudott: "Életemből - költészet és valóság" könyvének címe. Axel Munthe mosolyogva és arcátlanul hazudott a Szent Mihály^[31] felé vezető útról.

Nincs regénybe illő, aranyozva szép múltam. Nyavalyás, csúnya életem volt. Másrészt pokoli évszázadunkban azt sem állíthatom, hogy érdemes volna ezt az életet mint elrettentő példát megörökíteni. A pokolnak nem a néptelen, legalsó körében nyomorogtam, hanem a "legfőbb bölcsesség és jóság" által kiagyalt kínzókamra - legalábbis így írta a kapura valamilyen mennyei propagandaszerv - népes, sokak befogadására épült tömegbugyrában.

Abban, hogy példák elrettentenek, nem hiszek. A harmincéves háború szörnyűségeit is leírták, tökéletes és hátborzongató rézkarcokkal illusztrálták - de az elkövetkező háborúk nem lettek emberségesebbek. Arról, hogy ne jöttek volna újabbak, szó sem volt. A karóba húzott emberek üvöltése nem rettentette el a bűnözőket a bűntől, a bírákat az ítélettől, a hóhérokat a pénzkeresésnek ettől a módjától. Sőt, még a művészeket sem rettentette el attól, hogy városképeik előterét egy-két karóba húzott honpolgár képével ne élénkítsék.

Nem példázhatok életemmel, még életemnek azzal a részével sem, amely minden napomban tükröződik. Csak úgy írhatom le egy napomat, mint ahogy egy festő csendéletet fest. Csend van, élet van... ez már ok a festésre. Az is igaz, hogy festésre minden téma jó. Az olaszok ott, ahol mi életet mondunk, halált látnak, a csendélet "natura morta" lesz, de megmarad festésre érdemes témának.

Igen jó dolgom van. Van egy tágas, súlyos deszkákból épült faházam. A köré ültetett fák - itt, Paphlagóniában az örök, csak egy-egy röpke őszi naptól megszakított tavaszban minden gyorsan nő - már minden oldalról annyira körülvették, beárnyékolták, hogy a viharból csak egy leheletnyit, a nap tüzéből csak egy-egy irkalapra illő fénykévét engednek át. Közeli madárfüttynél, távoli kutyaugatásnál hangosabb hang nem hallik ide. Kutya sok van. Még nincs száz éve, hogy a paphlagón nép zöme rabszolga volt. A rabszolga is ember, ő is szívesen rúg valakibe, ő is akkor boldog, ha valami nyomorult élőlény farkát csóválja, s az ő talpát nyalja. Ezért sok a kutya, de az éhségtől összeaszott ebek csak telihold idején jajgatják el panaszaikat. Madár is van még, bár a rabszolgák ivadékai ma is majomból, madárból kotyvasztják össze az éhhalál elleni orvosságot. A nagyapák tanítása a konyhában él tovább, ami tradíció még van, az a bográcsban rotyog. A madarakat néha a babona védi: a quero-quero madár éjjel is vijjog, a bennszülött meg nem enné, mert attól tart, hogy álmatlan lesz tőle. A joao de barro sárból tapasztja fészkét, póznák tetején, az ágak villájában. Nem bántják, mert a sárkunyhóban élőknek illik összetartani.

Még áll egy jó darab őserdő a házam feletti meredek dombon. Nyolc holdja az enyém, ami azt jelenti, hogy szabad megvédenem. Ebből repülnek ki a fekete madarak, ha az ember le akarja aratni előlük a rizst: a kék madarak, ha beérett a narancs, s ha a csőrük nyomán csak úgy dől az édes lé. Nemcsak az emberek: a madarak is titkos, idegen nyelven társalognak.

Nem merném mondani, hogy a fák beszéde zavarná a csendet. Köztük csak a platán szól ismerős nyelven. A kezem alatt nőtt fel, nem csoda, hogy úgy susog, mint egykor az otthoni platánok. Az eukaliptuszok már nagyon idegen hangon szólnak. Ha délután az Atlanti-óceán szele sirályostól a szárazföldre csúszik, csembalószerűen zúgnak. Az araucáriák kisebb szellőre meg sem moccannak. Viharban sebesre tépik a szél izmait, alig hajlanak meg, ha jajgat a szél. A narancsok levelei súlyosak. Ritkán adnak egy rövid, komor hangot.

Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből. Vannak milliomosok, akiknek kevesebb jut belőle, mint nekem. A városokból száműzték, villanyáramos pokolgépekkel vadásznak rá, repülők tépázzák, korbácsolják fenn, bányászok űzik föld alatti rejtekhelyeiről. Itt úgy ül a méltóságteljes csend, mint visszatérésére váró exkirály. Még szavak is csak ritkán szakítják meg. A bennszülöttek szókincse csekély, takarékoskodnak vele.

Felhőm is van bőven, nem panaszkodhatom. Tudom, sokan vannak, akiknek nem jut. Szobában dolgoznak, termekbe vannak csukva, a haladás barlanglakót csinált az emberiség úgynevezett boldogabb feléből. A falak közt dolgozó, szórakozó, háló ember elfelejti, hogy felhők is vannak.

Nagy veszteség, mert nincs szebb némajáték, mint a forgó, repülő ködöké. Ha van egy játékos Jóisten, aki mindenhonnan egyszerre nézi teremtményét, a káoszt, biztosan ugyanezt gondolja, amikor pörgeti, egymásnak hajtja a százezer fényév széles csillagködöket.

Felhőim úgyszólván sohasem hiányoznak. Fiatalok: itt születtek, egy-két óra szélfúvásnyira az Atlanti-óceán déli síkjain. Dél-Amerika egyszer elszakadt Afrikától, átcsúszott a fél földgömbön folyóival, halaival, állataival, élősdijeivel, még az afrikai gyémántmezők egy csücskével is, hogy legyen egy nagy, felhőt szülő tenger. Ennek a reggeli ködeiből, hajnali szivárványai közül emeli ki a nap a friss, habos, hófehér felhőket. Délelőtt lustán vitorláznak az őserdők felé, délután a tengerről fújó szél haragosan kergeti őket beljebb, a folyók forrásai felé, este megállnak, várják, hogy a nap az aranygyapjúval tüntesse ki őket. Ismerem a darabot, tudom a mesét - de érdekel az új és újabb rendezés.

Úgy nézem a felhőket, mintha az én nyájam volnának, és senki sem töri meg a csendet, hogy visszaparancsolja róluk tekintetemet. S ezenfelül van egy forrásom is! Paphlagónia vendégszerető földje ellát itallal. Nem úgy jöttem ide, mint Ponce de Léon Floridába, nem a fiatalság forrását kerestem. Már szép, már elég, hogy csak egy napot vénülök, ha egy napig iszom.

Ariszton men hüdór - idézem a görög bölcseket. - Nincs jobb a víznél. - Aki még annak sem hisz, amit a görögök mondtak, annak azt ajánlhatom: irtson páfrányt napkeltétől délig, aztán üljön egy araucaria árnyékába, és úgy kóstolja meg. Akinek se páfránya, se araucariája, nyugodtan hihet a görögöknek. "Megadatott nekik, hogy kerek szájjal szóljanak" - mondja Horatius -, és annyi szent, hogy náluk szebben senki sem foglalta össze az életbölcsességeket. Én az íróasztalom fölé írtam, nehogy elfelejtsem, még ezt is: memnészó apisztein - emlékezz rá, hogy ne bízzál senkiben.

Mindig voltak, akik azért itták szívesen a drága borokat, mert arra gondoltak, hogy csak keveseknek jut belőlük. Ha ez a tudat az, ami részegít, már egy pohárkától berúghatnék. Az emberiséget már elérté a szomj, az éhség előfutára. Förtelmes folyadékok csöpögnek az acél- és üvegépítmények csapjaiból. Lehet, hogy nem terjesztenek tífuszt, lehet, hogy jót tesznek a fogak zománcának, lehet; hogy bugyimosásra alkalmasak, lehet, hogy a rozsda- és ólomízre eltompul az íny; de biztos, hogy a görög nyelv gazdag szókincséből senki sem választotta volna rá azt az epithetont, hogy "a legjobb". A szegény gazdagok története a vízzel kezdődik. Végül whiskyre kell költeniök az idegek árán szerzett pénzt, hogy megmeneküljenek a szomjúságtól, a következő csésze kávéig.

Jó helyen vagyok: nézem a felhőket, amint jönnek a tenger felől, tudom, hogy nem hoztak sót és keserűséget, látom a repülő korsókat, kelyheket és bízhatom benne, hogy ez egyben rend van: mielőtt megszomjaznék, összefognak, elsírják magukat, rászakadnak a Serra tetején az erdőre, és buggyan a forrás. A házamig ezer lépés. Semmi a víznek, ha a hullámból az égig szállt, az égen a dombokig.

Az ibérek elképzelése a paradicsomról, hogy ott bőven van árnyék és friss víz. Paphlagóniát az ibérek gyarmatosították, s ha nem is hozták át a szardíniakészítés titkát (egyéb titkaik nincsenek), áthozták életcéljaikat. Hogy nem valósították meg őket, csak azon múlott, hogy nehéz összeegyeztetni az árnyék szeretetét a fakereskedéssel. A rómaiakról mondták, hogy békéről beszéltek, sivatagot csináltak. Az ibérek árnyékról álmodva csinálták a sivatagokat.

A gyarmatosítók büszkék, és megkövetelik, hogy a bennszülött hozzájuk igazodjék. Nem szívesen mondok jót a gyarmatosítókról, de sokban velük érzek és nem azokkal, akikhez okmányaim utalnak: az ott kiebrudalt, itt beengedettekhez. Nem elégszem meg a mindennapi babbal és rizzsel, nem vagyok hajlandó irodalomnak nevezni a jó szándékkal írt, de irodalom alatti könyveiket, és mindenki mással ellentétben, árnyékot gyártok. Én ültettem a ház körüli fákat, az országútig vezető út mellé a platánokat, s minden művem közül az árnyékra vagyok a legbüszkébb, amely fáim alatt terül el.

Vannak jobb utak a halhatatlanság felé... Ki lehet vágni a fát, papirost lehet gyártani belőle, rá lehet írni valamit, kiadót lehet keresni, találni, veszekedni lehet vele, simogatni lehet a megjelent művet, lehet reszketve várni a visszhangra - de mennyivel egyszerűbb, mennyivel biztosabb leheveredni a saját magam ültette fa árnyékába, és élvezni a szerzői jogokat!

Örülök kincseimnek, a boldogság alkotóelemeinek: a csendnek és a felhőknek, a sziklákból fakadó víznek s a lomb vetette árnyéknak, annak, amelyre semmilyen adóhivatal sem vethet ki adót. Ugyanígy örülök annak, amire nincs szükségem. Nincs órám!

Sőt: évekig fel sem tűnt, hogy nincs. Hajnal van, ha távoli városokról álmodom, amelyek annyira megváltoztak, hogy nem találom bennük az utamat, reggel, ha a hálószobám ablakából látom, hogy a távoli araucariák sziluettje úgy eregeti fel a napot, mint egy fényes léggömböt; dél, amikor a legelőn álló platán árnyéka olyan kicsi, hogy négy birkám éppen elfér benne, este, amikor feljönnek a csillagok és a műholdak, éjjel, ha fényesen zuhannak a meteorok, távoli káoszok öngyilkos kis töredékei.

Ha birkáimról szólok, büszkén megállok. Egy beteljesült élettervet jelentenek. Ezt a tervet nem görög bölcseknek köszönhetem, hanem egy bölcs magyarnak, akivel Rómában a háború után vetett össze a véletlen. Ott mesélt életéről s terveiről egy Forum feletti toronyban: a francia hadseregben szolgált, német hadifogságból a harmadik szökési kísérlet Magyarországra vitte. Mint internált francia ült a Balaton partján, egy ideig egy grófnál volt inas, mert a méltóságos úr jobban bízott a francia személyzetben. A legnehezebb volt azt játszani, hogy nem ért magyarul. Végül átsétált Romániába, és innen került Olaszországba. - A tervei? - kérdeztem. - Vissza, haza, azaz Toulouse mellé. Ott vannak a barátaim, les copains. Összeszedek egy kis pénzt; veszek egy darab földet, et je laisse pisser les moutons! - Néha úgy érzem, megloptam hős barátomat, elloptam tőle a boldogság titkát. Az vigasztal, hogy talán többre vitte nálam, hogy az ő birkái nem férnek el egy fiatal fa déli árnyékában.

Akkor vettem észre, hogy nincs órám, amikor egy szép nap megjelent két fiatalember azzal, hogy órát árulnak. Kiváló, olcsó karkötőórát.

A második mondat után már tudtam, hogy olaszok, a harmadik után, hogy rómaiak. Tizenöt évig róttam Rómát, aludtam hidai alatt s tetőin, gyökeret vertem könyvtáraiban, s szamócát szedtem temetője sírjain. Száz forrás közül megismerném a Fontana di Trevi vizét, száz szél közül azt a hűvös leheletet, amely nyáron is fúj az ősrégi palazzók kapualjából.

- Csempészek vagytok? - kérdeztem.

Az ismerős hanglejtésre feloldódott bennük minden bizalmatlanság. - Róma! Róma! - kiáltották, valahogy úgy, mint assisi Szent Ferenc és társai, amikor messziről megpillantották a Szent Várost.

- Persze hogy csempészünk. Aki itt meg akar élni, az csempészni megy!

Leültünk, beszélgettünk.

- Európában már nincs hely - mondják. - Az emberek gyalog is, autón is egymásba ütköznek. Ha nem egymásba, akkor valami törvénybe, rendeletbe, tilalomba, előírásba. "Ami nem tilos, azt muszáj" - hallottam Svájcban. Itt még azt is szabad, ami tilos. Tíz contóért vesszük az órákat Uruguayban, huszonötért áruljuk őket itt. Magának tízért adjuk!

Olyan méltósággal, olyan nemes gesztussal nyújtja az órát, mintha engem, nadrágos barbárt, római polgárjoggal tüntetne ki. Liviusra gondolok, a csaták előtti, csaták utáni szónoklatokra, így szeretném elmondani a mondókámat:

- Mit tegyek, ó, új, de jóságos barátaim, Róma polgárai, egy időt mérő műszerrel? Az idő a végtelenből a végtelenbe folyik, minden halandó mindennap megkapja a reá eső részt. Az időt nem érdemes huszonnegyedrét, hatvanadrét vágni, könnyebb fénnyel, árnyékkal mérni, meddig tartott az ebéd utáni pihenés. Ha földem sziget volna, úszó sziget, s meg kellene határoznom, mennyire van Mauritius kék szigete - vagy nem a sziget kék, hanem félkrajcáros bélyege? - feltétlenül szükségem volna egy időmérő eszközre. De lám, hajómat nem viszik tengerre új áramlatok, árbocomat nem fenyegeti töréssel a forró Africus! Ez az oka annak, hogy nem mérni kívánom az időt, hanem eltölteni, mindaddig, amíg Lakheszisznek még van fonnivalója.

Egyszerűbb, ha így mondom: a karkötőóra az utolsó szeme a rabláncnak, amely a többi rabszolgához fűz. Az indio boldog volt, mert nem ismerte se az órát, se a kereket. A kerék az ördög találmánya.

- Az ördögé?

- Azt hiszem. Az ördög nem azt tanácsolta Ádámnak, hogy almát egyék. Az ördög kihúzta a zsebkését, úgy vágta az almát, hogy megmutatta Ádámnak, mi a kerék... Vége volt a paradicsomnak.

Csempészeim kissé hitetlenül néztek rám, az ő katekizmusukban máshogy állhatott, de azt látták, hogy nem veszek órát. Ha talán volt is reményük, elszállt zárszómmal: úgysincs értelme az időmérésnek, ha akármelyik kormányon levő tábornok elhatározhatja, hogy mától fogva tizenegykor van dél!

Dél-amerikai kadettek általában Napóleon-komplexusban szenvednek. Mire tábornok lesz belőlük, már azt hiszik, ők forgatják a bolygórendszert, ha nem a tejutat.

Kegyetlen műszer az óra! Kis acélrugója kegyetlenül rombolja az egyéni ritmusokat. Hogy is értené a buta fémszerkezet (még csak nem is gondolkodó gép), hogy minden élőlény saját életének mércéjével mér! Hogy a kisfiúnak egy óra hosszabb, mint vén tanítómesterének! S hogy még a fizikusok is csak azt az időt mérik, amely előfeltétele annak, hogy egyenleteik helyesek legyenek!

Az óra annak a kalapácsnak a származéka, amely a gályaraboknak verte a taktust. Kalapáccsal kell szétzúzni. Csak ott van szabadság, ahol nincs óra. Nemcsak a rabhajtó inga hiányzik: a rablánc is! Korunk rablánca drótból van. Biztosabban köti a rabot, mint ama régimódi a golyóbissal. Sürgöny- és telefondrót-hálóban evickél, a fogoly emberiség. A drót parancsot továbbít, vészhírrel fenyeget, lármát hoz. Zeusz, az Istenek Atyja, a villanyerővel csak ritka, pillanatokig tartó zörejt okozott. Az ördög - ördögi módon épp akkor, amikor az emberek úgyis olyan közel kerültek egymáshoz, hogy már köhögni is hallják egymást - megmutatta, hogy lehet dróttal és villannyal megszakítás nélkül lármát okozni. És álnokul rávette áldozatait, hogy szögletes betonbarlangjaikat váratlanul megszólaló csengető és berregő berendezésekkel lakhatatlanná tegyék. Amerikában már fegyencnek kell lenni ahhoz, hogy az ember azzal a jó érzéssel olvasson, aludjon, éljen, hogy közben nem zavarja meg fémre csapó fém.

Vannak boldog lelkiszegények, akiknek még megszakítani való gondolatuk sincs, de kevesen vannak. (Ezek azok, akik már itt megtalálták a mennyek országát.) Azok, akikben dereng valami gondolat vagy álom, végül csak borzadva figyelik, mikor tör be a csengő, melyik taktusnál fog megszakadni a szonáta, mikor kell letenni a leveseskanalat, átkapcsolni a gondolatmenetet egy másikra.

Jó helyen vagyok: nincs csengőm! Még az a csengőm sincs meg, amely balhírek hozója, lerombolja a családi vár falait, korunk egyik förtelmes betegségének okozója: az ajtón fenyegető csengő! Úgy emlékszem, Pásztor Árpádnál olvastam először ennek a betegségnek a nevét: csengőfrász.

Az óra, drót, csengő nélküli örökzöld világban egyenruhák sincsenek. Aki rongyban jár, saját rongyaiban jár. Aki nem ír, összehasonlíthatatlanul biztosabban él, mint az, akit az állam megtanított arra, hogy űrlapokat töltsön ki, és kérvény alá firkantsa nevét. Itt ma száz éve csak erdő volt. Az ember volt a rengeteg legritkább lakója. A kőbalta volt az ember leghatalmasabb műszere, fegyvere. Kő nyílhegyek szólnak már csak arról, hogy valaki gondolkodott, tanult, tervezett is. Földnek, fának, felhőnek, forrásnak száz év nem túl sok idő. Még csend van. Aki itt szabadságról szól, még teheti.

Aki azzal dicsekszik, mi mindene van, milyen jó helyre került, tartozik hallgatóinak elmondani, hogy szerezte mennyországát. Hadd vegyek példát Napóleonnak - már nem tudom, melyik - tábornokáról, aki hasonló módon mutatta kincseit egy látogatójának. A látogató irigyen megjegyezte: szeretném, ha mindez az enyém volna! Mire a tábornok: megkaphatja! Legyen a magáé azon az áron, amelyért én szereztem. Álljon fel arra a dombra! Kivonultatok egy század gyalogost. Az én esetemben többen voltak. Fölállítom ötszáz lépésnyire. Maga egy félóráig szépen fel és alá sétál a dombon, miközben a katonák szüntelenül tüzelnek magára. Ha egy félóra múlva még élne, tessék, legyen az öné minden!

Hasonló alkut ajánlhatok: keríts a vállad köré egy régi lódenkabátot, indulj el pénz, ismerősök és papírok nélkül egy országba, amelynek nyelvét nem ismered. Vészelj át egy világháborút. Aztán indulj el újra, ezúttal kabát nélkül, s - szállj partra Paphlagóniában pénz nélkül, ismerősök nélkül és ibérül nem tudva. Ha ezek után tizenöt év múlva még élnél, tessék, átadom fából faragott kastélyomat, a tizenhat holdat, az őserdőt, rajta a magam ültette szőlőt, mindent.

Ha valaki sikereiről szól, kínjait írja le, rendszerint hozzáteszi, mennyi izzadságba került a vagyona. Régente az örökké irigy isteneket illett megengesztelni; újabban a nem kevésbé irigy halandóktól kell félnie annak, akinek egy második karéj kenyere is van: lehetne valaki a közelben, aki ezt önmagának vagy felebarátjának követeli.

Akinek van valamije, félti. Félti a rablótól, aki zsákmányt, az államtól, aki adót keres. Fél Istentől és a szomszédtól, aki zöldebbnek nézi az ő füvét a sajátjánál. Még nem volt az a dollármilliomos, aki, ha megkérdezték, nem kemény munkájának tulajdonította volna vagyonát.

A csendet, forrásvizet, a ma született aranybárány felhőket nem viheti el az adó, jogaim nem szorulnak védelemre, az igazat vallhatom: szerencsém volt.

A sikerben mindig van egy adag munka, egy adag szellem és gondolat, egy adag szerencse. Minél cudarabb a világ, minél zűrösebb az évszázad, annál fontosabb a szerencse. Káoszban élünk. A káoszban a szerencse a fontos. Napóleon - akit immár harmadszor idézek - mindig megkérdezte, mielőtt fontos állást bízott valakire: "Szerencsés ember?" - Ilyen tábornokokat keresett.

A regényekben a játékos veszteni szokott. Ki merné ábrázolni azt a csendes, gazdag öregurat, aki roppant vagyonát buzgó huszonegyezéssel kereste? De amikor engem Bécsbe adtak, mert az a legenda, hogy a német nyelv a műveltség és a jólét előfeltétele, túlélte még a pofaszakállas királyt is - sokszor elmentem a "Pereces fiú"-hoz címzett ház és vendéglő előtt. És ennek a háznak a történetére gondolok, ha a sajátomat nézem...

Az a bizonyos "Brezelbua",^[32] a perecesfiú szegény, nyomorult, árva gyerek volt. Ott aludt az akkor még más nevű vendéglőben, egy kuckóban. Reggel kisöpörte a vendéglőt, napközben perecet árult, a vendégek ide-oda szalasztották filléres borravalókért, rendszerint a kislutri vagy a zsokéklub közeli helyiségébe. Egyszer ott fülelt a vendéglőben, amikor egy kiszolgált, részeg zsoké a barátjának a vasárnapi derby esélyeit magyarázta. "Tegyél a Brezelbuára! Csoda egy paripa!" - Brezelbua? - A ló neve perecesfiú, én is pereces vagyok! A ló nekem fog szaladni, gazdaggá tesz! - S már szaladt is az ágya alatt volt a skatulya, amelyben már egy éve gyűjtötte a borravalót. Volt vagy száz koronája. Feltett mindent a pereces pacira. Igazában úgy állt a dolog, hogy Brezelbuánál pechesebb gebe még nem szaladt a bécsi turfon. Az a részeg fráter jól tudta, de be akarta ugratni barátját öt húszas erejéig.

Vasárnap Brezelbua három hosszal megnyerte a derbyt. Csak ketten tettek rá: a beugratott és a kisfiú. Ezerszeres pénzt kaptak.

Híres eset lett belőle: a fiú még kiskorú volt, nem akarták kifizetni a nyereményét. Kisült, hogy gyámja sincs. Az újsághírektől még a hatóságok is meghatódtak, megvehette a házat, a vendéglőt, végül milliomos lett azokban a boldog időkben, amikor a rántott csirke még a kétfejű sasnál is fontosabb madár volt.

Talán ő is azt ajánlotta barátainak, irigyeinek, tegyék fel utolsó garasukat egy lóra.

Az a világ, amelyben egy ló vagy egy makk hetes voltak Fortuna istenasszony kellékei, alapjában véve még logikus világ volt. A történelem ismerői talán már sejtették, hogy a rend rövid lejáratú lesz... Már előfordult, hogy egy római imperátor a lovát tétette meg konzulnak... jöhetett még idő, amikor ló vagy szamár lesz diktátor, és intézi az emberek sorsát.

Jött is.

Már élni is kockázatos szerencsejáték lett. A szabályokra nem adott senki. A kivételek néha átvészelték a förtelmeket. Kivételek vagy szerencsések. A pokolban a kivétel a szerencsés.

A szerencse eszközei primitívek voltak. Életemet voltaképpen egy hiányzó Mussolini-fényképnek, birtokomat egy amerikai kiadó nyakkendőtűjének köszönhetem.

Amikor az események megtörténnek - ez jellemző a káoszra -, nem ismerhetjük fel fontosságukat. A háború elején hadseregek és flották vonultak fel, de a történelmet az a négy-öt fizikus befolyásolta igazán, aki akkor képleteket írt a noteszébe vagy egy irkalapra. Az összeütköző csillagködök, robbanó napok világmindenségében nincs rend, nincs terv - hogy szabály lesz-e az emberből vagy kivétel, az is apró tárgyaktól függ. Még a biblia mindentudó szerzői is úgy tudják, hogy Isten kiváló tervei az emberiséggel elcsúsztak az almaügyön. Lehet, hogy az egész világ sorsát a tárgyak intézik.

Az említett Mussolini-fénykép a Magy. Kir. Követségen, pontosabban a római, még pontosabban a quirinali követségen hiányzott. (A vatikánin is hiányzott, de az természetes volt. A szentszéki követség más valóságban lebegett.) A Magy. Kir. Követség egy villában székelt. Egykor - a káoszban ilyesmi is előfordul - egy jónevű társaság rossz hírű háza volt.^[33] Bíbornokok neveit suttogták, akik a kegyelmes urak előtt lépték át a küszöböt. Előttem ismeretlen véletlenek s a háború szele különös embereket sodortak ide, hogy az ország képét viseljék. Ott volt Nagy tanácsos úr, a máltai hölgyek legfőbb védnöke... Nem a máltai lovagrend tagjainak hites nejeit, hanem azokat a messziről, talán a Mester utca végéről ideszakadt hölgyeket, akik mindig három hónapot töltöttek Málta szigetén mint turisták, s aztán három hónapig Rómában pihentek. Nem is voltak kevesen... osztrák táncosnőket is felvett ez a máltai rend... De néha nem pihentek három hónapig, és meggyűlt a bajuk az olasz rendőrséggel. Ilyenkor Nagy tanácsos úr közbelépett egy note verbale - szóbeli jegyzék - erejéig, hogy a haza hírnevén csorba ne essék. A hölgyek hálás természetűek voltak. Ott volt vitéz Sommer-Szász tanácsos úr. Az ő véletlene az volt, hogy ugyanazon a hajón ült, amely Horthy ellentengernagyot az otrantói szoros felé vitte. Egy kis olasz cirkáló is arrafelé kémlelte a láthatárt. Óvatosan lövöldöztek egymásra, s aztán hazamentek. Nagyobb baj nem történt. Az olasz kapitány nem sejtette, hogy Sommerből Szászt, harmadkormányosból vitézt, s Pola régi lakosából római tanácsost lő. Azt a vak véletlent, amely Kovács ezredest katonai attasévá lőtte, nem ismerem. Nagyon vak lehetett. Ő volt az, aki hitt Mussolini hatalmában. Ő volt az, aki nem tudta, hogy a hadihajók páncélja ezüstpapírból, a bombázógépek váza fából, az olasz tank pedig pléhből van. Talán ő volt az egyedüli ember Rómában, aki végignézte a katonai felvonulásokat, és nem vette észre, hogy mindig ugyanaz a húsz tank vonul végig a Vezér előtt, csak megkerüli a Colosseumot, ahol a katonák más színű sapkát és más színű zászlót kapnak.

A követségi személyzet tagja volt Pompeio is, született római és olasz állampolgár, akit még Ferenc József külügyminisztere szerződtetett. Amikor a császári és királyi külképviselet tulajdonát felosztották, Pompeiót a magyarok kapták meg. Azóta telefonkezelő lett; telefonon már osztrákul, magyarul és franciául is értett. Volt egy portás is, de az ő véletlene még nem jött meg. Később érkezett, amikor egy Liberator-raj repült át Róma egén. A portás véletlenül a kertből nézte lassú, méltóságteljes röptüket. Egy, egyetlenegy bomba véletlenül leesett. Másnap egyenruhájának egy ezüstgombját hozta át valaki a szomszéd kertből. Más nyomát nem lelték. Az irodában volt még egy Horváth nevű alkalmazott. Róla semmit sem hallottam...

Ezek az emberek viselték... kinek is?... a képét. Magyarországét? Igen, a diplomácia valóságában. Ott voltak a "H" betű, Hongrie alatt. De ez csak egy a sok lehetséges felfogásból. A követség az államot, a nemzetet, a hazát is képviselte.

Ezek a fogalmak nem fedik egymást teljesen, sőt. Az állam adót vet ki, és polgárait esetleg meggyilkolja. Formája változik, bár mindenkor öröknek mondja magát. Sokan élnek belőle, senki sem szereti. A nemzetre büszkék vagyunk, lelkesen dolgozunk érte, adunk neki. Hazánkért szívesen halunk meg, mert anyánk, mert keblére ölel, éltet. Ha a haza hí, akkor talpra...

Hogy a fent felsorolt urak (a követ úr őexcellenciája cilinderesen már oly magasan lengett a többiek felett, hogy nem is látszott) a nemzetet képviselték volna, azt aligha merné valaki állítani. A követség az év háromszázhatvanhárom napján az államot képviselte.

Aki beült a várószobába, várhatta az Állam hangját. Közben esetleg tájékozódhatott az Állam feladatáról, hatalmáról és módszereiről. Szép, színes XVII. vagy XVII. századbeli rézkarcok függtek a várószobában és a lépcsőházban. Esztergom városa. Az előtérben karóba húzottak és egy elítélt, aki a karóba húzás előtt még a feszületet csókolja. Győr városa. Bal felől akasztanak, jobbra fejeznek. Az irodából ajtónyitáskor az Állam hangja hallatszott:

- Hozza be nagyszülei keresztlevelét!

- Ne mászkáljon külföldön!

- Igazolja megfelelő módon, hogy apja nem volt szabadkőműves!

- Maga nem magyar, maga csak magyarul beszél!

- Fogja be a száját, mert átadom az olasz rendőrségnek!

De volt az évnek két másik napja is: március 25. és augusztus 20. Akkor a követség fiókba rakta pecsétjeit, kitűzte a nemzetiszínű lobogót, és kitárta kapuit. Akkor a haza volt.

A haza szeretettel és szendviccsel várta földönfutó, éhes fiait. A nagy szálon falairól osztrák főhercegek mosolyogtak a gyülekezetre. A március tiszteletére sem cserélhették fel vörös-fehér-vörös szalagjukat nemzetiszínűre. Az osztrákok 1919-ben nemcsak Pompeióról mondtak le - köztársaságuk lemondott a hercegekről, főhercegekről, az aranygyapjas rend fehér egyenruhás arisztokratáiról. Míg Mussolini bevonult régi palotájukba, a hajléktalan festmények átvonultak a Szentkorona Birodalmába. Piros-fehér-zöld pántlikás Habsburgok híján örömmel fogadták őket.

"A nép nem az én esetem" - mondja az Olympia hercegasszonya.^[34] Ilyesmit mondtak volna kékvérű rokonai a követség falán is, pláne ha látják, milyen mohón rohan a csürhe a szendvicses asztal felé...

Háború volt. Éhség volt. A menekült, az idegen olyan nyomorúságban élt, amelybe a bennszülött még börtön után sem jutott. Az Állam napjain a rongyosok a kapucinusok mosogatóvizét várták pléhcsajkával. A Haza napján - a valóságokat csillagközi űrök választják el egymástól - herendi porcelánból itták a kávét, a Haza hangja biztatta őket:

- Parancsoljanak a pogácsából is!

- Még egy barackot?

A tanácsosék feketében voltak, egy fiatal Ipszilon díszmagyarban. 1942-t írtunk.

Egy sarokban, egy asztalon, virág közt két fénykép állt: Viktor Emmánuel olasz király és abesszín császár őfelsége és vitéz nagybányai Horthy Miklós, az otrantói hős. Nem mosolyogtak főhercegien. Valami egyforma savanyú méltóság ült az abesszín császár és a lovas tengernagy képén.

Az asztal mellett állt Horváth úr. Valaki hozzálépett:

- Mondja, Horváth úr, miért nem tették ki Mussolini fényképét is? - Horváth úr mozdulatlan arccal válaszolt:

- Ez nem cirkusz, kéremalássan, a Magyar Királyi Követségen vagyunk, kéremalássan!

Egy lépésnyire álltam. Megértettem, hogy megtaláltam, akit Diogenész lámpájával hiába keresett az athéni piacon: az embert.

Passzusom - reménytelen, érvénytelen passzusom - ügyét nem az állam intézte el, nem a haza, nem a külképviselet, hanem Horváth úr. Tőle kaptam azt a papirost, amely Dante nyelvén igazolta, hogy útlevelem "meghosszabbítás végett" a követségen van.

- Ha az olaszok elhiszik, jó. Ha engem kérdeznek, azt kell mondanom, hogy hamisítvány. Használja egészséggel.

Az olaszok elhitték. Kenyérjegyet is kaptam. Az olasz humanizmus legszebb gyümölcse az volt, hogy mindent elhittek, amit nem a propagandaminisztérium mondott.

A világtörténelem színpadán mozgó királyok, hercegek és statiszták a nagy változások után semmiben sem különböznek a színpadok lesminkelt királyaitól, akik előadás után a kiskocsmában eszik a sajtos kenyeret. Mussolini képe minden asztalról lekerült, Olaszország sem volt többé cirkusz, az emkir követségről eltűntek a káundká ereklyék, egy jobb ízlésű ügyvivő megérkezése első napján leakasztotta a karóba húzottakat és a felakasztottakat, csak Pompeio trónolt tovább a telefonközpontban. Horváth úr is eltűnt.

Faházamból úgy gondolok rá, mint hálás beteg az életmentő orvosra. Papírjaim súlyos betegek voltak. Akkoriban sokan haltak bele beteg papírjaikba. Merész műtéte meggyógyította őket. Eljárásához kellett annyi bátorság, mint kihozni egy béna beteget az égő házból.

Nem tudom, mit lett Horváth úrból, él-e még. Csak azt tudom, mit képviselt Róma falai előtt a városon kívüli, a területen kívüli házban: az emberséget. Hálám halálomig fog élni.

Ha Mussolininek, a "homárszemű szörny"-nek hiányzó fényképe volt a véletlen életmentő műszere, Mr. Macrae nyakkendőtűje ajándékozott meg, mecénási jósággal, csendes kis birtokommal.

Szép tű. Négy kis gyémántja, négy kis gyöngye ott csillogtak előttem a New York-i klub vendéglőjében, ahová latinra fordított Mici-Mackóm kiadója villásreggelire hívott. (Elfogadhatja meghívásomat - mondta kedvesen. - Kétszázezer dollárt kerestem a könyvén.) A klub ebédlőjét hasonló angol berendezésekről mintázták. Ami a hangulatot illeti, mindenki, aki itt szúrt a beafsteakébe, valódi lordnak érezhette magát, csak a pincérek fekete képe mutatta, hogy a vendégek vére sem kék.

Mr. Macrae, skót őseire hivatkozva, teát rendelt kávé helyett, s tűjére mutatva, megkérdezett:

- Tetszik?

- Nagyon szép - mondtam (ha ugyan "szép"-nek fordíthatóm a "nice"-t, ami a csecsétől az elragadóig a tetszés minden árnyalatát kifejezi.)

Ez elég volt Mr. Macraenak, hogy elmondja a jóságos véletlen eszközének történetét.

Mr. Macrae családja a polgárháború idején egy tábornokot adott az Egyesült Államoknak. Ez volt az a háború, amelyben csak amerikaiak győzhettek. Mindkét oldalon hősök harcoltak. A csaták képein tilos halottakat, sebesülteket ábrázolni. Semmi kétség, hogy kiadóm őse nemes elvekért harcolt. Délért vagy Északért? Mindegy. Fontos, hogy a család nem gőzhajón érkezett, mint a kései plebejusok.

Kiadóm atyja, dacára a tábornoki dicsfénynek - a véletlenek értelmetlen játéka folytán -, csak két elemit végzett, s csak egy vágya volt: kocsis akart lenni a lóvasútnál. Manhattan csúcsától egész odáig ment a lóvasút, ahol ma a 42. utca szeli keresztbe a félszigetet. A kocsisok egyenruhája is nagyon szép volt. Tábornokok sarjának tetszik az ilyesmi.

De - hogy a hasonlatnál maradjunk - alulról kell kezdeni. A New York-i lóvasútnál az istállóban, az almozásnál kezdődött a karrier. Amikor Európában az aranygyapjas főhercegek még franciául társalogtak aulikus főurainkkal, Macrae senior New Yorkban lovakat csutakolt. Régen lehetett... de a jelenünkbe bejátszó történetek néha igen régen kezdődtek.

Valami véletlen összehozta a fiatalembert egy pappal. A pap úgy vélte, több is lehetne belőle, mint a Broadway büszke kocsisa. Beajánlotta Mr. Dutton kiadóhoz kifutófiúnak.

Aki pincér lesz, könnyen elissza eszét. Aki könyvekkel futkos, néha rákap az olvasásra. Macrae senior addig olvasott, amíg észrevette, hogy nem ért meg semmit. Akkor beült egy esti iskolába, és tanulni kezdett. Összeszedte magát, tanult, dolgozott.

Nemsokára ő parancsolt a többi kifutófiúnak.

Kiadóm meséjének e pontján már sejtettem a folytatást. Alger Horatio amerikai író már annyiszor megírta, hogy lesz a kis cipőtisztítóból egy óriási patkószeggyár vezérigazgatója, hogy a részleteket könnyű betenni a sémába. (Ez olyan törvényszerűen játszódik le, mint az, hogy lesz a vezérigazgató titkárnőjéből törvényes hitvese.) Macrae senior kitanulta a könyvvitelt is. Utazott a cégnek. Vezette az eladást. Megtanulta, hogy köt az ember szerződést az írókkal. S mikor Mr. Dutton, a fáradt agglegény elhatározta, hogy visszavonul, előnyös feltételekkel átadta üzletét hű csatlósának. Mr. Macrae senior beült a vezéri székbe.

Alger Horatio regénye ezzel befejeződött volna. De az élet (- jaj -) folytatásos regény. S a nagy sikerű könyvipari szakértő pályája folyamán nem ért rá annyit tanulni, hogy egy könyvet megítélhessen.

Egyszer egy alázatos fiatalember jelentkezett:

- Írtam egy könyvet. Azt hiszem, nagyon érdekes. Macrae belelapozott.

- Igen... Nem mondom... De nem nekünk való. A fiatalember búsan nézett.

- Adok magának egypár sort. Menjen D. kollégámhoz. Neki talán tetszeni fog. - A fiatalember megköszönte a jó tanácsot és ment. D.-nek tetszett, kiadta. A "Zendai fogoly" volt; százezer példányig vitte, még mielőtt színdarab, majd film lett belőle.

D. hálás ember volt. Megértette, hogy a Véletlen a kocsis helyett kiadóvá lett Macraet használta jóságos eszközként. Felment hozzá, megköszönte:

- A legjobb üzletem volt. Hálám jeléül hoztam valamit. - És átnyújtotta a tűt.

- Tűzze a nyakkendőjébe - tanácsolta. - Ha kéziratot mutatnak, csak érintse meg mutatóujjával. Szerencsét fog hozni. (Macrae, junior, ott a klubban mutatóujjával egy kicsit megdörzsölte a gyöngyöket.)

Alger regényei sohasem jutottak odáig... de a mesékben és a valóság hű leírásában mindig odaér az ember, hogy "amikor hősünk halálos ágyán feküdt...".

Amikor Macrae senior eljutott idáig, magához hívta egyetlen fiát, Macrae juniort, hogy néhány rövid mondatban összefoglalja élete tanulságait:

- Fiam, kiadó leszel. Tudd meg, hogy nincs olyan kiadó vagy cigányasszony, aki képes lenne megjósolni, miből lesz siker. Ne is fáradj ilyesmivel. Nem érdemes előzőleg elolvasni semmit. Ezért fizeted a lektort. Utólag se olvass. Ezt a kritikusok elvégzik ingyen. Tűzd a nyakkendődbe ezt a tűt, s remélj. Elég, ha megérinted a mutatóujjaddal...

Ifjabb Macrae nemsokára az elnöki szék magas támlájára támaszkodva intézte a cég ügyeit.

Egy szép nap egyik ügynöke új könyvet ajánlott: egy svéd orvos emlékiratait. "Szörnyűeket füllent" - mondta. - De az irodalom az a játék, amelyben a szabály megengedi a csalást. Ha életet nem is, de életrajzot mindenki szabadon választhat.

Az ifjú kiadó óvatosan a tűre helyezte mutatóujját. Valami különös bizsergést, csiklandozást érzett.

- Elfogadom - mondta.

Kiadta Axel Munthe "San Michele regényé"-t. Több százezer példány kelt el, nagyobb irodát vett, magasabb támlájú széket. Ott ült és várt, amíg új írót ajánlottak neki.

- Szicíliai tanár írta. Egy kecskeszakállas, fura nevű alak. Novellák, színdarabok. Bolond pasas, de az irodalom az a játék, amelyben a bolondnak is igaza van... Az irodalom az élet tükre.

A mutatóujj a nagy gyöngyön tisztán érezte az erős bizsergést.

- Hogy hívják a pasast?

- Valami Pirandello. Giacomo Pirandello. Ha nem Niccolo...

Pirandello rövidesen Nobel-díjat kapott, és Macrae átköltözött Manhattan legszebb útjára, a Park Avenue-re. Vezéri székét - a magas támlást - csak akkor hagyta el, ha "könyvkereső útra" indult. Rendszerint a francia Riviérán. Hawaiiban, a Karib-tenger szigetein kereste a fordítani való munkákat, de egyszer Londonba is eljutott. Ott feküdt - véletlenül ott feküdt - latin Mici-Mackóm kézirata egy kiadónál, aki még nem volt biztos benne, érdemes lesz-e kiadni. Ha irodalomról van szó, szabad füllenteni, bolondnak is szabad lenni... de hülyének nem szabad lenni, és latin gyermekkönyvet kiadni...

Macrae biztos mozdulattal a gyöngyökre helyezte mutatóujját.

Tisztán érezte a bizsergést. Pirandellónál ugyan erősebben bizsergett, de mégis...

- Kétezerötszáz példányt megkockáztathatok - mondta Macrae.

Nem tudom, hol voltam, mit műveltem a bizsergés döntő pillanatában. Valószínűleg abban a tévhitben éltem, hogy sikerem, sorsom a munkámtól, tudásomtól, talán a szorgalmamtól függ... Az iskolában ilyen babonákat vernek az ember fejébe. Nem gondolhattam, semmilyen logikus gondolatmenet sem vezetett volna rá, hogy négy távoli gyöngytől függ a jövőm.

Százezer példánynál Mr. Macrae átköltözött a Park Avenue és a Union Square sarkára, ahol is megvette egy acél- és üvegtorony három emeletét. Én pedig annak a kisfiúnak a jó érzésével, aki feltett egy skatulyányi borravalót a Perecesfiúra, beköltözhettem a paphlagón dombvidék legszebb fakastélyába: a sajátomba.

Ezért mondhatom - még mielőtt elmondanám, mit teszek reggeltől estig -, hogy nagyon jó helyre kerültem.

Ha Alger Horatio írta volna meg történetemet, ezen a ponton nyugodtan lecsapta volna tintatartója fedelét. Hősei boldogságát nem kockáztathatta meg kétszer.

A Sors és az elfelejtett tárgyak. - Nincs rend! - Szent Péterre bízott időjárás. - A jégcsapokat külföldre vitték. - Felébred a honvágy. - Mit reggelizik Péter? - Mikor kenyér - a kenyér? - A növény nem tanul idegen nyelven. - A különvilágok. - Hangyavadászat. - A mindennapi gomba. - "Harcolt a páfránnyal, amíg élt." - Csataterem: a kert.

Talán túlzásnak tűnt, hogy azt mondtam, a káoszban a tárgyak uralkodnak. A történelemórán vezető emberekről volt szó, a gondolatok - ha nem is éppen a gondolkozók - diktatúrájáról. De amint a görög istenek felett ott állt a Sors, úgy intézik a tárgyak, sőt az elfelejtett tárgyak még a vezérek sorsát is. Tanúm rá Churchill, egyike a kevés, magas állásba jutott írástudónak. Mesteri esszét írt arról, milyen volna az életünk, ha kétszer élhetnénk. Egyáltalán nem volna se jobb, se más - mondja. Visszatérnénk a kis hibák előtti állapotba, és az új helyzetekben újabb hibákat követnénk el. Sőt: olyan hibákat javítanánk ki, amelyeknek későbbi sikereinket köszönhetjük. Az életéből ad példát: tudósító volt a búr háborúban, de tetszett neki a játék, katonáskodott is, legalábbis hatalmas revolverrel sétált, és írta tapasztalatait: hogy a piros egyenruha nem praktikus, mert jó célpont (- ó, huszáraink! -), vagy hogy a marhalegelőket bekerítő szögesdrót hadseregeket is feltarthat. Egyszer páncélvonaton utazott. Azaz utazgatott volna, ha a búrok nem jöttek volna rá, hogy a síneket fel lehet robbantani. A páncélvonat kettészakadt. A mozdony még egy darabig gurult előre. Ebből ugrott ki az ifjú Churchill. De előbb lecsatolta nehéz revolverét. Csak azt akarta megnézni, hogy mi történt a hátulsó vagonokkal.

Nem jutott odáig. Egy búr tiszt ugrott ki a bokorból. Nekiszegezte fegyverét. Churchill fogoly volt. Nemsokára ült és elmélkedhetett.

Elsősorban azt sajnálta, hogy nem forgathatta vissza az eseményeket addig a pontig, amíg kiugrott a mozdonyból. Magával vitte volna revolverét. Lelőtte volna a tisztet. Szabad ember lett volna... Mélyen bánta meggondolatlanságát.

Nemsokára megszökött, eljutott Mozambique-ba, a portugál gyarmatra. Leírta szökése történetét, egy csapásra híres ember lett Angliában, rövidre rá képviselő, államtitkár... egyenesben volt.

Újra átgondolta a történteket: megértette, hogy elfelejtett revolverének köszönheti karrierjét. Sőt az a tiszt, aki elfogta, Smuts volt, Dél-Afrika későbbi angolbarát miniszterelnöke! Neki köszönhető, hogy Dél-Afrika az első világháborúban Anglia oldalán harcolt, hogy a búrok nem lázadtak fel, amikor minden angol katonára szükség volt a Somme partján! Ha Churchill akkor lelőtte volna, amikor még csak tiszt volt, a németek esetleg mégis áttörtek volna Párizs felé.

Churchill ezt a húszas években írta, mi folytathatjuk: ha az oldalán lett volna a fegyver, nem esett volna fogságba, nem szökött volna meg, a híre nem vitte volna fel az Admiralitás Első Lordjáig. Nem maradt volna meg Anglia lelkiismeretének, amikor Lloyd George és a windsori herceg alázatosan tisztelegtek Hitler előtt, s Chamberlain azt kérdezte kíséretétől: "Mit gondoltok, tetszettem a Führernek?" Dunquerque után nyugaton már csak az ő csökönyös koponyája állt a német páncélosok útjában.

Vagyis: ha harminc-egynéhány évvel ezelőtt revolverével szállt volna ki a mozdonyból, mindnyájunk sorsa megváltozott volna, talán már nem is volna sorsunk.

Ha a tárgyak - még az elfelejtett vagy hiányzó tárgyak is - intézik a világ sorsát, nem csoda, hogy káoszban élünk. A tárgyak, a revolverek, a nyakkendőtűk nem felelősek tetteikért, s nem láthatnak előre semmit.

Könnyebb az élet, ha tudomásul vesszük, hogy nincs rend. Ha olyan világban élünk, amelyben egész tejutak csapnak össze, vagy robbannak fel, semmi jogunk felháborodni apró rendellenességeken: ha a nap a tejútnak olyan ködös részén úszik át, hogy százezer évig tart a jégkorszak, vagy ha egy őrült kárpitossegéd lemészároltat egypár millió embert. Semmi ok szemrehányásra, sem reményre.

Ha a tárgyak döntenek, ha hibáinkat még másodszorra sem tudjuk kijavítani, még egy napra sem érdemes előre tervezni. Csak várni lehet - várni, milyen lesz az idő, mit tesznek a levélnyíró hangyák, milyen betegek fognak megjelenni, és miért nem fognak fizetni. Ha a világban rend volna, sohasem csodálkoznánk. Így reggel csak egyet tudok: napközben egynéhányszor biztosan csodálkozni fogok.

Régi társasjáték az emberiséget két részre osztani. Az érdekessége, hány lehetősége van: feketékre s fehérekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra - vagy jövőjük alapján: mennyországra és pokolra ítéltettekre. Akik a testet nézik, oszthatják schizothym Don Quijotékra, cyklothym Sancho Panzákra, akik a lelkekkel bíbelődnek, intro- és extrovertekre. Egyszerűbb az embereket szerencsésekre és pechesekre osztani. A rendbe szedő kategóriák sokasága már azt jelenti, hogy mindenki számtalanba tartozik, hogy egyik a másikból következik - aki fekete és kizsákmányolt, feltétlenül peches, de ettől még nyugodtan lehet extrovert - s hogy számtalan átmenet van, akik mint a legszigorúbb határt is átlépő hermafroditák, mindkét lehetőséget egy személyben valósítják meg. A sokhoz ajánlok még egyet. Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguk ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból. A második csoport tagjai ritkulnak.

Ez lenne a haladás? Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát - de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.

Az új-kaledóniai vademberekről olvastam, hogy náluk halálos bűnnek tekintik az alvó ember ébresztését. Mondhatnám, mi vagyunk a sokkal vadabbak.

Jó helyre kerültem: addig alhatom, amíg a lassan erősödő napfényben az utolsó csillagokkal az utolsó álomvalóságokból szőtt világ képe elhalványul. A régi hangulatok, átcsoportosított emlékek csendesen térnek vissza napközi rejtekhelyükre. Jöhet az új emlékgyártó nap. Reggel van.

Az óráknak valahol száma van, a napoknak neve! Semmitmondó számok, semmitmondó nevek... Öt óra? Fél hat? Hétfő? Kedd? Huszadika? Hányadik év, micsoda után? Mi minden előtt? Nem az álom a valótlanság: az álom igazi színtiszta érzelmeket mutat; a jó álmok édesek, a rosszak nyomasztóak. A lázálom, az emberiség értelmetlen, tartalom nélküli lázálma, az óraszámok, évszámok lázálma.

Évmilliókat töltött az emberiség a földön, jégkorszakokat élt át, kitalálta a nyílhegyet, felfedezte a búzát és még a számokat is. De azt már nem láthatta előre - hisz káoszban élünk -, hogy számok fogják uralni kései unokáit, unokái napjait, óráit, hogy végül mindenki számol, számít, csakhogy abszolúte biztos dolgot mondjon olyasmiről, amiről senki sem tudja, hogy mi.

Elég tudni, hogy a pár száz vagy néhány ezer megmaradt napból egy új kezdődött meg. A kakasok már közölték egymással a tényt. A levélnyíró hangyák már elejtették az állkapcsukkal vágott, pontosan alagútjukba illő levéldarabot. (Mint a kőművesek a téglát, az ötórai harangszóra - emlékezem. -) Völgyem úgy fekszik, hogy a felhők majdnem mindig a felkelő napból röppennek ki, a lenyugvóba hullanak. Az is előfordul, hogy már este egy csoport fáradt, szárnyszegett felhő lefeküdt a völgybe aludni... Őket sem kelti holmi óramutató. Amíg fel nem kászálódnak, el nem szállnak, ködnek nézné őket az ember.

Milyen lesz az idő? Szippantom a levegőt, nézem, erősen vagy gyengén rázza-e a szél az eukaliptusz szardínia alakú leveleit. Reggel a szél is jól ki van aludva, s még a messzebb álló chilei fenyőtől is hoz egy fuvallatnyi karácsonyfaillatot.

Fontos kérdés! Az időt sem lehet úgy két részre osztani, mint az embereket: "jóra" és "rosszra". Ezt a beosztást a szegény városlakók találták ki, mert nem vetnek és nem aratnak. A rossz az, amelyik esőköpenyt követel. Aki növényekkel él, annak lassan levél- és gyökérvéleményei alakulnak. A jó idő az, amely a vetésnek kell. Ma az volna jó, ha a sok kis bukfencező felhő összefolyna egy szürke szakállú, búskomor felhőaggastyánná, aki a kukoricára ontaná minden könnyét.

Van itt a völgyben Jehovának egy tanúja - így nevezik magukat azok, akik saját fejükkel magyarázzák a Szentírást -, aki felvilágosított arról, miért nincs rend az idővel sem:

Az Úrjézuskrisztus Szentpéterre bízta az egész időügyet. De Szent Péter nem paraszt volt, hanem halász! Mit értett az az időhöz? A halász nem fél a szárazságtól. A tenger sohasem szárad ki. Ezért felejti el néha, hogy esőről is illik gondoskodnia!

Valami baj lehetett azzal is, aki az évszakokat osztotta ki: ide örök tavaszt küldött, egypár fagyosszentet júliusban, egy-két izzasztó hetet karácsony idejére. Máshová küldte az őszt, az utolsó kristályig ellopta a havat, elkobozta az alkony felét, a zúzmarát, a jégcsapokat külföldre vitte, biztonságba.

Tudom, errefelé így van: a hatalmasok koboznak, a gyengék lopnak, a ravaszok máshová viszik a vagyonukat. Tudomásul vettem, de fáj. A honvágy fele időjáráskérdés. Annak, akit a banánfák mögé vetett a véletlen - akármilyen jó helyre vetette -, fáj, hogy négy évszakról hallott az iskolában, és csak egyet lát. Fáj, hogy a hóvirágok is igazságtalanul vannak elosztva.

Így - miután felébredtem - felébred hű kísérőm, a honvágy.

Egy neuralgiás betegem állította egyszer, hogy mindig fájdalommentesen ébred. Csak egy perccel később ébrednek fájdalmai és folynak szét idegeiben.

A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok. A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyira segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.

Titokzatos, álnok betegség. Mi is az a "hon"? Nem az állam, nem a nemzet. A haza? Talán japánul az: Nippon a Nap Hon, a napnak a hazája. De ha a kislányt cselédnek adják innen tíz kilométerre, s két hét múlva hazajön, mert nem bírta a távolságot, megölte volna a honvágy... mi után vágyódott? Honvágyba nem lehet belehalni? Azt hiszem, lehet.

Egy magyar kisfiút hoztak Rómába szülei. Néhány napra rá megbetegedett. Nem beszélt, nem evett, úgyszólván megmerevedett... Még nem volt szava rá, nem mondta meg pontosan, mit érez. Órákig néztem, vizsgáltam, amíg rájöttem: heveny, életveszélyes honvágy tört ki rajta. Visszament anyjával Budapestre. Úgy gyógyult meg; mint a tengeribeteg, aki szárazföldre lép. És vannak súlyos, idült esetek. Harminc-negyven év nem gyengíti a honvágyat. Legfeljebb a beteg már nem azt veszi észre, hogy van, hanem azt, hogy enged. Egy régi világból való család régi bútorai, könyvei közt olykor felmerül a ma öreg ember álarcát viselő egykori kisgyerek képe, és a honvágy pár órára eltűnik. Akkor venni észre, hogy mennyire fájt.

A kivándorolt problémái megoldhatatlanok. Vagy önmagába bújik, elszigetelődik, valótlannak érzi az új világát - akkor lassanként búskomorrá válik; vagy megtanulja az új haza nyelvét, hasonlatait, idézeteit, célzásait, és még gyerekeihez is ezen a nyelven beszél - akkor meghasonlott lelkű, szkizofrén lesz, a mesék sokfejű szörnyének a mása.

A honvágyban van valami a növények betegségeiből is. Már tudjuk: minden növénynek meghatározott órányi napsütésre van szüksége. A tulipán nem nő, ha februárban paphlagón földbe ültetik, mert észreveszi, hogy rövidülnek a napok.

Talán egyszer olyan egyforma lesz a világ, hogy minden városnak már csak egy arca lesz. Akkor a betonhegység kockaszerű barlangjának a lakosa fájdalommentesen átvonulhat egy távoli kockába. Az aszfalton keresztül nem ver az ember gyökeret, nyugodtan átsétálhat a távoli aszfaltra. Az, aki kertben nevelkedett, csak tépett gyökerek árán jut más kertbe.

Minden reggel újra be kell lépnem a világba, amely idegen a mélybe világító álom után. Reggel fáj a honvágy, amikor ébred.

Utána ébred a szomj és az éhség.

A kettő közül a második a jobb ismerős. Ha nem is kísért olyan híven, mint a honvágy, hosszú ideig bírta ki velem. Hangos szavú kísérő volt. Most és még mindig megismerem igazi arcát, az étvágy barátságos álarca alatt is. A reggeli előtti félórában is ott rezeg valami a reggeli nélküli napok sorozatából. Jó, hogy a szellemek félnek a kakaskukorékolástól!

Konyhaházam külön épület - ha egy kis fabarakk megérdemli, hogy épületnek nevezzem. Az étkező részt fal választja el, ablak köti össze azzal a helyiséggel, ahol a tűzhely áll. Az olaszok építkeznek így. Faházak mellett a külön konyha több biztonságot jelent. Nem ég le olyan könnyen az egész ház.

Mondhatnám, azt is jelenti, hogy a különböző szerepeket más-más színpadon játsszák. Az étkezés egész máshol játszódik le, mint a gondolkodás vagy a zene. Az ember szabadon választhat: vagy az étkezést tekinti igazi életnek, s a munkát, olvasást egy többé-kevésbé fontos tevékenységnek az étkezés közti idő kitöltésére - vagy úgy tekinti a leves kanalazását, mint valami szükséges rosszat, amit azért tesz az ember, hogy dolgozhasson, anélkül hogy egy ördögi körhinta minduntalan visszahozná a kenyér képét.

Lehet, hogy minden vidéknek megvan a spiritus locija. Itt évezredekig indiók éltek. Csendes emberek, akiknek ősei a jégkorszak vége felé sétálhattak át Szibériából Alaszkán keresztül, s egy-két ezer éves gyalogséta után lehozták ide a kőkorszakot. A kőkorszak nemrég ért véget. A balták még a fűben fekszenek, a kőnyilakat egy kapavágás veti felszínre. Az indió az evést és az alvást tartotta az élet céljának. Nem azért evett, hogy dolgozhassék. Dolgozott valamicskét - kőbaltát faragott, harmincezer éves minta szerint -, hogy ehessen.

Elfogadom, hogy engem is a vidék szelleme ural. Azzal a tudattal vonulok át a konyhaházba a téglával kirakott udvaron, hogy odaát történnek a fontos dolgok. Talán nem így lenne, ha itt kétezer évig remeték laktak volna, akik nem bocsátják meg a testnek, hogy szükségletei elvonják az embert az egyházatyák papirusztekercseinek simogatásától.

Reggelim nem hasonlít elődeimére, akik a nyers mandiókagyökeret rágcsálták a felkelő nap fényében, se a remeték nagymestereiére: ők egy darab száraz kenyérrel csalták vissza az elvágyódó lelket. Az én reggelim messziről jött, mint jómagam: éhséget, szomjat és honvágyat csillapít.

A külön világok olyan messzire vannak egymástól, hogy a szakadékok szavakkal nem hidalhatók át.

Azt vélhetné az ember, hogy "Péter megreggelizett" angolul azt jelenti, hogy "Peter had his breakfast". Szó sincs róla. Péter paprikás szalonnát evett, búzalisztből sült kenyeret, amelyben főtt krumpli, köménymag és só is volt, és egy kis szilvóriumot hajtott le hozzá. Peter viszont teázott, zablisztet kanalazott, tükörtojásban nézte magát, és egy füstölt tengeri hal szárazföldi pályafutásának vetett véget. Még a reggeliket sem lehet összehasonlítani.

Aki régen él távol szülőföldjétől (állam, haza, nemzet, hon után a dolgok újabb álarca), megtanul valamit: az evés nemcsak éhség-, szomj-, munkakérdés: honvágykérdés is!

A kísérleti bizonyítékot megadni kissé körülményes dolog. Aki otthon bekanalaz egy tányér zöldborsólevest csipetkével, csak azt érzi, sótlan-e vagy sós, puha-e a borsó, vagy szüksége lett volna még tíz percre a tűzön. Végül arra a felismerésre jut, hogy nem olyan éhes, mint annak előtte.

Az Atlanti-óceán déli feléhez közel ez egész máshogy van. Aki vagy tíz éve nem látott borsót, mert a bennszülött nem ismeri, s neki nem volt kertje, a végén földhöz jut. Addig levelezik, amíg öt vagy tízezer kilométer távolságból kap kétmaroknyi vetőborsót. Elülteti, lesi, jön-e felhő megöntözni, éjjel is odamegy, nem jön-e valamilyen korhely tücsök, nem lopja-e el a palántát, nézi, lesz-e olyan fehér a virága, mint az otthoni lepkéé. Aztán egy szép nap - egy nagyon szép nap - van kétmaroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál közt enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut.

Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon...

Vagy egy reggeliben, amelynek ezer mérföldre nincs párja... Nincs - mert az kell hozzá, hogy egy csomag vöröspaprika elinduljon a Tisza partjáról, feljöjjön a városba, hogy egy jóságos kéz útilaput kössön talpa alá, valami repülőalkalmatosságra bízza - hogy aztán épp ezt a csomagot ne lopja el a számtalan kéz egyike, miközben kocsik, autók, ökrösszekerek viszik mind mélyebbre az erdőbe. S ha megjön a madárlátta kincs, még mindig nincs paprikás szalonna. Ehhez még egy olyan svábot is kell találni, aki ismeri a disznó és a szalonna közötti összefüggést. Ha beszélgető kedvében van, megengedi, hogy az ember megmagyarázza neki, milyen alakúra gondolta az Úristen a szalonnát, amikor jókedvében megteremtette a sertést. Aztán meg kell beszélni vele a füstölés problémáit. Így születik meg a honvágy szép színű orvossága.

A kenyér nem jön olyan messziről. Alig 120 kilométert utazik, váltott autóbuszokkal. Egy kis amerikai búzalisztből és sok mandiókalisztből gyúrta egy másik sváb lenn, Neu-Brandenburg városában. A kenyér sem dél-amerikai intézmény.

A mexikóiak csak a kukoricalisztet ismerték. Ebből sodorják, lapítják ma is a kenyeret (s minden mást) pótló "tortillákat". A paphlagón rabszolgákat rizsen és kis kemény, fekete babon tartották. Az indiók húson, halon és a másik indióból éltek. A kenyér a görögök, rómaiak óta európai szimbólum. Olasz szomszédaim már elfelejtették, és puliszkán élnek, főtt édeskrumplit reggeliznek. A svábok kukoricalisztből, mandiókalisztből meg egy "cará"-nak nevezett növényből kotyvasztanak egy téglát, s szokásból úgy hívják, hogy "Brot". Volt idő, amikor a világtörténelemnek címzett felfordulásban a poroszok Róma körül álltak, Mussolini utolsó feketeingesei kis sportgépből bombát dobtak a vatikáni mozaikműhelyre, hogy azt állíthassák, az amerikaiak támadták meg a Szentatyát... Abban az időben talán magam is bármit kenyérnek néztem volna. A szavak értelme is attól függ, hol és mikor ejtjük ki őket.

Szomjat és egy különös fajta honvágyat olt a tea.

A szomj még az éhségnél is félelmetesebb, idegenebb. Amikor idejöttem, a paphlagón állam a bevándorlókat az erabuccói öböl egy félelmetesen büdös szigetén pihentette egy ideig, talán lélektani okokból: itt mindenki akármilyen szerződést aláírt. Csak a számtalan légy bírta a szárazságot. Talán tengervizet ittak... A háború éhségtanfolyama hosszabb volt, de a szomj így is visszaidézi a Rothadt Banánhéjak Szigetét. (A jó humorú bevándorlási hatóságok "Az orchideák szigeté"-nek titulálták.)

Jó tudni, hogy a víz nem mindenütt folyik. Hogy nem szabad mindenhol vízcsapot keresni. Tulajdonképpen már az a káosz jele, hogy sok helyütt a falakból folyik.

Teavizemre évekig vártam: közben egy ideiglenes kutacska adta a vizet, ha a felhők jókedvükben így akarták. Volt, hogy a legelő mocsaras végéig kellett szaladnom... A tiszta forrás az ellenkező irányban fakadt: a Serra tetején. Előbb a földet kellett megvenni... aztán négyszáz lépcsőfokot építeni, vágni, felrakni a Serra kőfalára... aztán ezerötszáz lépésnyi csövet fektetni, ami nem kevés kapavágás... csak aztán jöhetett a teavíz. De úgy érzem: szabadságíze van, mint mindennek, ami a földemből fakad.

Kávét már ültettem az erdőben, a fák alatt, ahol a ritka fagy nem marja... de nem hiszek a kávéban. Nem ébreszt: izgat. Reggelire semmi esetre sem alkalmas: a felkelő nap sugarai a szomjat oltó teában szeretnek megfürdeni.

Teát ültethetnék, megteremne. Épp az a különös, hogy ott, ahol az ember fejjel lefelé lóg a semmiben, minden fordítva van. Kezdve a karácsony forró, hosszú napjától a sötét, hűvös, korai júliusi estékig, mindig azt játsszuk, hogy ami fekete volt, itt fehér, ami igen volt, itt nem. A banán olcsó, az alma drága. A narancs olyan olcsó, hogy kérdezés nélkül szabad szedni a szomszéd fájáról is, a cseresznyét - ha hébe-hóba árulja egy japán - darabszám árulja. Ribiszkét, orgonát a fagy nélküli völgyben nem lehet termelni. Teát igen.

Azaz lehetne... ha az ember japán volna. De urainknak, a tárgyaknak, könnyei is vannak, az állatok csak bizonyos nyelveken értenek (a puli csak magyarul!), van olyan növény, amely nem tanul meg idegen nyelvet. A teához kínaiul vagy japánul illik szólni, másképp elbúsul a bokor. São Paulo államban gyönyörű teaültetvények vannak. A világ legszebb gyerekei mosolyognak arrafelé. Talán azon, hogy az idegenek nem képesek ellesni a teacserjék titkát.

Lehet, hogy nem is titok. Van egy történet az angol lordról, aki gyönyörű pázsitját mutatta egy amerikai milliomosnak. - Mi a titka? - kérdezte az amerikai. - Nincs. Utánozhatja! Kaszálja, öntözze, hengerelje mindennap. Háromszáz év múlva - mi ötszáz éve csináljuk - már ugyanilyen szép lesz.

Az igazi szabadság a kertben terem. Szabad az, aki nem várja, hogy embertársai küldjék a vizet a falon keresztül, a világosságot dróton (amikor a méhek hosszú estékre gondolva szállítják a gyertyára való viaszt!), hanem semmi éltetőt sem vár a kerítés mögötti világtól. Ami a teát illeti, még az embereket összekötő cserejátékra van szükségem. Fogalmam sincs, mik a játék szabályai, minek kell hová jutnia, míg a darjeelingi lejtőkről, a hegyek felől, melyeket Kőrösi Csoma Sándor haldokolva látott, az én dombjaim tövébe érnek az ízeket és Rembrandt színeit őrző levelek. Hogy is történt? Hogy itt öntöm a forró vizet a teára, az rendben van. De rend-e az, amelyben egy matrózruhás pesti kisfiúból szakállas remete lesz a botokud indiók kialudt tűzhelye helyén? Amelyben kétmaroknyi tea megkerüli a fél világot, hogy a Himalája földjéből kivont illatokkal európai könyvtárszobák hangulatát idézze araucariadeszkákból összeszegezett konyhámban? Ott illatozik a tea az amerikai búzából lett kenyérrel, a magyar paprikától vöröslő szalonna mellett. - Valami még sincs rendben.

Az is lehet, hogy a rend is definíció kérdése. Rend van, ahol minden odajut, ahol szükség van rá. A sokszáz millió hindu közt biztosan vannak olyanok, akiknek olyasvalami kell, amit a németek csinálnak. A németek - ha nem épp rendetlenséget csinálnak, ha nem eleve elvesztett háborúra készülnek - hasznos dolgokat gyártanak. A rend az, hogy a németek söröznek - de nincs szabály kivétel nélkül, s a kivételt a teázó németek alkotják. Így kerül a drága tea Münchenbe, a Törökök utcájába. (Nem, még sincs rend! Ha volna, a törököknek nem lenne utcája a fajtiszta teutonok fellegvárában.)

Münchentől nincs messze a svábok birodalma; ott él egy kiadó, aki a véletlenek körtáncában meghallotta, hogy magyar irodalom is van a világon. Néha vaktában lefordíttat valami sületlenséget: van egy (ha jól emlékszem) "Mütyürke Matild" című ötkötetes regény (egy német kritikus azt állította, eszkimó nyelvre kellene fordítani, mert Gröndlandban hosszúak és unalmasak a telek), van egy "Egocentrikus förmedvények" című tanulmánygyűjtemény... ebből kaptam egy kötegnyit fordítani. Már nem tudom, mi állt benne, csak arra emlékszem, hogy vért izzadtam. De az egész kínnal keresett tiszteletdíjamat a Münchenbe tévedt, Everest-látta teába fektettem, hogy honvágyat, szomjat oltsak vele, ezzel űzzem a zavaros hajnali álom nyomait. Takarékoskodnom kell, mert nem tudom, él-e még, keni-e még a tintát a "Förmedvények" lúdtalpas szerzője, nem ment-e tönkre rajta irodalmunk félrevezetett terjesztője.

Lassan, csendesen reggelizni: boldogító művelet: "Úr nem siet" hallottam régen. (A perzsa sahról volt szó, aki európai útja alkalmából úgy intézkedett, hogy különvonatja csak a tevekaravánok átlagsebességével haladhatott.) Annyi biztos, hogy ha az emberiséget "lassan" és "gyorsan" reggelizőkre osztjuk, az elsők azok, akik a jobb helyre kerültek. Ha lehetséges a szappanfogyasztásból egy ország kultúrájára következtetni, talán a reggeli elfogyasztásával töltött átlagidőből a jólétre, sőt az átlagboldogságra is következtethetnénk.

Teázva, csak az erősödő napfénnyel, a szétfoszló ködfelhőkkel mérve az idők folyását, még egy ideig elgondolkozhatom: hogy is tervezhetünk, ha cselekedeteink következményei beláthatatlanok, ha a legjelentéktelenebb tevékenységünk is kihat a föld másik felére, ha egy gondolatmentes oldal valamit megváltoztathat a túlsó féltekén? Egy dühös, kis műveletlen pasas leül és ír... Hogy lehet az, hogy ebből az következik: három évre rá illatos teával kezdhetem a napomat a Rákegyenlítőtől délre? Ha rend volna a világon, ez nem történhetne meg. Rend csak körülhatárolt tereken, rövid percekig van. Ha csak két égitest kering egymás körül, még jöhet egy Newton, s megmagyarázhatja, hogyan és miért keringenek. Ha három testről van szó, Newton már mehet. A hárommal megkezdődött a káosz. Rend tulajdonképpen csak Bach fúgáiban van - de Bach fúgái tulajdonképpen sehol sincsenek.

Nincsenek? Ahol rend van, nem érdemes azt keresni, ami nincs. De a káoszt épp a tökéletes értelmetlenség jellemzi. A káoszban nyugodtan keresheti az ember azt, ami nincs. Keresheti a testetlen, tömeg nélküli neutrinót, vonalat vonhat egy kiterjedés nélküli ponton keresztül, elmehet megkeresni egy Bach-fúgát erdő és legelők közt. Ha éhségtől, szomjtól, honvágytól szabadságot kaptam, visszaszaladok a házba, hogy ott keressem a Rendet, hogy megvalósítsam azt, ami nincs, azt, ami örök, mert nyomtalanul hangzik el.

Bachról nem lehet beszélni. A szavakat nem erre a célra találták ki. Az atom magját sem lehet szavakkal megközelíteni. A fizikusnak van egy képletnyelve. Azt, ami Bach egyik agysejtcsoportjában történt (ahol háromnál sokkal több test játszotta egyszeri játékát), semmilyen képlet sem írja le. Csak fel lehet ütni egy oldalt a műből, el lehet zongorázni azzal a jó érzéssel, hogy véletlenül megint éppen a legszebbet ütötte fel az ember.

Van olyasvalami, mint hangszomj vagy hanghonvágy? Nehéz a feszültségnek nevet adni. Csak az biztos, hogy valami megnyugszik, valami feloldódik, valami történik egy fúga folyamán. Az a jó érzésünk támad, hogy a lehetőségek határán járunk, hogy vannak végleges dolgok.

Az álló dolgok szempontjából nézve halad az idő. A fénysebességgel száguldó photon szempontjából az idő áll. A különvilágokat semmi sem köti össze. Igaz, hogy semmi sem választja el őket. A zene különvilágából a vadászszenvedély egyszerre visszahajt abba a másikba, ahol ilyenkor a semmiből előpattanó, semmibe tűnő, bársonyos kolibrik röppennek a kert orchideái felé. Ilyenkor kell hangyára vadászni, ha az ember kertjét, szőlőjét nem akarja megosztani a rovarok különvilágába tartozó levélnyíró hangyákkal. Ők is, mi is fehérjékből állunk. Ők is, mi is végtagjaink munkájából élünk, kortársainkkal összefonódunk, ugyanabból a földből termeljük ki a mindennapit. Érthető, hogy közünk van egymáshoz. Megpróbálunk túljárni egymás eszén, egymásba ütközünk. Dél-Amerika túl kicsi mind a kettőnknek.

A mérgeskígyó nem kegyetlen ellenség. Fél az embertől. Védi a kukoricát, a mandiókagyökeret a patkányoktól. A hangya sokkal ravaszabb, sokkal kegyetlenebb. Egymagában a világ legártalmatlanabb teremtménye, de milliónyi van belőle: nevezhetjük tömegüket államnak, köznek, népnek, bárhogy; tény az, hogy a fegyverteleneknek ez a tömege félelmetes. Harcolnunk kell ellenük. S meg kell ismernünk legméltóbb ellenfelünket! Az ellenség mindig jó tanítómester. A hangya módra szaporodó emberiségnek érdemes volna foglalkoznia a hasonló problémákkal küzdő hangyákkal. Ők már tudják, hogy lehet milliónyi egyént kis területen elhelyezni, ellátni, talán boldogítani is; mi e pontban kevesebbet tudunk a kertünk alatt élő népről, mint távoli csillagok lakóiról. Még nem ismerjük a levélvágó hangyák nyelvét, azt sem tudjuk, hogy száz fajuk ugyanazt a nyelvet beszéli-e, vagy vannak-e, mint a méhnyelvnek, tájszólásai is.

Vagy ötvenmillió évre becsülik a levélnyírók - az atták - államának a korát. Az ember őse tízmillió éve még nagyon ritka állat volt, százezer éve még nem foglalkozott azokkal a kérdésekkel, amelyek kis térre zárt, betegesen elszaporodott rovarok - méhek, darazsak, hangyák - számára életfontosságúak, s végül minden ráksejtszerűen szaporodó, hosszú életű élőlény számára a problémák középpontjába kerülnek. Valljuk be: ez utóbbiak volnánk mi, emberek,

Az atták állameszménye zseniális. Ezt bizonyítja államaik évmilliós egyensúlya. Az ős Hangya-Lykurgus valahogy így fogalmazhatta: aki minden mást félretolva, gomba módra akar szaporodni, annak gombán kell élnie. És felfedezte a második elvet, amelyet az ember elképesztő késéssel alig tízezer éve tud: hogy a szaporodni vágyó lénynek tenyésztenie, ültetnie kell azt, amin élni kíván. Az atta nem gyűjt, mint a példabeszéd hangyái, nem vadászik, mint a kőbaltás botokud. Az atta földművelő. Vető, gondozó, arató állat. Gombatenyésztő. Mind a száz fajta ugyanazt a gombát tenyészti és eszi, egy penészszerű, fehér gombát, amelynek vékony szálain a csak nagyítóval látható csomók teremnek: az atták éhségcsillapító, honvágycsillapító kincsei. A föld alatt egész évben terem a gomba. Már annyira megszokta a hangyák ápolását, hogy szabadon nem fordul elő. Semmilyen ember-készítette táptalajon nem terem meg. Az atták államtitka: hogy kell átrágni, talán nyálazni, őrölni, vágni a leveleket, hogy a gomba megteremjen rajtuk. Hogy kell kikerülni azokat, melyeket a gomba nem szeret: a paradicsomot, a kukoricát, gladiolust. Hogy kell megtalálni azokat, amelyen hófehéren futnak a szálai: a rózsát, az epret, a fiatal gyümölcsfák leveleit. Hogy kell - mint a szerelmet valló fiatalembernek - a sok rózsa közül kikeresni a vérpirosat? Hogy lehet megtalálni egy nagy kertben a legfiatalabb növényeket, a frissen ültetett fákat... lehetőleg éppen azokat, amelyek jövevények Dél-Amerikában. Az atta nem selyemhernyó, hogy mindig ugyanazokat a leveleket rágja. Ő - vagy kedves gombája - az újdonságokért lelkesülnek. De lehet, hogy egészen másképp áll a dolog: talán az atta rájött, hogy a még nem ismert növényeket az ember ülteti, aki szintén a világ uralmára tör, szaporodik, azt szaporítja, amin él, s pusztítja azt, amit nem tud felzabálni - az Ember, a hangyalelkű emlős...

Utóvégre az ember őse fákon élő rovarevő volt... A fákra tette a szerencséjét, épp amikor a fák készültek a világuralom átvételére. Évmilliókig rovaron élt az ősember ükapjának az őse... Nem csoda, hogy végül, legvégül kitűnt, hogy rovarlelke van, hangyák, darazsak társa.

Semmi kétség, hogy az atták megértik egymást. A hangyabolyban rend van. Ha a rend jó dolog, hangyának lenni nagyon jó lehet. Boldog az az állat, amely társai gondolatát sajátjának fogadja el... Egy-két csápérintés meggyőz egy hangyát arról, hogy aznap egy bizonyos fának a leveleit kell behordani a fészekbe. Attáéknál már nagyon régen, talán negyvenkilencmillió-kilencszázezer-kilencvenkilenc éve úgy van, hogy eltűnt a parancs és a gondolat közötti különbség.

Az atták a titkos híradóra kivonulnak a föld alatti gombaparadicsomból, s viszik a gombaágyakat. Parancsra megállnak, új barlangot ásnak, összeállítják gombaágyaikat, mint az archeológus a darabokra tört szobrot. Más parancsra kettes-hármas sorokban kivonulnak levelet vágni, s a szép kerek darabkákat beviszik a fészekbe... vagy már hervadt, félig elszáradt leveleket gyűjtenek. Van parancs, amely csak azt mondja: kopasszatok le egy fát... majd holnap megyünk a levelekért. Erre mind a tíz- vagy százezer hangya ugyanazt gondolja, mint ugyanannyi ember, akinek egyforma sisakot borítottak a fejére. De jobb katona, mint az ember. Az ember azért lesz katona, mert elölről csak talán lövik agyon, de hátulról biztosan. Az atta nem ismer zavaró különbséget haza, állam és gomba között. A veszélyt sem ismeri. Addig vonul egy ciánkáli vonal ellen, amíg a tetemek halommá tornyosulnak fölötte. Csak ha az, aki helyette gondolkozik, billent csápjain, szaladnak a többiek a méreg körül.

A méregnek még nincs évmilliós múltja. Az atta csak annyit tud róla, mint az ember az atomháborúról. Ezért vonulhatok a tea és a Bach-fúgák után egyedül s egy skatulya hangyaméreggel a hadosztályok ellen.

Az atta egész éjjel is lát - vagy nem lát se éjjel, se nappal, hanem ösztön, szimat, radar vezeti. Az erdőben nappal is sokszor látni levélhordó soraikat. (Az angolok ezért "esernyő"- vagy "napernyő"-hangyáknak hívják őket.) A ház körül, pláne ott, ahol csirkék szaladnak, csak éjjel dolgoznak. A napkeltével - vagy a kakasszóra - elejtik leveleiket, s mint a jól nevelt szellemek, eltűnnek a föld alatt.

Ilyenkor kell utánuk eredni, megkeresni rejtekhelyüket. Vannak atták, amelyeknek a fészke egypár ujjnyira van a föld alatt. A leghatalmasabbak, a "bányászok", egyölnyire ássák be magukat. Hosszú alagutaik nyílásába csak akkor lehet beönteni a mérget, ha lefelé vezetnek. Csak valamilyen más, harcos hangyával lehetne ellenük küzdeni.

Az atták okozta kár felbecsülhetetlen. Egész országrészek nem termelnek semmit. "A hangyák nem engedik." "Az államnak kellene intézkednie" - sóhajtják a bennszülöttek. De az emberállam nem hangyaállam, nem a fontos feladatokkal törődik, törvényeket gyárt gomba helyett. Minden harcot egyedül kell megharcolni, minden reggel végig kell járni a fákat, a szőlőt, a rózsákat, végig kell járni az utakat, fel kell ásni az éjjel vájt alagutakat! Ez az örök harc.

Egy attafilozófus máshogy mondaná ugyanezt: "Rend csak nálunk van. Ha a rend fontos, mi vagyunk a legtökéletesebb lények. Már nincs törvényhozó testületünk. Minden törvényt meghoztunk. Tudjuk, hogy gombát tenyészteni fontos, élni nem fontos. Azért süt a nap, hogy nőjön a levél, azért forog a föld, hogy legyen levélnyírásra alkalmas éjszaka. Az emberrel megfértünk, amíg úgy élt, ahogy a természet előírta: az erdőben, ahol mandiókagyökér és ananász terem. De az ember irtja az erdőt, epret és rózsát ültet. Elvisszük a növényeit. Végül újra minden a miénk lesz. Majd ha az emberek megették egymást, felvirrad az új Aranykor - a Rend kora."

Talán ha valaki nagyítón keresztül, óvatosan filmezné a csápnyelv morzejeleit, valami ilyen hitvallást találna.

Az atta elleni mindennapi harc reménytelen. Csak rövid időkre lehet visszaszorítani a föld alatti államok mintapolgárait. Csak a nagy fákat, a legelőket kímélik, legalábbis errefelé. (De vannak olyan vidékek, ahol az atták a füvön is tenyésztik az éltető gombát, s a legmagasabb eukaliptuszt is lekopasztják egyetlen éjszaka.) Akik azt hiszik, hogy nagyhatalmak küzdenek Dél-Amerikáért, vagy gépek boldogíthatják itt az embereket, tévednek. Dél-Amerikáért az ember harcol a hangya ellen. Ezeknek a csatáknak az epizódjait mesélik egymásnak völgyem lakói, ha találkoznak: hogy követték száz lépésnyire a bozóton keresztül a hangyák nyomát föld alatti városukig... A sok százezer lelket - hangya-lelket - számláló megvalósult utópiáig, ahol mindenki a munkahelyén eszik és alszik, ha ugyan be van tervezve az alvás a munkatervbe. Legendás alakja a harcnak Neu Brandenburg városának alapítója, a Brandenburg nevű süket német patikus: amikor látta, hogy rózsáit viszik a hangyák, kalapácsot adott egy emberének, kis székre ültette, megparancsolta, hogy üsse őket agyon.

Sikerrel vagy sikertelenül harcolom mindennapi csatáimat - körülbelül akkor, amikor föld feletti városokban barátaim földalattin harcolnak egy helyért, szaladnak az alvóhelyről a munkahelyre, mennek megkeresni a mindennapi gombát.

Amíg a nap még csak rézsút süt a völgybe, s még nem küldi banánérlelő sugarait, indulok a kapával a páfrány ellen. Azoknak, akik itt élték le a megadott időt, a sírkövükre írhatnák: "Harcolt a páfrány ellen, amíg élt." Nem írják rá, úgyis tudja mindenki.

Az attánál száz- vagy kétszáz millió évvel idősebb a páfrány. Csak egy-két szürke gyík, a dinosaurusok törpe mása dicsekedhet itt hasonlóan hosszú családfával. Tudós növények, bölcs állatok sejtenek valamit az örök élet titkából... Nem szabad fejlődni... ez a titok. Egyszer valahol meg kell állni. Voltak állatok, amelyek addig fejlesztették a védőpáncéljukat, amíg agyonnyomta őket. Voltak, amelyek olyan hatalmas izomtömeget építettek fel, hogy belük nem volt képes őket táplálni, zabálva haltak éhen. S vagyunk mi, emberek, daganattá duzzadt agyunkkal, amely a borzalomig nagyítja a fájdalmat, amelynek az egyensúlyozhatón túlnőtt sejthalmaza áttekinthetetlen kapcsolatokat igényel, nagyon ritkán kitermeli a géniuszt, egyre gyakrabban az őrületet. Dagad az agy, tágul a koponya... Már fájdalmas a szülés, már előveti árnyékát a túlságosan világos tudatban a Halál... A fejlődés öl. Csak a mozdulatlanoknak, az ismétlőknek sikerül megállítani a homokórákat.

Madagaszkártól délre, a nagyon mély vízben úszik a hal, amelynek teste hetvenmillió éve nem változott. Vénülhet még ugyanennyit az örökéletű tengerrel.

Lehet, hogy a hangyák fogják körülállni az utolsó ember temetetlen testét, de az biztos, hogy páfrány fogja elfedni, ha itt hal meg.

A páfrány gyökere végtelen hálót szőtt a föld alatt. Ebből szökken fel a szára, mint az összenyomott, egyenesbe pattanó rugó. Messze a füvek felett teregeti levelét. Az árnyékában minden más elsorvad. Eltűnik a legelő füve, ha felveri a páfrány. Meghódítja, kiszipolyozza a földet. Az atta nem bántja, megegyeztek az ember rovására. A páfrány elfojtja a mandiókát, a kukoricát, mindent. Csak ott enged, ahol az őserdő őelőle fogja el a napfényt. Elhatároztam, hogy földemet visszaadom a fáknak. Legyen az övék, ami mindig az övék volt, legalábbis addig, amíg jött az ember az ő rendjével. A fákra szeretném bízni az emlékemet. Vagy talán nem is. Hosszú vándorutamon annyi mindent csináltam, műveltem, játszottam, hogy szeretnék egyszer egy erdőt is ültetni. Szeretném, ha áttörhetetlen bozót helyett fűszőnyeg takarná a talajt. Nagyra török: azt szeretném, hogy végül ötven holdon álljanak fenyőim, araucariáim, hogy virág és eper legyen az erdőben, hogy elfogja a szelet és a hangot, hogy a felhőknek törve mutassa az idő múlását. Ezért vonulok minden reggel a páfrány ellen: a fű oldalán harcolok. A páfrány védi országát, mint a százfejű hidra: a kivágott szár helyett kettőt hajt. De harmadszorra, tizedszerre már csak tenyérnyire pattan, nem embermagasságúra. Már nem képes feltörni, ahol a fű gyökere elzárja az útját. Nagyon lassan enged, de nem szabad kihagynom egy napot sem. Végig kell mennem egy jó darabon, ellen kell állnom a kísértésnek, hogy nézzem, hogy változtatja színeit a távoli erdő a magasabbra törő nap fényében, hogy úszik a felhő árnyéka a száz különböző zöld színfolton keresztül. Ilyenkor már azt látom, milyen lesz egyszer az erdőm és a fű. Talán nem fogom megérni, de az egészen mindegy.

A legyőzhetetlen ellenségek után következnek a kevésbé hatalmasak. A csatatér a kert. Itt támadnak.

Az ördögöt könnyű kizárni a kertből. A sváb telepesek mentát és kaprot ültetnek a kiskapu mögé: "Pfefferminz und Dill / Da steht der Teufel still" - mondják. De az ördög sem hagyja magát. Elküldi barátait, a tücsköket, hogy rágják el az ördögűző füveket. A csúf, fekete tücsök csak távoli rokona azoknak a zenészeknek, akik forró nyári délutánokon a Forum Romanum píniáin hegedülnek. Minden zenei érzéktől mentesen, kizárólag fiatal főzelékkel foglalkoznak. Az egész palántát rágják el, ha egy levélkét akarnak lehurcolni föld alatti fészkükbe. Éjjel dolgoznak, az első madárfüttynél már eltűntek. Az óriási varangyosbékák hiába őrködnek: csak ritkán kapnak el egyet.

Ahol örök a tavasz, örök a harc. Csak az ellenség változik. Van idő, amikor aranyzöld bogarak támadnak. Máskor a vöröspáncélosok örülnek a spárgának, karácsonytájt az ördög kiküldi a mimózafák pusztítóját. A kis bogárnak olyan fűrésze van, hogy éjjel kidönt egy fát: körbe-körbe szaladva fűrészeli a kérgét, a törzset. Napközben eltűnik, este pontosan visszarepül munkahelyére. A szél letöri az elfűrészelt ágakat, s a fűrészbogár még egyszer visszatér, hogy az ág puha belsejébe lerakja tojásait. A lét célját a mimózaág fűrészelésében látja, úgy szeretné tudni a világot, hogy abban örök időkig hullnak a mimózaágak.

Minden emberkéz vetette növénynél gyorsabban nőnek a füvek, indák, bogáncsok, melyeket önzően "gaz"-nak nevezünk. Az ember ellenségei összefognak: tücskök és bogarak nem bántják a gazt. A gaz hálásan rejti őket az ember szeme elől. "Nehéz az embernek - panaszolta egy jó sváb betegem -, a hangya, a tücsök, az állam belőle él, neki csak az jut, amit az ellenségei meghagynak."

Igazat adtam neki. Én is azért igyekszem méreggel, kapával, tintával, hogy valamit mégiscsak meghagyjanak.

Az ellenség után következnek a barátok: birkák, csirkék, galambok. Szeretem őket, mert mindig azt szereti az ember, akiről gondoskodik. A birkákon teremnek a takarók, a csirkék az igazi béke jelképei: kirántva a Habsburg Birodalom legszerencsésebb aspektusait tükrözik, a vasárnapi levesben bölcs francia királyok államtudományi elméletét; a galambok balett nélküli országomban a mozgásművészetet képviselik. A házat, a kertet, a legelőt repülik körül, zuhannak, siklanak, mértani idomokat rajzolnak az égre, korcsolyáznak, messziről üdvözölnek. Szépek.

Ettől eltekintve, háziállataink alávaló, utolsó teremtések. Alig pár ezer éve nézik, kísérik az embert, s már felvették a legrosszabb emberi tulajdonságokat. Csoportban élnek, és marják a csoporton kívülieket. Várják, hogy etessék őket, mint az állami alkalmazottak. A szabadságban szenvednének. Annak a védelmére szorulnak, aki végül megeszi őket. A Szentlélek jelképei irigyek, s ha nem zabálnak vagy táncolnak, szigorúan hierarchikus rendben verik egymást.

Kutyám nincs. Undorodom a szolgalelkű, rendőrlelkű dögtől. Már annyira elbutult, hogy a szabadságban éhen-szomjan pusztul. Lármás, büdös, terjeszti a veszettséget. Kígyómarástól talán két tucat ember hal meg évente Paphlagóniában, veszettségben több száz. Számtalan sovány, rühös kutya él, koldul és szaporodik a sovány, koldusszegény bennszülöttekkel. Kövér és dühös kutyák csaholnak a kövér és dühös svábok kerítései mögött. Minden állat leghaszontalanabbja, a szobában élő, a szobákban mászkáló, sorvadó kutya. Nem tűröm a közelemben.

A harcok után visszatérek a konyhába. Értem, miért tartották a rómaiak a tűzhelyt szentélynek, oltárnak (az oltárok tüzükkel, gyertyáikkal már csak utánozzák a tűzhelyet). Megiszom a megmaradt teát, azzal a jó érzéssel keresek valami harapnivalót, hogy immár megérdemeltem.

Már tudom: nem azért eszünk, hogy munkába szaladjunk. Dolgozunk, hogy ehessünk, hogy nézhessük a galambok röptét, a felhőket! Dél-amerikai lettem én is.

A kert órája. - Michelangelo, a kertész. - Mennyi hely kell a remete sárgarépájához? - A növények bevándorlása. - Dolgozni szégyen. - Állami gyöngyvirág-vizsgáló hivatal. - Volt-e Kolumbusznak vízuma? - Gyerekápolónők darabja egyötven. - Az inka hercegek szamócája. - A papiros türelmes. - Palacsinta is van a világon! - Igazán boldog csak a trombitás. - Kertésznek Lenni jó. - Kertcentrikus világnézet. - A holdon nem terem petrezselyem. - A gazt irtani kell.

Megjött a kert órája! A kertemé! (A különbség: ha máshol megharagszom valamire, földhöz csapom. Itt a földemhez csapom.)

Életem legfontosabb kertészeti leckéjét Michelangelótól kaptam. Ő tervezte a római karthauziak kolostorát. A történelemnek nevezett zűrzavar úgy keverte a dolgokat, hogy ma a cyrenei Venus került az egykor tömjénillatú vidékre, s ma az ő keblei mutatják a cellák irányát - de a magas fallal elkerített kertecskék még megvannak. A rend szabályai szigorúak voltak. A barátok csak olajat, sót, kenyeret és tűzifát kaptak a külvilágból. Mindenki a saját kútjából merte a vizet. Mindegyiknek egyedül kellett kitermelnie a mindennapi salátát, babot, borsót, tavasszal az articsókát, ősszel a dinnyét.

Ma már elhiszem Michelangelónak, aki a kolostort és a kerteket tervezte, hogy helyesen méretezett mindent. Nagyon kevés hely kell ahhoz, hogy egy remetének mindennap rotyogjon valami főzelékféléje az üstjében. Kétszer két lépés sárgarépa - nagyon sok sárgarépa. Háromszor másfél lépés eper - sok eper. Egy őszibarackfa jókedvében egy évre ellát egy egész családot kompóttal. Michelangelo tudhatta, és tudhatták a karthauziak is: egy tenyérnyi helyen olyan virág teremhet, hogy az ember mást sem lát a kertben! S a legkisebb kertből is több felhőt látott a hallgatag páter, mint az a kapucinus, aki a cellájában törte a fejét a Szentháromság titkán. Ma már tudom: a karthauziak kertje helyes arányban állt az üsttel és a tányérral.

Bevallom: kertem egy kicsit nagyobb, mint a nálam szentebb életű férfiak birtoka. Ők csak lelki üdvükre és a minestrára, a főzeléklevesre gondoltak, én a levesre és arra, hogy itt még ismeretlen virágokat és főzelékfajtákat honosítsák meg. Még nem mondtam le a földi javakról. Arról sem, hogy beavatkozzam a történelembe, ha jónak látom.

Ha "történelmet" mondok, nem a háborúknak nevezett tömeggyilkosságokra gondolok. Történelem nem feltétlenül a fájdalomokozás krónikája, habár a kétségbeesett történelemírók elsősorban a vérontást iktatták könyveikbe. De van az étkezésnek s az evésnek is világtörténelme, s én ebbe szeretnék avatkozni.

Paphlagónia - ebben a hangyáknak van igazuk - nem az ember részére készült. A nagyon kisszámú indió még összevadászta, összehalászta a mindennapit... de a gyarmatosító fehér ember elképedve nézte az ellenséges őserdőt. Ezt a földrészt nem lehetett fegyverrel meghódítani. Magok, palánták kellettek!

A gabona Európából jött, a rizs Ázsiából, a kukorica Mexikóból, a cukornád a Karib-tenger partjáról, az "édeskrumpli" Közép-Amerikából, a krumpli Európán keresztül Peruból. Észak-Amerikából jött a gyapot, Afrikából a kávé - ezek adták sokáig s adják részint ma is a pénzt, amelyen máshol ennivalót is lehet venni. Banán, narancs, citrom, ananász... minden máshonnan jött ide. Hogy Paphlagónia van, s itt emberek élnek, az nem hadvezérek és államférfiak érdeme. A történelmét azok befolyásolták, akik egy maroknyi magot rejtettek földjébe, akik egy palántát hoztak nagyon messziről, megosztották vele szűk vízadagjukat a végtelen hajóúton, vártak és reméltek.

Kik voltak ezek? A névtelenek. Épp csak annak az egynek a nevét ismerik, aki a kávét hozta. De ki hozta a szőlőt? Az olajbogyót? A sárgarépát? A petrezselymet? A hagymát? A kókuszdiót? A valamit a semmibe? Ki hozta a csirkét, a libát, a tehenet, a házinyulat?

Kevesebbet tudok róluk, mint a karthauziakról, akiknek a szakállát Rómában lengette a szél, de kertemben őket érzem édestestvéreimnek.

Nemcsak a nevük veszett el. Az is titok, kik voltak, mik voltak. Az ibérek? Az ibér királyok bőkezűen osztogatták a tengeren túli ígéretföldjét, mint a pápák a bűnbocsánatot, de nem parasztokat, nem is lelkes agronómusokat küldtek, hanem nemesembereket, akik már gyermekkorukban megtanulták, hogy dolgozni szégyen. Nem kapával estek a földnek, hanem korbáccsal a néger hátának. A négereket olcsón vették az Arany- és Elefántcsont-part kiskirályaitól, az arab lélekkufároktól, angol és francia embervadászoktól. Afrikában se volt gabona, rizs, kukorica, krumpli, ott is egymást ették az emberek, nyugodtan átjöhettek ide cukornádat vágni, préselni, párolni... de növényt nem hoztak. Isteneiket hozták, táncaikat, a dobszóra ébredő szellemeiket. Itt megismerték a cukornád párlatából szálló szellemeket is. Dicsfényt vontak fából faragott védszentjeik homloka köré, Madonnának nevezték a Tenger Nagyasszonyát, s észrevették, hogy a láncra vert anyák fiaiból lett az ország népe. De magról, palántáról szó sem esett. Az ibér nemes cukorra, rumra, aranyra gondolt, a néger hamar leszokott a gondolkodásról: régi nyelvét elfelejtette, a fehérek nyelvéből olyan kevés szót tanult meg, hogy azokkal még gondolkozni sem lehetett. - Vetni? Ültetni? Kinek? Tervezni? Csak az tervez, aki a mánál jobb holnapban hisz. A jobbágy álmodhatott a gróffá lett kanászról, a püspökké lett zsellérfiúról. A néger még álmaiban is fekete maradt.

A múlt század második felében kezdett szűkülni Európa. Akkor fordult tragikusra az eszkimó-fóka helyzet. Akkor szorult Észak-Amerikába az a harmincmillió európai, akik a lótolvajok és cowboyok vadregényes határvidékéből államot gyúrtak. Paphlagóniába kevesen jöttek, mert tudták: itt még a váza sincs meg a polgári létnek, amelybe beleilleszkedhetnének. Reményt, kétségbeesést, ködös fogalmakat hoztak, akiket idevetett sorsunk mindenható ura, a Véletlen. Növényt nem hoztak.

Egy öreg néni mesélte, hogy jöttek a szülei: "Apám kőműves volt, Wolhyniában. Ott sok német lakott, pedig orosz vidék volt. Apám várakat, erődítményeket épített és gondolkozott. Azt gondolta, ahol ennyi erőd van, ott háború lesz. S ő - meg még vagy húsz családapa - mindent eladtak, hajójegyet váltottak, s eljöttek ide. Amikor a parton kiszálltak, és meglátták a bozótot, felkiáltottak: Jaj, milyen szép neve van ennek az országnak, s milyen csúnya! És sírtak az asszonyok mind."

Névtelenek, ismeretlenek, kalandorok, rabszolgakereskedők hozhatták azt, ami ma éltet. A babot - a kis, fekete, kőkemény babot - még az ibér hajósok hozhatták, amikor a Szentatya salamoni gesztussal megosztotta a világot portugálok és spanyolok között. A rizst talán a jezsuiták, akik Macaóból jöttek, s a pagodák íveit itt párosították az ibér barokkal. "A mi mindennapi babrizsünket add meg nékünk ma" - imádkozták a rabszolgák, mert nem volt szavuk a kenyérre. Annyi biztos, hogy a növények bevándorlása egy szép nap megszűnt. A második világháború korának menekültje csak a rettegését hozta. Az új embercsoportban már olyan sem volt, aki valaha kutat ásott volna: mind azt hitték, hogy a víz a falból folyik, a csapból. Nem tudtak tüzet rakni, mert csak gázt és villanyt ismertek. Úgy tudták, hogy a zöldség a piacon terem. Ebből az egész bevándorló nemzedékből úgyszólván csak az lépett fűre, akit vasárnap egy büdös kis pléhdoboz kigurított a betonrengetegből. Ha van egyáltalában fejlődés, a fejlődésnek iránya, azt mondanám: az európai növekvő igényeivel mind ügyefogyottabb lesz. Hivataloktól kéri azt, amit ősei Istentől vagy istenektől kértek. A világ minden elképzelhető cselekedetét két csoportba osztja: "Ami szabad" és "ami tilos". S mivel a káoszban ezt a két csoportot nem lehet ésszerűen megkülönböztetni, mindig azzal a kérdéssel sétál, hogy "szabad-e?"

Itt a kertemben a szívfájdalomig sajnálom sorstársaimat. Ebből a kérdésből ketrec lesz, nem kert. Szabad-e az ország belsejében orvosi praxist folytatni? Szabad-e idegen növényeket, palántákat hozni? Szabad-e elhozni kétezer lépésnyi távolságból egy forrás vizét? Nem tudom, még nem kérdeztem. De a kertem, az megvan. S itt vannak a passzus nélkül bejött növények: a dinnye, a tök, ennek a dél-afrikai s olasz válfaja, a dán spárga, a Peruból - Machu-Picchuból - jött erdei eper, a Budapestről jött, határokat nem ismerő kaktuszgyűjtemény, az Észak-Amerikából jött zöldbab - s hogy minden jól fejlődjék, a svájci négylevelű lóhere is!

Nem én vagyok az egyedüli bevándorló a kertben! S nem én vagyok az egyedüli "illegális". Az állam kiagyalta játékszabály azt mondja, hogy minden magot előbb a Földművelésügyi Minisztérium szervei tartoznak megvizsgálni. Ugyan még nincs gyöngyvirág az országban, de aki hoz egy virágcserépnyit, esetleg behozhatná a gyöngyvirágpestist, a gyöngyvirágkolerát, el kell venni tőle, s legalább addig tartani vissza, amíg létesítenek egy gyöngyvirágvizsgáló hivatalt. Addig elszárad. Még nincs állami gyöngyvirágöntöző (s nem is lesz, míg nem akad egy tábornok, akinek az unokafivére erre érzi magát hivatottnak). Kutyák, hattyúk, pávák pusztulnak éhen, mert a törvény szent, nem enged hattyúkórt behozni, de még nincs hattyútápláló szerv a vámhivatalban...

Ami gyöngyvirágnak s hattyúnak nehéz, az embernek se könnyű. Amikor hosszas földgömbforgatás után átgondoltam, hogy nehéz a közép-európainak angolszászok között élni, hogy Dél-Afrikában bajok lesznek, s Bolíviában ritka a levegő, felmentem az International Refugee Organisation^[35] irodájába, ahol a Rómában rekedt nyomor kiutat keresett. Senkinek sem volt fogalma a tengeren túli országokról, csak annyi volt biztos, hogy "kinn tágasabb". A paphlagónok még az ajtajukra is kiszegezték, ki nem kell nekik. Először is orvos. Másodszor villamoskalauz. Nem kell ezenkívül az, aki púpos, vérbajos és arab, ha nem tudott törökül. Viszont élelmiszer-kémikus kellett elsősorban.

Hosszan elmélkedtem a lista előtt. Az, hogy véletlenül orvos vagyok, nem izgatott. Ez nem olyan dolog, mint a púp, melyet látni, vagy a törökül nem tudás, ami kisül. S megnyugtató volt olvasni, hogy az ország közegészségügyi állapotai olyan kiválóak, hogy egyetlenegy orvosra sincs már szükség. Csak egy élelmiszer-kémikusi diplomára volt szükségem.

Az I.R.O. különös, egyszeri intézmény volt. Korunk egy elterjedt babonája hozta létre - az, hogy vannak "határok", bizonyos láthatatlan vonalak a földgömbön, melyeket csak akkor szabad átlépni, ha egy bizonyos mennyiségű nyomtatott, pecsételt papiros van az embernél. Sok ezer embert azért fizetnek, hogy ezeket gyártsa, más ezreket, hogy ezeket nézze, vizsgálja, továbbpecsételje. Az egésznek annyi értelme van, mint a kártyajátéknak, amelyen szintén sorsok dőlnek el.

A háború után egy-két millió ember ott volt, ahová nem tartozott, ahol nem volt hely számára, ahol nyomorgott. Az "Egyesült Nemzetek" - a négyzetkilométer-vagyonok urai - elhatározták, hogy segítenek.

Ez igen egyszerű lehetett volna. Ahol háromezer millió ember elfér, elfér még egy... hiszen hatvanmillió ember érkezik évente passzus nélkül a földre, a gólyához címzett intézmény révén. Elég lett volna egy percre - egy hónapra - lemondani a babonáról s kijelenteni: menjen mindenki, ahová akar. De az államok már régen hivatalokban gondolkoznak, a hivatalok papirosban. Ezért kellett az I.R.O.

Akit elcipelnek, aki menekül, aki eltűnt, akit kihúzott a véletlen a törmelék alól, rendszerint nem bizonyítványaival menekült meg. Úgy ült papírok nélkül a büdös előszobákban, mint ahogy a vikingek vagy Kolumbusz Kristóf, akik vízum nélkül álmodtak a nyugati féltekéről. Az Egyesült Nemzetek csak papírtulajdonosokat engedtek át határaikon; létre kellett hozni az "I.R.O"-t, ahol megszülettek a születési bizonyítványok, ahol az élőknek elhitték, hogy élnek, pecséttel igazolták a gyermeknek, hogy volt apja és anyja... s esetleg azt is igazolták, amit az említett Egyesült Nemzetek Bevándorlási (vagyis kizárási) Hatóságai követeltek. Ha Dél-Afrika homárfark csomagolókat kívánt, s másokat kizárt - az I.R.O. (áldott legyen szent neve!) igazolta a budapesti ügyvédnek, hogy világéletében mást sem tett, csak rákfarkat zárt pléhskatulyába. Mehetett Isten hírével s bízva abban, hogy akinek Isten homárfarkot ad, észt is ad hozzá.

Igazában nem volt ilyen egyszerű az eljárás. Az illetőnek vizsgáznia kellett, diplomát kapott s csak aztán mehetett. Az I.R.O.-nak volt egy vizsgáztató listája. Az aranyásástól a zsákszövésig mindenből lehetett vizsgázni. (Sokan vizsgáztak cukorrépa termelésből, mert Kanada ezt kívánta.) Én is rajta voltam a vizsgáztatók listáján: a betegápolókat, gyerekápolónőket küldték hozzám, darabját egyötvenért. Mást, mint jelest, életemben nem adtam. Bizalommal léptem a vizsgairodába.

- Élelmiszer-kémikusi diplomát kérnék.

- Senz'altro, nincs akadálya, dottore. Paphlagóniába akar menni?

- A térkép szerint ott sok a hely. Hol vizsgázhatok?

- Élelmiszer... élelmiszer-kémikusunk nincs. De kémikusunk van. Itt szemben, professore Rossi, a geológiai intézetben. Menjen csak át rögtön, vigye a cédulát, hogy számunkra kéri.

Az az előnye mindenesetre megvolt, hogy beszélhettem a vizsgáztatóval. Utóvégre nem mindenki olyan jóságos vizsgáztató, mint én magam. (Én annak is jelest adtam, aki lettül, lengyelül, észtül felelt.) Megtaláltam a tanárt, egyedül pepecselt a laboratóriumban. Nyári szünet volt. Előadtam kérésemet.

- Az a baj - mondta -, hogy halvány fogalmam sincs az élelmiszer-kémiáról. A kőzetek kémiájával foglalkozom. Magának van?

- Van. Orvos vagyok, tudok egyet-mást zsírokról, szénhidrátokról, fehérjékről...

- Elhiszem. De nézze... egyötvenet kapok... nem veszi rossz néven... valahogy mégis meg kell győződnöm kémiai ismereteiről.

Egy kicsit gondolkoztam, aztán kivágtam:

- Itt büdös van. A két fő bűzokozó anyag képlete: NH₃, H₂S.

- Kémikus! - mondta professore Rossi, és beírta a jelest. Így jöttem Paphlagóniába. Nem csoda, hogy növényeim is, ki-ki a maga módján, a formaságok mellőzésével követtek. (Tudom, hogy egy és ugyanazon folyamatot egészen különböző igékkel lehet leírni. Úgy is mondhatnám: összekoldultam őket. Úgy is: fokozom a rendetlenséget. Nem idevaló növényeket csalok ide.)

Ha növényeim elmondanák, hogy kerültek a kerítésem mögé, ők is csak azt mondhatnák: káoszban élünk, nem érdemes tervezni, készülni, a véletlen ragad ki az okok és okozatok összekuszált láncolatából.

Hány regény kell ahhoz, hogy egy furcsa, rücskös, olasz borosüvegre emlékeztető tök eljusson a Fokföldről Dél-Paphlagóniába!

Hitler bevonult Csehországba. Germán istenei emberáldozatot követelnek, fejvadászai munkába lépnek. Egy fiatal lány megszökik, Rómába jut. Megismerkedik egy repülőtiszttel, megszületik a gyermek, már nem lehet kiutasítani. A tiszt eltűnik, a nagyszülők vállalják az unokát, a fejvadászok Rómát is elfoglalják, de csak rövid időre: dél felől vállvetve jönnek a lengyelek, az angolok; a hollandul beszélő kafferek, az amerikai egyenruhát viselő japánok... Káosz? Regény? Dehogy: történelem... Események a flaskó formájú tök útján! A lány már nem is olyan fiatal, de meghódít egy dél-afrikait. (Ez már nem történelem, ez újra regény.) A búrok talán nem jó politikusok, de jó férjek. És a brünni németséget nem nehéz kétszáz éves hollandusra cserélni...

Mint sokak életében, ebben is a csendes háziorvos epizódszerepét játszottam. Mint sok más, de hasonló sorú betegemnél, tiszteletdíjat nem kérhettem. De húsz s egynéhány évi késéssel kaptam egy maroknyi tökmagot! Rendkívül busás honorárium: karácsonytól márciusig tucatszám teremnek a zöld flaskók a végtelenbe szétfutó indákon! Csirkéim és szomszédaim kismalacai is ezen vigadnak, mit sem sejtve, hogy úgy kezdődött a történet, hogy Hitler elüvöltötte: "Wir wollen gar keine Tschechen", és aztán titkon megparancsolta, hogy katonái pucolják fényesre csizmájukat a prágai bevonuláshoz.

Erdei eprem története ködbe vész. Inka hercegek vitték fel a szamócát egy perui hegycsúcsra? Vagy azért emelték várukat Machu-Picchuban a kőfaragók urai, mert ott termett a legillatosabb szamóca? A konkvisztádorok bevonultak a fellegvárba, istenük és szentjeik nem szerették a bennszülötteket. Csak az őserdő védte meg azokat, akik szókincsükkel, egy-két legendával odamenekültek. Csak a bozót őrizte Machu-Picchu egymásba illesztett kőtömbjeit. Az őserdő, a bozót őrizték a szamócát is.

A század elején valahonnan Litvániából kivándorolt egy család Amerikába. Az angolszászok között nem boldogultak. Az alacsony kasztbeli életet unták. Lejöttek Paphlagóniába, ahol akkor a bevándorolt még nem állt, ami jogait illeti, a bennszülött néger alatt. Itt kilátástalan vállalkozásba kezdtek, s a vállalkozás sikerült: papírt gyártottak.

Papirost ott, ahol a betű ismeretlen? Nem szabad irodalmi szemszögből nézni a valóságot. Papírral sok mindent lehet művelni. A papiros türelmes, és nem pirul el. A jóemberek helyesen számítottak: a két világháború ontotta Európából a betűismerőket. Végül már újságok is jelentek meg. Az újság pedig olyasvalami, amire az emberek rászoknak, mint a kábítószerre. Végül naponta olvassák még akkor is, ha egy szót se hisznek belőle, ha a kiolvasott lapot földhöz csapják, akkor is, és csökönyösen hiszik, hogy aznap átláttak a hazugságfüggönyön, hogy rájöttek a turpisságra - s végül már az, aki nem fogyasztja a papírból és nyomdafestékből lett szócsövet, úgy érzi, elvesztette az összeköttetést a világgal. A papírgyár a legócskább fából - eukaliptuszból - gyártotta a legócskább papirost. Az újságok részére kár lett volna jobb. A családfő rossz papírért rosszat kapott: azt, amelyre az állam azt a hazugságot nyomtatta, hogy az pénz. Utazhatott mindenfelé, Machu-Picchuba is.

Ez még nem lett volna elég, hogy a szamóca a kertemig jusson. Ha tovább bogozom az absztrakt képeknél bolondabb képbe szőtt párka-fonalakat, egy magyar mérnök fonalát kell követnem. Odáig látom (a káoszban előbb-utóbb, de legkésőbb ott, ahol a fonal színt változtat, elveszti az ember az utat szem elől), hogy a Galilei-körhöz tartozott, Jászi Oszkárt ismerte, s akkor hagyta el igen sürgősen Budapestet, amikor a tengernagy fehér paripáján behajózott. Róma akkor azt a boldog korszakát élte, hogy már nem volt a kereszténység fővárosa, de még a Fasiszta Impériumé sem. Csöppnyi kis királya békésen pucolta gyűjteménye régi pénzeit, civil ruhás miniszterei két nagy tál spagetti közt azon törték a fejüket, hogy viselkedjék egy ország, ha egy nagy háború minden csatáját elvesztette, de végül odaülhetett a győzők közé. A mérnök Rómában maradt, akkor is ott volt, amikor egy nagyképű, hiányos olasz tudású újságíró odaköltözött Cézárt játszani, és az ország újabb, alapos csatavesztésekre készült. Akkor már csak Paphlagónia volt elég messze. Beállt gépészmérnöknek a papírgyárba.

Ezzel szamócám útja már elő volt rajzolva, már amennyiben a hátra is nehezen követhető fonalakat előre kirajzolhatja az ember. A gazdag papírgyáros Machu-Picchuba került (- itt azt a fonalat kellett befűzni, amely századunkban a bozót fedte várig, hegyoromig vitte a kutatókat -), mert aki dél-amerikaivá vedlik, kötelességének érzi, hogy megtapogassa a dél-amerikai múltat. Ott látta, onnan hozta a szamócát. (Ez újra nem dél-amerikai, ez európai vonás. A bennszülött otthagyta volna.) Az ő kertjéből kérte el a mérnök saját kertje számára. (Ő is gyógyíthatatlan európai volt.) A mérnökkel én akadtam össze valahol. Lepkék tíz mérföldre szagukról egymásra lelnek, hogyne találjon egymásra hasonló távolságból két Rómát járt magyar!

"Gelsomino d'India" - indiai jázmin - állt azon a Rómában, a Piazza Santissimi Apostoli sarkán vett borítékon, amelyből a kúszó indán világító vörös, rózsaszínű és fehér csillagképű virágok lettek. Ha ezekre nézek, már látom is a Legszentebb Apostolok terét... csendes és tágas tér volt. Még a közelben levő Universitas Gregoriana tanárai és diákjai se jártak arra, ha nem kellett. Az Apostolok Templomában van eltemetve az a franciskánus pápa, aki rosszkedvében feloszlatta a jezsuita rendet. Ezeknek a virágoknak magvait a bécsi Egyetemi Könyvtár könyvtárosnője küldte. Nem ismerem személyesen, de azt hiszem, jóságos és biztosan lelkiismeretes személy lehet.

Lelkiismeretességéhez semmi kétség nem fér. Ő nézi át mindennap a befutott könyvek listáját. Ebben találta meg könyvem címét: Die Kuh auf dem Bast. - "A tehén a háncson"?^[36] - "Ennek semmi értelme, talán sajtóhibáról van szó." - Megnézte a könyvet, beleolvasott, végigolvasta és írt nekem. Azóta nehéz feladatokkal terhelem létét. Már kikereste részemre Kepler újra aktuális "Utazás a holdban" című könyvét, Szent Malachias jóslatainak eredetijét, a három latin Hermann und Dorothea egyikét... aki valaha megkísérelte egymillió könyv között megtalálni azt, amelyre éppen szüksége van, megbecsüli ezt a teljesítményt. Ismeretlen barátnőm Róma-rajongó (itt újra összefutnak a fonalak), és néha, ha nagyon szomjas, elszalad Rómába egy korty Fontana di Trevi vízre. Egyszer megkérdezett, mit küldhetne. Szerénytelen vagyok, erdőket, kerteket kértem. Megkaptam őket: római píniák kapaszkodnak a házam mögötti lejtőre és a furcsa, erős színű kis virágok a babnak szánt karókra.

A távolról jöttek, a sokat hányatottak békén együtt várják az esőt. Nincs náluk tarkább társaság a híres, vendégeiknek nimbuszt adó szállodákban! Dél-Afrikából jött magból aloe kelt ki, a svájciból bazsalikom, az angolból kalinyktion aculeatum, egy óriási, fehér virág, melyet csak a szentjánosbogarak és a koránkelők látnak nyitva; Tennessee állam nagykövete - igen nagy követe - a katalpafa; levelei akkorák, mint a dohánylevél, de nem füstöt adnak, hanem árnyékot. És mivel szabály, hogy minden nemzetközi társaságnak budapesti tagja is legyen, itt áll három fiatal kajszibarackfa: magjukat a Gellérthegy lejtőjén szedte fel egy tollhoz szokott kéz. Még csak nyújtózkodnak, leveleiket rezgetik a szokatlan légáramlatokban, azon törik a fejüket, miért van nyáron tél, s mikor kívánják itt meg az emberek a baracklekvárt. Gyümölcsöt még csak ígérnek. Eddig hiába könyörögtem virágjaiknak, vigyázzanak, ne hulljanak le túl korán, gondolják meg, hogy az isteni gondviselés azért teremtette őket, mert palacsinta is van a világon. Már elmagyaráztam nekik, hogy az őszibarack január végén érik, eszerint barackjaikat karácsonyra várom. Még nem vállalták a kivándoroltak közös sorsát, az átváltozást. Még nem lett a kajszibarackfából karácsonyfa.

A növények sohasem kísérelték meg az égig érő torony építését, ennélfogva az Úristen nem sújtotta őket filológiai nyavalyákkal. A platán máshogy susog; mint a fenyő, de megértik egymást. A kertben béke van. A növények a saját dolgaikkal törődnek. Az emberek - úgy látom - azért szerencsétlenek, mert mióta sokan vannak, minduntalan akad egy, aki a többinek meg akarja mutatni a túlvilági, avagy a földi boldogsághoz vezető utat. És mindenekfelett: a növényeket nem kínozza egy fájdalmat érző idegrendszer. Szenvedés nélkül csíráznak s hervadnak! Az övék a mennyek országa.

Minden kertben van valami ebből a mennyországból... Érzem, a legerősebben a saját kertemben érzem.

Igazán boldog - gondolom - csak az lehet, aki trombitás, és Bach 51. Kantátáját fújja. (Tudták a középkori festők, miért ábrázolják az Egek boldogságos arkangyalait trombitával!) Boldog az is, aki nemcsak ujjaival táncolja Bachot az orgonán, hanem egész teste együtt mozog Bach zenéjével. Bach ostoba szövegeket zenésített meg. Süket hallgatói csak a szövegre figyeltek. "Boldog legény, istenek párja", aki balettmester, aki a kantáták zenéjére mozgatja Degas minden tündérét és Botticelli Venusát.

A csillagászok is boldogabbak nálam. Többet látnak a káoszból, ha megtanulták, hogy mit keressenek: száguldó ködfelhőket, szétrohanó csillagtörmeléket, égből csapódó nikkelesőt, eget verő hidrogéncsóvát, teret görbítő tejutakat, önmagukba robbanó óriásnapokat, egymásba hulló napcsordákat. A csillagász nem fél Chronosztól, az istentől, akit gonosz Klepszidrakészítők találtak ki. A csillagász boldog, mint a kínai bölcs, aki hátranézve ülte meg szamarát, hogy a biztos múltba tekintsen a bizonytalan jövő helyett.

De ha se trombitás, se balettmester, se csillagász nem lehetek, s csak álmaimban játszhatom a megtagadott szerepeket, még szabad trágyát hordanom a spárgaágyakra. A boldogságok hierarchiájában a kertész rögtön a csillagász után következik.

Kertésznek lenni jó... A kertész nem fogy ki a munkából. Könyvek, szobrok, házak elkészülnek, a kert soha. Mindig van vetnivaló, várnivaló, néznivaló. Ahol még téli pihenő sincs, mindig nyílnak lepkét hívó színek. És mindig vannak megoldani való problémák. Senki sem tudja, mi fog megteremni. Ez még nincs bevezetve a könyvekbe. Csak a kert a megmondhatója, mi az, ami a trópusoknak abban a részében érzi jól magát, ahol néha fagy is.

Már sokat tanultam. Tudom, hogy az orgona, a ribiszke nem bírják a hosszú nyarat, a banán a rövid telet. A spárga és az orchideák megegyeznek abban, hogy ez a világ legjobb éghajlata. A kakukkfű sehol sem érezte magát jobban. A körtefa beletörődik abba, hogy nincs hó, az almafa nem. A dél-amerikai növények - mint a kukorica és a georginák - vígan vannak. A málna elsorvad, a szederfa nem tudja, éljen-e vagy haljon.

Szeretném megtanulni azt, amire nem tanít könyv.

A kert annyi minden, hogy még iskola is. Olyan iskola, amely a fapados, katedrás iskola ellenkezőjét tanítja. Ott azt tanulja meg az ember, hogy a padtársakhoz, tintatársakhoz kell igazodnia, hogy az fontos, ki mit gondol rólunk, hová kapaszkodunk elképzelt ranglistákon, hogy osztályoz, rendez, hová tesz a hatalom, az ott fenn, a két arasszal magasabb dobogón ülő, vagyis köztünk és az ég közt székelő hatalom. Az iskola elsősorban opportunistákat nevel és olyanokat, akik szüntelenül figyelik a körülöttük levők rájuk vonatkozó gondolatait. Aki a kertben áll, megtanulja, hogy a saját kapája a legfontosabb műszer, hogy közte és az ég között nincs más, mint felhő. Nem kérdi, hogy vélekedik felőle a sárgarépa, nem kíván tetszeni a salátának. A kertész nagyon hatalmas ember, nagyon önálló, s ennyivel méltóságteljesebb a kerítésen túl élőknél.

Hogy mennyivel boldogabb? Talán annyival, amennyivel több eget kap. Az ég sincs igazságosan elosztva: van, aki napi egy órán keresztül nézheti, van, aki majdnem mindig... van, aki egy négyszögnyit kap belőle, más egy félgombnyit... van, aki füstön keresztül látja, van, aki a tető felett még csak nem is sejti... az utolsó jégkorszak vége óta mindig kevesebb embernek jut elég ég. A kertben nagyon sajnálom azokat, akiknek csak az a reményük, hogy haláluk után majd belülről nézik, mi van a kék bura mögött.

A sárgarépa mellől úgy látom, hogy még (a kerítésen túli) fontos kérdésekhez is hozzászólhatok: hogy miért emelkedik épp a civilizált országokban a bűnözők száma, hogy miért nem félnek a csirkefogók és a gazemberek az egykor félelmetes börtöntől: mert a mindennapi életük is börtönökben, ég nélküli szobákban játszódik le. Kint is órával mérik az időt, nem virágzással, hervadással. Kint is hajtott - hajtó fogaskeréknek érzik magukat, ott sincs kapájuk, hogy bevágjanak a valóságba, kapanyelük, hogy rátámaszkodva addig elmélkedjenek, amíg futja a gondolatból. A lakások elsorvadnak, a szobák zárkává szűkülnek, konyhák tömegesen hullanak el végkimerülésben. A börtönöknek is van központi fűtésük, az ő ivóvizük se rosszabb a kapun kívülieknél. Ha a város börtönné válik, a börtön inkább védi lakóit, mintsem hogy büntetné őket. Védi őket a civilizáció kínzóeszközeitől: a gondolattépő telefontól, a falakon átszivárgó, hangszereken csapott lármától, a kötelező átöltözéssel járó szerepjátszástól.

A kert tanított meg arra, hogy komolyan vegyem az időjárást. Kezdem érteni, miért lett az angolszász világ legkedvesebb beszédtémája: nemcsak mert az időről való elmélkedés olyan kevés műveltséget kíván, hogy mindenkinek büntetlenül járhat a szája - hanem azért is, mert csak annak fontos az idő, akié a föld, akinek érdeke minden esőcsepp, akinek fáit rázza vagy tördeli a szél. A tengerészen kívül csak a földből élőnek fontos a nap, a pára, a felhők kaotikus káoszba tartozó játéka. Az időjárás sincs igazságosan elosztva: azé az eső, akinek a kertjét öntözi, azé a szél, aki fenyőerdővel állja el az útját.

Évszakainkat elrabolhatja, aki átűz a tengeren, napjaink szakait senki sem veheti el, amíg véd a kert.

Arkhimédész hatalmasabb lehetett nálam: csak egy pontra volt szüksége, hogy a világot helyéből kimozdítsa. Nekem száz lépés hosszú kertre van szükségem, hogy addig, amíg ott megbújhatok, ne vegyem tudomásul a külvilágot. Hálátlan vagyok?... azt a világot, amely akácfát, spárgát, hófehér orchideát küldött? Ennyiben növénymód gondolkozom: egyszerűen örülök, hogy itt vagyok, s gyökeret verek. Örülök, hogy a számtalan távoli világból csak gyökeret verő követek jutottak idáig.

Szinte hallom távoli bíráim kritikáját: aki a kertben elmélkedik, gondolkozik, és világokat hasonlít össze, nagyon rossz kertész. A jó kertész törődjön a babbal és a káposztával.

Ez igaz. A gondolatoknak sem illik túlmenni a kerítésen. Van egy cseppnyi igazság abban a sváb mondásban, hogy a legbutább paraszt szedi a legnagyobb krumplit. - Aki nagy krumplit kíván, annak nemcsak trágyáról és vízről kell gondoskodnia - minden gondolatának ott van a helye a krumplibokor tövében. A kert ellátja azt, aki szereti, de minden gondolatot a maga részére tart fenn.

Van kertcentrikus világnézet? Azt hiszem, van. Ha a világ vadon, mindegy, melyik pontját nevezzük ki közepének. Az emberi valóságok közepe éppúgy lehet a könyvtár, mint a kert. Szívesen hiszem, hogy itt minden a kertért történik... Azért vettem meg a Serra tetején nyolc hold őserdőt, hogy megmaradjon, hogy tovább szivárogjon a tövében fakadó forrás. Azért építettem lépcsőt a lejtőn, azért tetettem létrát a sziklafalra, hogy meg lehessen építeni a vízvezetéket, hogy ihassak és itathassak. A messziről jött magok a messziről jött vízzel oltják szomjukat. A szülők végül azért szeretik gyerekeiket, mert annyi gondot, szeretetet pazaroltak rájuk. A kertet is jobban szeretjük minden egyes kapavágással, s egyszerre csak a dolgok közepébe kapálja be az ember. S ha igaz, hogy panta rhei, hogy minden folyik, minden kering, végül minden ott kering a kert körül. Az innen távol olvasott könyvek is csak azért utaztak a világ végéről a másik végére, hogy valami új körvonalú, új zöld-árnyalatú levél lebegjen a kerítésen belül.

A lepkék feltétlenül osztják kertcentrikus nézeteimet: mindenhonnan a kert felé tartanak. A japánok "repülő virágokat" látnak bennük. Az biztos, hogy valami sürgős, halaszthatatlan dolguk van a zinniák körül. Élénken érdeklődnek ismeretlen virágok iránt, feltétlenül bíznak abban, hogy a sárgák és a vörösek adnak nekik valamit. Ritkán törődnek egymással, nem panaszkodnak a javak igazságtalan elosztásáról, mert nekik szárny is jutott. Nem törődnek a kerítésekkel: azok csak a marhát állítják meg, ők átrepülnek rajta. Azt hiszem, halhatatlanok: minden évben egyforma fiatalon jönnek valahonnan, repülnek valahova, szélirányban.

Úgy sejtem, az óriásgyíkok is rabjai a kertszenvedélynek, ugyan rendszerint csak délben járják végig közös birodalmunkat. Ha "óriás gyíkoknak" nevezem őket, mert karhosszúságra nőnek, talán nincs igazam, inkább törpe dinosaurust kellene mondanom. Családjuk kétszáz millió éves, előttük se Arisztid, se a vértesszőllősi ember nem dicsekedhet hosszú családfával. Ők nem akarnak hosszabb farkat, élesebb fogat, mint őseik. Tücsköt, bogarat, hernyót esznek, óvatosan, éjjel vadásznak. De azt is tudják, hogy pikkelyüket jó a forró napon süttetni. Aki már jégkorszakot látott, különösen megbecsülheti, hogy izzanak pikkelyei a függőleges napsugarakban.

Ebben különböznek éjjeli vadásztársaiktól, az úgyszintén hatalmas varangy feletti varangyoktól. Ezek az óvatos vadászok az óvatos bogarakra vadásznak, nappal nagyon csendesen meglapulnak a pinceablak mögött, és sokáig élnek, ha a szárnyas és óvatos éjjeli vadász, a bagoly rájuk nem zuhan a sötétből. Sok minden történik a kertemben, amiről sohasem értesülök. Csak ha mindnyájan összeülnénk - én s a lepkék és a gyíkok, a varangyosbékák és a gyümölcsevő bőregerek, akkor írhatnánk meg a kerítésen belüli ország történelmét. Azt hiszem, éppolyan érdekes, éppolyan tanulságmentes volna, mint a kerítésen kívüli világ krónikája.

Újra elkalandoztam. Dolgoznom kell, a kiszolgált kukoricát, a levitézlett zinniákat kell kidobnom, itt az ideje kiültetni a - ha tudnám, hogy tiszteljem magyarul! - finocchiónak nevezett főzelék palántáit. Aki sok helyre vágyódik, annak sok a dolga a kertben. Még az is vágyódik Olaszországba, aki sohasem járt ott, hát még az, aki ott nyomorgott át tizenöt esztendőt! Ezt a honvágyat bazsalikom és kakukkfű gyógyítják, de kell egy-kettő azokból a píniákból is, amelyek Keats és Shelley sírjait védik az erős napfény ellen. (Túl sok fény megárt a verseknek.) Fiatal píniáimra vigyáznom kell. Az igazi rómaiak többszólamúan kísérik susogásukkal a tücsökzenét... ezt itt nem fogják megtanulni, már azért sem, mert az itteni tücskök éjjeli zenészek... Nem, a kert sohasem kész: zenélő tücsköket kellene hozatni! Ezzel várnom kell, amíg a római píniáim felnőnek, mert a Palatinus tücskei nem szívesen zenélnek, ha nem zizeg a tűlevél a basszusban.

Az erdei epret szorgalmasan kell gyomlálnom; csúnya, rohamosan terjedő óriásfüvek magjait hozza a szél. A szél az egyenletes elosztás fanatikusa, reggel keletről nyugatra, délután az ellenkező irányban osztja a gazt olyan sikeresen, hogy mindenkinek jut belőle. Ahol a gyík, a lepke, a varangy Brobdingnagból jöttek, a fű túlnyúl mindenen. Békét kell teremtenem a virágágyakban, ahol egy-egy távolabbról jött virág mindent meg akar hódítani. Mindenhol, a kertben is, a kisebbségeket kell védenem - ugyan a kertben a kisebbségek helyzete nem olyan reménytelen. Virágok nem cserélhetnek színt, csak úgy, opportunizmusból...

Ha arra gondolok, mi kertem legfontosabb terménye, azt mondanám: a függetlenség megnyugtató érzése. A világ kaotikusabb, mint ahogy azt a görögök képzelték, több elemből áll, mint csak négyből - de a szabadságérzést a négy adja meg: levegőm van, tiszta levegőm, mert a nyápic kocsiút még annyi port sem ad, hogy fehérre porozná bambuszom levelét, és sűrű gödrei eltörik a házam tájáig merészkedő városi autók tengelyét; vizem van s lesz, amíg sikerül megvédenem a Serra tetején az erdőt. Tüzet, tüzet a lábas alá, melyben az aipigyökér fő, megadja az erdőm. S az éltető föld, az a kert. Nincs aszfalt, nincs kő köztem s a föld közt, még egy cipőtalpnyi bőr is csak ritkán választ el az elemtől, melybe az emberiség sajnálatra méltó része csak hullaként kerül. Nem értem a holdra vágyókat... A hold csak arra való, hogy Murillo Madonnái rajt pihentessék lábukat, de még a petrezselyem se teremne meg rajta.

Azok a jóemberek, akik embertársaik lelkét kapálják, gyomlálják, azt állítják, a hosszú emberélet csak válasz a gyermekkorban elszenvedett sérelmekre. Egy cseppnyi igazság van benne, már azért is, mert a káoszban semmi sem tiszta, és minden anyagban megvan a többi anyag nyoma is: a legtökéletesebb leírásban vannak bizonytalanságok, a legvadabb elméletekben - mint gaz a kertben - megterem egypár mondatnyi meglátás. Lehet, hogy az én életem sem lesz elég hosszú, hogy megbosszuljam az utamba állított "A fűre lépni tilos" táblákat; lehet, a vénembernek kell bosszút állnia azért a kisfiúért, akit fél százada egy csúf udvari szobába zártak, s ott öklével hiába próbálta tágítani a falat. Ha így van, tudom, hogy minden hiába: repülnek a felhők a kert felett, a leggyorsabban repülők viszik az éveket - de az udvari szoba felett semmi sem repült, az udvarban semmi sem termett, az órák álltak, a napok hínárba fonódtak. A nyomortanyákon nevelkedett gyerekek nem tudták, mit szabad, s később talán szabadságvesztésre ítélték őket. A jó (Istenem, kinek jó?) család gyereke életét szabadságvesztéssel kezdte, s körülötte mindennap valami másról derült ki, hogy nem szabad. Volt, aki beletörődött. Talán a többség. A fegyencek többsége csak rövid ideig veri a falat ököllel. A jó családból való ketrecben nevelt kanárimadár elveszti képességét, hogy a porcelán tálon kívül is találjon egy magot. Szárnyai csak rácstól rácsig viszik. Rajtam nem fogott a nevelés. Ha a kerítés mögött gyomlálok, ez a kerítés nem engem zár be, hanem a kívülről fenyegető csirkéket zárja ki... Fenntartom magamnak a jogot, hogy magam osszam a cselekedeteket "szabad"-ra és "tilos"-ra. Világéletemben harcoltam tébolyodott európai, nyomorult kis dél-amerikai tábornokok ellen, mindenki ellen, aki kisfiúkat udvari szobába és nevelőintézetbe zár, der-, die-, dasra tanít, egyenruhát húz egyenlőtlen fiatalemberekre, oktatja, boldogítja még azt is, akinek már benőtt a fejelágya, órarendeket dolgoz ki, mások életét tervezi ki vagy be...

Ha a gazba vágom a kapámat, ha vadhajtást nyesek, a távoli, soha meg nem bocsátott börtönért állok bosszút. Mint földem régi, jogos birtokosai, a botokudok, csak éjjelre fogadom el a barlangot.

Primum vivere... először is élni kell - aztán jön a munka, a teljesítmény, az ideálok. Csak a kertben és a zenében van élet. Minden más játék, szerep vagy tévedés, ha nem hazugság.

Igaz, el tudnék képzelni egy világot, amelyben már kihaltak a kertek... egy világot, amelyben a ráksejtszerűen szaporodó emberiség az erdők után már a kerteket is kiölte: négyszögletes mezőkbe párhuzamos vonalakat von a saláta - babsorok, káposztasorok libasorban haladnak az egyforma, egy nyelvet beszélő szájsorok felé. Ma még a kertek termelik a virágot, amelynek félelmetes részét úgyis a halottak kapják, miután egy virág nélküli élet után a mezőben ismeretlen földbe süllyednek (ha csak a jobban ismert tűz gyorsan nem izzítja hamuvá csontjaikat). A kiölt állatok után eljön a kihaló növények kora. Már haldokolnak a parkok... nyilvános kertek csak annyira pótolják őket, mint ahogy a nyilvánosházak pótolják a meghitt családi tűzhelyet. Már egyre kisebbek a kertek, egyre több a kő a föld és a felhők közt. Már kertnek neveznek egypár cserép háztetők közé került virágot. Üvegtornyokra kerül a zöldség, tojásgyárak, salátagyárak épülnek a géplármagyárak mellé, az időjárást gyártó gépek alá. A mindenütt uralkodó kerék végül kerékbe töri a kertet is.

Jó, hogy a kerekek ide még nem hozták el a kerekeket! "Versenyt az esztendőkkel"... nem félek: kertem túl fog élni. Apres moi la roue. A félelmetes jövő még nem fenyegeti fáimat, hogy rossz papiros legyen belőlük.

Még nem? Amikor nagyapám a jövőbe és Daguerre lencséjébe nézve gondolt a gyorsan felejtő, következő nemzedékekre, itt a botokudok évezredes múltjukra tekintve pontosan olyan alakúra verték kőbaltájukat, mint a jégkorszakon edzett őseik, mielőtt átsétáltak Kamcsatkából Alaszkába, s bízva bíztak abban, hogy az évezredek lánca nem fog elszakadni. Nyugodtan adták tovább kőnyílhegyezésük titkát fiaiknak, és olyasvalamit mondhattak botokudul, hogy Per Omnia Saecula Saeculorum.

A történelmi események annál gyorsabban játszódnak le, minél több ember vesz részt bennük. A hangulatok egyre gyorsabban halnak el. A nyelvek egyre gyorsabban halnak ki. Az emberi állatkert fajai egyre gyorsabban pusztulnak, az utolsó bálna alig fogja túlélni az utolsó vitorlást. Lehet, hogy egy öregember ásóval a kertben már anakronizmus. Vigyázat: anakronizmusnak lenni feltétlenül halálos betegség!

Szeretett Mesterem s kísérőm, Horatius, aki a reggel óráit igen hasonló módon tölthette, már régen intette barátnőjét, ne nézzen a jövőbe, ne higgyen a tervezőknek - megfogadom a tanácsát, és igyekezni fogok növényeim aznapi szükségleteire gondolni.

A növények úgyis tudják, mikor fognak virágozni, hervadni. Mi úgysem tudjuk. Semmit sem tudunk. Elég tudni, mi a hozzánk tartozó növény, mi a gaz. A gazt ki kell gyomlálni.

Kilencre kész vagyok az aznapi feladattal.

Bár már eddig is mondtam mindenfélét emberekről, akik valamikor egy mozdulattal belenyúltak életembe, vagy mondtak valami fontosat az emberiségről - élőkről és holtakról -, eleven emberrel ilyen korán még nem találkoztam. Ennyiben is különbözik a valóság a regénytől: nyolcvan regényoldalon már sokan jutottak volna szóhoz, detektívregényben már megtalálták volna az első hullát, szerelemről szóló műben már történt volna valami megbotránkoztató vagy felejthetetlen, jó esszéisták már lefektették volna egy meglepő elmélet alapjait, a rossz esszéista már dühbe gurította volna kitartó olvasóját - én ilyenkor szoktam lenézni a völgybe, ahol két-három kortársam mászkál az úton, baktat kétkerekű fogaton, vagy gurul a civilizációt jelentő bicikli két kerekén. Ahol mindenki a helyén van, kevesen kívánnak máshol lenni, mint ahol vannak. Az út lehetne szűkebb is, rosszabb is.

Hány kortársába botlik a távoli városok lakója, az első és a második csésze kávé között? A portugálok így mondják: eu não sei não - nem tudom.

Az egyedüllét irodalma. - A túladagolás tragédiái. - Dulce et decorum est pro patria mori. - A faj: papírkérdés! - Hol van a fene? - Szabad ember az, aki még nem fizetett adót. - Aki nem sváb - az olasz. - Min csodálkozna Babits? - Konty a lengyel kisfiú fején. - Rosszul sikerült angyalok. - Ügyintézők: Szt. Barbara, Szt. Lucia, Szt. Sebestyén: - A vörösre festett ökörszarv megóvja az ember házát! - Ötszáz szóból ért az ember.

Jó-e vagy rossz, ha az ember csak későn és elvétve találkozik a homo sapiens példányaival? Hatalmas irodalma van az egyedüllét bánatának. Egy művelt, sok nyelvben jártas irodalmár könnyűszerrel összeállíthatná az egyedül élők rímbe szedett siralmait. Talán ugyanakkora könyvtárnyi irodalma van azoknak, akik azért panaszkodnak, hogy túl sok embertársukkal vannak összecsukva. "Penitenciám: a rendtársaim" írta egy később szentté avatott jezsuita. A tengerek útjain olcsóbbak a többszemélyes kabinok, a börtönökben a veszedelmesebb gonosztevők kapják a magánzárkát... nem világos a helyzet.

Azt hiszem, az emberi viszonylatok kérdése adagoláskérdés. A kortársak jelenlétéből kaphat az ember túl kicsi, vagy bénítóan nagy adagot. "Ami kevésben izgat, nagy adagban bénít" - állítja a gyógyszertan egy alaptörvénye. A baj ott van, hogy nincs ráírva az emberekre, mint az orvosságosüvegre, hány cseppet bír el belőle a páciens. Ha valaki a homlokán hordaná: "belőlem naponta tíz perc elég", sok kellemetlenséget takarítana meg azoknak, akik vele dolgoznak. Ettől még lehet nagyszerű ember, vagy olyan zseniális gondolkozó, hogy ennyi idő alatt már túl sokat ad. A "belőlem minden mennyiség kibírható" ember még aligha született meg - a szerelmesek privilégiuma az az édes illúzió, hogy egymás részére nincs maximális adag. A legtartósabb házasságok azok, amelyekben a házastársak csak a megengedettnél kisebb adagokat kapják egymásból. A túladagolások tragédiáiból születnek a mindennapi panaszok.

Hogy ki kivel illik össze? Erre a kérdésre nincs kielégítő válasz. Ki mennyit bír ki a másikból, a második pszicho-farmakológiai kérdés. És minél tovább tart két ember kapcsolata, annál fontosabb a második.

Az orvos adagol a páciensének. A pácienst nem adagolja senki. Aki jó emberi viszonylatokat kíván, annak a percmutatóval (vagy ha nincs órája, a szívverésével) kell adagolnia: mennyit bír el belőlem, gondolataimból, jelenlétemből az, aki előttem áll? Mennyit bírok el én, anélkül hogy összeroppanjak, hogy neurózist kapjak, hogy feldühödjem, hogy unatkozzam, valaki másból? Mi a két adag közti átlag? Ki olyan színtelen, ízetlen, érdektelen, hogy minden adagban tűrhető, mint a víz? Ki olyan fontos és éltető, hogy minden nap szükség van rá, mint a kenyérre?

És van még az adagolhatatlan emberfolyam, melynek szürke árja évekig, élethossziglan mossa körül a nagyvárosok lakóit. Nem a "köz", nem is a "honfitársak" - az "emberek", the man in the street (ha véleményét kérdezik), a nép (mely Isten hangján szólal meg), a tömeg, a mob (ha a hatalom belelövet). Canaille, peuple, nation közt nem a francia szótár tesz különbséget, hanem az érzések. A költők magatartása is kétséges... Dulce et decorum est pro patria mori^[37] - mondja Horatius -, de egyet gondolva mást mond: Odi profanum vulgus et arceo.^[38]

A milliós hangyabolyok lakója része, szenvedő tagja, bírája ennek a tömegnek, s végül megrémül, ha nem nyüzsög valahol százezredmagával. Úgy érzi, nem sújtja a sors keze ennyi embertársa közt... a valószínűségszámítás azt súgja, hogy annyi fej közül egy másikra fog esni az esedékes tégla. Az egyenruhás tömegekben az tartja a lelket, hogy a Halálnak mindegy, kit ragad el, majd talál valaki mást fiai közt. Végül az egyedüllét tűnik félelmetesnek... és az elhagyott utcákon, egyedül az erdőben fél a magára maradt ember.

Érthető: a tömeg az ő Bakonya, az ő vadászterülete. Benne találhatná meg legjobb barátját, halhatatlan szerelmét, az ikerlelket. A rengeteg arc között egy a remény kifejezésével is tekinthetne feléje!

Aki igen kis adagban kapja kortársait, a tömegben rémül meg, amint a szögletes betonbarlangok villanyfényhez szokott lakója, egyedül, éjjel az erdőben. Bevallom, rémülettel álltam emberfolyamok sodrában. A folyamoknak van céljuk, irányuk - de az emberfolyam céltalanul folyik reggel a nagyvárosok közepe felé, ott örvénylik napközben, sűrűsödik délben, folyik ki estefelé, szivárog szét a kisebb betonkockák közt, majd patakzik újra vissza reggelente... egy bizonyos ritmusban; a rengeteg ember nagy része nincs ott, ahol lenni szeretne, ide-oda folyik a sok "kétlábú tollatlan állat", már nem az értelem, hanem a hidrodinamika magyarázza meg mozgásukat, torlódásukat, szétfolyásukat.

A nagyvárostól messze vagyok. Az onnan kitörő emberfolyamokból ritkán jut el idáig egy skatulyányi ember. Akik helyük változtatására a házamtól háromszáz lépésnyire húzódó utat használják, közelről jönnek, a közelbe mennek. A kertemből nem látom a legelőn túli arcokat, nyugodtan állíthatom, mégis tudok egyet-mást a koponyák tartalmáról. Tíz éve vénülök itt, ismerem az emberek szavait, babonáikat, az egyesek mögött álló közös múlt már óvatosan átköltött történetét.

Azt azért nem állíthatom, hogy ismerem őket. Egy koponyában fél tucat személyiség is elfér, s aki azt mondja, hogy ismer valakit, már téved. A Habsburg-címer kétfejű sasa ritka becsületes madár volt... az ember egyfejűségével szokta rejteni több fejű természetét. S százfejű hidra legyen az a lélekbúvár, aki annyira azonosítja magát az emberekkel, hogy megérti őket.

A nagy embercsoportokról nem nehéz valami igazat is mondani. Az általános megállapítások helyesek is lehetnek. Minél kisebb a leírt csoport, annál bizonytalanabb a leírás. Az egyénre a közről levont következtetések nem vonatkoznak. A fizikában hasonló a helyzet: a vasról mondhatunk pontos tényeket, egy vasatomnak már több a titka, egy atommag leírása a legkomplikáltabb, és a megmagyarázhatatlan bizonytalanságok megdöbbentőek.

Amit Paphlagóniáról, a paphlagónokról mondhatok, igaz. Ebből völgyem lakóira csak egy bizonyos fokig lehet következtetni. Az egyesekről még kevesebbet tudok; már sok, ha megtudom, kinek mije fáj, és ha ugyanattól a betegemtől nem csapatom be magam több mint kétszer.

Ha már leírok egyet-mást, inkább az általánosságok biztosabb berkeiben maradok! Akit idevet a sors, aki elkezd fejjel lefelé lógni az űrben, annak fogalmakat kell cserélnie. Pontosabban: a káosz ellentéte nem a rend, hanem egy másik, egy új káosz. Egy ábra tükörképe is ábra. A feje tetejére állított felfordulás még mindig felfordulás.

Még nem vagyunk űrhajósok, akik a holdról nézzük a föld ezüst sarlóját, a földfelkeltét, földnyugtát... de csillagaink félelmetesen idegenek. A hideg júliusban rövidek a napok, a karácsonyi napfény perzseli szárazra a füvet. A szegény embernek csak kávéja és cukra terem, minden mást vennie kell. Az ország zászlója tudományt és egészséget hirdet, de az analfabéták és leprások száma évről évre növekszik, egyszerűen mert gyorsabban szaporodnak, mint a többiek. Fajgyűlölet nincs. Mindenkinek joga van rá, hogy olyan fekete legyen, amilyen akar. A lelki betegek ritkák, a testi betegek annyian vannak, hogy minden társadalombiztosítás összeroppanna súlyuk alatt.

A csillagászok úgy vélik, hogy létezhetnek antianyagból készült antitejutak. Az ottani lények éppoly természetesnek tekintik antivilágukat, mint mi a miénket. Csak ha a két ellentétes világ egymásnak menne, robbannának semmivé.

Valahogy így létezik az ellentétes előjelű dél-amerikai világ a mi európainkétól messze: idejönni, beleütközni bizonyos nehézségekkel járhat.

Ha a képletesen leírt helyzetet pontosabban akarnánk bemutatni: az itteni sváb nem olyan, mint a régi budai, az itteni olasz Rómában egy árva kukkot sem értene. És a néger - kérem olvasómat, ne értsen félre - nem kizárólag bőrszínében különbözik az európaitól. Ami pedig az indiót illeti, ő a megtestesült titok, akihez szó és betű nem ver hidat. És mindezek az egyenként még valahogy leírható csoportok már itt-ott összeforrtak, új színekkel gazdagították az emberiség képét.

"Minden igazi dél-amerikaiban, a legfehérebben is van egy csepp néger vér" - állítja az egyik legtekintélyesebb dél-amerikai szociológus. Ezért - a legelő vége mellett elhaladó emberekről szólva - elsősorban a négerekről illik szólni.

Ugyan talán helyesebb volna elsősorban az idézetet kritizálni. A "vér" szócska nem egészen helyes. A vér, a titokzatos, jelképes vér, a vér, melyet csendes borzongással idézünk, az elfolyó vér, amelyből az éltető lélek száll a mennyek felé, az emberiség közös folyadéka. Nincs jelzője, nem nemes, nem póri. Ha nem volna vörös, színtelennek nevezhetnénk.

Rendkívül nehéz nekünk, "fehéreknek", másbőrűekről, fajról, vérről szólni. A zavaros fogalmak nevében éppen századunkban kimondhatatlan szörnyűségek történtek és történnek mindennap. Észak-Amerikában az is néger, akinek az ükapja egy néger leszármazottja. A faj nem a bőr színétől függ, nem a vér titkos sejtjeiben rejlik, csak régi születési bizonyítványok árulják el. Papírkérdés. Az indián fehér embernek számít, nemes mongolnak. A japánt nem nemes mongolnak tartják. A dél-afrikai hollandus úgy tanulja az iskolában, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, és mivel Isten tudvalevőleg nem néger, a néger nem ember, hanem szőrtelen, tanulékony majom. Az ibér úgy tudja, hogy a néger az a faj, amelyben az asszony ember, az ember állat. Az elméleteket korbács és puska vetítik a valóságba.

De strigis, quae non sunt... Jó volna, ha pár száz évig senki se kísérelné meg az emberiséget fajokra osztani!

Ha van különbség az embercsoportok közt, az nem vérkülönbség, semmi esetre sem rangkülönbség, nem lehet és nem szabad jogkülönbségnek lennie. Ha van különbség, csak tréningkülönbség lehet. (Nem merném a szót "edzés"-sel fordítani.)

Vannak kínai családok, amelyek kétezer éve szépírással foglalkoznak. Tényleg szebben írnak, mint a fehérek, akik késve nyúltak az ecsethez. A japán papírvirágokat oly régen gyártják a rajtuk finomodó kezek, hogy egy rövid emberélet nem elég a helyes mozdulatok megtanulására.

Az európaiak vagy ezer éve egyforma kerítések s falak mögött élnek: egyforma damokleszi fegyvertár függ fejük felett. Törvényhez szoktak. Írni-olvasni tudók uralkodtak felettük. Közös babonáikat ápolták. Egy almának tulajdonították minden baj okát. Egyforma háziállataik voltak, kenyérevők, aranykeresők voltak. Az olvasó Európa közös könyvtárban ült, a legendák, mintha a Szentlélek szállt volna beléjük, minden nyelven egyformán meséltek. A nyelv, ez a múlt században túlbecsült kerítés, nem változtatott a közös lélekalkaton. Az emberek egy-két generáció leforgása alatt könnyen vedlettek dánból németté, mint Moltke, horvátból, szerbből, szlovákból, románból magyarrá, mint Babits, Petőfi vagy József Attila, olaszból franciává, mint Napóleon és Léon Gambetta, spanyolból, szicíliaiból franciává, mint Hérédia és Mazarin. Európaiak maradtak. Az ezeréves múlt - helyesebben: az ezeréves tréning közös maradt. Ezen az sem változtathat, ha a túl nagy számban összezárt emberek közt gyűlölet és gyilkos tendenciák fejlődnek ki, s ha a gyűlölet különböző álarcokban gyilkolt is. S a múlt tarka. Volt benne katedrális és máglya, lovagi torna és robot, de közös volt a betűk alakja, a kotta és a kottával leírt, európai nyelven játszott, énekelt zene, a hegedűk, a csembaló mindenki részére érthető világa.

Ezek alatt a századok alatt a négerek közös világa más volt: nem volt benne betű, hegedű, székesegyház és máglya, matematika, csillagászat, kenyér és bor, kőház és kilincs, üveg és cipő. Ma is alig van. A kereskedők a négereket akkor szállították Afrikából a tőle elszakadt, de hasonló Dél-Amerikába, amikor Európában Bach, sőt már Beethoven koncertezett. Még nem értek rá múltat, ősöket vállalni, "trenírozni". Vannak négyezer éve gondolkozó kínaiak és hinduk. Megértik az atommaghoz vezető képleteket. Kiszámítják a napszerű égitestek tömegének lehetséges határait, gondolkoznak azon, van-e lehetséges tükörképe az atomalatti részecskék egymásra hatásának. Az abesszin, aki évszázadok óta lándzsával fut az antilop után, az olimpián megnyeri a maratoni futást. Sába királynője idejében kezdte az edzést.

Elkalandoztam? Paphlagóniában vagyunk. Lenn az úton megy valaki. Minden esélye megvan rá, hogy néger legyen. Szenvedély és szenvedés elködösítették fekete bőrű embertársaink világát. Megkísérlem oszlatni a ködöt.

Már hallom az ellenvetést: "Az ember millióéves múltjában két-háromezer év nem számít."

Számít.

A fejlődésnek számtalan lehetséges tempója van. Lehet hallatlan lassú. Bölcs állatok, mint az a bizonyos Madagaszkár körüli mélyvizekben élő hal, hetvenmillió év alatt egy uszonyát sem változtatta. Van gyík, amely kétszáz millió éve őrzi jónak megismert alakját. De mások - mint a ló - ötvenezer év alatt, hogy ne mondjam, percek alatt átváltoztak. Mi, majmok, az elmúlt százezer évben nagyon gyorsan lódultunk a végső, a végzetes változások felé. És egészen eltérő sebességgel fejlődnek egy-egy test különböző szervei: az agy daganatszerűen nő, az alig gondolkozástól a bölcs pillanatain keresztül az őrületig egyre pokolibb sebességgel halad. Már látjuk, hol fogja a sejttúltengés szétrepeszteni a fejlődésben visszamaradt koponyánkat.

A fejlődésnek ebben a robbanásszerű stádiumában ezer, kétezer év már sokat számít. Száz év alig.

Még nincs száz éve, hogy az itteni négerek felszabadultak, hogy néhányan megtanulták megfogni, a tintába mártani a tollat. Még alig akad néger, aki az apjától tanult írni. Nem hiszem, hogy akadna egy, aki a nagyapjától egy könyvet örökölt.

Felszabadulás! Gyönyörű szó! Vigyáznunk kell, hogy gyönyörködésünkben el ne felejtsük, mit jelentett. Egyszerűen azt, hogy az ibér földesúr összeterelte fekete bőrű rabszolgáit - a terelést is a pulipótló négerek végezték -, kiállt eléjük és kihirdette:

- Polgártársaim! Mától fogva szabadok vagytok! Éljen a szabadság! Mehettek a fenébe!

A négerek megrémültek. Hol az a fene? - Nekivágni az országnak - amelynek országútja sincs? Félmeztelenül? Hol van a legközelebbi feketebabos kondér? Könyörgésre fogták a dolgot.

- Nem maradhatnánk?

- Dehogynem! Sőt! Mától fogva fizetni fogok. Viszont ti is meg fogjátok fizetni a házbért és a babrizst. Szabad polgárok vagytok! Ez azt jelenti, hogy nincs többé szombat este cukornád pálinka potyán. Fizetni fogtok, - ti disznók, különben éhen-szomjan dögölhettek. Nem vagytok többé rabszolgák!

Vannak birtokok, melyeken még ott élnek a szabad polgárok unokái. Máig se láttak pénzt. Ebben a nyolcvan évben úgy adódtak a dolgok, hogy a házbér, vagyis a kunyhóbér, a babrizs és a pálinka mindig egy garassal többe kerültek, mint amennyit a munkabér kitett volna. A "szabad polgár" pénzeszacskója pontos ellentéte lett annak a mesebelinek, amelyben mindig egy garassal több volt, mint amennyit boldog tulajdonosa kiadott.

Elmenni? Minek, ha máshol is dolgozni kell? Dolgozni különben is értelmetlen foglalkozás. Földet szerezni? A néger, akinek ősei sem igen ültethettek valamit kölesen kívül, itt csak annyit tanult meg a földművelésből, hogy elöl a kávécserje, és hátul az ostor. Még inkább boldogult a városban, mert a város is dzsungelszerű, ott se vont még senki egy barázdát, mégis megél! Lakni? Lakni könnyű: deszkából, lécekből, pléhbödönökből nem nehéz hajlékot építeni. (Az angolok shanty town-nak, a franciák bidonville-nek nevezik az így keletkezett városokat. Bödönvilla-negyed volna talán a helyes magyar fordítása.) Sokan maradtak, néhányan szétfolytak a térképen, de azután elszaporodtak. Valahogy a verebekhez hasonló módon szálltak meg azokban az európai, e földön idegen találmányokban, amelyeket városoknak nevezünk. Túlzás volna állítani, hogy a fehérek segítették volna a tegnapi rabszolgáikat művelődni... de szaporodni segítették őket. Venus istenasszony birodalmában mindenkinek egyforma hosszú tréningje van.

A régi magyar társadalomban kasztok voltak. De az írók, művészek, színészek valahol a kasztokon kívül lebeghettek, legalábbis estefelé. Ilyenformán lebegtek a fiatal, sötét bőrű, fűszerillatú néger lányok kasztokon kívül, ha leszállt az éj. Lányaik (fiaik nem tűntek fel) az ország eszményképei: a négerek úgy látják, hogy hófehérek, közel állnak a világ uraihoz; a fehérek azt becsülik, hogy hiányzik belőlük az a bizonyos ezeréves gátlás, a kerítéskorok neurózisai. Közelebbi rokonai Évának, mint a portugálok, spanyolok lányai, akik nem tudnak bűntudat nélkül vetkőzni.

A São Pauló-i fehérek szobrot emeltek a néger anyának, aki a földbirtokos gyerekeit szoptatta, s megtanította szuahéli hangon ejteni a portugált. Illene, hogy a négerek szobrot emeljenek a fehér lélekkufárnak, aki elhajózott ősükért, áthozta, eladta, hogy unokáinak végül több joga legyen, mint a későn átjött fehérbőrűnek.

Az országút a külvilágból jön, oda vezet. Néha teherautó jön rajta, nagy ritkán végigbiciklizik egy rendőr... a sofőr, a bakter, az, aki nem vet, nem arat, de megszerzi a babot, a rizst, rendszerint a bennszülöttek régi nyarak barnította köréhez tartozik.

Lent a tengerparton a négereké a világ... nem a föld, mert azt nem szeretik. Megszokták, hogy az Úr - a föld ura, a mennyek ura, a gyarmat ura - elébük rakja a babosfazekat. Nem a házak, mert olyan hajlékot szeretnek, ahol a földön is lehet tüzet rakni. De az utak, az utcák, a vásártér, a tengerpart az övék, banánból, cukornádból annyi, amennyi az élet és az éhhalál közt áll. Aki azért lop, mert éhes, azt az angyalok viszik a mennyországba. Szabadok! Ki szabadabb annál, mint aki még nem fizetett adót?

Itt fent a dombokon valószínűbb, hogy az úton haladó ismeretlen a számtalan német törzs egyikéből fakadt. Magyarán: sváb.

A németekről már mindent megmondtak. Ők maguk leírták magukat (Heinrich Mann), lerajzolták magukat (Georg Gross), bemutatták magukat a Pireneusoktól Narvikig, odamasíroztak a calais-i polgárok elé, szöges csizmával rúgták a Kaukázus hegyeit. A dánok, a szicíliaiak zsebében egyformán nyílnak maguktól a bicskák, ha a németekről esik szó. A németek voltak azok, akik megcsömörlöttek az ezeréves tréningtől, és ágyútűz alá vették a katedrálisokat. Emberbőrből cserzett pergamenre írták önmaguk történetét. Jéghideg, gyilkos dühüket, szégyenletes vereségüket Európa minden köve ismeri.

Ha van valaki, aki nem tud róla, a sváb paraszt az, aki lent az úton baktat ökrösszekerén, kukoricalevélből szívja a háza mögött nőtt dohányból szálló büdös füstöt, és azon gondolkozik, hány zsák kukoricát fog az idén aratni.

Száz, ha nem százötven éve hagyta el ükapja a brandenburgi herceg vagy a kölni érsek földjét. Mikor? Talán a nagyapja sejtette meg: "Amikor már nyúlra sem volt szabad vadászni az uraság erdejében." "Amikor már egy kapanyélre való fát sem kapott az ember ingyen." Vagy később? - "Amikor a poroszok minden fiatalembert katonának vittek." Voltak, akik egyenesen hajóra szálltak, s jöttek, két-három hónapig hajóztak, aztán nekivágtak az őserdőnek. Voltak családok, akik egy kis körúttal jöttek: előbb elmentek egy-két emberöltőre Oroszországba: Wolhyniába, a Kaukázus és a Fekete-tenger vidékére, Szibériába. Az első világháború után hazatértek Németországba, és már idegeneket találtak: a vérig sértett, vereségében tehetetlen, szégyenét, bűneit tagadó, nyomoráért felelőst kereső népet. Aki a háborút Oroszországban élte át, már máshogy látta a dolgokat, és továbbment. Itt találkoztak a "régi németekkel", akik még der-, die-, dasszal beszéltek, még ha banánról és mandiókagyökérről volt is szó.

Ki tudna ma még a régi, tengeren túli birodalom roncsairól? A hetvenévesek közt akad, aki az "első háború" után fordított hátat neki. "Kielben fellázadtunk - meséli az egyik, aki még ma is beleillik a gondosan megőrzött egyenruhájába. - Elég volt. Végünk volt. Felhúztuk a vörös zászlót. De a hadsereg még hitt a császárban, a tisztek is hittek. Kettőt közülünk agyonlőttek. Minket bakaruhában küldtek Flandriába. Amire odaértünk, már lövészárok sem volt. Jöttek a tankok. Úgy volt, amint tudtuk: elvesztettük a háborút. Szaladtunk. Én tudtam, mi a tenger. Idáig szaladtam." - Vagy: "Tudja, mi a Rumpler-Taube? Akkor mindenki tudta, ma már senki sem hallott róla. Az első páncélos vadászgép! Ezzel repültem. Megfogadtam, ha élve lekerülök, meg nem állok a világ végéig. És ez itt a világ vége! Vagy nem?" Az ötvenévesek közt még van, aki emlékszik egy különös időre; a rádiók Grimm-meséinek szeretett nyelvén egész új meséket mondtak: egy hatalmas Vezér naggyá, boldoggá tette a Birodalmat, boldoggá, németté fogja tenni a világot. Paphlagóniát is be fogja kebelezni az Ezeréves, a Harmadik Birodalomba. "Holnap miénk a világ" - mondta a hangszóró, mielőtt jó éjszakát kívánt, és a Vezért éltette volna... Szép idők voltak, nem tartott sokáig. A rádió berekedt. A bennszülöttek elvitték a rádiókat. Mire újra lehetett egyet forgatni a gombon, a gép már elfelejtette a mese folytatását. Végül az emberek is elfelejtették a mesét.

Nagyon ködös, nagyon távoli az itteni svábok Németországa! Luther Márton ott írja a bibliát. Ott rágja a mézeskalácsot Jancsi és Juliska, ott hoz a húsvéti nyuszi színes tojást. Mindenki a nagyszülők nyelvét beszéli.

Aki se nem zulukaffer, se nem sváb, minden valószínűség szerint olasz.

Ha valaki megszólítaná, meghallgatná, se tudná ezt biztosabban, mint én, aki messziről nézem, hogy hozza a kukoricalisztes zsákot a malomból. Csak a Velence mögötti rizsföldeken, kukoricásokban, szőlőhegyeken hallani hasonló hanglejtést. A régi dallamba itt az Azori-szigeteken használt, arabból ibérbe csúszott, félreértett spanyol szavak vegyülnek. Babits hallhatott valami hasonlót, amikor a Fogaras környéki románokra fülelt. Ő azon csodálkozott, hogy egy szó szájról szájra szállva eljutott a hét római dombtól az erdélyi dombokig... vajon mit szól, ha Livius páduai kiejtését (amelyen már a rómaiak is mosolyogtak), a római szavak ibériai alakjait itt hallotta volna, ahol a botokudok kőbaltáit még csak vékony humuszréteg fedi?

A négerek nyelvét az utolsó szóig elrabolták. A svábok zsugorodó szókincsüket épp csak hogy még őrzik. A velenceieknek nem volt problémájuk: partra szálltak, és máris megértették őket. Amit ők pane-nak hívnak, itt pao, a vino vinho, a sale sal, az acqua aqua... aki kenyeret és sót, bort és vizet érthetően megnevez, aki tisztában van vele, mi az, hogy vita, morte, amore, az nincs egészen idegenben. Velük az történt, hogy nem vették észre, nyelvet változtattak-e vagy sem. A római állam alapeleme a "tribus" volt, az összefüggő családok közösségé. Ezen kétezerötszáz év semmit sem változtatott. Itt is családcsoportokban élnek, békében, avagy ünnepi alkalmakkor egymást késelve. Úgyszólván minden csoportnak megvan még a családi nyelve is. Vannak családok, amelyek a bresciai tájszólást keverik az ibérrel, mások a cremonait a velenceivel; némelyek már ibérül beszélnek, de még nem vették észre, s latinnak nézik az idevetődő olasz kapucinus toscanai nyelvét.

Könnyű volt az olaszoknak! A kulcsszavakkal jöttek! Nem hiányzott nekik a tél. Nem sütöttek rossz kenyeret a kukoricalisztből, mint a svábok, hanem nagyszerű puliszkát rotyogtattak a Karszt völgyeiből idecipelt vasbográcsban. Csak végigsétáltak a lejtőkön, és már tudták: megterem a szőlő! Lesz bor is a puliszkához!

Rómában hallottam (talán Kerényi Károlytól), hogy a római limes majdnem pontosan megfelel a szőlő határának. A legionárius addig ment, amíg a szőlő kísérte. Aztán megállt. Ott vonta meg a határt, amely egy ezredévvel később megmaradt a római katolicizmus határának.

A Velence vidéki paraszt alig hallhatott a limesről... de a vonal valahol bennfoglaltatik az "évezredes tréningben..." Azt, hogy a bor vérré válhat, azt tudja. Itt sincs máshogy, mint máshol: egy szőlőhegy megadja a kenyeret is, a ruhát is. Mást is: mint az oltás a betegség ellen, úgy véd a bor cukornád pálinka ellen. A néger, a sváb védtelenek. Isznak, amíg fel nem fordulnak, Isznak, amíg minden egyes idegük nem fáj. A kényszerképzetekig, a merev tétlenségig, a dadogásig, a reszketésig, az összezsugorodott gyomorig, a végelgyengülésig isznak. A szesz gondjaik után gondolataikat is feloldja. Végül a világuk köd, menekülő életük célja a kábulat.

Az olasz megissza két pohár vörös borát a polentához, lepihen, és dolgozni megy.

Ezeréves immunitás! Azt látom, ami már Kolumbusz idejében történt: a spanyolok ismerték a szeszt, már az aqua vitaet, a konyakot is. Itták, de ismerték az adagolást. Az indiók védtelen áldozatai lettek. Rogyásig ittak, földjüket, feleségüket, életüket adták érte. Az indió mást tudott: azt, hogy a dohánylevél füstjével illik vigyázni. Ha véletlenül találtak egy dohánylevelet az erdőben, megszárították. S ha aztán tűz is akadt, rágyújtottak egy hosszú szivarra, szippantottak egyet, eldobták. Ezer vagy tízezeréves immunitásuk volt. Az európaiaknak nem volt. Tehetetlenül szenvedtek a nikotinelvonás tüneteitől. Nemsokára hajlandók voltak földjüket, családjukat, életüket feláldozni, csakhogy egy rövid időre megszabaduljanak a nyomorító bűzhiánytól. Füst, hamu, bűz, émelyítő gázba fúlt a fehér ember, végül a világuk köd, hamuvá izzó életük célja a füst.

Az indiót a fehér ember gümőkórja pusztította, a konkvisztádorokat az indió egykor nem halálos vérbaja. Az orvostudomány történelmében Amerika felfedezése a nagy szerencsétlenségekhez tartozik.

A sváb, a néger elpusztulnak az erősebb rum mérgétől. Nem örököltek immunitást. Az olasz bort iszik, azt is csak étkezéshez. Ő örökli a sváb földjét. A négerét nem örökli, mert annak sohasem volt.

Nézem a ritka emberpéldányokat lent az úton. (Azt is, hogy változtat színt a legelő aszerint, hogy fák vagy felhők árnyéka esik rá, hogy vonulnak mélyre szállt felhőfoszlányok a Serra körvonalaira.) Tudom, van olyan is, aki egészen máshonnan jött. Lengyelek tévedtek az erdőbe. Nem értem nyelvüket, hiába kérdezném őket, mikor, honnan jöttek; annyit tudok, hogy még véletlenül sem akad köztük írni-olvasni tudó. Nyelvüket megőrzik, ibérül nem tanulnak meg, esetleg németül tudnak pár szót. Településük a botokud rezerváció felé húzódik. Azokkal valahogy megértik egymást, a fiatalok néha onnan nősülnek. Lengyel antropológusnak ajánlanám figyelmébe gyermekeiket, különösen azt a tízéves kisfiút, akit földig érő hajjal múltkor az anyja hozott hozzám. Ibér, német, olasz szavakkal valahogy megértettük egymást, egy percre bepillanthattam az innen egy órányira fekvő lengyel világba.

- Miért nem vágja rövidebbre a kisfiú haját? Úgy néz ki ezzel a konttyal, mint egy botokud lány!

- Még nem szabad!

- Mit nem szabad?

- Levágni. Amikor négyéves volt, beteg volt. Megfogadtam a Szentséges Szűz Máriának az égben, hogy hét évig nem vágatom le a haját, ha meggyógyul. Meg is gyógyította. Majd jövőre levághatom.

- És mit szól a férje?

- Nincs. Vagyis volt. De egyszer rám unt, vásárolt egy tizenkét éves kislányt, hazahozta, avval hált. Aztán azt is megunta, megvette az anyját is. Engem kidobott, hazamentem apámhoz.

- Miért választott botokud férjet?

- Nem akartam őt, de megbabonázott. Füsttel áldozott az ő szentjeinek, s egyszerre nem tudtam többet ellenállni neki.

- Hallja: azt az asszonyt... kitől vette a férje?

- Hát annak a férjétől. Nagyon szegény ember volt, szüksége volt a pénzre.

A házból az útra nézve az ember nem tud meg mindent kortársairól. Beszélnie kell velük! S várni, türelmesen várni, amíg valaki kibújik kunyhójából, végigmegy az erdei ösvényen, lemászik a sziklák közt a Serra falán, bejön hozzám, előkaparássza szegényes szókincsét, nyelvek közti nyelvtöredékeit, kipróbál rajtam egy nagyapjától örökölt, neki már érthetetlen frázist. Ha szerencsém van, mint az archeológusnak, aki törött agyagtáblákról elolvas egy mesét, végül én is okulok.

Tudom, hogy Istenben mindenki hisz. Valakinek meg kellett teremtenie a világot, különben nem volna. Angyalt is teremtett eleget, de egy részük nem sikerült, ördög lett. Az ember sem sikerült, mert az ördög rávette Ádámot az almaevésre. Ehetett volna banánt, ananászt, mandiókagyökeret, nem lett volna semmi bajunk. De végül majd bejutunk a Mennyországba, ahol mindennap vasárnap van.

Ennyi a közös hit; a különbség, hogy a Mennyországot a hivők, az "Isten Gyermekei", a "Jehova Tanúi" kizárólag önmaguknak tartják fenn, míg a "nagy" vallások hivői Isten kifogyhatatlan kegyelmére hivatkozva számolnak a lehetőséggel, hogy földi szomszédjaikat teljes számban - épp csak a csirke- és dinnyetolvajok híján - viszont fogják látni a boldog túlvilágon. Az olaszoknak van egy szép kis versikéjük is, amely azt állítja: "Isten meg fogja bocsátani a szerelmesek vétkeit, nem akar ám egyedül csücsülni a Mennyek országában."

Isten van, emberek vannak. Köztük nagyon nagy a távolság. Az Úr néha lecsap egy mennykövet a földre, ha nagyon megharagszik. Az embernek már nehezebb felszólnia az "Örök Atyához". Jó, hogy apostolok, szentek, angyalok, szellemek lebegnek az embert az Úrtól elválasztó távolságokban! Ők intézik az apró ügyeket. Szent Barbara mennydörgésügyekben tárgyalhat az Istennel. Szent Lucia egy gyertya ellenében szembajt gyógyít, Szent Sebestyén a Somogyban rossebnek címzett nyavalyát. Nincs az a pápa, aki sárkányölő Szent Györgyöt meg tudná fosztani méltóságától! A paganus, a távoli völgyek pogány lakója, hű marad bevált kisisteneihez.

Akik kiűzik az Istent a világból, nem is sejtik, mi mindent, ki mindent űznek ki vele: a kis és nagy, jó és rossz szellemek, a halottak hazajáró lelkei, a mindenhol tevékeny, láthatatlan, de érezhető sereg eltűnik nyomában - s az ember egyedül áll a földön! Kihez forduljon halálfélelmében, fájdalmában? Még a spiritiszta is - az az ember, aki érti a szellemek nyelvét - hiába égetné illatos füveit, hiába vetné nyakába a kutyafogból készült nyakláncát, hiába főzné a teliholdnál szedett levelekből a gyógyteát... Szomorú lenne a világ. Elhullanának a rossz szemmel megvert tehenek! A gonosz varázslók, akik ismerik Mózes hetedik könyvét, fejszét vágnának a fatönkbe, azt fejnék meg... s a jó ember hiába fejné tehene üres tőgyét... még azt hinné, hogy kígyó vagy varangy szopta ki...

Süt a nap. Messze ellátni, a kertben égnek a vörös zinniák... de lesz még éjszaka is. A szellemek este ébrednek, amikor leszáll a nap, és a holt kígyók és teknősbékák tetemei egyszerre csak eltűnnek a patak partjáról... Ilyenkor rendel a spiritiszta erdei kunyhójában. Az erdő titoktartó, a kunyhó messze van, de nekem is vannak hű szellemszolgáim, bekukucskálnak a kulcslyukon, megsúgják, mi történt:

- "Van fenn a Serrán egy öregember. Harminc éve vagy régebben - ki számolja az éveket? - elvett egy lengyel lányt:" Ismerem őket. Ha Rubens festményei úgy vénülnének, mint Dorian Gray titkos portréja, olyanformán néznének ki gráciái, mint az a lengyel öregasszony.

- "Az ember bennszülött. Az asszony egy kukkot sem értett ibérül. Beszélni nemigen beszélgethettek, de kezdetben szerették egymást, később összeszoktak. Megértették egymást. Huszonnyolc élő gyerekük van. A többi meghalt. Nem is volt semmi baj, de amikor dohánytermelésre adták magukat, az asszony megbetegedett. Nem kapott többé levegőt."

Eddig nem meglepő a történet. A dohánylevél mérges. Aki heteken át osztályozza, kötözi a dohányleveleket - csak így veszi át a gyár -, aki finom dohányport lélegzik be napestig, belepusztul. Már kisgyerekek asztmarohamot kapnak, megfulladnak. A férfiak földeken dolgoznak, a dohányleveleket asszonyok, gyerekek választják ki, kötözik. Vérszegények lesznek, nem esznek, folyik a nyáluk, szörnyen fáj a fejük, de csak dolgoznak tovább, mert a gyár keres, az állam meg még jobban. A tüdőrák jó üzlet...

- "Mit tudnak az orvosok? Semmit. Azt mondták, asztma. Etették pirulával, mindenfélével. Napközben meg is volt valahogy. De éjjel úgy érezte, hogy száz marok fojtogatja, hogy láthatatlan kezek fogják be orrát, száját. Az orvosok nem hitték el neki. Csak adták a cseppeket, tablettákat, mindenfélét hiába."

- "Végül megelégelte a férje a szaladgálást, az orvosokat, akik csak a fecskendő hegyéig látnak, csak kopogtatják a beteget, de nem segítenek rajta, és minden beteggel külön fizettetik meg a fehér kabátjukat, fogta magát, elment a spiritisztához. Az nem könyvből tanulta a tudományát!

A tudós szépen meghallgatta, miről van szó. Nem kérdezett bolondokat, hogy hány gyereke van az asszonynak, hogy volt-e már tüdőgyulladása, csak szívta a kukoricaszivar füstjét és bólogatott.

- Várj csak. Újhold idején beszélek a szellemekkel. Tegyél csak le tízezer maravédit a Szent Sebestyén képe előtti tányérra. Füstölőre. Aztán visszajöhetsz.

- Az asszony...

- Megmarad...

Tizennégy nap múlva újra ott volt. A szellemek barátja újra ott ült a sötétben, a szoba sarkában, ahova az olajmécses fénye se világított be. Nem kérdezte, hogy van az asszony, nem várta meg, hogy őt kérdezzék. Úgy kérdezett, mint a rendőr a tolvajtól.

- Ugye, ott laksz a Szent Donatus kápolnánál?

- Ott.

- Ott, ahol azelőtt a mennoniták laktak?

- Azok rég elmentek. A városhoz közel többet ér a tej...

- Csak a halottaik maradtak ott.

- Csak a halottaik.

- A temetőben.

- A temetőben. Én...

- Fogd be a szád. Csak a kérdéseimre felelj!

A bölcs máshonnan kezdte:

- Dohányt ültetsz?

- Azt.

- A dohányleveleket kemencében szárítod, vagy csak úgy, a csűrben?

- Kemencében.

- És ki építette azt az átkozott kemencét?

Az ember megijedt. Az átkozott szótól ijedt meg.

- Én.

- Hát mondd csak, te csirkefogó, hogy volt az?

Csönd. A kérdezett meg sem mukkant.

- Nem szólsz?

Csönd. Süket csönd. A mágus maga válaszolt a kérdésre.

- Megmondom én neked, hogy volt az, te pokolfajzat! Megvetted a földet, megvetted benne a mennoniták régi temetőjét, olcsón adták, mert megígérted, hogy a temetőnek majd gondját viseled! Így volt, vagy se, te gyehennáravaló, te halottrabló? Aztán fölszántottad a temetőt, hazavitted a köveket, széttörted a nagyobbakat - és ebből építetted a dohányszárító kemencédet!

Erre nem volt mit válaszolni.

- Akik Szent Sebestyénre nyilaztak, már rég kinn lesznek a tisztítótűzből, amikor te még a Sátán parazsán sülsz, te lator! Még a kőkeresztet is hazafuvaroztad, négyfelé verted, ezt tetted a pajtád négy sarka alá. A szellemek tudják! Te is tudod! Hát ezért...

- A halottak semmit sem bocsátanak meg! Ma a feleségedet fojtogatják láthatatlan kezeikkel, holnap te kerülsz sorra.

Az ember csak nyögött:

- Mit tegyek?

- Hazamégy, lebontod a kemencét, minden egyes sírkövet visszaviszel a helyére. Az összetörteket összerakod! Vigyázz, hogy mindenki a sajátját kapja vissza! A pajta alól is kiásod a keresztet! És nehogy a feleséged a közelébe menjen a dohánynak! Hogy belépjen oda, ahol a dohány szárad. Nehogy hozzányúljon! Te pedig leteszel húszezer maravédit Szent Sebestyén képe elé! Azért ilyen keveset, mert nincs több a zsebedben. De ha megkapod az idei dohány árát, hozol még harmincat! S meglátod: a feleségednek kutya baja se lesz!

Hát nem igaz, hogy a szellemidéző többet tud, mint a doktorok? Az asszony többé közelébe se ment a dohánynak. Még le se bontották a kemencét, már eltűntek az éjszaka fojtogató kezek. Ma semmi baja a világon."

Ki merné tagadni, hogy a szellemek beleszólnak az emberi dolgokba? "Nem hiszek a szellemekben - mondják a felvilágosult spanyolok -, de létezni léteznek." Longfellow négy szép sort írt róluk:

All houses wherein men have lived and died
Are haunted houses. Through the open doors
The harmless phantoms on their errands glide,
With feet that make no sound upon the floors.[39]

Nem vehetem rossz néven azoktól, akik lenn az úton járnak, hogy ügyes-bajos dolgaikkal, fájdalmaikkal a sokat tudó, szellemekkel társalgó, illatos füstfelhőkön keresztül szitkozódó remetékhez fordulnak bizakodva.

Ötszáz szavuk van, talán még ötszázat értenek. Ezer szóba nem sok tudomány fér, de kettővel-hárommal máris bölcset lehet gondolni. Az athéni piacon is ilyen kevés szavú görögök sétálhattak... azért foglalták bölcseik a rövid képletekbe: "Minden folyik"; "Ne bízz senkiben"; "A legtöbben rosszak". Völgyem lakói még ilyen rövid tanácsot sem kaptak az iskolában - huszonnégy betűnél többet semmi esetre sem kaptak -, megkísérlik tehát jóban lenni a jó szellemekkel, védekezni a rosszak ellen. A vörösre festett ökörszarv sok minden rossztól óvja meg az ember házát.

A kertből, messziről nézem a ritka emberpéldányokat. Egyikük-másikuk feljöhet hozzám, ha baja nem múlt el a ráolvasástól, s ha nem véli, hogy jó volna kivetetni a vakbelét. Össze kell szednem azt az ötszáz szót, amelyet valószínűleg megért. Úgy érzem magam, mint az, akinek kőbe kell vésni mondókáját: csak kevés szót, kevés betűt szabad használnom. Elvont fogalmakat használni tilos. Nem szabad tárgyakat említeni, melyek itt nincsenek. Nem szabad azt gondolnom, hogy barátaim fel tudják sorolni a hét napjait, az év hónapjait, hogy hallották már a baktériumok létezéséről vagy arról, hogy az emberi test hőfoka harminchat és harminchét között van. Vagy hogy tudják egyáltalán, mi a hőfok, hogy van szavuk a hőmérőre, a fecskendőre, a vízcsapra, a rajzszögre, a levélbélyegre. Gondolkoznom szabad - szabad róluk vén európai nyelvek pazar pompájában, százezer szó közül kiválasztott szavakkal szólnom. Jobban teszem, ha mély tisztelettel meghajlok előttük: ők tanítottak arra, hogy ezer is bőven elég ahhoz, hogy az ember felnőjön, szeressen, gyereket neveljen, és nagyon fáradtan, tiltakozás nélkül elköltözzön.

Aki öregkorára megtanul egy maroknyi szóval beszélni, azt is megtanulja, mi az élet maga, és mi a mese, a szerep, a gondolatok elrejtésére szőtt szószövet, a szótárvilág. Megtanulja megbecsülni a szűkszavú görögöket, s hallgatag nagymesterüket, Diogenészt.

Én nagyon nagyra becsülöm az ismeretleneket, akik lent az országúton járnak.

Bélistás szentek. - Sörét a kakastolvaj Lábában. - A külképviseleti malac. - Az Akadémia orvosa. - A haldoklók visszafordulnak. - Kleinné nyelvgyakorlatai. - Az ebéd előtti s az ebéd utáni világ. - Kőnigné praxisa, fejfájása, történetei. - Iris születése. - A vándorhangyák. - Az árnyék delet jelez.

Az embercsoportokról könnyű szólni, az egyes emberről nehéz. Hiába tudunk mindent a kenyérről - egy, a kenyérben levő hidrogénatomról már kevesebbet tudunk, az atom magjáról még sokkal kevesebbet. Ha az úton járók közül egy befordul a kiskapun, akkor már egy ismeretlen ember jön hozzám. Legfeljebb azt mondhatnám: Szent Katalin birodalmának egy polgára jön.

Még ez a mondat sem feltétlenül a színtiszta igazság. Szent volt-e Katalin? Volt-e egyáltalán? A káoszban a múlt is olyan bizonytalan, mint a jövő.

Minden bizonytalan, még a szentek rangja is. Örökmécsek hunynak ki, dicsfények tűnnek le, addig ég a gyertya egy szobor előtt, amíg a szobrot leviszik a pincébe, a sötétbe.

Itt van Szent György esete: fogta a lándzsáját, paripára kapott, kilovagolt a tűzokádó sárkány ellen, megmentette a sárkány őrizte szüzet! Még feleségül sem vette, mint a mesebeli hősök, és nemcsak addig élt, amíg meg nem halt: székesegyházakat emeltek tiszteletére, rézgarast, ezüstpénzt vertek képével, még a lovát is rátették - s most, kegyetlen századunkban elvették dicsfényét, visszaparancsolták meseországba.

És Szent Filoméla: "virgo et martyr" volt, szűz és vértanú. A katakombákban álmodta át a középkort és az újkor nagy részét, míg oltárra emelték. Csodáinak se szeri, se száma. Száz évig védte viruló kislányok erényét... de jöttek a bősz történészek, jöttek az ördög kései ügyvédjei, kioltották szent fényét, törékeny kis csontjait örök katakombára ítélték.

Bajok vannak Szent Miklóssal is. Már elvették tőle Oroszország Védnökének a címét. Már kétségbe vonják, hogy életre keltett három feldarabolt és besózott fiatalembert, s róla, aki püspöki botjával kavarja és nyugtatja a Földközi-tenger habjait Bari előtt, s védi a halászokat, róla, akinek csontjairól ma is csodatevő sósvíz csepeg, azt állítják, hogy átköltött Poszeidón.

Alexandriai Szent Katalin is veszélyben forog. A jó Egyházatya pontosan elmondta, hogy szállt le hozzá, hogy húzott jegygyűrűt az ujjára a gyermek Jézus; hogy tört el a kerék, amikor a Császár kerékbe akarta töretni, hogy jöttek érte az angyalok, amikor fejét vették. A festők csodaszép képekben mondták el történetét. Most századunk - Szent Tamásnál bizalmatlanabb századunk - a Császár nevét, a jegygyűrűt, a kereket keresi, és semmit sem találva még Szent Eusebius szavában sem bízik!

Féltem kis zöld tartományom csinos védőszentjét. Fehér mellénykében, aranybrokát szoknyájában még mit sem sejtve pihenteti kacsóját a Szűz Mária térdén Memling képén, az íróasztalom felett. Egyelőre még nem bántották. Még nyugodtan leírhatom:

- Szent Katalin birodalmának egy polgára jön hozzám, gyermekével a karján.

Lassan jön, húzza a lábát. Reuma? Akkor nem jönne gyerekével. Ha gyerekkel jön, a gyereknek fáj a hasa. Ha a gyereknek fáj a hasa, legalább három napja fáj, ma végigüvöltötte az éjszakát, és szülei nem tudtak aludni, különben ma is cukros kamillateát kapna.

Tapasztalt, erdőbéli orvos már távolról diagnosztizál. Annál is inkább, mert betegei nehezen szolgálnak pontosabb tájékoztatással.

Tőlem nem nagyon messze, Gregorióban, a hegyoldalon van a kórház. Onnan is látni, ha az autóbusz megáll lenn, a szálloda előtt. Az ottani orvos nagymestere volt a távdiagnózisnak. Barátjával, a betegápoló-asszisztens-titkárával az ablakban lógott, ha egy autóbusznyi segélykereső baktatott hegynek fel.

- Kinek szedjük ki a vakbelét?

- Annak a kövérnek!

- A petefészkét?

- Annak a néninek, a nagy szatyorral.

- Jó, akkor megvan a mai program!

A pácienst csak az óvhatta meg a késtől, ha rosszul felelt a vizsgáló orvos első kérdésére:

- Hány tehene van?

Ha nem volt, három napra lefektették. De két tucat injekciónál egyebet nem kapott. Akinek még tehene sincs, az nyomorult, éhenkórász dohányföldi, csak cipelje tovább azt a nyavalyás, kukacos függeléket! - De ha úgy felelt, hogy "tizenkettő", akkor semmi kétség sem volt afelől, hogy fejfájása, gyomorégése, epegörcse, magas vérnyomása a régen beteg és épp áttörni készülő appendix következményei voltak, és nem is kellett újra felhúzni a nadrágját, mert már gurították késirányba.

Tizenkét tehén - de már három-négy is - azt mutatta, hogy a betegnek a szükségesnél eggyel több szerve van. Jeles kartársam hajlandó volt szükség esetén a petefészek helyett egyelőre az epehólyagot vagy a mandulákat eltávolítani, de nagyjából megmaradt az első, ihlet adta kórisménél.

- Mi baja a gyermeknek? - kérdezem.

- Semmi, hála Istennek.

Máris megbuktam.

- A gyereket csak úgy hoztam. Nekem lőttek éjjel a lábamba söréttel!

Diagnózist változtatok. Akinek éjnek idején söréttel a lábába lőnek, az nem páciens, hanem csirketolvaj. Akad bőven. Nekem a legszebb kakasomat lopták el a múltkor. Sherlock Holmes már tudná, én csak sejtem, hogy ez a jóember járt nálam is. Itt az a szokás járja, hogy a szülő nőt negyven napig tyúklevessel etetik, s akinek nincs tyúkja, jó lelkiismerettel lopni megy.

- Nagyon jó ember lehetett, aki a lábába lőtt! - mondom páciensemnek, s nézem, hol vágódott be egy-egy sörét.

- Miért?

- Mert ha rossz ember lett volna, magasabbra céloz! Akkor vége lett volna az éjszakai tyukászatnak!

Páciensem nem sértődik meg. Hiába tagadna. Csak sóhajt. Egyszerre tisztábban látom a helyzetet.

- Azért lőtt a lábába, mert azt gondolta, elég lesz. Így is kisül, ki járt a tyúkketrecnél, és reggel értesíti a rendőrt.

Páciensem elárulja az utolsó titkát is:

- Ezért hoztam a gyereket! Hogy az emberek azt higgyék, a gyerek miatt megyek az orvoshoz!

Ennyi bölcsesség előtt meghajlok, és hozzálátok rendbe szedni kakasom tolvajának a lábát. Anélkül hogy felnéznék, még megkérdem:

- Fog... még egyszer kakast lopni... tőlem?

- Soha - ígéri.

Igen. Ez is tiszteletdíj.

Hiába int Horatius: Nil admirari - akinek hivatása száműzöttnek lenni, sorsa, hogy orvos, annak a csodálkozás a mindennapi teendőjéhez tartozik. Hogy az ember egy világvégi csirkefogó vagy nagyvárosban élő követ és teljhatalmú miniszter orvosa-e, az egészen mindegy.

Senki sem él egészen a jelenben... Fiatal emberek idejük nagy részét a jövőben töltik; mi, öregek, a régjárt utakat tapossuk újra, már minden csak hasonlat (mint az öreg Goethének, mikor a Faust utolsó sorait rótta), minden emlékeztet valamire; az új csodálkozás régi csodálkozásra...

Arra gondolok, hogy is volt az, amikor a magyar külképviselet először tisztelt meg bizalmával... Régen volt, negyvenháromban, Rómában. A háború közel, az éhség már benn volt az Örök Városban. Az orvosságok már régen hiányoztak. Akkor szólalt meg egyszerre a telefon.

- Magyar Követség. A vatikáni. Jöhetne gyorsan, doktor úr?

- Miről van szó?

Tudnom kellett, milyen orvosságokat vigyek.

- Azt hiszem, tüdőgyulladás. Gyorsan jöjjön.

Sulfamid tablettáim voltak. A londoni rádió szerint Churchill tüdőgyulladását is ezekkel gyógyították. Biztosnak éreztem magam.

De ki lehet a beteg?

A Pinción átvágva, ahol a virágágyakban, a spártai életmódot hangsúlyozandó, káposzta termett, a szokatlan orvosi problémával foglalkoztam: nem hogy mi baja van a betegnek, hanem, hogy ki az, akinek tüdőgyulladása van. A követ? Apor báró, fejedelmek ivadéka, szenvedélyesen golfozott; ez a sport - pláne nyáron - aligha vezet tüdőgyulladáshoz: a kis emberke különben is csak a Máltai lovagokhoz járt, ott sétált az évszázados családfák árnyékában. Úr volt a szó valódi értelmében; kisujjával sem nyúlt piszkos dolgokhoz. Titkárát, sajtóattaséját ő maga válogatta a diplomaták állatkertjéből: azt a két csodabogarat is, akik akkor életveszélyben s beteg származásuk dacára ott voltak... ki lehetett volna Apor közbenjárása nélkül magyar királyi követségi titkár, ha a mamája simpliciter született Schwarz volt? És hogy lehetett sajtóattasé egy pseudokatolikus analfabéta, akit valami püspök tolt be a diplomáciai szolgálatba? Jól ismertem mind a kettőt; ők maguk hívtak volna, ha valami baj lett volna. A pápai prelátus, aki a többi három helyett dolgozott? Galambősz, jóságos külsejű pap volt, Molnár róla mintázhatta volna a "Hattyú" Jácinthját; örök rejtély, miért állt be később Szálasi követének, amikor az egész társaság, fejedelem és védencei, leköszöntek.

Törtem a fejem... a titkár délelőtt aludt, délután egy olasz őrgrófnővel bridzsezett, aki véletlenül rokona volt a mamájának. (A génuai őrgróf délután aludt.) A sajtóattasé tevékenysége abból állt, hogy mindennap megkapta a Vatikán napilapját, az Osservatore Romanót, és vörös ceruzával aláhúzta a szerinte Budapestet érdeklő híreket. Ki lehetett a beteg? Annak a hangját sem ismertem, aki hívott.

Egy ismeretlen fiatalember nyitotta a kertajtót, és rögtön bemutatkozott:

- Jóska vagyok. Én hívtam.

Kissé csodálkozva nézhettem rá, mert rögtön tovább magyarázott.

- A követ úr hozatott ide. Csak két hónapja vagyok itt.

- Hol a beteg? - kérdeztem.

- Rögtön megnézheti - és már vezetett is, de nem a követségi villa irányában.

- Hol van?

- Ott.

A kert végében nem láttam mást, mint egy kerítést és mögötte egy ólszerű építményt.

- Ki a beteg? Kinek van tüdőgyulladása?

Jóska kinyitotta az ól ajtaját és bemutatta:

- A magyar királyi követségi disznónak. Egész éjjel köhögött. Jelentettem a követ úrnak: biztosan tüdőgyulladás. Azt mondta, a telefon mellett vannak a telefonszámok. Lódoktor nem volt rajta, gondoltam, orvos is tudja, mi a tüdőgyulladás, hát felhívtam.

A malac kapta a sulfókat, csakhamar meggyógyult. Tiszteletdíjam már Jóskánál várt. Jóska aztán felvilágosított malacügyben: a követ, hála jó diplomáciai hírforrásainak, előre látta, hogy bajok lesznek, és mindenesetre vett egy kis hízót. S mivel se ő, se titkárai nem értettek a répavágáshoz, elhozatta hazulról Jóskát. Miután a kismalac egyszer nekiment a mit sem sejtő chilei ügyvivőnek, s ebből komoly magyar-chilei ellentétek fakadtak, Jóska ólt és kerítést épített neki, és saját hatáskörébe vette át a követségi sertést. Egyszer egy héten a balra piros-fehér-zöld, jobbra arany-fehér zászlós autóban kihajtott Borghese herceg birtokára, és onnan hozta a répát. A történelem fényesen igazolta a követ előrelátását. Páciensem a legrosszabb hónapokban gondoskodott képviseletünk kolbász- és szalonnaszükségletéről.

Csirketolvaj és köhögő malac... nem nagyon finom pacientúra... Inkább követném sikeres kollégámat, Axel Munthét (még láttam Rómában a skandináv klubban: már úgyszólván vak volt, de még megkülönböztette az őt tisztelő vén kjerringákat - banyákat - a fiatal diáklányoktól, akiket ő tisztelt)... dicsekedhetnék, hogy kezeltem ám püspököt és hercegnőt is... sajnos, teremtőm egy olyan tulajdonsággal vert meg, amely elzár úgy a diplomáciai, mint az írói pályától: tollam betegesen ragaszkodik a színtiszta igazsághoz. Hiába - nem lesz villám Capri szigetén, a püspökömről, az istenfélő, tudós gnómról csakhamar kiderülne, hogy ő volt az, aki az ősi Rómában Hindenburg képe alatt ülve intézte Eichmann és az Eichmannok argentínai útjait... nem volt dicsekedni való püspök. Hercegnőm kis dühös kutyájával és négy-öt kedves teknősbékájával betört ablakú műtermében ült, s örökké önarcképét festette, pojáca kosztümben... nem volt dicsekedni való hercegnő.

Sznob vagyok. Azokra a nagyságokra vagyok büszke, akik püspökök és hercegnők felett fognak lebegni az Utolsó ítélet napján, akikhez a jóságos Véletlen vagy hálátlan foglalkozásom folytán egy kisujjal hozzáérhettem. Ha rájuk gondolok, már nem merem hivatásomat hálátlannak nevezni: hajlandó volnék Aesculapiusnak fekete kakast áldozni. (Az ellopott barna volt.)

A háború után egy ideig a Római Magyar Akadémia orvosa voltam! Erre az állásomra vagyok a legbüszkébb. Sokba került, de megérte.

Úgy történt a dolog, hogy az Akadémia igazgatója, a kiváló humanista, felhívott magához és közölte:

- Kinevezlek az Akadémia orvosának. Havi fizetésed ötezer líra. Jó lesz?

Aki történetesen nem matematikus, azzal nehéz számokról vitatkozni. Ha a summát korunk örök mércéjére helyezem, mondhatnám, nyolc dollár volt. Egy vacsorára túl sok, egy hónapra kissé kevés. Az igazgató észrevette, hogy megijedtem.

- Tudom, ötezer az nem sok. De a munkádért elég lesz: tudniillik semmi dolgod sem lesz a világon! Tisztséged tisztára szimbolikus. Élheted világodat, mint az a Lancelotti herceg, aki a pápa arany erényrózsáját viszi erkölcsös katolikus királynőkhöz. Nem erőlteti túl magát. Ide csupa makkegészséges ember jön. Orvosi vizsgálat után! Munkád abból fog állni, hogy egyszer egy hónapban bejössz, beszélgetünk egy kicsit latinul, viccből, felveszed a pénzed, és itt a közelben, a Campo de' Fiorin bevásárolsz.

- Semmiért ötezer valóban elég. Elfogadom!

Villamosköltségre valóban elég volt. Taxira már nem - pedig hívtak sürgősen, előszeretettel éjjel. Majdnem minden vendég már megérkezése után bemutatkozott, rendszerint abban a meggyőződésben, hogy úgyis a Campo Veranón fogják temetni.

Távdiagnózisaim rövid praxis után mindig helyesek voltak. Ha a portás telefonált: "A művész úr halálán van" - vagy - "Az író úr még él, de már nála van a Monsignore" - megkérdeztem:

- Tegnap jött?

- Igen.

- Strandon volt vagy pizzát evett?

A válaszból már tudtam, napszúrása van-e a művész úrnak, vagy koleraszerű tünetei. Pakoltam táskámat és rohantam. (Hazánk nagy fiai közül egy sem halt meg.)

A Budapestről jövőket elkápráztatta Róma. Róma már negyvennégyben felszabadult. Az angolok, amerikaiak hozták a pénzt, az élelmiszert, a fényt, a reményt. A fasizmusból, a történelem legbúsabb cirkuszából kiszabadult olaszok boldogan táncoltak, ittak, élvezték a szabadságot. A megérkező idegenek már az első este mentek "pizzát" enni - a forró sajtos, olajos, halas, gombás pizzát -, hozzá frascati bort ittak, utána narancsot ettek, s aztán jókedvükben még elmentek máshová, egy hatalmas, paradicsomban úszó pastasciuttára... éjfélkor mentek haza az Akadémiára, kettőkor hívtak papot, orvost, közjegyzőt, végrendelkezni.

Nyári napokon viszont első útjuk a szabadság nagy jelképéhez, a tengerhez vezetett. Kiváló klasszicistáink Homéroszt görögül szavalva vetették magukat a sós vízbe. Éjjel rákszínű képpel, cafatokban lógó, lesült bőrrel, pokoli fejfájással, magyarul átkozták a balsorsot, amely Rómába vetette őket. ("Keszthelyen születtem, sosem hittem, hogy Rómában fogok meghalni" - nyögte az egyik.)

Másnap aztán a Lethe partjáról visszahozott művésszel már beszélni is lehetett.

De nemcsak az új jövevények tiszteltek meg hívásukkal. A Palazzo Falconieri padlói kőből vannak, ablakai nem zárnak, kályhái nincsenek. Költőink berekedtek, zongoraművészeink isiászos lábai nem találták meg a pedált, ízületeik befagytak. Szólt a telefon, sürgősen kellett szaladnom. Cipőtalp-villamosautó-... mindegy, a Magyar Olimposz nagyságairól volt szó. Drága foglalkozás volt, nem is tudom, hogy szereztem rá a pénzt - de most, sok évvel később, büszkén elmondhatom: pácienseim jelentős könyvtárat írtak össze, igen szép képeket festettek, mély tisztelettel hajtom meg előttük fecskendőmet!

Boldog az orvos, aki halhatatlanokat kezel!

Kevésbé boldog a halhatatlan, akit orvosa írt le. Hallottam, balga ember, aki orvosát teszi meg örökösének... de ennél is balgább, aki életrajzírójának nevezi ki. Churchill és XII. Pius a megmondhatói, milyen torzképeket fest a legfontosabb sebészeti műszer, a kéz.

Óvakodni fogok a dilettáns életrajzírók jól kereső társaságába lépni! Még inasnak, komornának se illik arcképeket rajzolni.

Írókról szólva erre úgysincs szükség. Önmagukat s egymást úgyis szüntelenül leírják.

"Ha Isten nem akarta volna az emberevést, nem teremtette volna az embert ilyen ízes falatnak" - mondta egy istenhivővé lett polinéziai törzsfőnök. "Ha Isten nem akarta volna, hogy költő társamat leírjam, nem adott volna tollat a kezembe" - gondolják író barátaim.

Még ha akarnám is, fél tizenegy tájt úgyse érnék rá Olimposzunk történeteit részletezni: Kleinné jön!

Kleinnét nyugodtan leírhatom. Nem halhatatlan. Sőt: rendkívül buta, jelentéktelen, ritkán s nagyon keveset gondolkozó teremtés. Én nem ajánlanám regényalaknak.

Napjaim nem regények, bejárónőnek elfogadtam, mert hatalmas negatívumok szólnak mellette: nem lop, nem hazudik - és nem találtam mást. Ennélfogva már majdnem tíz éve jön... jön, ha nincs más dolga saját kis gazdaságában. Rendszerint tizenegy tájt jön, megfőzi az ebédjét, nekem is ad belőle, elmossa tányérját s az enyémet is, megveti ágyamat, kapirgál a kertben, a tyúkólban, s ha megunta, hazamegy. Viszonyunk kitűnő. Hálásan veszem, ha elmosogat, mert nem szeretek tányért mosni, s hogy ágyaz, mert ágyazni nehéz. Rossz dolgom volna Kleinné nélkül!

Az is nagy előny, hogy már ismerem élettörténetét. (Csak ritka vendégeinek mesélheti el újra.) Regénynek biztos nem lenne rosszabb, mint a több kiadást elért Mütyürke Matild, sőt mondhatnám, nyelvileg világosabb, tartalmilag változatosabb lehetne: szülei kaukázusi németek voltak, az első világháború után jöttek át, de őt a második előtt még gyorsan elküldték Németországba. Hamburgban élve mászott ki egy romhalmaz alól, visszajött. Útközben egy ismeretlentől lett egy fia, egy férjtől egy lánya és még egy fia, itt egy alkalmi ismerőstől még egy lánya. A négy gyerek a nyakán maradt, de apjától örökölt egy darab földet és egy házikót. Akinek földje van, kapája van, sőt két tehene is van, az már nem merül el. Kleinnénak még állása is van: nálam.

A gyerekek - ez még zseniális szülőknél is előfordul - rosszul sikerültek. Az egyik fiú csirkefogó, a másik hülye. A lányok buták, lusták, piszkosak. Kleinné kiváló anya, ahogy itt mondják: "bagolyanya" - mert tudnivaló, hogy a kis bagolynál csúnyább madár nincs az erdőben, de a bagolyszülők a legszebbnek vélik.

A lélekbúvárok tiltakoznak az ellen, ha valaki egy embert egy jelzővel jellemez. Szerintük senki sem egyszerűen "csirkefogó" vagy "hülye". Mindenkiben megvan minden tulajdonság, csak az arányok változnak. A pontos analízis végül csupa egyforma jó vagy egyforma rossz embert mutat ki. A lustában egy kicsit több a gátlás, a rablógyilkosból hiányoznak bizonyos gátlások, a tömeggyilkos szegény, paranoiás szadista, de mindenki ártatlan. Tout comprendre, c'est tout pardonner.

A Jóisten - gondolják a teológusok - nyilván nem ért meg mindenkit. Ez oknál fogva gyehennára veti az érthetetleneket. Ellentétben a lelkek hivatásos ismerőivel, megmaradok annál, hogy egy jelző már sokat mond. Előnye, hogy világos. Már a kisgyerek is megérti, mi a különbség a jó tündér és a gonosz boszorkány között. S ha valakiről tudom, hogy hülye és mocskos, lemondok arról, hogy lelke mélyén megtaláljam az indítóokokat.

A régi holland festők a legmindennapibb boltos arcáról olyan képet festettek, hogy a múzeumok látogatója órákig bámulja élvezettel, csodálattal... (legfeljebb a kép hátára írták, mint a Szépművészeti Múzeum egyik vásznára: "Mit nem tesz az ember pénzért!"). A regényíró, pláne ha franciának születik, az olvasó gyönyörködtetésére szétszed és összerak egy Kleinnét. Sigrid Undset, norvég erdőbe helyezve alakját, végtelen hőskölteményt fonna köré...

Azt hiszem, Kleinné legjobban mégis Berlitz nyelvkönyveinek egyikébe illene bele. Ő az, aki valóban kimondja azokat a mondatokat, melyekről mindig azt hittem, hogy csak nyelvtani gyakorlatok szerzői használják őket.

- A nagyobbik fiam jobban szereti a marhahúst, mint a kisebbik lányom. A nagyobbik lányom kevésbé szereti a csirkehúst, mint a kisebbik fiam. A kisebbik lányom ugyanúgy szereti a polentát, mint a nagyobbik fiam. A kisebbik fiam jobban szereti a polentát, mint a nagyobbik lányom a marhahúst.

A család és a comparativus használata egységes képbe tömörülnek. Máskor a conditionalist gyakoroljuk az igék különböző idejében.

- Ha tavaly pénzem lett volna, tehenet vettem volna. Ha az idén pénzem volna, disznót vennék. Ha jövőre pénzem lenne, birkát vennék.

Ugyanígy végiggyakoroljuk - nyelvésznek tanulságos módon - a tagadó formákat is:

- Ha tavaly nem lett volna pénzem, nem vehettem volna disznót. Ha az idén nem volna pénzem...

Jó volna, ha mindezt újgörögül mondaná! Svábul már tudok. Fülemnek hanyag teremtőnk nem adott záróizmot, azzal a tudattal hallgatom a leckét, hogy tányért mosni sem volna jó. S azt várom mindig, hogy a nyelv- és értelemgyakorlatok folyamán majd csak mesél valamit az útmentén lakó vénasszonyoktól felszedett történetekből.

Egyszer, régen, valószínűleg az ő kalandjairól regéltek a ma páfrány alatt porladó egykori nagymamák. Ma ő is tagja a matrónák erkölcsőrző társaságának. Együtt szörnyülködik, együtt sopánkodik a nénikkel, akik mindent tudnak, s szívesen koptatják hamis fogsorukat, csak hogy a többiek is megtudják. Kötelességem, hogy ne csak az egyesek, de a vidék pulzusán is ott tartsam az ujjamat, és figyelmesen hallgatom, amit különben az agg banyák csak egymás között tárgyalnak meg. (Tudtommal Trója falán az aggastyánok játszották ezt a társasjátékot.)

- Ki ne tudná, hogy volt az, amikor most húsz éve Paul Greths legidősebb lánya teherbe esett? A dühös apa baltával kergette a lányát...

Mivel napjainkban már alig fordul elő ilyesmi, megkérdem:

- Igazán?

- Az úgy volt szokás. Az öreg Bohrke is így szaladt a lánya után, és egyre csak azt kiabálta: Én Isten gyermeke vagyok! Isten gyermeke!

- És agyonverték lányaikat?

- Azt soha.

Szerencse, hogy úgy van az elrendelve, hogy a sváb menyecskék, ha teherbe esnek, már gyorsabban szaladnak, mint öregapáik.

- Nagy lárma volt. Összeszaladt a völgy. Grethstől elvették a baltát, végül előkerült a vőlegény is, de egy percen múlott, agyonverte volna a lányt. És most a legfiatalabb lánya került ebbe a helyzetbe. A legcsinosabb, mint a mesében. Már nem lehetett eltitkolni. Megkérdezték: mit fog szólni az apád? Neked megy a baltával! És hogy mit felelt? Azt, hogy: dehogy jön, hisz ő tanított rá! Idáig jutottunk manapság!

Amíg Kleinné, útban hozzám, a bába háza mellett jön el, biztos lehetek, hogy a napi eseményekről - és következményeikről - mindig pontosan értesülök. A bábaasszony (kilencvenéves apját, aki még, a cár hadseregében szolgált, a tiszta szesz tartja életben) mindent tud: csak ránéz az újszülött kezére-lábára, s pontosan megállapítja, ki volt az apja; volt, hogy jobban tudta, mint az anya maga. A titkok csak kilenc hónapig élnek - szokta mondani.

- A mesék örökké - válaszolhatnám.

Ha Kleinné előadta az aznapra rendelt elborzasztó ármány, szerelem és vérfertőzés történeteit, a tárgyra térünk: mit főzzünk. A távolból, a külvilágból áttérünk a jelenbe. A jelen parancsol. Mind a ketten felöltjük legkomolyabb ábrázatunkat.

Csak az, aki sohasem éhezett, becsülheti alá az ebéd fontosságát! Sokféle emberfaj van a világon, de csak két fajta ember: az, aki tudja, mi az, hogy éhezni... és az, aki nem tudja. Mi ketten, Kleinné és én, tökéletesen tisztában vagyunk vele, mi a különbség az éhség és az étvágy között. Beszélhetünk az ebédről.

Jó az ebédről beszélni Kleinnéval, mert ez a téma még jobban lelkesíti, mint a történetek, melyeken olyan jó felháborodni. Ilyenkor mind a négy reménytelen csemetéjét elfelejti, és egy kis mécses gyúl apró agyában. Kleinné talentumos szakácsnő!

Talán mégis azoknak van igazuk; akik egy embernek egy jelzőnél többet akarnak juttatni! Vannak rendkívül buta emberek, akikben a sakktábla, a zongora előtt egy zseni kel életre. Kleinnéből a főzőkanál varázsolja ki a gondolatot. Nem képes egy káposztapalántát elültetni, nem tudja, mikor fejje meg tehenét... de géniusza olyasvalamire teszi képessé, amiben nagy szakácsok is csődöt mondanak: képes különböző stílusokban főzni!

Az ínyesmester híres szakácskönyve nem képes leírni a bouillabaisse-t, a provánsziak halászlevét, a nem kevésbé híres Talismano della felicità gulyásreceptje furcsa karikatúra. Itt, Dél-Amerikában kóstoltam meg az afrikai ételeket, melyeket csak a híres zongoraszínű, zongorasúlyú fekete szakácsnők tudnak készíteni: rákfarokból, kókusztejből; tűzízű cayenni paprikából, péppé zúzott halból, a dénde pálma sötét olajából... semmi sem nehezebb, mint megérteni egy idegen konyha nyelvtanát! Könnyebb a hamisítónak, aki rendelésre reneszánsz Madonnát, barokk trombitáló angyalt szállít...

Nyolc év folyamán, miközben a platánsor lassan felkapaszkodott az úttól a házig, s a páfránytól legelőt, kertet, szőlőlugast hódítottunk el, Kleinné utat tört az európai szakácsművészet egymástól elzárt területein. Mestere lett a töpörtyűs pogácsának, ha őrangyalom, a mennyek útjain, paprikát juttat rejtekhelyemre, csirkepaprikást, birkapörköltet varázsol asztalomra, ami valami diplomáciai területenkívüliség légkörét vonja a konyhaasztal köré. A régi szolganépek bölcsességéből élő osztrák konyha egyedüli eredeti kreációját, a szalonnás zsemlyegombócot tökéletesen gyúrja. S Közép-Európát elhagyva, eljut a spagetti-félsziget titkainak megoldásáig! Mióta az olaszokat már nem tartja össze Mussolini s bús hadának gyűlölete, csak a spagettiszálak egyesítik Olaszhont és az, hogy az olasz asszonyok tudják, mikor kell őket kihalászni a forró vízből. Kleinné ezt is tudja! És tökéletesen tisztában van azzal, hogy a polentát pontosan háromnegyed óráig kell keverni, súlyos vasfazékban. S a tisztán technikai problémákon túlmenve, azt is megtanulta, hogy vendégnek nem szabad kétszer ugyanazt kapnia.

Ha Kleinné elmesélte a napi híreket (az iskolás gyerekekkel is szokott találkozni hozzám jövet; azok hozzák a megszökött, új-jerikói feleségek, tetten ért dinnyetolvajok történeteit), leülünk megbeszélni, mi termett a kertben, van-e már champignon a pincében, van-e még mák a külön őrzött értéktárgyak között; hogy áll az áfonya-, a curry-helyzet, van-e még az afrikai, az igazi kávéból egy ebéd utáni feketére. Fontos tudnunk, mi van a fegyvertárban: mindennap bosszút kell állnunk az átéhezett esztendőkért!

Ebben Kleinnével tökéletesen megegyezek: nincs sok közös gondolatunk, nem könnyű beszédtémát találnunk, ezért néha elővesszük a közös élményt. Mint egy titkos társaság tagjai, utalunk a boldogabbaknak érthetetlen jelképekre: gesztenyelisztből, vízből főzött pépre, főtt krumplihéjba kevert, megalvadt marhavérre, az ünnepre, melyet a macskából főtt nyúlcomb jelentett. Ősemberek voltunk... Reggel a barlangunkból vadászni mentünk. Eső után néha szép, kövér csigák másztak a füvön. Volt, hogy az ember sárba taposott rizsszemeket látott. Valakinek elszakadhatott egy rizses csomagja, nem ért rá mindent összeszedni! Pedig érdemes volt egy félóráig a sárban térdepelni egy maréknyi rizsért! Kleinné elmeséli, hogy lopott répát valahol Lüneburg mellett, én előhozakodom a festői, régi Róma feketepiacával: a Tor di Nonán, ott, ahol Don Quijote szerint a faparipán égbe repülő varázsló leszállt, ahol Giordano Bruno hat évig várta, hogy a szent inkvizíció megrakja máglyáját, pénzért ennivalót lehetett kapni! A Szent Péter tér sarkán német ejtőernyős sétáltatta géppuskáját, német egyenruhás, turbános hinduk - átpártolt hadifoglyok - karjukon ugró tigrissel, Freies Indien - Szabad India - felírással masíroztak Augustus császár békeoltára felé, "köztársasági fasiszták" vígan berúgva lőttek a levegőbe vagy a járókelőkre... de vadászni kellett, enni kellett. A Tor di Nonán újságpapírba csomagolt valamit árultak, 100 líra! Mi ez? - Hús! - Micsoda hús? (Az újságpapíron az áll, hogy a tengelycsapatok holnap bevonulnak Alexandriába.) - Veszi, vagy se? - Ide vele!

Így jutott az ember egy darab aknára szaladt tehénhez. Régi borotvapengével sikerült a véres cafatokból kioperálni a gégeizmokat, porcogót, hangszálakat... és a nyálmirigyek közül egy jó darab nyelvet! Fejedelmi lakoma volt, még huszonöt évre rá is izgalmas, minden mozzanatában lelkesítő élmény! Az éhhalál küszöbéről való visszatérések meséit cserélgetem beavatott mosollyal Kleinnével, mielőtt megállapodnánk, milyen körítéssel élvezzük ma a vízben főtt mandiókagyökeret.

Néha, ebéd előtt, lejön a Serra tetejéről jó barátnőm, Königné. Az ebédet hozza a fiának, ha itt kaszál, tejet-túrót nekem, néha fügét, ananászt (itt a völgy mélyén nem teremnek meg), és ha szerencsém van, hoz egy-két történetet is.

Königné fenn a Serrán bábáskodik is: megtanult injekciót adni, ismeri a kukachajtó szereket, és ha jön, mindig akad megbeszélni való probléma, mindig szüksége van valami kenőcsre, reuma-tablettára. Beülünk a patikának nevezett pincerészbe konzíliumra.

Bevallom, kettőnk közül Königné a sikeresebb orvos. Praxisa az enyémnél sokkal jobban megy. Az embereknek, s pláne az asszonyoknak, több bizalmuk van ahhoz, aki az ő sorukból került ki. És valahogy így argumentálnak: "Hogy az a fene tudja, honnan jött pofa, tanult-e vagy sem, azt nem tudjuk. De a Königné már rég kiszedte belőle minden titkát az szent." ) Én viszont nem vasalhatom be tiszteletdíjaimat Königné biztos fölényével. Öregembernél az emlékek megtörik a jelen diktatúráját, évekkel terhelten túlteszik magukat a perc követelményein. Még tudom, hogy nyújtotta Anyám a borítékba zárt bankókat púpos, szakállas, kertitörpeszerű, jóságos csodatevő gyermekorvosunknak: mindkettőjüknek kínos volt a gesztus, mellébeszéltek, valahogy úgy tűnt el a boríték, mint a kémfőnöknek átnyújtott titkos jelentés. Könignét, aki itt született, itt nevelte fel három gyermekét, nem ijeszti ilyen nappali kísértet. Megtanulta, hogy mi a láz, hogy a láznak jó a pencillin, hogy a vállak s a hátak fájdalmai elszunnyadnak a novocaintól. Elmegy a beteghez éjjel is, az erdőn keresztül mezítláb, meggyújtja az olajmécsest, tüzet rak, kifőzi a fecskendőt, kezet mos, teszi, amit tenni kell, és mielőtt hazamenne, kijelenti: számolunk! Rendszerint nincs pénz a háznál. Hogy is kerülne pénz a Serra magasságában húzódó fennsíkra - oda, ahol a madár se jár? (Ha nem görbe csőrű tukán vagy óriási barna bagoly az illető.) Königné nem csügged el: hóna alá kap egy malacot, vagy vállára vet egy zsák morzsolt kukoricát. Úgy köszön el, úgy megy az erdőn keresztül haza, kapálni.

Kollégámnak tisztelem Könignét. Nincs diplomája? Galenusnak, Paracelsusnak sem volt. Az az orvos, aki segít. Königné penicillinnel, novocainnal, egy görcsoldóval több emberen és többet segít, mint diákkorom dicsfényes bécsi professzorai: óriási könyvtárak álltak mögöttük, a kezük üres volt. A bölcsesség maga ült velük a katedrára. Volt, aki egy szemeszteren keresztül mindennap érdekfeszítő előadást tartott a tüdőgyulladásról. A betegei priznicet, szíverősítőt és szép rózsaszín decoctum radicis primulae verist kaptak: ez utóbbi hatása inkább a hangzatos nevén múlott. A professzorok festő ecsetjére méltó fejet hordtak, udvari tanácsosi címet viseltek, de még Ferenc Józsefnek is csak annyit tanácsoltak, hogy bízzon Isten kegyelmében. Königné, ha hívják, háza falához támasztja a kapát, mezítláb átvág az erdőn, ha jararacakígyót lát az ösvényen, letör egy gallyat, s agyonveri, és meggyógyítja betegét. Különben is eleget boncolt: disznót, bárányt, birkát... igen tiszta fogalmai vannak az emlősök szerveiről. Sokat tapasztalt, érdekli az orvostudomány. Egyenrangú kartársam. Ez már összeköt.

Ami még fontosabb: közös betegség is egyesít. Migrénesek vagyunk! Nincs, ami embereket jobban egyesítene a közös fájdalomnál.

Kleinnével csak a régi, vég nélküli éhezés élménye vezet közös felismerésekhez: ahhoz a tudathoz, hogy az, amit kultúrának, művészetnek, erkölcsnek, az élet céljának és tartalmának nevezünk, nem más, mint ebéd utáni időtöltés. Az éhségklub tagjai úgy tartanak össze, mint egy régi, szigorú iskola véndiákjai. A migréniskolában nincs érettségi. A lecke ásóig-kapáig tart.

A Migrén Társaság tagjai minden szabadkőművesnél titoktartóbbak. Még ha kívánnák is, se mondhatnák el a be nem avatottaknak, hogy van az, ha a fájdalom jéghideg tőrével az agyba szúr, ha függönyt von a szenvedő és a világ közé, ha megállítja, vagy körhintára teszi a gondolatokat, ha az akaratok közül már csak egyetlenegy marad meg: nem szenvedni!

A migrénes többet tud, mint az, aki éhezett: nemcsak azt, hogy a vers és zene az ebéd utáni világ játékszerei - azt is tudja, hogy maga az ebéd a fájdalommentes lét igénye. Az ember csak akkor él, ha nem szenved. Semmi se fontos, a robbanó napok sem fontosak - csak az fontos, hogy véget érjen a fájdalom.

Gotamo Buddha - talán ő is migrénes volt - tudta ezt. Königné tudja. Én is tudom. Mindenki, aki szenved, tudja: érdekes, hogy még vannak, akik a fájdalomban valami harapós és alapjában véve hasznos házőrzőt látnak! Ha az ebéd nélküli és a jóllakott világnézet összeférhetetlenek, a szenvedők s a nem szenvedők sem fogják megérteni egymást soha. Csak segítsenek a nem szenvedők, de hallgassanak!

Mi ellen véd, mit jelent a fejfájás? A halott agyából már régen eltávozott. A kórboncnokok kése, górcsöve hűlt helyét sem leli: még bottal üthető nyomot se hagy! Az erekben ült volna? Tágultak? Szűkültek? Miért tört a fájdalom egy álmon keresztül a koponyába? Miért tűnt el egyszerre két egyforma perc között?

A fejfájásról csak olyan könyvet lehetne írni, melyben minden mondat után kérdőjel áll.

A szenvedő, ha felelni nem tud, kérdez. Ha nincs orvossága, mesél, panaszkodik. A leírás valahogy enyhíti a fájdalmat. Az író azokról szól, akik megsértették, és keresi az olvasót. Aki átment egy fejgörcsrohamon, egy Wagner-trilógiaszerű szörnyekben gazdag, értelmetlen lármától kísért lázálmon, el akarja mondani... és csak az hallgatja meg, akiben magában is tombolt a lázadó agyrész.

Az angolok évszázadok óta vitatják az időjárást, nem törődve azzal, hogy szavuk egy felhőt sem térített el útjából. Königné és én ugyanilyen szenvedéllyel beszélünk a görcs, a szédülés, a tehetetlenség rajtaütéséről. Lekicsinylően szólunk a kis fejfájásról, amely már reggeli közben szétfoszlik, komolyan a halálszínűről, a már minden mindegy állapotról. Ilyenkor már csak az órát bámulja (akinek órája van), és csak az elmúlt perceknek tud még örülni.

Mint a morfinisták egymás közt, úgy beszélünk az érbe adott novocainról. Van, hogy csodálatosan segít. Van, hogy a fájdalmat tünteti el, de minden más továbbmegy; van, hogy a rosszullét, a gyengeség múlik el, s a fájdalom egyedül és kristálytisztán marad meg. Mi a jobb? Csak migrénesek szólhatnak hozzá.

Szeretek Könignével társalogni, nemcsak monológokat cserélünk, mint sok beszélgetni vélő. Szenvedésünk közös, és van egy közös szenvedélyünk is: történeteket gyűjtünk, nem mindennapi események rövid leírásait. Mi a nem mindennapi? Születés, szerelem, halál. Ezek szakítják meg a vetés, kapálás, aratás csendes, egyforma folyamatát. Ezekbe szólnak bele szellemek, istenek s a véletlen. Nem születnek görög drámák a paphlagón dombok alján, ezek a kis történetek váltják ki a félelmet és a részvétet, törik meg a mindennapot; és hozzák meg, amit Arisztotelész "katharsis"-nak nevezett.

Hogy igazak-e a történetek? Értelmetlen kérdés! Annyi feltétlenül igaz, hogy mesélik őket. A történészek már patinás meséinkről kimutatták, hogy pontosan az igazság ellenkezőjét állítják. Ki ne ismerné Jancsi és Juliska meséjét? A nürnbergi városi archívumban megvannak a tizenhatodik század közepén lejátszódott per adatai: egy pék és a felesége - Hans und Grete - meg akarták kaparintani egy város melletti mézeskalácsgyár receptjeit. Az öregasszony, aki ott híres mézeskalácsait sütötte, nem volt hajlandó kiadni őket. Lefogták, megölték, saját kemencéjében elégették. Aztán boldogan éltek, amíg fel nem akasztották őket. De ez semmit sem változtat a mese szépségén. Robert Graves egyszer összeült egy régi héber kéziratok közt kiszáradt lengyellel, s kihámozták, mi az igaz az irgalmas szamaritánus meséjéből. Úgy lehetett a dolog, hogy Jézus, tanítványai kérdésére, hogy ki is a felebarátunk, elmondott egy tanmesét: A szamaritánusokat, mert nem Jeruzsálemben dicsérték az Urat, tisztátalannak vélték. Egyszer egy ilyen szamaritánust a rablók kifosztottak, megvertek, az út szélén hagyták. Arra járt egy rabbi, aki jól tudta, hogy illik segíteni a bajbajutottakon, de azt is tudta, hogy tilos tisztátalanhoz nyúlni. Továbbment. Arra ment egy levita is. Kevesebbet értett a Szentíráshoz, de tisztátalanhoz, bármennyire sajnálta, nem nyúlt. Továbbment. S aztán jött a tudatlan, egyszerű zsidó. - Fütyült a törvényre, megsegítette, istápolta a szamaritánust. Ő volt az, aki valóban megértette az erkölcsi törvények szellemét.

Ha még a biblia is összetéveszti a történet hősét áldozatával, talán Königné apró drámái sem felelnek meg pontosan az igazságnak... Semmi esetre sem az ő hibája, ha valahol az Élet könyvében máshogy volnának feljegyezve.

Néha, nehéz szüléseknél, Königné lekíséri a szülő asszonyt a városi kórházba. Az ottani orvossal éppoly komolyan beszéli meg eseteit, mint velem. Ő mesélte neki az "esetet"... az esetet, amely szépen igazolja, hogy káoszban élünk, hogy a Fátum éppolyan értelmetlenül csap le az emberre, mint a naprendszer mostohagyermekei, a meteorok a bolygók védtelen felszínére.

"A családnak jól ment. Házuk, autójuk volt s három gyermekük: egy hatéves kislány, egy kétéves kisfiú és egy újszülött. Az apa az egyik szobában újságot olvasott, a két gyerek a másikban játszott, az anya a konyhában fürdette a csecsemőt. Egyszerre a kisfiú felsikoltott. A szülők odarohantak. Az történt, hogy a kislány valahonnan ollót kerített, és levágta a kisfiú egy szükségtelennek vélt szervét. Folyt a vér, a kislány menekült a szülők elől... Az apa fölkapta a fiút, az autóba vetette magát, de már csak a halott gyerekkel érkezett a kórházba; még azt sem vette észre, hogy a kislány ijedtében az autó alá bújt, s hogy elindulva, halálra gázolta. Amire az anya visszatért a legkisebbhez, az már a vízbe fúlt. Még tíz perc sem telt el, amióta a kisfiú felsikoltott."

Königné néha elhozza hároméves kislányát is. Szeretem, és egy kicsit saját lányomnak tekintem - azért, mert nekem nincs lányom, és mert egy-két mozdulattal segítettem neki világra jönni. Karácsonyeste született, éjfélkor, amikor megtorpan a nap, és télre fordul az idő. Meleg éjszaka volt; megvolt a csacsi balról, az ökör jobb felől, a betlehemi csillagot az Echo I. műhold képviselte, pontosan a ház felett vonult el.

Éjfél után jöttek a pásztorok: meglátták a világosságot, gondolták, ahol karácsonyeste fény van, ott valami harapnivaló is akad. Bejöttek kalácsot, mézeskalácsot enni. Bölcsek nem jöttek napkeletről. Errefelé csak bennszülöttek laknak; minden tulajdonuk a régi puska, egy sovány kutya, egy lopótökből készült ivóedény. Mást nem is hozhatnának. A három közül semmi esetre sem egy lett volna csak szerecsen.

A kis Iris úgy aludt a bölcsőben, mint a mennyből leszállt gyermek-Isten.

Dicsfénye már nincs meg, de maszatos, lekvárral bekent pofikáját nagyon szeretem, és ha lekíséri anyját, már kínálom is a bíborszínű szőlőlekvárral. Nagyon jól áll a sötét szín hófehér bőrének.

Königné nem mindennapos vendégem. Vendégeskedni nem is szokás a Serrán és alatta. Az ember akkor megy szomszédjához, ha visz vagy hoz valamit. Königné nem is mondaná, hogy látogatóban volt. Én mondom csak, hogy vendégem volt, mert hozott is, vitt is egypár mondatot. A külvilág embereinek gondolatai apró, össze nem függő beszélgetésben morzsolódnak szét. Aki beszél, már nem is ér rá más mondókáját is meghallgatni; a nap nagy részében szerepeket szaval. Az erdőlakó néha napokig nem szólal meg, még annyi hangot sem hallat, mint az újszülött, aki sír, csak hogy megtörje maga körül a csendet. Azt hiszem, úgy állunk a szóbeli gondolatcserével, mint bizonyos ritka elemekkel: egy mikrogramm kobaltra van szükségünk. Körülbelül annyira, amennyit magunkhoz veszünk, ha ezüstkanállal kanalazzuk a levest. Több nem kell, kevesebb már hiányzik. Egy beszélgetés, amely közös fájdalmakat érint, amelyben egyszerre, váratlanul felcsillan egy közös gondolat, már hosszú időre elég. Jöhet a csönd!

Jön is. Az még nem jelenti, hogy semmi se történne. Az író úgy véli, hogy csak az történt meg, amit leírtak. Sokan azt vélik, hogy a történés csak a beszélgetések összege... egész könyvekben más se történik, mint hogy az emberek beszélnek... a színpadon abból áll az élet, hogy mindig beszél valaki. A völgyben sértetlen csöndben történnek a dolgok.

A napokban vándorhangyák jöttek! Ritkák lettek, mióta ritkul az erdő! Ott szaporodnak a korhadó, elesett fatörzsek alatt: egyszerre elindulnak, százezren vagy sokkal többen, hadat üzennek az egész világnak, vagyis amit ők joggal vélhetnek az egész világnak: minden rovarnak, minden póknak s minden náluk kisebb vagy nagyobb tücsöknek, kukacnak. Elindulnak.

Már régen Moltke előtt tudták: külön masírozni, együtt harcolni. Hosszú rendekben szaladnak, tisztjeik oldalt kísérik őket: barna egyenruhájuk elüt a közlegények feketéjétől. Egyszerre indulnak, szőnyeget alkotnak. A szőnyeg már lassabban halad. A hangyák minden lyukat átkutatnak, beleharapnak az odúja mélyén ülő tücsökbe. A tücsök a szőnyegbe ugrik, talán még egyszer felpattan. Aztán átfolyik rajta a szőnyeg, már csak apró csomó a feketében... aztán eltűnik. A vén fatörzsek számtalan állatkát rejtenek: nem maguktól porladnak el... az idő vasfoga kis fehér kukacok szájában terem. Kis hangyák fűrészelik belülről a törzseket. A fekete vándorok végigjárják, végigrágják a fatörzsek katakombáit, egy eleven testecskét sem hagynak benne. Megtalálják a legapróbb hangyatojást, de ollóik elől a méteres mérgeskígyó sincs biztonságban. Szétmarcangolják: azt hallottam, a szemén kezdik... de talán nem is kezdik, a szőnyeg egyszerre lepi el a pihenő, alvó ellenséget, egyszerre vágja az izmot a hozzávezető ideggel, beleeszi magát a parányi szívbe, a hosszú májba. A kígyó tehetetlen, mint a nagyhatalom a gerillák ellen. Méregfogai nem hangyák ellen készültek. A szőnyeg után még tetemek sem maradnak. Félelmetes ellenségeink, a levélnyírók, egyedüli hóhérukra találtak. A fekete vándorok végigrohannak föld alatti csatornájukon, a szőnyeg leszivárog a föld alá, maga alá temeti a menekülő levélnyírókat, s rohan tovább. A gombaágyak gondozatlanul maradnak, elpusztulnak. Hatalmas államuknak vége.

Nekünk nem hallható füttyszóra újra rendezik soraikat. A hadsereg továbbáll. Gondolom, hangyanyelven olyasmit énekelnek, hogy "Wir werden weiter marschieren bis alles in Scherben fällt / heute gehört uns Deutschland und morgen die ganze Welt."[40] Valahol újra szőnyeget vetnek a fűre.

Ha a konyhához közelednek, húst, zsírt el kell zárni: úgy, hogy egy résen se vonulhasson át a sereg. Ameddig harcolnak, nem maradhat ember a közelben - az ember is húsból van! Miután elvonultak, még egy légy sem marad nyomukban; amelyik tömegükre szállt, nem repül tovább...

A fekete hangya a mi szövetségesünk! Megmenthetne a legkegyetlenebb ellenségünktől, a levélvágótól. Mi sem természetesebb, hogy végül az ember a vándorhangyát fogja elpusztítani: irtja az erdőt, várát, hazáját... és tágítja a földeket, ülteti a levélvágók táplálékát. Jó, hogy körülöttem még vannak védő, segítő erdők!

Az ember ősei erdőben laktak, fákon. Egyszer - meggondolatlanul - leszálltak a fáról. Nagyon rosszul tették. Aztán még egypár millió évig erdőben éltek. Valamikor - nem is nagyon régen -, a múlt jégkorszak vége felé kijöttek az erdőből. Ezt is nagyon rosszul tették. Életük szomorú lett, vége volt az ezüstkornak is. A vaskorszak embere nekilátott elpusztítani az erdőt. Jövőnk szomorú.

A hangyák tovább folynak. Az idő múlik, mást sem tesz. Egy délelőtt gyorsan leforog. Nincs órám? Úgy is mondhatnám: nagy, fényes, óriási órám van, az egész föld az én órám körül forog!

Mondhatnám: hatalmas vagyok, mint a kínai császár. Annak volt egy igen tiszteletreméltó udvari embere, az árnyékok Mérője. A százezer ideogrammból - írásjegyből kitanulta, hová esik, meddig nyúlik egy pálcika árnyéka a palota előtti udvaron. Ő parancsolt a Menny Fiának is: ő mondta meg, mikor keljen fel, mikor öltsön sárga gúnyát, mikor zöldet, mikor húzzon drágaköves gyűrűt a kisujjára, úgyhogy a világ rendje meg ne zavartassék. Nekem is van egy ilyen bölcs parancsolóm: Kleinné. Tudja, hogy az árnyékok a végtelen éjszakából jönnek, akkor szaladnak a fák tövéhez; amikor a nap kapaszkodni kezd; tudja, hogy a fák nem nőnek az égig, de az árnyékok igen: este addig nőnek, amíg elérik anyjukat, a végtelen éjszakát, és tudja, hogy melyik fűszálig ér délben a narancsfa árnyéka. Nem töri meg a csendet se a régi idők harangszója, se az új idők sípja; nem vágja ketté a napot ágyúszó, mint Rómában. Akkor lesz délután, ha az árnyék egy fűszállal odébb csúszik. Akkor már biztos, hogy nincs visszaút, minden, az egész világ az éjszakába szalad. Aki dolgozott, elvégezte munkája felét; aki csak álmodott, az is élt. Mind a kettőnek egy fél nappal kevesebb az élnivalója. Ilyenkor az anyáké a szó: ők mérik a mandiókagyökeret, a babot, a tyúkhúst a tányérokba.

Nálam Kleinné, az Árnyékok Mérője jelenti:

- Ebéd!

Hogy a dolgok rendje a szükségesnél jobban meg ne zavartassék, leülök a konyhaasztalhoz, és újra tudomásul veszem: jó helyre kerültem!

A különbség délelőtt és délután közt. - Kamcsatkából jöttek a mongolok. - A nemdolgozás szelleme. - Hazugságok és töredékek is igazat mondanak. - Az újságolvasás iskolái. - Kígyó az ágy alatt, Leharapott fül, kemény a marhaszelet. - A jóságos rendőr esete. - Az ellenőrökről. - Az örökölt keramikus. - Különvilágok vannak. - A fiatal erdő. - A dögkeselyűk védik a fővárost.

"A világ csak hangulat", mondja Reviczky. Az, aki csak prózát ír, a mindennapi szavakat mindennapi módon sorakoztatja, csak igazolhatja: így van. A reggelből délnek szálló délelőtt hangulata valóságszerű, a közeli dolgok szerint igazodik. A délelőtt a szükséges, az elintézendő dolgoké, a feladatoké, a hangyáké, a páfrányé, a kerté. A délután az álmot hozó éjbe fordul, minden perccel közeledik a sötétséghez, amelyben még a kézzel tapintható dolgok is eltűnnek. A rövidülő árnyak ideje a tetteké: a nyúló, majd végtelenbe ugró árnyak órái mindinkább az érzelmeké; a tervek óráit a csillagba nézés idején az álmok órái váltják.

A világ csak hangulat... Délelőtt minden más. A délelőtt a kenyéré, a délután a kalácsé. A délelőtt az ásóé, kapáé: a délután a tollé. A délelőttöt könnyű megosztani: a délutánt jobb azoknak fenntartani, akik közelebb állnak hozzánk - az estét mindig csak avval szabadna töltenünk, akit szeretünk. A délelőtt lehet a zajé is, a délután legyen a zenéé. A délutánnak kell minket arra tanítania, hogy a sötétbe fordulás nem tragédia: a délután a nap jobbik része.

Lehet, hogy ezt csak az érzi így, akinek a fiatalságát iskola nyomorította - az az intézmény, amely ülni kényszeríti azt, aki szaladni szeretne, idegen nyelvet ver annak a fejébe, akinek már úgyis van egy édes anyanyelve, képmutatásra neveli a gondolkozókat, jó osztályzatot ad a törtetőnek, éveken át tanítja a csoportokat arra, amit az egyén hetek alatt megtanulna, méltósággal ruházza fel azt, akinek botot ad a kezébe... Az iskolás gyerek csak délután él. Akit évekig minden délelőtt arra tanítottak, hogy ne a saját fejével gondolkozzék, hogy mindenre igent mondjon, az világéletében csak a délutánt nevezi életnek. Az erdő boldog fiai talán máshogy éreznek. A sok fa alatt még az árnyéknak sincs iránya. Ha a bennszülött úgy véli, hogy aznapi mandióka adagjának a felét elfogyasztotta, "jó napot" helyett takarékosan csak "jó délutánt" kíván a vele szembejövőnek.

De még a bennszülött is tudja - hisz dél-amerikai! -, hogy aludni jó, és hogy a legboldogítóbb álom a nappali: az, amelyet nem zavarnak meg szemtelen szellemek, nem ijeszt rosszul elfelejtett tévedések hangulataival, amelyből még senki sem ébredt segélykiáltással. Az örök fekete babfőzelék olyan, hogy az első kanala erősít, az utolsó altat. Aki jóllakott, cukros gyümölcsöt álmodik, aki éhes maradt, fekete babját kanalazza tovább, és szárított sós húst álmodik belé. Még az egyes bokor árnyéka sem szalad rögtön tovább a délutánba, ott marad a bokor alatt egy ideig, épp annyi ideig, hogy az ember a feltámadás kellemes érzésével engedje vissza szemébe a táj zöld színeit.

A spanyolok, akik fenn ülnek az Egyenlítőn, akik éjfélkor egyszerre nézhetik a Göncölszekeret és a Dél Keresztjét is, inkább délben alszanak, mintsem hogy elmulasszák az isteni színjátékot. Nemcsak ők, egész városaik merevednek meg délben. (A nap tüskéje megszúrta Csipkerózsikát...) Aki szieszta idejében az utcán van, csak "gringo", buta és kapzsi idegen lehet. Még "a villamos is aluszik", legfeljebb "álmában csenget egy picit", mert jaj neki, ha olyan hangosan csengetne, hogy felkeltené El Dorado hispán urait!

Hatalmas, fontos berendezés a szieszta! Pihentet, erőt ad, tanít! Arra tanítja az embereket, hogy az álom a megvalósult egyenlőség. Van, aki ágyba fekszik, van, aki kunyhója árnyékában terül el, de abban a pillanatban, amikor behunyják a szemüket, már megszűnt a rang, hír és hatalom különbsége.

Az alvók egyenlőek. A csönd mindenkié. A szerelem lehet hatalmasabb, mint az éjszakai álom, ébren tartja rabszolgáját. Az ebéd utáni álom minden emberi érzésnél hatalmasabb, Dél-Amerikában Ámor ebéd után nem nyilaz: behajtja szárnyait, tegezére hajtja fejét, s a feltámadásba vetett hittel átengedi a világuralmat Morpheusnak.

Európa, az egy más bolygó. Ott a meleg, emberséges napok után beköszönt az embertelen tél. Sötét lesz. Ha több rend és kevesebb ember volna, s ha ez a kevés volna olyan okos, mint a medve és a mormota, Európa áthorkolná a rossz időt Gyertyaszentelőig... de a tél így is altat, nyugtat. Ahol nincs tél, meg kell tartani a pihenőt napközben.

Az ember délelőtt dolgozik, hogy ebéd után pihenhessen! Téved, aki azt hiszi: pihen, hogy délután dolgozhasson!

A munka eszköz, nem cél. Vigyázni kell, nehogy a hamis próféták azt hirdessék, hogy az ember dolgozó lény! Még akad, aki elhiszi!

Az európai hajlandó elhinni. A négerbe helyenként beleverték. A dél-amerikai jobban tudja, csak nevet. Még a munka gyümölcse se nagyon érdekli. Érzi: a rossz nem nemzhet jót, ami munkával függ össze, csak fájdalmas lehet. A munka eredménye izzadságszagú. A jó dolgok - a sült hal, az orchideák - illatosak.

Amerikát jó tizenötezer évvel Kolumbusz előtt fedezték fel. Akkor, amikor a gleccserek visszatakarodtak az Északi-sark irányába, és kisütött a nap a ritka emberpéldányok felett. A távolság kicsalta az embert a barlangokból. Az ősembert? Dehogy: a modern, a messzenéző, távolságokat hódító, világot hódító embert! Ázsiából elindultak a mongolok, akik kíváncsiak voltak, hogy hol a világ vége. Kamcsatkában nem volt. Onnan még látszottak szigetek. A szigeteken sem volt. Ott még a Jégkorszak ült. A szigetek mögött föld volt. A kőbaltás, kőnyilas ember - a csodafegyverek ura - olyasmit érezhetett, mint Giordano Bruno, amikor felderengett előtte, hogy a napoknak nincsen száma, számtalan bolygórendszer kering a végtelen nagy Űrben... A modern ősember még büntetlenül hihetett a végtelen világok sokaságában. Mammutok és bivalyok várták, húshegyek... könnyű volt jóllakni és aludni.

Volt, aki megmaradt a jégkorszaknál. Százezer év hosszú idő, aki megszokta, meg is szerette. Ezekből lett az eszkimó. Volt, aki szeretett vadászni, sütkérezni - ezek felcsaptak indiánnak. És voltak, akik messze vágytak, nem akartak megosztani egy földrészt másokkal, ismerték az embert, és féltek tőle. Ezek levonultak az Egyenlítő felé, kőbaltával új ösvényt vágtak a végtelen rengetegen keresztül, felfedezték a kukoricát, s megmaradtak Mexikóban, ott tisztelték a kukoricát öntöző Esőistent. Mindig volt, aki sokallta a munkát, a kukoricatördelést, a hántást, s ment tovább. Távol a bivalyoktól, Peruban, krumpli termett. Ott is meg lehetett állni. De a világ vége még messze volt, a Tűzföldig szabad volt az út, a brazil erdőkben, folyókban akadt az éhségnek orvossága. Az ember még ritka állatfaj volt, jóllakott...

Tizenötezer év! A mammutok kihaltak, nyelvek születtek, a kőnyíl s a kőbalta titka nem veszett el. A Behring-szoros és Cape Horn között tizenötezer évig élt, szeretett, vadászott, pihent az ember, de nem dolgozott. Minden napja új volt, a világa jó. Nem akarta megjavítani.

Ezeknek jöttek a spanyolok megmagyarázni, mit parancsolt odaát Mózes, mire kellett a Megváltó - és hogy izzadva dolgozzanak, mert egy régi kéziraton ilyesmi van megírva?

Szegény spanyolok hiába prédikáltak. Az indió meghalt, de nem dolgozott. Az isteni dolgokról talán kevesebbet tudott, de az emberiekről többet. Ezért kellett négereket vásárolni - saját királyaik árulták őket -, vagy vadászni - ami körülményesebb volt. A néger, ha verték, dolgozott.

Végül mégsem a parancsolók győztek. Sőt rabszolgáik sem. Az győzött, amit jobb kifejezés híján genius locinak nevezhetnénk. A nemdolgozás szelleme. Azoknak a szelleme, akiknek vére, hacsak cseppenként is, átfolyt az új földesurakéba. Azoké, akik türelmesen várnak, amíg egy lakomát jelentő óriásállat jelenik meg a bozótban. Akik tökéletesen meg vannak elégedve, ha egy kőbaltával erősebbek az őstermészetnél. Dél-Amerika nem azért él, hogy dolgozzék. A nap közepe, az élet közepe, a szieszta.

Szívesen engedek a genius locinak. Ebéd után csend van, a kutyák sem ugatnak, a szúnyogok nem zümmögnek, nem sír a quero-quero madár. Délben a szél sem rázza az eukaliptusz zörgő, hegyes leveleit, kocsi sem zörög lent az országúton. A távoli fűrészmalom reggeltől estig olyan hangot hallat, mint egy régi, tilosra állított szemafor előtt toporzékoló gőzmozdony, de délben közelébe kellene menni, hogy hangot halljon az ember, s az is csak a munkás hortyogása volna.

A nap jóságos. Reggel felkelt, egyenesen homlokon érint. Délben már árnyékot terít a hálószobámra. (Ha rend volna a világon, ebéd után mindenhol napfogyatkozás volna.) Arra gondolok, hogy életem legnagyobb részét kisebbségben töltöm: ha fúgákat zongorázom, ha Platónt olvasom, s Szókratészével pörölök, ha menekülök a dohányfüsttől s századunk zenéjéből, ha félelem nélkül várom a halált. De ebéd után boldogan tartozom a többséghez. A tömeghez tartozás kéjét érzem, és mélyen elalszom én is.

Azt olvastam egyszer, hogy az éjszaka függöny, azért engedi le a Dolgok Rendezője, hogy átváltozzék mögötte a történések színpada. Az elalvás percében szinte látom legördülni a fekete bársonyt és könnyen lemondok arról, hogy megkérdezzem: lesz-e még egy felvonás.

Valami történik a függöny mögött. Ha a titokzatos kellékes nem is tologatja a díszleteket - a fák mind a helyükön maradnak -, de minden átszíneződött. Több az arany, kevesebb az ezüst, melegebbek a vörösök, fáradtabbak a sárgák. A meredek hegyoldalak színt cserélnek: a délelőtt világoszöldek a függöny alatt elkomorulnak.

Talán, ha egyszer sikerülne ébren maradnom, meglesném a függöny mögötti átváltozást: ezzel úgy járok, mint gyermekkoromban, amikor este az emberkére vártam, aki homokot hint az álmos kisfiúk szemébe, ha figyeltem, nem jött, ha elaludtam, nem láttam. A költők is így járnak verseikkel: ha önkívületben róják a sorokat, nem veszik észre, hogy születik a vers. Ha figyelik a szavak sorakozását, megállnak. Ma már az anyag ismerői, a fizikusok is tudják: a megfigyelhető mögött ott a megfigyelhetetlen. A világok végén mindenütt van egy fekete bársonyfüggöny.

A délután a távoli dolgoké: rokona a vasárnapnak. A délelőtt a kézzelfogható kérdéseket oldja meg, a délután az eljövendőkön gondolkozik. (Az este nyúl a régmúlt után, az éj töri a fejét a megmásíthatatlan megmásításán, s úgy adja át a helyzeteket az álomnak, mint ahogy meg kellett volna történniök.) A délelőtt végig hordja az iskola nyomasztó emlékét: a délután végig várja az uzsonnát, a kalácsot. A délutánok hangja halkabb. A lótuszevők országáról írta egy költő: "A hely, ahol örök a délután"...

Tudom, vannak lótusz nélküli, délután nélküli országok is. Vannak szögletes barlangok, amelyekben a kint elvonuló alakoknak csak árnyéka vetődik a falra. Sok emberélet játszódik le a betonhegyek belsejében olyan súly alatt, hogy ott csak a fáraók múmiája érezné jól magát... A kerékbe tört napoknak nincs délutánja. Én is szegény ember vagyok, telemet ellopták, őszöm nem igazi aranyleveles, vörösleveles ősz... de délutánjaim megvannak. Csendjük a zenét várja; óráikkal erősödik a honvágy s ennek a távoli vagy régmúlt dolgok iránti vágyódással kevert válfaja, melyre a portugál hajósoknak és gályaraboknak volt szava: saudade.

Ki ne tudná: vannak délelőtti és délutáni betegségek. Leendő anyák a reggeli rosszulléttől félnek, gümőkóros fiatalok az esti láztól. Az én betegeimet legtöbbször a sötétedő éjszaka küldi, akkor szorul pánt a repedező szívek köré. A saudade délutáni betegség. Ködös vasárnap délutánokon mutatja meggyőzően bénító erejét. A gyógyszerek leghatásosabbja, az idő nem fog rajta. A délután arról is meggyőz, hogy a legjobb hely sem óv a honvágy álnok rohamaitól, akkor a legerősebbek, amikor a nap is gyorsít, amikor már majdnem zuhan a Serra élére, és már biztos: ma sem kerülök vissza a bölcsőhelyemre.

Aki beteg, keresi az orvosságot, s ha nem találja: az orvost. Akit elfog a vágy, olvassa a távolról jött újságokat, írja a messze induló leveleket, s csukott szemmel kíséri őket a repülőterekre, a felhők feletti jéghidegbe, a cenzorokhoz és postásokhoz, a levélnyitó késig, a levelet fogó kézig. Néha a kézre gondolva a levelet író kéz erei is melegre tágulnak, s enged a szívet szorító marok.

Levelet írni ritka és ünnepélyes szertartás. (Amit az irodák és hivatalok gyártanak és négyszögletű borítékba zárnak, az nem levél.) Nem elég átzökkenni a közelség délelőttjéből a távolság délutánjába. A kerttől az íróasztalig is nagyon hosszú az út. Félelmetes vállalkozás egy jelképekkel telerajzolt papírlapot azzal az érzéssel továbbítani, hogy egy távoli embernek meglesz a kulcsa, hogy ugyanúgy ejti a betűket, ahogy én azt félévszázadnál régebben tanultam, s ugyanazt érti a szavak alatt. (A szavaknak is van délelőttjük, amikor jelentésük világos, délutánjuk átvitt értelemben, és végül őket is sötétbe burkolja az este úgy, hogy csak az archeológus lámpája világít bele.)

Mielőtt írnék, előszedem a néha érkező újságokat: rajtuk keresztül nézek a Serra mögötti világba.

Régi lapok... több naposak, ha közelről jönnek, több hónaposak, ha Észak-Amerikából. (Kis, ellenzéki lapokat kapok onnan, s szívesen olvasom őket, gondolván, hogy tanulságosabb az igazat későn olvasni, mint a hazugságokat frissen.) Ami távolról jön, az mindig a múlt. A csillagok is azt sugározzák, ami évekkel ezelőtt történt; a tejutak fénye évmilliók előtti tűzről szól, s talán vannak fénypontok, amelyek még Mózesnél is többet mondanak a világ teremtéséről, almáról és fügefalevélről...

Az újság régi. Messziről jön, valamit mond: hogy igazat-e, az felesleges kérdés.

A hazugság abban a percben született, amikor az első szó. Tinta és papirusz hatalmat adtak a szónak: ugyanannyit a hazugságnak. Gutenberg mindkettőt egy fegyverrel látta el. A kettő harca örök és eldönthetetlen. A hazugság a rövid, heves csatákban erősebb... az igazság hosszú, lassú küzdelmekben győz. De addig a hazugság már új csatákat nyert. Ősrégi hazugság már nem is hazugság, hanem mítosz. A dicsfényes hazugságot legendának nevezzük s szeretjük, az édes hazugságot mesének, a gyönyörű hazugságot versnek, éltető hazugságaink összességét irodalomnak. "Vedd el egy átlagember éltető hazugságát, s egyben elrablod boldogságát is" - int Ibsen, aki pedig mint patikus, jól tudta, mi az orvosság, mi a méreg.

Nem igazságot keresek a dél-amerikai lapokban - vagy valami művészeiesen átgyúrt jelentést. Úgy illik őket olvasni, mint Homéroszt. Venus istenasszony aligha szállt páncélosan a harcba, a hős lova nemigen beszélt helyesen ógörögül - de Schliemann mégis ott találta Tróját, ahol a gyors lábú Akhilleusz partra szállt.

Schliemann eszközeivel: szimattal, ásóval, kapával le lehet jutni az igazmondó cserepekig. Az újságokból is meg lehet tudni egyet-mást, pláne, ha az ember a diktátorok egyetemén tanulta az újsághír-értelmezést.

Szerencsém volt: hosszú évekig élvezhettem Mussolini sajtóját! Újságot olvasni társasjáték volt. Célja: kitalálni, mit akar aznap a propagandaminisztérium elhitetni a néppel? A néppel, melynek véleménye úgysem számított? Az ember meghallgatta a külföldi rádióállomásokat, leste, mikor jön a Times példánya légipostán, s valahogy úgy, mint ahogy a fizikus a tárgyból s ennek görbe tükörben látott torzképéből kiszámítja a tükör görbületét, rájött, mi állt aznap az újságoknak kiosztott, selyempapírra gépelt, háromszor is titkos, rögtön elégetendő útmutatásban. Aki az elemi iskolában írni-olvasni tanult, a pocakos Bohóc imperátorsága alatt hozzátanulta a virágnyelven írást s a sorok közti olvasást is.

Periklészt kérdezték egyszer, mit olvas legszívesebben. "Dicséretemet" - felelte őszintén. A fénykor Athénjének nem volt újságja. Mussolininek volt, s mivel ebben az egy pontban megegyezett a zseniális göröggel, olvasta is. Annak, aki a fasizmus újságolvasó-iskoláját sikerrel járta, ezen a mindennapi dicshimnuszon keresztül kellett meglátnia a gonosz, kis szoborba-bújtatott törpét.

A háború új tantárgyat hozott: a két nyelven írt újságokat. Volt egy nyelv a saját s egy az ellenséges hadseregek tevékenységének leírására. A gondolat nem volt új, már az Újtestamentum írói is tudták, milyen hatásra számíthatnak, ha ugyanazt az embercsoportot Krisztus szamara előtt "nép"-nek, keresztje előtt "a zsidók"-nak titulálják, de csak a háborús tudósítások terjesztették ki a nyelvkettősséget mindenre: az ellenség menekült, a saját csapatok tervszerűen vonultak vissza. Az ellenség repülőgépeit lelőtték. A sajátok esetleg nem tértek vissza. Az ellenséget bekerítették. Saját csapatok sündisznóállásokba vonultak. Saját katonák hősi halált haltak, az ellenségből hulla lett. "Mi" erkölcsi fölényben voltunk, "ők" esetleg anyagiban. A tanulékony újságolvasó csakhamar kapásból fordította az egyik nyelvet a másikra.

Más, de nem kevésbé tanulságos tanfolyam volt a svájci újságok olvasása. Semlegesek voltak, mint a kikötők tündérei, akik egyforma összegért minden nemzet tengerészének ugyanazt a testrészüket adják bérbe ugyanannyi időre - vagy egy kicsit árnyaltabban: a győzelemre állókat szerették jobban. A svájci újságok tökélyre emelték azt a rendszert, amelyben egy "egyrészt" után egy tényt, egy "másrészt" után ennek ellenkezőjét hangoztatták. Oroszország egyrészt már elpusztult, másrészt még erős tartalékai voltak. A francia parti erődítmények egyrészt bevehetetlenek voltak, másrészt hadászati szempontból túlhaladottak. A "másrészt" csak akkor hagyták el Tell Vilmos unokái (- azé a Tell Vilmosé, aki másrészt költött alak vagy kártyafigura -), amikor "egyrészt" az Ezeréves Adolf benzinnel leöntött teste már égett égő városában.

Aki mindezt kitanulta, és ismeri a szabad amerikai sajtót is - azt, amelynek mindent meg szabad írni, ami a hirdetésfeladó cégeknek tetszik -, az kellőképpen elő van készülve a dél-amerikai sajtó olvasására.

Dél-amerikai újságok egy számszerűleg jelentéktelen kisebbség részére íródnak: az írni-olvasni tudóknak. Még ezeknek a többsége is csak a hirdetéseket olvassa. Ezeknek mennyisége a szöveg többszöröse. A nép nem él betűvel, s az újságnak csak a papírját használja, ha hozzájut. Még az, aki megtanulná a betűket, sem értené a szavakat, mert újságok elvont fogalmakat is használnak, és ennek a népnek a nyelve, mint a süketnémák jelbeszéde, csak a kézzelfogható világot írja le.

Az sem biztos, hogy áll-e egy igaz szó a szétfoszló papírra nyomtatott lapokon, vagy hogy úgy terem rajtuk a betű, mint a páfrány a gondozatlan földeken. De ez mellékes. A tapasztalt újságolvasó úgysem olvas: értelmez.

Az öreg Rockefellernek külön nyomták az újságot, gondosan kihagyva mindent, ami egy agg olajkirály jókedvét zavarhatta volna. A Christian Science Monitorban nincsenek halálhírek, mert Isten jó és mindenható, nincs halál, s ha úgy véljük, hogy valaki összeroskadt, és eltemették, nyilván tévedünk. A jól nevelt angolok beszélgetésében űr tátong az asztalok alatt, s az űrben nincsenek testrészek. De még ezekből a szűrőn átcsepegtetett hírekből is megtudjuk, milyen világban élünk.

Pompeji falain ilyesmit olvashatunk: "Marcus szereti Drusiát, Drusia a vendéglőst csókolja." "A vendéglős drága pénzért rossz bort mér." Igaz volt ez? Koholmány? Rágalom? Mindegy: a pompeji feliratokat érdemes elolvasni, mert hű képét adják az akkori életfelfogásnak, az igazak s hazugok egyformán mesélnek a lávaözön előtti életről. Az emberek szerettek, a Drusiák csókoltak, voltak jó borok és rossz borok...

Valahogy így olvasom a dél-amerikai újságokat: valaki felmázolt valamit a földrész falaira. Ha körülnézünk, sejtünk valamit a külvilágról, értelmezhetjük.

"Donna Elisabetta, orvosnő, óriáskígyót tart az ágya alatt. A ház lakói tiltakoztak, mondván, hogy a kígyó esetleg a nyitva felejtett ajtón keresztül kiszökhet, és felfalhat egy kisgyereket. Donna Elisabetta azt mondja, hogy nincs olyan törvény, amely tiltaná a fővárosban háziállatok tartását. Az óriáskígyó mint kiváló egér- és patkánypusztító, az ország északi részében, az Egyenlítő alatt elismert háziállat. Ismeri és szereti gazdáját. Elisabetta rendszeresen hord kígyójának patkányt és tengeri malacot a laboratóriumból, nem éhezteti, úgyhogy nem szorul rá gyermekek evésére."

Európában talán még abba is beleavatkozna a rendőrség, mit tart egy dolgozó nő saját ágya alatt! Ezen a földrészen az államhatalom legbrutálisabb eszköze, a rendőrség, nincs mindenhol jelen, még az a telefon sincs meg, amely hívná... Az állam pátosz nélküli jelképei: bíróság és börtön alig jelentenek valamit.

"Caravanicio de Bacuco, ötvenéves magánzó vasárnap délután a tengerpart közelében padon ült, és tranzisztoros rádióján zenét hallgatott. Odalépett hozzá egy fiatalember, és udvariasan megkérte, kapcsoljon át a Remény-Tatù Klub futballmeccs közvetítésére. Caravanicio erre nem volt hajlandó. A fiatalember - látva, hogy az öreg csökönyös - háromszor belelőtt, aztán továbbment. Amikor jött a rendőrség, Caravanicio még élt, és elmondta a történteket."

Máshol biztosan keresnék a tettest! Az embervadászat drága sport, vagyonba kerülne az államnak. (S aztán a rendőr se bolond, hogy szerény fizetéséért hajszoljon valakit, aki talán nála is gyorsabban lő.) Talán elfognák. Tárgyalás, tanúk, ügyész, ügyvéd, bírák... újra csak költsége lenne az úgyis szegény államnak. Caravanicio, a zenebarát, tovább porladna, és feltétlenül egyedül. A labdarúgósport híve börtönbe kerülne, ott hallgatná a vasárnapi meccseket, mert a börtön emberséges intézmény, nem fosztja meg az embereket emberi jogaiktól. Az egésznek semmi értelme sem volna.

Ilyen esetekben csak kivételesen történik még egy utalás a történtekre. A rendőrség esetleg megállapítja, hogy a tettes csak Tatu-drukker lehetett, mert a Remény más város csapata. A rendőrség kétségtelenül szintén Tatu-pártiakból áll. És ki okozna kellemetlenséget kedvenc csapata drukkerének?

"Pedro és Paulo azon veszekedtek, hogy ünnep-e január 26-a? Nem tudtak megegyezni, s Pedro lelőtte Paulót." "Gyilkosaink motívumhiányban szenvednek" - kommentálta az újság. Úgy sejtem, ennyiben maradt az ügy. Tény, hogy nem viccek a "mexikói" viccek: "Szereted a virágot? - Igen. - Bumm! Bumm! majd kapsz." Avagy: "Milyen magas vagy? - Egyhetven. - Bumm! Bumm! vízszintesen." Szó sincs róla, hogy gonosz, elvetemült emberekről volna szó. Ha a Tatu klub elveszti a meccset, a revolveres drukker a saját szívébe lő. Ha Pedro és Paulo együtt sétálnak, és valaki rájuk tör, Pedro lelőtte volna Paulo támadóját. A fehér európaiba évszázadok bitója, derese nevelte bele a gátlásokat, legalább a béke esetére. De a béke Európában komolytalan közjáték. Komoly esetben - im Ernstfall, mondják a poroszok - Európában is kapásból lő a homo sapiens.

Az asszonyok itt sem járnak pisztollyal, de ők sem kukoricáznak.

"Kókusz Manoel négygyermekes családapa este, a munkából hazatérve, négy sötétbőrű kisasszonyt pillantott meg a Szent-Cucufátius templom mögötti sötét utca sarkában. Abban a meggyőződésben, hogy ezekkel jó lesz tréfálni, tréfált is. De viccei egyáltalán nem voltak jók, sőt. A kisasszonyok négyesben nyakon csípték, és amikor rugdalózott, az egyik leharapta a jobb fülét, s a kezébe nyomta. Manoel, fülével a kezében, kitépte magát, és rohanni kezdett. A kisasszonyok talán azzal a szándékkal, hogy a másik fülét is leharapják, utána. Csak mikor Manoel vadul kiabálva egy őrszoba közelébe ért, fordultak meg. A rendőrök bekötözték a füle helyét, és figyelmeztették, hogy máskor ne kezdjen ki a Szent-Cucufátius templom mögötti nőkkel."

Az ilyen esetek biztosan nem ritkák, de csak egy töredékük kerül újságba. A rendőrség nem foglalkozhat a törvénynek nevezett játékszabály minden megsértésével, az újság csak várhatja, hogy a véletlen értesítse a véletlen szülte, költő tollára való epizóddal. Talán épp a vendéglőben ült a riporter, amikor ez történt:

"Egy vendég hosszú ideig hiába bajlódott cipőtalpszerű beafsteakével. Odahívta a pincért, villával az orrába szúrt, és így szólt: kíváncsi voltam, a kettő közül melyik a keményebb."

Végül - ez jellegzetes - az ügyek az államhatalom beavatkozása nélkül intéződnek el. Nem tudom, olvasták-e a bennszülöttek Aesopus meséjét a békákról, akik királyt akartak, de annyit tudnak, hogy mindenki jobban jár, ha a feledés, és nem a bíró ítélkezik. A rendőr biztosítsa a boldogságot? A rendőrség a hatalom szolgája; a hatalmasok ritkán jóságosak. S hány bűntettet követnek el máshol, mert a rendőrség keresi a bűnöst, s a menekülő bűnösnek tovább kell gyilkolnia, hogy ne legyen tanú! Hányan pusztultak el, mert tisztázni akarták, ki ölte meg Kennedy elnököt! Most már a tanúk gyilkosainak kell tovább gyilkolniok. A rendőrségnek különben is semmi szüksége arra, hogy azokra vadásszon, akik kevesebb gátlást örököltek, (Minden a világon igazságtalanul van elosztva.) Megél a rendőrség abból is, hogy a bordélyokat és a játékkaszinókat zsarolja. (Mondhatnánk: védi.) S néha elcsípnek egy egész pénzhamisító műhelyt! Az volt szép: lecsukták az egész társaságot, gépeikkel együtt, a dutyiban dolgoztak tovább, és a rendőrök, fegyőrök szaladgáltak a városban az ezer-maravédis bankókkal... Csak akkor tört ki a botrány, amikor megfenyegették azokat, akik az egy-maravédis vásárlásnál nem akartak váltani.

Lehet egy országban élni, amelyben nincs igazságszolgáltatás? A példák bizonyítják: lehet. A rendőrség szükségtelen rossz. A rendőrök közt sincs kevesebb bűnöző, mint az egyenruha nélküli, néha gonosz, néha csak indulatos polgárok között.

És ha történetesen elfognák a Tatù-drukkert vagy a jó fogú dámát? A börtönök ősrégiek. Nincs hely. A fővárosban tízezer elítélt bűnös sétál szabadon. Majd értesítik őket, ha megürül a cella, ha leülhetik büntetésüket. "Turumbamba városának régi börtöne olyan rossz állapotban van, hogy a polgármester saját kezűleg dobta ki a fegyenceket. Lezárta az ósdi épületet, és megfenyegette a hajléktalanná vált csirkefogókat, ne merjenek visszajönni." Mehettek szegények, hálhattak szabad ég alatt... Ez néha a trópusokon sem kellemes, pláne ott, ahol sok az éji bogár. Házamtól nem nagyon messze is van egy törvényszék, egy hozzávaló kis dutyival. A fegyencek, ha nem akarnak napközben futballozni vagy halászni, mehetnek dolgozni is. De kinn függ a tábla: aki este tízre nem jön vissza, hálhat kinn.

Vannak szigorúbb börtönök is, de ott is van remény. A nagy Porto Grande-i fegyházban ülnek a legveszedelmesebb útonállók. Egyszer egy évben eljön az Érsek, miséz a bűnösöknek, mond nekik valami szépet a felebaráti szeretetről... és ősi jogával élve, egynek megadhatja szabadságát. Honnan tudhatja Isten méltóságteljes szolgája, ki szolgált kegyelemre? Ilyesmit a legjobb magára az Úrra bízni... kisorsolnak egy számot. Ez idén az Úr ingyen kegyelme egy tízszeres rablógyilkosnak jutott, aki egy héttel azelőtt kezdte büntetése kitöltését. Negyven évet takarított meg magának, s a szokásos útiköltséget is megkapta.

A dél-amerikai államot polgáraival szemben nemcsak a rendőr képviseli, hanem az ellenőr is. Nincs se fegyvere, se egyenruhája. Nem tartozik semmiféle párthoz. Megjelenése előreláthatatlan. Közutálatnak örvend, és mindenki kedves hozzá. Dél-Amerika legkártékonyabb állatjának nevezik. Ha hivatásáról kérdezik, azt mondja: a köz szolgája, a nép barátja. E bevezetés után leírhatom a rá vonatkozó történetet, későbbre hagyván a magyarázatot.

"A jószívű rendőr. - Tegnap születésnapja volt Batata Dolce ellenőrnek; feladata volt azokat ellenőrizni, akik hatósági engedély nélkül árulnak valamit a város területén. Senki sem köteles saját születésnapján dolgozni, de az ellenőr, felesége és anyósa tanácsa ellenére, elindult. Délelőtt tizenegykor talált is egy vak koldust, aki amerikai mogyorót árult. A koldusnak nem volt hivatalos engedélye. Az ellenőr el akarta kobozni az árut, a koldus segítségért kiabált. Épp arra járt Gines de Passamonte rendőr, aki igen jószívű ember lévén, megsajnálta a vakot. Megkérte az ellenőrt, szerezzen magának máshol mogyorót. Az ellenőr ezt sértésnek vette, és egy csúnya kifejezést használt. A rendőr - látva, hogy igazán rossz emberrel van dolga - fogta a pisztolyát és lőtt. Az ellenőr felfordult és meghalt. A nép hosszan ünnepelte a jószívű rendőrt. Az ellenőr családja sajnálkozva hangoztatta, hogy ők igenis megmondták Batatának, hogy ne menjen születésnapján dolgozni."

Az eset ebből és más szempontból érdekes. Mutatja, hogy a rendőr is ember, érzelmei vannak, megtorolja a sérelmet, mint Spanyolország grandjai vagy a hős lovagok, akiknek kalandjai Don Quijotén kívül számtalan más ibériait lelkesítettek, A rendőrt megtapsolták, gondolom, mélyen meghajolva köszönte meg a tiszteletét. Ilyen alkalmakkor a hős úgy mozog, mint a matador a győzelmes bikaviadal után.

Azt is mutatja, mit érez a nép - ezúttal nem a plebs, nem is a profanum vulgus, hanem a nép, melynek hangja Istené - az ellenőrökkel szemben.

Az "ellenőrök" berendezését a köztársaság a régi, tengeren túli királyoktól és a helybeli, gyarmati Főkapitányoktól örökölte. "Felszabadulás" és "Függetlenség" gyönyörű szavak, de a politika valóságában mást jelentenek, mint a szótáréban. Néha semmit sem jelentenek: a gyarmat adminisztrációja más zászlót lobogtat, s a saját zsebére vágja az adópénzt. A hivatalok gépezete ugyanúgy zörög tovább. A közigazgatás gép, és gépek nem gondolkoznak.

Ha a barokk idők főkapitánya úgy vélte, hogy a városban túl nagy a lárma, törvényt hozott, és megtiltotta a dobolást, az üvöltést s az ettől meg nem különböztethető zenét. Írni-olvasni már akkor sem tudott senki, csak a forma kedvéért szögeztette ki a főtemplom kapujára a rendeletet... de felvett egy ellenőrt, vagy inkább: ellenőri méltóságot ajándékozott egy jó barátjának. Az ellenőr, ott s amikor kedve tartotta, ellenőrizni ment. Senki sem írhatta elő neki, hogy hol és mikor, hisz nincs olyan próféta, aki előre láthatná, hol lesz törvénysértés. Ha odaért, büntetett. A pénzbüntetés egy kis részét, ötödét, harmadát, leadta a Főkapitánynak.

Ideális rendszer volt! Az ellenőr nem került pénzbe a gyarmatnak, sőt, hozott valamit a konyhára. Ő maga el volt látva. Hatályt szerzett a törvénynek.

A finánc is jobban dolgozott, ha nem kapott fizetést, de az elkobzott dugáru fele az övé volt. Még egyszerűbb a dolog, ha ő maga, ad hoc, határozza meg, mi a dugáru.

Jött a technika, a haladás, a tudomány. Jött az ellenőr, aki a szökőkutak előtti tavakat vizsgálja, van-e bennük aranyhal. Ha nincs, büntet, mert az állóvíz maláriaveszélyes. A csempeellenőr azt vizsgálja, hogy a vendéglők és cukorgyárak fala igazán 120 cm magasságban csempézett-e, ahogy az egészségügyi törvény megköveteli. Ha csak 118 cm a csempeszegély - büntet, vagy kiegyezik egy skatulya cukorkában. A patikaellenőr beállít, vérnyomást méret, aztán megbünteti a patikust, mert vérnyomást csak orvos mérhet, és elfogad egy évre való fejfájás elleni port is. A fogorvosellenőr minden barátja, rokona fogsorát kezeltetheti - elég, ha talál egy európai fogászt, aki még nem nosztrifikáltatta diplomáját. Az ellenőr vigyáz, hogy nem jogosult személy ne tanítson trombitálni. Ahány adó, annyi ezer ellenőr. Ha a földbirtokos kihasználja a munkását, a középosztályt az ellenőr szipolyozza. Ezek után nem csoda, ha a közönség lelkesen tapsol, ha valaki a nyílt utcán lelövi az ellenőrt.

A tragikus megoldások - a jószívű rendőr megoldása - ritkák. A testek végül még betegségeikkel is kiegyeznek, az emberek együtt élnek fájdalmaikkal, bélkukacaikkal. Az ellenőrökkel is ki lehet egyezni. A rövid újsághír utolsó kiegészítésére idézem egy szeretetre méltó, sőt zseniális honfitársnőm esetét.

Az illető hölgy - nevezzük Donna Annának - keramikus. Szép, színes zománcokat éget mindenféle edényre, hamutartót, vázát, virágcserepet gyárt. Művészi munkáját elismerik, veszik.

Azokhoz a ritka lényekhez tartozik, akik szó szerint a kezük munkájából élnek.

Donna Anna a fővárosban egy kis, kertes házat bérelt. A "kertes" szó inkább a múltra vonatkozik, arra a nemrég múlt időre, amikor itt, az örök tavasz országában a ház mögött szívesen gondoztak egy kertecskét. A kert megadta az éltető maroknyi virágot az ebédlőasztalra, adott egy-egy fej salátát a sült csirkéhez, türelmes embernek két-három hatalmas banánfürtöt is adott egy évben. A mai ember plasztikvirága örök, főzeléke skatulyában terem. Élete célja az ide-oda mászkálás. Így a kertekből garázsok lettek, vagy kavics, homok kerültek a kert helyére, és sápadt kisgyerekek totyognak rajta, mint a napra éhes fegyencek a börtönudvaron.

Donna Anna a kert helyén - ahol már a gazt is régen kitaposták - rendezte be kis műhelyét. Egy ferde tető alatt gyúrta az agyagot. Kemencéjében cipók helyett kávéscsészék sorakoztak. Csendes hely lett, jó volt ott dolgozni.

Egy szép nap beállít egy bennszülött úriember és bemutatkozik.

- Ellenőr vagyok.

- Mit óhajt ellenőrizni? Megjegyzem, könyvelésemet X úr végzi. Múlt héten volt nála az adóellenőr.

- Építészeti ellenőr vagyok.

- Ez a ház harminc éve épült.

- Messziről látni. Ma még kisebbeket építenek, de magát feljelentették. Ipari üzemét létesített ebben a lakónegyedben.

- Mit létesítettem?

- Mindent tudok. Kerámiai iparvállalatot! Gyárat! Termel! Pedig jól tudja, hogy ez lakónegyedben szigorúan tilos. A lakónegyedek peremén már lehet patika, pék, szatócs, sőt műhely is, ha csak hárman dolgoznak benne. A sarkon, a Szent Jeromos utca sarkán már dolgozhatna, de itt nem. Asszonyom, ön háromszáz méterrel lépte túl a törvény határait!

- És most mit akar?

- Senora, én a jog és a törvény embere vagyok. Lebontatom a törvényt sértő kemencéjét. Holnap reggel ideküldök négy erős feketét. Szétszedik.

Annánk nem esett kétségbe. Már évek óta itt élt. Ami az erős feketét illeti, átlátta a helyzetet.

- Engedje meg, hogy meghívjam egy feketére. Talán nem tudja, én vagyok Donna Anna.

A bennszülött nem mond nemet, ha egy hölgy hívja feketére.

- Nagyon köszönöm. Josè vagyok.

- Tisztelem a törvényt. Át fogok költözni egy más városnegyedbe. Csak adjon egy kis időt, Senor José. Számítok jóságára.

(Dél-amerikai kadettekben Napóleonok, civilekben lovagok élnek. A lovag kávézás közben támad fel bennük.)

- Asszonyom, bízhat baráti érzelmeimben. Ami személyes érzelmeimet illeti, a kölcsönös segítség álláspontján állok.

- Mennyivel segíthetném?

- Ötszáz maravédivel.

Nyílt, férfias kijelentés volt. Barátok közt, kávézás közben beszél az ember ilyen nyíltan. Ötszáz nem az az összeg, amit egy igazi zsaroló kért volna. (Az ellenőröknek fix fizetése is van.) A zsarolás és a védelem közt van egy nehezen meghatározható középút, s Jose megtalálta.

Donna Anna átnyújtotta a pénzt.

- Majd keresek egy más lakást!

- Az Isten szerelmére, ne siessen! És sohase feledje el, hogy van egy őszinte barátja! Mindig számíthat rám!

Josè - a hű barát, pontosan hat hónap múlva megjelent.

- Csak utána akartam nézni elköltözött-e már.

- Egy feketét?

- Nagyon szépen köszönöm.

Ezúttal semmi szükség sem volt óvatos beszélgetésre.

- Tessék az ötszáz.

- Számíthat rám továbbra is.

Josè hat hónaponként ment kávézni. Közben haladt az infláció is, de Josè, a lovag állta a szavát. Ötszáz és pont. Csak panaszkodott a drágaságra, az egyre nehezebb életre, míg Donna Anna egy virágvázával, hamutartóval meg nem vigasztalta, vagy nem adta oda neki a csészét is, amelyből a kávét itta.

Egyszer csak elmaradt a törvény és igazság embere. Nélküle múltak a hetek, mígnem egyszerre egy idegen úriember állított be.

- Építészeti ellenőr vagyok.

Donna Anna nem ijedt meg.

- Megállapodásom van Senor Josèval.

- Senor Josèval! Ó! Hát még nem tudja a gyászhírt? Meghalt!

- Szegény Josè! Hű barátom volt! Isten adjon lelkének örök nyugodalmat. Hogy történt?

- Mindent elmesélek. Ne féljen, asszonyom, itt nincs titok. S az adott szó erősebb, mint a halál!

- Hogy érti ezt? - kérdezte Donna Anna.

- Szegény jó Josè! Feküdt, gyenge volt, tudta, mi vár rá. Magához hívta rokonait, barátait, kollégáit. Mindenkitől elbúcsúzott, mindenkire hagyott valamit...

Az ellenőr meghatódott, aztán újra felemelte a hangját:

- Tisztelt Asszonyom! Donna Anna! Én Önt örököltem!

Barátnőnk a végrendelet értelmében átnyújtotta az ötszáz maravédit.

Ha lecsapom az újságot, és könyörtelenül lecsapom, ha a jelen háború kétségbeesése üvölt rám, ha a készülő háború veti árnyékát egy szenvtelen cikkre - úgy érzem magam, mint az, aki templomból vagy moziból az utcára lép. A valóságok közt szörnyű űrök tátongnak. Hérakleitosz tévedett, amikor azt mondta, hogy az álmodóknak külön világaik vannak, de az ébrenlevők világa közös. Nem közös - vagy talán nincsenek ébrenlevők. A mozit néző izgul, remeg valamin, ami az utca valóságából nézve fények és árnyak tánca egy darab vásznon. A templom kövén térdeplőnek a valósága a síron túli paradicsom, a síron inneni megpróbáltatás, az ember csak statiszta az angyalok és ördögök csatájában. Az utcán már nem érvényesek az örök törvények, ott nem Ádám unokája jár, hanem a Pithecanthropusé.

A városi újságolvasó azt hiszi, a valóságban él, a valóságról olvas. Annak, aki növények társaságában él, a félretett újság csak annyi, mint üres mozivászon, melyen az imént a jók felkoncolták a rosszakat. A jóságos rendőr és az előzékeny ellenőr egy nem egészen igazi színjátéknak alakjai. Törvényük? Igazságuk? Törvény az, hogy a magból növény lesz, a növény virágot hajt, a virág maggá hervad. Hogy a fiatalembert egy nap eléri a szerelem, és minden megváltozik körülötte; hogy minden öreg azt véli, lesz még egy kerek esztendeje. Igazság? Igazság nincs, mert a Véletlen lánccal és börtönkulccsal is csak úgy játszik, mint szél a lekaszált száraz páfránycsomókkal: gurítja őket árkon-bokron át.

A valóság a száz zöld színben játszó takaróé, amely végig beborítja az országot. Az ember műve ebben legfeljebb sebhelyeket hagy. Helyenként kiszakad a takaró, és szörnyű kőhalmaz izzik a napban. A felszálló forró lég még a felhőket is. Elhajtja. Valóság a kék felület, melyhez képest a szigetek és földrészek igen szegényesek.

Vagy minden csak álom és játék, ami nem hidrogén és hélium? A többi elem olyan ritka, hogy nincs isten, aki figyelne rájuk... A világ hidrogénnek született, lassanként hamuvá válik, az epizódok álomszerűek... A világosság mulandó. A sötétség az egyedüli valóság...

De igaz és való, hogy nem jó falak közt ülni, és értelmetlen körforgásokon gondolkozni, amíg minden gondolat újra végigszaladja lábnyomainak körét.

Fel kell mennem a Serra alá, az erdőmbe!

Ha "erdőmet" mondtam, az én saját valóságomról szóltam... arról, amelyben a jövőt a jelenbe vetítem. Aki más órával méri, más szemmel nézi a dolgokat, esetleg azt mondaná: a facsemetékhez. Megyek, sietek, mert látni akarom, mennyit nőttek a fáim, mert mindennap oda akarom képzelni a még hajlékony törzsekre a terebélyes koronákat. A képzelet erősebb az időmérő eszközöknél: néha egy arcot kell húsz évvel visszavetíteni, hogy sugározzon, néha egy fát tíz évre előre, hogy árnyékában már ne teremjen fű. Apicius ősrégi bort (falernói vöröset) kevert friss mézzel. Fiatal arcokat képzelek a vénnek képzelt fák alá.

Mérhetetlenül büszke vagyok az erdőmre. Csak félezer fa? De ki kérdi a mesebeli királyt, hány mérföld az országa. Van egy régi mondás: mindenki hagyjon hátra egy fiút, egy könyvet, egy fát. Rossz tanács: szörnyű szerencsétlenség volna, ha bolygónk minden polgára könyvet írna, ha hárommilliárd kötetben kellene kutatnunk, melyikben van gondolat, melyikben betű... elég baj, hogy az emberiség már úgy szaporodik, hogy az emberpatakok a szigetekről a tengerbe folynak, az elevenek már olyan szorosan alusznak egymás mellett, mint a holtak a temetőben. És egy fa, az túl kevés. A fák már nem szaporodnak maguktól, a kemencék és papírgyárak irtják őket, az ember elfelejtette, hogy ősei a fákon éltek, és pusztítja az ősök hajlékát. Fák uralták a világot, az ember hadat üzent nekik, azon van, hogy ő uralja. De nem érdemes élni egy fák nélküli világban!

Az ember nem élhet csak emberek között. Szüksége van a fák társadalmára. Földet, áldott termőföldet csak a fák gyártanak neki. Nap ellen, eső ellen csak a lombok védik. Leghívebb barátunk a fa: jól teszi, aki fából farag magának védőszentet, s imádkozik hozzá.

Ki nem érzi az erdőben, hogy ott él igazán? Hogy az emberi társadalmon túl ott van az élőlények közössége, s hogy ehhez minden fa is hozzá tartozik? Mi, elevenek, oly kevesen vagyunk az Űrben, hogy a matematikának nincs elég kicsi száma, a fizikának elég finom mérlege, hogy megmérje. Össze kell fognunk! Fákat kell ültetnünk!

Délután van, a délután a távol levő dolgok ideje. Van, hogy a gondolat irányt téveszt, a múltba száll... Nem. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek nem szabad emlékeznie. Akkor élt, amikor az ember lemondott "sapiensi" címéről. A mi gondolataink csak a jövőbe növő fákat kísérhetik az ég irányába. Tűlevelű fákat ültettem, chilei, római, észak-amerikai píniákat, nem egyenruhás erdőre gondoltam, hanem sok árnyalatúra, olyanra, amelyben a fák mindig susognak, mert van cserélni való gondolatuk; olyanra, amelyben az erdő szellemei, a driádok megértenek, mert egyszerre ismerték meg a száműzetés keserveit és a gyökéreresztés örömét. Sorstársaimnak érzem a fákat, ami több, mintha fiaim volnának. (Fiainknak saját sorsuk van. És van a nemzedékek közt egy félvezető anyag, amely az egyik irányba csak a jó, a másikba csak a rossz érzelmeket engedi át.)

Egy veszélyt rejt az erdő - az erdőm: ha ott leheveredtem - vagy ha nekidűlök egy fának, büszkén, hogy már bírja súlyomat, elfog egy máskor idegen halálfélelem: csak akkor akarok meghalni, ha a fák koronái már érintik egymást, ha alattuk délben is hűvös a levegő, nedves a föld. És még egyet: semmi kedvem visszamenni a házba, írni vagy dolgozni. Egyszerre megértem az indiót: az erdő nem tűri a munkát! Az ember rájön: amit tehet, nem fontos. Fontos, hogy a fák nőjenek! Akkor elhervad a páfrány, anélkül hogy gyomlálnák, a kismadarak elvetik a málnát, az Amerikából jött fák alatt terjed a gomba, minden magától történik, az ember csak nézi, hogy fonják a láthatatlan kezek a látható indafonalakat, hogy szövik a lombtetőt, hogy indulnak az orchideák, broméliák a színek világa felé, figyeli, mikor húzódik be az édes illat a fák alatti bozótba, mikor reked kint az a világ, amelyről az újságok még tudnak egyet-mást.

Most még fel lehet nézni a fák közt; még csak úgy emelgetik ágaikat, mint a repülni vágyó madárfiókák szárnyukat a fészekben. Még látni, hogy keringenek odafenn a dögkeselyűk... feketék, mint ahogy az gyászmadarakhoz illik, közelről már a fiatalok is vének, keserűek, undorítóak (a római Erkölcsvédő Liga elnöke gubbasztott ilyen arckifejezéssel a folyóiratok felett, ha feljelenteni valót keresett) - levegőben gyönyörűek. Külön világok vannak: a hattyúból szárazon liba lesz, a dögkeselyűből a felhők közt fekete albatrosz. Ő is széttárt szárnyakkal alszik a levegőben. Sohasem csap le, mint a vadászok, a ragadozók... a tetemek várnak. Ha leszáll, a szelek lejtőjén siklik. Ritkán száll le. Ha alva repül, repül étlen-szomjan is, mint a felhők.

A külön világok néha összefolynak. Volt egyszer úgy, hogy a keselyűkről az újságban is szó esett! Évekkel ezelőtt a tábornokok rájöttek, hogy az országnak nincs lökhajtásos vadászgépe! Megrémültek. Mi lesz, ha az ellenség bombázói megjelennek a főváros felett? (Mint a bősz varázsló képe Don Quijote fejében, úgy kísért az "ellenség" a tábornokok portássapkája alatt.) Az állampénztárban nem volt pénz. (Ezt egy más varázslócsoport teszi láthatatlanná, amint befolyik.) Így az ország egy teljes évi gyapottermését becserélték hetven darab, máshol épp kiselejtezett vadászgépre. Ilyesmit szívesen adnak el, még azt a tábornokot is készpénzben fizetik, aki megveszi. Az első három gépet kipakolták, az idegen instruktorok felszálltak, végigvillantak a főváros egén... és egyenesen nekiszaladtak a dögkeselyűk rajának. Úgy-ahogy még leszálltak sérült gépeikkel. Utánuk a bennszülött pilóták is kipakoltak három gépet. Most már ők!... Felröppentek. Csak percekig maradtak fenn. Aztán a halálra sebzett dögkeselyűket megelőzve, zuhantak a városra.

A többi gépet már ki sem csomagolták. Minek is? Ha az ellenség bombavetői a főváros fölé merészkednek, ott várja őket az ország bús hada, az alva is, éhesen is őrködő keselyűsereg!

Nehezen válok meg az erdőtől. Minden ága fogva tart. Egyszer még egy lépéssel hátrább vonulok, az erdőben fogom felépíteni a kisebb kunyhót. Az öregember látóköre szűkül, kisebb élettérrel is beéri, összehúzza maga körül a kerítést, mint hűvös időben a kabátot. Megvárom, hogy a fák nőjenek egy kicsit; hogy zsugorodjam még egy kicsit... aztán csak nőjön be a rengeteg!

Zongorám kalandjai. - Bachról csak hallgatni Lehet. - A távoliak szerepe. - Kétfejű sasok, több fejű emberek, a száz fejű troll. - Három nyelvréteg. - A Migrén Társaság és a Latin Társaság. - A szegény kis ügyész panaszai. - A sváb és a humanisták. - Matematikus a Csodaországban. - A visszafordító egylet. - Damascus halála.

Az erdő hatalmas. Átnövi, fogva tartja, aki belekerül. Már elképzelni is nehéz a házat, ha ágak vonnak falat, tetőt az ember körül. Értem az indiót: meghalt, amikor kiirtották körülötte az erdőt. Ha nem érdemes élni, meghal az ember.

Vannak más hatalmak is... A zenéért érdemes élni. Egy egész napnyi csend után felébred a zeneszomj. Faházamban van egy zongora!

Hála istennek, nincs rend a világon... ha rend volna, vadmacska fészek volna az erdő szélén, nem jól temperált hangszer! Egyszer a Véletlen, a vak Tyrannus, felkap egy német zongorát, átveti az Alpeseken, egy olasz család elkapja, és áthajózik vele a tengeren, hogy majd valaki ezen kísérje Verdi patetikus áriáit. Tönkremennek, hazamennek. Egy félbolond színészre bízzák a zongorát; néha énekel is, maestrónak, professzornak nevezi magát. A maestro egy régi felhőkarcoló romjában ül. A felhőkarcolás fárasztó foglalkozás lehet, az épület gyorsan vénült, mint a morfinisták. Már csak nőnemű férfiak és önmagukat dicsőítő háborús gyilkosok egyesületei tanyáztak a házban, a szivattyúk már nem bírták felvinni a vizet a huszonnegyedik emeletre, förtelmes bűz terjengett a repedező folyosókon. A zongora ott várta, hogy a maestro sorsa még rosszabbra forduljon. Amikor hamisított Goyáját, állítólagos Raffaeljét, valódi Garibaldi-portréra festett Leonardóját is eladta, potom pénzért áruba bocsátotta a sokáig érintetlen hangszert. "Wagnert énekeltem a Scalában! - kiáltotta -, Caruso megölelt!" Szokásból mondhatta, mert errefelé úgysem ismeri senki ezeket a neveket. "Ó, Maestro, ön nagy!" - kiáltottam legzengőbb olaszságommal, és megvettem a zongorát.

A felhőkarcolótól a faházig már csak ezer kilométer volt az út. Az öreg hangszer túlélte. Vadregényes tájakon zötyögött át, olyan utakon, melyeknek aszfaltburkolata már három állami költségvetésben szerepelt, de valaki mindig ellopta, dohánylevéltől bűzlő teherautó hozta a völgybe, és itt a szobámban találkozott a lipcsei hangszer a lipcsei kántorral.

Kántorral? Kántornak lenni aligha volt valóság Bach életében. Szerep volt, nem is szívesen vállalt szerep. Ha már szerepről volt szó, inkább volt hercegi karmester vagy királyi vendég. De minden szerepből menekült órákra, napokra. Egy kis kamrába zárkózva írt.

Aki látta, azt gondolhatta: a valóságból menekül az álomba. Ma úgy tűnik: az álom-, köd- és árnyékvilágból menekült abba, amit ő az egyedüli valóságnak vélt. Keveset írt: egy-két oldal egy nap. Háromszázhatvanöt oldalas vagy hétszáz oldalas kötetet egy évben... Ez ötven év alatt egy világ.

Lehetetlen szavakkal nyúlni a műhöz. A szavak nem írhatják le az atom magját, vagy a 33. kantáta áriáját: Wie furchtsam wanken... Az atommagot bizonyos matematikai képletek megközelíthetik. Egyenletcsoportok szólnak az erőmezőkről. A zenéhez nem vezetnek számok. Csak hallgatni lehet.

Voltak, akik nem hallgatták. Ahol titkok vannak, megjelennek a perpetuum mobile feltalálói, a körnégyszögesítők, s bízvást várhatják tanítványaikat. Korunk egy sokoldalú, szenteskedő csirkefogója Bachot szövegeiből magyarázta; szerinte a Mester Wagnert megelőzve kitalált egy motívumnyelvet; az ördögöt ördögmotívummal, a vizet nedves hullámmotívummal, a jókedvet boldogságmotívummal jelképezte. Ha történetesen a "mindnyájunknak meg kell halni"-t a boldogságmotívum kíséri, ez csak azt jelenti, hogy Bach mint jó keresztény, már előre örült halálának. Egy másik paranoiás szerint Bach zeneszerző-számológép volt: azt nézte, hányadik betű az ábécében a szöveg egy-egy betűje, a számokat csoportosította ravasz módon. Részemről éppoly szívesen elhinném, hogy egy kis törpe fütyülte elő neki a Máté passió áriáit, amikor elbújt "zeneszerző-kamrájában".

Az író élete és a mű egymást kommentálják. A zenei opus külön világ. Még ha ismernénk Bach életét, sem tudnánk sokkal többet. Tény, hogy nem ismerjük. Elveszett, mint az etruszk szavak. Senki sem figyelt rá. Kérdés, hogy első felesége tudott-e írni, olvasni. (Ilyesmi férfidolog volt.) A második megtanult kottát írni, és nevét csak nehezen kanyarította a kérvények alá. Fiai maguk is zeneszerzők voltak, nem nagyon becsülték. Minél öregebb lett, annál inkább vonult vissza (vagy előre?) abba a világba, ahol már csak szólamok vannak. Végül már a hangszer sem érdekelte, csak a hang. Most, kétszáz évvel az utolsó féltaktus után, nyílik meg lassan a "zeneszerzőkamra" (Komponierstube) ajtaja: a kétszáz és egynéhány kantáta fele már megvan lemezen! (Az emberiség szégyene, a Bach-szélhámosok szerencséje, hogy csak a fele.) Most már világos, mi mindent rejtett a Hangok Ura a minden irodalmi műnél súlyosabb zeneibe! Hullanak a bárgyú szövegek, a hisztérikus vénkisasszonyok, szorgos diákok vagy sikamlós versikék íróitól vasárnapi használatra összehordott halandzsák, maradnak a zongora- és orgonakoncertek, kéthegedűs szonáták, tiszta balettzene, maradnak a szerelmes duettek, melyekre sokáig senki sem figyelt fel, mert "Jancsi" és "Juliska" helyett a két szereplőt "Jézus"-nak és "lélek"-nek hívták.

Lehet, hogy van más zene is. Lehet, hogy lármás századunkban is írtak egy vigasztaló fúgasorozatot. Ha majd minden kantáta minden hangját fel tudom idézni, ha fölsorakoztathatom az áriákat a gyűlölet és a nyomor támadásai ellen, s ha szívem még akkor is, minden közvetlen cél nélkül is csökönyösen ver tovább, meg fogom azokat is hallgatni.

Egyelőre még a fák keretében látott völgyképekkel a szememben, újra és örökké csak újra csodálkozva, boldogan, hogy megéltem, végighallgatok egy kantátát, vagy nekiengedem tíz ujjamat a Wohltemperiertesnek. Ez külön világ is, vallás is... (Miatyánkja is van: "A mi mindennapi fúgánkat add meg nékünk ma.")

Régi, beszélgetést indító kérdés: ki mit vinne magával Robinson Crusoe szigetére, ha ott kellene leélnie napjait. Én már választottam: zongorát, Bach zongoraműveit és a kantáták zongorakivonatait. Ezekben van bányásznivaló egy életre.

Bach - gondolom fúga közben- nem lehetett társaslény. Ha annyit járt volna kortársak közé, mint Mozart vagy Beethoven, többet tudnánk róla. Az emberek szívesen nyúltak a lúdtollhoz, mert könnyen röppent, és leírták egymást. Fiai sem tudtak róla sokat; már nekik is egy nagy nyalábnyi kotta volt csak. A lehetséges társadalmi formák közül a távoliakkal és a ritka nagyokkal való érintkezést választotta. (Amikor Händel Halléban járt, a fiát küldte érte - hiába.) Bízhatott benne, hogy a távoli utókorban elegen lesznek, akik megértik üzeneteit, hisz a világűrt is átszelik rég kialudt csillagok fénykévéi, valahol még láthatjuk őket.

Ha Bach a távoliak társaságára számított, megegyezem vele. A mindennapi aipit, édeskrumplit kitermelem, a mindennapi virág megadatott ma, de szavakat, gondolatokat, érzéseimmel egy húron zengő érzéseket csak nagyon messziről várhatok.

Vannak anyagok, melyekből egy igen apró mennyiség nélkülözhetetlen az ember számára: épp annyi vasra van szüksége, amennyit a levesbe való főzeléke a kert földjében talál.

Hasonló mennyiségű szó már megakadályozza, hogy a gondolatok lassan és egyre szűkülő körökben forogjanak. Fegyencek kopognak cellájuk falán. Lassú teherhajók színes zászlókkal integetnek egymásnak. A süketnémák ujjaikkal beszélgetnek. (Ismertem egy papjukat, aki az ujjaival eltáncolta az egész katekizmust.) Az első ember, aki majd a holdsarló hegyén ülve lógatja lábait az éjszakában, képes lesz arra, hogy rádión üzen a földre, és izgatottan várja a híreket, ahelyett hogy a csendnek örülne.

Az emberi viszonylatokban minden az adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség járványszerűen terjedő, mindennapi kór. Az emberiség az utolsó emberöltő folyamán többet szaporodott, mint a jégkorszak óta... és mindenkinek van szava. A kormányok, ha mással nem, de szavakkal bőségesen ellátják polgáraikat. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek, szavaik szétvetik dagadó szótáraikat. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz.

Arany középutat választott, aki levélben érintkezik embertársaival. Az írás mindig körülményes tevékenység. Aki ír, könnyebben hallgatja el a lényegtelent.

Jó levélíró volt a római, akinek kevés fért a viasztáblájára! Óvatosan fogalmaz az, aki csupa nagybetűvel ír. Azt hiszem, a lassú írás a titka a rómaiak méltóságteljes szófukarságának. Biztos vagyok abban, hogy az emberek helyesebben adagolnák közölnivalójukat, és jobban megférnének, ha csak írásban társalognának. A toll hegyén jobb alakot ölt a gondolat, mint a nyelvek hegyén!

Ha azt mondom, hogy ebből a világból egy távoliba írok, nem mondok igazat. Többes számban kell beszélnem: "világokba".

Tudom, veszedelmes "világokról" beszélni. Giordano Brunót pontosan azért égették el az 1600-as szent év farsangján, mert azt hirdette, hogy sok ezer világ van. Az Egyház megrémült: sok ezer paradicsom? Sok ezer alma? Életfák és keresztfák? - Egyszerűbb egy öreg csuhást megfojtani és elégetni!

Messze van már 1600, messze van a máglya helye, ahol ma a kofák petrezselymet s egyéb, levesbe való, illatos növényeket árulnak, a Giordani Brunónak szánt babérkoszorúkról tépve a májhoz illő babért... nyugodtan hirdethetem, hogy én is hiszek a mértanok és a világok számtalanságában! És ha nem is mindenben szabad az emberi akarat, szabadon választhat: mit nevez álomnak, mit nevez valóságnak, mit nevez szerepnek, mi a de jure valóság, és mi a de facto.

A tudóst besorozzák bakának. Minden őrmester belerúghat, subickoltathatja vele belülről a kályhát. Ő a feljebbvaló. A valóságban? Úgy volna a dolog, hogy a "civilben" - csak álomvilágot jelent? Az őrmester a valóságát rúgva bizonyíthatja, a tudós alkotva. A kérdés eldönthetetlen. A német a háborút nevezi "komoly eset"-nek, az angol a frontot "a háború színházá"-nak.

Aki álruhába bújik, szerepet játszik. Minden egyenruha álruha, a rangok csak szerepek. Ott fordul tragédiába a dolog, ahol a szerepet játszók meggyilkolják azt az egyet, aki nem játszik szerepet, aki önmaga. De mi a szerep? Szerepet játszik a pápa, ha megáldja népét? Szerepet játszik az állam, a királytól a sarki rendőrig? Kétvilágú mindenki, aki gondolatban áthidalhatatlan űrrel választja el a hivatalnokot az embertől, a tanárt az embertől, sőt a költőt az embertől? Nincs válasz. Éppúgy törhette volna két fejét a Habsburgok sasmadara, melyik az igazi.

Jó a sasnak! De az ember jobban hasonlít a százfejű hidrához, akinek minden levágott feje helyére kettő nő! Már Ennius atya észrevette, hogy háromlelkű: osc-ul,^[41] görögül és ólatinul gondolkozott! És tisztán látta: az egyes nyelvekben nemcsak máshogy gondolkozik, de mást is gondol.

A nyelvek külön országokban vannak elraktározva... Az első világháborúban egyszer egy németül és csehül tudó katonának ellőtték cseh szavait, szegény csak tolmáccsal tudott érintkezni szüleivel. Arisztotelészt nem sikerült lefordítani kínaira: a nyelv logikája más. Kínaiul nem lehet a görög logika szabályai szerint következtetni. Aki két nyelven mond igazat, már hazudik az egyiken.

Téved az a lélekbúvár is, aki egy koponyát lát, és egy személyiséget akar részeire bontani! Sokan férnek el egy agyburkolat alatt! S mint a tömegszálláson: semmi baj, amíg a személyiségek megférnek. Az sem baj, ha akad erkölcsös polgár és felelőtlen kéjenc, zseniális szobrász és lusta disznó, érett művész és füllentő kisfiú az egy agyban honos személyiségek között. Baj, ha az egyik személyiség diktatúrája elnyomja a többit, ha a száz közül egy - revolverrel a közös szívbe lő, vagy ha ketten kétfelé árulják a köztulajdonú testet.

Az sem igaz, hogy a nyolc dédszülő vagy a számlálhatatlan ükapák úgy folynak össze, mint a tej s a kávé, s hogy valami közös színű, elválaszthatatlan személyiség lesznek. A piros és fehér babvirágoknál még van egy közös rózsaszín... de a százfejű szörny, az ember nem olyan, hogy egy kertben elmélkedő Ágoston-rendi kanonok háromszínű ceruzával leírhatná jövendő arcait.

Az összefolyó dédszülőkön kívül vannak csökönyös individualisták, akik száz év leforgása alatt még nem engedtek elveikből, nem bocsátottak meg semmit, és a közös unokában sem állnak szóba a nekik be nem mutatott társősökkel. Kiengesztelhetetlen nagyanyák élnek még egy életet, egy megegyezni kívánó férfiban. Fából faragott koldus áll a hajlékony táncosnőben, elporladt és mégis eleven táncosnő a komor kórboncnokban. Lehet, hogy egy fél életen át az apa parancsol fiában, hogy aztán átengedje uralmát az anyának, míg végre egy dédapa az asztalra csap, átveszi a hatalmat, és sírjáig kíséri az unokát, aki nem látta, nem ismeri, nem tud róla, de még gyorsan átveszi vonásait is, mielőtt a szobrász megvenné a halotti maszknak szánt gipszet.

Az ősrégi norvég népmesékben a szegény ember fia (akárcsak a mieinkben) nekiindul a nagyvilágnak, hogy királyságot szerezzen... de nem vasorrú bábával találkozik, hanem a százfejű Troll-lal. Szívesen elhiszem, én is úgy mentem világgá, hogy még a talpam alá való lapulevélre sem telt, én is sokfejűeket látok, s hallom az egymással perelő szájakat. Az se csal meg, ha egy álarcon keresztül zeng a kórus. Nem is félek a százfejű trolloktól - hisz édestestvéreim! Az egyik ükapámnak fájó fejét hordozom, a másik beteg szíve fog megölni. Dédszüleim, akik életükben nem találkoztak, itt is idegenül nézik egymást, némán állnak egymással szemben, mint dagerrotipiáik.

Egy kevéssel zavarosabbnak érzem magam a sok fejű trollnál: az ő fejei mind norvégül szidták egymást! S olyan egyszerű világban élt, ahol a kakas és a mackó is kristálytisztán csengő norvég szavakkal társalogtak! Én már háromszor cseréltem szótárt, háromszor nőttem be egy-egy új nyelvbe!

Az első réteg volt a magyar. Szerencsémre azt kaptam ajándékba, amit munkával alig lehet megszerezni, az idő nem fog rajta: a magyar nyelvet.

Csak a gyermekbetegségek elleni immunitást őrzi az ember olyan változtathatatlan sejtekben, mint a bölcsője mellett elhangzott szavakat. S a szavak mögött felrajzolódik a tengelyrendszer, amelyre minden gondolat vonatkoztatik. Számtalan mértan, számtalan rendszer lehetséges. Vannak egymásba folyók és árvák... A magyar és az indogermán mértanok közt olyan űr tátong, mint Bolyai és Euklidész nyelve közt.

Ebben a mély magyar rétegben az a kisfiú él, aki voltam. Szerencsétlen kis kölyök volt. Nincs az a gályarab, aki nyomorúságosabban élt volna, mint a "jócsaládból való" kisgyerek egy pesti bérház udvari szobájában, az első világháború idején. Tilalomfa-ketrecben lakott. A világ tárgyakból állt, melyekhez nem volt szabad nyúlnia. Ami jó lett volna, nem illett. A felnőtteknek mindig igaza volt. Az iskola örökös rettegés, büntetések fenyegettek minden lépésnél. Elkeseredett, száműzött, hajótörött német kisasszonyok uralkodtak a der-, die-, dasra ítélt kis törpék felett. Örökké a jólneveltség szerepét kellett játszani - csúf, képmutató, embertelen szerepet. S hiányzott a nyomortanyák vigasza a szabadság. A lehetőség: egyedül csatangolni az utcán, barátot keresni, szaladni, csenni valamit, dolgozni és egypár fillért keresni, úgy élni, hogy senki se törődjön velünk. A szép lakás udvari szobájában (mert az utcaira vigyázni kellett, gyerek nem való a szalonba) elsorvadt az akarat. Ha látom, hogy sündörögnek a kis svábok és olaszok szüleik körül az aipimezőkön, a kukoricásban, hogy nőnek versenyt a fákkal, hogy játszanak kapával-kaszával, amíg játékukból lassanként munka lesz, a könnyekig sajnálom az ajtók mögött tenyésztett, jól nevelt penészvirágokat.

Ha magyar könyvet olvasok, egy fél század és egy fél egyenlítő távolságban, még mindig annak az udvari szobának a négy fala szorít. Ha egyszer odakerülnék, ott aludnék egy éjszakát, reggelre elhinném, hogy lázálmok sora után újra az iskolába kell mennem.

Ha levelet írok, és magyarul írom, mégis abból a szobából írom. A később tanult nyelveket kívülről nézem. Magyarul már sohasem fogok felnőni. Végig félni és csodálkozni fogok, mint az elemisták.

Osztrák középiskolába akkor kerültem, amikor az átültetés folyamata már igen fájdalmas volt. Két idegen nyelv szakadt rám egyszerre: az osztrák és a Schriftdeutsch - az irodalmi német. Az osztrák élő nyelv, a táj szól belőle. A Schriftdeutsch műnyelv, komor, kopár, könyörtelen, mint egy aszott vénkisasszony, mert senkinek sem anyanyelve. Hallottam egy hollandról, akinek a német azt magyarázta, hogy tájszólást beszél. Azt felelte: "A németalföldi, az nyelv! És ti köszönjétek meg Luther Mártonnak, hogy csinált nektek valami nyelvfélét, máskülönben ugatnotok vagy kukorékolnotok kellene."

Az úgynevezett műveltséget ezen a nyelven verték belém. A latint és a görögöt a német útján kaptam. Goethe árnyéka esett a könyveimre, elhittem, hogy bölcs az, aki száraz, mint Kant, és harcos, mint Schopenhauer. A középiskolai barátságok már eltartanak egy élet végéig, a kislányokkal, akik ugyanabban az iskolapadban ülték, könnyű megtartani a közös tolvajnyelvet is. Középiskola, egyetem, kutyabőrön kívül maradandó emberi kapcsolatokat is adhatna - hisz csupa kapcsolatot kereső, társulni vágyó fiatal találkozik ott. Ebből a rétegből jött szavakkal védek régi, pajtási érzelmeket az idő ellen. Fiatal lányoknak írok, akik mellesleg négyszeres nagymamák. Bájos, csitri szépségeknek küldöm epedő soraimat, mert én még ismerem őket, míg azok, akik ma látják őket (bősz varázslók ármánya!), szürke özvegyasszonyt látnak baktatni hatvanadik életéve felé.

Míg ott vénülnek hű barátnőim, mint Dorian Gray rejtett képe, én itt őrzöm üde lényüket; s ha én itt szürkülve, kopaszodva, tört fogakkal kanalazom a kukoricamálét, az ő képzeletükben még hosszú tempókkal, háton úszva, biztosan szelem a Bécs felé rohanó Dunát. Húszéves fejjel, vihogva, tért és időt tagadva levelezünk. Ha Ausztriába írok, harminc éve, hogy megállt az idő, s áll, mint a napóra éjjel.

Már nem voltam gyerek, amikor Rómában kezdtem újra élni, egy csecsemő nyelvtudásával egy idegen világban. Még sokkal nehezebb volt gyökeret vernem, mint tízéves lábakkal. Nehéz volt üres agysejteket találni, érintetlen palatáblára írni az új szavakat! Csak azért sikerült úgy-ahogy, mert a latin segített.

A "legszebb férfikorban" voltam, ha ugyan igaz, hogy a harmincadik év a legszebb a kolduláshoz. Jó volt, hogy Róma mindig egy kicsit színpad, mindig egy kicsit kaland is maradt, a nyomor nem volt igazi valóság. Róma is százfejű, százrétű város; minden valósága, más helyről nézve, "csak hasonlat". - Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis. - Még amikor balkonon állt és üvöltött Mussolini, akkor is csak gyenge Catilina volt. Még ha képét s aranyköpéseit márványba vésette is, akkor is tudta mindenki: a rendzavarókkal vonult Rómába, a rend őrei fogják újra kikísérni. Rómában még Dollmann, a szadista és fajtalankodó SS-főnök sem volt új és félelmetes: a mélyebb rétegekben akadt kihez mérni. Róma évezredes történelmében az a tény, hogy egy csavargó az Angyalvárhoz vezető híd alatt aludt - ebben minden történésze megegyezne -, nagyon jelentéktelen esemény volt. Az egész Város már az apostolok óta arra van berendezve, hogy a földi lét provizórium, nem szabad nagyon komolyan venni. Harangjai azt verik, hogy Memento mori - Gondolj a halálra! - kórusai azt ígérik, hogy Dies irae, dies illa / Solvet saeclum in favilla.[42]

Azt az időt éltem át Rómában, amikor a dolgok mulandósága volt az egyedüli vigasz.

Újra két nyelvet kellett megtanulnom: az olaszt és a rómait. Az "olasz" nem halvaszületett nyelv, ereiben nem nyomdafesték kering: Dante és Boccaccio édes anyanyelve. Inkább úgy mondhatnánk: ez az a halott nyelv, melyet még milliók beszélnek! Olyan tiszteletre méltó, hogy tilos a szójáték: nem szabad vele játszani. Olyan múltja van, hogy nem születhetik benne új rímpár.

Róma piacán az olasz szó idegen pénz. Rómának saját nyelve van. Van benne latin, természetesen szabin, a Soracte lejtőjéről legurult kifejezés, albalongai hang. Róma mindent megőriz, minden tárgyból, minden szótagból csinálhat ereklyét. Róma vendégszerető város, már Romulus úgy alapította, hogy menhelye legyen a máshonnan elűzötteknek. Mindig befogadta távolról jött tisztelőit: Horatius az olasz csizma sarkából jött, Propertius Assisiból, Vergilius Mantuából, Seneca Spanyolországból. Szentjei nem akadtak, de Firenzéből eljött San Filippo Neri. Polgárjogot, zöldborsót, articsókát mindenkinek adott. De otthon csak az van Rómában, aki érti s beszéli a római nyelvet.

Tizenöt évig élveztem a Város - köveinek, kertjeinek, könyvtárainak, polgárainak - feledhetetlen vendégszeretetét. Ha Rómába írok, ha onnan jön egy episztola, olyan érzelmekkel gondolok a Forum mögött lebukó napra, mint Ovidius az ő világa végén. Róma harctér is volt. Minden háza vár volt, újra újoncokat sorozott a mártírok hadserege (Kereszthy Sándor képviseli hazánkat a Fosse Ardeatine[43] tarkónlőttei között); az ostromlott várért harcolók közt tovább él az összekötő emlék.

Ha Rómába írok, folytatom a barbárok elleni csatát, gondolataim a római törvények szerint sorakoznak. Róma falain túl idegen világot látok, még nem sejtem a canities morosát, a zsémbes öregséget.

Írok angolul, franciául, norvégül, portugálul is - de ezek a nyelvek csak eszközök, szavaikat a szótárban találtam. Most, hogy leírom, eszembe jut: már itt is élek tizenöt éve! De ez a tizenöt év már nem réteg, már nem új személyiség. Itt már nem én vertem gyökeret, hanem fáim, virágaim. A közeli világgal való érintkezés nem is igényel tollat: fecskendővel, tűvel, nagyon óvatos adag szóval tartom a lassanként egyre ritkábbá váló emberi kapcsolatokat.

Az öregek szeme már csak a távoli dolgokat látja tisztán. Az öregek emlékezete biztosabban mozog a régmúltban, mint a tegnapban... végül az ember ott keresi a dolgokat, ahová a keze nem ér el. Gondolatokat, az egyedülléttől való rövid szabadulást, a távoli, egymástól idegen, a csak nálam összefutó levelek hozhatnak.

Az ember sok fejű troll... kilencvenkilenc feje azon búsul, hogy elfojtja a tömeg, elsüllyed a sokaságban, nem jut szóhoz, nem védi csend; a századik sír, mert egyedül van. Ez az egy bús remetefej kétségbeesve keresi a rokon lelket, s ha erről már lemondott, a társaságot. Ez a fej mindig keres, odahajtja a szegény trollt, ahol a legnagyobb a tömeg, nagyvárosban sétáltatja napestig, mindig abban a reményben, hogy valahol társra vagy talán hasonszőrűre talál, saját gondolatait hallja más szájából. Majd csak akad egy, a nagyon sok között...

A nagy távolságokon keresztül is találkoznak néha emberek. Vannak, akik rádióhullámokon keresnek, addig sugároznak egy jelt, amíg valaki hasonló hullámhosszon felel. Vannak, akik megtudják, hol vannak azok, akik az ő betegségükben szenvednek... volna valami, ami jobban egyesít, mint a közös fájdalom? Vannak nagy és exkluzív társaságok: a Cukorbetegek Egyesülete, az Epileptikusok Társasága... ott talál vigaszt és megértést, akit a szívtelen Makkegészségesek kitaszítanak. A Multiplex Sclerosis Society azoké, akik nyitott szemmel vonulnak az élőhalottak útján. Kasztoknak, osztályhatároknak nincs értelme, a betegség éles határvonalakat rajzol. Tagja vagyok a Brit Migrén Társaságnak, s büszkén viselem jelvényét: sápadt, hidegen verítékező fejemet.

A dél-afrikai hollandokra borzadva gondol a világ... de vannak köztük aloetenyésztők és kaktuszgyűjtők, akikkel jó gondolatot és kaktuszmagot cserélni.

Én sem vagyok túl messze (jó helyre kerültem!) ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba! Még van vagy száz öreg és öregedő férfi, akik írnak latinul, mintha saját életük attól függne, hogy ki ne haljon Horatius nyelve.

A társaság olyan titkos, hogy még akkor sem tudtam róla, amikor évekig a régi doktorok latin könyveit bújva okultam a római könyvespolcok árnyékában. (Milyen apró kisebbség az olvasóké a könyvek fellegváraiban!) A Véletlen sodort egyszer a kezembe egy Avignonban megjelenő kis latin folyóiratot. Talán a pápák hagytak ott egypár humanistát, amikor visszatértek Rómába - gondoltam. Fiókomban, melyben kézirataim alusszák téli és nyári álmukat, megvolt Max und Moritz[44] latin fordítása. Elküldtem Avignonba. Telt-múlt az idő, elfelejtettem.

Egyszer csak levelet kaptam egy felső-ausztriai város ügyészségétől.

Ügyészségtől levelet kapni sohasem jó: pláne, ha a főügyész küldi! Régen volt, hogy Ausztriában jártam, tudtommal nem öltem embert... de ki az, akinek tiszta a lelkiismerete? Egyszer Rómában a háború alatt összeszámoltam, mi járna nekem, ha rend volna a világban, s a rendőrségek szorgalmasabbak volnának: katonaszökevény voltam, tartózkodási engedélyem nem volt, a tiltott londoni rádiót hallgattam, s a híreit sokszorosítva osztogattam, illegális orvosi praxist folytattam - hogy apróbb, a jó erkölcsök elleni kihágásaimat ne is említsem. Ezenkívül angol és dél-afrikai szökött hadifoglyokat és meglógni vágyó németeket istápoltam szabad időmben... négyszeri agyonlövést, ezer év börtönt érdemeltem. Azóta nem szívesen hallok ügyészről.

Nagyot sóhajtottam, kinyitottam a levelet.

"Uram, könyörgöm, ne pereljen be - kért az ügyész... Ártatlan vagyok! Esküszöm, nem az én hibámból került az én nevem az Ön fordítása alá! Én a »Saeckingeni Trombitás«-t^[45] fordítottam latinra, beküldtem Avignonba, és ott, úgy látszik, összetévesztették a kettőt."

Megkönnyebbülten kanyarítottam egy Erasmust követő episztolát: ;,Dilectissime mi actor publice!" - Kedves Közvádlóm!-mal kezdve mondókámat. Igen jó barátot szereztem, mondhatnám, remetekollégát. - "Ügyésznek lenni rossz - panaszkodott a Trombitás fordítója. - Az ember egyedül él. Senkivel sem barátkozhat igazán, mert nem tudhatja, mit fog elkövetni az, akit meghív - vagy ami még rosszabb: mi terheli lelkiismeretét. Nácizmus volt, Ausztriában vagyunk, mindenki gyanús. Isten őrizz, hogy belépjek egy egyletbe."

A remetének nincs többes száma, mert ha ketten vannak, már nem remeték... Ha ügyész barátom levele jött, már nem voltam egyedül, és azt is megértettem, hogy ő a kétfejű trollok csoportjába illene. A tárgyalások folyamán végig kellett hallgatnia a védők beszédeit. Mi sem értelmetlenebb: a bíróknak kell meghallgatni az altera parst! S mi sem bosszantóbb: a védő az ügyészt vádolja! Az ügyész kegyetlen, az ügyész nem érti, hogy a bűnözőnek a bűntettet kiagyaló fején kívül (vagy belül) van még egy emberi feje is, s most a bűnös hibájából embert ítél szenvedésre! Minden védő ugyanazt mondja, s az ember úgy ül vörös köpenyében, mintha a vádlottak padján ülne, neki sem szabad elmennie, neki is végig kell ülnie a tárgyalást!

Ilyenkor kapcsolt át szegény barátom a humanista fejére. Fehér ívet fektetett maga elé, jegyzett. A soron levő sikkasztó vagy zsebmetsző izgatottan találgatta, mit. A védő megelégedetten nézte, hogy szavaira figyel. Az actor publicus pedig négylábú trocheusokban zengte meg Werner és Margarete szerelmét. Actor volt, színész, mert az ügyész álarca alatt a humanista kereste a versbe illő szavakat.

Sírtam, amikor a sápadt Halál egyszerre kísérte mind a kettőt az Alvilágba.

Latin Mici Mackómnak^[46] köszönhetem kapcsolataimat még távolabbi latinistákkal. Ausztráliában, sőt Új-Zélandban is van, aki vigyáz, nehogy a latin az etruszk nyelv sorsára jusson! Van egy tizenhét éves kölyök Kanadában, aki Tolsztojt fordítja angolból latinra, hogy megtanuljon latinul; egy nyolcvanhat éves dublini ír angol balladákat fordít, nehogy elfelejtse.

A latinisták közt is akad tökfejű csirkefogó. Ezekre gondolva, Rotterdami Erasmus levélmintáiban olyanokat is írt, melyeket alig mernék lemásolni. (Nem élünk Rabelais századában.) De merítettem a praeceptor Europae írásaiból, amikor egy Amerikába került latintanár nekiment Fülesnek és Zsebibabának. Felfedezte, hogy nyelvük nem tiszta, hogy húsz különböző író mondataiból van összegyúrva, hogy egy és ugyanazon mondatban szerepel Terentius Ausoniusszal! Mintha Shakespeare-t Hemingway-vel keverném! Különösen megrótta, hogy az "evés"-re két olyan különböző kifejezést használnak, mint "comedere" és "manducare".

Válaszoltam: nem állatkáim találták ki a kevert műnyelvet, hanem Petrarca, Valla, Aeneas Silvius Piccolomini és Erasmus, a fejedelmük. Az összefoltozott nyelv a feltámadt latin, a humanisták gondolkozó műszere. S Petronius, az arbiter elegantiarum szintén coinederét és manducarét használ!

A válasza: Petronius ezzel különböző beszédmodorokat jelez!

Az enyém: Ugyanaz a személy beszél!

Ő: Magával többé nem állok szóba!

Perpatvarunk visszhangja eljutott ahhoz az emberhez, akit a mi századunk latin költőfejedelmének neveznék. E jeles embert négyszer is megkoronázhatnánk; én legalább négy fejét ismerem, de úgy sejtem, vannak kevésbé fontos mellékfejei is.

Latin verseit anyanyelvi biztonsággal írja. Olvasója aligha sejtheti, hogy a Neckar partján született, vagyis tiszta sváb. Nevét - bár könnyű volna Jacobus Minorra latinosítani - svábul írja: Eberle.^[47] Versei rímelnek, mint az Archipoetáé, mint a középkori diákpoézis, de csillogóan időszerűek. A gyengébbek kedvéért Josephus Eberle, mint Josef, második fejével Goethe irodalmi nyelvére fordítja latinját, de úgy, hogy még kérdezni sem lehet, melyik az eredeti. Harmadik feje Sebastian Blau névre hallgat, kiváló sváb költő. Azon a nyelven ír, melyen Schiller nem mert írni. S ha talán furcsának, túlzottnak tűnik: Goebbels, a miniszter is elismerte. Eberlét eltiltotta az írástól, mivel felesége árjasága kétes volt, de Blaunak elhitte a tősgyökeret, "Wurzelecht"-nek nyilvánította, s kötelezte az iskoláskönyveket, hogy hozzák verseit. Politikai véleményeinek versbe foglalását e kettő, egy harmadik, már kissé jelentéktelenebb, de igen rokonszenves, merész költőre, Peter Squinzre hagyta. Társaságukban él egy vezető délnémet lap szerkesztője: egy óvatos úriember, aki a hatóságok jó tanácsait alázattal elfogadja, vigyáz, nehogy egy szókimondó jelentés megzavarja Nyugat-Németország s valami felszabadított néger köztársaság jó viszonyát s a hajpomádé-kivitelt. Ugyanazt a vérkeringést használja egy kellemetlen fráter, aki annyi büdös szivart szív, hogy ködbe burkolja a feje feletti Voltaire-szobrot. (Szivarokkal alkalomadtán én látom el.) Testtársuk egy grand-seigneur, aki saját költségén adja ki a fentiek műveit, pompás bibliofil kiadásokban... hogy csak főbb koponyáit foglaljam listába.

Horatius nyilván sok kezű ember volt: éjszakai, majd nappali kezével forgatta kedves görög költőit. Eberle sok lelkű: svábul, németül, latinul levelez, egy nyelven is több szólamúan és kontrapunktikusan. A fejedelmek jogán kinevezett német írónak, s kiadatta egy könyvemet. Hálából vörös tintával kezelem írásai ritka hibáit.

Eberle egyszer gondolt egyet, s olyan hirdetést tett az avignoni lapocskába, amely Shackleton egykori felhívására hasonlított: "Férfiakat keresek egy déli-sarki expedícióra, a veszély nagy, a dicsőség nagyobb, a fizetés kevés"... s jöttek azok, akik vele mentek a halálba. Eberle ezt írta: "Latin költőket keresek, a dicsőség közepes, pénz semmi." Egy csapásra összeszaladtak a remeték: pontosan ötvenen.

Így született meg az élő latin költők antológiája, a Viva Camoena s egyúttal valami, amit a halottnyelvű elevenek körének vagy inkább sokszögének nevezhetnénk. Nevezetes társaság: nem volna eleven, ha nem szakadt volna pártokra. Modern rímelő-pártra, maradi ritmuspártra. A hexameterfőnök ádázul nekiment Eberlének, hogy "utcagyerekek módjára fütyörésző" költőkkel tette egy kötetbe. Volt, aki szekundát osztogatott költőtársainak... Egyszóval igen eleven, igen emberi társaság támadt, mely tagjait azzal a tudattal boldogította, hogy nincsenek egyedül.

Legszívesebben veszem, ha Eberle tüntet ki levelével. Sok mindenről ír: ír arról, hogy Mecenás mennyire etruszk volt, ír Caesar tar koponyájáról, arról, hogy milyen gorombaságokat vágtak egymás fejéhez a rómaiak. Aki elég sokáig élt egyedül, úgy olvassa a nyomtatott cikkeket, mintha levelek volnának, úgy veszi a levelet, mint megírója jelenlétét. Aki évek során át barátkozott Róma köveivel, azt minden érdekli, ami a hét régi s a nem tudom, hány újabb domb vidékén történt. Csodálatos város, ahol minden történés nyomot hagy!

Könnyű átlátni Eberle barátom sokfejűségén, hisz fejei közül egy egész sor önálló író - sőt Eberle volt az, aki bevezetést írt Sebastian Blau könyvéhez.

Warren Weaver, a matematikus barátom, egyszerre csak három valóságban él, legalábbis, amennyire leveleiből kitűnik. Viszont három feje szóba sem áll egymással; nem is igen értenék meg egymást. Mivel ellentétben Eberlével, mind a hármat egy névvel illeti, rám hárul a feladat, hogy megkereszteljem őket. A "köznapi" fej gondolatait hiába kísérelném meg követni. Weaver fölényesen ismeri az atommaghoz vezető mennyiségtani utakat, könyvet írt a valószínűségszámításról, amelyből csak annyit értettem meg, hogy káoszban élünk; mert a rendben a valószínű, a zűrzavarban a valószínűtlen dolgok fordulnak elő, s egy másik könyvet a közlés matematikai elméletéről, melyből akkor sem érthettem volna kevesebbet, ha etruszkul írta volna. Ez az elvont és pénzkereső feje számította ki azt a ravasz kis masinát, amely az amerikai bombázógépekben repül, s azt súgja meg a gépben ülőknek, mikor kell megnyomni a billentyűt a halálzongorán. (Csak az a kis sróf hiányzik még, amely megkülönböztetné a jó bombavetőhelyet attól, ahol emberek is vannak.) A köznapi fej a természettudományok minden terén otthon van, melyek zárai számra nyílnak.

"Vasárnapi" feje - bár megjegyzi, hogy a kör sugara és kerülete közti viszonyt csak pontatlanul tudja megadni - hisz a bibliában. Ritkán ír, de ha igen, megemlíti, hogy vasárnap templomba illik menni, hogy ő maga azért megy, mert boldogan, megkönnyebbülten hagyja el Isten házát. A Megváltó tanításától várja az útmutatást a politikai vezetők részére is, azok részére, akiknek elgondolásai küldözgetik a bombavetőket a felhők fölé.

Harmadik, "ünnepnapi" feje keresett fel levelével, mint azt, aki egy gyerekkönyvet fordított latinra, vagyis mint tréfához értő férfiút. Ez a feje egy fél százada játszik egy gyerekkönyvvel, Lewis Carroll "Alice Csodaországban" című művével, amelynek - és egyúttal szerzőjének - legkitűnőbb ismerője. Neki köszönhetem, hogy ezt a könyvet alaposan megismertem.

Az angolszászok életszabályai szigorúak. Csak azok mutatkozhatnak be egymásnak, csak azok foghatnak kezet, akiknek közös ismerőseik vannak. Végletes esetben ezek három könyvben találhatók: a bibliában - a "Shakespeare in foglió"-ban - s az említett "Alice"-ban. Ez a három könyv jobban fogja össze a brit világbirodalmat s hűtlen gyarmatait, mint egy királyi korona. Dávid és Góliát, Lear király s Alice egyformán fontos az angolszász népek közösségének. A közös vér csak legenda. A legendák adják meg a közös vért a testnek.

Weaver III.-tól tanultam meg: nem lehet egy hétig angol újságot olvasni anélkül, hogy Alice-idézetet ne találnánk. Nincs parlamenti vita Reverend Dodgson nélkül. Az olvasott példányok száma kiszámíthatatlan, az első kiadás példányainak értéke csak a ritka bélyegekéhez hasonlítható.

Jó könyv-e vagy rossz? Az első kritika így szólt: "Mr. Carroll keményen dolgozott, hogy különös kalandokat szedjen össze, hogy egymáshoz nem illő dolgokat egyesítsen. Tiszteljük a kemény munkát... de szerintünk egy igazi gyerek inkább megzavarodik a rideg, túlfeszített történettől, mintsem hogy tetszenék neki." Weaver III. viszont így vélekedik: "Ebben a különös könyvben van valami a gyerekkor lényegéből: nemsértő tréfa, a csodák kritikátlan elfogadása, egészséges és néha furcsa kíváncsiság, csodálkozás a felnőttek világán, az állatokkal való közvetlen barátság, természetes és természetellenes dolgok egymás melletti előfordulása."

Tény, hogy a "nagyszerűtől" a "förtelmesig" minden jelzőt leírtak már a nagy sikerű könyvről. Hogy milyen, az ma már nem is fontos. Éppoly kevéssé lehet hozzányúlni az irodalmi kritika eszközeivel, mint a hetven írástudó, naiv, bölcs és buta ember által kompilált bibliához. Hogy miért volt sikeres? Azt hiszem, azért, mert olvasói - a világot uraló Brit Birodalom uralkodó osztályának a gyerekei - voltak a múlt század legszerencsétlenebb teremtései. Lakásokba zárva éltek, hallgatniok kellett, amikor kiabálni akartak, lassan kellett lépdelniök a komor felnőttek oldalán, és amit nem kellett tenni, az tilos volt. Mindennek volt értelme, a szabályok sérthetetlenek voltak, a lét logikus és sivár. Az élet szertartásokból állt, kész mondatokat kellett megtanulni és végtelenül ismételni. Nagyon rossz volt gyereknek lenni. Csak egy valóság létezett, a felnőttek valósága. Bele kellett törődni, bele kellett nőni.

"Alice" reményt adott: azt hirdette, hogy sok a valóság... Volt egyszer három testvér: Erzsi, Erzsók és Böske, a szirupkútban éltek, betegek voltak, "m" betűvel kezdődő dolgokat rajzoltak, mint "mennyiség"..., de nem a valóságban éltek, hanem a mormota meséjében, a mormotáéban, akit a Nyuszi meg az Alapos Kalapos azután a teáskannába gyömöszöltek. A mormota sem volt igazi mormota... Alice csak álmodta. Alice se tartozik a mindennapi valósághoz, őt Lewis Carroll gyúrta álomból és valóságból. De Lewis Carroll sohasem élt:

Reverend Dodgson nevezte így második fejét - vagy ahogy Weaver III. mondja: második személyiségét.

Weaver, a matematikus, ha fejekről van szó, háromig sem tud számolni: s önmagát is az egyvalóságbeliekhez sorozza, alig győz csodálkozni a kettősség felett. Dodgson félénk, merev ember volt, szerette volna kimutatni, hogy Euklidésznek van igaza, nem Bolyai Farkasnak, dadogott (mint könyvében a Mauritius-sziget kihalt dodója), s mint Weaver maga, nem mulasztotta el a vasárnapi istentiszteletet. Lewis Carroll a kislányokat imádta, kivénült, "már" tizenkét éves szerelmeit új, nyolcévesekkel pótolta, megszólította az ismeretleneket ("Hogy hívnak, kedves?" - "Az anyám azt mondta, ne álljak szóba senkivel!" - "De én nem vagyok senki! Én valaki vagyok!"), sőt - mi tagadás - kezdetleges, de ügyesen kezelt fényképezőgépével abban a gúnyában vette le a gondjaira bízott kis Aliceokat, melyet a Viktória-kor óvatos angoljai "születésnapi ruhának", birthday suitnek neveznek.

A lélek rejtélyeinek hivatásos megfejtői nagyon sok mindent olvastak ki a könyvből (vagy olvastak bele). Rájöttek, hogy mit jelent a flamingó ágaskodó vörös nyaka, mellyel Alice hiába kísérli meg elütni a krikett-labdát, tudják, miért akar a Kártya királyné mindenkit lefejeztetni, s miért hordott Reverend Dodgson (vagy Carroll?) télen-nyáron kesztyűt izzadó tenyerén. Weaver nem szereti őket, s kéri, ne bontsák elemeire a mesemondót. Ő másfelé kutat... s ez az oka, hogy meghívott játszótársai közé.

Alice-t negyven nyelvre fordították, kínaitól izlandiig, hébertől latinig, indiai tájszólásokra, szuahélire és walesire, talán azért is, mert ezeket a népeket érdekelte, mi tetszik az angoloknak. A kisleányok gyenge matematikusa mestere volt a halandzsának, a mellébeszélésnek, a paródiának, rozmárja és ácsa káposztáról és királyokról elmélkednek a balladák ritmusában... Weaver III. arra volt kíváncsi, hogy hat mindez dánról, thailandiról s az egyéb nyelvekről visszafordítva angolra. E célból, mint Eberle a latinistákból, egy jeles társaságot állított össze. A gittegylet célja: Alice-t visszafordítani angolra. Játékszabály: fordítás közben tilos az eredetibe nézni.

Sznob vagyok, szeretek híres és magas rangú kortársak társaságában pompázni. Büszke és hálás vagyok, hogy kiváló barátom besorozott tizennegyediknek: a magyar fordítás visszafordítására. (A japánt egy külön tudós társaság fordította.) Van a visszafordítók közt Nobel-díjas természettudós, miniszterelnök-helyettes és antropológus... rangomat talán annak köszönhetem, hogy Weaver I., mint matematikus, tudta, hogy a tizenhárom peches szám. Törhettem a fejem, hogy fordítsam vissza azt, hogy: "A testvérek a szirup kútjában voltak. - De ettől biztosan megbetegedtek! - Persze! Ezért mondtam: kutyábban voltak!"

A sok nyelv csodaországában csak azt sajnálom, hogy nyelvtudásom olyan csekély. Ha legalább az orosz Alice-t olvashatnám! Ide is, oda is Nabokov fordított, a "Lolita" szerzője, aki valahogy lelki rokona lehet Lewis Carrollnak, vagy legalábbis elveinek, már ami a kislányokra vonatkozik: lelkes társa!

Hosszú órákig uralkodik Csönd Herceg a házam felett. Lenn az úton néha egy porfelhő baktat balra: szekér megy Új Remény falva felé. Néha egy gyors porfelhő rohan egy teherautó mögött: abban deszkát szállítanak Gregorióba. A szekér zörgése, a teherautó lármája nem ér fel hozzám.

Aztán egyszerre történik valami, felszalad egy szekér, látom, hogy gyerek fekszik benne, fölismerem a szülőket, a gyerekszülésben megvénült, tízgyerekes fiatal anyát, és Crenraita^[48] urat, az apát.

Tudom, kicsoda. Kíváncsi ember vagyok, egyszer kifaggattam a neve felől. Értettem, egy falusi írnok írhatta így - de valóban tormán lovagolt az apja?

- Az édesapja már itt született? - kérdeztem.

- Nem.

- Németországban?

- Nem.

- Hát hol?

- A hajón, idejövet.

- Hogy írta a nevét németül?

- Nem tudott írni. De nagyapám mondta: Cre, az egy madár Németországban.

- Nem, Krähenreiter.^[49]

- Igen. Crenraita.

Most egyenesen megkérdem:

- Mi a baja a gyereknek, Herr Crenraita?

- Beteg. Azt hiszem, megfázott, mert nem bírja mozgatni a lábát. Láza volt, hideg rongyot csavartam a lába köré. Talán attól hűlt meg - mondja az anyja.

- Lehet, hogy kukac - véli az apja. - Az egyik szomszéd azt mondta, hogy bélkukac az oka.

- Hozza be gyorsan - sürgetem.

Az anya karján hozza a kisfiút, s lefekteti az asztalra. Lassan bugyolálja ki a százféle kendőből.

- Hány éves?

- Három.

- Hogy hívják?

- Damascusnak.

- Hogy?

- Még nem hallott róla? Szent Pál megírja a bibliában, hogy Damascusba menet...

Persze, emlékszem. Crenraita hivő ember, "Jehova tanúja". Errefelé - a világ, mondhatnám, a civilizált világ végén - sok tanúja van Jehovának és igen eltérő nézeteket vallanak az Újtestámentum értelmezését illetőleg, de egyben megegyeznek: szerintük a "ne ölj" azt jelenti, hogy nem szabad emberre lőni. Ez a furcsa felfogás nemcsak a pápák véleményétől tér el, de összeütközésbe keverte az itteni hivők őseit a császári, cári és a császári és királyi hatóságokkal is. Sokan hagyták el Európát azért, hogy ott meg ne öljék őket. Voltak olyanok is, akik azért jöttek, hogy ne öljenek.

- Igen, Damascus - mondom. - Hogy vagy, Damascus? - A kisfiú nem felel, csak felém fordítja két nagy, kék szemét.

- Nem kukac? - kérdi az anyja.

- Mikor kezdődött? - kérdezek vissza.

- Két hete? Három hete? Igen, előbb influenza volt a torkában, aztán köhögött. Mindig fehér nyálka jött ki a torkán. Azt hittem, elmúlt. Szombattól kezdve nem tud felállni. Nem mozog a lába. Azt hiszi, meghűlt?

A gyerek ég a lázban. A szívét hallgatom - ver, megakad, nekiindul, kihagy. A lábait emelem: érzéketlenek, bénák. Csak a két szeme él, és ép.

Nehéz eset, könnyű diagnózis: sok torokgyík volt most errefelé, Diftéria utáni bénulás, szívizomgyulladás, szegényke aligha fogja megérni az estét. Nem tudom, hogy mondjam meg, hogy kezdjem.

- Nem hűlt meg? - kérdi az anya.

Úgy beszél, mintha tegnap jött volna Schleswig-Holsteinből.

- Észak-Németországból jött a családja? - kérdem, csak hogy időt nyerjek.

- Nem, mi Tubaróból jöttünk - mondja az asszony.

- Nehéz eset - mondom -, a gyerek nagyon beteg.

- Mielőtt megbetegedett, semmi baja sem volt.

- Most van. Ez nagyon csúnya bénulás.

- Hát adjon neki egy injekciót. Az a bencelin jó vagy nem?

- Igen, a penicillin jó. De későn jöttek.

- Dohányszüret volt, a dohányleveleket osztályoztuk, nem jöhettünk. De adtunk hashajtót is, teát is.

Tisztán látom magam előtt a belgyógyászat tankönyvét, melyből a diftériát tanultam. "A bénulás ellen hatástalan a szérum" - állt benne, és ez is: "a betegség második-harmadik hetében nem ritka a hirtelen halál: a szív megáll". Úgy állok kis Damascus előtt penicillin-, streptomicin-, aureomicin-készletemmel, mint aki az infláció végén a régi, megtakarított bankóit mutatja.

Majdhogynem fennhangon emlékezem a salernói bölcs doktorok ítéletére: Contra vim mortis, non crescit herba in hortis.

A halál ereje ellen nem terem fű a kertben - még az üvegretortás laboratóriumkertekben sem.

- Jó, penicillint adunk - mondom -, kifőzzük a fecskendőt. Evvel nyerek egy negyedórát - talán közben eszembe jut valami. Néha az is előfordul, hogy hirtelen, váratlanul történik valami - talán mást fog meg a Halál a Damascus felé vezető úton -, leeshetik lováról, megfordulhat - én is hiszek abban, hogy vannak csodák, csak éppen azt nem hiszem, hogy bizonyítanak valamit.

- Pazienza - türelem - mondom. - Várjunk tizenöt percig.

- Mondja - szólal meg Crenraita -, mit tart a fülmosásról?

- Mossam ki a gyerek fülét? - kérdem elhűlve.

- Az enyémet. Rosszul hallok, azt hiszem, bedugult. Nem lehetne kimosni?

- Hogyne - kapok az ötleten (talán mégis eszembe jut valami). - Jöjjön csak át a szomszéd szobába, langyos vízzel kimosom.

Arra gondolok, hogy legalább az apát valahogy előkészíthetem a kikerülhetetlenre.

- Mondja csak, hány gyereke van tulajdonképpen? - kérdem, miközben a kezébe nyomom a füle alá való pléhtányért.

- Tizenegyet adott az Úristen.

- Jól tette. Vidékünk áldott vidék, jut az aipigyökérből mindenkinek. De ezzel sokkal korábban kellett volna jönnie.

- Az Úristen mindenható és jóságos. Hisz maga a kénköves pokolban?

- Hogyne hinnék, ha két világháborút és két diktatúrát vészeltem át!

- Úgy értem, a túlvilági pokolban.

- Azt kétlem, de ez a gyerek...

- Igaza van. Csak kételkedjen! Mert tüzes, kénköves pokol nincs! Ellentmond az isteni jóságnak. Az egész egy félreértésen alapszik: Jeruzsálem szemétlerakodó helyét hívták gyehennának. Ott tűzzel égették a szemetet, és kénkövet égettek a legyek ellen. Krisztus azt akarta mondani, hogy a rossz ember szemétre való!

- A gyerek...

- A jobb fülemen kezdje, kérem. Borzasztó ez a bedugult érzés. Zúg a fejem tőle. Azt hiszem, a fogaim is ettől fájnak!

Valóban szennyesen folyik vissza a fülébe fecskendezett víz.

- A gyerek... - kezdem újra.

- Azt hiszi, ettől fájnak a fogaim?

- Meglehet. De, lássa, ezzel a gyerekkel baj van. A szíve minden percben megállhat.

- Az Úr jóságos, ő majd vigyáz.

- Igen, kedves Crenraita... Ő ajándékozta a gyereket. De abba... hogy is mondjam... egy kicsit maga is kezére járt az Úrnak, ugyebár. A betegségnél is így van, egy kissé segíteni kell a Jóistennek, hogy ő is segíthessen!

- Már forr a fecskendő! - kiáltja az asszony.

- Várj, előbb végzünk a fülemmel - kiáltja vissza az apa. A kimosott fülzsír-darabok bizonyítják, hogy ezúttal helyes volt a diagnózisa.

- Mi, Jehova tanúi, valóban hisszük az Istent. Ez biztosítja az örök életet, Meg van írva János jelenésében: csak száznegyvennégyezren jutnak be a mennyei Jeruzsálembe!

- Hány tanúja van most Jehovának? - kérdem.

- Készen vagy? - kérdi az anya odaátról.

- Rögtön. - Vagy egy millió!

- És mi lesz, ha csak száznegyvennégyezernek van hely?

- Majd az Isten elintézi. Ő mindenható.

Látom, hogy emberem német szavai dacára már ennek a földnek a gyermeke. Sietek, be szeretném adni azt az injekciót, csak hogy induljanak. Félek, hogy a gyerek nem éri meg a fülmosás végét.

- Jövünk - ígérem. - Átnézek egy percre - mondom az apának.

Amikor újra Damascushoz lépek, látom, hogy a gyerek elsápad. Egyszerre - ez is csoda - anélkül hogy megmozdulna, viasszá válik. Velem együtt léphetett a szobába a Halál. Én vagyok az, akinek ki kell mondani:

- Meghalt.

Alig tudom leplezni megrendülésemet.

Damascus, látom, fölényesen mosolyog. Rövid három év alatt érte el azt a célt, mely után mi évtizedekig törtetünk kínlódva. Az anya mozdulatlanul nézi.

- Akkor a bal fülemet máskorra hagyjuk - mondja Jehova tanúja.

Mint az ébredő Alice a Szív-király tárgyalóterméből, én is Viktória királynő Angliájába térek vissza, távoli barátaim csodaországából, ha beteget hoznak. Ezredszer hallom: "Influenzája van!" Ezredszer kutathatom: bronchitis-e, diftéria-e vagy tífusz? Ezredszer kérdezhetem: "Miért nem hozták előbb?"

Olyan válaszokat kapok, mint Alice a gombán csibukozó hernyótól - főzöm a fecskendőt, és nézem a gyereket. Számára nincs mese: az életéről van szó.

Gyógyítók és orvosok. - A papiros átka és haszna. - Graves a káromkodás jövőjéről. - A Biblia mögötti Szentírás. - Más szemében a szálka: fogpiszkáló! - Két ember könnyebben találkozik, mint két hegy. - Társalgás a Múzsával. - Költészet, fejgörcs és nyavalyatörés. - Az ihletők. - A sors és a postazsák.

A levelek messze mennek: oda, ahol éjszaka van, ha nappal írok, hóvirág kandikál ki az első fűszálak közül, amikor itt a platán utolsó száraz levelét is elhullajtja, és csak cseresznye formájú gyümölcseit lóbálja a szélben; oda, ahová tréfálkozva írhatok, mert senki sem képzel szürke szakállt ráncos képemre. Csak Keats görög urnáján olyan változatlan a szépség, mint az íróasztalom mellett elképzelt, a tavalyi hónál is távolabbi kislányoké.

De van egy valóság, amely nem nyúl sehova, csak itt van: a szerep valósága. Orvos is vagyok, vagy mondjuk: felcser, falusi patikus... ha hívnak, le kell tennem a tollat.

Valahogy így érezhette magát Aladdin lámpásának a szelleme - gondolom. Csendben ült, gondolkozott a rozsdás lámpában. Egyszerre csak valaki megdörzsölte a lámpát, és vége volt a nyugalmának, ki kellett szállnia a lámpából, kincseket kellett keresnie, elrabolt leányzót visszaszereznie, bősz kényurat kellett leraknia tengeren túli szigeten... Szegény dzsinn sohasem lehetett egészen nyugodt... ha történetesen ő parancsolhatott volna egy szellemrabszolgának, azt mondta volna: rejtsd el lámpámat jobban!

Ha faházamnál tenyerébe csapkodva bebocsátást kér egy páciens, ki kell dugnom fejemet, és meg kell kérdeznem ibériai nyelven:

- Mit óhajtasz, uram és parancsolóm?

Nem panaszkodhatom (vagy: nem büszkélkedhetem) - kevés betegem van. Nem vagyok híres orvos.

A "kolonista" - ha beteg, teát főz magának narancslevélből, kakukkfűből, mentából. Aztán hashajtót vesz, bekeni a fájó testrészt zsírral, savóval, tejföllel. Ha az sem használ, a javasasszonyhoz megy, ráolvastat bajára. A sok minden után, vagy dacára, néha meggyógyul. Miért ne? A tüdőgyulladások, paratífuszok, bélhurutok nagy része minden kezelés nélkül gyógyul. A múlt század világhírű bécsi professzorai sem adhattak tüdőgyulladásos betegeiknek mást, mint priznicet és teát. A vírusbetegségekkel szemben egyelőre mi is tehetetlenek vagyunk, mint a javasasszonyok. Aki lázas napok után feltápászkodik fekvőhelye kukoricalevél-matracáról, azzal a jó érzéssel ül ki a háza elé sütkérezni, hogy fájdalmain nem a patikus keresett.

Az is előfordul, hogy a beteg nagyon nyög, meg-megáll a szívverése, a kisgyerek elsápad, ajka kék lesz... hogy éjjel vért hány egy öregember, hogy megpattan egy visszér... akkor kocsit, autót kell keríteni, s be, de gyorsan, a kórházba! A kórház nagy, téglából épült, röntgenmasinája van, és rózsafüzér lóg a kedvesnővérek övéből. Aki ott nem gyógyul meg, - legalább egyenesen a mennyországba megy.

Ott az az első, hogy egy magasan függő üvegből folyadékot eresztenek a beteg vénájába. Ez a "serum", egy csodafolyadék, életben tartja a beteget, amíg keresik az orvost. Aztán mindenkit megröntgeneznek, hadd lássák, mi van belül. Közben a kedvesnővérek vígan szurkálják a beteget, ellátják minden jóval; vitaminnal, penicillinnel, fájdalomcsillapítóval, altatóval. Van beteg, aki mindezek után, vagy dacára, néha meggyógyul. Miért ne? A kórház tudományos légköre, a gépek és a szentképek, gyógyfaktorok. Az orvos fehér köpenye, a kedvesnővérek fekete főkötője a lelken keresztül hatnak a fájdalmakra. Az is előfordul, hogy a páciens meghal. Akkor a számla kifizetése ellenében a hozzátartozók elvihetik a porhüvelyt.

A számla független a kezeléstől s a család pénzkészletétől. Kiteheti egy tehén, három tehén, egy erdő árát. Ki kell fizetni, mert ez becsületbeli adósság. Ameddig nincs kifizetve, a halott nem lel nyugalmat. A kifizetett számla adja meg a megboldogultnak azt a tudatot, hogy családja szerette. Az etruszkok szépen kifestették a halott kamráját, a rómaiak műkincseket raktak a szeretett halott máglyájára, amíg a törvény meg nem tiltotta - völgyem temetéseinek a kórházi számla ad fényt.

A ráolvasás és a röntgen közt az én hatásköröm csekély. Nálam még Königné is sikeresebb: az asszonyok bizonyos női bajokkal sokkal szívesebben fordulnak többgyermekes anyához, mint a távolról idekerült férfihoz. S mivel a bajok tetemes része ama "bizonyos", nemigen látom a pácienst. Königné jön le a Serráról, leírja a helyzetet s megkérdi: mitévő legyen. Munkám - ha már ilyen patetikus szóval illetem tevékenységemet - abból áll, hogy pókcsípéseket kezelek, tavalyi, már fás páfrányszilánkokat húzok ki a talp bőre alól, a rizsaratás idején rizsszemeket keresek a szemhéj alatt, ha megérett a bab, babszemet szedek ki kisgyerekek füléből, orrából, hangosan üvöltve szidom a szülőket, akik addig dolgoztatják a hatéves gyereket dohánylevelekkel, amíg halálsápadtan összerogy a dohánymérgezéstől, orvosságot adok a gyereknek, ha már az orrán mászik ki a bélféreg - kevés tudománnyal, apró mozdulatokkal nyúlok egy-egy szenvedő testrészhez.

"Munkának" általában fizetett tevékenységet szoktak nevezni. Ennyiben a rövid, "patikámban", vagyis a földszinti szobámban töltött negyedórákat aligha szabadna másnak, mint időtöltésnek nevezni. Csak nem kérhetem egy fél zsák kukorica árát a kis kölyök füléből kihúzott kukoricaszemért? A disznót attól, akinek a kan felszakította a hasfalát? Meggyógyított betegnek úgysem írhatok olyan számlát, amelytől egy gyászoló gyülekezet megilletődne... s mit adhat cserébe az, akinek a húsából kihúzott faszilánkot nyomom a markába? Rendszerint még a "köszönöm" szócskát sem én kapom. Egy világűrbe küldött hál' istennek-kel jelzi a meggyógyult, hogy érez némi különbséget az előbbi és a szálka nélküli lét között. A szemből eltávolított idegen testért rendszerint Szent Lucia képe kap három, esetleg fél tucat gyertyát. (A fogorvosi honorárium Szent Apollónia fényét szokta emelni.)

Leginkább azt remélhetem, hogy hallok egy történetet. Ahol a városok zöreje nem harsogja túl az emberek hangját, ott még mesélnek egymásnak. S egy-egy történet bejár egy országot... elmondják ibérül és olaszul, lefordítják svábra, egy-két alak új nevet kap, az argentin pampákon játszódó mese színhelyet cserél, s itt történt meg a domb mögött... mint ahogy egy szélvész elsodor egy kék lepkét tíznapi járóföldre.

Vannak szomorú történetek, véres igazságtalanságok történetei - ezek a mesélő életrajzának részei. Vannak víg történetek, adalékok az emberi butaság történetéhez. Ezek a szomszédnál fordultak elő.

"Tőlünk fél órányira olaszok élnek - hallom -, már régen itt vannak, nagy szőlőjük van, jó vörös boruk, az emberek messzi földről jönnek érte. Jobban keresnek, mint mi a kukoricával! A kukoricától még nem rúgott be senki. Tavaly a nagyapa - az, aki a kezdet kezdetén kivágta az őserdőt, és elültette a szőlőt - azt mondta, hazamegy. »Jobban szeretek meghalni Trentóban, mondta, ahol a halál, ha hív, olaszul hív.« Megpróbálták lebeszélni, de az öreg csökönyös volt. Végül repülőjegyet vettek neki.

Otthon is jó dolga lehetett, mert minduntalan küldött egy szép csomagot. Olyan sajtot, amilyen itt nincs, vörös bort, amilyen itt nem terem. A múltkor érkezett egy csomag, az állt rajta, hogy »pizza«. Addig tanulmányozták, amíg rájöttek, mit jelent. Liszt volt benne, csak vizet kellett hozzáönteni, s már kenyértésztát lehetett gyúrni belőle. Ebből kerek lepényt kellett csinálni, ott volt a hozzá való kép. Erre került a sajt: kész kockákban jött-egy külön zacskóban. Volt egy skatulya sós halacska is, ezt is rá kellett tenni. Meg egy lapos pléhskatulyányi olaj. Meg egy nagyobb doboz paradicsom. És volt még külön kis zacskókban bors, só és mindenféle fűszer: erős por, szürke por és illatos por. Ez jött rá a pizzára, mielőtt a kemencébe került volna.

Jó, ha az ember olvasni tud! Mindent úgy csináltak, ahogy a recept mondta. Azt mondták, ilyen valami finomat még nem ettek, igaza volt a nagyapának, hogy hazament! és itták hozzá a saját borukat, az nem került pénzbe.

Két hétre rá kaptak egy levelet: "Drága rokonok! Rossz hírt küldünk. Szeretett nagyapátok elköltözött a csúcsos fák alá. Az ő ideje is eljött, hiszen a nyolcvan felé járt. Nem fájt semmije, csak aludt naphosszat. Végül azt mondta, hamvasszák el, temessék el hamvai felét itt a családi kriptában, s küldjük el a másik felét nektek, hadd nyugodjon majd a távoli unokák oldalán egy kis márványkoporsóban. Kértünk a hatóságoktól kiviteli engedélyt, behozatali engedélyt, de a hamvak szállítása rengeteg nehézséggel jár. De Peppino azt mondta, nem baj. Küldjünk egy pizzacsomagot, rakjuk bele ezt a maroknyi hamut a fűszercsomagok közé! Így nemsokára kézhez kapjátok jó nagyapátok földi maradványait. Helyezzétek méltó helyre! Mondassatok három misét lelki üdvéért, bár semmi kétség, hogy e percben már a mennyországban van."

Szívesen veszem a mesét, minden egyéb tiszteletdíj helyett, mert okulok belőle. Megerősít hitemben, hogy az sem függ tőlünk, a mennyek birodalmába kerülünk-e, vagy máshova. A Rendetlenség útjai kifürkészhetetlenek.

Munkája végeztével Aladdin dzsinnje visszatér a lámpába. Talán azzal tölti idejét, hogy a Korán mondatait nem hosszúságuk, hanem értelmük szerint csoportosítja... így könnyebben telik egy évszázad. Én visszatérhetek a másik valóságba, melyből a munka tűnik játéknak, a hivatás szerepnek, tovább róhatom az itt-ott megszakított tintavonalat a papiroson, remélvén, hogy ezt valaki nagyon messze lefordítja szavakra, a szavakat gondolatra, s cserébe másfajta tintavonalakat fog róni egy jobb ív papírra.

Vannak szörnyű és értelmetlen berendezések, melyeknek ezer átka mellett egy apró előny is áll. Nincs értelmetlenebb szerv, mint a fájdalom jelzője s felnagyítója ideg- és agyrendszerünkben. Vérmérgezés, leukaemia, cukorbetegség megölnek, de a fájdalom nem jelzi őket. Fogfájás, neuralgia, migrén nem jeleznek semmit, de az őrületbe hajtanak. A ráknál a fájdalom csak azt jelzi, hogy túl késő segíteni. A neurinómák őrjítő fájdalma semmit sem jelez. Ha nem volna fájdalom, nem lehetett volna korbáccsal piramisokat építtetni... de van egy kivételes eset, amelyben a fájdalom hasznos: aki nem ismerte a tüzet, s bedugta ujját, kihúzza, mielőtt elégett volna.

Nem tudok találmányról, amely több bajt hozott volna az emberiségre, mint a papirusz, a pergamen, a papiros elkészítése. Törvényt és parancsot írtak rá, tilalmakat örökítettek meg, szemtelen hazugságokat, őrült dogmákat írtak fel évezredekre. Gyilkos könyvek nevében folyt a vér. "Mert írva van!" - "dura lex sed lex" lépett a gondolat helyére. A leírt füllentésből legenda lett. Mióta papír van, a tegnap nevében lehet nyomorítani a mai napot. Listákba fogták a megölendőket. Az emberek sorsáról már nem istenek, párkák, Tykhé és Ananké döntenek, hanem egy darab papír. A kétségbeesett emberiséget már csak a könyvmolyok elszaporodása, a papírpusztító baktériumok inváziója menthetné meg a végpusztulástól.

És vannak ritka kivételek: jó volt az a papiros (vízjegye egy törpe volt tarisznyával és fenyőfával), amelyre Bach sorokat vont, és kottafejeket szórt. Jó, hogy elég három tucat betűt sorakoztatni egy borítékra, és eljut a betű jelezte szó egy nagyon szeretett; nagyon tisztelt emberhez. S a levélíró már nincs is a pokol köreiben... lasciate ogni speranza - int a kapu felirata... de aki levelet írt, már remél! Minden hangok legüdítőbbje a visszhang. A csendből elnémít a sok.

A pápai udvartartás fontos tagja a "titkár, aki latin leveleket ír a hercegeknek". Szívesen kölcsönkérném a jeles főpapot (úgy sejtem, ő sem dolgozik manapság többet, mint a herceg, aki az aranyrózsát viszi erkölcsös, katolikus királynőkhöz), ha Robert Gravesnek, az angol költők fejedelmének írok. A Vatikán (az ókorban rossz boráról ismert) dombja messze van, magamnak kell összeszednem gyenge latin tudásomat... Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D.... - Az alázatos remete melegen üdvözli a világhírű költőt -, kezdem mondókámat. Latinul még az oltár előtt is könnyebb meghajolni.

Diogenész lámpással, délben, az Agórán esetleg még talált embert. Tudjuk, hogy ez ma, dacára a lámpások terén elért haladásnak, még sokkal nehezebb lett. A hárommilliárd bolygólakó közt megtalálni a legnagyobb költőt (- itt bocsánatot kell kérnem az összes többitől. Cervantes hősén keresztül figyelmeztet, hogy egyetlenegy olyan költő sincs, aki ne tartaná saját magát a legnagyobbnak -) csak a Véletlen szeretett fiának lehetséges. Zeusz Hermészt küldte követének; a Véletlen az én esetemben számtalan és fáradhatatlan szolgája közül Mici Mackót választotta. (Halandók és Halhatatlanok, az Elképzeltek és Elképzelőik egyforma híven engedelmeskednek a Véletlennek.)

Amikor fülem mellett eleresztve barátaim jóakaratú tanácsait, nyomdába küldtem latin mackómat, feltettem Persius híres kérdését: "Quis leget haec?... vel duo vel nemo" - ami szabad fordításban azt jelenti, hogy ezt bizony a fene se fogja olvasni.

A szenvedő nem azért jajgat, hogy megsegítsék, hanem mert a jajgatás könnyíti a fájdalmat... aki könyvet ad ki, a könyvét akarja lapozni, simogatni, a párnája alá tenni. Csak sokkal később jön a klasszikus kérdés.

Akkor jutott eszembe Graves. Még azt sem tudtam; hogy költő. De tudtam, hogy ő írta meg azt az életrajzot, melyet Claudius császár elfelejtett megírni (vagy nem írta meg, mert addig írta a tyrrheniek s karthágóiak történetét, míg a világtörténelem örök rendezői, a gyilkosok, megmérgezték). Ismertem még egy írását: "A szitkok és illetlen szavak jövőjéről." Graves sötétnek látta a káromkodás jövőjét: csak egy vallásos világban van értelme a fűzfán fütyülő rézangyaloknak, csak a hivő kívánhatja tiszta szívből, hogy ellensége hátán az ördög szánkázzon a pokolba... csak az illem korlátain belül nevelt lélek borzad meg állati és emberi testrészek különböző összefüggésekben való megnevezésétől... Hitetlen és realista világban, ateista s ennélfogva adiabolista világban az utolsó Ámen után elnémul az utolsó "Goddam", ha lehervadt az utolsó fügefalevél, az anatómiai szakkifejezések köznyelven is kimondhatókká válnak. A káromkodásnak nincs jövője...

Graves a múltba és a jövőbe lát, scriptor et vates - mondtam -, s megküldtem neki a 2. számú példányt, hadd legyen fordításom első számú olvasója! (Az első számot nem olvasónak küldtem: a walesi hercegnek. Arra gondoltam, hogy a brandenburgi választófejedelem se hallgatta meg a hat Brandenburgi koncertet, de a kéziratok érintetlenül éltek át egy évszázadot, egy választófejedelmi sublódban. A koronásfejűek azok, akiknek számos fejük közül az egyik koronás - vigyázni szoktak, vagyis vigyázni kegyeskednek a legalázatosabban átnyújtott ajándékokra.)

Nem csalódtam: Graves elég híres volt ahhoz, hogy levelem Mallorca szigetén megtalálja. (Ritka madár lehet ott, a katalánok közt a költő.) Mint anyanyelvén, úgy beszélt latinul. Földhöz csapta a latin nyelvtant, melyből legkisebb - nyolcadik - fiát tanította latinra (nehogy csak angolul és katalánul gondolkozzék), s áttért mackó-latinra.

Ha kísérő soraimat angolul írtam volna, köszönő válaszában aligha lett volna kérdőjel. A kérdőjel jólnevelt angol számára illetlen írásjel. Úr nem kérdez. S ha esetleg azt kérdi: "hogy van" - elvárja, hogy a megszólított ne válaszoljon. Szerencsémre latinul írtam, a mediterrán-spanyol agyrészhez. (A spanyol annyira szereti a kérdőjelet, hogy még a mondat elejére is tesz egyet, ha kérdezni készül.) Latinul válaszolva, Graves illemsértés nélkül feltehette a ki-fia-borja kérdést. Én is kérdeztem, és megtudtam, hogy neve hatvan könyv címlapján áll. Talán úgy írt a hetvenéves író, mint ahogy Bach komponált: napi egy-két oldalt.

A sok közül egyet kaptam kézhez. Egy könyvet arról a másikról, amely az angoloknak még Alice-nál is több idéznivalót adott, s még több csodálatos állatról szól... Van benne beszélő kígyó, prófétát faló cethal, bosszúálló medve, sőt egy társszerző szoros viszonyban van egy szárnyas bikával. Mint az Alapos Kalapos teadélutánján, itt is előfordul, hogy megáll az idő.

A Földközi-tenger szigetein még mindig egy kicsit ókor van... az a része az ókornak, mely a trójai háborútól a római császárokig tartott, amelyben ugyan már nem szállt ki istennő a habokból, de még születtek gondolatok; majdnem minden gondolatunk akkor született! Nem csoda, hogy Graves Mallorca dombjairól nézve a tengert, melyen Odüsszeusz hajója, az etruszkok vitorlásai s a karthágóiak gályái szálltak, legalább egy fejével az ókorban él. Volt Claudius, írt Belizárról, s írt egy Krisztus-életrajzot is (nem első személyben). Ez a könyv hozta össze Joshua Podróval, a biblia s a biblia-korabeli papirusztekercsek bölcs ismerőjével.

Podro otthon volt a héber, arameus, szíriai, babilóniai világban; Graves úgy tudott angolul, hogy vállalkozhatott még arra is, ami mindenki más kezében szentségtörés lett volna: Shakespeare-t ma is érthető angolra fordítani. Összeültek, megegyeztek. Podro tudása és Graves tolla keltették életre a félrefordítások, tévedések, átköltések, belecsúszott hazugságok alól az egységes szöveget, amelyből valamikor az Evangéliumokat gyártották. Megszületett a The Nazarene Gospel Restored - A helyreállított nazarénus biblia.

Olyasfajta munka volt, mintha valaki az "Alice" bengáli, portugál, magyar és izlandi fordításaiból akarná kitalálni Reverend Dodgson kislánynevettető tréfáit!

Egy kis példával bemutathatom, milyen is ez a rejtvényjáték: "Meglátja más szemében a szálkát, de nem látja a saját szemében a gerendát" - mondja egy ismert, szívesen idézett és értelmetlen sor. Gerenda nem megy szembe. Sőt, a szálka is inkább ujjba szalad, vagy (ha páfrányról van szó) talpba. De világosabban lát, aki ismeri az eredetit: "Volt egyszer egy ember, aki hatalmas gerendát lopott magának. Ajtófélfát csinált belőle, s büszkén nézte, milyen jól illik a házába. De arra járt egy másik, akinek épp a foga közé szorult valami. Kihúzta a kését, és fogpiszkálót vágott az ajtófélfából. Erre a gerendatolvaj nagy lármát csapott: nézzétek a csirkefogót! Fogpiszkálót lopott! - mert a gerendát azt nem látta, de látta a szálkát a másik fogai közt!"

Egy-két rossz mesélő, egy-két pontatlan fordító, lusta íródeák... s a gerenda a szembe került s az érthetetlen fogpiszkáló egy másik szembe...

Graves és Podro kihámozták az értelmes meséket az értelmetlenekből - így fenyegették a betűkre épített betűépületeket, amelyeket "dogmatikának", "teológiának" neveznek, így írták meg a csodákban szegényebb, értelemben gazdagabb szöveget, amelyek a görög fordítások előtt remeték, kalmárok, kalandorok és élelmes tekercskereskedők kezén forogtak! A könyvnek hallatlan sikere volt: az első kiadás hetek alatt eltűnt. A kritika egy szóval sem nyúlt a könyvhöz. Aztán a kiadók - csoda! - kijelentették: nem nyomják újra. Nem akarnak pénzt keresni. Graves és Podro kimutatták, hogy a talentumok bibliai története hamisítvány. A helyreállított szöveg pontosan az ellenkezőjét mondja. Így a kiadóknak semmi okuk, hogy talentumaikat gyarapítsák. A könyv nem fog újra megjelenni.

Gravesszel való levelezésem ilyenformán egy izgalmas, nem ókori, mai harccal ismertetett meg: még nem múlt el az ezredév, még erősek a Sötétség Urai, a tények még mindig két csoportba oszlanak: a kimondhatókba s a kimondhatatlanokba.

Az, hogy az illetlenek az első csoportba csúsztak, még nem változtatott sokat a világ folyásán.

Podro meghalt, Graves keményebb fából van faragva, hetven-egynéhány évéből húszat letagadhat, tovább ír, azt kutatja, merre, járt a keresztfáról tetszhalottan levett Jézus. Én is vigasztalom: "Alice" Mandzsúriában be volt tiltva. A tábornok, aki minden könyv legfelsőbb bírája volt, nem engedte, hogy olyan könyvet adjanak a gyerekek kezébe, amelyben egy kislány állatokkal beszél. Jól nevelt kislány nem tesz ilyet, "elvesztené az arcát".

Még jó, hogy bolygónk gömb alakú! Ha az egyik felére süt a nap, a másik az éjszakába néz. Ha az egyik féltekét a tél fagyasztja, a másik nyárban sül. Ezért remélem: Graves és Podro könyve még megszólal valahol, és igyekszem megtenni a magamét, hogy megszólaljon magyarul.

Sorsom irányítója: Mici Mackó. Neki köszönhetem, hogy előbb levélben ismerhettem meg Gravest, neki, hogy kezet foghattam vele. A Mackó eszközölte ki, hogy meghívjanak Észak-Amerikába. Van ott egy kis falu - New York -, ahol az ember minduntalan ismerősbe ütközik. (Nem úgy, mint itt, az erdőben, ahol sokáig bolyonghat a vándor, mielőtt ember bújik ki a bozótból.) Egy angol házaspárnál találkoztunk; más európaiakkal együtt voltunk meghíva egy tengerentúli ízű levesre. Graves lépett be utolsónak. Épp hogy befért az ajtón. Toronymagasan lobogtatta fehér üstökét a jelenlevők feje fölött. Szürke, kisebb költőre szabott ruhájához zöld csokornyakkendőt viselt. Egy ókori ruhadarabbal jelezte, hogy történész: zöld-fehér csíkos mellényt viselt. Hangja átharsogta a társaság zúgását, amikor (nem angol, hanem spanyol szokás szerint) megölelt, és katalánul mondta:

- Két ember könnyebben találkozik, mint két hegy!

Ezt - ezúttal klasszikus spanyol nyelven - helybenhagyta az is, aki utolsó előttinek, vagyis egy lépéssel Graves előtt lépett a szobába: a költő múzsája. Egy fél századdal volt fiatalabb nála, két fejjel kisebb, és - hamar rájöttem - két ököllel hatalmasabb. Olyan bíborköpeny volt rajta, mint Rómában a diktátorokon.

- Tálalhatunk? - kérdezte a háziasszony.

- Majdhogy éhen halok - mondtam őszintén. Graves felkiáltott:

- Micsoda? Beszél angolul? Miért kellett akkor nekem latin leveleket írnom?

- Azt hittem, hogy annak, aki Oxfordban a költészet tanára, könnyebb, mint az angol! Ott is latinul szónokol!

- De csak egyszer egy évben! Aztán pihenhetek háromszázhatvannégy napot!

Jött a leves.

- El trabajo y peso de las armas no se puede llevar sin el gobierno de las tripas!^[50] - idézte Graves és nekilátott.

A társaság megegyezett abban, hogy a leves, nagyszerű. (Graves későn érkezett, mindenki éhes volt, de azok, akik még sohasem éheztek igazán, nem a halálra gondolnak ilyenkor, hanem "étvágynak" nevezik ezt az állapotot.) Abban is, hogy Graves nagyon nagy költő. Ebben nyilván ő maga sem kételkedett, és nem érezte kötelességének, hogy bölcseket mondjon, elméjét csillogtassa. A jelenvoltak úgyis tudták, mit jelent az istenek kegyeltjével egy tálból kanalazni az éltető folyadékot.

- Ért katalánul? - kérdezett a Múzsa a bíborából.

- Mais o menos - többé-kevésbé - feleltem. Ez a négy szótag az "úgyszólván semmi"-től a "majdnem tökéletes"-ig mindent jelenthet.

- Szegény, gyönyörű kasztíliai nyelvünk! Mivé tették a portugálok! Hogy az Atyaisten örök kegyelmében bocsássa meg az ítélet napján azoknak a bűneit, akik ezt a szégyent kiagyalták!

- Ámen! - hagytam rá hivőn, egy káposztalevél és egy sárgarépa közül.

- Mexikóban tiszta spanyolt beszélünk. Miért nem vesz egy haciendát Mexikóban?

Zavartan kanalaztam tovább. (Miért nem veszek haciendát? "Kisbirtok" az hacienda, úgy ezer holdtól fölfelé.) Feleljem, hogy egy medve bőréből nem futja? Azt próbáltam kitalálni, mit mondott volna a Búsképű Lovag, ha ezt kérdi tőle egy Bíborköpenyes Hölgy.

- Ha parancsolja, soha eléggé nem dicsőíthető Hölgyem, meghódítok egyet, hogy lábaihoz rakhassam!

Kegyesen mosolygott.

- Robert a világ legnagyobb költője. Tudja ezt?

- Sejtem.

- Nem olvasta utolsó köteteit?

- Fájdalom, nem.

- Robert! Barátod nem ismeri verseimet!

- Délután megküldjük neki mind a két kötetedet!

Nemsokára búcsúztunk. "Ha véletlenül Mallorcában jár, látogasson meg" - mondta a költő.

- "Vegye meg a haciendát" - intett a Múzsa.

És délután megkaptam az élő angol irodalom legszebb verseit.

Lesz, aki ezt kétségbe vonja.

Nagyon nehéz vitába szállni! Babits már mindent megmondott a líráról: Titokzatos mesterség! Mi a vers? Mi adja az értékét? A tartalma? Dehogy! Ha pontosan lefordítjuk egy más nyelvre, már kiderül, hogy nem... ("Kegyetlen társasjátéknak" nevezi Babits a versfordítást.) A forma? Dehogy. A legmindennapibb szöveget lehet gyönyörű formába foglalni, de ettől még nem lesz vers.

Biztos, hogy a verselést még annyira sem lehet megtanulni, mint a festést vagy a komponálást. A lírai adottság nem öröklődik, nincs lírikus Bach- vagy Breughel-család. A lírikust anyanyelve területén kívül nem lehet felismerni. Ő az, akinek ott élni és halni kell! A költő növényszerű, nem lehet átplántálni, mint a tudóst. Mi a költő? És ki a múzsa?

Láttam egy nagy költőt... olvasom Graves verseit, sőt fordítom őket németre (fordítani nem titokzatos mesterség), olvasom leveleit, ami már lényegesen nehezebb, mert mióta tudja, hogy a latinon kívül más nyelven is értek, leveleit az angol, a mallorcai, a latin, görög és francia keverékéből költi, s betűit is az ihlet diktálja. Megtisztel legújabb verseivel, még az áthúzások és a margóra írt variánsok közt vergődő soraival is, szavaival, melyek úgy csillognak, mint a körbenforgó, ködökben születő csillagok. De most se tudok többet a titokzatos mesterségről, mint annak előtte. Tudatlan vagyok, mint Babits vagy mint az angol költő, aki azt mondta: "Nem tudom, mi a vers, de ha látom, megismerem. A kutya sem képes meghatározni, mi a patkány, de felismeri."

Az irodalom valóságában minden titok. Az orvosiban, azt hiszem, világosabban látok: a lírika a migrénnel és a nyavalyatöréssel, a paroxyzmusos elmezavarokhoz tartozik. A beteg rohamai közt semmiben sem különbözik az egészségesektől. A migrént, ha szétfoszlott, semmilyen klinikai vizsgálat sem mutatja ki: az epilepsziára esetleg utal egy elektroencephalogramm; a lírikusoknál hiányzanak a vizsgálatok. A kísérletre alkalmas személyek egyrészt ritkák, másrészt könnyen megsértődnének, ha az ember elmegyógyintézetbe invitálná őket.

Mindhárom betegség az öntudat időben határolt elvesztésével jár. A fejgörcsnél a fájdalom függönyként zárja el a külvilágot; a függönyön belül megakadnak vagy körben forognak a gondolatok. A nyavalyatörésnél tökéletesen megállnak; a költőnél a körforgásból rím és refrén lesznek. A nyavalyatörős alszik; a migrénesnél álom és ébrenlét áthatják egymást; az ihlet félálom. Aki a költőt felriasztja (mint az, aki bekopogott Coleridge Kubla Khanjába), megöli a verset. Ébren legfeljebb fordítani lehet.

Izgalom, feszültség, nyugtalanság előzi meg a rohamot... a költő kávéházi márványasztala mellett egyszerre csak attól fél, hogy megöli a Disznófejű Nagyúr... boldog feloldás követi az öntudat visszatérését, egy "kompenzációs euforia", egy exegi monumentum aere perennius...^[51] a boldogság, amely a költőt arra készteti, hogy rögtön felolvassa, továbbadja újszülött versét. Az epilepsziás és a fejgörcsös beteg számára csak illúzió, hogy ez volt a végső és utolsó roham. A költő megborzad, ha arra gondol, hogy vége a versszülésnek. A három beteg közül a költő az, aki remegve gondol arra a lehetőségre, hogy meggyógyulhat.

Mindhármuknál közös, hogy életük lassanként elkezd a betegségük körül forogni. Betegnek lenni sors, nem szerep. Az epilepsziás várja rohamát, melyben védtelen egy kegyetlen világban: fél, visszavonul, egyre bizalmatlanabb lesz. A fejgörcs kegyetlenül megérteti, hogy nincs más életcél, mint a fájdalom előli menekülés. A költő még az olvasóra sem gondol: a cél a vers maga. Tízkötetnyi bölcs tanulmány nem ér fel egy nyolcsoros verssel, pár álomszerű, már a legközelebbi nyelvhatáron értelmét vesztő sorral.

Graves végignéz hatvan kötetén: ezek a "potboiler"-ek!^[52] Nyolc csemetéje van! Enni kérnek. De reggel biztos, hogy verssel ébred!

A költők büszkén hirdetik: a szobor túléli a várost, a vers a szobrokat. A vers csak azzal a nyelvvel halhat meg, amelyben megfogantatott. A vers még a halhatatlanságnál is fontosabb.

Itt fordul a betegség tragédiába. Ha az epilepsziás, a migrénes észreveszi, hogy megárt a bor, nem iszik többé. Ha a költő észreveszi, hogy a mámorban ír, tovább iszik a delíriumig. Ha az ópium hozza a rímeket, jöjjön az ópium. Ha múzsa nélkül nincs vers, akkor jöjjenek a múzsák.

Szegény múzsa! A költőnek költészete az élet, de a múzsaszerep szerep. A múzsának az a tragédiája, hogy nem a verset nézi, hanem elhiszi a tartalmát - a tartalmát, mely (ahogy Babits is mondja) lényegtelen. A költő nem az imádott nőt szereti, hanem a hozzá írt verset. Az is előfordul, hogy amit rímben rárakott, prózában levakarja. Vagy ami ádázabb: versben! "Törjön százegyszer százszor-tört varázs..."

A szegény múzsa még a költőnél is titokzatosabb lény. A költő titka: ritka és gyógyíthatatlan betegsége. Néha ugyan előfordul, hogy az érett férfikor kezdetén magától gyógyul. De a múzsa? Azt sugalmazza, amit maga sem tud? Azt hiszem, a költő sugároz valamit, amit a múzsa radarszerűen visszavet, s ami a költő képernyőjén már mint kész vers jelenik meg. (A Karib-tenger szikláit láttam így éjjel felbukkanni egy képernyő homályán.) A versnek semmi köze a tartalomhoz: a múzsa tartalmához se. Az Úr ingyen kegyelme mentse meg a múzsákat az irodalomtörténészektől! A pokol kénköves fenekétől csak védőszentjük könnye mentheti meg egyiket-másikat. A Bíborköpenyes Múzsát egy gavallér mexikói rendőrfőnök mentette meg, amikor késelés vádja miatt ült... egyszer régen... amikor még nem tanúskodott két csodálatos verskötet múzsa-mivoltáról.

Valaha költő voltam, de már csak mint migrénes tartom a rokonságot a hasonló kórban szenvedőkkel. S rejtvényfejtő szenvedélyből kísérlem meg Graves egyik vagy másik szerelmes versét németre, ritkán magyarra átültetni... Graves angolsága fény és zene, verseibe belemorajlik a Földközi-tenger, a Múzsa Mallorca izzó szikláin trónol - pokoli feladat ezt abba a nyelvbe átültetni, melyet Luther Márton egész más mondanivaló számára szerkesztett, s azóta még szárazabb lett. Egy nyelven, amelyen a gázkamrák építőmesterei tréfálkoztak, és svájci határőrök üvöltöttek a menedékkérőkre, talán többszáz évig nem is szabadna verset írni... A rejtvényfejtés is passzió - olyasvalami, amit az ember cél nélkül űz. Valami, ami forgatja a gondolat malmát.

Kleinné levesfőzés közben mostanában a tízes számrendszert veszi át: legidősebb fiam november 8-án született. Három kiló negyven volt. Második fiam január 24-én született, három kiló nyolcvanöt volt, a nagyobbik lányom most hatvannyolc kilós, de tavaly...

Ilyenkor veszem elő Graves páratlanul fényes sorait, és keresem körvonalaikat magyarul. Körülbelül egyszerre jutunk célba: én kikanalazom a rizskását, Kleinné tájékoztat távolabbi rokonai születési és elhalálozási súlyáról, elnézésemet kéri esetleges pontatlanságaiért, s én az utolsó soron gondolkodom. Mint megannyiszor, egyszerre monologizáltunk, akárcsak a társalgók. Sietek felírni a tizenhat sort.

Mikor jött meg a csókok perce, mondd?!
Ha reggel kopogsz, akkor kora reggel,
Mikor a rigó füttyöt küld a fénybe
És álmos sziklát élesztget a tenger.

Ha délelőtt jössz, akkor délelőtt:
Vitorlára kíváncsi volt halak
Parázs, fokhagyma, olaj találkáján
Amikor gőz és illat úr a konyhán.

Osculo favet postmeridianum,
Mikor lépésed fáradt nap kíséri.
A kunyhómba az árnyékokkal lépsz be
(A kunyhó kastély lesz, és ifjú én)

Vagy késő éjjel, amikor a hűs
A sós lehellet szigetünknek tart?
- Emberek és napórák alszanak...
Gyere, te bölcsebb: ez lesz a mi percünk!

Angolul szebb... Marlowe óta az angol költők anyanyelve a jambus... Mallorca szigete még a völgyemnél is szebb... de van egy közös kincsünk: a tengerről fújó alkonyati szél!

A hivő ember, ha mallorcai halász vagy északbrazil tutajos, dicséri az Úr jóságát: reggel a tengerre fúj a szél, a nagy, kék mező haldús mélységei felé viszi az embert: délben eláll - s este a faszénporos tűzhely irányába hajtja a csónakot! Ha a halak közt is akad filozófus - s azt mondják, a delfin van olyan értelmes, mint az ember -, arra következtethetne, hogy az ördög vette át az ügyek intézését: küldi a gyilkos hálót, odaviszi a halat, ahol az uszony a semmibe üt. Ha a mélyvízi halak megtudnák, hogy ide-oda fúj a tengert simogató szellő, arra a meggyőződésre jutnának, hogy káoszban élünk, hogy a történéseknek semmi értelme, hogy Aeolus isten csak pazarolja erejét, idejét... végül minden csak olyan, mint kezdetben volt.

Halászpárti vagyok, Graves-párti... ha érzem a tengeri szellőt. Látom, hogy a fák a leáldozó nap irányában hajlonganak. Elhagyom azt a külön világot, amelyben a gondolat csak akkor érvényes, ha papírra van vetve, az írás csak akkor, ha már nyomtatott betű lett. Fel kell mennem araucariáimhoz, píniáimhoz!

Amikor kicsik voltak, némák voltak. Mióta felágaskodtak, megjött a hangjuk. Csak a szieszta órájában némák és mozdulatlanok. Abban a pillanatban, amikor a tengeri szél átfúj a kerítésen, susogni, zizegni kezdenek, néha selyemzászlók suhogására emlékeztet a hangjuk, máskor acélos a tűrengeteg rezgése. Az araucariák hegyes levelei belekaparnak a szélbe: a macskakörmös fa alaposan megtépázza messziről ideszaladt vendégét.

A fasorok fúgákat fújnak, kánonokba kezdenek. Néha egy ág lekopog mindent. Csönd van. Aztán mind a hatszáz fa egy félhanggal feljebb egyszerre rázendít. Ha belefáradtak, beszélgetni kezdenek: egyik-másik mond valamit zúgva, egy távolabbi átfelel.

Titkos nyelvek élnek körülöttem... a hangyabolyok nyelvei, melyeken meggyőzően lehet beszélni az államérdekről, a tökéletes társadalomról... a távoli völgyek, azóri-portugálból, cremonai, bresciai-olaszból gyúrt házinyelvei (a baszkok azt állítják, hogy az ördög őket nem viszi kísértésbe, olyan nehéz a nyelvük, hogy még nem tudta megtanulni)... a nyelv, amelyen a tenger a píniákkal társalog. Hogy van megbeszélnivalójuk, az biztos - különben nem állnának évezredek óta az Adriai- s a Tirrén-tenger partján, az esti eszmecserére váró, gyantát síró tűlevelű fák.

Talán a fák is úgy érzik, mint én: a délelőtt a közeli dolgoké, a dél a csöndé, a délután a narancsszínű fények, a sós illatú szél a távoli dolgok, a letűnt események ideje, a "dolgok esti lélekvándorlása" az időtlen időkbe visz.

Az árnyékok elrugaszkodnak, a távolba szaladnak. Aki a földjén dolgozott, hazamegy. Aki egész nap otthon dagasztotta a mindennapi kenyeret, mosta a mindennapi fehérneműt, foltozta a mindennapi nadrágot, elvágyódik, elmegy a szomszédhoz megkérdezni: mi történt ma, ezen a napon, amelyen semmi sem történt? A hírek elszaladnak, mesévé dagadnak, legendává szépülnek, anekdotává csiszolódnak... a századik este a századik határban a szereplők már nevet cseréltek, a hely megváltozott... a történetek esetleg meghúzódnak egy völgysarokban, és várnak, míg valaki feljegyzi őket, esetleg eltűnnek, mint a tenger lehelete. A szavak elvágyódnak estefelé, mindegy, ha nincs irányuk. Minden út ismeretlenbe vezet úgyis.

Ahová az embereket nem viszi egy út és egy pár csizma, elviszi őket egy pohár cukornád pálinka. Az űrrakétánál gyorsabban érik el a törvényeinken kívüli világokat. Fényes koronát fon a hulló nap a pálinkagőzös császár fejére; birodalma körülötte forog, hiába látják testét az út szélén, a porban, ő aranyos, zengő, forró ködökön át száll messze, nagyon messze... harangzúgás és láz viszik az éjszaka mélyére, oda, ahol megálltak a napórák, hogy ne legyén holnap.

Újra kisebbségben érzem magam: nem vágyom messzire. Minden percben érzem: már úgyis nagyon messze kerültem! Régi barátaim világjáró kedvükben talán mutatóujjukkal jutnak idáig a térképen... s akkor megrettenve az elképzelt vidék idegenszerűségétől, visszahúzzák az ujjukat: egy fél tucat idegen nyelv, ezer idegen növény, még a szentjánosbogár is idegenszerű fénykévét vet az idegen sötétségbe!

Én csak várhatok ilyenkor, hogy nagyon messziről hírt kapjak. A nap gyorsít a Serra széle felé; a szél feladja reményét; hogy elérje, megáll. A tűlevelek sértődve hallgatnak. A felhők is - képszerűen - megmerevednek: így játsszák színjátékukat, egy szimbolista némajátékot. Szeretem a pokolszín eget, mert postát ígér.

Odahaza kis faluk, ha toronyórára sem tellett, a vonat füttyéből tudták meg a pontos órát. Még nincs vonatunk, mert itt a múlt század kimaradt, de egy, a Tűzföld irányába hajtó repülőgép épp ebben az időben húz át a felhők felett, gyorsan, hogy saját berregése se zavarja utasai nyugalmát. Beáll a játékba. Úgy tesz, mintha kigyulladna, aztán, amikor a megrémült nézők azt várják, hogy fejükre zuhanjon, elhúz a sötétbe. Néha a nap is tréfás kedvében van: a távoli láthatár szélén áll egy meredek hegykúp. Ha emögött áldoz le, a hegy árnyéka a bíborban izzó felhőkre esik, és leveri róluk a színt. Ha a délutáni tengeri szél elég színészt hozott, azt játsszák odafenn, hogy szentté avatás van a Szent Péter-templom kupolája alatt: piros kardinálisoknak, violaszín monsignoréknak, fekete, szikár jezsuitáknak öltöznek. Szent Péter katedrája fölött is aranybarna-szín ablak van, ezen keresztül is meleg, esti fények esnek a tömjénködben hallgató főpapokra. Apácák és kispapok tiszteletteljes távolságból nézik a szertartást. Ha nem válnak esővé, holnap már ők is bíbornokok lehetnek!

Tudom, már vágtat fel a völgybe a kacskaringós út lyukai közt és azokon keresztül egy kis autóbusz, talán még egy négyes fogatnál is gyorsabban! Dől belőle az olaj- és benzinbűz, utasai kukoricaszivarral füstölik tele, ha a tengeri betegség nem veri ki szájukból a füstölőt. Porfelhőbe burkolja maga mögött a tájat, hacsak nincs hátszél, s nem hajt kétségbeesetten a nála gyorsabb ködbe. Jó, csökönyös kis autóbusz! Reggel rohan, hogy odajusson, ahol kel a nap, szegény sofőrje egyenesen a vakító fénybe hajtja. Este a leáldozó napot akarja beérni, újra egyenesen a fénynek tart. Reggel is, este is hiába minden áldozat! Vagyis nincs hiába: hozza-viszi a postámat!

Büszkén írom a birtokosraggal díszes szavakat: "sétálok az erdőmben" - "várom a postámat"! Ez nem olyan udvariassági posszeszívum, mint: Uram! Mesterem! Vagy "hóhérom"... ez azt jelenti, hogy postaszolgálatom van, mint valamikor Thurn und Taxis hercegnek.

A régi, sárga postakocsi váltott lovakkal hozta kalandos természetű utasait és a postazsákot; az én leveleim váltott autóbuszokkal jönnek, a pasasérok még mindig kalandos természetűek. A sofőr nem trombitál, tülköl: nem élünk már muzikális évszázadban. Haladni haladunk: a városban átadott postazsák öt óra alatt feljön, míg száz éve tíz óra hosszat zörgött volna a vén batár!

Aki hosszú ideig a Csendes-óceán egy szigetén élt, ahol csak egyszer egy hónapban kötött ki egy kis gőzös, és ez is csak ha valóban csendes volt a tenger, meg fog érteni. A város is már a világ végén van, oda is inkább a jó szerencse hozza a leveleket, s néha napokig egy se téved be: ott egy jóakaratú, de kissé szeszélyes nőszemély, viszi a mégis megjött leveleket az autóbuszmegállóhoz. (Szeszélyének egyik megnyilvánulása, hogy szívesen fogadja el egy zöldségszállító sofőr meghívását, hogy ide-oda utazgasson vele.) Így az sem ritka, hogy reményem hajója dőlt vitorlával elhúz a kiskapu előtt, és én - hiszen a Graves jósolta szitokmentes korszak még nem derengett fel! - csúf és soha be nem teljesülő kívánságokat kiálthatok a porfelhőbe.

A szenvedélyes lóversenyzők is megértenek: ismerik a súlytalanság pillanatát, amelyben minden lehetőség bennfoglaltatik! A postazsák hozhatja a győzelem hírét és a kétségbeesés hangját. Tudom: sorsom nem az istenek térdén fekszik: az autóbuszban zötyög felfele, vagy benne vár, míg a sofőr egy félsötét pálinkamérésben pihen, udvarol a butykosok tündérének, vagy várja, hogy az éjbe illant utasai előkerüljenek.

Közben szabadjára engedhetem képzeletemet, megfogalmazhatom ismerősök, ismeretlenek leveleit, az esetleg jövő újságok esetleges híreit.

Ha ész és értelem vezetné a világot! Akkor előre láthatna az ember, felkészülne az eseményekre! Nem lehet: hogy tervezzen az ember, ha még annak a postazsáknak a tartalmát se tudja kitalálni, amely tíz percnyire van, és egyre közeledik? Káoszban élünk, mert nem tudunk tervezni - nem tervezhetünk, mert káoszban élünk... lepecsételt zsákban jön a sors. Ember tervez, vírus végez; Justitia vak, Ámor vak, vak a Véletlen, vakmerőség élni! Logika csak a megtörtént eseményekben van: a logika nem mutat előre. A "jelen" a határvonal a múlt (melyben minden szükségszerűen történt) s a jövő közt, melynek minden pillanata titok.

Reggeltől estig szívesen hiszem, hogy a magam ura vagyok, szerencsém teljhatalmú kovácsa: aztán közeledik a rozoga autóbusz, fényszórója bepislog a völgy mélyén gyülekező esti ködbe, nagy, fényes foltokat tép fel, az út kanyargói nyomán ide-oda ing, és érzem, hogy engem is csak úgy vet ide-oda a sötétbe vezető út, mint azt a súlytalan fénykévét.

Minden este ítéletnap van. Iudex ergo dum sedebit...^[53] dúdolom Mozart hangjaival. Jön a posta. Nagyon rossz híreket is hozhat: akiket legjobban szeretek, messze vannak! És ha valaki, akinek a szavára vártam, ma se írt... quid sum miser tunc dicturus? / Quem patronum rogaturus?^[54] Mit válaszolhatok egy meg nem jött levélre?

Az utolsó lejtőn felkapaszkodva, a felhőket keresi a fénycsóva. Most már csak két lehetőségre gondolok: vagy megáll majd a kapu előtt, vagy sem.

Ha lassít, valószínűleg megáll.

Ha megáll, valószínűleg jött posta.

Ha jön, talán jó híreket hoz!

Megáll!

Még nincs egészen vége a napnak: visszamenet még jöhet erre egy műhold, a fényes Echo II., a hunyorgató Anna... még lezuhanhat egy kései repülőgép, nekimehet a Serra falának, lehullhat egy meteor, mint az, mely az időknek előtte egy csíknyi vasdarabot szórt végig a völgyön, úgyhogy földemen is néha égitestbe botlok... még jöhetnek betegek, vendégek, még csaphat villám az eukaliptuszfába, fakadhat forrás a szőlőhegyen, szellemek szállhatnak az éjszakában, halottak jöhetnek búcsúzni egy kakasszónyi időre, meghalhatok... de tudom: fontos, döntő dolgok ma már nem történhetnek.

A levelek a káoszból jönnek. - A feketekávé fajsúlya. - Neki a világnak pogácsa és lapulevél nélkül. - Tengerre, magyar! - A repülőgép-nagyanyahajó. - Nem káromkodó feleség kerestetik. - Marlowe nem halt meg. - Shakespeare haldoklik. - A Makrokáosz. - A ködtől a porig. - A folytatástól a folytatásig. - A völgylakók gyakorlati kozmológiája. - Ady, az Ínyesmester, Furó Ferenc. - Az olló az ifjúságért. - De arte moriendi.

Egy jó tulajdonsága van a káosznak: tarka. Ha az egymástól független különvilágok képe valahol összeszalad: álomszerűen sokszínű, és egyáltalán nem euklidészi az együttesük. Sorsok, kalandok, élmények töredékei futnak össze lámpám fénykörében, egymásnak idegen emberek fél tucat nyelven írt gondolatai találkoznak itt, ahol egyikük sem járt. Úgy olvasom leveleiket, mint az, aki a rádió gombját forgatja, nyelvről nyelvre, zenéről zörejre ugrik, a falakon, testünkön átjáró éterhullámokból artikulálatlan lármát vagy barokk zenét szűr.

Tények, sorsok, álmok, regényfolytatások... rendbe szedni senkinek sem sikerülne őket.

"A kémikusok kongresszusa nagyon érdekes volt" - tudatja egy barátom, Illinoisból. "Az egyik szünetben a bárnál heves vita támadt a feketekávé specifikus súlyáról. Vízen kívül koffeint, ásványokat tartalmaz, ennélfogva biztosnak tűnt, hogy a fajsúlya 1-nél több lesz. De mennyivel? Komoly fogadásokat kötöttünk. Én a béka vizeletének a fajsúlyával pályáztam. Mivel körülményes lett volna a helyes értéket a szakirodalomból megállapítani, a laboratóriumba vonultunk, ahol a legpontosabb műszerek álltak rendelkezésünkre. Vesztettem. Az eredmény: 0,99038 volt! Tudhattuk volna, hogy a kávé illatát (nagyon jó columbiai kávé volt) az olajszerű, aromatikus anyagok adják meg!"

Azzal a jó érzéssel olvasom a hírt, hogy megtudtam valamit: és azzal, hogy egy csoport kiváló tudós egy óra hosszat olyasvalamivel foglalkozott, aminek semmi hadászati értéke nem lehet.

"Munkám nem fárasztó, és rendesen fizetnek" - mondja egy levél. Így leírva nem hat különösen érdekesnek. De mint regényzáró mondat, szebb nem is lehetne.

A regényt meg kellene írni a tervezők s az előrelátók számára, akik reggel napi programot csinálnak, becsomagolják vajas kenyerüket, homlokon csókolják feleségüket, és azt mondják: "Hétre itthon vagyok."

Az a fiatalember, aki minden, különösebb irodalmi ambíció nélkül leírta a szép zárszót, negyvennégyben a budapest-debreceni postarepülőn volt rádiós; jó állás volt, nem hívták be, reggel repült, estére hazaért. Egyszer egy kicsit máshogy ment a dolog a repülőtéren. - "Ma ide fog beszállni" - mutattak egy nagyobb, bombázószerű gépre. - "Hová megyünk?" - "Az asztalán lesz egy boríték. Ha felszálltak, kinyithatja." - "Mikor indulunk?" - "Most." - Három úr, egy asszony, egy kisgyerek voltak a gépen. - "Egyszóval nem katonai dolog, valami kirándulás lesz" - gondolta barátom. S már repültek is.

Ez volt az a békemisszió, amelyet a lovas tengernagy küldött Bariba, a szövetségesek olaszországi főparancsnokságához. Gyermekded, buta, nevetséges, tragikus vállalkozás volt, amelyet csak olyasvalaki tud kiagyalni, aki szenilis is, katonatiszt is. És mindenesetre életveszélyes vállalkozás volt: német típusú, még jelzéstelen gépre is mindenhol lőttek: a németek, mert nem az övék, a szövetségesek, mert körvonaláról fölismerték. A rádiósnak csak egy feladata volt: hogy megérkezése után leadjon egy bizonyos jelt.

Felhőkön át, a tenger szintjét horzsolva, a part felett tapogatózva repültek. Gépfegyvertűzbe csak a repülőtér felett kerültek. Amikor leszálltak, az angolok minden oldalról fegyveresen rohantak a gép felé. A pilóta feltépte az ajtót, feltartotta a gyereket. Erre leengedték a fegyvert.

Ott állt a fiatalember a repülőtéren. A vajas kenyér volt minden földi vagyona. Amikor megette, semmije sem volt.

A szövetségesek kedvesek, előzékenyek voltak "Önök nem kémek. Önök nem is diplomaták, nem küldhetjük önöket haza. Nem hadifoglyok, civilben, fegyvertelenül jöttek. Uraim, önök szabad emberek! Leadták levelüket, teljesítették küldetésüket. Fel is út, le is út!"

A mesebeli fiatalembereknek legalább negyven hamuban sült pogácsájuk volt, útilaput kötöttek a talpuk alá, s úgy mentek, mendegéltek, amíg térdig kopott a lábuk. De a bari repülőtér mellett nem terem lapu, az olaszok nem értenek a pogácsasütéshez, és mellesleg világháború volt. Barátom csak egyet tudott biztosan: hogy este hétre nem lesz otthon.

Húsz évig tartott, amíg leülhetett egy, a Csendes-óceánra néző, kávéházba, hogy leírhassa: "munkám nem fárasztó, és rendesen fizetnek."

Odüsszeusz a megmondója: aki útnak indult, azt már a szelek és hullámok uralják, Boreas és Zephürosz játszanak vele, sziklák és szirének várják, ha a varázslónő nem változtatja disznóvá, esetleg királylány boldogítja... A Kalandok ógörögül hangzatosabban csengenek, vázára festve szebb a Sokat Hányatott indulása Ithakáról, mint az a jelenet, amikor a Laci meglógott Pesterzsébetről, de a két hős között sok a közös, és szívesen olvasom, amit a norvég teherhajón megismert matróz írt argentin újhazájából.

"Jó volt lejönni New Yorkból, pedig isten bizony, mindig sajnálom, hogy tűnik a Göncöl szekere a tengerbe. Annak nem a vízben a helye. De jó hajók a Skello-Line motorosai! Az sk az annyi, mint s - Sellő-vonal a társaság becsületes neve. A biztonság kedvéért a kapitány mellére is sellő van tetoválva. Az a csini sellő a koppenhágai kikötőből a sziklával. Az ember jól él a hajón, s ha egy kis csempészmunkát is végez, pár év alatt összespórolja a kis házát Argentínában. Legalábbis ha az ember nem fekteti a pénzét rumba és rumszínű nőkbe, mert olyan is van.

Rohadék egy földrész az a Dél-Amerika, annyi szent. Minden és mindenki eladó, a fekete nőcskéktől az aranysapkás tábornokokig. Aki nem lop, az vagy zsarol, vagy koldul. A Tűzföldtől a Panama-csatornáig, s még egy darabon mindenhol, minden csak ugyanaz a »mierda«, ahogy mi mondjuk spanyolul.

Csak meg kell nézni, mit művel egy uruguayi finánc, jönnek a hajóra szaglászni, csempészárut keresni. Ha felszolgál az ember a társaságnak egy jó ebédet, füstölt heringet, lazacot, kaviárt; langusztát, sört, bort, whiskyt, banánt, kávét - akkor jó. Mindenkit megölelnek, mindenki amigo, elvonul a banda, ha tele volna a hajó ópiummal, még az árbockosár is, az se lenne baj. De ha nincs zaba? akkor mind a húsz finánc srófhúzót húz a zsebéből, és kezdik szétsrófolni a hajót. Miért? Dugárut keresnek! Hol? Ahol ők akarják. Addig srófolnak, amíg valahol csak kezd szivárogni a víz, süllyedni a hajó! Kapitány legyen a talpán, aki nem hívja őket gyorsan ebédelni! Akkor szépen zsebre vágják a srófhúzókat, és rohannak zabálni!

A brazilok? Azokat nehéz kitanulni. Valahányszor megérkezik az ember, van valami új törvényük. Mást nem is igen gyártanak. Jönnek, kérdezik, van-e macska a hajón. Nincs? Akkor meg kell várni a patkányellenőrt. Van? Akkor meg kell várni az állatorvost. Addig a hajó nem indulhat. Hacsak a kapitány ki nem oszt tíz darab húszpaklis amerikai cigarettadobozt. Akkor ők is amigók, megölelnek, megpuszilnak mindenkit, s iszkolnak kifele. Az amerikaikat egész Dél-Amerika utálja: (Ki nem?), De az amerikai cigaretta, az valuta. Nemrég egy francia újságíró elárulta, kitette az újságba: három pakliért Rióban príma nőt kapni. Óriási zrí lett, a brazilok tomboltak, kiutasították, azt mondták, lábbal tiporta a brazil nők becsületét. Jobban tették volna, ha a Dél Csillaga Rendjelével tüntették volna ki, úgy fellendítette az idegenforgalmat. Jöttek az idősebb francia és angol trotlik, már a három paklival a kezükben szálltak ki. Ami különben fényűzés, Bahiában kettő is elég.

Hansen kapitány nemhiába pendlizik itt húsz év óta, ismeri őket. Mielőtt befutottunk Cearaba, már kiadta a parancsot: sört melegíteni! Kiszedtünk két tucat üveget a hűtőből, vittük a konyhára. Mire felszálltak a fináncok, jó sokan voltak, már langyos volt. Senores! - mondta a kapitány - parancsoljanak! - Az első, aki ivott, kiköpte. - Meleg! - Senores, végtelenül sajnálom! A jégszekrényünk elromlott, most javítjuk! Bocsánat! - Minden ott maradt az asztalon. - Még a tiszta szeszt is fölitták volna, ha az első poharat hűtve kapják - mondta a sellős kapitány.

Észak felé menet láttunk egy ruritán repülőgép-anyahajót is. Az argentin part előtt ült egy zátonyon. Norvégeink már tudták, mi történt, nagyokat röhögtek. »Nem anyahajó - mondták - nagyanyahajó.« Dédnagyanya-hajó! Huszonöt éves! Mulatt nőnek még elkelne két pakli cigarettáért, hajónak túl vén. Az angoloké volt, éppen ócskavasnak akarták eladni, de a ruritán tengernagyok megtudták, üzletet csináltak, megvették hatvanmillió dollárért. Ebből úgy ötven mehetett a saját zsebükbe. Ők nem táncolnak bagóért.

Amikor megvolt, kezdődött a muri. A légi haderő tábornokai is be akartak szállni az üzletbe! Azt mondták, ők vásárolják meg a repülőket. Szintén régi skatulyákat, mert az újak túl gyorsak, nem képesek leszállni egy ilyen kurta csónakra! De ebbe a tengernagyok nem mentek bele.

Állt a hajó a jó meleg tengervízben, még öt éven keresztül (errefelé az idő nem pénz, mert különben már rég ellopták volna), és úgy rakódott rá a kagyló, mint a tábornokok pocakjára a háj. Amikor már süllyedt, megpróbálták dinamittal lerobbantani. Ettől kilyukadt. Egy évig foltozták.

Végül egy diktátor-tábornok ítélt: a hajó a flottáé, a repülőgépeket a légihaderő fogja megvenni! A tábornok gyalogos volt, nem esett nehezére salamoni ítéletet hozni. Az amerikaiak épp »hemiszferikus hadgyakorlatot« tartottak, angol órát adtak Amerika Latrinának, tanították őket, mit tegyenek, ha az egyik félteke megtámadná a másikat. Erre jelentkezett a nagyanyahajó! A repülőtábornokok megvásároltak egy csomó kiselejtezett repülő pléhskatulyát.

Nem tudták, hogy a tengerészekkel nehéz kibabrálni! Mi, matrózok, tudjuk - rég tudjuk -, a ruritán matrózok is tudták, hogy az uruguayi partoktól nem messze hatalmas homokzátony van. Egyenesen odahajtottak, rámásztak. - Nesze nektek, repülők! Nesze neked, hadgyakorlat!

Lőttek a féltekének!

Hansen kapitány mindent tudott. Azt is, hol van a zátony, óvatos távolságból nézte a bús hajót, és fölvonta azt a zászlót, amely azt jelenti, hogy »segíthetek?«. De rajtuk csak a telihold segíthetett, mert akkor emeli ki a dagály a pórul járt hajókat. Addigra persze már rég nem hadgyakorolt a félteke."

Így hallok én saját zátonyomon ülve a tengerek útjairól!

A távolba sodródottak hallanak egymásról; jeleznek, hogy "segíthetek"? - vagy tanácsot, segítséget kérnek egymástól... Nemrégen Ausztráliából kaptam ezt a levelet:

Méjen Tisztelt kedves magyar Honfitársam bocsásonmeg levelemel zavarom felkeresem magát levelemel a Magyar Hírekből értesülve vagyok a maga címéről kedves Lénárd úr bocsáson meg ha kérésemel zavarom következő kérésel fordulok magához Paphlagóniából kel nő részemre feleségnek magyarul beszélő egyedül áló özvegy vagy hajadon hoszu fekete hajal kontyot viselő szép nő nem iszákos nemdohányzo szorgalmas takarékos jószívű szelíd természetű 35től 40 évkorig akinek kedvevan férhez jöni magyar férfihez austráliába (aki a hajó utazást maga elintézi a nönek jövöje biztosítva lesz saját házam van töb szobával nyugdíjat kapok) 46 éves férfi vagyok, nemdohányzok nemiszok alkoholt soha nemkáromkodok soha becsületes jelemű Istent tisztelő férfi vagyok nálam csak a menybe lako angyalok jobak a világ gyarloságának és hiúságának elensége vagyok a minden napi életemet a biblia törvényei szerint élem a bibliában benevan a hoszuhaj a nönek ékesége az özvegy nöt elehetveni dea elváltnőt nemlehet elveni és a biblia törvényekhez alkalmazkodok... és kérem légi postával küldeni 2féle gyümölcs fának a magját és értékes ehető pálma fa gyümölcs magot 6 darabot csiraképes 6 darabot egész kicsike rongy anyagból készült babába az üveg szemet kiveni anaka hején beteni a magot utána a szemet visza ragasztani... Bizalomal várom a választ a következő levelembe küldök fényképet a férhezmenendő nöknek megkel mutatni austrál nö nemkel feleségnek mert nincs meg nála a jonevelés nemismeri az erényes életet a férjét nemtiszteli.

Tisztelettel és Honfitársi szeretetel a távolbol

Mr. Németh Mátyás
okleveles álat madár Preparátor

Búsan bevallottam: errefelé sincs balzsam, magyar menyecske nem pattan a tűzről, és itt még a tisztes családanyák is káromkodva oldják a fárasztó munka felszültségét.

Milyen naiv minden kísérlet az embereket osztályozni! Hogy ossza el őket az Úristen, amikor megjött a dies illa, ha az is ért a "csempészmunkához", akinél csak az ő angyalai jobbak? S hol az a bölcs, aki megmutathatná a boldogsághoz vezető utat, ha mindenki mást akar: az egyik egy kis házat az Andesek almatermő oldalán, a másik istenfélő hitvest, aki még a kis kenguru kitömését is megtanulná, míg egy harmadik arra szeretne rájönni, ki írta a Shakespeare néven ismert műveket...

Mert ilyenek is vannak, ez is egy olyan társaság, mint a latin költőké vagy Alice csodaországát kutatóké, ezektől is jön néha egy levél, értesítenek, mit árultak már el nekik a régi papirosok, mit rejtenek még... A tudomány határán túl kezdődik a titkok összehasonlíthatatlanul nagyobb, talán végtelen birodalma. Onnan kezdve minden lépésnél kérdőjel mered. Erdőben sétálni jó: kérdőjel-erdőben is.

Milyen titkosan, nyomtalanul tűnnek el emberi életek. Egy fog, egy tarkócsont túlél százezer évet; hősök voltak, akik a kőkorszak eszközeivel harcoltak a jégkorszak ellen - de más, mint elvesztett nyílhegyek, nem maradtak utánuk. Embermilliók úgy hullanak vissza a semmibe, mint a hullám a tengerbe. A káosz feledékeny. Még a kialudt tejutak porát is a sötétben felejti. De Shakespeare-t?

Egy ilyen nevű színész élt, legalábbis egy hasonló nevű. A végrendeletén, mely se könyvet, se kéziratot nem említ, háromszor is áll egy "Shakspere"-szerű név - rossz tollal írhatta egy haldokló író, vagy jó tollal egy félanalfabéta. A "Shakespeare" név csak könyvekben áll.

Angliában, ahol nem járt török, tatár, német, még megvannak a XVI. századbeli diáknévsorok. A színész neve nincs rajtuk. Nincs egy okmány se, amely mint írót említené. A színész kért és adott kölcsön pénzt, vett házat és gabonát. Talán csak mellesleg színészkedett, inkább kereskedő volt. Száz évvel a halála után azt írták, hogy Hamlet apjának a szelleme volt leghíresebb szerepe. Talán vállalkozó színigazgató lett volna? Művei nagy része névtelenül jelent meg, vagy csak W. S. állt a címlapjukon... de ugyanakkor két tucat silány darab jelent meg, ugyanezzel a monogrammal. A híres Folio-kiadás posztumusz mű, de sok darabjának első kiadása. A mű bevezetését egy mellesleg szintén színészkedő szatócs és egy vendéglős lopták Pliniusból.

De - ha nem ő - ki írta a nagy művet?

Egy dilettáns amerikai irodalomtörténész, Calvin Hoffman^[55] szerint: Marlowe!

Marlowe, aki mint Babits mondja, mindent Shakespeare számára készített elő. Egy szegény suszter fia, aki fiatal korától ontotta magából a zseniális műveket... egyetemet végzett, utazott, nagyurakkal barátkozott, s huszonkilenc éves korában, 1593-ban gyilkosság áldozata lett. Májusban, s négy hónappal utóbb jelent meg az addig - Hoffman szerint - ismeretlen "Shakespeare" név egy címlapon: a "Venus and Adonis" című költemény címlapján. "First heir of my invention" - képzeletem első örököse - mondta ugyanez a címlap. Örökös csak akkor lép jogába, ha a tulajdonos meghal...

De meghalt-e Marlowe? Meggyilkolták? - Hoffman állítja, hogy nem. Csak meghalt volna, ha...

A zseniális szkeptikus fiatalember, aki Doktor Faustus tragédiáját megírta (úgy elmélkedik Faustus az ón kai mé ón felett, mint később Hamlet a "to be or not to be"-n), közismert ateista volt, Isten és az ördög harcában semleges, még szellemekben, boszorkányokban se hitt, és súlyos vádak fenyegették. Fel volt jelentve, istenkáromlási eljárás volt ellene folyamatban, tíz nap választotta el a tárgyalástól... ami körülbelül azt jelentette: a máglyától. Ha barátja, a hatalmas Sir Walsingham nem kezeskedett volna érte, börtönben várta volna ítéletét.

Tíz nap rövid idő... Ha Walsingham meg akarta menteni barátját, át kellett csempésznie a Csatornán. Nem tehette: gentleman volt, becsületszavát adta, kezeskedett érte.

Hogy Walsingham hogyan oldotta meg a megoldhatatlan kérdést, csak több mint háromszáz év múlva derült ki - mondja Hoffman. Akkor - 1593-ban - az a hír járta, hogy Marlowe az éppen dühöngő pestisben halt meg. Kicsit később azt híresztelték, hogy meggyilkolták. 1600-ban - amikor Rómában a szintén istentelenséggel vádolt Giordano Bruno égett a máglyán - valaki azt írta, hogy "csúf nőügyek" miatt szúrták le.

Ebben háromszázharminckét évig senki sem kételkedett. Akkor fedezte fel Leslie Hotson a halottkém bizonyítványát. Ettől - a Marlowe-hivők drámai fordulatokat várnak - kel életre a halott!

A bizonyítvány szerint Marlowe és védnökének három szolgája - akik közül az egyik épp aznap tért vissza Hollandiából - együtt ittak egy özvegy házában. Összevesztek a számlán, és Marlowe az egyiket, Frizert, le akarta szúrni. De ez elvette a tizenkét fillért érő kést, s homlokán keresztül őt szúrta le. Másnap, miután tizenhat tanú megnézte a holttestet, eltemették.

Egyéb okmányok bizonyítják, hogy Frizert, mivel a tanúk szerint önvédelemből ölt, még csak vád alá sem helyezték: s hogy a három ember megmaradt Walsingham szolgálatában. (A még újabb kutatások szerint a halottkém neve egyetlen névsoron sem szerepel.)

Világos, hogy kiskéssel senkit sem lehet homlokcsontján keresztül leszúrni. De ha valaki egy holttestet felismerhetetlenné akar tenni, a legegyszerűbb felhasítani a homlokát, s vérrel kenni be az arcát. Pestisjárvány idején mi sem könnyebb, mint hullát szerezni... ha Walsingham el akarta tüntetni védencét, így kellett eljárnia: átvitetni Hollandiába - hullát szerezni - s a hullát, mint "a meggyilkolt Marlowe-t" eltemettetni. Szolgái eljátszották a komédiát. A tíznapos határidőn belül Marlowe eltűnt Angliából s az Irodalom Történetéből. Négy hónapra rá már a színész neve állt egy verses műnek a címlapján! S Marlowe útban volt Verona, Velence, Róma, s Shakespeare-darabok színhelyei felé...

Valószínűtlen mese? - kérdi Hoffman. A Folio szerzője ismerhette: a "Szeget szeggel" Angelója nem annak a Claudiónak a fejét kapja, akit halálra ítélt, hanem egy halottét, amelyet egy kicsit átváltoztatott a halál, mert "death is a great disguiser"...^[56] Az "Ahogy tetszik"-ben szó van valakiről, akinek pontosan tíz napja van, hogy elhagyhassa az országot, s Rosalinda azt tanácsolja neki, hogy képviseltesse magát a halálban - die by attorney^[57] -, hisz a bolond krónikások még Leander halálának okára sem jöttek rá. (Leanderére, akiről Marlowe írt verses költeményt!)

Hol élt, meddig élt Marlowe Olaszhonban? Talán ez sem marad örök titok. Hotson,^[58] a szerencsés kezű kutató, megtalálta Orsini herceg 1600-ban Londonból írt leveleit. A katolikus főúr Elisabeth királynő vendége volt, az ő tiszteletére adták elő, alig tíz nappal a megérkezése után, vízkeresztkor, a "Vízkereszt"-et, amelyben ő maga is szerepel! A londoni színész nem ismerhette az Orsini család történetének apró részleteit. Sokkal valószínűbb, hogy Marlowe Orsini udvarában élt, a herceg angol kapitányai közt.

Virginio Orsininek még ezer levele fekszik Rómában, nagy részük még meg nem fejtett kulcs szerint siffrírozva... ezeket kellene elolvasni!

Él Assisiben egy tudós férfiú - Caldari -, aki szerint Marlowe 1610-ben halt meg; ez lehetne a magyarázat arra, hogy Shakespeare életének utolsó négy évében nem írt semmit. Csak ügyefogyott aláírásokat egy könyvet nem említő végrendeletre...

Shakespeare művei az angolok idézetbányája. Shakespeare jelkép, mindentudó bölcs, a lírikus, a drámaíró, az idegenforgalom egyik legfontosabb tényezője, a diákok réme, a színészek szerelme, a sznobok vesszőparipája... vigyázzon, aki hozzányúl! Calvin Hoffmant (aki ráadásul amerikai) példátlan módon támadták. Pártok és egy Marlowe-társaság alakult; a Stratford-on-Avoniak kivonultak szentélyüket védeni.

A harc csak egy pontban hozott döntő bizonyítékot: hogy a szitkok kora még nem ért véget. A politikusokat megszégyenítő szókinccsel, letűnt korok válogatott becsületsértéseit idézve harcoltak és harcolnak az örök pártok: az ortodoxok s heretikusok.

Messze vagyok, jó helyen, de összeköttetésben vagyok Hoffmannal és a Brit Marlowe-Társaság egy-két harcos tagjával, szívesen és óvatosan szólok bele időnként vitáikba.

Így gyűjtöm esti társaságomat, ha nem is törzsasztalnál, de íróasztalomnál: latinisták, költők, matrózok, régi jó barátok, ismeretlen irodalmárok... egymással aligha férnének meg, a zűrzavar babiloni volna... de így az írott szavak hangtalan zűrzavara elűzi az este olykor kicsit ijesztő magányosságát.

Az este hozza a leveleket, a levelek hozzák az éjszakát. Minden nagyon egyszerű.

Máshol az emberek este hazamennek, levetik napközben viselt álarcukat, esetleg más álarcot tesznek fel, és elmennek más álarcosokhoz. Csak a sötétben járnak meztelen arccal. Itt legfeljebb világot változtatok: a levelek mikrokáoszából kilépve, sétálok egyet a ház és az út közt, nézem a Makrokáoszt, a csillagos égboltot.

Érthetetlen, hogy a mennyei zűrzavar képét hosszú ideig mint valami örök és változtathatatlanul törvényszerű és csodálatos gépezetet lehetett bemutatni.

Rend nincs. Ideig-óráig egy apró kis területen akad csak valami, ami a rend benyomását kelti; ezt is csak a rövid életű elmében. Csak a tér apró kis részeibe lehet úgy belegondolni egy időrendszert, hogy a káosz rendes folyamatnak tűnjék...

Nehéz elképzelni, hogy Bach zenéje is feloldódik a káoszban, s egyszer nem lesz... Egyszer felrobbant a nap, melynek magjából kőbolygók lettek, megszületett a föld, az aminosavak, a fehérje, a sejt... akkor Bach már csak két-három milliárd év távolságra volt... de a folyamat nem állt meg, a nap még egyszer fel fog robbanni, elégeti a földet - solvet saeclum in favilla - vörös, tág, híg felhő lesz, kiterjeszkedik a Jupiterig, összeomlik, kialszik... a tejút forog tovább, de a 33. Kantáta nélkül. Nincs rend, nincs értelem!

De nézni szép a távoli napokat. A Kentaur Alfája négy év előtti fényét mutatja, a hatalmasabbak harminc vagy száz év előtti arcukat. Tejutunk Perszeusz-karját úgy nézem a birkaistálló mellől, amilyen ötezer éve volt. Arra gondolok, hogy az Úr Jézus Krisztus ha fénysebességgel indult útnak, most majdnem fele úton van odafele... már négyszer olyan fényesnek látja, már megkülönböztet benne egyes kék színű napokat, egy-két fiatal óriást... míg a fénysugáron, amely hozta, visszatekintve még ott látja a csodálkozó apostolokat, akik tekintetükkel egy darabon még elkísérték.

Tejutunk szélén még egy jó darabbal tovább látni: százötvenezer éves fényt küld a két Magellán-felhő! Felhők, tejutak, táncosok - minden millió évben egyszer fordulnak meg egymás körül, valami nagyon lassú valcer zenéjére. Gondolom, pár milliárd napjuk közül az egyiknek csak lesz egy földszerű bolygója, és oda vágyom... Onnan nézve még aranykorát éli földünk! Az ember már végtelen múltra tekint vissza, s végtelen jövőbe veti hitét... hiszi, hogy nem lesz több jégkorszak, hogy nincs hatalmasabb fegyver, mint a kőből faragott nyílhegy, nincs jobb hajlék, mint a barlang, nincs nagyobb hatalom, mint a tűzé. - Jó volna egyszer boldog embert látni! Onnan még lehetne!

Minden rosszul van elosztva káoszunkban, még a távcsövek is! Az északi féltekéé minden, ami jó. Az északi csillagászok tejutunk ikertestvérét is látják, az Andromeda csillagködét... mihozzánk ismeretlen nevű vagy pogány tejutak pislognak le még sokkal messzebbről. De ha fényük alig ér le, a képzelet felér hozzájuk, s elgondolom, mit látnak e percben egy ottani bolygó óriásai, ha csodálatos műszereikkel vizsgálják a földet! Az emberiség ősei két pártra szakadtak: a maradiak már elhatározták, hogy fenn maradnak a fákon. A fák a világot uraló növények. Aki sorsukkal köti össze sorsát, megmarad. A fákon élő rovarok, a fák gyümölcsei táplálják a majmok legbölcsebbikét, a pithekanthropust. A haladók azt hirdetik, hogy ütött a sors órája, most vagy soha, le kell mászni a fákról. Világnézeti kérdésről van szó! Aki lemászik, és követ vesz a kezébe, fogja elnyerni a föld fölötti hatalmat. S két táborra szakad az emberiség, s mert elvi kérdésről van szó, nem lehet engedni. Inkább meghalni, de a fán! - mondják a maradiak. - Inkább meghalni, de leszállni - mondják a haladók.

A káoszban minden az álláspont kérdése. A legtávolabbi tejutakról néző csillagászok szerint a föld egy darab élettelen kő, s élettelen is marad, ha az atmoszféráján átcikázó villámok nem kovácsolnak aminosavakat gázaiból, ha nem születnek vírusmagok, s ezek nem öltenek fehérjeburát.

Talán vannak a táguló tér határán a fénysebességgel távolodó tejutakon nézők, akiknek napunk újszülött csillag, s földünk még meg sem született. Köveit, érceit még csak lassan érleli egy terhes és halálra ítélt nap... majd ha felrobbant, indulnak pályáikra a töredékek...

Az se volna jó, ha rend volna... Már kivesztek volna a kérdőjelek, nem volna csodálkoznivaló, a helyeket, ahova most a képzelet repül, már régen elfoglalta volna a tudomány.

Még szabad válogatni a világ kezdetéről, a világ végéről szóló elméletek között! Csak egy biztos: már a kezdetben sem volt Logosz.

Van, aki azt hiszi: kezdetben volt a robbanás. A világ minden atomja - vagy atomszülő ősanyaga - valahol egy helyre volt összpontosítva. Naprendszerek fértek egy maroknyi térbe. Egyszerre valami megmozdult, elcsúszott, megunta az időtlenséget, és háromszor hét perc alatt megszületett a tér, az anyag és az idő. (A varázsló kihúzta kalapjából a tejutakat.) Azóta szalad szét az anyag a térben, azóta múlik a felrobbant, kis helyi jelentőségű rendszerekre tépett idő. Ezért menekülnek a semmibe a csillagos ég peremén rohanó ködök.

Ismerem az egyedüllétet - talán ezért nem szeretem ezt az elméletet. (A nagy számológépek sem szeretik - azt állítják, hogy csak hidrogén és hélium keletkezhettek volna.) A nagy szétszaladás valahogy elszomorító... idővel a tejutak annyira kerülnének egymástól, hogy mindegyik egyedül állna az Űrben, csillagtalan eget nézne. És mi történne egy tejúttal az összes többi gravitációs mezője nélkül? S mi lesz a szegény csillagászokkal, akik a saját tejútjukon kívül semmit sem látnak?

Van, aki valószínűbben kezdi: kezdetben volt a semmi, s a semmiben itt-ott, kőhajításnyira egymástól, egy atom vagy antiatom. Ezekből lettek a tejutak és ellentejutak, talán ezek taszítják egymást vissza a Semmibe. S ha a nagy rendetlenségben összeütközik egy darab anyag az ellenanyaggal, csillagfényű pokol gyúl ki, egy quasar...

Nézem a múltból világító napokat, hallgatom a közelebbi ebek vonítását. Ők is gondolkoznak valamin, s törik a fejüket... ha máson nem, azon, hogy miért tart a bennszülött kutyát, ha a gyermekei részére sincs elég kenyere...

A káosz szép... szép, mint az őserdő, mint a szél és eső vetette fák vadona... izgatóbb, mint a rendbe szedett kertek. Nem szívesen gondolok rá, hogy egyszer vége lehetne, hogy reménytelenül szétszaladnak a tüzek és a ködök. Szívesebben fogadom el az események Giordano Bruno-i leírását; korunkban Hoyle foglalta latin szavaknál meggyőzőbb képletekbe. "A világ folytatással kezdődött, és a folytatásig folyton folyik." Folyik - nem fejlődik, változik, s megmarad annak, ami mindig volt. A csillagközi űrökben szüntelenül születik a hidrogén; ebből lesz a csillagszülő köd, s a csillagok kemencéjében izzik a hidrogén vassá vagy arannyá... az égő, kiégő csillagok porrá forognak, hamuvá lesznek, por és hamu állt Halotti Beszédünk első sorában: s közben születik a hidrogén, tágítja a teret, széthajtja a vénülő tejutakat... odáig, ahol már az ok és okozat törvénye sem dogma többé...

Szomszédaim ablakai egymás után kialszanak. Ők egyszerűbbnek látják a kérdést: úgy hallották, hogy egy igen jó Isten pepecselte össze a földet a körülötte forgó világmindenséggel, hat munkanap alatt. Ez a jó Isten - kevés köze lehetett a Biblia második fejezetének gonosz Istenéhez, aki tilalommal kezdte - nem tíz, csak egy parancsolatot adott az emberpárnak: hogy szaporodjanak, népesítsék be a földet. Erre gondolnak földem istenfélő és engedelmes lakói elalvás előtt, sötét ablakaik mögött.

Visszamegyek faházamba, lámpám irányába.

Ilyenkor bújnak ki a kertben a tücskök a földből, és keresik a zöldségpalántákat; kibújnak a fatörzsek alól a tücsökfaló varangyok. A pincében kibújnak az egerek, kukoricaszemeket keresni.

Így bújnak elő este rejtekhelyeikről a könyvek. A régi könyvek jól ismerik a napfény veszélyeit: ebben sárgulnak oldalaik, ebben szárad bőrkötésük. De a mécses, a gyertya fényébe kimerészkednek. Talán azért is szeretik a gyertyavilágot, mert annál születtek.

Értem azokat, akik nem olvasnak. Az irodalom átköltött élet. Az olvasó a tényeket másodkézből kapja. Olvasni veszélyes. Don Quijote példája mutatja, mi fenyegeti az olvasót, ha a napfénybe viszi a lámpafénynél olvasottakat. A könyvek összeesküdtek, hogy az olvasóval az ő különvilágukat hitessék el. Régen készült sémákba kényszerítenek egy új álarcú világot. Az irodalom a vakoknak mesél, a süketeknek mutat... de mi hiányzik annak, aki lát és hall? Az irodalom a vágyódókat olyan paradicsomba viszi, melyeket önmaguknak nem tudtak megteremteni. De miért olvasson az, aki szívesen él ott, ahol van?

Történelem? Akkor volna értelme, ha az elesettek írnák! Önéletrajzok? Tükrök, amelyekből akkor is angyal néz ki, ha ördög bámul beléjük. Közgazdaságtan? Meseországról beszél, a homo oeconomicus álomvilágáról. Ez az emberfaj a földön nem fordul elő.

Nem vagyok jó olvasó. Képzeletem nincs, csak a színtiszta valóságot vagyok képes leírni, tapadok a tényekhez... ezért nem értem a regéket, regényeket.

Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul... A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő "kísérője és kísértője" nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkozni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit, A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!

A magyar nagyon más, mint a többi európai nyelv... Az olaszt már Dante bebalzsamozta. (Csak a tájszólásai élnek.) Ha ma Lampedusa hercege el akar mondani egy történetet, nem szabad azokat a szavakat használnia, melyeket szereplői mondtak. Elő kell vennie a tiszteletre méltó nyelvereklyét, mindent át kell költenie. A német halva született. Luther Márton a nyomdászok részére találta ki. Javítani alig lehetett rajta, rontani igen. Norvégiának három hivatalos nyelve van, de mindenki úgy keveri őket házi nyelvével, ahogy jónak látja. A magyar él, fejlődik, tízmillió ember közös játékszere is... aki egy szóval gazdagítja, halhatatlan lesz. Nincs év, hogy ne hozna szótermést. Egy nyelvész barátom azt állítja, és elhiszem neki: a kivándoroltak leveléből pontosan megállapítja, ki mikor lépett ki; írásaikban halott szavak vannak, az egykori beszéd fosszilis maradványai; mint a geológus ezekből állapítja meg a réteg korát.

Magyarul olvasva az az érzésünk, hogy az írók mind egyetlenegy nagy családhoz tartoznak: szeretik vagy széttépik egymást, ahogy ez családokban általában szokás... ahogy egy "családtag" egyszer megjegyezte: család ellen nincs orvosság. A család is káosz. Aki az egyik könyvben regényalak, a másikban a címlapon áll mint szerző. Minden magyar regény kulcsregény: jobb könyvesboltokban már a kulccsal együtt árulják. A magyar költő, még ha tiltakozik is, mindenkinek rokona vagy legalábbis ismerőse. Molnár Ferenc szeretett New Yorkban, az 52. utcán, a Plaza Hotelből jövet ebédidőben végigbotorkálni, amikor már nagyon szenilis, nagyon búskomor volt, s eljutott odáig, hogy Pázmány "Kalauz"-át tartotta a legjobb könyvnek. Apámnak egy iskolatársa jelentős szerepet játszik saját nevén Pásztor Árpád egyik könyvében, és ő is sétált New Yorkban.

Ha már nagyon késő lehet - fél kilenc vagy kilenc óra (a csillagórát még nem tudom olyan pontosan leolvasni, mint a napórát), hátát fordítok a Világűrnek és Dél-Amerikának, és könyveimhez fordulok.

Könyvtáram úgy indult, mint minden vándor magyaré: Ady-val és az Ínyesmester szakácskönyvével. Ezeket vettem. Varázslók, tündérek, jóakaratú emberek küldték a többit. Gonosz dzsinnek gondoskodtak az olvashatatlan s felbőszítő nyomdatermékekről. Nem haragszom rájuk, sőt: ha az ember örök tavaszban él, elpuhul, ha nincs kinek ellentmondania, alig gondolkozik többé.

Ha ellent akarok mondani, előszedem Furó Ferenc könyvét... a Förmedvényeket. Az alliteráció kedvéért nevezem így könyvét; ő Tanulmányoknak minősíti. Csak annyit tudok az íróról, amennyit maga mond: hogy "olyan lúdtalpat szerzett, hogy sokáig erről énekeltek a költők Pesten". (Az idézett énekeket még nem sikerült megszereznem.) De módszerét pontosan elmagyarázza: az irodalomtörténet mindig tévedett, mindig 180 fokkal... pedig tévedhetett volna 179-cel is. Vagyis mindennek az ellenkezője igaz. Madáchnak gondolatai mélyek, nyelvezete nehézkes? Dehogy! Gondolatai felületesek, nyelvezete kápráztató. Tolsztoj nagy regényíró volt, de drámaírónak jelentéktelen? Szó sincs róla! "Órjási" (- ismétlem: mert Furó Ferenc így írja) drámaíró volt, regényírónak pedig nem rossz... Furó Ferenc nem könnyű író, sohasem biztos, kit téveszt össze másvalakivel (olykor Mária Terézia orvosát, van Swietent Kaunitz kancellárral, olykor Ibsen Brandját Brandes dán irodalomtörténésszel), de csökönyösen olvasom, mert az ellentmondás ébren tart, és mert mindig várom, hogy megtalálja a nagy, tollára való tanulmányt: hogy Ingres, a silány festő, túlhegedülte Paganinit! S hálásan gondolok Furóra, mert az ő szemétdombján találtam meg Széchenyi egy gyönyörű mondatát: A magyar független önérzetében kerüli a munkát. Büszkén, boldogan, csupa nagybetűvel az íróasztalom fölé írtam. Azóta jobb lelkiismerettel lustálkodom.

A magyar költőktől, a magyar Horatiustól csak egy lépés a latin Horatiusig. Magyarul azért is olvasok, hogy el ne felejtsem, latinul, hogy el ne felejtsék a nyelvet.

Tudom - hogyne emlékeznék rá? - milyen pokoli munka volt latinul tanulni! Erény, hősiesség és hazaszeretet szerepeltek, minta-mondatainkban, jelen, jövő, múlt és régmúlt időben, a második osztályban már latinul kellett megmondani, mi történt volna, ha Caesar nem lépte volna át a Rubicont, a negyedikben még azt is, hogy mi lett volna annak a következménye, ha Nagy Sándor Perzsia helyett Rómát támadta volna meg. (Ez utóbbi lehetőség édes álmokat sugallt: hogy latin és görög helyett csak görögül kellene tanulnunk.) Olvasmányainkból mindaz, ami egy fiatalembert érdekelt, óvatosan ki volt vágva, mert az a legenda járta, hogy az állam határát a puska, belső biztonságát és a jó erkölcsöket az olló őrzi. Még Suetonius Horatius-életrajzából is hiányzott egy fél mondat: nehogy a diákok az antik versformáknál többet tanuljanak... s az ollós ember, a világ uránál is hatalmasabban, Augustus császár kétszavas Horatius-jellemzéséből is kivágta az egyiket.

Mégis jó volt latinul tanulni, latinul tudni... ha az embert nyugatra sodorta az idők szele, érthetetlen idegen nyelvek közé... ott találkozott a rég kivénült Lingua Latinával, felismerte, köszöntötte... "Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál", mondta a vasorrú nyelv - különben mehettél volna te is tányért mosni, zsákot hordani... és aztán megmutatta az utat a kacsalábon forgó faház felé.

Este erősebb lesz a mimózák illata... Az öreg este a régi könyvek ideje. Lefekvés előtt - nem a halál édestestvérének nevezték a rómaiak az alvást? - szívesen olvasok egy-két oldalt egy régi könyvecskéből, melyet még egy római carrettinán (egy mozgó antikváriusnál) vettem. Nem volt bekötve, a címlapja úgy megrongálódott, hogy az író neve hiányzik, az utolsó oldala félig elégett, egyes sorokat a könyvmoly cenzurált... nem tudom, melyike a sok De arte moriendi traktátusnak. Mindegy, hol ütöm fel, kezdhetem, ahol akarom, becsaphatom, ha nagyon elálmosodtam.

Ma itt nyitottam fel:

"Disce mori! Tanulj meghalni! Noli festinare: vita tota tibi est. Ne siess - itt van rá egész életed: Noli morare: - cras fortasse scientia opus erit. Ne halaszd el - holnap szükséged lehet a tudományodra. Non credis mortem venturam? Nem hiszed, hogy jön a halálod? Jól teszed, mert a Halál tekintete bénít, ha szemébe néznél, letennéd szerszámaidat. Rosszul teszed, mert a valóságot csak a halál jelenti. Csontjaid megmaradhatnak, egy fogad átél egy évmilliót: tetteid eltűnnek, mint tested illata, írásaid elporladnak, szavaidat egy évezred után senki sem érti, fáid elkorhadnak, dédunokáidnak már csak egy láncszem vagy. A te valóságod a halál, a napé a kialvás, a napoké a hamu.

Jön a halál, ott ül órád mutatóján, hajtja a kerekeket, az árnyékot, növeszti a koporsónak szánt fát, mozdulatlan kezében tartja a sírkőnek szánt követ, simogatja a páfrányt, melynek lassan növő gyökeréből hajt majd ki a sírodra való... a sírodra, mely már semmit sem rejt, mert amikor azt öntözi az eső, eltűntél, mint a felhő, amely előző nap öntözte. Sírod inkább felhők sírja, mint a tiéd, mert vízcseppjeik élnek a fűben!

Író voltál? Ne bízd el magad: homokóra helyett tintatartóval lép hozzád a Halál. Orvos voltál? Vigyázz: megszöktetted egy-két áldozatát, hacsak percekre is! A Halál bosszút áll, ismeri leggyengébb pontjaidat. Tudja, hol szakad legkönnyebben egy ered: tudja, melyik - porszem árnyékánál is könnyebb - segítője oldja épp jókor sejtjeidet; játszva termel követ puha szöveteidben. Mézeskalácsot, gyertyát gyártottál? Saját gyertyáiddal lép az ágyadhoz, nézheted, hogy lesz életedből tűz, hogy olvad tested, hogy hűl a helyed.

Élni azt jelenti, hogy túlélni. Csecsemő vagy, s már vén, bölcs embereket élsz túl. Virágok jönnek, s túléled őket. Élsz, amikor már elillant a tavalyi hó. Házakat, utcákat látsz eltűnni, és élsz. Állatfajok tűnnek el életed folyamán, nyelvek mondják ki utolsó szavukat, S te élsz. Erdők lesznek füstté, te túléled őket. Mindig máshol kaszál a Halál. Azt hiszed, nem érhet hozzád.

Vigyázz! Sokáig lehetsz kivétel, végül szabály leszel.

Vannak, akik ravasznak vélik magukat: úgy irányítják tekintetüket, hogy átnéznek a csontváz csontjai közt. Megesküdnének, hogy bezárult a nyílás, nem folyik többé homok a homokórában. Azt hiszik, nincs kasza, mert nem hisznek benne!

Töltsd napjaidat jobban! Számold a szaladó homokszemeket! Nézd a két kezet, amely szitálja őket! A Szükségszerűség ujja mutatja irányukat, a Véletlen keze válogatja az egyformák közt a soronlevőt. Ananké és Tykhé csak egyben egyeznek meg: az egyik az utolsó lesz! Una ex illis ultima!

Órák? A napóra is ezt mondja: una ex illis ultima!

Szíved verése? A szíved minden ütéséhez hozzáteszi: unus ex illis ultimus!

Csókok? Van valakid, aki csókot ad? Ne felejtsd el: unum ex illis ultimum.

Lesz egy utolsó esti felhőd; egy utolsó szavad. Túl fognak élni. Ne rettentsen az, amire régtől vársz. Jó megbarátkozni a kikerülhetetlennel. Ne félj! Erre gondolj: jön a Halál, jön az Arató... és aki arat, az takarítja be a súlyos termést! Könnyű homokóráját nagy teherre váltja a Halál: gondjaidat ő viszi tovább! Fájdalmaidnak nem te vagy többé gazdája! Egy életen keresztül mart a hálátlanság, de nem téged mar tovább. Sebeid már nem neked fájnak. Zöldülő fák gyökerei szívják ki agyadból a sértéseket, melyek ott ércbe vésve álltak. Eltűnéseddel sok - ugye, nagyon sok? - fájdalom tűnik él a világból!

És gondold meg, fogadd el: nem külön tudomány a meghalás művészete: nincs különbség az ars moriendi és az ars vivendi közt! Aki békét kötött a Halállal, már jobban él, már nem szorul a képzelet vigaszára! Miként a hal elfogadja az Óceánt, fogadd el te is: a Mulandóságban élűnk, nemcsak az utolsó percünk a Halálé, minden percünk egy homokszeme, minden fényes percünk kaszájának egy-egy villanása."

Az a jó a régi latin szövegekben, hogy kissé egyhangúak. Együgyű emberek írták lúdtollal, néha nekünk, késeieknek, néha önmaguknak ellentmondva. Van bennük ante, apud, ad, adversum, görög filozófia, biblia és babona. Ha az ember este elolvas egy oldalt, meg se várja, amíg ponthoz ér: egy helyt elfújja a gyertyát, s úgy besüpped a csendbe, mintha a sok közül igazán utolsó napjáig jutott volna el.

Jó volt-e ez a nap, vagy rossz? Dicsérhetem-e nyugtával? Eszembe jut egy régi német óra s a nyolc sor a talapzatán:

Az utazás fogalma megváltozott. Azelőtt a vágy csalta az embereket a távolba: ma az unalom hajtja őket. Manapság keveset utazunk, inkább csak szállítanak bennünket. A pléhskatulyák - akár kerekeik vannak, akár szárnyaik - mind sietnek. Régen volt, amikor Goethe azt panaszolta, hogy a gyors postakocsiból olyan keveset látott a szép déltiroli tájból.

- Nincs időm - mondja, aki siet, és el is hiszi! Értelmetlen szó. Az idő az egyetlen érték, amit mindig és mindenütt egyenletesen osztanak ki. Mindenkinek mindennap kijut a maga huszonnégy órája. "Nincs időm" - éppolyan értelmetlen, mint udvarias formula arra, hogy: "Inkább valami mást csinálok."

Egyetlen költő, sem merte állítani, hogy Isten, akivel valóban kegyet akar gyakorolni, azt tornádó sebességével űzi végig az óceánon. Aki utazni akar, és szeret nézelődni, jól teszi, ha egy kis teherhajóra száll, amelyet a sirályok minden nehézség nélkül követni tudnak, és amelyet egy albatrosz, ha ismeri a szelek járását, akár egyetlen szárnycsapás nélkül is hosszan kísérhet. Egy kis norvég teherhajó éppen csak olyan gyorsan halad, hogy egy csoport delfin nyugodtan körözhet körülötte.

Annak az utazónak, aki nem minden nehézség nélkül jegyet szerzett egy ilyen exkluzív járműre (öt kivételével minden földi halandó ki van rekesztve, mert csak ennyien férnek el a kapitány asztalánál), sürgősen azt tanácsolnám, ne olvassa el a menetjegy hátlapját. Esetleg megijed, és lemond az utazásról. Ott ugyanis a hajóstársaság felsorolja mindazokat az eshetőségeket, amelyekkel kapcsolatban minden felelősséget elhárít magától. Az utast csak akkor veszik fel, ha megígéri, nem fog tiltakozni, ha a hajó másfelé veszi útját, bizonytalan ideig vesztegel egy kikötőben, visszafordul, felrobban, elsüllyed, ha kalózok kezére kerül, ha zendülés tör ki rajta, vagy búbópestis, esetleg skorbut, vagy... Bevallom, nem olvastam végig "a különféle casusokat, amelyek idegenben előadódhatnak". A kapitány viszont azt is tudta, mennyiben nem teljes a lista.

A társaság akkor sem felelős - mondta barátságosan oktató hangon -, ha befutok egy dél-amerikai kikötőbe, és az utasokat mind eladom rabszolgának. Ilyesmi a 17. században elég gyakran előfordult.

Valamennyi felsorolt veszély közül ez látszott a legkevésbé valószínűnek. Az öt utas kereskedelmi értéke - beleértve a magamét is - túlságosan kicsinek látszott ahhoz, hogy fedezze a kikötőilletéket: egy misszionárius-házaspár - amely legfeljebb arra jó, hogy meggyőzze a vásárlót: itt a világ vége -, egy fáradt szakácsnő, aki megtakarított pénzével Brazíliában akart nyugalomba vonulni, az én minden munkától idegenkedő személyem... Hansen kapitány csak a Santosba utazó Irénére talált volna vevőt, és így talán mégis megtérültek volna a kikötői díjak.

Teherhajóknak senki sem integet. Még a Szabadságszobor is közömbös arccal néz azok után, akik elhagyják a derék emberek országát. Egy mérfölddel odébb a csönd olyan mély, mintha a Manhattan-félszigetet, mozdulatlan erdőivel eladásra kínálnák - harminc tallérért. Egyszerre csak a legkisebb hullám is elég magas ahhoz, hogy elrejtse a felhőkarcolókat.

- Charlestonba megyünk - mondta Hansen kapitány. Semmi kétség: a hajó felvette az útirányt, önműködő kormányos áll a keréknél, a radar az árbockosárban figyel, a kapitány nyugodtan szürcsölheti kávéját, éppoly tehetetlen, mint mi, az öt szárazföldi patkány. Charlestonba megyünk.

A hajó most a sorsunk. Vagy a szigetünk. Vagy egy darab Norvégia összes törvényeivel és felirataival, a királyság egy darabja, mint a számtalan többi, közöttük jó két és félezer úszó sziget. Minden áramlaton, minden felhő és minden csillagkép alatt ott úszik egy darabja annak a kis országnak, amelynek nyelve minden kikötőben barátokhoz vezet.

Az angol természetesnek találja, hogy az ember beszéli a nyelvét. A francia nem bocsátja meg az idegennek, ha nyelvtani hibát vét. A norvég - úgy tűnik - azt nem bocsátja meg, ha ért norvégül. Ez ellentmond a szabálynak, itt valami nincs rendben, az idegen ne hatoljon be azokba a titkokba, amelyekhez semmi köze. Még szerencse, hogy Stavanger és Trondheim között olyan nyelvjárások léteznek, amelyeket még az oslói sem ért meg!

Ha fent, a parancsnoki hídon és az étteremben Norvégia van, a hajó többi részén Babilon. A legénység harmincöt tagja tizenhét országból jött össze: a Fülöp-szigetek, Peru, Kolumbia, Panama, Kuba, Brazília - mind képviselve vannak. Az argentínaiakról, ha jobban megnézi őket az ember, kiderül, hogy magyarok. A haiti néger francia. Óvakodnék attól, hogy a misszionárius jelenlétében tagadjam a bibliai igazságokat, de ott, ahol éjjel-nappal forr a legénység kávéja, kísértésbe esem, hogy kételkedjem a bábeli torony építésének történetében. Ha Isten haragjában azt parancsolta volna a kőműveseknek, hogy a spanyol nyelv minden árnyalatát használják, és a Nordkapp és Belt között beszélt összes nyelvjárásokat, a babilóniaiak éppolyan nyugodtan tovább dolgoztak volna a tornyon, mint azok a jó emberek, akik itt a hajón új padlót fektetnek le a rakodótereken. Még a lélektelen tárgyak is lehetnek nyelvtehetségek: a dollárbankjegyek és a rumosüvegek a világ valamennyi nyelvén beszélnek.

Két nap alatt minden szárazföldi esemény érdektelenné vált. Bolygónk a vízé... Aki egy hajó orráról nézi a tengert, hamar felismeri, mennyivel hatalmasabb Poszeidón, mint fivére, Zeusz. És egy sorozat nagy hullám azonnal bebizonyítja, mennyivel hatalmasabb a víz, mint minden, amit emberi kéz alkotott. Kis-Norvégia, Kis-Babilon végtelennek tűnő pillanatokra eltűnik egy hullámvölgyben a Hatteras-fok előtt.

Az alatt a két nap alatt, amíg Charlestonba érünk, visszafelé szalad az idő. New York üveg és acél felhőkarcolói a következő évszázadba ágaskodnak. Charleston arra törekszik, hogy megmaradjon az elmúlt században, és visszanyúljon a még előbbibe.

Talán belefáradt Amerika a jövőbe? A parkokban a charlestoni tengerparton, ahol hosszú, szürke moha lóg le a fákról, az ember hajlamos arra, hogy igennel válaszoljon. Mindenesetre kiderül, hogy a múltból meg lehet élni. A patina nagyon keresett cikk. Azok az utcák, amelyeken egy autó alig tud végighaladni úgy, hogy sértetlen maradjon a tengelye - a macskafejkövezet mint ballaszt érkezett a vitorlásokon, amelyek 150 évvel ezelőtt gyapotért jöttek ide -, a sima autóutak országában értékes látni- és érzékelnivalónak számítanak. Gázlámpák fénye vörös keramitflaszteron... van-e még valahol ilyesmi a mesterséges holdak alatt? A charlestoni "College" nem ismer sem beatles-frizurás ifjakat, sem olyan fiatal hölgyeket, akik a napóleoni tiszti egyenruha "búzaszínű" nadrágjában járnak. Ez a tizenkettedik legrégibb kollégium az Egyesült Államokban. Aki itt latin nyelvű végdiplomát akar kapni, annak latinul kell tanulnia. Színháza a legpatinásabb amerikai színház - régi rönkökből faragott csoda, amely Reinhardtot is megihlette volna. Pontosan kétszáz évvel idősebb, mint a Broadway. Csak a hugenották francia nyelvű sírkövei öregebbek ősi templomuk mellett.

Ha bármelyik generációhoz tartozó valódi charlestonival jársz az utcákon, amelyek egyetlen kertet sem áldoznának fel, hogy egy autót átengedjenek, látod a villákat, amelyekre világítótorony formájú tornyocskákat építettek, hogy a ház asszonya onnan leshesse férje hazatérő hajóját, vagy egyáltalán nem amerikai módon, gyalog haladsz a nárciszok mellett - hacsak nem viteted magad a bécsiesen beszélő fiákeressel (bizonyára ugyanazok az angyalok hozták ide, akik Krisztus szülőházát szállították át a loretói dómba) -, megérted: a szeretettel őrzött múlt nincs legyűrve. Charleston a múltban él, mert még mindig reméli, hogy megnyeri a szecessziós háborút!

A College-ben készülő történelmi disszertációk majdnem mind az elvesztett polgárháborúról szólnak. Nem hal ki a remény, hogy egyszer győzelmessé költik át, és a költeményt dokumentumokkal támasztják alá. Hiszen tudjuk: nincs háború úgy elvesztve, hogy egy könyvtárra való dicsőséges epizódot össze ne lehetne állítani belőle. Az epekedő történész mikroszkópja fényes egyéni akciókká bontja fel a vereséget.

A déli államok történészeinek munkáját könnyíti, hogy a jenkik valahogy szégyenkeznek a megnyert háború miatt. Minden jenki egy Grant, akiben megvan a hajlandóság arra, hogy visszaadja Lee-nek a kardját. Most már nem lehet pontosan tudni, ki ült Fort Sumpterben az ágyúk mögött, amelyek Charleston kikötőjét lőtték. Elég annyi, hogy az egyetlen ember, aki az erődben elesett, hős volt. A park a tengerparton az ágyúk múzeuma, olyan ágyúké, amelyet mi, a vaskor szegény fiai jólesően ártalmatlannak látunk. Egy bronzplakett őrzi az elsüllyedt tengeralattjáró legénységi listáját. Charleston a szecessziós háború idején még nyilvánvalóan a jövőben élt.

A lassú teherhajó néhány nap alatt megteszi az évszázadok közötti utat. A Karib-tengeren örök a gályák és kalózok ideje. Az ember a szemhatárt kémleli, nem bukkan-e fel a halálfejes fekete lobogó. A félszemű kalóz éppen olyan eleven, mint a "blockade runners", a blokádtörők, akik angol fegyvert és francia parfümöt hoztak Charlestonba.

- Vannak még kalózok? - kérdi Irene.

- Hát persze. Ma szállodatulajdonosok, és játékkaszinóik vannak a szigeteken - mondja Hansen kapitány.

Egyetlen napéjegyenlőségi vihar megmutatja, milyen nehéz mesterség volt kalóznak lenni. És a hajós-kétszersült meg a sózott hús - mélyhűtött tyúk és majonézes orosz rák helyett... Nem csoda, hogy a kalózok tanyája luxusétteremmé változott. A milliomosoknak eladják a kristálytiszta vizet és az örök álmodóknak a reményt, hogy a homokban egy kosár régi spanyol aranypénzt találnak.

Ma a vitorlák mind fehérek. Hatalmas vitorlások közlekednek a szigetek között, amelyek, mint egy elmerült hegység csúcsai nyúlnak ki a tenger tükréből. Csak a sirályok olyan feketék itt a víz fölött, mint a kalózok lobogója.

Hansen kapitány tudja, melyik sziget egy darab Franciaország, melyik egy darab Anglia. Szép volna találni egyet, amelynek még nincs tulajdonosa... A radar ernyője még éjszaka is hiába kutat utána.

Az utazás nyugalmát hirtelen megtöri, ha egy amerikai vadászrepülőgép csap le a felhők közül. Olyan váratlanul jelenik meg, mint a repülőhalak a hajó orra előtt. Majdnem érinti az árboc csúcsát, szétszaggatja a csendet, és ismét felszáll a felhőkbe. Az udvariatlansági látogatások rövidek.

Legközelebbi célunk Paramaribo, de csak szegényes ismereteink vannak Suriname fővárosáról, Hansen kapitány tudja, hogy alumíniumot fogunk felvenni, én tudom, hogy ott egy olyan hangya él, amely már a nászrepülésre megfejhető levéltetűt visz magával, a norvég matrózok tudják, hogy Paramaribóban kitűnő rumot mérnek. Az önműködő kormányos nyilván tudja, hol fekszik Holland-Guayana. Ha egyszer megint arra járok, bizonyára én is megtalálom az utat: nincs már messze onnan, ahol a kristálytiszta víz megszűnik, és a kristályzöld kezdődik.

Nehezebb megmondani, hol a határ a századok között: az egyik még a kalózoké, a másik azoké a békés gyarmatosítóké, akik egy darab Európát hoztak ide. Az oromtetejű házak sora, a cukrász-stílusban épült kormányzói palota a boldog emlékezetű múlthoz tartoznak. Az ember hajlamos volna arra, hogy a képtárakban látható Delftre gondoljon, ha nem robogna fel-alá annyi Volkswagen, amelyek viszont a maguk részéről az előbb említett fejhető levéltetűre emlékeztetnek.

Hollandiát képviselik a királyi kikötőhatóságok is. Csak a bőrük színe különbözik a hoekiekétől: olyan kávéra emlékeztet, amelybe egy felettébb takarékos brabanti háziasszony - inkább csak hogy jelezze jóindulatát - egy kis tejszínt is kevert. Barátságosak, és nem vágják zsebre a cigarettapaklikat. Még nem vagyunk Dél-Amerikában.

A teherhajó - nem: az időgép - ezúttal a jövőbe visz. Az ember nem veszi mindjárt észre, és azt hihetné, a hatalmas Suriname folyón utazik felfelé, erdőket lát és bozótot s helyenként egy faházat. Csak jóval később fog majd kiágaskodni a rózsaszínű füstoszlopok közül az eljövendő idők alumíniumgyára. Az amerikaiak tulajdana, akiknek megközelítőleg sincs ilyen újszerű valamijük a saját hazájukban.

Az amerikaiak egy kicsit olyanok, mint a cigányok: egész világukat magukkal hurcolják vándorkocsijukon. Együtt utaznak nyelvükkel és azzal az elhatározással, hogy egy másikat nem tanulnak meg, kereskedelmi és politikai fogalmaikkal, amelyeknek helyességét a dollár bizonyítja, őszinte szándékaikkal, amelyeket egy rossz szellem néha az ellenkezőjére fordít. Ott a leghasznosabbak, ahol előttük semmi sem volt még, és sátraikat szűzföldön ütik fel.

Ez történt Suriname-ban, ahol száz, talán több száz évre való bauxit fekszik közvetlenül a folyó mellett. Először vízi erőművet kellett építeni, és nagyon sok áramot fejleszteni, azután áthozni egy másik világrészbe az alumíniumgyártással kapcsolatos összes tapasztalatokat, és olyan gyárat létesíteni, amelyben a nyílás között, amelybe a bauxitot beledobálják, és a között, amelyből az ezüstös fém kifolyik, csak egy bizonyos számú gombot kell megnyomni. És ezek is úgy vannak elhelyezve az egy négyzetkilométernyi épületcsoportban, hogy minden alumínium sisakos néger tudja, hogyan kell ezeken a gombokon zongorázni.

Csak az az egy gomb hiányzik, amelyet a négernek megfelelő időpontban le kell nyomnia. És mivel az amerikaiak az "Annuit Coeptis" varázsigéjével ellátott zöld bankjegyeikkel meg vannak védve az ellen, hogy idegen nyelveket tanuljanak, a sötét bőrű holland alattvalók számára egy könnyebben érthetőt kellett kieszelniök. Már feltalálták, és egész biztosan ez a világ legfiatalabb nyelve: úgy hívják, hogy Talky-Talky - vidám, eleven, ötletes, és csak a költőjére vár.

A tengeren a csillagok irányítják az embert, a szárazföldön az ösztönei. A norvég matrózok egyenest oda sietnek, ahol a híres, illatos, suriname-i cukornádrumot mérik. (Mi annak a mechanizmusnak a titka, amely aztán valahogy mégis visszavezeti őket a hajóra?) Engem az a bizonyosság, hogy az amerikai mérnökök telepén egy billentyűs hangszernek kell lennie, az ellenkező irányba csábít.

Valamennyien elérjük célunkat: az északi emberek a rumot, én egy Hammond-orgonát, amelyet egy kitűnő alumíniumszakértő vásárolt meg, mert garanciát vállaltak azért, hogy három hét alatt meg lehet tanulni rajta játszani. Az a gomb, amely a hangszert arra késztetné, hogy eljátssza a "Wohltemperiertes"-t, úgy látszik, elkallódott az úton. Tudom, mit várnak olyan vendégektől, akik elhagyatott szigetekre érkeznek: híreket a külvilágból, szünetet az unalomban és csodákat. Én legalább azt a gombot találom meg, amely Bach kis Prelúdiumait kapcsolja, és újra felidézem a Mester szavát: "Csak a megfelelő billentyűt kell lenyomni a megfelelő időben, a többit elvégzi a hangszer" - és ezzel máris igazolva van az eladási prospektus. Cserébe egy fából faragott tányért kapok, banánt és suriname-i híreket.

A dekolonizációs problémát már a múlt században megoldották, mégpedig azok a néger rabszolgák, akik még egy-két évszázaddal korábban a dzsungelbe menekültek, minden nehézség nélkül indiókká lettek, megszerették erdejüket, és később meg is védelmezték. Amikor ugyanis a gyarmatosítók túlságosan mélyen behatoltak a dzsungelbe, és ültetvényeket létesítettek, a négerek felgyújtották körülöttük a bozótot. A minden irányból rájuk törő tűz elpusztította a betolakodókat. Akik életben maradtak, elmenekültek. A teoretikusoknak és ideológusoknak ezzel a folyamattal kapcsolatban nem volt semmi tennivalójuk.

Azóta négy embercsoport él az országban: a négerek, az indiók, az indonéziaiak és a hinduk: ezekhez egy marék kínait kell hozzászámítani, és csak annyi hollandust, amennyire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a többieket megtanítsák az ország hivatalos nyelvére, amely nélkül nem tudnák magukat egymással megértetni. Suriname-ban létesült az első dél-amerikai zsidó település, még feljebb a folyón, mint az alumíniumgyár. Sokáig fennállt, és a négerekkel olyan jó volt a kapcsolata, hogy az ember inkább kongónégereknek nevezné az itteni zsidókat. Állítólag nem tanácsos ezt a megállapítást velük közölni.

- Mi a legfőbb látnivaló a városban? - kérdezem.

- Egy fiatal indonéziai nő, kiszolgáló a Centrum-bárban - mondja a mérnök felesége. - Gyönyörű. Messze földről jönnek ide az emberek, hogy megnézzék.

Sajnálom, hogy elmulasztom. Attól tartok, Hansen kapitány sem fogja látni. Ő ugyan a városban van, de nem egyedül: Irénével.

Időgépünk vacsorára félmillió kiló alumíniumot zabál. Ennyi kell Argentínának levesesfazékra. A nyárson sütött ökör ideje ott is lejárt, mióta az egyenruhások uralkodnak. Nem mind arany, ami a gallérokon és sapkákon fénylik.

Amikor az utolsó fémrudat is berakták, a tengerészek, akik nem dülöngéltek a viharokban, feldülöngélnek a fedélzetre. A révkalauz Talky-Talky nyelven adja meg utasításait a kormányosnak, aki, úgy látszik, minden révkalauz-nyelven ért.

Lassan visz bennünket a folyó sodra a jövőből az időtlen tengerre, amely most már nem palackzöld, hanem kékesfekete és lusta.

A "fent" és "lent" szavak kezdik megváltoztatni értelmüket: közeledünk az egyenlítőhöz. A Nagy Medve leszáll, hogy alámerüljön a tengerben, és a déli éjszakából feltámad az az öt csillag, amelyet áhítatos tengerészek a Dél keresztjé-nek neveztek el. Velük együtt felszáll a Szeneszsák sötét foltja a Tejút elébe. Nemsokára valamennyien fejjel lefelé lógunk majd a világűrben!

Hansen kapitány érdeklődik, hányszor szeltük már át az egyenlítőt. Mindenki többször. Csak a misszionáriust és feleségét kellene megkeresztelni. A férj elutasít minket egy csomó bibliai idézettel, amelyek a bűnre és az istenkáromlásra vonatkoznak. Megszégyenülten hallgatunk. Hansen kapitány megparancsolja a hajópincérnek, hogy Neptun háromágú szigonyát és a fa borotvakést, amiket már kikészített, vigye vissza a raktárba. "Fan!" (Ördög) - kiáltja végül haragosan. Úgy hangzik majdnem, mint egy Ámen.

Ezen az estén a tengerbe fúl a Nagy Medve.

Azon a félgömbön utazunk, amelyen júliusban van tél, a vízörvény a fürdőkádban az óramutató irányában forog, és a napok karácsony felé egy-egy kakasszóval meghosszabbodnak.

Itt születnek a felhők az egész világ számára. A tenger nem feledkezett meg hűtlen gyermekeiről, akik mérhetetlen sok földfordulattal ezelőtt elhagyták őt, de még mindig nem tudnak víz nélkül élni. A felhők felkeresnek, és megitatnak minden élőt a barátságtalan szárazföldön. Olyan szorosan körülveszik a hajót, hogy csak a radar és Irene tudják megadni az irányt. Irene a hídon él, és mindent tud. Lehet, hogy az irányt a felszálló felhők közt tengerré támaszkodó szivárvány pilléreiről olvassa el.

Irene a parancsnoki hídon tanyázik - ebben a levegős várban, a csillagok és gépház között. Szextáns nélkül is meg tudja állapítani, hol lehet a legjobban napfürdőzni.

- Fortaleza magasságában vagyunk - mondja.

- Könnyű kitalálni - így a kapitány. - A jagandák.

Valóban: egy sor tutaj apró, fehér, háromszögű vitorlával húz a tenger felé.

A misszionárius, aki bizonyára szorgalmas olvasással készült az útra, belenéz zseb-távcsövébe, és felrohan a parancsnoki hídra:

- Hajótöröttek! Le kell eresztenünk egy mentőcsónakot!

- Halászok, tisztelendő úr, csak halászok! - nyugtatja meg a kapitány. - A jó Isten bölcsességében úgy irányítja a szeleket, hogy reggel kiviszik a tutajokat a tengerre, délben elcsitulnak, és este megint a szárazföld felé fújnak. És ekkor a vitorlák oda húznak, ahol már a meleg rostély várja a halakat a faszén felett!

A kapitánynak, mint mindig, most is igaza van. Dél-Amerikának ez az oldala teljesen használhatatlan hajótöröttek szempontjából. Csak a másik oldalon van mód arra, hogy az ember valamelyik kókuszpálmákkal borított kis szigeten, lehetőleg egy, a másik nemhez tartozó, vonzó hajótöröttel várja a következő teherhajót, minden türelmetlenség nélkül... A mi esetünkben...

Hogy is állunk Irenével? Rímekben talán jobban ki lehet fejezni:

Utolsó este a hídon álltam Hansen kapitánnyal. A tenger sima volt, mint a tükör, nappali fénnyel ragyogott a hold.

Szomorú voltam. Még egy éjszaka, és a valóság elénk küldi vámtisztviselőit... Irigykedve gondoltam a vitorláshajók idejére. Egy vitorlás ilyen szélcsendben mozdulatlanul állna, és megközelíthetetlenül... A mi hajónk azonban az önműködő kormányos vezérletével könyörtelen haladt a kemény mindennapok felé.

Hansen kapitány, az áramlatok és lelkek ismerője, észrevette elborulásomat. Azt is tudta, hogy a barátságos biztatás mit sem ér, és a tettek mezejére lépett. Azaz inkább a fiókhoz, amelyben a térképek feküdtek, és elővett egy üveg suriname-i rumot. Egy másik fiókból két nagy pohár került elő. Töltött. A suriname-i rum sötét, édes, és itatja magát.

- Proszit - mondta a kapitány.

Visszamentem a korláthoz, és a távoli hajók fényeit néztem a szemhatáron. Úgy hunyorogtak ránk, úgy emelkedtek és süllyedtek, mintha a vihar dobálná őket. A mi hajónk körül is, bár sima maradt, emelkedni és valahogy lassan forogni kezdett a tenger. Megkapaszkodtam a korlátban.

Ekkor pillantottam meg Irenét. A hajó orrában állt, hosszú haja kibontva. Egy perccel később felágaskodott, valami megcsillant, ezüstösen - Irene beugrott a tengerbe.

- Kapitány! - kiáltottam, és oda mutattam, ahol a leány elmerült. Elvesztettem az egyensúlyomat, és Hansen kapitány megragadott kemény markával.

A tenger - bár még mindig sima volt - most vadul süllyedt és emelkedett. A hajó táncolt. Hansen kapitány úgy állt a hídon, mint a cövek. Irene úszva megelőzte a hajót, a hold felé vetette felsőtestét, hirtelen megfordult, megvárta, amíg utolérjük, és nevetve még egyszer odaintett nekünk.

- Kapitány! - kiáltottam ismét - hát igazán vannak szirének?

- De mennyire - válaszolta Hansen kapitány -, de még mennyire!

Charlestonban

Sok Charleston van. Miből nincs sok ebben a tucat-világban? Hány Jóska, Péter, Napóleon, Mariska szaladgál a föld felett, vagy porlad, tanulságként, a fű alatt? Hány isten vigyáz Japánra? Hány áldja ezer kézzel Indiát? S ha elfordulunk a Földtől, hány Tejutat látunk? S hány millió csillaga van mindegyiknek?

Szerény városnév Charleston, ha csak egy fél tucat van belőle! S a fél tucatból is csak kettő vitte valamire!

Van egy Nyugat-Virginiában. Híressége már elhervadt, mert minden babérkoszorú elhervad egyszer... pedig szép koszorú volt. Itt, a közelben élt volna Tamás bácsi - ha valaha élt volna. De lenni, vagy nem lenni, nem kérdés az irodalomban. Akit megírtak, az van.

Tamás bácsi dicsőn kezdte: a fehérek megbecsülték, mert hű volt, dolgozott, s végül még azt sem vette rossznéven, ha korbáccsal mentek neki. A feketék avval a csendes reménnyel tisztelték, hogy egyszer majd észre téríti a fehér urakat, s elszégyenlik az ostort. Talán Tamás bácsi megtanítja a fehér embert arra, amire az Úr Jézus Krisztusnak nem sikerült megtanítania, pedig minden vasárnap igyekszik.

Rosszul sikerült a kísérlet! A fehér ember ma is nyomorítja a feketét, ha ravaszabbul is. És a fekete is Tamás bácsi ellen fordult. Szolgalelkű, buta vénember volt - mondják -, aki úgy kiszolgálta a gaz "ofay"-t, a fehéret, mást nem érdemel, mint korbácsot. Szégyen, gyalázat, hogy volt egy hivő Tamás!

Tamás bácsi kunyhója régen nem áll már. Nyugat-Virginia a polgárháború győztese volt, de nem dicsekszik vele.

A dél-karolinai Charleston viszont szeret dicsekedni. Még a polgárháborúval is dicsekszik, pedig ő kezdte s ő vesztette el.

A történelemnek Janus volna a megfelelő istene - a kétarcú vagy kétfejű isten... olyan, amely egy fejével felejt, eggyel emlékszik! Győzelmekről szól, Mohácsokról hallgat... Ő az egyedül elviselhető isten! Nélküle senki sem bírná elviselni történelmét.

A tengerpart Charlestona büszkén, mutatja a vízben épült erőd festői romjait: ezt lőttük össze, amikor kiléptünk az Egyesült Államokból, s addig lőttük a téglafalakat vasgolyóval, amíg odabent elfogyott a víz és a kenyér. Még az ágyúkat is megmutatják: evvel kezdtük. Szép kis mozsár, szüreti mulatságra való. Ha szépen kérnék, még ma is durrogna egyet!

Az utolsó csatavesztés máshol hagyta emlékeit! Richmond, a Dél fővárosa égett, Lee, a vezér lóháton menekült, mint a csatavesztett Shakespeare-királyok - ha ugyan volt lovuk.

Charlestoné maradt a dicsőség: mi kezdtük! És a vigasz: legközelebb mi győzünk!

Az vesse rá az első követ, akinek a miniszterelnöke még nem üzent hadat egy szüreti tarackkal az Egyesült Államoknak! Charleston ma is büszke város, bölcs város, tudja: nem fontos, ki győz egy háborúban. Nem győzni kell - túlélni kell a háborúkat! Nem a tábornokok döntenek, hanem az igricek, a legendagyártók - s a legrosszabb esetben a szellemek, akik eljátsszák a vesztett ütközeteket, addig játsszák őket, amíg győzelem lesz belőlük. A tépett zászlók mindig győztek!

A régi dicsőség már az első sétánál feltűnik. Megvannak, úton-útfélen megvannak a régi temetők. S az elsőben, az útra nézve állnak egymás mellett a Macbeth-család sírkövei. Nincs szükségük családfára - viselt dolgaikat valaki már régen leírta. Azt is megérti az ember, hogy faképnél hagyva Skócia whiskyillatú berkeit, átjöttek egy csendesebb, vidékre. Itt senki sem kérdezte, hogy "ki az a véres ember?"... s szó sem volt arról, hogy a tenger - nem "egy kevés víz" - akármit is le fog mosni.

Már tudjuk: ahol ennyi Macbeth húzódott meg (vajon sikerül-e nekik aludni ilyen messzire tetteik színhelyétől?), a boszorkányok sem hiányozhatnak!

Ma, Amerikában, egy tiszta, villanyfényes városkában boszorkányt találni? Boszorkányt csak ott nem talál az ember, ahol nincs... hallottam. - Itt is van egy -, sőt lakást ad ki! - Megköszöntem a jótanácsot, s már indultam is boszorkányirányba. Nem is csodálkoztam, amikor a kiadó lakás egy sötét pince volt a Rabszolgavásár utcában. Kíváncsi voltam, rögtön kibéreltem.

- Vigyázzon a bútoraimra - figyelmeztetett Salemi Mary, a háziasszonyom. - Értékek! Őseim hozták a Mayfloweron. Hallott már a Mayflowerról?

Tisztelettudóan meghajoltam: megtisztel, hogy ezekre a székekre ülhetek! Egy kicsit sánták, de az a május már régen letűnt...

Megilletődve néztem a zsibpiacra való bútorroncsokat... Macbethék puritánnak öltözve jöttek volna az indiánoktól kukoricát lopni?

Érdeklődtem, ki tudna többet mondani büszke háziasszonyomról, házáról, dohos bútorromjairól... Semmi kétség: az utca finom, patinás utca... mondták. Nagyon jó hírű, volt a rabszolgapiaca! Aki mesélte, hozzátette: az ükapám is mindig ott vásárolt be!

Az eseményeknek csak egy kis töredéke köt ki a történelemkönyvekben. A legtöbb szó és cselekedet olyan, nyomtalanul tűnik el, mint a hullámok a charlestoni öbölben; ezer közül talán egy él még egy ideig mesékben, legendákban. A végtelen sokból egy-egy ritka eseményt megőriz egy toll. A félrevezetett olvasó végül azt hiszi, ismeri a történelmet. Mintha a sírkövek olvasója értesülne a letűnt idők titkairól.

Az angolszász világban nem illik kérdezni... de vajon angolszász a Rabszolgavásár utca hangulata? Angolszászok voltak-e a jenkik, akik súlyos ágyúkat gurítottak le Pennsylvaniából, hogy móresre tanítsák a háborút-kezdte városkát? Magánostromot kezdek, kérdezek:

- Honnan jött, mikor jött, Salemi Mary?

A kérdezettek nem tagadják meg a választ, de a tények nem világosak. "Salemből jött! Világos! Ott égették meg az istenhivő puritánok a gyanús vénasszonyokat! Mikor? Úgy ezerhatszázsatöbbiben! De egy megmenekült. Seprűnyélre kapott, s onnan, északról lejött ide, az újonnan alapított városba. A boszorkányok gyorsan repülnek. Csak akkor zuhannak le, ha templom harangja kondul meg a lábuk alatt. De azon is átrepülhettek, ha a harangzengésnél gyorsabban szálltak. Ma már azt is tudjuk, hogyan csinálták: szuperszónikusan repültek!"

- Kétszázötven éve?

- Körülbelül. A háziasszonya mindig csak kilencvenig számol. Akkor nagy születésnapi vacsorát ad, három torta ékesíti asztalát, harminc gyertyával mindegyik... s aztán kezd visszafelé számolni. Harminc év múlva újra elindul a kilencvenedik felé.

Ismerősöm hozzátette:

- Nem olyan lehetetlen dolog! Itt, délen van valahol az élet vize, az ifjúság forrása... Ponce de Léon spanyol tengernagy Floridában kereste, már nyomon volt, amikor a bennszülöttek megsütötték, megették... Hátha az a forrás nincs is olyan messze!

Egy másik charlestoni polgár szkeptikusabban nyilatkozott: - Nem hiszek boszorkányokban! Létezni persze léteznek! De én nem ítélnék el egy öreg hölgyet, csak mert Nagypénteken egy régi seprűvel a templomba megy, és kicseréli az újra, amellyel aznap reggel seperték a templomot.

Én sem mernék felületesen ítélni, csak mert tizennégy fekete macska járt ide tejet inni! S ha csak tizenhárom szaladt el, akkor egy széles képű néger lány ült az előszobában, s csúcsos kalapot varrt! Nem, nem dűlök be valami régimódi babonának!

A Charlestoni Történelmi Társaság elnöke csak nevetett, amikor a fekete macskák után érdeklődtem:

- A hugenotta-temető macskái? Istenfélő, jó kis macskák! Régebben talán előfordult, hogy átrepültek a bordély tetejére nyávogni! A házat egy világhírű botanikus vette meg, Pointsett - ő hozta ide a Pointsettia-virágot -, azóta el sem hagyják a sírköveket!

- De Salemi Mary...

- Már ötven éve itt lakik, tiszteletreméltó hölgy. Akkor régen egyszer egy vörös lámpát tett az ajtajára, mert szereti az élénk színeket. A távoli kikötők tengerészei nem tudták, éjjel jöttek, bekopogtak, felkeltették... nehéz élete volt szegénynek! Azóta - hát igen - tart egy-két fekete leányzót az előszobájában, a pincében. Most már kiadja a pincét?

- Én lakom benne. Nekem mindegy, hogy fekete leányzó vagy fekete cica ül-e az előszobában! Nem értem a cicák nyelvét, s errefelé a négerek se Macbethék régi nyelvét beszélik...

Amerikai kikötők nem beszélik ezer évig ugyanazt a nyelvet, mint az időtlen Róma! Rézbőrűek halásztak itt egyszer... utolsó főnöküket is a fehérek ölték meg, de sírt emeltek neki: "Itt nyugszik a nagy Osceola..." Aztán jöttek a hugenották, a németek... Európából mindig menekül valaki! (Vagy talán menekült valaki?)

A hugenottákból lettek volna a fekete macskák?

A sírok a helyükön vannak - de holdfényes éjszakán mindegyiken ül egy koromfekete macska! Csak ha felbukkan a tengerből a nap, tűnnek el nyomtalanul.

Történész ismerősöm oktatott ki:

- Tudja, hány hajónyi hugenotta jött át, amikor Franciaországban üldözni kezdték őket? - Egy! - Berlin közelebb volt. A porosz hadsereget francia tisztek találták ki; a brandenburgi király földje csak a krumplit adta. Egész Németország a hugenották bosszúja volt! Persze Amerika is a franciák bosszúja: az angolokon bosszulták meg magukat. De itt másvalami történt.

- A fekete macskák...

- A hugenották olyan kevesen voltak, hogy egy tucatnyi macskára se futotta belőlük! Más történt. Az az egy hajó saját jószántából jött... de sok száz hajót a francia királyok küldtek. Minden zsebtolvajt, aki már nem fért a börtönbe, minden rablógyilkost, akit a király jókedvében kivett a hóhér kezéből, hajóra raktak, és kitettek Louisiana partján. Sőt nőkkel is ellátták őket, mert volt elég azokból, akiket jobb volt a tengeren túl tudni, mint Párizs rosszul világított kis utcáin... Jöttek a Lajosok korának sötét alakjai... és abban a percben, amikor amerikai földön partra szálltak, hugenottává váltak! Ki mondana csúnyát a nagymamájáról! Hugenotta volt az is! Olyan amerikai még nem volt, akinek az ükapja azért került vitorlásra, mert ezüstkanalat lopott! Csoda-e, hogy az igazi hugenottákból csak a macskák maradtak meg - s azok is csak akkor, ha a salemi hölgynek nem volt szüksége fekete cselédre? Már kezdem összeállítani Charleston történelmét: előbb a skótok jöttek, aztán a franciák... ha ugyan jöttek, és nem hozták őket. A négereket mindenesetre hozták. Volt, akit cukornáddal, pálinkával, rummal egy hajón hoztak a Karib-tenger nem is olyan messzi szigeteiről. Veszedelmes út volt, mert jöhettek a kalózok: a spanyolokra vadásztak, akik ezüstöt hoztak Mexikóból... de a rumot sem vetették meg. Csak a négereket hányták a cápák közé, mert olcsó portéka volt, s nehéz volt a szállítása... a fekete, akit kiraktak a Rabszolgavásár utcában, már szerencsés fickónak számított!

Hogy ő is szerencsésnek számította-e önmagát? Gazdája így vélte: "Szerencsés az a fekete, aki rizsföldön dolgozhat! Zabálhat, nem mint azok, akik a gyapotot szedik!" Jefferson Davies, a Confederation későbbi elnöke írásban adta: "A négerek boldogok, mert nálunk kiélhetik szervilis hajlamaikat! S ezenkívül megismerik Jézus Krisztus evangéliumát, míg saját földjükön menthetetlenül elkárhoztak volna!"

Saját meséikben - de ki figyel már a feketék csapnivaló angolsággal előadott meséire? - a rizsültetvény sem volt Édenkert. Egy embernek sok reménye lehet, de nekik csak egy volt: menekülni. A mesék menekülésről szóltak:

"Volt egyszer egy rizsültetvény, ahol a feketéknek még rosszabb dolguk volt, mint máshol, pedig máshol is rossz volt. Az asszonyokat is bottal verték. Csak egy vénasszonyt nem, mert az úgysem volt képes dolgozni. Az már csak feküdt, vagy mászkált ide-oda, s élt, mert a többiek adtak neki a rizsből. Nagyon öreg volt az asszony, még Afrikából hozta a bölcsességét. Régen jött. A négerek régen vannak itt. Amikor a Zarándok Atyák jöttek a Mayfloweren, a négerek már a parton álltak, és integettek nekik.

Ez a vénasszony tudott a madarak nyelvén, értette őket, és megtanulta tőlük a repülés titkát.

Egyszer egy fiatalasszony munka közben lefeküdt, gyereket szült. Rongyba csavarta az újszülöttet, a hátára vette. De nem volt képes dolgozni. Jött a rabszolgahajcsár a bottal, s a szegény fiatalasszony nekilátott a munkának... de jött a vénasszony is, és súgott neki valamit. S a fiatal a gyerekkel egyszerűen fogta magát és elrepült! A hajcsár csak kiabált, verte a többieket, mert nevettek. De az öregasszony nekilátott, szaladt egyiktől a másikig, súgott nekik, s ezek csak repültek, szálltak a közeli erdő felé! Mire a hajcsár az öregasszonynak ment, már ő is elrepült! Nem is látta senki soha többé. Ami pedig nagy kár: még sokan vannak, akik szívesen repülnének ma is! De a titok is elrepült."

Charlestonban az emberek nem a jövőre várnak, hanem arra, hogy egy darab múlt visszajöjjön! A gazdag ültetvényesek a polgárháború előtt hatalmas legyezőket tartottak ebédlőasztalaik felett. Sarokba erősített kötéllel legyeztek velük az erős, fekete rabszolgák... Jöttek a jenkik, felszabadították a rabszolgákat. - Tudják is azok, mi kell a négernek! - A nemesi családok utódai ma sem szerelték le a legyezőket. "Lesz még szőlő lágy kenyérrel! Egy szép nap kivonulnak Lincoln hadai, a feketék visszaállnak legyezni, ha meleg szelek fújnak a Karib-tenger felől!"

A múltban még a néger is jobban érzi magát. Nem ment északra, ahol nemcsak az emberek rosszak, hanem az évszakok is. Charlestonban még a fehérek is megtanulták - ha időben láttak neki - a feketék nyelvét.

Ha a halálról, a szellemekről van szó - s ez sokszor fordul elő! - a feketék sok mindent tudnak. Itt van például Jim esete:

Jim már öreg volt. - "Hatvanéves vagy, vénülsz" - mondták neki. - "Nem vénülök, nem hiszem el" - mondta Jim. - "Hetven vagy, nemsokára véged van" - mondták. - "Nincs végem, nem hiszem el!" - mondta Jim. - "Nyolcvan vagy, ha nem hagysz fel a rummal, elpatkolsz" - mondták neki. - "Tovább iszom, nem hiszem el" - mondta Jim. - "Kilencven vagy, véged van" - mondták. - "Nem hiszem el" - mondta Jim, de mégis meghalt.

A felesége - ő sem volt már tavaszi csibe - koporsóba tette, kifuvaroztatta a temetőbe, eltemettette.

Másnap ott ült Jim a temető kerítésén. Egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt!

Az arra járók beszóltak az öregasszonyhoz: - "Te! Jim a temető kerítésén ül! Vigyél neki enni."

- "Visz az ördög - mondta a bús özvegy. - Jim meghalt, a halottaknak nem kell rizskása!"

Jim meg csak nyugodtan ült, még egy kövér szivart is szerzett magának.

- "Bajok lesznek - szóltak az özvegynek. - Nézz utána!"

- "Jim meghalt - felelte az asszony. - Most csináltatom a sírkövét!"

Jim meg csak ült a temető kerítésén.

Addig ült, míg el nem készült a sírköve. Akkor leszállt, megnézte, elolvasta: Itt nyugszik Jim. Élt 90 évet! - "Hát igaz!" - sóhajtotta Jim. S mert elolvasta, saját szemével meggyőződött róla, hát szépen lefeküdt a sírkő alá. Soha többé nem látták kerítésen ülni a szellemét.

Az is lehet, hogy egyszer még újra felül a kerítésre. A négerek még emlegetik a nevét. Akit még emlegetnek, annak a szelleme él.

Amikor az angolok, franciák, négerek már megérkeztek, késve, de megjöttek a németek is. A németek a múlt században fedezték fel Amerikát, és jöttek vagy sört és virslit gyártani, vagy egyszerűen azért, mert a régmúlt német polgára még szívesebben gombolta hasára a bő mellényt, mint Bismarck egyenruháját. Sokan voltak, és istenfélő emberek lehettek, mert két hatalmas luteránus templomot emeltek, hogy vasárnap zavartalanul énekelhessenek. A németek istene mindenkor szerette a jól hangzó zenét.

Nem éppen a legjobb időben jöttek... alig kezdtek neki az éneknek, amikor eldördült az a bizonyos mozsárágyú, s játékosan, mintha komoly baj sosem lehetne belőle, megindult a polgárháború! A németek mindig meg voltak győződve arról, hogy mindent jobban csinálnak, mint mindenki más... békeidőben saját tűzoltólaktanyájuk volt, a háborúban saját német huszárezredet állítottak ki. Nem jártak jobban, mint a magyarok Lech-mezején.

Két német átvészelte a háborút: egy híres és egy, akinek a nevét már csak Charlestonban emlegetik. A hírest gróf Zeppelinnek hívták. Már a háború kitörésekor itt volt, s maradt akkor is, amikor a tengeren még lett volna kiút. Igen helyesen azt gondolta, hogy a háború meg fogja tanítani valamire, aminek majd a hazájában hasznát veszi. Itt látta, hogyan figyelik a déliek léggömbön az Észak flottáját!

Észak páncélos hajói csakhamar lezárták a rabszolgatartók kikötőjét. Az angol kereskedők szívesen vették volna a gyapotot és rizst, és jó szívvel és jó pénzért árulták volna az ágyút - de Lincoln hajói a kikötő előtt álltak. S ezen a német huszárok sem segíthettek és a szárazföldi utak sem. Kiút kellett a tengerre.

A charlestoniak csak nehezen szöktethettek egy-egy vitorlást az éjszakába, hogy reggelig újra kikötve egy másik kikötőben várja a mentő sötétséget... s valahogy eljusson jó széllel Jamaicába vagy egy mexikói kikötőbe. S ha egy vitorlás a kalózidőknél is regényesebb utakon vissza is jött, rendszerint alig hozott mást, mint rumot a tiszteknek és méregdrága francia parfümöt feleségeiknek! (Még az is tudja, mire jó a parfüm, akinek az ükanyját hozták Párizsból.) De még a vitorlások is csak akkor szálltak tengerre, ha tiszta volt a levegő, és csak a léggömbök néztek ki messzire, a veszély irányába.

Zeppelin megértette, hogy ezt jobban kell csinálni: a léggömbnek repülnie, utaznia kellene! Volt egy fél századra szóló gondolkoznivalója! S aztán már indulhatott is a "Zeppelin" bombáival a német partok felől London irányába!

A kevésbé híres német hazája charlestoni konzulja volt. Ő is ott volt a polgárháború megnyitó ünnepségén. Aztán szépen visszament villájába, ahol a négerek legyezték az ebédlőt, ahogy illik. A déli urak abban a boldog tudatban töltötték az időt, hogy Isten - aki tudvalevőleg nem néger - majd csak győzelemre viszi a déliek ügyét! A négerek pedig ültették, szedték a gyapotot. Hisz erre valók voltak.

A baj csak az volt, hogy nem indult hajó a kikötőből. A sirályok éppúgy vonták köreiket, mint a mozsárágyú parancsa előtt, éppúgy elvonultak néha a part pálmái, tölgyei fölé és köröztek felettük, mintha hal úszott volna ágaik közt - de a hajók eltűntek. Ami azért volt baj, mert a jenkik az angolokat aranyfontjaikkal nem engedték a Konfederáció közelébe. Gyűlt a pamut Charleston raktáraiban, új raktárakat kellett rögtönözni, a pincéket, a padlásokat elöntötte a máshol aranyat érő s itt értéktelenné vált gyapot.

A helyzet akkor vált kínossá, amikor a Dél döntő fegyvere, a távolság is megszűnt fegyver lenni: az északiak leszálltak a Mississippin, Sherman tábornok - kemény legény - elindult seregével a tenger irányába, s már-már elkerülhetetlennek látszott, hogy egyszerre csak bekopog a rabszolgatartók kastélyának kapuján, s úgy összeveri a "diófabarna" bakákat, hogy fél század alatt sem tudják a ponyvaregényekben győzelemmé átkölteni a csúf vereséget. És a felhalmozott gyapot? Azt majd Lincolnék viszik el! Azok se rossz üzletemberek, ők is tudják, hol vannak a füttyszóra is jövő angol kereskedők!...

Ekkor az ültetvényeseknek mentő ötlete támadt: a német konzul! Attól nem lehet elvenni semmit!

Leültek vele, megbeszélték az ügyet: megszerkesztik a szükséges papírokat, aláírásokat, s a konzul akármikor igazolhatja, hogy ő volt az, aki mindent megvett! Aztán nyugodtan eladhatja az egészet - az állam négyévi termését - az ángliusoknak. És még percentet is kap a nyereségből! Zseniális terv volt!

Jöttek a "kékek", vége volt a háborúnak, bár Richmond közelében még dörgött az ágyú, és csak lassan égett porrá az utolsó remény. Már jöttek is az angolok hajói, már írták is a londoni bankra szóló csekket, már árulta a német diplomata az utolsó bála gyapotot... s akkor valami baj történt. Amikor az ültetvényesek jöttek a pénzükért, a konzul úr elfelejtette, hogy esett a dolog. Egy dollárt, egyetlen centet sem adott. A papírjai rendben voltak. Dédunokái még ma is szebben laknak, mint a Hohenzollern Vilmosok. Sans-souci...

A németek csak az első világháború folyamán tűntek el, akkor, amikor már nemcsak templomuk, de bankjuk, újságjuk is volt... A császár még a tengeralattjárókban bízott, abban, hogy minden Angliába tartó hajót el lehet süllyeszteni, elsősorban az amerikaiakat. És államtitkára, Zimmermann úr őexcellenciája sürgönyzött Mexikónak: Előre! Megtámadni Amerikát! Jutalmul nektek adjuk Texast! A sürgönyt az angolok elfogták, megfejtették. Még tagadni sem lehetett. Amerika hadba lépett.

A charlestoni németek ezúttal nem adtak huszárezredet. Kiléptek a gitt-egyletből. A lutheránus isten megtanult angolul. Az apák - szigorú polgárok, akik nádpálcával uralkodtak - sorba állították gyermekeiket: vigyázzatok! Aki még egy szót szól németül, elverem!

Azóta senki sem szólt többé egy német szót sem.

Angolok, franciák, németek sokan voltak, de akadtak kisebb embercsoportok is. Voltak, akiket hoztak, voltak, akik jöttek... Az előbbiekhez tartoztak a zsidók. A világtörténelem folyamán időnként - valahonnan kidobják a zsidókat. Egyszer az angolok átvették Gibraltár szikláját, a spanyolok nemhogy ellenezték, de követelték, hogy szabadítsák meg a kikötőt a hitetlenektől, akik a "feszítsd meg"-et kiáltották. Az angolok előzékenyen hajóba rakták, áthozták őket. A "gibraltáriak" nem sokkal a hugenották után érkeztek, és ma is lenézik a később jött New York-i zsidókat.

Az írek jöttek. Rossz volt a krumpliszüret a zöld szigeten! Alig látni őket. Csak Szent Patrik napján gondolnak bölcs őseikre, akik megtalálták a tengerentúli földeket, ahol annak is megterem a krumpli, aki nem vet, nem ültet. Megvettek egy tönkrement templomot. (Még egyházak is tönkremennek, ha nincs elég jókedvű adakozó.) A Szent napján minden ír zöld nyakkendőt ölt, zöld lóhere-jelvényt tűz gomblyukába - akkor látni csak, hogy hányan vannak -, s elmennek sörözni a tönkrement templomba.

A görögöket a tenger hozta ide, mint máshova is... Görögök maradtak, saját isteneikre büszkék. Egy boltban hosszan néztem egy tájképet: fehér házak - kék tenger - ciprusfák... a boltosnak feltűnt: "A hazám! Egy szép nap hazamegyek! Ithaka szigete! Hallotta már a nevét?" - Biztosítottam Odüsszeuszt, hogy igen, hallottam.

Hogy a népek, nyelvek, vallások valahogy összefolytak volna, nem merném állítani. De megegyeztek a skótok és a feketék közös megállapításában: a halál még nem a végszó, a szellemeknek is van beleszólása az élők dolgába! (Amit különben Propertius is vallott: sunt aliquid manes, letum non omnia finit.) A jelen lehet bölcs, hitetlen is... de Charleston nem egészen a jelené. A jelen az új városrészekben rekedt.

Vannak jó és rossz emberek - jó vagy rossz szellem lett belőlük. A mesék nincsenek tanulság híján: a Jóról, a Rosszról, a Hűségről, a Becsületről szólnak...

Az amerikai szabadságharc idején egy angol katona volt bekvártélyozva egy nagy faházba. Egyszer reggel riadót fújtak. A katona a sötétben le akart jutni a lépcsőn, elcsúszott, szörnyethalt. Azóta ott őrködik éjjel-nappal. Ha valaki megbotlik ezen a lépcsőn, felfogja karjaival. Soha senki sem sérült meg azóta... jó szellem volt.

Állt egyszer hat mérföldnyire a várostól egy sötét csárda. A vendéglős és a felesége csak arra vártak, hogy a mit sem sejtő utas betérjen egy éjszakára. Csapóajtó felett állt az ágy, éjjel csak megnyomtak egy gombot, s már nyílt az ajtó, zuhant az ágy a pincébe. Ott doronggal agyonverték a szerencsétlent, ha ugyan még élt... De egyszer egy kiszemelt áldozat nem ment lépre, elmenekült, felverte a város őrségét. Jöttek a rendőrök, csakhamar kiásták a pince rejtett temetőjét... És mivel az igazságszolgáltatás akkor még gyorsabb volt, mint manapság, három napra rá már akasztani vitték a gyilkosokat. Az asszony - aki bűnösebb volt, mint a férje, mert neki kellett a sok rabolt pénz - kihívóan végignézett a bámészkodókon: "Szóljatok, gazemberek! Kinek van üzennivalója a pokolba? Rajta, beszéljetek! Öt perc múlva az ördögnél leszek!" Egyszerre szétszaladt a bámész tömeg! S azóta se szívesen merészkedik valaki arra a vidékre. Megesik, hogy feltűnik egy alak a sötétben, s egy hang szól: van izennivalód a pokolba?

A gonosz szellemek ritkák. A legtöbben azért jönnek, mert még van valami elintéznivalójuk a földön. (Kinek nincs?) A vitorlás elindult a charlestoni kikötőből, és soha nem tért vissza. A felesége - amíg élt - ott várta a kapitányt. Amikor érezte, hogy eljött az utolsó órája, azt kérte, hogy a parton temessék, állva, hogy kiszállhasson sírjából, ha megjön a férje... Most látni néha, hogy egy távoli vitorlás lámpái világítanak az éjszakában... S a híven várakozó özvegy kiszáll sírjából, áll a fövenyen, és nézi a közeledő fényeket...

Volt egyszer egy asszony, akinek csak egy gyermeke volt. Hideg volt, kegyetlen szél fújt, meghűlt, meghalt szegény. Az asszony fájdalmában követte. És most végigmegy régi házán, valahányszor hideg éjszaka jön, megnézi, jól be vannak-e takarva a gyerekek. Gondosan betakarja a fázók lábát.

A temető szürete a polgárháborúban volt a leggazdagabb.

A háborúnak csak az első napja volt dicső és mulatságos. Dél-Karolina tüzérsége lőtte az Egyesült Államok kis, szigeten álló, tengerre támaszkodó erődjét. A part bozótjában álló ágyúk könnyen céloztak. Az erődben hiányzott az ivóvíz. A város partmenti sétányáig nem jutottak el a kis erőd ágyúgolyói. Nyugodtan felvonulhattak az elegáns hölgyek, a szivarozó öregurak is csatát nézni! Az északiak mérges lövöldözései csak a sirályokat, pelikánokat veszélyeztették, ha alacsonyan szálltak. Mulatságos látvány volt!

De aztán valami más kezdődött. Ismeretlen államok léptek a játékba, amelyeknek a nevét még senki sem ismerte: Massachusetts, Connecticut, Vermont... és nem kibicnek jöttek. A déli államoknak - mindenki, akinek harminc rabszolgája volt, ezredes lett - több volt az ezredese, az északiaknak több a katonája, több a puskája. A délieknek több marhalegelője volt, az északiaknak több tengere. A délieknek annyi lovassági tábornoka volt, hogy még ma is jut egy lovasszobor minden vásártérre (ha lelőtték őexcellenciáját, északra néz, az ellenség felé, ha hazaverték, délre), az északiaknak bányái, vasművei, vasútjai voltak. Talán jobban megértjük a Konfederációt, ha erre a közmondásra gondolunk: "Ahol a zászló lobog, ott az ész a trombitában van."

Moltke, aki lelkiismeretes porosz tábornok volt, és minden hírt áttanulmányozott, úgy látta, hogy ez a háború "béreslegények véres vasárnapi összeröffenése", a világtörténelem legvéresebb, legszomorúbb háborúja lett. A déliek parancsnoka, Robert Lee soha nem nyert meg egy döntő ütközetet, nem is igen értette, miért lett volna érdemes. Ő maga sem értett egyet a rabszolgatartókkal; épp csak hogy Virginiának a déliekhez húzó részében született és élt.

Tiszta fogalma a háborúról csak annak volt, aki megsebesült. Fájdalomcsillapítók nem voltak. Egy haslövés halálos volt, egy vérmérgezés ölt. Akinek megkegyelmezett az ólom, azt megölte a genny. Csúnya egy háború volt!

Egy ideig a charlestoniak hittek a végső győzelemben. Lincolnt is megütheti a guta. Végül már csak az maradt meg, ami minden idők veszteseit vigasztalja: a csodába vetett remény. Közben még a távolságok is eltűntek. A hírek egyre közelebbről jöttek. A híreket legtöbbször sebesült kezek hozták. Összevert századok jöttek a hadak útjáról, tört ágyúkat cipeltek, azt várták, hogy a város, ha már tudta, hogy lehet a háborút elkezdeni, talán azt is tudja, hogy lehet majd befejezni. Fáradtan jöttek és hiába.

A kórházak közel álltak a temetőkhöz.

Ezekből indul ködös és holdfényes éjjeleken egy végtelen menet! Aki nem látta, nem hiszi... Aki látta, pontosan elmondja: némán indulnak, de a kocsik zörögnek, az ágyúk - a rozsdás ágyúk - nyikorognak... később a katonák énekelnek is, nagyon halkan, valami olyasfélét, hogy "Lee tábornok azt üzente, elfogyott a regimentje". És megy a sor észak felé, Virginia irányába...

A legkülönösebb: a sor mentén egyedül halad egy tiszt. Előremegy, megáll, hátrabaktat. Aztán újra megáll, előrefordul, szalad... majd újra hátratart... míg az egész sort elnyeli a köd, a messzeség...

Azt mesélik, hogy ez a tiszt egy fiatal, dúsgazdag családból való legény volt. Akkor lépett a hadseregbe, amikor a jenkik már közel voltak, rögtön kapitányi rangban. Egy Charleston közelében levő erőd parancsnoka lett.

Amikor az északiak Charleston ostromához kezdtek, nem sokat törődtek a városon kívül fekvő, földsáncokkal védett erődökkel. Tudták, hogy a város eleste után úgyis megadják magukat. És a város nem állhat ellent a Pennsylvaniából hozott nehéz ágyúknak. Földsáncokat megrohamozni különben is rossz üzlet volt. Inkább körülvették kis ágyúkkal a fiatal tiszt erődjét, és időnként beletüzeltek egyet. Csak hogy a déliek el ne felejtsék, hogy ők kezdték a murit.

De akkor már mind a két párt tudta, hogy a háború fáj. A kis erődben nem volt kórház. Egy nyelvet beszéltek, legalább egy pontban megegyeztek: a kékek megengedték, hogy az ellenség súlyos sebesültjeit a frontvonalon keresztül a városba szállítsa. Déli tizenkettőkor fegyverszünet volt. Az erőd kapuja kinyílt. Kivihették a sebesülteket, ha ezek becsületszavukat adták, hogy meggyógyulva nem fognak tovább harcolni. Emberséges megegyezés volt.

Néha mély csend vette körül a földsáncokat. Egy ilyen napon a fiatal parancsnok úgy érezte, meg kell mutatnia embereinek, hogy milyen hadvezér: felmászott a sáncra, és körülnézett hol is van az a híres ellenség!

Az ellenség - pontosabban egy kék tüzér - szintén unta a háború harmadik évét, a háborút általában, és az erőd előtti várakozást. Hogy valami történjen, célba vette az ellenfél egyedüli példányát és lőtt. A tiszt eltűnt.

Emberei hamar rájöttek, hogy mi történt: a kis, tömör ágyúgolyó elvitte a tiszt fejét. Messze gurult a fűbe... magánbékét kötött.

Mitévők legyenek? Szabad egy ilyen hőst valahol a bokrok közt eltemetni? Amikor a családnak díszes sírhelye van egy híres templom árnyékában? Más megoldást kellett találni. Ezt: a halott fejét visszavarrni, nagy kötéssel fedni a nyaka helyét, és mint sebesültet délben bevinni a városba! A kísérő altiszt a déli államok, sőt a világ legjobb lelkiismeretével adta becsületszavát, hogy ez a sebesült soha többé nem fog fegyvert fogni az Egyesült Államok hadserege ellen.

Elföldelték ősei sírboltjában, ősei oldalán, akiknek egyike épp ezeknek az Egyesült Államoknak az alkotmányát írta alá. Ott nyugszik, amíg jön egy a ködös és holdfényes éjszakák közül, és a vert hadak útra kelnek Virginia felé. Akkor felpattan, elindul ő is. Masíroz, amíg meggondolja magát, ráeszmél: becsületszó köti, nem harcolhat! Megfordul, visszaszalad. Aztán újra megáll: ő nem ígért semmit! Már régen a hősök örök álmát aludta, amikor egy buta altiszt ígért valamit. Ő egy kukkot sem szólt! Megfordul, most már rohan a többiek oldalán, előre, Virginia irányába! Szalad, míg újra eszébe jut: tiszt nem szegheti meg becsületszavát! Megfordul...

Így menetelnek, amíg a köd vagy a sötétség el nem nyeli árnyaikat, az ágyúk zörgését, amíg a távolság el nem némítja azt a halk katonanótát.

Eljutottak-e valaha Lee tábornok márványágyához? Visszatértek-e golyóbisért, kartácsért? Csak annyi biztos: ebből a háborúból semmit sem felejtettek el, semmit sem bocsátottak meg. A holnap nincs messzebb, mint a tegnap. Még ott hallgat a part kis mozsárágyúja a régi helyén. Kezdhetné újra.

Észak hazament pénzt keresni, Dél átkölteni a vereséget. Száz évig költött sikeresen. Ha nem volt győztes csata, jöhetett az ütközet. Ha nem volt győztes ütközet, jöhetett a győztes epizód is. Jöhettek a költők! Jöhetett a mozi. Nem igaz, hogy a hazugság rövid életű.

Akárhány népből lett Charleston, egy háborúból lett! Minden polgár közös vallása ma: a polgárháború dicső háború volt! Majdnem megnyertük. Ha még egy kicsit korábban kezdjük, megnyerjük. Ha még egy kicsit folytatjuk, megnyerjük. Tulajdonképpen megnyertük!

Tény, hogy az Észak megnyerte a háborút, de félt tudósítani róla a megvert hadsereget. A győztesek alázatosan meghajoltak a rabszolgatartók előtt, féltek a "győzelem" szótól. Ők engedték átkölteni a történelmet az iskoláskönyvekben. Ők engedték meg, hogy a felszabadított feketék új rabszolgaságba essenek... Eddig csak dolgoztatták a rabszolgákat, most gyilkolni is szabad volt: a rabszolga, míg dolgozott, gép volt, értéke volt - a felszabadított rabszolgának már nem volt értéke. Jöhetett a Ku-Klux-Klan.

Érdemes volna egyszer megvizsgálni a magyar szabadságharc szerepét a polgárháborút követő esztendőkben. Úgy tűnik, hogy Lincoln állama el akarta kerülni Ferenc József államának bűneit. Sok magyar jött 1849 után Amerikába, és sokat meséltek. Kossuth Lajos járt Washingtonban, beszélt a Szenátusban és a Képviselőházban. Szó volt Aradról és Kufsteinról. Arról, hogy miképpen nem lehet egy levert nemzetet megbékíteni. Hogyan is kellene jobban csinálni, módot adni a feledésre? Egyszerre csak úgy tűnt, mintha a lázadó, levert rabszolgatartó hadsereg érdemelte volna ki a magyar honvédek minden dicsőségét. Ma az északi államokban is elevenen él a déliek "győzelme". Nem csoda, hogy a Dél mindent elfelejtett. Lincoln születésnapján félárbocon függ a zászló!

Délen mindenhol a Konfederáció kísértetei győztek! Az Egyesült Államok elbújtak.

Charlestonban nincs helye a Washingtonból parancsolt államnak. Csak a városon kívül van egy flottabázis, ott van az atomtengeralattjárók támaszpontja. Onnan jönnek ki néha az öbölbe, hogy a nyílt tengeren eltűnjenek, Greenwichre igazított órával induljanak hónapokra a tenger alá, az Északi Sark alá, az ismeretlenbe... hogy egyszer ott tűnjenek fel, ahol még a sirályok sem várták őket. A tengeralattjárók már nem a múltról regélnek, mint a déli államok vörös zászlaja alatt menetelő szellemkatonák, ők már a mi bús jövőnkről beszélnek.

A tengeralattjárók nem beszélnek a várossal. A város nem vesz tudomást róluk. Vagy csak nagyon ritkán.

A kikötő sétányán mesélt róluk egy ismerősöm, akivel véletlenül találkoztam a sötétben. Azokhoz az esti vándorokhoz tartozott, akik hallgatagok, mert ritkán akadnak valakire, aki meghallgatná panaszaikat.

Panasza volt elég... Talált egy csodaszép kislányt. De az egyik tengeralattjáró tisztje is megtalálta. Ezek a tisztek elegánsak és jól keresnek. A kislány őt választotta. Ismerősöm helyzete reménytelen volt. Így mesélte:

"Egyszerre megértettem: csak akkor remélhetek, ha a tengeralattjáró, a »Cápa«, elsüllyed. Már voltak ilyen szerencsés véletlenek. Akkor Aluljáró - így neveztem a tisztet, mert igazi neve nem érdekelt - úgy elsüllyedne, hogy még a cápák sem látnák többé. És mintha ez így volna elrendelve a sors könyvében, Aluljáró bejelentette: hadgyakorlatra megyünk! A Cápa nyolc napig marad a víz alatt, közben jeleket ad és kap. Nagyon érdekes hadgyakorlat lesz.

Nyolcnapos esélyt kaptam a sorstól.

Tulajdonképpen még csak nem is kételkedtem... Elképzeltem a nyolc nap történetét. Aluljáró elbúcsúzik a lánytól. Vígan száll a tenger alá. A Cápa fülel és üzen. Aztán baj lesz egy uszonyával. Egy hamis mozdulatot tesz. Aztán nem üzen többé. A tiszt eltűnik a lány jelenéből, jövőjéből, el az emlékezetéből... jöhetek én!

Korán kelő ember vagyok. Szeretem a napot, amíg nem osztozom rajta senkivel. Kisétálok a ház elé, felveszem a szomszéd háza előtt várakozó újságot, elolvasom a napi híreket, kisétálok a tengerpartra. Most azzal a tudattal mentem a vízhez, hogy valahol errefele dől el a sorsom.

Az első nap - akkor a Cápa még nem lehetett messze - csak egy pillantást vetettem az újságra. Érdektelen dolgokról szólt. A tenger fölött csend volt, a sirályok uralkodtak a víz felett, a cápák a víz alatt, az emberekkel, mint mindig, a szelek játszanak. Semmi sem történt... ilyen gyorsan még a sors sem dolgozik. Remélni kell!

Csak a hatodik reggelen mentem le újra a parti sétányra. A nap éppen akkor bukkant fel, a tengerből. Olyan vidékről származom, ahol a nap este a tengerbe süllyed. Sohasem fogadtam el azt a világot, amelyben a nap a tengerből kél... Most elfogadtam. Ha mindenhol rend volna, a nap a tengerbe süllyedne, és a tengeralattjárók felbukkannának a tengerből... Az sem volna helyes... Mindenesetre szép reggel volt, egy kócsaggal osztozkodtam rajta. Még soha senkit nem láttam ilyen méltóságteljesen reggelizni. Lassan lépdelt a parton, amelyre sorsának intézője kagylókat, csigákat terített. Nem volt más dolga, mint kecsesen felszedegetni őket.

A következő napon - ez volt a hetedik - már az újság előtt, a nap előtt voltam a tengernél. Azt láttam, amire vártam: a hajnali ködöt hasítva jöttek a torpedórombolók, kis, karcsú hajók. Pokoli iramban jöttek. Csak a sirályok tudtak a nyomukba csapódni. Egymást hajszolva rohantak ki az öbölbe. A charlestoniak nagyon büszkék erre az öbölre; itt egyesül két folyójuk, az Ashley és a Cooper. Ők alkotják az Atlanti-óceánt - mondják. A három romboló rohanva vágta útját a felcsapó hullámok közt. Nyugodtan vártam, amíg eltűntek.

Egyszerre megértettem: csak a tengeralattjárót kereshetik, a Cápát! Kereshetitek...

Rossz ember volnék? Nem hiszem. El akarom venni, akit szeretek. Nem akarom másnak adni. Egy tengeralattjáró jobb helyen van a tenger alatt!

A nyolcadik éjjel nehéz álmom volt. Önmagamat láttam az újsággal kezemben. Minden betűjét tisztán láttam: Tengeralattjárószerencsétlenség! Hangosan kiáltottam: a Cápa! A Cápa! A saját hangomra ébredtem, az órára nézem; még négy sem volt. Újra elaludtam, újra az újság volt a kezemben. Elsüllyedt a Cápa - olvastam. Már nagyon nyugodt voltam, tudtam, hogy megkapom a lányt. Alhattam reggelig. Aludtam is, amíg a biciklis kisfiú ott nem zörgött a lappal a szomszéd ajtaja előtt. Gyorsan felöltöztem.

A lap a helyén feküdt, s oly biztos voltam a dolgomban, hogy senki nem látott volna rajtam izgalmat, amíg lehajoltam felvenni. És nem csodálkoztam, amikor a címoldalán nagybetűkkel megláttam: Tengeralattjárószerencsétlenség!

- Te édes - mondtam -, édes egyetlenem!

Aztán szétnyitottam az újságot.

Elsüllyedt a Bálna - mondta az alcím!

- Micsoda Bálna? - kérdeztem én értetlenül.

A másik tengeralattjáró - magyarázta ismerősöm. Amelyikkel együtt indult hadgyakorlatra a Cápa. Ezt keresték a hetedik napon a torpedórombolók. A Bálna volt. Nem is került elő soha többé. Hiába volt minden... vesztettem."

Búsan búcsúztunk, ismerősöm meg én. Nem is láttam viszont soha többé.

Nyáron a város parti sétánya helyett szívesebben mentem ki a "tengerpart bús mezejére" pontosabban a Fort Moultrie mellé, kívül a városon! Szeretem a csendes erődöt, amelynek már a polgárháború idején sem volt semmi szerepe. Az Amerikai Forradalom idejében dörögtek utoljára az itteni ágyúk, és nem valószínű, hogy nagy kárt tettek volna az angol flottában. De valószínű, hogy mennydörögtek...

Az erőd ma a régi dicsőségéből él - és e régi dicsőség egyetlen névből áll: itt szolgált 1828-ban - békeidőben - Allan Edgar Poe, a költő! Költők nem jártak errefele, az övé az egyetlen babérkoszorú, ha ugyan viselt ilyet. Két évig őrködött, két évig söpörte az erőd homokos udvarát, ahogy ez lírai költőhöz illik. A tengerpart, a felhők járása jobban érdekelhette, mint a tűzmesteri hivatás. A szigetet, amelyre az erőd támaszkodik, csak egy elbeszélésében említi, az Aranybogárban, amelyben a charlestoni színjáték egyéb szereplői is előfordulnak: a Hugenotta, a Kalóz... A költő ritkán járhatott a városban. Rumot mértek az erőd közelében is, lányok járhattak errefelé is.

Egy este én is láttam egyet. Széles kövön ültem, amelyen két betű állt: A. L. A víz már biztos sokszor elérte, lemosta, ha valami más is állt rajta. Nem tudom, micsoda kő lehetett. Itt történt velem, hogy a fiatal lány megállt, és megkérdezett:

- Előfordul, hogy azt hiszed, a tested nem a tiéd?

- Nem, nem fordul elő - mondtam.

A kislány fürkészve nézett rám.

- Mondd, buta vagy?

- Igen. Nagyon buta.

- Verset se írsz?

- Verset se.

- Baj van veled - mondta a kislány.

Elszégyelltem magam, lesütöttem a szemem. Mire felnéztem, már eltűnt. A part magas füve közt - tengeri zabnak nevezik ezt a füvet - hamar eltűnik egy kicsiny alak. Felugrottam, szaladtam egy darabot az erőd irányába. Ott sem volt. Aztán a kövön ülve vártam egy ideig, de hiába.

Nagyon sokáig tartott, amíg végre hazaértem. Már nagyon sötét volt. Háziasszonyom ablakai ki voltak világítva. Összeszedtem magam, felmentem a pincémből konyhájába. Ott volt, két másik idős hölggyel, kavargatott valamit az üstjében.

- Bocsánat - kérdeztem -, nem látott egyszer egy csodaszép kislányt Fort Moultrie vidékén?

- Dehogynem - felelte Salemi Mary -, valamikor a búr háború idején jártam ott. Ott, a névtelen kő mellett, amelyet Annabel Lee sírjának neveznek.

- És mikor, mikor jön vissza?

Macbeth boszorkányai talán megmondták volna. Az enyémek hallgattak. Az egyik egy fekete macskát simogatott. - Ennek a macskának fáj a foga - mondta. - Már tegnap óta!

Salemi Mary nagyothall: amit nem akar, azt nem hallja. Hiába kérdeztem újra: mikor? mikor? - még annyit sem károgott, mint egy holló.

Nem hagyom magam, mert biztosan tudom: jönni fog, jönni fog egyszer megint!

Lakást fogok cserélni, az erőd közelében fogok lakni, beállok szolgának, szakácsnak vagy négernek. Az estéimet szabadon hagyom. Látnom kell a csodaszép kislányt újra!

Soha többé el nem hagylak már, Charleston.

20. Amit tesz, de amiről nem beszél (olaszul). ^[VISSZA]

21. Paul Cassirer, neves műkereskedő. ^[VISSZA]

25. A főpapi testület (olaszul). ^[VISSZA]

26. Hordszék, melyből az áldást osztja (latinul). ^[VISSZA]

27. Mussolini csúfneve. Hajózási szakkifejezés, amit tévesen használt Mussolini az 1943-as invázió előtt mondott beszédében. ^[VISSZA]

29. Könyvmásoló műhelyek és boltok. ^[VISSZA]

30. "Asztali beszélgetések" gyűjteményei. ^[VISSZA]

31. Axel Munthe "San Michele regénye" c. könyvéről van szó. ^[VISSZA]

34. Molnár Ferenc "Olympia" c. darabjának egyik szereplője. ^[VISSZA]

36. Magyarországon "Völgy a világ végén" címen jelent meg. (Magvető, 1967.) ^[VISSZA]

38. Gyűlöllek, távol légy alacsony tömeg. (Babits Mihály fordítása.) ^[VISSZA]

    Longfellow: "Haunted Houses" c. verséből. (Szász Béla fordítása 1897.) ^[VISSZA]

42. Ama végső harag napja / A világot tűznek adja - Celanói Tamás himnusza: "Az utolsó ítéletről". (Sík Sándor fordítása.) ^[VISSZA]

45. Josef Viktor Scheffel műve. ^[VISSZA]

46. Milne világhírű gyermekkönyve. ^[VISSZA]

50. Idézet Cervantes "Don Quijoté"-jából: "A fegyver súlyát és terhét a test kellő táplálkozás nélkül nem bírja el." [VISSZA]

51. "Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb" - Horatius "Melpomenéhez" címzett verséből. (Kosztolányi Dezső fordításában.) ^[VISSZA]

52. Átvitt értelemben: anyagi haszonért írott csekélyebb értékű irodalmi mű. ^[VISSZA]

54. Én szegény, ott mit beszéljek? / Pártfogómul kit reméljek? Mindkét idézet részlet Celanói Tamás himnuszából: "Az utolsó ítéletről". (Sík Sándor fordításában.) ^[VISSZA]

56. A halál nagy maszka-mester... IV. felvonás, 2. szín. (Mészöly Dezső fordítása.) ^[VISSZA]

57. Bízd inkább a helyettesedre a halált. IV. felvonás, 1. jelenet. (Szabó Lőrinc fordítása.) ^[VISSZA]