Mai zsoltár-kivonat

 

Talán sosem találom meg
ha nem keresem.

*

Aki keresi minden
erejével és szorgalmával
az nem találja meg.

*

Aki nem keresi
az belebotlik.

*

De nem tudja hogy
megtalálta mert csak
járt-kelt a világban.

*

És akinek kezében vergődött?
Lehúnyt s vak szemekkel is
látta majd szabadon engedte.

*

Ha nem keresem
az eltévedés kockázata
egyre nől elém.

*

Titokban azért
várom hogy vár
lesben áll fölöttem
mint Ő a damaszkuszi Sugárúton.

*

Titokban csak a
te hangod szól befelé
de senki sem hiszi
visszatévedőnek.

*

Amíg van - lapátolni
kell a szabadságból
s gyönyörrel eltévedni
a súlya alatt.

*

Aki belebotlik az végül
hasra is esik előtte
imádja a Pokolba emelkedve.

*

Ha nem keresem
talán sosem talál rám.

*

Lehúnyt szemekkel
és szabad akarattal
bármikor elveszíthet.



Nyelv-tan

 

Átdöcög Ázsián Európán
a szamaraskordé és tomboló
orrhangon   i á z   villanó küllők-
betört behódolt behúzott
nyakú és leginkább "modern"
vonalú írástudókra akik
a szárítókötélre aggatott
szavak színének puszta sor-
rendjében vélik föltalálni
majd föltálalni végül k-iá-
rusítani (nincs jobb szavunk)
a semmi tündöklő árnyalatait
és nyomukban már védhetetlen
igazságok szava mögötti őr-
mezeit tiporja iázva vivátozva
mígnem a nyelv harangnyelv
és a kötél harangkötél a hang
meg átkong Ázsián Európán



Hit-tan

 

Kérdezem én: ha a fogságba vetett gondokat
az Isten se veszi észre, akkor az égi körök
hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a
földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei
az árulás színezüstjeivel tetézve?



Föld-tan

 

Úgy kikalapálták, edzették,
hogy úgyszólván szinte sík lett;
bemérték, átszabták, eladták:
nem maradt rajta hű hegy,
csak heg maradt, mélyedés
ágyában szunnyadó herma -
érte szót, hangot emelni,
költővitézek, ki mer ma?

(1980)



Fény-tan

 

Pár perc csupán az életedből
míg átér a Hold határok ködgyilkolta sávján,
és pár fénycsomót, hazát, mint lerágott csontot
az őrök megvakult reflektorának átad -
akkor a lehámozott éjszakában várjál,
s dőlő reményeimnek legyen fal a hátad!



Hő-tan

 

Hozzám simult fagyponton
túli állások mögött amikor
már a hőség könnyedén össze-
keverhető a hűséggel
úgy hozzám simult hogy
bőröm hét-rétegével elszállt
....................................
és szétpárologtak a hadi-jelentésekre
zuhant tábornoki
könnyek mert szívünk az üstben
forrponton is óraként ketyeg
nem jelölve már semmilyen időt
csak a hús fagy és fő meg
amit ez az éj készül lerobbantani
a csontok fehérlő alkonyáról
..............................
majd az éjszaka sötét zászlait
a normálisra tervezett langyos
szél reggellé fakítja - - -



Vegy-tan

 

Az összes szín és bűz benne fortyog,
akárha tenger mormol s képzel maga
fölé sirályokat, kik fölvijjognak
hiányokat helyette is: az egyetlen
szürke zászló fehérült csattogása is,
halott bakák kapcái is, meg belül
gőzölgő dühök, földarabolható folyók
s egek, kitiltott tengerszemek, a
nagy közös sajt- és égbolt képtelen
blöffje is itt bugyborékol az asztal
közepére tett lombikban: ecce lombik!
csattan a sűrűszemöldökű tanár úr
szigorúan - ahogy miséző kehelyként
az osztály légterébe emeli...
és a szorgalmas tanulók riadtan
fioláikba csöpögtetik s dülledt
szemekkel figyelik, találgatják:
milyen kémhatású lehet e megváltoztat-
hatatlan lötty, ha mégis-mégis vér?!



K(o)ór-tan

 

Mielőtt beledöglünk megállapítják
leképezik és kimutatják. Kétszáz
szigorúan bizalmas dosszié vakító
lapjain zizeg. Betűt is eszik ha
nincs más reggelire. A lélek- és
lelkiismerettatarozó nagyvállalat

menetrendszerűen késik a helyre-
állítási munkálatokkal. De nem
annyira hogy ne készülne időnként
valami látványosság szinte a sem-
miből. Így aztán a szorgalmas dol-
gozók bezsebelik a csodálat + taps +
kitüntetés + jutalom négykarátos mor-
zsáit. Viszont a k(o)órokozót nem
teszik a kirakatba nem rajzolják
elejtendő bölényként a város kapu-
jára. SkálaÁgi nem ezt skálázza.
S a hétfői kabaréban is csak az
államférfiak kivasalt humorérzékén
tűnődhetünk. És azt szivárogtatják
a főcsaptelepek hogy pusztán kör-
nyezetvédelmi humanitárius stb. meg-
gondolásból nem küldjük a Marsra.
De a határállomáson égtájaktól füg-
getlenül lötyköljünk k(l)óros vizet
üres mancsainkra. Ez a k(o)ór már csak
ilyen. Tudunk róla. Van. Kicsit kö-
rülírva s a gyöngébbek kedvében járva:
korkór a neve és körkörösen terjed.
Aki végül megmenekül tőle az sem ok-
vetlenül a szerencse fia. Mint mondják
a jólinformált hettita bölcsek: minden
egérút viszonylagos ha semmi hír a
macskák végleges mennybemeneteléről.



Ha látnál

 

Attila, ha látnál, ha onnan most idelátnál,
hol ülök halálraváltan, sínekre, kerekekre várva,
rettentő zavaros, de bölcs most is a folyó,
csak úszik a rengeteg hajó, ág, deszka...
sehol egy kijózanító dinnyehéj, ülök tehetetlen itt,
hullám nyaldos, hűvösen meglegyint, ahogy a fehér
lépcsőkön hanyatt könyöklök, vásik a szívem, fáj az
öklöm is; szépen ível a híd egymagában, mint egy zászló
olyan lobogásban virít egy kimosott nyloning;
odébb bőrre vetkezett testen, testek, alig mozdulók,
meztelenek, a keresztrejtvényben tán a versed fejtik,
de arra már nem gondolnak, hogy a víz ágakat hoz csak
és dinnye helyett citromhéjat: ami neked édes lett volna,
az itt savanyúan foroghat; bár zárkózhatnék a Dunába,
de riasztó csónak köröz, valami más nép naszádja
éppen kiköt itt előttem, ülök Attila a fehér kövön, ülök
és tudom, hogy mégis ideláthatsz, arról szóltam, amit láttál,
amit láttam, mesélj nekem, hogy hinni kell a Dunának,
s bármi úszik is versben vagy horgonyoz a semmi ágán,
taníts, segíts megvallani: "nem oly becses az irhám..."

(1971)



       V
        i
        l
        á
        g
az Ő nevébe
        z
        á
        r
        v
        a

 
Baromi szigonyvég hazádnál hazábB
Élni kilökhet élénkzöld vizek mögÉ
Liános dobhártyánk míg lassan rád taláL
Addig kopoltyúján mit sír a hal hazA
(1945-1881)
Bárhova jutsz is ne add alábB
Akadályozzon százszor is süketek karA
Reményt kolduljál éjszaka! s ha máR
Tiéd lesznek a csillagok, mik tartják az egeT
Órádra se nézz! aki nem ellobbanÓ
Kiragyog hosszan és sokszorozzák tengereK

(1979)



Majd júliusban

 

Nagy László emlékének

Mert fagyban nem lehet mondani
számból nem vergődnek elő síró
madarak
torok-kalickán Farkasrét-retesz
majd júliusban
sírom el magam
akkor vonatozok haza mikor
születésedtől zengőn kéklik
a SOMLÓ
hegy-harangja
kéri hát kéri
legyél a hangja
menny-ígéret
legyél fehérben
tündöklő hava
fejed: fölfelé
zúduló lavinája
indulatod: az alji
szemétre láva
akkor a hegy többé
már el nem ereszt
s szólsz szelíden mosolyogva:
agyő olümposz montblanc mounteverest

(1978)



Sírfelirat

 

Te erre járó sírj avagy nevess
zokogó víz
Balatonszemes
fái görcsben a tóra hajolnak
hatalmas nagy-fia holtán
ki voltál
L a t i n o v i t s   Z o l t á n
Pünkösdi    Lángnyelv
júniusi     szélben
lecsap a habokra
hazányi     vakokra
boldog vagonokra
Napfogyatkozás
egy
júniusi éjben

(1976)



Sz. D. koporsójára

 

"Aki alkot, visszafele nem tud lépni -
s ha már kinőtt minden ruhát
meztelenül borzong a végtelen partján,
míg fölzárkózik mögé a világ."
(Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában)


Ha november sírodig zavart
szemünkből hullik rád avar
ellepünk majd
nagy telek elől
melengetünk
mint az anyaöl
és szétzárul majd a szemhatár
szárnyak nélkül repül egy madár
rádhulló föld
SZISZegi már
most végleg
a végtelenbe zár

(1976)



Merőleges álom

 

"Az állomáson, mely meszelt, parányi,
Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi."
(Dsida Jenő: A pántos kapukon túl)

Hatalmas állomás az éjfél
van még néhány perc
befuthat mindegyik vonat
éppen Dsidával társalogtunk
de nem hallottam már a hangomat
mert hordárok jöttek kiabáltak
salakhegyek nyomták a vállam
ő zihálva mondta de tisztán érthetőn
hol is vagyunk és melyik hegytetőn
ahonnan messzire látni
nemsokkal halálunk előtt
öreg aligmúlt harmincévesek
a karácsonyéji boldogságra
angyalkaszaboltan és merőlegesen
már túl a Psalmuson vonatzajon
a várakozó fiúknak vajon
mit rajzolunk az állomás falára?

(1980)



Kegyetlen álmot kaptam

 

Jékely Zoltán halálakor

Az ember fölriad
hatalmas álomból kél
óramutatónk még hajnali mezőkön jár
szépen faragott botokkal napos hegyekből ő jön
vagy pisztrángos pataktól sietőn
mellette fújtat két szívbeli rokon:
Dsida Jenő meg Kuncz Aladár.
- És mondom neki rosszat sejtve
virrasztva fogvacogva -
k i  a z  á l m o k b a n  i s  b í z o t t
          e l e i t ő l  f o g v a
              ott látlak én
           álomból riadva
            nagy álmok
            keresztjén
didergőn kisdiáknak ott
ott az  e n y e d i  őszben
a  n a g y k o l l é g j o m  kapujában
s ifjúi fővel Vasvári Pál nyomában
Marosszentimrén templomrom szállongó porában
és Párizsban a rue de Lanneau-i szállodában
Rezeda Kázmérral egy batárban
áthevült csokrokkal a Tabánban
Áronkával meg itt a Trombitásban
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De nem folytatom.
Úgy látom őt mint aki életben
és sötéten izzó verssorokban
egymaga milliom halált hordozott.
Mint kit a rettenthetetlen égi körben
       (A. B. F. R. A)
már átaljárnak a psalmusok.

(1982)



Szíve álmodik nekünk

 

Harmadik vers H. Z. filmköltőhöz

Amazonas-hosszú filmszalag tekereg üresen
nem jöttek el kedvező fényviszonyaid
ha ráúszhatna talán egy Pessoa-vers
egy Machado-litánia mind hű fiaid
szíve álmodna nekünk az időből
tagolhatatlan emlékezetéből
bármi csodát eleven vért
örökké élünk testvér
jártál velünk a földön
láttunk általad szemeiddel
de ő már elfordul nem nézi tovább
lehunyja októbert véresre érett zuhogó
levelekkel s oly időnélküli a gyász mint
a kilőtt szemű házak világvégi bongásában
az egyenletesen halkuló lódobogás vízesés ámen

(1981)



Némaság

 

Pilinszky János emlékének

Meddig tart ki a lélek váza
s a romló test: a porból vétetett
és a foglyok a lágerekből
miként ünneplik az életet?

Jöttek a hírek szakadatlan
hozták bekötött sebű emberek
féltem a kitikkadt hajnaloktól
mikor már sírni sem merek.

A hegy mögött már háborúztak
de Te legyőzted a halált
tudtam az első dörrenésből:
a villám csak Téged talált.

Megértem májust dördülő felhők
csavart rongyából és közül
lágy eső szakad villámok hátán:
aki meghalt is megüdvözül.

Egy könnyem se lesz szinte látom
eső füröszti arcomat
állok vízözöni pózban: némán
fogom föl árvaságomat.

(1981)



Párhuzamos koporsók

 

Indigósötét éjszaka volt.
Hallgatni vágyott a szél,
beszélni kezdett a holt
velem, midőn a szélső házak
körül ólálkodtak már rühes
farkasok. Vonításukra nem
ügyeltünk. Mondta, mondta
jajjait keserű mollban, ki
eljött ma párnám sarkába
tollnak elszállani, el a
köztársasági éjhomályból,
tüdő s szív szándékait
józan hülyékre hagyva -
vagy kikből lehetnek még azok!
- vigyék tovább a beintő
mozdulatot: a térdet-fejet,
meg hasznot sem hajtót. Mert
a sarokvasakig görbült templom-
ajtó megnyílik egyetlen rúgásra;
lenghet már madarak árnya
hitünk fényivel mennyekig
sikálva: ápoljuk, átkozzuk ím
a végsőkig kínzott egyenest,
mihez igazodik majd a test.



Bátyám, aki névtelenül is belefáradt...

 

Még nem hiszem el, hogy meghalt,
csak puszta hírnek látszik,
táviratbetűnek, tévedésnek,
de nézem a távirat havát:
a rossz hírek sohasem késnek,
mindjárt az év küszöbén
tébolyult gongütések,
az elmúlt évtizedben is
csak koszorúk, temetések -
január lélegzik, orkános szelet
sóhajt a nyugat-dunántúlra,
aki teheti ne induljon útnak,
hófúvásban a temetők is...
figyelmeztet éjféli híreivel
egy hang - aki teheti, az nem hal meg!
örökké él, ha lehetséges, nem
rontja az országos életkorátlagot -
mormolom vissza a rádiónak
és megvárom még a forró radiátornak
dőlve a Himnuszt, ha egyszer most
e névtelen halottért zúg, kit úgy
pörgetett a múlt s jövő: az elszállt
negyven év, mint kint a farkastorkú
szél az éppen zuhanó havat,
míg volt ló s szekér ő maradt
szinte már utóvéd paraszt, aztán ló
nélkül kénytelen városlakó, idegen
segédmunkás, ki idegeiben aknázta föl
- sokadmagával - mobilizációnk
grafikonját - most egy távirat szól
róla, hogy nem lesz boldog nyugdíjas,
és hétfőn falujában temetik,
akik a csontkemény földbe vágnak,
névszerint is jól ismerik.



Kút

 

  bár én mindent megteszek
nehogy kísértés karmolásszon
        mégis            mégis
        éjszaka    többször
        versre       ébredek
        szép            szavak
        szavakba merülnek
        csobbannak      az
        álom-fúrta  kútban
        kimerni nincs mód
        hiába     csikordul
        sűrűn     a      lánc
        a  vers lent marad
        fogolyként örökre
        s nem érdekli már
        kinek    a    vödre
  fordul ily gyakorta fölötte
és   újra   meg   újra   hiába



Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának
rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból

 

(margináliák, vidám betérőkkel)

mindenekelőtt volt a tej
jóval a fű előtt
és legkisebb egysége
az 1 indiai szarvasmarha
miből a nyelvevolúció
egyenest anticipálja
a metadánsajtot
lukkal és luk nélkül
okkal és ok nélkül
"a szilva megkékül
a költő kibékül"
mutatóban így szól a
hagyományos dalnépformula
ellenben M I még a
mikrokontinuitás
gyanújába sem keveredhetünk
mert pl. a fül = (fala van
a fülnek) negligálja a szemet
fagypont alá hűti a szívet
és végre a nyelv a nyelvet
a nyelvre használja
a nyelv bátran csak nyelv
akar maradni ergo
a nyelv nyal
egy merőben más nyelv
nyelvemléknélküli nyelv
a mellényelvelés finanszírozott
nyelve... (K-K-Europ-rapidgyorsaságú
változat hozott anyagból
fölényre alakítva de örök
késésben a neoneoneosajthoz)
és ez szomorú fiúk...
szavak csak más nyelven szavak
esetleg még a fölnégyelt-
nyolcadolt-tizenhatodolt
szavaknak lehet esélyük
az ilyen művelet = kritika
felboncolás eltörés szétszerelés
de ez még 0: 0 = 0 avantgarde
mert hol itt a "nyugtalanítás
a nyugtalanságban, hódítás az
újonnan felfedezett szellemben"

hol itt az "igazi szemantikai
földrengés"
mosolyog kérdőn
bajusza mögül Végel L. a
legmérvadóbb teoretikus és
Tolnai O. a hitelesített új-vidéki
európacsúcsot dobó
végel-adás vég-elad-ás előadása
után lazánszép szakállába túr:
"a duna cepelje a sok koszt
és a kanizsai lajos úr többségi |
kisebbségi | könyvtárát békás     erre"
                                             megy

(és elcepelte félig
lefagyva a platón ült
görnyedve akár a görög bölcs)
de fő hogy M I nyelvkritikusan
önkritikusan elnyelvülten
közelgünk el-költőinkhez
ki mit esz... belőle az a végén
metanyel-v         "hideg elv                   |
és elme | lúgozott hypózott                   
|  anonim
kelme | szürke a drága | olcsó              | 
song
az ára | de majd lesz drága es"
           |
túlontúl gépies
mintsem népies
és főleg nem képi
képtelenül képzelettelen
nincs benne búslongo-bárd-kodás
ha leng a lobogó színezoteriája
mit nekünk színek
csak a szószedetből elsajátított
félvörös hát- és bélszínek
készülhet poezisinternacionalis
beefsteak és van hozzá hátszél
tehát "szél(es) a la manche-csatorna   |
vékony a jég rajta                               
|   song
ha elcsúszol kisangyalom                    
|   m. f.
végigmegyünk rajta-d" 
                      |
marginális tényezőként még
mindig feltűnhet bármelyik
partperem így mondá
egykoron szerdán legalább
két lángelme a két dán
Hamlet = lenni vagy lehetetlen
vagy lehetséges ha igazán nem
tehetséges az illető
és
Kierkegaard Søren ki szőrén
ülte meg a hullámzó múltszázadot
csupán és bölcsen csak a Vagy-
vagy-
ra szorítkozott s mikor
kint volt a vízből szárítkozott
az immanenciát kínáló sajtpapíron
átértelmezhető végül
általunk a lét ha már
kisüt a sötét kigyúl
gyufánk kifut a tej
ki-be nő a fű neoavantgarde
ösvényeken kitaposott
cipőben már a neoneonovus
is kitaposott cipő lehet
de M I írjuk le a római
számot latin betűre fordítva
ezeregyedikként hogy fuimus
míg bezümmög a Moszkva térre
a kitömött        56-os busz
várakozásunk menetrendjéhez
tárgyilagosan is igazodva



Infinitivusok lányom olvasókönyvéből

 

Domonkos Istvánnak, Újvidékre

Botot
nyelvet
veszteg
ellent
vízből
jövőt
hazát
mindig
anyánk
engem
melót
pártot
tessék
mire
lassan
cipőt
zsákban    
lehet
sírva
kezet
mindent
zászlót
nyelvem
cipőt
tisztán
vakon
faragni
kitűzni
maradni
kiűzni
borozni
tanulni
orozni
lapulni
pofozni
lövetni
fokozni
követni
figyelni
figyelni
haladni
levetni
szaladni
nevetni
fakadni
emelni
tagadni
fakulni
harapni
kifűzni
hadarni
betűzni




Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba

 

...amikor a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről akkor te európa lélegzetében és földünk felsíró sóhajaiban figyeled az egyetlen galambtollat hol remeg legjobban hova nem száll le milyen víz hajtja szamos zuhintóján miféle szél fújja bécsi utcák csöndjén és san franciscóban propeller örvényben külön már madártól külön a hazától ideg-s galambdúcba hogy visszatalál-e...



Automata-álom

 

évek múlva Marin Sorescunak

Ha bedobom az első
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön a meghűlt vérszínű málna
és nekem is bedagad a torkom

ha bedobom a második
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön egy képernyősített halkszavú
arc: mindent tudunk önről előre-hátra
az első sírástól a sírásókig

ha bedobom a harmadik
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön az egyik pofon-formájú variáció
és én megszámolom az ujjait melyek
egyenként is többször figyelmeztettek

ha bedobom az életemet
mint ráadást vagy utolsó dobást
lehet hogy pillanatra felforrósodik
a lehűtött vérszínű málna s üresen

borítanak be az elronthatatlan automatából
kiutazó - "szövetkezetünk hulladék
anyagából" - feliratú fehér poharak



Föléírás(ok)

 

I .

A táj fölé
füstben remegő levegőre
akár cirkalmas betűkkel
is - hogy elhagyod, ez lesz
az utolsó tűzrakás, recsegés,
füstbementterv-idény mióta
jársz, visszatérsz, köszöntöd
- de most kegyetlenül kattogó
szívbillentyűkkel az estéli
homályra ráírod, fölkarcolod.


II.

Az éj fölé
és alámerülve már minden
szemeid zárná a párnák puha
börtönfalába: aludj, aludj,
álmod saruját levetve szökj
meg a tárgyilagos pihenésbe;
lábad ne húzd állad alá, ne
gömbölyödj amőba-testté, mert
álmod is nyugtalan-görbe lesz,
és földerítik szuperműszerek
hogy mitől - álmatlanul és
alvatlanul színleld ágydeszkától
ágydeszkáig a békés állampolgárt,
s virrassz az éj fölé száz Napot
keltő, ezer madárfüttyben, méteres
harmatban lüktető hajnalokat!


III.

A költők fölé
                      (litánia-részlet)
kiket képzelünk esetleges
válaszunkban a központi kérdőíven:
álomváltókat, képzeletszabályozókat,
szabadságfékezőket, reményszabotőröket,
kétségoszlatókat: bérpiros milliót;
és földet képzelünk, jó sokat, hogy
ne rázzanak - - -
      Fehéregyháza földjét
       Házsongárd földjét
         Kerepes földjét
        Farkasrét földjét
         Magyarország
               földjét
              Európa
               földjét
     a   FÖLD  földjét
és verseket képzelünk föléjük
szemnyitogató szemfedőnek,
s bólintanak a fényes kézjegyűek:
megannyi földalatti lézerágyú,
semmivé-hamuvá lövik a gyáva papiríveket.



Arányos igazságtalanság

 

És Ő? Hol állott?
Te emlékszel még?
Most senki sem áll ott.
Fénylőn üres a kép.

A vers belsejében
fénylik valami
biztosan elejthető
mi az?

            Megfejtés:
a vers legbelsejében
balra a kerengő-folyosón
a 44. szónál lépj be!

Kengurukölyökként
kit cipel az anyja
aztán egy hűs napon
végleg kirakja...
ugrándozik hülyén
forog ő is a földdel
legel a többiekkel...
mint egy nemzedék.

Kivételezettjeivel
imbolygó csónakon
süllyed a tenger is.
Tombol a kegyosztó
és föltalálja az
arányos igazságtalanságot.

Fénylőn üres a kép.
Most senki sem áll ott.
És Ő? Hol állott?
Te emlékszel még?



Keserű mézek

 

La Fontaine úr, kívánnék boldogabb évet,
de ahogy a költők, a mézbefúló méhek
utolsó szolgálati repülése sem édes történet,
akik nem dobtak ki fekete dobozt ugyan, valahogy
mégis feketén láttak, bár a Nagy-Irányítótorony
ontotta a jobbnál-jobb repülési előrejelzéseket:
látási viszony, szélerősség optimálisra csavarva -
s ők ott fent az örök Akácos fölött, az áhított

édes illatoktól, vakhittől már-már becsípve s
kijózanodva látták a teli torokból szálló ködöt,
melyen annyi rés se volt, hogy lelkük az Úristen
elé épségben elvillanhatott volna; maradtak ég és
föld között magukra, feketén zümmögve a keserű mézek
himnuszát utolsó szárnycsapásukig - mint a költők.



Nyelvem pallosával

 

Uram, ha verset szólna szám,
két kezem elé tapasztom,
csak a tenyér kérgét égeti
talán: te, ne halld meg hangom!

A kínlódás éve ez,
a végképp árvaságé,
a repülni-miért szólamé,
az áthúzott madáré.

A száj börtönudvara,
fog-katonák sorfala,
nyál-vizesárok nyara,
készül szavaim sara.

Uram, te suhogod nekem:
jöjjenek ketreces szavak!
S nyelvem pallosával ölöm
el őket... hallgatni szabad.



Tanúvallomás

 

Annyi, de annyi versről kiderült,
hogy csak a papírnak voltak bőviben.

Írtak a költők, kotlottak,
töprengtek kiemelt órabérben.

És a futószalagról a Főmeós
még éjfél előtt beszerzett egy

versrokkantsági bizonyítványt:
legyen nekik ez ihlető bátorítás.

Szürke kavicsok csikorogtak
a szürkeállomány agyonkínzott

fövenyén; mintha a Fiastyúk
éppen lábunk alá tojta volna

ezt a Föld nevezetű biliárdgolyót,
olyan egyszerűnek látszott most

a gyártási eljárás: csak betűk
és sorok egymás mellé és alá.

Hittek ebben az életveszélyesen
szorgalmas, sors-vézna alkalmazottak.

Csupa holtfáradtan alvó, lehűtött
vers zümmögött a jégveremben:

a korszak mammut-tetemét voltak
hivatva - bizalmilag - tartósítani.

Olvastak hát és felejtettek,
akiknek emlékezniök esküdt kötelesség;

még akkor is, ha a képzelet s álom
darazsai történelmi fullánkokkal

ott röpdöstek a szív és száj
hatalmas odvai körül; de mézreményű

illatok, friss lég helyett
a megromlott áru bűze kanyargott

az odvak minden járatában.
Aknákon sétálgató, vizen járó

vállalkozások izgalma alig
kísértette meg a verset.

Pedig lett volna miért koplalni,
hinni egyetlen sorban,

négysorosban, sírfeliratban,
házak falára fakult árnybetűkben.

Aki még meg nem vakult,
jöhetett unalmas expedícióra.

Papírtenger-észeti Akadémiák
langyos locsogása közepette

lélegzetvisszafojtva lestük
a kivonulás nyílt alkalmait.

De nem jött parancsszó, nem
lehetett sejteni merre is van

a bizonyosnak vagy bizonytalannak
egyként nevezhető hátraarc.

"Így volt, biztosan így volt
Biztos úr" - ám létezhet verstanú

számtalan: befelé robajló csöndek,
kopások, szívromok, vértanú-hallgatások.



Harminc felé

 

Igen rohanón igen holtan
még szembenéznék s jó ha ott van
az életemből egy falás.

Igen gyanús meg igen boldog
ki szív helyett sziveket hordott -
most lesik bordakosarát.

Nem árulom el nem fedem fel
végre neki csak lényegem kell -
sötétben osztja lapjait.

Nem lihegtem de nem is késtem
elfáradtam a holdsütésben -
halálom csak rámtartozik.



Próza, hangolás közben

 

Akik belülről piszkolnak a fényes üvegre,
azok a nyár fölényével fölpumpált legyek,
s remegek, amint harsányan-hamis zümmögéssel
átlövik az októbervégi szoba csöndjét.
De kívül cirpelek én - kufsteini vermek alján,
leoltott lámpájú városok főterén, sorompók
tövében; hangomba-szerelmes hangtompítókkal -
én a tücsök, és örvendek, ha enyhe időt meg
méteres havat egyszerre ígér, s cserébe csupán
lábujjlenyomatokat kér tőlem - egyelőre - a Tél.