Hétparancsolat |
![]() |
![]() |
írni a szó egyetemes súlytalansági állapotában inni márvánnyá fagyott borokból is hinni a mérleg kristály-krisztusában szeretni áthajolva a Poprád karcsú hídján repülni mozdulatlan szárnyakkal anyánk elé halni redukált időben fölszabadítva a lelket élni átzubogni az összes szennycsatorna cserepes torkán |
Gyerekkor |
![]() |
![]() |
Meztélláb, megrakva libabőrrel
két lovunk prüszkölésére figyeltem;
kaput kitárni, kaput be -
csak a kutya futott velem
egy éjszakát késtek a kerekek,
csúnyán kikezdett a félelem,
nagyanyám akkor mesélte el,
hogy "hegy mögé bújtak a farkasok",
s a vége az lett: "nem ettek meg
senkit sem", mire elaludtam tudtam
kivülről az egészet, fújtam is álmomban,
hogy nagyanyám reszketett.
Szalmadélután |
![]() |
![]() |
Fölcsavartam az udvart
mint valaki alatt
egy feslő szőnyeget
s begyűrődve a kertek
alá nagymama csontjai
mögé egyedül csak egyedül
diótlan diófa integet
mert nem tudtam mert
nem tudom ki lesz a hunyó
kit rejt el a szalmakutyó
de kikiáltják nevemet
elbújni többé Isten elől
és lányok elől többé...
többé már nem lehet
Hótalan a hegyek inge |
![]() |
![]() |
Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség: fehér paplan,
se hó, se hold nem világol -
amíg fölragyog a jászol
hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén -
rí Boldizsár, Menyhért meg én.
Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge -
el kell érnünk Betlehembe!
Ha följutunk... |
![]() |
![]() |
Fiúk! Még bilincset sírnak
összetett kezünkre, még koszos
havat lavináznak fölénk,
még vallatnak a rendőr-professzorok,
különben a kutya se jön utánunk,
a kutya se jön elénk
erre a koszos kis állomásra...
hová mint a nem tudom mitől
űzött csordapásztorok
egyakolból, alkoholtól
megmaradt pásztorok,
gyerekreménnyel, ritka vággyal
bepöfögünk Bakony-hónaljú éjszakával,
s csak föntről a fény,
különben a kutya se jön elénk
onnan a hegyről, heggyé vakondolt
löszös, agyagos dombról,
ahonnan tíz éve szétfeslő
gesztenyeként szétgurultunk,
harangszó hátán zökögtünk,
vidáman-sírva rázkódtunk le
hülye utakon, hülyébb utakra.
E dombot a szél ezer éve
edzi, arcunk löszből
parányi időre vagy átszitálja,
vagy örökre kimetszi,
itt kúszunk fölfelé mi,
békés utakat megkerülve,
fölfelé valahányan, kocsmák
kecskemekegés-himnuszában,
páfrányok bársonyhorzsolású
erdejében, kúszunk mint a higany,
szívünk a mérőműszer, néha még
ritka jazzdobos, néha már kihagy,
a hegy azért mégsem Tihany,
bár itt van alapító levele.
Villámok másznak elő a földből,
leföldelt tüzek szikrázzák föl
a csúcs elektromos harangjait,
szavalják összes vérünk a táj
bűnbánatlila tribünén, hogy
végre Titanikként süllyed elő
az isteni ködből s én pihegve
várom a földigérő ruhájú embereket,
várom a várból a figurákat,
szamaraskordét, angyalszárnyú hordót,
várom a kimasírozó falra kicsinyített
osztályokat, a tanári noteszok
irgalmatlan hajráját a túlvilági kapun
kifelé, várom a bámész turistákat,
akik irigyelnek-sajnálnak minket,
várom a levelet, várom a fordítható
födelű ládát rothadó körtékkel, otthoni
darazsakkal, várom az órák végét,
várom a kádfürdőt, várom az éjszakai
bogarakat, visszavárom a barlangok
tavak mélyéről a holtakat, várom
a Te Deumot, várom itt a kapu előtt
a többieket, mert fogadtuk egykoron,
itt találkozunk, ha följutunk, ha följutunk...
(1977)
Hóharmat kora |
![]() |
![]() |
Sárgult hajamban
vörösrézlovak
négy égtáj felé
könnyen botlanak
mert sehogy
és mindig
lötyögő vasak
csitt-csatt
csitt-csatt
patkószögek
és őrlőfogak
litániája ez
ha május van
gyerünk orgonás
illatokból
dübörgő
állatokból
megjósolt
hóharmat korából
elakasztani magam
mert utak opálja
nyűtt agyam
túlsó partjait
megint fényesre
csutakolja
ragyog a szőr
de nyeregbe még
senkit nem szavaz
lötyögő szerencse-vasak
parlamentje
még nem hiszek
már nem hiszek
míg nem sikerül
magunk hátán
megülni trappban
addig sárgult hajamban
agyamban tömörödik
komorodik a réz
vasderessé
négy égtáj felé
lötyögő pionír
ólomszögeket
havakat sír
fehér majd lesz
most csak
barnuló hajam
Őszi vers |
![]() |
![]() |
Térdig az utakon
térdig a levelekben
járok mint vér
az erekben
a nyirkos ótvar-avar
között rettegek
az ősz szigonyán
mert mindig felkavar
ha fegyverek
szólnak vad után
ki vadakra lő
az rám is lőhet
egyszer...
*
hol rohadnak azok
a gombos hócipők
merre gőzölögnek
vangoghi bakancsok
mert itt toporognak
már a zorduló idők
s tudom hogy reggelre
tél lesz a parancsnok
de addig még
ezen az éjszakán
térdig az utakon
térdig a levelekben
járok mint vér
az erekben
Utolsó hómező |
![]() |
![]() |
Ez az utolsó hószínű terep
ez a négyszögletű fehér sík
ezen kell üzenetet hagyni
mintha utoljára borulnál
valakire mintha innen már
nem te volnál csak ez a
négyszögletű fehér hómező
véred elölt eszméid tavaszi
lucskával ha már ha még
nélküled is mandulát
szüretelnek az Ég zuhanó madarai.
Zöldell a fű |
![]() |
![]() |
Barátkozom a temetővel
mint madár a levegővel
onnan is idejutunk
levegőből egy levéllel
zuhanunk szerelempilóta
sejthetetlen kezdet óta
csak szállunk ringva hullunk
sorsunkat az Ég kirótta
vagy halálunk is kinőtte
hogy életünk nyúlik örökre
úgy gyönyörű a test sugárzó
ha zöldell a fű fölötte.
Legvégül |
![]() |
![]() |
Testem legvégül földdé fogalmazódik |
Krúdy Gyula Álmoskönyvébe |
![]() |
![]() |
álmaimat |
Variációk |
![]() |
![]() |
(zárthelyi W. S. tanár úrnak)
1.
kés a nyár homlokában
vér a tenger homokában
füst a hegy oldalában
kín az ember mosolyában
2.
nyár homloka késben
tenger homoka vérben
hegy oldala füstben
ember mosolya kínban
3.
a) kés a nyár b) kész a nyár
vér a tenger vár
a tenger
füst a hegy fest
a hegy
kín az ember kan az ember
4.
emberhegy
oldalmosoly
nyártenger
homokhomlok
Jékely Zoltán tenyerébe |
![]() |
![]() |
Ki szomjától Párizsig szökött,
de homloka ráncai mögött
ragyognak, sírnak az elfödött
kóbor kutyák és rigók csontjai;
azt megőrzi Enyeden füzet,
Marosszentimrén gyülekezet
éneke, hogy idáig hallani
- csak a kövek tudnak elomlani -
hitünk megmarad, mint az ÉJSZAKÁK
kószáló kaszás verscsillagai!
"Jézusos fejlehajtva" |
![]() |
![]() |
"Jézusos fejlehajtva" Kormos Istvánnak a győri halpiac tövébe
Kölökfejed rég felütve a tehéncsorda-porból,
hát legenda mégis lett egy fémhőmérőtokból,
melynek kupakja, teteje - mondhatni verssel színültig is
tele -
lecsattan, mint Károlymajorra zöld villámok hegye,
hogy minden világos legyen, a kép kigyúljon,
mozsárhoz, cinpohárhoz már bomba se nyúljon,
és hegyezze fülét mindenki! Kivált a mecséri márcos
fogadott fia,
de főleg én tátom a szám, hunyorgok, mert Duna-cipelte
Normandia
úszik a kertek alatt; hátán húsz lány, száz katedrális,
Apollinaire s Jékely műemléknyoma döng és gőzölög
kanális,
magában császkál ott Szent Villon Ferenc, ahol is lettél Te Párizsviselt
jelzővel felruházva; de már piros delfined figyelt,
mikor vonszolhatna a szív leomlott partfaláig,
ha addig nem is egészen, de maximum hazáig,
hol mindenféle van és volt-folyóink partján szomorú füzek
új folyókat könnyeznek, akár az elhagyott polinéziai
szüzek.
Sajnálja kicsit őket helyetted is Napkelet első mágusa,
de inkább kellene neki a másik kódex-kisasszony: Ráskay Lea,
és vidámság kellene, a korty italt akár a vackoros
fogmosópohárba
tölteném eléd, ha járogat Ő-piszén-piszesége már
iskolába,
s tanulja ott majd roppant nagy eszével az elröppent
Medvetáncot,
súgod Neki: J. A. vérével mi vagyunk rokon! - hát ide a láncot,
mert minden láncszem Övé-gyöngybetű, faladról
letéphetetlen fölszögelve,
így bírtad ki kristály-jóslatod, dűlöngélve, csukott szájjal énekelve.
És minden bolyongás véginél, az Atlantinál, az Éginél,
végül mennyi kincs maradt; remeg a tollam, nem ítél,
mert csodák fülembe omlanak, húszév-mélységű
hófúvásból
is felülről jön, szinte száll elém: itt "az
örvénylő-szívű vándor",
s én nem kérdezhetem hogy telelt, míg varázslása bujdokolt,
de múló idő helyett is vers felelt; föltámadott a holt!
-
bár nem láttam öt sebét, lehet csak lányokért lakolt.
Ha mégis kérdeném, így szólana: "aranydiót törtem
mögöttetek",
azaz időparaván mögött, bizony így felel az apámlehetne
gyerek,
és nem tudom honnan szól, de hangja tárnamély oboák nesze,
kire már mindenképp büszkén tekinthet holnemvolt Moson
vármegye,
de francia partok is, pedig ez Úr magyar, méginkább vogul,
míg élek, élhetek, vérként dudorász bennem, halhatatlanul.
(1976)
Az éjszakában |
![]() |
![]() |
Saint-Exupéry emlékének
Néma trombitaűrben
fölgyúl szívemnek pora;
látok, hallok az éjszakában,
bár zárva arcom ablaka.
Később dobverőkínban
reszket bőröm börtöne;
borul reám az éjszakában
csillagok kopott öltönye.
Egyszál repülőhitben
remény nélkül nem vagyok;
kopogtatás az éjszakában:
Hercegem sálján por ragyog.
Homálylok |
![]() |
![]() |
Szünet az áramlásban.
Kérdőjel a mondat elején.
Sálat veszek az áruláshoz.
Feljön a hol-Nap sírboltfeketén.
Én homálylok az éjszakában.
Pontosabban az éj közepén.
Elvéted irányom; rajtakaplak!
Háttal tapogatózol felém.
Már te vagy a tenger |
![]() |
![]() |
sziget
körülnőtte zöld ábrázattal
a víz partjaimat -
találkozásunk szabálytalan
lakatot tett vonalamra -
kulcsát egy hullám elragadta:
most fogoly vagyok
a vulkánok könyörületéig
csónak
fölszeletelték a távot -
befelé csobbantak a kiszorított
egyensúly oszlopai -
befelé a mélytengeri
langyosság elé -
látóhatárig paskoló hasonlatosságba
sirály
mindig velem bukik
a nap az éjszakába -
mindig távolodom az egyforma
morzsák történetétől -
hová meddig? talán a
megtartó föld talán egy
kalózhajó irgalmas pereméig
Vándor-vizekkel |
![]() |
![]() |
Elindulni egy délutánban
ha vitorla se fehérlik,
lehorgonyozni a Nagy-Vizeknél;
kiinni őket fenékig.
Aztán tovább! Továbbhaladni
vándor-vizekkel előre,
míg fekete vérem a forrás
nem gondolni az időre!
Rimbaud súgja |
![]() |
![]() |
Még nem kezdtem el
de holtbiztos abbahagyom
egyszercsak döglött
tevéket sodor a por
ablakom alá s halálnyira
leszek az édesvizű
földrészektől hol egykor
szabadon nőtt a fű.
......
Hát innen folytassátok
tovább! Én nem sejtem
miként és hogyan lehet -
csak ráterítem a Szaharára
Szajnában mosott ingemet.
Leírom... |
![]() |
![]() |
most leveszem a képet a versről
(mint tejszínt a tejről)
leveszem a kezemet róla
aztán leveszem a tollat
a vers alól kiveszem a papírt
(mintha csöpp gyerek alól
a pelenkát ha fölsírt)
letakarom az utolsó sort is
betakarom pokróccal az asszonyt
beeresztem kis berregéssel a hajnalt
kieresztem az ajtónálló macskát
bekapcsolom a 4.30-as himnuszt
(nekem hajnalban se indulót
játsszanak mert különben ha
indulót... nem engedném el
az első huszonöt buszt)
kikapcsolom aztán az éjjelt
ne fogyasszon több setétet
erre fölébred a feleségem
kérdezgeti álmos-szépen
verset írtál vagy most jöttél meg
és én gyanútlanul bevallom
meg se jöttem itt se vagyok
csak ezt a képet kinagyítom
verssé bedobom a forró teavízbe
és mindent a nappalra hagyok
Pár sor |
![]() |
![]() |
Belekezdeni az abbahagyásba
mint egy szép kukacos almába
és marad hátra pár sor
pár köpés a homokra
valamint hiteles foglenyomatok
*
rommá épül a város
ronccsá teljesül az ember
kinek mondjam: járkálj csak életreítélt
*
mert nem meghalni nehéz
hanem élni könnyebb mert...
*
most mennék az ANNA-VÁRBA
míg nem indul el a sírás
csöppnyi
buboRÉKA
*
éjfélben úszik a haj
a boldogságból valaki erősen kifelé
mert éjfélre jár a folyó
és éj félre a száj tehát folyton
folyik árad és hazudik míg kavicsot
hord nyelvem alá-fölé az álló Duna
A halántékon lőtt versek emlékműve mögött |
![]() |
![]() |
Lehull a harangszó halál előtt AKINEK MÁR NINCS TÖBB TITKA |
Lebegve már |
![]() |
![]() |
Mennyi szó,
míg eljutunk a simogatásig
a nyers
női húsig, amikor a haj
vitorla lesz
egy tenyér óceánjában,
s a test
tengelye elfordul arccal
lebegve már
valaki leheletnyi melle
fölött és
már nincs több szó, csak
árva hangok
meg nagyon árva, lakatlan
reggelsziget.
Hajnalig |
![]() |
![]() |
Sötét bor simítja szívem
akár alvadt vér a seben;
rázkódik fölém egy éjszaka,
hajnalig virrasszál velem!
Mert virradatkor elmegyek,
elutazok, mint egy csomag,
bekóborlok ezer tengert -
nem látod többé arcomat.
A hajnal lassan szememben
izzik a méregzöld vizen;
halak úsztatják meg hajam,
míg fekszem vízszintesen.
És kifenve rám a tenger,
akárha hentesbárd hasítana,
szememre szépen rácsukódik
néma sirályok ívelő hada.
A nyugalom méregzöldjében
nem kell többé virradat!
Majd megérted az éj ízét,
ha szívedre is csak bor szakad.
Valaki nevet |
![]() |
![]() |
Forró szelet ölelgetek
valaki nevet sorsomon
nem őrzik már meg a kertek
megfoghatatlan eloson
omladozok kék vadonban
blúzok uccája tolakszik
sóhajtásom lenn a porban
mellek holdudvara porzik
ólmot égetnék hiába
ha szívem cipel lakatot
álom vergődik bezárva
míg kulcsom szárnya fölragyog
valaki sorsomon nevet
ajakamon fehér dühök
nem írhatom le szép neved
halálig érte szédülök
Szénszünet a Bajnokságban |
![]() |
![]() |
Midőn a csapatok
téli álomra hajtják lábaik...
én meg a szerelem kezdőköréből
rég kigurulva most (ebben a fagyban)
dekázgatok legszebb
álmaimmal miközben már
ritka cselekbe is bonyolódok
majd törvényszerűen rajtavesztek
egy fedezetlenül hagyott nő
lejtős térfelén (egyszerűen úgy
érzem kimegy alólam a tér...)
vagy mindig kilép valaki
a betonfalból és 13-as mezemre
mosolyog a gyönyörű jobbtérdével
ekkor tudom már hogy nekem finom
nyúlsóskát és friss meszet kell
föltálalnom a vezető harsonástárs
ebédjéül így máris nekem fújja
a leróhatatlan penitenciák közvetett
jogát így juthatok a Pokol
büntetőkör-körös szögleteiből
tovább tovább lágy falsoktól süvöltve
át a Pokol kapuján egyenest a bal
felső sarok háló-ingébe becsókolni
Romokban |
![]() |
![]() |
Azt a domboldalt
ne feledd, azt a kezet
és azokat a nőket, kikben
télire fordult a gyönyör,
mikor túl az ölelések zörgésén
rámutattál arra a domboldalra,
ahol egykor és ezzel a kézzel;
de kihordták tavaszig a megsem-történt
időtlen szerelmeket
s most akár egy kugligolyót,
elindítanak az emlékektől fölmart
kifutópályán a fejjel lefelé lógó
71 kilós bábu felé, aki egyszer
királyuk lehetett, éjszakai uralkodó,
türelmetlen mesemondó, a reggeli
köddel elgomolygó álomdarab -
és most megérkezik az első golyó:
romokban a halánték!
Éji sóhaj |
![]() |
![]() |
Az éj keresztfolyosóin
hallani neved, szólít
az enyém-lehetnél-Annák
lágy zizegése; vigyázz
mert lesben állnak vad
martalócok és költő-vadak!
hajad kereksége árnyékolja
a föld valamennyi szerelmesét
akár a telihold földfogyatkozáskor
és söpör a hold a hang
a kiáramló szélfúvás havat
kavar az éjből életem rothadó
avarára; - hát zokogj, a tóduló
könnyeket viszi végtelen nyári
zuhé városok alá, talán halottak
csontjai alá is: ússzanak,
lebegjenek, dőljön Isten partjaira
a szerelmek halottasháza s ne legyen
egyetlen fönnakadó bárka sem,
ne legyen életünk a megmenekülés Ararátja!
mert menthetetlenek vagyunk
világvégére gyalogló szerelmesek,
menthetetlenül őrült én; egy
hajszálon telefonálok az éjben,
egy hajszálhíd-on lépkedő
határtalan országot nagykendőként
terítek vállaidra, mert roncsidő
jön, törött halánték, egykedvű
fűkaszálógép nyír, kinyír; lenyírná
boldogan szívünkről az elemi
zöldet, letörölné a vérpirosat
és megidézné a falfehéret: a megadást
egyedül; - fehér leszel, fehér leszek,
ha nem szeretsz, ha nem szeretlek,
ha nem sírhatsz, nem gyalogolhatsz
velem; Te balladás nevű után
következő, Te párizsi varrólány
illyési-toronyszobából menyasszonyommá
előröpködő és életemből kizuhanó,
Te lányom előtt és
után szökellő nevemszerinti ANNA!
Térkép, kiterítve |
![]() |
![]() |
Tilosban mentek át
a nők testemen
akár világvárosi zebrán
talán szőlőlevélzöld szemem
volt a biztató
talán cellacsíkú ingem
bőröm térképe lett
csókok temetője
és harapások sírköve
tornyosult föléjük
némi fogzománccal
vitt a vonat a busz
a lábam utánuk és hozott
a szívem vissza
az egykori lányok elé
a szem még szőlőlevélzöld
az inget egyetlen fénykép
őrzi közép-európai útlevélben
de az arcotokat a fanyar mosolyt
jégbedermedt kezeket
az integető lábakat
a jó lábakat a rossz lábakat
a cigarettahegyeket a füstszökőkutakat
a vágyban megpattanó kollégiumi vaságyakat
tanárnői albérleteket közkönyvtárakat
kultúrotthonok zeg-zug szobáit
egy kilátótorony néhány grádicsát
hitvesi ágyakat a zúzmarás padokat
turistaházakat ócska szállodák
és teljesen idegen emberek
nemtudomhogyankerültemide lakosztályait
őrzöm őrzöm
örökkön örökké a szerelem
térképei alatt vad portyázásokat
mert valamennyi ölelésből
megmaradt valami az egyetlen
öleléshez az utolsó halálos
szorításhoz ellebegő ágyhoz
a kicsi asszonysíráshoz
a gyereksíráshoz valami kevés
igazi tiltott befelé mosoly
mikor hinnétek hogy az a
zöldszemű lassan komoly
férfi lett akkor fog újból megjelenni
s mint szindbádi méla órák
homályán egy hintó oson
úgy jön a csókokat megköszönni
és cellacsíkú ingét levetve
testetek újra föllapozza
vigyázzatok hogy minden
porcikátok ahogy volt
úgy maradjon alabástrom
mert nem tudjátok
sem a napot sem az órát
sem a várost sem a nótát
amikor ahol amit éppen
éneklünk egy temetőben
vagy a túlvilágon távol
márvány fogzománc világol
bőröm minden pórusából
éjszakában ezer csillag
ringatózik ring és ringat
Kaszák a város fogasán |
![]() |
![]() |
Lépdelj előttem árnyam,
kullogj utánam múltam -
higgyem örökre nyár van!
Ha majd havakba fúltam.
Most már örökre a Pokol fókuszában,
verssé gyilkolt szerelmeim mögött
falfehéren a város fekete falainál
ahol
lányom, gyerekeim mondják:
"még van időd elgurulni, apa,
két híres lábad elvihet oda,
hol őseid kaszája egy pajtakapuról
nyakad hűlt helyére lesüvölt, és
talán Tahitiban is lesznek óvodák,
cseresznyejelű utak: bízhatunk egy
valamikori randevúban, mielőtt
ezerillatú füvek, nénik emlékeivel
életed kócos szénásszekere ama
kapun Jézuska elé betolat -
mondd akkor: te is voltál hótiszta
gyerek, bár széthordott majorok
porában hentergetett a szél, és itt
biztatott téged valaki; ha kígyó-
sziszegés az éjben: ne félj! ha
tűz lobban a kazlak köldökén: ne félj!,
egyetlen boldogasszonynapi körtédet
add oda!, harangszavára szólj imát..."
mégis
falfehéren a város fekete falainál,
verssé gyilkolt szerelmeim mögött
most már örökre a Pokol fókuszában
ahol
28 szótaggal nem foglalható össze a remény
a kasza-guillotine roskadó csendje alatt!
(1977)
Bölcsődal Perzsiából |
![]() |
![]() |
50 sor Sütő Andrásnak
Ez a föld három pillanatra,
míg a köddel satírozó est odaér,
emlékeztet bizonyára még valakit
egy lezuhant repülőre, melynek utasai leszünk...
Akkorra csak a hegyek vázai maradnak,
fehér köd-vákuum szippant föl
minden emberi, állati mozgást és
zümmögve a fekete csillagok alatt
hirtelen balsejtelemtől űzve valaki
ajtót nyit a zuhanásnak; kirúgja maga alól
a repülő szándékait: egyenest a tágranyílt
szemű csillagokba! Egyenest az álom-csutakolta
horizontra, hol felkél a velem bolygó gyerek s
világít orrán, száján a vér -
de szól a
dal neki
valaki énekel
neki
éjjel zászlóként
lengeti
bölcsőjét
így rengeti
már sírni
se engedi
csak megmaradni
engedi
- és repül a gép, jó ha eszméje ép:
nem mi kormányozzuk, nem mi navigáljuk,
nem mi tálaljuk föl a szorongást elűző
műanyagsonkát, nem mi mosolygunk biztatóan,
nem mi úszunk a nyelvi habzás: (ponok, mixek)
tengerében vízözön-gyilkolta bárkán, nem!
Mi utasok vagyunk, motorbőgés fülünkben,
a propeller forgat belül is: minket néz
szeletelhető, szelidíthető levegőnek, s mi
nézünk mereven, mereven át a koszos üvegen,
nézünk az ellépő Század tarkójára reménykedve,
hátha visszanéz, a 2000-ig süllyedés előtt
egyszer még öreg szemével ránk tekint:
de honnan jön a dal megint, mely minden
kalickára rálegyint, hogy gyomrunk se
súgja mi a mély, szívünket hallja égi éj,
úgy dobol a dal után -
kalickában
madár repül
verdesi szívemet
belül
mért választott
engem helyül
mikor szabadságra
ehül
- ráadásul még egy holnapi aforizma is:
ha a kalickának szárnya nő; a repülőnek
rácsa nő, álruhás télapók zsákolnak föl
minden gyerekreményt, akkor megint a dal,
mint ejtőernyőn zuhanhatunk, lebeghetünk
alá a hegyváz fölé, a föld felé és három
pillanatra onnan, én az ki... utas lettem-voltam
már értem mit éltem, bár a jegyet nem én vettem
és szándékkal elvesztettem; de micsoda dalt
hallottam!
(1977)
![]() |
![]() |