Falra írt monológ |
![]() |
![]() |
És elindult a nekünk is oly
emlékezetes évhuszad
vagy éppen most végződik
öntudott megalkuvással
(simán presens perfectumban)
önként jegyet váltani
a mártíriumi szárnyvonalra
(amikor az elég gyakori költőfeleség
nevet rendhagyó ragozásban
így írjuk föl a szószedetbe:
Márt a, Márt i, Márt ír)
beázott kapcsolatokra gondolunk
lehúzott redőnyre
kikapcsolt villanyra
(a világvégi házban már
tízszeres tarifát számolnak)
a fal szép lassan megette
az ajtót - egy-két évbe
tellett csupán - minden éjszaka
mint egy alattomos rágcsáló
készítette a cellát aztán
hirtelen a kulcsnak is nyoma
veszett és fújt a szél
amit enyhe családi huzatnak hittem
miközben az ügyetlen póknak egy
évig hálót szőttem a szobát
makacsul beborító idegszálakból -
mostanában egy őrült postás
sokat toporog csodálkozik a
fal kinti oldalán és a kiszőrösödő
levelesládába fölösleges meghívókat
csúsztat - nem tudom meg mi lesz
a semmire váltott valuták sorsa
ki sokasítja meg a példabeszédből
kifénylő talentumokat...
ebben az oltári sötétben jól jönne
egy fekete sál a szemeim elé:
hátha fehér a fal
Üzenet és kibúvó egy másik hullámhosszon |
![]() |
![]() |
Amíg hazáig érek pontosan két kilométert
gyalogolok az út elég hosszú és eléggé nép-
telen még zöld réten is átvezet ha éppen
tavasz van ezen az úton lehet gondolkodni
mindenféle okosat kitalálni és természete-
sen elfelejteni is mert nem tanácsos gon-
dolatokkal főleg versdarabokkal hazatérni
abból csak baj lesz tapasztalataim szerint
de azért esz a fene hogy lejegyezzem a leg-
fontosabbakat de ez komplikált a múltkor
is elmart a családom amikor egy franciakoc-
kás lapra amit istenbizony úgy fújt elém
az otthoni huzat feltehetőleg a konyhakre-
denc poros tetejéről mert már élénksárga
volt nagyon csak úgy elkezdtem írni egy jó
helyre eldugott de elővarázsolható ceruzá-
val ordítottak hogy papír a lakásban erre
jönnek majd az egerek patkányok és más mező-
ről beszökő rágcsálók aztán mosdás gyorsan
vacsora gyorsan és jött a családi bíróság
döntése ahol a kiszabott bűntetés "fénypont-
jaként" a leírt négy és fél soromat is felol-
vasták minden egyes szónál harsányan viho-
rásztak és egyenként kérdezgették apa te
tiszta hülye vagy még mindig nem nő be a
fejed lágya amikor az iskolában deviáns
magatartásról kellett példát mondanunk hát
rögtön veled hozakodtunk elő mert benne
van a legjobb szakkönyvben hogy az író i-
rogató emberek valahol deviánsak bomlaszt-
ják és nem építik amit a nemdeviánsak su-
gárzó hittel és jellemmel magasra tornyol-
nak de mi hiszünk a családi terápiában
még egy darabig és nem adunk be a nagy
íráselvonóba ezt teljesen emlékezetből
álmodom önnek szerkesztő úr mivel tudom
hogy híres rádióamatőr hátha veszi jeleimet
ez itt egy ún. üzenet másik hullámhosszon
Söprik a reményt |
![]() |
![]() |
Elesni hol?
Elesni miben?
Elesni a végtelen
sima semmiben.
Még bódítva süt,
leszúr a Nap,
mint mindig októberben:
árnyékom keresztje mögé
kerülök a földbe.
Még napfény-horzsolás
a bőrön, még tarkómra
zuhog a sárga tagló:
látszom már és játszok
a képtelen keretben,
hullámzok fönt és lent:
egekben, tengerekben.
Már nem a miénk az Óperenciás,
elhullunk majd a
tányérsapkás őszben,
csak amit vérünk buzgása kiás,
amit riadtan nyalnak
föl az őzek, csak ez
a csalitos sár marad:
húzzuk magunkra földnek.
De miket fogadok, Istenem!
Hogy sáros karácsonyoddal
szívemen is átlélegzem
e halottas évet,
az Orbis gyomra zúg:
ez a Pokol-köri ének,
hol Petrarca nincs jelen,
Dante meg nyaral,
végül tilos körökből
lép elénk a dal:
most már csak a gyönyörűek
testben-lélekben se hűek
a zokogó szépnevűek
rajtam hűvöslő kezűek
életemből-életűek
maradnak és gyerekjézusokat
szülnek maguknak Európa zsúfolt
jászlaiba: mert tudják, amit nem
tudnak a hűek, a hülyék, a nyűvek -
tudják: fenyőtűk ügetnek szívem
riadt hegyláncai felé, sejtik:
sorsomban sír az elbukó jelen,
méhük ezért táguló világegyetem:
nem tűr varratokat, hogy szülne
engem jövővé doppler-effektusok
ritmikus csődjében, a tágulás
csöndjében, betlehemi bölcsőjében
ott, hol angyalságom hűlt helyén
megint értem bőg néhány
kiherélt szamár, legelvén közben
az egyetlen fényes csillagot, mely
gyertyaként ég rám vagy fénylik le
rólam: söprik a reményt fölöttem,
söprik a szalmát alólam és bár
nem lehet könnyedén mosolyogva,
meg fogcsikorgatva se lehet!
De szüljön meg valaki azzá, aki voltam!
Fölállni most?
Fölállni hogyan?
Fölállni... jajj!
Boldogtalanul boldogan.
Izzószáléj |
![]() |
![]() |
Zsolozsmasúlya van a helynek
mágnesként csúszik nyakára
délutáni órán ívfényforrás ha
kerüli egymást nap hold zörrenő
arany ezüst fülbevalója
lustán
zsolozsmasúlya
van a helynek
figyelj jegyezz vésd a kőbe kapard a falra
sejtés-e ha senki se tudja pontosan
mindenki
felé és el
álmod
zörgeti így
késői
lepketetem
fölfalja a kutyák vonítását
nem hallom tőle lélegzeted
zuhog
zuhog
zuhog
szapora
baltacsapás
októbervért fröcsköl asztalodra
míg kivárásra lovagolnak másutt
gyopártól szomjas tuskók úsznak
izzadnak fűrészporalkonyatban nem itt belül és
nem
tej
nem
tűz
nem
a halál
fekszik
most
Isten
lábainál
függ tőle is
és függ a mennyezettől
egyszál
kábelen
üzen
a végtelenből
kívülreked a nappali horzsoláson
csak
éjszakákban számol
így állandóan izzik a szál
haláláig
éppen belévakul már nem morzézik
nem
üti a betont vadul ül üldögél sikol ¬
↓
t
↑
egyszer aztán mint a mesében kisétálnak vele őrül
mondják ha mosolyog ha sír ha emlékezik
és percenként vérzik a
lélegzete
Ha V betűkkel álmodik... |
![]() |
![]() |
Vala hirtelen
vakmerő
vurstli betyárról
vélemény
vadul falakhoz
veretett
vékony illanó
vámszedő
vigyázz hártyuló
vizeken
vulgár elvtársból
volt elég
völgyek sarában
vasekét
vontat nyihogó
vasderes
veled kopogtat
várkapun
végleg befutja
vörhenyes
virág szirmait
vagdosom
végig sejthetőn
vázlatos
vulkán túlontúl
vehemens
vihar esélyű
vonzalom
világ múlásán
végrehajt
város sötétlik
volgai
vércsék röptében
volna itt
villám megsújtott
virradat
vadul horkoló
veterán
vánkost szaggatva
vegetál
vonat indulást
vétkezik
váltók csattognak
van határ
villog szünetjel
végül is
vállam cipelhet
vasrudat
vödrök aljában
vénülőn
vérem sietve
verssorok
vízből borokká
változik
vonók tétova
végein
vijjog megalvad
valami
varjak szálltában
vogulok
vígság múlását
viselem
vagyunk kevesen
vallani
Ott, Lepantónál... |
![]() |
![]() |
(1571. okt. 7.)
(egy privát csatakép - többszöri elképzelés gomolygó füstjében)
Ha - 1571-ben
szól a rádió
októberi híradásban
kopog a "dió"
bizony kemény ágyúzástól
hullott a pogány
volt ott mindenféle végszó:
Allah és Akbár!
"Egyesített csapataink
künn a nyílt vizen
Don Juan d'Austria
vezetésivel
Lepantónál győztek győztek
végre győzelem!
- ujjonghat a tudósító -:
flottánk vérvizen"
aki nem más mint Cervantes
- karja ott veszett -
másik kézzel varázsol majd
remekműveket
250 török hajó
s összfegyverei
lészen spanyol meg Pápai
sőt: velencei
Mint a színpad ha kiürül
oly üres a kép
de már az Óceán felől
jön Sir Francis Drake
aki akkor még alig Sir
többnyire kalóz
ánglus partoktól is többszáz
mérföldre hajóz
nem csípi a spanyolokat
annyi szent igaz
(a) Győzhetetlen Armadának
ez sem sok vigasz
Ha - 1571-ben
szól a rádió
így kezdené híradását
a tudósító:
"az Összevont flotta éle
itt Lepantónál
októberi vizet hasít
s ágyúszóra vár"
Két nyárfa a Hódoltságban |
![]() |
![]() |
(föllelt janicsárnapló 1556/57-ből)
Történetesen török vagyok. És a szultán katonája.
Anyámat nem ismerem. Itt jobb mint Anatóliában.
Tanulgatom az ebhitűek dalait. Félhold-erdőtől
nem látom a holdat. Sátorgomb-csillagoktól az ég
csillagait. Két nyárfát őrzök hajnalig. Világít-
nak az énekemhez. Tövüktől indul egy út keresztül
a Rabföldön. Hódoltságnak mondják. Rabszíj-kígyó
tekereg az égig vagy az Égei-tengerig mert Allah
igazságos. Egyetlen hosszú kígyó sziszeg Budától
Drinápolyig. És át a Márvány-tengeren Sztambulig.
Én a Birodalom fontos porszeme. Pasák és bégek
agák és rongyos dervispapok - halálommal is adózó -
alattvalója. Szánnak de nem szeretnek a behódolt
gyaurok. Nálamnál jobban csak följebbvalóimat nem
kedvelik. És nem is szánják. Ez a legtöbb amit
tehetnek. Így is lakolnak döglenek Sztambulig.
Sokszor kísértem őket. Rosszabb az mint Eger fa-
lain a lángos szurok-perec vagy égő drótkoszorú.
De lehet keserves dalt tanulni. Muzikális fajtává
sok ríással edződnek. Éneklek hát hajnalig a sus-
torgó két fának. Őrzöm hódítóként a Hódoltságot
átszakító utat. Őrzöm a félholdat csillagos forgót.
A Birodalmat. Őrzöm a békét. Allah meg sokáig engem!
Jönnek a violás hónapok. Legjobb dolga ilyenkor
van a janicsárnak. Ezek itt rabnépség körülöttem.
Tüzet raknak a két nyárfa-közti tisztáson. Fölfelé
húzza a füst éneküket. Föl a fénylő jegenyék csú-
csára. Mint jajgató rabot a hóhérló fára. A ném-
berek babák még harmatosak és könnytől bárso-
nyos az arcuk. De mind elszáradnak az útkígyó sze-
relmes szorításában. Megaszalódnak a drinápolyi
háremekig. De itt még az enyémek míg lehervad a
viola míg imára kúszik kénytelen remegő két tér-
dem. Mert följön a nap. És tűző sugarában is dú-
dolgatok. Vigyázzban álmodok. Többször elfelejtem
hogy kinek a katonája vagyok. Elfelejtem Anatólia
katonaiskoláit. Elfelejtem a legdiadalmasabb har-
cokat. A budai pasa bőrömbe égetett kitüntetését
amikor a harcosok és hűségesek első sorába léptem.
Allah irgalmazzon nékem! És a Hódoltságnak! Hogy
a két nyárfát még sokáig előrizzem félelmemben.
(1981)
Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel |
![]() |
![]() |
Egy szép napon azt mondom:
uraim, vevő vagyok az önök
elhibázott sóhajaira, de kérem
a város összes kulcsait, mert
keresek egy fölismerhetetlenre
pofozott őszi hónapot, és nem
tudom, mit válaszolnak önök,
mit tudnak erről a zárkáról,
kinél a kulcs, merre mászkál
a foglár, nyilván fölszívódott
a vezércselek állandósulása
idején, amikor a polgárok már
vezércserében gondolkodtak -
a sírás zárkáiból, elvérző
leveleivel szabaduló őszidő
gyűjtött elegendő esőt s le-
ereszkedik tarzani ügyességgel
csatornák hengerein, városok
talpa alatt lüktető Hálózatba,
hol az Isten is eltévedne a
vérben, patkányok szirénáznak
a meder forgalmi zubogóján,
fönn a város már telet lélegzik,
kiixelné a zsibbadást összefa-
gyott hókupacok jövőre tervezett
fölvonulásából, a város ténfereg,
fejében harangok lüktetnek reggelt,
estet, hogy el ne hibázza a napi
migrént - micsoda Ádvent, micsoda
Karácsonynak nézünk elébe! - remeg
emlősök ágya-vacka, a forgalom
fogalmi párnacsücskén tollba té-
ved a kardos angyal szárnycsapása;
lehet, megőrülnek az áldozatok,
mielőtt utoljára álmodoznak a
hóhérló csöndes délutánról, meg-
sétáltatják még illegális, pórázra
fogott gondolataikat a Folyam
partján, csókot dobnak ügyesen
a szeméttárolóknak, elrendezik az
elrendezhető életbiztosítás felbontását
s beszerzik az elhantoláshoz
szükséges iratokat, várakoznak
tűrhető testtartással a szerepre,
kimondható banális szavakra; szabad-
ság kopogtat az ajtón és szaval ne-
kem, aki alsótagozatba jár, éppen
másodikba, (most ki jár alsótagozat-
ba a szabadság vagy én? ez itt a
kérdés pajtás, nem lehet eldönteni,
mondja a történelem és hideget küld,
ő meg szaval): arcod egy üvegtáblába
merül, egy még töretlen tartományba,
feszülő simaság tengerül viselkedik,
oly reménytelen, hideg és árva,
mint most ezt az éjszakát gyászoló
hajnal, leoldozható vállaimról minden
teher, fölkölthető a legkisebb zajjal
telt élet is: kész Föltámadás utáni
pillanatban élek, kapkodok, lótok-futok,
forrok, akár a tűzre-tett étel -
(és még ilyeneket): egy élére állított
vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni
készülő otthonod, roskadó házadfalát,
egy élére állított vers sokat tehet,
jó lesz majd erre-arra, minden helyett
lesz remény, kezekben tündöklő kenyér,
ha elfogy az is: maga lesz a vér -
egy szép napon uraim már semmire
se leszek vevő, az őszi hónap is
szabadon hullatja levelét, sőt a
tél havazni fog mindenre és mindenekelőtt.
(1981)
Kettészelt fényes-fekete nap |
![]() |
![]() |
Bibó István emlékének
Úgy jött el a nap, hogy sodorta
az esedékes kockázatot, amiről
a naptár szárnya nem suhog, csak
élő dátumok kísérteties randevúja -
úgy jött el a nap...
fénylő fehéren, fényes-fekete
keretben mutatva föl egyazon arcát;
és nem találta helyét sem a rohanó,
sem a meg-megálló két láb; a szív-pitvarok
őrjöngve sztrájkba léptek:
egyszerre suhant át pár liter vér
az arcomon, majd kórházi fehérbe
rándított a vajúdók s haldoklók verítéke -
úgy telt a nap, hogy autóbuszok,
taxik, kocsmák és telefonok tartották
még bennem és fölöttem az örökkévalóság
konzerv-idejét, mígnem egy újszülött fiú
sírta magát elő a délutánból, kinek majd
hányszor mondom el... emlékezve a fényes-fekete
napra: akkor halt meg BIBÓ ISTVÁN,
és éjszaka jött, az álomi csöndbe bele-hallgatóztak
akik mindent tudtak, és
belesírtak zsoltárosan az újszülöttek -
így telt el a nap...
1979. május 10.
Szélső ház |
![]() |
![]() |
Ahol mindig a szél borotvál
ahova utolsónak érkeznek a hírek
elsőnek a beszállásoló hadseregek
és ideiglenes bejelentővel ősz
közeledtén néhány mezei egér s
velük nyomukban tejről leszokott
macskák
Élünk szelek köztársaságában
élünk szélcsend-törvényeket kristállyá
érlelünk növesztünk törünk tükröt
tartunk az éjszakának
cserépzuhogás lesz hajnalunk
Tárlat a világosságra
hűlő falakkal már alig elevenen jönnek
a szélső-ségbe szélbe temetkezők
tetők vitorlaként még a láthatáron
és át a határon ahogy a szél...
Gyerünk - csak elindulni
nehéz nemlétező úton mint sírból
visszahozni győzelmes feltámadást
látszólag könnyedén vakon és gyalog
fülig sárosan a stratégiai forgalomtól
Megjövünk és lám egészen
kirobbantva a ház (ama szélső) lágy
fuvallat lebegteti a sértetlen gerincet
(mint poétikai bunkerekből kiszabadult
jelző léggömböt) míg sorsunk rozsdátlan tűje
használhatatlan metaforává pukkasztja
Hiszem hogy érthetetlen és boldog...
hiszen csak erőltetnie kell magát
a szélső házban figyeli a szélmozgást
hiszen csak leírja hogy elfeledjék leírja
hogy kitudódjék mert nem bízik a szélkakasban
pedig régen feltalálta egy őrült tetőfedő-inas
nyugalmas csöndes szélcsendes délutánon
Visszatévedő |
![]() |
![]() |
Nem lehet tudni meddig jutott.
S kire mit hagyott mikor útrakélt.
Bizony meg lehet unni a folyton indulást -
mondták a párás-szemű kis tavak
a rohadó kontinens köldökében.
Bizony sok víz a tenger.
És hosszú izzószál az Egyenlítő.
Nem lehet tudni meddig jutott.
De most itt van. Decemberi ajtómon
ablakomon az éji csillagok társaként
dörömböl és vacog. Ő lesz a jelképtől
eloldozott. Visszatévedő és mégis
reményben győztes. Tehát beengedem.
Szállást kap. Aztán újra szállani fog.
Például: aki még itt van |
![]() |
![]() |
Itt van például az idő
mozdulatlan teste
meg a nyár csöndtől
elhízott húsa
távolságokat lehet
harapni bele
s fogaid zománcát
őrző teraszokat
honnan délig
kihal a harmat
mögötte nap gyilkolja
a koszos üveget
aki még itt van
és integet
az is szállani akarhat
vagy ugrani...
helyettem
helyetted
helyett!
Lehet hogy nyár |
![]() |
![]() |
Kemény csattanások:
összeverődnek Isten tenyerei,
mázsás súlyokat görgetnek át
az éjszaka vaksötétjén,
sávokban villámfény reflektoroz
egy hazatérő szelíd bűnözőt -
az égi taps leszúrva ott remeg
e villámdárda színusz szögében -
lehet hogy, lehet hogy - lehet:
leheletében a nyári rothadás,
nagy dögök, halkikötők, alkonyi
hínár szaga lehet:
rántottának fölvert kígyótojások
sisteregnek az éj áttüzesedett kövein,
lehet hogy csak a szívem
egy markoló kéz ujjai közt ficánkol
kétségbeesve a bordakerengő szűk
folyosóin: csillagok gótikumában -
minden lehet míg locsogni fog:
szegények sótlan könnyeit törölgeti
nagy lapuleveleivel a nyár.
Teremtmények |
![]() |
![]() |
Elfelejteni a sötét
vermek alját, jövőt jósolni
a csírakoronás krumplihegynek,
de nem szavaid, csak lélegzeted
hallják, akik kezdetektől
mélyen lent hevernek.
Gyíkként kúszik felénk
a fény - mondják - majd
élesen arcunkba harap:
lépcsők fölfelé szabott
öltönyén port s nyirkot
röntgenez a Nap.
Most kell a sírból kiszállni,
most kell börtönünk
megutálni végleg, jöhet a
közeli vagy távoli bármi:
elpusztíthatatlanok az
első teremtmények.
Pár ezer év |
![]() |
![]() |
Viharzónába ér repülő-hited,
eszmék zsibongnak agyad piacán,
szárnyak hazudják: a jövőt építed;
szíved helyén - csüngnek a bombák.
Elkapart kitüntetés-sebeid
én kötözöm, de pókhálót nem tépek
rá megszállt országok sarkaiból
s az égi provinciákról hol nyakadra
fonva pár ezer év - zubbonyodon
vakfényt okádó csillagok.
Légbe és vízbe, valamint a
Föld forgómágnes szívébe
befészkelte magát a gyanú:
kifosztott emberiség őgyeleg
vissza első sejtjei felé,
teremtés előtti pillanatba,
hogy amit elrontott újra élje.
Éljen tovább - ragyogjon
a jövő múlttá csiszolt üvegében!
Kezdetek óta |
![]() |
![]() |
Az éj fényitatósán
csillagok fehérje hull át
s lesz minden vakká
hajnali horizonton
- mert küldi valaki -
hegyek mögül keze
fölmutatja a napostyát
éledjenek a halálbabugyoláltak:
feledett népek kihűlt dolgok
kőbemártott páfrányerek
csigaházkarikák
és te járj velük sugárruhában
perzselő szeretetben -
de élednek azonmód
a csillagok szemeit bekötők
akik a világosság nevében
újra és újra sortüzet vezényelnek
az ártatlan fényűekre -
már kezdetek óta a harmattal
telt üres bakancsokra meredek
hogy a visszatartott sírást hallom-e
átfestett hajnalok kivégző falainál
Felé hullunk a porszemekkel |
![]() |
![]() |
(hommage à Teilhard de Chardin)
1.
szél hatalmas zárójele
idő lépcsők nélküli toronyszobája
lék egyetlen hala
süvítés magasság jégpikkely -
és annyi ázsiai csont között
tartozunk vajon egyetlen marokban
vergődve is a gerinchúrosokhoz?
2.
nyitott borítékban jön
az Ő lépése
de nem kódolhatom
a legbonyolultabbat:
életemmel folyvást csak egyszerűsítem
mert: - csontokban alszik Ő
de nincs hozzám szava
majd álmából kinő
nem lesz hozzád szava
egén páfrányidő
szemén nagy éjszaka -
3.
amíg a szén tömörül
amíg a lelketlen tárgyak megremegnek
amíg az érdes fű
állítmány nélkül is széna lesz
és a hangtalan kőbe sírás
visszhangja költözik
addig erőmű szűzmágnesek
sugárzása az Ómega felől
megholt csigák biztatása
fénylik tovább a szénben
4.
hiányzó időtlenség ura
mélyülő kövér gödörben
petárdák forró ívén fölszáll
s tudja már vagy sejti éppen
ki volt az ember
miért lett mindenből kilátszó
a porszemek között s akár
a fém merev - "vánkosán néhány
tévedésnek fejem még lustán
elhever" - és nehezékként
tetézve ott egy világnyi lékben
a biztos tudás is negatív tétel
5.
szél valamerről ide süvölt
ha közel az idő
kutyavonítás nagyzenekarra
szándékom ellenére is Ő jön
túl a kritikus pontokon
vonalak szárában szögében
átörvénylik visszahajlik a központ felé
Csak az eldönthetetlen látomások |
![]() |
![]() |
Már csak az eldönthetetlen látomások
kísértenek, mint földobható pénzek: fejek
és írások, és ha nem lassítnak nyüzsgő állomások
fű növekszik szaporán; egy átvillant mozdony
megint évszaknyit késik a menetrendből.
Vagy fecskék zakatolnak elő a Délből, és
zuhanórepüléses világcsúcsokat írnak az
elbátortalanult tavaszi lobogókra, de idei
fészkük álmát a tenger szuronyos hullámain
hagyták, és vele az összes meleget.
Nem telepszenek rám a látomások, pedig
az ereszcsatorna bádogja kinyílik rózsaként:
színtelen szirmokat csipogtat a szél,
mintha el kéne hinnem a holnapi csalást,
amikor leszólít e cső tompa fénytörése.
De a szem szimatolni is képes: érzi
az eljövendő nyár nagy keresztrejtvényeiben
függőleges és végleges röppályáit a szónak;
terroristák gyújtózsinórja befűzve bakancsomba
s megfigyelhetik: szívem milyen sebesen számol vissza.
Szorgalmas időket élünk a pusztításhoz:
lépésenként robbantom le a húst a csontról,
istállófehér a csontom, mint a fecskék hasa, kik
a sötétségben szövetségesek, álmok felderítői,
látomások félszárnyú berepülői: szénhúsú pilóták.
És biztatom őket: hontalanságukat majd átsegítem
a felhők gomolygó örvényein és minden tengereken;
rakjanak itthon fészket, villás csontjaim tövén,
egyenek az egészségemre s megmaradásunkra
a szívünk iránt tekergő, álcázott lánctalpasokból!
ÉvTiZeDhAtÁrHíD |
![]() |
![]() |
Hozzászoktunk talán túlságosan is
volt rá 10 azaz tíz lokomotivként
loholó sebes évünk - már aki meg-élte
és megérte vagy megúszta az
évtizedet parttól partig - hogy
a mindennapi dátumok első három
számjegye amit álmunkban is bizton
suttogtunk az tuti az fixen lebeg
1 lélegzetünk sóhajközeiben így 1
9 9
7
7
mint a híd bizonyos nagy mesék és
nagy csalódások között ahol a leg-
kisebb fiúk már el se indulnak meg
se születnek egy kilenc hét
?
s most ott tartunk hogy már változni
emelkedni fog - persze a világidő-
változásokat is figyelembe véve s
annak következtében - a harmadik szám
is az évtizedig ifjúságunkkal szoli-
dárius (hallottuk így 197?-banbenban
egy nagygyűlésen) ím alakot cserél és
nyolcasra hurkol egy még embernemélte
évtizedet hol nem tudom miképp értik
a 8-ast biciklikerékben kormánykerék-
ben s mondókában ha a letörött a polc
reccsen a 8-ra azaz csupa rossz jel
bár tűrhetően rímel (de még milyen jól!)
nem úgy mint az egymást követő tíz
meg tízévek mondják az éjfélben e-
gészen ölelkező mutatók mikor órák
erkélyére kikakukkol sokféle himnusz
nóta csak vidáman átbukni átszivárogni
ez lesz a jelszó és ha lehet jeltelenül
Válasz a kérdezőnek |
![]() |
![]() |
"a kitervelt versek és (Csaknem ismeretlen költő |
Harmincéves vagy éppen, és ez alkalomból fölkeresed magad. Csodálkozva nézitek
egymást, majd a nagyon ritkán találkozók kölcsönös zavarával hümmögitek, bevalljátok:
egyre hidegebbek lesznek a májusok is. Aztán habozás nélkül máris a lényegbe
kívánsz hasítani s szigorúan nézel magadba: mélynek nem mondható, de egy élőnek
elegendő gödörbe. A kérdés pedig csöpp fölmentéssel így érkezik:
- Ritka találkozásaink ellenére önt, kedves én, majdnem tűrhetően ismerem, némely dolgai azonban előttem is homályosak, ezért érdeklődöm a harmadik X meghaladásának, túlélésének napján: mit tett le eddig a s z é k r e ?
- A késemet le akartam... - felelem a váratlanul jövő kérdésre -, de itt maradt mégis a nadrágom jobb zsebében, borotvaélesre köszörülve; aztán valóban letettem a csíkos zakómat, a bal vállát egy ismeretlen szabóság alkalmazottai kitömték csupa kelet-európai hulladékkal: tollal, szőrrel, csipogással, vérszomjas macskanyávogással, és összehajtogatva egynapos kosszal sötétlő ingemet is idehelyeztem, mielőtt a patyolat önkéntes tűzoltói csontig mostak volna; továbbá még guruló aprópénzeket, minden ország legkisebb pénznemeit, ahol csak megfordultam, s ezt a bal kezemen könnyedén leszámolhatom, mivel azon éppen öt ujj van; legvégül pedig egy szőrét erősen hullató fogkefét, csupa zimankóból, hóból, ködből készült habzó-habbal, mellyel a szókifutópályát félkörívben körülvevő foghegyeket szerettem volna fényesre dörzsölni, fájásig véresre csutakolni, mint a lovak nyakát-farát, mint a lelkiismeretet; foghegyről beszéltek velem ezek a sötétlő hegyek, pedig hittem: ők az én fogaim, föltéve, ha van némi érzékük az égbetiport metaforákhoz.
- Mást?
- Mást nem. A borotvaéles kés a nadrágzsebben maradt, a nadrág meg rajtam.
És aztán mintegy mentegetőzésképp, a súlyos kérdést feloldva, s talán a vidámság kedvéért - pedig aligha volt okom a vidámságra, siralmas listám, a székre tett holmik: kacatoknak is nevezhető akármik eldadogása után - ezt mondtam: és lerúgtam cipőimet - a zoknit hagytam, mert lábról fázik rá az ember -, rávágtam magam az inggel és zakóval párnázott székre, vigyázva, hogy a fogkefe meg az alumínium-pénzecskék is elférjenek, szét ne guruljanak, mégha szövetségese is egyik pénz a másiknak, kivártam a pillanatot, mikor a kutya se figyelt rám, s mindkét lábamat - engedve a kényelem meg az emelkedés csábításának - az a s z t a l r a letettem, föltettem.
Föltettem, vagy letettem? Ahol ültem, abból a helyzetből teljesen mindegy volt, és tökéletesen kényelmes. Bár hátborzongató is: mennyi láb férne még el azon az asztalon!
Többet nem kérdeztem, nem is feleltem. Nem tudom, mikor találkozunk újra.
1979. május 4.
![]() |
![]() |