Mielőtt még |
![]() |
![]() |
Magyarázatul N. R. A.-nak
Mielőtt még megvakulunk
mielőtt még megáll a szív
mielőtt még visszalövik
az utolsó startot is
mielőtt még sorban elmegyünk
kiszökünk bőrünkből
kilopódzunk egy ajtón
akár szánalmas tolvajok
egy buja parkon át
aztán hajnali sivatagos
mezőkön keresztül
eljutunk ama fénylő útig
ahonnan többé nincs visszafordulás
És ott a szétgyötört
nagy Limousinban
("melyből sáros taliga lett")
már nincsenek félszavak
már nincs semmi kapkodás
már félgondolatok sincsenek
bár félúton járunk talán
Salt Lake City és Long Island között
a nagy egészről van álmodás
Hogy gyorsan vissza az anyaölbe
mint bömbölő véres-csatakos csecsemő
vissza anyánk lávázó drága kráterébe
1949 volt és megszülettem - rémisztő idő
jött s azóta keresztül-kasul retúrban
úton vagyok de többnyire útban
valakinek - valakikhez érkezni indulok,
s aztán búcsúzkodás gyomverte udvaroktól
miközben Dean Moriartyval álmodom
Megbeszélem nevezetes randevúmat
a The Viking Press rozsdafoltos ajtajánál
tízévesen világgá futhatok akár a tej
futok futok azóta is sebesen
köhécseléssel leforrázott tüdővel
Mielőtt még minden miután lesz
mielőtt már minden sejtjeiddé épül
addig kéne arról a nagy útról
csöndesen beszélni...
Ahogy keresztül a nyár |
![]() |
![]() |
B. I. barátomnak, nemzedéktársamnak
Még nyárnak mondja magát
suhanásnak és csobogásnak
ahogy keresztül életeden...
még fénynek és nevetésnek
zápornak csillaghalálnak
ahogy hullik át két kezeden
a por és a pára virága
s mintha füzéréül az éjnek
akart volna üzenni magának
a nyár még egyszer épp Teveled.
(Post scriptum)
De csak a versed jött
és verseid könyve
benne hajladoztak
a nyárban a nyírek
törzsükbe dedikáltad nevedet -
de várom Barátom
Szent István hetében
a megígért levelet.
Naponta jönnek - naponta már |
![]() |
![]() |
Naponta jönnek rossz jelek
barbár és szelíd figyelmeztetések
hogy nem vagyunk halhatatlanok -
mindegyikünk vénen s akár fiatalon
már a végső szörny torkában ragyog
és senki sem akad fönn a rostán
hiába veszteget s cselez jól életében
kímélve magát persze így-úgy boldogul -
de siker és kudarc minden résztvevője
végül egyetlen intésre lehull
le bizony le a rosta szörny-likán
lebocsátja valami sodrott sors-lián
a sosem képzelt irdatlan mélybe -
ne félj de tűnődj ezen naponta már
mikor még fönt járkálsz a fényben.
A halál beüzen... |
![]() |
![]() |
és aztán nincs vége,
így megy ez tavasz óta,
ha a Fényesség örök, hát
kegyetlenül örök a nóta.
Már itt hullámzik köröttünk,
s a szárbaszökkentet elviszi
még mielőtt fejét önként lehajtaná,
de a dal fönt fényesen hiszi,
hogy a Föltámadott igéit mormoljuk alá.
S riadtan kérded:
még hány temetésen találkozunk össze,
amíg rám vagy rád kerül a sor?
Tudom mikor átnézel a kandeláber-erdő
nyiladékán, szemedben füstöl a fasor.
Rázkódó ősz |
![]() |
![]() |
Új halottaimnak
Ha már így esett - ülni a napon
és tanúskodni egy fehér lapon
jegyezni hát minden fuvallatot
s minden lehulló levelet - hatot
számoltam össze - és mind földet ért,
bizony végük lett: kár volt ezekért
motyogtam; de a földnek már haszon
lehet ha begyűjt ha méhébe von?
Ősz-tanúk ők: szélütött levelek
kardiogramos szép szív-leletek
rozsdás időben rázkódnak egyre
lejjebb s nem számítnak kegyelemre
sem semmi alkudott oltalomra
ha sírásók állnak balra-jobbra
tőlük és köröttük ama napon
tanúskodni kell egy fehér lapon
ha már így esett - mintha szemtanú
lettem volna még - és nem por/hamu!
(1995)
Őszi kertek |
![]() |
![]() |
Mennyi élet város széli önmaguknak füst bebújik |
Temetek - halálra ébredek |
![]() |
![]() |
Egész éjjel temetőket jártam
egész éjjel csak temettem
szívem a fájdalomtól már vacogott
csaknem belegebedtem
de hajnalig mindenkit eltemettem
aki még kedves volt szívemnek
sorban elsirattam őket
ott voltam halottas ágyuk mellett
fogtam erőtlenülő kezüket
láttam megfagyott pillantásuk élét
imbolygó gyertyafényben
virrasztottam nyitott koporsójuknál
már nem késtem el koszorúimmal
idétlen csokraimmal
hulló könnyeimmel
ha kérték
de kéretlenül is
búcsúsorokat róttam
ha kellett szólni
hát agyagos göröngyök
között szóltam botladozva
igen a nemzedék elindult
meg bizony a következő is:
"halálhírekben gazdagodva"
aztán azt hittem
most már élhetek nyugodtan
nem jön több
éjszakai síró telefon
bár fátyolos altba csomagolva
postaláda mélyén akár a sírban
nincs több zizegő gyászjelentés
nem lesz több
újsághír-akna
élhetek élhetek
hiszen már drága halottaimon
túl vagyok - gondoltam
nem szirénázik szívem
élhetek/halhatok nyugodtan
engem meg nem sirat senki
(milyen rosszul is lehet siratni!)
hiszen ők már ott nyugosznak
aztán fölébredtem
és fogadott egy újabb halálhír
pedig azt hittem
már őt is eltemettem!
lenne még egy "könnyű" megoldás:
ha én megyek előre
talán maradtak néhányan
akiket én is érdemesnek tartok
hogy a szívük kicsit is fájjon értem
apámat anyámat
rokonságom nagyobb karéját
csöndes falusi temetődombokra
már kikísértem
barátaim közül is többen
"halálon túl kicsit..."
már égben és földben
de jó néhányan még itt
s járkálok körülöttük
"járkálj csak...!" mondogatom
magam is ítélet előtti gyászhuszár
potenciális hantnok
riadtan figyelem szép arcukon
a halmozottan kialvatlan éjszakákat
őrzendő vagyok mindig
utolsónak gondolt vonásukat
okos mondataikban
a bársonytapintású lejtést
amint a hajszás napok
közé is bevillanhat a derű
"még élünk!" "halihó, még vagyunk!"
ezért is féltve őrzöm
kézfogásuk melegét
a következő találkozásig
bár egyre rosszabbul viselem
a legtermészetesebb
naponkénti elválást búcsúzkodást...
aki még súlyos álmaiban is
folyton halottai nyitott szemét látja
és temet temet temet
átvág a félelmes kandeláber-erdőn
és álmában meghal
álmába temetkezik
és naivul azt reméli
hogy őt majd álmában éri
a ...
Cím-tervek mint
cintermek:
|
![]() |
![]() |
1. Élek halottan, örökös kapkodásban
2. Itt haldokolsz a közelemben
3. A repkény befutotta az összes időt
4. Valaki fénnyel irdogál
5. Utam Arimateába
6. Bokámra hullámpakolás
7. Még egy utolsó csípődobás, aztán égszürke beton
8. Mindeneket előtalál
9. A szabálytalan szabadság álruhája
10.
Megjósolt földingásban
11.
És mintha már fölénk hajolna
12.
Kövek termékenységén ámul
13.
Ezredvégi barlangrajzok
14.
Ahogy hullik át két kezeden
15.
Minden utolsó szalmaszál
16.
Eszelős napok, évek jönnek
17.
Elzsoldosulnak egyszálig
18.
Égi lábjegyzetek erdejében
19.
Mily tökéletes pusztítást műveltek itt
20.
Mert semmit nem felejtesz
21.
Álmomban itt jártak valóban
Curriculum vitae (helyett) |
![]() |
![]() |
Életemnek
sebes vagy lomha
dicső vagy dicstelen
curriculum-ját
leginkább
- szívem szapora dobpergései -
- térdeim nyikorgó szalagjai -
- és fuldokló sejtjeim -
unják.
De ha mondjuk oly szerencsétlen lennék
hogy dupláznák mostani éveimet
s kitartana addig e Golyóbis
pisla gyertyafénye:
bizony válogathatnék és körmölhetnék
a lustaságról szép emlékeket!
De lesz-e majdan akkor valaki
ki mindezért fizet?
Helyzetek már perfectumban |
![]() |
![]() |
Elcsattantam mint
egy pofon
nyitott lettem mint
egy kitört-betört
ajtó-ablak
aztán hullni kezdtem mint
a vakolat
vagy inkább nesztelenül mint
a hó
betont értem mint
egy űrrepülőgép-ejtő-ernyő
valahol Floridában
és leeresztettem mint
egy futball-belső-csatár
ha rálép az emberfogó
végül meghaltam
akár egy ember.
Szép kis életem volt
mondhatom...
de nem mondom
minek dicsekedjem
amikor már nincs értelme
hiszen...
tudjátok
de Ő még nálam és nálatok
is jobban...
akkor meg minek reszketek
hát ez bizony
jó kérdés...
Tam-tam-ta-tam
ta-ta-ta-tam...
Magamtól féltem... |
![]() |
![]() |
Magamtól féltem eleitől fogva
magamtól
és soha senki mástól
a magamba való szörnyű némulástól
mikor már nem beszélek
csak hallgatok
bámulok
és nézek magam elé
néha még hallgatom
mások fecsegését
s nincs szavam
egyetlen árva közbe-kérdés
nem kívánkozik számra
sem panasz
se sértés
mi egyetlen súlyos szóval
is elkövethető
de utána meg a szörnyű érzés...!
hogy lám gyönge voltál
s ez is szófecsérlés!
........................
Uram - bár rendesen vakulgatok -
kegyelmedből talán marad belül
a látás
s kívül - ha így akarod -
a kegyetlen nézés
Esztergomi apokrif |
![]() |
![]() |
Dobokai Sándor Györgytől, Balassi gyóntatópapjától származik az első hiteles leírás a költő haláltusájáról. Utolsó szavai így hangzottak: "Tuus miles fui Domine. Tua castra secutus sum." (" A Te katonád voltam, Uram. A Te seregedben szolgáltam.") Az értékes dokumentum a Pannonhalmi Apátság Főkönyvtárában található. De Dobokai Sándor György évek múltán, emlékezetből, hogy a költőt megidézhesse hallgatóságának, így rakosgatta össze szavait.
Tusakodván bévül
én igaz Istenem
soha
nem is másokkal
hajolj Te most fölém
egekből leszálló
minden
angyalaiddal.
Szívem humuszába
legszebb hónapodat
virágostul
borítsad
sebemnek üszökét
lázam futosását
erősen
csillapítsad.
Hűsítő kedvével
csobogó nagy vized
testemet
ha megfolyná
Danubius forrás
szikkadt nyelvem tövét
élesztené
olyanná
mivel Téged Uram
végcsatám porondján
híven
dicsérhetnélek:
katonád voltam itt
angyalid kürtszaván
táborodba
megtérek.
(Lejegyezvén az Úr 1994. esztendejében)
Arccal az Égnek |
![]() |
![]() |
Nagy László 70?
Amikor 17 éve más
dimenzióban?...
Bár régtől moccanatlan
de hószín arcával
s erős kezével
csikók gyönyörű bársony
homlokát simogatja:
a holdast csillagost -
és simítja szívetek
kéken lüktető burkát
külön-külön is:
hogy az árvaságban
s tipratásban
ne lágyuljatok!
*
Csak lármázzanak
szervezkedjenek
az önös és fölös
haszonra játszó
gyors menedzserek -
hírük fölényük
pukkant lufiként
a nagy csillagközi
homokozó fölött
sipítva majd sziszegve
sebesen kereng.
*
Már földben ugyan
de arccal az Égnek
fölröpülőzve s kiszökve
naponta oda
hogy vizsgálja porát
a kozmikus Egésznek
miképp gördül
egy angyali könnycsepp
a Semmi felhőiből
most sehova.
*
S ha létezik még
gyöngynek esztergált
könnycsepp
mi lehetne vidám költőké
s angyaloké -
arccal az Égnek
indul a zsoltár
nyakba s bokára
keringő bilincses verslánc
kik megérdemlik
Égen és Földön:
hát azoké!
(1995)
Az utolsó napok filmje |
![]() |
![]() |
1977 szeptemberének közepén-végén, gyönyörű őszben győri orvos
barátjának autóján, otthonos "hegyivezetőként" még bejárja Erdélyt; fényképezkedik
a házsongárdi temetőben Misztótfalusi sírjánál, Torockón a vakítóan fehér házfalak
előtt, Vásárhelyen Sütő Andráséknál a Vörösmarty utcában és az Új Élet
szerkesztőségében az éppen arra járó Tánczos Gábor társaságában, Zsögödön Nagy
Imre emlékművénél, s jól látható amint Farkaslakán, Áron trachittömbjén Szép
Domokos Annát keresi, és újra boldogan áll fegyenccsíkos pulóverében Háromszék,
Csík fölött az általa nevesített, de a sinkai verset is varázsosan tovább
éltető Ágborisrét legközepén; Sütő vele küldi a Nemzeti Színháznak a
Káin és Ábelt, de a határon fél napig várakoztatják, kocsijukat átkutatják,
s végül a kéziratot drámai kifejletben elveszik tőle (Sütő a budapesti román
követségen tiltakozik barátja zaklatása miatt, mindhiába, mert a bocsánatkérés
elmarad!), Kormost láthatóan nagyon fölkavarja a nem várt "határincidens", mérgét
csak Panek úr ajándék konyakja enyhíti valamelyest; október 3-án Hatvanban jelen
van Korniss Dezső kiállításának megnyitóján, melyet Nagy László celebrál, egy
erről tanúskodó fényképen Szécsi Margittal látható, s olyan szomorúan néz az
egyik kornissi pásztor, mintha tudná: ez lesz az utolsó felvétel, mint
ahogy a (kornissi) Pásztorok című keserű, nagy "számadó" verse is az
utolsó, amely még életében, igaz, méltatlan késleltetéssel, napvilágot lát;
október 5-én nem megy el az Angelika presszóba, ahová egy irodalmi estre hivatalos,
mert a jugó-magyar meccset szurkolja végig, de délután még tréfásan figyelmezteti
a népszerű és rendkívül jó svádájú írónőt, hogy legyen kíméletes a másfél
kötetes, ifjú költővel, akivel majd együtt szerepel; a jól sikerült Angelika-esten
ezért is emlegetik Kormost, sőt az est után is sűrűn a Casanova bár-ban, ahová
a feldobott hangulatú szereplők és vendégeik átvonulnak egy kis táncikálásra,
a nagyasszonyosan is szép színésznő például remek történeteket mesél Jékely
és Kormos barátságáról, széptevési szokásaikról, Kormos párizsviselt
éveiről, melyekről ihletettebben és valós tanúként csak a lutéciás barát,
Fifre úr szólhatna, pergő beszéddel, Gauloise-ának füstjébe burkolózva,
ismételvén a neki küldött kormosi szentenciát: "gyerekkoromtól ez komisz
szokásom: szívem titokban hűségeskedik", tehát Kormos, legendáival, szinte
hallható tárnamély basszusával nagyon is ott van köztük; a fiatal költőlektor
másnap még viselvén az éjszakázás nyomát és lendületét, nem megy be a kiadóba,
igaz, telefonál valami elfogadható okot, a történetet aztán így beborítja a
balladai homály, majd később a bűntudat... ez egy csütörtöki nap, ám Kormos
arra járván benéz, holott neki nincs is szerkesztőségi napja, talán hogy kajánul
megkérdezze, milyen is volt az irodalmi csevely, és a szép kollegina miként
tartotta be azon ígéretét, amire tegnap délben a Hungária előtt kajánul biztatta;
csodálkozik, hogy nem találja, pedig a hétvégére szóló meghívást is szerette
volna megerősíteni, néznék meg feleségével és kétéves kislányával (akinek már
a Butácska Jeromost előre dedikálta) az őrmezei új lakást, játsszanak
egyet a Luca lánnyal; talán csöppet bosszankodik és főleg aggódik: mi ez az
eleddig nem tapasztalt lazaság "társzekeres öccse" részéről, s persze a tegnapi
meccs részleteit szerette volna a Népsport-nál élvezetesebben előadni, ha már
a "kölökszerkesztőnek" megbocsáthatatlanul rosszul időzítették szereplését,
így mondják másnap reggel a Móra kiadó titkárságán a zokogó hölgyek, mert akkor
már ott a sokszorosan vértanús nap híre; október 6-án délután még hazavitte
az óvodából a négyéves Lucát, este fél nyolc tájban kiment az erkélyre, fölnézett
az őrmezei égre, talán a szegények Istenét kereste a csillagok mögött,
aki régtől látja őt, kinek pecsétjét meghajszolt szívére képzelte, aztán
álltában összeesett, merthogy csupa heg szívére akkor a sokadik üzenetet kézbesítették;
éppen csak egy "miccre",
azaz három hétre járt 54. születésnapjától.
(1997)
Levél, ha hull... |
![]() |
![]() |
Baka Pista mostani címére
Kemény kis kártya, Lajostól kaptam, csongrádi titkos fiókjai őrzik az ilyesféle relikviákat, idemásolom betű szerint, de nem formahűen:
(XI. MÉNESI ÚT 11- 13.) 1976. MÁJUS 13-ÁN, CSÜTÖRTÖKÖN ESTE 8 ÓRAKOR Baka István, Nagy Gáspár, Pintér Lajos KÖLTŐI ESTJE. BEVEZETŐT MOND: Kormos István. KÖZREMŰKÖDIK: Márai Enikő, Vándorfi László. SZERETETTEL VÁRJUK! |
Bizony, szeretettel vártuk, várták, szép este volt, az egyetemisták kitüntetett figyelmétől övezve, mondhatni forró este, mindhármunk kötete az előző évben látott napvilágot, és Szegény Yorick mondta a bevezetőt, és szerfölött sajnálta, hogy Baka kötete nem nála jelent meg, de odatartozónak gondolta. A forróságot a Feneketlen tóban hűtöttük, május volt, csütörtök... Aztán már 20 esztendő sem maradt, illetve pontosan 20 esztendő a Magdolna-zápor és a November angyalához között. Tíz könyv, melyek homlokán a legfelső redőkbe azt írták: Baka István. Halála óta, 1995. szeptember 20. óta, ami egy szerdai nap volt, hogy élni lássam, inkább a prózáit olvasom, mint a verseit, pedig ezekben is ott járkál, ott muzsikál a halál, kerülgeti a szekszárdi szőlősdombokat, szólnak a trombiták, az orgonák, vonyítanak a hegedűk, s mintha hordók gurulnának lefelé, dörögnek a dobok, s a tagadott, mégis vágyott Isten végső tapsaként csattannak össze a rezek. Rezeg a szívem, a szívünk. Isten mindent tud, mindent lát, minden porszemről főkönyve van, bár papját nem hívták oda, de ott volt, hallgatta a véle viaskodó szolgája esdeklő versét, a koporsó födelét lecsapó utolsó két sort: "Megszabadultam tőled mégis árvád / Vagyok Uram ki várva várva vár rád", s hallgatta a végtelen zenét, ahogy rendelted, ahogy hallgattad a szeptemberi napfényben, ahogy elkószált a hegy felé, s ahogy visszajött, visszaverődött. Kétszer jártam a szekszárdi temetőben, kétszer szorongattam koszorút, 1991 áprilisában, csepergő esőben Dénes temetésén, és aztán most, néhány évvel később szinte nyári hőben, szeptember végén. Lehetett volna mondani akár a Szeptember végént is, de a te Petőfi versedből is: "Hazámmá rothadok - akárki: / barát vagy ellenség temet". Azt hiszem, Pista, a barátaid voltak ott, akik nagyon szerettek, és nagyon borzongtak is, pedig mondom, szeptember végi kánikula volt. S azóta nem a zárt, fegyelmezett verseidet, szíved ritmusát gyönyörűen kidoboló jambusaidat olvasom, hanem prózáidban, vacogtató történeteidben találkozgatunk, de aztán egyszer-kétszer mégis kiszólsz, A századvég költőihez - egyre jobban érzem a figyelmeztetést! - s halovány visszhangként, a Szekszárd-Szeged-Budapest-Szekszárd kiszögelési pontok közti különös háromszög égi membránjáról, mintha csak Liszt ama Miséjéből áradna a hang, a hangod: "A húsként pirosló alkonyatot / ellepték csillag-kukacok, - hiába / vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: / nem nyomja el a rothadás szagot." Már nem sírok. És te pedig nevetsz, ahogy szememet dörzsölöm. Persze, hogy hagyma! Élsz, élsz nagyon...
(1996)
Éjszakadás versre és álomra |
![]() |
![]() |
Nincs szörnyűbb annál mint éjszaka kettesben maradni egy félkész
verssel először is nem hagy aludni föltárja minden fogyatékosságát bár ezt úgy
teszi mint valami szenvelgő pártszűz aki arra pályázik hogy vérét ontsa érted
de aztán kiderül: már az első hajnali kakasszó előtt egy érzékeny mellre tűzhető
membrános jelvényért elárult
nincs szörnyűbb illetve van: az éjszaka sejtelmesen bénít és csábít egyszerre
belépsz a szentélybe s a kárpitok mögött árnyak tolakszanak ebből keresnéd a
megfelelő szóvonalzót mellyel a félkész portéka lelkét valahol a súlypont
körül
megcsiklandoznád hogy kimozduljatok ebből a buja semmittevésből
ha már nem álom de iszonyú álmosság gyötör mikor ő kezd éledezni és követelőzni
mint a teremtést roppant türelmetlenül viselő ember kényesebb oldalbordája hát
kényszerűségből is belátva hogy nem menekülhetsz kávéra teára
gyújtasz egyikre a másik után
égő csikkjeid a kint égve hagyott csillagok legyen csak emlékezetesebb az éj
így rendelkezett ő míg alakult és idomult a múlhatatlannak tetsző kéjben agyad
és véred millió sejtjének protonját használva és pörgetve
alakult már az ablakon a hajnali párafolt tigrist mintázó csipkézete és a hideg
lehelet mely a halált akarta szívedre fúvintani halj bele halj bele ebbe az
éjszakába s te már nyugodtan nézed a szerelem-lucsokban magzatvízben meghengergetett
drága testet meleg és lüktet a fehér gyolcs papíron míg indigó pelenkákat kékít
feketít alája kezed majd röpteted mint az ég madarait
ablakod már természetes fényben nyílik: ő kész de te most félsz mit is tettél
ha nem látsz ha nem látnál a hegy mögül az éppen felbukkanó Napostyában egy
biztos jelet: fehér mint az éjszaka mélyén a nagyon fehér
Vallomás |
![]() |
![]() |
a Tiszatájnak
folyóirat hányszor voltál a vádirat kékült zöldült veled a táj (a jó cenzor is alukált...) borítódon mind ami fájt ott tüntetett s bent bújhatott Istenem már fele halott akiket még olvasni ám más izgalom volt hajdanán Illyés Weöres s a többiek Lászlók Pisták erdélyiek mi volt akkor a gyönyörű? hogy tétje volt mit mond a mű vagy mit rejt el táv - tév - irat két T-jében a harmadikat susogja már valahogy úgy álomtalan légy és ne aludj félszázad év folyó írás itt volna most e vallomás. |
(1997)
Versek egymás közt |
![]() |
![]() |
Talán még a versek A versek még valaki Talán még a versek... |
Nem ismered |
![]() |
![]() |
(1) ki a fecsegésbe a jelen rabszolgája ki verset önt irgalmatlanul
adtad nekem mert rosszul némíts el
át-meg átsző addig csak némán hogy az egész |
A vétek jogán |
![]() |
![]() |
"A bírálat meghalt,
éljen a becsületsértés!"
(Márai)
A műgond mögött
szegény vala
szinte már szegényes
ehetetlen étek
méricskélni kell
de növeszteni vétek
ha nincs mit
harapni rajta...
csak rózsaszín hám-
ló bőre ráng
s teóriáiból
sűrűn havaz a korpa...
kopik bizony hát
az ész-takaró bőre!
s a pumpált izom
is fakón lefeg
bár hurrázzák
százszor jó előre...
ha pedig mégis
erős és gazdag
akkor nem szegény
ha mű akad
a gond hegyébe
mint ama bárka ott
lám helyét Isten
lézervonással
tűrhetően bemérte...
Nyári
levél-hümmögés, zizzenés,
|
![]() |
![]() |
Egy tíz évvel fiatalabb pályatársnak,
aki virtuózan üzenget.
A játék!
A tűzijáték!
Az biza mindig
a tűzzel játék!
Mert a költészet
már úgyis romocska,
ha közben szép
szaltók díszítik
vagy bátor triplák,
lehetne még s lehet
a Világ szebbik mocska...
De ez a tűz!
S akire ráég
az ország?
Vagy az inge?
Az egyszer majd
kinek int be?!
Tán az Ég-boltnak?
Ha csöng a szándék
s döng a vastaps
és ég a fül is,
hisz nagy pofont kap.
De itt megállnék...
A honi hullákból
szordínósabban zabálnék.
Szóval sem ítélkeznék,
várnék,
míg őserdőnkben feltünedeznek
a jó ösvények, allék.
Tűnődnék csöppet:
[kinek a markában,
kinek a vérén vett
zsoldjában]
legalább fél lábbal
és fél szívvel
hová állnék?
Aztán jöhet a tűz:
az önemésztő!
A mindent hamvasztó:
jót rossztól
mégis elválasztó
isteni szándék.
A félelmes mérleg-játék!
Öregedők s talán már öregek |
![]() |
![]() |
Esztendők telvén
amikor már belelátnak
a nagybetűs vagy kisbetűs lét
egyre szürkébb bugyraiba
elfogja őket a pánik...
És kicsit eljövendő haláluk
fölé hajolnak mint hajoltak
egykor nők és csecsemők fölé
hajoltak asztallapon remegő
szűzfehér lapok fölé
hajoltak s nem fájt még a hajlás
jólesett
Aztán jött a latolgatások
és bölcsességek
a fontolgató vakaródzások
és a mindentől félések ódzkodások
a soha semmin fel-nem-háborodások
kora.
És íme a mohóságok kóros ideje
mikor már fittyet hánynak
a látszatokra is
mikor az érzékenység és a sértettség
maligánfoka magasra szökken
nekem ez jár ez a határtalan szabadság!
hajrá most neandervölgyi
eszközökkel is kivívni.
Begyűjteni mindent a csűrbe
ami még hiányzik
mint elszánt pénzbehajtó kommandósok
járják a várost összeesésig
forognak szűk térben s kaszabolnak
nem törődnek már sem jövővel
sem a százszor megénekelt
utókorra bízott örökléttel.
Esztendők telvén
szomorú mosolyukat
és az elégedetlenség mégis-átkait
őrizd meg Uram
és vedd figyelembe mindenek
egyenlő ítéleténél
s könyörülj rajtuk ahogy majd rajtam is
ítélkező méltatlan szolgádon.
A történet vége |
![]() |
![]() |
A nyolcvanas évek elején
még 20 forint se volt
egy szép kiállítású verseskötet
a dedikációk pedig barátiak
sugallatosak... hogy majd
mi leszünk a történet folytatói
és jut hely az asztalnál
a szent tülekedés előtt
még mindent átbeszélünk
a köz- és magánélet kudarcait -
de aztán semmire sem maradt idő!
Csak a gyűlölet és a sértettség
mocsaraiban gázló férfiakat láttuk
akik már kora délutánra eltűntek
a bugyborékoló mélyben -
aki nem halt meg időnap előtt
az is hulla lett midőn panaszos áriák
és a kicsinyesség világbajnokaként
vonulgat fogadásról fogadásra
mintha megátkozott királyfiak
járnák ezt az országot
s csalódásaik hatalmas gallérja
már-már az eget böködi.
Csak hát a fej - nem az égből
hanem nagyon alacsonyról!
S ugyanazon fényesre koptatott
gondolatokat ismételgeti napestig
melyekre persze még összeverődik
néhány tenyér -
bár a tántoríthatatlan szurkolók
stopperrel mérik a tapsok hosszát
száll a por s dobognak a lábak
de a kivérzett koreográfiában
már a ruhatári anyókák sem hisznek.
Sikerült mindent elkövetnünk
mindent amire elleneink
legszebb álmaikban sem gondolhattak
sikerült sikerült hát vivát vivát
egymást elárulni föladni hátba szúrni
nem volt könnyű de sikerült
saját erőnkből beletalálni
a nagy semmi remegő közepébe
akár ki is húzhatnánk magunk
csak az erősen deformálódott
gerinc ne fájna annyira
s ne hallanánk a csigolyák közti mész
irgalmatlan robajlásait.
(1996. Nagyhét)
Az élet legvadabb bozótosából |
![]() |
![]() |
(a Túlélők dicsérete)
Elfogyott volna már a vérdíj?
Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
Talán hirtelen kasszát csináltak?
S hova tűntek a nagy nyári
média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
amivel azonnal ölni lehetne?
Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
jó szokás szerint az "élve vagy halva!" üzenetét?
És a lassan ölő mérgek?
Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?
Ki lehet bírni mindent.
Ki lehetett!
Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?
Bizony, ki lehet bírni azt is.
Figyelemmel és fegyelemmel.
Mert az élet legvadabb bozótosából
ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
versek
ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
és sétálnak mindig fölfelé,
a halálos vágták után, halálos fáradtságban
a szívrengéses nappalok után,
sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
és a folyóban fuldokló hidat,
a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
és lássák csak Balassi üszök-porondját,
ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
a tornyokig, a kupoláig.
S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
úsztatja magát az estéli folyó
kivilágított kottasorán.
![]() |
![]() |