... |
![]() |
![]() |
Ha tehetném, mindennap beülnék egy magamra zárt óriás moziba, ahol két filmet vetítenek: délelőtt Huszárik Elégiá-ját, délután Shindo Kopár sziget ét. Éjszaka meg fehér lapokkal kitapétáznám pár négyzetméternyi albérletemet, gyök alatti házamat, hazámat. Valamelyik hószínű terepre hajnalig rákarcolódna egy boldogtalan költemény; kép és dráma, mint szívemre, agyamra már korábban.
Mert nyugtalan álmom a bizonyosság. Látom, hogy az estéli itatás után ötéves fejemet végignyalja búcsúzó kanca-csikónk, jól sejtve, hogy a másnapi Vidámvásáron megnézik fogait. S én lennék a kétségbeesett karkörzéssel jelt adó kisebb fiú is, veszélyekre figyelve, halálokat látván.
Sütő András egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul; azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet.
Már gondolhatott |
![]() |
![]() |
Amikor öregapám
a vőfély-nótákat fabrikálta
már gondolhatott
egy haszontalan unokára
aki folytatja
a lakodalmak másnapjain is
a megátalkodottságot
Májusi-karácsonyban |
![]() |
![]() |
Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal.
Anyámat derékon vágta a szózat,
hogy szárnysuhogást hallott: esnie kellett a hónak.
Hát repedt a vánkos, kitoporzékolt a gyermek
"az angyal énekel", gerendák között verdes.
Fehérre fürdettek, mint másnapi holtat,
kit jeltelen csillag is fényesre ragyoghat.
Orgona-árulásban, odakünt a betlehemi angyal
jászolkarikák kötelét vágja-nyiszálja karddal.
Hogy semmi ne kötözzön, s ne is védjen páncél!
Legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék!
Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
születni készülök, anyám hívja az angyalt.
Amíg a bölcsek ideérnek |
![]() |
![]() |
Király se, koldus se,
magam se, más se lehetek!
Csillag áll fölöttem,
féltestem hóban,
jövendölések szerint
egy-két dologra megszületek.
Pásztorok kutyája csak eb,
az angyalok szárnya csupa seb,
ajtó-nélküli a HELY.
A csillag megállt.
Ez lenne Betlehem?
Anyám vére a hóban,
olvad, de lucsoktalan
szikrázó a hó.
Vére a szalmán;
ebből tán még
koronám is fonható.
S amíg rágom az emlőt,
sejtem miként jutok
tejtől a vérig.
Könnyen bor lesz a vízből,
semmiség ahhoz, mikor
igazam szegekre cserélik.
Billeg velem a csillag,
alattam ringatózik a jászol.
Erzsébet asszony kínkeservvel
átsimítana a legszörnyűbb halálon.
Amíg a bölcsek ideérnek,
aludnom kell, az előbb születtem.
Lopd el! |
![]() |
![]() |
Kerted lapály-válla mögött
kihemperegsz az időbe
szakadt szálú köldökzsinór
nem kötözhet oda többet.
Búzaszemes nyár-csillagok
pörölnek, de átruháznak
valamit a konok fejjel
rugdalózó fia-fának.
Váramat már építgettem
a lezúzott hó-tusákból
azt kéne most megpróbálni
öklömre pottyant villámból.
Titkaimat kicsépelték
jég-törölközős hidegről
némán kiolvadt csont-kedvem
nagyanyám-fércű zsebemből.
Csúzlinyélről gránát koppant
kertünk alján tűz-kakasra
senki nem teríti ingét
kötözi a vért bugyorba.
Katapultos szamárháton
röpítsd szavad ki a kertből
ezért a mákszemnyi kincsért
lopd el szíved Názáretből!
Csikó I. |
![]() |
![]() |
1944 karácsony táján...
az istálló felét elvitte a légnyomás -
a másik felére, jászol közelébe...
az ijedségtől megcsikózott
katonaapám sárga lova
di-cső-ség, di-cső-ség,
menny-ben az Is-ten-nek
sziréna-lövedék-zene az égből
halott katonák lent az angyalok
kiszálló leheletük tódult az istállóba
bé-kes-ség, föl-dön
az em-ber-nek
Így lett valami meleg a jászol körül
fiam én mindenre vissza tudok emlékezni
a csikó színét elmosta mégis valami
azt hiszem még nem volt az anyja színe
apám másnap bejelentette, hogy csikó született
apám másnap bejelentette, hogy a csikó nincs
ó bol-dog Bet-le-hem
ál-dá-sok vá-ro-sa
Fiam a csikót esküszöm elhoztam (volna) neked
Csikó II. |
![]() |
![]() |
Huszárik Zoltán Elégia c. filmjére
Emeli csillagos fejét
imént született kiscsikóm,
a járáson ott találtam én,
futottam, "kiscsikó, fődeje kiscsikó"!
"Nagymama, mama, nagymama"!
vonszoltam szegényt oda,
hogy lássa gyönyörű paripám,
melyre nem ülök soha.
Az istálló falán,
örökre minden fehér,
kit hason rúg legszebb lova,
gyorsan meghal, és leporolja a vért.
Kiscsikó, kiscsikó!
azok a bánatos szemek!
hová kerül sajogni
értem fújtató szügyed?
Ömlött a könnyem, mikor
szekérhez kötve elrobogott,
látom, ahogy visszanéz, s talán
Hollandiáig szétrúgja a vagont!
Üveghegyen is túliak |
![]() |
![]() |
Ki vágja nekem
a legsudarabb ostornyelet?
tettem fel első
hibátlan kérdésemet
ki ültet engem
s tart meg paripám hátán?
2 éves tenyerem
suhogtattál lovaglópálcát?
mér anyám az
aki más faluban él?
édesanyám nem így akartad
örökre velem legyél!
anyám ostornyél pálca
Csillag-paripámra első ültetőm
álmába csempészem magam
s szemükig lépdelek fejtetőn
e furcsa szerzet én valék
de belőlem szivárog az ének
Üveghegyen is túliak csattogjatok
nyerítsetek imádkozzatok értem
Sürgönyök |
![]() |
![]() |
voltak akkora zablák
mint a Hold
emészthetetlen fékek
sárgarezesen gurulók
voltak tollfosztók
és halotti torok
egyhangú borfejtések
papszentelésre rejtett óborok
voltak ríkató mesék
és kuncogó mennybőlangyalok
dunyha alatti szamárkehék
és keresztanyámtól pofonok
voltak akik már nincsenek
vágtattak szentmihálylovon
pirossal álmomba szőttek
tárultak kapuk udvarok
idegszálaim közt sürgönyök
súghatják meghalsz meghalok
üzengeti egy kisfiú nekem
hogy a lesz is csak a volt
Kacagó muskétás |
![]() |
![]() |
Kacagó muskétás
mire vitted?
Az ellen királyát
lelőtték helyetted.
Szulejmán kérdi:
"Ott az a vár?"
Uram, ott balta vár.
Legyen a neve Baltavár.
Kipányváztunk rózsafához
lovam evett a virágból
piros lett a szőre tőle
kivágtattunk száz mezőkre.
Álmomban |
![]() |
![]() |
Álmomban
tűzszüneti vonal voltam
tiszta fehér inggel
tekergő felhőket
ingereltem s lehulltak
hozzám fényvirágok
a keskeny sávon azt hitték
nem látok.
Pontok |
![]() |
![]() |
Pont: a végén a köveknek
tovább nincsen koppanás.
Pont: a végén a hajóknak
tovább nincsen süllyedés.
Pont: a végén a síneknek
tovább nincsen utazás.
Pont: a végén a hálóknak
tovább nincsen merülés.
Pont: a végén a kezeknek
tovább nincsen szorítás.
Pont: a végén a szavaknak
tovább nincsen könyörgés.
Kit az álmokba beléfogtak |
![]() |
![]() |
Kit az álmokba beléfogtak
e kocsiból többé nem szabadulhat
keringhet itt egymagában
bujdokolhat a szivárvánnyal
a hegyeknek vegye útját
de őrizze millió szemmel a pusztát
csak a márciust szeresse
hamura lángot hordjon nyelve
rúgtasson akár az égig
csontja előre kifehérlik
kit az álmokba beléfogtak
jaj az álmokba beléfogtak!
Ne fonjatok nekem vesszőkosarat! |
![]() |
![]() |
Egyszer kinövök abból is -
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!
Ha megszültetek anyák
- nád közé ne rejtsetek -
a lapuló állatok dühe úgyis rámakad.
Sírásomat ne bújtassátok
- így volt a rend -
jöhetett kozák-szurony, tehervonat.
Buzogányos vizeken tanulok járni
s világgá űzöm a partokat.
De még abból is kinövök:
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!
A vers |
![]() |
![]() |
ultrahangok szíven keresztül áramoltatása
a némaság igézete
a legnagyobb kaland lehetőségünk kitűzött
mérőlécei között
töretlen gerincek kopogtatása
hormon, mitől az ember és a nép csak
magasodhat
csillag-hombár, soha meg nem tellő
búzatemető
gát, innen az élet, onnan az életünk
leggyöngébb énünk legtöbbet hordozó
boltíve
pásztortüzek hamvadása, csipkebokrok
lobogása, az égés mindig sikertelen
pusztái
anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!
Sasok |
![]() |
![]() |
Követ esznek a sasok
kő közé rakják fészkük
szabadságnak tárják szárnyuk
kövek nehezítik repülésük
Kitárta szárnyait |
![]() |
![]() |
Feltűztem gonosz banyáim hajzatát azzal a sublótból lopott fényes csattal; akár a hold-sarló vakított, melltű, szalmahúzó vonyogó ragyogott ki tépdelt levelű diófák közül mígnem haj borult rá. Bámészkodtam bedőlt kerítések tövénél. S hulltak a diók, borítottak rám fényt a csatok, végképp beborítottak a szoknyák. Így zuhantam csalán-zuhatagba, minden méreggel összecsípve. A banyáknak kiáltott tízesztendős szüzek már mindenüket kitakarták nekem, s nevemet lihegték, ahogy rozsdás ekéknek támaszkodtunk. A taligaküllők vasalatlanul osztották a fényt fejünk fölött. Szalmából csudás dolgok fonódtak; szalmaszerelmek, halálig, sírig. Madár röpült a diófa tetejébe. Figyel, figyel ide homlokomra, s vájná szememet. Az a madár nem engedett mozdulni, lenyom csalán mélyire, szeretők ölére, bíbelődni a tűkkel. Fél pillantással a gonosz madáron mesébe kezdtem: az a királyfi repülni kezdett lefelé, áthúzva hanyatt a kazal, az ól, a ház, a hegy, a pince, a Gövecses-alja, Ferta, Kumbor-főd, Cuna, Kaptás egy világnyi, egy egész világnyi hegy- és vízrajza alatt, s átrepülve maga hite alatt csalános koronában, s dühülve a fejére dobbanó dióktól, csak repült egyre. Kérdezzétek meg öreganyját, Bakler Máriát, az Ő sötétkék köténye érti ezt a furcsa rohanást, érti a röppálya dísztelen parádéját, ahogy a királyfi végigfut a Petőfi-kukoricás mentén, s mondja: no, most aztán nincs kegyelem, lehettek eztán nélkülem, világgá megyek! Fut, fut a patakig, ez itt a világ vége, s vissza a kukoricák és tökindák közt felhorzsolt lábszárral. Így bohóckodott a királyfi, de komolyan ismerte a Káldi-domb rókalikjait és a téli szánkautakon a legjobb dobatókat. Legfőbb ellensége a nagy vörös kakas, amint szemének ugrál, ezért mélységesen megvetette, a kismalacot tejjel itatta, a csikókat rendre elsiratta, s kutyája ugatását a harmadik határból is komoly bajnak tudta. Ha gyanús emberek padlást söpörtek, ha puskát kerestek "puskás Kelemenéknél", ha elindult a hossziszekér a Futurába búzás zsákokkal megrakottan. És jöttek a pajtagyújtogatások hideg őszi éjjeleken, csak üszkös kertlábak maradtak örökre felsöpretlen udvarok végén, és jöttek a mindent megszitáló, beborító, igazságtévő hóhullások. "Gombócokban hull a hó" - írták az irkákba, átázott bakancsok párologtak szénszagú levegőben. Csak a hóra gondoltak, nem arra, ami a papirosra kerül, a száncsengőre, a lóhorkanásra. Az a királyfi feltűzte gyönyörű lányok hajzatát, legszebb lovának sörényét pedig egyoldalra fésülte, s mégis repülni akar, de az a madár... Még mindig a homlokomon a szeme, a lányok figyelme erősen a számon. Megvárjuk, míg leszédül a csúfság, aztán repülünk igazából. Banyáimmal várakoztunk alig pisszegve. Szemünk és a fényes tűk ragyogtak. Tátott szájjal néztük, ahogy a madár kitárta szárnyait, és úgy maradt. Később feldobtam egy diót, de nem találtam el. Mire újból dobtam, úgy eltűnt, mintha a föld is meg az ég is elnyelte volna. Egyedül maradtam. Hová lettél, madár, kiáltoztam, s hová tűntek a banyák? Kétségbeesve szorongattam egy diót és a fényes csatot.
Kapuk közt ennyi az élet |
![]() |
![]() |
Repegeti a csontok hídját
tördeli a vadlúd szárnyát
kertek alól beröhög
lopja szalmánkat a dög
"nézd bogaram a füvet erre
nyuszik bukfenceznek benne
elvisz majd a pujaszedő
te uccacsavargója feleselő"
Bitang kutyám róka forma
neki volt a legszebb hangja
"te fiú tilosban a tehén
lánc himbálózik tarka fején"
az udvar vége belekékül
ahogy a kazalokkal égünk
halk rorátés harangzúgás
közeledne a megváltás?
Talán egyszer |
![]() |
![]() |
1.
Megvádolnak a csillagok,
feszes litánia,
csattanó orgonalevél tenyereden,
arcod emelnéd - még nem mered
bekerít, bekerít
tűzszerszámok lajstroma.
2.
Pajta: ez itt megfulladás;
vasvellák hegyén
kecmereg egy lélegzetnyi
tiszta levegő,
létrafokok alá fordul
tüdő, tüdő
széna csipetnyi
röntgen-negatív
fekete klottgatya
fűként lángra gyúl.
3.
Kirojtosodik a mész
ólajtónkon, álomba ringat
kerítés melle: csalánvirág,
jég temeti Húsvét reggelén
a kopasznyakú csibét -
sírás, nevetés
elmarad a dögevés
sírás!
a föltámadás is kevés!
4.
Föl a hegyre
visz a spirál szívem-kerekű,
lenéz, ahová a légionárius
és Árpád vitézei,
kovácsolt kapuról leemeli
a legszebb címert,
lőrésen kihajítja,
gurul, gurul
gyilok-folyosón ciszternába.
5.
Pönög a réztányérban
néhány obulus
átviszel-é a Túron
egykomám Kharon?
csáklyádat hagyd a parton
keskenyítsék ki az arcod
úsztassunk a Tiszára
oda verjen gyökeret
fejfánk, pogány-öklű!
6.
Eszterlánci cérna
bárki volna
virág lenne
kiábrándulhatna
forduljon föl akárki
akárki
ugyan ki is bánja
cérna eszterlánci
volna virág
lenne bárki
hogy belehalhatna...
7.
"Szól az ének utoljára,
fölnézek a régi várra,
a bánatom búsan lángol"
oldd meg szíved
el ne ereszd
ezt a gyökértelen kezet
de előbb még
"széttekintek a világon,
talán egyszer visszavágyom"
Élt egyszer |
![]() |
![]() |
Legyek kizárva,
legyek árva,
akkor is mondom utoljára,
elmegyek, elmegyek
egészen rövid útra,
visszatekingetek
házunkra, kapunkra.
Jön a jó szél, jó szél
nagy vizeket borzol,
nagy vizeket borzol,
könnyeimmel
telis-teli árkot.
Nem szoktam búcsúzni
mégis elbúcsúzom
vállamra terítem
semmi maradásom
semmi maradásom
két marék földet lop
s viszi zsebeiben...
Ki a szabadságot |
![]() |
![]() |
Ki a szabadságot velem osztaná -
nélkülem kell!
A végtelen utakat ossza be magának
- de egészen -
A példát tűzze nyílra,
fúródjon szívek köré
a legkisebb fiú tette,
aki a mese előtti pillanatban
elköszönt apjátúl anyjátúl
és ökrös szekerét az ezersávú úton
a MESÉKBE űzte -
Tékozló fiú |
![]() |
![]() |
Halálig, most már addig a házig, melyik a ház?
- futna visszatalálni, kapuját elhordták, csak a távolság csökken, de van, s
lészen távolság... miközben előre-hátra hordja tekintetét, füvek színét keveri
mámoros zöldre, útnak kell lenni menthetetlen. Kapu leng ott, kerítés, előre
látszik rácsozata, köd száll, reggeli köd, estéli köd, mindennapi köd, bolondórán
vagy, te közeledő!
Sehol a csikók, nyergeletlen kancák, a kerék nyikorgását is szalagon őrzik, s hallana ostorsurranást, valami őszeleji zajt a hegy felől, kiforrázott hordó kongását, nem hallja, és hallja, kérdi is füleitől a történtek okát, de látja is, nem néz oda pedig. Hátrál a kémény, megfogni semmi reménység ekkora szélben, mikor a tető is úszni, ó, dehogyis úszni, repülni készül, és akkor ki födi be végképp zsúppal, cseréppel, ha odáig elér, takarná két tenyerével.
Kinek? Minek? Egészen közel tündököl négy ablak, tizenhat pántozat, csöndben hulló fal, fehér fal, szabálytalanul lóbál a szív egyfajta indulót, tengerlökés, hajódeszkák úsznak minden cél nélkül, de kinek számít, hogy a pajta bevakolatlan fog összedőlni, mint a szavak a szájban, nyúl nem rágta, fagy nem hasította gyümölcsfák, alig termők, egy eliramló teret bekerítve mit foghatnak az idő rontásából?
Íme távolodom, az imént közeledtem - mint a galaxisok -, üvölti a távolodó, közeledő, lefolyik könnye a fűre, a porba, álma meg akadozik a cseresznyefán, nem akad föl könnyedén.
A ház feltünedezik messziről is, bár bemérhetetlen, csak áll a vacsoracsillag, rányitnak ajtót a tücskök, s csillagokig húzódik föl a szó, az egész mondatok kihallatszanak a pitvarból, és itt - az utalások, jelzések, legyintések egyezményes rejtjelei a hallgatásnak, falról mint bogarak potyognak ebbe a rettenetes hamutartóba. És öntsék az összes sört a ház virágoskertjébe, árt a virágoknak, inkább csöndes esőt, Uram, a port is elveri, mert már a jegenyék tetejéig ér, esőt kértünk, te Názáreti, nem jeget, üljön ki hátakra, szemekre az összes jégkocka, de ne hulljon, mert akkor végünk!
Kilépek a porfelhőből, ködből, elsötétítésből. Nézek fölfelé, mintha közeledne, csak a csillag, nézek lefelé, mintha távolodna, csak a víz. A ház egyik lakója indul fölfelé: tejet visz a csarnokba, a másik indul lefelé: pénzt visz a kocsmába, több irány nem létezik, kupolává szűkül az ég.
Sötét éj helyett világos következik. A sosemvolt testvérek közül kishúgom átfut a réten, amely úgy keletkezett, hogy meséltem neki, végtelen nyarat cipel könnyedén, bátyám, öcsém utánanéz, szövőlepke módjára fonják körbe szemükkel, s kikönyökölnek velem a ház ablakába, jó rálátás van az időre, ami nem a miénk. Itt járok már a kertek alatt, az estéli harangszóban térdig.
Születésnapomra |
![]() |
![]() |
Beláthatatlan város!
Hogy idomítom semmi meződhöz,
semmi anyámhoz hangomat? Tompán
kiraktak tereidre, mint egy holdutast.
Tüzesre nyíló reggelek
szürkén hordják ki a messiásokat.
Megváltást csak éjszaka ígérnek,
s bor mellett számlálják a tanítványokat.
Huszonkét évre értem eddig,
nőttem és loholtam oda-vissza a falakig.
Bordázódik az álom, de ne csodáljatok,
ha szesszel, nővel talál rám valaki.
Hordom az inget, kabátot,
beton és üveg-csapdák közé szívemet.
Gyújtsak-e gyertyát ablakomba,
aládúcoljam-e fogaimmal a szót?
A szó csak kirekeszt!
Hazaküldöm a várost. Kinek küldjem?
Hazámat is küldöm, s visszafelé szárnyal a madár.
Fiú! - Kapd fel a fejed a csattogásra!
Fölötted köröz a madár.
Gyújtogató, hamvazkodó |
![]() |
![]() |
Tűz a teteje ennek a szobának,
csak ég, ég!
Kimérten, gerendákig.
Bent lakhatom, ha nem kiabálok.
Rámdőlhetne, mikor a Hold világít!
Tizenkét lakatot olvasztok,
azzal színezem a lángot,
hopponmaradt kulcsok
nyitják a világot,
ha meg mégsem nyitják,
sípolok jót velük,
legalább lelkem szakadjon,
kedvem kerekedjen fölül.
Fekete legények ablakomhoz érnek,
nyárson hozott szalmát tűzre szórnak szépen.
A főnszél szaporán belekap a lángba,
lesz elég hamu majd Hamvazószerdára.
Beat |
![]() |
![]() |
A dobok sohasem
adhatnak kegyelmet
a húrok semmiféle magyarázatot
társtalanságunk tej meg sörszagára.
Egyelőre nyílt kérdés, hogy
hosszúhajúan lóghat-e a ritmus
deszkasikolyok rengetegében.
A hangfal-tisztelet ministránsai
évek óta hordják
a bort és a vizet
egy tisztább kelyhet keresnek.
A szerelem ideje |
![]() |
![]() |
Hajnaltájban megfogtalak,
reggelre nyakamra kötötted a rétet,
délre a tóba húztál,
harangkondulásra elvesztettelek, érzem.
Tegnapelőtt és azelőtt tudom a nádba,
holnapra fehérebb lettem a hónál,
tegnap mindenütt kereslek,
holnaputánra sehol se voltál.
Baja, 1972. január |
![]() |
![]() |
jég-csipke hó-csipke jég-csipke hó-csipke jég-csipke |
függöny függöny függöny függöny függöny |
- - - -
Duna, Duna, Sugovica
kettétörik a híd rajta,
még a jég is beleroppan
szerelmünket nem bírhatja.
Fogjátok szívemre |
![]() |
![]() |
Kifelé porló szerelem
halál ellen esküszöl,
befelé dörrenő hantok
fogjátok szívemre
az összes lányt, asszonyt, -
fogjátok ezüst tobozba,
kössétek ki; a szél
többé ne sodorja földre,
elhullajtott tűleveleimre.
"Én nem is tudom" |
![]() |
![]() |
"Én nem is tudom"
Te nem is tudod
Ha jól meggondolod
"Ha jól meggondolom"
azon az esős napon
enyém a két mokkacukor
anyám s nővérednevű hídon
szépen megbolondulok
"Ha jól meggondolom"
Ha jól meggondolod
Te nem is tudod
"Én nem is tudom"
Szerelem holdja |
![]() |
![]() |
szerelem holdja
telihold volt
énekszakajtó
éjszaka volt
énekszakajtó
gyönyörű hajad
szerelem holdja
bűvölve apad
zúzmarás melled
hófehér folt
gyönyörű hajad
nyakamra fond
zúzmarás melled
énekszakajtó
szerelem holdja
szerencse patkó
köröttem minden
feketében
szerelem holdja
lemenőben
elfáradt csengő
zúzmarás melled
énekveszejtő
minden köröttem
énekveszejtő
nehéz óra
vágyakozunk a
hulló hóra
gyönyörű hajad
nyakamra fonva
hatalmas télnek
leszek a foglya
ideje van a
hóhullásnak
épülsz te körém
hófúvásnak
zúzmarás melled
szerelem holdja
hóember kezed
ingem kibontja
köröttem minden
hóesésben
szerelem holdja
felkelőben
szerelem holdja
nappal az égen
hűségem hava
szívedig érjen
Birtokom |
![]() |
![]() |
1.
Lányok kötik a szerelmet,
bokrétát tűznek artériákba -
olvasztják, fagyasztják nevemet,
bújtatnak el halottas házba.
Lepkék röpítnek határba,
és molyok kezdik ki szívemet -
belemosnak esők a Dunába,
s patakok belőle kimentenek.
Feledjem a bömbölő gyereket,
mikor a kazlak fellobognak -
töröljem szívemig a könnyet,
ha "világgá megyek" holnap?
2.
Papír s virágarc, - liliom!
Kivülről ráforrasztva a pánt,
lereszelve minden mi idegen,
lesöpörve az összes csókhely -
maradhatott valaki? - talán -
Vonagló, vérző birtokom
elébem áll, s kibontva jégverem hazám!
3.
Az űrt hová akasztom, ha az Istent nem találom.
Az életet ha túl is élem, a halált csak kiérdemlem.
A szerelemből odébbálltam, a csókokat elherdáltam.
Most mégis jön mögöttem, vagy egy lány, vagy az Isten.
Utána úszik |
![]() |
![]() |
Kemény a fejsze
fán a csorba
derekát lökném
alá a víznek
hegyek közt
a szétfolyt gyanta
illatát szórnám
bele a csöndbe
viszi a fát
meglékelt tutaj
a fénylő kapcsok
itt szétszélednek
halálhajó
után úszik
az erdeinkben
csorbult fejsze
A tenger ajándéka |
![]() |
![]() |
Illés Árpád képeire
A tenger megáld
sónyelvével, gyökerével,
csiszolt kövével
itt hullámzik,
vesszőm intésére
nem nyílik szét.
Népem
menekülőben, visszatérőben
toporzékol partján.
Nem nyílik szét.
Áztatott arcú gyökerek,
üvegéles kövek sodródnak felém
és a só, a "tenger sója"
belep, mert idemerevültem.
Azonképpen itt a parton is,
Uram, ajándékaid között megálltam!
Szétnyílik a tenger.
Népem átért, s én ittmaradtam
gyűjteni kivesző, feléledő hitemet.
Fordul egy kamera |
![]() |
![]() |
Pörös Gézának
Ahogy hömpölyög a víz
és ahogy megtörik,
annyira ismerős, mint az arcotok
és a homok úgy pereg, mint a könny,
tengert tápláló, tengernél nagyobb.
Fordul egy kamera
a szemhatáron túlra, s jólismert
csikó-futtatásos pusztát rögzítünk
a végtelen víz mellé, hogy ez a kör-körös vágta,
amott pedig a tenger képzelt nyomunkkal a parton
valamit kihasítson.
Mondom vagy sem,
Te arra gondolsz, amit már tudunk,
arra, hogy nincs.
Ha vizet látsz, végtelent,
végtelen egyedül találsz rám
egy egészen partnélküli földön,
ha csikókat, szutykos kölyökkoromig
gyere értem, mohás itató-vályú
szélén ülök s kilenc csillagot számlálok
össze az udvarunk fölött.
A tenger robaját, a horkanásokat
felerősítem, a kontúrok szürkésfehérre
merevített sorát meglazítom, elkeverem.
Hogy beljebb mély a víz?
S a csikók elbotolhatnak?
Tengeren vágtatnak át!
A puszta egyenesét megtölti a tenger.
Végleges végtelen |
![]() |
![]() |
rezdül a csont
végtelen a háló
füst a szigetekről
befut a gálya
feszül a csont
hálótlan a háló
távol a sziget
jéghegy és hajó
ilyen a csont
szárad a háló
nem is volt sziget
horgonyoz a horgony
"Volt egy hős tengerész..." |
![]() |
![]() |
Rum kéne, rengeteg,
mert keserű íze van a kikötőnek.
Hullám fúrja át a sirályokat,
néhányunkat meg partra sodort az ének.
Rum kéne, rengeteg,
mert léket kapott a tenger.
Kettétörik a mólón a kürtszó,
zászló helyett annyi barátom teng-leng.
Rum kéne, rengeteg,
mert beáll a szó, akár a víz!
Matrózlázadásra alig biztat
hasával jégre fordított ladik.
Rum kéne, rengeteg,
mert józanul sehogy se mondhatom,
hogy hajóvá álmodom a testem,
lángol, utoljára azért kifutok!
Armstrong a Holdról |
![]() |
![]() |
Átszelhetőségéről senkisem se vége se hossza indulás jön egy tenger partjairól a bárka a komp bogozhatatlan partjairól marja a rozsdát vitatkozik |
súlytalansági állapotban |
Verskéz |
![]() |
![]() |
Egy elveszíthető kép
üresjárata lesz a
következőkben perbe fogva
mert képtelen és
a végtelen nagyságú rés
léket így szimatolva
gyanútlan jégagyamba
sétál akár a kés
hajthatta ide fakutyaszél
pingvin vagy eszkimóima
roskadó hókunyhó fala
alól egy verskéz
versláb mely az éj
leple fölött virrasztva
kávéabrakból összevarrja
e boldogtalan költeményt
Erőterek |
![]() |
![]() |
Összerakott Hajból Hajthatatlan Szemek Kiadó Villámok Részeg Nőni Júdás |
gyufaláng vonzáskörébe hirtelen fejünk vásáron jobbra elhibázza hazám Krisztus |
kibontott üzen hamu ügyetlenül fenyők hajlongásba hontalansága verdes lány visszatartható befordulnak falnak józan szitálását akartam télen Pilátus Bal lator |
Stáció-járás |
![]() |
![]() |
Füveket növeszteni áruló csókok fölé 16. állomás Tengereket hinteni partravetett ladikokba 17. állomás Masnikat kötni kisorsolt köntösökből 18. állomás Körülrajzolni leheletünkkel görbülő karókat 19. állomás Kicsorbítani szemünkkel cikázó tőröket 33. állomás Felgombolni szívünkre bárányos takarónkat |
Bedőlt homlokom |
![]() |
![]() |
Bedőlt homlokom előtt abroncs,
az őrzi, tartja sebem hegét,
és a fönnmaradt őrület, halál
bolondít, zuhog szanaszét.
Készül a hóesésben városok kupolája,
hogy arcom vakító fehérje tündököl hiába!
Forognak nyalka szánok, s óriás fenyőkhöz érve...
szemetek hunyva, némulva szátok, csak álltok lekésve.
Abroncs térben tiprat a SÁTÁN,
s mint medve az álmát pihegtek át hajnali rorátét,
mert a sehová iktatott szél fújdogál, - ráér.
De mihelyt a szívemig behatol,
döndülhet orgona, cimbalom,
foszforeszkál vérünk porhavon,
fejünkre szánkázott......... törött a homlokom!
![]() |
![]() |