Aranyló gemkapocs egy nekrológ szívében |
![]() |
![]() |
in memoriam János, aki nem volt
szinoptikus, de annál inkább Székely,
meghalt Kr. u. 1992-ben
Leszálló helynek készült
de fűvel könyvekkel benőtt
rendetlen íróasztalomon
pont Talamon Fonzi friss
dedikált romanja fölött
egy egészen apró
valószínűtlenül aranyló
gemkapocs beleállt a nekrológba
+-be tett egy szónak
olvashatatlanná tette
ám annál érthetőbbé
formázták a jelet ők
míg az átvert gemkapoccsal átvert
ólomreszelékes világot
valaki kicentizett lépcsősoron
végsősoron fölívelteti a KOPONYAHEGYRE:
és három +++ ott keresztlik
visszavonhatatlanul.
Bizony átvert engem
ez a szenvedélyesen visszafogott
de roppant erős akaratú úr
nagyon is átvert mikor hosszú
segélykiáltású már-már szégyenítő
tónusú esdeklő leveleivel szülötte Fiát
akarta megsegélni gyámolítani
aki elkóborolt talán nem is tékozlóként
de kényszerből messze messze
s most (ill. akkor, lassan egy évtizede)
szenvednek egymástól távol
de az Apa különösen mert tehetetlen
és nem segíthet holott tudja átérzi a Fiú
szenvedését és hiába óvná kímélné
nem teheti nem teheti nem teheti.
Azt írja róla, hogy tehetsége az övét
messze fölülmúlja s lám ez a Fiú
éhezik talán bár kezét szaggatja
ormótlan kövekkel egy faragó műhelyben
holott a halotti kövek nem keltik
életre az élet művészeit
de ezek a kezek másképp bánhatnának
a kővel ha például kőszíveket gyalulhatnának
puhíthatnának művészi elgondolás
és szigorú akarat szerint.
Az Atya levelei szünettelen ritmusban
jődögélnek talán keresztül bolyongják
előtte Európát talán a fél világot:
segítsétek az én Fiamat ha csöppet
is szerettek becsültök értékeltek valamire
engem hogy meghajszolt szívemnek nyugta
lehessen hát segítsetek rajta akkor rajtam
segítetek rajtam a végsőkig elcsigázotton
kinek reménye fogytán s mindene kárba'
de gyógyulna vidulna tüstént ha átölelhetné
akiért ezek az éjszaka mínuszában
kikapcsolt lámpájú városban hibátlanul
írt levelek.
Aztán a Fiú épen egészségesen túlélte
az egyszeri kalandot pénzt is keresett
s keze is ép és haja szála se görbült
nagy királyok városa illőn befogadta
tisztes hajlékkal is várta hol kiteljesítheti
Apja által elhírelt ritka tálentumát.
Hogy az Apa megnyugodott volna
arról már nem jöttek levelek se másmilyen
fürge híradások csak a mégjobban
sötétlőn komorló betűkkel fényesített fekete
papirosok kezdtek váratlanul sokasodni
keserű következtetések mindenről lemondások
míg aztán nagy hirtelenjében
bár szinte megtervezve a végső visszavonásig:
érvényes zárás mikoris az egész egy pontba
egy fénylő pontba sűrítve.
Bizony fénylett ott: lett ott wattocska
a fénysötét égboltozaton.
Fénylett aranylott mint egy gemkapocs
ama nekrológ szívében.
Följegyzés |
![]() |
![]() |
Több tételt is mondhatnék,
de például Jézus kisorsolt köntöse
is ott szárad a nagy-nagy tisztítás után
a kerületi Patyolatban,
s akik előbb még marakodtak rajta,
majd tombolán - (ó, farsangi erkölcsök!) -
rendben hozzájutottak, már nem is tudják
önbizalmukat hogyan csalta meg a sejtés
egyszerűsített törtjével a ledér tavasz,
csak nézték kábán a hóhérolást,
szép volt, fiúk, üzenhetnék, ha volna
kedvem meg maradék humor-szövetem s szövegem,
mikor már nem a szív,
de a benne megforgatott penge dobogott,
akkor ismét sorsot húztak
a kínálkozó szabadságra,
s a vesztesek - szabad dühükben -
tökélyre fejlesztették a megfeszítést
ama golgotás díszletek között.
Elégia ma is |
![]() |
![]() |
(N. L. és H. Z. emlékének)
Tegnap még csengős
szán elé fogott,
vágtában hótöltényekkel
lövöldöző büszke táncosok.
*
S reggelre már
minden csurom vér,
csupa sár
és bűzös
patamiatyánk,
meg vádlón
félelmes nyihogás.
*
Nyugtalan álom
trappol át éjszakámon,
s az ő hatalmas szemükkel
látom:
egy lőcsre akasztott viharlámpa
is fényt terít a homályra,
és a zablák tompított
iker-fénye,
de megyünk rendületlen
a ránkzuhanó sötétségbe.
*
A csontvázukig kitakart
parasztpegazusok bársonyos
hasa alatt
ellátunk-e még
a vágóhidak vérkútjai mögé?
(1993. Géza napján)
A Döntnökökről |
![]() |
![]() |
K. O. - mondanák itt sokan nekik,
de csak némán figyelik a csöndes
vagy néha zajosabb haláltusát,
mert valljuk meg: nem szép, nyálas,
sokszor vadromantikába hajlón csöpögős,
szóra is érdemtelen...
s mi hogyan is most? szívünk mélyén
a ketyegés diszkrét helyén mi maradt?
már törölhető vérpor, vagy másképp szólva
föloldozássá őszült mészkarikák, leharcolt
idegmoszatok, hulló korpa, havazó hajliszt?
Isten azért néha éppen erre jár,
s lámpásából egy fénycsomót
a Döntnökök mögé villant: csak a
háttér legyen rajzolhatóan pontos arányú,
de az arcokat sötétben hagyja,
azt mondják: lehet szándékolt véletlen is,
ha így zajlik történet, persze ez is az Ő műve,
csöndben ránkbízza teremtményeit és így figyelmez:
legyünk csak igazságaink csöndes szemlélői,
s ne mondjuk rögtön: lám-lám az óra elközelgett,
ne ütlegeljük tehetetlenül és nevetséges akarással
az idő foglalatát, mert az idegen kongás
magunk termeiben lesz leginkább visszhangtalan,
ha minden hamis külzaj becsordogál,
legyünk tehát lélekben most is magasan;
szándéktalan s békés szívvel figyeljük
a Döntnökök kétes erőlködését,
habár ízléstelen s illetlen, mindent befröcskölő
hangok, míg lobog a pokol tüze egy gyertyalángnyit...
s e mintavétel is bizonyság
és fölöttébb siralmas, mint a legrosszabb álom,
mely után túl hosszú és fáradtságos ébrenlét következik,
hogy nem lesz másképp ezután sem:
egy égbolt alatt bolyongunk tovább
a széppel és mocsokkal.
Valahai boldog följegyzés |
![]() |
![]() |
"Támadj föl már bennem, örök Húsvét!"
(Vas István)
1991 megszentelt augusztusában
a sok hitetlen, kíváncsi meghívott
s a még több langyos hívő között
izzó hitűnek őt láttam ott,
őt, az esett vállú, már csoszogva
lépkedő költőt, aki a kartársaként
is tisztelt Péter-utód (iménti)
kézfogását úgy osztotta szét köztünk,
mint a megtört kenyeret,
mint aki csak erre várt,
erre a közelségre - - -
de hisz közel volt és úton is,
mert hitte a drága sebeket,
és tudta a vak ütlegek kékült helyét,
és vállalta a három
ormótlan szöget is midőn a férfikor
indázó dzsungeléből pengeként kivillant
az ész és szív iker-döntésével,
hogy eztán csak így lehet,
és így szabad haláláig minden
számolatlan pillanat - - -
és nem törődött a szorgos kövezőkkel
pedig kövécseikből összeállt
az utált monstrum (a bűnök bástyafala)
a sziklasír előtt, de az ostrom is
szünettelen volt, imák és versek, majd
sugárban ömlő versimák:
gyönyörű kísérletek az elhengerítésre.
Az átlelkesült tartomány |
![]() |
![]() |
Dávid Katalinnak szeretettel
Ránk járt a jó hívatlan is
amikor romolhatatlan barátságokkal tüntettünk,
amikor a szegénység megosztott morzsaléka fénylett
áthevült tenyerek barlangjában,
amikor a Te lángodból is egy nyaláb
világította át ama Szent László-napi éjszakát;
s a nagy Csillagdában - hittük!! -
ez a Föld nevű tőlünk is jobban fénylik
s gyorsul az egyetlen jó: a szeretet hajtószíján.
Elérhető lett volna minden:
az az átlelkesült tartomány
leginkább, hol az éj őrei is
vágyakoznak a virradat után...
Május meddő felhői alatt |
![]() |
![]() |
Kínlódva szólok, ha a májusi futórózsák
tomboló lugas-versenyét nézem,
egyedül talán az ámult hallgatás lenne a méltó,
a tűzként emésztő történet aszkézise,
de akkor nem szabadott volna
ily közelre mennem,
ennyire közelről látnom
az elromosodott nagy barátságokat,
az omlás-veszélyes szent férfiak ideges kapkodását,
amint a fölpiszkált hiúságuk salétromát
kéjjel beengedik az erkölcs és jellem szentélyeibe,
amikor a tegnapi nyílt fiúk
ma már szegényes percnyi taktikákkal
szórakoztatják egymást
s csak valahai rutinból dünnyögik
olykor a Confiteor-t - - -
talán nem szabadna,
talán nem szabadott volna
ennyire vakon bízni és reménykedni
május meddő felhői alatt,
ha úgyis "összezárnak" valami terméketlen
homályos titkot előttem
esőnek álcázott végnélküli locsogással:
hadd tikkadjon tovább a szám,
és hallgasson a cserepesedő földdel
Ragozások az ún. puha diktatúra emlékkönyvéből |
![]() |
![]() |
Ő már kimondhatja
Te még nem mondhatod ki
Ő már le is írhatja
Te még nem írhatod le
Ő már kialkudta
Te még nem alkudtad ki
(Ahogy elnézlek
Te nem is fogod kialkudni)
Ő már kiharcolta?
Te nem harcolsz velük!
Ő még bízik és áltatja magát
Te már megveted őket
Őt áron megvették
Téged olcsón föladtak/eladtak testvéreid
Ő azt hiszi győzött
Te tudod: mindenki vesztett
Ő majd hőstetteiről mesél
Te még sokáig szégyenkezel
Hogy Ő és Te
és hogy Ők
akik majd Mi lesznek
ennyire és együtt túlélitek
Ágazás, levelezés helyett |
![]() |
![]() |
Azt üzeni Valaki:
ismét tanulhatom - ha nem kívánt
pótvizsgán is, dögmelegben -
a kopoltyús légzést,
a periszkópos szemlélődést
meg a jóizgalmú rejtegetést,
mert a szűrtfény és a szolidabb
fürdőruha lesz a divat
s felnövekvő fáink:
a Cenzúrahivatal,
hisz Isten Napját se lehet
minden időben forrponton tartani,
jöjjenek hát a kertek ligetek
megsárgult lombjai
valakinek,
annak a Valakinek üzenem:
egy kisebb valaki
végre rendezze el,
katalogizálja
erőltetett, de tényszerűen
kölcsönös bókjainkat,
és a virágok alól
öntse ki a tavalyelőtti vizet,
mint ahogy most én is,
nagy nyárban vacogó
szívemet lelkemet
Elveszettnek hitt rodopei képeslapok |
![]() |
![]() |
I
.
Félébrenlétben
Mintha egy nyilallást
egy régi nyár forró vibrálását
közvetítené a Te nagyképernyős tévéd
félálomban félébrenlétben
látom amint a sokáig dobozolt film
fényes kígyóként tekergőzve surrog
a Bakony és a Rodope kéksége között
nem is tudom ennyi év után
ki adhatott arra engedélyt
hogy átitassam magam
a túlérett eper illatával
hogy bátran simogassam a görög
színház törött lépcsei közt
buján ágaskodó füvek bársonyát
s mint valami trák harcos
cipeljem a Lamartine-házig
az eperillatú zsákmányt
aki fölöttébb kényes lesz majd
a suhogó függöny-sóhajokra
és az illetéktelenül leskelő
narancs-Holdra (éppen reflektoroz)
kivallat két szegény rabot
a Rózsák völgyén túl
de az Ördög torkán innen
a film nem mutatja
csak Te hallod milyen vadul
robajlik ver a szívem
II.
Félelmes útkanyarok
A zsúfolt távolsági buszban
Plovdiv és Szmoljan között
a természet valaha úgy termette meg
- rodopei fényes dallamokra -
a félelmes útkanyarokat
hogy átadhassuk egymásnak
testünk hullámzó remegését
és betelhetetlen csodálkozását
hogy van ilyen és mi még élünk
bár nagy utakról és egy barbárul szép
éjszakából jövünk - -
s értelmetlen kérdéseinkkel riogatjuk
az ártatlan hajnali tájat
ereszkedünk alá fékcsikorgás fohászkodások
és fogak koccanása közben
a választott orpheuszi tartomány szívébe
ahol már a délt elütő harangszó
végig borzolta a város fölötti
>kitakart női testet formázó<
hegyoldal minden hajlatát
s a visszhangot már a szállodánk
mellett csobogó sebes patak
- szerelmes pisztrángjaival -
küldte tovább
III.
Így fohászkodtam
Ha azt a szép formás követ
újra a kezembe vehetném amivel
kedvedért csaknem átdobtam
a "legnagyobb rodopei kanyont"
Trigrád felé menet megállítván az autót
akkor talán most is az lennék
aki a niagarás vízködben
az Ördög torkát lengő és ingatag
lépcsőkön kísértvén bátran siettem
s gyönyörű cseppkő-szuronyokkal
a hátamban így fohászkodtam Eurüdikéhez:
"ez mind szép sőt romantikus
és egyenesen megható hogy ennyi
halálra szánt vándor nyomát tapossuk
de én már barlangtól menekített
délutáni napfényben fürdő
arcodat akarom látni
és aztán hallgatni
az estéli csillagokkal
s szíved nagy zajával
együtemre járó patakunk csobogását"
Beértek volna a kert bűnei? |
![]() |
![]() |
Bizonyosat csak ő tudhat
aki kérdezgeti:
beértek volna a kert bűnei?
a hajszolt meggyötört férfi
még mosolyogni próbál
s minden á d á m o k
csodálkozásával néz körül
ámul a túlérett gyümölcsök
féreg-gyötörte ornamensén:
mily tökéletes pusztítást műveltek itt
az édeni dzsungel legközepén
okulásunkra bőven lehet e látvány
és a siralmas tapasztalat
ha újra ád az Ég nyugalmas időt
világ elől elbújtató medárdos esőket
- gondolja a férfi
de nem veszi észre
az elárultatás meghosszúlt árnyékát
nem veszi észre
a könyöksuhanással letarolt füveket
a hírekből kiszivárgó vér valódiságát
pedig a nyár a kísértés ördögi koktélját
forralgatja már ha darazsak kések
örökké halasztott ügyek fullánkos testvérei
itt dönögnek a száz felé sajgó lomb-alagútban
a férfi szíve elszánás nélkül is sajog
miközben az északi szél
mint egy gátfutó olimpikon átlép
a mocsarasodó Dunán
a Dunán ahol már a dinnyehéjak gondolái
sem úsznak el csak a harangszó visszhangja köt ki:
tárgyilagosan kongatva fakult kottából is
hogy "baj van baj van..."
húzná már a férfi is
kapná kezébe a harangkötelet
mint Vörösmarty nagyszemű cigánya ama vonót
hiszen csak a züllés kis apokalipszisét
a reménytelenül áhított "méltó bukás"-t
akarja a világ - akarja frivol keretben
ha emigráns túlmohó sáskákat küld
meg alkalmas leszálló-helyet kereső
képzeletszegény UFÓ-kat
s ha nyári hulló almákkal is piacozó
éji harmatban gázoló szeretőket
Egy örökölt kert megtisztítása |
![]() |
![]() |
Bezártam hát akaratlanul is magam
vagy mások zártak be
őrült könnyelműséggel
ebbe az elgazosodó kertbe?
ahol a megperzselt
nyári lombok között
hajnalonta ott lüktetnek még
a dalokat kigondoló madár-szívek?
nem tudom nem tudom
hajtogatom a sunyin érdeklődő
bozót-gyilkos szeleknek
ne vigyetek semmi hírt tovább
innét a szándékkal is nyíratlan
elvadulttá művelt álcázott vidékről
talán majd tisztul valamit a kép
ha eljön a kiterített számlák bérgyilkosok
és a gravitáció gyötrelmét viselő
hulló gyümölcsök ideje
de én már a lecsupált
megszedett őszi ágak tétova
hajladozását látom
mint valami kísértet-temetőt
csontvázak zörgését hallgatom
a nagy égi membránon
hogy minden titok
rendeltetés szerint
végül célhoz érjen
sirathassam a paraszt-kék kötényben
hajladozó férfit
aki egyetlen lehulló cseresznyét
egyetlen szilvaszemet sem tud átengedni
a csalános televénynek
hajnali és esti jó harmatok
határán ott térdepel a lomb-alvilágban
vad méhekkel cimborál részegedik
a cefre-légben s cukrot suttog a szája
Istenem te tudhattad csak egyedül
hogy őrült szorgalmát Neked ajánlja
s most minden esendősége hullása
mementóként tüntet a "kerti béke"
omló erkélye alatt
hol hűséggel mégis maradni kéne
maradni persze mindhalálig
csak éppen nem szabad
Repkény és csillagpor |
![]() |
![]() |
(álom és hetvenkedés Cormieux úrral)
Az Üllői úti fák közül, talán éppen Luther szobra mögül, kisiet nyáron zöld-fehér csíkos ingben, ősszel ballonkabátban, a szíve persze balra húzná, de leintem az Urat, ne arra, ne arra, hisz azóta csak kétszer voltunk bajnokok, voltunk és holtunk a Fradikával, inkább kóboroljunk jobbra, jobb vidékre, ide három tyúklépésre, ide az Ötpacsirta utcába, mert hívott a gyönyörű nevű lány, aki imádja a repkényes udvart, amúgy meg kényes s fényesen csillog a szeme, csillog még Móra Ferenc mesés kiadójából, amelyiken most hatalmas lakat árválkodik, lakat a Kiadó-Palotán, mert kiadhatatlan, mert eladhatatlan, majd azt is befutja a repkény, mint az ötpacsirtás kertet, mint a Pincérfrakk uccát, kacag a lány, rendel s terít nekünk a repkény alatti zöldben, kedvencét kínálja: firenzei spenótos palacsintát.
*
Szemben ülök egy mérkőzésnyi élet-halál időt a Nagy-Göncöl trapézával, már szekérderékig telve augusztusi hullócsillagok porával, s a trapéz csúcsán ülő kocsis ostorával hátrafelé csap, belenyalint a fénylő tejút-lisztbe, aztán előrecsap a rúd mellé: az éj kék lovai felnyihognak, a fejest ugráló öngyilkos csillagok megremegnek, vágta ez, barátocskáim, vágta ez szakadatlan, dörmögi ott a bakon, szél ruhája, szél az inge, beleér a csillagporba, Klára-napi ég-szikrákba, Mennynek összes dézsa vize nem olthatná el az inget, aztán az ing arccá válik, göncöltrapéz telve véle, nagyon szegény, szomorú arc, kerekek nyikorognak érte, jövök már, Uram, jövök valami kecske-szürke félelmes szerpentinen, nem mint a csillag, ha hulló, csak úgy, mint fekete liszt, pernye, korom, meglebbenve, köddé válva, hajnali rétekre ülve, földporával keveredve: paták s kerekek szolgája.
(1993. augusztus 12.)
Ahogy érti |
![]() |
![]() |
Rónay György emlékének
Bizodalmam a KERT tapasztalatában
ahogy érti a múló nyári délutánban
első búcsúzó leveleit -
s nem is az az óriás fa
de ösvénybe vésett zöldes árnya
vele rezdülve csodálja
mi minden megtörténhet itt
hol már lélek lengése
és testnek borzongása
valami csillagközi szélfúvással
hírnököl -
Bizodalmam a KERT tapasztalatában
Égi lábjegyzet |
![]() |
![]() |
Vargha Kálmánnak, odaátra
Amíg fölös ébrenlétemből telik
amíg csak a legfényesebb olvasólámpát
a Napot lóbálják fölöttem
addig reményem nem apadhat
hogy járomba fogott szemeimmel
bár könnyezve is olykor
és bizton vakulva túljutok
égi lábjegyzetek rózsaerdején is
s el az Egész szívéig
halálom csöndes tisztásáig
hol belőlem mindig olvasó
hűséges sétatársamé:
kutyámé lesz az utolsó tiszta szó
Nagyság volt-e? |
![]() |
![]() |
Nagyság volt-e vagy valami más
aminek lombjai alatt éltek?
ahol jó volt örökre cserjének
sárgult tüskés bokornak maradni
és nagyság volt-e eget takaró
tavaszi zöldje őszi esőknél hosszabb
levélzuhogása?
s villámokat vadgalamb fészekbe
csitító megszelídítő kioltó kedve
nagyság volt-e?
miközben pörkölődött a dallam
elégiásan hullott alá az ének
keringőzött szépen a kitépett pihetollal
a nagyság jele volt-e
ha a hibátlan kérgen átsütött a mosoly
s egy csöppnyi vagányos dac
meg a kihívó hetykeség?
úgy hallgatta saját susogását
mint mikor ősember téved
csillároktól rogyadozó koncertterembe
s a levéltüdők már pattanásig feszülve
de egy Isten-szabású lény tartotta magát
látszólag egyenesen
hogy gyökere bolyhától eget böködő ághegyéig
rázkódott a sírás: a létezés gyönyörűsége
aztán kívülről jöttek szorgalmas fűrészek
alattomos fejszék s nézték közelről
nézte az aljnövényzet: rájuk dől-e?
de pengék hajladoztak a törzsben
vitorlák nyársalták föl képzeletét
és gyökerek csonkjai keveredtek a földdel
Mostanában az őrök |
![]() |
![]() |
Bizony az őrök - mondják -
azok rosszul "alkudtak" a virradattal
most itt állnak nem kis zavarral
s álmos szemüket dörzsölik
égő fáklyáikat oltogatják
és lassan elközeleg az Óra
mikor nem magukat
de Isten fényét okolják
ha ráirányul a láthatatlan
láthatóra: lényegükre
s lüktet mint ép ideg
gyulladt foggyökérben
bizony az őrök - mondják -
elzsoldosulnak egyszálig
s elmerülnek a vaksötétben
És a sárga szalmahengerek... |
![]() |
![]() |
Álom lehet
vagy őrült ébrenlét
mint mikor valaki
a fáradtságtól
nem bírja lehunyni szemét
s remegve ott áll
a nyár dimb-domb trapézában
és a sárga szalmahengerek
egyszerre gurulni kezdenek felé
már érzi az iszonyú súlyokat
törekes testét
vérét a szalmaerekben
amikor öntudatlan
gyufát gyújt
mintha kardot szegezne -
így várja a pokoli végítéletet
várja az első sercenést
Valamin belül |
![]() |
![]() |
Könnyű lesz-e elhagyni mindent
vagy nagyon nehéz
amikor zárul az eddig nyitott
és tárul az addig rejtve őrzött
és föléd borul hatalmas
negatív csöndjével
az a hatalmas fül:
csillagos membrán
a szögek fején különös madaraid
még egyszer leszállnak
hogy aztán soha többet
szürkéskéken pajzsok fénylenek
nem közelednek és nem távolodnak
boldog vagy és persze nagyon tanácstalan
a képzeletbeli startpisztolyból
ezüstös gyapjúszál gomolyog
>egy árva hang se volt
se taps se más efféle<
ott állsz valamin belül
- még izgulsz egy kicsit -
alig megfutott szintidővel
Az első adventi gyertya mellől |
![]() |
![]() |
- magánnyilatkozat -
Amidőn az igazi, nyugalmas várakozást akarnám,
s nem a magamnak is szokatlan, frivol szavakat gyúrnám
az amúgy szokatlanul fagyos novembervégen,
de magasról beszélő írástudók és bátor kultúrlegények...
mert kiebrudalva Őgerjedelme: nohát, nahát!
Már sokszor bevált véelemes habverőt működtet,
miközben akaratlan is vörösre vált,
majd szendén ellilul, aztán fuszeklijáig kékül,
sőt haragszik is: hát sűrűn megbosszul
és többször tisztesen (vég) kielégül.
Hóba fúlt kertek, kertvégek,
hol a "jó csönd" zaja szinte már egyetemes,
ha a zűr forrpontján fő a leves,
ami szőrös, első-harsonás torkokat nem éget.
Növendék ágakon finom szövésű hógéz,
de a kéz minden ujja fagyos -
csuklómon csipog az idő: Dél lenne,
ám a harangszó késik, majd sehol...
Talán nem is tud átkondulni a fagyon?
Persze, H. úrral szólván: - itt minden lehet,
ebben a túlságosan zajos magányban
vegyük csak elő vidámabb tippemet,
ami fényesen bejött,
és a Szabad Népből kitudódott,
hogy a harangszót is letiltották
a nándorfehérvári jogutódok!!!
De ez már heveny láz
vagy kanyaró, skarlát, szamárköhögés
s más efféle gyermeki
kórként tomboló szabadságvírus
a rosszabb, pusztító járványok helyett.
Mivelhogy fáimon, házam ereszén most
ingyen s bőven terem -
szép hónaljakba való pontos lázmérőnek
ezüst jég tör
csa
del
po
ge
kat
tek
(1993. november 30.)*
* Pontosan hét esztendeje, 1986. november 30-án a Pesti Vigadóban
gyújtottam meg - szóban - az első adventi gyertyát. A bővebb magyarázat olvasható
a korabeli szamizdat kiadványokban és az Írószövetség Közgyűlési Jegyzőkönyvében.
Holtodban is szegény... |
![]() |
![]() |
megrendülten írom
a Költő 70. születésnapja után,
1993. november havában
Sírodon annyi
sincs:
K. I. - aki
voltál,
itt nyugszol
valahol
- lehet, játszol is
tán -
Mert fejfád, sírköved voltnincs,
és MŰVED is letiltván!
Holtodban is szegény,
szegény YORICK ISTVÁN.
Álom, téli kertnézőkkel |
![]() |
![]() |
Álmomban itt jártak valóban
itt topogtak a havas kerti úton
de szinte könnyű nyári öltözetben
kabátot sálat sapkát feledve
mint akik csak beugrottak hozzám
téli kertnézőnek
rigóetetőnek
fagyaratónak
lelkes hószüretelőnek
víg éneket mondó újévköszöntőnek.
Melyik égtájról jöttek?
ha jöttek miért siettek?
kezük melege
fagyos cseresznyetörzsön
itt éltek-e ezen a Földön?
Mert nem esett nem olvadt azóta
nyomukat nézegetném a hóba'
de nincs semmi lábforma bélyeg
lehet arasznyit fölötte léptek.
És ének is volt
gyönyörű ének:
dúdoltam velük
hogy véget ne érjen.
De véget ért.
Szememből törlöm az álmot.
A háborult világból
mentem a kert-világot!
Közelről biztos elveszítjük egymást |
![]() |
![]() |
Minden akaratlanul történik majd
nem is készülsz rá
mikor a belső kamerán elindul a film
- különben is a némafilm bolondja vagy -
szó nélkül ott lesz
az a tűrhetően ködös reggel
az a kicsit még mínuszos idő
csak az elkoszolódott hókupacok
emlékeztetnek arra
hogy gyönyörű is tud lenni ez a gyűlölt város
ha rázuhan millió tonnányi porcukor
édes édes néptelen utcák
és a keserűn haragvó nagy folyam is
tavaszra újra elédesül
zajlása fölött ott lesz a helyén
a legjellegtelenebb szürke híd
ne kelljen úsznod ilyen mord időben
minden úgy történik mint évek óta
ezerszer is ugyanazok a lépések
arcodon és szívedben most is
megépül a szomorúság
nem erőlteted a jókedvet
még egy értelmes gondolat se jut eszedbe
ifjú-magadat látod a képen
amint éppen leszámolsz
összehajtogatott kékségét vesztő köpenyt
csúsztatsz a raktáros asztalára
aláírsz valamit és kihátrálsz
a huzatos csarnokból
ki a fényre s azt hiszed nyár van
pedig csak nyárelő...
foroghatna most is az a film
de nyelved is legalább annyi szót
a csöndes szobáknak kimérve
és kiporciózva párának
bodorgó füstnek lámpafénynek:
közelről biztos elveszítjük egymást
de távolabbról... talán...
szeretetem s figyelmem
mégis itt maradhat...
Fölös ébrenlétem |
![]() |
![]() |
(éji futamok, szíves ütőhangszerekre)
Meszesednek a csigolyáim:
szaporodnak a rigolyáim.
+
Elszonettesült szürke világban
vértelen jambusok kattognak át
a túlexponált líraváltón.
+
Szomorú tapasztalásom lett:
akiket igazán s érdemük szerint is
régóta szeretek s szerettem
csak a távolság tartotta
meg őket szeretetemben -
mert biz a közelség sok mindent lerombol ha a legjobb szív helyén is az érdek dorombol! |
← |
|
+
A vélt igazság:
már csaknem egy
tisztes féligazság!
+
Mindenki mondja, mondja
s az benne a szép,
hogy senki sem hiszi,
úgy értem: aki legkivált
fújja, fújja - akár
a tortagyertyát, el!
+
Jaj, a félelmet
ne hagyjátok kihalni!
Mikor félnem kellett volna,
nem mertem félni,
most, amikor már nem kell,
most kezdek el remegni,
vacogni a nyárban,
lehet - több okból is -
csak önmagamtól félek:
micsoda évek voltak,
s nem haltam ki: élek!
+
Nem írok rövidet,
nem írok hosszút,
nem írok örömet,
nem írok bút -
ha itt élek
e fagyos intermundiában
régies hímzés ama
hivatali falvédőre
nem visz rá
a lélek,
hogy nem írok!
+
Valahol valakik kalapálják
az egyedüli értéket,
s e mértékadó adó-vevők
nem ismernek mértéket!
+
Tartani sötétben is
fölös ébrenlétet,
pedig aludni kéne
- csak gyerekként! -
úgy mint régen!
Mert semmit nem felejtesz |
![]() |
![]() |
Novemberi hóesés leánya,
anyám nevenapján úgy esett, hogy veszélyes
játszmába kezdtünk, és a hó is esni kezdett,
hogy akkor rögtön-e vagy csak lassacskán,
már nem érdekes ki-kibe,
egyikünk jobban a másikunkba?
Te ezt is tudod, mert semmit nem felejtesz,
pedig én bajlódom holmi följegyzésekkel,
közben fásultam, megöregedtem,
de Te makacsul az vagy, aki voltál:
akárhányszor csak akarod, mindig megtörténik
a hóesés előtti vágyakozás, aztán nyomában a hó,
novembertől márciusig, s ha Te úgy gondolod,
nyáron is kicsikarod az angyalok tollát,
hogy ez a koszos város fehérben ragyogjon,
mert talán ennyi éven át szerettél,
azokban a fátumos, vad években is vadul,
szép tested civilizáció előtti, őserdei ösztönével,
ahol szemed első, kíméletlenül villámló parazsától
már felgyulladt ében-hajad,
s távoli, talán karibi szigetekhez illő
tested vonszolt maga után, hátha egy gauguin-i
kéz tapintó-érzékelő deleje szorult az én kezembe,
amely csak a levegőbe rajzol mögéd pálmafákat,
de bőrödön ha sétába kezd,
hát zokog mind a tíz ujj, ujjaim:
zokog az őrület szentélyében, nyári hőjében,
amikor parancsodra kint a hó szitál,
hisz csodádból mindenre telik!
Vagy november lenne mégis?
Fénylő Erzsébet-nap?
Vagy éppen március?
Koratavaszi hófúvással?
Magyar Karácsony |
![]() |
![]() |
Uraim,
most már emelt fővel
szégyenkezhetnek!
És vihetik a koszorút,
gyújthatják
vagy fújhatják a gyertyát:
várhatják karácsonyt,
[hisz megnyerték
ezt a háborút]
Most már dicsérhetik is
az ÁCSOT,
aki nem barkácsolt,
de ácsolt,
és vitte súlyos keresztjét.
Uraim,
önök megtettek mindent,
- bedobtak ezeregy gáncsot, -
hogy siettessék elestét!
* * *
Itt egy kicsi ország
most megnagyult Családja,
mégis csonkán, riadtan várja
a legszentebb Estét.
(1993. december 12.)
Betlehemi istálló-tűz |
![]() |
![]() |
épen marad a szalma, nem roskad, nem törik, nem koromlik el alatta. Mert Aki fölötte, Annak szeretetétől gyullad, sugárzón sugárzik: Isteni lényéből úgy ad. |
Álom-appendix a 93-as esztendőhöz |
![]() |
![]() |
"Az ördög meglehetősen fakó jelenség
ahhoz az emberhez képest, aki tudja
az igazat, a maga igazát."
(E. Cioran)
Ahogy vonulgatott
egyik erdőtől
a másikig
ahogy méltósággal
vonta maga köré
a mennyei fátylat
s ahogy rétek
zúzmarás arcán
által lovagolt
egyre sűrűbb
szövésű lett
és egyre suhogóbb
selymű is
bár mégis más
mint a sors-rendelte
hóesés
más mint a tél
parádézó fehér
nagy vásznai > amikre majd
Cs.
K. Tivadar
százszor
kimosott
pemzlijéből
is
vér
spriccel
a
szétlőtt
mosztári
híd alatt
Isten-szakállú
fehér
zivatar
sem fedheti el <
ama látványt
hunyt szemekkel is
látva látám
hisz ott remegtem
s igen féltem
egy forgáccsá lőtt
mocsári vén tölgy
kráterében
két szívdobbanásnyira
és félsóhajnyira
az egyre közelítő
jégvilághoz
hová az Idő pimasz-barbárul
átkiáltoz
majd bolyhaiba
mélyült sáncait
színültig fújja
a Holdról induló szél
ezüstlő porral -
hát kövessétek
most már
az egyetlen fiú
sorsát
mert hátha
kaszabolhatnékja támad
a magabízó Heródiásnak
midőn > körülvettenek
engem
szép
tétovaságok
s
könnyűim eredtek
mosván
az arcz-zománcot
hidegre
hagyva
karácsonyi
lángot
balkáni
bujdosók
lettek
az 3királ'ok
de a síkra mért <
ütések is jelek
okuljatok hát
és reszkessetek
hisz homorul
majd a Föld
mielőtt az igazát
tudó is leborul
Isten előre-küldi
harsonás
angyalát
és a felhőkön
túli evidenciákat
akkoron késő lesz
későre járhat
a kapott kulcsokhoz
hirtelen keresni zárat
és > keményen
módosít
redőnyös
mondatán
elzuhant
éjszakát
nappallá
fölnevel
utolsó
békeév???
számolja
perceit
odakint
hóesés
idebent
árulás
királyi
térfelén
virradtig
van jelen
bóklászva
mintha más
éledne
fénytelen
már
csak egy villanás
de
mégis elvakít
utolsó
békeév???
szörnyűbb
mint ágyúzás
keményen
módosít
redőnyös
mondatán
de hagyd meg Uram <
havadnak álmomban-esését
tétova hullását
szép vonulgatását
erdeid határán
hogy mindent takarjon
maga világoljon
sebesült Földednek
egyedül lehessen
Menny-bizonyossága
add meg Uram
add meg
ébredésig essen
(1993. december havában,
Dávid és Szilveszter napján)
![]() |
![]() |