Örökre-ébren

Hajnali félnégy, fölébredek:
Isten nem akarja álmom...*
kerek Holdjával üzen,
téli ablakon bevilágol.

Eszelős napok, évek jönnek
hallom most már örökre-ébren:
holtak helyett sétálgatok
az ezredvégi fényben.

(1989. XII. 14.)

* Kormos-parafrázis

Utazás (I.)

1988 augusztusában még falhoz állítottak
kéjesen dúlták fel a rögtön induló
repülőről visszaparancsolt bőröndömet
hátha teljesíthetik a megbízók kívánalmait
szerencsére a kitűnő svájci légitársaság
elegáns fölénnyel tűrte a ferihegyi szokásokat
még késést is engedélyezett     talán sejtette
most lenne első kolumbuszi utam az újvilágba
én is tűrtem míg fölcsattant a tehetetlen tiszt
elbocsátó-intő szózata: "mehet, de aztán vigyázzon...!"
mire csak annyit tudtam kinyögni: "köszönöm, míg
nem leszek itthon, vigyázzanak helyettem is az országra"
erre már oldódott szegény fiú de útlevelemet
azért méla undorral gyűrögette: "tudja, nekünk szólnak,
hogy kit kell... most magát cseszteti az egyik jóakarója
nyilván tudja, miért... szóval vigyázzon meg örüljön is,
hiszen elvehettük volna például az erdélyi könyveit..."
nem szólhattam csak szégyenkeztem amikor kézenfogva
elragadott a kedves légikísérő s mint valami foglyulejtett
ritka terroristát különbusszal vitt a már csaknem guruló
repülőhöz szinte helyből szálltunk fel hogy elérjük
a zürichi csatlakozást
valahol az óceán fölött a bárgyú horrorfilm alatt
húztam először mosolyra a szám hogy lám most én is
minden szorongattatás ellenére érvényes szökésben vagyok
de tudtam közös szégyenünket sokáig fogom még cipelni
hogy a szabad világban sem lehetek szabad
októberben egy külön bőröndnyi ajándék tiltott könyvvel
jöttem vissza de akkor már az éber őrök tüntetően közömbösek
voltak csak csodálkozásomat láttamozhatták az oszlopok
mögül kellő távolságból figyelő napszemüveges pofák
mit mondjak       két hónappal megint öregebbek lettünk

Utazás (II.)

Fél órára mindig "leejtett" Isten Detroitban
hol angyalpuhán hol meg mintha lépcsőn bukdácsolnánk alá
már tétje sem volt a kapuk közötti bolyongásnak
mert egy menetrendszerűen késésben lévő Northwest-járat
aztán mindig fölcsípett csőrébe vett s elszállt velem
aztán visszaszállt          letett         időt adott
rutinos berepülőnek hittem már magam óceán és óceán
között nemegyszer villámpírban sistergő zivatart
fúrtunk át akárha idegen bolygóról jött szörnyek
támadtak volna ránk a legvakítóbb technikákkal
a Miami és a Chicago közeli háborúságot valóságos
égi pokol kifejezéssel illettem amikor a megváltó
földetérés után már a betonon süvítettünk
de én a mellettem ülő feketék arcát is sápadt-fehérnek
láttam s ők meg tán engem elgyötört szürkének feketének
a csúcsbukdácsolást a San Juan Airlines minigépe követte
el velem Seattle és a gyönyörű Vancouver között
a tengeröblök fölötti kanyarokban hátra-hátra néztem
a két nyugodt apácára

sötétkék rózsafüzérük madárként röpködött a parányi kalitkában
a legszebb leszállásnak a San Franciscó-it szavaztam
ahogy az öböl hídjait szárnyunkkal és a naplemente
utolsó fénycsóváival végigsúroltuk így tisztelegve
a szerelmes városnak ahonnan egy hajnal ragadott el
egy gyönyörű szeptemberi hajnal mert mennem kellett
délkeletre a karibi viharok elé
de itt is vagy csak itt igazán szíved alatt morajlott már a föld
szemeddel mondtad ne félj csak menekülj innen messzire
de én maradni halni akartam volna a megjósolt földingásban

Utazás (III.)

M. S. Mester elmulasztása

Ott láttam meg először
ott érintettem meg először
a nyugalmas óceán vizét
ott legnyugaton és délen
egy augusztus végi délelőttön
szikrázó napsütésben

zavartan álltam
szemben a legnagyobb vízzel
szavam se volt
magyarul szóló nyelvem se volt
aki ott állt
se eleven nem volt se holt

csak bámész odatévedt
napba tartotta arcát
és befelé mormolta
a Halotti beszédet
ez volt a nyelvtana:
"nagy vizeknek közeli mormolása"

de a Nyelvtanárt nem!
Őt nem merte fölhívni otthonában
inkább szökött tovább
L. mesés autóján bele a vakvilágba
egy vízumtalan magyar
már várta mesés Tijuana

aztán napokkal később
mikor visszafelé jött
mexikói napfénnyel fölpakolva
megint a szent-kísértés
s megint: "igen beteg
igen öreg és nagyon mogorva"

így hát elmaradt - örökre!
hogy a Nyelvtanártól akár
egyetlen szót egyetlen szép
tagadószót hallhattam volna
vagy ki tudja... mit még
San Diego éjjelnappalában loholva

mert gyönyörű város
és persze hatalmas az Óceánum
kék akváriumában
a kardfogú cápa s elképzelem
amint leharapott kéklő kézfejével
egy lányt szorít vagy éppen verset ír
nyelvtelen nyelven a költő
............................................
és a dördüléskor a golyó!
elszánt ólmában ott vagy-e te is
aki csak átsuhantál ama városon?

s te is te kegyetlen század
ha átrobogtál érzéketlenül és vakon
a  m i n d e n t  Látón és Tudón?!

kinek pora és hamuja
már szigetté összerakva/összeállva
ott komorul a boldog vizek fölött
ott a nyugati óceánban

(1988- 90)

Franciscó-i anzix

Nem idomultam
nem azonosultam
ahova nem hívtak
oda nem tolakodtam.

Berkeley sétányain
mókusok és őrült
tanárok/diákok között
boldog voltam.

A déli hangverseny
után a három csellistával
I. elment/elmendegélt
magamra hagyott.

Fedezzem föl magam
magamnak ezt a
PARADICSOMOT.

Hol diákok
szakadt tanárok szónokoltak
kivívták ámulatom
feledtették:
honnan jöttem
s most hol és miért vagyok.

Talán Miłszt megkerestem
volna de már fölhagyott
a fárasztó okítással
így hát három mókust
figyeltem a szeptemberi
délutánban:

mily ügyesek és szépek
"a gondolat és forma
megvalósításában"
hullámzanak mint egy
Miłosz-vers
egy másik délutánban.

(1988)

Három szívütem

Horváth Elemérnek ajánlom

+ = +

a szóközökben mintha vonatok gázolnának
át a kisalföldi rozstáblákon
- akár a menetrendszerűen levert forradalom -
s fényében feszeng
ez az apróra váltott [sorstalanított]
magyar történelem
emlékére ott a trópusokon egy titkos
vércsoportú rózsa
senki de senki nem tehet róla
hogy a valahányadik utca sarkán
volt egy könyvesbolt
s fölötte - a lépcsőfordulóban
ütköztünk össze -
lett/lebegett egy délután
'88 októberében
már gondoltam féllábbal otthon vagyok
- a kézfogáskor és a szóközökben -
szemközt ragyogtak a new york-i egyenablakok

+ = +

a férfi fekete
a vers meg izzó fehér
mert a versben millió wattos gyertya ég
szabálytalan szabadság álruhája
felölti s belül viseli a fényt

+ = +

egyszer majd egy habókos ítész
azt is leméri - és mindenki tudni fogja! -
hány centi is az út Bősárkány és Mahopac között
és ennek a látszólag jelentéktelen ténynek
jelentősége lesz mint annak is
hány korty sós víz a kisebbik óceánum
szabadságfaktorokkal szorozva
mikor fölé fekete szivárvány feszül
és persze már ő sem tehet róla
ha ez lesz doktori disszertációja

New York-i anzix

B. Lacival bámultam Anselm Kiefer
fantasztikus méretű barnásfekete képeit
aki nem volt igazán modern ott
az 53. utcában (The Museum of Modern Art)
csak éppen hidegen korszerű és félelmetes
persze az öreg modernek
kellettek ide "afféle medernek"
hogy "átjöjjön" ez a háború végén
született német piktor
összes szorongásaival -

*

Átjött - kínzóan hazafelé gondoltam már -
amikor a költővel-tárlatvezetővel és
híres kutyájával sétáltam talán
a 82. utcáig s közben még
ott is rejtjelesen félszavakkal
Angyal I. megírandó történetéről beszéltünk
hogy majd otthon L. A.-val tovább beszéljük
aki mindent tud és mindent megír de kiadó
valószínűleg csak itt lesz rá - [konspiráltunk]

*

Aztán a búcsúzást férfiasan megejtettük
egy simogatás az okos kutyának
és nehéz lett a szívem
és hosszú az árnyam és nagyon a hajam - hát
behátráltam életem legdrágább hajvágásának
színhelyére egy bűnöző képű figaró mancsai
közé hogy legalább a két hónapja nyíratlan
fejemen könnyítsek -
azóta tudom New Yorkban a magamfajta odatévedőnek
filléres gondjai lehetnek egy tisztes kopasztás
után de valutaárfolyamokon ne tűnődjön
ne számolgasson ne sirassa felsöpört selyem-sár-haját

(1988. október 17.)

Álomtalan képek jönnek...

A képeket ráereszted
piócaként álmatlan éjjeidre
s az álom felét a hajnal partjainál
űzötten gyötörten elhagyod
valami mélységbe zuhansz
konokul és kiszámítottan
a szerpentinek kanyarjaiból
egy kéz néhány fokot ügyesen
eltakart s ez pont elég volt

nyaktörő utak és jó utak
a hegyek között kéklő tavak
indiánkövek füstjelek
valóságosan is kéklenek

Kannás úrral Lake Gregory-ban
halott fáradtan álmokat
porcióztunk a tó teraszán
hál'Istennek már túl Nevadán

itt a hegyi tavak között
szinte a csillagok fölött
"maradtam volna néhány éveket"
években véstem volna éneket

a nyugalom volt a bíztató
Lake Arrowhead partján a csönd
belőve - hisz Nyílhegy-tó
azóta is üzen - fordul a föld

nappalból éjszakába
s képeket mar - álomtalan -

a hajnal partfalába

(1988- 1990)

Seattle-i kis "elégia"

A San Juan Airlines félelmes minigépén
búcsúcsókok a gyönyörű félvér lánynak
és búcsúimák a mögöttünk ülő négy apácának
mormolom ám: billeg ez bizony
       nagyon és azon felül
       billeg a kép tengelye
       alig navigál aki belül
míg kiegyenesül a félkör
lépcsőkön jövünk alá
az öblöt nap fakítja de kék így is
és gyönyörű innen Seattle
ha már lent: Seattle-i elégiákat írok!
még egy utolsó csípődobás
aztán égszürke beton
mondja a félvér lány hogy vértelen
fehér vagyok

(1988. szeptember)

Az utazó emlékeiből

szeretettel a 75 éves Tűz Tamásnak

"Aznap először a lélek kegyelme"
később már minden segített
ez lett a  n i a g a r a -n a p
aznap atyák és öregcserkészek
fuvaroztak                     akik
főleg sajgók és magyaródyk
de legkivált szabolcsok voltak

torontó hamilton niagara falls
délidőben beszökés HOZZÁD
egy előkelő kórház-szállodába

zubogó paradicsomleves párája
szállt a vértanús ebédlőben
s levágott indiánfülem mintha
már az asztalon heverne -
mondatod lehetett ily dallamú:
fiú ismerlek ám nagyon bele-
hallgatóztál a történelmi
vízesésbe... vagy véresésbe?!

parányi celládban kariatidák
és sóhajok versként tolongnak
az utazónak mutatod hogy épp
egy gyékényen árulunk
a szeptemberi jelenkorban
és ziháló kérdéseid fölött
úsznak az újabb sóhajok:

igen igen ébren és álomban
és mindig ott vagyok...
lám most majd mindenki
hazamegy de én már nem érek
nem jutok haza... nem!

aztán naplementéig
tanácsaid szerint a niagara
                                       fallsnál
fehér vízködben pokoli zajban...
de a félelmes látvány mögött
csak a lélek belső termei élnek
a fehér páradamaszton mintha
vetítenék arcod s a robajon át
is tisztán hallom
                   azt a sóhajos hangot

(1988. október 6.)

Rojtos cápahálók

hommage à Márai

Bokádon hullámpakolás, ha valami haza-bilincs kimarta volna; san diegói mulasztásodat nem bocsáthatja meg már senki, semmi: óceán-porban jó hamuja mint plussz-tabletta fölpezseg, és nem nyelvi habzás: de csillogó só, szűzhó és valószínűtlenül zöld pínea-erdő; ...hát akkor csönd, kísérteties csönd a hálók előtt, ha a "beszédmód" átragad, átszigonylik a szomorú cápákra is; már óceánumi lüktetések a karcsú tenger- vályúban: lignanói, triesti félkör-fűrészes, rojtos cápahálók sodrása, pödörgése zárja a nyílt vizet, nyílt seb lesz itt a hőben vibráló másnap délután, pedig tegnapod volt és holnaputánod: ...a tenger illő alázattal, körmenetes pompával visszavonult, megértette amit te még nem értesz és sokan nem értetek: elfogadva sorsát mer egyedül lenni önmagával, kérdőíveit, kétségbeejtő hullámait kifuttatja Teremtőjének, aki a mínuszos kezdeteknél kigondolta a jóra, a fölösleges, rossz háborgásra és a lábbal taposható szárazak szétválasztására; engedelmeskedvén hozzád is úgy közelít, lábodat nyaldossa és sót ragyogtat a fövenyen: csillogjon a szíved is, ember!... a tenger már visszavonult, a parti margó egy kéz satírozó szeszélyétől bevastagul, távolodik a sziklák pofozás-zaja, kis csattanások üzennek sajgó bokádnak: hullámpakolás valódi s vélt sebekre, kimarjult, óbőr pórusokra; okulj mindebből, ha végre elindulsz mint a gyermek "ajándékaid" után, talpad érzi már a szabályos, selyemkárpitos barázdákat, istenek-rendelte billentyűzeten sétálsz a most nevetségesnek látszó mélység felé, tapogatod a földet, kicsinyített egyenlítői homokdűnét, melyet az egyenletes harmonikázás épített, és nem a szél, és nem más elem, de Ő, aki az idők kezdete óta s talán még kicsit előbbről is buja lüktetéssel irkál; gyűjtöd a kagylót, s más fénylő herkentyűket, mint valami évülhetetlen tengeri valutát, nézed a zsákmányt, leguggolsz az előbb még harmonikázó végtelenség csöndes űrjébe, s konokul hallgatózol, igen, igen: befelé, mint mikor órákkal ezelőtt veretted magad a Nap itt szokatlanul hegyes dárdáival (az eredmény látható és sajog), lehunyt szemeddel már a túlvilági fényességet tapintottad, szemed nem is volt, szíved nem is volt, zuhantál fölfelé: szívott fahrenheites angyalok kohója... kérdés csak az, melyik rublikába kerül a látvány, ez a valóságosan is barbár "húsipari bemutató"...; nyugalmad majd felhős, ijesztően komor lesz, talpadra homok és só ügyel, nyomot vagy jelet hagysz-e a következő dagályig, mikor szent perverzióval beléülsz ismét a víz ölébe: hadd ringasson, dajkáljon, mint egy Szindbád-i mondat majd M. S. Mesternél - "kinek pora és hamuja" - így csattan vissza szigorú Napló-lüktetéssel: "... Igazságérzetre nevelni magunkat és az embereket, s aztán az igazság tudatán belül, nyavalygás nélkül elviselni mindent, ami jön. Ehhez tartsd magad, felnőtt, te örök gyerek.", s az erősítő hullámkaréj meg így élesül föl, szinte fölhasít a bóják között: "Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet." Bizony lassan félszázada fényesíti a só a grafitot, éjhomály nélküli tiszta éj van, és csillagos, elég is volt a tengerből, most már menjünk Haza-Világgá, mint ő, aki tudta, hogy a hajósok is egyszer hazatérnek, és a tenger, meg ez a mindenség, kiszolgáltatottan, csöndben utánuk: ágyig, asztalig, temető faláig.

Rengéseim

Amit megúsztam múlt nyáron Kaliforniában
az az idén januárban - 33 év után - itthon
lett való
pontosan de többnyire pontatlanul írva/ejtve
szülőfalum nevét otthon lett  v a l ó s á g
rengett a föld és rengett a hír a hajnali rádióban
morajlott bennem egyszerre a félelmes
emlék amit akkor '56 Nagyszombatján
a legnaposabb tavaszi délutánon éltem át
készülvén a Föltámadásra
utcát udvart söpörtünk felnőttek gyerekek
valami földöntúli játszadozásra is emlékszem
valami illatos égközeli pillanatra
mert megbotlottam szédültem
és a szomszédék kéménye mint egy rakéta
pár méterre húzott el mellettem
és morajlott és rengett és hörgött...
repedtek falak hullott a frissen meszelt
házakról a mész és szánkáztak a tetőnkről
a cserepek
nagyanyám nagy sietve - már amennyire sietni tudott -
az udvar közepére botozott
imádkozott fennhangon és megjósolta
lesz még ebben az évben valami
már volt januári árvíz
most ez a földindulás de lesz még ennél
szörnyűbb is mert istentelen a nép
hát lett
eljött október
az ő összes rengéses haragjával
feküdtünk szalmazsákon éppen akkor
volt félig szétvert állapotban a ház
a kötővasak miatt
és jöttek a menekültek
meséltek nekem a forradalomról
velem egykorú fiúk hőstetteikről
s aztán át a határon
meg sem álltak Kaliforniáig
ezek a fiúk
akik most ott félnek a földrengéstől
de akkor nem féltek a tankoktól sem
csak éppen szüleik kezét fogva menekültek
akik nem tudták mi lesz holnap
milyen vérzivatar milyen földrengés következik
emlékszem még sokáig rengett a föld
az osztályajtó helyén pokróc lógott
így könnyebben kijutunk az udvarra
ha éppen "dőlne össze az iskola"
mondta a tanítónk
egyszer rengett még komolyabban
emlékszem nagyon megbillent a térkép
s én maradtam utolsónak
szent bámulattal néztem a Csendes óceán
kékségét éppen Kalifornia partjainál
.................................
most azon gondolkodom
ha nagymama élne mit mondana nekünk
milyen imát milyen jóslatot?

(1989)

Halála kellett, halála jel volt

Kasánszky Zsombor emlékére

Börtönöket járt hars-nevetésű
legszebb fogsorú éneklő-szavaló barátom
BARÁTOM ott a földben
'88 november 4-én elesett
az egyenlőtlen küzdelemben
ELESETT MINT A VÁROS
MINT AZ ORSZÁG
mert halála kellett most is
hogy segítsen
lázítson szavaljon énekeljen
Isten helyett hengerítse el
ama sírok elől a sziklát
s az országosan vezényelt amnéziát
robbantsa föl szívével
hitével a szelíd terrorista
a sors merényletét visszarúgva
mint aki tudja
az ősz vértanúi közé besorozzák
halála kellett még
halála jel volt a végső elszánáshoz:
hogy éppen aznap
majd föltámadnak a legyilkoltak
és barátom szaval nekik
Petőfit Illyést
mert ők is itt parcella-társak
az égi fényben begyűjtve
a GYŰJTŐ fókuszába
"ahol zsarnokság van..."
de "Haza a magasban" mondja
koporsó börtönéből kilépve
a "Koszorú"-t zihálva fölmutatja

Magyar történet

Galgóczi Erzsébet temetésekor a ménfőcsanaki temetőben

Megy a koporsó
megy a földbe
harangszón imán
alig zökken

rög a gerinchez
Neki még volt
kérlelhetetlen
és kemény volt

utolsó parasztok
körülállják
Isten tanítja
úgy imáját

ahogy mondják
magukba néznek:
nagyon magyar
magyar történet

(1989)

Fejfák, keresztek

Olasz Ferencnek

Akik itt éltek:
komor vértanúk,
boldog szívükből
készült hadiút.

Mert a kő nehéz
irgalmatlanul...!
hát fejfák, keresztek
és faragott kapuk.

Fejfák, keresztek,
faragott kapuk,
lesznek e tájon
az utolsó aduk!

A halál kutyái

Egy derűs szeptemberi délelőttön megtudtam ott San Franciscóban hogy Podolszki Jóska is! és Úristen már két éve! mivel voltam én elfoglalva ha '86 őszén csak úgy átlapoztam az újságokat az életemben kellett volna egy nagyot lapoznom éppen de újfent falhoz állítottak szeptember élesre köszörült dárdái és a fortyogó magyar világ - arca átvillant egy ajtónyitás fekete üvegében amikor Dankó néni fénybe szórta szavait a drága fiúról akivel én dehogy gondoltam már évek óta - miértmiértmiértnem-nemnem??? pedig nagyon megjegyeztem magamnak talán 1980 szeptemberének első napjaiban a kanizsai írótáborban ahol is estelente égett a szeszláng s ama kékségből éppen kihajolva pontosan szólt vissza Bori tanár úr meglepően sarkos tételére foszforeszkált bizony villámos mondatától a levegő és a kocsmaégbolt-alja de teteje volt a szólott szónak, mert másnap nyugodalom honolt kellett is hiszen Dobó Tihamér (Úristen Ő is elment!) házi tárlatán a fantasztikus Tisza-sorozat elé gyűltünk csaholó kutyák társaságában és nyálunkat csorgattuk néhány nagy-nagy műbarát legelöl Pap doktor/költő és Koncz ügyvéd/költő meg Tolnai vidéki/költő és Sziveri szerkesztő/költő és még legalább ennyien de mi hátul Podolszkival kicsit még a kutyákat vadítottuk egy szeptemberi derűs délelőttön ott Kanizsán és aztán fölordítottam San Franciscó-ban: Úristen a halál kutyái...!

(1988- 89)

38 sor profán dalszöveg Csengey Dénes testvérünkért

"Az ember azért kapja az
életet, hogy eldönthesse,
milyen testhelyzetben érje a halál."
(Pentti Saarikoski)

Ez most már visszavonhatatlan tény lesz:
nem imádkoztam veled és nem beszéltem
az alkohol-lehelettel erdőket fölégető
finnről sem aki csöndben megtalálta a
maga halálát - nyomában gyáva és irigy kis vadorzók! -
csak refrénként dúdolgattam egyszer rohanó autódban
egy szelídebb dél-szaki költőmet s lám újra
dúdolom: "nem zsoldosok ügye a forradalom".

Most is az éj közepén már túl
de a hajnal partjain még innen
gitár vijjog érted
betűzöm hangonként a refrént
hírt hoz felőled
kiszöksz kiszökkensz a jó álom
légteréből
- valahai farmeres stoppos -
Paks és Szekszárd között
szépen leintesz.

És benne vagy a legsötétebb labirintban
örök futó az örök kanyarban: győzhetnél is éppen!
s Ő szól utánad: valamit elvétve botlottál Testvér
ha ily szégyennel érsz a reggeli állomásra
ahol fény kerül minden homályra
de nem úgy világosul meg ahogy szeretnéd
arcod és szép szemed tüzétől
a kínban kipréselt mondat
hitted-e ezt a sunyi kis világot? -
már majdnem egyedül vagy!

Mert Ő szabadon engedett felnőtté ütött hamar
győzzél és tévelyegj csak a hajnal bozótosában
ha álmodat befogta már egy kiéheztetett radar.

Mit álmodhattál mit szóltál ellene
hogy eddig ívelt a fény finom szikéje
s barbárul fölhasogatta mégis
földrésznyire nőtt szívedet érte?!

És nem lángban nem gyertyafényben
köröző csukló s kézfej éjjelében
mindig kigyúlnak cigarettacsonkjaid: - hajnalodik.

(1991. április idusán)

A te halálod

Hozzákészülhetsz józanul:
ez a te időd és ez a te halálod,
sétálhatsz bármely börtönudvaron,
ha priccsedről egyszer már
a semmibe lógott a lábod.

Napos parányi udvaron,
ott lesz a véged, hol most
a napfényt is kilóra mérik,
külön-sétát külön-levegőt is ajánlottak,
kik a kegyelmet - helyetted - hiába kérik.

Haláloddal együtt csak te vagy,
szinte már beleszerettél -
egymás tudása, ténye jó titok,
szíved utána szabadon dobog,
hiába a biztos rács
és a hibátlan ajtóereszték.

Őszi bánat

Feketén-fekete csokra az éjszakának
félelmes várakozás a kürtjel utáni csöndre:

nem válaszolnak nem jönnek többet
nem kopogtatják meg ablakomat
nem köhécselnek és nem is fuldoklanak
mivelhogy ők a holtak

nem voltam mellettük
mit sóhajtottak mit üzentek
kaszájuk sarlójuk nyári rendben
hajnali ködöt és harmatot arattak
mit üzenhettek mit mondhattak?

nyárvég torlódik hiányukkal
ragaszkodik az élő körömmel-foggal
emlékeihez: félországnyi tarló
fölött utazik a teliholddal

és angyalok fújják a kürtöt
reszketnek verítékeznek udvarok kertek:

mert feketén-fekete csokrát az éjszakának
körülhordozza már az őszi bánat

Utolsó levél egy őszi fán

A legek-nélküli ősz termését
nézed az omló kérgű fán
semmi se volt semmi se maradt
a nyári szárítmányból: a hő
a hó elől gyökérben törzsben kamatozik
mint érc az atomtégelyekben - ha
kell hát majd kicsap...

Egyetlen levél az utolsók közül
is leghátrébb maradt: ragaszkodik
egy oldalághoz balról - a nyugati
széltől remeg színehagyottan
mint valami zászló ha újra indulókat
fújnak - tenyérnyi gyászjelentés
akár egy vers: az erezetek árkaiból
kicsapó láva ha mégis rendben zúdul alá.

Szemem áll rajta: a helyén marad
talán kibírja tavaszig oly erősnek
látom ragaszkodását. Oly kitartónak
hűségét az omlókérgű alapzathoz.
Mozgása követi a szél hóbortjait:
csavarodást váltást cselt ami jöhet.
Függ az utolsók hitével. És a megmaradás
dicső koszorúját fonja fölébe
a novembervégi égből érkező fehér zuhany.

Most kezdett el benned dobolni

Eltűnik a feje az iskolakapuban
soha többé nem látom
csak most fölmálházottan: iskolatáska tornazsák
egy csók itt az arcomon
kezemen még hajának selyme
meg a szokásos ösvényen megtett utak
s ez a mai különös beszéd.

Magadtól búcsúzol nem is Tőle
mert egy kis utazás van előtted
koszorúcipelő nyaktörő út
búcsúzol az eltűnt iskolaköpenyes
fölmálházott gyerektől
aki mit sem sejt de álmélkodhat
szokatlan mondataidon.

Valamit megérez: te már búcsúzkodol
mész kifelé ebből a kék ég alatti
gömbből - már minden megtörténhet bármikor -
agyonütsz valakit vagy agyonütnek
megmérgezel valakit és megmérgeznek.

Egy éve amikor végigröpködtél egy
hatalmas kontinenst s át az óceán
fölött - nem volt szívedben ennyi szorongás
pedig kicsinységedre törékenységedre naponta
figyelmeztettek az ottani méretek.

S lám most kezdett el benned dobolni valaki
most fújta meg a kürtöt
s újra a dobpergés
majd trombitákkal
és harsonákkal az angyal.

(1989. október idusán)

Évkönny, 1989

Már az év vége felé baktatunk
ideje valami rendet tartanunk
"az év kicsodája micsodája"
divatos szavazgatások
hajnalán
az évkönyvek
és az év könyve futamok helyett
minden érzelem nélkül
tőlem azt kérdezte egy nagyon
benső hang (hang volt-e csupán?):
láttam-e kigömbölyödni
lecsordulni az idei év könnyét?
E szokatlan kérdésre jutott
eszembe: soha ennyi könnyet
nem láttam még mint az idén
soha ennyi gyönyörű példányt
nők és férfiak
öregek és fiatalok arcán.
Dalokat fűzhettem volna könnyek
gyöngysorába ahogy énekeltek
ahogy imádkoztak zsoltárt
himnuszos fohászt.
De mégis azt a legmesszebbről
jött férfit nem felejthetem
aki annyi év után
a tűzből és vérből mentett zászlót
- halálraítéltként majd újraszületettként -
lengette a téren
és a komor temetői hantok fölött
közben szeméből
az a könny egy ártatlan
pillanatban átzuhant
a gyűlölt címer helyén szabadon
mint a gyász megrendülés és
a boldogság felejthetetlen könnye:
szinte behorpadt alatta a föld is

Békebeli kannibálok

1.

Mint a békebeli
kannibálok
egymást zabálják
föl a barátok
mintha nem volna
már ki ellen
hurrá hajrá most
egymás ellen!

2.

Eljött itt van
ütött az óra
álmainkból mi
válik valóra
ha már az első
szabad percben
"perben haragban"
egymás ellen.

3.

Akikkel eddig
egy asztalnál
most külön ülünk
hamis boroknál
nézzük a jövőt
ködbe térül
fölös homállyá
hitünk nélkül.

4.

Csontjaink vádlón
ittmaradnak
nevezik őket
ENNEK  ANNAK...
kiken fogott a
magyar átok
hetedíziglen
kannibálok!

(1989)

A hetedik nyilvánosságban

Akik akkor is
most is ott álmodoznak pár percet
a hetedik nyilvánosságban
ahol éppen lehajthatják fejüket
de a következő kanyarig
még elcsoszognak ezzel az immunhiányos
láztól szédelgő országgal
hisz rettentő erejük van
mert beszélnek helyettük a fák
a rozzant házfalak
és az eladott gyárkémények

a szóhoz erő és önbizalom kell
közben meg fogy a levegő
hát beharapott szájjal
némultan átkozódva
jönnek-mennek az utakon

a századvég ősemberei
itt ássák hangtalanul puszta kézzel
a szónoki emelvények rengetegében
az arányos mammutvermet
hátha erre kószál... mint a tél
ha zuhog majd a hó
és a hetedik nyilvánosságban is
enni kérnek a fagyoskodó rigók
[írók?] széncinegék...

(1989)

Észrevétel

És miről szóljanak mostanság a versek?
Mikor mindenki kibeszél, kilocsog;
csak úgy röpköd protézisek közül a nyál,
s a nyár gyúlékony gumiján
csúszkálnak le-föl alkalmi szó(l)nokok.

És hallgatnak versek mélyén a költők.
A költőkben meg versek alusszák
holtaktól tanult álmukat.
Reflektoroz az óceán mély kútjában
valami fénylő...
s valami fényes is szurkál
másfél méterre a föld alatt.

Hát nem több, csak ennyi volna
e szelíd kérdésre az észrevétel;
s a jámborul dühöngő enyészet
nyomán ott fönn az égi mélyben
homályra vált egy régi fényjel.

És mintha már fölénk hajolna.
(1989)

Tájkép

A fák mögött is fák
és mégsem erdő
csak ráspolyozott
reszelt ragasztott
farakások
internacionális fűrésztelep
mert az erdő zöldje harmata
már por-édes édes-ragacsos
               por
és portása szómáglyát porzik
poroltózik ha kell napestig
agresszíven kalitkájából ím
vadászból erdőkerülőből
             most
derék fatelepi fegyőr
vagy tájképfestő kalandor

Sivatagi szópor

Saját eszemen próbálok túljárni,
- nyelvcselek, tili-toli -

én nem rohanok
ha nincs épkézláb gondolatom.

Négykézláb, térden és hason
- a hangzók, tagok, szóMIszók -
a fényvonalas füzetbe
tört-karát fém-mondatok.

Öncél a célbaütősdi
- rajt-cél gloriosó
sütőtök sárgán a slamp Hold
így estelente tanyám fölött korzóz,
csillagok ámulnak, bambulnak:
micsoda tök
                  nagy
                        mag!

Nem érek oda sehova,
nincs kit lefutnom, leköröznöm,
nincs olyan babér mit leszakítsak,
és nincs tej-díj haszon,
amit nekem muszáj lefölöznöm.

Ez már a teljes béke,
bár éle még csorbán nyiszálja szíved,
fájna, ha sokat gondolnál arra,
hogy... most miért ezt hiszed.

      (mellékes dal)

Kinek a zsákjában van
a sivatagból hozott szópor?
Ki az aki az utolsó oázis
minden friss vizét kiitta?
Dögölhetett a tevecsorda!
És vevőket talált a híres
tömlőkre, tevecsontra.
Mi meg saját eszünkön
sem bírunk túljárni...
S ha elönt mindent
a szuvenír sivatagi szópor:
mi akkor sem értünk a szóból!

Nullatörekvéseimből

(Részletek)

Nullatörekvés oda
hol most szemérmetlenül
fölkínálkozik valami rés
de nem kell onnan
semmi - semmi esély.

*

Mosoly arcomon
és gyönge nyál
boci vagyok
vagy cuclis gyerek
[- hiszik - hiszik! -]
ekkora szopás után.

*

(kis kocsmai dal
jókedvemben így:
"hullhat a babér
meg a plecsni
ha teheted Uram
most is felejts ki!")

*

Hisz látva-látom
a szent üldözöttek
még hajrásan
itt ezen a földön
idvezülnek
ha gáláns szektahívők
és jó felejtők.

*

S furcsa bizony
- kik jól bírják torokkal! -
ahogy a tegnapi inkvizítorokkal
kart karbaöltve
séta és jövőstaféta
a "szabadság-ligetben"
sárló/fölkínálkozó
jelen s jövőidőnek...

(1989)