Erdély

Erdély neve erdőn túli területre utal, a XII. századtól így emlegetik ezt a vidéket, mert hatalmas erdők választották el az Alföldtől. Területe már csak ezért is elkülönült, de meg a XVI. századtól történelme is másképpen alakult, és 1848-ig Magyarország egyik önálló részévé vált. Nyugati tájait e korban partiumnak nevezték, mely az erdélyi fejedelem fennhatósága alá tartozott ugyan, de nem volt része Erdélynek. Itt szólunk néhány kisebb magyar csoportról, melyek jellegüket tekintve inkább az Alföldhöz tartoznak, és valamennyit a Román Szocialista Köztársaságban találjuk.

Az Érmellék tulajdonképpen még a Bihari-síkság része, és műveltsége is alföldi jellegű, de ettől megkülönbözteti jeles szőlőművelése. Szilágyság dombvidék Erdély nyugati felében, és így sok vonatkozásban az Alföld felé kapcsolódott, de már dominálnak az erdélyi vonások. Néhány falu tartozik csak össze, másokat szigetként veszi körül a románság (Désháza, Diósad, Tövishát, Várvölgy, Szer stb.). Gazdag hagyományaik szinte faluról falura változnak.

15. Református templom
Magyarvalkó, egykori Kolozs m., Románia

{H-40.} A Fekete-Körös völgyében Belényestől nyugatra egy 13 faluból álló, részben magyar nyelvsziget már csak elzártsága miatt is nagy figyelmet érdemel. Műveltségük sok vonatkozásban Kalotaszeg és Erdély belső része felé utal. Viseletük inkább alföldi jellegű, ahova régebben csapatosan jártak aratni, mire visszaértek, már itt, a hűvösebb vidéken is megérett a gabona. Régebbi foglalkozásaik közül az erdei állattartás érdemel említést.

Kalotaszeg Kolozsvártól nyugatra, csaknem a Bihari-havasokig húzódik, a Kalota, a Sebes-Körös és a Nádas-patak mentén. A falvak három csoportban helyezkednek el. A felszegiek a Körös és a Kalota mentén élnek, és magukat a legjellegzetesebb kalotaszegieknek tartják. A Szilágyság felé eső Almás-patak völgyében Alszeg, a Nádas-patak Kolozsvár {H-41.} felé egyre keskenyedő völgyében az ún. Nádas menti falvak húzódnak meg. Kalotaszeg mintegy 35–40 faluból áll, központja a legnagyobb lélekszámú település, Bánffyhunyad. Innen is sokan lejártak az Alföldre aratni. Hatalmas szénatermő rétjeik, hegyi legelőik állattartásuk alapjául szolgáltak. Háziiparuk rendkívül fejlett, különösen a kender feldolgozása. A gazdag kalotaszegi népviselet környezetére is hatott (l. 199. kép), írásos hímzése, melynek indás mintáját a vászonra rajzolják (írják) elő, messze földön ismert. Mint egykori erdős vidéken, a fafaragásnak sok szép emlékét találjuk. Legjellemzőbbek kapuik, a guzsalynyelek, a hímes jármok és a temetői fejfák.

A Mezőség Erdély középső, enyhén dombos területe. Itt elszórva sokfele találkozunk magyar nyelvszigetekkel, melyek csaknem mindegyike a másiktól elütő népi műveltséget alakított ki. Ilyen a Borsa völgye néhány magyar faluja, Szék, melynek gazdag és ma is élő énekes tánckultúrája általánosan ismert. De még magában Kolozsvárott a Hóstát, a Hidelve, az ide csatlakozó Kolozsmonostor, Szamosfalva magyar lakosai is sok néprajzi vonást őriztek meg. A szórványok között érdemes megemlíteni Szakadátot, mely jellegzetes viseletével, építkezésével és szokásaival különül el szomszédaitól.

Torockó és Torockószentgyörgy az egykori Torda megyében a középkortól kezdve a vasbányászat és -feldolgozás egyik legjelentősebb erdélyi központja, mely így messze földön hatott készítményeivel. Különleges viselete, hímzései már a szomszédos községektől is megkülönböztették őket.

16. Vasárnapi séta
Jobbágytelke, egykori Maros-Torda m., Románia

{H-42.} Erdély legnagyobb magyar etnikai csoportját a székelyek alkotják. Nagyobb részük a Keleti-Kárpátokban él. Nevük és eredetük egyaránt vitatott. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a XI–XII. században Magyarország nyugati határszéléről vándorolva mint határőrök szállták meg mai hazájukat, hogy a keleti határokat a kun és besenyő támadások elől megvédelmezzék. Ez a katonai szervezet a későbbi századokban is megmutatkozott, és ez meghatározta a székelység életkörülményeit, így oszlottak a legelőkelőbbekre (primor), akiket a lófők (equites) követtek. Ezek saját lovukon és felszerelésükkel szálltak harcba. A gyalogszékelyek (pixidarii) lóval nem rendelkezve gyalog vonultak táborba. A székelyek között, bár voltak vagyoni különbségek, de nagybirtokok itt kevésbé alakultak, mint az ország más részében.

A székelységen belül az egykori katonai közigazgatás úgynevezett székeket hozott létre. Udvarhelyszéket anyaszéknek nevezik a források, lakossága nagyobbrészt református és unitárius. Csíkszék egészében katolikus, míg Háromszék – mely Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékből tevődik össze – lakossága református és katolikus, Marosszék falvai több valláshoz tartoznak. Aranyosszék szigetszerűen Székelyföldtől nyugatra helyezkedik el. Ezekhez a székekhez később még kisebb területek csatlakoztak, így Háromszékhez a tíz községből álló Miklósvárfiszék, Udvarhelyhez Bardócfiszék és Keresztúrfiszék. A továbbiakban a székeken belül kisebb etnikai csoportok, néprajzi tájak is adódnak, melyek sokszor keresztezik a székek határait, így Erdövidék, mely Bardóc- és Miklósvárfiszék 17 faluját foglalja egybe, Homoród- és Almásmente egy-egy folyócska völgyében települt falvak összetartozását jelzi Udvarhelyszéken.

A székelyek népi műveltsége alapjaiban és fő vonásaiban éppen úgy azonos a magyarok más etnográfiai csoportjaival, mint nyelvük, csupán történetük, elzártságuk következtében számos régiséget őriztek meg, és földrajzi környezetük befolyásolta kultúrájuk alakulását. Életmódjukat három szóval lehet jellemezni: erdő, havasi pásztorkodás, földművelés. Az erdei gyűjtögetés igen fejlett, a fa megmunkálásához a legtöbb székely ért. A kölcsönös segítség, a kaláka igen elterjedt náluk, így szomszédok, rokonok és barátok segítségével fából rótták házaikat, csűrjeiket. Monumentális faragványaik közül kiemelkednek a székely kapuk (l. 21. ábra, 57. és I. kép) és a temetők fejfái. A havasi állattartásban egykor a ló és a szarvasmarha játszotta a fő szerepet, újabban elsősorban juhokat tartanak. Földművelésre a Csíki-, a Gyergyói-, a Háromszéki-medence alkalmas, de néhol olyan meredek hegyoldalakat szántanak, ahova még feljutni is nehéz feladat. A faragásokon kívül nagy szerepet kapnak díszítőművészetükben a szőttesek, varrottasok. Viseletük székenként különbözteti meg őket.

Szellemi kultúrájuk rendkívül gazdag. Népdalaik, különösen pedig népballadáik a legrégibb rétegtől a legújabbig szebbnél szebb változatokat őriztek. A népmesék, a mondák különböző fajtái a paraszti összejöveteleken máig is kedveltek. Énekes és hangszeres népzenéjük éppen úgy nagy múltra utal, mint táncaik.

17. Falurészlet
Gyimesközéplok, Anralok-pataka, egykori Csík m., Románia

A székelyek történetük során sokszor arra kényszerültek, hogy kisebb-nagyobb csoportjaik felkerekedve új hazát keressenek, így {H-43.} 1764-ben a Habsburg császári katonaság által rendezett szörnyű vérengzés után sok ezer székely a Kárpátokon kívülre menekült, és Bukovinában, nagyon nehéz körülmények között telepedett le. A vissza-maradottak 1941-ben csaknem valamennyien útnak indultak, és előbb Bácskában, majd később a mai Tolna és Baranya megyében leltek új hazát, őket nevezzük bukovinai székelyeknek (l. még 58. l.). Kultúrájuk jellegzetes vonásainak egy új környezetben történő felolvadása, továbbfejlődésének vizsgálata rendkívül izgalmas feladat.

A Kárpátokon túl, Moldovában élő magyarokat csángónak nevezik, akik a középkorban, többségükben Észak-Erdélyből vándoroltak ide. Teljesen román környezetben nagyon sok régiséget őriztek meg, de műveltségükben és nyelvükben egyaránt érződik a környező románság hatása. Népköltészetük, népzenéjük, táncaik nemegyszer középkori formában maradtak ránk.

A székelyek a Kárpátoktól befele is bocsátottak ki rajokat, csoportokat, így Brassó mellett, a Barcaságban találjuk az evangélikus vallású hétfalusi csángókat, akik nemcsak kiváló földművelők, hanem egykor mint szekeresek szállították a maguk és a brassói polgárok áruit Románia és Erdély útjain. A gyimesi csángók a XVI–XVIII. században húzódtak a Gyimesi-szorosba, a Moldovába vezető út környékére. Közigazgatásilag régebben nem tartoztak Csíkszékhez (l. XV., XVI. kép).

{H-44.} Ezek után szólanunk kellene az Amerikában és Nyugat-Európában élő magyar csoportokról is. Ez azonban mai ismereteink szerint alig lehetséges. A kitelepülök ugyanis más és más etnográfiai csoportból, néprajzi tájból származtak, különböző osztályokat, rétegeket képviseltek, így néprajzi sajátosságaik alapján nehéz róluk beszélni. De meg az ilyen irányú néprajzi és nyelvjárási kutatások éppen hogy csak megindultak. Annyit azonban már most is látunk, hogy a hagyományok erőteljesen élnek a táplálkozás területén, továbbá tudatosan tartják ébren szellemi örökségüket: a népdalokat, a táncokat. A szokások közül a keresztelés, lakodalom, temetés vonatkozásában őrizték meg a legtöbbet.