A felsőruhák

A női és férfiviselet közötti különbséget ma elsősorban a szoknya, illetve nadrág határozza meg. A szoknya, az északkeleti nyelvterületen neve kabát, az alsótestet takarja. Hosszúsága a térden felüli formáktól (pl. Buják) a lábszárközépig érőkön át (Őrhalom) egészen a bokát takaróig terjed (matyók). Alá a legtöbb helyen néhány, sokszor tízig terjedő, kikeményített alsószoknyát öltenek, hogy ezzel és a derékra tett csípőpárnákkal minél jobban megközelítsék a kerekebb formákat kedvelő paraszti szépségideált. A szoknyát néha összekapcsolják a pruszlikkal, vagy kantárral erősítik fel, ami nemcsak kényelmesebb viseletet biztosít, de könnyebbé teszi az öltözködést is. A szoknyát hosszában nem mindig varrják össze. Ilyen többek között a kalotaszegi muszuj vagy bagazia, mely nem más, mint egy elöl összefogott és kötött hátsó kötény (l. 199. kép). Elöl kötik meg, mert így az előtte viselt kötény a nyílását eltakarja. Ez az átmeneti forma egyben jelzi a szoknya keletkezésének egyik útját. Sok vidéken a szoknyákat berakással díszítik, melynek elkészítésében egyes asszonyok különös jártasságra tettek szert.

165. ábra A székely harisnya (nadrág) összevarrás módja és a kész harisnya.

165. ábra A székely harisnya (nadrág) összevarrás módja és a kész harisnya.
Csíkszenttamás, Csík m. 1930-as évek

A szoknya anyaga rendkívül változatos, így Székelyföldön színes háziszőttesből készítik a rokolyákat, és egyszínűből a szoknyákat. A szövés módjáról, a színezésről azonnal meg lehet állapítani, hogy viselője melyik vidékről származik. A kisipari textilanyag már a XVIII. század végétől kezdve jelentős és egyre növekvő szerepet játszott a magyar népviseletek alakításában. A kékfestők Európában a XVIII. században {H-309.} tűntek fel, és alkalmazták a Kelet-Ázsiából behozott kelmék technikáját. Hozzánk a Felvidéken és Dunántúlon keresztül a cseh-morva, osztrák és német területről hatolt be. Rövidesen az egész Kárpát-medencében működtek a kisebb-nagyobb kékfestőműhelyek, melyek részben saját, részben hozott anyagra nyomták a többnyire nyugatról származó mintáikat. A különböző kékfestő anyagok a mindennapos, de az ünneplő viseletben is mind jelentősebb szerepet játszottak. (l. II., III. kép). De a manufakturális ipar termékei: a bársony, selyembrokát, szövet és még számos más anyag az ünnepi női öltözködésben, különösen a gazdag vidékeken, illetve a parasztság tehetősebb rétegeinél a XIX. század közepétől kezdve egyre inkább háttérbe szorította.

166. ábra Férfi ujjas.

166. ábra Férfi ujjas.
Erked, Szilágy m. 1916.

A kötény a női viselet elmaradhatatlan tartozéka. Használják hétköznap, hogy azzal védjék a szoknyát, viselik ünneplőként, és ezért ez a magyar női népviseletek egyik leggazdagabban díszített darabja. A hiedelemben is komoly szerepet játszott, különösen a menyasszonyi kötény, amit a fiatalasszony gondosan eltett, és beteg kisgyermekét azzal takarta be, így remélvén mielőbbi gyógyulását. A bő kötény csaknem teljesen körben takarja a szoknyát, míg a szűk kötény egy szélből készülve csak elöl fedi azt. Az ünnepi kötők díszítése rendkívül változatos. Találunk köztük szőtteseket, de leginkább hímzéssel borítják be, szegélyére csipkét, szalagot varrnak. Az asszonyok és lányok kötőjében jelentős különbség mutatkozik színben, anyagban, díszítésben egyaránt.

A nők az ing fölé pruszlikot öltenek, melynek két alapvető típusa ismeretes. A régibb az, mely deréknál nem hosszabb, sőt inkább rövidebb, és a nyaka erősebben kivágott. Ez a nyelvterület déli részén maradt meg legtovább. A másik forma nyaka csukott, derékon alul ér, és az északi részeken terjedt el. A pruszlikot legtöbbször gazdagon díszítik, elsősorban hímzéssel és szélének különböző formájú cifrázásával. Ezek elterjedését a múlt század második felétől a városi divat térhódításához lehet kapcsolni.

A férfiak viseletében a gatyát a nadrág szorította ki, illetve tette véglegesen alsó ruhaneművé. Ez az átalakulás a paraszti férfiviseletben sok területen alig egy évszázaddal ezelőtt kezdődött, és a múlt század végére lényegében be is fejeződött. A szóbeli visszaemlékezés még ma is sok helyen emlegeti az első nadrág megjelenésének időpontját a faluban (pl. Bodrogköz). A nadrág fekete vagy kék posztóból, elején lehajtható ellenzővel készült, régebben belül bélelték is. Arra is van adatunk, hogy belső részét kifordítva hétköznap, színén pedig ünnepnapokon hordták. A székely férfiak nadrágja (harisnya) a legarchaikusabb formák egyike (l. 16. kép és 344. l.). Jelenlegi szabása a XVIII. század második felében alakult ki a székely határőrség egyenruhájából. Az elején levő fekete, piros paszományok színe és formája viselőjének társadalmi rangját jelzi. Színe általában fehér, de a díszítményeket századunkban már a szürke anyagra is rátették.

Az ing fölé a férfiak ujjatlan mellényt, lajbit viseltek, melynek anyaga fekete vagy sötétkék posztó, de ritkábban selyem is előfordult. Jellemző tulajdonsága, hogy eleje és háta egyforma anyagból készült, szemben a későbbi kabát alá szorult változattal. Ez utóbbit csak elölről lehet látni, ezért hátul valami olcsóbb anyaggal is megelégednek. A lajbik {H-310.} között találunk magas nyakút éppen úgy, mint kivágottat, díszes kötött gombokkal, paszománnyal cifrázottat. Sokszor ezüstből, ónból, pakfonból alakított gombok olyan sorai kerültek rá, melyek csak díszül szolgáltak. Általában ezek közül kerültek ki a férfi ruhaneműk legdíszesebb példányai.

A férfiöltözet fontos darabja az öv, mely alsó és felső viselet egyaránt lehet. A tüsző vagy erdélyi nevén sziju vastag bőrből készül, és közvetlenül a derékra kötik. Nemcsak zsebként szolgál, hanem tartja, védi és melegíti is a testet. A vastag bőrből készült, mintegy 3–4 ujjnyi szélességű övet a múlt században felső öltözetként a nyelvterületen többfele viselték. Ilyenről tudunk a palócoknál, a matyóknál, legszélesebbek az erdélyi formák, melyek közül a torockóit szironnyal díszítették. Ezeknek a ruha összetartásán kívül az a szerep is jutott, hogy a különböző kézbeli eszközöket (dohánytartó, tűzkészség stb.) ráakaszthassák, és belsejükben a pénzt el lehessen rejteni.

A női, de különösen a férfi felsőruhákon gyakran találunk díszes sujtásokat, paszományokat, kötött gombokat, melyek a gombkötő kisiparosok műhelyeiből kerültek ki. Ezek a XVII–XVIII. században még elsősorban az úri viselet számára dolgoztak, de a XIX. században, amikor a posztó mind nagyobb teret nyert a népviseletben, lassanként a parasztok lettek legfőbb vásárlóik. A nadrágon, lajbin, kabáton sujtások, paszományok, gombok sokasága jelent meg, de a század elején egyre inkább háttérbe szorult, és ezzel együtt eltűnt ez a viselethez kapcsolódó, régi iparág is.