| A felsőruhák | TARTALOM | A lábbeli |
Kabátszerű felsőruhák
A kabátszerű felsőruhák közötti eligazodást megkönnyíti, ha anyaguk szerint vesszük szerbe-számba a legfontosabbakat és a nagyobb területen ismerteket. Egy jelentős részüket gyapjúból szőtt anyagból vagy esetleg nemezből szabták, míg másokat bőrből, a parasztság esetében többnyire juhbőrből készítették.
A legnagyobb területen elterjedt kabátszerű felsőruha a szűr (l. még 379–80. l.), melynek varrnak ugyan ujjat, de azt sok helyen nem öltik fel, hanem befenekelik, és apróbb kézi szerszámokat tartanak benne (l. 37. kép). Helyenként (Dunántúl) éppen ezért az ujj megrövidült, és egészen elcsenevészesedett. Maga a szó feltehetően a szürke („grau”) első tagjából származik, ami egyben legkorábbi színére is ad bizonyos felvilágosítást. Csupa négyzetes és téglalap alakúra szabott darabokból állítják össze, ami a ruhadarab régiségének bizonyítéka.
Kisújszállás, Szolnok m. XX. század eleje
A szűrt Dunántúltól kezdve egészen az erdélyi Kalotaszegig mindenütt hordták a férfiak, de bizonyos különbség tájanként mégis megállapítható.
Így a dunántúli forma általában rövid, és nagy szegletes gallérjuk egészen derékig leér. Ezzel esős, viharos időben a fejüket borították be. A palócok szűrje viszonylag a legegyszerűbb, kevés díszítést találunk rajta.
Tiszántúl és Kalotaszegen az ún. nyakas szűrt viselték, mely nevét az egyenesen álló gallérjáról kapta. A szűrt rátétes vagy hímzett díszítményekkel a múlt század első felétől kezdve gazdagon teleszórják, azt megelőzőleg csak színes anyaggal szegték.
Veszprém m.
{H-311.} A szűr legdíszesebb és legcifrább változatait a legények hordták, míg a férfiak, különösen idősebb korukban, többnyire csak feketével díszítettben jártak. A szűr egyike a parasztság legdrágább ruhadarabjainak, de minden legény azon igyekezett, hogy mire leánykérésre kerül a sor, vegyen egyet. Ilyenkor, mintha véletlenül történt volna, otthagyta a lányos háznál a szűrét, és másnap nagy szorongással leste, hogy vajon kiakasztották-e a ház elé, mert ha igen, akkor nem tartották kívánatos kérőnek. Ha azonban nem látta, vagyis benntartották, akkor mehettek a lánykérők, mert biztos nem jártak eredménytelenül. Ezért került be a köznyelvbe is a „kitenni a szűrét” kifejezés annak megjelölésére, ha valakit valahonnan kiutasítanak.
Székelyföldön nem ismerték a szűrt, helyette az ugyancsak posztóból készült cedelét (Kászon), zekét (Udvarhely), bámbánt (Csík- és Háromszék) hordták, mely Délkelet-Európa viseleteinek ősi rétegéhez tartozik. Ezeket régebben egyetlen darabból szabták, újabban toldott aljat varrtak hozzá. A múlt században még lábszárközepéig ért, majd lassanként rövidülni kezdett. Feketével zsinórozták, egyes helyeken zöld vagy sötétkék posztóval szegték. Régebben gallért sohasem varrtak hozzá, ez csak később jött szokásba. Az ünnepi cedelét gazdagabban, két sor zsinórral díszítették. Melegebb időben vállukra vetve hordták, hidegben nemcsak felöltőnek, hanem derekukon rendszerint lószőrből készült övvel szorították össze.
Hortobágy
Tunyog, Szabolcs-Szatmár m.
A guba viszonylag kisebb területen ismert, de szoros kapcsolatot tart Európa keleti, délkeleti részének különböző ruhadarabjaival (l. 44. kép). {H-313.} Gubaposztóból (l. 297. l.), négyszögletű darabokból varrták, csupán a fej részére vágtak ki kerek nyílást. Ujját a karnál rendszerint jóval hosszabbra hagyták, mert így egyben a kesztyűt is helyettesítette. Nagy hidegben felöltik, általában vállra vetve hordják. A guba állandó terjedésében a XIX. század folyamán helyenként a Duna vonalát is elérte, de azt már nem lépte át. Színe fekete vagy szürke, az előbbi sok helyen a jómódú gazdák viselete, míg az utóbbit a szegényebbek hordták. A guba mégis nagy általánosságban a kevésbé tehetős rétegekhez kötődött, amint azt a közmondás is jelzi: Guba gubával, suba subával. Ez azt jelenti, hogy a szegény a szegénnyel, gazdag a gazdaggal barátkozzék, házasodjék. A gubát nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok is viselték, de az asszonyguba lényegesen rövidebb, többnyire csak combközépig ért.
Matolcs, Szatmár m. XX. század eleje
A fent ismertetett ruhadarabok mind hosszúak, de posztóból készítettek derékig vagy azon valamivel alul érő ruhaneműeket is. Ezeket a posztó ujjasokat a nyelvterület nagy részén különböző formában és színben meg lehetett találni. Sok helyen dolmánynak nevezik, nyakuk helyenként fennálló, máshol lehajtott, többnyire gazdagon zsinórozottak. Egyes változatait, mint pl. a mentét, vállra vetve hordták, ami a huszárviselettel tartott kapcsolatot.
Debrecen–Balmazújváros. 1740
A bőrruhák közül az Alföld legnagyobb részén a subát viselték (l. 37. kép), lepelszerű ruhák csoportjába tartozik, és egyszerű, díszítetlen változatait a pásztorokon kívül főleg a szekerező, pusztázó nép használta, míg legdíszesebb példányait a falusi jómódú parasztgazdák {H-314.} hordták. A suba nemcsak az eső, a hideg ellen véd, hanem derékalj és takaró, de szükség szerint asztal, mert földre terítve nagyszerűen lehet róla falatozni. Hidegben alkalmas takaró az izzadt lovak hátára, ha hosszabb út után szabadban kényszerülnek tartózkodni. Ha már rongyosodik, akkor a sutban a vacokra vagy az ólbeli ágyra kerül, ahol még mindig jó szolgálatot tesz.
Kecskemét, Bács m. XX. század eleje
1. Eleje. 2. Oldala. 3. Hátulja. 4. Válla. 5. Nyaktoldás
Kisújszállás, Szolnok m.
Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Kiterítve a suba kör alakú, melyben az egyes juhbőrök háromszögben helyezkednek el (l. 37. kép). A legegyszerűbbeket, melyek mindössze 3–4 darabból álltak, maguk a pásztorok szabták és varrták. De az igazán szép és ünnepi subát 12–15 bőrből a magyar szűcs állította össze, aki portékájával a messze vásárokat is bejárta. A suba nemcsak sok bőrből készült, hanem gazdagon hímezték, éppen ezért rendkívül {H-315.} magas árat kellett érte fizetni. Egész életre szólt, a szegényebbek, különösen a napszámosok, cselédek meg sem tudták venni. A férfiak subája általában fehér vagy sárga alapszínű, az asszonyoké rendszerint barna. Ugyanilyen színűt viseltek helyenként az erdélyi és dunántúli polgárvárosok lakói is.
A legegyszerűbb bőrruhákat maguk a pásztorok készítik. Az alföldi hátibőr egyetlen juhbőr, melynek két hátsó lábát a deréknál, a két elsőt pedig a nyaknál kötik meg, így az csak a hátat fedi. A mejjes két részből áll, az egyiket a háton, a másikat a mellen hordják. Mindkét oldalán szalag tartja össze. Ujja nincs, díszíteni csak ritkán szokták. Ennek fejlettebb változata, amikor az egyik oldalon összevarrják a bőrt, míg a másik oldalon gombokkal lehet azt összekapcsolni (székely, csángó). Ezek elejét gazdag hímzésekkel díszítik. Különböző változatait asszonyok és férfiak egyaránt viselik (l. XVI. kép).
Debrecen
Az ujjas ködmönök az egész nyelvterületen ismeretesek (l. XVII–XIX. kép). Némelyik derékon felül ért, más combközépig lenyúlt. Egyenes derekút és fodros aljút egyaránt találunk köztük. Az előbbiek sokszor olyan rövidek, hogy a derekat sem fedik (Dél-Dunántúl, l. XX. kép), máshol viszont régebben a térdet is eltakarták (Alföld). A nők sokszor a ködmön alá kendőt kötnek, ebben az esetben annak nyaka kivágott, míg a férfiak által viseltek között gyakran találunk magas {H-317.} nyakút is. A fodros aljú ködmönöket különösen az Alföldön hordják. Ez deréktól kiszélesedik, úgyhogy ezekben különösen jól meg lehet ülni a lovat. Ezért a múltban sokszor a katonaság is használta, feltehetően ilyenből varratott 8000 darabot Mátyás király a XV. század második felében az alföldi szűcsökkel, amikor a délvidéki híres vár, Szabács viadalára készült. A ködmönök alját és elejét prémezik, a férfiakét kevésbé, a nőkét gazdagon hímezik (l. még 379–80. l.)
A bundaféléket a magyar szűcsök készítették, akik nemcsak a varráshoz, hanem a hímzéshez is értettek. Posztóval nem dolgoztak. Ezzel szemben az úgynevezett német szűcsök olyan ruhákat készítettek, melyeknek belseje bőr, külseje pedig posztó. Ez a megoldás először az úri viseletben jelentkezett, majd különösen a múlt század közepétől kezdve egyre nagyobb mértékben hódított a parasztság között is.
| A felsőruhák | TARTALOM | A lábbeli |