A lábbeli

A korábban rendkívül változatos magyar lábbelik a múlt századtól kezdve egyre közelebb kerültek egymáshoz, egyszintűbbé váltak. Egyik legrégibb forma a bocskor, mely szónak eredetét nem ismerjük ugyan, de a szomszédos szláv népek a magyaroktól kölcsönözték, ami közvetve régiségét bizonyítja. Minden bizonnyal az egyik legősibb lábbelink, amit nemcsak a feljegyzések tanúsítanak, hanem a regösénekeknek az a részlete is, amely Szent István (997–1038) első magyar király regöseinek nyírfakéreg bocskorát említi. Ilyet a rokon finnugor népek a legutóbbi időkig viseltek. A bocskor különböző változatait a XVII. században, úgy látszik, még a főurak is hordták, mert Zrínyi Miklós költőről feljegyezték, hogy telkes bocskor viselt azon a szerencsétlen kimenetelű vadászaton, melyen életét vesztette.

171. ábra Magyar bocskor és készítése.

171. ábra Magyar bocskor és készítése.
Nagyecsed, Szatmár m. 1920-as évek

A bocskor Kelet-Európa általánosan elterjedt viselete. Az Alföldön kerek és ráncos fejű változatát hordták. A telkes bocskor szélén fülek (telek) vagy nyílások találhatók, az ezeken keresztül húzott szíjjal erősítették a lábszárhoz. Az erdélyi bocskorformák nagyobb része hegyes, és az orrán végig varrott. Az Alföld és a Dunántúl déli részében használt fedeles bocskor két részből készült, és eleje egészen zárt. A bocskort a pásztorok viselték legtovább. Az aratók készítették maguknak csizmaszárból, mert a könnyű viselet jó védelmet nyújtott a tarló szúrása ellen. A környező népek (románok, szerbek) a magyaroknál tovább megőrizték ezt a régi formájú lábbelit.

A bocskort mezítlábra csak ritkán, akkor is nyáron húzták. Télen, esőben bőrből, gyapjúból, vászonból tekertek bele kapcát. Ezt alaposan bezsírozták, hogy a hideggel, vízzel szemben ellenállóbbá tegyék. Egyes vidékeken (Tiszántúl, Palócföld) a bocskor fölé bőrből lábszárvédőt tekertek, melyet az egyik oldalán levő lyukakon át szíjjal fűztek össze. Ez már átmenetet alkot a száras lábbelikhez.

Ezek közül legrégebbi és ma már emlékeiben is alig ismert formának látszik a saru, mely a magyar nyelv honfoglalás előtti török jövevényszava. Hosszú történeti fejlődése idején sok mindenféle lábbelit vontak össze e szó jelentésébe, de feltehetően olyan forma lehetett, mellyel a lovat is jól meg tudták ülni. A fennmaradt példányokból és feljegyzésekből különösen egy olyan elem látszik állandónak, mely többek között a csizmától is megkülönbözteti: felsőrészét kifele hajlítva varrják {H-318.} a talphoz, ami lehetővé teszi, hogy nem egy, de szükség szerint két-három talpat is alkalmazzanak. Ez a megoldás különböző nyugati lábbelikkel tart kapcsolatot.

172. ábra Csizmák.

172. ábra Csizmák.
a) Hátulvarrott, piros matyó női csizma. Mezőkövesd, Borsod m. XX. század első fele. b) Oldalvarrott, szegezett talpú csizma. Rimóc, Nógrád m. XX. század első fele

A csizma szó a XV. század utolsó éveiben fordul először elő, kétségtelenül oszmán-török származású, talán délszláv közvetítéssel jutott el hozzánk, míg magát a tárgyat közvetlenül is megismerhettük. A csizma olyan magas szárú lábbeli, melyet eredetileg két oldalán varrtak össze. Az orra hegyes, sok esetben felfele kunkorodó. A talp fordított-varrott. A sarka fából faragott, amire a bőr lehajlik, és patkót erősítenek rá. Először az úri osztály hordta, csak a XVIII. században kezdi átvenni a parasztság, igazában csak a XIX. században, gyakran (pl. Székelyföld) csak annak végén terjed.

A csizma általában ünneplő viselet. A férfiaké csaknem kivétel nélkül fekete, díszítés csak elvétve akad rajta. A legények szívesen erősítettek rá sarkantyút, mellyel táncolás közben az ütemet verték ki. A század elejétől kezdve a készítés technikája megváltozott, és a szárat hátul varrták össze. A nők sokféle színes csizmát, főleg pirosat, sárgát hordtak, szárát hímzéssel díszítették, sarkát szegekkel verették ki, és rézpatkót üttettek alá (Kalotaszeg). A csizmát csak az utóbbi évtizedben kezdik kiszorítani a különböző formájú cipők.

A szekerező és hidegben álló munkát végző emberek használták a botost. Feltehetően középkori eredetű, Európa-szerte ismert szó, amit esetleg a francia telepesek hozhattak magukkal. Ezt nemezből, posztóból a süvegesek, kalaposok készítették. Később az olyan bőrtalpú csizmát nevezték így, melynek csak a szára posztó, nemez. A bakancs, mely feltehetően a boka („Knöchel”) szó származéka, a XVI. század elején tűnik fel. Valóban olyan bokáig érő lábbeli, mely minden korban munkára szolgált.

Az asszonyok, ritkábban a férfiak könnyű lábbelije, a papucs oszmán-török eredetű, és a XVI. század második felében tűnik fel először. Két részből áll: a lábfejet borító felsőrészből és a talpból. A fiatal asszonyok, lányok papucsa magasabb sarkú, felsőrészük gazdagon díszített, különösen olyan vidékeken, ahol ünnepen színes, kötött harisnyát hordanak hozzá. Az öregebb asszonyok és férfiak alacsony sarkú vagy éppen sarkalatlan papucsot viselnek. A férfiak szíjjal erősítik lábukhoz. A papucsviselet eredetileg a Dél-Alföldre korlátozódott, itt dolgoztak legkiválóbb készítőik (Szeged), és innen indult a múlt században hódító útjára.