A népi díszítőművészet történeti rétegei

Bár a magyar népi díszítőművészetnek alaposabban leginkább csak az utóbbi két évszázadát ismerjük, mégis meg lehet kísérelnünk, hogy annak történeti gyökereire is rámutassunk. Ezt azon az alapon tehetjük, hogy a népi díszítőművészet erősen konzervatív, és egy-egy elemet, formát hosszú évszázadokon keresztül megőrzött. Másrészt az ilyen jellegű vizsgálódást az is elősegíti, hogy az egyes nagy történeti, művészeti korszakok sok esetben áttételesen és évszázados késéssel érkeztek el a parasztsághoz. E késés és konzervativizmus együtt a történeti vizsgálódás számára bár szűkös, de mégis valamelyes lehetőséget biztosít.

A honfoglalás előtti korszakig követhetők a különböző, de főleg nyírfakéregből készített edények, dobozok. Ezeknek nem annyira a díszítése, mint inkább formája és az összeillesztés módja utal nagy régiségére. Ugyanebbe a csoportba sorolhatjuk a szarvasagancs lőportartók egy formáját, melynek pontos megfelelői korábban sótartásra szolgáltak. Ugyanezt mondhatjuk el azokról a só- és rühzsírtartókról, melyek karcolt ábrázolásai a sámánizmus szertartásainak, emlékeinek egyikét-másikát idézik még akkor is, ha a múlt század végén vagy századunk elején készítette őket valamelyik alföldi pásztor. A régészeti ásatások leletei azt bizonyítják, hogy őseinknek bőrből és fémből készült olyan készségeik lehettek, melyekben a tűzgerjesztéshez szükséges és más apróbb kézi eszközeiket tartották, a mai csanakokhoz hasonló ivóeszközöket faragtak, a nyergeiket díszes csontlemezekkel borították. Mindezek formában, díszítésben rendkívül hasonlítanak múlt századi megfelelőikhez.

A honfoglalás után a rendkívül fejlett magyar fém- és ötvösművészet egyre inkább háttérbe szorult, de motívumkincsének egy része sokszor {H-351.} visszatér a román kori templomok kőfaragványaiban. Ezt maga előtt látta a nép, minden bizonnyal ez a minta hatott, különösen a faragóművészetre. Egy-egy motívuma pedig mintha máig is nyomon követhető lenne. Az ácsolt láda – más néven szökröny – múltja egészen az ókorig kísérhető, de nálunk feltehetően a gótikával terjedt el. A fa rovásos díszítésének legjellemzőbb elemeit is e kortól lehet kimutatni. A díszített szőtteseket a XIII. századtól freskók és szárnyas oltárok ábrázolásain már megtaláljuk. Ettől a kortól ismerjük a mai napig is gyakran előforduló csillagos és fogazott szőttesmintákat. A középkori kályhacsempék gazdag díszítményei sokszor a múlt századig is visszacsengenek.

A népi díszítőművészet sok mindent megőrzött a reneszánsz elemekből, motívumokból és művészi alkotásmódból. Itt elsősorban nem a XV. században megkezdődött korai alkotások hatásáról van szó, hanem sokkal inkább a XVI–XVII. századi ún. virágos reneszánszról, mely helyenként még a XVIII. század elejére is átnyúlt. A hatás a magyar nyelvterületen egészen jól lemérhető, de mégis leginkább Erdélyben őrződött meg a népi díszítőművészet különböző ágaiban szinte napjainkig. Ebben a művészetben különösen nagy szerepet játszott a gazdag indás díszítmény, a különböző virágok, gyümölcsök sokszínű változata. A reneszánsz elsősorban Itália felől érkezett, ekkor tűnik fel a szegfű, a gránátalma, a cserepes virágtő, a „nagykígyós”-nak nevezett minta. Ezek a népi szőtteseken, hímzéseken éppen úgy megtalálhatók, mint a fazekasok edényein, a kályhacsempéken, a pásztorfaragásokon. Jellemző módon elsősorban akkor terjedtek és hódítottak, amikor az ország és a magyar nép három részre szakítva a törökök, a Habsburgok uralma alatt sínylődött, illetve valamelyes szabadságot élvezett Erdélyben. Ez világosan mutatja, hogy még ilyen nehéz korszakban is a paraszti kultúra viszonylag milyen egységesen formálódott, alakult az egész magyar nyelvterületen.

Érdemes külön is megemlíteni néhány olyan reneszánsz motívumot, mely szinte napjainkig harmonikusan él a népi díszítőművészet egy-egy alkotásán, így az olasz indamotívum merevségét könnyed bájjal oldja fel a magyar nép alkotókedve, máskor egyes dunántúli faragványokon, székeken tömöríti azokat. A virágtőmotívum a legkülönbözőbb anyagon megjelenik, de talán legjobban beilleszkedik a kalotaszegi varrottasok díszítményei közé, úgy átformálva, hogy alig vesszük észre eredetét. Különösen Erdélyben kedvelik a csúcsaikra állított négyszögekből alkotott mintákat, de ezek merevségét is igyekeznek különböző módon feloldani. A reneszánsz csillagelemek bőséggel fordulnak elő a hímzéseken és szőtteseken egyaránt, melyeket úgy kötnek össze, hogy valóságos csillagpalástnak tetszik a szemlélő számira. A székely hímzések és szőttesek a keretelő vázat is reneszánsz szerkesztési módot követve növényi elemekből, levelekből alakítják ki. Sokáig sorolhatjuk a reneszánsz elemeket, formákat, szerkesztési fogásokat, melyeket kétségtelenül felismerhetünk egyes népi alkotásokban, de azok mégis mások. A nép a maga ízlése, a maga módja szerint átalakította, átformálta, sajátjává tette.

A reneszánsszal körülbelül egy időben érte népi díszítőművészetünket egy másik erős hatás: a töröké. Sokszor nem is lehet a kettőt elválasztani {H-352.} egymástól, hiszen az olasz reneszánsz szívesen nyúlt a bizánci forrásokhoz, amelyekből a törökök is akarva, nem akarva merítettek, nem is beszélve arról, hogy Itália és Törökország között is fennállott bizonyos kapcsolat, mely kulturális javak kicserélődését is lehetővé tette, így aztán a törökök díszítményei között ugyancsak megtaláljuk az indákat, a szegfűt, a gránátalmát. A török kereskedők áruikkal nemcsak a meghódított területeket járták be, hanem eljutottak Erdélybe, a Felvidékre is. Színes, gazdag portékáikat mindig szívesen vásárolták, hiszen a török holminak valóságos divatja volt a XVI–XVII. században. Az általuk megszállt területeken török fazekasok, tímárok, szűcsök tevékenykedtek, és terjesztették áruikkal díszítményeiket is. A főurak udvarában nagy számmal dolgoztak török hímzőasszonyok, akik különlegesen finom alapanyagukra gazdag növényi mintákat varrtak. A velük együtt munkálkodó magyar jobbágyasszonyok ezeket a motívumokat könnyen elsajátíthatták.

A XVII. század első felétől kezdve az eredetileg Itáliából származó, de Magyarországba Morvaországból érkező habánok, újrakeresztelkedők hazánk olyan tájain telepedtek le, ahol viszonylagos vallásszabadságot élvezhettek, vagy legalábbis remélhettek. A kisiparok különböző területein tevékenykedtek, de elsősorban kiváló fazekasokként, vasmegmunkálókként tartják őket számon. Bár telepeik a XVIII. században elenyésztek, művészi hatásuk néhány területen napjainkig jól kimutatható.

A magyar népi díszítőművészetben a további nagy stíluskorszakok: a barokk, a rokokó, a klasszicizmus korántsem hagytak olyan mély és félreismerhetetlen nyomot, mint a reneszánsz. A XVIII. század második felében már láthatunk ugyan elvétve barokkosán faragott hátú parasztszékeket a Dunántúl (l. 217. kép), hasonlóképpen a festett bútorokon is felfedezhető ez a hatás, de általában a hímzésben, szőttesben vagy éppen a pásztorfaragásban ritkábban találjuk nyomát. Mindez annak ellenére megállapítható, hogy a barokk monumentális építészet a magyar városokban, falvakban elterjedt a XVIII. században. Ebben a stílusban épültek a templomok, kastélyok, kúriák. A templomok belső berendezése, az utcákon e korból napjainkig fennmaradt szentek szobrai: elsősorban Vendel, Flórián, Nepomuki Szent János, a barokk kétségtelen jegyeit viselik magukon. Elszórt barokk nyomok inkább a dunántúli magyar népi díszítőművészetben találhatók meg. A rokokó és a klasszicizmus elemei pedig éppen rendkívül ritkák, az utóbbit a nagy magyar Alföld népi építészetében fedezhetjük fel.

A magyar népi díszítőművészetet azonban olyan hatások is érték, amelyek elsősorban a környező népek díszítőművészetének egyik vagy másik vonását tükrözik. Dél felől, elsősorban a Duna mentén a XVIII–XIX. században erős délszláv hatás érvényesült. Ez megmutatkozott a kerámiában, a hímzésben, a különböző jellegű alapanyagokban, különösen pedig a népi ékszerekben. A szlovákok és a felföldi németek a csipkékben, szőttesekben voltak mindig nagy mesterek, és portékáikat messze az Alföldre, Erdélybe szállították, ahol nemcsak megvették, hanem utánozták is azokat. A morva pásztorok, akik a merinó birkákkal a XVIII–XIX. században elsősorban Dunántúl telepedtek meg, a spanyolviasszal történő díszítés technikáját hozták magukkal, amit {H-353.} itt magyar motívumokkal és szerkesztési elvekkel pásztoraink hamar elsajátítottak. Egy-egy fazekaskészítmény arról tanúskodik, hogy ilyen irányú kapcsolataink e céheken keresztül Ausztria felé is meglehettek. Erdélyben a magyarokkal együtt élő románok a faragás művészei, ezért hasonlítanak alkotásaik sok esetben egymáshoz. Egy-egy fazekasközpont másképpen virágozta, színezte Erdélyben a magyaroknak, románoknak és szászoknak a cserépedényeket. De ezek mégis közel kerültek egymáshoz, olyannyira, hogy sokszor nem is lehetett megmondani, vajon melyik nép készítette, használta egyik vagy másik darabot.

A magyar népi díszítőművészetnek azonban mind e hatások és a táji tagolódás ellenére is van bizonyos egysége, melyet nemcsak a kutató szakember, hanem az alkotó, a használó is felismer. Ilyen az egyszerű és tiszta színek: a kék, piros, fekete használata. A legtöbb esetben még ezeket sem keverik, hanem egyedenként alkalmazzák. A nagy kiszínesedés csak a múlt század második felében, akkor is csak egyes területeken jelentkezett. Korábban úgy szerkesztettek, hogy a díszítményeket sohasem zsúfolták, hanem a szabadon hagyott területekkel igyekeztek azok szépségét kiemelni. Egy évszázaddal ezelőtt indult meg a díszítmények zsúfolása (hímzés, faragás, festés stb.), mely ma már egészen odáig fejlődött, hogy lehetőleg az egész felületet teljesen elborítják díszítményekkel, virágokkal. Mindezek, sok mással együtt, olyan jellegzetes vonások, melyek népi díszítőművészetünket megkülönböztetik a közelebbi és távolabbi népek hasonló alkotásaitól.

A magyar népi díszítőművészet egész területét nagyon nehéz áttekinteni. Ha erre mégis vállalkozunk, akkor elsősorban az anyag és a technika alapján különítjük el az egyes ágakat egymástól, így is vállalnunk kell azt a veszélyt, hogy esetleg ismétlések adódnak, hiszen egy-egy alkotáson többféle anyagot és technikát is alkalmaztak. Egyes kevésbé jelentős területek egészen elmaradnak, vagy csak futólag említjük meg őket. Így az alábbiakban szólunk a faragásról, a paraszti bútorművességről, a szőttesekről, a hímzésekről, a fazekaskészítményekről és néhány ritkább és kevésbé ismert népi díszítőművészeti ágról, mint amilyen a fém megmunkálása és díszítése.