A fafaragás

A faragás alapanyagát tekintve nagyon sokféle lehet. A fa a legalkalmasabb erre a célra, de faragják a szarut, a csontot is.

203. Faragószerszámok.

203. Faragószerszámok.
Tóth Mihály faragópásztor tulajdona Felsősegesd-Lászlómajor, Somogy m.

Fentebb két nagyméretű fafaragással már megismerkedtünk: a székely kapukkal és a temetők fejfáival, keresztjeivel (l. 121., 125. l.). Ilyen monumentális faragások a lakóház egyes faelemein is találhatók. így a mestergerendára elsősorban mértanias, többnyire a körző alkalmazásával kialakított mintákat véstek, csak elvétve akad rajta indás díszítmény vagy éppen élőlény-ábrázolás. A mértanias díszítőmód, mely korban a legrégebbinek tekinthető, elsősorban Erdélyben és a Duna-Tisza közén maradt meg. Ezzel díszítik például Kalotaszegen a guzsalytalpakat. Ezek legszebb példányait a legény vagy a fiatal férj faragta választottjának, illetve feleségének. Ha ehhez nem rendelkezett elég ügyességgel, akkor olyan mesterhez fordult, akinek munkáját {H-354.} legnagyobb becsben tartották. Kalotaszegen a kapatisztítókat is mértanias díszítményekkel vésték, faragták. Ez a legrégibb stílus valamikor általános lehetett az egész magyar nyelvterületen, amit az is bizonyít, hogy a magyar múzeumokban Nyugat-Dunántúlról is őriznek néhány ilyen módon remekbe faragott mángorlófát. A mértanias díszítőmódot egész Európában ismerték, és általában a legrégebbi rétegnek tartják. Jellemző módon leginkább a fában bővelkedő Erdélyben maradt meg, ahol a magyarok s a románok napjainkig egyaránt ismerik és alkalmazzák. Az ilyen faragott és díszített tárgyakat a legtöbb parasztember maga készíti el, de voltak olyan mesteremberek, akik a faragást különösképpen értették. Némelyik ács, molnár pedig messze földön híres volt faragásairól.

Különösen szép emlékek maradtak a Duna-Tisza közének szélmolnárai után, akik nemcsak az egész szélmalom bonyolult szerkezetét készítették el fából, hanem belső részét nagyszerű faragásokkal ékesítették. Ezek rendszerint domború, indás, virágos díszítmények, melyek között a készítő és a tulajdonos nevét egyaránt meg lehet találni. A másik mester a bábos, aki a mézeskalács formáját egykor maga alakította ki fából. Vésővel vagy késsel dolgozott, és a mintát nagy gyakorlattal, művészi érzékkel 6–8 mm mélységbe vágta. Maga a mézesbábosság, akárcsak a kékfestőmesterség, nyugatról került Magyarországra, és így formakincsében is sok osztrák, német vonást őrzött meg. Művészi szempontból legszebbek azok a példányok, melyek egy-egy vallásos jelenetet valószínűleg régi metszet alapján {H-355.} örökítenek meg. Sokkal mozgalmasabbak azok az ütőfák, melyek már világi tárgyakat mutatnak: egy-egy pásztor vagy betyár alakját, szívet, bokrétát, huszárt, táncoló párt. Gyakran előfordul, különösen a szív alakú ütőfákon a 3-as és a 8-as szám, melynek szimbolikus jelentősége a legény és a leány összetartozása.

A fa kérge (szil, hárs, fenyő, nyír, nyár stb.) alkalmas arra, hogy belőle különböző edényeket készítsenek. Ezek közt a kis hengeres sótartókról érdemes megemlékezni, melyek legszebb darabjai Erdélyből kerültek elő, de hasonlókat a Felföldről és a Dunántúlról is ismerünk. A szalagszerű lehasított kérget két végén úgy metszik le, hogy összehajlítva, egymáshoz csúsztatva szilárdan rögzíteni lehessen. Az alját és tetejét fadugóval zárják le. Oldalára vonásokból és körökből metszenek díszítményt, melynek megfelelőit az összeillesztés technikájával együtt, a különböző finnugor népeknél találhatjuk meg. így feltételezhetően ezek népi díszítőművészetünk legrégibb rétegéhez tartoznak.

204. Vonószék

204. Vonószék
Borsod-Abaúj-Zemplén m.

205. Mángorló.

205. Mángorló.
1829 Győr-Sopron m.

173. ábra Három, nyírfakéregből készült sótartó és a középső kiterített ábrája.

173. ábra Három, nyírfakéregből készült sótartó és a középső kiterített ábrája.
Székelyföld, Csík m. XX. század közepe

206. Faragott pásztorivótülök

206. Faragott pásztorivótülök
Egykori Ung m.

{H-356.} A legjelesebb faragóknak már régi időktől kezdve a pásztorokat tartották. Nekik ugyanis mindig több idejük akadt, mint a nagybirtokon dolgozó cselédségnek vagy a maga földjén munkálkodó parasztembernek. Mikor a jószág után jártak, vagy ha a jószág nyugodtan legelt, delelt, előszedték a tarisznya aljából a bicskát meg egy darab fát, és a gyakorlott kézből nemsokára egy-egy nagyszerű alkotás került ki. Igaz, ezt is többnyire titokban kellett végezniök, mert a földesúr, az ispán vagy a falu vezetői nem jó szemmel nézték a művészkedő pásztorokat, megbízhatatlannak tartották őket, könnyen kiadták útjukat. {H-357.} Szerencsére távoli legelőkre, a végtelen rétségekre még a botosispán is csak ritkán jutott el, így hát a pásztor nyugodtan faraghatott. Ezért van az, hogy a pásztorművészet századunk első évtizedeiben még akkor is megmaradt, amikor a falusi parasztok, a cselédek már régen nem díszítették tárgyaikat.

A faragópásztorok legjellemzőbb alapanyaga a fa és a csont (szaru). Fából készült a pásztor legtöbb használt tárgya: a gazdag díszítésű bot, ostornyél, juhászkampó, baltanyél, kásakeverő, bicskanyél, tükörtartó, ivóedény, borotvatok, gyufatartó, furulya, pipaszár, de fából faragja az apróbb háztartási eszközöket is, mint a sulykoló, mángorló, fali sótartó, gyermekjátékok. A szarvból minden változtatás nélkül, természetes formájában készül a kürt, ivótülök, kaszakő-tok. Apróbb tárgyak: sótartó, rühzsírtartó, gyufatartó kialakításához már a szarv szétfűrészelése szükséges.

A díszítés módját figyelembe véve Erdélyben a geometrikus elemek uralkodnak, míg Dunántúl, a Felföldön és Tiszántúl három, egymástól jól elkülöníthető stílus alakult ki.

207. Mángorló részlete

207. Mángorló részlete
Magyarország

A legkorábbi dunántúli pásztorfaragásokat a XVIII. század végéről ismerjük. Az e korból fennmaradt darabok véséssel díszítettek, és geometrikus jellegűek. Csak a múlt század elején tűnnek tel az első {H-358.} olyan tárgyak, melyeken a karcolást olajjal kevert korommal, puskaporral, faggyúval kenték be, ami szépen kiemeli a díszítmény vonalait. A múlt század első negyedében találkozunk először az úgynevezett spanyolozással. A vésett díszítéseket befele mélyülő árkokká szélesítették, ezekbe tüzes kés fokával tömködték bele a fekete, zöld, kék, piros spanyolviaszt, majd az érdes felületet zsurlófűvel vagy üvegdarabbal lecsiszolták, méhviasszal átkenték (l. XXIII–XXVIII. kép). A múlt század végétől a spanyolozást és a többi technikát egyre inkább kiszorította a domború faragás, mely lehetőleg az adott felületet igyekezett teljesen kitölteni. Ez vált a legelterjedtebb technikává a nyelvterület nyugati felében.

A dunántúli pásztorfaragások híven tükrözik alkotóik környezetét, egész világát. Színes virágok, fák, bokrok, az állatvilág képviselői: juhok, disznók, rókák, nyulak, baglyok, galambok gyönyörködtetnek bennünket. Ott látjuk a nyája után ballagó juhászt, a lovát megfékező csikóst, a baltáját csillogtató kanászt, a cifraszűrben sétáló gulyást, a kocsmárost, a kocsmárosnét, a nótát húzó cigányokat.

208. Ivócsanak

208. Ivócsanak
Monostorapáti, Zala m.

{H-359.} A fentieken kívül a dunántúli faragások legkedveltebb alakja a szegénylegény, a betyár. A XIX. század betyárjai földjeiktől megfosztott parasztokból, szökött katonákból, földesuraik önkényét tovább elviselni nem tudó jobbágyokból, parasztokból váltak. A szegény lakosságot nem bántották, sőt gyakran segítették őket:

Elállottam az utakat,
Kiraboltam az urakat.
Amit tőlük elraboltam,
Szegényeknek odaadtam

– mondja a Somogy megyei Juhász Andrisról szóló ballada. Az 1848/49. évi szabadságharcban a betyárok közül sokan az elnyomók ellen harcoltak, természetes hát, hogy alakjuk kedvelt és gyakori nemcsak a népköltészetben, hanem a pásztorfaragások jelenetei között is.

A dunántúli szarudíszítmények eredetileg karcoltak, amit választóvízzel színeztek (l. XXIX. kép), később már ezt is dombomra faragták. Ugyanitt a víztartó kobak díszítése is magas művészi fokot ért el, és a közeli horvát területekkel tart kapcsolatot. A kobaknak való tököt gondosan ápolják, állványra futtatják fel, léckeretben vagy üvegben formázzák, s csak a megérés után díszítik. Karcolt díszítményei a tükrösök és szaru sótartók közeli rokonai. A pásztor a vízzel telt kobakot a derékszíjára akasztotta, és legeltetés közben, akárcsak az ivócsanakot, magával hordta (l. XXX. kép).

174. ábra Pásztorbot berakásos díszítése.

174. ábra Pásztorbot berakásos díszítése.
Hortobágy, Hajdú m. 1920-as évek

A Felföld palóc pásztorai közül különösen a juhászok a faragás nagy mesterei. Készítményeik közül legjellemzőbb az ivópohár: a csanak, melyet a pásztor, az erdőt járó vadász, a mezőn dolgozó szántó-vető a tarisznyájára fűz, hogy mindig kéznél legyen. A palóc ivópoháron elsősorban a nyelet díszítik, gyakran kígyó, kutya vagy bárány alakúra formázzák. A díszítmények szoros kapcsolatot mutatnak a szomszédos szlovák területek pásztorművészeinek alkotásaival. Az ivópoharak oldalát fák, virágok, de még inkább a vadász- és pásztoréletből vagy földművelésből vett jelenetek ékesítik. A botokat, baltanyeleket ólom-, cin- és ónberakásokkal cifrázzák. A fa kivésett, csipkeszerű vájatába {H-360.} olvasztott fémet öntenek. Mikor kihűlt, a többnyire geometrikus díszítéseket lecsiszolják.

209. Lőporszaru

209. Lőporszaru
Veszprém m.

175. ábra Ivótülök kiterített rajza.

175. ábra Ivótülök kiterített rajza.
Zemplén m. XIX. század második fele

210. Lőporszaru

210. Lőporszaru
Veszprém m.

Egykor az Alföld kietlen pusztáin napi járóföldre sem lehetett valamirevaló fát találni, mégis a fafaragás remek emlékei maradtak meg ezen a vidéken is. A pásztor főleg a falvak alatt meghúzódó szőlős- és gyümölcsöskertek szilvafáit dézsmálta meg, hogy jó anyagot szerezzen a készülő ostor nyeléhez. A fa díszítésének az Alföldön csonttal, rézzel, újabban kaucsukkal történő berakása a legelterjedtebb. A gondosan kivágott figurákat a fába süllyesztik, és egy kis rézszeggel odaerősítik. Ezzel a technikával díszíti a tiszántúli pásztor ostornyelét, botját, fokosa és baltája nyelét, ritkábban egy-egy borotvatokot is. A díszítmények között gyakran találunk a pásztorélet jeleneteit megörökítő vagy elbeszélő egész kompozíciókat is. Máskor egymás mellett a pásztorélet tárgyai különösebb összefüggés nélkül sorakoznak: balta, kés, villa, bogrács, hold, nap, csillagok, az egykori betyárokra utaló puska, pisztoly stb. Majdnem minden darabon, különösen az {H-362.} ostornyeleken és botokon, olvashatjuk készítője, tulajdonosa nevét, vagy annak kezdőbetűjét és a készítés évszámát.

176. ábra Lőportartó szarvasagancsok ember alakú ábrázolásai.

176. ábra Lőportartó szarvasagancsok ember alakú ábrázolásai.
Erdély. XVII–XVIII. század

Tiszántúl a szaru- és csontfaragás igen nagy múltú. A pásztor bicskája hegyével karcolja a díszítményeket, sokszor választóvízzel a fontosabb és kiemelkedőbb részeket sárgára festi. A tiszántúli pásztormunkák díszítményei részben geometrikusak, gyakran növényi indásak, csak ritkábban fordulnak elő rajtuk pásztortárgyak vagy -jelenetek, betyárábrázolások. A Tiszántúl északi részében a szürke magyar szarvasmarha hatalmas szarvát növényi és geometrikus elemekkel gazdagon díszítették. E kiemelkedő népművészeti alkotások jellemzője a központi körös díszítmény és a belőle kiágazó indák és virágok. Megfelelőit a szlovákoknál és a ruszinoknál is megtaláljuk.

Külön is szólanunk kell a csont felhasználásáról, díszítéséről, mert ezek nagy régiséget őriztek meg. A pásztorok szíjra mértanias díszítésű csontkockákat, különböző alakú, de ugyancsak juh, kutya csontjából faragott gyöngyöket fűztek. A mértanias karcolást poros faggyúval befeketítették, de ha ezt nem is tették, akkor előbb-utóbb maga az idő is elvégezte azt. Ilyen gyöngyszerű díszítmények népvándorlás kori sírokból is előkerültek, úgyhogy ezt joggal tarthatjuk népi díszítőművészetünk egyik legnagyobb múltú területének.

177. ábra Kontyfésűk csontból.

177. ábra Kontyfésűk csontból.
Tiszántúl. XIX. század második fele

Sok esetben még ennél is nagyobb régiségre utalnak a többségükben a nyelvterület keleti feléből előkerült porszaruk, melyekben a XVI–XVII. századtól kezdve a vadászok a nedvességre nagyon kényes puskaport tartották. Ez a szarvas kétfelé ágazó szarvából készült, felül vagy alul csontból faragott, kiszedhető dugóval látták el. Oldalán két fül jelzi, hogy a vadász derekára felakasztva hordta, erre utal az egyik, rendszerint díszítetlen oldalának kopása is. Hogy a puskapor feltalálása előtt mit tarthattak az ilyen szarukban, pontosan nem tudjuk, de alighanem sót, ami a nedvességre ugyancsak kényes. A népvándorlás kori, főleg avar sírokból központi köröcskékkel díszített hasonló szerszámok többször is előkerültek. Ilyen díszítmény a XVII–XVIII. századi példányokon is megtalálható. Ennél azonban még nagyobb régiségre utaló díszítmények egész sorát fedezhetjük fel rajta, így gyakran középpontba állítják a svasztikát (forgórózsa), melynek különböző formáit az őskorig kísérhetjük. Különösen érdekes a két szár alján körbefutó háromszögletű emberábrázolás, mely megoldását tekintve a halstatti (kora vaskori, i. e. X–V. sz.) emberábrázolás pontos megfelelője. Érdemes megjegyezni, hogy hasonló alakokat véstek a dél-dunántúli pásztorok a múlt század végén tükröseikre. Az ácsolt ládákon, szekrényeken ez még századunkban is előfordult. Mindez világos tanúbizonysága annak, hogy egy-egy ábrázolási mód nemcsak évszázadokon, hanem évezredeken keresztül is megmaradhat. Egyes példányok indás díszítményei a honfoglalás kori tarsolylemezekre emlékeztetnek. Gyakran találunk egyszerű állatábrázolásokat, főleg szarvast, amelyik mellé egy zászlót is karcoltak. Ez olyan varázslatra utal, mellyel a vadászat sikerét igyekeztek elősegíteni.

A szaru feldolgozásának hivatásos mestere a fésűs. Készítményei között korántsem találunk az előbbihez hasonló nagy régiségeket, hiszen az e céhbe tömörült mesterek legénykorukban elsősorban a nyugati országokat járták, és onnan hozták magukkal mintáik jelentős {H-363.} részét. Sok esetben azonban a pásztorművészet és a szűrszabóság formakincsét sajátították el, és vitték magukkal azt nyugatra is. A legdíszesebb fésűket az asszonyok kontyukban hordták, a férfiak által viselt görbe fésű díszített formája eddig még nem került elő. A mester a mintákat papírra rajzolta, és onnan másolta át a szarura, majd különböző szerszámokkal, elsősorban fűrésszel vágta ki az áttört, leheletfinom díszítményeket. Egy-egy mester sokszor százat is meghaladó mintakinccsel rendelkezett, amit a változó divatnak megfelelően mindig igyekezett kiegészíteni, gyarapítani.