{H-388.} A népi kerámia

A népi kerámia formában, színben és díszítésben a magyar népi díszítőművészet egyik leggazdagabb ága. Alkotói minden korban olyan mesterek, akik készítményeikkel szekéren vándorolva-vásározva, rendszerint nagyobb területet láttak el. Többnyire nem is pénzért alkudtak, hanem gabonával egyszer vagy kétszer töltötték a kiválasztott edényt, annak minősége és díszítettsége szerint. Az állandó, közvetlen kapcsolat lehetővé tette, hogy a vásárlók igénye is kifejezésre jusson az edények nagyságában, rendeltetésében, sőt színezésében és díszítésében is. Ez egyik hatóeleme minden korban az egyes fazekasközpontok alakulásának (l. 29. kép).

A magyarok a honfoglalás korában számos díszítetlen cserépedényt ismertek és használtak, így többek között a cserépüstök megjelenésünkkel egy időben tűnnek fel a Kárpát-medencében, de díszítetlen bögrék, fazekak is szép számmal kerültek elő. Ugyanakkor ismerünk olyan edényeket is, melyek kétségtelenül bizánci műveltség hatása alatt élő népektől juthattak a magyarsághoz. Az ásatások azt bizonyítják, hogy a XIII–XIV. században formában és díszítésben a magyar kerámia nagy változáson ment át, és egyre inkább a nyugati formákhoz kezdett igazodni. Ez különösen akkor vált érezhetővé, amikor a XV. században megjelent az ólommáz. Először csak zöld, barna, sárga pettyezés és csíkozás, majd egyre inkább határozott díszek, motívumok jelentkeztek, melyek a paraszti kerámiában a XVII., de különösen a XVIII. században váltak általánossá.

A díszek közül legegyszerűbbek az ujjlenyomatos agyaglécek, melyeket egészen az őskorig nyomon kísérhetünk. De találunk a szögletes gyertyamártó edények élein olyan díszítményt, mely a varrást utánozza, jelezvén, hogy ez edényforma elődje bőrből készülhetett (l. 71. kép). A díszítményeket részben az agyagba karcolják, a színeket egy kis cserépedénnyel, az írókával csorgatják az edényekre. Az ecset használata csak a XIX. század második felében, akkor is csak néhány helyen bukkan fel. A rátétes díszítések elsősorban céhes és egyházi célú edényeken fordultak elő. Ilyent készített remeklésként az ifjú fazekasmester is. A gipsznegatívokba történő préselés csak a századfordulón terjed szórványosan, de ennek már nem sok köze volt a hagyományos népi díszítőművészethez.

239. Id. Horváth János fazekasmester

239. Id. Horváth János fazekasmester
Mohács

Az agyag feldolgozásának technikája három jól elkülöníthető fázisra oszlik. A fazekas maga bányászta ki az agyagot, majd tisztította, szükségnek megfelelően keverte, mezítláb kitaposta, szeletelte, finomította. Több napi munkával kisebb-nagyobb csomókba készítette elő a jól formálható agyagot. A munka második részének középpontjában a korongon történő formázás áll. A korong nagyobb alsó kerekét mezítláb hajtja a mester, míg a felső kisebb lapra rácsapja az edény nagyságának megfelelő agyagot, és azt a kívánatos alakra és méretre formálja, felhúzza. A korongot a fazekas mindig legfontosabb szerszámának tartotta, ezért a céhkorsókon, jelvényeken ez az egész ipar jelképe. Az elkészült edényeket árnyékos, de meleg helyen csontkeménységűre szárítják, majd az alapszín megadása és a díszítés következik. A harmadik menetben megkezdődik az edények kiégetése. Ennek első fázisa az ún. zsengélés, mely a díszítmények színét adja meg. Ezután ólommázzal öntik le az egészet, majd véglegesen kiégetik. A kemencébe {H-390.} egyszerre nagy mennyiségű különféle edényt raknak, melynek módját minden fazekas jól ismeri. Az égetés befejeztével a cserepeket a kemencével együtt kihűlni hagyják, és csak azután szedik ki a kész edényeket (l. XXXIX. kép).

A mindennapi használati edények egy részét nem öntötték le mázzal, hanem vagy eredeti színében hagyták, vagy csak egyszerű hullámvonalas-dísszel látták el. Az ilyen ún. vászonedényekben főzték a töltött káposztát a kemencében, ilyen korsóban vitték a mezőre a vizet, mert egy kicsit földbe ásva párologtatta, és ezzel hűvösen tartotta a benne levő folyadékot. Hasonló az ún. fekete edény, melyet a kiszáradás után olajból, petróleumból és denaturált szeszből kevert folyadékkal bekennek, majd száradás után posztódarabbal lefényeznek. Ezután különböző méretű kavicsokkal, nagyobbrészt növényi és virágmintákkal, ritkábban madár-, galambmotívummal díszítik. A kemencébe rakott edényt a szokásos módon kiégetik, csak az utolsó húsz percben dugnak bele nyirkos szalmát és fát, majd a kemence nyílásait fokozatosan lezárják. Az így képződött kátrányos füst átjárja az edényeket, hogy azok feketévé válnak. Ilyen módon égették Nádudvar, Szentes, Mohács fazekasai messze földön kedvelt és keresett fekete edényeiket. Ugyanezt erdős vidékeken (Csíkmadaras, gyantás fenyőfával végzik el. A kihűlt edényeket olajos vagy zsíros ronggyal áttörlik, és így a díszítmények szépen előtűnnek.

Az agyaggal dolgozó mesteremberek sokszor még egy településen belül sem végeztek azonos munkát. A fazekas vagy gölöncsér elnevezés azokat illette, akik a legegyszerűbb használati edényeket: fazekat, lábost, hal- és kacsasütőt, virágcserepet, csirkeitatót készítettek. A tálasokat és korsósokat előkelőbb mestereknek tartották. Az előbbiek a tálakon és tányérokon kívül más díszített edényeket is korongoztak, mint tejes- és lekvárosköcsögöt, bögrét, gyertyatartót, perselyt, míg az utóbbiak keze alól fennálló edények, díszes korsók, boros- és pálinkás-bütykösök, kulacsok kerültek ki. A tálas és a korsós el tudta végezni a fazekas munkáját is, de az már nem értett emezéhez.

Cserépből készült még a múlt században is a magyar parasztság legtöbb főző- és tárolóedénye. Jelentőségük fokozatosan csökkent, de még az 1890. évi népszámlálás is 5300 önálló fazekasmestert írt össze, akik közül 1600 egy vagy több segéddel dolgozott. Számuk egyre fogyott, és a két háború között már alig készítettek díszített edényeket. Ma a legjelesebb fazekasmesterek szövetkezetbe tömörültek, és a néprajzi szakemberek segítségével a régi mintákból kiindulva a népi iparművészet síkján igyekeznek új stílusokat kialakítani.

188. ábra Kályhacsempék.

188. ábra Kályhacsempék.
Korond, Udvarhely m.
1. Mázatlan csempe. 1775. 2. Az előbbihez tartozó sarokcsempe. 1776. 3. Világoszöld mázú csempe. 1875

240. A peremartoni csizmadiacéh korsója.

240. A peremartoni csizmadiacéh korsója.
1770 Öskü, Veszprém m.

241. Korsó.

241. Korsó.
1853 Tüskevár, Veszprém m.

A fazekasok külön rétegét alkották egykor a kályhacsempe-készítők, akik a középkortól kezdve nagyszerű művészi alkotásokat hagytak ránk. A bögrés, kupás kemencéket kitűnően lehetett ugyan fűteni, de viszonylag kevés lehetőséget adtak a díszítésre. A tányér alakú, de különösen a négyszögletű csempéket már gazdagon tudták cifrázni. Az előbbieket korongoztak, míg az utóbbiak mintáját fából faragták, és úgy nyomkodták bele az anyagot. A legszebb kályhacsempék paraszti kézen Erdélyben találhatók, melyek dúcaik révén a hagyományos faragás, de egyben a kerámia legszebb alkotásai közé tartoznak. Mintái közül leggyakoribb a reneszánsz kétfülű kancsóból vagy más {H-392.} edényből kinövő tulipánból, szegfűből, georginából, gránátalmából álló csokor. A szélekre szorultak azok a mértanias elemek (rozetta, csillag, barackmag, farkasfog stb.), amilyeneket az erdélyi faragásokon, de szőtteseken is meg lehet találni.

A Dunántúl számos fazekasközpontja közül a tatain meglátszik a helybeli nagy múltú, a XVIII. században alakult majolikagyár hatása, hiszen a gyár munkásai között akadtak helyi fazekasok, akik esetleg itt tanulták a mesterséget. A tatai cserépedények alapszíne fehéres, a díszítményei kék-zöld színűek, tartózkodóak, és a majolika mintakincsét juttatják eszünkbe. A közeli Csákvár napjainkig működő fazekasai elsősorban tűzálló edényeket korongoztak, amiket viszonylag kevés dísszel láttak el. Annál gazdagabbak a Sárköz kerámiái, melyek egymáshoz közel álló stílusban Szekszárdon, Mórágyon, Siklóson készültek (l. XLIV. kép). Régebbi edényeinek színe világos, majd ezt a sötétbarna szorította háttérbe, írókás díszítményein, melyben a virág- és a madármotívum ritkán marad el, zöld, vörösbarna és sárga dominál. A sok mindenféle edény mellett itt cserép gyermekjátékokat is készítettek, így a perselyeket gömbölyű malac vagy körte alakúra formázták. A fütyülő kakas, tyúk, madár a gyermekek legkedvesebb játékszere.

Az Alföldön Hódmezővásárhely az utóbbi két évszázadban mindig a legnagyobb magyar fazekasközpontnak számított. Itt lényegében mindent készítettek a fazekasok, tálasok, korsósok, amit agyagból formálni {H-393.} lehetett, így tarka virágos tányérjaik mellett hullámos szélű, áttört díszítésű ún. csörögés táljaik rendszerint csak zöld színt kaptak. Mázos és máz nélküli korsóikat messze földön ismerték és kedvelték. Itt és a közeli Mezőtúron készítették a legszebb lapos pálinkásbutellákat, melyeket zsebben hordtak. Ezek madaras, virágos díszítményeit mindig zöld alapszínbe karcolták, vésték. Az oldalukon többnyire kis verset találunk, mely a tulajdonos, esetleg a készítő nevét is tartalmazza:

Zöld butella az én nevem,
Ha jó pálinka van bennem.
Ha jó pálinka nincs bennem,
Akkor csak cserép a nevem.
Ez a butella kérded kié?
Marsi István ácsmesteré.
Készíttette nem magának,
Hanem sok jó barátjának.

242. Kakasos tál

242. Kakasos tál
Mórágy, Tolna m.

243. Madaras tál.

243. Madaras tál.
1843 Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

A magyar parasztfazekasság jeles készítményeit a Közép-Tisza mellékén találjuk. Kiindulópontjuk, úgy látszik, Debrecen lehetett, melynek fazekashagyományai a középkorig visszanyúlnak. A mesterek jegyzékét a céh 1715-től kezdve egészen 1920-ig vezette. Debrecen nemcsak jelentős kulturális központ, hanem kereskedővárosként is számon tartották. A török időkben bizonyos önállóságot élvezett, és ezért sok mindenféle ember megfordult itt, ami fazekasművészetében is sok {H-394.} különféle hatás érvényesülését tette lehetővé. Készítményeinek alapszíne sárgás-fehér, amit zöld-barna-sárga-vörös indás-virágos növényi elemekkel, helyenként madarakkal díszítettek. Az antropomorf edények formálásának egyik kiindulópontja ugyancsak Debrecen (l. XL., XLII., XLVI. kép).

Az ember alakú kancsók legszebb példányait a múlt század elejétől kezdve Mezőcsáton készítették (l. XLVIL, XLVIII. kép). A sárgásfehér alapszínen a díszítményeket karcolták, festették, ugyanakkor plasztikusan is formázták. A férfit ábrázoló boroskancsók, a „miskák” hasán gyakran ott találjuk a kígyót, mely talán a borban levő veszélyre igyekezett figyelmeztetni a mérték nélküli fogyasztókat. A közeli Tiszafüred elsősorban a sok színt kedvelő matyóknak és a hegyek alatt meghúzódó falvaknak dolgozott (l. XLIX., L. kép). Készítettek ugyan borosmiskákat, butellákat, de főképpen tálakat, tányérokat korongoztak. Itt virágozták legszebben és legváltozatosabban az edényeket, úgyhogy minden kompozíció újnak, egyedülállónak tetszik. A világos alapszínen a vörösbarna és az élénkzöld szín a leggyakoribb. Különleges edényei közül említsük meg a több összerakható lábasból és fedőből álló komaszilkét, melyben a rokonok, komaasszonyok a gyermekágyas asszonynak vitték az ebédet. A közép-tiszai fazekashagyományok a népi iparművészet fokán ma elsősorban a karcagi műhelyekben virágoznak.

A Felföld fazekasközpontjai közül Gyöngyös–Pásztó mestereinek alkotásait érdemes kiemelni. A fehéres alapszínen kék, zöld, ritkábban vörös színnel dolgoztak. A virágmotívumok között gyakran találunk {H-395.} vidám kis madarakat is. Jellegzetes készítményük az ún. csali kancsó, melynek nyaka áttört, míg fenekéről több vékony cső vezet a megvastagított pereméhez. Ezért a bort csak az tudta kiinni belőle, aki fortélyát ismerte, tudja, hogy melyik csövön szívhatja a bort. A jókedvű társaságban sok tréfát űztek az ilyen edénnyel.

Sárospatakon már a középkorban is működtek fazekasok, de csak a XVI. századtól kezdve kerültek elő az ásatásokból díszített és törökös stílusú edények. A XVII. század közepén habán fazekasok telepedtek itt le, talán az ő emlékük a fehér alapszín, az általánosabb sötétbarnával szemben. Régebben írókát, a múlt század második felétől ecsetet használnak mértanias, leveles, virágos zöld-vörös-fehér-okker színű díszítményeikhez. A Kárpát-medence északkeleti területének jelentős részét ez a központ látta el cserépedénnyel.

244. A lakatoscéh miskakancsója

244. A lakatoscéh miskakancsója
Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

Erdélyben, a népi díszítőművészetében olyan gazdag Kalotaszegen nem működtek fazekasok, hanem Tórdáról és Járáról szerezték be {H-396.} cserépedényeiket. A gazdagon díszített edények között egész Erdélyre jellemzőek a kis kancsók, a bokályok, melyek, ha éppen nem isznak belőlük, a fogasokon lógva díszítik a szobát. A tordai edények fehér alapszíne és kék díszítménye sokszor erősen emlékeztet a kalotaszegi varrottasok motívumkincsére. A járaiak már több színnel dolgoztak. A kéken kívül vörös és fekete alap is előfordul, kék, sárga, és sötétbarna is lehet a motívumok színe (l. XLI., XLIII., XLV. kép).

245. A bárándi (Hajdú-Bihar m.) református egyház úrasztali boroskancsói.

245. A bárándi (Hajdú-Bihar m.) református egyház úrasztali boroskancsói.
1797 Debrecen

Székelyföldön Korond talán a legnagyobb, legismertebb fazekasfalu. Itt is minden fajtájú edényt készítettek, elsősorban díszes bokályt, tányért és kályhacsempét. Korond készítményeit Erdély egész területén ismerték, és éppen mert sokfele dolgoztak, ezért díszítő stílusukban sem alakulhatott ki egység. Találunk növényi és állati motívumokat, ez utóbbiak között a szarvas, a madár a leggyakoribb. Kézdivásárhely mint jelentős kereskedőváros a fazekasoknak is egyik fontos központja. A bokályok, tányérok alapszíne sárgásfehér, melyre zöld és barna színekkel geometrikus, ritkábban növényi díszek kerültek. A múlt {H-397.} században a bokályokat a székely kereskedők sokszor még a Kárpátokon túlra is eljuttatták.

A kő művészi megmunkálása is igen sokféle, de különösképpen az anyag lelőhelyéhez kötött, így rendszerint egy-egy olyan falu lakói jeleskednek a kőfaragásban, díszítésben, amelyeknek határában alkalmas kő található. Felhasználása igen sokféle, így előfordul a ház ajtajában, ablakában, amikor is annak leginkább felső részét díszítik. Találkozunk vele faragott kapufélfaként, útszéli keresztként, de leggyakrabban mégis a temetőkben láthatjuk őket. Ez utóbbiak között az újabb stíluskorszakok hatásával (barokk, rokokó, klasszicizmus) gyakrabban találkozunk, hiszen az urak városon, nemegyszer külföldön készült síremlékeit igyekeztek utánozni. A kőfaragó központok közül megemlíthetjük a Hegyalján Erdőbényét, mely az egész vidéket ellátta. Több ilyennel találkozunk Dunántúl és Erdélyben is. A legtöbb díszítmény domború, indás, virágos, amit helyenként még színeznek is. Nemegyszer találunk köztük elnagyolt emberábrázolást.

246. Szilke

246. Szilke
Sárospatak

247. Keresztek

247. Keresztek
Csíksomlyó, Salvator-kápolna, egykori Csík m., Románia