{H-460.} Szerelmi dalok

A szerelmi dalok a népi lírán belül minden szempontból központi helyet foglalnak el, számuk és arányuk felülmúlja a többi lírai dalcsoportét; a legrégiesebb és ugyanakkor a legújszerűbb alkotások együttese, vagyis a legrétegezettebb lírai dalcsoport. Alkalmi dalok fokozatain keresztül ide torkollik a lírai fejlődés, ugyanakkor a szerelmi dalok hatása szétsugárzik minden szomszédos és rokon dalcsoportra. Ha valahol, itt tehát igazán nem lehet a műfaji sorompókat leengedni, ezért a szerelmi dalokat is nagyon nehéz egységes szempontok szerint csoportosítani.

A szerelmi népdalok elődjei a középkor virágénekei, melyek hatását, továbbélését a szófordulatokban, képekben, de még a szerkesztésben is nyomon kísérhetjük. Sylvester János az első teljes újszövetség fordításához írott jegyzetében, mely 1541-ben jelent meg Sárvárott, megállapítja, hogy jézus példabeszédeihez hozzá kell szoknunk, de „könynyű kediglen hozzászokni a mü népünknek, mert nem idegen ennek az ilyen beszíd neme. Íl ilyen beszédvel naponkind való szóllásban. Íl ínekekben, kiváltképen az virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjinek éles voltát az lelísben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis”. Erdősy Sylvester Jánosnak ez a dicsérete röviden a magyar népdal poétikájának első megfogalmazását is adja a példázatokkal való összehasonlítás, a képes beszédre való utalás, mely talán a népdal kezdőképére vonatkozik, és a nagy változékonyságra, a „lelís”-ben való ügyességre tett dicsérő kitétel mutatja, hogy a neves fordító kora közvéleményével ellentétben megérezte a kor népi költészetében a szépséget és gazdagságot. Persze ebben az időben a népköltészet és műköltészet még egyáltalán nem vált el élesen egymástól: így az elismerés mindkét részre szólhatott.

A virágénekek hangja sokszor visszacseng a szerelmi népdalokban, a fészket rakó madár motívumában, mely számtalan változatban ismeretes:

Egy kis madárka

Hozzám kezde járni;

Virágos kertemben

Fészket kezde rakni.

De azt az irigyek

Észre kezdték venni,

Kicsi madár fészkét

Széjjel kezdték hányni.

Elment a madárka,

Üres a galicka.

Azt izente vissza:

Visszajő tavaszra.

De nem jöve vissza

A kicsi madárka,

S talán az ő szíve,

Más párra talála.

Hogyha vissza nem jő

Tudom mást keresett;

Az ő fájó szíve,

Tudom mást szeretett.

Hogyha vissza nem jő

Buzapiroslásra,

Akkor tudom nem jő

Többet soha vissza.

Kászonimpér (Csík m.)

262. Páva virágos ággal.
Tükrös, Somogy m.

A lírai dalok közül a szerelmi dalok a legkevésbé alkalomhoz kötöttek: a legtöbbet foglalkozási és egyéb különbségtétel nélkül bárki elénekelheti. Döntő többségük tipikus és általános, mindenki magáénak érezheti. Az egyén nem közösségén keresztül, hanem közvetlenül nyilatkozik ugyan meg, de társadalmának egyik típusaként, nem pedig {H-461.} kifejlett, másoktól különböző személyiségként; régi típusa a dalokban nem is magukról az érzelmekről, inkább azok hatásáról szólt, és a kedvest sem nevezte meg, hanem virágként vagy madárként emlegette.

Újabban sokféle lírai alaphelyzet, árnyaltabb érzelmek, többféle jellemtípus stb. jelenléte figyelhető meg. De minden alaphelyzetet, jellemtípust, érzelmi állapotot szinte azonnal tipizálnak; árnyalás helyett hatásos képekben magasztalnak, vagy éppen ítélkeznek felette. A fájdalom pedig mintha nagyobb ihlető volna a boldog szerelemnél.

Az említett általánosításnak és tipizálásnak eredménye a jelzők, megszemélyesítések stb. állandósága, olykor valóságos rendszere, mely egészen stilizált atmoszférát teremthet. Könnyen úgy tetszhetett, mintha e szerelmi dalokban minden jelképes volna, holott gyakorta ismétlődő költői fogásokról, a lírai kifejezésmód kezdeti és egyben kezdetleges fokozatának hagyatékairól van szó, jelentésük időközben el is homályosulhatott már.

{H-462.} A rendkívül gazdag szerelmi dalok a lírai alaphelyzet, az érzelmek kifejezése szerint rendkívül sok csoportba oszthatók, ezek egyike másika történetileg is elkülöníthető egymástól. Így a madárka, mely szerelmi üzenetet visz, az egyik legkedveltebb elem:

Madárka, madárka

Csácsogó madárka,

Vidd el a levelem,

Szép magyar hazámba!

Ha kérdi: ki küldte?

Mondjad, hogy az küldte,

Kinek bánatába,

Szíve fájdalmába,

Meghasad a szíve!

Szuha (Heves m.)

Történetileg is nagyon messze követhető az olyan magyar népdal, mely a szerelem kértjéről, nyíló illatos virágairól beszél. Ezek szinte a középkori várkerteket, majd a ház előtti parasztkerteket idézik, melynek gondozását az eladó lány végezte:

Ej-haj gyöngyvirág,

Teljes szegfű, szarkaláb,

Bimbós majoránna!

Ha kertedbe mehetnék,

Piros rózsát szedhetnék,

Szívem megújulna.

Ej-haj, gyöngyvirág,

Teljes szegfű, szarkaláb,

Levendulavirág.

Ha kertedbe mehetnék,

És ott kertész lehetnék,

Mindjárt meggyógyulnék.

A legtöbb mégis a kedves szépségét dicséri gazdag hasonlatokkal, vagy az elhagyott szerető keserveit zengi:

Világra termötté,

Gyönyörű, szép angyal.

Szöbb a mosolygásod,

Mint a piros hajnal;

Fehérebb a képed

Fehér patyolatná;

Feketébb a szömöd

Fekete bogárná.

Köszönöm, angyalom,

Hogy eddig szeretté;

De azt is köszönöm,

Hogy mán mögvetetté.

Nem derül föl többet

Vég napja éltömnek,

Mer végire jártam

Az én életömnek.

Bujdosik az elmém

A szeretőm miatt,

Mint kis fecskemadár

Kering az ég alatt.

Szaján (Torontál m.)

Mások arról szólnak, hogy a szerelem szívfájdalom, mulandó, ne szeressen hát senki mélyen, mert nem érdemes, de meg rossz is, hiszen a világ pletykával kezdi ki a szerelmeseket, akiket az anyjuk tilt egymástól:

Annyi nekem az irigyem,

Mint fűszál a mezőben.

Csipkebokor a szállásom;

Nincs Kaposon maradásom.

Szerettelek azt megvallom,

De már annak vége vagyon;

Vége vagyon szerelmünknek.

Betelt kedve irigyünknek.

Szóltak, ha veled beszéltem;

Irigyeltek, ha rád néztem.

Irigyeljék, már nem bánom.

Szerettelek, holtig bánom.

Szidott anyád, ne szidjon már!

Szólt a világ, nem hajlok rá.

Be sokat szidott hiába,

Szálljon az a vén nyakába.

208. ábra Faragásos díszítmény fejfákról.
Nagyszalonta, Bihar m. XX. század eleje

A szerelmeseket elsősorban nem az irigység, az anyai tilalom választotta el egymástól, hanem a társadalmi helyzet, a vagyoni különbség, amit egykor a magyar faluban nemcsak számon tartottak, hanem sokszor áthághatatlan korlátként emelkedett a fiatalok közé:

{H-463.} Szegény vagyok, szegénynek születtem,

A rózsámat igazán szerettem;

Az irigyek elrabolták tőlem,

Most lett szegény igazán belőlem.

Elmennék én messze földre lakni,

Ahol engem nem ismer majd senki.

Úgy elmegyek a világ végére,

Hogy ne legyek senkinek terhére.

Zsigárd (Pozsony m.)

Nem szabad, nem szabad a házunkhoz járni,

Kinek az udvarán hat ökör nem jár ki.

Hatökrös legényhez inkább odaadnak,

A szegény legénynek csak ajtót mutatnak.

Déva (Hunyad m.)

Az elhidegülés, az elhagyás, szakítás, a végleges búcsú fájdalmát éppúgy megtaláljuk ezekben, mint az elutasítást, kikosarazást, sőt az átkot is:

Jaj, de beteg vagyok!

Talán meg is halok?

Talán bizony a szeretőm édesanyja

Engem megátkozott?

Ne átkozzon engem

A szeretőm anyja,

Azért, hogy a kökényszemű, barna fiát

Nem szerettem soha.

Ha szerettem vóna,

Hozzámentem vóna.

Az öcsényi magas templom tornya alatt

Megesküdtünk vóna.

Öcsény (Tolna m.)

E szerelmi dalcsoportok sokkal arányosabbak, mint más daltípusok csoportjai; az alapszövegek is nagyon erősen kontaminálódnak egymással, ugyanakkor épp a szerelmi dalokat alakítják át leggyakrabban másfajta (katona-, arató-, summás- stb.) dallá is. Nem csoda tehát, ha egy-egy vándorversszakkal négy-öt szerelmi és nem szerelmi dalcsoportban is találkozunk. A szerelmi daloknak, természetesen, a leglíraibb jellegű dalkörökkel van intenzív, kölcsönös kapcsolatuk, így közölt példáink tanúsága szerint elsősorban a bujdosóénekekkel és a katonadalokkal, de a szerelmi levelek, átokdalok, rabénekek, némely balladatípusok, továbbá a csúfolók és az újkori amerikás- és summásdalok vonatkozásaiban is.

Területi megoszlásuk is a legarányosabb, ám az Alföld szerelmi daltermése valamivel hangsúlyosabb, mint ugyanonnan más csoportoké: az is igaz viszont, hogy a legrégibb szerelmi dalok legnagyobb számban a magyar nyelvterület keleti széléről (székelyek, moldvai csángók) valók.